Andalúziai kutyák

SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY

ANDALÚZIAI KUTYÁK

Tárcanovellák

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-001-6

© Száraz Miklós György

© Fapadoskonyv.hu Kft.

AZ ELSÜLLYEDT FALU

TRAMONTANA

Salvador Dalíról írott könyvében Gibson megemlíti, hogy a festő nagyapja, Gal Josep Salvador a tramontana elől menekült el Cadaquésből, mert attól tartott, hogy a vad szél – „mely úgy hozzátartozik Felső-Empordához, mint Londonhoz az eső – megőrjíti. A hűvös, száraz förgeteg, mely a Pireneusok szorosain óránkénti 100-l50 kilométeres sebességgel zúdul Katalónia keleti részére, az empordái síkra, rendesen csak kéményeket döntöget, pálmás dézsákat borigat, ám ha megkergül – és ezt sűrűn teszi –, akkor autókat sodor a tengerbe. „Atramuntanat, a tramontana betege, mondják az itteniek a kiegyensúlyozatlan, habókos emberre. Úgy tartják, a heteken át kitartóan fújó, percnyi szünetet sem tartó szél a depresszióra hajlamos embert kétségbeesésbe – olykor öngyilkosságba – hajszolhatja. Ezen a tájon valaha emberölés esetén is enyhítő körülménynek számított, ha a bűntett idején fújt a tramontana. Akkor a legkiszámíthatatlanabb a hatása, ha a Pireneusok havas csúcsai felől száguldó jeges szél Empordá felett összeütközik az Afrikából érkező meleg, délnyugati „garbi-val. Marquez is ápolgat egy baljós-babonás élményt Cadaquéssel és a tramontanával kapcsolatban. Így mesélt erről Plinio Apuleyo Mendozának: „Egy szállodában laktunk, amikor fújni kezdett a tramontana, ez a szörnyű, idegtépő szél. Mercedes és én három napon át rostokoltunk bezárva a szobában, s nem tudtunk kimenni. Ekkor a leghatározottabban olyan érzésem támadt, hogy halálos veszedelemmel nézek szembe. Tudtam, ha élve kijutok Cadaquésból, soha többé nem térhetek vissza.

Egy baráti gesztusnak, pontosabban egy meghívásnak köszönhetően nekem is volt szerencsém eljutni az empordái síkra. Figyelmeztettek, de én nem aggódtam a tramontana miatt. Nem riadozom semmilyen széltől; nem fáj a fejem, nem vagyok huzatra érzékeny. Szeretem a szelet. Örömmel tölt el, ha kavarog a hó, tavasszal és ősszel pedig valósággal felvillanyoznak a szelek. A szél maga az élet. Frisseség. Mozgás. Felhők futása, ágak hajladozása, árnyékok rebbenése, levelek rezgése, a fű hullámzása, a víz fodrozódása. A szél hang, illat, érintés. Gondoltam: mit nekem, te zordon tramontana. Különben is, jártam én már télidőn Katalóniában, akkor sem tudott kifogni rajtam. Hogy őszinte legyek: észre sem vettem.

Ezúttal dolgozni mentem: írni. Január, február – ha jól megy a munka –, március. A falu, ahol barátom háza áll, közel fekszik a tengerhez, de a Pireneusok hófödte vonulatai sincsenek már messze. Figueras biciklivel is elérhető, Cadaquéstől pedig csak egy sziklahegy választja el.

A hatalmas villába kora délután érkeztem meg. Aznap már nem dolgoztam. Kicsomagoltam, szobát választottam, élveztem a simogató levegőt, a szikrázó napfényt. Egyedül voltam. Az első két nap semmi említésre méltó nem történt. Kitárt ablakok mellett írtam, odakünn hétágra sütött a nap, a tenger és az ég felváltva volt kék, rózsaszín, palackzöld és okkersárga, a kertben mandula virágzott, érett narancsok himbálóztak az ágakon, s fülembe meghitten donogtak, lágyan muzsikáltak holmi langyos fuvallatok. Ha olykor eszembe villant – „tramontana" –, elnézően mosolyogtam.

