Найдите свой следующий любимый книге

Станьте участником сегодня и читайте бесплатно в течение 30 дней
Házasságtörés

Házasságtörés

Автором Paulo Coelho

Читать отрывок

Házasságtörés

Автором Paulo Coelho

Длина:
242 pages
4 hours
Издатель:
Издано:
Oct 21, 2014
ISBN:
9789632933719
Формат:
Книге

Описание

A harmincas éveiben járó Linda megbecsült feleség, odaadó anya és ambiciózus újságíró. Szerencsés és sikeres nő, akinek mindene megvan: szerető férj, gyerekek, család, gazdagság. Belül mégis szorong, depressziós és a mindennapjaiban rendkívül boldogtalan. A rutint és a kiszámíthatóságot, amelyek eddig biztonságot nyújtottak számára, hiányként éli meg, a szabadság hiányaként. Börtönnek érzi harmonikus életét, majd ennek rabságából mély apátiába süllyed. Ebből rántja ki egy izgalmas, régi-új kapcsolat, egy népszerű politikus személyében. Linda egyszerre szembesül a szenvedély felszabadító érzésével és a választás kényszerével. Élete sorsfordulóhoz ér. A világ első számú bestseller írójának legújabb műve elementáris erejű provokáció. Paulo Coelho érzékeny figyelemmel, de könyörtelen őszinteséggel mesél szabadsághiányról, az élmények erejéről, elkövetett bűnökről, azok szükségszerű következményeiről. A brazil mester felismerése hátborzongató: a házasságtörés az emberi természet legpontosabb metaforája.
Издатель:
Издано:
Oct 21, 2014
ISBN:
9789632933719
Формат:
Книге

Об авторе

Paulo Coelho is the author of The Alchemist, he was born in 1947 in the city of Rio de Janeiro, Brazil. Being the author of 30 books that have sold over 320 million copies in 170 countries, he has become one of the most widely read authors in the world today. Paulo Coelho is the recipient of over 115 awards and honours, including the Hans Christian Andersen Award, the Grinzane Cavour Book Award and the Chevalier de l'Ordre National de la Légion d'Honneur, to name a few.

Связано с Házasságtörés

Похоже на «Книги»

Предварительный просмотр книги

Házasságtörés - Paulo Coelho

PAULO COELHO

Házasságtörés

ATHENAEUM

© Paulo Coelho, 2014

A mű eredeti címe: Adultério

A könyv a Sant Jordi Asociados Agencia Literaria,

S. L. U. Barcelona, Spanyolország

jóváhagyásával kerül forgalomba.

Minden jog fenntartva.

http://paulocoelhoblog.com

www.coelho.hu

Hungarian translation © Nagy Viktória, 2014

Cover image copyright © Ingram Publishing

A bibliai idézetek Károli Gáspár

fordításában szerepelnek.

1. kiadás 2014. szeptember

ISBN 978-963-293-371-9

Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja,

imádkozzál érettünk, bűnösökért,

most és halálunk óráján.

Ámen.

Evezz a mélyre

LUKÁCS 5, 4

Minden reggel, amikor úgynevezett „új napra" ébredek, kedvem lenne újra lehunyni a szemem és nem fölkelni az ágyból. De muszáj.

Van egy csodálatos férjem, aki rajong értem, egy tekintélyes befektetési alap tulajdonosa, és – bár nem akar – minden évben szerepel a 300 leggazdagabb svájci listáján, a Bilan magazinban.

Van két gyerekem, az „életem értelmei" (így mondják a barátnőim). Jó korán kell elkészítenem nekik a reggelit, és elvinni őket az iskolába – gyalog öt percre van tőlünk –, ahol napköziotthonos órarend szerint tanulnak, így nekem is jut időm dolgozni és elvégezni a teendőimet. Tanítás után egy fülöp-szigeteki bébiszitter vigyáz rájuk, amíg haza nem érünk a férjemmel.

