Найдите свой следующий любимый книге

Станьте участником сегодня и читайте бесплатно в течение 30 дней
Az ötödik hegy

Az ötödik hegy

Автором Paulo Coelho

Читать отрывок

Az ötödik hegy

Автором Paulo Coelho

оценки:
5/5 (1 оценка)
Длина:
216 pages
4 hours
Издатель:
Издано:
Sep 14, 2017
ISBN:
9789632937083
Формат:
Книге

Описание

„Az embernek nem elfogadnia, hanem megválasztania kell a sorsát.”



A Krisztus előtti 9. században járunk. Akháb izraeli király felesége kívánságára üldözőbe veszi azokat, akik nem imádják a föníciai Ötödik Hegy isteneit, és fejét veszi az Úr prófétáinak. Illés azonban megmenekül, és az Úr angyalának szavára elhagyja Izraelt. A vérszomjas libanoni hercegnő hazájában, egy özvegyasszony házában lel menedékre, hogy ott várja ki küldetését: le kell győznie a világszép Jézabelt.
A fiatal próféta életébe váratlanul beköszönt a szerelem, a rövid békés időszaknak azonban hamarosan vége szakad, és Illésnek szembesülnie kell azzal, mit is jelent, hogy sorsát nem maga irányítja...



Paulo Coelho regényét olvasva az Ótestamentum és a 21. század találkozásának lehetünk tanúi: a bibliai Illés próféta útkeresése a ma esendő emberének állhatatos próbálkozásaira emlékeztet. A hit, a tudás, a szerelem és a sors kérdéskörét mesterien boncolgató író ezúttal is azt teszi, amihez a legjobban ért: elgondolkodtat és megríkat, tanít és mosolyt csal az arcunkra.
A szerző e korai remeke új köntösben, Nagy Viktória fordításában jelenik meg az Athenaeumnál.

Издатель:
Издано:
Sep 14, 2017
ISBN:
9789632937083
Формат:
Книге

Об авторе

Paulo Coelho is the author of The Alchemist, he was born in 1947 in the city of Rio de Janeiro, Brazil. Being the author of 30 books that have sold over 320 million copies in 170 countries, he has become one of the most widely read authors in the world today. Paulo Coelho is the recipient of over 115 awards and honours, including the Hans Christian Andersen Award, the Grinzane Cavour Book Award and the Chevalier de l'Ordre National de la Légion d'Honneur, to name a few.

Связано с Az ötödik hegy

Похоже на «Книги»

Предварительный просмотр книги

Az ötödik hegy - Paulo Coelho

Paulo Coelho

Az Ötödik Hegy

ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló mű

Paulo Coelho: O Monte Cinco

Copyright © 1996 by Paulo Coelho

Minden jog fenntartva.

http://paulocoelhoblog.com

This edition was published by arrangements with Sant Jordi Asociados Agencia Literaria S.L.U., Barcelona, Spain

www.santjordi-asociados.com

A Biblia-idézetek Károli Gáspár

fordításában szerepelnek.

Hungarian translation © Nagy Viktória, 2017

ISBN 978-963-293-708-3

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

„Ó, bűn nélkül fogantatott Szűz Mária, könyörögj érettünk, kik hozzád menekülünk!"

A. M.-nek, a fény harcosának,

és Mauro Sallesnek

A szerző jegyzete

Az alkimista című regényem központi tézisét Melkhisédek király fogalmazza meg, amikor azt mondja a pásztor Santiagónak: „Ha akarsz valamit, az egész Mindenség összefog, hogy kívánságodat megvalósítsad."

Ebben én teljes mértékben hiszek. Ugyanakkor a saját sorsunk megélése tele van olyan szakaszokkal, amelyek jócskán meghaladják az értelmünket, és amelyeknek az a céljuk, hogy visszavezessenek bennünket a Személyes Történetünk ösvényére – vagy hogy megtanítsák a sorsunk beteljesítéséhez szükséges leckéket. Hogy jobban megvilágítsam a mondanivalómat, elmesélek egy epizódot az életemből.

