Найдите свой следующий любимый книге

Станьте участником сегодня и читайте бесплатно в течение 30 дней
Újjászületés

Újjászületés

Автором Margaret Mazzantini

Читать отрывок

Újjászületés

Автором Margaret Mazzantini

оценки:
5/5 (2 оценки)
Длина:
646 pages
12 hours
Издатель:
Издано:
Aug 19, 2020
ISBN:
9789632667409
Формат:
Книге

Описание

„Csak egyszer kérdezte meg, hogyan született. Harmadik általánosba járt, egy házi feladathoz kellett. Papírragasztóval egy kartonlapra ragasztottuk az újszülöttkori fényképét. „Mit írjak oda, anyu?” Le kellett írnia a születése történetét, és természetesen engem faggatott. Felálltam, kinyitottam a hűtőt, kivettem egy szelet húst. Háttal állva válaszoltam… kitaláltam valami mesét, miközben a hideg húsdarabot forgattam a kezemben. Aztán megláttam a házi feladatát a többi gyereké mellett, a nagy év végi iskolai tablóra ragasztva. (…)


Egyedül álltam a fiam szavai előtt. Banális, szirupos születési történetet írt le. De éppen ez a lapos banalitás hatott meg. Olyanok voltunk, mint mindenki más, én szerető anyuka, ő pedig pufók újszülött. Abszurd történetünk elveszett a szabályos születési történetek, a világoskék és rózsaszín szalagocskák között.”
A neves olasz írónő, Margaret Mazzantini óriási hatású műve a boszniai háború poklából, a veszteség gyötrelméből és a túlélés fájdalmas öröméből sző felejthetetlen történetet.

Издатель:
Издано:
Aug 19, 2020
ISBN:
9789632667409
Формат:
Книге

Об авторе


Связано с Újjászületés

Похоже на «Книги»

Предварительный просмотр книги

Újjászületés - Margaret Mazzantini

Sergiónak

A gyerekeknek

Ó, emberi gyengédség,

merre vagy?

Talán csak

a könyvekben?

Izet Sarajlić

A remény útja

A remény útja… a nap végére ezek a szavak is leülepednek a többi közé. A gyógyszertárban, a pénztár mellett olvastam ezt a kifejezést egy kis üvegkockán, egy nyíláson lehetett pénzt bedobni, celluxszal volt ráragasztva egy kisgyerek fényképe, egy olyan kisgyereké, akit el akarnak vinni valahová messzire, hogy műtéttel próbálják meggyógyítani, egyszóval aki a remény útjára készül. Forgolódom a párnán, hangosan őrlöm a levegőt. Nézem Giuliano mozdulatlan, súlyos testét. Úgy alszik, ahogy szokott, hanyatt fekve, félmeztelenül. A szájából olykor apró röffenés tör ki, akár egy békés vadállatnak, amely muslicákat kerget el.

Remény, erre a szóra gondolok, és a szó lassan formát ölt a sötétségben. Kissé ijedt női arca van, egy olyan nőé, aki magával hurcolja a vereségét, mégis méltóságteljesen küzd tovább. Talán az én arcom ez, egy megöregedett lányé, aki hűségből, félelemből beledermedt az időbe.

Kimegyek az erkélyre, bámulom a szokásos látványt. A szemközti házat, a csukott spalettákat. A kávézó kialudt neoncégérét. Körülvesz a város csöndje, távoli zajok pora. Róma alszik. Alszik az ünnepe, alszik a posványa. Alszanak a külvárosok. Alszik a pápa, piros cipője üresen áll.

A telefon kora hajnalban szólal meg. Összerándulok a csöngéstől, végigbotladozom a folyosón, talán kiabálok is a kagylóba, hogy éberebbnek tűnjek.

– Ki az?

Susogás hallatszik a telefonkagylóból, mintha szél zúgna az ágak között.

– Beszélhetnék Gemmával?

Jól beszél olaszul, de túlságosan tagoltan.

– Én vagyok az.

– Gemma? Te vagy az, Gemma?

– Igen…

– Gemma…

Megismétli a nevemet, és nevet. Megismerem ezt a rekedt, szaggatott nevetést… egy szempillantás alatt rám veti magát.

– Gojko…

Elhallgat.

– Igen, a te Gojkód.

Mozdulatlan robbanás. Mélységes űr, amely megtelik törmelékkel.

– Az én Gojkóm… – dadogom.

– Igen, ő.

Az illata, az arca, az éveink.

– Hónapok óta próbállak elérni a követségen keresztül…

Éppen pár napja gondoltam rá, az utcán jutott eszembe, csak úgy, egy fiúról, aki szembe jött velem, és talán hasonlított rá.

Beszélgetünk egy kicsit: Hogy vagy? Mit csinálsz? Pár évig Párizsban éltem, most megint itthon vagyok…

– Kiállítást rendeznek az ostrom emlékére… ott lesznek Diego fotói is.

A padló hidege felkúszik a lábszáramon, befészkeli magát a hasamba.

– Ez jó alkalom lenne.

Megint nevet, ahogy szokott, örömtelenül, inkább csak azért, hogy megvigasztalja azt a halvány, de örökös szomorúságot.

– Gyere el!

– Jó, majd meggondolom…

– Ne gondolkozz, gyere!

– Miért?

– Mert az élet elmúlik, és vele együtt mi is. Emlékszel?

Hát hogyne emlékeznék…

– És nevet rajtunk, mint egy vén, fogatlan szajha, aki az utolsó kuncsaftját várja…

Gojko versei… az élet, akár egy hosszú ballada. Eszembe jut, hogyan szokta megérinteni az orrát, hogyan nyomkodja, mint a puha viaszt, miközben a verseit szavalja, amelyeket gyufásdobozokra vagy a kezére ír. Bugyiban vagyok, mezítláb. Gojko él, mindvégig élt. Egyszerre azt kérdezem magamtól, hogyan is mondhattam le róla ilyen sokáig? Miért van az, hogy az életben olykor a legjobb emberekről mondunk le olyanok kedvéért, akik nem érdekelnek minket, akik nem jók hozzánk, csak éppen az utunkba kerültek, megrontottak a hazugságaikkal, hozzászoktattak, hogy gyáva nyúl módjára viselkedjünk?

– Rendben van, elmegyek.

Az élet megszáradt sara most felém süvítő por.

Gojko örömujjongásban tör ki.

Por volt, amikor eljöttem Szarajevóból, felemelkedett a levegőbe a jeges szélben, ott örvénylett az utcákon, eltörölt mindent maga mögött. Belepte a minareteket, a házakat, a piac halottait, akiket betemettek a zöldségek, a csecsebecsék, az összetört pultok deszkái.

Megkérdezem Gojkótól, miért csak most keresett meg, miért csak most kezdett vágyakozni utánam.

– Évek óta vágyakozom utánad.

A hangja sóhajtásba fullad. Megint szélzúgás hallatszik… sok kilométeres messzeségből.

Hirtelen elfog a félelem, hogy megszakad a vonal, és visszatér az a hosszú évekig tartó csönd, amelyet egyszeriben elviselhetetlennek találok.

Gyorsan elkérem a telefonszámát. A mobilszámát adja meg, felírom egy darab papírra egy tollal, amely nem fog. Keresnem kéne egy másikat, de nem merek elszakadni a telefontól. A zaj egyre hangosabb. Megjelenik előttem az elszakadó, majd szikrázva lezuhanó telefondrót… hány semmibe lógó kábelt láttam abban a körülzárt városban! Rányomom a tollat a papírra, odaszigonyozom a múltat, mert félek, hogy újra elveszítem.

– Majd felhívlak, és megmondom, mikor indul a gép.

