Найдите свой следующий любимый книге

Станьте участником сегодня и читайте бесплатно в течение 30 дней
Törésteszt

Törésteszt

Автором Szabó T. Anna

Читать отрывок

Törésteszt

Автором Szabó T. Anna

оценки:
5/5 (1 оценка)
Длина:
210 pages
3 hours
Издатель:
Издано:
Nov 18, 2016
ISBN:
9789631434873
Формат:
Книге

Описание

„Fejben dől el, de kinek a fejében? Meghaladni önmagunkat, kilépni, kinyúlni, elérni, húzz bele, a mi lányunk az ott az elején, igen, szinte ott van már, miénk a győzelem, de kié?” Mi minden fér egy kapcsolatba? Mit lehet kibírni, hogy lehet kibírni, ki győz le kit? Lehet-e birtokolni valakit anélkül, hogy megtörjön, vagy beletörődjön abba, amin nem mer változtatni? A test törékeny, a test erős. Vágy és harag, nő és férfi. Itt és most. A szereplők ismerősek, mégis különös fénytörésben látunk rájuk, ahogy a szerelem és a lemondás határán kibeszélik a titkaikat, végre kimondják a vágyaikat, vagy lelepleződnek a hazugságaik. Szabó T. Anna első felnőtteknek szóló prózakötete a Törésteszt. Novellái kíméletlenül és együttérzően szólnak a magányról, a párkapcsolatok szívszorító hidegháborújáról, a szenvedélyről és a szeretetről.

Издатель:
Издано:
Nov 18, 2016
ISBN:
9789631434873
Формат:
Книге

Об авторе


Связано с Törésteszt

Похоже на «Книги»

Предварительный просмотр книги

Törésteszt - Szabó T. Anna

Szabó T. Anna

Törésteszt

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

BUDAPEST

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

magveto.kiado@lira.hu

Felelős kiadó Dávid Anna

© Szabó T. Anna, 2016

Felelős szerkesztő Dávid Anna

Műszaki vezető Bezúr Györgyi

A borítót Szilágyi Lenke felvételének felhasználásával

Pintér József tervezte

Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft., 2016

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-14-3487-3

A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta

Az Origó című novella Szűcs Attila

A fekete fürdőruha című festményére született

Tartalom

Origó

Öt gyerek anyja

Tenyér és hold

Kharón

Tortasír

Steril gyulladás

Színészbüfé

Cruelty free

Csipke

Jolán

Hogy vigyázzon

A jó házasság titka

Türkiz

Veronka és a nerc

Kicsibaba

Hogy történjen valami

Kajafás és az aranycipő

Nyúlcsapda

Kőgyerek

Egy régi nő

Mami

Robbanótest

Tavaszi szél

Plüss

Rekreáció

Porcelán

Sztráda

Az első

Az ötödik

Bankrablás

Rontás

Julika

Vízhang

Házasságterápia

Bandika

Nevesincs

Küklopsz

Menekülés

Denevér

Adventi kísértet

Saját tér

Rúzs

Krisztina szerencséje

Vér

Triptichon

Hold

Egyedül

Dákó és lidércfény

Tank

Origó

Nincs test. Csak a mozdulat van, a víz, a levegő. Eltűnni benne egészen. Nem lenni, lenni csak a cél, a forró ujjhegy és a hideg kő, gyorsan, mint áram a drótban, áramlat a vízben, biztosan, mint lehulló csepp, zuhanó szikla. Pezseg a víz, csupa zúgás, pattogás, nincs kérdés, nincs válasz, nincs akarat, meg kell lennie. Csak egyetlen pont létezik, mindennek a vége, mindennek a kezdete, egyetlen pontból robban ki az ujjongás a lelátón, egyetlen pontba csapódik bele a süketítő szívdobogás, szétcsapja a teret és kettévágja az időt, voltra és mostra. Van a semmi, és van a győzelem. Test nincsen.