Szeretem a munkámat. Megbecsült újságíró vagyok egy tekintélyes lapnál, amelyet itt, Genfben, ahol élünk, minden sarkon lehet kapni.

Évente egyszer elutazom nyaralni a családommal, rendszerint valami idilli helyre, csodálatos tengerparttal, vagy valami egzotikus városba, ahol olyan szegények az emberek, hogy még inkább érezzük a saját gazdagságunkat, és hálát adhatunk az égnek, amiért ennyi áldást szór ránk és ilyen kiváltságos helyzetben vagyunk.

Még be sem mutatkoztam. A nevem Linda, örvendek. Harmincegy éves vagyok, 175 centiméter magas, 68 kiló, és a lehető legjobb ruhákat hordom, amelyeket pénzért meg lehet venni (hála a férjem végtelen bőkezűségének). A férfiakban vágyat, a nőkben irigységet ébresztek.

És mégis: reggelente, amikor kinyitom a szemem és megpillantom ezt az eszményi világot, amelyről mindenki álmodik, de csak keveseknek adatik meg, máris tudom, hogy borzalmas napom lesz. Ez év elejéig fel sem merült bennem, hogy ne lenne minden a legnagyobb rendben. Csak éltem az életem, noha időnként elfogott a bűntudat, hogy többet kapok, mint amennyit megérdemlek. Egy szép napon, amikor éppen reggelit készítettem a családomnak, (emlékszem, már tavaszodott, és nyíltak a virágok a kertünkben), azt kérdeztem magamban: „Hát ennyi?"

Nem kellett volna föltennem ezt a kérdést. Az az író tehet róla, akivel előző nap készítettem interjút, és aki egyszer csak azt mondta:

– Engem a boldogság a legkevésbé sem érdekel. Én nem boldogan akarok élni, hanem szerelmesen, ami veszélyes, hiszen soha nem tudhatjuk, mi vár ránk.

Akkor azt gondoltam: szegény. Soha nem elégedett. Szomorúan és keserűen fog meghalni.

Másnap rádöbbentem, hogy én nem kockáztatok semmit.

Mindig tudom, mi vár rám: egy újabb nap, mely pontosan ugyanolyan lesz, mint az előző. Szerelem? Hát, szeretem a férjem, ami azért jó, mert így legalább biztosan nem leszek depressziós attól, hogy kizárólag a pénz, a gyerekek vagy a látszat miatt kell együtt élnem valakivel.

A világ legbiztonságosabb országában lakom, rendben van az életem, jó anya vagyok és jó feleség. Szigorú protestáns nevelést kaptam, és ezt szeretném továbbadni a gyerekeimnek is. Egyetlen rossz lépést sem teszek, mert tudom, hogy mindent elronthatok vele. Mindent a legnagyobb hatékonysággal végzek, ugyanakkor a lehető legkisebb személyes bevonódással. Fiatalabb koromban engem is értek szerelmi csalódások, mint bárki mást.

De amikor férjhez mentem, megállt az idő.

Míg bele nem ütköztem abba az átkozott íróba és a válaszába. Hát mi rossz van a hétköznapokban? Mi rossz van az unalomban?

Őszintén szólva, egyáltalán semmi. Csak…

…csak az a titkos rettegés, hogy mi van, ha váratlanul, egyik pillanatról a másikra minden megváltozik, és én ott állok felkészületlenül.

Attól a pillanattól kezdve, hogy egy gyönyörű reggelen ez a baljós gondolatom támadt, egyre jobban félek. Vajon helyt tudnék-e állni egyedül a világban, ha meghalna a férjem? Igen, felelem magamnak, hiszen az öröksége több nemzedék megélhetésére is elegendő lenne. És ha én halnék meg, ki gondoskodna a gyermekeimről? Az imádott férjem. De ő később újra megnősülne, hiszen gazdag, vonzó és okos. Vajon jó kezekbe kerülnének a gyermekeim?