Bemegyek Pietro szobájába, a tollai között keresgélek, átírom azt a fehér számot. Pietro alszik, hosszú lába kilóg a takaró alól. Mindig eszembe jut, amikor így elterülve látom, hogy kinőtte az ágyát, újat kellene venni. Felveszem a gitárt, amely a földön hever, a papucsa mellett. Dühös lesz, nehezen tudom majd rábeszélni, hogy jöjjön velem.

Lezuhanyozom, és kimegyek Giuliano után a konyhába. Már megfőzte a kávét.

– Ki telefonált?

Nem válaszolok azonnal, a szemem mozdulatlanul, fémesen csillog. A zuhany alatt keménynek éreztem a bőröm, mint régen, amikor kapkodva mosakodtam, és vizes hajjal léptem ki az utcára.

Elmondom, hogy Gojko volt az, és hogy szeretnék elutazni.

– Így, hirtelen?

De nem tűnik meglepettnek.

– Pietrónak szóltál?

– Alszik.

– Akkor talán ideje, hogy felébreszd.

Éjszakai borosta lepi az arcát, a haja kócosan hullik a homlokába, így jobban látszik a feje búbján lévő kopasz folt. Napközben mindig olyan, mintha skatulyából húzták volna ki, városi életmódot folytató lény, laktanyákban, irattárakban tanyázik. Ezt a rendetlenséget csak nekem tartogatja, és még ma is ezt érzem a legjobb részünknek, ez a legillatosabb, a legtitkosabb… mint az első időkben, amikor szeretkezés után csak ültünk meztelenül, kócosan, és bámultuk egymást. Férj és feleség vagyunk, tizenhat évvel ezelőtt jött szembe velem egy katonai repülőtéren. Mégis, ha azt mondom neki, hogy megmentette az életemet, a fejét rázza, elvörösödik, és azt mondja, nem igaz, azt mondja, ti mentettétek meg az én életemet, te meg Pietro.

Szereti a hasát. Kihasználja az alkalmat, elrévedő tekintetemet, és bekap még egy süteményt.

– Csak aztán ne sírj a pocakod miatt…

– Te sírsz miatta, én elfogadom magamat úgy, ahogy vagyok.

Igaz, ő elfogadja magát, ezért olyan szívélyes. Feláll, megérinti a vállam.

– Jól teszed, hogy elmész.

Kiolvasta a tekintetemből, hogy meggondoltam magam… hirtelen rám tört a félelem. Túl gyorsan zuhantam vissza a múltba, a lángoló ifjúságba. Ami most csak késő bánatnak tűnik. Fázik a nyakam, vissza kell mennem a fürdőszobába hajat szárítani. Megint önmagam vagyok, egy vereséget szenvedett nő az öregség küszöbén.

– El kell intéznem a dolgokat, be kell mennem a szerkesztőségbe, nem… nem is tudom.

– Dehogynem tudod.

Azt mondja, az irodában megnézi az interneten, akad-e valami olcsó repülőjegy, aztán majd felhív. Mosolyog:

– Nem hinném, hogy sorban állnának a szarajevói repülőjegyekért.

Bemegyek Pietróhoz, kinyitom a spalettát. Hirtelen mozdulattal a fejére húzza a takarót. Ott állok egy múmia mellett.

Ebben az évben átvedlett, elhagyta gyerekcsontjait, és nagy, bicegő nemeskócsag lett belőle, amely még nem teljesen ura a mozdulatainak. Újabban állandóan a földre szegezi a tekintetét, mint egy aranyásó, köszönés nélkül lép le, a hűtő előtt állva eszik. Az iskolában sikerült megbuknia, lefegyverzően ostobán viselkedett, a legkisebb erőfeszítésre sem volt hajlandó, az utóbbi hónapokban ahelyett, hogy belevetette volna magát a tanulásba, nevetséges hányavetiségbe zárkózott. Bosszúsan fordulok meg, ha meghallom azt a nyers hangot, amely folyton csak követelőzik, szemrehányásokat tesz. Hová lett az a vékony, panaszos hang, amely éveken át kísért? Olyan jól tudtam beszélgetni vele, teljes összhangban voltunk.

Most elfacsarodik a szívem tőle. Amikor alszik, amikor kisimul az arca, úgy képzelem, biztosan neki is hiányzik az a szép kis test, amelyet pár hónap alatt felfalt a kamaszkor szörnye, és álmában még most is azt keresi. Ezért nem akar felébredni.

Lehajolok, lehúzom a takarót a fejéről, megsimogatom szúróssá vált haját. Azt mondja, hagyjam békén.

Most már nagyon is fáj neki az a bukás. Most, hogy nyár van, és elmegy itthonról a teniszütőjével, a negyvenhármas cipőjében, aztán mikor hazajön, dühös a barátaira, azt dünnyögi, hogy látni sem akarja őket többé, mert jövőre nem egy osztályba járnak majd, és úgy érzi, hogy azok árulták el őt.

– Beszélnem kell veled.

Hirtelen felül, meztelen felsőteste kimagasodik az ágyból.

– Éhes vagyok.

Így hát a konyhában beszélek vele, miközben nutellás kekszet eszik. Egy apró szendvics, egy falat.

Csupa maszat a szája, az asztalt teleszórta morzsákkal, ügyetlenül nyitotta ki a kekszes csomagot, egészen széttépte.

Nem szólok, mégsem korholhatom állandóan. Csöndben nézem, ahogy a fiam lakmározik, aztán elmondom neki, mi a helyzet az utazással.

A fejét rázza.

– Szó sem lehet róla, anyu, egyedül mész.

– De hát hidd el, hogy Szarajevó nagyon szép város…

Mosolyog, gesztikulál, felém fordítja azt a helyes, csibészes arcát.

– Miket beszélsz, anyu? Szánalmas, miket hordasz itt össze, Jugoszlávia undorító hely, ezt mindenki tudja.

Megmerevedik a testem, karba fonom a kezem.

– Már nem hívják Jugoszláviának.

A szájába töm egy újabb, nutellától csöpögő kekszet. Feltörli a krémet az ujjával, lenyalja.

– Mindegy.

– Nem mindegy.

Halkabbra veszem a hangom, szinte könyörgök.

– Csak egy hét, Pietro, te meg én… jó lesz.

Rám néz, most igazán őszinte a tekintete.

– Hogyan lenne már jó? Ugyan, anyu…

– Lemegyünk a tengerpartra, csodálatos arrafelé a tenger.

– Akkor menjünk Szardíniára.

Én az összeomlás szélén állok, ez a kis hülye meg Szardíniáról magyaráz. Feláll, nyújtózkodik. Megfordul, a hátát nézem, a hajjal benőtt tarkóját.

– Tényleg nem akarod tudni, hol halt meg az apád?

Beleejti a csészéjét a mosogatóba.

– Hagyjál már, anyu…

Kérlelem, vékony, bizonytalan a hangom. Olyan, mint az ő gyerekkori hangja.

– Pietro… Pietro…

– Mit akarsz?

Felpattanok, véletlenül felborítom a tejes dobozt.

– Hogyhogy mit akarok? Az apád volt!

Megvonja a vállát, lesüti a szemét.

– A tököm tele van ezzel a történettel.

Ez a történet az ő története, a mi történetünk, de ő hallani sem akar róla. Kiskorában kíváncsibb volt, bátrabb, kicsit több kérdést tett fel. Elnézte azt a kamaszfiú-apát… Diego mágnessel odaerősített, a konyhai párától megsárgult fényképét a hűtő ajtaján. Megölelt, rám csimpaszkodott. Aztán ahogy növekedett, elmaradtak a kérdések. A világa leszűkült a saját szükségleteire, az apró kis önzéseire. Nincs kedve fölöslegesen bonyolítani az életét, a gondolatait. Számára Giuliano az apa, ő az, aki iskolába kísérte, gyerekorvoshoz vitte. Ő az, aki lekevert neki egy pofont a tengernél, amikor belefejelt a sekély vízbe.