A második éjjel arra riadtam, hogy bömbölő kürttel, kétszázzal dübög felém a bécsi expressz, már csak tíz, öt, négy méterre van, ajtók és ablakok reszketnek tokjaikban. Kihűlt szívvel ültem fel az ágyban, ám a vonat kacagva kettévált, mint apró szigetet, közrefogta a házat, s a falakat, ablakokat súrolva vágtatott véget nem érően tovább. A büfékocsikban szisszenve nyíltak a sörösdobozok. Halott emberek régi vicceken nevettek. Csak a leponyvázott harckocsik hallgattak súlyosan, és a veszett szerelvények végtelen robogással tarolták, aprították a kertben a pálmafákat. Nem volt könnyű meggyőzni magam, hogy ez nem földrengés, nem szökőár, nem az Öböl-háború – csak fúj a szél. Mire sikerült volna, hirtelen csönd támadt. Kongó, hideg, fekete csönd. Amilyen a szívünkből csorog kifelé, úgy ölel körül. Egyszer csak meghallottam, hogy a társalgó nyiszorgó parkettjén jár valaki. A fejem fölött is: halk, puffanó léptek a padlás bundás porában. „Nincs is padlás! – akartam sikoltani. – És parkett sincsen! Mindenütt kő és márvány! Válaszul odakünn tomboló kacagás, surrogás, sikoltozás, vonatok száguldása hátramenetben, pálmafák szecskavágóban, elefántcsorda fürdőzése az úszómedencében. Aztán újra csönd. Ültem az ágyban, hegyeztem a fülem, és akkor valaki hamisan, de felismerhetően belefütyülte a kulcslyukba a régi kuplét – „Meghalnék én, de nem tudok… –, és a fejem mellett megkocogtatta a gyűrűjével az ablakot. Azért sem sikoltok, sikoltottam, és négykézlábra álltam az ágyban, párnába rejtett arccal hallgattam a kertben viháncoló szuperszónikus vadászgépek süvöltését. Később bakancsok dobbantak az alagsorban, s a bejárati ajtót, a garázs tolóajtaját meg a mosókonyháét egyszerre rángatták a múmiák. Amikor a tetőn egy utasszállító repülőgép landolt, ledűltek a kémények. A kertben a bécsi expressz egy csapat vadászgéppel és egy Jumbo-jettel fogócskázott, az úszómedencébe az elefántok mellé bekéredzkedett néhány víziló. A krokodilok már végeztek a fürdőzéssel, megéheztek, haraptak volna valamit; ahogy a szobám ajtaja felé közeledtek, hasuk reszelősen súrolta a követ. Szerencse, hogy ilyen erős idegzetű vagyok, gondoltam, különben már megőrültem volna. Át kell kutatnom az épületet. A garázson kezdtem. Aztán jött a mosókonyha, a borraktár, az alagsori vendégszobák (bekukkantottam a szobák gardróbszekrényeibe is [hátha Anthony Perkins áll valamelyikben felemelt késsel!]), a társalgó, a földszinti vendégszobák (belestem a szobák fürdőszobáiba is [hátha stb.]), a konyha, a kamrák. A szél bömbölt, rázta a kertre nyíló, elhúzható üvegfalakat, az ajtókat, az összes ablakot. „Nyugodj meg. Látod, egyedül vagy – susogta az alagsori lépcsőlejáró felől egy láthatatlan, öreg, rekedt, szakállas ponty, de én nem nyugodtam meg. Odakünn az éjszakában döglött baglyok huhogva röpködtek. Innom kell egy pohár vörös bort, az majd elűzi a démonokat. A palackkal bíbelődtem, amikor meghallottam a fejem fölött a síri susogást: „Nehúússztkhíí! Húúllááváálééssz! Khoóúúporshóóú! Rémülten kaptam föl a fejem. A konyhai szagelszívó volt. Kósza szélfoszlányok, sóhajok keringtek, kóvályogtak a barna pléhdobozban. Odébb szökkentem, és felhajtottam egy pohár bort. Aztán még egyet. Elhúztam az üvegfalat, s kezemben az üveggel kiléptem a kerti teraszra. Köröttem pálmafák recsegtek, ropogtak, suhogtak, hajladoztak a sötétben, fönt a magasban, az öböl fölött csillagok, s a keskeny holdsarló világlott. Hideg volt, a szél majd’ ledöntött a lábamról. Visszamentem a házba. Leültem a konyhaasztalhoz, megittam a maradék bort. Aztán kibontottam a második palackot. A harmadikat magammal vittem az ágyba.

Reggel üde verőfény fogadott. Az ég búzavirág, az öböl felett violaszín felhők. A tenger mint a jód. Rálátok a konyhaasztaltól. A szél nyom, rogyaszt, dagaszt és nyuvaszt most is, tépi, rongyolja a hosszú pálmaleveleket, dönögteti a kaktuszok dézsáit, püfögteti a napfogó ponyva lelógó szegélyét, orgonakoncertet ad elő a kéménylyukakon, rázza az ajtókat. Nem baj. Átestem a tűzkeresztségen. Most írok. Sokat haladhatok. Az este még olyan messze van.

