You are on page 1of 298

Anne Brontë

Wildfell asszonya
FORDÍTOTTA BORBÁS MÁRIA A VERSBETÉTEKET KISS ZSUZSA FORDÍTOTTA

ELSŐ FEJEZET Gyere, barátom; jöjj vissza velem az 1827-es esztendő őszéig. Apám, mint tudod, kisbirtokos volt ... megyében, s kifejezett óhajára magam is követtem e békés foglalatosságban, ha nem is valami szívesen, mert becsvágyam magasabb célok felé ösztökélt, önteltségem pedig afelől biztosított, hogy ha ezt az ösztökélést nem veszem figyelembe, elásom a tehetségemet, világát pedig véka alá rejtem. Anyám megtett minden tőle telhetőt, hogy meggyőzzön: nagy teljesítményekre vagyok képes; apám azonban úgy vélekedett, hogy a becsvágy útja vezet legbiztosabban a romlásba, s minden változtatás egyértelmű a tönkremenéssel, és hallani sem akart semmiféle elképzelésről, amely akár a magam, akár felebarátaim helyzetét lett volna hivatva javítani. Mindez csupa mihasznaság, mondotta, s utolsó leheletével is arra buzdított, hogy haladjak tovább a régi jó úton, kövessem az ő és elődei nyomdokát, legfőbb törekvésem az legyen, hogy a világ útját tisztességben rójam, se jobbra, se balra ne tekintsek, és az atyai birtokot legalábbis annyira gyümölcsöző állapotban adjam tovább gyermekeimnek, ahogyan ő hagyta rám. „Ám legyen! A tisztes és szorgos gazdálkodó a társadalom pillére; s ha tehetségemet gazdaságom megművelésének, általánosságban pedig a mezőgazdaság megjobbításának szentelem, ez nemcsak közvetlen hozzátartozóimnak és cselédségemnek válik javára, hanem bizonyos mértékig az egész emberiségnek - következésképpen elmondhatom majd, hogy nem éltem hiába.” Efféle megfontolásokkal igyekeztem vigasztalni magam, ahogy egy hideg, nyirkos, borús október végi estén hazafelé baktattam a földekről. A vidám, vörös kandallótűz fénye átcsillámlott a szalon ablakán; felderítette hangulatomat, és a láttán jobban elszégyelltem magam hálátlan zúgolódásomért, mintha akármilyen bölcs megfontolásokra és tisztes elhatározásra kényszerítettem volna elmémet. Ne feledd: fiatal voltam, alig huszonnégy esztendős, és félannyi önuralommal sem rendelkeztem még, mint manapság - holott soknak az sem mondható. Az üdvösség e csarnokába mindazonáltal addig be nem léphetek, amíg sáros csizmám helyett tiszta cipőt, vastag köpönyegem helyett rendes kabátot nem öltök, s magamat általában alkalmassá nem teszem rá, hogy az illedelmes társaság színe előtt megjelenjek; mert anyám szívbéli jóságában is ugyancsak kényes volt némely tekintetben. Szobám felé menet a lépcsőn egy takaros, csinos, tizenkilenc éves leányba botlottam; helyes, gömbölyded alakja volt, kerek képe, ragyogó, viruló orcája, csillogó, sűrű, fürtös haja, vidám, barna gombszeme. Neked nem is kell mondanom, hogy Rose húgom volt az. Tudom, még ma is csinos asszony, és - a te szemedben - semmivel sem kevésbé bájos, mint ama boldog napon, amikor megismerted. Akkor még nem is sejtettem, hogy alig néhány év elteltével húgom a felesége lesz valakinek, akit még nem ismerek, ám aki a sors akaratából idővel bensőbb barátom lesz, mint maga Rose húgom, és meghittebb, mint az a faragatlan, tizenhét esztendős süvölvény, aki a lépcsőn lefele jövet a fordulóban galléron ragadott, kis híja volt, hogy egyensúlyomból ki nem billentett, s aki pimaszsága jutalmául kapott egy csattanósat a kobakjára, mely azonban az összeütközés folyományaképp nagy kárt nem szenvedett, mivel nemcsak hogy szokatlanul vastag volt, még kurta, vörös (anyám szerint: gesztenyeszín) fürtök dús bozontja is óvta.

2

A szalonba lépve anyánkasszonyt a kandalló előtt leltük; ott ült, és kötésén munkálkodott, mint mindig, ha egyéb teendője nem akadt. Kitakarította a kandallót, vígan lobogó tüzet élesztett fogadásunkra, a szolgáló épp behozta tálcán a vacsorát, Rose pedig a cukortartót meg a teásdobozt vette elő a szalon meleg félhomályában fényezett ébenfa módján csillogó fekete tölgyfa tálaló faliszekrényéből. - No, itt is vannak mind a ketten! - kiáltott fel anyám, s hátrafordulva ránk nézett, ám ez egy pillanatra sem akasztotta meg sem fürge ujjainak, sem villogó tűinek a mozgását. - Csukjátok csak be az ajtót, és jertek közelebb a tűzhöz, míg Rose elkészíti a teát; bizonyára majd éhen haltok; s meséljétek el, mit műveltetek egész nap; szeretem tudni, mit művelnek a gyermekeim. - Betörtem a szürke csikót... nem volt könnyű... irányítottam a tarlószántást, mivel a béresgyerek a maga feje után meg nem tudja csinálni, s belekezdtem a mélyen fekvő rétek alapos és hathatós lecsapolásába. - Derék fiú vagy! Hát te, Fergus, te mit csináltál? - Borzra vadásztam. S ezek után belefogott a mulatság részletes ismertetésébe, beszámolt egyfelől a borznak, másfelől a kutyáknak különb s különb hőstetteiről; anyám pedig úgy tett, mintha mélységes figyelemmel hallgatná, s Fergus lelkesült ábrázatát olyan anyai csudálattal nézte, amelyet a figyelem tárgyához mérten ugyancsak aránytalannak véltem. - Ideje, hogy végre máshoz is kezdj, Fergus - mondtam, mihelyt az elbeszélésben támadt pillanatnyi szünetben szóhoz jutottam. - Mihez kezdhetnék? - vágott vissza. - Anyám sem a tengerre, sem a hadseregbe nem ereszt, én pedig eltökéltem, hogy semmi egyebet nem csinálok, kivéve, hogy addig bosszantalak mindnyájatokat, míg végül örültök, ha bármi módon szabadulhattok tőlem. Szülőanyánk csillapítólag megsimogatta Fergus erős szálú, kurta fürtjeit. Öcsém felmordult, és igyekezett konok képet vágni, azután valamennyien az asztalhoz telepedtünk, engedelmeskedve Rose háromszor elismételt felszólításának. - Igyátok már meg a teátokat - mondta húgom -, én pedig elmesélem, mit csináltam. Meglátogattam Wilsonékat, s bizony nagy kár, hogy nem tartottál velem, Gilbert, mert Eliza Millward is ott volt! - És aztán? - Aztán? Semmi. Én ugyan nem mesélek neked róla; annyit mondok csak, hogy kedves, mulatságos kis teremtés, ha jókedvében van, és igazán nem bánnám, ha ő lenne a... - Csitt, csitt, drágám! Bátyádnak az eszébe se jut ilyesmi! - suttogta komolyan anyám, és intőn felemelte ujját. - Nos hát - folytatta Rose -, arról az érdekes újságról akartam nektek mesélni, amit ott hallottam... majd megbolondultam már, hogy elmondhassam. Mint tudjátok, egy hónapja híre jár, hogy valaki beköltözik a wildfelli udvarházba, és... no, mit szóltok?!... - egy hete már ott is lakik! És mi még csak nem is sejtettük! - Lehetetlen! - kiáltott fel anyám. - Vérlázító! - visított Fergus. - Pedig így van! Méghozzá egy magányos hölgy!
3

- Jóságos ég, drágám! De hisz az a ház merő rom! - Két-három szobát rendbe hozatott, s ott lakik egy szál magában, egyetlen vén szolgálóval! - Ejnye, ez már öreg hiba; azt reméltem, boszorkány az illető - jelentette ki Fergus, miközben megvajazta kétujjnyi vastagra szelt kenyerét. - Bolondokat beszélsz, Fergus! De azért különös, ugye, mama? - Különös?! Alig is hiszem el. - Pedig elhiheted; mert Jane Wilson meg is látogatta. Édesanyjával ment el, aki persze, mióta csak hírét vette, hogy idegen költözött a környékre, tűkön ült, míg meg nem láthatja a hölgyet, és mindent ki nem szedhet belőle. A hölgy neve Mrs. Graham, és gyászt visel, nem az özvegyek mély gyászát, csak sima feketét, és egészen fiatal, azt mondják, nem több huszonöthuszonhat évesnél, de milyen tartózkodó! Minden lehetőt megpróbáltak, hogy megtudják, kicsoda és honnan jött, és egyáltalán: mindent, de sem Mrs. Wilson az állhatatos és orcátlan célozgatásaival, sem Wilson kisasszony az ügyes mesterkedésével ki nem szedett belőle kíváncsisága csillapítására egyetlen kielégítő választ vagy akár elejtett megjegyzést, ami akár csak halvány fénysugarat vethetett volna a hölgy történetére, körülményeire vagy kapcsolataira. Mi több, éppen csak hogy udvarias volt velük, és szemmel láthatólag szívesebben mondott istenhozzádot, mint fogadjistent. De Eliza Millward azt mondja, az édesapja hamarosan fel akarja keresni a hölgyet, hogy felajánlja lelkészi útmutatását, amire a hölgy alighanem rászorul, mert bár köztudottan már a múlt hét elején a környékre költözött, vasárnap nem jelent meg a templomban; és ő, mármint Eliza, majd megkéri az édesapját, hadd kísérhesse el, és egészen bizonyos benne, hogy neki sikerül kicsalni valamit a hölgyből, hiszen tudod, Gilbert, ő mindenre képes. És mi is látogassuk meg, mama; igazán úgy illenék! - Természetesen, drágám. Szegény teremtés! Mennyire magányosan érezheti magát! - Nagyon kérlek, ne késlekedjetek; és el ne feledjétek: tudni akarom, hány cukorral issza a teáját, milyen főkötőt, milyen kötényt visel, és minden egyebet; bele is pusztulok, ha meg nem tudom! - jelentette ki Fergus felettébb komolyan. Ha ezt a szónoklatot merész szellemességnek szánta, ugyancsak csalódott, mert nem nevetett rajta senki. Ez azonban Fergust nem keserítette el; lenyelt egy jókora darab vajas kenyeret, és épp ivott volna rá egy korty teát, amikor a dolog humora olyan ellenállhatatlan erővel tört rá, hogy kénytelen volt felugrani az asztaltól; fuldokolva, csukladozva kirohant a szobából, és a következő percben már a kertből hallatszott félelmetes nyerítése. Jómagam, éhes lévén, beértem azzal, hogy csendben pusztítom a teát, sonkát, pirítóst, míg anyám és húgom közt folyt a szó: vitatták a rejtélyes dáma kétségtelen és kétséges körülményeit, valószínű avagy valószínűtlen előtörténetét; be kell azonban vallanom, hogy öcsém balszerencsés esete után egyszer-kétszer megtörtént, hogy ajkamhoz emeltem a csészét, ám mindjárt le is tettem: nem mertem a tartalmát megízlelni, nehogy az övéhez hasonlatos kitöréssel veszélyeztessem méltóságomat. Másnap anyám és Rose sietett tisztelkedni a szép remeténél; ám hazatérve sem voltak sokkal okosabbak, mint amikor útra keltek. Igaz, anyám kijelentette: nem bánja a kirándulást, mert ha sokat nem nyert is vele, hízeleghet magának azzal, hogy adni adott valamit, s ez többet ér: néhány hasznos tanáccsal szolgált ugyanis, amit remélhetőleg nem vetnek sutba; Mrs. Graham keveset beszélt, s meglehetősen önfejűnek látszik, az elmélkedésre azonban bizonyára alkalmas - bár ki tudja, hol járhatott szegény teremtés eddigi élete során, olyan sajnálatos tájékozatlanságot árult el bizonyos dolgokban, s még csak annyi józan esze sincsen, hogy ezt legalább restellné.
4

- Miféle dolgokban, anyám? - kérdeztem. - Háztartási teendőkben, a főzés apró fogásaiban, ilyesmiben, holott az effélében minden hölgy járatos kell legyen, akár sor kerül rá, hogy tudományát a gyakorlatban is gyümölcsöztesse, akár nem. Én azért csak adtam neki néhány hasznos tanácsot, több kitűnő receptet, bár ezeket ő láthatólag nem sokra becsülte, mert arra kért, ne fáradozzak, hisz olyan egyszerű, csöndes életet él, s egészen bizonyos benne, hogy a receptjeimet soha fel nem használhatja. „Nem számít, kedvesem - mondtam erre én -, az ilyesmit minden valamirevaló asszonynak tudnia kell; meg aztán ha most egyedül van is, nem lesz mindig így; kegyed volt már férjnél, és valószínűleg, merem állítani, hogy szinte bizonyosan férjhez megy ismét.” „Ebben téved, asszonyom - felelte rá majdhogynem gőgösen -, bizonyos vagyok benne, hogy soha többé.” Amire azt feleltem, hogy már én ezt csak jobban tudom. - Érzelmes fiatal özvegyasszony - véltem -, s azért költözött ide, hogy magányban élje le hátralévő napjait, és elvonultan gyászolja elköltözött kedvesét... de ez nem tart soká. - Én sem hiszem - jegyezte meg Rose -, mert végtére is nem láts zott vigasztalannak; és olyan nagyon csinos... nem is: inkább szép... látnod kell őt, Gilbert; tökéletes szépségnek fogod tartani, habár aligha fedezhetsz fel hasonlatosságot közte meg Eliza Millward között. - Nos, ami azt illeti, sok szebb arcot tudok elképzelni, mint az Elizáé, ha bájosabbat nem is. Megengedem: Eliza távol áll attól, hogy tökéletes legyen; hanem ha tökéletesebb volna, sokkal kevésbé volna érdekes. - Ezek szerint tehát a hibáit előnyben részesíted mások tökéletességével szemben? - Pontosan... kivéve anyámét. - Ó, Gilbert drágám, micsoda ostobaságokat beszélsz! Tudom, magad sem gondolod komolyan; hallani sem akarok ilyesmiről - mondta anyám, felállt, és kiviharzott a szobából azzal az ürüggyel, hogy elszólítja a háztartás, valójában azért, hogy belém fojtsa az ellentmondást, ami ott volt már a nyelvem hegyén. Ezek után Rose további részletekkel traktált Mrs. Grahamről. Lefestette a megjelenését, a viselkedését, az öltözékét, még a lakószobájának bútorzatát is, sokkal szemléletesebben és pontosabban, mint amennyire kíváncsi voltam mindezekre; de ha akarnám, sem tudnám a leírást megismételni, mivel nem hallgattam kellő figyelemmel. Másnap szombat volt; vasárnap pedig mindenki azt találgatta, vajon hallgat-e a szép ismeretlen a lelkész figyelmeztető szavára, és eljön-e a templomba. Megvallom, magam is némi érdeklődéssel tekintettem a wildfelli udvarház ősi családi padja felé, amelynek fakult karmazsinvörös párnáit és kárpitját oly sok esztendeje nem vasalták, nem frissítették fel, s amelyre a falról oly szigorúan tekintett alá a megzöldült fekete kárpittal gyászosan keretezett címerpajzs. És ekkor megpillantottam egy feketébe öltözött, magas, előkelő nőalakot. Arca felém fordult, s olyasmi tükröződött rajta, ami, ha egyszer látta az ember, arra késztette, hogy ismét szemügyre vegye. Haja hollófekete volt, hosszú, fényes csigákba fésülve - ez a kecses és tetszetős hajviselet akkoriban meglehetősen szokatlan volt -, arcbőre tiszta és sápadt; szemét nem láthattam, mert elfedték szemhéja és a hosszú, fekete pillák; a hölgy imádságoskönyve fölé hajolt, szépen kirajzolt szemöldöke azonban kifejező volt; boltozatos homloka értelemre valló, orra tökéletes sasorr, arcvonásai általában hibátlanok - csak az orcája és a szeme volt egy kissé beesett, ajka pedig, noha szép vonalú, kissé keskeny, szorosra zárt, ami, úgy véltem, nem vall nagyon engedékeny avagy nyájas kedélyre. Szívem legmélyén ezt mondottam: „Inkább csodálnálak, szép hölgy, ilyen távolságból, semmint társad lennék otthonodban.”
5

Ő épp ekkor emelte fel szemét, és a pillantásunk találkozott; nem fordítottam el tekintetemet, ő pedig menten visszatért imakönyvéhez, ám a néma megvetés futó, meghatározhatatlan kifejezésével, ami kimondhatatlanul ingerelt. „Orcátlan kamasznak néz - gondoltam. - Hm! Hamarosan meg fogja változtatni a véleményét, ha úgy akarom.” Ekkor azonban villámcsapásként hatolt belém a felismerés, hogy az efféle gondolatok bizony illetlenek a szentelt falak között, s hogy viselkedésemben ugyancsak sok a kivetnivaló. Mielőtt azonban gondolataimat visszatereltem volna az istentiszteletre, körülpillantottam a templomban, vajon rajtakapott-e valaki - de nem, mindazok, akik nem az imádságoskönyvükbe mélyedtek, mind az idegen hölggyel foglalkoztak, jó anyám és a húgom is többek között, valamint Mrs. Wilson és a leánya; sőt még Eliza Millward is a figyelem általános tárgya felé sandított a szeme sarkából. Azután rám pillantott, negédesen elmosolyodott, elpirult, majd szemérmetesen az imádságoskönyvébe nézett, és igyekezett komolyságot kényszeríteni arcvonásaira. Íme, megint csak kihágtam; ezúttal azonban figyelmeztetett is rá egy hirtelen oldalba bökés, amely pimasz öcsém könyökétől származott. Egyelőre csak azzal fejezhettem ki az inzultus feletti nemtetszésemet, hogy keményen a lábára léptem, a további bosszút pedig későbbre halasztottam, amikor kint leszünk majd a templomból. Most pedig, mielőtt zárnám soraimat, elmondom neked, Halford, hogy ki volt Eliza Millward: a lelkész kisebbik lánya, igen vonzó kis fehérszemély, aki iránt nem csekély előszeretettel viseltettem, s ezt ő jól tudta, bár soha nem nyilatkoztam, nem is volt határozott szándékom megtenni, anyám ugyanis, aki szerint húsz mérföldes körzetben nem akad senki, aki méltó volna hozzám, el nem viselhette a gondolatot, hogy elvegyem ezt a jelentéktelen kis teremtést, ki számos egyéb kedvezőtlen tulajdonságának a tetejében húszfontnyi vagyont sem mondhatott a magáénak. Eliza kicsi volt és gömbölyded, arca pici és szinte oly kerek, mint a húgomé, arcbőre is hasonló az övéhez, de finomabb és sokkal kevésbé rózsás; orra fitos; vonásai általában szabálytalanok; s egészében véve inkább bájos, semmint csinos. Hanem a szeme nem szabad megfeledkeznem e figyelemre méltó vonásról, hiszen abban rejlett Eliza legfőbb vonzóereje, legalábbis ami a külsejét illeti -: formája hosszúkás és keskeny, írisze fekete vagy igen sötétbarna, kifejezése sokféle és szüntelenül változó, de mindig vagy természetfölöttien szinte azt mondtam: ördögien - hamis, vagy ellenállhatatlanul igéző - gyakran mind a kettő. Hangja szelíd és gyermeki, lépte könnyű és puha, akár a macskáé; viselkedése azonban jobbára a helyes, játékos kiscicáéra emlékeztet: hol hetyke és huncut, hol szégyenlős és szerény, ahogy épp a kedve diktálja. Mary nővére több esztendővel volt idősebb, több hüvelykkel magasabb, testesebb, durvább alkatú - csúnya, hallgatag, józan leány, aki türelmesen ápolta édesanyját végzetes, hosszadalmas betegségében, anyja halála óta pedig a háztartást vezeti, és ő a család igavonója. Édesapja megbízik benne, és nagyra értékeli, valamennyi kutya, macska, gyerek és szegény ember szereti és körüludvarolja, mindenki más pedig átnéz a feje fölött, és semmibe veszi. Maga a nagytiszteletű Michael Millward magas, nehézkes, idősebb úr volt, széles, szegletes, erős vonású arca fölött széles karimájú papi kalapot hordott, kezében vaskos sétabotot; még mindig erőteljes lábait térdnadrágba és kamásliba bújtatta, ünnepélyes alkalmakkor pedig fekete selyemharisnyába. Szigorú elvei voltak, megrögzött előítéletei, rendszeres szokásai, a szakadárságnak semmiféle formáját nem tűrte, cselekedeteit az a szilárd meggyőződés irányította, hogy a véleménye mindig helyes, aki pedig más véleményt vall, az vagy siralmasan tudatlan, vagy szándékosan hunyta be a szemét.

6

Gyermekkoromban megszoktam, hogy szent borzalommal tekintsek fel rá - s ezt csak nemrégiben sikerült leküzdenem, mert ámbátor a nagytiszteletű úr atyai jóságot tanúsított a helyes magaviseletűek iránt, a fegyelemben nem ismert tréfát, és gyakran részesített szigorú megrovásban ifjonti gyengeségeinkért és gyarlóságainkért; mi több, akkoriban valahányszor meglátogatta szüleinket, fel kellett sorakoznunk előtte és felmondani a kiskátét, elszavalni a „Mint a szerény kis méhecské”-t vagy valamelyik zsoltárt, avagy - ami rosszabb volt mindennél - kikérdeztettünk a nagytiszteletű úr legutóbbi textusából és prédikációjának fejezeteiből, amelyekre sohasem emlékeztünk. A derék úr olykor anyám szemére vetette, hogy túlságosan engedékeny a fiaival, és utalt az öreg Élire vagy Dávidra és Absolonra, amivel különlegesen bosszantotta anyámat, aki bármennyire respektálta is a nagytiszteletű urat meg a kijelentéseit, egyszer így fakadt ki fülem hallatára: - Szívemből kívánom, bárcsak neki is volna fia! Akkor nem osztogatná olyan könnyen a tanácsot másnak... majd meglátná, milyen az, ha az embernek két fiúgyereket kell kordában tartania! A nagytiszteletű úrnak dicséretes gondja volt egészségére - igen korán feküdt, reggeli előtt mindennap járt egyet, ügyelt rá, hogy mindig meleg és száraz holmit hordjon, prédikáció előtt köztudomásúlag elfogyasztott egy nyers tojást - bár jó tüdővel és erőteljes hanggal áldotta meg az Ég, és nagy általánosságban igen kényes volt arra, hogy mit eszik és iszik, noha önmegtartóztatónak egyáltalán nem lehetett mondani, s egészen egyéni diétát tartott: módfelett megvetette a teát meg a hasonló löttyöket, pártfogója volt ellenben a malátasernek, szalonnás rántottának, sonkának, füstölt marhahúsnak és más nehéz húsoknak; mindez igencsak egyezett a szervezetével, következésképpen úgy tartotta, hogy nagy általánosságban is jó és egészséges, és magabiztosan ajánlotta a legérzékenyebb lábadozóknak vagy gyomorbetegeknek, s ha azok nem tapasztalták a nagytiszteletű úr receptjének áldásos hatását, tudomásukra hozta: ennek az az oka, hogy nem alkalmazták a kúrát kellő kitartással, ha pedig kedvezőtlen eredményekről panaszkodtak, biztosította őket, hogy mindez csupán a képzeletük szülötte. Futólag szólok még két személyről, akit már említettem, azután zárom hosszú levelemet. A két személy Mrs. Wilson és a leánya. Az előző egy jómódú gazda özvegye volt, szűk látókörű, fecsegő, vén pletykafészek, akire nem érdemes sok szót vesztegetni. Két fia volt, Robert, egyszerű parasztgazda, és Richard, zárkózott, szorgalmas fiatalember, aki a lelkész segítségével tanulmányozta az ókori szerzőket, és egyetemre készült azzal a céllal, hogy az egyház szolgálatába lépjen. Jane húguk kis tehetséggel és nagy becsvággyal bíró ifjú hölgy volt. Saját kérésére rendszeres intézeti neveltetésben részesült, és nagyobb műveltségre tett szert, mint a család többi tagja. Jane kisasszony szépen kicsiszolódott, figyelemreméltóan elegáns lett a modora, nyomtalanul elvesztette vidékies kiejtését, és több készséggel dicsekedhetett, mint a lelkész leányai. Noha szépségszámba ment, engem soha, egy percig sem sorolhatott a bámulói közé. Huszonhat éves lehetett, meglehetősen magas és igen karcsú, haja nem gesztenyebarna és nem is bronzszínű, hanem ragyogó élénkvörös, arcbőre feltűnően fehér és tiszta, feje kicsiny, nyaka hosszú, álla kicsi, de formás, keskeny ajka vörös, szeme világos mogyorószín, fürge és átható tekintetű, de teljességgel híjával minden költészetnek és érzésnek. Jane kisasszonynak sok kérője volt, és még több lehetett volna a maga köreiben, ő azonban megvetően elutasította vagy visszariasztotta valamennyit; az ő kiművelt ízlésének csak rangos úr felelhet meg, szárnyaló becsvágyát pedig csupán gazdag ember elégítheti ki. Akadt is egy úriember, aki Jane kisasszony iránt feltűnő érdeklődést tanúsított, s akinek - így suttogták - Jane kisasszony a szívére, nevére, vagyonára pályázik. Ez az úr Mr. Lawrence volt, a fiatal földesúr, akinek a családja régebben a wildfelli udvarházban élt, de vagy tizenöt esztendeje átköltözött a szomszédos község modernebb és kényelmesebb kúriájába.

7

Nos, Halford, egyelőre búcsúzom. Letörlesztettem adósságom első részletét. Ha kedvedre szolgál, tudasd velem, s küldöm a többit, mihelyt időm engedi; de ha inkább maradsz továbbra is a hitelezőm, semmint hogy ilyen ormótlan, súlyos érmékkel tömd meg a bukszádat, úgy azt is tudasd, s én megbocsátom rossz ízlésedet, és kincsemet szívesen megtartom magamnak. Változatlan barátsággal köszönt Gilbert Markham

8

MÁSODIK FEJEZET Örömmel észlelem, legdrágább barátom, hogy rosszkedved fellege elszállt, hogy megint süt rám ábrázatod áldó világa, s hogy történetem folytatását kívánod; ezért minden további teketória nélkül - fogadd hát. Azt hiszem, a legutóbb említett nap egy bizonyos vasárnap volt, 1827 októberében az utolsó. A következő kedden kutyámmal és puskámmal felkerekedtem, hogy szerencsét próbáljak Linden-Car vadászterületén; mivel azonban semmit sem találtam, fegyveremet a héják meg a varjak ellen fordítottam, mert éltem a gyanúperrel, hogy az ő garázdálkodásuk fosztott meg a különb zsákmánytól. Evégből magam mögött hagytam a jártabb vidéket, az erdős völgyeket, gabonaföldeket meg a réteket, s nekivágtam környékünk legzordabb, legbüszkébb orma, a Wildfell meredek kaptatójának, ahol, felfele haladva, mind gyérebbek, csököttebbek a sövények, a fák, az előzők végül helyüket durva kőkerítéseknek adják át, amelyeken néhol borostyán és moha zöldell, az utóbbiak vörösfenyőnek meg erdeifenyőnek vagy elszórt galagonyabokroknak. A föld erre durva és köves, eke alá alkalmatlan, úgyhogy többnyire birka- és marhalegeltetésre használják; a talajréteg vékony és silány; szürke szikladarabok kukkantanak ki imitt-amott; áfonya és hanga - zordonabb vadon maradványa - nő a falak tövén; sok bekerített területen pedig aggófű és fenyér bitorolja a gyér legelő jussát - de ez már nem az én birtokom. Közel a dombtetőhöz, Linden-Cartól vagy két mérföldnyire áll a wildfelli udvarház, az Erzsébet-kor sötétszürke kőből épült veteránja. Tisztes és festői látvány, de kétségtelenül hideg és komor lakás eshetik benne a vaskos kő ablakbordák meg a kicsiny ólomüveg ablakszemek, az idő rágta szellőzőnyílások között, ezen a magányos, védtelen helyen, amelyet a szél és az elemek háborgásától csupán egy csoport erdeifenyő oltalmaz, azokat is lecsonkolták a viharok, s szakasztott olyan zordak és komorak, mint az udvarház maga. Mögötte a megműveletlen szántóföldek, azután a barna hangába öltözött dombtető; előtte pedig (kőfalak mögött, ahova vaskapun lehet bejárni, a kapuoszlopokon súlyos szürke gránitgolyóbisok, a tetőt meg az ormait ékesítők megannyi mása), előtte kert - valaha csupa olyan edzett növény és virág tanyája, amely a legjobban állta a talajt meg az időjárást, olyan fáké és bokroké, amelyek a legjobban tűrték a kertész kegyetlen ollóját, s készek voltak alakjukkal az ő akaratához idomulni -, amely most, miután oly sok esztendeig maradt megműveletlen, megnyesetlen, kiszolgáltatva gyom és fű, fagy és szél, eső és aszály kénye-kegyének, bizony ugyancsak különös látvánnyal szolgál. A középső ösvényt valaha szegélyező tömött, zöld fagyalsövény kétharmad részben elsorvadt, a többi esztelenül elburjánzott; a hajdan hattyúforma puszpángfa nyakát és fele testét vesztve gunnyaszt a sárkaparó mellett; a kert közepén a pártás oromzatú babértornyok, a kapu egyik oldalán álló gigászi harcos és a másikat őrző oroszlán olyan fantasztikus formákba sarjadtak, hogy másuk sem égen, sem földön, de még a föld alatt sem akad; ám ifjonti képzeletemben mind lidérces képet öltött, összhangban öreg dadusunk kísértetmeséivel, a szellem járta háznak és eltávozott lakóinak sötét hagyományaival. Egy héját és két varjút sikerült puskavégre kapnom, mire az udvarház közelébe értem; felhagytam a vérengzéssel, és továbblépkedtem, hogy egy pillantást vessek az ódon házra, s megnézzem, miféle változtatásokat eszközölt rajta új lakója. Nem akarózott egészen a bejáratig mennem s a kapun bebámulnom, megálltam hát a kert fala mellett, és bepillantottam, de nem láttam változást, csupán az egyik szárnyon javították meg a törött ablakokat meg a beomlott tetőt, s ugyanott a kéményekből vékony füstgomoly bodorodott az égre.

9

Ahogy ott álltam, puskámra támaszkodva, s felpillantottam a ház sötét ormaira, henye ábrándjaimba merülten kósza képzeletből szőttem selymet (amelyen régi emlékek csakúgy felrémlettek, mint a falak közt élő szép remete), egyszer csak halk zörgést, kaparászást hallottam közelről, a kertből, s a hang irányába pillantva, a fal fölött egy pici kezet pillantottam meg: a legfelső kőbe kapaszkodott, majd követte a másik kicsi kéz, hogy szilárdabb fogódzót keressen, utána megjelent egy fehér kis homlok, felette világosbarna hajkorona, alatta mélykék szempár s végül egy pirinyó, elefántcsontfehér orrocska nyerge. A szempár nem vett észre, de vígan felcsillant, amikor megpillantotta Sanchót, szép feketefehér foltos vizslámat, amint a földet szaglászva bóklászott a mezőn. A kicsi teremtés felemelte arcát, és kiáltott a kutyának. A békés természetű állat megállt, felnézett, megcsóválta farkát, de nem közeledett. A gyerek (ötesztendős forma kisfiú) felkapaszkodott a fal tetejére, és újra meg újra hívta a kutyát; mikor azonban látta, hogy ezzel nem boldogul, nyilván arra az elhatározásra jutott, mint Mohamed, hogy elmegy a hegyhez, ha a hegy nem megy el őhozzá: megpróbált átmászni; hanem a kerítés mentén nőtt göcsörtös, vén cseresznyefa egyik görbe, ösztövér karjával elkapta a gyerek zubbonyát. A kisfiú szabadulni próbált, eközben megcsúszott a lába, és ő lebukfencezett - de nem a földre: az ág még akkor is a levegőben tartotta. Néma küzdelem következett, majd velőtrázó sikoltás; én azonban egy szempillantás alatt ledobtam puskámat a fűbe, és két karomba kaptam a kis lurkót. Zubbonyával megtörölgettem a szemét, megnyugtattam, hogy nincs semmi baj, és odahívtam Sanchót, hogy segítsen lecsillapítani. A gyerek épp a kutya nyakára tette kis kezét, és könnyein át elmosolyodott, amikor hátam mögött kattant a vaskapu, női ruha suhogott, és íme: Mrs. Graham csapott le rám - nyaka fedetlen, fekete fürtjei szállnak a szélben. - Adja ide a gyereket! - szólt suttogásnál alig hangosabban, mégis döbbenetesen heves hangon; megragadta a kisfiút, és elkapta tőlem, mintha az érintésem undok fertőzést hordozna, azután fél kézzel keményen megszorította a gyerek kezét, a másikat a vállán nyugtatta, nagy, fénylő, sötét szemét rám szegezte - sápadtan, pihegve, az izgalomtól reszketőn. - Nem bántottam a gyereket, asszonyom - mondtam, s nem is tudtam, meglepetésem nagyobb-e vagy a bosszúságom -; lepottyant amott a falról, és én szerencsés voltam elkaphatni, amíg fejjel lefelé lógott arról a fáról, s így Isten tudja, miféle katasztrófát előzhettem meg. - Bocsásson meg, uram - dadogta a hölgy; hirtelen lecsillapodott, a józan ész fénye áthatolt elfelhősödött szellemén, és arcát halvány pír vonta be -, nem ismerem önt... és azt gondoltam... Lehajolt, megcsókolta a gyereket, és szeretettel átkarolta. - Bizonyára azt hitte, el akarom rabolni a fiát. Zavartforma nevetéssel simogatta meg a gyerek fejét. - Nem tudtam, hogy nekivágott a fal megmászásának - felelte. - Ugyebár, Mr. Markhamhez van szerencsém? - tette hozzá meglehetős kurtán. Meghajoltam, és megkockáztattam a kérdést: honnan ismer? - A húga látogatott meg néhány napja Mrs. Markhammel együtt. - Olyan nagy volna a hasonlatosság? - kérdeztem kissé meglepetten. Mi tagadás, nem találtam hízelgőnek a gondolatot. - Mintha a szemük és a színeik hasonlítanának - mondta Mrs. Graham, miközben némileg kétkedő pillantással fürkészte az arcomat -, és azt hiszem, láttam magát vasárnap a templomban.

10

Elmosolyodtam. Vagy a mosoly, vagy valamilyen általam ébresztett emlék különlegesen bosszanthatta Mrs. Grahamet, mert megint felöltötte azt a gőgös, rideg arckifejezést, amely a templomban elindított a romlás útján - elutasító haragot tükrözött, s oly könnyen jelent meg az arcán, annyira nem torzította el egyetlen vonását sem, hogy természetes kifejezésének látszott, s annál is jobban ingerelt, mert nem hihettem, hogy csak tetteti. - Isten vele, Mr. Markham - mondta Mrs. Graham, s egyetlen további szó, egyetlen pillantás nélkül visszavonult gyermekével a kertbe; én pedig dühösen és elégedetlenül tértem haza hogy miért, azt aligha tudnám megmagyarázni, következésképp nem is próbálkozom vele. Addig maradtam csak otthon, amíg elraktam a puskámat meg a lőporszarumat, és néhány szükséges utasítást adtam az egyik béresnek, aztán elmentem a lelkészlakba, hogy Eliza Millward társaságával és csevegésével üdítsem fel lelkemet, és csillapítsam felzaklatott kedélyemet. Mint rendesen, most is épp holmi selyem hímzésfélén munkálkodott (a berliner fonál iránti mánia még nem harapózott el akkoriban), nővére pedig a kandallózugban ült, ölében a macskájával, és egy halom harisnyát javított. - Mary, Mary, tedd el gyorsan! - szólt rá sietősen Eliza, ahogy a szobába léptem. - Nem én! - hangzott az egykedvű válasz; s megjelenésem megelőzte a további vitát. - Nincs szerencséje, Mr. Markham! - állapította meg a fiatalabbik nővér, és rám vetette ismert hamis oldalpillantását. - Papa épp a faluba ment, és egy óra is beletelik, mire hazaér! - Nem baj; éppenséggel el tudok tölteni néhány percet a leányaival is, ha megengedik mondtam, széket húztam a kandallóhoz, és felszólítás nélkül letelepedtem. - Nos, ha jól viselkedik, és elszórakoztat minket, nincs ellenvetésünk. - Könyörgök, ne szabjanak feltételeket; nem azért jöttem, hogy a kegyedék örömét keressem, hanem hogy a magamét. Mindamellett ésszerűnek véltem, hogy némi csekély igyekezettel megpróbáljam társaságomat kellemessé tenni; s szerény erőfeszítésemet nyilvánvalóan siker koronázta, mert Eliza kisasszonyt sosem láttam még pompásabb kedvében. Kölcsönösen élveztük egymás társaságát, és nem került megerőltetésünkbe, hogy vidáman, élénken, ha nem is éppen mélyenszántó módon eltársalogjunk. Jóformán kettesben voltunk, mert Millward kisasszony alig nyitotta ki a száját, legfeljebb olykor-olykor javította ki húga egy-egy henye megállapítását, túlzott kijelentését, egyszer pedig megkérte, emelné fel az asztal alá gurult pamutgombolyagot. Ahogy a kötelesség diktálta, a felszólításnak én tettem eleget. - Köszönöm, Mr. Markham - mondta Millward kisasszony, amikor átnyújtottam. - Magam is felemeltem volna, de nem akartam megzavarni a macskát. - Mary, kedves, ez nem mentség Mr. Markham szemében - mondta Eliza. - Merem állítani, éppoly szívből utálja a macskákat, mint a vénlányokat... akárcsak a többi úriember. Igaz, Mr. Markham? - Szerintem mi sem természetesebb, mint hogy a barátságtalan férfinem nem szíveli ezeket a teremtményeket - feleltem erre -, hiszen kegyedék, hölgyeim, annyi becézgetést pazarolnak rájuk. - Drága pici jószág! - tört ki Eliza kisasszonyból a lelkesedés; megfordult, és csókzáport zúdított nővérének kedvencére.

11

- Ugyan, Eliza! - szólt rá barátságtalanul Millward kisasszony, és türelmetlenül odább tolta húgát. Elérkezett azonban az ideje, hogy elköszönjek: akárhogy igyekszem is, elkésem a vacsoráról, márpedig anyám maga a rend és a pontosság. Szép barátném láthatólag nem szívesen vált meg tőlem. Búcsúzóul gyengéden megszorítottam kis kacsóját, ő pedig a lehető leglágyabb mosollyal és legboszorkányosabb pillantással jutalmazott. Boldogan mentem haza; szívemben túlcsordult az önelégültség és az Eliza iránti szerelem.

12

HARMADIK FEJEZET Két nap múlva Mrs. Graham ellátogatott Linden-Carba, ellentétben Rose várakozásával, aki úgy vélte, hogy a wildfelli udvarház rejtelmes lakója nem fogja figyelembe venni a civilizált élet mindennapi követelményeit - s ezen a véleményen voltak Wilsonék is, akik tanúsították, hogy ez ideig sem az ő látogatásuk, sem a Millwardéké nem viszonoztatott. Most azonban magyarázatot nyert a mulasztás, ha nem is Rose tökéletes megelégedésére. Mrs. Graham magával hozta gyermekét, s amikor anyám csodálkozott rajta, hogy a kisfiú ilyen messzire el tud gyalogolni, vendégünk így felelt: - Hosszú járás neki valóban, de vagy magammal hozom, vagy le kell mondanom a látogatásról, mert sohasem hagyom egyedül a fiamat. Meg is szeretném kérni, Mrs. Markham, mentsen ki Millwardéknál és Mrs. Wilsonnál, ha találkozik velük, mert sajnos nem részesülhetek abban az örömben, hogy meglátogassam őket, amíg az én kis Arthurom is velem nem tarthat. - De hiszen van szolgálója - vetette közbe Rose. - Nem hagyhatná vele a gyereket? - Neki megvan a maga dolga; meg aztán öreg is már ahhoz, hogy egy gyerek után futkosson, a fiam pedig oly eleven, hogy nem lehet egy idős asszonyra bízni. - Amikor a templomba ment, mégis otthon hagyta. - Igen, egyszer; de semmi egyéb okból magára nem hagytam volna; a jövőben pedig ki kell módolnom, hogy magammal vigyem, vagy otthon maradok. - Annyira csintalan? - kérdezte meglehetősen megdöbbenve anyám. - Nem - felelte a hölgy szomorú mosollyal, és megsimította a lába előtt zsámolyon ülő fia fürtjeit -, de ő az én egyetlen kincsem, én pedig az ő egyetlen barátja vagyok, ezért nem válunk el szívesen. - De kedvesem, hiszen ez majomszeretet! - kiáltott fel szókimondó szülőanyám. - Azon kellene igyekeznie, hogy elfojtsa ezt az oktalan elfogultságot, mert fiát romlásba dönti, kegyed pedig nevetség tárgya lesz. - Romlásba, Mrs. Markham?! - Bizony, ha elkényezteti a gyereket. Már az ő korában sem kellene mindig az anyja szoknyáján ülnie; szégyellnie kéne már. - Nagyon kérem, Mrs. Markham, legalább őelőtte ne mondjon ilyet. Bízom benne, hogy a fiam sosem fogja szégyellni, hogy szereti az édesanyját! - mondotta Mrs. Graham olyan erélyes komolysággal, hogy az egész társaságot megdöbbentette. Anyám igyekezett magyarázkodással lecsillapítani; vendégünk azonban úgy vélhette, eleget beszéltek már a tárgyról, és hirtelen más mederbe terelte a beszélgetést. „Szakasztott úgy van, ahogy gondoltam - mondtam magamban. - A hölgy vérmérséklete egyáltalán nem szelíd, bár gyengéd, halovány arcán, boltozatos homlokán elmélkedés és szenvedés hagyott nyomot.”

13

Én mindeközben a szoba túlsó végében ültem az asztalnál, láthatólag belemerülve a Gazdák Lapja egy kötetének tanulmányozásába, amelyet történetesen épp látogatónk érkezésekor olvastam; nem óhajtottam túlságosan udvarias lenni, egyszerűen meghajoltam hát, amikor belépett, és folytattam előbbi foglalatosságomat. Egy kis idő múlva azonban megéreztem, hogy könnyű, de lassú és tétova léptek közelednek hozzám. A kis Arthur volt az: ellenállhatatlanul vonzotta a lábamnál heverő Sancho kutyám. Felpillantva észrevettem, hogy a gyerek alig karnyújtásnyira áll, tiszta kék szeme vágyakozva bámul a kutyára, de valósággal földbe gyökerezett a lába, nem mintha az állattól tartana, hanem a gazdájához nem mer közeledni. Némi bátorítással sikerült rávennem, hogy lépjen közelebb. A gyerek bátortalan volt, de nem barátságtalan. A következő percben már a szőnyegen térdelt, átölelte Sancho nyakát, egy-két perc elteltével pedig a kis lurkó az ölemben ült, és nagy érdeklődéssel tanulmányozta az előttem fekvő kötetben a lovak, marhák, disznók, mintagazdaságok képeit. Olykor a gyerek édesanyjára pillantottam: vajon örömét leli-e ebben az újsütetű meghittségben; szemének nyugtalan tekintetéből azonban észrevettem, hogy valamiféle okból kényelmetlenül érinti a gyerek helyzete. - Arthur - szólalt meg végül -, gyere ide. Terhére vagy Mr. Markhamnek: olvasni szeretne. - Szó sincs róla, Mrs. Graham; kérem, engedje meg, hogy itt maradjon. Engem éppannyira elszórakoztat, mint őt - kérleltem. Ő azonban kezével és szemével némán maga mellé intette a gyereket. - Ne, mama - mondta a gyerek -, hadd nézzem meg előbb ezeket a képeket; aztán odamegyek, és elmesélem neked, mi mindent láttam. - Kis társaság lesz nálunk november ötödikén, hétfőn - szólalt meg anyám -; remélem, kegyed is hajlandó eljönni, Mrs. Graham. Hozza magával a kisfiát is, egész bizonyosan el tudjuk szórakoztatni. És akkor kegyed személyesen mondhatja el mentségét Millwardéknak és Wilsonéknak, mert őket is várjuk. - Köszönöm, de én sosem járok társaságba. - Ó, ez csak amolyan családias összejövetel lesz kora délután, és csak magunk leszünk meg Millwardék és Wilsonék, akiket kegyed jobbára már ismer, meg Mr. Lawrence, a kegyed házigazdája, akivel meg kell ismerkednie. - Ismerem valamelyest, de kérem, ne haragudjék, nem jöhetek el; az esték mostanában sötétek és nyirkosak, Arthur pedig sajnos túlságosan érzékeny, büntetlenül aligha tehetném ki a hatásuknak. Kénytelenek vagyunk lemondani az ön vendégszeretetéről, míg hosszabbak nem lesznek a napok és melegebbek az esték. Rose ekkor anyám intésére a pohárszékből meg a tölgyfa tálalóból egy palack bort, poharakat és süteményt vett elő, és a frissítővel megkínálta a vendégeket. A süteményből mind a ketten vettek, ám a bort elutasították, akármennyire igyekezett is a vendégszerető háziasszony rájuk erőltetni. Kivált Arthur hőkölt vissza a rubinvörös nedű láttán, olyan rémülettel és undorral, hogy szinte sírva fakadt, amikor biztatták, hogy kóstolja meg. - Nincs semmi baj, Arthur - mondta a mamája. - Mrs. Markham úgy véli, jót tesz neked, mert elfáradtál a gyaloglástól; de nem kényszerít rá, hogy igyál belőle! Bizonyára nagyon jól elleszel nélküle. A bornak még a látását is utálja - tette hozzá -, és a szagától szinte rosszul lesz. Amikor beteg volt, egy kevés bort vagy felvizezett szeszt itattam vele orvosságul, és igyekeztem tőlem telhetőleg megutáltatni vele mind a kettőt. Mindenki nevetett, csak a fiatal özvegy és a fia nem.
14

- Nahát, Mrs. Graham - mondta anyám, és a könnyeit törölgette, amelyek ragyogó kék szemébe szöktek a nevetéstől -, mondhatom, kegyed igazán meglep! Azt hittem volna, ennél több a józan esze! A szegény gyermek valóságos anyámasszony katonája lesz, mire felnő! Gondolja csak el, miféle férfit nevel belőle, ha ragaszkodik ehhez a... - Én kitűnő elgondolásnak tartom - vágott közbe rendíthetetlen komolysággal Mrs. Graham. Ilyen módon remélem megmenteni legalább egy szégyenletes bűntől. Bárcsak a többire való hajlandóságot is hasonlóképpen ártalmatlanná tehetném! - Csakhogy ilyen eszközökkel - mondtam - kiöli belőle a virtust. Mert mi a virtus, Mrs. Graham? Az a tulajdonság, hogy az ember képes legyen és hajlandó legyen ellenállni a kísértésnek? Vagy pedig hogy ne legyen kísértés, aminek ellenállhatna? Ki az erős férfi: aki hatalmas izomerővel nagy akadályokat győz le, és meglepő tetteket visz véghez, megkockáztatva, hogy kifárad bele, vagy pedig aki egész nap karszékében ül, s nincs vesződségesebb dolga, mint megpiszkálni a tüzet és szájához emelni az ennivalót? Ha azt akarja, hogy a fia tisztességben járja végig az élet útját, nem szabad azon igyekeznie, hogy eltisztítsa a lába elől a köveket, hanem meg kell tanítania, hogy erős léptekkel járjon rajtuk... ne akarja mindenáron kézen fogva vezetni, hanem tanítsa meg, hogy egyedül menjen. - Kézen fogva vezetem, Mr. Markham, amíg nem tud a maga erejéből járni; annyi követ taszítok el a lába elől, amennyit csak tudok, és megtanítom, hogyan kerülje el a többit, vagy hogy erős léptekkel járjon rajtuk, ahogy maga mondja, mert amikor én már eltisztogattam, amennyi csak tőlem telik, akkor is marad bőségesen, hogy gyakorolhassa minden ügyességét, állhatatosságát, körültekintését. Szép, szép a nemes ellenállás, és szép a virtus próbája, de mutasson nekem ötven, nem: ötszáz férfi közül csak egyet is, akinek volt ereje ellenállni. S honnan tudhatom, hogy a fiam egy lesz ezer közül? Miért ne készüljek fel inkább a legrosszabbra, és tételezzem fel, hogy olyan lesz ő is, mint az... mint a többi férfi, hacsak minden igyekezetemmel meg nem előzöm? - Igen jó véleménnyel van rólunk - jegyeztem meg. - Magát nem ismerem; én azokról beszélek, akiket ismerek, s ha azt látom, hogy (ritka kivétellel) az egész emberfaj botladozik és tántorog az élet útján, belebukik minden verembe, lábát töri minden akadályon, nos, vajon nem kell-e minden hatalmamban álló eszközt felhasználnom, hogy a fiamnak simább és veszélytelenebb utat biztosítsak? - De igen, csakhogy a legbiztosabb eszköz, ha arra törekszik, hogy felvértezze a kísértés ellen, nem pedig hogy eltávolítsa az útjából. - Megteszem mind a kettőt, Mr. Markham. Isten a tudója: kívülről-belülről elég kísértés fogja megtámadni, ha megteszek is minden tőlem telhetőt, hogy annyira megutáltassam vele, amennyire a bűn a természetéből fakadóan megvetendő. Engem magamat ugyan kevéssé környékezett meg az, amit a világ bűnnek nevez, de volt részem másfajta kísértésben és megpróbáltatásban, és ezeknek számos alkalommal nagyobb éberséggel és szilárdsággal kellett ellenállnom, mint amennyit addig tanúsítani tudtam. Meggyőződésem, hogy legtöbben ezt vallják, akik gondolkodni szoktak, és igyekeznek leküzdeni a velük született rossz hajlamokat. - Igen - szólott anyám, aki félig értette csak, mire akar vendégünk kilyukadni -, de kegyed nem ítélhet meg önmaga alapján egy fiúgyermeket! Kedves Mrs. Graham, hadd figyelmeztessem, amíg nem késő: tévedés, ha szabad így mondanom: végzetes tévedés, ha magára vállalja a fiú nevelését. Kegyed sok mindenhez ért, művelt és iskolázott, tehát alkalmasnak képzeli magát a feladatra, holott nem az; és ha kitart a kísérlet mellett, higgye el, keservesen fogja bánni, ha már megtörtént a baj.
15

- Küldjem tehát intézetbe, hogy megtanítsák rá, mint vesse meg anyja tekintélyét és szeretetét! - mondta meglehetősen keserű mosollyal a hölgy. - Ó, dehogy! Ám ha azt akarja, hogy a fia semmibe vegye az anyját, akkor csak tartsa otthon, kényeztesse élete végéig, tűrje rabszolgamód a dőreségeit, és szeszélyeit. - Tökéletesen egyetértek önnel, Mrs. Markham; mi sem lehetne távolabb elveimtől és gyakorlatomtól, mint az efféle bűnös gyengeség. - Lehet, de mégis úgy bánik vele, mint egy leánnyal; tönkreteszi a szellemét, kisasszonyt farag belőle... igen, igen, Mrs. Graham, akármit gondol is. No, majd én ráveszem Mr. Millwardot, hogy beszéljen erről kegyeddel, ő majd megmagyarázza, mire vezet az ilyesmi; megmutatja a napnál is világosabban; elmondja apróra, hogy mit tegyen, és semmi kétségem afelől, hogy sikerül kegyedet egy percen belül meggyőznie. - Semmi ok rá, hogy a tiszteletes urat terheljük - mondta Mrs. Graham, és közben rám pillantott (gondolom, mosolyogtam azon, hogy anyám mily feltétlenül megbízik a jeles férfiúban) -, Mr. Markham úgy véli, hogy rábeszélőképessége legalábbis egyenértékű a Mr. Millwardéval. Ő bizonyára azt mondaná, hogy ha nem tőle hallom, talán el sem hinném, hogy Valaki feltámadott halottaiból. Nos tehát, Mr. Markham, ön, aki szerint egy fiúgyermeket nem oltalmazni kell a gonosztól, hanem egy szál magában, felvértezetlenül harcba küldeni ellene; nem arra megtanítani, hogy elkerülje az élet csapdáit, hanem hogy vakon beléjük rohanjon, vagy áttörjön rajtuk, ahogy épp esik; hogy ne térjen ki a veszély elől, inkább keresse; hogy erényét kísértéssel gyarapítsa; vajon ön... - Megbocsásson, Mrs. Graham, kegyed túlságosan nekiiramodott. Nem mondtam, hogy egy fiúgyermeket arra kell tanítani, hogy a vesztébe rohanjon, sem hogy szándékosan keresse a kísértést, csupán arra, hogy a leküzdésén acélozza erényét. Én csak azt mondom, jobb, ha a hőst fegyverzi fel és acélozza meg, mintsem hogy az ellent fegyverezze le és gyengítse meg; s ha melegházban nevelne tölgycsemetét, éjjel-nappal pátyolgatná, óvná a szellőtől is, nem várhatná, hogy olyan erős fa váljék belőle, mint amelyik a hegyoldalban nőtt, kitéve az elemek háborgásának, nem védve meg a vihar rohamaitól. - Megengedem; de vajon hasonló érveket használna egy leánygyermekkel kapcsolatban is? - Dehogy! - Azt akarná ugyebár, hogy a leányt gyengéden neveljék, dédelgessék, akár a melegházi növényt, arra tanítsák, hogy irányításért és oltalomért másokba kapaszkodjon, s amennyire lehetséges, óvják a gonosznak még az ismeretétől is. De lenne olyan jó, és tájékoztatna, vajon miért alkalmaz efféle megkülönböztetést? Azt hiszi talán, hogy a leánynak nincs erkölcsi ereje? - Dehogyis hiszem. - És mégis azt állítja, hogy az erkölcsi erőt csupán a kísértés hozza napvilágra; viszont úgy véli, hogy a nő nem lehet elég kevéssé kitéve kísértésnek, elég kevéssé ismerős a bűnnel vagy bármi azzal kapcsolatos dologgal. Következésképpen maga szerint a nő vagy annyira elvetemült, vagy annyira együgyű, hogy természettől fogva képtelen ellenállni a kísértésnek, s lehet bár tiszta és ártatlan, amíg tudatlanságban és korlátok között él, mivel híjával van a valóságos erénynek, ha megtanítjuk rá, mi a bűn, ezzel egy csapásra bűnöst csinálunk belőle, s minél nagyobb a tudása, minél tágabb a szabadsága, annál romlottabb lesz; míg ellenben az erősebb nem természetétől fogva hajlik az erkölcsösségre, magasabb rendű lelkierővel van felvértezve, s ezt minél jobban edzik a megpróbáltatások és veszedelmek, csak annál jobban kifejlődik...