Első lépésként megpróbáltam választ adni az összes kérdésemre. De minél többre sikerült választ adnom, annál több új kérdés merült fel. Mi van, ha szeretőt keres magának, amikor én már öreg leszek? Mi van, ha már van is valakije, hiszen már jó ideje nem szeretkezünk annyit, mint régen? Mi van, ha azt hiszi, hogy nekem van valakim, hiszen az utóbbi három évben nem mutattam iránta túl nagy érdeklődést…

Soha nem rendezünk féltékenységi jelenetet, és ennek mindig is örültem, de azon a szép tavaszi reggelen felébredt bennem a gyanú, hogy ez csak azért van, mert teljességgel kihunyt bennünk a szerelem tüze.

Mindent megtettem azért, hogy ne gondoljak erre többet.

Egy héten keresztül munka után mindennap elmentem vásárolni a Rhône utcába. Nem érdekelt igazán semmi, de legalább úgy érezhettem, hogy – mondjuk így – változtatok valamin. Szükségem van egy árucikkre, amelyre korábban nem volt szükségem. Fölfedezek egy háztartási gépet, melyet korábban nem ismertem – bár a háztartási gépek terén elég nehéz újat kitalálni. A játékboltokat messziről elkerültem, mert nem akartam a mindennapos ajándékokkal elrontani a gyerekeimet. Férfiaknak való boltokba sem mentem be, mert nem akartam, hogy a férjemben gyanút ébresszen szokatlan kedvességem.

Amikor hazaértem és beléptem az én kis elvarázsolt birodalmamba, minden csodálatos volt három-négy óráig, amíg le nem feküdt aludni mindenki. Aztán elkezdődött a rémálom.

Szerintem a szenvedély a fiataloknak való, és a hiánya teljesen normális az én koromban. Nem ez rémiszt meg.

Azóta eltelt néhány hónap, és most hol attól rettegek, hogy hirtelen minden megváltozik, hol meg attól, hogy minden így marad életem végéig. Van, aki szerint a nyár közeledtével furcsa gondolataink támadnak: kisebbnek érezzük magunkat, mert több időt töltünk a szabadban, és ez új távlatokat ad a világnak. Távolabb kerül a horizont, a házunk falain és a felhőkön is túlra.

Lehet. De én már egy ideje nem tudok aludni, és nem a meleg miatt. Amikor leszáll az éj, és senki nem lát, mindentől rettegek: az élettől; a haláltól; a szerelemtől és annak hiányától; attól, hogy minden újdonság megszokottá válik; az érzéstől, hogy a legjobb éveimet felőrli a hétköznapok egyhangúsága, és ez így lesz életem végéig; na meg az ismeretlennel való szembenézéstől, bármilyen izgalmas és kalandos legyen is.

Természetesen mások szenvedésével igyekszem vigasztalni magam.

Bekapcsolom a tévét, megnézek egy híradót. Egymás után nézem a híreket balesetekről, természeti csapásokról, a fedél nélkül maradt áldozatokról, menekültekről. Vajon hányan betegek ezen a bolygón, ebben a pillanatban? Hányan szenvednek el, némán vagy üvöltve, igazságtalanságot vagy árulást? Hány szegény, munkanélküli és rabságban sínylődő ember van?

Csatornát váltok. Megnézek egy epizódot egy sorozatból, vagy egy filmet, ez pár percre vagy órára elvonja a figyelmem. Félek, hogy felébred a férjem és megkérdi: „Mi van, drágám?" Mert akkor azt kéne felelnem, hogy minden rendben. Ennél is rosszabb lenne – ahogy a múlt hónapban már meg is történt kétszer-háromszor –, ha amint lefeküdnénk, rögtön a combomra tenné a kezét, lassan fölcsúsztatná és elkezdene simogatni. Színlelhetem az orgazmust – megtettem már jó néhányszor –, de benedvesedni nem tudok szándékosan.