Nincs. Fekete dressz van, tapadós fekete dressz, dresszírozott bőr, hideg, idegen idegek, pengefegyelem. Nem látni a testet, ahogy a bőr alatt nem látható a vér. Kezek, lábak, izmok, csak a célra, a lihegés, csak a célra, belek, gyomor, méh, tüdő, csak a célra, forróláz, hideglelés, nincs semmi, csak az a pont. Fejben dől el, de kinek a fejében? Meghaladni önmagunkat, kilépni, kinyúlni, elérni, húzz bele, a mi lányunk az ott az elején, igen, szinte ott van már, miénk a győzelem, de kié? Ki kapaszkodik ott, ki emeli fel mosolygó kopasz rovarfejét, ki a keserű őselemből, kinek az arcán folyik a víz, akár a könny, ki az? Csak neve van. Csak nyaka, amire az érmet akasztják, csak maszkja a dobogón, az ürességben felharsog a himnusz, megcsináltuk. Ki az?

A feszes comb, mint ajzott íjon az ideg, a kar hajrára kész, készül megint, mire? Kint csak a kérdés, de a vízben a válasz, fémbuborékok puskagolyóröpte, huzagolt cső, fényhuzal, szisszenés, meghalsz, mielőtt szólni tudnál, meghalsz, mielőtt megszületsz. Visz a víz, ha egy vagy a vízzel, szárny nélkül röpülsz az áramlásban, áradás, álom, áram, test nélkül úszol, árnyék nélkül, anyag nélkül, gondolat. Mit akarsz? Akarat vagy, nem vagy. Becsapódsz.

Tizenkét éve csak ez van, a víz. Fájó váll, kemény kar, borotvált, klórszagú lábköz, a mell hideg medúza, émelyítő lágyan tapad az izomra, minek, egy lövedékben sincs semmi puhaság, a csőben láng, puskapor robbanása, torkolattűz, villanás, hideg higany, szétfut az erekben a semmi. A semmi van a cél előtt, benne a minden, élethalál egyetlen pillanatban.

Nincs vágy. Üres bordakosár, letakart szem, a tenyérben csak a víz, tüdőben levegő, szájban a visszanyelt sírás, zúgás a fülben, mindig egyedül, nincs megérkezés, mindig ide-oda. Eszköz, nem fészek, mindig vizes, mindig tiszta, kiázott belőle a méz, víz lötyög a méhben, puskagolyó. Szemüveg néz vissza, feszes fekete dressz, tapad, taszít, tapad.

Éjjel, amikor. Éjjel, egyedül. Éjjel, szállodában, mindig szállodában, fényes üres ágyban. Gyorsan, mint áram a drótban, forró ujjhegy, egyetlen pontban, egyetlen pontban a minden. Levegő, lihegés, víz a bőrön, füstöl a higany a vérben, szétcsapja a teret, kirobbantja fészkéből a hunyt szemű időt. Hideg, meleg, ide, oda, oda és vissza, oda és vissza. Csak a cél, csak a cél, csak a cél. Csak a test.

Öt gyerek anyja

Hogy történjen valami. Ebben a fulladásban. Felkelek, enni adok, esznek, ledobálják, felseprem, elmosom, kirázom, összeszedem, feladom, fel, mindjárt, az egészet, ez kaparja a torkomat, ez az ordítás, egész nap, de jó nekem, mosolygok, belevicsorgok az előszobában a tükörbe. Ne sírj, kicsim, semmi baj, mindjárt elmúlik, adok egy puszit, ne üsd a kisautóval az öcsédet, nem látod, hogy fáj neki? Fáj. Látom a hús mögött a csontot. Morgok, mint a farkas, miközben összeszedem a szétszórt cipőket, kaffogok, kattan az állkapcsom.

Csont csikordul csonton. Tudom mindet. Orvos vagyok, orvos voltam. Sebész. Valamikor. Betartom, amire esküdtem, nem tartok be, nem élek vissza a hozzám forduló férjem és gyermekeim kiszolgáltatott helyzetével, egyenlő figyelemmel és gondossággal ápolok minden embert, szartörlési és rántáskavarási és sikálási tudásomat állandó képzéssel magas szinten tartom, férjemmel szentül élek, gatyáját mosom, ingét vasalom, főzöm a vacsoráját, őt el nem hagyom, vele megelégszem, éjjelenként, amikor nélkülözhetetlen munkájából hazatér, testemmel szolgálom az ő igényei szerint, gyermekeim éjjeli sírását meg se hallom, csak azután kelek fel szoptatni és vigasztalni és pelenkázni és betakarni, amikor uram és parancsolóm elaludt.