16

- Isten óvjon attól, hogy így gondolkozzam! - sikerült végre közbevetnem. - Nos, akkor bizonyára úgy gondolja, hogy mindkettő gyenge és hajlamos a tévelygésre, s hogy az egyiket a legcsekélyebb tévedés, a fertőzés leghalványabb árnya romlásba dönti, míg a másiknak jelleme megerősödik és megszépül általa, s a férfi neveltetésének megkoronázása a tiltott dolgokkal való ismerkedés. Elcsépelt hasonlattal élve, az efféle tapasztalás a férfinak olyan, akár tölgynek a vihar, mely szétszórja a leveleit, elpattantja a gyenge ágait, gyökereit ellenben rögzíti, s a fa rostjait megkeményíti és tömöríti. Azt akarná, hogy fiainkat arra biztassuk, mindent a maguk tapasztalatával próbáljanak, leányaink azonban még a mások tapasztalatainak se lássák a hasznát. Márpedig én azt akarom, hogy a mások tapasztalatainak és a magasabb tekintély előírásainak mindketten úgy lássák a hasznát, hogy tudják előre, el kell utasítaniuk a rosszat és a jót választaniuk, s ne a tapasztalat tanítsa meg őket arra, hogy milyen keserves következményekkel jár... Nem engednék egy szegény leányt úgy a világba, hogy fel ne fegyverezzem ellenségei ellen, s meg ne tanítsam, miféle kelepcék leselkednek reá; s nem is őrizném és vigyáznám, míg végül, megfosztva önbecsülésétől és önbizalmától, már képtelen vagy gyenge lenne arra, hogy önmagát őrizze és vigyázza; ami pedig fiamat illeti: ha úgy vélném, hogy úgynevezett világfivá nő fel, olyanná, aki „ismeri az életet”, és tetszeleg tapasztalataival, még ha az a haszna volna is belőle, hogy idővel a társadalom értékes és tisztelt tagjává józanodik: ám haljon meg inkább már holnap! Ezerszer inkább! - ismételte nyomatékosan; magához vonta drágaságát, s heves szeretettel csókolta homlokon. A fiú már otthagyta új játszópajtását, és egy ideje ott állt anyja mellett, fel-felnézett az arcába, és néma csodálattal hallgatta érthetetlen szónoklatát. - Nos, az utolsó szó mindig az önöké, hölgyeké - mondottam, amikor észrevettem, hogy vendégünk feláll, és búcsúzkodni kezd anyámtól. - Lehet magának is még annyi szava, amennyit csak kíván, csak én nem maradhatok itt, hogy meghallgassam. - No persze! Így könnyű: annyit hallgat meg a vitából, amennyi tetszik, a többi pedig legyen pusztában kiáltott szó. - Ha nagyon szeretne még többet mondani erről a tárgyról - felelte erre Mrs. Graham, miközben kezet fogott Rose-zal -, jöjjön el egyszer a húgával hozzám egy szép, derűs napon, és én olyan türelmesen hallgatom, ahogy csak kívánja, akármit óhajt mondani. Szívesebben fogadom a maga prédikációját, mint a tiszteletes úrét, mert a szónoklat végén magának kisebb lelkiismeret-furdalással mondhatom, hogy a véleményem egy jottányit sem változott, márpedig biztos vagyok benne, hogy mindkét bölcselő esetében az volna a helyzet. - Természetesen - válaszoltam, mert elhatároztam, hogy nem maradok mögötte a kellemetlenkedésben -, hiszen ha egy hölgy kegyeskedik is meghallgatni a véleményével ellentétes érveket, mindig előre eltökéli, hogy ellenáll, hogy csak a fülével figyel, lelki hallását konokul elzárja a leghatásosabb okfejtés elöl is. - Isten vele, Mr. Markham - mondta szánakozó mosollyal szép ellenfelem, és további ellentmondásra nem méltatva, biccentett, s távozott volna, fia azonban gyermekes kotnyelességgel megállította, és így kiáltott: - Mama, nem fogtál kezet Mr. Markhammel! Mrs. Graham nevetve megfordult, és kezet nyújtott. Haragosan szorítottam meg, mert bosszantott, hogy ismeretségünk hajnalától fogva egyfolytában igazságtalan velem. Semmit sem tud hajlamaimról és elveimről, s mégis nyilvánvalón előítélettel viseltetik irántam, és erőnek erejével be akarja bizonyítani, hogy rólam való véleménye minden tekintetben messze
17

alatta marad a magamról alkotott véleménynek. Születésemtől fogva érzékeny vagyok, különben mindez nem ingerelt volna annyira. Az sem lehetetlen, hogy anyám és húgom meg néhány más ismerős hölgy egy kissé elkényeztetett; de azért nem vagyok fajankó - efelől szilárdan meg vagyok győződve, akármi legyen is erről a te véleményed.

18

NEGYEDIK FEJEZET November ötödiki vendégségünk nagyon jól sikerült annak ellenére, hogy Mrs. Graham nem volt hajlandó megtisztelni jelenlétével. Mi több, valószínű, hogy ha ott van, nem lett volna olyan kedélyes, szabad és vidám a hangulat, mint nélküle. Anyám szokása szerint derűs volt és beszédes, jókedvűen sürgött-forgott, s mindössze abban vétkezett, hogy mindenáron vendégei kedvében akart járni, következésképpen többüket arra kényszerítette, amit se testük, se lelkük nem kívánt: hogy egyenek, igyanak, a kandalló felszított tüzénél üldögéljenek, vagy éppen beszélgessenek, amikor szívesebben hallgattak volna. A vendégek mindazonáltal jól tűrték a dolgot, hisz mindenki ünnepi kedvében volt. Mr. Millward hatalmasan osztogatta a súlyos dogmákat és velős tréfákat, dagályos anekdotákat és szónoki kijelentéseket az egész gyülekezet épülésére általában és a csodálattal adózó Mrs. Markham, az udvarias Mr. Lawrence, a higgadt Mary Millward, a hallgatag Richard Wilson és a józan Robert épülésére különösen - ők hallgatták ugyanis a legnagyobb figyelemmel. Mrs. Wilson jobban sziporkázott, mint valaha, vadonatúj híreket és ódon botrányokat tartalmazó közleményeit egy csokorba kötve ostobán kicsinyes kérdésekkel és megjegyzésekkel, unalomig ismételt megállapításokkal - egyetlen célja nyilvánvalóan az lehetett, hogy kimeríthetetlen beszédszervei egy pillanatnyi pihenőhöz se juthassanak. Magával hozta a kötését, és úgy tetszett, a nyelve fogadást kötött az ujjaival, hogy túltesz rajtuk gyors és szüntelen pergésben. Leánya, Jane természetesen oly kecses és elegáns, oly szellemes és csábító volt, amennyire csak kitelt tőle; elvégre túl kellett ragyognia valamennyi hölgyet és elbájolnia valamennyi urat - Mr. Lawrence-et pedig rabul ejteni és leigázni. A hódítás érdekében alkalmazott kis mesterfogásai finomabbak és kitapinthatatlanabbak voltak, hogysem a figyelmemet magukra vonják, úgy véltem azonban, hogy Wilson kisasszony meglehetősen affektált fensőbbsége és mesterkélt öntudatossága megsemmisítette minden előnyös vonását; amikor pedig elment, Rose olyan éles elméjű és kíméletlen megjegyzéseket fűzött Wilson kisasszony különféle pillantásaihoz, szavaihoz és cselekedeteihez, hogy egyformán csodálkoztam a hölgy mesterkedésén és húgom megfigyelőképességén, s már-már azt kérdeztem magamtól, vajon Rose nem vetett-e maga is szemet a földesúrra - no de ne félj, Halford; esze ágában sem volt. Richard Wilson, Jane öccse egy sarokban ült, láthatólag jó hangulatban, de hallgatagon és félszegen, mint aki menekülni kíván a figyelem elől, ő maga azonban szívesen hallgat és figyel; s ha nem volt is éppen elemében, egészen jól mulatott volna a maga csöndes módján, ha anyám békében hagyja; ő azonban túlbuzgó nyájasságában szüntelen figyelmességével üldözte - mindenféle ennivalóval traktálta, mivel szentül hitte, hogy Richard bátortalan ahhoz, hogy maga vegyen, továbbá arra kényszerítette, hogy a szoba túlsó végéből kiabálja el kurta válaszait arra a számtalan kérdésre, megjegyzésre, amelyekkel anyám hasztalan igyekezett a beszélgetésbe bevonni. Rose-tól tudom, hogy Richard csakis Jane nénje erőszakoskodása miatt tisztelt meg bennünket társaságával, Jane ugyanis mindenáron meg akarta mutatni Mr. Lawrence-nek, hogy legalább a másik fivére úriasabb és műveltebb, mint Robert. Az utóbbi érdemes személyt Jane hasonló gonddal igyekezett távol tartani; Robert azonban úgy nyilatkozott, hogy nem látja okát, miért ne diskurálhatna el Markhammel és az öreg hölggyel (nem mintha anyám valóban öreg lett volna) meg a takaros Rose kisasszonnyal és a pappal ő is, akár a többiek - és ebben igaza is
19

volt. Úgyhogy mindennapi tárgyakról társalgott anyámmal és Rose-zal, a község dolgairól beszélgetett a lelkésszel, a gazdaság ügyeiről velem s politikáról mindkettőnkkel. A hallgatagok sorát szaporította Mary Millward is - őt nem gyötörték kegyetlen kedvességgel, mint Dick Wilsont, mivel Mary a maga határozott módján osztogatta kurta, elutasító válaszait; így általában inkább barátságtalannak tartották, mint bátortalannak. Ha így volt, ha úgy: Maryben bizony nem sok öröme telt a társaságnak, s láthatólag neki sem a társaságban. Eliza elmondta nekem, hogy nővére csak azért jött el, mert az apja ragaszkodott hozzá; fejébe vette ugyanis, hogy Mary csakis a háztartás kötelességeinek szenteli magát, s elhanyagol mindennemű, korához és neméhez illő szórakozást és ártatlan élvezetet. Úgy látszott, Marynek eléggé jó a hangulata. Egyszer-kétszer még meg is nevettette társaságunk valamely kiváltságos tagjának tréfája vagy bolondozása; azután észrevettem, hogy tekintete a vele szemközt ülő Richard Wilson szemét keresi. Mivel Dick Mary édesapjától tanult, Mary ismerte valamelyest, mindkettejük zárkózott magatartása ellenére, és alighanem holmi rokonérzésféle támadt közöttük. Az én Elizám leírhatatlanul bájos volt, kacér, de nem negédes, és szemmel láthatólag jobban vágyott arra, hogy az én figyelmemet lekösse, mint a szobában bárki másét. Akármennyire meghazudtolták is csípős szavai, hetyke mozdulatai - kigyúlt arca, pihegő keble napnál is világosabban mutatta, mennyire élvezi közelségemet, akár ülök, akár állok mellette, a fülébe suttogok, vagy megszorítom tánc közben a kezét. No de jobb lesz, ha vigyázok a szavaimra: ha most eldicsekszem ezekkel a dolgokkal, később okom lesz a pirulásra. Visszatérek tehát társaságunk többi tagjára; Rose egyszerű és természetes volt, mint rendesen, csupa jókedv és csupa elevenség. Fergus pimasz volt és lehetetlen; pimaszsága és ostobasága azonban megnevettette a többieket, ha jó véleményüket nem öregbítette is. Végül pedig (mert magamat kihagyom) Mr. Lawrence úriemberhez méltón, kellemesen viselkedett mindenkivel, udvarias volt a lelkésszel és a hölgyekkel, kivált háziasszonyával és a leányával, no meg Wilson kisasszonnyal - megtévedt férfiú; nem volt olyan jó ízlése, hogy Eliza Millwardot részesítette volna előnyben. Meglehetősen baráti viszonyban voltam Mr. Lawrence-szel. Tartózkodó természet volt, és mert csak ritkán hagyta el félreeső szülőhelyét, ahol apja halála óta szinte remetei magányban élt, nem volt sem alkalma, sem hajlandósága, hogy sok ismeretséget kössön; s valamennyi ismerőse közül (az eredményből ítélve) én voltam az ízlésének legjobban megfelelő társaság. Eléggé kedveltem ezt az embert, de túlságosan hűvös, félszeg és zárkózott volt, hogysem szívbéli rokonszenvemet elnyerhette volna. Másokban csodálta az egyenességet és nyíltságot, ha nem párosult nyerseséggel, maga azonban nem tudott szert tenni rá. A maga ügyeiben tanúsított túlzott tartózkodása bizony ugyancsak bosszantó és rideg volt; de én megbocsátottam, mert meg voltam róla győződve, hogy nem annyira gőgből és a barátai iránti bizalmatlanságból fakad, inkább valami beteges érzékenységből és sajátos önbizalomhiányból, amelynek tudatában volt ugyan, de híjával a kellő akaraterőnek, hogy felülkerekedjék rajta. Szíve olyan volt, mint a kényes növény, amely napsütésben megnyílik egy pillanatra, de a kéz legcsekélyebb érintésére, a szellő legkönnyebb fuvallatára visszahúzódik, és magába zárkózik. Meghitt kapcsolatunk mindenestül inkább kölcsönös jóindulat volt, mintsem mély és tartós barátság, mint amilyen azóta mi kettőnk között jött létre, Halford; mert téged időnkénti nyerseséged ellenére mihez sem hasonlíthatnálak jobban, mint egy régi kabáthoz, amelynek a szövete hibátlan, viselete könnyű és kényelmes - gazdájának alakjához idomult, kedvére használhatja, nem kell félnie, hogy tönkreteszi; ezzel szemben Mr. Lawrence olyan volt, mint egy új ruhadarab, szemre igen takaros és jól szabott, de hónaljban szűk, úgyhogy az ember attól tart, ha gátolatlanul mozgatja karját, a varrásai szétpattannak, a szövete pedig oly sima és finom, hogy az ember egyetlen csepp esőnek sem meri kitenni.

20

Anyám kevéssel a vendégek megérkezése után szóba hozta, mennyire fájlalja, hogy Mrs. Graham nincs közöttünk; tolmácsolta Millwardéknak és Wilsonéknak az okokat, amelyek arra késztették a hölgyet, hogy elmulassza viszonozni látogatásukat, továbbá abbéli reményét, hogy elnyerheti bocsánatukat, hiszen, mondta anyám, bizonyos benne, hogy Mrs. Graham nem akart udvariatlan lenni, és örül, ha bármikor felkeresi bármelyikük. - Hanem ugyancsak különös egy hölgy, Mr. Lawrence - tette hozzá anyám -, nemigen tudunk eligazodni rajta; maga alighanem mesélhetne róla valamit, hiszen a maga bérlője, és ő is említette, hogy felületesen ismerik egymást. Minden szem Mr. Lawrence felé fordult. Úgy éreztem, indokolatlanul zavarba hozza ez a felszólítás. - Én, Mrs. Markham? - válaszolt Mr. Lawrence. - Kegyed téved... én nem... azaz... találkoztam vele természetesen; de én vagyok a legkevésbé illetékes, hogy felvilágosítással szolgáljak Mrs. Grahamről. Ezután pedig nyomban Rose-hoz fordult, és megkérte, szerencséltetné a társaságot egy dallal vagy egy zongoradarabbal. - Nem - mondta a húgom -, Miss Wilsont kérje meg: ő túltesz mindannyiunkon éneklésben is, zongorázásban is. Wilson kisasszony szabadkozott. - Énekel ő szívesen - mondta Fergus -, ha hajlandó odaállni melléje, Mr. Lawrence, és lapozni a kottát. - Boldogan, Wilson kisasszony; megengedi? Wilson kisasszony kinyújtotta hosszú nyakát, és mosolygott, majd eltűrte, hogy Mr. Lawrence a zongorához vezesse, azután játszott és énekelt legeslegjobb stílusában, darabot darab után, Mr. Lawrence pedig türelmesen ott állt mellette, fél kézzel Wilson kisasszony székének támlájára támaszkodott, a másikkal a kottát lapozta. Lehet, hogy Mr. Lawrence is éppannyira el volt bűvölve az előadástól, mint az előadó maga. Nagyon szép volt a maga nemében; de nem mondhatom, hogy engem mélyebben megindított volna. Ügyes, szép előadás volt, mögötte pedig igencsak kevéske érzés. De még nem végeztünk Mrs. Grahammel. - Én nem kérek bort, Mrs. Markham - mondta Mr. Millward, amikor az említett ital megjelent -, kérek inkább egy cseppet a kegyed házi főzésű seréből. Azt mindennél többre tartom. Anyámnak hízelgett ez a bók; menten csöngetett, és már hoztak is egy porcelán kancsót, tele legjobb serünkkel, és letették az érdemes úriember elé, aki annyira tudta, mi a jó. - Ez már igen! - kiáltotta, s a kancsóból hosszú sugárban, magasról, ügyesen töltött poharába, hogy sok legyen a habja, de egy cseppje ki ne csorduljon; s ezek után a gyertya fényénél egy pillanatig szemügyre vette, majd jót húzott belőle, csettintett, mélyet lélegzett, s legott újratöltötte poharát, anyám pedig mélységes elégedettséggel figyelte. - Nincsen ehhez fogható, Mrs. Markham! - szólt a nagytiszteletű úr. - Mindig is mondom, hogy a kegyed házi főzésű serének nincsen párja. - Igazán örülök, hogy ízlik, tiszteletes uram. Mindig magam irányítom a főzést, akárcsak a sajt- meg a vajkészítést... ha már az ember csinál valamit, adja meg a módját. - Igen helyes, Mrs. Markham!
21

- Hanem azért, ugye, nem hiszi, Mr. Millward, hogy helytelen néhanapján egy korty bort inni, vagy éppenséggel egy korty kisüstit? - kérdezte anyám, amint átnyújtott egy gőzölgő pohár forró vizes gint Mrs. Wilsonnak, aki azt állította, hogy a bor megfekszi a gyomrát, s akinek Robert fia e pillanatban épp kitöltött magának egy jó adagot tisztán ugyanabból. - Semmi esetre sem! - válaszolt jupiteri főbólintással az orákulum. - Mindeme dolog megannyi áldás és kegyelem, ha tudjuk, mi módon éljünk vele. - Mrs. Graham nincs ezen a véleményen. Csak a minap mondotta... meg is ígértem neki, hogy elmesélem a nagytiszteletű úrnak. És anyám tüzetes beszámolóban szerencséltette a társaságot a szóban forgó hölgy téves eszméiről és viselkedéséről a kérdéses dologban; elbeszélését pedig ezzel a szónoki kérdéssel zárta: - Nos, hát nem gondolják, hogy ez helytelen? - Helytelen?! - visszhangozta a lelkész a szokásosnál is ünnepélyesebben. - Bűnös, egyenesen bűnös! Nemcsak hogy bolondot nevel a fiából, de megveti a Gondviselés adományait, és arra tanítja gyermekét, hogy azokat lábbal tapossa! Majd alaposabban belebocsátkozott a témába, s részletesen taglalta az effajta eljárás oktondiságát és istentelenségét. Anyám mélységes tisztelettel hallgatta; még Mrs. Wilson is megálljt parancsolt egy pillanatra a nyelvének, és némán figyelt, miközben elégedetten kortyolgatta a hígított gint. Mr. Lawrence az asztalra könyökölt, közömbösen forgatta félig üres borospoharát, és titkon mosolygott magában. - De vajon nem gondolja, Mr. Millward - szólalt meg, amikor a nagytiszteletű úr végre szünetet tartott szónoklatában -, hogy ha egy gyermeknek természetes hajlama van a mértéktelenségre, mondjuk, a szülei vagy az ősei hibájából, némi óvatosság mégiscsak ajánlatos? (Ezek után futótűzként terjedt az a vélemény, hogy Mr. Lawrence édesatyja mértéktelenséggel rövidítette meg földi napjait.) - Némi óvatosság esetleg; de egy dolog a mértékletesség, uram, és megint más a teljes önmegtartóztatás. - Én azonban azt hallottam, hogy némelyeknél a mértékletesség, vagyis az örömök mérsékelt élvezete szinte lehetetlen; és ha az önmegtartóztatás bűn (amiben némelyek kételkednek), senki sem tagadhatja, hogy a mértéktelenség még nagyobb bűn. Némelyik szülő kereken megtiltja gyermekének, hogy szeszes italt egyáltalán megkóstoljon; a szülői tekintély azonban nem tart örökké; a gyermek természetesen hajlik rá, hogy tiltott dolgok után ácsingózzék, s ilyen esetben bizonyára erős kíváncsiságot érez, hogy megkóstolja, hogy kipróbálja a hatását annak, amit mások olyannyira dicsérnek és élveznek, neki magának pedig oly szigorúan tiltanak, s e kíváncsiságot általában az első adódó alkalommal kielégíti; mihelyt pedig a tartózkodás megtört, komoly következményei támadhatnak. Nem teszem meg magamat bírónak az efféle dolgokban, de abból, ahogyan kegyed, Mrs. Markham, leírja, úgy látom, hogy Mrs. Graham elgondolása, bármennyire különlegesnek tűnik is, nincs híjával bizonyos előnyöknek; mert hiszen ezáltal a gyermek nyomban megszabadul a kísértéstől; nincs benne többé titkos kíváncsiság, sem lappangó vágy; annyira megismerkedhetik a kísértő szesszel, amennyire csak akar; és tökéletesen megundorodik tőle anélkül, hogy a hatásától szenvedne. - És helyes ez, uram? Nem bizonyítottam be önnek, hogy mennyire helytelen, mennyire ellentétes az írással és a józan ésszel arra tanítani egy gyermeket, hogy megvetéssel és undorral tekintsen a Gondviselés adományaira ahelyett, hogy helyesen élne velük?

22

- Lehet, hogy ön a laudanumot a Gondviselés adományának tekinti, uram - válaszolt mosolyogva Mr. Lawrence -, s mégis meg kell engednie, hogy legtöbbünk okosabban teszi, ha tartózkodik mégoly csekély fogyasztásától is; mindazonáltal - tette hozzá - nem kívánom öntől, hogy szó szerint kövesse hasonlatomat, minek tanúságául ki is ürítem poharamat! - És remélem, iszik még eggyel, Mr. Lawrence - mondotta anyám, és feléje tolta a palackot. Mr. Lawrence udvariasan elhárította, székét elhúzta egy kissé az asztaltól, és hátradőlt, felém egy kissé hátrább ültem, a szófán, Eliza Millward mellett -; s közömbösen megkérdezte, ismerem-e Mrs. Grahamet. - Egyszer vagy kétszer találkoztam vele - feleltem. - És mi a véleménye róla? - Nem mondhatnám, hogy nagyon rokonszenvezem vele. Szemrevaló asszony, illetve inkább azt mondhatnám, előkelő megjelenésű és érdekes, de egyáltalán nem barátságos; előítéletekre hajlamos, úgy képzelem, és jóban-rosszban ragaszkodik hozzájuk, mindent a maga elfogultságának képére idomít, ha kell, erőszakkal; nagyon is rideg, nagyon is kemény, nagyon is keserű az én ízlésemnek. Nem válaszolt, csak lesütötte szemét, és ajkába harapott, majd rövidesen felállt, és Wilson kisasszonyhoz lépett: gondolom, éppannyira taszítottam én, mint amennyire vonzotta ő. Akkor alig vettem észre, de később óhatatlanul vissza kellett idéznem ezt és más hasonló természetű apróbb tényeket, amikor... de ne vágjunk az események elébe. Az estét tánccal fejeztük be - jeles lelkipásztorunk nem érezte megbotránkoztatónak, hogy maga is jelen legyen ez alkalommal, habár a falusi muzsikusok egyikét fogadtuk fel, hogy forgolódásunkat hegedűjével irányítsa. Mary Millward azonban csökönyösen megtagadta, hogy csatlakozzék hozzánk; hasonlóképpen Richard Wilson, akármennyire igyekezett is anyám a lelkére beszélni, sőt még a táncosául is ajánlkozott. Mi azonban nagyon jól boldogultunk nélkülük. Egy francia négyessel és több kontratánccal egészen későig elmulattunk; végezetül felszólítottuk muzsikusunkat, hogy húzzon keringőt, s épp meg akartam forgatni Elizát ezen élvezetes tánc ütemére Lawrence és Jane Wilson, valamint Fergus és Rose társaságában, amikor Mr. Millward a következőképpen szólalt fel: - Nem, nem, ezt nem engedem! Gyerünk, itt az ideje hazamenni. - Jaj, ne még, papa! - rimánkodott Eliza. - Legfőbb ideje, leányom, legfőbb ideje. Mértékletességet minden dolgokban, ne feledd! „Mert a test gyakorlásának kevés haszna van: de a kegyesség mindenre hasznos”, legyen ez a jelszavad. Bosszúból azonban követtem Elizát a félhomályos folyosóra, ahol azzal az ürüggyel, hogy felsegítem a kendőjét, mi tagadás, loptam tőle egy csókot atyja háta mögött, amíg a nagytiszteletű úr nyakát és állát bugyolálta be vastag sáljának dús redőibe. Ám jaj nekem, hátrafordulva észrevettem, hogy anyám mellettem állt. Következésképpen alig távoztak el a vendégek, igen szigorú dorgálásban részesültem, amely féket vetett nekiszabadult hangulatomra, és kellemetlenül zárta le az estét. - Kedves Gilbertem - szólott anyám -, igazán nem illik így viselkedned! Tudod, mennyire a szívemen viselem a sorsodat, mennyire szeretlek, és mindennél többre értékellek a világon, mennyire vágyom arra, hogy szerencsésen megtaláld a helyedet az életben, és milyen keserű fájdalmat okozna, ha azt látnám, hogy ezt a leányt veszed el, vagy bárki mást a környéken.

23

Nem tudom, mit találsz benne. Nemcsak arra gondolok, hogy nincs pénze, szó sincs erről, de nincs is benne szépség, sem ész, sem jóság, sem bármi más, ami kívánatos. Ha ismernéd tulajdon értékedet, mint ahogy én ismerem, rá se néznél Eliza kisasszonyra. Nagyon kérlek, várj még egy kicsit! Ha hozzákötöd magadat, egész életedben bánni fogod, valahányszor körülnézel, és látod, hogy hányan vannak, akik különbek nála. Higgy nekem: meg fogod bánni. - Ej, anyám, hallgasson már! Utálom, ha leckéztetnek! Megmondtam: egyelőre nem házasodom! De hát, az Isten szerelmére! Tán már nem is szórakozhatom egy kicsit? - Dehogyisnem, drága fiam, de nem így. Igazán nem kellene ilyesmit csinálnod. Ártanál a jó hírének, ha olyan volna, amilyennek lennie kellene; de elhiheted nekem: számító kis portéka a javából; magad sem veszed észre, máris belesétálsz a kelepcébe! És ha elveszed őt, Gilbert, nekem megszakad a szívem! Úgyhogy ne is beszéljünk róla többet. - Jaj, csak ne sírjon, anyám - mondtam, mert a szeméből már záporozott a könny -; ejnye, nézze csak, ez a csók eltörli azt, amit Elizának adtam; ne szidjon már tovább, és nyugodjék meg; ígérem, hogy soha... illetve ígérem, hogy kétszer is meggondolom, mielőtt olyan komoly lépésre szánnám el magam, amit anyám a szíve mélyéből helytelenít! S ekképpen szólván meggyújtottam gyertyámat, és ugyancsak elszontyolodottan indultam lefeküdni.

24

ÖTÖDIK FEJEZET A hónap vége felé engedtem Rose heves unszolásának, és elkísértem, amikor a wildfelli udvarházba látogatott. Meglepetésünkre abban a szobában, ahová bevezettek, az első szembeötlő tárgy egy festőállvány volt, a mellette álló asztalt pedig vászontekercsek, olaj- és lakkfestéküvegek, paletták, ecsetek, festékek és más effélék borították. A falnak támasztva számos vázlat állt, némelyik épp csak elkezdve, némelyik majdnem készen, és néhány befejezett festmény - többnyire tájképek és emberalakok. - Kénytelen vagyok a műtermemben fogadni magukat - mondta Mrs. Graham. - A nappali szoba ma nincs befűtve, ahhoz pedig hideg van, hogy üres kandalló elé vezessem be látogatóimat. Kiszabadított két széket a rájuk halmozott művészi limlom alól, és felszólított, hogy foglaljunk helyet, maga pedig visszatért a festőállványhoz - nem állt épp szembe vele, de beszélgetés közben néha az állványon levő képre pillantott, és el-elhelyezett rajta egy-egy ecsetvonást, mintha képtelen volna teljesen elszakadni elfoglaltságától és a vendégeivel törődni. A wildfelli udvarház látképe volt kora reggeli megvilágításban, a lenti rétről nézve; sötéten emelkedett ki a tiszta, ezüstöskék ég hátteréből; a látóhatáron néhány vörös sáv húzódott; természethű képmás, pontosan megrajzolva, színezve, igen elegáns és művészi kivitelben. - Látom, nem tud elszakadni a művétől, Mrs. Graham - jegyeztem meg -; kérem, folytassa; ha hagyja, hogy jelenlétünk félbeszakítsa a munkáját, kénytelenek leszünk kellemetlen betolakodónak tekinteni magunkat. - Ó, dehogy! - kiáltott fel a hölgy, és ecsetjét az asztalra dobta, mintha ráeszmélt volna az udvariasság követelményeire. - Nem ostromol annyi látogató, hogy könnyen rá ne szánhatnék néhány percet arra a kevésre, aki a társaságával megtisztel. - Majdnem kész már a képe - jegyeztem meg, és közelebb léptem, hogy alaposabban szemügyre vehessem. Akaratlanul is nagy csodálattal és élvezettel szemléltem. - Még néhány ecsetvonás a kép előterében, és alighanem kész is. De miért adta a képnek a Fernley kúria, Cumberland címet Wildfelli udvarház ... megye helyett? - kérdeztem, arra a névre utalva, amelyet Mrs. Graham apró betűkkel a vászon aljára festett. Nyomban érzékelnem kellett kérdésem tapintatlanságát: Mrs. Graham arcát elfutotta a pír; tétovázott; de a következő pillanatban elkeseredett nyíltsággal így válaszolt: - Mert élnek a világban barátaim, legalábbis ismerőseim, akik elől el akarom titkolni jelenlegi lakóhelyemet; és mivel megláthatják a képet, és a sarokba festett hamis kezdőbetűk ellenére felismerhetik a stílust, élek azzal az óvatossággal, hogy a házat is más néven nevezem, hogy hamis nyomra vezessem őket, ha a kép alapján próbálnának megkeresni. - Nem óhajtja tehát megtartani a képet? - kérdeztem, mert igyekeztem más tárgyra terelni a beszélgetést. - Nem; nem áll módomban, hogy a magam szórakozására fessek. - Mama Londonba küldi valamennyi képét - mondta Arthur -, és valaki eladja őket helyette, és elküldi nekünk a pénzt.

25

A szobában található többi képet megszemlélve, láttam egy csinos vázlatot Lindenhope-ról, a dombtetőről nézve; még egy képet az ódon udvarházról, amint egy békés nyári délután párás napfényében sütkérezik; és egy egyszerű, de hatásos kis képet, amelyen egy gyermek mereng csöndes, de mély bánattal egy maroknyi elhervadt virág fölött; mögötte sötét, alacsony dombok és őszi mezők húzódnak, fölötte komor, felhős az ég. - Láthatja: keserves szűkében vagyok a tárgyaknak - jegyezte meg a szép művész. Lefestettem egyszer az ódon udvarházat holdfényes éjszakán, és alighanem le kell festenem egy havas téli napon is, aztán egy sötét, felhős estén, mert más nemigen akad az ecsetemre. Azt hallottam, valahonnan a környékről szép kilátás nyílik a tengerre... igaz vajon? És gyalogszerrel elérhető a hely? - Igen, ha nem átall négy mérföldet vagy közel annyit gyalogolni, oda-vissza kis híján nyolc mérföldet, méghozzá elég rossz, fárasztó úton. - Merrefelé fekszik? Amennyire tudtam, leírtam a helyet, és épp a különféle utak, ösvények, mezők magyarázatába akartam bocsátkozni, amelyeken át kell haladni; előbb egyenesen, azután jobbra fordulni, majd balra - amikor Mrs. Graham félbeszakított: - Ó, hagyja abba! Ne mondja most el; úgyis elfelejtem az utol só szóig az útbaigazítást, mire szükségem lesz rá. Tavaszig nem is gondolok rá, hogy odamenjek; akkor talán majd terhelem vele. De most itt van előttünk a tél, és... Hirtelen elhallgatott, elfojtott egy felkiáltást, felszökött ültéből, elnézést kért egy pillanatra, és kisietett a szobából; az ajtót becsukta maga mögött. Kíváncsi lévén, mi riasztotta meg ennyire, az ablak felé néztem - mert Mrs. Graham közömbös pillantása az előbb még arra irányult -, és még épp láttam egy férfikabát szárnyát eltűnni az ablak és a tornác között álló terebélyes magyalbokor mögött. - Mama barátja - mondta Arthur. Rose meg én összenéztünk. - Sehogy sem tudok eligazodni rajta - suttogta Rose. A gyerek komolyan, meglepetten nézett rá. Rose nyomban közömbös tárgyakról kezdett vele beszélgetni, én pedig azzal szórakoztam, hogy megnéztem a képeket. Egy homályos sarokban állt egy, amit addig észre sem vettem. Egy kisgyereket ábrázolt; a fűben ült, ölében egy halom virág. A finom vonású arc, a kék szempár, amely a kincse fölé hajló gyermek homlokára boruló, dús, világosbarna fürtök közül mosolygott elő, épp elég hasonlatosságot viselt az előttem levő fiatalúrral, hogy a képet Arthur Graham kisgyermekkori arcmásának nyilváníthassam. Amikor felemeltem a képet, hogy a világosságra vigyem, észrevettem, hogy mögötte is áll egy, a fal felé fordítva. Bátorkodtam azt is felemelni. Egy ifjúkora virágjában levő, eléggé jóképű férfi képmása volt - nem rosszul kivitelezett arckép, ám ha ugyanannak a kéznek a műve, mint a többi, nyilvánvalóan évekkel korábbi; sokkal gondosabban voltak ugyanis kidolgozva a részletek, és hiányzott belőle a színeknek az a frissesége és az a szabad ecsetkezelés, amely a látott képeken annyira tetszett és meglepett. Mindamellett nagy érdeklődéssel vettem szemügyre. Az arcvonások és a kifejezés egyénítése élethű képmást sejtetett. A ragyogó kék szempár bizonyos lappangó gunyorossággal tekintett a szemlélőre - az ember azt várta volna, hogy mindjárt rákacsint; a kissé talán túl érzéki, telt ajak mintha menten elmosolyodna - a meleg árnyalatú orcákat pazar, vöröses pofaszakáll ékesítette; a dús, hullámos csigákba
26

göndörödő, világos gesztenyeszín hajzat pedig túlságosan betolakodott a homlokra, és mintegy azt sugallta, hogy a gazdája - talán okkal - büszkébb a szépségére, mint az eszére holott egyáltalán nem látszott ostobának. Két perce sem volt a kezemben az arckép, amikor a szép művész visszatért. - Csak a képek miatt jött valaki - mondta mentegetőzésül hirtelen távozása miatt. - Megkértem, hogy várjon. - Attól tartok, orcátlanságnak fogja tekinteni - szóltam -, hogy bátorkodom megnézni egy képet, amelyet a művész a fal felé fordított; de ha megkérhetem... - Valóban igen nagy orcátlanság, uram; és ezért felkérem, ne kérdezzen felőle semmit, mert a kíváncsiságát nem fogom kielégíteni - felelte ő. Igyekezett a rendreutasítás élét mosollyal tompítani, de láthattam kipirult orcáján, szikrázó szemén, hogy komolyan bosszankodik. - Csak azt akartam kérdezni, hogy kegyed festette-e - mondtam, és mogorván adtam oda a képet, ugyanis kurtán-furcsán kivette a kezemből, és sürgősen visszarakta a sötét sarokba, arccal a falnak, a másikat pedig elébe állította, úgy, ahogyan volt, majd visszafordult hozzám, és elnevette magát. Én azonban nem voltam tréfálkozó kedvemben. Közömbösen az ablak felé fordultam, kinéztem az elhanyagolt kertre, s hagytam, hogy Mrs. Graham egy-két percig Rose-zal beszélgessen, azután közöltem húgommal, hogy mennünk kell, kezet fogtam a fiatalúrral, hűvösen meghajoltam a hölgy előtt, és az ajtó felé indultam. Mrs. Graham azonban, miután elbúcsúzott Rose-tól, kezét nyújtotta felém, és szelíd hangon, egyáltalán nem kellemetlen mosollyal így szólt: - Ne menjen le a nap az ön haragjával, Mr. Markham. Sajnálom, hogy megbántottam az udvariatlanságommal. Amikor egy hölgy odáig leereszkedik, hogy mentegetőzzék, az ember természetesen nem tarthat haragot; jó barátként váltunk hát el ez egyszer, s ezúttal szívélyes és nem haragos mozdulattal szorítottam meg a kezét.

27

HATODIK FEJEZET A következő négy hónapban nem léptem át Mrs. Graham házának küszöbét, sem ő az enyémet; de a hölgyek továbbra is beszélgettek róla, és ismeretségünk, ha lassan is, tovább fejlődött. Ami a hölgyek beszélgetését illeti, nemigen vetettem rá ügyet (már ami a szép remetére vonatkozott), s csupán egyetlen tájékoztatást merítettem belőle, nevezetesen, hogy egy tiszta, hideg napon Mrs. Graham kisfiával elmerészkedett egészen a lelkészlakig, ahol sajnálatos módon nem volt otthon más, csak Millward kisasszony; Mrs. Graham mindamellett jó darabig elüldögélt, és a jelek szerint a hölgyek sok beszélgetnivalót találtak, s búcsúzáskor megegyeztek, hogy hamarosan ismét találkoznak. De Mary szereti a gyerekeket, az odaadó mamák pedig azokat, akik megfelelőképpen méltányolják az ő szemük fényét. Néha azonban én is láttam őt, nemcsak amikor eljött a templomba, hanem kint a dombokon is a fiával, akár hosszú sétára indultak valahová messze, akár - különösen szép napokon ráérősen barangoltak a lápvidéken vagy az ódon udvarházat környező sivár réteken, ő maga könyvvel a kezében, míg a fia körülötte nyargalászott; s ha ilyen alkalommal pillantottam meg őt magányos sétáim vagy lovaglásaim közben, gazdaságomban munkálkodva, általában kimódoltam, hogy szembekerüljünk, vagy hogy utolérjem, mert meglehetős szívesen találkoztam és beszélgettem Mrs. Grahammel, és határozottan szerettem elcsevegni kicsi társával, aki most, hogy végre megtört félénkségén a jég, igen szeretetreméltó, értelmes és mulattató kis lurkónak bizonyult, s hamarosan igen jó barátok lettünk - hogy mamájának mekkora örömére, azt ugyan meg nem mondhatom. Kezdetben azt gyanítottam, hogy szívesen hűtené le ezt a kezdődő meghittséget - fojtaná el mintegy barátságunk éledező tüzet -, amikor azonban irántam táplált előítélete ellenére nagy sokára rájött, hogy tökéletesen ártalmatlan vagyok, mi több, jó szándékú, és hogy mi ketten, én meg a kutyám, nagy élvezetet szerzünk a fiának, amelyre máskülönben szert nem tett volna, végre nem ellenkezett többé, sőt mosollyal üdvözölte jövetelemet. Ami pedig Arthurt illeti, ő már messziről, kiabálva köszöntött, s ötvenyardnyiról is elibém futott anyja mellől. Ha történetesen lóháton voltam, őt is meglovagoltattam, lépésben vagy vágtában, vagy ha igásló akadt elérhető távolságban, annak a hátán lovagolhatott szép lassan, s ez szinte csakoly jól megfelelt neki; anyja azonban mindig ott volt a nyomában, nem maradt volna le - vélhetőleg nem is azért, hogy fia biztonságát ellenőrizze, inkább hogy meggyőződjék felőle, nem oltok-e kifogásolható eszméket a gyermeki lélekbe; Mrs. Graham ugyanis szüntelenül őrködött, és egy percre sem engedte el fiát a szeme elől. Azt szerette a legjobban, ha a gyerek Sanchóval hancúrozik, kergetőzik, én meg ott haladok az ő oldalán tartok tőle, hogy nem a társaságom kedvéért (ha néha áltattam is magamat ezzel a gondolattal), hanem azért az örömért, amelyet fia látása jelentett, ki boldog élvezettel adta át magát a törékeny szervezetét erősítő testmozgásnak, amelyet a korához illő játszópajtások hiányában oly ritkán űzhetett; s örömét talán nem kevésbé édesítette az a tény is, hogy vele vagyok, és nem a gyerekkel, akiben következésképp sem közvetlenül, sem közvetve, szándékosan avagy egyébként, kárt nem tehetek - amiért Mrs. Grahamet nem illette éppen köszönet. De azért azt hiszem, olykor némi élvezetét lelte a velem való társalgásban; s egy napsütéses februári délelőtt, amikor vagy húsz percig kószáltunk a lápon, félretette szokásos nyerseségét és tartózkodását, és valóságos társalgásba bocsátkozott velem, s oly ékesszólóan, mélyenszántóan és érzéssel beszélt egy tárgyról, ami szerencsésen egybeesett az én elgondolásommal, s ezenközben annyira szép volt, hogy elbűvölten mentem haza; s útközben azon a gondolaton kaptam magamat (erkölcsileg), hogy végtére is, talán jobb, ha az ember egy ilyen asszonnyal
28

tölti napjait, mint Eliza Millwarddal; ami után pedig (képletesen) pirultam állhatatlanságom miatt. A szalonba lépve ki mást találtam ott Rose-zal, mint - Elizát. A meglepetés - szokatlan módon - egyáltalán nem volt kellemes. Sokáig csevegtünk, de meglehetősen felszínesnek, sőt egy kissé ostobának találtam Elizát, összehasonlítva az érettebb és komolyabb Mrs. Grahammel. Ennyit ér hát az emberi állhatatosság! „Mindazonáltal - gondoltam - Elizát nem vehetem el, hisz anyám olyan nagyon ellene van, és nem áltathatom a leányt azzal, hogy szándékomban áll elvenni. Mármost ha ez a jelenlegi hangulatom kitart, könnyebben szabadíthatom ki érzelmeimet az ő gyengéd és mégis kérlelhetetlen uralma alól; s habár Mrs. Graham épp annyira kifogásolható lehet, talán megengedhető, hogy mint a doktorok, a nagyobb bajt a kisebbikkel kúráljam; végtére nem hiszem, hogy komolyan beleszeretek a fiatal özvegybe - ő se énbelém, annyi bizonyos -, de ha némi örömömet lelem a társaságában, ugyan miért ne kereshetném; és ha ragyogóan fénylő csillaga elhomályosíthatja az Elizáénak fényét - annál jobb; bár alig hiszem.” Ezek után tehát ritkán hagytam úgy elmúlni egy derűs napot, hogy utamat Wildfell felé ne vegyem az idő tájt, amikor új ismerősöm rendszerint elhagyta remetelakát; ám oly gyakran hiúsultak meg reményeim egy újabb találkozásra, oly változó időben jött elő Mrs. Graham, s oly változó helyeken pihent meg, oly futó és alkalmi találkozásokra volt csak lehetőségem, hogy már-már azt gondoltam: éppolyan igyekezettel próbálja ő elkerülni az én társaságomat, mint amilyennel én az övét keresem; ez azonban annyira kellemetlen feltevés volt, hogy egy pillanatig sem voltam hajlandó tovább foglalkozni vele, mihelyt szépszerével szabadulhattam tőle. Egy nyugodt, tiszta márciusi délután azonban, miközben felvigyáztam a rét hengerezését és a völgyben a sövény javítását, lent a csermely partján megláttam Mrs. Grahamet, kezében vázlatkönyvvel, amint kedvenc művészetének gyakorlásába merül, míg Arthur azzal múlatta az időt, hogy a sekély, köves patakban gátakat és hullámtörőket épített. Épp nem akadt semmi foglalatosságom, és ilyen ritka alkalmat nem hanyagolhattam el; otthagytam hát rétet, sövényt, s gyorsan a helyszínre igyekeztem, Sancho azonban megelőzött, mert amint észrevette fiatal barátját, teljes sebességgel átvetette magát árkon-bokron, szertelen boldogságában ráugrott a gyerekre, és a sziklás patakmederbe taszította; a kövek azonban szerencsére megóvták attól, hogy csuromvizes legyen, és mert simák voltak, meg sem ütötte magát nagyon, sőt még nevetett is a baleseten. Mrs. Graham a különböző fajta fák jellegzetességeit tanulmányozta téli csupaszságukban, és lendületes, habár finom vonásokkal másolta ágaikat-bogaikat. Nem sokat beszélt, de én odaálltam, és figyeltem ceruzája mozgását: élvezet volt látni, mily ügyesen vezetik a szép és kecses ujjak. Az ügyesség azonban hamarosan akadozni kezdett, az ujjak tétováztak, megmegremegtek, hibás vonalakat húztak, azután hirtelen megálltak, gazdájuk pedig felém fordította nevető arcát, és tudtomra adta, hogy a vázlatának nem válik javára az én ellenőrzésem. - Akkor majd Arthurral beszélgetek, amíg végez - mondottam. - Szeretnék lovagolni, Mr. Markham, ha mama megengedi - szólt a gyerek. - Min lovagolnál, kisfiam? - Azt hiszem, azon a réten van egy ló - felelt Arthur, és a nagy, fekete kancára mutatott, amelyik a hengert húzta. - Nem, nem, Arthur, az nagyon messze van - tiltakozott az édesanyja.

29

Én azonban megígértem, hogy egy-két forduló után visszahozom; s amikor Mrs. Graham meglátta fia lelkesült arcát, elmosolyodott és elengedte. Első alkalommal engedte meg, hogy akár csak egy félmezőnyire elvigyem mellőle a gyereket. Ahogy a fiú ott trónolt irdatlan hátaslován, és ünnepélyesen kocogott fel-alá a tágas, meredek mezőn, valóságos megtestesülése volt a csöndes, boldog elégedettségnek és örömnek. A hengerezés csakhamar befejeződött; ám amikor a nyalka lovast leszállítottam, és visszaszármaztattam édesanyjának, Mrs. Graham meglehetősen bosszúsnak látszott, hogy ilyen sokáig tartóztattam a fiát. Becsukta vázlatkönyvét, s alighanem már néhány perce türelmetlenül várta fia visszatérését. - Legfőbb ideje hazamenni - mondta, és el is köszönt volna tőlem, de én még nem akartam elválni tőle: feleúton elkísértem felfelé a dombon. Mrs. Graham barátságosabb lett, és én mármár boldognak éreztem magam; amikor azonban megpillantottuk a komor, vén udvarházat, Mrs. Graham megtorpant, és beszéd közben felém fordult, mintha azt várná, hogy ne menjek tovább, hogy itt fejezzük be beszélgetésünket, és hogy most már köszönjek és távozzam aminek valóban itt is volt az ideje, mert a tiszta, hideg est rohamosan éjbe hanyatlott, a nap leszállt, s a kerek képű hold egyre fényesebb lett a halványszürke égen; engem azonban szinte a részvéthez hasonlatos érzés szögezett oda. Nehezemre esett magára hagyni ezen az elhagyatott, rideg helyen. Felnéztem a házra. Némán, komoran meredt ránk. Az egyik szárny földszinti ablakaiban halvány, vörös fény világított, de a többi ablakra sötétség borult, és sokuk feketén, üregesen tátongott üveg és ablakkeret híján. - Nem érzi nagyon elhagyatottnak ezt a lakóhelyet? - kérdeztem egy percnyi néma szemlélődés után. - Néha igen - felelte. - Téli estéken, amikor Arthur már lefeküdt, és én ott ülök egyedül, s hallom, amint kint nyög a sívó szél, és végigsüvít a romos, vén szobákon, sem könyv, sem egyéb foglalatosság nem nyomhatja el a rám zúduló sötét gondolatokat és balsejtelmeket, bár tudom, oktalanság engedni az efféle gyengeségnek. Ha Rachel elégedett ezzel az élettel, én miért ne lehetnék? Ellenkezőleg, nem lehetek eléggé hálás ezért a menedékért, amíg ez megmarad nekem. Az utolsó mondatot halkan ejtette ki, mintha magának mondaná inkább, nem nekem. Azután jó éjszakát kívánt, és visszavonult. Nem jutottam még messzire a hazafelé vezető úton, amikor Mr. Lawrence-et pillantottam meg szép szürke pónija hátán, amint a dombtetőt átszelő, göröngyös ösvényen közeledett. Letértem egy kissé utamról, hogy megszólítsam; már jó ideje nem találkoztunk. - Mrs. Grahammel beszélgetett az imént? - kérdezte az első üdvözlő szavak elhangzása után. - Igen. - Hm! Gondoltam. - Eltűnődve szemlélte lova sörényét, mintha komoly oka volna rá, hogy elégedetlen legyen vele - vagy valami egyébbel. - Tán valami kifogása van ellene? - Ó, semmi! - felelte. - Csak épp azt hittem, nem kedveli - tette hozzá, és klasszikus ajka kissé gunyoros mosolyra görbült. - Lehet, hogy úgy volt; de nem fordulhat elő, hogy az ember közelebbi ismeretség alapján megváltoztatja a véleményét?

30

- Dehogyisnem - viszonozta ő, és szépen kibogozta pónija bozontos, deres sörényének egy csomóját. Aztán hirtelen felém fordult, és tartózkodó, barna szemét egyenes, átható pillantással szegezve rám, hozzátette: - Így hát megváltoztatta a véleményét? - Ezt nem mondhatnám. Nem, azt hiszem, ugyanaz a véleményem róla, mint előzőleg, csak némiképpen javult. - Úgy. - Körülnézett, újabb beszédtémát keresve; majd felpillantott a holdra, megjegyezte, hogy milyen szép esténk van, amire én nem tartottam lényegesnek válaszolni. - Lawrence - szólaltam meg, és nyugodtan a szemébe néztem -, szerelmes maga Mrs. Grahambe? Ahelyett, hogy ezen mélyen megsértődött volna, amire félig-meddig számítottam, a merész kérdésen érzett első meglepetését fojtott kacagás követte, mintha módfelett szórakoztatná a gondolat. - Hogy én szerelmes vagyok bele! - ismételte. - Ezt vajon miből gondolta? - Abból az érdeklődésből, amellyel a hölggyel való ismeretségem előrehaladását, valamint a róla való véleményem változását kíséri. Azt gondoltam, hogy talán féltékeny. Megint felnevetett. - Féltékeny! Nem, de azt hittem, hogy maga elveszi Eliza Millwardot... - Akkor rosszul hitte; sem az egyiket, sem a másikat nem veszem el... legjobb tudomásom szerint. - Akkor jobb volna talán, ha békében hagyná mind a kettőt. - Maga elveszi Jane Wilsont? Elvörösödött, megint a lova sörényével játszott, de válaszolt: - Nem hiszem. - Akkor jobb volna talán, ha békében hagyná. Ő nem hagy békén engem, felelhette volna; ám csak bután nézett, és vagy fél percig nem szólt semmit; aztán újabb kísérletet tett rá, hogy más mederbe terelje a beszélgetést, és én hagytam is ezúttal; eleget tűrt már: még egy szó erről a tárgyról, és kicsordul a pohár. Elkéstem a vacsoráról; anyám azonban volt olyan jó, hogy a teát és a süteményt melegen tartotta a kandallótűznél, s ha megpirongatott is, könnyen elfogadta mentegetőzésemet; s amikor az állott tea ízére panaszkodtam, a maradékot kiöntötte, Rose-zal friss teafüvet tetetett a kannába, és vizet forraltatott, mely műveletek igen nagy hűhóval, nemkülönben figyelemre méltó megjegyzések közepette mentek végbe. - No, volnék csak én a helyedben, egyáltalán nem is kapnék teát, de még Fergus is csak azt kapná, ami épp megmaradt, s hozzá azt a jó tanácsot, hogy köszönje meg, mert még ez is túlságosan jó neki; de bezzeg érted törhetjük kezünket-lábunkat! Így megy ez mindig, ha valami különlegesen jó falat kerül az asztalra, mama rám kacsint, bólogat, hogy meg ne merjem kóstolni, s ha nem veszem figyelembe, odasúgja, hogy: „Ne egyél belőle annyit, Rose; jó lesz Gilbertnek vacsorára”, én persze nem számítok. A szalonban folyton csak: „Ejnye, Rose, rakd el a holmidat, legyen a szoba szép rendes, mire hazajönnek; a tüzet pedig rakd meg; Gilbert szereti, ha lobog a tűz.” A konyhában: „Szép nagy pástétomot csinálj, Rose; a fiúk biztosan éhesek lesznek; és ne tégy bele annyi borsot, nem fog nekik ízleni”, vagy pedig: „Rose, ne tégy annyi fűszert a pudingba, Gilbert jobb szereti anélkül”, vagy: „Jó bőven tégy
31

ám mazsolát a kalácsba, Fergus szereti, ha sok van benne.” Ha meg én azt mondom, hogy: „De én nem szeretem, mama”, arra az a válasz, hogy ne magammal törődjem: „Tudod, Rose, a háztartási dolgokban kettőt tartsunk mindig szem előtt: először, hogy mi illik, másodszor pedig, hogy mit szeretnek a család férfiai... az asszonyoknak minden megfelel.” - Igen józan alapelv - mondta anyám. - Gilbertnek is bizonyára ez a véleménye. - Igen kellemes alapelv, mindenesetre a mi számunkra - mondtam -, de ha valóban a kedvemet keresi, anyám, egy kissé jobban figyelembe kellene vennie a maga kényelmét és közérzetét. Ami Rose-t illeti, nem kétlem, hogy ő gondoskodik magamagáról; s valahányszor áldozatot hoz, vagy különleges odaadásról tesz tanúságot, módját ejti, hogy pontosan a tudomásomra hozza. De ha magán állna, én a legdurvább önzés állapotába süllyedhetnék, semmibe véve mások igényét pusztán azért, mert szüntelenül rólam gondoskodnak, lesik és nyomban teljesítik minden kívánságomat, s közben a legteljesebb tudatlanságban hagynának afelől, hogy voltaképpen mit is tesznek értem, ha Rose olykor-olykor fel nem világosítana; s én természetesnek venném anyám minden kedvességét, és soha meg nem tudnám, mennyivel tartozom neki. - Azt ugyan nem is fogod tudni, Gilbert, amíg meg nem nősülsz. De akkor, majd ha elvettél valami könnyelmű, öntelt leányt, mint Eliza Millward, aki csak a maga élvezetét és érdekeit nézi, vagy valami tévelygő, konok asszonyt, mint Mrs. Graham, aki a legfontosabb kötelességeivel sincs tisztában, és csak olyasmihez ért, amit a legkevésbé sem fontos tudnia, no, akkor majd meglátod a különbséget. - Javamra fog válni, anyám; nemcsak azért születtem erre a világra, hogy másokat rábírjak jó képességeik és jó érzésük gyakorlására, igaz?, hanem hogy magam is hasonló módon viseltessem őirántuk; és ha megnősülök, remélem, több örömömet lelem abban, ha a feleségemet boldoggá és az életét kényelmessé tehetem, mint hogy ő tegye ezt énvelem: szívesebben adok, mint kapok. - Ej, ez csupa ostobaság, kedvesem. Gyerekbeszéd! Egyhamar ráunsz, hogy ajnározd a feleségedet, hogy örökké a kedvében járj, ha mégolyan elbájoló is, aztán majd jön a szánombánom. - Nos, akkor majd egymás terhét kell viselnünk. - Akkor majd végzi ki-ki a maga dolgát. Te megteszed a kötelességedet: ő, ha méltó hozzád, megteszi a magáét; csakhogy a te kötelességed az, hogy a magad kedve szerint élj, az övé meg az, hogy a tiéd szerint éljen. Elmondhatom, hogy jobb férj nem volt a világon, mint a te szegény drága édesapád, de az első fél esztendő elmúltával inkább el tudtam volna képzelni, hogy szárnya nő, és felszáll a levegőbe, mint hogy mindenáron az én kedvemet keresse. Mindig is mondotta, hogy jó felesége vagyok, s én megtettem a kötelességemet, és megtette ő is a magáét, áldja meg érte a jó Isten, megbízható volt és pontos, nem kötözködött, mindig megdicsért, ha kedvére való vacsorát főztem, s ritkán pangott el az étel, mert nemigen késett, és ennél többet senki asszony ne várjon az urától. Így volna, Halford? Eddig terjednek házias erényeid, s ennél többet nem vár el tőled boldog feleséged?