RÓMA

Róma megismerhetetlen, mert Róma maga a történelem, a történelem pedig megismerhetetlen. Aki évszámokban, hadjáratokban, császárok és királyok szeszélyes cselekedeteiben, krónikák, kalendáriumok lapjain keresi a múlt idők lényegét, nem fogja meglelni azt. A múltat az illatokban, a sütemények ízében, a dalokban és a gyermekmondókákban lehet megidézni. García Lorca írja, hogy a granadai Alhambra falai közt zajló életről semmit sem fogunk megtudni, ha bejárjuk termeit és udvarait, megtapogatjuk holt köveit. De kóstoljuk meg Granada édességeit vagy hallgassuk meg az Albaicín városrész cigányainak kútmélyből feltörő dalát, melyben olyan fájdalom lüktet, ami évszázadok temetőin és hervatag szelek lombjain átsuhanva érkezik hozzánk. Az ősi idők eleven levegőjét csak a létezés zamatai, a bor, a muzsika, a dal, a kerti virágok illata, a vízcsobogás, a vadászat és a játék képesek felidézni.

Róma megismerhetetlen, mert Róma maga az élet, és az élet is megismerhetetlen. Milyen közhelyes ez így, milyen semmitmondó. De igaz. Tekeregj, ődöngj a városban, mássz fel a dombjaira, ücsörögj a Tevere partján, kortyolgass vörösbort a Giannicolo sétányainak ciprusai és píneái alatt, zabálj kagylót vödörből a Tevere-parton, a börtön melletti, csöpp trattoriában, bukdácsolj ráérősen a romok között, igyál egy sört a Peru bárban, fogadd meg a baráti jó tanácsokat, fügés pizzát mindig a sikátorbeli kis pékségben, sajtot a húsz lépéssel odébb megbújó, aprócska üzletben egyél. Lófrálj, bámulj, szagolj, kóstolgass. Ücsörögj itt is meg ott is, élvezd a levegő ízét, figyeld az élet ritmusát, az idegen tempót, élvezd, hogy itt lehetsz, egy olyan helyen, amit nem ismersz és soha nem is ismerhetsz meg, amibe éppen csak belekóstolhatsz, mert többre nem lesz időd, még akkor sem, ha a jó szerencséd visszasodorna is néhányszor. Élvezd ezt a bár megismerhetetlen, de baráti helyet, melynek ezer pontját, sarkocskáját és szegletét – még ha valójában először látod is – felismered. Élvezd, hogy röpke ideig a térnek éppen ebben a szeletkéjében, a kövek, téglák és emberi életek eme kivételesen összerendeződött halmazában mozoghatsz. Örülj neki, hogy nem lesz soha a tied, hogy mindez vágyaid tárgya, álmaid színtere, örök titok marad.

Szereted figyelni őket, a Ponte Sistora mégsem az öreg kőhíd közepén heverésző csavargók miatt tértsz vissza újra és újra. Bármilyen rövid időt töltesz is a városban, a híd és a Tevere néptelen, gyommal vert köves partja újra és újra magához vonz. Talán a víz? Talán hogy innen látszik a San Pietro kupolája, de másik kedvenced, a Tiberis apró szigete is? Hogy hátad mögött a Trastevere ezer kiskocsmája, szemben pedig köpésnyire a Piazza Farnese, s mögötte a Campo de’ Fiori nyüzsgő piaca? Benne lenni, és mégis vidékies nyugalomban szemlélődni? Nem tudod megfejteni, miért. Nem is nagyon akarod. Maradjon ez is titok.

Borges az ismeretlen, talán sosem létezett első magyar költőhöz írt versében így mereng: „Éjszakák s tengerek állnak közöttünk, / a századok nagy változásai, / (…) Mi ketten sosem találkozhatunk, / ó, ősöm, kihez el nem hat szavam. / Számodra gyönge visszhang sem vagyok, / magam számára szorongó titok, / varázslat és rettegés szigete, / amilyen talán mindig minden ember, / és te is voltál, más egek alatt."