Megmosom a fogam, felveszem a dzsekimet, visszamegyek a szobájába. Még alsónadrágban van, lehunyt szemmel játszik a gitáron, a pengető zizeg a húrokon.

A remény útja. Megint eszembe jutnak azok a véletlenül elém hullott szavak. Pietróra gondolok. A remény a gyerekeinké. Mi, felnőttek, már reméltünk, és csaknem mindig vesztettünk.

– Pakold össze a holmidat, csak kézipoggyászt hozzál.

Nem válaszol, fütyörészik.

Az autóban vagyunk, Róma még ólomszürke. Pietro hátul ül, Ray-Ban napszemüvet visel, a haja csillog a zselétől.

Nem bánthatod meg így az anyádat, mondta neki tegnap este a vacsoránál Giuliano. Pietro felhívta a barátját, Davidét, és megmondta neki, hogy nem megy a vitorlástanfolyamra, mert velem kell utaznia Szarajevóba. A barátja nyilván azt kérdezte, mikor jön vissza. Pietro elvette a mobilt a szája elől, és megkérdezte tőlem: mikor jövünk vissza?

Giulianóra néztem. Nemsokára, feleltem.

Nemsokára, mondta Pietro a barátjának a telefonba.

– Ne maradj soká – mondja Giuliano, amikor megcsókoljuk egymást a repülőtéren. Aztán átöleli Pietrót, a nyakára fonja a kezét, és odahúzza magához. Pietro nem tiltakozik, lehajtja a fejét, arcát Giuliano arcához dörgöli. Pár másodpercig így maradnak.

– Aztán jó legyél!

– Persze, apu.

Ráteszem a táskámat a szalagra, és átmegyünk a túloldalra. Elsétálunk a Lancôme meg a Prada Eyewear világító hirdetőtáblája mellett, kis bőröndöm kerekei ott surrognak mögöttem. Megállok. Visszafordulok. Giuliano nem ment el, még mindig ott áll. Nézi a sarkot, ahol befordultunk és eltűntünk. Szétvetett lábával, zsebre dugott kezével olyan, mint egy várakozó sofőr, egy névtelen figura a nagy jövés-menésben. Mintha a távozásunkkal elvesztette volna az identitását. Az arca is más, ernyedt, mintha ellankadtak volna az izmai. Egy pillanat alatt felmérem, milyen magányt hagytam rá. Meglát, hirtelen feléled, lengeti a karját, előrevetődik, mosolyog. Int, hogy siessek, menjek már. Messziről többször is csókot küld, a semmibe csücsöríti az ajkát.

*

A repülőgépen vagyunk. Pietro gitárja egy egész rekeszt elfoglal a fejünk fölött lévő csomagtartóban. A légikísérő nem problémázott miatta, a turistaosztály elég kihalt. Az első osztály bezzeg tele van. Üzletemberek, rajtuk márkás nyakkendő, nem olyan matt, műszálas vacak, mint régen. Kelet-európai újgazdagok, akik saját népeik fájdalmán híztak meg. Üzleti újságokat olvasnak, meleg ételt fogyasztanak és pezsgőt isznak.

Megérkeznek a mi ételes dobozkáink is, hidegek, szegényesek. Két szelet főtt füstölt sonka, savanyúság, celofánba csomagolt édesség. Pietro befalja a magáét, az enyémet is odaadom neki. Odahívja a légikísérőt, megkéri, hogy hozzon még kenyeret. Angolul beszél, egész tisztességes kiejtéssel. Ezen aztán tényleg meglepődöm. Rámosolyog a légikísérőre. Ma nagyon jóképű, a szeme úgy csillog, mint két kis tengerszem.

Éppen az Adriai-tenger fölött repülünk. Pietro rág, és közben nézi a kékséget odalent, én meg őt nézem, profilja körvonalait kifehéríti az ablakon beáradó fény.

A légikísérő visszajön a kenyérrel, Pietro megköszöni, reszelős hangja most szinte kellemesen cseng. A barátai anyjától mindig azt hallom, milyen udvarias, folyton dicsérik. Nagy képmutató az én fiam, csak velem mer pimaszkodni.

Beleharap az édességbe: mázzal bevont, vajas kis hasáb. Nem ízlik neki, megkérdezi:

– Kéred?

Természetesnek veszi, hogy megeszem, amit ő meghagy.

– Nem, köszönöm.

Ott marad azzal a vajas izével, ami lassan szétolvad a kezében.

– Nem ízlik…

– Hát akkor hagyd ott.

Összeszedi az elfogyasztott ennivalók csomagolását, és odarakja elém. Felhajtja az asztalkáját, nekitámasztja a térdét. A fülébe dugja a fülhallgatót, és belesüpped az ülésbe. Aztán rám néz.

– Kicsit szétestél, nem?

Igaza van, szétestem. A beszállásnál a gyakorlott, határozott utazóra valló, világos pillanatok a teljes elborulás pillanataival váltakoztak. Féltem, hogy elveszítem a beszállókártyákat, nem találom meg a kaput. Pietro viszont úgy tekintgetett körbe, mint a környező világot fürkésző hiúz. Fütyült rá, hogy nem találom a beszállókártyákat. Hagyta, hogy izzadjak, hogy kiborítsam a táskámat.

Ha nincs meg, akkor hazamegyünk, jelentette ki, mielőtt végre megtaláltam volna azt a két papírlapot, és rászóltam volna, igyekezz.

A biztonsági ellenőrzésnél hosszan vacakolt, idegesítette, hogy a biztonsági ember belenyúl a gitárjába. Azt mondtam neki, hogy az illető csak a munkáját végzi. Erre ő sokadszorra is azzal válaszolt, hogy hagyjál már. Aztán a gép felé tartva azt kezdte hajtogatni, hogy az egész csak átverés, és állig felfegyverkezve is simán át lehet jutni az ellenőrzésen. Végig kellett hallgatnom, amint lelkes képregény-olvasóként elsorolja, hány különféle rejtekhelyre lehetne eldugni egy tapétavágót vagy az önkiszolgáló étteremből elcsent villát.

Megkérdeztem, hozott-e magával könyvet. Nemmel felelt, most, hogy megbukott, nem olvas a szünidőben. Pihenek, mondta.

Amikor beléptünk a gépbe, megállapította róla, hogy öreg, és közölte, hogy a kelet-európai légitársaságok a más cégek által kidobott repülőgépeket veszik meg. Az ilyen gépek szoktak lezuhanni. A végén még felkerülünk a YouTube-ra, mondta. Minek hoztam magammal?, gondoltam. Az őrületbe kerget.

Behunyt szemmel mozgatja a fejét az iPod ritmusára. Jó kedve van, már nem méltatlankodik, hogy minek megyünk Szarajevóba, beletörődött. Tulajdonképpen nagyon is tud lelkesedni. Rengeteg hibája van, de legalább nem olyan életunt, mint megannyi kortársa.

Most nyitott szájjal, a válla közé húzott fejjel elbóbiskolt, miközben az iPod tovább duruzsol. Odakint az ég fehér felhőkből áll, mozdulatlan és valószerűtlen.

Igyekszem másra gondolni, az előttem álló nyárra. Liguriába megyünk a barátainkhoz, mi, felnőttek leszünk ott, meg a Pietróval egykorú gyerekek. Mezítláb bulizunk majd, olvasunk, felmászunk a sziklákra, ahol rákok élnek a pocsolyákban. Giuliano elmegy a vaskereskedésbe, és kampókat meg csavarokat vesz, hogy megjavítsa az egyik spalettát. Késő éjszaka szeretkezünk, a liguriai éjek hűvös bársonyában, amikor a tenger felől szél kel, és mi a sötétben fiatalnak hisszük magunkat.

Pietro felébred, rám néz, ásít.

– Mit tudsz Szarajevóról?

– Nem ott ölték meg a főherceget?

Bólintok, ez is valami.