32

HETEDIK FEJEZET Röviddel ezután, egy enyhe, napos délelőtt - a talaj meglehetősen puha volt, mert a hó utolja elolvadt, csak imitt-amott maradt meg keskeny taréjban a zsenge zöld füvön, a sövény alatt; ám a hó mellett már a kankalin kukucskált nedves, sötét levelei közül, odafent pedig nyárról, reményről és szerelemről dalolt a pacsirta, és mindenről, mi mennyei - kint voltam a domboldalon, élveztem a tavasz örömeit, és kisbárányaim meg az anyajuhok kényelméről gondoskodtam, amikor, körültekintve, három alakot pillantottam meg, akik az alanti völgyből felfele tartottak. Eliza Millward volt, Fergus és Rose; elébük mentem hát a mezőn; amikor pedig elmondták, hogy a wildfelli udvarházba igyekeznek, kijelentettem, hogy hajlandó vagyok velük tartani; karomat nyújtottam Elizának, aki készségesen elfogadta az öcsémé helyett, az utóbbival pedig közöltem, hogy hazamehet, mert én majd elkísérem a hölgyeket. - Pardon, bocsánat! - kiáltott fel Fergus. - A hölgyek kísérnek el engem, nem én őket. Ti már mind megszemlélhettétek a csudálatos idegent, csak én nem, s tovább nem tűrhettem szánalmas tudatlanságomat: elhatároztam, akármi lesz is, kielégítem a kíváncsiságom; megkértem hát Rose-t, jöjjön velem az udvarházba, és haladéktalanul mutasson be a lakójának. De ő esküdözött, hogy csak akkor jön, ha Eliza kisasszony is velünk tart; úgyhogy átfutottam érte a lelkészlakba, és elhoztam; és összekapaszkodva jöttünk egész úton, mint egy turbékoló szerelmespár, most meg te idejössz, és elszeded tőlem; és még a sétámtól meg a látogatástól is megfosztanál! Eredj vissza a meződre meg a marháidhoz, te fajankó; nem vagy te a magunkfajta urak és hölgyek társaságába való, akiknek más dolguk sincs, mint a szomszédságban lófrálni, bekukkantani mindenki házának legrejtettebb zugaiba, kiszimatolni a titkaikat, kiszakítani a kabátjuk zsebét, ha a kezünk bele nem fér... nem értesz te az efféle kifinomult élvezethez! - Nem jöhetnek mind a ketten? - ajánlotta Eliza, aki átsiklott Fergus szónoklatának második részén. - Dehogyisnem! Gyertek mind a ketten! - kiáltott fel Rose. - Minél többen vagyunk, annál vidámabb a mulatság... és kell is vigyünk magunkkal annyi vidámságot, amennyit csak elbírunk, abba a nagy, sötét, komor szobába, a keskeny, rácsos ablakaival meg a csúf, ósdi bútoraival, hacsak Mrs. Graham megint nem a műtermében fogad. Mentünk hát testületileg; és a szikkadt, vén szolgáló, aki ajtót nyitott, valóban olyan szobába vezetett, mint amilyet Rose a Mrs. Grahamnél tett bemutatkozó látogatása színhelyeként leírt: tűrhetően tágas és magas szoba volt, de fényt alig kapott az ómódi ablakokon át; a mennyezet, a faburkolat, a kandallópárkány komor, fekete tölgyfa - az utóbbit dús, de nem nagyon ízléses faragás díszítette -, hasonlóak voltak a székek és az asztalok is; a kandalló mellett az egyik oldalon egy ódon könyvszekrény állt, benne tarka könyvegyveleg; a másikon egy rozoga pianínó. A hölgy magas hátú, merev karosszékben ült, egyik oldalán kis, kerek asztal, azon íróládika és kézimunkakosár, másik oldalán a kisfia állt, édesanyja térdére könyökölt, és csudálatos folyékonyan olvasott fel az anyja ölében heverő könyvecskéből; édesanyja a gyerek vállán nyugtatta kezét, és szórakozottan játszadozott az elefántcsontszín nyakra hulló, hosszú, hullámos fürtökkel. Kellemes ellentétet alkottak a környező tárgyakkal; belépésünkre azonban persze nyomban megváltoztatták helyzetüket. Csak ama néhány kurta másodpercig volt módom szemlélni a képet, amíg Rachel kitárta előttünk az ajtót.

33

Nem hiszem, hogy Mrs. Graham különösebben örült volna nekünk; nyugodt, csendes udvariasságában volt valami megfoghatatlanul hűvös; de én nem beszélgettem vele sokat. Az ablak mellé telepedtem, körüktől kissé távolabb. Magamhoz hívtam Arthurt, és ő meg én meg Sancho kellemesen elmulattunk, míg a két ifjú hölgy csevegéssel szórakoztatta Arthur édesanyját, Fergus meg szemben ült vele, lábát keresztbe vetette, kezét térdnadrágja zsebébe dugta, hátradőlt székén, s hol a mennyezetet bámulta, hol egyenesen a háziasszony arcát (olyan modorban, hogy legszívesebben kipenderítettem volna a szobából), hol halkan fütyörészte egy népszerű dal néhány ütemét, hol belekotyogott a beszélgetésbe, vagy ha épp szünet támadt, közbeszúrt egy fölöttébb pimasz kérdést vagy megjegyzést. Egy alkalommal például ezt: - Elképesztő, Mrs. Graham, hogy választhatott épp egy ilyen ócska, rozoga, vén házat lakóhelyéül! Ha nem áll módjában, hogy az egész házat elfoglalja és rendbe hozassa, miért nem bérelt egy szép kis házikót? - Lehet, hogy büszkeségből, Mr. Fergus - felelte mosolyogva a hölgy -; de az is lehet, hogy ez a regényes, ómódi hely ragadta meg a képzeletemet, de van is sok előnye a házikóval szemben. Először is, látja, a szobák nagyobbak, levegősebbek; másodszor pedig a lakatlan helyiségek, amelyekért nem fizetek bért, lomtárul szolgálhatnak, ha van olyasmi, amit el akarok helyezni, meg aztán igen hasznosak, ha a fiacskám esős napokon szaladgálni akar, amikor nem mehet ki; aztán ott a kert, ahol játszhat, én meg kertészkedhetem. Nézze csak folytatta, és az ablak felé fordult -, máris megműveltem egy darabkáját. Ott van a sarokban egy zöldségágyás, emitt meg már virágzik a hóvirág és a kankalin, ott pedig épp nyílik a napsütésben a kikerics. - De hát hogyan tudja elviselni ezt a helyzetet, mikor a legközelebbi szomszéd is két mérföldnyire lakik, és senki be nem néz, senki el nem megy a ház előtt? Rose belebolondult volna, ha ilyen helyen kell laknia. Élni sem tud, ha nem lát legalább fél tucat idegen ruhát meg főkötőt naponta, no és persze a hozzájuk tartozó arcokat; kegyed meg ülhet az ablaknál napestig, és még csak egy öregasszonyt se lát, aki tojást visz a piacra. - Nem tudom, nem épp a hely magánya volt-e az egyik legvonzóbb tulajdonsága. Nem lelem benne örömömet, ha az ablakból nézem az elhaladókat; és szeretem a csöndet. - Ezzel szinte azt mondja, hogy bárcsak mi is a magunk dolgával törődnénk, és hagynánk békében kegyedet. - Nem; a kiterjedt ismeretségi kört nem kedvelem; de ha van néhány jó barátom, természetesen örülök, ha olykor találkozhatom velük. Örökös magányban senki sem lehet boldog. Ezért aztán, Mr. Fergus, ha barát képében óhajt házamba lépni, szívesen látom; de ha nem, bevallom, jobban örülök, ha távol marad. - Ezután megfordult, és Rose-hoz meg Elizához intézett néhány megjegyzést. - Azután meg, Mrs. Graham - szólalt meg öt perc múltán az öcsém -, idefele jövet egy kérdésen vitatkoztunk, amit kegyed könnyen eldönthet, hiszen jobbára kegyedet illeti, mert sokat beszélünk kegyedről; ugyanis, jobb dolgunk nem lévén, gyakran vitatjuk meg a szomszédaink dolgát, és mivelhogy mi, idevalósi palánták, olyan régóta ismerjük egymást, és annyit beszélgettünk már az itteniekről, hogy torkig vagyunk ezzel, ha idegen kerül közénk, felbecsülhetetlenül gazdagítja mulatságunk elapadt forrását. A kérdés tehát, illetve inkább a kérdések, amelyeknek a megválaszolására felkérjük... - Tartsd a szád, Fergus! - kiáltott rá riadtan és haragosan Rose.

34

- Eszemben sincs. A kérdések, amelyeknek a megválaszolására felkérjük, a következők: először is a kegyed származása, családfája és előző lakóhelye. Néhányan azt állítják, hogy kegyed külföldi, mások, hogy angol; egyesek szerint északról származik, mások szerint délről jött; némelyek... - Nos, Mr. Fergus, mindjárt megmondom. Angol vagyok, és nem is értem, hogy ebben miért kételkedne bárki, és nem születtem e boldog szigetnek sem a legészakibb, sem a déli részén; életem java részét vidéken töltöttem; most pedig, remélem, kielégítettem a kíváncsiságát, mert több kérdésre ez idő szerint nem vagyok hajlandó válaszolni. - Csak még arra... - Nem: egyetlenegyre sem! - nevetett Mrs. Graham; nyomban fel is állt helyéről, és annál az ablaknál keresett menedéket, amelyik mellett én ültem, és abbéli kétségbeesett igyekezetében, hogy meneküljön öcsém üldözésétől, igyekezett engem bevonni a beszélgetésbe. - Mr. Markham - kezdte, s gyors beszéde, felhevült arca a napnál is világosabban elárulta nyugtalanságát -, nem felejtette el azt a szép tengeri kilátás t, amelyről beszélgettünk egyszer? Most alighanem kénytelen leszek azzal terhelni, hogy magyarázza el a legrövidebb utat; mert ha ez a szép idő kitart, talán el tudok gyalogolni oda, hogy vázlatot készítsek róla; minden egyéb festeni való témát kimerítettem; és nagyon szeretném meglátni. Éppen teljesíteni akartam a kérését, Rose azonban nem tűrte, hogy folytassam. - Jaj, el ne mondd, Gilbert! - kiáltott fel. - Velünk kell jönnie! Ugye a ...-öbölre gondol, Mrs. Graham? Nagyon hosszú séta, messze volna magának, és Arthur számára szóba sem jöhet. De mi úgyis arra gondoltunk, hogy kirándulunk oda egyszer, szép időben; és ha megvárná, amíg tartósan kiderül az idő, igazán nagyon örülnénk, ha velünk tartana! Szegény Mrs. Graham arcán kétségbeesés tükröződött, igyekezett kimenteni magát, Rose azonban, vagy mert szánta magányos életéért, vagy mert mindenáron ápolni akarta vele az ismeretséget, eltökélte, hogy nem mond le a társaságáról, és minden ellenvetést elhárított. Mrs. Graham tudomására hozta, hogy csak kicsiny kompánia lesz, csupa jó barát, és hogy a legeslegszebb kilátás a ...-szirtről nyílik, teljes öt mérföldnyire. - Az uraknak kellemes séta - folytatta Rose -, a hölgyek azonban felváltva ülnek kocsira, és mennek gyalog; elvisszük ugyanis a pónifogatot, abban kényelmesen elfér a kis Arthur és három hölgy, a kegyed rajzfelszerelése és az elemózsia. Így hát a javaslat végül is elfogadtatott; azután egy darabig beszélgettünk még a tervezett kirándulás idejéről és módjáról, majd felkeltünk és elbúcsúztunk. Ekkor azonban még csak március volt; eltelt a hideg, nedves április, és május két hete, mire azzal az ésszerű reménységgel vághattunk neki expedíciónknak, hogy megleljük a kellemes kilátás, víg társaság, friss levegő, jókedv és kiadós mozgás kínálta élvezetet, amit nem rontanak el rossz utak, hideg szelek, sem fenyegető felhők. S azután egy gyönyörű reggelen egyesítettük erőinket, és nekivágtunk. A társaság tagja volt Mrs. Graham és Graham úrfi, Mary és Eliza Millward, Jane és Richard Wilson, valamint Rose, Fergus és Gilbert Markham. Mr. Lawrence-et is hívtuk, tartson velünk, ő azonban - ki tudja, miért - megtagadta tőlünk a társaságát. Én magam folyamodtam pedig e kegyért. Mr. Lawrence először tétovázott, és megkérdezte, ki lesz ott. Amikor Wilson kisasszonyt is megneveztem a többi között, már-már hajlott rá, hogy eljön, amikor azonban Mrs. Grahamet is említettem, mert azt hittem, hogy ez további vonzóerőnek bizonyul, láthatólag épp az ellenkező hatást értem el: Mr. Lawrence

35

nyomban visszakozott, és az igazat megvallva, elhatározása nem volt kedvem ellen való, bár nem tudnám megmondani, miért. Úgy délidőben értük el utunk célját. Mrs. Graham gyalog ment a szirtekig; a kis Arthur is gyalogosan tette meg az út java részét; most már sokkal edzettebb és fürgébb volt, mint amikor a környékre került, meg nem is ült szívesen idegenekkel a kocsiban, míg mind a négy barátja, mama és Sancho és Mr. Markham és Millward kisasszony mind gyalogol, messze hátul baktatnak, vagy távoli mezőkön, ösvényeken vágnak át. Igen kellemes emléket őrzök erről a gyalogsétáról a kemény, fehér, napos úton, amelyre imittamott szép zöld fák árnya hullott, virágos árokpartok, édes illatú, viruló sövények szegélyezték; vagy kellemes mezőkön és ösvényeken át haladt az édes május illatos virágainak, ragyogó zöldjének pompájában. Igaz, Eliza nem volt mellettem: de ott ült a barátnőivel a pónifogatban, s bíztam benne, hogy éppolyan jókedvű, mint én; s még amikor mi, gyalogjárók, elhagytuk az országutat, és toronyiránt átvágtunk a mezőn, s a távolban láttuk a kis kocsit, amint eltűnik a fák zöld lugasában - még akkor sem gyűlöltem a fákat, hogy elrejtik szemem elől az aranyos kis főkötőt és kendőt, még csak azt sem éreztem, hogy a közbülső tárgyak mind közém és boldogságom közé tolakodnak; mert, az igazat megvallva, túlságosan is elégedett voltam Mrs. Graham társaságában ahhoz, hogy bántam volna Eliza Millward távollétét. Igaz, az előbbi bosszantóan barátságtalan volt eleinte - láthatólag senki mással nem óhajtott beszélgetni, csak Mary Millwarddal és Arthurral. Mrs. Graham és Mary együtt mentek, rendszerint kettejük között a gyerekkel; ahol azonban az út megengedte, én Mrs. Graham másik oldalán lépkedtem, Richard Wilson Millward kisasszony másik oldalán, Fergus pedig ide-oda kószált, ahová épp vitte szeszélye. Egy idő után Mrs. Graham barátságosabb lett, és nagy sokára sikerült a figyelmét szinte teljesen lekötnöm - s ekkor csakugyan jó hangulatban voltam; mert amikor csak kegyeskedett társalogni, szívesen hallgattam. Amikor nézetei és érzései összhangban voltak az enyéimmel, éles esze, kifinomult ízlése és érzékenysége ragadott meg; amikor különböztünk, megalkuvást nem ismerő egyénisége, amellyel a különbséget beismerte vagy védelmezte, komolysága, buzgósága, szenvedélyes meggyőződése ingerelte képzeletemet: s még ha felbosszantott is barátságtalan szavaival, tekintetével, rám nézve kedvezőtlen megállapításaival, akkor is csak magammal voltam elégedetlenebb, amiért ilyen kedvezőtlen hatást gyakoroltam reá, s annál jobban óhajtottam igazolni jellememet és hajlamaimat az ő szemében, és - ha lehetséges - elnyerni a megbecsülését. Gyalogsétánk nagy sokára véget ért. A mind magasabb, mind merészebb hegyek egy ideje elfedték már a kilátást; egy meredély csúcsára felérve azonban s onnan lepillantva, hasadék tárult elénk - és szemünkbe szökkent a kék tenger! Mély ibolyakék - nem halotti nyugalomban, hanem csillogó tajtékkal borítva -, parányi, fehér pettyek villóztak a kebelén, a legélesebb szem is alig bírta őket megkülönböztetni a fölötte rengő, a napfényben megvillanó szárnyú sirályoktól: hajó alig ha egy-kettő látszott, és azok is messze kint a nyílt vízen. Társnőmre pillantottam: vajon mit gondol e pompás látványról? Nem szólt: állt némán, s szemét olyan tekintettel szegezte rá, amelyből kiolvashattam, hogy nem elégedetlen. Egyébként igen szép szeme volt - nem tudom, említettem-e már, de a szeme csupa élet, nagy, tiszta és majdnem fekete -, nem barna, hanem igen sötétszürke. Hűvös, üdítő szellő fújt a tenger felől - lágy, tiszta, éltető: meglobogtatta Mrs. Graham fürtjeit, s élénkebb színt varázsolt máskor nagyon is halovány ajkára és orcáira. Megérezte a szél pezsdítő hatását, s megéreztem én is - belebizsergett egész testem, de nem mertem tanújelét adni, hisz ő oly tökéletesen nyugodt maradt. Arca visszafojtott lelkesültségről árulkodott, amely szinte a túlfűtött, örömteli egyetértés mosolyává gerjedt, ahogy a pillantásunk találkozott. Sosem láttam még
36

ilyen szépnek: sosem tárult fel még iránta ily melegen a szívem, mint most. Ha csak két percig állunk még ott ketten, nem feleltem volna a következményekért. Józanságomat s a séta hátralevő részének jó hangulatát az mentette meg, hogy csakhamar étkezéshez szólítottak igen tekintélyes villásreggelihez, amelyet Rose, Wilson kisasszony és Eliza segítségével, akik megosztották vele a kocsit, tehát valamivel hamarabb megérkeztek a többieknél, a tengerre néző sík területen tálalt fel, amelyet egy kiugró szikla és a fák lombja óvott a tűző naptól. Mrs. Graham tőlem kissé távolabb telepedett le. Eliza volt a szomszédom. Szelíd, tapintatos módon igyekezett minél kellemesebbé tenni magát, és kétségtelenül éppoly lenyűgöző és elbájoló volt, mint mindig, csak én nem tudtam érzékelni. A szívem azonban hamar megint felmelegedett iránta, és valamennyien igen vígan és jó hangulatban voltunk - amennyire megítélhettem - a hosszúra nyúló, kedélyes étkezés során. Amikor elköltöttük a lakomát, Rose Fergust hívta, segítsen összeszedni a maradékot, a késeket, a tányérokat meg a többit, és visszarakni a kosarakba; Mrs. Graham pedig fogta tábori székét és rajzeszközeit, s miután megkérte Millward kisasszonyt, vigyázzon drága fiára - akinek szigorúan a lelkére kötötte, hogy el ne kószáljon új őrangyala mellől -, otthagyott bennünket, és a meredek, sziklás domboldalon egy magasabb, meredekebb magaslat felé igyekezett, ahonnan még pompásabb kitekintés esett, s onnan óhajtott vázlatot készíteni, hiába figyelmeztették a hölgyek, hogy félelmetes a hely, s igyekeztek lebeszélni, hogy megkísértse. Távozása után úgy éreztem, vége a mulatságnak - habár nehezen tudtam volna megmondani, mivel járult hozzá a társaság vidám hangulatához. Ajkáról nem hangzott el egyetlen tréfa sem, nevetés is kevés; mosolya azonban lelket lopott örömömbe, egyetlen éles megfigyelése vagy vidám szava észrevétlenül felélénkítette szellememet, s színt adott mindennek, amit a többiek mondtak vagy csináltak. Magam sem voltam tudatában, de még Elizával folytatott csevegésembe is az ő jelenléte vitt életet; s most, hogy elment, már Eliza játékos csacskasága sem szórakoztatott - mi több: már-már terhemre volt, nemkülönben az is, hogy szórakoztassam őt. Úgy éreztem, ellenállhatatlan erő vonz ama távoli pontra, ahol a szép művész ül, és szorgoskodik magányos munkáján - s nem is igyekeztem sokáig ellenállni: miközben kis szomszédnőm Wilson kisasszonnyal váltott néhány szót, felkeltem, és lopva elosontam. Néhány gyors lépés, egy kis fürge kapaszkodás hamarosan oda vitt, ahol Mrs. Graham ült - a keskeny sziklapárkányra a szirt peremén, amely meredek szakadékká mélyülve lejtett egészen a sziklás partig. Nem hallotta jöttömet: mikor azonban árnyékom a papírra esett, mintha delejes hatás érte volna; sietősen hátranézett - ismeretségemben bármelyik hölgy felsikoltott volna hasonló riadalomra. - Ó! Nem tudtam, hogy maga az. Miért ijesztett meg? - kérdez te kissé ingerülten. - Gyűlölöm, ha váratlanul rám törnek. - Miért, mitől tartott, ki jöhet? - kérdeztem. - Ha tudom, hogy ennyire ideges, óvatosabb lettem volna; de... - No, jól van, nem baj. Miért jött? Jönnek valamennyien? - Nem; ezen a keskeny párkányon el sem férnének. - Örülök, mert már belefáradtam a beszélgetésbe. - Nos, akkor én sem beszélek. Csak leülök, és nézem, ahogy rajzol. - Csakhogy én azt nem szeretem. - Akkor beérem annyival, hogy ezt a felséges kilátást csodálom.
37

Nem volt ellenvetése; s egy darabig némán rajzolt. Én azonban meg nem állhattam, hogy olykor-olykor a lábunk előtt kitáruló, pompás látvány helyett a ceruzát tartó, elegáns, fehér kézre, a papír fölé hajló kecses nyakra, a fényes, hollófekete fürtökre ne vessek egy-egy lopott pillantást. „Volna csak ceruzám meg egy falatka papírom - gondoltam -, szebb rajzot készíthetnék, mint ő, feltéve, ha volna képességem hűségesen ábrázolni azt, ami itt van előttem.” Ez az elégtétel ugyan nem adatott meg, de az is tökéletesen kielégített, hogy ott ülhetek mellette szótlanul. - Itt van még, Mr. Markham? - szólalt meg nagy sokára, és hátrafordult. Egy kissé hátrább ültem ugyanis, a szirt egy mohos kiszögellésén. - Miért nem megy, és szórakozik a barátaival? - Mert rájuk untam, akárcsak kegyed; s a társaságukhoz hozzájutok holnap is vagy azután bármikor; a kegyed látásának örömében azonban ki tudja, mikor részesülhetek ismét. - Mit csinált Arthur, amikor eljött? - Millward kisasszonnyal volt, ott, ahol kegyed hagyta, nagyon jól érzi magát, de reméli, hogy a mamája nem marad el sokáig. Énrám bezzeg nem merte bízni - zsörtölődtem -, pedig nekem van szerencsém régebben ismerni. Igaz, Millward kisasszony ért hozzá, hogyan békítse meg és szórakoztassa el a gyerekeket - tettem hozzá félvállról -, ha másra nem is jó. - Millward kisasszonynak sok becses tulajdonsága van, de a magafajtától nem várható el, hogy észrevegye vagy értékelje. Megmondaná Arthurnak, hogy néhány perc múlva ott leszek? - Ha így áll a dolog, engedelmével megvárom azt a néhány percet; akkor segíthetek kegyednek leereszkedni ezen a nehéz ösvényen. - Köszönöm, de az ilyesmivel jobban boldogulok segítség nélkül. - De legalább vihetem a székét és a vázlatkönyvét. Ezt kegyesen megengedte ugyan, de az bizony sértett, hogy szemmel láthatólag igyekszik szabadulni tőlem, és már-már bántam csökönyösségemet, de ekkor Mrs. Graham némiképp megbékített, ízlésemhez és ítéletemhez folyamodott ugyanis, mert rajzolás közben holmi kételye támadt. Véleményem szerencsére helyeslésével találkozott, és az általam ajánlott változtatást habozás nélkül elfogadta. - Gyakran fordultam volna szívesen másnak az ítéletéhez - mondotta -, amikor a magam szemének és fejének az irányítására már nem bízhattam magam, mert oly régóta foglalkoztak egyetlen tárgy szemlélésével, hogy jóformán képtelenné váltak arra, hogy ép véleményt alkossanak róla. - Egyike ez a sok rossznak - feleltem -, amelynek a magányos élet teszi ki az embert. - Igaz - felelte; s ismét hallgatásba merültünk. Mintegy két perc elteltével azonban késznek nyilvánította rajzát, és becsukta vázlatkönyvét. Ebédünk helyére visszatérve észrevettük, hogy a társaság már felkerekedett, három személy Mary Millward, Richard Wilson és Arthur Graham - kivételével. A fiatalúr mélyen aludt, fejét a hölgy ölében nyugtatva; Richard pedig mellette ült, kezében valamely klasszikus auktor művének zsebkiadásával. Akárhová ment, mindig vitt magával ilyen útitársat a pihenés perceinek épülésére: elveszettnek érzett minden időt, amelyet nem tanulmányainak szentelt, vagy amelyet kénytelen volt a puszta létfenntartásnak szentelni. Még most sem tudta átadni magát a tiszta lég és a balzsamos napsütés élvezetének - a csodás kilátás, a megnyugtató
38

moraj, a hullámok zenéje s a szél susogása a fák lombja közt odafent! -, sőt egy hölgy is ül mellette (ha nem nagyon elbájoló is a hölgy, megengedem): ő veszi a könyvét, s kihasználja még azt az időt is, amíg mértékletes ebédjét megemészti, és pihenteti a szokatlan testgyakorlástól fáradt tagjait. De azért talán rászánt egy-egy percet, hogy olykor-olykor néhány szót vagy pillantást váltson társnőjével - annyi bizonyos, hogy Millward kisasszony szemmel láthatólag egyáltalán nem sérelmezte szomszédja magatartását; jelentéktelen arcvonásain ugyanis szokatlan jókedv és derű tükröződött, s amikor mi megérkeztünk, fölöttébb elégedetten tanulmányozta Richard sápadt, elgondolkodó arcát. Az út hazafelé nem telt számomra oly kellemesen, mint a nap első fele; most ugyanis Mrs. Graham ült a kocsiban, és Eliza Millward volt gyalogsétám társa. Figyelmét nem kerülte el a fiatal özvegy iránti érdeklődésem, és nyilvánvalóan úgy érezte, hogy őt elhanyagolom. Bosszúsága nem éles szemrehányások, keserűen gunyoros megjegyzések vagy duzzogó, konok hallgatás formájában nyilvánult meg - ezek bármelyikét vagy akár mindet könnyen elviseltem vagy felületes nevetéssel elütöttem volna; hanem szelíd mélabúval fejezte ki, gyengéd, szemrehányó szomorúsággal, amely a szívembe hasított. Megpróbáltam felvidítani, és ez láthatólag sikerült is bizonyos mértékig, mire gyalogsétánk végére értünk; de a lelkiismeretem már menet közben is szemrehányással illetett, hiszen tudtam, hogy a köteléket előbb-utóbb el kell tépni; hogy ez csak hamis remények szítására szolgál, s halogatja a keserves napot. Amikor a pónifogat annyira megközelítette a wildfelli udvarházat, amennyire az út megengedte - hacsak fel nem kaptatott volna a hosszú, göröngyös ösvényen, amiről azonban Mrs. Graham hallani sem akart -, a fiatal özvegy és a fia leszállt, a bakra pedig Rose ült, s én rábeszéltem Elizát, hogy foglalja el húgom addigi helyét. Minekutána kényelmesen elhelyeztem, megkértem, vigyázzon, meg ne hűtse magát az esti légben, szép jó éjszakát kívántam, s nagymértékben megkönnyebbülve siettem felajánlani szolgálataimat Mrs. Grahamnek: felviszem a domboldalon a felszerelését; ő azonban már karjára akasztotta tábori székét, kézbe vette vázlatkönyvét, s mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy ott helyben elbúcsúzzon tőlem, akárcsak az egész társaságtól. Ez alkalommal azonban oly kedvesen és barátságosan utasította el felkínált segítségemet, hogy jóformán meg sem nehezteltem.

39

NYOLCADIK FEJEZET Hat hét telt el. Pompás június végi reggelre virradtunk. A fű javát lekaszálták, de az elmúlt hét igen kedvezőtlen volt; és most, hogy végre megjavult az idő, elhatároztam, hogy kihasználom. Valamennyi béresemet összegyűjtöttem a kaszálón, magam is közibük álltam, és velük együtt dolgoztam, ingujjban, fejemen könnyű, széles karimájú szalmakalappal. Béreseim és napszámosaim hosszú sorának élén nyaláboltam fel a nedves, gőzölgő füvet, ráztam szét a négy égtáj felé - s eltökéltem, hogy így munkálkodom napestig éppannyi buzgalommal és kitartással, amennyit bármelyiküktől elvárhatok, egyfelől, hogy a munkát a magam erőfeszítésével is elősegítsem, másfelől, hogy példámmal lelkesítsem az embereket, amikor - lám! - elhatározásom egy pillanat alatt megdőlt azon egyszerű oknál fogva, hogy öcsém rohanvást közeledett, és egy kis csomagot nyomott a markomba, amely az imént érkezett Londonból, és amelyet már egy ideje vártam. Felszakítottam a papírt; a Marmion elegáns, kis méretű kiadása bukkant elő. - Fogadjunk, tudom, kié lesz ez - mondta Fergus, aki ott állt, és nézte, amíg én tetszéssel vizsgáltam a kötetet. - Eliza kisasszonyé, igaz? Olyan hangon és olyan mélységesen mindentudó tekintettel mondta ezt, hogy jólesett letorkolnom. - Tévedsz, öcskös - vetettem oda; majd felemeltem kabátomat, a könyvet az egyik zsebébe mélyesztettem, azután belebújtam (mármint a kabátba). - Most pedig ide gyere, te lusta kutya, és ez egyszer tedd magad hasznossá - folytattam. - Vedd le a kabátodat, és foglald el a helyemet a réten, míg vissza nem jövök. - Míg vissza nem jössz? És hová mégy, ha szabad kérdeznem? - Hogy hová, azzal ne törődj, téged csak a „meddig” érdekeljen; legkésőbb vacsorára visszaérek. - Hohó! És én addig robotoljak, mi? És még ezeket a legényeket is szorítsam rá? Na, nem bánom, megadom magam most az egyszer. Gyerünk, legények, szaporán; azért vagyok itt, hogy segítsek: és jaj annak az embernek, de asszonynak is, aki csak egy pillanatra is megáll, hogy elbámészkodjék, a fejét vakarja, vagy az orrát fújja, nincs kifogás, nincs más, csak a munka, munka, munka, orcátok verejtékével, és így tovább, és így tovább! Otthagytam a néphez intézett, inkább szórakozására, mint épülésére szolgáló szónoklata közepette, hazamentem, rendbe szedtem öltözékemet, majd zsebemben a könyvvel, a wildfelli udvarházba siettem; a könyvet ugyanis Mrs. Graham polcára szántam. „Micsoda, hát már olyan jóban vagytok, hogy ajándékokat cseréltek?” Nem egészen, vén lókötő; ez volt az első ilyen irányú kísérletem, és ugyancsak aggódtam a kimenetele felől. Több ízben találkoztunk a ...-öbölhöz tett kirándulás óta, és úgy találtam, nem idegenkedik a társaságomtól, feltéve, ha társalgásomat elvont témákra vagy általános érdeklődésre számot tartó tárgyakra korlátozom; mihelyt érzelmes vagy bókoló húrokat pengettem, vagy egy kicsit is gyengédebb szavakra vagy pillantásokra vetemedtem, nemcsak hogy azonnali hangulatváltozás volt a büntetésem, de arra ítéltettem, hogy amikor a legközelebb kerestem társaságát, akkor is hidegebb és távolibb volt, ha ugyan nem egyenesen megközelíthetetlen. E körülmény azonban nem kedvetlenített el túlságosan, mert mindezt nem annyira a személyem iránti ellenszenvnek tulajdonítottam, mint az ismeretségünket megelőző időszakban fogant szilárd elhatározásnak, hogy nem köt újabb házasságot - hogy vajon a megboldogult férje iránti
40

túlságos szeretet miatt-e, vagy pedig mert elege volt belőle és a házasságból egyaránt?... Kezdetben bizony örömét lelte benne, ha megszégyeníthette hiúságomat és szétzúzhatta önteltségemet - könyörtelenül még csírájukban elfojtva napvilágra merészkedő hajtásaikat; s azután, bevallom, mélyen meg voltam sebezve, ám ugyanakkor óhatatlanul bosszúra áhítoztam; végezetül azonban kétségtelenül úgy találta, hogy nem vagyok olyan üresfejű léhűtő, amilyennek eleinte nézett, és egészen más szellemben utasította vissza szerény közeledésemet: komoly, szinte szomorú nemtetszéssel; hamarosan megtanultam hát, hogyan kerüljem el óvatosan a felébresztését. „Hadd szilárdítsam meg először a helyzetemet mint jó barát - gondoltam -, mint a fiának pártfogója és játszótársa, mint neki magának józan, megbízható, egyenes barátja, s ha már úgy érzi, méltó vagyok a vigasztalására, és némiképp elősegíthetem, hogy az életben örömét lelje (ami remélhetőleg kitelik tőlem), majd meglátjuk, hogy hogyan tovább.” Beszélgettünk hát festészetről, költészetről és zenéről, teológiáról, földrajzról és filozófiáról: egyszer-kétszer kölcsönadtam neki egy könyvet, egyszer meg ő kölcsönzött nekem egyet viszonzásul. Sétája közben oly gyakran találkoztam vele, ahányszor csak tudtam; házát oly gyakran kerestem fel, ahányszor csak mertem. A szentélybe első ízben azzal az ürüggyel hatoltam be, hogy Arthurnak vittem egy totyogó kis kutyakölyköt, Sancho ivadékát, amely kimondhatatlanul megörvendeztette a gyereket, következésképpen el kellett nyernie az anyja tetszését is. Második alkalommal egy könyvet vittem Arthurnak, amelyet anyja kényes ízlésének ismeretében gondosan megválasztottam, s mielőtt a gyereknek odaadtam volna, előbb őeléje terjesztettem jóváhagyásért. Ezután palántákat vittem a kertjébe húgom nevében miután előzőleg rábeszéltem az elküldésükre Rose-t. Mindegyik alkalommal érdeklődtem a kép felől, amelyet a szirti vázlat alapján festett, és be is bocsátott műtermébe, s kikérte véleményemet vagy tanácsomat a munka haladását illetőleg. Utoljára azért látogattam meg, hogy visszavigyem a kölcsönkapott könyvet; és ekkor történt, amikor Sir Walter Scott költeményeiről csevegtünk, hogy abbéli óhaját fejezte ki: szeretné olvasni a Marmion-t, bennem pedig megfogant az a nagyra törő eszme, hogy megajándékozom a könyvvel; hazatérve nyomban megrendeltem a szép kis kötetet, és aznap reggel meg is kaptam. Még így is szükség volt azonban ürügyre, hogy behatoljak a remetelakba; ezért magamhoz vettem egy kék selyem nyakörvet Arthur kiskutyája számára; s minekutána átadtam, és a megajándékozott sokkal nagyobb örömmel és hálával fogadta, mint amennyit az ajándék értéke vagy adományozójának önző szándéka megérdemelt, odáig merészkedtem, hogy megkérjem Mrs. Grahamet: hadd vessek még egy pillantást a képre, ha még ott van. - Ó, igen, jöjjön be - mondotta (mert a kertben találkoztam velük). - Befejeztem, be is van keretezve, elküldésre készen; de mondja el a végső véleményét, és ha tud még valami javítást ajánlani, azt... legalábbis illően mérlegelni fogom. A kép meglepően szép volt: maga a valóságos helyszín, amelyet varázslat ültetett át a vászonra; ám óvatosan és kevés szóval fejeztem ki tetszésemet, mert féltem, hogy megharagítom. Ő azonban figyelmesen szemlélte arckifejezésemet, és művészi büszkeségét nyilván kielégítette, amikor szememből kiolvashatta őszinte csodálatomat. Hanem amíg a képet néztem, a könyvre gondoltam, és azon tűnődtem, vajon hogyan adhatnám oda. Inamba szállt a bátorságom, mégis eltökéltem: nem leszek ostoba, nem jövök el úgy, hogy még csak meg sem kísérlem. Hasztalan volt alkalomra várnom, s hasztalan megpróbálkoznom azzal, hogy az alkalomhoz illő szónoklatot agyaljak ki. Minél egyszerűbben, minél természetesebben csinálom, annál jobb, gondoltam; kinéztem hát az ablakon, hogy összeszedjem a bátorságomat, aztán elővettem a könyvet, megfordultam, és a kezébe adtam ezzel a rövid magyarázattal:

41

- A Marmion-t óhajtotta olvasni, Mrs. Graham; tessék, itt van, ha lenne olyan szíves elfogadni. Arcát pillanatnyi pír futotta el - talán helyettem pirult el, amiért ilyen félszegen állok elő ajándékommal: komolyan szemügyre vette a kötetet, elöl is, hátul is; azután némán végigpergette a lapjait, közben homlokát ráncolta, komoly gondolatokba merülve; majd becsukta a könyvet, szemét rám emelte, és halkan megkérdezte az árát - én pedig éreztem, hogy arcomat forrón elönti a vér. - Sajnálom, ha megsértettem, Mr. Markham - mondotta -, de nem fogadhatom el a könyvet, csak ha megfizetem. - És az asztalra tette. - Miért nem? - Mert... - Elhallgatott, és a szőnyeget nézte. - Miért nem? - ismételtem oly ingerülten, hogy kénytelen volt felemelni tekintetét, és egyenesen az arcomba nézni. - Mert nem szívesen fogadok el olyasmit, amit sosem tudok viszonozni. Már így is le vagyok kötelezve magának a fiam iránti kedvességéért; ezért azonban az ő hálás szeretete és a tulajdon jó érzése a jutalom. - Ostobaság! - tört ki belőlem. Megint felém fordította tekintetét nyugodt, komoly csodálkozással, amely szemrehányással is felért, akár ez volt a szándéka, akár nem. - Tehát nem fogadja el a könyvet? - kérdeztem szelídebben, mint ahogyan addig beszéltem. - Szívesen elfogadom, ha engedi, hogy megfizessem. Közöltem a pontos árát, hozzá a postaköltséget olyan nyugodt hangon, amilyen csak tőlem telt - mert az igazat megvallva, sírni tudtam volna csalódottságomban és bosszúságomban. Elővette tárcáját, nagy nyugalommal előszámlálta a pénzt, de tétovázott, hogy a kezembe adja-e. Figyelmesen szemlélt, és csillapítóan lágy hangon megjegyezte: - Ön sértve érzi magát, Mr. Markham; bárcsak megértethetném önnel, hogy... hogy én... - Tökéletesen megértem önt - mondtam. - Azt gondolja, hogy ha ezt a csekélységet elfogadja most tőlem, visszaélnék vele a jövőben; pedig téved: ha lekötelez azzal, hogy elfogadja, higgye el, nem építek erre semmiféle reményt, s nem tekintem jövendő kegyek zálogául: különben is ostobaság lekötelezettséget emlegetni - hiszen tudnia kell, hogy csak én vagyok lekötelezve, ön tesz vele szívességet, ha elfogadja. - Nos, akkor szaván fogom - felelte angyali mosollyal, és visszatette tárcájába a gyűlöletes pénzt -, de emlékezzék! - Emlékezni fogok... arra, amit mondtam; kegyed pedig ne büntesse merészségemet azzal, hogy megfoszt a barátságától, és ne várja el, hogy vezeklésül távolabb tartsam magamat, mint eddig - mondtam, és kezet nyújtottam búcsúzóul, mert túlságosan izgatott voltam, hogysem ott maradjak. - Nos hát, legyen minden úgy, mint eddig - felelte, és elfogulatlanul kezembe tette a kezét; s amíg tartottam, alig állhattam meg, hogy ajkamhoz ne szorítsam; ez azonban öngyilkos őrültség lett volna; vakmerő voltam már eddig is, és ez az elsietett ajándékozás kis híján halálos csapást mért reményeimre.

42

Zaklatott, égő szívvel és aggyal siettem hazafelé, mit sem törődve a perzselő déli nappal feledve mindent őrajta kívül, akit az imént hagytam el - semmit se bánva, csak az ő megközelíthetetlenségét és a magam elhamarkodottságát és tapintatlanságát - nem félve semmit, csak az ő gyűlöletes elhatározását és a magam tehetetlenségét, hogy legyőzzem - nem remélve semmit. De megálljunk, nem untatlak tovább tusakodó reményeimmel és aggályaimmal, komoly elmélkedéseimmel és elhatározásaimmal.

43

KILENCEDIK FEJEZET Érzelmeim jóformán elszakadtak már Eliza Millwardtól, de még nem hagytam fel a lelkészlakba tett látogatásaimmal, mert szerettem volna Eliza számára megkönnyíteni a dolgot: hogy ne okozzak nagy bánatot, ne keltsek nagy neheztelést - és ne is adjam magamat a falu szájára; meg aztán ha végleg távol maradok, a lelkész, aki meg volt róla győződve, hogy látogatásaim főként, ha ugyan nem teljesen, neki szólnak, bizonyára személyes sértésnek tekinti, ha elhanyagolom. Amikor azonban Mrs. Grahammel folytatott beszélgetésem másnapján ellátogattam a lelkészlakba, ő maga történetesen nem volt otthon - mely körülmény egyáltalán nem volt olyan kellemes a számomra, mint lett volna korábban. Millward kisasszony, igaz, ott volt, de ő persze jóformán elhanyagolható tényező. Akárhogyan is, eltökéltem, hogy rövidre fogom a vizitet, és testvéri, baráti hangon beszélek Elizával, amelyre régi ismeretségünk feljogosít, és amely, véltem, nem sértheti, de nem is kelthet benne hiú reményeket. Sohasem szoktam sem vele, sem mással Mrs. Grahamről beszélni; most azonban alig ültem ott három perce, maga Eliza hozta szóba a hölgyet, méghozzá figyelemre méltó módon. - Ó, Mr. Markham! - mondta megbotránkozott arckifejezéssel és szinte suttogóra fogott hangon. - Mit szól, milyen döbbenetes hírt hallani Mrs. Grahamről? Meg tud győzni valamivel arról, hogy alaptalan? - Miféle hírt? - Ugyan, hiszen tudja! - mosolygott ravaszkásan, és a fejét ingatta. - Nem tudok semmiről. Mi a csudáról beszél, Eliza? - Ó, engem ne kérdezzen! Belőlem ugyan ki nem húzza! - És felvette azt a batiszt zsebkendőt, amelyet széles csipkeszegéllyel díszített, és tovább szorgoskodott. - Miről van szó, Millward kisasszony? Mire céloz a húga? - fordultam a nővéréhez, akit szemmel láthatólag mélységesen elfoglalt egy durva szövésű, széles lepedő szegése. - Nem tudom - felelte. - Holmi ostoba rágalom lehet, amit valaki kitalált. Én nem is hallottam, míg Eliza el nem mondta a minap, de ha az egész falu ezt dünnyögné a fülembe, akkor sem hinném el, jobban ismerem annál Mrs. Grahamet! - Úgy is van, Millward kisasszony! Jómagam sem, akármiről van is szó. - Igazán szép, ha ilyen megnyugtató meggyőződéssel valljuk mindazok értékét, akiket szeretünk. Csak azt az egyet kívánom, ne csalatkozzék a bizalmában. Eliza felnézett kézimunkájából, és olyan bánatos gyengédséggel pillantott rám, hogy a szívem is elolvadt volna, ha annak a szempárnak a mélyén ott nem lappang valami, ami nagyon nem volt kedvemre való; s azon tűnődtem, hogyan is csodálhattam valaha, és nővérének becsületes arca és apró, szürke szemének tekintete bizony sokkal rokonszenvesebbnek tűnt; e pillanatban haragudtam Elizára a Mrs. Grahammel kapcsolatos burkolt célozgatása miatt, amelynek akkor sem lehetett semmi alapja, ha ő mélységesen hitt az ellenkezőjében. Akkor azonban nem szóltam többet a tárgyról, másról sem igen; s mert úgy találtam, hogy nem tudom visszanyerni higgadtságomat, hamarosan felkeltem és elbúcsúztam, azzal mentve ki magamat, hogy a gazdaságban van dolgom; s valóban a gazdaságba is mentem, és meg sem fordult agyamban a gondolat, hogy e rejtelmes hírnek lehet valami alapja, csak azon töpreng-

44

tem, vajon mi is lehet, kitől származik, mi rejlik mögötte, s mi volna az elhallgattatásának vagy a megcáfolásának a legbiztosabb módja. Néhány nap múlva megint vendégeink voltak uzsonnára; barátaink és szomszédaink szokásos társaságát invitáltuk meg, közöttük Mrs. Grahamet. Ezúttal nem menthette ki magát azon a címen, hogy sötét az este, vagy kedvezőtlen az idő, és nagy megkönnyebbülésemre el is jött. Nélküle elviselhetetlen nyűgnek éreztem volna az egészet; megérkezésének pillanatában azonban új élet költözött a házba, s ha a többi vendéget nem hanyagolhattam is el őmiatta, s azt sem remélhettem, hogy figyelmét és társalgását magamnak foglalhatom le, mégis nem mindennapi élvezetet vártam ettől az estétől. Mr. Lawrence is eljött. A többiek már ott voltak, mire megérkezett. Kíváncsi voltam, hogyan fog viselkedni Mrs. Grahammel. Amikor belépett, mindössze főhajtással üdvözölték egymást, s miután Mr. Lawrence udvariasan köszöntötte a társaság többi tagját, a szép özvegytől messze ült le, anyám és Rose között. - Látott már efféle színlelést? - suttogta Eliza, aki mellettem ült. - Nem azt mondaná, hogy tökéletesen idegenek egymásnak? - Szinte azt; de miért érdekes ez? - Miért érdekes?! Csak nem akarja azt állítani, hogy nem tud semmit? - Miről nem tudok semmit? - kérdeztem oly éles hangon, hogy Eliza összerezzent. - Csitt! - suttogta. - Ne olyan hangosan! - Akkor mondja meg - folytattam halkabban -, hogy mire céloz? Gyűlölöm a talányokat. - Hát tudja, én nem szavatolok az igazságáért, távol álljon tőlem, de csakugyan nem hallotta?... - Nem hallottam semmit, csak magától. - Akkor készakarva süketnek tetteti magát, mert ezt igazán bárki megmondhatja; látom, csak megharagítanám, ha elismételném, úgyhogy az lesz a legjobb, ha nem is szólok egy szót sem. Összeszorította ajkát, kezét összekulcsolta ölében; maga volt a megsértett szelídség. - Ha nem akart megharagítani, az lett volna a legjobb, ha egyáltalán nem szól egy szót sem; vagy pedig kimondta volna nyíltan és becsületesen, amit akar. Elfordította arcát, elővette zsebkendőjét, felállt, és az ablakhoz lépett, ott állt egy darabig vélhetőleg könnyeit ontva. Elképedtem, bosszankodtam, restelkedtem - nem annyira a magam nyersesége, mint az ő gyerekes viselkedése miatt. Senki sem vette azonban észre Elizát, és hamarosan az uzsonnaasztalhoz szólítottak bennünket; azon a vidéken uzsonnánál mindig szokás volt asztalhoz ülni, komoly étkezésnek számított, mert korán ebédeltünk. Amikor elfoglaltam helyemet, Rose ült mellettem, másik oldalamon pedig üres volt a szék. - Leülhetek maga mellé? - kérdezte egy halk hang mellettem. - Ha óhajt - válaszoltam, és Eliza leült az üres székre; majd felnézett rám félig szomorkás, félig pajkos mosollyal, úgy suttogta: - Maga olyan szigorú, Gilbert! Kissé megvető mosollyal nyújtottam oda a teáját, de nem szóltam semmit, mert nem volt mit szólnom. - Mivel sértettem meg? - kérdezte még panaszosabban. - Bárcsak tudnám!
45

- Ej, Eliza, igya a teáját, és ne csacsiskodjék - feleltem, s odanyújtottam a cukrot meg a tejszínt. Ekkor kis mozgás támadt a másik oldalamon: Wilson kisasszony okozta, aki arról tárgyalt Rose-zal, hogy cseréljenek helyet. - Lenne olyan szíves helyet cserélni velem, Markham kisasszony? - kérdezte. - Nem szeretnék Mrs. Graham mellett ülni. Ha a kegyed mamája illendőnek tartja, hogy ilyen személyeket hívjon meg a házába, az ellen sem lehet kifogása, ha a leánya társalog velük. Ez utóbbi mellékmondat már afféle magánbeszédként hangzott el, amikor Rose odább ment; én azonban nem voltam annyira udvarias, hogy eleresszem a fülem mellett. - Lenne olyan szíves megmagyarázni, hogyan érti ezt, Wilson kisasszony? - kérdeztem. A kérdésen elcsodálkozott, ha nem is nagyon. - Némiképpen meglep, Mr. Markham - felelte hűvösen, mert hamar visszanyerte önuralmát -, hogy Mrs. Markham ilyen személyt hív meg a házába, mint amilyen Mrs. Graham; habár talán nincs tisztában azzal, hogy a hölgy jelleme aligha tekinthető feddhetetlennek. - Sem ő nincs ezzel tisztában, sem én; épp ezért kegyeskedjék megmagyarázni egy kissé behatóbban, hogy mire gondol. - Sem a hely, sem az idő nem alkalmas az efféle magyarázatra; ám alig hinném, hogy csakugyan annyira tájékozatlan, mint amilyennek tetteti magát, hisz bizonyára éppolyan jól ismeri a hölgyet, mint én. - Valóban, sőt talán egy kicsit jobban; éppen ezért, ha lenne szíves tájékoztatni arról, hogy mi rosszat hallott, vagy mit képzel felőle, talán módomban áll majd kiigazítani az értesülését. - Meg tudja hát mondani, hogy ki volt a férje, vagy hogy volt-e egyáltalán? Szavamat vette a felháborodás. Nem álltam volna jót magamért, ha ott nyomban válaszolok. - Sosem vette észre - kérdezte Eliza -, hogy milyen meglepő hasonlatosság van a gyermeke és... - És kicsoda között? - kérdezte hideg, metsző hangon Wilson kisasszony. Eliza megrémült; habogva kimondott véleményét csak az én fülemnek szánta. - Ó, bocsásson meg! - mentegetőzött. - Lehet, hogy tévedek... talán tévedek. - Szavait azonban álnok szeme sarkából rám vetett, alattomosan gúnyos pillantás kísérte. - Szükségtelen bocsánatot kérnie - felelte barátnéja -, de senkit sem látok itt, aki a gyermekre hasonlítana, kivéve az anyját; és ha rosszindulatú híreszteléseket hall, Eliza kisasszony, megköszönném, azazhogy helyesebben tenné, ha tartózkodnék az elismétlésüktől. Feltételezem, hogy az a személy, akire utal, Mr. Lawrence; de biztosíthatom kegyedet, hogy a gyanúja e tekintetben merőben téves; és ha Mr. Lawrence-nek egyáltalán van kapcsolata a hölggyel (amit egyikünk sem állíthat joggal), benne legalább van kellő illendőség (s ezt nem mindenkiről lehet elmondani), amely visszatartja attól, hogy futó ismeretségnél többet ismerjen el tisztes személyek társaságában; nyilvánvalóan meglepte és bosszantotta, hogy itt találta a hölgyet. - Rajta! - kiáltott Fergus, aki Eliza másik oldalán ült; ő volt az egyetlen, aki megosztotta velünk az asztalnak ezt az oldalát. - Csak rajta! Tépjék csak szét ízről ízre! Egy ép porcikája ne maradjon!

