Найдите свой следующий любимый книге

Станьте участником сегодня и читайте бесплатно в течение 30 дней
A Zahir

A Zahir

Автором Paulo Coelho

Читать отрывок

A Zahir

Автором Paulo Coelho

Длина:
311 pages
7 hours
Издатель:
Издано:
Sep 14, 2017
ISBN:
9789632937205
Формат:
Книге

Описание

Coelho műve nemcsak a tőle megszokott bölcsességről tesz tanúbizonyságot, de bepillantást enged a brazil szerző életébe, összegzi írói munkásságát, tükröt tart vágyainak és kétségeinek, feltárja féltve őrzött titkait. Ebben az önéletrajzi ihletésű műben Coelho olyan közel engedi magához olvasóit, mint még soha.

Издатель:
Издано:
Sep 14, 2017
ISBN:
9789632937205
Формат:
Книге

Об авторе

Paulo Coelho is the author of The Alchemist, he was born in 1947 in the city of Rio de Janeiro, Brazil. Being the author of 30 books that have sold over 320 million copies in 170 countries, he has become one of the most widely read authors in the world today. Paulo Coelho is the recipient of over 115 awards and honours, including the Hans Christian Andersen Award, the Grinzane Cavour Book Award and the Chevalier de l'Ordre National de la Légion d'Honneur, to name a few.

Связано с A Zahir

Похоже на «Книги»

Предварительный просмотр книги

A Zahir - Paulo Coelho

ATHENAEUM 2000 KIADÓ

© Paulo Coelho, 2005

A mű eredeti címe: O Zahir.

Rio de Janeiro,

Editora Rocco Ltda.

A könyv a Sant Jordi Asociados

(Barcelona, Spanyolország)

jóváhagyásával kerül forgalomba.

Minden jog fenntartva.

www.paulocoelho.com.br

www.coelho.hu

Hungarian translation © Nagy Viktória, 2005

Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők

Egyesülésének tagja.

Felelős kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezetője

1086 Budapest, Dankó utca 4–8. Tel.: 235-5020

athenaeum@lira.hu

www.athenaeum.hu

Szerkesztette: Huszti Gergely

15. kiadás, 2010. szeptember

ISBN 978-963-293-720-5

Műszaki vezetô: Rácz Julianna

A védőborítót és a kötéstervet

Somorjai Kiss Tibor készítette

saját festménye felhasználásával.

Elektronikus könyv: Szegedi Gábor

Melyik ember az közületek,

a kinek ha száz juha van,

és egyet azok közül elveszt, nem hagyja ott

a kilenczvenkilenczet a pusztában,

és nem megy az elveszett után, mígnem

megtalálja azt?

Lukács 15,4

Károli Gáspár fordítása

Ha majd elindulsz Ithaka felé,

válaszd hozzá a leghosszabb utat,

mely csupa kaland és felfedezés.

A Küklopszoktól és Laisztrügónóktól,

s a haragvó Poszeidontól ne félj.

Nem kell magad védened ellenük,

ha gondolatod tiszta és egyetlen

izgalom fűti tested s lelkedet.

A Laisztrügónokkal, Küklopszokkal, a bősz

Poszeidónnal sosem találkozol,

hacsak lelkedben nem hordozod őket,

hacsak lelked nem áll velük utadba.

Válaszd hozzá a leghosszabb utat.

Legyen minél több nyári hajnalod,

mikor – mily hálás örömmel! – először

szállhatsz ki sose-látott kikötőkben.

Állj meg a föníciai pultok előtt,

válogass a jó portékák között,

ébent, gyöngyházat, borostyánt, korallt,

és mindennemű édes illatot,

minél többet az édes illatokból.

Járj be minél több egyiptomi várost,

s tanulj tudósaiktól szüntelen.

Csak minden gondolatod Ithaka legyen;

végső célod, hogy egyszer oda juss,

de ne siess az úttal semmiképp.

Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út,

hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten,

az út aratásával gazdagon,

s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad.

Neki köszönöd a szép utazást,

mit nélküle sosem tehettél volna meg,

hát mi mást várhatnál még Ithakától?

Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is;

a szerzett tudásból s tapasztalatból

máris megtudhattad, mit jelent Ithaka.