– És még?

– Hogy azután tört ki az első világháború.

– És aztán?

– Passz…

– És amit én meséltem neked?

Nem felel, az ablakhoz tapad.

Megkezdjük a leszállást, hallom, hogy a gép alatt kicsapódik a futómű. Merev a karom, a lábam, mintha a hasamból bújnának ki a landolásra készülő kerekek.

Lenézek. Az Igman-hegy fekete oldala. Nem mozdult innen, még most is itt van, hosszan terül el, mint egy alvó óriás, mint egy meglőtt, megölt bölény, amely fölött azután a természet évszakról évszakra vadul, sötéten robbant fel. Pedig emlékszem rá, hogy láttam virágokkal borítva (vagy zászlók voltak?), apró zászlók, liliomfehérek, ezek jelölték ki az olimpikonok útját, és ezek köszöntötték odafentről azt, aki leereszkedett ebbe az aranyvölgybe, ebbe a keleti Jeruzsálembe, ahol hó hullott az ortodox templomok fekete tetejű tornyaira, a mecsetek ólomkupoláira, a régi zsidó temető düledező sírköveire.

Nincs busz. Gyalog megyünk át a leszállópályán. A levegő fehér, nem süt a nap, legalább tíz fokkal hidegebb van, mint Olaszországban.

Pietro rövid ujjú pólót visel, vadkender képe díszíti, és ez a felirat: isten megteremtette a füvet, az ember megteremtette a füves cigit.

– Nem fázol?

– Nem.

A repülőtér épületének homlokzata ugyanolyan, mint régen, ideiglenes, mint egy ipari hangáré. Azt hittem, lebontották, de úgy látszik, csak felújították.

A repülőtéren egyetlen kis gép álldogál, fehér oldalán vörös kereszt, mint egy mentőautónak. Mentőszolgálaté is lehetne, de csak a Swiss Air gépe, a turizmusé, a békéé.

A katonai repülőgépekről lesütött szemmel szállt le az ember, belerohant abba a kitáruló térbe, a terepszínű egyenruhák mocsara felé. Mindenki ordított, az volt az érzése az embernek, hogy bármikor rálőhetnek. A repülőtér… mindenki a repülőtérről beszélt, az volt az egyetlen kijárat az ostromlott városból. Olykor egy-egy végsőkig kétségbeesett ember megpróbálkozott az éjszakai átkeléssel, de ostoba ötlet volt. Fedezék nélkül még egy közepes képességű orvlövész is eltalálhatta.

Az előcsarnok nyugodt, néptelen. Neoncsövek, laminált falak – a nappali szállók, az isten háta mögötti vasútállomások szomorú fénye.

Az útleveleket ellenőrző fiú színtelen arcán merev mosoly ül.

– Olaszok…

Bólintok, visszaadja az útleveleket.

Izlaz, kijárat, hirdeti a felirat. Pietro a gitárral a nyakában nézi az embereket. Egy feltűnően sminkelt, fején testszínű kendőt viselő muszlim lány átölel egy földi utaskísérőt, a tömeg kellős közepén csókolóznak, elállják az utat.

Pokoli zűrzavar van az érkezési oldalon, keresgélek a fémrácsokhoz támaszkodó várakozó testek között. Átnézek a közeli fejeken, a távolban mozgókat fürkészem. Mindenhol cigarettafüst terjeng, ködként mossa el, piszkítja be a színeket.

Leszállás előtt a repülőgép mosdójában kirúzsoztam magam, felborzoltam lelapult hajamat, hogy jobban nézzek ki.

Jobbra egy kávézó van, patkó alakú bárpulttal és magas asztalokkal, ahol az emberek esznek, isznak, cigarettáznak. Egy férfi ellép a pulttól, és elindul felém. Először bizonytalankodom, pedig rögtön látszik, hogy ő az. Felszedett pár kilót, gyűrött, fekete lenvászon inget visel, vöröses szakállt növesztett, és egy kicsit megritkult a haja. A járása viszont összetéveszthetetlen: szétveti a lábát, nyugodtan lépked akkor is, ha siet, a karját kissé eltartja a testétől és hevesen lóbálja. Habozás nélkül megölel, úgy szorít magához, mintha a holmiját rejtő csomag volnék, aztán az arcomra pillant. Alaposan végignézi a számat, az államat, a homlokomat. A szememnél megáll. Ott marad, belemélyeszti a tekintetét. Mint a tenger hulláma, amely messzire jutott, és most csapkodva újra egyesül önmagával. Visszatér a múltba, hogy ezen a szívszaggató, mégis örömteli tekinteten szűrje át szemérmetlenül az eltelt időt.

Én engedek előbb, lesütöm a szemem, zavaromban, félelmemben elhúzódom ez elől a pátosz elől. Olaszországban senki sem néz így az emberre. A karomat vakargatom, mintha rühös lennék. Két nedves, kövérkés, talán nem is tökéletesen tiszta kéz simul az arcomra, mint egy meleg kötés.

– Szép hölgy!

– Öreg hölgy… – védekezem.

– Baszus, Gemma! – mondja Gojko. Elnevetem magam, visszatér az emlékezetembe az a hiányzó sz hang. Ráismerek a csúfondáros iróniára, amely a mámor elmúltával nagyot rúg a meghatottságba, megnevettet. Gojko megcsókol, megint magához szorít, rabul ejti a lélegzetemet. Érzem az ing vásznát, az izgatottan dobogó test melegét. Érzem, hogy érzi a csontjaimat. Végigtapogatja a hátamat, mint egy vak, forró kezével megszámlálja a csigolyáimat. Most már emlékszem a szagra is, a nyaka szagára, a hajszálai közé rekedt izzadság szagára, a házakéra, ahol viaszosvászon borítja az asztalt és pálinkában eltett fehércseresznye-befőttek sorakoznak a polcokon, az irodákéra, ahol időnként kigyulladnak a teli hamutartók, a fénymásolók pedig örökösen elromlanak, és csak rúgásra indulnak be, ha beindulnak egyáltalán.

Gombóc nő a torkomban, felfelé indul, aztán meggondolja magát, büszkén visszasüllyed. Megfogadtam, hogy nem hagyom el magam, ötvenhárom évesen könnyen megesik az emberrel, hogy képtelen visszatartani a könnyeit. Finoman rácsapok Gojko karjára.

– Dagi!

– Igen, újabban megint sokat eszem…

Pietrót nézi, előrelép, reszkető lába megbotlik. Meginog, de nem esik el. Felemeli az egyik kezét. Pietro azonnal követi a példáját. Összecsapódik a két tenyér, mint egy amerikai tévéfilmben. Gojko a gitárra mutat.

– Muzsikus?

Pietro nézi, mosolyog.

– Amatőr.

Gojko elöl ül, a taxisofőr mellett. Jobb karját kilógatja az ablakon, beszélgetnek.

– Te érted őket, anyu?

– Többé-kevésbé.

– Mit mondanak?

– Azt, hogy eső lesz.

– Baszus – sziszegi Pietro egy sz-szel.

Nem mozdulok, fegyelmezetten ülök a szürke textilülésen, nézem a kezemet, amely a magasban kapaszkodik, a légkondicionáló fekete műanyagba illesztett kifúvója mellett. A piszkos ablakon túl ott az út, az a hosszú, felejthetetlen főút. Ha ezt a pillanatot uralni tudom, talán minden mást is uralni tudok majd. Nem engedem, hogy lecsupaszítson ez a város. Az első képeket hagyom elsiklani, nem rögzítem őket, gyors, lopott pillantások, töredékek, akár a megperzselődött bélyegek.