46

Wilson kisasszony dermesztő megvetéssel kihúzta magát, de nem szólt. Eliza válaszolt volna, én azonban megelőztem, mert a tőlem telhető legnagyobb nyugalommal azt mondtam, habár a hangom kétségtelenül elárulta némiképpen az érzelmeimet: - Elég ebből; ha nincs más témánk, mint a nálunk különbek becsmérlése, jobb, ha hallgatunk. - De még mennyire! - jegyezte meg Fergus. - A mi nagytiszteletű urunknak is ez a véleménye; legragyogóbb stílusában intézett szózatot a társasághoz, és olykor-olykor szigorú rosszallással pillantott rátok, ti meg itt ültök, tiszteletlenül sugdolóztok és motyogtok; pedig egyszer még el is hallgatott egy történetnek vagy prédikációnak, magam sem tudom, melyiknek, a kellős közepén, és rád szegezte a szemét, Gilbert, mintha ezt mondaná: „Majd ha Mr. Markham abbahagyja az udvarolgatást annak a két hölgynek, akkor folytatom.” Nem tudom, mi hangzott még el az uzsonnaasztalnál, sem azt, hogy hogyan tudtam türelmesen végigülni az étkezést. Arra azonban emlékszem, hogy nagy nehezen nyeltem csak le a maradék teámat, és egy falat nem ment le a torkomon, s hogy első dolgom az volt, hogy Arthur Grahamre bámultam, aki édesanyja mellett ült az asztal másik oldalán, utána pedig Mr. Lawrence-re az asztal túlsó végén; először hasonlatosságot véltem felfedezni, majd további szemlélődés után arra a következtetésre jutottam, hogy csak képzelődtem. Igaz, mind a kettőnek finomabbak a vonásai, és vékonyabbak a csontjai, mint amilyen az erősebb nem tagjainak általában osztályrészéül jut, és Lawrence arcbőre sápadt és tiszta, Arthuré pedig finom és fehér; hanem Arthur apró, kissé fitos orra sosem lesz olyan hosszú és egyenes, mint Mr. Lawrence-é; arcának vonala pedig, habár még nem eléggé telt ahhoz, hogy kerek legyen, és nagyon is finoman csúcsosodik a kicsi, gödröcskés állban, hogysem szögletes legyen, sohasem lesz olyan hosszú és tojásdad, mint a másiké, a gyermek haja pedig nyilvánvalóan világosabb, melegebb árnyalatú, mint amilyen a férfié valaha is lehetett. Nagy, tiszta kék szeme is, bár olykor komolyabb a koránál, merőben más, mint Mr. Lawrence tartózkodó, mogyoróbarna szeme, ahonnan oly bizalmatlanul pillant ki az érzékeny lélek, mintha minden percben kész volna visszahúzódni a goromba, értetlen világ sértései elől. Én nyomorult, hogy egy pillanatig is helyt adtam ennek a gyűlöletes gondolatnak! Hát nem ismerem Mrs. Grahamet? Nem láttam őt, nem beszélgettem vele több alkalommal? Nem vagyok-e bizonyos benne, hogy értelem, hogy a lélek tisztasága és emelkedettsége tekintetében mérhetetlenül felette áll bármelyik becsmérlőjének? Mi több, hogy ő a legnemesebb, a legimádandóbb nő, akit valaha láttam, akinek a létezését egyáltalán elképzeltem? Igen, én is elmondhatom Mary Millwarddal (amilyen értelmes leány), hogy ha az egész falu - nem: az egész világ e szörnyű hazugságokat dünnyögné a fülembe, akkor sem hinném el, mert jobban ismerem őt valamennyiüknél. Eközben elmémet feltüzelte a felháborodás, szívem majd széttörte küszködő szenvedélyeinek börtönét. Nem is igen próbáltam leplezni, milyen undorral és gyűlölettel szemlélem két szép szomszédnőmet. Többen is megróttak szórakozottságomért, s hogy udvariatlanul elhanyagolom a hölgyeket; ám én ügyet sem vetettem erre: azzal törődtem csak gondolataimnak egyetlen nagyszerű tárgya mellett, hogy a teáscsészék visszatérjenek a tálcára, és ne jöjjenek le onnan megint. Azt hittem, Mr. Millward sosem szűnik meg azt emlegetni, hogy ő nem híve a teának, s hogy felettébb ártalmas a gyomrot egészségesebb táplálék helyett löttyökkel megterhelni, miáltal időt nyert a negyedik csésze elfogyasztására. Nagy sokára véget ért az uzsonna; egyetlen mentegetőző szó nélkül felkeltem, otthagytam az asztalt és a vendégeket - nem tűrhettem tovább a társaságukat. Kirohantam, hogy a balzsamos alkonyi léggel hűtsem le agyamat, vagy a kert magányában engedjem át magam szenvedélyes gondolataimnak. Hogy az ablakokból meg ne lássanak, a rétet szegélyező csöndes utacskán mentem le, amelynek alján rózsa- és lonclugasban egy pad állt. Ide ültem le, hogy átgondoljam a wildfelli
47

udvarház úrnőjének erényeit és sérelmeit; két percig sem időztem még azonban, amikor hangok és nevetés és a fák között észlelt mozgás arról tájékoztattak, hogy az egész társaság kijött levegőzni a kertbe. Meghúzódtam a lugas sarkában, és azt reméltem, észrevétlenül és háborítatlanul, biztonságban ott maradhatok. De nem - az áldóját! -, valaki közeledett az úton! Miért nem élvezhetik a nyitott kert virágait és napsütését, miért nem hagyják meg ezt a napfénytelen zugot nekem, a szúnyogoknak meg a muslicáknak? Ám amikor az összefonódó ágak illatos függönyén átkukkantva felfedeztem, kik a betolakodók (mert a hangok moraja tudatta, hogy többen vannak), bosszúságom nyomban elpárolgott, és merőben másfajta érzés borzongatta meg lelkemet - az ösvényen ugyanis Mrs. Graham közeledett lassan, oldalán Arthurral, és senki más. Miért vannak egyedül? A becsmérlő nyelvek mérge már mindenkit átjárt? Hátat fordított neki az egész társaság? Hirtelen eszembe ötlött, hogy láttam, amint az est kezdetén Mrs. Wilson közelebb húzza a székét anyámhoz, előrehajol, nyilván holmi fontos, bizalmas értesülést közölve; s fejének szüntelen csóválásából, ráncos ábrázatának gyakori eltorzulásából, csúf, apró szemének hunyorgásából, rosszindulatú pislogásából arra következtettem, hogy energiáját holmi ízes botrány köti le; a közlés óvatos bizalmasságából pedig arra, hogy a rágalmaknak boldogtalan tárgya valamelyik jelenlevő személy; s mindeme jelekből, hozzávéve anyámnak elszörnyedéssel elegy hitetlenkedést tükröző tekintetét és mozdulatait, arra a következtetésre jutottam, hogy a téma bizonyára Mrs. Graham. Nem bukkantam elő rejtekhelyemről, míg ő oda nem ért szinte az ösvény végére, nehogy megjelenésem elriassza; még így is, amikor előléptem, megtorpant, és úgy látszott, legszívesebben visszafordulna. - Ó, kérem, ne zavartassa magát, Mr. Markham! - szólalt meg. - Mi magunk is menedéket keresőben jöttünk ide, nem azért, hogy az ön magányába betolakodjunk. - Nem vagyok remete, Mrs. Graham, habár az, hogy ilyen udvariatlanul távol vagyok vendégeim körétől, valóban ilyesmire enged következtetni. - Attól tartottam, nem érzi jól magát - mondta, és vonásain őszinte érdeklődés tükröződött. - Valóban nem éreztem jól magam, de már elmúlt. Kérem, üljön le egy kicsit, és pihenjen, s mondja el, hogyan tetszik ez a lugas - mondtam, s Arthurt a vállánál fölemelve, a pad közepére telepítettem, ezzel biztosítottam a mamája jelenlétét, ki elismerve, hogy a hely igen vonzó menedék, maga is visszahúzódott az egyik sarokba, míg én magam a másikat foglaltam el. Ám a „menedék” szó zavart. Vajon csakugyan a többiek kíméletlensége indította arra, hogy a magányban keressen békességet? - Miért hagyták egyedül kegyedet? - kérdeztem. - Én hagytam ott őket - hangzott a mosolygó válasz. - Halálra untatott a csevegés, nincs, ami jobban kimerítene. El sem tudom képzelni, hogyan győzik szusszal. Önkéntelenül elmosolyodtam a csodálkozásán. - Talán kötelességüknek vélik, hogy szüntelenül beszélgessenek - folytatta -, s ezért egy percig se állnak meg gondolkodni, hanem céltalan semmiségekkel, hiábavaló ismételgetéssel töltik az időt, amikor nem kínálkozik valóban érdekes beszédtárgy. Vagy csakugyan élvezetüket lelik az effajta társalgásban? - Nagyon valószínű - mondtam -; sekélyes agyuk nem alkalmas nagy gondolatok befogadására, könnyű elméjüket olyan elcsépelt közhelyek ragadják magukkal, amelyek jobb agyberendezést meg sem rezdítenek; s ha nem ilyesmiről folyik a szó, úgy más témájuk nincs, mint nyakig belemerülni a pletyka mocsarába, mert ez a legfőbb gyönyörűségük.
48

- De csak nem mindnyájuknak? - kiáltott fel a hölgy, akit meglepett megjegyzésem keserűsége. - Nem; bizonyára nem; a húgomat felmentem az efféle elfajult ízlés vádja alól, s anyámat is, ha netán rá is kiterjesztette volna elítélő véleményét. - Nem ítélek én el senkit, s legkevésbé akartam tiszteletlenül utalni az édesanyjára. Ismertem értelmes embereket is, akik mesterei az ilyenfajta társalgásnak, ha a körülmények rákényszerítik őket; én azonban nem dicsekedhetem efféle adottsággal. Ez alkalommal, ameddig csak tudtam, odafigyeltem, ám amikor erőm kimerült, ellopóztam, hogy néhány percnyi felüdülést leljek ezen a csendes ösvényen. Utálok beszélgetni, amikor nincs szó gondolatok vagy érzések cseréjéről, s amikor semmi jót nem ad és nem kap az ember. - Nos, ha bármikor terhelném a szószátyárságommal, azonnal figyelmeztessen, és ígérem, nem sértődöm meg; mert megvan bennem az a képesség, hogy nemcsak beszélni, de hallgatni is szeretek azoknak a társaságában, akiket... egyszóval a barátaim társaságában. - Nem egészen hiszek magának; ám ha így volna, pontosan összeillenénk. - Egyéb vonatkozásban tehát olyan vagyok, amilyennek óhajt? - Nem úgy értettem. Milyen gyönyörű itt a lomb, ahol a nap átsüt rajta! - mondotta, mert más mederbe akarta terelni a beszélgetést. Valóban gyönyörű volt, ahol a nap vízszintes sugarai áthatoltak az előttünk haladó ösvény túlsó oldalát szegélyező fák és bokrok sűrűjén, enyhítve zöld homályukat, foltokban világítva meg az áttetsző, fénylőn arany-zöld leveleket. - Szinte azt kívánom, bárcsak ne volnék festő - jegyezte meg társnőm. - Vajon miért? Az ember azt hinné, ilyenkor lelkesíti a legjobban az a képessége, hogy utánozni tudja a természet ecsetjének ragyogó és elbűvölő vonásait! - Nem; mert ahelyett, hogy tökéletesen átadnám magamat az élvezetüknek, úgy, mint más, szüntelenül azon töröm a fejemet, hogyan éreztethetném ugyanezt a hatást a vásznon; és mivel ez megoldhatatlan, mindez merő hiúság és a lélek felzaklatása. - Tulajdon megelégedésére nem szolgál talán, másokat azonban megörvendeztethet, és meg is örvendeztet fáradozásának gyümölcsével. - Nos, végtére is nem panaszkodhatom: talán kevesen lelik akkora örömüket abban a munkában, amely megélhetésüket jelenti, mint én. Valaki jön. Láthatóan bosszantotta, hogy megzavarnak. - Csak Mr. Lawrence és Wilson kisasszony az - mondtam -; háborítatlanul óhajtanak sétálni. Nem fognak megzavarni minket. Nem tudtam megfejteni arckifejezését; arról azonban meggyőződhettem, hogy féltékenység nincs benne. Különben is: mi közöm hozzá? - Milyen teremtés Wilson kisasszony?- kérdezte Mrs. Graham. - Születését és helyzetét figyelembe véve az átlagnál elegánsabb és tehetségesebb; némelyek szerint úrinőhöz illő és kellemes a magatartása. - Ma némileg hidegnek és fensőbbségesnek éreztem a modorát. - Valószínű, hogy kegyeddel csakugyan ilyen. Vélhetőleg ellenszenvet táplál kegyed iránt, mert alighanem a vetélytársnőjének tekinti.
49

- Engem! Ez lehetetlen, Mr. Markham! - mondta, láthatólag megdöbbenve és bosszúsan. - Nos, én nem tudhatok erről semmit - viszonoztam meglehetősen konokul; mert úgy véltem, a bosszúsága főként ellenem irányul. A pár most néhány lépésnyire megközelített bennünket. Lugasunk megbújt egy sarokban, amely előtt az utacska egy levegősebb sétány felé kanyarodott a kert aljában. Ahogy ezen közeledtek, Jane Wilson tekintetéből láttam, hogy társa figyelmét ránk irányítja; hasonlóképpen hideg, gunyoros mosolyából, valamint a társalgásnak néhány elkapott foszlányából nagyon jól tudtam, azt a gondolatot akarja társa fejébe plántálni, hogy kettőnket erős kötelék fűz egymáshoz. Észrevettem, hogy Mr. Lawrence arcát halántékáig elönti a pír: elhaladtában egyetlen óvatos pillantást vetett ránk, majd elkomolyodva ment tovább, de láthatólag nem válaszolt Wilson kisasszony megjegyzéseire. Igaz hát, hogy terveket sző Mrs. Grahammel kapcsolatban; s ha szándéka tisztességes, nem igyekezne oly aggályos gonddal leplezni. Mrs. Graham természetesen vétlen a dologban, ő azonban minden megvetést megérdemel. Míg e gondolatok száguldottak át agyamon, társnőm hirtelen felállt, és fiát szólította; most már megkeresik a társaságot, mondta, és legott távoztak az utacskán. Kétségtelenül meghallott vagy megsejtett valamit Wilson kisasszony megjegyzéseiből, következésképp természetesen véget akart vetni a tête-à-tête-nek, kivált, mert e pillanatban orcám az egykori barátom iránti felháborodás tüzében égett, s ezt Mrs. Graham talán holmi ostoba zavar pirulásának vélte. Ezért is nehezteltem Wilson kisasszonyra; s minél többet gondoltam a viselkedésére, annál jobban megutáltam. Későre járt, mire visszatértem a társasághoz. Mrs. Graham már készült a távozásra, s elbúcsúzott a többiektől, akik már visszamentek a házba. Felajánlottam - nem: könyörögtem, hogy hazakísérhessem. Mr. Lawrence épp ott állt, és valakivel beszélgetett. Nem nézett ránk, amikor azonban meghallotta szívre ható kérlelésemet, mondat közben elhallgatott, úgy figyelt Mrs. Graham válaszára, s csak akkor folytatta csendes elégedettséget tükröző arckifejezéssel, amikor meghallotta, hogy a válasz tagadó. Tagadó volt kétségtelenül, de nem barátságtalan. Mrs. Grahamet nem lehetett meggyőzni arról, hogy őt vagy gyermekét veszedelem fenyegetheti, ha kíséret nélkül mennek végig a magányos ösvényeken, át a mezőkön. Még nappal van, és nem fog találkozni senkivel; vagy ha mégis, az emberek itt csöndesek és ártalmatlanok, efelől egészen bizonyos. Hallani sem akart arról, hogy bárki is vállalja a kényelmetlenséget, hogy elkíséri, habár Fergus is felajánlotta szolgálatait, hátha nyájasabb fogadtatásban részesül, mint én, anyám pedig kérlelte, hadd küldje el vele egyik béresünket. Amikor elment, a többi sívó pusztaság volt, vagy annál is rosszabb. Lawrence megpróbált bevonni a beszélgetésbe, de én keresztülnéztem rajta, és átmentem a szoba túlsó végébe. A társaság nemsokára feloszlott, és ő maga is elköszönt. Amikor hozzám lépett, nem voltam hajlandó meglátni kinyújtott kezét, sem meghallani köszönését, amíg meg nem ismételte; akkor, csak hogy szabaduljak tőle, tagolatlan választ motyogtam, mogorva biccentés kíséretében. - Mi baj, Markham? - suttogta Lawrence. Haragos és megvető pillantás volt a válaszom. - Azért dühös, mert Mrs. Graham nem engedte meg, hogy hazakísérje? - kérdezte halvány mosollyal, amely kis híján megfosztott önfegyelmemtől.

50

Lenyeltem azonban a heves választ, és csupán ennyit kérdeztem: - Mi köze hozzá? - Semmi - felelte ő bosszantó nyugalommal -, csupán - tekintetét arcomra emelte, és szokatlan komolysággal folytatta -, csupán azt hadd mondjam meg magának, Markham, hogy ha ilyen irányú szándékai volnának, minden bizonnyal kudarcot vall; fáj látnom, hogy hiú reményeket táplál, és erejét hasztalan kísérletekre fecsérli, mert... - Képmutató! - kiáltottam fel; ő pedig meghökkent, üres tekintettel meredt rám, elfehéredett, és egyetlen szó nélkül eltávozott. Elevenébe vágtam; és örültem ennek.

51

TIZEDIK FEJEZET Amikor mindenki hazament, megtudtam, hogy a gyalázatos rágalom elterjedt az egész társaságban - méghozzá magának az áldozatnak a jelenlétében. Rose mindenesetre szent esküvéssel fogadta, hogy ő nem hitte el, és nem is hiszi el soha, anyám is kijelentette ugyanezt, habár, attól tartok, az ő szavát nem nyomatékosította ugyanolyan mértékben az őszinte, tántoríthatatlan hitetlenség. A dolog láthatólag szüntelenül foglalkoztatta, és időnként ilyesféle kifejezésekkel bosszantott: - Ejnye, ejnye, ki gondolta volna! - Nahát! Én mindig is gondoltam, hogy van abban az asszonyban valami különös. - Látjátok, ide vezet, ha egy nő mindenáron más akar lenni, mint a többiek! - Egy ízben pedig így szólt: - Első perctől fogva gyanús volt nekem az a nagy titokzatosság... gondoltam én, hogy nem sül ki belőle semmi jó; de hát azért bizony szomorú dolog ez, igen szomorú! - De hiszen azt állította, anyám, hogy nem hisz a mendemondákban! - szólt Fergus. - Nem is hiszek, drágám; hanem azért, tudod, csak van valami alapjuk! - Alapjuk a világ gonoszsága, hamissága - vágtam közbe -, meg az, hogy Mr. Lawrence-et egy-két este látták arrafelé, és a falubeli rossz nyelvek szerint ilyenkor az idegen hölgynél teszi tiszteletét, a pletykafészkek pedig kapva kaptak ezen a híresztelésen, s erre építették fel pokoli alkotmányukat. - Igen, igen, Gilbert, de azért csak van valami a modorában, ami tápot ad az efféle híreknek. - Tehát anyám talál valami kivetnivalót a modorában? - Nem, dehogy; hanem azt magam is mindig mondtam, hogy van Mrs. Grahamben valami különös. Úgy emlékszem, még aznap este határoztam el, hogy újabb rohamot kísérlek meg a wildfelli udvarház ellen. Egy hét is elmúlt már a vendégség óta, s én naponta kísérleteztem azzal, hogy sétája közben találkozzam az udvarház úrnőjével; s mivel mindannyiszor csalódnom kellett (valószínűleg ő maga akarta így), esténként azon törtem a fejem, miféle ürüggyel látogathatnám meg újra. Nagy sokára oda lyukadtam ki, hogy tovább nem bírom a hiányát (ebből is láthatod, hova jutottam már), leemeltem hát a könyvespolcról egy ódon kötetet - amely, úgy véltem, érdekelheti, habár, a könyv csúnya és meglehetősen rongyos lévén, eddig még nem mertem Mrs. Grahamnek felajánlani -, s elsiettem, ha nem is minden szorongás nélkül; vajon hogyan fogad, s vajon én össze tudom-e kellőképpen szedni a bátorságomat, hogy ilyen átlátszó ürüggyel toppanjak elébe? Habár talán megpillantom a réten vagy a kertben, és akkor nem lesz nehéz; szabályosan kopogtatni az ajtaján azzal a kilátással, hogy Rachel tessékel be komoran meglepett, barátságtalan úrnője elé - ez zaklatott fel igazán. Óhajom azonban nem teljesült. Magát Mrs. Grahamet nem láttam sehol; ám Arthur a kertben játszott pajkos kiskutyájával. Benéztem a kapu fölött, és szólítottam a gyereket. Hívott, hogy menjek be, de megmondtam neki, hogy csak édesanyja engedelmével tehetem. - Megyek, megkérdem - szólt a gyerek. - Nem, nem, Arthur, ne tedd; hanem hogyha nincs elfoglalva, kérd meg, jöjjön ki egy percre: mondd meg, hogy szeretnék beszélni vele. Elfutott, hogy teljesítse kérésemet, és hamarosan vissza is tért az édesanyjával. Milyen bájos látvány volt, amint sötét fürtjei örvénylettek a könnyű nyári szellőben, szép arcát halvány pír
52

futotta el, arcát beragyogta a mosoly! Drága Arthur, beh sokkal is tartozom neked ezért a boldog találkozásért meg a többiért! Általad menten megszabadultam minden formaságtól, félelemtől, görcstől. A szerelemben nincs különb közbenjáró, mint egy vidám, nyíltszívű gyerek - mindig kész az elszakadt szerető szívek egyesítésére, a szokások komor szakadékának áthidalására, a rideg tartózkodás megolvasztására, a szörnyű szertartásosság és büszkeség válaszfalainak lerombolására. - Nos, Mr. Markham, mit óhajt? - kérdezte az ifjú anya, és nyájas mosollyal közeledett felém. - Szeretném, ha belepillantana ebbe a könyvbe, s ha úgy tetszik, vegye el, és tanulmányozza kedvére. Nem mentegetőzöm, amiért kihívattam egy ilyen szép estén, még ha nem valami fontos ügy hozott is ide. - Mondd, hogy jöjjön be, mama - kérlelte Arthur. - Bejönne egy kicsit? - kérdezte a hölgy. - Igen; szeretném megnézni, hogyan műveli a kertjét. - Meg azt, hogy a húga palántái hogyan fejlődnek a kezem alatt - tette hozzá Mrs. Graham, és kinyitotta a kaput. Végigsétáltunk a kerten, és a virágokról, a fákról meg a könyvről beszélgettünk - majd egyebekről is. Nyájas és kellemes volt az este s hasonlóképpen a sétapartnerem is. Apródonként olyan meleg gyengédség töltött el, amilyen talán még soha; mégsem mondtam semmi megfoghatót, ő sem öltött fel elutasító magatartást, míg csak el nem értünk egy moharózsafához, amelyet néhány hete hoztam Mrs. Grahamnek a húgom nevében. Leszakított egy gyönyörű, félig kifeslett bimbót, és megkért, adnám át Rose-nak. - Nem tarthatnám meg magam? - kérdeztem. - Nem; de adok egyet magának is. Nem értem be azzal, hogy szótlanul elvegyem - megfogtam a rózsát tartó kezet, és Mrs. Graham arcába néztem. Egy pillanatig a kezemben hagyta a kezét, szeme felragyogott, arcát örömteli izgalom gyújtotta fel - úgy éreztem, elérkezett diadalom órája -, ám a következő pillanatban fájdalmas emlékezés rohanta meg; homlokát aggodalom felhőzte, arcára, ajkára márványfehérség ült ki; egy pillanatig mintegy csata dúlt bensejében - majd hirtelen erőfeszítéssel visszavonta kezét, és hátrált egy lépést vagy kettőt. - Most pedig, Mr. Markham - szólalt meg valami mélységesen reménytelen nyugalommal -, világosan a tudtára kell adnom, hogy ezt nem tűrhetem el. Kedvelem a társaságát, mert egyedül vagyok itt, s önnel beszélgetni kellemesebb, mint bárki mással; ám ha nem éri be azzal, hogy jó barátjának tekintsen, egyszerű, hűvös, anyai vagy testvéri jó barátjának, fel kell szólítanom, hogy azonnal hagyjon el, és ne is zaklasson többet, mi több, a jövőben legyünk egymás számára idegenek. - Nos, úgy hát a barátja leszek, vagy a bátyja, vagy bármi, amit kíván, csak engedje, hogy továbbra is láthassam; de kérem, mondja meg, miért nem lehetek több ennél! Zavart és elgondolkodó hallgatás következett. - Talán holmi elhamarkodott fogadalom következménye? - Olyasmi - felelte Mrs. Graham. - Egyszer talán majd elmesélem, de most jobb lesz, ha elmegy; és soha, Gilbert, soha ne kényszerítsen arra a kínos kötelességre, hogy elismételjem, amit most mondtam magának! - tette hozzá komolyan, és szívre ható kedvességgel nyújtotta felém a kezét. Mily édes zene volt a nevemet hallani tőle!
53

- Nem fogom - feleltem. - De a mostani vétségemet megbocsátja? - Azzal a feltétellel, hogy soha többet el nem követi. - És olykor-olykor meglátogathatom? - Talán... néha; feltéve, hogy nem él vissza az engedelemmel. - Nem teszek üres ígéreteket; de majd meglátja. - Mihelyt visszaél vele, vége a barátságunknak, és kész. - És mindig Gilbertnek fog szólítani? Sokkal testvériesebben hangzik, és figyelmeztet majd a megállapodásunkra. Elmosolyodott, és megint felszólított, hogy menjek el - s végül magam is úgy ítéltem, okosabb, ha engedelmeskedem; ő visszament a házba, én pedig le a völgybe. De még a domboldalon jártam, amikor lópaták csattogása hatolt a fülembe, s törte meg a harmatos este csendjét; s ahogy az ösvény felé pillantottam, magányos lovast láttam közeledni. Sötétbe hajlott, mégis első pillantásra észrevettem, hogy Mr. Lawrence az a szürke póniján. Repültem át a mezőn - átvetettem magam a kőkerítésen -, azután Lawrence elé mentem az ösvényen. Amikor észrevett, hirtelen rövidre fogta a kantárt, s láthatólag már-már azon volt, hogy visszaforduljon kicsi paripájával, de aztán, úgy látszik, meggondolta magát, s nyilván okosabbnak ítélte, ha folytatja megkezdett útját. Amikor a közelembe ért, kurtán biccentett, majd közelebb húzódva a falhoz, tovább akart menni - én azonban nem engedtem: megragadtam lova zabláját, s felkiáltottam: - Most pedig, Lawrence, meg fogja magyarázni ezt a rejtélyt! Mondja meg, hová megy, s mi a szándéka, de nyomban és érthetően! - Elengedné a zablát? - kérdezte csöndesen. - Felsérti a póni száját. - Hogy magát is meg a póniját is... - Miért olyan goromba és brutális, Markham? Szégyenkezem maga miatt. - Felelni fog a kérdéseimre, addig nem mozdul innét! Meg fogom tudni, mi a szándéka ezzel a csalárd kettős játékkal! - Nem felelek semmiféle kérdésre, amíg a zablát el nem engedi, ha itt áll reggelig is. - Nos, halljam - mondtam. Eleresztettem a zablát, de nem tágítottam Lawrence útjából. - Kérdezzen máskor, amikor képes lesz úriember módjára beszélni - vetette oda Lawrence, és megint megpróbált ellovagolni mellettem; én azonban sietősen megragadtam újra a pónit, amelyet legalább annyira meglepett ez az udvariatlan bánásmód, mint a gazdáját. - Ejnye, Mr. Markham, ez már mégiscsak sok! - szólott az utóbbi. - Már nem is kereshetem fel hivatalos ügyben a bérlőmet, hogy rám ne támadna egy... - Ez az idő nem alkalmas üzleti ügyekre, uram! Most pedig megmondom, mi a véleményem a viselkedéséről. - Okosabban tenné, ha alkalmasabb időre tartogatná a véleményét - szakított félbe halkan. - Itt a lelkész. S való igaz: a lelkész már ott is volt mögöttem, hazafelé baktatott egyházközségének valamely távoli zugából. Nyomban útjára engedtem földesurunkat; el is indult, és elhaladtában üdvözölte Mr. Millwardot.

54

- Micsoda, veszekszünk, Markham? - kiáltott fel az utóbbi, hozzám intézve a szót. Alighanem az ifjú özvegyasszony miatt - tette hozzá, és szemrehányóan csóválta fejét. - De hadd mondom meg, fiatalúr (és fontoskodva, bizalmaskodva tolta oda az arcát az enyémhez), a hölgy nem érdemes rá! - s e kijelentést ünnepélyes főbólintással nyomatékosította. - MR. MILLWARD! - kiáltottam fel haragos és fenyegető hangon, úgyhogy a nagytiszteletű úr döbbenten pillantott körül: elképesztette ez a szokatlan pimaszság, s olyan tekintettel bámult az arcomba, amely szavaknál ékesebben kérdezte: „Micsoda?! így beszél - velem?!”, én azonban túlságosan fel voltam háborodva, hogysem mentegetőzzem, vagy még egy szót is szóljak hozzá; hatalmas léptekkel lesiettem a meredek, göröngyös ösvényen, s hagytam, botladozzon csak utánam, ahogy tud.

55

TIZENEGYEDIK FEJEZET Úgy képzeld el, hogy három hét telt el közben. Mrs. Graham meg én már igen jó barátok voltunk - avagy inkább testvérek, mert szívesebben tekintettük annak magunkat. Ő - határozott kérésemre - Gilbertnek szólított, én pedig őt Helennek, mert láttam, hogy ez a név van a könyveibe írva. Hetenként legfeljebb kétszer bátorkodtam felkeresni; s ahányszor tehettem, a véletlen művének igyekeztem feltüntetni a találkozásainkat - szükségesnek tartottam ugyanis a végtelen óvatosságot -, és általában oly végtelenül illedelmesen viselkedtem, hogy egyetlenegyszer sem volt oka megdorgálnia. Azt azonban magam előtt sem tagadhattam, hogy Helen olykor boldogtalan, magával és helyzetével elégedetlen, s igaz, ami igaz, az utóbbival magam sem voltam egészen elégedett: ezt a magamra öltött testvéri nemtörődömséget igen nehéz volt megőrizni, és gyakran átkoztam el miatta magamat mint undok képmutatót; láttam vagy inkább éreztem azt is, hogy akarata ellenére „nem vagyok közömbös a számára”, a regényhősök szerénykedő kifejezésével élve, s bár hálásan élveztem jelen szerencsémet, óhatatlanul valami jobbra vágytam a jövőben; no persze, az efféle álmokat mélyen szívembe zártam. - Hová mégy, Gilbert? - kérdezte egy este Rose kevéssel vacsora után. Aznap reggeltől estig a földeken munkálkodtam. - Sétálni - hangzott a válasz. - Mindig ilyen gondosan lekeféled a kalapodat, ilyen szépen megfésülöd a hajadat, ilyen elegáns, új kesztyűt húzol, ha sétálni mégy? - Nem mindig! - A wildfelli udvarházba mégy, igaz? - Miből gondolod? - A kinézetedből, pedig én szeretném, ha ritkábban járnál oda. - Csacsi beszéd, gyermek! Hat hétben ha egyszer megyek át; miket beszélsz! - Nos, én a te helyedben nem társalognék annyit Mrs. Grahammel. - Micsoda, Rose, tán már te is hallgatsz a közvéleményre? - Nem - hangzott a tétova válasz -, de mostanában annyit hallottam róla Wilsonéknál is, a paplakban is; meg mama is azt mondja, ha tisztességes személy volna, nem élne itt egymagában, s nem emlékszel, Gilbert: a télen, amikor hamis nevet írt a képre, s hogy mivel magyarázta, azt mondta, bizonyos barátai és ismerősei elől szeretné eltitkolni jelen lakhelyét, és attól tart, a kép nyomán rábukkannának; meg aztán ahogy hirtelen összerezzent, és kiment a szobából amikor megjött az az ember, és mennyire vigyázott, nehogy mi csak megpillantsuk is. Arthur pedig titokzatosan a mama barátjának nevezte? - Emlékszem minderre, Rose; s megbocsátom kegyetlen következtetéseidet, hiszen ha nem ismerném őt olyan jól, én magam is összeillesztgetném mindezeket, és ugyanazt hinném felőle, amit te; csakhogy, Istennek hála, ismerem; s méltatlan volnék a férfi névre, ha bármit is elhinnék abból, amit ellene felhoznak, hacsak a tulajdon szájából nem hallanám mindazt. Rólad is éppúgy hinném el az ilyesmit, Rose. - Jaj, Gilbert!

56

- Miért, gondolod, hogy bármit is elhinnék, akármit merészelnének sustorogni Wilsonék és Millwardék? - Remélem is, hogy nem! - És vajon miért nem? Mert ismerlek. Nos, őt éppolyan jól ismerem. - Dehogyis; mit sem tudsz arról, hogyan élt azelőtt; és tavaly ilyenkor még azt sem tudtad, hogy a világon van! - Nem számít. Van az úgy, hogy az ember valakinek a szemén át egyenesen a szívébe lát, s hogy egyetlen óra alatt többet tud meg lelkének nagyságáról és mélységéről, mint amennyit akár egy élet során is felfedezhetne, ha az illető nem akarná feltárni, vagy pedig ha az embernek nem volna képessége, hogy felfogja. - Tehát meg akarod látogatni ma este? - De még mennyire! - No de mit fog mama szólni, Gilbert? - Mamának nem kell tudnia róla. - Ha így folytatod, előbb-utóbb megtudja. - Ha így folytatom! Nem folytatok én semmit. Mrs. Graham meg én jó barátok vagyunk, és azok is maradunk, és ezt élő ember meg nem akadályozhatja, s nincs is rá joga, hogy a kettőnk dolgába ártsa magát. - Bezzeg ha tudnád, miket beszélnek, óvatosabb volnál az ő érdekében csakúgy, mint a magadéban. Jane Wilson szerint az, hogy te eljársz az öreg udvarházba, az is csak a Mrs. Graham romlottságának újabb bizonyítéka... - Vigye el az ördög Jane Wilsont! - Eliza Millward meg egészen el van keseredve miattad. - Azt szívből remélem. - Én a helyedben nem tenném. - Mit nem tennél? Egyáltalán honnan tudják, hogy odajárok? - Előttük semmi sem marad titokban. Mindent kifürkésznek. - Ó, erre nem is gondoltam! És aztán így a Mrs. Graham iránti barátságomból újabb botrányt kovácsolnak! Ez bizonyítja, hogy a többi állításuk is csupa hazugság, ha ugyan egyáltalán szükség van még bizonyítékra. Gondod legyen rá, Rose, hogy megcáfold, amit mondanak. - Csakhogy előttem nem beszélnek nyíltan ilyesmiről: csupa célzásból, burkolt gyanúsításból, meg amit másoktól hallok, abból tudom, mit gondolnak. - Nos jó, akkor ma nem megyek el; későre is jár. Hanem hogy az ördög tépné ki azt az átkozott, mérges nyelvüket! - morogtam nagy keserűségemben. És ebben a pillanatban belépett a szobába a lelkész. Annyira elmerültünk a beszélgetésben, hogy nem hallottuk meg a kopogását. Szokása szerint vidáman, atyaian üdvözölte Rose-t, aki különleges kedvence volt az öregúrnak, majd meglehetősen szigorúan fordult hozzám:

57

- Nos, uram - kezdte -, már alig ismerem meg önt. Nézzük csak... - folytatta lassan, miközben súlyos tömegét elhelyezte a karosszékben, amelyet Rose buzgón odavitt neki - nézzük csak: hat hete is megvan, ha jól számolom, hogy utoljára átlépte a küszöbömet! - Nyomatékosan beszélt, és botjával megkoppintotta a padlót. - Csakugyan, tiszteletes úr? - Úgy bizony! De úgy ám! - tette hozzá, és biccentéssel is nyomatékosította, majd komor ünnepélyességgel bámult rám továbbra is, vaskos sétabotját két térde közé szorította, a fogantyúján meg összekulcsolta a kezét. - Sok volt a dolgom - mondtam, mert láttam, hogy mentegetőzésre vár. - Sok volt a dolga! - ismételte gúnyosan. - Igen; tudja, nagytiszteletű úr, hogy kaszáltuk a szénát, most meg már az aratás kezdődik. - Hmmm! Ekkor lépett be anyám; oly bőbeszédűen és lelkesen üdvözölte a becses vendéget, hogy szerencsémre - elvonta rólam a figyelmét. Mélységesen bánta, hogy a nagytiszteletű úr nem jött valamicskével korábban, uzsonnaidőben, de felajánlotta, hogy nyomban friss teát főzet, ha a nagytiszteletű úr lenne olyan szíves elfogadni. - Köszönöm, nem kérek - felelte a vendég -, néhány perc múlva otthon leszek. - Ó, maradjon egy kicsit, és fogyasszon el egy csészével! Öt percbe sem telik. A vendég azonban fenséges legyintéssel elutasította az ajánlatot. - Megmondom, mit fogadok el, Mrs. Markham - mondotta -: egy pohárral a kegyed kiváló seréből. - A legnagyobb örömmel! - kiáltott fel anyám, fürgén felpattant, csengetett és rendelkezett, hogy hozzák be a kedvelt italt. - Gondoltam - folytatta a nagytiszteletű úr -, útközben benézek kegyedékhez, és megízlelem a házilag főzött serüket. Mrs. Grahamnél voltam látogatóban. - Valóban? A nagytiszteletű úr komoran bólintott, és nagy nyomatékkal tette hozzá: - Halaszthatatlan kötelességemnek tartottam! - Ugyan?! - kiáltott fel anyám. - S vajon miért, Mr. Millward? - kérdeztem. Zord pillantást vetett rám, majd újból anyámhoz fordult, és elismételte: - Halaszthatatlan kötelességemnek! - és botjával ismét a padlóra koppintott. Anyám szemközt ült vele, és szent borzalommal, de bámulva hallgatta. - „Mrs. Graham”, mondottam neki - folytatta a látogató, és a fejét ingatta -, „iszonyú híreket hallok!” „Micsoda híreket, uram?”, kérdi erre ő, mint aki nem is sejti, mire gondolok. „Mint a kegyed lelkipásztorának, mondom, kötelességem elmondani kegyednek mindazt, amit én magam tartok kifogásolhatónak a viseletében, s azt is, amit gyanítok, vagy másoktól hallok kegyed felől.” És el is mondottam! - Elmondta, uram? - kiáltottam; felszöktem ültömből, és ököllel az asztalra csaptam. A vendég egyetlen pillantást vetett felém, s folytatta, továbbra is a ház úrnőjéhez intézve a szót:
58

- Fájdalmas kötelesség volt, Mrs. Markham, de elmondottam! - És ő hogyan fogadta? - kérdezte anyám. - Tartok tőle, hogy megkeményítette a szívét - felelte a látogató, és lemondóan ingatta fejét -, ám ugyanakkor a zabolátlan, helytelen mederben folyó szenvedélynek minden tanújelével. Elsápadt, összeszorított foggal, vadul beszívta a levegőt, ám semmit fel nem hozott a védelmére, és szégyentelen nyugalommal (döbbenetes ilyesmit látni ennyire fiatal teremtésnél!) jószerivel azt közölte velem, hogy a tiltakozásom hiábavaló, s lelkipásztori intelmeimet hasztalan vesztegetem, mi több, hogy a puszta jelenlétem is kellemetlen, amíg ilyesmiről szólok. Végül otthagytam, mert a napnál is világosabban láttam, hogy semmit sem tehetünk, és igen nagy fájdalmamra szolgált, hogy a hölgy esete ily reménytelen. Azt azonban szilárdul eltökéltem, Mrs. Markham, hogy a leányaim nem... fognak... érintkezni... vele. Kegyed is ragaszkodjék ehhez a leányával kapcsolatban! Ami pedig a fiait illeti, ami magát illeti, fiatalember... - folytatta, és zordonul felém fordult. - Ami engem illet, uram... - kezdtem, de aztán szavamat szegte valami, s mert rádöbbentem, hogy egész testemben reszketek haragomban, nem szóltam többet, hanem az okosabb részt választottam: felkaptam a kalapom, kicsörtettem a szobából, s akkora csattanással vágtam be magam mögött az ajtót, hogy a ház alapjaiban beleremegett, anyám felsikoltott, az én felhevült érzelmeim pedig egy pillanatra megkönnyebbültek. A következő percben már gyors léptekkel igyekeztem a wildfelli udvarház felé - hogy mi céllal avagy szándékkal, ugyan meg nem mondhatom, de hát mennem kellett valamerre, s más cél nem felelt meg -, látnom kell őt, beszélnem kell vele: ennyit tudtam bizonyosan; ám hogy mit mondjak, mit tegyek, arról nem volt határozott elképzelésem. Oly heves gondolatok - oly különböző szándékok törtek rám, hogy elmém alig volt több, mint egymással csatázó szenvedélyek tömkelege.

59

TIZENKETTEDIK FEJEZET Alig húsz perc múlva el is értem utam céljához. A kapunál megálltam, hogy letöröljem a homlokomon patakzó verítéket, lélegzethez jussak, s valamelyest visszanyerjem önuralmamat. A gyors járás némiképp csökkentette izgatottságomat; s most szilárd és egyenletes léptekkel haladtam a kerti ösvényen. Amint elmentem az épület lakott szárnya mellett, a nyitott ablakon át megpillantottam Mrs. Grahamet: lassan járt lel és alá magányos szobájában. Érkezésem láthatólag felzaklatta, sőt megrémítette, mintha azt hinné, én is azért jöttem, hogy vádoljam. Eredetileg azzal a szándékkal közeledtem hozzá, hogy részvétemről biztosítsam a világ gonoszsága miatt, és segítsek kárhoztatni a lelkészt és aljas kémeit, most azonban restelltem szóba hozni a tárgyat, s eltökéltem, hogy csak akkor említem, ha ő maga ad erre alkalmat. - Szokatlan időben jöttem - mondtam tettetett derűvel, csak hogy megnyugtassam -, de nem maradok sokáig. Rám mosolygott, igaz, haloványan, de nagyon kedvesen - szinte azt mondhatnám, hálásan, amiért eloszlattam balsejtelmeit. - Milyen zord itt magánál, Helen! Miért nem gyújtat be? - kérdeztem, és körülnéztem a komor szobában. - Nyár van még - válaszolta. Nálunk esténként, hacsak nincs túl meleg, mindig ég a tűz, s magánál kiváltképp elkelne ebben a hideg házban, barátságtalan szobában. - Ha korábban jött volna, begyújtatok a maga kedvéért; most már azonban nem érdemes; maga azt mondja, nem marad sokáig, Arthur pedig lefeküdt. - Csakhogy én kedvelem a tüzet. Begyújtatna, ha csengetek? - Ejnye, Gilbert, nem úgy nézem, mintha fázna - pillantott mosolyogva az arcomra, amely kétségtelenül eléggé felhevülhetett. - Nem - feleltem -, de szeretném magát kényelemben látni, még mielőtt elmegyek. - Kényelemben! Engem! - ismételte, és keserűen felkacagott, mintha mulatságosan képtelen dolgot hallott volna. - Jobb nekem, ahogy van - tette hozzá a gyászos beletörődés hangján. Én azonban elhatároztam, hogy nem tágítok, és meghúztam a csengőzsinórt. - Rajta, Helen! - mondtam, ahogy a csengetésre válaszul felhangzottak Rachel közeledő léptei. Mi mást tehetett: hátrafordult, és megkérte a szolgálót, hogy gyújtsa meg a tüzet. Mind a mai napig neheztelek Rachelre azért a pillantásért, amelyet rám vetett, miközben kiment, hogy teljesítse az utasítást; azért a savanyú, gyanakvó, vesémbe hatoló pillantásért, amely minden szónál érthetőbben kérdezte: „Mit keresel itt?” Úrnője figyelmét sem kerülte el, és homlokát aggodalom felhőzte. - Nem maradhat sokáig, Gilbert - szólalt meg, mihelyt az ajtó becsukódott, és kettesben maradtunk. - Nem is fogok - mondtam kissé ingerülten, bár ha egy szemernyi harag volt a szívemben, az csak a kotnyeles vénasszony ellen irányult. - De valamit mondanom kell magának, Helen, mielőtt elmennék.
60

- Mi lenne az? - Nem, most nem, nem is tudom még pontosan, mi, sem azt, hogyan mondjam el - feleltem, és válaszomban több volt az igazság, mint a bölcsesség. Azután, mert attól tartottam, hogy kiutasít a házából, időnyerés végett közömbös tárgyakra tereltem a szót. Közben bejött Rachel, és hamarosan fel is élesztette a tüzet: izzóvörös tűzpiszkálóval nyúlt be a kandallórácson, amely mögött már begyújtásra készen várt a tüzelő. A vénasszony távozóban megtisztelt egy rideg, elutasító pillantással, én azonban ügyet sem vetettem rá, hanem tovább fűztem a szót; majd egy széket állítottam Mrs. Grahamnek a kandalló egyik oldalára, a másik oldalra meg egyet magamnak, s bizony le is ültem, bár félig-meddig gyanítottam, hogy Helen szívesebben venné, ha elbúcsúznék. Kis idő múlva mindketten elhallgattunk, és néhány percig elmerengve bámultuk a tüzet - őt elfoglalták szomorú gondolatai, én azon tűnődtem, micsoda élvezet volna itt ülni mellette, ha senki másnak a jelenléte nem korlátozná érintkezésünket - még Arthuré sem, közös barátunké, aki nélkül eddig még sosem találkoztunk -, ha csak ki merném mondani, ami a szívemben van, ha kiönthetném előtte lelkemet, feltárhatnám oly régóta elfojtott érzelmeimet, amelyeket csak nagy küzdelemmel tudok visszaszorítani, olyan erőfeszítéssel, amelyet sokáig lehetetlen fenntartanom; s magamban latolgattam az érveket és az ellenérveket, vajon akkor és ott feltárjam-e előtte a szívemet, és esedezzem érzéseim viszonzásáért, engedelemért, hogy őt ezentúl a magaménak tekinthessem, s ezzel jogot és hatalmat nyerjek rá, hogy megvédelmezhessem a rossz nyelvek rágalmaitól. Egyfelől újfajta önbizalom ébredt bennem tulajdon rábeszélőképességemet illetően - erős meggyőződés, hogy felhevültségem ékesszólással ajándékoz meg, hogy eltökéltségem s a tudat, hogy nem szabad belebuknom, segít elnyerni, amire vágyom; másfelől azonban tartottam attól, hogy az oly keserves fáradozással és ügyeskedéssel meghódított csekélyke teret is elveszítem, s hogy egyetlen elhamarkodott nekibuzdulás lerombolhat minden jövendő reményt, holott az idő és a türelem meghozhatta volna gyümölcsét. Mintha egyetlen lapra tettem volna fel az életemet, és mégis kész voltam rászánni magamat a kísérletre. Akárhogyan is, nyomatékosan fel fogom kérni, adja meg azt a magyarázatot, amelyet régebben már félig-meddig megígért; követelni fogom, hogy adja okát ennek a gyűlöletes korlátnak, boldogságom s egyben - erről meg voltam győződve - az ő boldogsága e rejtélyes akadályának. Míg azonban fontolgattam, hogy milyen módon szövegezhetném meg a legalkalmasabban kérésemet, társnőm alig hallható sóhajjal felriadt merengéséből, az ablak felé pillantott - ahol a vérvörös nyár végi telihold épp kibukkant a komor, kísérteties örökzöldek fölött, ránk vetve sugarát -, és így szólt: - Gilbert, későre jár. - Értem - mondtam én. - Azt akarja, hogy elmenjek. - El kell mennie. Ha nyájas szomszédaim hírét veszik ennek a látogatásnak, ami felől semmi kétségem, nemigen fogják a javamra írni. Mosolyát, amely e szavakat kísérte, a lelkész alighanem vadnak minősítette volna. - Tegyenek, amit akarnak - vágtam rá. - Mit törődünk a gondolataikkal, akár maga, akár én, ha elégedettek vagyunk önmagunkkal... és egymással! Menjenek a pokolba az aljas koholmányaikkal, a hazug elmeszüleményeikkel! Ez a kitörés pírt kergetett az arcába. - Hallotta hát, hogy miket beszélnek rólam?

61

- Hallottam néhány gyűlöletes valótlanságot; de csak egy őrült adna hitelt ilyesminek egy pillanatra is, Helen, úgyhogy ne engedje magát ezzel megzavarni. - Mr. Millwardot nem tartom őrültnek, márpedig ő hiszi az utolsó szóig. És ha az ember semmibe veszi is a környezete véleményét, ha kevéssé becsüli is őket mint egyéneket, nem kellemes, ha hazugnak és képmutatónak tekintik, ha olyasmiben marasztalják el, amit ő maga gyűlöl, olyan bűnben tartják vétkesnek, amelyet ő maga helytelenít, ha meghiúsítják minden jó szándékát, ha megbénítják a jogtalan vádaskodással, s ha úgy vélik, hogy épp az általa vallott elvekre hozott szégyent. - Igaz; és mégis, ha gondatlanságomnak és a látszat önző semmibe vételének okán én is részese voltam, hogy magát mindeme rossznak kitegyem, könyörögve kérem nemcsak a bocsánatát, hanem azt is, hogy tegye lehetővé nekem a jóvátételt; hatalmazzon fel, hogy nevét minden gyanúsítástól tisztára mossam: jogosítson fel rá, hogy becsületét a magaméval azonosítsam, és hogy megvédelmezhessem a jó hírét, ami nekem az életemnél is kedvesebb! - És vajon kellőleg hős ahhoz, hogy olyasvalakivel kössön szövetséget, akit a maga környezetében mindenki gyanúsít és megvet, hogy vele azonosítsa érdekeit és becsületét? Gondolja meg jól! Ez komoly dolog. - Büszkén tenném, Helen! Boldogan... kifejezhetetlen gyönyörűséggel! S ha egyesülésünknek ez az egyetlen akadálya, már le is omlott, és maga az enyém lehet, az enyém lesz! És féktelen hévvel felugorva, megragadtam Helen kezét, s ajkamhoz szorítottam volna, ő azonban elrántotta, és heves, fájdalmas keserűséggel kiáltott fel: - Nem, nem, nem ez az egyetlen! - Akkor hát micsoda? Megígérte, hogy egyszer megtudhatom, és... - Egyszer meg fogja tudni... de nem most... iszonyúan sajog a fejem - mondta, kezét homlokára szorítva -, pihennem kell... hisz elég keserűségben volt már ma részem! - tette hozzá szinte vadul. - De nem árthat, ha elmondja - makacskodtam -, megkönnyebbül tőle; én pedig tudni fogom, hogyan vigasztaljam. Csüggedten rázta meg a fejét. - Ha mindent tudna, maga is hibáztatna... talán még jobban is, mint megérdemelném... habár súlyosan vétettem maga ellen - fűzte hozzá szinte suttogva, mintha csak hangosan gondolkodna. - Maga, Helen? Lehetetlen! - Igaz, nem szándékosan; hanem mert nem ismertem vonzalmának erejét és mélységét. Azt hittem, legalábbis igyekeztem azt hinni, hogy irántam való érzése olyan hűvös és testvéri, mint amilyennek vallotta. - Vagy mint a magáé? - Vagy mint az enyém... kellett volna hogy legyen. Oly könnyű, önző és felületes, hogy... - Akkor hát valóban vétett ellenem! - Tudom; ezt már akkor is sejtettem; mindent összevetve azonban azt gondoltam, nemigen árthat, ha hagyom, hogy képzelgése és reményei a semmibe álmodják magukat, avagy valamely alkalmasabb tárgy felé szálljanak, míg baráti rokonszenve velem marad; ám ha ismertem

62

volna érzelmeinek mélységét, a nagylelkű, önzetlen vonzalmat, amelyet, úgy látszik, irántam érez... - Úgy látszik, Helen? - Nos, amelyet érez, úgy másként cselekedtem volna. - Hogyan? Csekélyebb bátorítást nem adhatott, nagyobb szigorúsággal nem kezelhetett volna úgy sem! S ha azt gondolja, vétett ellenem, mert megajándékozott a barátságával, mert olykor társaságának és társalgásának élvezetében részeltetett, midőn a meghittebb kapcsolat minden reménye hasztalan volt, amit maga ugyancsak igyekezett mindig a tudtomra adni, ha úgy gondolja, hogy mindezzel vétett ellenem: nos, téved, mert e kegyek önmagukban is nem csupán szívemnek gyönyörűségére szolgálnak, hanem megtisztítják, felemelik, megnemesítik lelkemet, s inkább vallanám magaménak a barátságát, mint a világ bármelyik asszonyának szerelmét! Ez azonban nemigen vigasztalta meg Helent. Kezét összekulcsolta térdén, felfelé pillantott néma gyötrelemben, mintha égi segítségért folyamodna; majd felém fordult, és higgadtan így szólt: - Holnap, ha déltájt találkozik velem a lápon, elmondok mindent, amit tudni óhajt; talán akkor belátja, miért kell végét szakítanunk meghitt barátságunknak, ha ugyan önszántából nem hagy el mint olyat, aki nem méltó már a vonzalmára. - Ez utóbbira bízvást tagadólag felelhetek; nem lehet olyan súlyos gyónnivalója... maga a bizalmamat akarja próbára tenni, Helen. - Nem, nem, nem - ismételte igen komolyan -, bárcsak úgy volna! Hála az Égnek - tette hozzá -, nem kell súlyos bűnt meggyónnom: amit mondok, talán több, mint amennyit szívesen meghallgatna, vagy amennyit készségesen megbocsát... többet e pillanatban nem mondhatok; könyörögve kérem hát, hogy most menjen el! - Elmegyek; de előbb egyetlen kérdésre válaszoljon: szeret? - Erre nem válaszolok! - Úgy hát arra kell következtetnem, hogy igen; és most jó éjszakát. Elfordult, hogy elrejtse feltörő érzelmeit, én azonban megragadtam kezét, és forró csókokkal borítottam el. - Gilbert, kérem, menjen! - kiáltott fel szívbe markoló, elgyötört hangon, s én úgy éreztem, kegyetlenség volna nem engedelmeskednem. Mielőtt azonban az ajtót becsuktam volna, egy pillanatra visszanéztem, s láttam, hogy Helen az asztalra dől, kezét szemére szorítja, és görcsösen zokog; mégis némán távoztam. Úgy éreztem, ha ráerőltetem vigasztalásomat, csak súlyosbítanám gyötrelmeit. Önmagában is szinte megtöltene egy kötetet, ha elmesélném, mennyi kérdés és találgatás, mennyi félelem és remény, mennyi kavargó érzelem örvénylett, kergetőzött elmémben, míg leereszkedtem a dombról. Ám feleúton sem jártam még, amikor minden egyéb érzés helyét elfoglalta a mélységes részvét az iránt, akit magam mögött hagytam, és úgy éreztem, azonnal vissza kell fordulnom. „Miért is sietek annyira hazafelé? - kérdeztem magamban. - Vajon otthon találok-e vigaszt vagy enyhülést... békét, bizonyosságot, elégedettséget... vagy bármit, amit a szívem kíván? S ha lehetne is, szabad-e magam mögött hagynom minden zűrzavart, keservet, aggodalmat?”