Az ismeretlen mindig izgalmas és rejtélyes. Az idegenről bármit el tudunk képzelni. Ha idegenbe botlunk, meglódul a képzeletünk. Találgatunk. Jelekből, részinformációkból következtetünk az egészre. Legtöbbször nagyokat tévedünk, de ha véletlenül kapiskálunk valamit, akkor sem tudjuk biztosan, hogy jó nyomon járunk. És ez jó. Aztán utánajárunk a dolgoknak, és akkor kész, vége. Lőttek az egésznek. Mert az éppen olyan, mint befejezni valamit. A művet. Az életet. Hiszen befejezni annyit tesz, mint kivégezni a számtalan lehetőséget. Szűkebbre és szűkebbre szabni a mozgásteret. Egészen a kegyetlen és végső pillanatig. A megismeréskor is ez történik. Megtudunk valami bizonyosat, cserébe elveszítjük a végtelent.

Ilyen egyszerű volna? Hogy a tudás, a befejezés mindig csalódást okoz? Most az amúgy rokonszenves tételt, miszerint befejezett mű, lezárt tudás nem létezik, ne bolygassuk, hanem inkább gondoljunk – mondjuk – a szerelemre. Itt aztán nem sajnáljuk az időt a tapogatózásra, a vizsgálódásra: hány és hány módon igyekszünk célt érni, mily sokfelől közelítünk megismerésünk tárgyához. Vagy gondoljunk a tanulás, a kutatás örömére. Az ismétlés és ismétlődés boldogságára, amivel felismerjük a várt és bekövetkező szükségszerűt. Micsoda boldogság, hogy éppen úgy történik minden, pontról pontra, színről színre úgy, ahogyan vártuk, ahogyan megjósoltuk, elterveztük. Már csak azért sem állíthatjuk, hogy a megismerés mindig csalódás volna, mert nem vagyunk egyformák. Egyikünket az eredmény érdekli, a másikat inkább a folyamat. Egyikünk abban leli örömét, ha befejezhet valamit – hajtja, űzi, beledöglik, ha nincs kész, ha nem zárhatja le, nem tehet pontot a végére –, s ha kész, boldogan dől hátra, örül az eredménynek. Másikunk csinálni szereti, húzza-halasztja a befejezést, bíbelődik, ha lehet, százszor is kitér előle, végül, mielőtt kitenné a pontot, abbahagyja a dolgot, másba kezd. Ha ezek közé az emberek közé tartozunk, lehet, hogy egész életünkben soha semmit sem fejezünk be. Ha mégis, akkor borzasztóan érezzük magunkat, nem szeretjük az eredményt, eladjuk vagy elhagyjuk a művünket, akár el is pusztíthatjuk, magyarán: szabadulni igyekszünk tőle.

Róma titkai? Nyilván millió létezik. Más titkokat rejt az újra és újra visszatérő rajongónak és a született rómainak, mást a vallásos zarándoknak és a kőfalak zárt folyómedrében kanyargó Via Appia Anticán háromszáz éves villát vásároló milliárdos üzletembernek. És persze mást az ösztöndíjasnak, aki hol egy, hol meg három hónapot tölt el itt, ismeri telét, tavaszát és őszét is. Én magam az utóbbit irigylem. Az állapotot. Egyszerre lenni kívül és belül. Idegenként, de mégsem egészen. Reggel munkára ébredni, estére csavargóvá lenni. Soha bele nem unhatni, soha meg nem szokni. Gyalog járni, örülni az őszi, hűvös esőknek, a Piazza Navona és a Giulia homlokzatait pocsolyák tükrében látni. Bámulni, ahogy az Angyalvár fölött pilikélni kezd a hó.

GITANÓK

Granadában, az Alhambra dombjával szemközt elterülő városrészben, a hepehupás, falusias Albaicínben laknak.

Azon az estén az Albaicín északi részében, a régi, kopott városfal alatti utcácskákban kódorogtunk Susanával. Jó hely az: fehérre meszelt, egyemeletes házacskák, szeszélyesen kanyargó kis utcák, egyik terecske a másikba ér. Korán volt még, alig múlt tíz óra, a szűk utcákon nyüzsögtek az emberek. Csupa helybéliek, albaicínbéli andalúzok, nagyszemű, nagyszájú, mosolygós asszonyok, nyakba eresztett, hollófekete hajú, konya bajuszú, kalapos gitánók. Iszogattak, a pohár sörhöz vagy borhoz sajt, kagyló, olajbogyó, hal vagy sonka katonácskákat (tapas) falatoztak, beszélgettek, nevetgéltek a terek fái alá és a járdákra települt asztalok mellett. Innen-onnan gitár- és énekszó hallatszott. Az egyik tér közepén magunk is letelepedtünk a platánfák alatt. Susana illatos, hűs fehér bort kívánt, én magam kivételesen sörre vágytam; két kis üveg San Miguelt rendeltem a fölébünk tornyosuló, elgyötörten is derűt árasztó, hatalmas mosolyú seńorától. A levegő langyos volt, az aszfalt még mindig forró, köröttünk gyerekbömbölés, gitárpengés, felcsattanó vita, morgás és nevetés. Susana füléhez hajoltam, és súgva megkérdeztem: „Ez az élet? Megállt a kezében a villa; értetlenül, gyanakodva, mosolyogva nézett: „Qué? – „Mi van?"