Azt kéne mondanom, hogy hullafáradt vagyok, ő pedig sose vallaná be, hogy bosszús: csak megcsókolna, átfordulna a másik oldalára, megnézné a tabletjén a legújabb híreket és várna másnapig. Én meg azért szorítanék, hogy legyen fáradt, nagyon fáradt.

De nem mindig van így. Néha magamhoz kell vennem a kezdeményezést. Nem utasíthatom vissza egymás után két éjszaka, különben még szeretőt keres magának, márpedig én semmiképpen nem akarom őt elveszíteni. Egy kis maszturbálással előre benedvesítem magam, aztán megy minden, ahogy kell.

A „megy minden, ahogy kell" persze azt jelenti, hogy semmi sem lesz már úgy, mint régen, amikor még rejtély voltunk egymás számára.

Tízévi házasság után is ugyanazon a hőfokon égni: nekem ez nem tűnik normálisnak. És ahányszor csak úgy teszek, mintha élvezném a szexet, egy kicsit meghalok belül. Egy kicsit? Azt hiszem, gyorsabban kiüresedem, mint gondoltam.

A barátnőim szerint szerencsés vagyok – mert azt hazudom nekik, hogy gyakran szeretkezünk, ahogy ők is hazudnak nekem, amikor azt mondják, hogy nem tudják, hogyan éghet a férjük ugyanazon a hőfokon, mint kezdetben. Szerintük a házasságban a szex csak az első öt évben érdekes, utána már kell hozzá egy kis „fantázia". Mondjuk, lehunyod a szemed, és azt képzeled, hogy a szomszédod van fölötted, és olyan dolgokat tesz, amelyeket a férjed soha nem merne. Elképzeled, hogy egyszerre tesz magáévá ő meg a férjed, és más efféle perverziókra meg tiltott játékokra gondolsz.

***

Ma reggel, amikor elindultam a gyerekekkel az iskolába, megnéztem a szomszédot. Soha nem képzeltem őt magam fölé – akkor már inkább azt a fiatal riportert a munkahelyemen, aki úgy néz ki, mintha mindig szenvedne és magányos lenne. Sose láttam, hogy bárkinek is udvarolt volna, és éppen ez benne a vonzó. A szerkesztőségben az összes nő mondott már olyat, hogy „szívesen gondját viselné szegénykének." Azt hiszem, ezzel ő is tisztában van, és megelégszik azzal, hogy a vágy tárgya, semmi több. Talán ő is azt érzi, amit én: szörnyen fél attól, hogy ha tesz egy lépést, mindent tönkretesz – az állását, a családját, a múltját és a jövőjét.

De azért… Megnéztem magamnak a szomszédomat – és legszívesebben elsírtam volna magam. A kocsiját mosta. Én pedig azt gondoltam: „Lám, még egy ember, aki pont olyan, mint a férjem és én. Eljön az idő, amikor mind ugyanazt csináljuk. A gyerekek megnőnek, elköltöznek egy másik városba, vagy akár másik országba, mi pedig nyugdíjasok leszünk és mossuk az autónkat – még akkor is, ha megengedhetnénk magunknak, hogy ezt más tegye meg helyettünk. Mert egy bizonyos kor után fontos, hogy jelentéktelen dolgokkal üssük el az időnket, megmutassuk a világnak, hogy még működik a testünk, nem felejtettük el becsülni a pénzt, és továbbra is alázattal végezzük a teendőinket.

Egy tiszta kocsi nem oszt, nem szoroz a világban. De ma reggel a szomszédomnak egyedül ez számított. Szép napot kívánt nekem, rám mosolygott, és már folytatta is a munkát, mintha legalábbis egy Rodin-szobrot ápolna.

***

Otthagyom az autómat egy parkolóban – „A belvárosban a tömegközlekedést használd! Ne szennyezd még jobban a környezetet!" –, fölszállok a szokásos buszra, és útközben az ismerős tájat bámulom. Genf mintha semmit sem változott volna gyerekkorom óta: még mindig állnak a régi udvarházak azok között az épületek között, amelyeket valami őrült polgármester építtetett, aki az 50-es években fölfedezte az új építészetet.