Konsztantinosz P. Kavafisz (1863-1933)

Fordította: Somlyó György

Az autóban elmondtam neki, hogy pontot tettem könyvem első változatának végére. Amikor elindultunk fölfelé, a hegyre, amelyet szentnek tartunk, és ahol már sok rendkívüli pillanatot éltünk át együtt, megkérdeztem, nem akarja-e tudni, miről szól, mi a címe. Azt felelte, nagyon kíváncsi rá, de a munkám iránti tiszteletből hallgatott, nem szólt és nem kérdezett semmit, csak boldog volt, nagyon boldog.

Megmondtam, mi a címe és miről szól. Tovább gyalogoltunk némán, és egyszer csak zajt hallottunk. Az egyre közeledő szél zörgette a lombtalan fák ágait a magasban. Mintha a hegy ismét meg akarná mutatni mágikus erejét.

Aztán jött a hó. Hirtelen megálltam. Áhítattal töltött el a pillanat: a szállingózó hópelyhek, a szürke égbolt, az erdő, és mellettem ő. Ő, aki mindig itt állt, mellettem.

Már akkor meg akartam neki mondani, de végül mégis úgy döntöttem, hogy csak akkor tudja meg, amikor először fellapozza ezeket az oldalakat. Ezt a könyvet neked ajánlom, Christina, feleségem.

A szerző

Jorge Luis Borges szerint a Zahir eszméje az iszlám hagyományban gyökerezik, és valamikor a 18. században született. A Zahir arabul azt jelenti: látható, jelenlévő, valami, amit nem lehet nem észrevenni. Valami vagy valaki, amivel vagy akivel ha egyszer kapcsolatba kerülünk, lassacskán elárasztja az elménket, míg végül már semmi másra nem tudunk gondolni. Ez lehet szentség, vagy őrület.

Faubourg Saint-Pères

A fantasztikum enciklopédiája

1953

Szabad ember vagyok

A nő, Esther, háborús tudósító, nemrég érkezett viszsza Irakból, mert az ország megszállása bármelyik pillanatban megkezdődhet, harminc éves, férjezett, gyermektelen. A férfi ismeretlen, huszonhárom-huszonöt év körüli, sötétbarna hajú, mongol vonásokkal. Mindkettőt egy kávézóban látták utoljára a Faubourg Saint-Honoré utcában.

A rendőrség tudomást szerzett róla, hogy azelőtt is találkoztak már, bár azt senki nem tudta megmondani, hogy hányszor. Esther mindig úgy beszélt a férfiról – akit mindenki csak Mikhail néven ismert –, hogy nagyon fontos ember, de azt sosem említette, hogy milyen minőségében fontos neki: az újságírónak van rá szüksége, vagy a nőnek.

A rendőrség nyomozást indított az ügyben. Felmerült az emberrablás, a zsarolás és a gyilkosság lehetősége is – amin nincs mit csodálkozni, hiszen munkája során gyakran volt kénytelen olyan emberektől szerezni információt, akik kapcsolatban álltak terrorista sejtekkel. Felfedezték, hogy az utóbbi hetekben rendszeresen pénzt vett fel a bankszámlájáról: szerintük az információkért fizetett. Nem vitt magával ruhát, de érdekes módon nem találták meg az útlevelét.

A férfi ismeretlen, nagyon fiatal, nem szerepel semmiféle rendőrségi nyilvántartásban, semmilyen módon nem lehet kideríteni a személyazonosságát.

A nő két nemzetközi újságírói kitüntetés tulajdonosa, harminc éves, férjezett.

A feleségem.

Én is gyanúba keveredek, és letartóztatnak – ugyanis megtagadom a választ arra a kérdésre, hogy hol voltam aznap, amikor eltűnt a feleségem. De a börtönőr hamarosan kitárja az ajtót és közli, hogy szabad ember vagyok.

Miért is vagyok szabad? Mert manapság mindenki mindent tud mindenkiről, csak akarni kell az információt, és már meg is van: hol használta utoljára az illető a hitelkártyáját, hova jár rendszeresen, kivel hál. Az én esetemben még egyszerűbb volt a dolog: egy nő, szintén újságíró, a feleségem barátnője, de szerencsére elvált – és ezért nem volt vesztenivalója –, amikor megtudta, hogy letartóztattak, jelentkezett, hogy tanúsítsa: vele háltam aznap éjjel, és vele voltam egész nap is. Egy sor egészen konkrét bizonyítékot is bemutatott.