Miután a sült paprikát és a rákocskákat is elropogtattuk, a matróna súlyos, gesztenyebarna vörösbort zöttyentett kéretlenül az asztalunkra. Ha nem ízlik, nem fizetünk, a vendégei voltunk, mondta, és rám kacsintott, majd rekedten felkacagott, kissé megemelte könyékben behajlított kezét – az egyikben még ott volt a tálca –, megriszálta fatörzsnyi csípejét, s odakiáltott valamit a szomszédos asztalnál heves kézmozdulatokkal vitatkozókhoz. Egy barázdált képű, kortalan férfi gitárt vett elő, a terebélyes seńora csípőre tett kézzel toppantott, szenvedélyes, gyűrt arcát büszkén felvetette – „Confianza en el hombre / nunca la tengas…" – „Sose bízz a férfiakban" – énekelte. Susana az asztal fölé hajolt, Camarón, Camarón de la Isla, súgta. A seńora rekedten nevetett, kézen fogott, behúzott magával az öreg kocsmába, körbemutatott a homályos térben, ahol az asztalok fölött és a pult mögött, a dohányfüstben vörösre pácolódott lambériával burkolt falakon mindenütt bekeretezett és bekeretezetlen fotók, rajzszöggel felerősített nagyítások, újságkivágások sorakoztak. Csupa-csupa gitáros, éneklő férfi, szenvedélyesek, fáradtak és szenvedők, megkínzottak, csupa bajszos, hosszú hajú férfi, ingujjasan, kalaposan, cigarettafüstben zokogva, gyerekarcú és vénasszony-arcú férfiak – és beljebb, a legbelső asztalnál, a sötétben ott ültek hárman, szótlanul, semmire sem figyelve, ott ült három férfi, ugyanolyanok, mint a falakon, három kortalan, barázdált arcú, fáradt mozgású szép gitano. Mis hijos, a gyermekeim, mondta az öreg cigányasszony, a fiaim. Odakintről behallatszott a rikoltó, vijjogó ének – „Están puestos en balanza / dos corazones a un tiempo, / uno pidiendo justicia / y otro pide venganza…" – „Két szív a mérlegen egyidőben, az egyik igazságért kiált, a másik bosszúért könyörög…"

Abban a cigarettafüstben úszó, öreg granadai kocsmában egy régi, kölyökkori emlék idéződött bennem. Éles, tiszta kép. Erdélyi szász falu kihalt főutcája. Megzendül az ég. Úgy görög a dörgés a fellegek közt, mint amikor tekepályán gördül a súlyos golyó. Távol, a sárga dombok fölött száraz villámlás feszegeti a palackzöld eget. Az út kétoldalán földszintes, egyemeletes ódon házak. Peregni kezd a csöndes, nyári eső. A falu közepén vagyunk; ácsorgunk az útpadka porában. A nehéz csöppek úgy puffannak, mint egy-egy lövés. Néha megzendül az ég; távoli villámok rebegése festi sárgára a felhők alját. Várunk. Messze a faluszélen feltűnik valaki. Egy sötétruhás alak. Tempósan ballag a szemerkélő esőben. Fekete nadrág, fekete mellény, fekete zakó, fekete kalap. Csak az inge világít fehéren. A haja is fekete. Fényes, fürtös haja. Dereka körül tenyérnyi széles bőröv, szája sarkában pipa, lábán bocskor. Olajbarna bőrű, magas, szép férfi. Hatalmas bajusszal. Eregeti a füstöt, ügyet sem vet a szemező esőre. Tíz méterrel lemaradva, virágos szoknyában, fehér blúzban, mezítlábasan lépdel mögötte az útpadka porában az asszonya. A férfi már itt van előttünk. Látom az ősz szálakat a bajuszában, a borostás, barna bőrét, mézszínű, tiszta szembogarát, érzem pipafüstjének fanyar illatát. Nem áll meg. Ránk sem pillant. Befordul a rövid keresztutcán. Ballag a langyos eső áztatta rétek, sárga domboldalak felé. Az asszony