Ha elutazom valahova, ez mindig hiányzik. Ez a borzalmas ízléstelenség, még a nagy üveg- és acéltornyok is, meg az autópályák, hiányoznak a fák hatalmas gyökerei, amelyek áttörik az aszfaltot, és amelyekben minduntalan megbotlik az ember, a titokzatos fakerítéssel körbevett parkok, ahol a legkülönbözőbb fűfélék tenyésznek, mert „a természet már csak ilyen…" Egyszóval maga a város, amely más, mint a többi, mert nem modernizálódott és nem vesztette el a varázsát.

Itt még köszönünk az ismeretlennek, aki szembejön az utcán, és ha kilépünk egy boltból, ahol egy üveg ásványvizet vásároltunk, azt mondjuk: „viszontlátásra", akkor is, ha eszünk ágában sincs visszatérni. Mi még beszélgetünk a buszon az idegenekkel, noha az egész világ azt gondolja rólunk, svájciakról, hogy visszafogottak és távolságtartóak vagyunk.

Mekkora tévedés! De jobb is, hogy ezt gondolják rólunk, mert így legalább még öt-hatszáz évre megőrizhetjük az életmódunkat, amíg át nem kelnek az Alpokon a barbár hódítók a maguk csodás elektronikai berendezéseikkel, apró szobás lakásaikkal – jó nagy nappalival, hogy legyen mivel lenyűgözni a vendégeket –, az agyonsminkelt nőkkel, a szomszédokat zavaró, túl hangosan beszélő férfiakkal és a lázadó öltözetű fiatalokkal, akiket közben rettenetesen izgat, hogy mit gondol róluk az apjuk meg az anyjuk.

Hadd gondolja mindenki azt, hogy mi csak szarvasmarhát tenyésztünk, sajtot, csokoládét és órákat gyártunk. Hadd higgyék, hogy itt Genfben minden sarkon van egy bank. Eszünk ágában sincs megcáfolni ezt az elképzelést. Megvagyunk mi a barbár betörések nélkül. Állig fel vagyunk fegyverkezve – mivel kötelező a katonai szolgálat, minden svájcinak van otthon egy puskája –, mégis ritkán hallani olyat, hogy rálőnek valakire.

Mi boldogok vagyunk ebben a több évszázados változatlanságban. Büszkék vagyunk rá, hogy semlegesek maradtunk, amikor Európa értelmetlen háborúkba küldte a fiait. Örülünk, amiért nem tartozunk magyarázattal senkinek Genf kevéssé vonzó külseje, XIX. század végi kávéházai vagy az utcán sétáló idős nénikéi miatt.

A kijelentés, hogy „boldogok vagyunk", talán nem állja meg a helyét. Mindenki más boldog, kivéve engem, aki épp a munkába baktatok, és azon töröm a fejem, hogy mi lehet a baj velem.

***

Ismét egy új nap, amikor az újság érdekes hírekre vadászik – a szokásos autóbaleseten, (természetesen nem fegyveres) rabláson és tűzvészen kívül, (ahova tűzoltóautók tucatjai érkeznek kiválóan képzett szakemberekkel, akik elárasztják a lakást, s aztán kiderül, hogy csak egy tűzhelyen felejtett sült hús füstje okozta a riadalmat).

Majd újabb hazatérés, a főzés öröme, terítés, a család az asztal körül, közös ima Istenhez, aki nekünk ételt-italt adott. Végül újabb este, a vacsora befejeztével mindenki megy a dolgára – apa segít a gyerekeknek megírni a leckét, anya elpakol a konyhában, rendbe rakja a lakást, kiteszi a pénzt a bejárónőnek, aki másnap korán érkezik.