Beszélgetek a főfelügyelővel, aki visszaadja a holmimat, bocsánatot kér, kijelenti, hogy letartóztatásom törvényes volt, és hogy nem perelhetem be miatta az államot. Biztosítom róla, hogy legcsekélyebb szándékomban sem áll, és tisztában vagyok vele, hogy akit bűncselekménnyel gyanúsítanak, azt 24 órás őrizetben tartják, még akkor is, ha nem követett el semmit.

– Most már szabad – mondja, megismételve az őr szavait.

Megkérdezem: mi van, ha tényleg történt valami a feleségemmel? Néha emlegette, hogy kiterjedt kapcsolatai vannak a terrorista-alvilággal, és időnként úgy érzi, mintha messziről követnék.

A felügyelő nem válaszol. Kitartóan faggatom, de nem mond semmit.

Megkérdezem, hogy használhatja-e az útlevelét. Azt feleli, természetesen, hiszen nem követett el semmit, miért ne hagyhatná el az országot, amikor csak akarja?

– Tehát fennáll a lehetősége annak, hogy nem tartózkodik Franciaországban?

– Arra gondol, hogy esetleg elhagyta magát a nő miatt, akivel lefeküdt?

Ez nem tartozik rá, felelem. A felügyelő megáll egy pillanatra, komolyan rám néz, és azt mondja, hogy azért csuktak be, mert ez az eljárás része, de nagyon sajnálja, hogy eltűnt a feleségem. Ő is házas, és bár nem szereti a könyveimet (ezek szerint tudja, ki vagyok! Nem is olyan tájékozatlan, amilyennek látszik!), bele tudja élni magát a helyzetembe, s tudja, min megyek keresztül.

Megkérdezem, mi a teendőm mostantól. Átnyújtja a névjegykártyáját, megkér, hogy ha megtudok valamit, értesítsem – a filmekben lehet látni ilyen jeleneteket. Nem tud meggyőzni, nagyon is tisztában vagyok vele, hogy a felügyelők mindig többet tudnak, mint amenynyit elmondanak.

Megkérdezi, hogy találkoztam-e már azzal az emberrel, akivel Esthert utoljára látták. Azt felelem, hogy hallottam már a fedőnevét, de nem ismerem személyesen.

Megkérdezi, hogy vannak-e családi problémáink. Azt felelem, hogy több mint tíz éve élünk együtt, és pontosan annyi problémánk van, mint a többi átlagos házaspárnak. Se több, se kevesebb.

Finoman megkérdezi, hogy beszéltünk-e mostanában válásról, vagy fontolgatta-e a feleségem, hogy elköltözik otthonról. Azt felelem, hogy ez a lehetőség soha nem merült föl, bár – ismétlem: „mint minden házaspárnak" – voltak néha nézeteltéréseink.

Gyakran vagy csak néha?

Néha – ismétlem.

Most még finomabban kérdezi: gyaníthatta-e, hogy viszonyom van a barátnőjével. Erre azt felelem, hogy ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy lefeküdtünk egymással. Nem volt ez viszony, inkább csak nem tudtunk miről beszélni, unalmas volt az egész nap, ebéd után nem tudtunk mit kezdeni magunkkal, a csábítás játéka viszont mindig fölrázza kissé az embert – így aztán az ágyban kötöttünk ki.

– Maga bárkivel lefekszik, ha éppen unatkozik?

Legszívesebben azt felelném, hogy az ilyesfajta kérdések nem képezik a nyomozás részét, de szükségem van a cinkosságára, talán később is szükségem lehet még rá – hiszen ne feledkezzünk meg róla, hogy létezik egy nagyon fontos intézmény, a Szívességbank, amely mindig nagy hasznomra vált.

– Megesik néha. Amikor nem történik semmi érdekes, a nő érzelmet keres, a férfi kalandot, és kész. Másnap mindketten úgy tesznek, mintha mi sem történt volna, és az élet megy tovább.

Megköszöni a segítségemet, kezet nyújt, azt mondja, hogy azért az élet nem egészen így megy. Létezik unalom, semmittevés, sőt, vágy is létezik, előfordul, hogy megkívánunk valakit, de azért nem így mennek a dolgok, az ember uralkodik magán, hiszen nem csinálhatja mindig azt, amire éppen kedve szottyan.