Az 1979-es év augusztus havának 12. napján abban a biztos tudatban feküdtem le aludni, hogy harmincéves koromra lemezkiadói pályafutásom csúcsához érkeztem. A brazil CBS művészeti igazgatójaként dolgoztam, meghívást kaptam az Egyesült Államokba, hogy találkozzak a cég tulajdonosaival, és biztos voltam benne, hogy minden támogatást megkapok terveim megvalósításához. Ehhez persze félre kellett tennem életem nagy álmát – hogy író lehessek –, de mit számított ez? Elvégre a való élet nem azonos a vágyainkkal, és Brazíliában úgysem lehetett megélni az irodalomból.

Aznap éjjel meghoztam egy döntést, és letettem az álmomról. Elhatároztam, hogy alkalmazkodom a körülményeimhez, és kihasználom a lehetőségeimet. Ha a szívem lázadozik, majd megtévesztésül írok egy-két dalszöveget, és időnként egy-egy újságcikket. Meg voltam róla győződve, hogy az életem új irányt vesz, amely legalább olyan izgalmas lesz, mint az addigi. Fényes jövő várt rám a nemzetközi zeneiparban.

Amikor másnap felébredtem, telefonált a cég vezetője, és közölte: ki vagyok rúgva, minden különösebb magyarázat nélkül. Noha a következő két évben rengeteget kilincseltem, soha többé nem tudtam elhelyezkedni ezen a területen.

Amikor befejeztem Az Ötödik Hegyet, eszembe jutott ez az epizód – és vele együtt életemnek azok a pillanatai, amikor az elkerülhetetlen megmutatta magát. Valahányszor úgy éreztem, hogy tökéletesen uralom a helyzetet, mindig történt valami váratlan, ami letaszított a földre. Ilyenkor azt kérdeztem magamban: miért? Talán arra vagyok kárhoztatva, hogy mindig csak megközelítsem a célt, de soha ne érjem el? Vagy Isten űz velem kegyetlen tréfát, és mindig csak felvillantja a pálmafákat a horizonton, hogy aztán hagyjon szomjan halni a sivatagban?

Sokáig tartott, mire megértettem, hogy nem erről van szó. Vannak dolgok, amelyek azért kerülnek az utunkba, hogy visszatereljenek a Személyes Történetünk igazi ösvényére. Mások azért bukkannak fel, hogy alkalmazhassuk mindazt, amit megtanultunk. Végül olyanok is akadnak, amelyek tanítanak.

A zarándoklat című könyvemben azt mutattam meg, hogy ezek a tanítások nem feltétlenül járnak fájdalommal és szenvedéssel: sokszor elegendő a fegyelem és a figyelem. Bár ez a felismerés fontos áldás lett az életemben, voltak olyan nehéz pillanatok, amelyeket továbbra sem értettem – hiába minden fegyelem és figyelem.

Az egyik ilyen volt a fent említett eset. Jó szakember voltam, igyekeztem a tőlem telhető legtöbbet és legjobbat nyújtani, és olyan ötleteim voltak, amelyeket a mai napig jónak tartok. De az elkerülhetetlen bekövetkezett, és éppen akkor, amikor a legmagabiztosabb és legeltökéltebb voltam. Úgy vélem, ezzel a tapasztalattal nem vagyok egyedül a földkerekségen. Minden ember találkozott már életében az elkerülhetetlennel. Van, aki rendbe jön, és van, aki megadja magát – de az biztos, hogy mindannyiunkat meglegyint a tragédia szele.

Hogy miért? Én is pontosan ezt kérdeztem magamtól, ezért Illésre bíztam magam, hogy ő vezessen Akbar nappalain és éjszakáin át.

Paulo Coelho

Monda pedig: Bizony mondom néktek:

Egy próféta sem kedves az ő hazájában.

És igazán mondom néktek, hogy Illés idejében

sok özvegy asszony volt Izráelben,

mikor az ég három esztendeig és hat hónapig

be volt zárva,úgy hogy az egész tartományban

nagy éhség volt; Mégis azok közül senkihez

nem küldetett Illés, hanem csak

Sidonnak Sareptájába az özvegy asszonyhoz.