63

Sarkon fordultam hát, és visszanéztem az ódon udvarházra. Beszűkült látóhatáromon alig látszott más, mint a ház kéményei. Visszamentem néhány lépést, hogy jobban láthassam. Amikor ismét a szemem elé tárult a ház, egy pillanatra megálltam, megnéztem, majd folytattam utamat vonzalmamnak e komor tárgya felé. Valami mintha hívott volna - közelebb, közelebb -, s vajon miért is ne? Nem szolgál-e inkább a javamra, ha ezt a tisztes romhalmazt szemlélem, fölötte a felhőtlen égről nyugodtan világító teliholddal, az augusztusi éj oly sajátos, meleg, sárga fényével s odabent lelkemnek úrnőjével, mint hazatérni otthonomba, ahol ehhez viszonyítva minden csupa fény, csupa élet, csupa derű, következésképpen merő ellentéte jelenlegi lelkiállapotomnak, annál is inkább, mert lakóit többé-kevésbé áthatja a gyűlöletes meggyőződés, melynek puszta gondolatára is felforr a vérem - s hogyan is bírnám végighallgatni, amint nyíltan beszélnek róla - vagy éppenséggel óvatosan célozgatnak rá, ami még komiszabb? Van énnekem elegendő gondom már így is, hisz egy locsogó ördög suttogja szüntelenül a fülembe: „Lehet, hogy igaz”, míg fel nem kiáltok: „Hazugság! Ne merd elhitetni velem!” Láttam a szalonja ablakában a vörösen pislákoló tűz halovány világát. Elmentem egészen a kert kőfaláig, rákönyököltem, szememet a zsalura szegeztem, s eltűnődtem: ő vajon most mit csinál, mit gondol, min gyötrődik, s azt kívántam, bárcsak beszélgethetnék vele, egyetlen szót csupán, egy pillantást vethessek reá, mielőtt hazatérnék. Nem sokáig néztem, vágyakoztam, merengtem így, hanem átvetettem magam a falon, mert meg nem állhattam, hogy még egyszer be ne pillantsak az ablakon, hadd lássam, nyugodtabb-e Helen, mint amikor elváltunk; s ha most is mélységes gyötrelemben lelem, talán megkockáztathatok egy vigasztaló szót - talán kimondhatok egy keveset mindabból, amit már rég el kellett volna mondanom ahelyett, hogy csak súlyosbítom gyötrelmeit a magam forrófejű ostobaságával. Benéztem. A széke üres volt: a szoba úgyszintén. Ám e pillanatban valaki kinyitotta a külső ajtót, s egy hang - az ő hangja - így szólt: - Menjünk ki... a holdat akarom látni és beszívni az esti levegőt: jót tesz majd nekem... ha ugyan jót tehet bármi is. Tehát kijönnek Rachellel, hogy járjanak egyet a kertben. Bárcsak volnék a fal túlsó oldalán! Így azonban meghúzódtam egy hatalmas krisztustövisfa árnyékában, az ablak és a tornác között, rejtve a figyelő szemek elől, ám magam akadálytalanul megpillanthattam a holdfénybe lépő két alakot: Mrs. Graham volt az, és a nyomában - nem Rachel, hanem egy karcsú és meglehetősen magas fiatal férfi. Úristen, hogy lüktetett a halántékom! A heves gyötrelem szinte elhomályosította látásomat; ám azt gondoltam - s valóban: a hangja megerősített ebben -, hogy nem más az, mint Mr. Lawrence. - Nem szabad, hogy ennyire felizgasson a dolog, Helen - mondotta -, a jövőben óvatosabb leszek; és idővel... A mondat végét már nem hallottam; szorosan társnője mellett haladt, és oly halkan beszélt, hogy nem hallottam, mit mond. Szívemet hasogatta a gyűlölet, ám lélegzetvisszafojtva vártam, vajon ő mit válaszol. Meg is hallottam, épp elég tisztán és világosan. - El kell innen mennem, Frederick - mondotta Helen. - Itt nem lehetek boldog... igaz, máshol sem - fűzte hozzá, felkacagott, de ebben a kacajban nem volt derű. - De itt nem lelek nyugalmat. - Igen, de hol találsz ennél jobb helyet? - vetette ellen a társa. - Ilyen elszigeteltséget s ilyen közel hozzám, ha ugyan ez bármit jelent neked. - Igen - szakította félbe Helen -, ennél többet nem kívánhatok, csak hagynának békességben.
64

- Akárhová mégy, Helen, mindenhol hasonló bosszúság érne. Nem veszíthetlek el: vagy veled tartok, vagy meglátogatlak; s magukat a más dolgába ártó ostobák mindenhol akadnak, nem csak itt. Beszélgetés közben lassan elhaladtak mellettem, távolodtak az ösvényen, és többet nem hallottam a társalgásukból; azt azonban láttam, hogy Lawrence átfogja Helen derekát, ő pedig gyengéden a férfi vállára teszi kezét; s ekkor remegő sötétség felhőzte el szemem, szívem felémelyedett, agyamat mintha tűz perzselné. Rohanva, bukdácsolva menekültem a helyről, amelyhez odaszögezett a rettenet, átugrottam vagy buktam a falon - nem is tudom, de annyit tudok, hogy ezután mint holmi szenvedélyes gyermek a földre vetettem magam, s ott hevertem a düh és a kétségbeesés görcsében rángatózva; hogy meddig, azt meg nem mondhatom, de jó idő beletelhetett, mert mire könnyeimnek árja némiképp könnyített rajtam, odafent megpillantottam a holdat, mely továbbra is oly nyugodtan, oly gondtalanul világolt, s oly kevéssé hatott reá nyomorúságom, mint énrám az ő sugaras békéje. Hő fohászt rebegtem halálért vagy feledésért, majd felemelkedtem, és hazafelé indultam - az utat nem néztem, de a lábam ösztönösen elvitt a kapunkig, amit azonban zárva találtam: mindenki lefeküdt már, kivéve anyámat, aki sietősen válaszolt türelmetlen dörömbölésemre, s kérdések és szemrehányások valóságos özönét zúdította rám. - Ó, Gilbert, hogy tehettél ilyet? Hol voltál? Gyere hát be, és edd meg a vacsorádat... melegen tartottam, bár igazán nem érdemled meg, betegre aggódom magam miattad azok után, ahogy ma este elrohantál hazulról. Mr. Millward egészen... Uramisten! Hisz ez a fiú beteg! Szentséges Ég! Mi bajod? - Semmi, semmi... adjon egy gyertyát, anyám. - Hát nem vacsorázol? - Nem; le akarok feküdni - mondtam, elvettem egy gyertyát, s anyám égő gyertyájáról igyekeztem meggyújtani. - Ó, Gilbert, hiszen te reszketsz! - kiáltott fel aggódó szülőm. - Halálsápadt vagy! Mondd el, fiam, mi baj! Történt valami? - Semmi, ha mondom! - kiáltottam, és szinte toporzékoltam volna mérgemben, mert a gyertya sehogy sem akart meggyulladni. Aztán elfojtottam ingerültségemet, és hozzátettem: - Nagyon gyorsan jöttem, ennyi az egész. Jó éjszakát. - És elvonultam lefeküdni, ügyet sem vetve a lentről utánam kiáltott „Nagyon gyorsan jöttél! Hát hol voltál?!”-ra. Anyám egészen a szobám ajtajáig követett hogylétemet és viselkedésemet illető faggatózásával, tanácsaival, én azonban könyörögve kértem, legyen türelemmel reggelig; mire visszavonult, és végre hallottam, amint becsukódik mögötte szobájának ajtaja. Az álom azonban elkerült akkor éjjel, amint gondoltam is; nem is igyekeztem magamhoz édesgetni, hanem gyors léptekkel méregettem a szobám hosszát - előbb gondosan lehúzva a csizmámat, hogy anyám meg ne hallja. A padló azonban nyikorgott, anyám pedig éberen fülelt. Negyedórát sem járkáltam, már ott volt az ajtóban megint. - Gilbert, miért nem vagy ágyban? Azt mondtad, lefekszel. - Az ördögbe is! Mindjárt lefekszem. - De miért késlekedsz? Biztosan nyomja valami a szíved! - Az Ég szerelmére, hagyjon békén, anyám, s feküdjön le maga! - Lehetséges, hogy az a Mrs. Graham keserít el ennyire?

65

- Nem, nem, ha mondom... semmi, semmi! - Bárcsak úgy volna! - motyogta anyám. Felsóhajtott, majd visszatért a szobájába, én pedig ágyamra vetettem magam, s a köteles gyermeki tiszteletet elvetve acsarkodtam anyámra, mert megfoszt attól, amiből egy árnyalatnyi vigasztalást ha nyerhetek, s hozzáláncol ehhez a nyomorúságos Prokrusztész-ágyhoz. Életemben még ilyen hosszú, ilyen keserves éjszakám nem volt. Pedig az álom nem került el egészen: hajnalfelé őrjítő gondolataim már elvesztették az összefüggés minden látszatát, zavaros, lázas álomképekké formálódtak, s nagy sokára öntudatlan álomba merültem. Ám hamarosan rám virradt a keserű emlékezés - üres, az üresnél is rosszabb életre ébredtem gyötrelem és nyomorúság borított el - nem sívó pusztaság tárult elém, hanem tövis és tüskebozót - megcsaltak, rászedtek, vonzalmamat, reményeimet eltaposták, az én angyalom nem angyal, barátom maga az emberi testet öltött ördög - mindez keservesebb volt, mintha el sem aludtam volna egyáltalán. Sötét, komor reggel virradt ránk, az idő is elborult, akárcsak reményeim; eső dobolt az ablakon. Én mindazonáltal felkeltem és elindultam; nem azért, hogy a gazdaság dolgai után nézzek, habár ez volt az ürügyem, hanem hogy lehűtsem agyamat, s ha lehet, visszanyerjem annyira az önuralmamat, hogy ha a reggelinél szembe kell néznem családommal, ne adjak okot kellemetlen megjegyzésekre. Ha bőrig ázom, s ha ehhez még azt állítom, hogy reggeli előtt a munkában túlerőltettem magam, mindez mentheti étvágytalanságomat; s ha a következménye egy hűlés, minél súlyosabb, annál jobb, mentségül szolgálhat nyűgös hangulatomra s a homlokomat minden bizonnyal sokáig felhőző mélabúra.

66

TIZENHARMADIK FEJEZET - Drága Gilbertem! Szeretném, ha megpróbálnál egy kicsit kedvesebb lenni - mondta anyám egy reggel, minekutána indokolatlanul rosszkedvűnek látott. - Azt mondod, semmi bajod, nem történt semmi, ami bánthatna, pedig még soha senkit így megváltozni nem láttam, mint téged az utóbbi néhány napban: egy jó szavad nincs senkihez, barát vagy idegen, egyenrangú vagy alacsonyabb sorú, neked mind egyforma. Igazán szeretném, ha megpróbálnád leküzdeni. - Leküzdeni? Mit? - Hogy mit? Hát ezt a furcsa hangulatodat. Nem is tudod, mennyire elront ez téged. Náladnál kellemesebb természete senkinek sincs, ha elengeded magad; ilyenfajta mentséged igazán nem lehet. Míg anyám korholt, felvettem egy könyvet, kinyitva magam elé raktam az asztalra, és úgy tettem, mintha elmélyednék az olvasásában; képtelen voltam ugyanis igazolni viselkedésemet, s még kevésbé hajlandó beismerni tévedésemet; nem óhajtottam hát szólni a dologról. Kitűnő szülőm azonban tovább leckéztetett, ezután következett a kérlelés, majd a hajamat simogatta; s én már-már jó fiúnak éreztem magam, ám haszontalan öcsém, aki ott lebzselt a szobában, megint csak a romlásba taszított, ugyanis hirtelen felkiáltott: - Hozzá ne érjen, anyám! Még megharapja! Valóságos emberbőrbe bújt tigris. Én már lemondtam róla... szinte kitagadtam... nekem kedves az életem, hát jobbnak látom, ha nem megyek a közelébe. A minap is majd hogy be nem törte a fejemet, csak mert elénekeltem egy csinos, ártatlan kis szerelmi dalt, hogy elszórakoztassam! - Ó, Gilbert! Hogy tehetted?! - kiáltott fel anyám. - Megmondtam neked, Fergus, hogy fogd be a szád, jól tudod! - Igen, de amikor én megnyugtattalak, hogy nem fáradság, és rákezdtem a következő strófára, merthogy azt gondoltam, az talán majd jobban tetszik, te vállon ragadtál, és nekilódítottál a falnak, de olyan erővel, hogy kis híján elharaptam a nyelvemet, azt hittem, menten kiloccsan az agyvelőm; aztán mikor a fejemhez nyúltam, és megállapítottam, hogy a koponyám mégsem tört be, tudtam, hogy tisztára csuda történt. Hanem ez a szegény fiú - fűzte hozzá, és érzelmesen felsóhajtott -, diribdarabra tört a szíve, ez az igazság... ami meg az elméjét illeti... - Elhallgatsz végre?! - rivalltam rá, felszöktem ültömből, és olyan vad tekintetet vetettem a kölyökre, hogy anyám, úgy vélvén, súlyos kárt akarok tenni Fergus testi épségében, kezét a karomra tette, és úgy rimánkodott, hagynám békén az öcsémet, az meg szép kényelmesen kisétált, a kezét zsebre vágta, és kihívóan fújta: - Csalfa szemű szép kedvesem... - és így tovább. - Nem fogom bemocskolni vele a kezemet - feleltem az aggodalmas anyai beavatkozásra. Egy ujjal nem érnék hozzá. Ekkor jutott eszembe, hogy tárgyalnivalóm van Robert Wilsonnal, mert meg akarom tőle venni a gazdaságom melletti földet - ezt az ügyet napról napra halogattam, mert mostanában semmi sem érdekelt, egyébként is embergyűlölő kedvemben voltam, s kiváltképp attól húzódoztam, hogy Jane Wilsonnal vagy az anyjával találkozzam; most már igencsak jó okom volt hitelt adni a Mrs. Grahamet illető híreszteléseiknek, hanem azért egy szemernyit sem lettek kedvesebbek a szememben - ami azt illeti, Eliza Millward sem -, s a gondolat, hogy találkozhatom velük, csak annál is visszataszítóbb volt, hiszen most már nem vehetem
67

semmibe látszólagos rágalmaikat, s nem diadalmaskodhatom a magam meggyőződésében, mint annak előtte. Ma azonban elhatároztam, hogy visszatérek kötelességemhez. Ha örömömet nem lelem is a tárgyalásban, kisebb nyűg lesz, mint a tétlenség - s mindenesetre hasznosabb. Ha az élet nem kínál is élvezetet a magam hivatásában, legalább azon kívül sem kecsegtet semmivel; következésképpen igába hajtom a fejemet, és húzom a szekeret, mint a többi szerencsétlen hámos ló, amely beletört már a munkába, s ha örömét nem leli is benne, némi hasznot hajt, ahogy végigrobotolja életét, s ha elégedetlen is a sorsával, nem panaszkodik. Ekképp határozván, egyfajta dacos beletörődéssel - ha ugyan van ilyen kifejezés - utamat a Ryecote-tanya felé vettem, alig remélve, hogy gazdáját a napnak ebben a szakában otthon találom, ám bízva abban, hogy megtudhatom: a gazdaságnak mely részében kereshetem. Távol volt valóban, de néhány percen belül hazavárták; engem pedig megkértek: lépnék be a szalonba és várnék. Mrs. Wilson a konyhában szorgoskodott, ám a szoba nem volt üres; és beléptemkor alig tudtam megfékezni önkéntelen visszahőkölésemet: ott ült ugyanis Wilson kisasszony, és Eliza Millwarddal társalgott. Elhatároztam mindazonáltal, hogy hűvös leszek és udvarias. Úgy láttam, Eliza is hasonló elhatározásra jutott. A vendégség óta nem találkoztunk; ám sem az örömnek, sem a fájdalomnak semmiféle érzése meg nem nyilvánult, semminő felhevült indulat sem igyekezett napfényre törni, sem pedig sértett büszkeség; kedélye hűvös volt, magatartása pallérozott. Hangulatában és modorában még bizonyos könnyedség és derű is érződött, amit magamról már nem mondhattam el: beszédes szemének mélységes rosszindulata azonban szavaknál érthetőbben adta tudtomra, hogy nem nyertem bűnbocsánatot; mert Eliza, ha nem remélte is többé, hogy megnyerhet magának, vetélytársnéját gyűlölte, és nyilvánvaló örömét lelte benne, ha gyűlöletét rajtam töltheti ki. Wilson kisasszony ellenben oly nyájas és udvarias volt, ahogyan csak a szív kívánhatta, s habár jómagam a legkevésbé sem voltam megfelelő hangulatban, a két hölgynek együttesen sikerült fenntartania a társalgás kis híján folyamatos össztüzét. Eliza azonban élt az első adódó szünettel, s megkérdezte, találkoztam-e mostanában Mrs. Grahammel, méghozzá a pusztán felületes érdeklődés hangján, ám olyan oldalpillantással, amelyet játékosan huncutnak szánt, valójában azonban sugárzott belőle a rosszindulat. - Mostanában nem - feleltem hanyagul, ám gyűlöletes pillantásait zordon tekintetem viszonozta; mert bosszúságomra éreztem, hogy a homlokomig elpirulok abbéli kemény erőfeszítésem ellenére, hogy rendíthetetlennek mutatkozzam. - Micsoda! Csak nem kezd máris ráunni? Azt hittem volna, hogy egy ilyen pompás teremtés legalább egy esztendőre képes magát lenyűgözni! - Nem óhajtok erről a tárgyról társalogni. - Ah! Meggyőződött hát végre, hogy tévedett... nagy sokára felfedezte, hogy a maga istennője nem egészen az a makulátlan... - Szeretném, ha nem emlegetné, Eliza kisasszony. - Ó, ezer bocsánat! Úgy látom, Cupido nyila súlyos sebet ejtett magán: nagyon is mélyre hatolt, a seb még nem hegedt be, s a szeretett név hallatára minduntalan felszakad. - Mondd inkább azt - vetette közbe Wilson kisasszony -, hogy Mr. Markham úgy érzi: a név nem méltó rá, hogy tisztességes nők jelenlétében említsék. Csodálom, Eliza, hogy eszedbe jut arra a szerencsétlen teremtésre utalni... tudhatnád, hogy az említése a jelenlevők közül senkinek sem kellemes.

68

Hogyan lehet ezt elviselni? Felálltam, s már épp készültem a fejembe csapni kalapomat és bősz felháborodással kirontani a házból; eszembe jutott azonban - még épp idejében ahhoz, hogy mentsem a méltóságomat -, minő ostobaság volna ezt cselekednem, s hogy ezáltal kínzóim csak jót nevetnének a rovásomra; annak a személynek az érdekében tehát, akit szívem mélyén már méltatlannak ítéltem a legcsekélyebb áldozatra is - habár korábbi tiszteletem és szerelmem szelleme még szüntelenül kísértett, és nem hallgathattam, hogy a nevét mások mocskolják -, csupán az ablakhoz léptem, néhány pillanatig bosszúsan harapdáltam ajkamat, szigorúan elfojtottam keblem hullámzását, s megjegyeztem Wilson kisasszonynak, hogy nem látom közeledni a bátyját, majd hozzáfűztem, hogy mivel az időm drága, jobb lesz talán, ha majd másnap újra felkeresem, olyankor, amikor biztosabban otthon találom. - Ó, dehogy! - mondotta Wilson kisasszony. - Várjon még egy percet, bizonyosan hazajön; L...-ben (abban a városban volt ugyanis a piac) lesz dolga, és bizonyára hazajön enni egy falatot, mielőtt elindulna. Tőlem telhetőleg udvariasan engedtem a kérésének; és szerencsére nem kellett sokáig várnom. Mr. Wilson hamarosan megérkezett; és bármily kevéssé voltam tárgyaló kedvemben, bármily csekély mértékben érdekelt akár a föld, akár a gazdája, dicséretes eltökéltséggel igyekeztem figyelmemet a szóban forgó ügyre összpontosítani, és hamarosan nyélbe ütöttük az alkut - a szorgos gazdának talán nagyobb megelégedésére, mint bevallotta volna. Ezek után a kiadós „falatok” fogyasztásának közepette magára hagytam; örömmel fordítottam hátat a háznak, és mentem, hogy az aratómunkásaim után nézzek. Amikor meggyőződtem róla, hogy derekasan buzgólkodnak odalent a völgyben, felhágtam a domboldalon, mert a magasabb tájakon akartam meglátogatni egy búzaföldet és megvizsgálni, mikor érik sarló alá. Aznap azonban már nem jutottam el oda; ahogy közeledtem ugyanis, megpillantottam, méghozzá nem messze, Mrs. Grahamet meg a fiát; ellenkező irányból közeledtek. Észrevettek, és Arthur már futott is elém, én azonban rögtön sarkon fordultam, és egyenletes léptekkel hazafelé indultam; szentül eltökéltem ugyanis, hogy soha többé nem találkozom Arthur édesanyjával; s ügyet sem vetve a fülemig hatoló éles kiáltásra, amely arra unszolt, hogy „várjak egy percet”, egyenletes, kimért iramban folytattam utamat; a gyermek pedig hamarosan feladta a hasztalan üldözést, vagy anyja hívta vissza. Akárhogyan is, amikor öt perc múlva hátranéztem, már egyiküket sem láttam. Ez az eset megmagyarázhatatlanul felizgatott és megzavart - hacsak az nem magyarázza, hogy Cupido nyila nemcsak hogy túlságosan hegyesnek bizonyult, de nem is közönséges nyíl volt, hanem szakállas; s oly mélyen belém fúródott, hogy még nem tudtam kitépni a szívemből. Akárhogyan is - egész álló nap kétszeresen is szerencsétlen hangulatban voltam.

69

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Másnap reggel eszembe jutott, hogy nekem is dolgom volna L...-ben; nyomban reggeli után lóra szálltam hát, és nekivágtam az expedíciónak. Borús, esős nap volt, ám ez mit sem számított; csak annál jobban egyezett lelkiállapotommal. Utam magányosnak ígérkezett; aznap nem volt piac, ennek híján pedig az országút általában elhagyatott volt; hanem ez csak még inkább a kedvemre szolgált. Ahogy azonban poroszkáltam, keserű képzelgésem csutkáján rágódva, mögöttem nem messziről lódobogást hallottam; de nemigen törtem rajta a fejemet, ki lehet a lovas, nem is igen gondoltam vele, míg lovamat egy kisebb kaptatón lassabbra nem fogtam - avagy inkább eltűrtem, hogy lovam lassítsa járását, mert tűnődésembe merülve hagytam, baktasson csak olyan kényelmesen, ahogy kedve tartja -, lemaradtam, s útitársam utolért. Nevemen szólított: nem volt ugyanis idegen - hanem Mr. Lawrence! Ostort szorító ujjaim ösztönszerűen megbizseregtek, s görcsös erővel fonódtak a nyél köré; sikerült azonban megfékeznem indulatomat, Lawrence köszöntését egy biccentéssel viszonoztam, és igyekeztem gyorsabban ügetni; ő azonban nem tágított mellőlem, s az időjárásról meg a termésről kezdett beszélni. A lehető legkurtábban válaszolgattam kérdéseire, megjegyzéseire, és visszafogtam lovamat. Erre ő is visszafogta a magáét, és megkérdezte, vajon a lovam lesántult-e. Egyetlen pillantás volt a válasz - amin ő csöndesen elmosolyodott. Különös konoksága és zavartalan nyugalma meg is lepett, el is keserített. Azt gondoltam volna, legutóbbi találkozásunk körülményei olyan nyomot hagytak a lelkében, hogy ezentúl mindig hűvös és tartózkodó lesz: ehelyett azonban láthatólag nemcsak feledett minden régi sérelmet, hanem a mostani gorombaságom is lepergett róla. Régebben a legcsekélyebb célzás, a hang, a pillantás pusztán képzelt hűvössége elegendő volt, hogy visszariassza: most a nyilvánvaló udvariatlan durvaság sem kergethette el. Hallott vajon csalódásomról, s most az eredményét akarja látni és diadalmaskodni kétségbeesésemen? Az eddiginél is eltökéltebb erővel szorongattam ostoromat - de fel még nem emeltem, s némán lovagoltam tovább, kézzelfoghatóbb okot várva a sértődésre, mielőtt felnyitnám lelkem zsilipjét, s szabad utat engednék az odabent fortyogó, sistergő dühnek. - Markham - szólalt meg Lawrence szokásos nyugodt hangján -, miért tart haragot barátaival, csak mert egy bizonyos fertályon csalódás érte? Ha reményei vereséget szenvedtek, miért engem hibáztat miatta? Én idejekorán figyelmeztettem, de maga nem... Nem szólt többet; mert hallgatva a sarkamban ágáló ördög szavára, vékonyabbik végén ragadtam meg az ostort, és a boldogabbik végével villámsebesen fejbe kólintottam Lawrenceet. Vérszomjas elégtétellel szemléltem, amint halotti sápadtság lepi el az arcát, homlokán vércseppek szivárogtak, egy pillanatra megingott a nyeregben, azután hanyatt a földre zuhant. A pónit láthatólag meglepte, hogy hirtelen megszabadult terhétől, meghőkölt, megugrott, ki is rúgott, aztán újsütetű szabadságában nekiállt a sövényes part füvét legelni; gazdája pedig némán, mozdulatlanul hevert, akár a halott. Megöltem volna? Jeges kéz fogta marokra a szívemet, állította meg a lüktetését, ahogy Lawrence fölé hajoltam, és lélegzetvisszafojtva, merőn bámultam a kísérteties, égnek meredő arcot. De nem; a szemhéja megrebbent, s torkából halk nyögés tört elő. Fellélegeztem - csupán az esés vette el eszméletét. Úgy kell neki - ezentúl majd jobban vigyáz, hogy mit beszél. Felsegítsem vajon a lovára? Nem. Ha bármi más lett volna az oka sérelmemnek, megteszem; ez azonban megbocsáthatatlan. Majd feltápászkodik maga, ha úgy tetszik - nemsokára; már mozgolódik is, körülnéz: tessék, ott a lova, csöndesen legelészik az útszélen.
70

Elharapott szitokkal sorsára hagytam hát a fickót, sarkantyúmat lovam véknyába vágtam, s tovavágtattam, az érzések olyan elegyétől ösztökélve, amelyet nehéz volna elemezni; s ha megtenném, az eredmény nemigen vetne kedvező fényt akkori lelkiállapotomra: nem vagyok bizonyos ugyanis abban, vajon egyfajta örvendezés nem volt-e fő alkotóelemeinek egyike. Felhevültségem azonban hamarosan alábbhagyott, s alig néhány perc elteltével megfordultam, és visszatértem meggyőződni áldozatom sorsa felől. Nem holmi nagylelkű ösztön, nem jámbor megengesztelődés indított erre - még csak a félelem sem a következményektől, ha azzal tetőzöm be a földesúr elleni támadásomat, hogy így cserbenhagyom, kitéve további sérülésnek; egyszerűen a lelkiismeret hangja volt; s igencsak megdicsértem magamat, amiért nyomban hallgattam a szavára - s ha a tett értékét abból ítélem meg, mekkora áldozatba került, aligha tévedtem. Mr. Lawrence is, a pónija is megváltoztatta közben némiképp a helyzetét. A póni vagy nyolctíz yardnyival odább bóklászott; neki magának pedig sikerült elvonszolnia magát az út közepéről: a partoldalban akadtam rá, félig fekvő helyzetben - még akkor is nagyon sápadt volt és gyenge -, batiszt zsebkendőjét (amely inkább volt már vörös, mint fehér) fejéhez szorítva. Erőteljes lehetett az ütés, ez azonban félig az ostorom javára (vagy, ha úgy tetszik, rovására) írandó, a nyelét ugyanis fémmel bevont, tömör lófej díszítette. Az eső áztatta fű rideg nyugvóhelyet kínált a fiatalúrnak; öltözéke bemocskolódott; kalapja a sárba gurult az út túloldalára. Gondolatait azonban főként a pónija foglalkoztatta, azt kereste sóvár tekintetével félig tehetetlen aggodalommal, félig pedig sorsába való reménytelen belenyugvással. Én mindenesetre leszálltam a nyeregből, lovamat a legközelebbi fához kötöttem, felemeltem Lawrence kalapját azzal a szándékkal, hogy a fejébe nyomom; ő azonban vagy a fejét ítélte alkalmatlannak a kalapra, vagy a kalapot, jelenlegi állapotában, alkalmatlannak a fejére - az egyiket ugyanis elhúzta, a másikat kivette a kezemből, és megvetően félrehajította. - Jó az magának - morogtam. Következő jó cselekedetem az volt, hogy elfogtam a póniját, és odavittem hozzá, ami könnyen sikerült, mert az állat meglehetősen jámbor természetű volt, alig hőkölt meg és csökönyösködött egy keveset, amikor a zabláját megragadtam - no de akárhogyan is, nyeregben akartam látni a gazdáját. - Nos, fickó... gazember... kutya... ide a kezét, aztán nyeregbe segítem. Nem; Lawrence undorral elfordult tőlem. Meg akartam fogni a karját. Úgy riadt vissza, mintha megfertőzné az érintésem. - Micsoda, nem akar? Hát akkor itt ülhet felőlem ítéletnapig. De ha nem akarja, hogy az utolsó cseppig elfolyjon a vére, hajlandó vagyok bekötözni. - Hagyjon békén, kérem. - Hm! A legnagyobb örömmel. Ha úgy kívánja, tőlem elviheti az ördög... és mondja meg neki, hogy én küldtem. Mielőtt azonban a sorsára hagytam volna, pónija kantárját a sövény egy karójára vetettem, neki pedig odahajítottam a zsebkendőmet, mert az övét már átitatta a vér. Elkapta és visszadobta undorral, megvetéssel, olyan erővel, ahogy csak tőle telt. Ezzel az utolsó sértéssel betelt a mérték. Nem hangos, de szívből fakadó szitkokkal otthagytam, éljen vagy haljon, ahogy tud; megnyugodtam afelől, hogy én megtettem a kötelességemet: megpróbáltam megmenteni - feledtem azonban, hogy az én eltévelyedésem okozta jelenlegi állapotát, s hogy mily sértő módon ajánlottam fel utóbb szolgálataimat -, és komoran felkészültem rá, hogy vállalom
71

a következményeket, ha Lawrence történetesen azt állítja, hogy meg akartam ölni - amit pedig nem tartottam valószínűtlennek, hisz láthatólag ellenséges indulat ösztökélésére utasította el oly konokul a segítségemet. Ismét lóra szálltam, s még egy utolsó pillantást vetettem rá, mielőtt ellovagolnék. Feltápászkodott a földről, megragadta pónija sörényét, s igyekezett visszavergődni a nyeregbe; alig tette azonban a kengyelbe a lábát, émelygés vagy szédülés lett úrrá rajta: egy pillanatra előredőlt, feje az állat hátára csuklott, még egy hasztalan erőfeszítés után visszahanyatlott a partoldalba, ahol hagytam, fejét az ázott tőzegre nyugtatta, s látszatra csakoly nyugodtan hevert ott, mintha odahaza a szófán pihenne. Akarata ellenére is segítenem kellett volna rajta - bekötöznöm a sebet, amelynek vérzését nem tudta elállítani, mindenáron felsegíteni a lova hátára és gondoskodni róla, hogy biztonságban hazaérjen; keserű felháborodásom mellett azonban ott volt még az a kérdés is, hogy vajon mit mondjak a cselédeinek - és mit a családomnak. Vagy be kell ismernem tettemet, amivel egyszeriben őrült hírébe keveredem, hacsak be nem vallom az indítékát is - ez pedig lehetetlennek tűnt -, vagy pedig holmi hazugságot kell fabrikálnom, amiről hasonlóképpen nem lehetett szó - kivált mert Mr. Lawrence valószínűleg felfedné a teljes igazságot, következésképp tízszeres gyalázatba döntene - ha ugyan nem volnék kellőképpen aljas gazember, és visszaélve a tanúk hiányával, ki nem tartanék a magam meséje mellett, miáltal még a valóságosnál is elvetemültebb gazember színében tüntetném őt fel. Nem; hisz csak a halántéka felett kapott felületi sebet, az eséstől vagy a pónija patkójától meg talán néhány zúzódást: ebbe ugyan nem hal bele, ha fél napig hever is ott; s ha magamagán nem tud segíteni, bizonyára jár majd arra valaki: lehetetlen, hogy elteljen úgy egy egész nap, hogy rajtunk kívül más ne használja az országutat. Hogy azután majd neki mit tetszik mondania, az már szerencsém dolga: ha hazudik, megcáfolom; ha igazat mond, igyekszem tőlem telhetőleg elviselni. Nem tartozom több magyarázattal, mint amennyit elegendőnek ítélek. Az is lehetséges, hogy úgy dönt: hallgat a dologról, nehogy érdeklődést keltsen a szóváltás oka iránt, s a közvélemény figyelmét a Mrs. Grahammel való kapcsolatára vonja, amelyet pedig - akár a hölgy, akár a maga érdekében - oly nagy igyekezettel óhajt palástolni. Ekképp okoskodva ügettem a város felé, ahol le is bonyolítottam ügyeimet, s eleget tettem anyám és Rose néhány apróbb megbízatásának, felettébb dicséretes alapossággal, tekintetbe véve az ugyancsak megváltozott helyzetet. Hazatérőben különféle balsejtelmek gyötörtek a boldogtalan Lawrence felől. Felettébb nyomasztott a kérdés: vajon ott lelem-e még mozdulatlanul a vizes földön, félholtan a hidegtől és a kimerültségtől - avagy már ki is hűlt és megmerevedett? A rémületes lehetőség képe élénken rajzolódott ki képzeletemben, ahogy a helyhez közeledtem, ahol elhagytam őt. De nem; hála az Égnek, eltűnt az ember is, a lova is, és más nem szólt immár ellenem, csupán két tárgy - igaz, önmagukban is elég visszataszítóak, s igen rút, ha ugyan nem gyilkos képet nyújtottak -: egy helyütt az eső áztatta, vastag sárral borított kalap, amelyet a karimája fölött behorpasztott, sőt betört az ádáz ostornyél; más helyütt pedig a bíborvörös zsebkendő ázott sötétre festett pocsolyában - időközben ugyanis bőségesen esett az eső. A hír azonban gyors szárnyakon repül: négy óra sem volt még, mire hazaértem, és anyám nagy komoran már így fogadott: - Ó, Gilbert! Micsoda baleset! Rose a faluban járt bevásárolni, s ott hallotta, hogy Mr. Lawrence-et levetette a lova, és haldokolva vitték haza!

72

Ez kissé megdöbbentett, mint gondolhatod; vigasztalásomra szolgált azonban, amikor meghallottam, hogy szörnyűségesen betörött a koponyája, és lába is tört; mivel ennek a valótlansága felől meg voltam győződve, bíztam benne, hogy a történet többi részét hasonlóképpen eltúlozták; s amikor hallottam, amint anyám és húgom oly mély érzéssel siránkozik Lawrence állapotán, bizony igencsak nehezemre esett megállni, hogy el ne mondjam nekik sérüléseinek való természetét, amennyire én magam ismertem a helyzetet. - Holnap meg kell látogatnod - mondta anyám. - Vagy még ma - vélte Rose. - Bőségesen van idő; elviheted a pónit, hiszen a te lovad fáradt. Nem mennél el, Gilbert... mihelyt ettél valamit? - Nem, nem... Honnan tudhatjuk, nem vakhír-e az egész? Felettébb valószínűt... - Ó, dehogyis. Az egész falu beszéli, s én magam találkoztam két emberrel, akik olyanokkal beszéltek, akik maguk találkoztak azzal a férfival, aki rátalált. Ez elég távolinak hangzik, de ha belegondolsz, nem is az. - Igen, csakhogy Lawrence jó lovas; egyáltalán nem valószínű, hogy levetné a lova, s ha megesett is, felettébb valószínűtlen, hogy így összetörte volna magát. Legalábbis erős túlzás lehet a dologban. - Nem, csakhogy a ló megrugdosta, vagy mi. - Micsoda, az a szelíd kis póni? - Honnan tudod, hogy azon lovagolt? - Nemigen lovagol máson. - Akárhogyan is - vetette közbe anyám -, holnap elmégy hozzá. Igaz-e vagy sem, túlzott-e vagy való, szeretnénk tudni, hogy van. - Fergus is elmehet. - Te miért nem? - Ő jobban ráér. Nekem mostanában sok a dolgom. - Ejnye, Gilbert, hát hogyan lehetsz ennyire nyugodt! Egy-két órára bízvást nélkülözhet a munka, ha ilyesmiről van szó... amikor a barátod élet-halál között lebeg! - Szó sincs róla, higgyétek el! - Éppenséggel lehet róla szó! Amíg meg nem látogatod, nem tudhatod. Mindenesetre szörnyű baleset érte, és meg kell látogatnod: rossz néven fogja venni, ha nem teszed. - Az ördögbe is! Nem mehetek. Mostanában nem vagyunk valami jóban. - Ejnye, drága fiam! Csak nem vagy olyan keményszívű, hogy még akkor is az apró nézeteltéréseiteken lovagolsz, mikor... - Apró nézeteltérés! No hiszen! - morogtam. - Igen, de gondolj arra, miről van szó! Gondold el, milyen... - Jól van, jól van, hagyjatok már... majd elintézem - feleltem erre. El is intéztem: másnap reggel átküldtem Fergust anyám üdvözletével, és megbíztam, hogy tudakozódjék; arról ugyanis szó sem lehetett, hogy magam menjek át - sem pedig hogy magam üzenjek. Fergus azzal a hírrel tért haza, hogy ifjú földesurunk ágyban fekszik bonyolult panaszokkal: a feje betört, és több zúzódása van (egy esés következtében - a részleteinek
73

elmesélésével nem fáradt - s lovának azt követő megbokrosodása miatt), valamint súlyos hűléssel, amelyet úgy szerzett, hogy az esőben a vizes földön hevert; csontja azonban nem tört, és az élete nem forog veszedelemben. Nyilvánvaló volt tehát, hogy Mrs. Graham érdekében Lawrence nem szándékozik vádolni engem.

74

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Az a nap is esős volt, akárcsak az elődje, estefelé azonban tisztult valamelyest, és másnap ígéretes szép napra ébredtünk. Kint voltam a dombon az aratókkal. Könnyű szél simította végig a gabonát; nevetett a napfényben a természet. Örvendezett a pacsirta az ezüstösen lebegő felhők között. Az előző napi eső felüdítette, megtisztította a levegőt, tisztára mosta az eget, s oly csillogó ékköveket hagyott fán és füvön, hogy még a gazdáknak sem volt szíve kárhoztatni. Az én szívemhez azonban nem férkőzhetett napsugár, szellő fel nem frissíthette; mi sem tölthette be az űrt, amelyet hitem, reményem, Helen Grahamben talált örömöm hagyott, el nem űzhette a sajgó bánatot s a szívemet még most is nyomasztó szerelem utolsó keserű seprejét. Ahogy ott álltam, karomat összefonva, s szórakozottan bámultam az aratók által még meg nem zavart hullámzó gabonát, egyszer csak szelíden meghúzkodta valaki a kabátom szárnyát, és egy hangocska, amely immár nem csengett kedvesen fülemnek, a következő szavakkal riasztott fel: - Mr. Markham, mama kéreti! - Kéret, Arthur? - Igen. Miért néz olyan furán? - kérdezte félig nevetve, félig ijedten, amikor megpillantotta arckifejezésemet, ahogy hirtelen feléje fordultam. - És miért maradt el olyan sokáig? Jöjjön! Miért nem jön? - Nem érek rá - feleltem, mert nemigen tudtam, mit válaszoljak. Gyermeki értetlenséggel bámult fel rám; mire azonban újra megszólalhattam volna, maga a hölgy is ott állott mellettem. - Gilbert, beszélnem kell magával! - mondotta fojtott hévvel. Sápadt arcára, villogó szemébe néztem, de nem válaszoltam. - Csak egy pillanatra - kérlelt. - Jöjjön egy kissé arrább, ide a másik földre - pillantott az aratókra, akik közül néhányan orcátlan kíváncsisággal méregették. - Csak egy percig tartóztatom. Elkísértem a sövény nyílásán át. - Arthur, drágám, fussál, szedj harangvirágot - mondotta Mrs. Graham, és a sövény mentén kissé távolabb elővillanó virágokra mutatott. A gyerek tétovázott, mintha nem akarna tágítani mellőlem. - Eredj, drágaságom! - ismételte anyja sürgetőbben, olyan hangon, ami ugyan nem volt szigorú, de azonnali engedelmességet követelt, és meg is kapta. - Nos, Mrs. Graham? - kérdeztem higgadtan és hidegen; mert láttam ugyan, hogy boldogtalan, és szántam is, de örültem, hogy hatalmamban áll megkínozni. Szívemig hatoló pillantással szegezte rám a szemét; mégis elmosolyodtam. - Nem kérdem e változás okát, Gilbert - szólalt meg keserű nyugalommal. - Nagyon is jól ismerem; de bár nyugodtan fogadom, ha más gyanúsít és elítél, magától nem tűrhetem el. Miért nem jött el és hallgatott meg aznap, amikor magyarázattal akartam szolgálni? - Mert időközben történetesen megtudtam mindent, amit elmondott volna... sőt még annál is többet.
75

- Lehetetlen; hiszen én mindent elmondtam volna magának! - kiáltott fel szenvedélyesen. - De most már nem fogom, mert látom, hogy nem méltó rá! És sápadt ajka beleremegett az izgalomba. - Miért nem, ha szabad kérdeznem? Haragos, felháborodott pillantással utasította vissza gunyoros mosolyomat. - Mert sohasem értett meg, különben nem hallgatott volna becsmérlőimre olyan könnyen... nem méltó a bizalmamra... nem az az ember, akinek gondoltam... Menjen! Nem érdekel, mit gondol rólam. Elfordult, én pedig elmentem; azt gondoltam ugyanis, ezzel kínozhatom meg legkeservesebben; s alighanem igazam volt; mert amikor egy perc elteltével hátranéztem, megláttam, hogy félig visszafordult, mintha azt remélné, azt várná, hogy most is mellette vagyok; azután mozdulatlanul megállt, és hátrapillantott. Tekintete nem annyira haragot, mint keserű fájdalmat és kétségbeesést tükrözött; én azonban közömbös tartást öltöttem, s úgy tettem, mintha gondtalanul hordoznám körül pillantásomat; ő pedig alighanem folytatta útját; mert miután egy darabig ott időztem, és vártam, visszajön vagy szólít-e, megkockáztattam még egy pillantást, de már messze járt. Sietve távolodott a mezőn, a kis Arthur mellette szaporázta a lépést, és láthatóan beszélt menet közben; ő azonban elfordította arcát a gyerektől, mintha leküzdhetetlen érzelmeit akarná elrejteni. Én pedig visszatértem a dolgomhoz. Kis idő múltán azonban megbántam, hogy ilyen elhamarkodottan faképnél hagytam. Nyilvánvaló, hogy szeret - valószínűleg ráunt Mr. Lawrence-re, és velem akarta felcserélni; s ha kezdetben kevésbé szerettem és tiszteltem volna, ez a választás nyilván örömömre és megelégedésemre szolgál; most azonban a külső látszat és a benső értékek között, róla alkotott korábbi és jelenlegi véleményem között oly gyötrelmes, oly szívet tépően fájdalmas volt az ellentét, hogy lehetetlenné tett minden derűsebb megfontolást. Hanem azért kíváncsi voltam, miféle magyarázattal szolgált volna - vagy szolgálna most, ha rászorítanám -, mennyit vallana be, s hogyan igyekeznék mentegetni magát. Tudni vágytam, mit vessek meg és mit csodáljak benne; mi szolgál szánalomra és mi gyűlöletre - mi több: tudni is fogom! Még egyszer meglátogatom, mielőtt útjaink elválnak, hogy eldönthessem, mit gondoljak róla. Számomra természetesen mindörökre elveszett; de azt azért mégsem viselhetem el, hogy utoljára ilyen barátságtalanul és kölcsönösen ilyen boldogtalanul váljunk el. Szívembe vésődött utolsó pillantása; sehogy sem feledhettem. Micsoda őrült is vagyok! Hát nem csapott be, nem ejtett rajtam sebet - nem tette tönkre életem boldogságát? „Nos, akárhogyan is, meglátogatom - ez volt a végkövetkeztetésem -, de nem ma: a mai napon és a mai estén elmélkedjék a bűnein, és legyen olyan boldogtalan, amennyire csak óhajt: holnap még egyszer meglátogatom, és megtudok róla valamit. A találkozás talán a hasznára válik, talán nem. Akárhogyan is: egy kis izgalmat lehel az életébe, amelyet ő pangásra ítélt, s bizonyára elsimít néhány felkavaró gondolatot.” Másnap el is mentem; de csak estefelé, a napi munka végeztével, vagyis hat és hét között. Az ódon udvarházon a lenyugvó nap vörös visszfénye ragyogott, lángra lobbantotta az ablakszemeket, és szokatlan, idegen derűt kölcsönzött a helynek. Felesleges taglalnom érzéseimet, amidőn trónja fosztott istennőm szentélyéhez közeledtem - ezernyi gyönyörteljes emlék és fényes ábránd forrásához -, amelyet sötétségbe borított egyetlen kárhozatos igazság. Rachel bebocsátott a szalonba, és kiment, hogy hívja úrnőjét, mert nem volt ott; ott volt azonban nyitva hagyott íróládikája a magas támlájú szék mellett álló, kis, kerek asztalon, s rajta egy könyv. Könyveinek kicsiny, de válogatott gyűjteménye szinte oly ismerős volt már, akár a
76

magamé; ezt a kötetet azonban nem láttam eddig. Felemeltem. Sir Humphry Davy műve volt: Egy bölcselő végnapjai, s az első lapján a név: „Frederick Lawrence”. Becsuktam a könyvet, de továbbra is a kezemben tartottam, az ajtóval szemközt álltam, háttal a kandallónak, és nyugodtan vártam Mrs. Graham megérkezését; mert nem volt kétségem afelől, hogy bejön. Hamarosan meg is hallottam közeledő lépteit az előcsarnokból. Szívem megdobbant, de néma figyelmeztetéssel elhallgattattam, s megőriztem hidegvéremet - legalábbis a látszatát. Mrs. Graham belépett nyugodtan, sápadtan, fegyelmezetten. - Minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést, Mr. Markham? - kérdezte olyan szigorú, de nyugodt méltósággal, hogy szinte zavarba hozott. Mindazonáltal mosolyogva válaszoltam, és eléggé orcátlanul: - Nos, eljöttem, hogy meghallgassam a magyarázatát. - Megmondtam, hogy nem szolgálok vele - felelte. - Mondtam már, hogy méltatlan a bizalmamra. - Úgy is jó - válaszoltam, és az ajtó felé indultam. - Maradjon egy percig - mondta ő. - Most látom magát utoljára: ne menjen még. Maradtam hát, és vártam további parancsait. - Mondja meg nekem - folytatta Mrs. Graham -, milyen alapon hisz a rám szórt rágalomnak; kitől hallotta; és mit hallott? Hallgattam egy pillanatig. Szeme rebbenés nélkül állta a tekintetemet, mintha keblét öntudatos ártatlanság vértezné. Eltökélte, hogy megtudja a legrosszabbat, és elhatározta, hogy egyenesen ki is hívja. „Meg tudom én törni e bátor szellemet” - gondoltam. Míg azonban titkon ujjongtam hatalmamon, kedvem támadt macska-egér módon játszani áldozatommal. Felemeltem a kezemben tartott könyvet, rámutattam az első lapon álló névre, de szememet le nem vettem Mrs. Graham arcáról, úgy kérdeztem: - Ismeri ezt az urat? - Természetesen - válaszolta, és hirtelen pír öntötte el vonásait; hogy a szégyené-e avagy a haragé, meg nem mondanám: inkább az utóbbira emlékeztetett. - S mit óhajt még, uram? - Mikor látta utoljára? - Ki jogosította fel, hogy így faggasson erről vagy akármi másról? - Ó, senki, senki! Ha akar, felel, ha nem akar, nem. Most pedig hadd kérdezzem meg: hallotta, mi történt a minap a barátjával? Mert ha nem hallotta... - Nem tűröm, hogy sértegessen, Mr. Markham! - kiáltott szinte őrjöngő dühre gyúlva modoromtól. - Ha csak ezért jött, jobb, ha mindjárt elhagyja a házat! - Nem azért jöttem, hogy sértegessem: azért jöttem, hogy meghallgassam a magyarázatát. - Én pedig közlöm, hogy nem szolgálok vele! - vetette oda, és heves izgalomban rótta a szobát, kezét szorosan összekulcsolta, pihegve szedte a levegőt, szeméből a harag villámai lövelltek. - Nem vagyok hajlandó olyasvalakinek magyarázkodni, aki tréfát űz ilyen undorító gyanúból, és ilyen könnyen hajlandó elhinni mindent. - Nem űzök tréfát belőle, Mrs. Graham - viszonoztam én, nyomban elhagyva ingerkedő, gunyoros hangomat. - Szívből kívánom, bárcsak tréfálkoznivalót találnék benne! Ami pedig azt illeti, hogy könnyen feltámad a gyanúm, Isten a tudója, micsoda hiszékeny, vak bolond voltam ez idáig, makacsul szemet hunytam, a fülemet eldugaszoltam minden előtt, ami azzal
77

fenyegetett, hogy megrendíti a kegyedbe vetett bizalmamat, míg csak maga a bizonyíték szerte nem zúzta elvakult rajongásomat! - Miféle bizonyíték, uram? - Mindjárt elmondom. Emlékszik arra az estére, amikor legutóbb itt voltam? - Emlékszem. - Kegyed már akkor is elejtett néhány célzást, ami okosabb embernek felnyitotta volna a szemét; énrám azonban nem volt ilyen hatással: továbbra is bíztam, hittem, reménytelenül is reméltem, és imádtam azt, akit meg nem érthettem. Történetesen azonban miután elbúcsúztam kegyedtől, visszatértem... nem más vonzott vissza, mint részvétem mélysége, érzésem heve... nem mertem nyíltan magára erőltetni jelenlétemet, de képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, hogy még egy pillantást lopjak az ablakon át, csak hogy lássam: hogy van; mert láthatólag nagy gyötrelemben hagytam magára, és részben a magam türelmetlenségét és tapintatlanságát okoltam emiatt. Ha vétkeztem, csakis a szerelem volt a felbujtóm, és ugyancsak kegyetlen a büntetésem; mert épp amikor elértem amahhoz a fához, kegyed kilépett a kertbe... a barátjával. Az adott körülmények között nem óhajtottam mutatkozni, mozdulatlanul álltam az árnyékban, amíg el nem mentek mellettem. - És mennyit hallott a beszélgetésünkből? - Éppen eleget, Helen. És nagyon is javamra vált, hogy hallottam; mert ennél csekélyebb ok ki nem gyógyíthatott volna esztelen rajongásomból. Mindig is azt mondtam, azt gondoltam, hogy soha egyetlen rossz szót el nem hiszek magáról, ha csak a tulajdon ajkairól nem hallom. Másoknak valamennyi célzását, állítását megannyi rosszindulatú rágalomnak tekintettem; amikor maga vádolta önmagát, azt hittem, túloz, s bíztam benne, hogy ha akarja, meg tudja magyarázni mindazt, ami megmagyarázhatatlannak látszik a helyzetében. Mrs. Graham felhagyott a járkálással. A kandalló egyik oldalának támaszkodott, szemközt azzal, amelyik mellett én álltam, állát összekulcsolt kezén nyugtatta, szeme pedig - amelyben már nem harag tüzelt, hanem nyugtalan izgalom csillogott - olykor rám pillantott, amíg beszéltem, majd a szemközti falat pásztázta, majd pedig a szőnyegre szegeződött. - Mégiscsak el kellett volna jönnie hozzám - szólalt meg - és meghallgatnia, mit mondhatok a magam mentségére. Kisszerű és igazságtalan volt magától, hogy szó nélkül és hirtelen visszahúzódott nyomban azután, hogy oly hevesen bizonygatta vonzalmát, anélkül, hogy bármiféle okát adta volna a változásnak. Mindent el kellett volna mondania, akármilyen keserűen. Minden jobb lett volna, mint ez a hallgatás. - Mi végre tettem volna? Magától nem tudhattam volna meg semmi többet arról a tárgyról, ami egyedül rám tartozott; s azt sem bizonyíthatta volna be, hogy a tulajdon érzékeim csalódtak. Azonnal végét akartam vetni meghittségünknek, hisz maga is elismerte, hogy valószínűleg ez történt volna, ha mindent megtudok; én azonban nem óhajtottam a szemére vetni a dolgot, habár (amit szintén elismert) súlyosan vétett ellenem. Igen; olyan sebet ejtett rajtam, amit meg nem gyógyíthat soha, sem maga, sem más, elhervasztotta az ifjúság zsenge reményét, és sívó pusztasággá tette az életemet! Ha száz évig élek is, akkor sem heverhetem ki e megsemmisítő csapást... és nem feledhetem soha! Ezután... Maga mosolyog, Mrs. Graham szakítottam félbe hirtelen magam. Szenvedélyes szónoklatom közepette kifejezhetetlen érzés szegte szavamat, amikor láttam, hogy - igen! - mosolyog az általa előidézett szörnyű pusztulás láttán.