– Persze lehet, hogy a művészek szabadabban élnek – teszi hozzá.

Azt felelem, hogy ismerem az általa képviselt világot, de most nem akarom összehasonlítgatni véleményünket a társadalomról és az emberiségről. Elhallgatok, és várom a következő lépést.

– Ha már a szabadságról beszélünk: elmehet – mondja a felügyelő, kissé csalódottan, amiért az írónak nincs kedve beszélgetni a rendőrrel. – Most, hogy volt szerencsém személyesen megismerni, el fogom olvasni a könyveit. Az igazat megvallva, bár azt mondtam, hogy nem szeretem őket, valójában egyiket sem olvastam.

Nem először hallottam ezt a mondatot, és minden bizonnyal nem is utoljára. Az egész ügy arra volt jó, hogy szerezzek még egy olvasót. Elköszönök tőle, és elmegyek.

* * *

Szabad vagyok. Kijöttem a börtönből, a feleségem titokzatos körülmények között eltűnt, nincs kötött munkaidőm, nincsenek párkapcsolati problémáim, gazdag vagyok, híres, s ha Esther valóban elhagyott, bizonyára hamar találok helyette valaki mást. Szabad vagyok és független.

De mi is a szabadság?

Életem nagy részében rabszolgája voltam valaminek, hol ennek, hol annak. Hát akkor mi a szabadság? Gyermekkorom óta azért harcoltam, hogy kivívjam magamnak és megőrizzem. A szabadság volt legféltettebb kincsem. Harcoltam a szüleim ellen, akik mérnököt akartak belőlem faragni, én viszont író akartam lenni. Harcoltam az osztálytársaim ellen, akik folyton perverz tréfáik célpontjává akartak tenni, és rengeteg vérnek kellett kifolynia, hol az ő orrukból, hol az enyémből, és rengetegszer kellett takargatnom anyám elől a sérüléseimet – mert a saját problémáimat nekem kell megoldanom, és nem neki –, míg eljutottam odáig, hogy sírás nélkül tűrjem a verést. Harcoltam, hogy legyen egy állásom és el tudjam tartani magam, elmentem egy vaskereskedésbe áruszállítónak, hogy ne kelljen tovább hallgatnom a szokásos szülői zsarolást: „adunk neked pénzt, ha ezt meg azt csinálod".

Harcoltam – igaz, eredménytelenül – a lányért, akibe kamaszkoromban szerelmes voltam, és aki szintén szerelmes volt belém. Elhagyott, mert a szülei meggyőzték, hogy nekem nincs jövőm.

Harcoltam az újságírás rideg légköre ellen, ez volt ugyanis a következő foglalkozásom. A főnököm három órán keresztül várakoztatott, és csak akkor vett észre, amikor szép lassan darabokra téptem a könyvet, amit olvasott. Meglepetten nézett rám, és akkor meglátta, hogy olyan ember áll előtte, aki kitartóan harcol és bátran szembenéz az ellenféllel: vagyis igazi riporteralkat. Harcoltam a szocialista eszményért, börtönbe kerültem, kiszabadultam és tovább harcoltam, és közben úgy éreztem, hogy én vagyok a munkásosztály hőse – azután meghallottam a Beatles zenéjét, és rájöttem, hogy a rock and roll sokkal szórakoztatóbb, mint Marx. Harcoltam első, második és harmadik feleségem szerelméért. Harcoltam azért, hogy legyen bátorságom elválni az elsőtől, a másodiktól és a harmadiktól is, mert a szerelem nem élte túl az élet viharait, nekem pedig tovább kellett folytatnom a keresést az után a személy után, aki azért jött a világra, hogy rám találjon. És ez a személy hármójuk közül egyikükkel sem volt azonos.

Harcoltam azért, hogy legyen bátorságom otthagyni az újságírást és belevetni magam a könyvírás kalandjába, holott tudtam, hogy a hazámban senki sincs, aki meg tudna élni az irodalomból. Egy év múlva abbahagytam, miután megírtam több mint ezer oldalt, amelyek igazán zseniálisnak tűntek, mert még én magam sem értettem őket.