LUKÁCS 4,24-26

Előszó

A Krisztus előtti 870. év elején Fönícia – amit a zsidók Libanonnak neveztek – csaknem háromszáz éve élt már békében. Lakói büszkék lehettek a tetteikre. Minthogy a politikában nem voltak erősek, kénytelenek voltak irigylésre méltó kereskedői ügyességre szert tenni, hogy fennmaradhassanak az állandó háborúk közepette. Krisztus előtt 1000 körül szövetséget kötöttek az izraeli Salamon királlyal, ami lehetővé tette a kereskedelmi flottájuk fejlesztését és a terjeszkedést. Attól fogva Fönícia egyre csak gyarapodott.

Hajósai olyan távoli vidékekre is eljutottak, mint a mai Spanyolország vagy az Atlanti-óceán, sőt egyes – meg nem erősített – feltevések szerint Brazília északkeleti és déli részén is maradtak fenn írásos emlékeik. Üveget, cédrust, fegyvert, vasat és elefántcsontot szállítottak. A nagyobb városok, mint például Szidón, Türosz és Büblosz lakói ismerték a számokat, értettek a csillagászat tudományához, tudtak bort készíteni, és már csaknem kétszáz éve használták azokat az írásjeleket, amelyeket a görögök alfabétának neveztek el.

A Krisztus előtti 870. év elején egy távoli helyen, amit Ninivének hívtak, haditanácsot hívtak össze. Az asszír vezérek úgy döntöttek, hogy sorra leigázzák a Földközi-tenger partján élő népeket. Elsőként Föníciára esett a választásuk.

A Krisztus előtti 870. év elején, az izraeli Gileádban, két férfi egy istállóban rejtőzve várta, hogy néhány órán belül utolérje őket a halál.

Első rész

– Az Úr, akit szolgáltam, most ellenségeim kezére ad – mondta Illés.

– Isten az Isten – felelte a lévita. – Mózesnek sem mondta, hogy jó-e vagy rossz, csupán annyit mondott: Vagyok. Ő tehát minden létező egyszerre: Ő a mennykő, amely lerombolja a házat, és Ő a kéz is, amely újjáépíti.

Csak a beszélgetés tudta elűzni a félelmüket, hiszen a katonák bármelyik pillanatban rájuk törhették az istálló ajtaját, hogy megtalálják és választás elé állítsák őket: vagy hajlandóak imádni Baált, a föníciaiak istenét, vagy kivégzik őket. A katonák minden házat átfésültek, és megtérítették vagy megölték a prófétákat.

A lévita talán áttér és megmenekül a haláltól. De Illésnek nem volt választása: az egész az ő hibájából történt, és Jézabel hercegnő így is, úgy is a fejét akarta venni.

– Az Úr angyala parancsolta, hogy beszéljek Akháb királlyal, és figyelmeztessem: addig nem esik az eső, míg Izrael népe Baált imádja – mondta szinte bocsánatkérőn, amiért hallgatott az angyal szavára. – De Isten lassan végzi a dolgát: mire érezhető lesz a szárazság hatása, Jézabel mindenkit elpusztít, aki hű maradt az Úrhoz.

A lévita nem szólt egy szót sem. Azon tűnődött, hogy áttérjen-e Baál hitére, vagy inkább meghaljon az Úr nevében.

– Ki az Isten? – folytatta Illés. – Az-e, aki a katona kardját tartja, hogy elpusztítsa mindazokat, akik hűek maradnak pátriárkáink hitéhez? Az-e, aki idegen hercegnőt ültetett országunk trónjára, hogy mindez a szerencsétlenség megtörténjen velünk és egész nemzedékünkkel? Valóban megöli az Isten a hűségeseket, az ártatlanokat, és mindazokat, akik betartják Mózes törvényeit?

A lévita végül úgy döntött, hogy inkább a halált választja. Ekkor nevetni kezdett, mert attól a pillanattól kezdve nem rémisztette többé a halál gondolata. Az ifjú próféta felé fordult, és nyugtatni próbálta:

– Kérdezd meg magát Istent, ha ennyire kételkedsz a döntéseiben – mondta. – Én már elfogadtam a sorsomat.

– Az Úr nem kívánhatja, hogy kegyetlenül lemészároljanak minket – erősködött Illés.