78

- Mosolyogtam? - kérdezte, és komolyan felpillantott. - Nem voltam tudatában. Ha igen, nem azért, mert élvezem a gondolatot, hogy mit vétettem maga ellen. Az Ég a tudója, elegendő gyötrelem volt ennek a lehetőségnek a puszta gondolata is. Ha mosolyogtam, azért tettem, mert örültem, hogy végtére is van magában némi lelki mélység és érzés, és mert reméltem, hogy nem kellett tökéletesen félreismernem magát. De nálam közel áll a mosoly és a könny; egyik sem korlátozódik meghatározott érzelmekre: gyakran sírok boldogságomban, és mosolygok, ha szomorú vagyok. Megint rám nézett, mintha feleletet várna; én azonban makacsul hallgattam. - Örülne vajon - vette fel újból a fonalat -, ha megtudná, hogy téves volt a következtetése? - Hogy kérdezhet ilyet, Helen?! - Nem mondom, hogy tökéletesen tisztázhatom magam - suttogta sebesen, míg a szíve láthatóan vert, és keble hevesen hullámzott -, de örülne, ha megtudná, hogy jobb vagyok, mint amilyennek gondol? - Örömmel... boldogan... elragadtatottan fogadnék bármit, ami a legcsekélyebb mértékben is visszaadhatná a magáról alkotott egykori véleményemet, ami menthetné a maga iránti vonzalmamat, és enyhítené a vele járó kifejezhetetlen elkeseredést! Orcája égett, s most már egész testében reszketett az izgalomtól. Nem szólt, ám íróládájához repült, felragadott egy vaskos albumot vagy kéziratos kötetet, sietősen letépett a végéről néhány lapot, a többit pedig a kezembe nyomta, mondván: - Nem kell az egészet elolvasnia; de vigye haza magával! - Ezzel kisietett a szobából. Amikor azonban kiléptem a házból, és elindultam a kerti ösvényen, Helen kinyitotta az ablakot, és visszahívott. Ennyit mondott csupán: - Ha elolvasta, hozza vissza; és egyetlen szót el ne áruljon a tartalmából senki emberfiának. Bízom a becsületében. Mire válaszolhattam volna, becsukta az ablaktáblát és elfordult. Láttam, amint az ódon tölgyfa székbe veti magát, és arcát kezébe temeti. Érzései olyannyira felfokozódtak, hogy csak a könnyekben találhattak megkönnyebbülést. Zihálva a türelmetlenségtől, feltörő reményeimmel hadakozva siettem haza, felrohantam a szobámba, miután felszereltem magam egy gyertyával, habár még alig szürkült - majd becsuktam s elreteszeltem az ajtót, és eltökéltem, hogy nem tűröm el senki betolakodását; leültem az asztalhoz, kinyitottam zsákmányomat, és átadtam magam az olvasásának - először sebesen forgattam a lapokat, imitt-amott átfutottam egy-egy mondatot, majd nekiültem, hogy elejétől végéig elolvassam. Itt van most is előttem; s habár te feleolyan érdeklődéssel sem olvashatod, mint annak idején én magam, tudom, nem érnéd be rövidített tartalmával, megkapod hát az egészet, kivéve talán itt-ott egy-egy, az írója számára csak időszakos érdekkel bíró bekezdést, avagy olyat, ami megnehezítené csak, semmint megvilágítaná a történetet. Meglehetősen hirtelen kezdődik, imigyen - ám bízzuk a kezdetét egy új fejezetre. Következik tehát a:

79

TIZENHATODIK FEJEZET 1821. június 1. Épp most értünk haza Staningleybe - azaz már néhány napja hazatértünk, de sehogy sem tudom megszokni, és úgy érzem, nem is fogom soha. Hamarabb hagytuk ott a várost, mint terveztük, mert a bácsi gyengélkedik - azon tűnődöm, mi történt volna, ha végig ott maradunk. Igazán szégyellem, hogy mostanában mennyire megutáltam a falusi életet. Minden régi foglalatosságom unalmasnak és egyhangúnak tűnik, minden régi mulatságom együgyűnek és haszontalannak. Nem lelem örömömet a zongorázásban, mert nincs, aki hallgatná. Nem lelem örömömet a sétában, mert nincs, akivel találkozhatnék. Nem lelem örömömet a könyveimben, mert nem képesek lekötni a figyelmemet - elmémet folyton az elmúlt néhány hét emlékei kísértik, úgyhogy nem figyelek olvasmányaimra. Még a rajzolás felel meg a legjobban hangulatomnak, mert közben gondolkodhatom; és ha a munkámat most nem láthatja is más, csak magam meg azok, akiket úgysem érdekel, eljöhet az az idő, hogy lesz, aki megnézze őket. Csakhogy van egy arc, amelyet újra meg újra megpróbálok lefesteni vagy lerajzolni, és sosem sikerül; ez pedig szörnyen felbosszant. Ami meg az arc tulajdonosát illeti, sehogy sem tudom elhessegetni az emlékezetemből - igaz, meg sem próbálom. Azon merengek, hogy vajon ő gondol-e rám; aztán azon, hogy viszontlátom-e még valaha. Ezután pedig újabb és újabb merengés következik - csupa kérdés, amelyre majd az Idő és a Sors felel - és a vége mindig ez: tegyük fel, hogy minden kérdésre igenlő a válasz - vajon megbánom-e valaha? Meg bizony, mondaná a nénikém - ha tudná, mi jár az eszemben. Szó szerint emlékszem beszélgetésünkre a városba utazásunk előestéjén: kettesben üldögéltünk a kandallónál, bácsikámat ugyanis elővette a köszvény, és korán lefeküdt. - Helen - szólalt meg némi tűnődés után nénikém -, gondolsz-e néha a házasságra? - Igen, néném, gyakran. - És az a lehetőség megfordult-e már a fejedben, hogy még az idén férjhez mégy, vagy eljegyzed magad? - Néha; de egyáltalán nem tartom valószínűnek, hogy ez valaha is bekövetkezik. - Ugyan miért? - Mert csak igen-igen kevés olyan férfi lehet a világon, akihez hozzámennék; és tízet tennék egy ellenében, hogy abból a kevésből sem fogok eggyel sem megismerkedni: vagy ha igen, akkor húszat tennék egy ellen, hogy az illető vagy házasember, vagy pedig nem nyerem meg a tetszését. - Ez nem jó érv. Nagyon is igaz lehet, és remélem, igaz is, hogy kevés olyan férfi akad, akit te magad férjedül választanál. Hiszen ki hallott olyat, hogy bárkihez is hozzá akarnál menni, amíg meg nem kér: leány ne ajándékozza el a szívét kéretlenül! Hanem aztán ha kérik, ha az erődítményt annak rendje-módja szerint megostromolják, hamarabb megadja magát, mintsem a birtokosa sejtené, s gyakran amannak józan megfontolása ellenére, szöges ellentétben mindazzal, amit valaha szerelmére méltónak gondolt, hacsak az illető leány nem él nagy-nagy óvatossággal és tartózkodással. Szeretnélek mindezekre figyelmeztetni, Helen, és arra buzdítani, hogy kezdettől fogva légy vigyázatos és körültekintő, s el ne tűrd, hogy a szívedet ellopja az első ostoba és lelkiismeretlen ember, aki csak szemet vet rád. Te még csak tizennyolc esztendős vagy, kedvesem; előtted áll az élet, és sem a bácsikád, sem én nem akarunk tőled mielőbb megszabadulni; alighanem azt is bátran állíthatom, hogy bővelkedni fogsz kérőkben,
80

mivel jó családdal dicsekedhetsz, igen tekintélyes vagyonnal és szép reményekkel; azt is nyugodtan megmondhatom, hiszen ha én nem mondom, mondja majd más, hogy szépségben sem szűkölködöl, és szívből remélem, hogy ez sohasem válik majd károdra! - Remélem én is, nénikém; de miért is tart ettől? - Azért, kedvesem, mert általában a vagyon mellett a szépség vonzza leginkább a legrosszabb fajta férfit; és éppen ezért sok gondot-bajt hozhat a tulajdonosára. - Magának is volt ilyen gondja-baja, nénikém? - Nem, Helen - felelt komoly, feddő hangon -, de sokakat ismerek, akiknek bizony volt; és jó néhányat, aki az óvatlansága folytán rút csalárdságnak lett nyomorult áldozata; mások pedig a gyengeségük révén olyan kelepcébe vagy kísértésbe estek, hogy elmesélni is iszonyatos. - Hát én nem leszek sem óvatlan, sem gyenge. - Gondolj Péterre, Helen! Ne dicsekedj, hanem vigyázz. Őrizd a szemedet és füledet mint szívednek bemenetét, ajkadat pedig mint kijáratát, hogy árulóid ne legyenek egy óvatlan pillanatban. Fogadd hűvösen és szenvtelenül mindenki figyelmességét, míg a pályázó értékét meg nem állapítottad és fontolóra nem vetted; és vonzalmad csupán kedvező ítéletnek legyen gyümölcse. Vizsgálódj előbb, azután helyeselj, s végül szeress. Szemed legyen vak a vonzó külsőre, füled süket csábító hízelgésre, sima beszédre. Mindez merő semmi, rosszabb a semminél, a kísértőnek megannyi kelepcéje, hogy romlásba csalja a meggondolatlant. Első az erkölcs, mindenekfelett; aztán a józan ész, a tisztes név és bizonyos vagyon. Legyen bár a férjed a legcsinosabb, legcsiszoltabb és felületesen nézve a legkellemesebb férfi a világon, nem is sejted, minő szenvedés lesz osztályrészed, ha mindennek ellenére hitvány semmirekellőnek vagy éppenséggel ostoba fajankónak bizonyul. - De hát mitévő legyen az a sok szegény fajankó és semmirekellő, nénikém? Ha mindenki a maga tanácsát követné, egyhamar vége lenne a világnak. - Attól sose félj, kedvesem! Az ostoba fajankók meg a semmirekellők mind meglelik a párjukat, hisz akad belőlük elég a gyengébb nemben is; de te csak kövesd a tanácsomat. Ez nem tréfa, Helen... sajnálattal látom, hogy félvállról veszed. A házasság, nekem elhiheted, komoly dolog - mondotta nénikém oly nyomatékosan, hogy az ember azt hihette volna, a maga kárán tanulta meg; nem tettem fel azonban több arcátlan kérdést, csupán ennyit válaszoltam: - Tudom; és tudom azt is, hogy abban, amit nénikém mond, sok az igazság és a józan megfontolás; engem azonban nem kell féltenie, mert nemcsak helytelennek tartanám, ha olyan férfihoz mennék nőül, aki szűkölködik értelem vagy erkölcs dolgában, hanem még csak kísértést sem éreznék ilyesmire; hiszen lenne bár mégoly csinos, mégoly elbűvölő egyéb tekintetben, nem tudnám szeretni... gyűlölném, megvetném, szánnám, de nem szeretném. Vonzalmamnak a becsülés legyen az alapja, és az is lesz: mert becsülés nélkül nem vagyok képes szeretni. Szükségtelen azt mondania, hogy tisztelnem-becsülnöm és nem csak szeretnem kell azt a férfit, akihez nőül megyek: hisz e nélkül nem is tudnám szeretni. Úgyhogy nyugodjon meg, nénikém. - Remélem, így lesz - felelte ő. - Tudom, hogy így lesz - állítottam én. - Nem kellett még próbát kiállnod, Helen, úgyhogy csupán remélhetünk - mondotta hűvös, óvatos modorában nénikém.

81

Hitetlensége ingerelt, habár a kételyei nem nélkülöztek bizonyos életbölcsességet; fájdalom, könnyebb emlékeznem a tanácsára, mint hasznomra fordítani; olykor egyenesen kétségbe vonom, hogy e tárgyban vallott elvei helytállóak. Útmutatása jó lehet a maga módján - a főbb pontokban legalábbis; egyet-mást azonban kihagyott a számításból. Nem tudom, életében volt-e valaha is szerelmes. Pályafutásom - avagy, bácsikám szavával élve, első hadjáratom - kezdetén fényes reményeket és ábrándokat tápláltam (amelyeket főként a fenti beszélgetés keltett), és csordultig eltöltött az önbizalom ítélőképességem tekintetében. Kezdetben élveztem londoni életünk újdonságának varázsát, ám hamarosan elteltem a kavargásában is korlátozott élettel, és az otthon üde szabadságára sóvárogtam. Újdonsült ismerőseim, férfiak, nők egyaránt, csalódást okoztak; némelyik bosszantott, más elkedvetlenített; hamarosan eluntam azt is, hogy szeszélyeiket tanulmányozzam, és kinevessem gyengéiket - kivált, mert bírálatomat kénytelen voltam magamnak megtartani, nénikém ugyanis hallani sem akarta, ők pedig - különösen a hölgyek felháborítóan üresfejűnek, érzéketlennek, mesterkéltnek tűntek. Az urak különbnek látszottak, habár lehet, hogy csak azért, mert kevésbé ismertem őket - vagy talán mert hízelegtek nekem; szerelmes azonban nem voltam egyikükbe sem; s ha egyik percben kedvemre volt is a figyelmük, a következőben már felingerelt; haragudtam magamra, mert rá kellett ébrednem hiúságomra, és attól féltem, hogy magam is olyan leszek, mint az általam szívből megvetett dámák némelyike. Egy idősebb úr kiváltképp bosszantott; bácsikámnak volt gazdag, öreg barátja, aki alighanem úgy vélte, okosabbat nem is tehetnék, mint hogy a felesége leszek; ám nemcsak öreg volt, hanem rút is és visszataszító - no és egész biztosan kicsapongó, habár a nénikém megszidott, amikor ezt állítottam; annyit azonban még ő is kénytelen volt elismerni, hogy az illető úr nem holmi szent. Aztán ott volt a másik, nem annyira utálatos, de annál fárasztóbb - őt ugyanis a nénikém pártolta, a társaságát mindenáron rám erőltette, és szüntelenül zengte nekem a dicséretét. Ezt az urat Mr. Soondaynak hívták - ejtsd: Szundi, ami igen találó, mert oly szörnyen unalmas volt, hogy a társaságában elbóbiskolt az ember -, ha rágondolok is, beleborzongok, ahogy a hangja folyton zümm, zümm, zümmögött a fülembe, míg ott ült mellettem, félóraszámra beszélt, beszélt szüntelenül, és azzal az ideával áltatta magát, hogy az elmémet műveli megannyi hasznos tájékoztatással, vagy a tantételeit igyekezett agyamba vésni, téves ítéleteimet helyesbíteni, vagy éppenséggel azt gondolta, hogy most leereszkedik az én szintemre, és mulattató csevegéssel szórakoztat. Amúgy egyébként alighanem derék ember volt; s ha nem annyira tolakodó, nem is utáltam volna meg. Így azonban akaratlanul is ez lett a vége; mivel nemcsak hogy szüntelen jelenlétével zaklatott, hanem abban is megakadályozott, hogy kellemesebb társaságot élvezhessek. Történt egyik este, egy bálon, hogy a szokásosnál is jobban gyötört, és kifogytam a béketűrésből. Úgy tetszett, a sors elviselhetetlenné akarja tenni ezt az estét: az első táncot egy üresfejű ficsúrral jártam, majd odajött hozzám Mr. Soonday, és láthatólag eltökélte, hogy egész éjjel a szoknyámon ül. Ő sohasem táncolt, most is csak üldögélt, a fejét az arcomhoz dugta, s minden szemlélőben azt a meggyőződést keltette, hogy elfogadott lovagom; nénikém elégedetten szemlélte, és láthatólag áldását adta ránk. Szabadjára engedtem ingerültségemet, sőt egyenesen goromba voltam, ám így sem sikerült elkergetnem: mi sem győzhette meg arról, hogy a jelenléte nem kívánatos. Konok hallgatásomat odaadó figyelemnek vette, s csak annál terjengősebben beszélt, éles nyelvű válaszaimat a leányos élénkség megannyi szellemes sziporkájának, amely csupán szelíd dorgálást érdemel; ha kereken ellentmondtam, az csak olaj volt a tűzre, újabb érvhalmazatot keltett életre tantételeinek támogatására, s meggyőzésem érdekében az okoskodás kiapadhatatlan áradatával borított el.

82

Akadt azonban valaki, aki láthatólag jobban értette az eszem járását. A közelben álló úr már egy ideje hallgatta értekezésünket, szemmel láthatólag ugyancsak mulattatta társam könyörtelen kitartása és az én nyilvánvaló ingerültségem, s magában nevetett konok és csípős visszavágásaimon. Végül odébb sétált, s a ház asszonyához lépett, valószínűleg azért, hogy mutassa be nekem, mert hamarosan odajöttek mind a ketten, s a hölgy bemutatta Mr. Huntingdont, bácsikám egy megboldogult barátjának fiát. Mr. Huntingdon táncra kért. Szívesen engedtem persze; s az est hátralevő részében már nem is hagyott magamra, ez azonban nem tartott soká, mert nénikém szokása szerint ragaszkodott hozzá, hogy korán hazamenjünk. Sajnáltam, hogy megyünk már, mert új ismerősömet élénk és szórakoztató partnernek találtam. Kecses, természetes könnyedség jellemezte minden szavát és mozdulatát, társaságában elpihent és kitárult az elme a sok görcs és formaság után, amelyet előzőleg kénytelen voltam elviselni. Nem tagadom, talán egy kissé túlságosan is fesztelenül merész volt a modora, a beszéde, én azonban olyan jókedvemben voltam, s oly hálás, hogy végre megszabadulhattam Mr. Soondaytól, hogy nem haragudtam rá. - Nos, Helen, hát hogy tetszik most Soonday úr? - tudakolta néném, mihelyt beültünk a kocsiba, és elhajtottunk. - Kevésbé, mint valaha - feleltem én. Látszott, nincs kedvére a válaszom, de többet nem szólt a tárgyról. - Ki volt az az úr, akivel utoljára táncoltál? - vette fel a beszéd fonalát egy kis hallgatás után. Az, aki úgy buzgólkodott, hogy rád segítse a kendődet? - Nem buzgólkodott egyáltalán, nénikém: meg sem próbált segíteni, míg meg nem látta, hogy Mr. Soonday arra készül; akkor nevetve előlépett, és ennyit mondott: „Megkímélem magát ettől a gyötrelemtől!” - Ki volt az, azt kérdeztem! - ismételte fagyos szigorral nénikém. - Mr. Huntingdon, a bácsi régi barátjának fia. - Bácsikád valóban emlegette az ifjú Huntingdon urat. „Pompás kölyök a fiatal Huntingdon mondta -, de úgy nézem, meglehetősen zabolátlan.” Ezért hát arra kérlek, vigyázz. - Mit jelent ez a „meglehetősen zabolátlan”? - tudakoltam. - Azt, hogy nincsenek erkölcsi elvei, s hogy az ifjúságnál szokásos bűnökre fogékony. - A bácsi mesélte, hogy ő maga is ugyancsak zabolátlan fickó volt fiatalkorában. Néném zordul megrázta a fejét. - Akkor bizonyára tréfált - véltem -, ezúttal pedig csak vaktában beszélt, legalábbis alig hiszem, hogy az a nevető kék szempár bármiféle bűnt palástolna. - Hamis okoskodás, Helen! - sóhajtott erre a néném. - Igen ám, nénikém, de tudja, ugye, hogy irgalmasnak kell lennünk, meg aztán nem is hinném, hogy az okoskodás hamis: én jól olvasok az arcokban, és az emberek jellemére mindig a külsejükből következtetek: nem abból, hogy valaki szemrevaló-e vagy csúnya, hanem az arcberendezéséből általában. A maga arcából, nénikém, mindjárt megállapíthatnám, hogy nem éppen vidámságra hajlamos alkat: Mr. Wilmotról is megmondanám, hogy haszontalan vén kujon, Mr. Soondayról, hogy nem kellemes a társasága, Mr. Huntingdonról pedig, hogy nem ostoba és nem is gazember, habár talán nem bölcs és nem is szent, ez azonban mit sem számít, hiszen nem valószínű, hogy viszontlátom, legfeljebb csak mint alkalmi táncost a bálteremben.
83

Nem így történt azonban, mert másnap délelőtt viszontláttam. Meglátogatta bácsikámat, és mentegette magát, amiért ezt már előbb meg nem tette, ám csak nemrégiben tért haza a kontinensről, mondta, és csak az előző este hallotta, hogy bácsikám a városban időzik; ezután pedig gyakran találkoztam vele; olykor társaságban, máskor odahaza: igen szorgalmasan látogatta ugyanis szeretve tisztelt öreg barátját, habár amazt nem kötelezte le túlságosan ez a figyelem. - Vajon mi ütött ebbe a kölyökbe, hogy ilyen gyakran jön? - kérdezgette bácsikám. - Te tudod, Helen? He? Mert hogy nem az én társaságomra vágyik, sem én az övére, annyi bizonyos. - Ezt igazán megmondhatnád neki - mondta erre a néni. - Ugyan miért? Ha én nem kívánkozom utána, talán akad, aki igen (és rám kacsintott). Meg aztán egész tisztes vagyona van, Peggy, tudod-e... ha nem is olyan fogás, mint Wilmot, de hát arról Helen úgysem akar hallani; ki tudja, miért, ezek az öreg legények valahogyan nem felelnek meg a lányok gusztusának, akármennyi is a pénzük, no meg a tapasztalatuk. Akármibe fogadnék, hogy szívesebben venné azt a legényt egy krajcár nélkül, mint Wilmotot, ha pincétől padlásig arannyal van is rakva a háza; igaz-e, Nell? - Igaz, bácsikám; de ez nemigen szól Mr. Huntingdon javára, mert inkább maradnék pártában és koldusszegényen, mint lenne belőlem Wilmotné asszony. - Hát Huntingdonné asszony? Helyette mit választanál inkább? - Majd ha meggondoltam, megmondom. - Aha! Tehát meggondolásra szorul a dolog. No de komolyan szólva: inkább pártában maradnál-e, s lennél a tetejébe koldusszegény? - Amíg meg nem kérnek, erre nem válaszolhatok. Ki is mentem rögtön a szobából, hogy megmeneküljek a további faggatástól. Ám öt perc se telt el, amikor kinéztem az ablakon, és Mr. Soondayt pillantottam meg, amint az ajtónkhoz közeleg. Kis híján fél órát vártam kényelmetlen szorongással; minden percben arra számítottam, hogy szólítanak, s hasztalan vágyakoztam arra, hogy menne már. Azután léptek hallatszottak a lépcsőn, s néném jött be a szobába ünnepélyes ábrázattal, és becsukta maga mögött az ajtót. - Mr. Soonday van itt, Helen - mondta néném. - Téged óhajt látni. - Jaj, nénikém! Nem mondhatná neki, hogy nem érzem egészen jól magam? Mint ahogy igaz is... ahhoz semmiképpen, hogy vele találkozzam. - Botor beszéd, kedvesem! Nem holmi csip-csup ügyről van szó. Igen fontos járatban van, meg akarja kérni a kezedet bátyádtól és tőlem. - Remélem, bátyám is, néném is megmondották, hogy nem áll módjukban nekiadni. Milyen jogon kérdezett meg bárki mást, mielőtt velem beszélt volna? - Helen! - Mit mondott bácsikám? - Azt, hogy nem ártja magát a dologba; ha kedved van elfogadni Soonday úr megtisztelő ajánlatát, úgy... - Így mondta: megtisztelő ajánlatát? - Nem; azt mondta, ha tetszik, fogadd el, ha nem, cselekedj kedved szerint.
84

- Jól mondta; és mit szólt nénikém? - Nem számít, hogy én mit szóltam. Mit szólsz te magad, ez itt a kérdés. Soonday úr most arra vár, hogy maga kérdezhesse meg tőled; ám mielőtt kimégy, vedd jól fontolóra a dolgot; s ha szándékodban áll elutasítani, halljam előbb az okaidat. - Természetesen elutasítom, de segítsen, nénikém, mit mondjak? Udvarias akarok lenni, ám határozott, és ha majd megszabadulok tőle, utána elmondom nénikémnek az okaimat. - Várj csak, Helen, ülj le egy kicsit, és csillapodj. Mr. Soondaynak nem sürgős a válasz, mert nem kételkedik benne, hogy kedvező lesz; én pedig beszélni szeretnék veled. Mondd csak, kedvesem: miféle ellenvetésed lehet? Tagadod netán, hogy Mr. Soonday becsületes, egyenes férfiú? - Nem. - Tagadod, hogy értelmes, józan, tisztességes? - Nem, mindez lehetséges, csakhogy... - Csakhogy? Mit gondolsz, Helen, hány ilyen férfival találkozol még az életben? Becsületes, egyenes, értelmes, józan és tisztességes! Annyira gyakori tán az efféle jellem, hogy mindezen nemes tulajdonságok birtokosát egyetlen pillanatnyi tétovázás nélkül elutasítod? Igen, nemes tulajdonságnak nevezem őket; hiszen gondold csak meg mindegyiknek a teljes jelentőségét, s hogy mindegyik hány meg hány felbecsülhetetlen erényt foglal magában (s a sort még továbbiakkal is bővíthetném!), és vedd figyelembe, hogy mindezt a lábad elé helyezték; hogy hatalmadban áll mindezt a felbecsülhetetlen jótéteményt egy életre a magadénak mondhatni érdemes és kitűnő férj személyében, aki gyengéden szeret, de nem olyan elvakultan, hogy a hibáidat észre ne venné, s aki vezérlő kalauzod lesz az élet zarándokútján, és társad az örök üdvösségben! Gondold csak el... - De én utálom, néni! - akasztottam meg az ékesszólás e szokatlan folyamát. - Utálod? Ez a keresztyéni szellem, Helen? Utálod? Ezt a derék embert?! - Nem mint embert utálom, hanem mint férjet. Mint embert olyannyira szeretem, hogy jobb feleséget kívánok neki magamnál, éppolyan jót, mint amilyen ő maga, sőt jobbat, ha ugyan ez egyáltalán lehetséges, feltéve, hogy az illető hölgy kedveli Soonday urat; mert én képtelen vagyok rá, következésképpen... - De hát miért? Miféle ellenvetésed lehet? - Először is: legalább negyvenéves, sőt biztosan még annál is több, én pedig csak tizennyolc esztendős vagyok; másodszor: szűk látókörű és elvakultan bigott; harmadszor: az ízlésünk meg az érzéseink homlokegyenest különbözők; negyedszer: visszataszító a képe, a hangja, a modora; végezetül pedig: leküzdhetetlen undort érzek egész személye iránt! - Akkor is le kell küzdened! Kérlek, hasonlítsd csak össze egy percre Mr. Huntingdonnal, és leszámítva az előnyös megjelenést (ami semmivel sem öregbíti egy férfi érdemét, nem biztosítja a házasélet boldogságát, s amit gyakori kijelentésed szerint te magad is kevésre tartasz), mondd csak meg, melyikük a különb. - Semmi kétségem afelől, hogy Mr. Huntingdon sokkal különb annál, amilyennek nénikém gondolja, most azonban nem róla beszélünk, hanem Soonday úrról; s minthogy szívesebben élek és halok boldog magányban, mintsem az ő felesége legyek, az lesz a leghelyesebb, ha ezt tüstént a tudtára is adom, és nem hagyom kétségek között várakozni, úgyhogy hadd menjek.

85

- De ne utasítsd vissza véglegesen; fel sem tételezi, hogy ez megtörténhet, és nagyon megbántaná: mondd azt, hogy nem gondolsz még házasságra, és hogy pillanatnyilag... - De igenis gondolok rá. - Vagy pedig hogy további ismeretségét óhajtod. - De amikor én nem óhajtom további ismeretségét, épp ellenkezőleg! Nem vártam meg a további intelmeket, hanem kimentem a szobából, és megkerestem Mr. Soondayt. Fel-alá járkált a szalonban, dallamfoszlányokat dünnyögött, és a sétabotja végét harapdálta. - Kedves ifjú hölgyem - mondotta, meghajolt, és felettébb önelégülten somolygott -, gyámjának szíves engedelmével... - Tudom, uram - mondtam, mert igyekeztem rövidre fogni a jelenetet -, és szíves ajánlata módfelett lekötelez, de kénytelen vagyok elutasítani a megtiszteltetést, amelyben részesíteni óhajt; úgy gondolom, hogy minket nem egymásnak teremtettek, amint ön is rövidesen megállapíthatná, ha a kísérletet megejtenénk. Nénémnek igaza volt: Soonday úr láthatólag nemigen kételkedett a kedvező fogadtatásban, határozott visszautasításról pedig nem is álmodott. Elképesztette, megdöbbentette a válaszom, sőt jóformán el sem hitte, úgyhogy végül meg sem sértődött; s némi hümmögés után újból támadásba lendült. - Tudom, kedvesem, hogy mind éveink számában, mind vérmérsékletünkben, sőt talán némely egyéb dologban is tekintélyes különbség van kettőnk között; ám hadd nyugtassam meg: nem leszek szigorú bírája a magafajta ifjonti és heves természet hibáinak és gyengéinek, s míg azokat a magam számára megjegyzem, netán egy atya gondjával a szemére is vetem, higgye el, semminő ifjú szerelmes nem viseltethetne türelmesebb gyengédséggel vonzalmának tárgya iránt, mint én; másrészt azonban engedtessék meg remélnem, hogy tapasztaltabb korom és érettebb megfontolásom nem lesz hátrányomra a kegyed szemében, hiszen mindezt a kegyed boldogságának előmozdítására igyekszem gyümölcsöztetni. Nos hát, mit mond minderre? Hagyjuk el az ifjú hölgyek kényeskedését, szeszélyeit, s nyilatkozzék őszintén, késlekedés nélkül! - Meg is teszem; de csak hogy ismételjem, amit az imént elmondtam: bizonyos vagyok afelől, hogy kettőnket nem egymásnak teremtettek. - Komolyan így gondolja? - A legkomolyabban. - De hiszen nem is ismer engem... jobban meg kellene ismerkednünk... több időre lenne szüksége... - Nem, köszönöm. Ismerem önt most is annyira, amennyire valaha is megismerhetem, és jobban, mint ahogy ön ismer engem, hisz máskülönben nem is álmodott volna arról, hogy olyasvalakivel kösse össze a sorsát, aki ennyire nem való... aki ily szörnyen alkalmatlan önhöz minden tekintetben. - De drága ifjú hölgyem, én nem vágyom tökélyre, én elnézem a... - Megköszönöm, Mr. Soonday, de nem élek vissza a jóságával. Tartogassa a türelmét és a jóindulatát méltóbb személynek, aki nem fogja olyan nagymértékben próbára tenni. - De hadd kérjem meg, tanácskozzék a nénjével; az a kitűnő hölgy minden bizonnyal...
86

- Már tanácskoztam vele, és tudom, hogy az óhaja azonos az önével; ilyen fontos dolgokban azonban bátorkodom a magam feje szerint ítélni; semmiféle rábeszélés nem változtathat hajlandóságomon, és nem győzhet meg arról, hogy ez a lépés meghozhatná akár az én boldogságomat, akár az önét, és csak azon csodálkozom, hogy a magafajta tapasztalt és megfontolt embernek hogyan juthat eszébe ilyen feleséget választani. - Mi tagadás - válaszolta erre -, én magam is nemegyszer eltűnődtem. Meg-megkérdeztem magamtól: „Nos. Soonday, voltaképpen mire törekszel? Vigyázz, ember, nézd meg, mibe ugrasz! Bájos, varázsos teremtés, de ne feledd, ami a szerelmesnek a legdrágább vonzerő, a férj számára gyakran a legkeservesebb gyötrelem!” Biztosíthatom, kisasszony, választásomat felette sok töprengés és fontolgatás előzte meg. A frigy látszólagos oktalansága sok gyötrő gondolatot szült nappal, és sok álmatlan órát hozott éjszaka; nagy sokára azonban sikerült meggyőznöm magamat afelől, hogy mégsem oktalanság. Láttam, hogy az én drága leánykám nem hiba nélkül való, ám bízom benne, hogy ifjúsága nem róható fel hibájául, inkább még ki nem virágzott erények záloga, megbízható alap annak feltételezésére, hogy vérmérsékletének apró tökéletlenségei, ítéletének, véleményének avagy viselkedésének tévedései nem gyógyíthatatlanok, sőt a gondos és megfontolt tanácsadó türelmes erőfeszítése révén könnyen megszüntethetők avagy enyhíthetők, s ha egyes dolgokban nem vagyok képes meggyőzni és irányítani, ott, úgy véltem, biztonságosan vállalkozhatom a megbocsátásra, választottam számos kiváló tulajdonságának kedvéért. Éppen ezért, legdrágább leánykám, ha nekem nincs kifogásom, miért lennének kegyednek kételyei, legalábbis az én boldogságomat illetően? - Az igazat megvallva, Soonday úr, főként a magam boldogságát illetően vannak kételyeim; úgyhogy ejtsük el inkább a tárgyat... - s folytattam volna: „mert a hasztalannál is hasztalanabb tovább foglalkozni vele”, ám ő makacsul félbeszakított, mondván: - De hát miért? Én szeretném kegyedet, dédelgetném, óvnám, és így tovább, és így tovább. Nem terhelem magam azzal, hogy leírjak mindent, ami kettőnk között elhangzott. Legyen elegendő ennyi: bosszantóan kitartónak találtam Soonday urat, és módfelett nehéz volt meggyőznöm arról, hogy komolyan beszélek, s valóban oly konok vagyok, annyira ellensége önmagamnak, hogy teljességgel elképzelhetetlen, hogy akár őneki, akár nénémnek valaha is sikerülhet leküzdeni ellenállásomat. Mi több, nem is vagyok benne bizonyos, hogy végül is sikerrel jártam, habár amikor belefáradtam, hogy oly makacsul vissza-visszatér ugyanahhoz a tárgyhoz, és unalomig ismétli ugyanazokat az érveket, engem pedig ugyanazoknak a válaszoknak az ismétlésére kényszerít, végül már kurtán, keményen rátámadtam, s ezek voltak az utolsó szavaim: - Világosan megmondtam, hogy szó sem lehet róla. Semmiféle megfontolás rá nem bírhat, hogy hajlamaim ellenére menjek férjhez. Én tisztelem önt, legalábbis tisztelném, ha értelmes ember módjára viselkednék, de szeretni sem most, sem soha nem leszek képes, és minél többet beszél, annál távolabb kerülünk egymástól; úgyhogy kérem, ne is szóljon többet a tárgyról. Ezek után jó napot kívánt, és eltávozott, kétségtelenül sértődötten és kedvetlenül; de persze minderről én nem tehettem.

87

TIZENHETEDIK FEJEZET Másnap néném és bácsikám Mr. Wilmothoz volt hivatalos vacsorára, s én is velük tartottam. Wilmot úrnál két hölgy vendégeskedett; unokahúga, Annabella, merész szépségű leány, vagyis inkább ifjú hölgy, vagy huszonöt esztendős, aki tulajdon állítása szerint túlságosan csapodár természetű, hogysem férjhez menjen, ám az urak általános csodálatának tárgya, akik pompás nőnek tartották - és Annabella kisasszony szelíd unokatestvére, Milicent Hargrave, akiben heves baráti érzelem támadt irántam, mert sokkal különbnek képzelt, mint amilyen valójában vagyok. Én magam is nagyon megkedveltem Milicentet. Szegénykére igazán nem vonatkozik az ismerős hölgyek iránt táplált általános ellenszenvem. Az estélyt azonban nem miatta és nem is az unokanővére miatt említem: hanem Mr. Wilmot egy másik vendége nevezetesen Mr. Huntingdon miatt. Jó okom van emlékezni a jelenlétére - mert akkor láttam utoljára. Nem ült mellettem vacsoránál; egy terebélyes, idős özvegyasszonyt kellett asztalhoz vezetnie, nekem pedig Mr. Grimsby nyújtotta karját, Mr. Huntingdon barátja, akit azonban én egyáltalán nem kedveltem: volt valami sötét az arckifejezésében, viselkedése pedig lappangó erőszakosságnak és mézesmázos hamisságnak volt az elegye, amit képtelen voltam elviselni. Micsoda kellemetlen szokás ez egyébiránt - egyike a művi bosszúság számtalan forrásának ebben a mi túlcivilizált életünkben. Ha már az uraknak kell vacsorához vezetniük a hölgyeket, miért nem vezethetik asztalhoz azt, akit a legjobban kedvelnek? Hanem azért abban nem vagyok bizonyos, hogy Mr. Huntingdon engem vezetett volna be, ha szabadon választhat. Nagyon is lehetséges, hogy a választása Wilmot kisasszonyra esett volna; az utóbbi ugyanis láthatólag ki akarta sajátítani Mr. Huntingdont, ő pedig szívesen helyezte az ifjú hölgy lába elé az igényelt hódolatot. Így gondoltam legalábbis, amikor láttam, hogyan beszélgetnek, nevetgélnek, micsoda pillantásokat váltanak az asztal fölött elhanyagolt asztalszomszédjaik nyilvánvaló neheztelésére - később pedig, amikor az urak csatlakoztak hozzánk a szalonban, s Annabella kisasszony, alighogy Mr. Huntingdon belépett, fennhangon szólította: lenne-e döntőbírája vitájában egy másik hölggyel, ő buzgón eleget tett a felhívásnak, s egyetlen pillanatnyi tétovázás nélkül döntötte el a kérdést Annabella javára - habár énszerintem nyilvánvalóan ő volt tévedésben -; azután ott állt, és meghitten csevegett Annabellával s még néhány más hölggyel, én pedig eközben Milicent Hargrave-vel ültem a szoba túlsó végén, Milicent rajzait nézegettük, s kérésére bíráló megjegyzéseket és tanácsokat fűztem hozzájuk. Ám minden erőfeszítésem ellenére, hogy megőrizzem nyugalmamat, figyelmem minduntalan elkalandozott a rajzokról a vidám csoporthoz, jobb meggyőződésem ellenére feltámadt a haragom, és rosszkedvem arcomra is kiült; Milicent ugyanis megjegyezte, hogy alighanem fárasztanak már a mázolmányai és krikszkrakszai; kérte, hogy csatlakozzam a társasághoz, és tegyük el a többi művét más alkalomra. Én éppen azt bizonygattam, hogy eszem ágában sincs csatlakozni hozzájuk, fáradt pedig egyáltalán nem vagyok, amikor maga Mr. Huntingdon lépett oda a kis kerek asztalhoz, amelynél ültünk. - Ezeket maga készítette? - kérdezte, és hanyagul felemelte az egyik rajzot. - Nem, Hargrave kisasszony. - Úgy?! Nos, azért vessünk egy pillantást rájuk. És ügyet sem vetve Hargrave kisasszony erősködésére, miszerint a műveit nem érdemes megnézni, Mr. Huntingdon széket húzott mellém, és sorra elvette kezemből a rajzokat, sorra megszemlélte, azután az asztalra dobta őket, de egy árva szót sem szólt róluk, holott egész idő
88

alatt beszélt. Nem tudom, mi lehetett Milicent Hargrave véleménye erről a viselkedésről, annyi azonban bizonyos, hogy én módfelett érdekesnek találtam Mr. Huntingdon társalgását, habár, mint később, amikor ráértem elemezni, megállapítottam, főként a jelenlevő társaság tagjainak kifigurázására szorítkozott; s ha tett is néhány okos megállapítást meg jó néhány igen mulatságosat, nem hiszem, hogy leírva visszaadhatnám a hatását - hiányoznék a kísérő tekintet, a hanglejtés, a gesztusok meg az a szavakkal ki nem fejezhető, meghatározhatatlan bűverő, amely dicsfénnyel övezte minden tettét és minden szavát, hogy akkor is öröm lett volna az arcára nézni, hangjának zenéjét hallani, ha csupa esztelenséget beszél; nagy keserűség támadt ezért bennem a nénikém iránt, amikor véget vetett a mulatságnak, ugyanis higgadtan hozzánk lépett azzal az ürüggyel, hogy meg akarja nézni a rajzokat, amelyekhez nem konyított, és nem is érdekelték, s míg látszólag szemügyre vette őket, közben a lehető legridegebb és visszautasítóbb modorában beszélt Mr. Huntingdonhoz, valósággal ontotta a lehető leghétköznapibb és felettébb formális kérdéseket és megállapításokat kizárólag azért, hogy engem megfosszon Mr. Huntingdon figyelmétől - azért, hogy bosszantson; úgyhogy, amikor végignéztem a mappát, otthagytam őket édes kettesben, s magam egy hencserre telepedtem, jó távol a társaságtól - nem is gondoltam arra, milyen furcsának tartják majd a magatartásomat -, hogy átadjam magam a pillanatnyi bosszúságnak, no meg legtitkosabb gondolataimnak. Sokáig azonban nem élvezhettem a magányt, mert Mr. Wilmot, akinek valamennyi férfiú közül a legkevésbé örültem, visszaélt elszigetelt helyzetemmel, odajött, és mellém telepedett. Eddig azzal áltattam magam, hogy előző alkalmakkor oly sikeresen vertem vissza közeledését, hogy tovább már nem kell tartanom szerencsétlen vonzalmától; láthatólag azonban tévedtem: olyan tetemes volt az önbizalma mind a vagyona, mind a maradék vonzereje tekintetében, s annyira bízott a női gyengeségben, hogy feljogosítva érezte magát újrakezdeni az ostromot; bele is fogott újult hévvel, amelyet csak szított az elfogyasztott bormennyiség - mely körülmény csak annál undorítóbbá tette; ám bármennyire iszonyodtam is tőle abban a percben, nem akartam gorombán bánni vele, hiszen a vendége voltam, és vendégszeretetét élveztem; nem is voltam gyakorlott az udvarias, ám határozott visszautasítás terén, s ha az vagyok, akkor sem lett volna sok hasznom belőle. Mr. Wilmot ugyanis annyira durva lelkű volt, hogy csak a maga sértő viselkedéséhez mérhető, nyilvánvaló és félreérthetetlen visszautasítást értette volna el. Következésképpen gyengédsége egyre émelyítőbbé, szenvedélye egyre undorítóbbá vált, s én már-már a kétségbeesés határán voltam, s Isten tudja, mit nem mondtam volna, ha azt nem érzem, hogy a hencser karfáján átvetett kezemet hirtelen megfogja, s gyengéden és mégis forrón megszorítja egy másik kéz. Ösztönszerűen rájöttem, kinek a keze, s ahogy felpillantottam, nagyobb volt az örömöm, mint a meglepetésem, amikor Mr. Huntingdon mosolygó arcát pillantottam meg. Mintha holmi purgatóriumbéli kínzó szellemtől fordultam volna a fény angyala felé, aki megjelenteni jött, hogy a gyötrelem ideje véget ért. - Helen - szólalt meg (gyakran szólított Helennek, s én sosem nehezteltem e szabadosság miatt) -, szeretném, ha megnézné azt a képet; Mr. Wilmot bizonyára nem haragszik, ha egy pillanatra magára hagyjuk. Fürgén felpattantam. Mr. Huntingdon karjába vonta a karomat, s átvezetett a szobán egy pompás Van Dyck-képhez, amelyet már előbb is észrevettem, de nem tekintettem meg kellő figyelemmel. Egy percnyi néma szemlélés után éppen azon voltam, hogy megjegyzéseket fűzzek a kép szépségéhez és sajátosságaihoz, amikor ő játékosan megszorította a karjába fűzött kezemet, s ekképpen szakított félbe: - Sose törődjön a képpel, nem azért hoztam magát ide; hanem hogy megszabadítsam attól a vén pernahajdertől, aki olyan tekintettel méreget, mintha menten párbajra akarna kihívni.
89

- Igazán nagyon lekötelez - feleltem. - Már másodszor ment meg az efféle kellemetlen társaságtól. - Csak ne hálálkodjék - vágta rá Mr. Huntingdon -, engem nem a maga iránti kedvesség vezérel: részben a kínzói iránti bosszúvágy indít arra, hogy a bolondját járassam az öreg legényekkel, habár alig hinném, hogy vetélytársaimnak kellene tekintenem őket. Vagy tévednék, Helen? - Jól tudja, hogy utálom mind a kettőt. - Hát engem? - Semmi okom nincs rá, hogy utáljam. - Hát milyen érzéssel viseltetik irántam? Mondja, Helen! Milyen szemmel néz rám? És megint megszorította a kezemet; én azonban attól tartottam, hogy viselkedésében több az önbizalom, mint a gyengédség, s úgy éreztem, nincs joga vallomást kicsikarni tőlem, amikor ő maga még nem vallott hasonlóképpen színt, és nem tudtam, mit feleljek. Nagy sokára megszólaltam: - És maga milyen szemmel néz énrám? - Drága angyal, imádom magát! Én... - Helen, gyere csak egy pillanatra - hangzott fel mellettünk nénikém határozott, mély hangja. Amikor otthagytam Mr. Huntingdont, bajsza alatt szitkozódva emlegette rossz angyalát. - Mit óhajt, nénikém? Mi tetszik? - kérdeztem, és követtem nénémet az ablakmélyedésbe. - Azt óhajtom, hogy csatlakozz a társasághoz, mihelyt elfogadható lesz a külsőd - válaszolta, és szigorú pillantást vetett rám -, de kérlek, maradj itt egy darabig, míg ez a botrányos pír némiképp elhalványul, és a szemed valamelyest visszanyeri természetes kifejezését. Szégyellném, ha bárki a jelenlegi állapotodban látna. Az effajta kijelentés természetesen nem csökkenthette „botrányos pirulásomat”; épp ellenkezőleg: éreztem, hogy arcom tüzét kettős hévvel izzítják szövevényes érzelmeim, amelyek közül felduzzadó haragom volt a legerősebb. Mégsem válaszoltam, csupán félrehúztam a függönyt, és kinéztem az éjszakába - azaz inkább a lámpafényes térre. - Mr. Huntingdon megkérte a kezedet, Helen? - tudakolta túlságosan is éber rokonom. - Nem. - Hát mit mondott? Amit hallottam, nagyon úgy hangzott. - Nem tudom, mit mondott volna, ha nénikém félbe nem szakítja. - És ha megkéri a kezedet, igent mondtál volna, Helen? - Dehogyis... míg ki nem kérem bácsikám és nénikém tanácsát. - Örülök, kedvesem, hogy még maradt benned ennyi józanság. Nos - tette hozzá egy pillanatnyi hallgatás után -, immár kellő feltűnést sikerült keltened egész estére. A hölgyek most is kíváncsi pillantásokat vetnek felénk. Mindjárt csatlakozom hozzájuk. Gyere te is, mihelyt kellőképpen lehiggadtál, és úgy tudsz viselkedni, mint rendesen. - Már lehiggadtam.

90

- Akkor hát fogd halkabbra a szavadat; és ne nézz olyan ingerülten - mondta nyugodt, de elviselhetetlen nénikém. - Hamarosan hazamegyünk, és otthon - tette hozzá komolyan, jelentőségteljesen - lesz hozzád néhány szavam. Hazatértünk hát, s én felkészültem a szörnyű megleckéztetésre. Rövid utunkon hazafelé a kocsiban kevés szó esett közöttünk, ám amikor szobámba léptem, és levetettem magam egy karosszékbe, hogy átgondoljam a nap eseményeit, nagynéném követett, elküldte Rachelt, aki gondosan elrakosgatta ékszereimet, majd becsukta az ajtót, mellém tett egy széket, azaz inkább féloldalasan felém fordította, és leült. Illő tisztelettel felajánlottam a magam kényelmes ülőhelyét. Néném visszautasította, majd e szavakkal nyitotta meg a tanácskozást: - Emlékszel-e, Helen, arra a beszélgetésre, amelyet Staningleyből való elutazásunk előestéjén folytattunk? - Emlékszem, nénikém. - És vajon arra emlékszel-e, hogyan intettelek: óvakodj, hogy a szívedet el ne lopja valaki, aki méltatlan rá; s hogy ne ajándékozz meg vonzalmaddal senkit, akit ne becsülnél, s ahol a józan ész és az ítélet nem adja áldását? - Igen, de az én eszem... - Már megbocsáss... és vajon arra emlékszel-e, hogyan biztosítottál afelől, hogy miattad nincs szükség aggodalomra, mivel te sosem érzel majd kísértést arra, hogy olyan férfihoz menj nőül, aki szűkölködik értelem vagy elvek dolgában, akármennyire jóképű vagy elbűvölő legyen is egyéb tekintetben, mert te úgysem tudnád szeretni, sőt utálnád, megvetnéd, szánnád, de nem szeretnéd... nem ezek voltak vajon a tulajdon szavaid? - Igen, de... - S nem azt mondtad-e, hogy vonzalmadnak becsülés lesz az alapja, s hogy akit nem értékelsz, nem tisztelsz, nem becsülsz, azt szeretni sem tudod? - De igen, csakhogy én értékelem, tisztelem, becsülöm... - Valóban, kedvesem? Mr. Huntingdon tehát jó ember? - Jobb, mint amilyennek nénikém hiszi. - Ez nem válasz. Jó ember tehát? - Igen... némely vonatkozásban. Jóindulatú. Kellemes a természete. - Szilárdak-e vajon az erkölcsi elvei? - Talán nem egészen; de csak azért, mert nem gondolkodik ilyesmin: ha volna tanácsadója, aki figyelmeztetné rá, mi a helyes... - Hamarosan megtanulná, gondolod te... s te magad is szívesen vállalkoznál a tanár szerepére? Csakhogy, kedvesem, tudomásom szerint teljes tíz esztendővel idősebb nálad... hogyhogy te annyira megelőzöd erkölcsi követelmények tekintetében? - Hála nénikémnek, jó nevelésben részesültem, mindig jó példa állt előttem, amit ő bizonyára nem mondhat el magáról; azonkívül heves vérmérsékletű és vidám, gondtalan természetű, én pedig természettől hajlok a megfontoltságra. - Tehát magad állítod ki róla a bizonyítványt, hogy mind józanság, mind elvi szilárdság tekintetében kifogásolható... - Majd az én értelmem és az én elvi szilárdságom lesz a szolgálatára!
91

- Ez önteltség, Helen! Gondolod, hogy a tied elegendő kettőtöknek is? És azt képzeled, hogy ez a vidám, gondtalan és laza erkölcsű férfi hagyja majd, hogy egy magadfajta fiatal leány irányítsa? - Nem; és nem is akarnám irányítani, de azt hiszem, kellő hatalmam lenne, hogy visszatartsam néhány tévedéstől, és úgy érzem, életcélnak sem volna értelmetlen, hogy egy ilyen nemes természetet megmentsek a romlástól. Mindig figyelmesen hallgat, ha komolyan beszélek vele (holott gyakran igyekszem helyesbíteni henye beszédét), olykor pedig azt mondja, ha mindig mellette lennék, sosem cselekedne rosszat, és ha mindennap beszélgethetne velem egy keveset, valóságos szentet faraghatnék belőle. Ez persze részben tréfa, részben üres bók, de azért... - De azért mégis úgy érzed, hogy igaz? - Ha úgy érzem, hogy van benne az igazságnak valamiféle eleme, nem azért érzem, mert a magam erejében bízom, hanem az ő természetes jóságában. És nénikém nem nevezheti laza erkölcsűnek; igazán nem az. - Miből gondolod, kedvesem? Hogy is volt az a történet egy férjes asszonnyal való kapcsolatáról... Lady kicsoda is volt az... Maga Wilmot kisasszony mesélte neked a minap! - Hazugság volt... rágalom! - kiáltottam. - Egyetlen szót nem hiszek el belőle! - Úgy gondolod tehát, hogy Mr. Huntingdon erényes, jó magaviseletű fiatalember? - Semmit sem tudok határozottan a jelleméről. Csak azt tudom, hogy semmi ténylegeset nem hallottam ellene, legalábbis semmit, ami bizonyítható volna; s amíg az emberek bizonyítani nem tudják rágalmaikat, én egy szavukat sem hiszem. Azt pedig tudom, hogy ha követett is el hibákat, csupán olyasmit, ami az ifjúságnál megszokott dolog, és amit senki komolyan nem vesz; mert látom, hogy mindenki kedveli, és hogy a mamák mind mosolyognak rá, a leányaik pedig, maga Wilmot kisasszony is, boldogok, ha magukra vonhatják a figyelmét. - Helen, a világ bocsánatosnak tarthatja az efféle bűnöket; néhány elvtelen anya talán minden igyekezetével megpróbál foglyul ejteni egy vagyonos fiatalembert, tekintet nélkül a jellemére; az ostoba leányok pedig boldogok, ha elnyerhetik egy jóképű férfi mosolyát, és nem firtatják, mi van a felszín alatt; téged azonban okosabbnak tartottalak annál, semhogy az ő szemükkel nézz, és az ő elferdült ítéletükkel ítélj. Nem hittem volna, hogy bocsánatosnak minősíted az efféle bűnöket! - Nem is minősítem annak, nénikém; ám ha a bűnt gyűlölöm is, a bűnöst szeretem, és mindent megtennék a megváltásáért, még ha feltételezem is, hogy nénikém gyanúja nagyrészt megalapozott, amit azonban nem hiszek, és nem is fogok elhinni soha. - Nos, kedvesem, kérdezd meg bácsikádat, miféle társaságban forog Mr. Huntingdon, s nem cimborál-e csupa laza erkölcsű, kicsapongó fiatalemberrel, akiket barátainak, víg pajtásainak nevez, s akiknek fő élvezete, ha bűnös kicsapongásba vethetik magukat, s azon versengenek, hogy melyikük száguld gyorsabban és messzebbre a lejtőn, amely az ördögnek és az ő angyalainak elkészített helyre vezet! - Ha így van, akkor meg fogom tőlük menteni. - Jaj, Helen, Helen! Nem is sejted, minő szerencsétlenség szakadhat rád, ha sorsodat ilyen férfiéval egyesíted!

92

- Bízom benne annyira, nénikém, mindannak ellenére, amit elmondott, hogy szívesen kockáztatom a magam boldogságát, ha az övét biztosíthatom. A különb férfiakat meghagyom azoknak, akik csak a maguk javát nézik. Ha vétkes, értelmet ad majd az életemnek, hogy őt megmentsem ifjúi vétkeinek következményeitől, és minden igyekezetemmel visszatérítsem az erény útjára. Isten adjon nekem sikert! Ezzel vége szakadt a beszélgetésnek, mert meghallottuk bácsikám hangját, aki a hálószobából hangosan szólította nénémet, menjen már lefeküdni. A bácsi rosszkedvében volt aznap: köszvénye gyötörte. Amióta csak a városba jöttünk, egyre rosszabbodott, s néném élt az alkalommal, és másnap reggel rávette bácsikámat, hogy tüstént térjünk vissza vidékre még az idény vége előtt. A bácsi orvosa is támogatta, sőt meg is tetézte nénikém érveit: és rendes szokásával ellentétben néném annyira siettette az elutazás előkészületeit (miattam legalább annyira, mint a bácsi miatt, gondolom), hogy alig néhány nap múlva el is utaztunk; és nem láttam többé Mr. Huntingdont. Néném azzal áltatja magát, hogy hamarosan el is felejtem talán már el is felejtettem, gondolja, mert a nevét sem ejtem ki soha; és néném csak gondolja is így, amíg viszont nem látjuk egymást - ha ugyan ez valaha is bekövetkezik. Vajon bekövetkezik-e?