Elég, ha kinézek, elsuhanok, és nem szívok magamba semmit mindabból, amit látok. Megtanultam, hogy minden el tud múlni, a borzalom is elvesztheti a formáját, feloldódhat a csillagködben, amely megváltoztatja, nevetségessé teszi, olyan abszurddá, hogy meg sem történhetett… az autók fekete vázai, a szétrobbant ablakok üvegcserepei, a szív, amelyet egy élő kisgyerek mellkasából téptek ki, aztán hozzávágtak a fehér falhoz.

Megfogom a fülbevalómat, fel-le húzgálom a fülcimpámban.

Nyugodt vagyok. Segítségemre van Pietro teste, farmerba bújtatott térde, amely hozzáér az enyémhez, közönye, mit sem tudó tekintete, amely csupán azt tükrözi, hogy a terhére van ez a fájdalom gyötörte város.

A régi lakótelepi házak még mindig állnak, erkélyek egymás fölött, akár egy irodai iratszekrény kopott fiókjai. A gránátok ütötte lyukakat vakolatfoltok takarják.

Elég egy kátyú az úton… és máris úgy kell visszafogni magam, hogy ne bukjak le. Rám jön az öklendezés, mint amikor kétszázzal száguldottunk végig az orvlövészek útján, fejünket az ülésre hajtva, lábunk közé csöpögő lélegzettel. A barikádként sorba állított mozdulatlan villamosok vörös vázai. Pietro felé fordulok. Nincs golyóálló mellénye, hasít belém a gondolat. Beszívom az arcomat. Nyugodj meg

Gojko hallgat. Csak egyszer fordult hátra, aztán békén hagyott.

Élve, épségben látom viszont ezen az úton. Itt él a világban, amely megy tovább a maga útján, a ma embere, este elaludt, reggel felkelt.

Furcsállom a közlekedési lámpákat, a szabályos fékezéseket. Ezeket az embereket, akik nyugodtan kelnek át az úton. Odafent a dombok, a magasba kapaszkodó kertek, az apró, fehér házak, a sötét fenyvesek nyugalma. Onnan jöttek a lövések, minden rés az épületek között, minden kis zöld folt, minden fénysugár egy-egy orvlövész volt, aki lelőhetett.

A legendás Oslobođenje szerkesztősége visszatelepült önnön romjai fölé, egy alacsony, rendezett épületben szorong. Mellette hatalmas felhőkarcoló magasodik, tükörablakai közönyösen bámulják az egykori városi menhely maradványait. Legfelül nagy, vörös fényfelirat: avaz.

– Ez a legolvasottabb újság, a tulajdonosa szépen megszedte magát…

Gojko a koponyáját simogatja.

– Kulturális rovat pedig nincs is benne…

Feltúrt virágágyás mellett egy férfi várja, hogy a kutyája elvégezze a szükségét. Biciklis lány vág át az úton. Egy család, szőke gyerekekkel, mosolyog a Sarajevo Osiguranje plakátján. Az EUFOR hirdetésén is két mosolygó katonát látni, kövérkés férfi és nő, terepszínű egyenruhában, összefont karral. Az út két szélén emberek sétálnak. Húsfolyam áramlik a maga rendezett hétköznapiságában.

A madarak is átrepülnek az út túloldalára az emberek feje fölött, egyik fáról a másikra röppennek, leszállnak a földre, ennivalót csipegetnek.

Egy reggel felébredtem, és megláttam azt a nagy, fekete sugarat. A madarak mind egyszerre repültek el, megrémítette őket az örökös robaj, a tüzek füstje, a kapkodva eltemetett holttestek elviselhetetlen bűze. Átrepültek a Miljacka fölött, és elrejtőztek a legtávolabbi erdőkben, ott, ahová nyaranta piknikezni jártak az emberek, hűsölni a kis zuhatagok mellé, amelyek úgy csillogtak, akár az ezüst. Minden szarajevói irigyelte a madarakat, mert ők egyszerűen csak felemelkedtek a földről, és elszálltak.

Megfordulok. És ott van. A Holiday Inn sárga pofonja. Több kockából álló, szétszedhetőnek tűnő szilárd, nagy kocka. Az ostrom idején mindvégig ez volt a nemzetközi sajtó menedéke. A homlokzatát gyakran érték lövések Grbavica felől, ezért a lakók hátulról jártak be, végigsuhantak autóikkal a garázsba vezető rámpán. De mégiscsak egyfajta éden volt ez, elérhetetlen hely azoknak, akik odakint az életüket kockáztatták, volt meleg étel és működött a műholdas telefon. És voltak újságírók, akik a szobájukból adták le a tudósításaikat, szerencsés emberek, úgy jöttek-mentek, ahogy kedvük tartotta.

A városközpontban vagyunk. A régi, Monarchia korabeli épületek mértani szabályosságú szerájában nehézkes a közlekedés, az emberek ott mennek át az úton, ahol eszükbe jut, olykor súrolják is a lépésben haladó autókat. Új fák nőnek a régiek helyén, múlt nélküli, ifjú törzsek. Nézem az üzleteket. A régi, bánatos kirakatok mellett újak, rendezettek, jóval üresebbek, mint nálunk. A fogyasztási láz foltokban támadta meg az újjáépítésre váró várost, melynek arcát úgy marta szét a háború, mint valami sav. Mecset áll az út mentén, apró kupolái, akár egy kosár sötét héjú tojás. A szálloda egy mellékutcában van, közvetlenül a régi, oszmán kori bazár, a Baščaršija mögött.

Erősködöm, hogy én akarom kifizetni a taxit, de Gojko leint. Beviszi a táskámat. Az előcsarnok barátságos hangulatú, családias, mintha csak egy lakás előterében volnánk. Az ajtót világos, szinte ezüstös függöny takarja, a piros padlószőnyeget apró fekete rombuszok díszítik. Az egyik sarokban nagy váza van, benne peckesen álló virágcsokor, nyilvánvalóan művirágok. Pietro azért hozzányúl a csokorhoz, megvizsgálja, valódi-e, aztán a farmerjába törli a kezét. Nézi a sötét fapult mögé falazott recepciós lányt, aki a számítógépen ellenőrzi a szobafoglalásunkat. A szomszédos társalgóból férfihangok hallatszanak, megpillantok egy-két silány cipőt, túl rövid zoknit. Dohányoznak, rémes a levegő. A füst velünk együtt jön fel a lépcsőn, beszivárog a szűk liftbe. Pietro azt mondja:

– Ha egy éjszakánál többet töltünk itt, tüdőrákom lesz, mire hazamegyünk Rómába.

A szoba viszont elég nagy, az ágyat égszínkék, csipkefodros, műszálas takaró borítja, két oldalán vadonatúj éjjeliszekrények. Kinyitom az ablakot, lenézek. Zárt utca, néhány parkoló autó, egy vörös lombú fa, a galambpiszokkal pettyezett bádogtetőt széles eresz szegélyezi.

A fürdőszobában Pietro hangosan felnevet.

– Nézd, anyu…

– Mi az?

Megfordulok. A fogmosópohár van a kezében. Odajön, mutatja, hogy a poharat egy Hygienic cleaning feliratú nejlonzacskóba dugták.

– Na és?

– A zacskó nincs lezárva, ez meg egy nutellás pohár…

Mosolygok, azt mondom neki, tegye vissza a poharat oda, ahol találta.

Kezet mosok, leülök az ágyra, az ölembe húzom a táskámat, és elkezdem rendezgetni, kiszedem belőle a beszállókártyák maradványait, elrakom a visszaútra szóló jegyeket. Pietro bedobja a hátizsákját a szekrénybe, még a pizsamáját sem szedi elő.

– Menjünk el valahová, anyu! Minek kuksolnánk itt a szobában?