Orvos vagyok, bírom a munkát, úgysincs segítség. Merthogy minek. Igen, itthon vagyok egész nap, igen, ráérek, ráérek üvölteni a párnába éjszaka, ráérek hányni a fáradtságtól a vécében. Erre születtem, mondják, hallom, hallgatok. Felzet, lelet, vélemény. Az orromban halál, a formalin szaga. Érzem az ujjaim közt a szikét, tudom, hol kell vágni, ismerem a határt élet és halál közt, tudom, mennyi a súlya a szívnek. Vágok, azt álmodom, éjszaka. Vért látok a sötétben, ha kinyitom a szemem. Dobog a dobhártyám. Senki. Semmi. Én. Senki. Semmi. A szív lucskos, a tüdő puha, a bőr nyomásra enged. Vágok, azt álmodom. Vágyok. Éles vagyok, éhes.

Tenyér és hold

Róza negyvenéves. Ha nem jött volna ez az új, váratlan szerelem, ez a fiatal fodrászfiú, akkor már azt hinné, hogy örökre elszúrta az életét, mikor tizenkilenc évesen beleszeretett az egyetemi vendégtanárába, és gyereket szült neki. Nem kellett volna hagynia, hogy az apa háromévesen elvigye a lányát Los Angelesbe. Róza elhitte, hogy az ő érdekében, hisz reménytelen volt felnevelnie egyedül. Elengedte hát a kislányt a gazdagságba – és neki attól kezdve nem volt senkije.

Billnek esze ágában sem volt őt is kivinni. Családja volt, hát persze – de ezt nem is titkolta. Akkor is ott volt az ujján a karikagyűrű, amikor Rózát először megsimogatta. Egy előadás után történt, amikor a lány utolsónak maradt a teremben, hogy kérdezzen valamit. A professzor válasz helyett mélyen a szemébe nézett, a forró tenyerét rásimította a póló kivágásából kilátszó bőrére, a nyaka alá, és a hüvelykujjával kitapintotta a kulcscsont vájatában a hevesen lüktető eret. A mozdulat egyszerre volt gyöngéd és kíméletlen. Más nem történt akkor, de Róza teljesen összezavarodott, és ettől kezdve már ő tett meg mindent, hogy felhívja magára a férfi figyelmét. Nem naiv volt, hanem ártatlan. Az első érintéstől elveszett.

Elveszni, beleveszni – az élete átka. Mindig feladta magát másokért, áhítatosan és állhatatosan kereste a szeretetet, hogy mindig el is veszítse. Bill azért persze szerette nyilván, a maga önző és egykedvű módján, és később az öregek is szerették az otthonban, ahol dolgozni kezdett, miután otthagyta az egyetemet. Egyedül a lánya nem szereti – talán azért áll bosszút, mert engedte elmenni.

Amikor először járt nála Amerikában, Róza majdnem belehalt a magányba és a fájdalomba. Élete legélesebb emléke az az éjszaka, mikor hajnali négykor egyedül lebegett az úszómedencében. Jobban emlékszik erre, mint a lánya gyerekarcára. A kislány nyolcéves volt akkor, és látványosan unta Rózát, megvetette azért, mert még lovagolni se tud. Lucát, vagyis ekkor már Lucyt egyedül csak a lovak leszármazása érdekelte, a kantár, a nyereg, az ugratás. Már elfelejtett magyarul, annyit sem mondott, hogy anya. Eloldódtak egymástól.

Aznap éjjel Róza is eloldódott a világtól. Úgy érezte, nem nézi senki, nem látja sem ember, sem Isten. Üres a tágas ég, csak a Hold lebeg, zselés medúza, felette az égen és alatta a vízben, mindjárt nyálkásan a lábához ér, nem ellenséges, csak végtelenül közömbös. Akkor értette meg, hogy alkalmazkodnia kell ehhez a közönyhöz, ha nem akar meghalni. Tudta, hogy ha most bármit is tesz vagy akar, bármire vágyik, vagy ha csak megmozdul is, abban a pillanatban kettétépi a megkettőzött üresség. A szíve megszakad, a testét lehúzza a víz, és ami marad, a fájdalma, a keserűsége, a sóvár vágyakozása, mind felpörög a magasba, mint egy forgószél. Beszippantja a bolygóközi semmi.