Miközben harcoltam, láttam, hogy az emberek folyton a szabadságra hivatkoznak, holott valójában minél meggyőzőbben érvelnek ezen alapvető joguk mellett, annál inkább rabszolgái szüleik vágyainak, egy olyan házastársnak, akinek annak idején megígérték, hogy „holtomiglan-holtodiglan kitartanak mellette, az üzleti mérlegnek, a rendszernek, félbemaradt projekteknek, szerelmeknek, akiknek nem tudták azt mondani, hogy „nem vagy hogy „elég", a hétvégéknek, amelyeken kötelező együtt ebédelniük olyan emberekkel, akikhez semmi kedvük. Rabszolgái a luxusnak, a luxus látszatának, és a luxus látszata látszatának. Rabszolgái egy olyan életnek, amit nem ők választottak maguknak, csak elhatározták, hogy végigcsinálják – mert valaki meggyőzte őket arról, hogy így lesz a legjobb. És így telnek teljesen egyforma napjaik és éjszakáik, és számukra a kaland csak egy szó valami könyvben és csak egy kép a tévében, ami mindig be van kapcsolva, és ha véletlenül mégis kinyílik előttük egy ajtó, mindig azt mondják:

– Nem érdekel, nincs hozzá kedvem.

Honnan tudhatnák, hogy van-e kedvük vagy nincs, ha soha nem próbálták ki? De felesleges is ezen töprengeni: az az igazság, hogy nem mernek kockáztatni, félnek bármilyen változástól, ami esetleg gyökerestül felforgathatná azt a világot, amit megszoktak.

A felügyelő azt mondja, hogy szabad vagyok. Szabad vagyok most, és szabad voltam a fogságban is, mert még mindig a szabadságot becsülöm a legtöbbre ezen a világon. Persze hogy emiatt meg kellett innom olyan borokat, amelyek nem voltak ínyemre, meg kellett tennem olyan dolgokat, amiket egyébként nem tettem volna meg és amiket soha többet nem fogok megtenni, el kellett viselnem sok sebet a testemen és a lelkemen, és meg kellett bántanom másokat, akiktől később bocsánatot kértem – amikor ráébredtem, hogy bármit megtehetek, csak azt nem, hogy kényszerítsem a másikat arra, hogy kövessen az őrültségemben, kielégíthetetlen életszomjamban. Nem bánom a szenvedés pillanatait, úgy hordom magamon a sebeimet, mintha kitüntetések lennének, mert tudom, hogy a szabadságért nagy árat kell fizetni, éppolyan nagy árat, mint a rabszolgaságért – az egyetlen különbség az, hogy a szabadságért boldogan fizetsz, mosolyogva, akkor is, ha közben nyeled a könnyeidet.

* * *

Kilépek a kapitányságról, és látom, hogy szép napunk van, napsütéses vasárnap, ami egyáltalán nem illik a hangulatomhoz. Az ügyvédem már vár odakint, néhány vigasztaló szóval és egy virágcsokorral. Elmondja, hogy végigtelefonálta az összes kórházat és az összes hullaházat (ez olyan dolog, amit mindenki megtesz, ha valakije nem ér haza időben), de sehol nem találta Esthert. Azt mondja, sikerült megakadályoznia, hogy az újságírók megtudják, hol vagyok letartóztatásban. Azt mondja, beszélni akar velem, hogy felvázoljon egy jogi stratégiát, melynek segítségével kivédhetek egy esetleges újabb gyanúsítást. Megköszönöm a figyelmességét, de persze jól tudom, hogy nem akar felvázolni semmiféle stratégiát – valójában csak nem akar egyedül hagyni, mert nem tudja, mit fogok csinálni. (Leiszom magam, és újra letartóztatnak? Vagy botrányt rendezek? Esetleg öngyilkosságot kísérlek meg?) Azt felelem, hogy fontos elintéznivalóim vannak, és különben is mindketten nagyon jól tudjuk, hogy nem szoktam összetűzésbe kerülni a törvénnyel. Erősködik egy darabig, de nem hagyom magam – elvégre szabad ember vagyok.

Szabadság. A nyomorult magány szabadsága.

Taxiba ülök, elvitetem magam Párizs központjába, a Diadalívnél kiszállok. Elindulok a Champs-Élysées-n a Bristol szálló felé. Ott szoktunk Estherrel forró csokit inni, amikor valamelyikünk megérkezik külföldről. Ez volt a mi hazatérési szertartásunk, így merültünk alá a szerelemben, amely összetartott minket. S közben az élet egyre távolabb taszított minket egymástól.