93

TIZENNYOLCADIK FEJEZET Augusztus 25. Egészen megszoktam már állandó foglalatosságaim és csendes szórakozásaim régi rendjét viszonylag elégedett és vidám vagyok, de nagyon várom a tavaszt, amikor, remélem, visszatérünk a városba. Nem a mulatság és az élvezetek csábítanak, hanem az a lehetőség, hogy viszontláthatom Mr. Huntingdont, mert most is állandóan jelen van gondolataimban és álmaimban. Akármit csinálok, látok, hallok, mindent vele hozok kapcsolatba, akármilyen ügyességre vagy tudományra teszek szert, egyszer majd az ő javára vagy mulatságára szolgál; a természetnek vagy a művészetnek bármiféle új szépségeit fedezem fel, rajzaimat az ő tekintetének szánom, emlékeimet valamikor majd neki mesélem el - legalábbis ebben reménykedem, ez az ábránd világítja meg magányos utamat. Lehetséges, hogy végül lidércfénynek bizonyul, de mit árthat, ha tekintetemmel követem, ha világa megörvendeztet, amíg el nem tántorít a számomra kijelölt ösvényről; márpedig aligha fog eltántorítani, mert komolyan fontolóra vettem néném tanácsát, s most már világosan látom, minő ostobaság volna olyan embernek dobni oda magamat, aki méltatlan a szerelmemre, s képtelen viszonozni szívem legnemesebb, legmélyebb érzelmeit - oly világosan, hogy még ha viszontlátnám is, még ha ő emlékezne is rám és szeretne még (ami, fájdalom, igen kevéssé valószínű, tekintetbe véve, hogy hol van, és kik veszik körül), és megkérné a kezemet: eltökélt szándékom, hogy csak akkor mondok igent, ha már bizonyosan tudom, vajon a nénikém véleménye van-e közelebb az igazsághoz, vagy az enyém; mert ha az enyém tökéletesen téves, akkor nem is őt szeretem, hanem a tulajdon képzeletem alkotta személyt. De nem hiszem, hogy tévednék - nem, nem valami azt súgja nekem - valami benső ösztön megnyugtat, hogy helyesen ítéltem. Igaz, őszinte jóság rejtőzik benne; s micsoda gyönyörűség lesz kibontakoztatni! Ha letért az igaz útról, micsoda üdvösség visszacsalogatni! Ha rontó és romlott társak ártalmas hatásának prédája, minő dicsőség lesz tőlük megszabadítani! Ó, bárcsak hihetném, hogy engem jelölt ki erre az Ég! Szeptember elseje van; bácsikám azonban utasította a vadőrt, hogy tartogassa a fácánokat, míg meg nem érkeznek az urak. - Miféle urak? - kérdeztem, amikor meghallottam. Kiderült: egy kis társaság, akiket bácsikám vadászatra invitált. Barátja, Mr. Wilmot is közéjük tartozik, no meg nénikém barátja, Soonday úr. Szörnyű csapásként ért e hír, ám a következő pillanatban bosszúságom és bánatom elillant, akár az álom: meghallottam ugyanis, hogy a társaságban Mr. Huntingdon is ott lesz! Nénikém persze hevesen ellenzi a jövetelét; nagy igyekezettel próbálta lebeszélni bácsikámat, hogy meginvitálja; a bácsi azonban csak nevetett néném ellenvetésein, hasztalannak minősítette valamennyit, mert a kocka, mondotta, immár el van vetve: még mielőtt eljöttünk Londonból, meghívta Huntingdont meg a barátját, Lord Lowborough-t, s immár csak az utazásuk napját kell kitűzni. Jövetelét tehát nem fenyegeti veszély, és én bizonyosan viszontláthatom. Örömöm kifejezhetetlen. Nehezen tudom leplezni néném előtt; de amíg magam sem tudom, hogy átadhatom-e magam érzéseimnek, nénémet sem akarom kedvetleníteni velük. Ha majd úgy látom, hogy el kell fojtanom őket, elég, ha magam kínlódom velük; ha meg őszintén úgy érzem, hogy jogosan adhatom át magam e vonzalomnak, szembeszállok bármivel, akár legközelebbi hozzátartozóim haragjával és fájdalmával is, azért, akit szeretek - és most már hamarosan biztosat tudhatok. Habár a társaság csak a hónap közepén érkezik.

94

Két hölgyvendégünk is lesz: Mr. Wilmot magával hozza unokahúgát s annak kuzinját, Milicentet. Néném alighanem úgy gondolja, hogy az utóbbinak társasága, szelíd modorának, kiegyensúlyozott és hajlítható természetének üdvös példája javamra válik; az előzőt pedig, azt gyanítom, ellenméregnek szánja, hogy Mr. Huntingdon figyelmét elvonja tőlem. Ezt nem köszönöm meg neki; Milicent társaságának azonban örülök: aranyos, jó leány, bárcsak én is hasonlítanék hozzá - legalábbis jobban, mint amennyire hasonlítok. 19-én Megérkeztek. Tegnapelőtt jöttek meg. Az urak mind elmentek vadászni, a hölgyek nénémmel együtt kézimunkáznak a szalonban. Én visszavonultam a könyvtárszobába, mert nagyon boldogtalan vagyok, és magányra vágyom. A könyvek nem kötik le figyelmemet; kinyitottam hát íróládikámat, s megpróbálom, mire megyek, ha részletezem rossz érzésem okát. Helyettesítsen ez a papír egy bizalmas barátot, akinek kiönthetném túláradó szívemet. Nem érez együtt velem bánatomban, de legalább ki sem nevet, s ha jól elzárom, nem is árulhatja el senkinek; úgyhogy jobb barátot keresve sem találhatnék erre a célra. Hadd szóljak először is a megérkezésről - hogyan ültem ablakomnál, és vártam majd két óra hosszat, mire a kocsija behajtott a park kapuján - mert a többiek mind megelőzték -, és milyen mélységes csalódást keltett bennem minden újonnan érkező hintó, mert egy sem volt az övé. Elsőnek Mr. Wilmot érkezett meg a hölgyekkel. Amikor Milicent felment a szobájába, néhány percre elhagytam őrhelyemet, hogy bekukkantsak hozzá, és váltsak vele néhány meghitt szót, hiszen most már bizalmas barátném, számos hosszú levelet váltottunk legutóbbi találkozásunk óta. Ablakomhoz visszatérve újabb hintót pillantottam meg a kapunál. Az övé vajon? Nem; Mr. Soonday egyszerű, fekete útialkalmatossága volt; ő maga pedig ott állt a lépcsőn, gondosan felülvigyázva számos ládájának, csomagjának kirakását. Micsoda kollekció! Az ember azt hihetné, legalább félesztendős látogatásra készül. Jóval később érkezett meg nyitott fogatán Lord Lowborough. Vajon ő is a kicsapongó barátok sorába tartozik? Nem hinném; aligha nevezhetné bárki is vidám cimborának - meg aztán túlságosan is józan és udvarias a magatartása, hogysem ilyen gyanút érdemelne. Magas, sovány, komor képű férfi, némiképpen betegesnek, gondterheltnek látszik. Nagy sokára vígan berobogott az ösvényre Mr. Huntingdon könnyű, együléses kocsija. Gazdáját épp csak megpillantanom sikerült, mert ahogy a kocsi megállt, ő menten ki is ugrott, felszaladt az oszlopcsarnok lépcsőjén, és eltűnt a házban. Ezután végre eltűrtem, hogy Rachel felöltöztessen vacsorához - húsz perce unszolt már e kötelességre; s amikor a fontos foglalatosság véget ért, lementem a fogadószobába, ahol már ott találtam Mr. Wilmotot, Wilmot kisasszonyt meg Milicent Hargrave-et. Hamarosan belépett Lord Lowborough is, utána pedig Mr. Soonday, aki láthatólag készségesen borított volna fátylat múltkori magatartásomra abban a reményben, hogy engedékenysége és rendíthetetlen kitartása előbb-utóbb jobb belátásra bírhat. Az ablaknál állva beszélgettem Milicenttel, amikor odajött hozzánk, és szinte a megszokott modorban kezdett társalogni - ekkor azonban Mr. Huntingdon lépett a szobába. „Hogyan üdvözöl vajon?” - kérdezte megdobbanó szívem; s ahelyett, hogy elébe mentem volna, hogy köszöntsem, az ablak felé fordultam, hogy elrejtsem vagy lecsillapítsam érzelmeimet. Ő üdvözölte a házigazdát és a háziasszonyt meg a társaság többi tagját, majd hozzám lépett, hevesen megszorította kezemet, és a fülembe suttogta, mennyire örül, hogy viszontláthat. E pillanatban jelentették, hogy a vacsora tálalva van, s néném azt óhajtotta, hogy Mr. Huntingdon kísérje Hargrave kisasszonyt az ebédlőbe, nekem pedig az undok Mr. Wilmot nyújtotta karját, és közben leírhatatlan fintorokat vágott; közte és Mr. Soonday között kellett
95

ülnöm a vacsoránál! Később azonban, amikor valamennyien összegyűltünk a fogadószobában, szenvedéseimért Mr. Huntingdonnal folytatott néhány percnyi élvezetes csevegés kárpótolt. Az est folyamán Wilmot kisasszonyt felkérték, hogy énekeljen és zongorázzon a társaság szórakoztatására, engem pedig arra, hogy mutassam be rajzaimat, s habár Mr. Huntingdon kedveli a zenét, Wilmot kisasszony pedig tehetségesen játszik, azt hiszem, mégis joggal állíthatom, hogy Huntingdon úr nagyobb figyelmet szentelt az én rajzaimnak, mint Wilmot kisasszony zenéjének. Minden nagyon szép; hanem amikor meghallottam, hogy halkan, ám különleges hangsúllyal megjegyzi valamelyik rajz láttán: - Ez különb valamennyinél! -, felpillantottam kíváncsian, hogy vajon melyiket gondolja; és nagy elszörnyedésemre azt kellett látnom, hogy nagy elégedettséggel szemléli a kép hátoldalát: az ő arcát vázoltam fel oda, és elfelejtettem kitörölni! S a tetejébe még kínomban megpróbáltam a rajzot kiragadni a kezéből, ő azonban megakadályozta; felkiáltott: - Azt már nem, az Égre! Ezt megtartom -, s a mellényébe dugta, a kabátját meg elégedett somolygással rágombolta. Aztán egy gyertyát húzott közelebb magához, maga elé tette valamennyi rajzot, azt is, amit látott már, meg a többit, s ezt dünnyögte: - Meg kell néznem most már a fonákjukat is -, és buzgó vizsgálatba kezdett, amit én eleinte meglehetős nyugalommal szemléltem abban a tudatban, hogy a hiúságát nem legyezgetheti újabb leleplezés; mert vétkes vagyok ugyan benne, hogy jó néhány rajz visszáját elcsúfítottam, sikertelenül kísérletezve ennek a túlságosan is lenyűgöző ábrázatnak a felvázolásával, ám bizonyos voltam abban, hogy ama szerencsétlen kivételtől eltekintve, gondosan eltüntettem rajongásomnak minden efféle tanújelét. Gyakran megesik azonban, hogy a ceruza olyan mély nyomot hagy a kemény papíron, amit semmiféle törlés el nem tüntethet. Ezekkel a rajzokkal is így eshetett; s megvallom, remegtem, amikor láttam, hogy Mr. Huntingdon olyan közel tartja őket a gyertyához, s oly elmerülten tanulmányozza a látszólagos semmit; ám azért bíztam benne, hogy nem lesz képes megelégedésére megkülönböztetni halovány nyomokat. Hanem ebben tévedtem, mert amikor végzett a vizsgálódással, halkan megjegyezte: - Úgy veszem észre, az ifjú hölgyek rajzainak hátlapja, akárcsak leveleiknek az utóirata, a legfontosabb és legérdekesebb része az egésznek. Majd hátradőlve székén, néhány percnyi hallgatásba merült, és önelégülten mosolygott, én pedig épp igyekeztem holmi csípős visszavágást kifundálni, amellyel megzabolázhatnám hiúságát, ő azonban felkelt, és oda ment, ahol Annabella Wilmot ült, és hevesen kacérkodott Lord Lowborough-val, letelepedett a hölgy mellé a kerevetre, és az est további részében nem is tágított mellőle. „Így vagyunk hát! - gondoltam. - Lenéz, mert tudja, hogy szeretem.” A gondolat elkeserített - nem tudtam, mitévő legyek. Milicent hozzám lépett, megcsodálta és megjegyzésekkel kísérte rajzaimat; én azonban képtelen voltam beszélgetni vele - vagy akárki mással; amikor pedig behozták a teát, éltem az alkalommal, hogy nyitva az ajtó, s a jelenlevők figyelme a tea felé fordul: kisurrantam - mert egy kortyot sem tudtam volna lenyelni -, és a könyvtárszobában kerestem menedéket. Nénikém a keresésemre küldte Thomast, és megkérdeztette, nem megyek-e be hozzájuk; én azonban megüzentem, hogy aznap este nem teázom; nénémet pedig szerencsére túlságosan is elfoglalták a vendégei, úgyhogy felhagyott a további kérdezősködéssel. Minthogy a társaság legtöbb tagja nagy utat tett meg aznap, korán nyugovóra tértek; s amikor meghallottam, hogy - mint gondoltam - mindenki felment már, kimerészkedtem, hogy elhozzam gyertyatartómat a fogadószoba pohárszékéről. Csakhogy Mr. Huntingdon hátramaradt:
96

épp akkor ért a lépcsőhöz, amikor kinyitottam az ajtót, és mihelyt meghallotta lépteimet az előcsarnokban - amit jómagam is alig hallottam -, azon nyomban hátrafordult. - Maga az, Helen? Miért szökött meg előlünk? - Jó éjt, Mr. Huntingdon - mondtam hűvösen, mert nem óhajtottam a kérdésére válaszolni. És a fogadószoba felé indultam. - De azért kezet fog velem? - kérdezte, és elállta az utamat. Azután megragadta a kezemet, és akárhogyan küszködtem, nem engedte el. - Eresszen, Mr. Huntingdon! - mondtam. - Be akarok menni egy gyertyáért. - A gyertya nem szökik el - mondta erre ő. Kétségbeesett igyekezettel próbáltam kiszabadítani kezemet a markából. - Miért akar olyan sebbel-lobbal itt hagyni, Helen? - kérdezte vérlázítóan öntelt mosollyal. Ne mondja, hogy utál! - De igen, e pillanatban igen! - Ugyan! Maga Annabella Wilmotot utálja, nem engem! - Semmi közöm Annabella Wilmothoz! - mondtam, és csak úgy tüzelt bennem a felháborodás. - De nekem van, tudja-e - vágott vissza különös hangsúllyal. - Az engem egyáltalán nem érdekel, uram! - viszonoztam én. - Egyáltalán nem érdekli, Helen? Meg is esküszik rá? Igen? - Nem, Mr. Huntingdon! Most pedig megyek! - kiáltottam. Nem tudtam, sírjak-e, nevessek, vagy dührohamot kapjak. - Menjen hát, maga boszorkány! - szólt; ám abban a pillanatban, ahogy a kezemet elengedte, volt olyan merész, hogy átkarolta a nyakamat, és megcsókolt. Reszkettem a haragtól, a felindultságtól, és még ki tudja, mitől; kitéptem magam a karjából, felkaptam a gyertyát, és felrohantam a szobámba. Sose vetemedett volna ilyesmire, ha nincs az a gyűlöletes kép! Ráadásul ott volt most is a birtokában, büszkeségének és az én megaláztatásomnak örökös emlékezetére! Nemigen jött álom a szememre aznap éjjel: másnap pedig nyugtalanított és megzavart a gondolat, hogy reggelinél találkozom vele. Nem tudtam, hogyan viselkedjem: aligha ölthetek magamra - előtte legalábbis - méltóságteljes, hűvös közömbösséget az után, amit iránta táplált vonzalmamról megtudott. Valamit azonban tenni kell, hogy elbizakodottságát megfékezzem nem hagyhatom, hogy az a ragyogó, nevető szempár megfélemlítsen! Következésképpen vidám reggeli üdvözletét oly nyugodtan és hűvösen fogadtam, ahogy csak a nénikém kívánhatta volna, és kurta válaszokkal ütöttem el néhány kísérletét, hogy bevonjon a társalgásba. Ugyanakkor a társaság többi tagja, kiváltképp Annabella Wilmot iránt szokatlan vígsággal és nyájassággal viseltettem, s még a hölgy bácsikája és Soonday úr is különlegesen udvarias bánásmódban részesült ez alkalommal; ezt azonban nem a kacérság diktálta, csak neki akartam megmutatni, hogy iránta tanúsított hűvös tartózkodásom nem általános rosszkedvből vagy lehangoltságból fakad. Őt azonban nem tarthatta távol tartósan az efféle színjáték. Keveset szólt hozzám, de ilyenkor igen szabadon és nyíltan beszélt - és kedvesen is -, ami mintegy közölni látszott, hogy tudja: minden szava zene füleimnek; s amikor a tekintetünk találkozott, az ő szeme mosolygott meglehet, öntelten, de ah, oly édesen, oly ragyogón, oly őszinte derűvel, hogy képtelen voltam
97

megőrizni haragomat; nemtetszésem utolsó nyoma is hamarosan semmivé lett sugaraiban, mint nyári napban a reggeli felhő. Reggeli után az urak - egy kivétellel - kamaszos lelkesedéssel nekivágtak a hadjáratnak a szerencsétlen fogolymadarak ellen; a bácsi és Mr. Wilmot vadászpónijukon, Mr. Huntingdon és Lord Lowborough gyalogszerrel; az egyetlen kivétel Soonday úr volt, aki tekintetbe véve az éjszaka hullott esőt, okosabbnak vélte egy kicsit még bent maradni s majd csak egy idő után csatlakozni a többiekhez, amikor a nap már megszárítja a füvet. Addig is hosszú és részletes értekezéssel szerencséltetett valamennyiünket az átázott láb okozta bajokról és veszedelmekről; s még Mr. Huntingdonnak és bácsikámnak gúnyos megjegyzései és nevetése sem zökkentették ki komolyságából. Azok ott is hagyták az óvatos sportembert, szórakoztassa orvosi értekezésével a hölgyeket, felkerekedtek, puskával a vállon, előbb az istállók felé véve lépteiket, hogy megnézzék a lovakat, és kiengedjék a kutyákat. Nem óhajtottam az egész délelőttöt Mr. Soonday társaságában tölteni, bevettem hát magam a könyvtárszobába, ott előszedtem állványomat, és festeni kezdtem. Az állvány meg a festőfelszerelés magyarázatul szolgál, hogy miért hagytam el a fogadószobát, ha netán nénikém megjelenne, és megfutamodásomat sérelmezné, meg aztán be is akartam fejezni a képet. Nagy gonddal foglalkoztam vele, mesterművemnek szántam, ha az elgondolás kissé merész volt is. Az ég fényes azúrkékjével, a meleg és ragyogó fényekkel, a mély, hosszú árnyakkal érzékeltetni törekedtem egy napos délelőttöt. Az általánosan szokásosnál több tavaszi, kora nyári élénkzöldet elegyítettem a fű és a lomb színébe. A kép tág erdei tisztást ábrázolt. A középtávolban álló sötét erdeifenyő-csoport a többi növény uralkodó üdeségét volt hivatva ellensúlyozni; ám az előtérben egy hatalmas erdei fa göcsörtös törzse és terpeszkedő ágai látszottak, lombozata pedig csillogó arany-zöld - aranyát nem a szelíd ősz kölcsönözte, hanem a napfény és az alig bontakozó levelek zsenge zöldje. A komor fenyők előterében merész ellentétként benyúló ágon szerelmes gerlepár turbékol, szelíden bánatos, sápadt pasztellszínű tollazatuk másfajta kontraszttal szolgált; alatta egy leányka térdel a pitypanggal pettyezett mezőn, fejét hátraveti, dús, szőke haja a vállára hullik, kezét összekulcsolja, ajka szétnyílik, szeme a magasba tekint, és gyönyörködve, mégis komolyan szemléli a toll borította szerelmeseket - amelyek olyannyira elmerülnek egymásban, hogy a leánykát észre sem veszik. Alig fogtam munkához - amelynek befejezéséhez már csak néhány ecsetvonás hiányzott -, amikor az istállóból visszatérő vadászok elhaladtak az ablak előtt. Félig nyitva volt, és Mr. Huntingdon alkalmasint megpillantott elhaladtában, mert fél perc múlva már vissza is jött, puskáját a falhoz támasztotta, feltolta az ablakot, beugrott, és a festmény elé telepedett. - Hitemre, igen takaros - jelentette ki, miután jó néhány másodpercig figyelmesen szemlélte -, s igen alkalmatos tárgy egy ifjú hölgynek. A nyárba nyíló tavasz, a délhez közelgő reggel, az épp nővé serdülő leány s a már-már beteljesülő remény. Micsoda bájos teremtés! De miért nem festette fekete hajjal? - Úgy éreztem, a szőke jobban illik hozzá. Hiszen látja: kék szeműnek festettem, teltnek, szőkének, rózsás bőrűnek. - Szavamra, maga Hébé! Ha itt nem állna a szemem előtt maga a művész, esküszöm, beleszeretnék! Bájos ártatlanság! Hiszi, hogy eljön majd az idő, amikor őt is így kéri és kapja meg holmi gyöngéd és heves lovag, mint ezt a takaros kis nőstény galambot a párja; arra gondol, milyen kellemes lesz, s őbenne milyen szelíd és hű szerelmesre lel majd az imádója. - És hogy ő maga - véltem - milyen gyengéd és hű szerelmesre lel imádójában. - Meglehet; no de ebben a korban nincs olyan vad ábránd, amelyet a remény ne tartana elképzelhetőnek.
98

- Ezt tehát a leány lehetetlen ábrándjának minősíti? - Nem; szívem azt súgja, hogy nem. Valaha talán így gondoltam, de most: ide nekem a leányt, akit szeretek, s örök hűséget fogadok neki és csakis neki, télen-nyáron, ifjan és hajlott korban, életre-halálra! Ha ugyan el kell jönnie hajlott kornak és halálnak. Oly komoly meggyőződéssel mondotta ezt, hogy a szívem boldogan megdobbant; ám a következő pillanatban már hangot változtatott, és jelentőségteljes mosollyal megkérdezte, vajon akad-e „még néhány arcmás”. - Nem - feleltem, és elvörösödtem zavaromban, haragomban. Mappám azonban az asztalon hevert: felemelte, és nagy léleknyugalommal letelepedett, hogy szemügyre vegye a tartalmát. - Mr. Huntingdon, azok befejezetlen vázlatok! - kiáltottam fel. - Senkinek sem engedem, hogy megnézze őket! Megfogtam a mappát, hogy elragadjam tőle, ő azonban erős kézzel tartotta, és megnyugtatott: mit sem kedvel annyira, mint a befejezetlen vázlatokat! - De én nem állhatom, ha megnézik! - vágtam vissza. - Nem adom oda, nem és nem! - Akkor hadd legyen enyém a belseje - mondotta, és ahogy kiragadtam kezéből a mappát, ügyesen kihúzta a tartalmának java részét, s pillanatnyi lapozgatás után felkiáltott: - Minden szentekre! Itt is egy! - és egy parányi ovális elefántcsont papírlapot a mellényzsebébe csúsztatott - befejezett miniatűr képmás volt, amelyet oly jól sikerült megrajzolnom, hogy kedvet kaptam hozzá, hogy - nagy fáradsággal és gonddal - ki is fessem. Azt azonban semmiképp sem akartam, hogy megtartsa. - Mr. Huntingdon! - kiáltottam. - Ragaszkodom hozzá, hogy visszaadja! Az a kép az enyém, nincs joga elvenni. Adja ide azonnal... soha meg nem bocsátom, ha vissza nem adja! Minél hevesebben erősködtem azonban, csak annál kegyetlenebbül fokozta kínos zavaromat sértő hahotájával. Nagy sokára aztán mégis visszaadta, mondván: - Nos, ha ilyen sokra tartja, nem fosztom meg tőle! Hogy megmutassam, milyen sokra tartom, kettétéptem a képet, és a tűzbe hajítottam. Ez váratlanul érte. Jókedve hirtelen elapadt, néma döbbenettel bámulta a tűz martalékává lett kincset; majd hányavetin felmordult: - No, akkor megyek vadászni! - sarkon fordult, és úgy, ahogy jött, az ablakon át távozott, fejébe csapta kalapját, felvette puskáját, és fütyörészve továbbállt; engem azonban nem sikerült annyira felizgatnia, hogy képemet be ne fejezzem, pillanatnyilag ugyanis örültem, hogy sikerült felbosszantanom. A fogadószobába visszatérve azt tapasztaltam, hogy Mr. Soonday mégiscsak kimerészkedett vadászcimborái után a mezőre; röviddel ebéd után pedig, amelyre az urak nem is szándékoztak hazatérni, felajánlottam, hogy elkísérem sétájukon a hölgyeket, és megmutatom Annabellának és Milicentnek a környék szépségeit. Sokáig kószáltunk, s épp akkor léptünk be megint a parkba, amikor a vadászok visszatértek hadjáratukról. Derékhaduk a fáradalmaktól nyűtten, az út porával lepetten, toronyiránt átvágott a füvön, hogy elkerüljön bennünket, Mr. Huntingdon azonban úgy, ahogy volt, sárral beverten, prédája vérétől mocskosan - nénémnek, az illemszabályok szigorú őrének nem csekély felháborodására - elébünk került, s engem kivéve mindenkihez volt egy vidám mosolya, kedves szava, majd Annabella Wilmot és jómagam közé plántálva magát, velünk tartott a ház felé az úton, és olyan modorban fogott a nap különféle diadalmas és balszerencsés tetteinek elmesélésébe, hogy rázkódtam volna neveltemben, ha Mr. Huntingdonnal történetesen jó viszonyban vagyok; ő azonban egyedül

99

Annabellához intézte a szót, én meg persze ugyancsak Annabellára hagytam a kacagást, az évődést, s a kettejük párbeszéde iránti tökéletes közönyt mímelve, néhány lépéssel odább mentem, és mindenfelé néztem, csak éppen rájuk nem, néném és Milicent pedig előttünk járt, kart karba öltve, és komoly beszélgetésbe merültek. Mr. Huntingdon nagy sokára hozzám fordult, és bizalmas suttogással megkérdezte: - Miért égette el a képemet, Helen? - Mert meg akartam semmisíteni - feleltem rendkívül nyersen, de ezen már késő bánkódnom. - Nos, jól van - hangzott a válasz -, ha maga nem becsül, keresek mást, aki megteszi! Azt hittem, félig-meddig tréfál - hogy a válasza gunyoros lemondásnak és tettetett közönynek az elegye: ám nyomban elfoglalta az iménti helyét Wilmot kisasszony oldalán, s attól az órától fogva mindmostanáig - az est folyamán, azután másnap, harmadnap, negyednap reggeltől estig és ma (22-én) egész délelőtt egyetlen kedves szava, egyetlen nyájas pillantása nem volt - ha szólt is hozzám, csak a legszükségesebbet - ha rám nézett, olyan hideg és barátságtalan volt a pillantása, amilyenre mindeddig képtelennek tartottam volna. Néném is észrevette a változást, s habár az okát nem firtatja, és megjegyzést sem tett nekem a tárgyról, látom, hogy örömére szolgál. Észreveszi Wilmot kisasszony is, és diadalmasan a maga felsőbbrendű bájainak és vonzerejének tulajdonítja; én azonban őszintén boldogtalan vagyok - sokkal inkább, mintsem magamnak is bevallanám. Büszkeségem sem hajlandó a segítségemre sietni: az juttatott pedig ebbe a kutyaszorítóba, és most nem segít kikeverednem belőle. Pedig ő nem akart semmi rosszat - csupán derűs, játékos kedélyének műve volt; én pedig - a sérelemhez mérten túlságosan komoly, aránytalan - keserű haragommal annyira megsebeztem az érzéseit, oly mélyen megsértettem őt, hogy attól tartok, soha meg nem bocsát - s mindezt egy tréfáért! Azt hiszi, gyűlölöm, s továbbra is azt fogja hinni. Mindörökre el kell veszítenem, Annabella pedig elnyerheti, és kedve szerint diadalmaskodik. Legnagyobb fájdalmamra azonban nem a magam vesztesége és nem is Annabella diadala szolgál, hanem az ő boldogulását illető gyengéd reményeim megsemmisülése meg az, hogy Wilmot kisasszony méltatlan az ő vonzalmára, s hogy ha ő Wilmot kisasszonyra bízza a boldogságát, micsoda kárt tesz magában. Annabella nem szereti: Annabella csak önmagára gondol. Képtelen értékelni a benne rejlő jót: nem látja meg, nem becsüli, nem öregbíti. Sem kárhoztatni nem fogja a hibáit, sem a kiküszöbölésükre nem törekszik, hanem inkább a magáéival súlyosbítja őket. Még azt sem tudom, nem fogja-e végül megcsalni, hisz láttam, milyen kettős játékot játszik vele és Lord Lowborough-val, s amint a csupa élet Huntingdonnal mulat, minden erejével igyekszik leigázni annak borús barátját; és ha sikerülne mindkettejüket térdre kényszerítenie, az elbűvölő közembernek vajmi kevés esélye lesz a nemesúr ellenében. S ha ő észreveszi is a kisasszony fortélyos mesterkedését, nem szerez neki kellemetlen pillanatokat, sőt különleges zamattal fűszerezi szórakozását, és csak ösztönzésére szolgál, ha különben túlságosan is könnyű hódítása útját akadály nehezíti. Wilmot és Soonday urak többszörösen is éltek az alkalommal, hogy ő elhanyagol, s megújították ostromukat; s ha olyan volnék én is, mint Annabella és sokan mások, a magam javára fordítanám kitartásukat, és azon igyekeznék, hogy őt vonzalmának felelevenítésére ingereljem; ám erre még a méltányosságtól és tisztességtől függetlenül sem vagyok képes; sokkal jobban bosszant a kitartásuk, semhogy még bátorítsam is őket; s ha megtenném is, rá édeskevés hatással volna. Látja, mint szenvedek az egyiknek leereszkedő figyelmétől és prózai értekezéseitől, a másiknak undorító tolakodásától, de sem szánakozásnak, sem pedig a kínzóim iránti neheztelésnek az árnyéka sem suhan át rajta. Bizonyára nem szeretett soha,
100

különben nem mondana le rólam ilyen könnyedén, s nem társalogna ilyen vidáman mindenki mással - nevet és tréfál Lord Lowborough-val meg a bácsival, ingerkedik Milicent Hargravevel, flörtöl Annabella Wilmottal - mintha semmi sem nyomná a szívét. Ó, miért is nem tudom őt gyűlölni? Bizonyára megbolondított a szerelem, máskülönben restellnék ennyire keseregni miatta! De most már igazán össze kell szednem maradék erőmet s megkísérelnem, hogy kivessem őt a szívemből. Felhangzott a vacsorára hívó gong, s már jön is a néném, és megszid, mert itt ülök egész nap íróállványomnál ahelyett, hogy a társasággal maradnék: bárcsak elment volna már az a társaság!

101

TIZENKILENCEDIK FEJEZET 22-én éjszaka Mit cselekedtem? S mire vezet vajon? Nem tudok higgadtan gondolkodni; elkerül az álom. Megint naplómhoz kell folyamodnom; ma papírra bízom gondolataimat, s meglátom, hogyan vélekedem felőlük holnap. Azzal az eltökéltséggel mentem le vacsorázni, hogy derűsen és higgadtan viselkedem, s becsületesen meg is tartottam elhatározásomat, kivált ha azt tekintem, mennyire sajgott a fejem, s hogy mily nyomorultul éreztem magam - nem tudom, mi jött rám mostanában; alighanem megfogyatkozott minden életerőm, szellemi és testi egyaránt, különben nem viselkedném sok vonatkozásban oly silányan, mint ahogyan viselkedem; az elmúlt egy-két nap azonban nem éreztem jól magam: alighanem a kevés alvás és evés okozta, a sok töprengés, meg hogy szüntelenül rossz a kedvem. Ám visszatérve: megerőltettem magam, hogy nénikém meg Milicent kérésére és szórakoztatására énekeljek és zongorázzam, mielőtt az urak bejönnének a fogadószobába (Wilmot kisasszony sosem pazarolja zenei teljesítményét csupán a hölgyközönségre). Milicent megkért, hogy adjak elő egy kis skót dalt, s épp a közepén tartottam, amikor beléptek. Mr. Huntingdon tüstént Annabellához lépett. - Nos, Wilmot kisasszony, hát hajlandó előadni valamit nekünk ma este? - kérdezte. - Tegye már meg! Tudom, megteszi, ha elárulom, hogy egész nap a hangjára éheztem és szomjaztam. Szabad a zongora. Valóban szabad volt; én ugyanis nyomban otthagytam, mihelyt meghallottam Huntingdon úr kérését. Rendelkeztem volna bár megfelelő önuralommal, menten a hölgyhöz fordulok magam is, és vidáman csatlakozom az előttem szóló kérleléséhez; ezáltal Huntingdon úr csalatkozott volna reményeiben, ha a sértése szándékos volt, vagy ráébresztettem volna helytelen viselkedésére, ha csupán gondatlanságból fakadt; én azonban túlságosan is a szívemre vettem, s nem telt tőlem más, mint hogy felkeltem a zongoraszékről, a kerevetre vetettem magam, s nagy megerőltetésembe került, hogy visszafojtsam a bensőmet emésztő keserűséget. Tudom, hogy Annabella zenei tehetsége magasabb rendű, mint az enyém, ez azonban nem ok rá, hogy engem levegőnek nézzenek! Amikor és ahogyan megkérte, az, úgy tűnt, egyenesen nekem szánt sértés; sírni tudtam volna mérgemben. Ezenközben Annabella ujjongva a zongorához telepedett, és Huntingdon urat két kedves dalával tüntette ki, oly pompás előadásban, hogy csodálatomban feledtem haragomat, és holmi borús élvezettel hallgattam telt és erőteljes hangjának mesteri modulációit, amelyeket méltón egészített ki egyenletes és átélt zongorakísérete; s míg fülem beitta a hangokat, szemem az első számú hallgató arcán nyugodott, és hasonló vagy magasabb rendű élvezetet merített beszédes arcvonásainak szemléléséből, ahogy ott állt Annabella mellett - azt a szemet, azt a homlokot szenvedélyes élvezet világította meg, s az az édes mosoly eltűnt, majd felbukkant, mint az áprilisi napsugár. Nem csoda, ha erre az énekre éhezett és szomjazott. Megbocsátottam neki tiszta szívemből az engem ért meggondolatlan sértést, szégyelltem, hogy kicsinyes módon nehezteltem efféle csekélységért - s restelltem a szívem legbensejét minden csodálat és élvezet ellenére mardosó, irigy keserűséget. - Hát tessék! - szólt Annabella, és a második dal végeztével játékosan végigfuttatta ujjait a billentyűkön. - És most mit kér tőlem?

102

Hanem e szavak közben már Lord Lowborough-ra pillantott, aki néhány lépéssel hátrább állt, egy szék támlájára támaszkodva, ugyancsak figyelmes hallgatóként, s arckifejezéséből ítélve körülbelül ugyanazt a szomorúsággal elegy gyönyörűséget érezhette, mint jómagam. Annabella pillantása azonban félreérthetetlen felszólítás volt: „Most maga válasszon dalt. Neki már a kedvére tettem, most szívesen fáradok a maga kedvéért”, s e bátorításra őlordsága előrelépett, átlapozta a kottákat, majd Annabella elé helyezett egy kis dalt, amelyet már én is észrevettem, el is olvastam nemegyszer; megragadott, mert elmémben a dal szövege a gondolataimat uraló zsarnokhoz kapcsolódott. Most pedig, ahogy immár felizgatott és pattanásig feszült idegekkel hallgattam az oly édesen elzengett szöveget, képtelen voltam elfojtani érzelmeimet. Szemembe hívatlan könnyek tolultak, s hogy titkolva őket mégis szabad folyást engedhessek nekik, arcomat a kerevet párnájába temettem, amíg a dalt hallgattam. Egyszerű, édes és szomorú dallam volt; magamban most is hallom, akárcsak a szövegét: Elhagylak most, de nem hagy el Leggyöngédebb gondolatom: A szívemben velem leszel Vidítón és vigasztalón. Te legszebb és legbájosabb! Ha arcod sosem ejt rabul. Nem tudom meg, az álmokat A való mint szárnyalja túl. S ha többé látnom nem lehet, Aki szivemhez nőtt nagyon, Sem hallanom, őrizze meg Örök emlék, azt akarom. A hangot, amely lelkemig Hat visszhangzón, varázslatos Érzéseket ébresztve, míg Elmémre áldást záporoz. A szemet, mely süt, mint a nap, S emléknek, ó, épp ily becses S a mosolyt, melyre szavakat Halandó hiába keres! Ég veled! Reményt ne nevezz Hiúnak: hagyj ennyit nekem! Hidegség dermeszt, gúny sebez, De él szívemben szüntelen. Egy nap meghallgat tán az Ég, S múltat kipótol a jövőn: Ki tudja, egykor lesz-e még Könnyből mosoly, kínból öröm. Amikor a dal elhangzott, egyetlen vágyam volt: hogy kikerüljek a szobából. A kerevet nem volt messze az ajtótól, de nem mertem felemelni a fejemet, mert tudtam, hogy Mr. Huntingdon mellettem áll, és amikor válaszolt Lord Lowborough egy megjegyzésére, hallottam a hangjából, hogy az arca felém fordul. Talán félig elfojtott zokogásom ütötte meg a fülét, és azért nézett hátra - Isten mentsen! Óriási erőfeszítéssel leküzdöttem gyöngeségem minden
103

további jelét, letöröltem könnyeimet, s amikor úgy véltem, ismét elfordult, felálltam, kimentem a fogadószobából, és kedvenc búvóhelyemen, a könyvtárszobában kerestem menedéket. Nem világított más, csupán a hamvadó tűz halványan izzó parazsa - de én nem is vágyódtam világosságra. Én csak arra vágytam, hogy észrevétlenül és zavartalanul elmerülhessek gondolataimban; leültem egy zsámolyra a karosszék elé, fejemet a kárpitozott ülésre hajtottam, és gondolkodtam, gondolkodtam, míg el nem eredtek megint a könnyeim, és sírtam, mint egy gyerek. Hamarosan azonban nesztelenül nyílt az ajtó, és valaki belépett a szobába. Reméltem, hogy valamelyik cseléd, és nem mozdultam. Az ajtó becsukódott - de nem voltam egyedül; egy kéz érintette meg gyengéden a vállamat, s egy hang szólított lágyan: - Mi történt, Helen? Abban a pillanatban nem jött válasz a számra. - Meg kell mondania, és meg is fogja mondani - hangzott immár hevesebben, s a beszélő térdre vetette magát mellettem a szőnyegen, és erőszakosan megragadta a kezemet; én azonban sietősen elkaptam, és így feleltem: - Nem tartozik magára, Mr. Huntingdon. - Bizonyos benne, hogy nem tartozik rám? - viszonozta. - Megesküszik rá, hogy nem énrám gondolt, amikor sírva fakadt? Ezt már nem lehetett elviselni. Megpróbáltam felállni, de ő a ruhám szegélyén térdelt. - Mondja csak - folytatta -; tudni akarom, meri ha igen, akkor van valami mondanivalóm a maga számára. Ha pedig nem, akkor elmegyek. - Menjen hát! - kiáltottam, de féltem, hogy nagyon is készségesen engedelmeskedik, és soha többé nem jön el, úgyhogy sietősen hozzátettem: - Vagy mondja el a mondókáját, és essünk túl rajta! - Melyiket tegyem hát? - kérdezte. - Mert csak akkor beszélek, ha csakugyan rám gondolt. Úgyhogy mondja meg, Helen. - Ön megfeledkezik magáról, Mr. Huntingdon! - Csak amennyire szükséges! Hát miért nem árulja el? Nos, megkímélem női büszkeségét, és a hallgatását „igen”-nek veszem. Tehát én voltam gondolatainak a tárgya, elkeseredésének az oka... - Uram, az ön... - Ha tagadja, nem mondom el a titkomat - fenyegetőzött, s én nem szakítottam félbe többé, még csak el sem próbáltam taszítani, habár megint megfogta a kezemet, a másik karjával pedig félig átölelt - ám ennek akkor alig voltam a tudatában. - Amely pedig a következő - folytatta -: Annabella Wilmot magához hasonlítva olyan, mint a hivalkodó pünkösdi rózsa az édes, harmatos vadrózsabimbó mellett... és én az őrülésig szeretem magát! Most pedig hadd halljam: örömére szolgál-e ez az értesülés? Megint hallgatunk? Ez igent jelent, hadd tegyem hát hozzá, hogy nem élhetek maga nélkül, és ha utolsó kérdésemre „nem” a válasz, az őrületbe kerget. Megajándékozna hát a kezével? Igen! - kiáltotta, és kis híján kiszorította belőlem a lelket. - Nem, nem! - kiáltottam, és keserves igyekezettel próbáltam szabadulni a karjából. - Meg kell előbb kérdeznie bácsikámat és nénémet! - Nem tagadhatják meg, ha maga igent mond.
104

- Ebben nem vagyok annyira biztos... a néni nem kedveli magát. - De maga igen, Helen, mondja, hogy szeret, és már megyek is. - Bárcsak menne már! - válaszoltam erre. - Megyek is rögtön, csak mondja, hogy szeret. - Hiszen úgyis tudja - feleltem. S ő ismét magához szorított, és elborított csókjaival. E pillanatban néném szélesre tárta az ajtót, és ott állt előttünk, kezében gyertyával, arcán döbbent elszörnyedéssel, és hol Mr. Huntingdonra pillantott, hol énrám - mert mind a ketten felszöktünk, és immár egymástól távol álltunk előtte. Mr. Huntingdon azonban a következő pillanatban úrrá lett zavarán. Azonnal magához tért, és irigylésre méltó magabiztossággal szólalt meg: - Bocsánatáért esedezem, Mrs. Maxwell! Kérem, ne legyen hozzám túlságosan szigorú. Megkértem bájos unokahúgát, fogadna el holtomiglan, holtáiglan, s ő mint jó kisleány közölte velem, hogy ilyesmire csupán bátyja és nénje beleegyezésével gondolhat. Hadd rimánkodjam tehát kegyedhez, hogy ne ítéljen örök nyomorúságra: ha pártolja ügyemet, megnyugszom; mert bizonyos vagyok benne, hogy Mr. Maxwell nem tud kegyedtől semmit megtagadni. - Majd holnap beszélünk erről, uram - mondta néném ridegen. - Ez a tárgy érett és komoly megfontolást igényel. Jelenleg térjen vissza inkább a fogadószobába. - De addig is - kérlelte ő - hadd ajánljam ügyemet a kegyed nagylelkű... - Semmiféle nagylelkűség nem befolyásolhat, Mr. Huntingdon, ha unokahúgom boldogsága a tét. - Milyen igaz! Tudom, hogy ő angyal, és én, alantas féreg, esztelenül áhítozom ilyen kincs után; mindazonáltal meghalnék inkább, mintsem hogy lemondjak róla akár a legkülönb férfi kedvéért, aki valaha is bebocsátást nyer a mennybe, ami pedig a boldogságát illeti, készséggel áldoznám fel testemet-lelkemet... - Testét-lelkét, Mr. Huntingdon... ön feláldozná a lelkét? - Nos, életemet adnám... - Senki sem kér öntől ilyen áldozatot. - Arra szentelném hát egész életemet, minden erőmet, hogy elősegítsem és boldogítsam... - Majd máskor beszélünk erről, uram, és bizonyára kedvezőbben ítélném meg a kérését, ha más időt és helyet és, hadd tegyem hozzá, más módot választott volna a nyilatkozatra. - Igen, Mrs. Maxwell, csakhogy... - kezdte. - Elnézést, uram - mondotta méltóságteljesen nénikém. - A társaság a szomszéd szobában már hiányolja önt. - Azzal hozzám fordult. - Úgy maga szóljon az érdekemben, Helen - mondotta ő, és végre távozott. - Jobb lesz, ha felmégy a szobádba, Helen - mondta komolyan a néném. - Holnap majd veled is megbeszéljük ezt a dolgot. - Ne haragudjon, nénikém - szólaltam meg. - Nem haragszom, kedvesem - felelte -, csak csodálkozom. Ha igaz, hogy azt mondottad neki, csak a mi beleegyezésünkkel fogadhatod el ajánlatát... - Igaz, nénikém - szakítottam félbe.
105

- Akkor hogyan engedhetted... - Nem tehettem róla, néni! - kiáltottam, és előtörtek a könnyeim. Ám egyáltalán nem a bánat könnyei voltak, nem is a nénémtől való rettegés, inkább felhevült érzéseim, zaklatottságom kitörése. Jó nénémet megindította izgatottságom. Szelídebb hangon ismételte óhaját, hogy menjek fel a szobámba, gyengéden homlokon csókolt, jó éjt kívánt, és kezembe adta a gyertyáját; én pedig engedelmeskedtem; az agyam azonban úgy dolgozott, hogy álomra nem is gondolhattam. Most, hogy mindezt leírtam, megnyugodtam némiképp; le is fekszem, és megpróbálom elnyerni a fáradt természet édes gyógyszerét.

106

HUSZADIK FEJEZET Szeptember 24. Reggel felkeltem, könnyedén, vidáman, mi több: boldogan. Reményeim ragyogó világa és a viszonzott szerelem mennyei tudata messze űzte felőlem a felhőt, amellyel néném nézetei s a rettegés, hogy nem nyerem el beleegyezését, eddig beárnyékolták hangulatomat. Pompás reggel volt; kimentem, hogy élvezzem, csöndes kószálásra indultam üdvösséges gondolataim társaságában. Harmatos volt a fű, ökörnyálat lebegtetett a szellő; a boldog vörösbegy dalba öntötte piciny lelkét, s túlcsorduló szívem néma zsoltárban mondott hálát, és dicsérte az Eget. Még nem jutottam azonban messzire, amikor magányomat megszakította az egyetlen személy, aki e pillanatban megzavarhatta merengésemet anélkül, hogy kellemetlen betolakodónak tekintsem: Mr. Huntingdon bukkant fel előttem hirtelen. Oly váratlan jelenés volt, hogy felajzott képzeletem teremtményének véltem volna, ha csupán a szemem tudatja jöttét; ám nyomban megéreztem erős karja szorítását a derekamon, forró csókját az orcámon, élénk és vidám üdvözlése pedig: - Én drága Helenem! - zene volt fülemnek. - Még nem a magáé - mondtam, és sietősen félresiklottam e magabiztos üdvözlés elől -, ne feledje gyámjaimat. Nénikém beleegyezését nem lesz könnyű megszereznie. Nem látja, milyen előítélettel viseltetik maga iránt? - Látom, én drágaságom; de mondja el azt is, miért, hogy tudjam, mi módon győzzem le ellenvetéseit. Bizonyára tékozlónak tart - folytatta, mert látta, hogy nem akarózik felelnem -, és arra a következtetésre jutott, hogy nemigen bővelkedem majd világi javakban, amelyekkel megajándékozhatnám jobbik felemet? Ha így van, mondja meg neki: birtokom javarészt hitbizomány, nem prédálhatom el. A többin van némi teher, imitt-amott néhány csekély adósság és jelzálog, de semmi jelentékeny; s ámbátor beismerem, hogy nem vagyok oly gazdag, mint lehetnék, vagy mint voltam, még így is igen kényelmesen elélhetünk abból, ami megmaradt. Atyám ugyanis meglehetősen zsugori volt, kivált élete végén; nem csoda hát, ha fiának legnagyobb élvezete, hogy tékozoljon, s ez annak rendje és módja szerint így is történt, míg a magával való megismerkedésem, drága Helen, más nézetekre és nemesebb célokra nem tanított. S a puszta gondolat, hogy maga ott lesz a fedelem alatt, és a gondját viselhetem, arra kényszerít, hogy mérsékeljem kiadásaimat, és éljek keresztyénhez méltó életet, nem is beszélve mindama józanságról és erényről, amelyet maga a bölcs tanácsai és édes, vonzó jósága révén a lelkembe csepegtet. - Csakhogy nem erről van szó - mondtam -, a nénikém nem a pénzre gondol. Okosabb annál, semhogy a világi javakat mindennél többre értékelné. - Hát miről? - Azt szeretné, hogy én... hogy csak igazán jó emberhez menjek feleségül. - Holmi jámbor férfiúhoz? Khm! No, majd meglátja, ezt is megoldom! Ma vasárnap van, igaz? Elmegyek én templomba délelőtt, délután, este, s oly istenesen viselkedem, hogy a nénikéje menten bámulatra és felebaráti szeretetre gerjed irántam, megtérő bűnös iránt. Hazajövet sóhajtozom majd, mint a kemence, csordultig telve a drága Mekeg tiszteletes úr zamatos, kenetes prédikációjával... - Leighton a tiszteletes úr neve - mondtam szárazon.

107

- Mondja, Helen: Mr. Leighton amolyan „aranyszájú pap”, kedves, szeretetre méltó és kegyes férfiú? - Jó ember, Mr. Huntingdon. Bárcsak feleannyi jót mondhatnék el magáról is. - Ó, majd elfelejtettem, hogy maga is szent. Esengek bocsánatáért, én drágaságom, de ne szólítson Mr. Huntingdonnak: Arthur a nevem. - Nem szólítom semminek, mert az égvilágon semmi közöm magához, ha továbbra is így beszél. Ha csakugyan rá akarja szedni a nénémet, ahogyan mondja, akkor maga erkölcstelen; ha pedig nem, akkor nagyon is helytelen, hogy ilyen tárgyról tréfálkozik. - Szánom-bánom bűnömet - mondta, és bánatos sóhajba fojtotta nevetését. - Most pedig folytatta egy pillanatnyi hallgatás után - beszéljünk másról. Jöjjön közelebb, Helen, és karoljon belém; akkor békén hagyom. Nem tűrhetem, hogy ilyen messze legyen tőlem. Engedtem: de megmondtam, hogy hamarosan vissza kell térnünk a házba. - Még jó sokáig nem jön le senki reggelizni - válaszolta. - Az imént a gyámjait említette, Helen: de hát nem él az édesapja? - De igen, de bácsikámat és a nénit gyámjaimnak tekintem, hisz valójában azok, ha névleg nem is. Apám teljesen az ő gondjukra bízott. Nem is láttam őt, amióta drága mama meghalt: én még egészen kicsi lány voltam, és néném anyám kérésére felajánlotta, hogy gondoskodik rólam. Elhozott Staningleybe, itt élek azóta is; és nem hinném, hogy apámnak bármiféle kifogása volna olyasmi ellen, amit a néni jóváhagy. - De vajon az édesapja jóváhagyna-e bármit, ami ellen a néninek kifogása van? - Nem hiszem, hogy egyáltalán törődik velem. - Felettébb helytelen, de hát nem is tudja, hogy micsoda angyal a lánya, s ez az én szerencsém, hiszen ha tudná, nem volna hajlandó ilyen kincstől megválni. - Mr. Huntingdon - szóltam -, gondolom, tudja, hogy nem vár rám örökség. Ez a gondolat meg sem fordult a fejében, felelte méltatlankodva, és kérve kért, ne zavarjam meg az örömét ilyen érdektelen tárgyak említésével. Örültem önzetlen vonzalma e tanújelének; Annabella Wilmot ugyanis minden valószínűség szerint örökli majd nagybátyja egész vagyonát, megboldogult édesapja javainak pedig máris ő az úrnője. Most már ragaszkodtam hozzá, hogy lépteinket vegyük a ház felé; ám lassan mentünk, és menet közben tovább beszélgettünk. Nem szükséges elismételnem minden szavunkat: hadd számoljak be inkább arról, ami néném és köztem hangzott el reggeli után, amikor Mr. Huntingdon félrevonta bácsikámat, kétségtelenül azért, hogy előadja kérését, néném pedig intett, hogy menjek át vele egy másik szobába, ahol ismét megpróbált komolyan, ünnepélyesen a lelkemre beszélni, azonban a legkevésbé sem győzött meg arról, hogy a tárgyról alkotott véleménye többre becsülendő, mint az enyém. - Könyörtelenül ítéli őt meg, nénikém - mondtam én. - Még a barátai sem olyan rosszak, félig sem, amilyennek néném feltünteti őket. Ott van például Walter Hargrave, Milicent bátyja: csak az angyalok különbek nála, ha a fele is igaz annak, amit a húga mesél róla. Milicent szüntelenül őt emlegeti, és egekig magasztalja az érdemeit. - Helytelen képet kapsz egy ember jelleméről - felelte néném -, ha abból ítélsz, amit szerető húga mesél róla. A legkomiszabbja is tudja, hogyan palástolja vétkeit a húga elől, de még az anyja elől is.

108

- Azután ott van Lord Lowborough - folytattam -, aki igazán tisztességes ember. - Ezt kitől hallottad? Lord Lowborough a végső kétségbeesés határán van. Szerencsejátékkal és egyebekkel eltékozolta vagyonát, és most gazdag örökösnőt keres, hogy visszaszerezze. Meg is mondtam ezt Wilmot kisasszonynak; de ti egyformák vagytok valamennyien: gőgösen azt felelte, hogy végtelenül hálás nekem, de úgy véli, meg tudja állapítani, mikor udvarol neki egy férfi a vagyona és mikor a személye miatt; azzal áltatja magát, hogy kellő tapasztalata van már efféle dolgokban, és megbízhat a tulajdon ítéletében; ami őlordsága vagyontalanságát illeti, az nem érdekli, mert reméli, az övé elég lesz kettejüknek is; ami pedig a zabolátlanságát, nos, úgy véli, az sem rosszabb a másokénál, különben is most már jó útra tért. Bizony, valamennyien eljátsszák a szentet, ha be akarnak hálózni egy elbolondított, lágyszívű nőt! - Nos, szerintem a lord semmivel sem rosszabb a hölgynél - mondtam én. - Egyébként ha Mr. Huntingdon megházasodik, nemigen lesz alkalma nőtlen barátaival érintkezni; s minél rosszabbak, annál jobban szeretném tőlük megszabadítani. - Elhiszem, kedvesem; s minél rosszabb ő, nyilván annál jobban szeretnéd őt önmagától megszabadítani. - Igen, hacsak nem javíthatatlan... azaz annál jobban szeretném megszabadítani a hibáitól... alkalmat adni, hogy a magánál rosszabbakkal való érintkezés során ráragadt rosszat lerázza magáról, s a veleszületett jóság felhőtlen fényében tündököljön, megtenni mindent, ami tőlem telik, hogy diadalra segítsem jobbik énjét a rosszabbik fölött, s hogy azzá tegyem, ami lehetett volna, ha nincs rossz, önző, zsugori apja, aki a tulajdon hitvány szenvedélyének kielégítése érdekében gyermek- és ifjúkora legártatlanabb élvezeteitől is megfosztotta a fiát, s ezáltal megutáltatta vele az önmérsékletnek minden formáját; és ha nincs ostoba anyja, aki serkentette fiának minden rossz hajlamát, a fiú érdekében megtévesztette az apját, s mindent megtett, hogy a könnyelműségnek és a bűnnek ama csíráit ápolja, amelyeket elnyomni lett volna kötelessége... azután ilyen társak között, amilyennek néném a barátait feltünteti... - Szegény ember! - mondta maró gúnnyal a néni. - Az övéi súlyosan vétettek ellene! - Vétettek bizony! - kiáltottam. - De többé nem vétenek, a felesége pedig jóváteszi majd az anyja bűneit! - Nos, Helen - szólalt meg néném rövid hallgatás után -, meg kell mondanom, különbnek hittem az ítélőképességedet, de még az ízlésedet is. Hogyan szerethetsz ilyen embert, meg nem mondhatom, vagy hogy miféle élvezetet lelsz a társaságában; mert: „Miként lehet társa sötétségnek a fény; vagy hívőnek a hitetlen?” - Ő nem hitetlen; s én nem vagyok fény, és ő nem sötétség; legnagyobb és egyetlen bűne a meggondolatlanság. - A meggondolatlanság pedig - tódította néném - minden bűnhöz elvezethet, és silány mentsége tévelygésünknek az Úr szemében. Feltételezem, hogy Mr. Huntingdon osztozik az általános emberi tulajdonságokban; nem oly könnyelmű, hogy felelőtlen legyen: Teremtője értelemmel és lelkiismerettel ruházta fel csakúgy, mint mindnyájunkat; az írás nyitva áll előtte is csakúgy, mint más előtt, és ha arra nem hallgat, „az sem győzi meg, ha valaki a halottak közül feltámad”. S emlékezz, Helen - folytatta ünnepélyesen -: a gonoszok a pokolra jutnak, és elfeledik Istent! S még ha Mr. Huntingdon meg nem szűnne szeretni, s te sem őt, és viszonylagos jólétben járnátok együtt az élet útját, vajon mi lesz a végén, ha mindörökre el kell válnotok: te talán az örök üdvösségre vitetel, az ő része pedig a tűzzel és kénkővel égő tóban lészen mindörökké...