Ha rajtam múlna, szívesebben maradnék bent, van egy banán a táskámban, kicsit megfeketedett az út során, de megelégednék ennyivel. Szeretném kinyújtani a lábamat, és úgy maradni, mozdulatlanul, egészen holnapig. Előző éjjel nem aludtam, mert folyton az utazás járt az eszemben. A számban van egy seb, csak akkor veszem észre, amikor megérzem a vér ízét, biztosan túl erősen harapdáltam a taxiban, belevájtam a fogaimat a húsomba, hogy ne sodorjon el a hullám. Be kell raknom a papucsomat az ágy alá, meg kell néznem, hogy le lehet-e húzni a redőnyt, elég erős vízsugár jön-e a zuhanyból. Ez a dolgom, semmi más. Gojko odalent vár minket.

– Rendben, menjünk.

Este hét óra van, lement a nap, és hirtelen fázni kezdek. Hallgatom a lépések zaját. Mintha lovak patái kopognának a régi kövezeten. Ez az utca vezet a Gazi Husrev bég-mecsethez, kendős lányok nevetgélnek, lökdösik egymást. A medresze mögött, egy régi, árkádos udvarban helyi kézműves árukat kínálnak. Mellrészükön hímzéssel díszített tunikák hosszú sora lóg egy drótra akasztva, olyanok így együtt, mint egy színes sátor. Egy fehér ruhás, sápadt nő kecses mozdulattal hívogat, hogy nézzek be hímzéseket árusító kis boltjába, amikor kilépek, kezét a melléhez szorítva meghajol.

Pietro a mobiljával fényképezi a fűszeres zsákokat, a réz szerszámokat, amelyek a mennyezetig megtöltik a boltokat.

Kószálunk az öreg sikátorok között, ahol folyami kavics fedi a földet, az üzletek lassanként bezárnak. Halvány fény szűrődik ki a faajtók mögül. Pietro megáll egy gránátrepeszekkel, csillogó töltényhüvelyekkel megrakott stand előtt… szuvenír a turistáknak. Felvesz egy töltényhüvelyt, leteszi, nevet, felvesz egy nehezebbet.

– Hány embert lehet megölni egy ilyennel?

A legszívesebben belerúgnék.

Gojko nem dühös, sőt, mintha ő is jól mulatna.

– A háború újrahasznosításából származik a mi tiszta energiánk…

– Te is harcoltál?

Gojko bólint, cigarettára gyújt, lehalkítja a hangját, talán már nincs kedve beszélni semmiről.

– Ahogy mindenki.

– Katona voltál?

– Nem, költő voltam.

Pietro csalódott. Az ő szemében a költők csenevész, nyomorult alakok, akik nyakig merülnek a szerencsétlenségbe, és diákok, normális, gondtalan gyerekek millióinak életét mérgezték meg.

– Éhes vagyok – mondja.

Elhagyjuk a Baščaršiját, és megállunk, hogy együnk valamit a szabadban, egy faárkád alatt, elég vacak hely, karácsonyi betlehemre emlékeztető házikó alumíniumasztalokkal és neonvilágítással. Odabentről hagyma- és sülthússzag árad, az embert jól megböfögtető ételek összetéveszthetetlen szaga. Gojko azt mondja, finom csevapcsicsát sütnek. A pincérlány három ujját hanyagul beledugja a poharainkba. Pietro Coca-Colát rendel, megkéri Gojkót, hogy fordítsa le a szívószál szót.

Eszünk, a csevapcsicsában zamatos a hús, jó ízzel telik meg tőle a szám, vérrel és élettel. A bors csípi a sebet, de nem zavar. Most már nem vagyok olyan fáradt, az étvágyamat is meghozta ez a finom illat, amely, úgy tűnik, mit sem változott. Meg talán az alkohol is segít, egy üveg montenegrói vörösbor. Nem egy Brunello, mondta Gojko, de posványos. Talán azt akarta mondani, bársonyos, szinte hibátlanul beszél olaszul, de azért olykor elhibáz egy-egy szót. De helyesen téved, végeredményben csakugyan posványos ez a bor… iszapos lassúsággal, oltalmazón visz vissza minket a múltba.

A megismerkedésünk napján is csevapcsicsát ettünk. Egy kioszkban vettük, és állva ettük meg a csontig hatoló hidegben. A büfés asszonyon fonott mintás gyapjúkardigán volt és szakácssapka. Figyelte, ahogy faljuk az ételt, kilesett minden harapást, örült, hogy ízlik a főztje. Büszke volt rá. Ez volt az ő kis utcaiszakács-életének a büszkesége. Most is magam előtt látom… fájdalmas, mégis végtelenül kedves proletárarc. Azok közé a jó emberek közé tartozott, akikkel véletlenül hoz össze a sors, és a legszívesebben megölelnénk őket, mert ahogy ránk mosolyognak emberi létük legmélyéről, egyszeriben elfeledtetik velünk a világ másik, csüggesztő felét, az önnön sötétségükbe zárkózó embereket. Mennyi boldog embert láttam akkoriban Szarajevóban! Mindenkinek piros volt az arca, persze a hidegtől, de a szemérmes reménytől is.

Ez a téli olimpia idején volt. A Nemzeti Könyvtár impozáns, mór stílusú épülete külön városként hatott. Ott, a könyvtár egyik termében, magasba futó oszlopok és katedrálishoz méltó kidolgozású ablakok között ismertem meg Gojkót. Egy kis bársonyszéken ültem a régi könyvektől roskadozó polc alatt, egészen aprónak éreztem magam. Aztán megláttam, hogy belép ez a vöröses hajú srác a szőrmebéléses bőrdzsekijében, szaggatott mozgással, mint egy nagy, felhúzható bábu.

– Maga Gemma?

– Igen.

– Én leszek a kísérője.

Kezet fogtunk, rámosolyogtam, hihetetlenül magas és nagydarab volt.

– Jól beszél olaszul.

– Legalább havonta egyszer elmegyek Triesztbe.

– Ott tanul?

– Jojókkal kereskedem.

A zsebébe nyúl, és előhúz egy műanyag orsót, rajta a fonallal, amelyen fel-le lehet húzogatni.

– Viszik, mint a cukrot, levezeti a feszültséget. Idegesek a fiatalok, az olimpia miatt keményen kellett dolgoznunk… és mi nem szeretünk keményen dolgozni. De muszáj volt kisuvickolni a várost, érti?

Nevet, és nem tudom, miért.

– Jó szállodában szállt meg?

A fejemet ráztam. Egy turistákkal telezsúfolt panzióban laktam.

– Szereti a csillagos eget?

– Miért?

– Ha akar, aludhat a Miljacka számtalan hídjának egyike alatt, senki sem fogja megzavarni, itt már nincsenek sem részegek, sem zsebtolvajok. Kommunista rendcsinálás. Most először mutatjuk meg a pucér seggünket az egész világnak, érti?

Andrićról szóló doktori értekezésemet kellett befejeznem, ennek megfelelő kísérőt kértem, erre küldtek nekem egy jojóárust.

Előhúz egy újabb jojót, játszogat vele, mindenféle trükköket mutat, megkérdezi, nem akarom-e megvenni.

– Nagy bravúr lenne – mondja –, ha eladnék egy Triesztben vásárolt jojót egy olasz nőnek, a barátaim meghívnának egy italra, ha ilyen hőstettet hajtanék végre.

Pár nappal azelőtt érkeztem Szarajevóba. A hó bűvölete, az ünneplő város nemigen illett a hangulatomhoz. Ideges voltam, elégedetlen. Alapvetően képtelen voltam alkalmazkodni a körülményekhez. A tanárom biztatott erre a kutatásra, de valójában csak kihasznált, hogy a segítségemmel megírhasson egy könyvet a balkáni irodalomról. Kétnapi hasmenés után már a csípős ételek szaga is elkedvetlenített, de zavart a megszokhatatlan hideg is, meg ennek a szerencsétlen bunkónak a lihegése, aki játszotta az eszét a nevetséges, sziámimacska-prémmel bélelt bőrdzsekijében.