– Isten bármit megtehet. Ha csak azt tehetné meg, amit mi Jónak tartunk, nem nevezhetnénk Mindenhatónak, mert akkor a Mindenségnek csak egy részét uralná, és létezne valaki, aki még Nála is hatalmasabb, aki figyelné a tetteit és ítélkezne felettük. Ha így lenne, én azt a hatalmasabbat imádnám.

– Ha bármit megtehet, miért nem kíméli meg a szenvedéstől azokat, akiket szeret? Miért nem ment meg minket, ahelyett hogy a saját ellenségeinek adna hatalmat és dicsőséget?

– Nem tudom – felelte a lévita. – De megvan az oka, és remélem, hamarosan megtudom, mi az.

– Szóval te sem tudod a választ.

– Én sem tudom.

Elhallgattak. Illést elöntötte a hideg veríték.

– Te még rettegsz, én viszont már beletörődtem a sorsomba – szólalt meg a lévita. – Kimegyek innen, és véget vetek ennek a kínszenvedésnek. Valahányszor kiáltást hallok odakintről, rettegve képzelem el, milyen lesz, ha rám kerül a sor. Amióta itt rejtőzünk, már vagy százszor meghaltam, pedig elég volna egyetlenegyszer. Ha már úgyis a fejemet veszik, essünk túl rajta minél előbb.

Igaza volt. Illés is hallotta a kiáltásokat, és többet szenvedett, mint amennyit elbírt.

– Veled megyek. Nem bírok tovább küzdeni azért a néhány órányi életért.

Fölállt, és kitárta az istálló ajtaját. Engedte, hogy a beáradó napfény felfedje rejtekhelyüket.

A lévita karon ragadta, és elindultak. Ha nem hallatszottak volna időnként kiáltások, átlagos órának tűnt volna egy átlagos városban: a nap nem perzselt túlságosan, a messzi tenger felől kellemes szellő fújdogált, elviselhetővé téve a hőmérsékletet, ők pedig sétáltak a poros utcákon, a szalmavályogházak között.

– Lelkünk a halálfélelem foglya, pedig szép napunk van ma – mondta a lévita. – Milyen sokszor éreztem magam teljes békében Istennel és a világgal, miközben elviselhetetlen volt a hőség, és a sivatagi szél telefújta a szememet homokkal, hogy még a pálmafákat se láttam. Az Úr szándékai nem mindig állnak összhangban azzal, amit érzünk vagy tapasztalunk, de abban biztos vagyok, hogy Neki megvannak az okai.

– Csodálom a hitedet.

A lévita fölnézett az égre, mintha eltűnődne. Azután Illéshez fordult:

– Ne csodáld, és ne is higgy nekem túlságosan. Fogadást kötöttem magammal. Arra fogadtam, hogy van Isten.

– De hiszen próféta vagy – vetette ellen Illés. – Te is hallasz hangokat, és te is tudod, hogy a világon túl is létezik egy világ.

– Lehet, hogy csak képzelődöm.

– De hiszen láttad Isten jeleit – erősködött Illés, akit kezdtek nyugtalanítani társa szavai.

– Lehet, hogy csak képzelődtem – hangzott ismét a válasz. – Az az igazság, hogy az egyetlen bizonyosság a saját fogadásom: feltettem magamban, hogy mindez a Magasságostól származik.

Kihalt volt az utca. Az emberek az otthonaikban várták, hogy Akháb katonái teljesítsék az idegen hercegnő parancsát, és végezzenek Izrael prófétáival. Illés pedig a lévitával sétált, és közben az volt az érzése, hogy minden egyes ablak és ajtó mögött figyeli valaki – és őt okolja a történtekért.

„Én nem kértem, hogy próféta lehessek. Talán én is csak képzelem az egészet" – tűnődött Illés.

De az után, ami az ácsműhelyben történt, már nem voltak kétségei.

Gyerekkora óta hangokat hallott és angyalokkal beszélgetett. A szülei elvitték egy izraeli paphoz, aki rengeteg kérdést tett fel neki, végül kijelentette, hogy a fiú nabi, vagyis próféta, a „szellem embere, akit „rajongással tölt el Isten hangja.