Még mindig gyalogolok. Az emberek mosolyognak, a gyerekek örülnek ennek a néhány órás tavasznak a tél kellős közepén, a forgalom is zavartalan, úgy tűnik, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Csakhogy ezek az emberek nem tudják, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha nem tudnák, vagy egyszerűen csak nem érdekli őket, hogy éppen most veszítettem el a feleségemet. Hát nem látják, mennyire szenvedek? Mindenkinek szomorúnak kellene lennie, megrendültnek, szolidárisnak a férfival, akinek vérzik a szíve. De csak nevetnek, belemerülnek kicsinyes és nyomorúságos életükbe, amit csak a hétvégéken élnek.

Micsoda nevetséges gondolat. Nyilván közülük is sokaknak darabokra van törve a szíve, csak éppen nem tudom, miért és mennyire szenvednek.

Belépek egy bárba, hogy cigarettát vegyek, és a kiszolgáló angolul válaszol. Bemegyek egy gyógyszertárba, mert keresek egy bizonyos mentolos cukorkát, amit imádok, és az alkalmazott angolul beszél hozzám (pedig én mindkét helyen franciául szólaltam meg). Még mielőtt a szállodába érek, megállít két fiatalember, akik éppen most érkeztek Toulouse-ból, meg akarják tudni, hol találnak meg egy bizonyos üzletet, és azt mondják, hogy már több embert is megszólítottak, de senki nem értette, mit mondanak. Mi ez? Megváltozott a Champs-Élysées nyelve az alatt a huszonnégy óra alatt, amíg őrizetben voltam?

A turizmus és a pénz csodákra képes. De hogy lehet, hogy ezt korábban nem vettem észre? Úgy látszik, én és Esther már jó ideje nem ittunk forró csokit, pedig mindketten sokat utaztunk mostanában. Mindig van valami fontosabb. Mindig van valami halaszthatatlan dolog. Igen, drágám, majd máskor isszuk meg a csokinkat, siess vissza, tudod, hogy ma igazán fontos interjúm van, és nem tudok kimenni eléd a repülőtérre, hívj taxit, a mobiltelefonom be lesz kapcsolva, felhívhatsz, ha bármi baj van, egyébként meg este találkozunk.

A mobiltelefon! Előveszem a zsebemből, azonnal bekapcsolom, néha megszólal, minden egyes csörgésre nagyot dobban a szívem, megnézem a kijelzőn, hogy ki keres, és egyszer sem veszem fel. Bárcsak az jelenne meg, hogy „Névtelen", csak ő lehetne, hiszen az ő mostani telefonszámát aligha tudják húsznál többen, ők pedig nyilván megesküdtek, hogy nem árulják el senkinek. De a kijelzőn nem ez jelenik meg, hanem barátok és közeli ismerősök számai. Nyilván tudni akarják, mi történt, segíteni akarnak (mégis hogyan?), meg akarják kérdezni, nincs-e szükségem valamire.

A telefon még mindig csöng. Felvegyem? Találkozzak valamelyikkel?

Úgy döntök, hogy egyedül akarok lenni, amíg feldolgozom magamban a történteket.

Odaérek a Bristolhoz, amiről Esther mindig azt mondta, hogy Párizsnak azon kevés szállodái közé tartozik, ahol a vendéget valóban vendégnek tekintik – és nem hajléktalannak, aki szállást keres éjszakára. Úgy üdvözölnek, mintha családtag lennék, kiválasztok egy asztalt a szép óra előtt, hallgatom a zongorát, bámulom a kertet.

Gyakorlatiasnak kell lennem, végig kell gondolnom a lehetőségeket, hiszen az élet megy tovább. Nem én vagyok az első férfi, és nem én vagyok az utolsó sem, akit elhagy a felesége. De miért pont egy ilyen ragyogó napsütéses napon, amikor mindenki mosolyog, a gyerekek énekelnek, a tavasz bontogatja szárnyait, és még az autósok is betartják a közlekedési szabályokat?