Undorral néztem lófarokba kötött zsíros haját. A lábán hegyes csizma volt, olyan, amilyet a cigányok hordanak. Nem tudtam eldönteni, rockzenésznek akar-e látszani vagy farkasvadásznak. Azt mondtam neki:

– Ide hallgass, nekem olyan kísérő kell, aki elvisz az Andrić-emlékhelyekre, Szarajevóba, Višegradba, Travnikba… Nem biztos, hogy pont te vagy a megfelelő személy erre a feladatra…

– Miért?

– Nem látszol afféle intellektuelnek…

– Nem gond, van kocsim.

Azt gondoltam, egy nyamvadt Yugóval áll elő, amely a többi itteni járműhöz hasonlóan fekete füstöt okád, de egy Golffal jelent meg. Nem volt valami tiszta, de azért elment.

– Itt, nálunk szerelik össze… – magyarázta. – Tudod, miért bíznak meg bennünk a németek?

– Nem, nem tudom. – Kibámultam az ablakon. Kora reggel volt, pontosan érkezett, de látszott rajta, hogy keveset aludt.

– Mert nagyon precízek vagyunk. Bár megkérjük a munkánk árát.

Harsányan kacag a saját viccén. Aztán lenyeli a nevetés utolját, már csak csuklik. Talán az előző napi ivászat utóhatása.

– Elhitted?

Szeretnék rászólni, hogy fogja be a száját, megfizetem, úgyhogy most már hagyja abba. Bűzlik, mint egy ázott kutya, a csuklásai förtelmes sligovicaszagot árasztanak, és most veszem észre, hogy a természete is rémes. Láthatólag dühös, mert nem kérdezek tőle semmit, nem érdekel, amit mond.

– Lehet, hogy nem vagyunk olyan precízek, de annyi szent, hogy nagyon olcsón dolgozunk. – Nyersen mondja, mintha rám haragudna.

– Én jól megfizetlek.

Rám néz, nem is figyeli az utat vezetés közben.

– Nagy kurva lehetsz te!

Nem nézek rá, vékony és merev a nyakam, mint valami hülye szobornak. Félek, de túl büszke vagyok ahhoz, hogy engedjek a félelemnek. Ideális áldozat vagyok egy őrült számára. Az ilyeneknek szokták boldogságtól nyöszörögve elvágni a torkát. Egy nagydarab szláv fiú ül mellettem, aki bélelt dzsekijében még hatalmasabbnak látszik, és a kocsijában nyilván éppolyan akadozva működik a fék, mint a kommunizmus Tito halála után. Én meg makacs fiatal polgárlány vagyok, a régi értékeket valló, új irányzat híve, azok közé a nők közé tartozom, akik a feminizmussal szakítva ismét magas sarkú cipőbe bújtak, élvezik az új évtized jólétét, s hallani sem akarnak azokról a fapapucsos, toprongyos, féleszű némberekről.

Udvariasan odaszólok neki, hogy húzódjon le az út szélére, mert ki akarok szállni. Ordít valamit a maga nyelvén. Én is ordítok.

– Ne nyitogasd a szád, büdös a leheleted!

Úgy néz rám, mintha meg akarna ölni, de végül megáll.

Kiszállok, gyalogolok egy darabig a félelmetes országút szélén. Piszkos kamionok húznak el mellettem, kis híján elsodornak.

– Szállj be, hagyjuk abba!

Nem szállok be. Lépésben halad, nem csukja be az ajtót.

– Egy barátomtól kaptam kölcsön a kocsit, estére vissza kell vinnem.

Aztán kinyújtja a kezét, és odaad egy könyvet. Elveszem, Andrić gyűjteményes verseskötete szerb-horvát nyelven.

– A költészet lefordíthatatlan!

Agyalágyult, gondolom. De fáradt vagyok, az út szélén a hó magas és piszkos, átfagyott a lábikrám. És a kamionokból felém forduló pofák semmivel sem bizalomgerjesztőbbek, mint az övé.

Nem szólok hozzá, miközben vezet. Ő is hallgat, majd egy idő után bosnyákul szólal meg. Mély átéléssel, megindultan beszél, az jár az eszemben, hogy ez komplett őrült.

Közlöm vele, hogy egy szót sem értek. Azt mondja, csak hallgassam a hangzását… összevissza locsog, hogy a vers partitúra, láthatatlan elemek hangját közvetíti… az éjszakáét, a szélét, a sóvárgásét.

– Hunyd le a szemed!

Nem kéne lehunynom a szemem, hátha megfojt. Bekapcsol-ta a fűtést a kedvemért, mert majd megfagytam, ő meg izzad a dzsekijében, már-már megsajnálom. Lehunyom a szemem.

Kis idő múltán csakugyan hallok valamit… lehulló rögök az alkonyatban...

– Miről szól ez a vers?

– A sírásóról, aki eltemeti a költőt, és szitkozódik és fújja a füstöt a sírja fölött.

– És köpköd?

– Igen, köpköd.

– Tudod – suttogom –, valamennyit megértettem belőle.

Bólint, odaadja a könyvet, magyarázni kezd.

– Ezt a nyelvet úgy kell olvasni, ahogy írva van…

Figyeli, ahogy botladozom a verssorokon.

– Tele van lágy hangokkal, kevés benne a magánhangzó… a szavak megfertőzik egymást, alkalmazkodnak a mellettük lévőhöz, ha az egyik nőnemű, mind nőnemű lesz, mi nagyon lovagiasak vagyunk ám…

Elvitt Travnikba, Andrić szülőházába, elsétáltunk az író kéziratai, fényképei előtt. Megálltunk az öreg bölcsőnél, amelyben első álmait aludta. Visszafelé elbóbiskoltam a kocsiban. Gojko úgy ébresztett fel, hogy a szememre lehelt.

– Na, még mindig büdös a leheletem?

– Már nem.

Éhesek voltunk a nehezen járható utakon megtett sok-sok kilométer után. Akkor találtunk rá arra a csevapcsicsás pavilonra… ott ettem a legjobb csevapcsicsát életemben, a friss hagymával telerakott kenyérbe szorítva. A nő ránk mosolygott, megáldotta az éhségünket, a fiatalságunkat.

– Együtt járnak?

– Nem, csak barátok vagyunk…

Vajon mi lett vele? Mi lett a zsírral teli serpenyőjével, a gyapjúkardigánjával… az arcával? Számomra még ma is ott van az a nő, ott áll a sarkon a bezistani piac előtt, ránk mosolyog, miközben elénk teszi az ételt, s arra biztat, hogy együnk, és higgyünk a jóságban.

És ha elvitte egy gránát, ha szegényes holmiját szétszórta egy lövéssorozat, akkor is esküszöm, hogy él. Ma este él az utcai szakácsnő, ott él a kettőnk összefonódó tekintetében, posványos montenegrói vörösbortól nedves szemében.

Gojko szerette Mak Dizdart, a költőt, Bruce Springsteent és a Levi’s 501-est. Fekete farmert szeretett volna, hogy eldicsekedhessen vele a lokálokban, ahol berúgott, és karikatúrákat rajzolt a falakra. A következő napokban kézen fogott, és megmutatta nekem, milyen is Szarajevó az ő szemével. A régi közfürdők, a dervisek házai, a Marijin Dvor-i dohánygyár, a kis Magribija-mecset, a bogumil stečci, a faragott kőkoporsók… minden repedést, minden legendát ismert. Bűzlő, szűk lépcsőházakban rángatott fel, egészen a famennyezetű padlásszobákig, ahol robusztus művészek dolgoztak drámai feszültséggel teli vásznakon, elvitt a sevdah-rock és a New Primitives törzshelyeire, ahol lányok táncoltak egymást átölelve, mezítláb, mellettük nagy halom havas csizma; a boltokba, ahol az asszonyok pajzs nagyságú tepsikre terítették a fehér pitatésztát, miközben a küszöbön az öregemberek fezzel a fejükön kockajátékot játszottak. Lényegében mindenkit ismert, és láthatólag mindenki szerette. Úgy lépkedtem lófarka mögött, mintha egy kóbor macska ide-oda csapkodó farka volna.