Érezte: a magasság áldozatra vár. Nem mohó figyelemmel, mint egy ragadozó madár, hanem hatalmasan és embertelenül, mint a táj, mint a forró, puszta dombok. Mint az idő a táj felett, amely magvakat és csontokat egyaránt megőröl a rekkenő melegben, süvítő szelekben, és közömbösen kerengeti a földet.

Azon az éjszakán Róza kiszakadt magából. Azt sem furcsállta már, hogy látta magát odafentről, madártávlatból, ahogy kifejezéstelenül tágra meredt szemmel, meztelenül lebeg a feketén villódzó, holdas vízen.

Nézte magát, és nem érzett semmit. Emelkedett. Sötét ég, sötét víz. Éles, tágas, beláthatatlan pusztaság. A lélek látta a földet. És akkor megértette. Mi ehhez képest az ő fájdalma, hogy mérhető ehhez a végtelen egykedvűséghez az ő jeltelen és jelentéktelen magányossága. A fájdalom is olyan, akár a víz és a fény: van. Ember nem is kell hozzá. Megértette, hogy semmivé kell lennie, ha nem akar megsemmisülni. Üresnek kell lennie, hogy az ürességnek ne legyen hatalma rajta.

Lehunyta a szemét. Nem akar meghalni. Csak ennyit kellett eldöntenie, mert mire megint kinyitotta, ismét lentről látta az eget. Ernyedt testét átengedte a víznek, fókuszálatlan tekintetét a szédítő, lassan világosodó égnek, és hosszan kifújta a levegőt. Elengedte a szomorúságát. Az egész életét elengedte akkor – szálljon csak, oldódjon el. Haljon meg, ha ez kell ahhoz, hogy élni lehessen.

Ezáltal született újjá. Lucát is úgy szerette ezután, hogy nem próbált többet kapaszkodni bele. Mindent üvegen át nézett, mint aki most már mindig kívül akar állni a világon. Tizenkét évig nem érintett meg senkit szerelemből – és most mégis, itt ez a fiú, ez az áhítatos majdnem-kamasz. Akit ő választott. Akinek ő tette rá a kezét a nyakára, követelőző gyöngédséggel. Igen, most újrakezd mindent. Gyereket fog szülni megint. De nem neki. Csak tőle.

Kharón

Szúrós tisztítószerszag, síkos padló, jönnek be a betegek az esőről, csöpög a kabátjuk, az ernyőjük, a hajuk. Kint még sötét van, novemberi hajnal, bent éles neonfény, az egyik cső úgy pulzál és vibrál, mint a liftkezelő szeme alatt az ideg. A liftest Józsi bácsinak hívják, egy sámlin ül, parizeres szendvicset eszik, és arra gondol, hogy ha egyszer kialudhatná magát végre, ha nem kéne négykor kelnie, hogy elvonatozzon idáig, akkor talán ez a rángás is abbamaradna. Még jobb lenne persze, ha a felesége is élne, hogy megint együtt induljanak a munkába, az asszony a mosodába, ő meg ide – nem beszélnének az úton, se a vonaton, se a buszon, de lenne valaki mellette megint, lenne meleg kávé az ágyban, meleg asszonytest, nem csak a penészszagú hideg lepedő, lenne valami szuszogás, nem csak a falióra ketyegése, meg a kamionok konok surrogása a falu főutcáján, a redőnyön túl. Valami megint, ne csak ez a semmi, ez az ugyanaz, a betegek végtelen, szomorú processziója, le, fel, ki, be, szünet nélkül, órákon, napokon, éveken át.

Egy autó fékez csikorogva kint, túl az üvegajtón, valaki pont a kórház előtt áll meg, a lehető legszabálytalanabb helyen, a portás felugrik, hogy ráüvöltsön, de a kocsi ajtaja felpattan. A belső lámpa fényében látszik, ahogy kiront a sofőr, felrántja az ajtót a másik oldalon. Görnyedt, csapzott hajú nő tápászkodik kifele, térdre esik, bele a pocsolyába, felordít. A portás is ott van már kint az esőben, ketten húzzák fel a földről, fel a lépcsőn, jönnek befelé, a karja alatt emelik, rángatják, hozzák a nyüszítő asszonyt. Az autót nyitott ajtókkal, járó motorral hagyják ott az utcán.