Fogok egy szalvétát, hogy följegyezzem a gondolataimat. Tegyük félre az érzelmeket, és nézzük, mik a teendőim:

A) lehet, hogy tényleg elrabolták, veszélyben van az élete, én vagyok a férje, én voltam mellette minden pillanatban, tehát föl kell forgatnom a földet és az eget, hogy megtaláljam.

A válasz erre a lehetőségre: magával vitte az útlevelét. A rendőrség nem tudja, de néhány személyes holmiját is elvitte, meg azt a tárcát, ami tele van védőszentek képeivel, és amit mindig magával vitt, amikor külföldre utazott. És pénzt vett ki a bankból.

Következtetés: készült rá, hogy elmegy.

B) lehet, hogy ígértek neki valamit, és csapdába csalták.

A válasz: sokszor került veszélyes helyzetbe – ez része volt a munkájának. De engem mindig értesített, hiszen én voltam az egyetlen ember, akiben tökéletesen megbízott. Mindig megmondta, hova megy, kivel lép kapcsolatba (bár, hogy ne sodorjon engem is veszélybe, általában csak az illető fedőnevét mondta meg), és elmondta, mit kell tennem, ha nem érne haza időben.

Következtetés: nem tervezett találkozót egyetlen informátorával sem.

C) lehet, hogy talált egy másik férfit.

A válasz: nincs válasz. Az összes hipotézis közül egyedül ennek van értelme. De én ezt nem tudom elfogadni, nem tudom elfogadni, hogy így menjen el, hogy el sem búcsúzik, meg sem magyarázza. Mindketten büszkék voltunk arra, hogy van bátorságunk együtt szembenézni az élet nehézségeivel. Inkább szenvedtünk, de soha nem hazudtunk egymásnak – bár a játékszabályok megengedtek néha egy-egy félrelépést. Tudom, hogy nagyon megváltozott, amikor megismerte Mikhailt, de ez nem lehet ok arra, hogy felrúgjon egy házasságot, ami már tíz éve működik!

Még ha lefeküdt is vele, még ha szerelmes is belé, hogy lehet, hogy nem tette mérlegre mindazt, amit együtt éltünk át, amit együtt fedeztünk fel? Hogy lehet, hogy gondolkodás nélkül belevág egy kalandba, ahonnan talán vissza se jön? Oda utazhatott, ahova akart, férfiak vették körül, katonák, akik régóta nem láttak nőt, és én soha nem kérdeztem semmit, ő pedig soha nem mondott semmit. Mindketten szabadok voltunk, és erre mindketten büszkék voltunk.

De Esther eltűnt. Csak nekem hagyott látható jeleket, mintha titkos üzenet volna: elmegyek.

Miért?

Van egyáltalán értelme válaszolni erre a kérdésre?

Nincs. Mert a válaszban benne van, hogy képtelen vagyok megtartani a nőt, akit szeretek. Van értelme megkeresni és győzködni, hogy igenis mellettem a helye? Koldulni, sírva könyörögni, hogy adjon még egy esélyt a házasságunknak?

Ez nevetséges. Inkább szenvedek, ahogy korábban szenvedtem, amikor elhagytak azok, akiket szerettem. Inkább nyalogatom a sebeimet, ahogy máskor is tettem. Egy ideig még gondolok rá, megkeseredek, és halálra untatom a barátaimat, mert képtelen leszek másról beszélni, mint arról, hogy elhagyott a feleségem. Majd megpróbálom megmagyarázni, mi történt, éjjel-nappal csak azzal foglalkozom, hogy újra meg újra átgondoljak minden pillanatot, amit együtt töltöttünk, a végén pedig arra a következtetésre jutok, hogy igenis rossz volt velem, velem, aki mindig csak arra törekedtem, hogy neki jó legyen. Aztán lesznek más nőim. Ha megyek az utcán, minden pillanatban meglátok valakit, aki lehet, hogy ő. Reggeltől estig, estétől reggelig szenvedni fogok. Ez az állapot eltarthat hetekig, hónapokig, vagy akár egy évnél is tovább.

Aztán egy szép napon arra ébredek,

Вы достигли конца предварительного просмотра. Зарегистрируйтесь, чтобы узнать больше!
Страница 1 из 1

Обзоры

Что люди думают о A Zahir

0
0 оценки / 0 Обзоры
Ваше мнение?
Рейтинг: 0 из 5 звезд

Отзывы читателей