Egyik este elszavalta nekem egy versét.

Tartsd csukva a szádat, fiú

egészen addig a napig, amíg valaki

azt nem mondja neked, hogy tartsd

csukva.

Akkor lázadj fel és beszélj.

Mondd meg neki, hogy fiatal vagy és türelmetlen,

hogy a hold olyan sárga, mint a nap.

Az anyád jó asszony,

de elment,

és a kutyád két napja nem eszik.

Mondd meg neki, hogy üresek az utcák,

mindenki aludni ment,

és te énekelni akarsz,

mielőtt a vén Anela felkelne,

hogy kitekerje egy tébolyult tyúk nyakát,

amelyik már nem tojik tojást,

csak dalol, mint egy kakas.

– Mit szólsz hozzá?

A jojójával játszadozom. Makacsul próbálkozom ezzel a hülye játékszerrel, pedig sehogy sem boldogulok vele.

– Kicsoda a tébolyult tyúk?

– Szarajevó…

– Érdekes.

Visszaveszi a jojót, szüksége van rá: ideges. Én különben is csak ügyetlenkedem vele, még nézni is rossz. Azt mondja, ha nem tetszenek a versei, nyugodtan megmondhatom. Azt mondja, hogy hivatásos seggfej vagyok, a végén irodalomkritikus lesz belőlem, és lehúzom majd az ifjú tehetségeket, mert csak egy hülye, frigid tanító néni vagyok, vérszívó pióca.

A Miljacka partján sétálunk, Gojko felfelé mutogat, a szánalmas téli lombok felé.

– Még ezekben a levelekben is több élet van, mint benned!

– A levelek lehullanak – gúnyolódom.

– Akárcsak a költők! Túl korán trágyázzák meg a földet.

Hurutos a szeme, mint egy haragos medvének, a lehelete szokás szerint alkoholszagú.

Elegem van. Közlöm vele, hogy jobban tenné, ha lezuhanyozna, és nem bűzlene a pálinkától, mert a világ tele van hosszú életű, józan és patyolattiszta költőkkel. Gojko megsértődik, úgy néz rám, mint egy kisfiú. Azt mondja, soha életében nem volt részeg, a haja pedig azért tűnik piszkosnak, mert valami krémet használ, és azt mondja, ha gyerekeket akarok, meg kell tanulnom a jojóval játszani, mert a kicsik odavannak ezért a játékszerért.

Így tehát megtanít rá. A kezemre teszi a kezét, hogy érezzem, hogyan kell mozgatnom a csuklómat, érezzem a fonal suhogását, érezzem, mikor kell visszarántanom arra a varázsorsóra.

És azon az estén, mielőtt elbúcsúztunk, azt mondta: volim te iskreno.

– Ez mit jelent?

– Őszintén szeretlek.

Megtorpantam… hátraléptem egyet. Gojko nem szólt, nyomkodta az orrát, mintha gyurmából lenne. Megállt a küszöbön.

– Ezt szoktam mondani anyámnak, mielőtt jó éjszakát kívánok neki…

Még láttam, hogy végigcsúszik egy befagyott pocsolyán, majd eltűnt a szemem elől.

És most itt van, ezen a langyos estén… a műanyag terítőre könyökölve, ebben a fájdalomtól sújtott városban, amely most hallgat, a földön papírdarabok, cigarettacsikkek, a hazatérő emberek léptei. Egy üveg bor, amit kiittunk, jólesett, afféle jótékony normalitás.

És ez a normalitás az igazi csoda, ez a baklava, amit elfelezünk, rétestészta és dió édes, hajlékony elegye. A kiskanalak összekoccannak a tányéron.

– Az utolsó szem cseresznye a tiéd.

Pietro az utolsó cseppeket szürcsöli a Coca-Colás dobozából. Egész rendesen viselkedett, teniszről beszélgetett Gojkóval, felállt, hogy megmutassa a Federer-féle tenyerest. Most fagylaltot szeretne, de ezen a helyen csak bosnyák édességeket lehet kapni. Gojko a sötétségbe nyújtja a kezét, egy fagylaltozó felé mutat.

– Hogy mondják azt, hogy fagylalt?

– Sladoled.

– És az ízeket?

– Čokolada, vanila, pistaci, limun…

– Ha azt mondom, ice cream, megértik?

Gojko bólint, rámosolyog, nézi, ahogy távolodik.

– Helyes srác…

Az utcát fürkészem, amelyen Pietro elment, és máris érzem az űrt, mint mindig, ha eltűnik a szemem elől.

– Kiköpött apja.

Gojko szája nyitva, a sötét résből sziszegő hang tör elő.

– Mi az? – kérdezem.

– Semmi, csak nézlek.

Megfogja a kezem, azt kérdezi, nyugodt vagyok-e.

Igennel válaszolok, azt mondom, minden rendben, de elfog az ingerültség, elvékonyodik a hangom, mintha védekeznék.

– Hívj, amikor csak akarsz, bármilyen ügyben, én úgyis ülve alszom a fotelban…

– Miért, nincs ágyad?

– Nem szeretek fekve aludni, a szememben érzem a szívemet…

Nézem a szemét, ahová éjjelenként felkúszik a szíve. Egy kicsit hunyorít, mintha mosolyogni akarna, de valahogy nem járna sikerrel. Végeredményben mi ketten megálltunk ott az időben, a két találkozás között nem volt semmi… egyetlen órányi béke sem.

Nézem a kezét, kicsit püffedt, szeplős, a jegygyűrűje belevág a húsába.

– Megnősültél?

Bólint.

– És milyen a feleséged?

– Szerencsés voltam.

Mesél a menekültpapírokkal leélt évekről, az alkalmi munkákról, parkolóőr volt, gondnok egy kempingben, benzinkutas.

– Bosnyáknak lenni előnyös volt, eleinte mindenki nagyon sajnált minket… – mosolyog, rendel két pohár rakiját.

– A vendégszeretet hamar véget ért, Európa nem sokáig érezte magát az adósunknak. Rossz a hírünk, naplopók vagyunk, folyton elmélkedünk.

Egy sánta nő biceg el mellettem, csontsovány, úgy húzza az egyik lábát, mintha seprű volna. Nyitott tenyerét az asztalunkra rakja, egy szót sem szól. Gojko öt konvertibilis márkát tesz bele. A lány olyan gyönge, hogy még az ujjait sem bírja összezárni. Elmegy, nézem a csontos fenekén lötyögő koszos farmert.

– Emlékszel rá? Sorsjegyet árult…

Emlékszem valamire… egy kézre, egy idétlen kabalafigurára.

– Ő volt az egyik legszebb lány Szarajevóban. Drogos lett.

Leteszi a rakiját, megint hunyorít.

– Könnyebb volt annak idején futni a gránátok elől, mint utána a romokon sétálni.

Pietro megjött a tölcséres fagylalttal, a lányt nézi, aki most a falba kapaszkodik, mint egy pisilni készülő kutya.

– Miért sántít ennyire?

– Láttad a piacon azokat az amuletteket… egy olyan belefúródott a csípőjébe.

A fiam ideges, izeg-mozog a széken.

– És nem lehet segíteni rajta?

– Nem, nem lehet. Milyen a fagylalt?

Pietro nyalogatja a fagylaltot, egy ideig csak ez a nesz hallatszik.

Вы достигли конца предварительного просмотра. Зарегистрируйтесь, чтобы узнать больше!
Страница 1 из 1

Обзоры

Что люди думают о Újjászületés

5.0
2 оценки / 0 Обзоры
Ваше мнение?
Рейтинг: 0 из 5 звезд

Отзывы читателей