Miután órákon keresztül beszélgettek, a pap azt mondta a szüleinek, hogy bármit mond is a fiuk, azt komolyan kell venni.

Távozásukkor a szülők Illés lelkére kötötték, hogy senkinek ne szóljon egy szót sem arról, amit lát vagy hall. A prófétaság szükségszerű velejárója a szoros kapcsolat az uralkodókkal, és az ilyesmi mindig veszélyes.

Illés különben sem hallott soha olyasmit, ami érdekelhetné a papokat vagy a királyokat. Ő csak az őrangyalával beszélgetett, és csak a saját életével kapcsolatban kapott tanácsokat. Néha talán volt egy-egy látomása, amit nem értett: távoli tengerekről, különös lényekkel benépesített hegységekről, kerekekről, amelyeknek szárnyuk és szemük van. De amikor véget értek, engedelmes gyermekként azon igyekezett, hogy a lehető leggyorsabban kiverje őket a fejéből.

Így hát idővel megritkultak a hangok és a látomások. A szülei megkönnyebbültek, és többé nem is beszéltek az egészről. Amikor eljött az ideje, hogy Illés a saját lábára álljon, pénzt adtak neki kölcsön, hogy ácsműhelyt nyithasson.

Tisztelettel tekintett a prófétákra, akik szíjjal összefogott bőrköpenyben járták Gileád utcáit, és azt hangoztatták, hogy Isten őket szemelte ki a kiválasztott nép vezetőiül. De úgy érezte, hogy az ő útja valóban nem ez. Ő soha nem lenne képes tánc vagy önostorozás közben transzba esni, ami „az Isten hangjáért rajongók" szokása volt – hiszen ő fél a fájdalomtól. Soha nem mutogatná büszkén az eksztázis során szerzett sebeit – hiszen ő ehhez túl szégyenlős.

Illés közönséges embernek tartotta magát, aki úgy öltözködik, mint mindenki más, és aki csak a lelkében gyötrődik – ugyanazoktól a félelmektől és kísértésektől, mint bármely más közönséges halandó. Minél többet dolgozott ácsként, annál ritkábban szólaltak meg a hangok, míg végül teljesen elnémultak – mert egy dolgozó, felnőtt embernek nincs ideje az ilyesmire. A szülei büszkék voltak a fiukra, és az élet harmóniában és békében telt.

Az a gyerekkori beszélgetés a pappal már régen feledésbe merült. Illés nem tudta elhinni, hogy a Mindenható Istennek beszélgetnie kell az emberekkel, hogy érvényt szerezzen a parancsainak. Ami gyerekkorában történt, azt nyilvánvalóan csak egy unatkozó fiú képzelete szülte. Az ő városában, Gileádban is éltek olyanok, akiket mindenki bolondnak nézett. Összefüggéstelenül beszéltek, és nem tudtak különbséget tenni Isten hangja és a saját zavart elméjük képzelgései között. Az utcán töltötték az idejüket, a világvégét hirdették, és mások könyörületességére voltak utalva. De egyetlen pap sem tartotta őket „az Isten hangjáért rajongóknak".

Illés végül arra a következtetésre jutott, hogy a papok sohasem lehetnek biztosak a saját vélekedésükben. „Isten rajongói" egy olyan országban éltek, amely maga sem tudta, merre tart, ahol még a testvérek között is viszály dúlt, és ahol állandóan egymást váltották az uralkodók. Elmosódott a határvonal a próféták és az őrültek között.

Amikor Illés meghallotta, hogy a király feleségül vette Jézabelt, a türoszi hercegnőt, nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Korábban is csináltak már ilyet Izrael királyai, és mindig az lett az eredménye, hogy a térségben tartós béke uralkodott, és felélénkült a kereskedelem Libanonnal. Cseppet sem izgatta, hogy a szomszédos

Вы достигли конца предварительного просмотра. Зарегистрируйтесь, чтобы узнать больше!
Страница 1 из 1

Обзоры

Что люди думают о Az ötödik hegy

5.0
1 оценки / 0 Обзоры
Ваше мнение?
Рейтинг: 0 из 5 звезд

Отзывы читателей