Azért ezekben a hónapokban is voltak pillanatok, amikor nagyon jól éreztem magam. Ilyenkor úgy érzem, hogy van értelme az életemnek, hogy ez az ember feladata a földön. A gyerekek látják, hogy az anyjuk nyugodt, az apjuk kedves és figyelmes vele, és az egész háznak mintha saját fénye lenne. Mi vagyunk a boldogság mintaképe az egész utcában, a városban, ebben a szövetségi államban – amelyet mi kantonnak hívunk –, és az országban.

Aztán belépek a zuhanyzóba, és hirtelen, minden látható ok nélkül kitör belőlem a zokogás. Azért a fürdőszobában sírok, mert ott senki nem hallja, és nem teszi fel azt a kérdést, melyet a legjobban utálok: „Jól vagy?"

Persze, miért ne lennék? Vagy ti úgy látjátok, hogy valami nincs rendben az életemmel?

Dehogy.

Csak hát az éjszaka, amikor rettegek…

A nappal, amelyben nem lelem örömöm…

A múlt boldog emlékképei és a dolgok, amelyek lehetségesek voltak, de nem valósultak meg.

A soha ki nem elégített kalandvágy.

A félelem, hogy nem tudom, mi lesz a gyerekeimmel.

És akkor elkezdek mindenféle negatív dologra gondolni, mindig ugyanazokra, mintha a szoba sarkában lesben állna egy démon, és csak arra várna, hogy rám vethesse magát, és a fülembe súgja, hogy az, amit „boldogságnak" nevezek, csak egy átmeneti állapot, és nem tart sokáig. De hát ezt mindig tudtam, nem igaz?

Változtatni akarok. Változtatnom kell. Ma a munkahelyemen a szokásosnál ingerlékenyebb voltam: ideges lettem, amiért egy gyakornok késve adta le a kért anyagot. Én nem ilyen vagyok, de úgy tűnik, lassacskán elveszítem a kapcsolatot önmagammal.

Baromság azt az írót és az interjút hibáztatni. Hónapok teltek el azóta. Ő csak szabaddá tette a vulkán száját, s az bármelyik pillanatban kitörhet, hogy halált és pusztulást okádjon. Ha ő nem tette volna meg, megtette volna más: egy film, egy könyv, valaki, akivel beszélek néhány szót… Vannak emberek, akikben évekig csak nő a feszültség anélkül, hogy ezt észrevennék, aztán egyszer csak valami apróság kiveri náluk a biztosítékot.

Akkor azt mondják: „Elég. Nem akarom ezt tovább."

Van, aki megöli magát. Mások elválnak. És olyanok is akadnak, akik Afrika éhínségtől sújtott területeire utaznak, hogy megváltsák a világot.

De én ismerem magam. Tudom, hogy az én válaszom erre csak az lesz, hogy elnyomom, amit érzek, amíg ki nem kezd belülről a rák. Mert hiszek benne, hogy a betegségek nagy részét az elnyomott érzések okozzák.

***

Hajnali kettőkor felébredek, és bámulom a plafont, pedig tudom, hogy reggel korán kell kelnem – ezt egyszerűen utálom. Ahelyett, hogy valami értelmesen törném a fejem, például azon, hogy „mi történik velem", egyszerűen képtelen vagyok kordában tartani a gondolataimat. Vannak napok – ha nem is sok, hála istennek –, amikor már az is eszembe jut, hogy talán el kéne mennem a pszichiátriára, segítséget kérni. Nem a munkám vagy a férjem miatt nem teszem meg, hanem egyedül a gyerekek miatt. Ők semmiképp sem tudhatják meg, mit érzek.

Ilyenkor még mélyebben érzek mindent. Megint arra a házasságra gondolok – a sajátomra –, amelyben a féltékenység soha nem volt veszekedés tárgya. De nekünk, nőknek, van egy hatodik érzékünk. Lehet,

Вы достигли конца предварительного просмотра. Зарегистрируйтесь, чтобы узнать больше!
Страница 1 из 1

Обзоры

Что люди думают о Házasságtörés

0
0 оценки / 0 Обзоры
Ваше мнение?
Рейтинг: 0 из 5 звезд

Отзывы читателей