A vizes linóleumon vércsík, a nő rekedten jajong. Józsi bácsi zsebre teszi a szendvicset, feláll, azok ketten már ott is vannak, a nő fogja a hasát, és azt ordítja: Itt van! Jaj! Ne! A portás csak int, és Józsi bácsi azonnal átveszi az asszonyt, közben már nyomja is a második emelet gombját, a portás kiugrik, ahogy az ajtó becsapódik, még hallatszik, ahogy a takarítónő után kiabál. A lift padlója is csupa vér, az asszonyon kék, csipkés hálóing, a meztelen combján csorog lefele a vörösség, kint van a feje, kiabálja, de akkorra már nyílik is az ajtó, a portás szólhatott valakinek, mert a nővér jön a hordággyal, ráemelik a nőt, tolják befele a szülőszobára, a férj a kezét fogja, semmi baj, semmi baj, semmi baj.

Józsi bácsi a köpenyét nézi, csak az alja lett vérfoltos, ahogy a nő teste hozzászorult, de nem moshatja ki, vissza kell mennie szolgálatba, vissza a sámlira, mindjárt jönnek és jönnek és jönnek a többiek, babák és szülők és haldoklók és doktorok és látogatók, szállítani kell őket megint, nem hagyhatja el a posztját. Visszaül a helyére, behajtja a köpeny szélét, hátha úgy nem látszik, előveszi a szendvics maradékát, beleharap, csak aztán nyomja meg megint az F-et.

Alig ér le, máris betódul négy nővér, nagyon nevetnek valamin, dezodor- és szappanszaguk van, párolog belőlük a hálószobameleg. Józsi bácsi tréfálkozni próbál, meg se hallják, már úgy megszokták az évek alatt, hogy észre se veszik, csak az egyikük szól oda, hogy aztán az újságját el ne felejtse majd felhozni, Józsi bácsi engedelmesen bólint, a nővér kezét nézi, a forró puha tenyerét, ahogy gesztikulál, villognak a pici strasszok a körmén.

A negyediken beszáll egy öregasszony, vagy inkább egy öregasszony kísértete, szinte átlátszóan sovány, a feje halálfej, a szeme üres, Józsi bácsi egyből felismeri, hogy miért van itt, hajnalban meghalt valakije, de hogy maradhatott bent éjszakára? Ki engedi meg az ilyet? Az öregasszony arca meg se rezdül, Józsi bácsi se szól semmit, csak von egyet a vállán, aztán poénból leviszi a pincébe. Ahogy az ajtó nyílik, egy gesztussal kitessékeli, és nézi, ahogy a fekete alak tétován megindul a félhomályos folyosón, a proszektúra felé, látszik, fogalma sincs, hol van, és azt se tudja, kicsoda. Majd csak megmutatja neki valaki a lépcsőt. De ha nem, hát nem.

Hívják a liftet a másodikon, a kardiológián egy fiatal lány áll, a telefonját nyomkodja, úgy kell rászólni, hogy beszálljon végre, na hová? A lány nem néz rá, csak reflexből a tükörbe pillant, fényes kék szeme van, csupa könny, a tetőre, mondja, most rögtön! Józsi bácsi elfintorodik, oda nem lehet, hölgyem, a hatodikon áll meg legutoljára. Akkor a hatodikra, mondja a lány, Józsi bácsi hirtelen arra gondol, hogy a másodikon már megszületett a gyerek, biztos az is lány lett, biztos az is ilyen hülye lesz, mint ez itt, hogy nem tudja megbecsülni, amije van, a szaros kis életét, mondani kéne neki valamit, de mit, talán hogy nem akar eljönni velem inkább? Az

Вы достигли конца предварительного просмотра. Зарегистрируйтесь, чтобы узнать больше!
Страница 1 из 1

Обзоры

Что люди думают о Törésteszt

5.0
1 оценки / 0 Обзоры
Ваше мнение?
Рейтинг: 0 из 5 звезд

Отзывы читателей