109

- Nem mindörökké! - kiáltottam fel. - Csak „míg meg nem fizet mindent az utolsó fillérig”! Mert „ha valakinek a munkája megég, kárt vall; ő maga azonban megmenekül, de úgy, mintha tűzön keresztül”, mert „Aki önmagát adta váltságul mindenekért”, „azt akarja, hogy minden ember idvezüljön”, és az idők teljességében Jézus Krisztus „a halál elszenvedéséért dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg, hogy az Isten kegyelméből mindenkiért megízlelje a halált”, „hogy Őáltala békéltessen meg mindent Magával”, „Őáltala mindent, ami csak van, akár a földön, akár a mennyekben”. - Ó, Helen! Honnan tanultad mindezt? - A Bibliából, néném. Végigböngésztem, és legalább harminc olyan helyet találtam, amely mind ugyanezt az elméletet bizonyítja. - Ilyen célra használod hát a Bibliát? És olyan helyeket nem találtál, amelyek az efféle elmélet veszélyét és hamisságát bizonyítják? - Nem: de olyan helyeket találtam, amelyek önmagukban véve mintha ellentmondanának ennek az elméletnek; csakhogy mindegyiket másképpen is lehet értelmezni, mint ahogyan általában szokás, és legtöbbjükben az egyetlen nehézség abban a szóban rejlik, amelyet mi „örökkévaló”-nak vagy „örök”-nek fordítunk. Nem tudok görögül, de azt hiszem, szó szerint azt jelenti: időtlen időkig, és egyformán jelenthet „végtelen”-! vagy „hosszan tartó”-t. Ami pedig az elmélet veszedelmességét illeti, nem kürtölném világgá, ha azt gondolnám, hogy valami szerencsétlen nyomorult eszközül használhatná fel tulajdon romlásához; ám csodálatos gondolat, méltó arra, hogy az ember szíve mélyén dédelgesse, és a világ minden kincséért sem válnék meg tőle! Ezzel véget is ért a tanácskozásunk, mert legfőbb ideje volt elindulni a templomba. Mindenki részt vett a délelőtti istentiszteleten, kivéve bácsikámat, aki jóformán sosem megy el, és Mr. Wilmotot, aki otthon maradt vele, hogy egy csöndes kártyapartit élvezhessenek. A délutáni istentisztelet alkalmával már Wilmot kisasszony és Lord Lowborough is kimentette magát: Mr. Huntingdon azonban megint csak vállalkozott rá, hogy elkísér bennünket. Hogy nénikém kegyeibe akart-e férkőzni, nem tudom, ám ez esetben jobban kellett volna viselkednie. Kénytelen vagyok beismerni: egyáltalán nem tetszett nekem, ahogy az istentisztelet alatt viselkedett. Fordítva tartotta imádságoskönyvét, vagy találomra nyitotta ki, soha nem a megfelelő helyen, mást se tett, csak bámészkodott, ha éppen el nem fogta nénikém pillantását vagy az enyémet: ilyenkor könyvére sütötte szemét gunyorosan puritán ájtatossággal, ami mulatságos lett volna, ha nem olyan bosszantó. A prédikáció alatt figyelmesen nézte néhány percig Mr. Leightont, aztán egyszer csak elővette aranyceruzáját, és felkapott egy Bibliát. Észrevette, hogy megfigyelem a mozdulatait, s odasúgta, hogy jegyzetelni akarja a prédikációt; ehelyett azonban - láttam, hiszen mellette ültem - gúnyrajzot készített a lelkészről, s a tisztes, jámbor, idős urat szörnyűséges álszent vénember képében ábrázolta. És hazafelé menet mégis olyan szerény, komoly észrevételekkel taglalta nénikémnek a prédikációt, hogy azt kellett hinnem: igazán odafigyelt, és javára vált a beszéd. Vacsora előtt bácsikám behívott a könyvtárszobába, hogy megbeszéljünk egy igen fontos ügyet, amit azonban elintézett néhány szóval. - Nos, Nell - szólott -, a fiatal Huntingdon kéret téged: mit mondjak neki? A nénéd „nem”-et mondana... hát te mit szólsz? - Azt, hogy „igen!”, bácsikám - feleltem pillanatnyi tétovázás nélkül; mert akkor már szilárdul eltökéltem magam.

110

- Nagyon helyes! - kiáltott fel bácsikám. - Ez aztán a derék, őszinte válasz, becsületére válik egy leánynak! Nos, holnap írok édesapádnak. Bizonyosan beleegyezik, úgyhogy elintézettnek tekintheted a dolgot. Sokkal jobban jártál volna, ha Wilmotot választod, azt megmondhatom; de hát úgyse hinnéd el. A te korodban első a szerelem, az én koromban a kemény, kézzel fogható arany. Neked, gondolom, eszedbe se jutna, hogy meggyőződj a férjed vagyoni helyzetéről. Nem akarod a fejedet házassági szerződéssel, ilyesmivel terhelni, ugye? - Nem hinném, hogy kellene. - Hát akkor csak légy hálás, hogy akad okosabb fej, amelyik gondolkodik helyetted. Nem volt még időm alaposabban megvizsgálni ennek az ifjú gézengúznak az ügyeit, de annyit látok, hogy édesapja szép birtokának jókora részét eltékozolta; hanem azért még maradt belőle jócskán, s egy kis gondos gazdálkodás szépen felvirágoztathatja; aztán meg édesapádat is rá fogjuk beszélni, hogy adjon neked tisztességes hozományt, hisz csak ketten vagytok, akikről gondoskodnia kell; no meg aztán, ha jól viseled magad, ki tudja, nem szánom-e rá magam, hogy megemlékezzem rólad a végakaratomban - folytatta, megbökte az orrát, és jelentőségteljesen hunyorított. - Köszönöm, bácsikám, ezt is és minden jóságát. - Nos, aztán pedig kikérdeztem ezt az ifjú gavallért, hogyan képzeli a házassági szerződést folytatta bácsikám -, s úgy látom, hajlik a bőkezűségre... - Tudtam! De kérem, bácsi, ne terhelje ezzel magát, sem őt, sem engem; hisz amim van, az az övé lesz, ami meg az övé, az az enyém; s mi kell ennél több bármelyikünknek is? - És már mentem volna, bácsikám azonban visszahívott. - Megállj! Megállj! Az idejéről még nem is beszéltünk. Mikor legyen hát? Nénéd az Isten tudja, meddig halogatná. Huntingdon azonban módfelett sürgeti: hallani sem akar róla, hogy egy hónapnál tovább várjon; te meg alighanem hasonlóképp vélekedel a dologról, úgyhogy... - Egyáltalán nem, bácsikám; épp ellenkezőleg. Karácsonyig várni szeretnék, ha nem tovább. - Ej, ki hallott már ilyet! Nekem ugyan ne beszélj, tudom én, amit tudok! - kiáltott fel bácsikám; és ki is tartott hitetlenségében. Pedig hát úgy van, ahogy mondtam. Egyáltalán nem sietős nekem. Hogyan is lehetne, ha arra gondolok, micsoda változás történik az életemben, s ha eszembe jut mindaz, amit el kell hagynom? Elegendő boldogság tudni, hogy egymásé leszünk: hogy ő igazán szeret, s én is éppoly odaadóan szerethetem, és oly gyakran gondolhatok rá, ahogy tetszik. Mindenesetre ragaszkodtam hozzá, hogy nénikém véleményét is kikérjük a kézfogó idejéről, mert eltökéltem, hogy nem fogom mindenben figyelmen kívül hagyni a véleményét, e részlet tekintetében tehát még nem jutottunk elhatározásra.

111

HUSZONEGYEDIK FEJEZET Október 1. Mindenben megállapodtunk. Apám beleegyezését adta, s az esküvőt karácsonyra tűztük ki, középúton a siettetők meg a halogatók kívánsága között. Milicent Hargrave lesz az egyik nyoszolyólányom. Annabella Wilmot a másik - nem mintha különösebben kedvelném az utóbbit, de közeli barátja a családnak, és más barátnőm nincsen. Amikor Milicentnek beszámoltam eljegyzésemről, egészen felbosszantott az, ahogyan a hírt fogadta. Egy pillanatig néma megdöbbenéssel meredt rám, azután megszólalt. - Nos, Helen, bizonyára gratulálnom illenék neked, és igazán örülök, hogy ilyen boldognak látlak; de nem hittem volna, hogy őt választod; és, nem tehetek róla, meglep, hogy ennyire megszeretted. - Ugyan miért? - Mert annyival fölötte állsz minden tekintetben, benne meg van valami annyira kihívó... annyira vakmerő... nem is tudom, micsoda... de én mindig úgy érzem, ki kell térnem az útjából, valahányszor közeledni látom. - Félénk vagy, Milicent, de erről ő nem tehet. - Aztán a külseje - folytatta barátnőm. - Jóképűnek mondják, és persze az is, de én nem szeretem ezt a fajta szépséget; és nagyon csodálom, hogy neked tetszik. - Ugyan miért? - Hát tudod, énszerintem nincs a megjelenésében semmi nemes, semmi előkelő. - Egyszóval azon csodálkozol, hogyan tetszhetik nekem valaki, aki ennyire elüt a kifinomult regényhősöktől! Márpedig nekem inkább az én hús-vér szerelmesem kell, te megtarthatod valamennyi Herbert lovagot és Valentine-t, ha ugyan rájuk találsz. - Nekem sem kellenek - válaszolt Milicent. - Beérem én is hús-vér férfival, de legyen lelke is, az irányítsa! De mondd csak, nem gondolod, hogy Mr. Huntingdon arca nagyon is vörös? - Szó sincs róla! - tiltakoztam sértődötten. - Egyáltalán nem is vörös! Az arcszíne sugárzóan, kicsattanóan egészséges, és az egész arc meleg, rózsás színe összehangzik az orcák mélyebb pirosával éppúgy, ahogyan kell. Ki nem állhatom, ha egy férfi arca hófehér, az orcája meg piros, mint a festett bábué, sem azt, ha betegesen fakó, füstösen fekete vagy sárga, mint a hulla! - Nos, az ízlések különbözők, de nekem a halvány vagy a sötét tetszik - felelte Milicent. - Az igazat megvallva, Helen, azzal a reménységgel játszadoztam, hogy egy szép napon a nővérem leszel. Arra számítottam, hogy a jövő évadban bemutatják neked Waltert; és azt gondoltam, megtetszik majd neked, mint ahogy te minden bizonnyal megtetszenél neki. Azzal a boldogító gondolattal áltattam magam, hogy azt a két embert, akit a világon a legjobban szeretek, mamát kivéve, egyesülni láthatom. Waltert talán nem mondanád éppen jóképűnek, de sokkal előkelőbb a külseje, sokkal kedvesebb és jobb, mint Mr. Huntingdon: ha ismernéd, te is bizonyára ezt mondanád. - Képtelenség, Milicent! Azért gondolod csak, mert a testvére vagy; és én ezért is bocsátok meg neked; de senki más nem becsmérelhetné Arthur Huntingdont büntetlenül!

112

Wilmot kisasszony majdnem éppily nyíltan fejtette ki véleményét a dologról. - Tehát, Helen - lépett hozzám nem valami nyájas mosollyal -, úgy hallom, Mrs. Huntingdon leszel? - Igen - feleltem, - Nem irigyelsz? - Ó, dehogy! - kiáltott fel Annabella. - Én egy szép napon valószínűleg Lady Lowborough leszek, és akkor majd, kedvesem, én leszek abban a helyzetben, hogy megkérdezhetlek: „Nem irigyelsz?” - Mostantól fogva nem irigylek senkit! - vágtam vissza. - Nem-e?! Olyan boldog vagy tehát? - kérdezte elgondolkodva; és úgy láttam, mintha csalódottság felhőzné az arcát. - És vajon ő is szeret téged, mármint bálványoz annyira, mint te őt? - tette hozzá, és alig leplezett szorongással szegezte rám szemét, ahogy a válaszomat várta. - Semmi szükségem bálványozásra - feleltem -, de bizonyos vagyok benne, hogy jobban szeret, mint bárki mást a világon, éppúgy, ahogy én őt. - Pontosan - bólintott Annabella. - Bárcsak... - és elhallgatott. - Bárcsak?... - kérdeztem, mert ingerelt rosszindulatú arckifejezése. - Bárcsak - ismételte, és kurtán felkacagott - összegyúrnák a két úr előnyös vonásait és kívánatos tulajdonságait: volna Lord Lowborough-é Huntingdon csinos arca és jó kedélye, szellemessége, derűje, bája, vagy volna Huntingdoné Lowborough családfája, címe és pompás ősi kastélya, akkor elfogadnám őt; neked pedig meghagynám jó szívvel a másikat. - Köszönöm, kedves Annabella, én már csak beérem azzal, ami van; ami pedig téged illet, szívemből kívánom, légy éppoly elégedett a választottaddal, mint én az enyémmel - mondottam, s ez igaz is volt, mert kezdetben bosszantott ugyan Annabella barátságtalan hangulata, de őszintesége megindított, s akkora volt az ellentét a kettőnk helyzete közt, hogy igazán megengedhettem magamnak, hogy megszánjam, és jót kívánjak neki. Láthatólag Mr. Huntingdon ismerőseit sem örvendeztette meg jobban közeledő kézfogónk, mint az enyémeket. A reggeli posta számos barátjától hozott levelet, s míg ezeket olvasta a reggelizőasztalnál, magára vonta az egész társaság figyelmét, olyan különlegesen változatos fintorokat vágott. De aztán zsebébe gyűrte valamennyi levelet, elnevette magát, és nem szólt, míg meg nem reggeliztünk. Azután, míg a társaság a kandallónál álldogált, vagy a szobában ődöngött, mielőtt ki-ki hozzálátott volna délelőtti foglalatosságához, ő hozzám lépett, székem támlája fölé hajolt, arca a fürtjeimet érintette, s egy halk kis csókkal kezdve, a következő panaszokat zúdította fülembe: - Helen, maga boszorkány, tudja-e, hogy a fejemre idézte valamennyi barátom átkait? A minap írtam nekik, beszámoltam boldog kilátásaimról, s most egy köteg jókívánság helyett nagy marék keserű szemrehányást és szitkot kapok. Egy árva jókívánság nincs közöttük, egyetlenegy jó szó magáról. Mind azt mondja, hogy befellegzett a mulatságnak, a vidám napoknak, pompás éjszakáknak, s minderről én tehetek, én vagyok az első, aki megbontja a kedélyes kompániát, és a többiek merő kétségbeesésükben kénytelenek lesznek a példámat követni. Nagy megtiszteltetésemre kijelentik, hogy én voltam a társaság lelke és támasza, és most gyalázatosan elárultam a belém vetett bizalmat...

113

- Ha kedve tartja, visszamehet közéjük - mondtam, mert kissé ingerelt előadásának bánatos hangja. - Sajnálnám, ha valakit, ha ennyi embert meg kellene fosztanom ilyen csodálatos boldogságtól; s talán én jobban megleszek maga nélkül, mint azok a szegény, elhagyott barátai. - Az Isten is megáldja: dehogy - suttogta. - „Mindent a szerelemért, avagy vesszen a világ”, ez az én jelszavam. Menjenek csak... oda, ahova tartoznak, hogy finoman fejezzem ki magam. De ha látná, miket vágnak a fejemhez, Helen, csak annál jobban szeretne, hiszen oly sokat kell a maga kedvéért magamra vállalnom! Elővette az összegyűrt leveleket. Azt hittem, meg akarja mutatni őket, és közöltem vele, hogy nem vagyok rájuk kíváncsi. - Nem mutatom meg őket, szerelmem - mondta. - A szöveg nagy része nem való hölgyek szemének. De ezt nézze meg. Ez itt Grimsby macskakaparása, alig három sort ír a nyomorult! Igaz, nem mond sokat, de a hallgatása többet jelent, mint a többiek összes szavai, és minél kevesebbet mond, annál többet gondol... ez pedig itt Hargrave irománya. Ő különösen sértve érzi magát, mert szavamra, a húga jelentései alapján beleszeretett magába, s ő akarta volna feleségül venni, mihelyt kitombolta magát. - Mélységesen lekötelez - jegyeztem meg. - Engem is - mondta erre ő. - No és ezt nézze meg. Hattersley írta... minden oldal telis-tele vitriolos vádakkal, keserű káromlással, szánalmas siránkozással, s a végén a nagy eskü: hogy bosszúból ő is megházasodik; hogy megadja magát az első vénlánynak, aki kiveti rá a hálóját... mintha bizony engem érdekelne, hogy Hattersley mit kezd magával. - Ha lemond ezeknek az embereknek a meghitt barátságáról, nemigen hiszem, hogy oka lesz sajnálni a társaságukat; szerintem sohasem voltak magára jó hatással. - Lehetséges; hanem azért sok vidám órát töltöttünk együtt, ha akadt is olykor bú és bánat, ahogy Lowborough a maga kárán megtanulta. Haha! - s még javában nevetett Lowborough hajdani gondjain, amikor odalépett bácsikám, és a vállára csapott. - Ejnye, fiú! - mondta. - Olyan szorgosan csapod a szelet a húgomnak, hogy feleded a fogolymadarak elleni hadjáratot? Október elseje, emlékezz! Kisütött a nap, elállt az eső, már Soonday is kimerészkedik a vízhatlan csizmájában; s Wilmot meg én lefőzünk mindnyájatokat. Mi, öregek, vagyunk a legkülönb vadászok, szavamra! - De azért ma én is megmutatom, hogy mit tudok! - jelentette ki társam. - Tucatszám fogom gyilkolni bátyám madarait bosszúból, mert elvon a magukénál meg a madarakénál is különb társaságtól. S ekképpen szólva távozott; a színét sem láttam vacsoráig. Nehezen telt az idő; nem is tudom, mit fogok csinálni nélküle. A három idősebb úr csakugyan sokkal buzgóbb vadásznak bizonyult, mint a két fiatalabb; mert mostanában Lord Lowborough is, Arthur Huntingdon is szinte naponta elhanyagolja a vadászatot, s bennünket kísér el lovaglásainkon, kószálásainkon. Ám e vidám napoknak hamarosan vége szakad. Alig két hét múlva felbomlik a társaság nagy bánatomra, mert minden nap nagyobb örömömet lelem benne - amióta Soonday és Wilmot urak már nem bosszantanak, amióta a néném nem leckéztet, amióta jómagam nem vagyok féltékeny Annabellára sőt szinte meg is kedveltem - s végül pedig amióta Mr. Huntingdon az én Arthurom lett, és fenntartás nélkül élvezhetem a társaságát. Vajon mit csinálok majd nélküle, kérdezem megint.

114

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Október 5. Örömöm poharába egy csipetnyi üröm vegyül, amit nem titkolhatok el magam elől, akárhogyan leplezem is. Igyekszem meggyőzni magam, hogy az édesség elfedi az ízét; nevezhetem kellemesen csípős zamatnak; ám mondhatok akármit, azért csak ott van, és én megérzem. Nem hunyhatok szemet Arthur hibái fölött; s minél jobban szeretem, annál jobban zavarnak a hibái. Attól félek, még a szíve is, amelyben annyira bíztam, kevésbé meleg és érző, mint amilyennek véltem. Ma legalábbis olyan ízelítőt kaptam a jelleméből, ami erősebb nevet érdemel a puszta meggondolatlanságnál. Ő és Lord Lowborough hosszú, élvezetes lovaglásra kísértek el engem és Annabellát: ő mellettem lovagolt, mint rendesen, Annabella és Lord Lowborough pedig egy kevéssel előttünk, s az utóbbi úgy hajolt társa felé, mintha gyengéd és meghitt beszélgetést folytatnának, - Azok ketten még megelőznek bennünket, Helen, ha nem vigyázunk - állapította meg Huntingdon. - Egybekelnek, az már bizonyos. Ez a Lowborough fülig szerelmes. Hanem szép kis csávában találja majd magát, ha megkapja a hölgyet, afelől semmi kétségem. - És a hölgy is szép kis csávában találja magát, ha megkapja a lordot - feleltem -, ha igaz az, amit hallottam róla. - Szó sincs róla. Wilmot kisasszony tudja, mit akar; hanem a szegény fiú abban a reményben ringatózik, hogy jó feleséget kap, s mert őnagysága elszórakoztatta holmi hangzatos szólamokkal, hogy mennyire megveti a rangot meg a vagyont, ha szerelemről és házasságról van szó, Lowborough azzal áltatja magát, hogy a hölgy hőn imádja, hogy nem fogja visszautasítani a szegénysége miatt, és hogy nem a rangjáért teszi neki a szépet, hanem egyesegyedül önmagáért szereti. - De hát a lord nem a vagyonáért teszi a szépet Annabellának? - De nem ám. Eleinte az volt a vonzóerő; de most már el is felejtette: nem szerepel a számításaiban, legfeljebb mint nélkülözhetetlen feltétel, ami nélkül, már csak a hölgy érdekében, nem is álmodhat arról, hogy feleségül vegye. Nem: Lowborough annak rendje és módja szerint szerelmes. Maga sem hitte, hogy még egyszer beleeshet, de hát benne van nyakig. Vagy két-három esztendeje egyszer már házasodni akart, csakhogy elveszett a vagyona, s így odalett a menyasszony. Rossz útra tért ott közöttünk Londonban: sajnálatosan vonzódik a szerencsejátékhoz; és bizonyára rossz csillag alatt született, mert háromszor is veszít, mire egyszer nyer. Az önkínzásnak ezt a módját magam sosem szenvedhettem. Ha én a pénzemet költöm, meg is akarom kapni az ellenértékét: semmi élvezetemet nem lelem abban, ha tolvajokra és csalókra pazarolom; ami meg azt illeti, hogy nyerjek: volt eddig elegendő pénzem, ráérek még, hogy több után ácsingózzak, majd ha úgy látom, hogy a végére érek. Néha azonban eljártam a kártyabarlangokba csak azért, hogy elnézzem, mit művelnek a vak szerencse őrült rajongói... felettébb érdekes tanulmány, higgye el, Helen, s olykor felettébb szórakoztató: de sokat nevettem azokon a tébolyultakon és tökfilkókon! Lowborough valósággal rabjává vált a szenvedélynek, nem önként, hanem szükségből, mindig megfogadta, hogy abbahagyja, és mindig megszegte a fogadalmát. Akárhányszor próbálkozott, mindig „az volt az utolsó”: ha nyert egy keveset, azt remélte, legközelebb egy kicsivel többet nyer majd, ha pedig veszített, nos, akkor csak nem hagyhatta abba! Folytatnia kell, míg legalább ki nem egyenlíti a veszteséget: a balszerencse sem tarthat örökké; s minden egyes szerencsés húzásra

115

úgy tekintett, mint a jobb idők hajnalára, míg a tapasztalat be nem bizonyította az ellenkezőjét. Végül egészen nekikeseredett, s mi mindennap vártuk, mikor hallunk öngyilkosságáról... nem nagy baj, suttogta némelyikünk, hisz a léte már rég nem nyeresége a klubunknak. Végül mégiscsak megtorpant. Hatalmas tétet rakott fel, és elhatározta, hogy ez lesz az utolsó; ha veszít, ha nyer, ez lesz az utolsó. No persze, gyakran jutott már ilyen elhatározásra, és éppoly gyakran meg is szegte; így történt ezúttal is. Veszített; s amíg az ellenfele mosolyogva besöpörte a nyereséget, ő falfehér lett, némán hátralépett, és megtörölte a homlokát. Én is jelen voltam; s amíg ő ott állt, összefonva karját és szemét a földre szegezve, nagyon is jól tudtam, mi megy végbe az elméjében. „Ez volt tehát az utolsó, Lowborough?”, kérdeztem, odalépve hozzá. - Az utolsó előtti - felelte komor mosollyal; majd visszarohant az asztalhoz, rácsapott, és hangját a terem hangzavara, pénzcsilingelés, elmotyogott káromkodások, szitkozódások fölé emelve, mély és ünnepélyes esküt tett, hogy jöjjön akármi, ez a kísérlet lesz az utolsó, és kimondhatatlan átkokat idézett önfejére, ha életében még egyszer kártyát keverne, vagy megrázná a kockavető poharat. Ezután megkettőzte előző tétjét, és felszólította a jelenlevőket, hogy bárki álljon ki ellene. Grimsby nyomban jelentkezett. Lowborough vad pillantást lövellt felé, mert Grimsby jóformán éppoly híres volt a szerencséjéről, mint Lowborough az ellenkezőjéről. Mindazonáltal dologhoz láttak. Grimsby igen ügyes, és nincsenek aggályai, s hogy vajon visszaélt-e ellenfelének reszkető, elvakult izgalmával, és tisztességtelenül játszotte, meg nem mondhatom; ám Lowborough ismét veszített, és halálra váltan roskadt magába. - Próbáld meg még egyszer - szólt Grimsby, áthajolva az asztalon. Aztán rám kacsintott. - Nincs semmim, amivel megpróbálhatnám - mondta kísérteties mosollyal szegény ördög. - Ó, Huntingdon ad kölcsön, amennyit csak akarsz - mondta rá a másik. - Nem; hallottad az eskümet - felelte Lowborough, és néma kétségbeeséssel fordult el. Én pedig karon fogtam és kivezettem. - Ez volt tehát az utolsó, Lowborough? - kérdeztem, amikor kiértem vele az utcára. - Az utolsó - felelte, némiképp várakozásom ellenére. Hazavittem - mármint a klubunkba -, oly engedelmes volt ugyanis, mint egy gyerek, és vizes brandyvel itattam jócskán, míg valamennyire fel nem derült - vagy legalábbis visszatért belé az élet. - Huntingdon, tönkre vagyok téve! - mondta, mikor elvette kezemből a harmadik poharat - az előzőket néma csendben itta ki. - Ugyan! - mondtam én. - Majd meglátod, az ember pénz nélkül csakolyan vidáman elél, mint a teknőc a feje vagy a darázs a teste nélkül. - Adósságaim vannak - mondta -, súlyos adósságaim! És soha, soha meg nem szabadulhatok tőlük! - Hát aztán?! Nálad különb emberek is éltek és haltak adósságban, s téged még börtönbe sem dughatnak, hiszen főrend vagy. - És átnyújtottam a negyedik pohárral. - De én gyűlölöm az adósságot! - kiáltotta. - Nem születtem arra, hogy adósságban éljek, és nem tudom elviselni! - „Aminek nincsen írja, azt az ember kibírja” - mondtam, és nekiláttam az ötödik adag keverésének. - Meg aztán elveszítettem az én Caroline-omat. - És szipogni kezdett, mert a brandy ellágyította.
116

- Sebaj - feleltem. - Akad még egy-két Caroline a világon. - Számomra csak egyetlenegy volt - felelte fájdalmas sóhajjal. - S ha volna is még ötven, ki kaphatná meg pénz nélkül? - Ej, valaki majd csak meghallgat a rangod kedvéért; aztán meg ott a családi birtokod is: ha nem tudnád, az hitbizomány. - Isten látja lelkemet, szívesebben eladnám, hogy kifizethessem az adósságaimat - motyogta. - Azután meg - mondta Grimsby, aki épp akkor lépett be - megpróbálhatod újra, tudod-e. A helyedben én több esélyt adnék magamnak. Én ugyan meg nem állnék. - Nem fogom megpróbálni, vedd tudomásul! - kiáltotta Lowborough. Felugrott, és kiment a szobából - meglehetősen ingatag léptekkel, mert az ital a fejébe szállt. Akkor még nem volt hozzászokva, csak utána kapott rá, hogy abba fojtsa gondjait. A szerencsejátékkal kapcsolatos fogadalmát megtartotta (társaságunk nem csekély meglepetésére), habár Grimsby minden tőle telhetőt elkövetett, hogy a megszegésére csábítsa; az új szokás azonban, amelyre szert tett, majd ugyanannyira gyötörte; hamarosan felfedezte ugyanis, hogy az ital ördöge ugyanolyan fekete, mint a szerencsejátéké, és majdnem olyan nehéz szabadulni tőle - kiváltképpen mert a kedves barátai mindent megtettek, hogy serkentsék kielégíthetetlen vágyát. - Akkor ördögök voltak ők is! - kiáltottam fel én, mert nem tudtam magamba fojtani felháborodásomat. - És maga, Mr. Huntingdon, volt, úgy látszik, az első, aki kísértésbe vitte. - Mit tehettünk volna? - viszonozta vállvonogatva. - Mi jót akartunk, nem nézhettük, hogy a szerencsétlen flótás annyira nyomorult; meg aztán annyira elrontotta a hangulatunkat, hogy csak gubbasztott némán, komoran a hármas teher súlya alatt: elveszítette a szívszerelmét, elveszítette a vagyonát, és másnapos volt az éjszakai dőzsöléstől; bezzeg hogyha lenyelt egykét pohárkával, nemcsak hogy ő vidámodott neki, hanem a vidámság kiapadhatatlan forrása volt valamennyiünk számára. Még Grimsby is mulatott fura mondásain: sokkal jobban szórakoztatták, mint az én tréfáim vagy Hattersley fergeteges jókedve. Egy este azonban, amikor a klubban elköltött vacsora után a borospohár mellett üldögéltünk, s igen vidáman voltunk, Lowborough bolondos pohárköszöntőket mondott, hallgatta vad danolászásunkat, és lelkesen tapsolt, ha ő maga nem vett is részt az éneklésben, egyszer csak elnémult, fejét karjára ejtette, s a poharat többé nem emelte ajkához; hanem ebben nem volt semmi új; békén hagytuk hát, mulattunk tovább, míg Lowborough hirtelen fel nem emelte fejét, s félbeszakítva harsány hahotánkat, felkiáltott: - Urak, mire vezet ez? Megmondanátok? Mi lesz ennek a vége? - és felállt. - Beszédet, beszédet! - kiabáltunk. - Halljuk, halljuk! Lowborough beszédet mond! Nyugodtan megvárta, míg elül a fergeteges tapsvihar, az összecsendülő poharak zaja, azután folytatta: - Csupán ennyi az egész, uraim... úgy gondolom, jobb lesz, ha nem folytatjuk. Hagyjuk abba, amíg lehet. - Úgy ám! - kiáltott fel Hattersley -: Szegény bűnös, megállj, elég, Szánd végre meg magad: Vigyázz, elnyel a szakadék, Az örök kárhozat.
117

- Pontosan! - felelte őlordsága teljes komolysággal. - És ha ti mindenáron meg akarjátok látogatni a feneketlen szakadékot, én nem tartok veletek, útjaink elválnak, mert esküszöm, én többé egyetlen lépést sem teszek feléje! Mi ez? - kérdezte, és felemelte borospoharát. - Kóstold meg - ajánlottam. - Az ördög itala! - kiáltott fel. - Mindörökre lemondok róla! - és kiloccsantotta az asztal közepére. - Töltsd újra! - mondtam, és feléje nyújtottam a palackot. - Igyunk a lemondásodra! - Halálos méreg - szólott, és nyakánál fogva megragadta a palackot -, és megesküszöm, hogy lemondok róla! Feladtam a szerencsejátékot, s feladom ezt is. - Azon volt, hogy az egész palack tartalmát az asztalra öntse, de Hargrave kicsavarta a kezéből. - Szálljon hát rátok az átok! - hördült fel Lowborough. Majd kihátrált a szobából, és így kiáltott: - Elhagylak benneteket, kísértők! - és hatalmas hahota és tapsvihar közepette eltűnt. Azt vártuk, hogy másnap megint felbukkan közöttünk; meglepetésünkre azonban üres maradt a helye: egy álló hétig színét sem láttuk, és már-már azt hittük, csakugyan állja a szavát. Egy este végül, amikor ismét összegyűltünk, végre belépett némán és komoran, mint holmi kísértet, és szótlanul elfoglalta volna szokásos helyét mellettem, ám valamennyien felemelkedtünk az üdvözlésére; számos hang kérdezte, mit iszik, és számos kéz foglalatoskodott a palackkal, a pohárral, hogy kiszolgálja: én azonban tudtam, hogy egy pohár párolgó brandy és víz szolgálna legnagyobb vigasztalására, és már majdnem meg is kevertem, amikor ő ingerülten eltolta maga elől, mondván: - Ugyan, hagyj már békén, Huntingdon! Hallgassatok már mindannyian! Nem azért jöttem, hogy részt vegyek a mulatságotokban: csak azért, hogy veletek időzzem egy darabig, mert nem tudom elviselni a gondolataimat. Azzal összefonta karját, és hátradőlt a székén; mi meg nem törődtünk vele. Én azonban otthagytam a poharat a keze ügyében, s egy idő múlva Grimsby jelentőségteljes hunyorítással ráirányította a figyelmet; elfordítottam a fejemet, és észrevettem, hogy a pohár üres. Grimsby intett, hogy töltsek, és némán elém tolta a palackot. Szívesen teljesítettem kívánságát: Lowborough azonban észrevette a némajátékot és cinkos mosolyainkat, kikapta kezemből a poharat, s tartalmát Grimsby arcába loccsantotta, az üres poharat hozzám vágta, és kirohant a szobából. - Remélem, betörte vele a fejét - mondtam erre én. - Nem, szerelmem - felelte Mr. Huntingdon, és féktelen hahotában tört ki, ahogy emlékezetébe idézte az esetet -, bizonyára megtette volna, és talán még az arcomat is tönkreteszi, ám a Gondviselés jóvoltából ez a dús bozont (és levéve kalapját, megmutatta dús, gesztenyebarna fürtjeit) megmentette a koponyámat, és a pohár is csak akkor tört össze, amikor az asztalra ért. - Ezután pedig - folytatta - Lowborough még egy-két hétig távol tartotta magát tőlünk. Olykorolykor a városban találkoztam vele, s ilyenkor, mivel én túlságosan jóindulatú vagyok, hogysem nehezteltem volna faragatlan viselkedéséért, ő pedig nem viseltetett irántam haraggal, sosem kerülte, hogy szóba álljon velem; sőt valósággal csüggött rajtam, és nem tágított a nyomomból, kivéve a klubot, a játékbarlangokat és más hasonló veszedelmes helyeket, mert annyira belefáradt a tulajdon gyászos hangulatába. Nagy sokára rávettem, hogy velem jöjjön a klubba azzal az ígérettel, hogy nem csábítom ivásra; s egy darabig nagyjából rendszeresen be is nézett hozzánk esténként, változatlanul bámulatra méltó állhatatossággal tartózkodva a „halálos méregtől”, amelyről oly hősiesen lemondott. Néhány klubtársunk azonban protestált a magatartása ellen. Sehogy sem tetszett nekik, hogy úgy ül közöttünk, mint csontváz a lako118

mán, s ahelyett, hogy maga is növelné az általános jó hangulatot, felhőt vet valamennyiünkre, s mohó szemmel figyel minden egyes cseppet, amit az ajkunkhoz emelünk; nem tisztességes dolog, állították, s néhányuk azon erősködött, hogy vagy fel kell szólítani, hogy kövesse a többiek példáját, vagy kirekeszteni a társaságból; fogadkoztak, hogy ha legközelebb felbukkan, meg is mondják neki, s ha nem hallgat az intő szóra, nem hagyják annyiban, hanem megteszik a kellő lépéseket. Én azonban ez alkalommal a pártját fogtam, s azt ajánlottam a többieknek: legyenek iránta elnézéssel egy darabig, s célozgattam rá, hogy ha egy kicsit még türelmesek leszünk, hamarosan ismét megtér közénk. De mi tagadás, bizony bosszantó volt; nem volt hajlandó tisztes keresztyén módjára inni, de én nagyon is jól tudtam, hogy egy üvegcse laudanum ott lapul a zsebében, azt húzza meg minduntalan, vagyis egyszer így, egyszer úgy, egyik nap tartózkodik tőle, a másikon meg épp mértéktelenül fogyasztja, csakúgy, mint a szeszt. Hanem egy éjszaka, egyik orgiánkon - már úgy értem, egyik jókedvű lakománkon - besurrant, akár a Macbeth-ben a szellem, s szokása szerint letelepedett kicsivel hátrébb az asztaltól, abba a székbe, amelyet mindig „a kísértet” számára tartottunk fenn, akár méltóztatott megjelennie, akár nem. Arcáról láthattam, hogy az alattomos vigasztalója túladagolásából származó rosszulléttel küszködik; de nem szólt hozzá senki, és ő sem szólt senkihez. Néhány oldalpillantás, egy elsuttogott megjegyzés: „Megjött a kísértet” - csupán ennyi észrevételt váltott ki a megjelenése, s zavartalanul folytattuk víg tivornyánkat, míg csak valamennyiünket meg nem riasztott: közelebb húzta székét, előrehajolt, az asztalra könyökölt, és ünnepélyes komorsággal felkiáltott: - Nem értem, mi okotok a vigadozásra! Mit láttok az életben? Mert én csak a mély feketeséget, s várom rettegve az ítélet napját és az Ég tüzes haragját! Az egész társaság egy emberként tolta eléje a poharat, s én félkörbe állítgattam őket, majd Lowborough-t gyengéden hátba veregetve felszólítottam, hogy igyék, s hamarosan éppolyan rózsaszínben látja majd a világot, mint mi; ő azonban eltolta a poharakat, és ezt motyogta: - Vigyétek innen! Nem iszom belőle, ha mondom. Nem és nem! Visszaadtam hát valamennyi poharat a gazdájának; de láttam, hogy Lowborough mohó pillantással követi őket távozóban. Azután szeme elé kapta tenyerét, hogy ne is lássa, majd két perc múlva ismét felemelte fejét, és rekedt, de izgatott suttogással így szólt: - És mégis, mégis... Huntingdon, egy poharat! - Fogd az üveget, pajtás! - mondtam én, és a markába nyomtam a brandys palackot... - De elég, máris többet mondtam a kelleténél... - motyogta az elbeszélő, mert tekintetem megdöbbentette. - De sebaj! - tette hozzá halált megvetően, és folytatta a történetét. - Elkeseredett mohóságában megragadta a palackot, ajkához emelte, és ivott, ivott, míg hirtelen le nem fordult a székéről, s viharos taps közepette eltűnt az asztal alatt. Meggondolatlanságának szélütéshez hasonló roham lett a következménye, amelyet súlyos agyláz követett... - És ön hogyan vélekedett magamagáról, uram? - szakítottam félbe. - Természetesen szántam-bántam bűnömet - felelte Huntingdon. - Egyszer-kétszer meglátogattam, vagy háromszor, sőt, Miasszonyunkra, talán négyszer is, amikor pedig jobban lett, szelíden visszatereltem a nyájba. - Ezt hogy érti? - Úgy, hogy visszatérítettem a klub kebelébe, s mert megesett a szívem gyenge egészségén és mértéktelen lehangoltságán, azt ajánlottam, igyék egy kis bort szíverősítőül, s ha majd
119

felépült, térjen rá az arany középútra, ne gyilkolja magát esztelenül, de ne is tartózkodjék, mint holmi anyámasszony katonája, egyszóval élvezze az életet értelmes teremtmény módján, s kövesse az én példámat; mert azt ne higgye, Helen, hogy én iszákos vagyok; sose voltam, nem is leszek soha. Annál többre becsülöm a kényelmemet. Hisz ha az ember egyszer átadja magát az ivásnak, fele idejében szerencsétlen, a másik felében meg eszelős; meg aztán én mindenestül akarom élvezni az életet, ami pedig lehetetlen, ha az ember egyetlen szenvedélynek a rabja, s különben is az ital árt a szépségnek - fejezte be olyan önelégült mosollyal, hogy nem is értem, hogyhogy nem hozott ki még jobban a béketűrésből. - És Lord Lowborough-nak hasznára vált a maga tanácsa? - kérdeztem. - Nos, bizonyos mértékig igen. Egy darabig nagyon jól megvolt: a mértékletesség és óvatosság szobrát lehetett volna megmintázni róla, túlságosan tökéletes volt a mi zabolátlan kompániánk ízléséhez mérten; csakhogy Lowborough igazában nem született mértékletesnek; ha csak egy kicsit is egyik oldalra billen a mérleg, már le is húzza, mielőtt helyre billenhetne: ha egyik este túllőtt a célon, másnap olyan szerencsétlen volt, hogy ismét csak el kellett követnie ugyanazt a bűnt, hogy jóvátehesse; s ez így ment minden áldott nap, míg csak felzaklatott lelkiismerete megállásra nem bírta. Akkor aztán józan pillanataiban úgy gyötörte barátait az önváddal meg a rettegésével meg a nyavalyáival, hogy merő önvédelemből kénytelenek voltak rábírni, fojtsa bánatát borba vagy bármi hathatós italba, ami épp ott volt a kezük ügyében; s amikor sikerült legyőznie lelkiismereti aggályait, már nem kellett sok rábeszélés, gyakran úgy nekikeseredett, s úgy felvette a versenyt bármelyik züllött fickóval, hogy örülhetett a szívük, de csak azért, hogy aztán annál keservesebben sirassa a maga kimondhatatlan elvetemültségét és aljasságát, mihelyt alábbhagyott a roham. Végül aztán egy szép napon, amikor kettesben maradtunk, egy darabig szokásos komor, tűnődő módján borongott, karját összefonta, fejét mellére csüggesztette, majd hirtelen felriadt, és hevesen megragadta karomat, mondván: - Huntingdon, ez így nem mehet tovább! Elhatároztam, hogy véget vetek ennek. - Micsoda? Csak nem akarod főbe lőni magad? - kérdeztem. - Jó útra térek. - De hisz ez nem újság! Mást se tettél az elmúlt esztendőben, mint jó útra tértél. - Igen, csakhogy ti nem hagytatok; én meg olyan ostoba voltam, hogy nem élhettem nélkületek. Hanem most már látom, mi akadályoz, s mi kell ahhoz, hogy megmeneküljek: s nekivágnék a nagyvilágnak, hogy megszerezzem, csak attól félek, hogy reménytelen. - És akkorát sóhajtott, hogy féltem: a szíve szakad belé. - De hát mi volna az, Lowborough? - kérdeztem. Azt hittem, elment az a kevés józan esze is, ami még megmaradt. - Feleség - válaszolta. - Egyedül nem élhetek, mert megzavarodom, a tulajdon gondolataimtól térek rossz útra, s nem élhetek veletek sem, mert ti meg az ördög pártját fogjátok ellenem. - Kicsoda?... Én? - Te is, a többiek is, de legkivált te. De ha feleséget szerzek elegendő vagyonnal, hogy az adósságaimat kifizessem, és megállhassak a lábamon... - No persze - vetettem közbe.

120

- S aki elég szép lesz és elég jó lesz - folytatta -, hogy a házam táját elviselhetővé tegye, s engem magammal összebékítsen, azt hiszem, még nem lenne késő. Szerelmes már nem leszek soha, annyi bizonyos; de talán nem is baj, hiszen így legalább nyitott szemmel választhatok, s azért még lehet belőlem jó férj; de hát ki szeretne engem? Ez itt a kérdés. Ha olyan jóképű volnék és olyan lebilincselő (így méltóztatott mondani), mint te, remélhetnék; hanem így... mit gondolsz, Huntingdon, akad-e nő, aki elfogad... engem, tönkretett emberroncsot? - Minden bizonnyal. - Kicsoda? - Nos, holmi elhervadt hajadon, aki már-már feladta a reményt, bizonyára boldogan venné, ha... - Nem, nem - vágott közbe Lowborough -, olyasvalaki legyen, akit szeretni tudok. - Hisz csak az imént mondtad, hogy soha többé nem leszel szerelmes! - Nos, talán nem a szerelem a megfelelő szó... olyasvalaki, akihez vonzódom. Mindenesetre végigkutatom Angliát! - kiáltotta hirtelen feltörő reménységgel vagy tán kétségbeeséssel. Kísérjen siker vagy kudarc, jobb lesz, mint vakon rohanni romlásomba abban az átkozott klubban: hát Isten veled és velük. Ha tisztességes helyen, keresztyén fedél alatt találkozunk, örülök, ha viszontláthatlak; de abba a pokol bugyrába többet be nem csalogattok! Gyalázatos beszéd volt, de azért csak kezet fogtam vele, és útjaink elváltak. Állta a szavát; attól fogva maga volt a tisztes élet mintaképe, már amennyire tudom; de mindmostanáig nemigen akadt vele dolgom. Olykor-olykor megkeresett, ám jobbára került, nehogy visszacsalogassam a romlásba, engem meg nemigen mulattatott a társasága, kiváltképpen mert néha megkísérelte felkelteni a lelkiismeretemet és megmenteni a kárhozattól, amelytől ő, úgy vélte, megmenekült; amikor azonban történetesen találkoztam vele, sosem mulasztottam el, hogy házassági terveinek és kísérleteinek haladása felől érdeklődjem, s bizony többnyire csak igen silány eredményről tudathatott. Az anyákat visszariasztotta üres erszénye és közismert játékszenvedélye, a leányokat borongós kedélye és komor arca, de meg nem is tudott a nyelvükön beszélni; hiányzott belőle a kellő lendület és magabiztosság, amivel diadalra juttathatta volna tervét. Elutaztam a kontinensre, és magára hagytam Lowborough-t; ám az év végeztével hazatérve vigasztalan agglegényként láttam viszont - habár, meg kell hagyni, valamivel kevésbé látszott kriptaszökevénynek, mint annak előtte. A fiatal hölgyek már nem riadoztak tőle, és lassanlassan egész érdekesnek találták; csak a mamák szíve nem lágyult. Ez idő tájt történt, Helen, hogy őrangyalom összehozott magával; és süket és vak lettem mindenki más iránt. Csakhogy közben Lowborough megismerkedett bájos barátnénkkal, Wilmot kisasszonnyal - az ő őrangyalának szíves segítségével, mondaná kétségtelenül, habár aligha mert abban reménykedni, hogy ilyen körülrajongott és csodált hölgynél sikert érhet el, egészen addig, amíg itt, Staningleyben közelebbről meg nem ismerkedtek, és Wilmot kisasszony, egyéb bámulók híján, kétségtelenül igyekezett felkelteni Lowborough érdeklődését, és minden eszközzel bátorította félénk közeledését. S ekkor csakugyan felvirradt a reménykedő Lowborough előtt a szebb napok hajnala; s ámbátor egy időre elhomályosítottam kilátásait, mert közte és napja között álltam - s ezáltal kis híján ismét a kétségbeesés szakadékába taszítottam -, csak felszította hevét, és megacélozta reményeit, amikor elhagytam a mezőt, hogy fényesebb kincsre vadásszam. Egyszóval, amint már mondtam, Lowborough fülig szerelmes. Kezdetben homályosan látta ugyan hölgye hibáit, s okoztak is neki némi kellemetlen érzést; most már azonban a tulajdon szenvedélye és a hölgy mesterkedése együttesen elvakította minden iránt, s

121

csak választottja tökélyét és önnön hihetetlen szerencséjét látja. Tegnap este valósággal túlcsordult benne boldogsága, amikor bejött hozzám. - Nem vagyok már kitaszított, Huntingdon! - szólt, megragadta kezemet, és mintha satuba fogta volna, úgy megszorította. - Vár még rám boldogság, itt e földön is, mert ő szeret! - Valóban? - kérdeztem. - Ő maga mondta? - Nem; de immár nem kételkedhetem benne. Nem látod, mily kitüntetően kedves és gyengéd? Holott jól tudja, mily végtelenül szegény vagyok, s mégsem törődik vele! Tud előző életem tévelygéseiről és bűneiről, és mégis belém meri vetni bizalmát, címem és rangom pedig nem csábítja; az ilyesmit mélységesen megveti. Nálánál nagylelkűbb, fennköltebb lényt elképzelni sem lehet. Ő megmenti testem-lelkem a pusztulástól. Az ő szemével én is immár nemesebbnek látom magamat, s háromszorta jobb, bölcsebb, nagyobb vagyok, mint amilyen voltam. Ó, bárcsak ismertem volna meg őt hamarabb! Micsoda elaljasulástól, mennyi nyomorúságtól megmenekülhettem volna! De mondd, mivel szolgáltam rá egy ilyen fenséges teremtmény vonzalmára? - És az egészben az a legmókásabb - folytatta nevetve Mr. Huntingdon -, hogy ez a mesterkedő boszorkány mást sem szeret benne, mint a címét meg a családfáját meg azt a „pompás, ősi kastélyt”! - Honnan tudja? - kérdeztem. - Ő maga mondta e szavakkal: „Ami magát az embert illeti, mélységesen megvetem; de hát idestova itt az ideje, hogy végre válasszak, s ha olyan férfira várok, aki méltó megbecsülésemre és vonzalmamra, alighanem áldott magányban tengethetem napjaimat, mert gyűlölöm magukat mind egy szálig!” Hahaha! Ebben minden bizonnyal téved a kisasszony, de hogy a szerencsétlen fickó iránt nem érez szerelmet, az nyilvánvaló. - Akkor mondja meg a barátjának. - Micsoda?! És hiúsítsam meg szegény leány terveit és kilátásait? Nem, nem; végtére nem élhetek vissza a bizalmával, igaz, Helen? Hahaha! Lowborough-nak pedig meghasadna a szíve. - És megint felkacagott. - Nem tudom, mi olyan nagyon mulattató a dologban, Mr. Huntingdon; én egyáltalán nem találom nevetségesnek. - Most épp magán nevetek, szerelmem - mondta, és még harsányabban felnyerített. Hagytam, mulasson magában, megpattintottam ostoromat, és gyorsabb ügetésre ösztökélve Rubint, csatlakoztam társainkhoz; eddig ugyanis lépésben lovagoltunk, következésképp ugyancsak lemaradtunk a többiektől. Arthur hamarosan utolért, de nem éreztem kedvet a beszélgetéshez, ezért vágtába fogtam. Követte példámat; s nem is csökkentettük az iramot, míg be nem értük Wilmot kisasszonyt és Lord Lowborough-t vagy fél mérföldnyire a park kapujától. Kerültem a további társalgást Arthurral, míg csak utunk végére nem értünk; az volt a szándékom, hogy leugrom a lóról, és eltűnök a házban, mire ő felajánlhatná segítségét; ám miközben lovaglóruhámat igyekeztem kiszabadítani a nyeregből, Arthur leemelt, megfogta két kezemet, s kijelentette: addig nem ereszt, amíg meg nem bocsátok neki. - Nincs mit megbocsátanom - mondtam. - Engem nem sértett meg. - Nem, drágám, Isten mentsen meg attól! De haragszik, mert Annabella nekem vallotta meg, hogy nem tartja sokra a szerelmesét.

122

- Nem, Arthur, nem az kedvetlenít el: az nem tetszik, ahogyan a barátjával viselkedett; s ha azt akarja, hogy ezt elfelejtsem, menjen most oda hozzá, és mondja el, miféle nőt imád oly eszeveszetten, és kibe vetette jövendő boldogságának reményét. - De hiszen mondom, Helen, hogy meghasadna a szíve, belepusztulna, meg aztán roppant csúnyán elbánnék szegény Annabellával. Lowborough már menthetetlen: rajta már az imádság sem segít. No meg az sem lehetetlen, hogy Annabella mindvégig fenntarthatja a látszatot, s akkor Lowborough-t az ábránd éppoly boldoggá teszi, mintha valóság volna; vagy pedig akkor ébred csak rá a tévedésére, amikor már nem szereti Annabellát; s ha nem, akkor is jobb, ha csak fokozatosan tárul fel előtte a való. Remélem hát, angyalom, hogy tisztáztam magamat, és tökéletesen meggyőztem, hogy nem áll módomban a maga kívánsága szerint vezekelni bűneimért. Van még valami óhaja? Szóljon, s én boldogan teljesítem. - Csak annyi - mondtam éppoly komolyan, mint az imént -, hogy a jövőben sose tegye tréfa tárgyává a mások szenvedését, s befolyását mindig barátainak javára vesse latba tulajdon rossz hajlamaik ellen, ne pedig rossz hajlamaikat támogassa önmaguk ellen. - Megteszek minden tőlem telhetőt - ígérte -, igyekszem észben tartani és végrehajtani az én irányítóm és őrzőangyalom rendelkezéseit. - S miután megcsókolta mindkét kesztyűs kezemet, végre eleresztett. Szobámba lépve meglepetésemre Annabella Wilmotot pillantottam meg: öltözőasztalom előtt állt, és nagy nyugalommal szemlélte arcvonásait a tükörben. Fél kézzel aranymarkolatú lovaglópálcáját pörgette, a másikkal hosszú lovaglóruháját fogta fel. „Valóban fenséges jelenség!” - gondoltam, amikor megpillant ottam a magas, arányos alakot és a szép tükörképet: fényes fekete haját, amelyet kissé, de korántsem előnytelenül, szétzilált a lovaglás a szélben; a mozgásban kipirult, szép, barna arcot, a szokatlan fénnyel szikrázó, fekete szempárt. Ahogy meglátott, sarkon fordult, s olyan nevetéssel kiáltott fel, amelyben több volt a rosszindulat, mint a derű: - Ejnye, Helen! Hol maradsz ilyen sokáig? Azért jöttem, hogy tudassalak, micsoda szerencse ért - folytatta, mit sem törődve Rachel jelenlétével. - Lord Lowborough megkérte a kezemet, és én voltam olyan kegyes kedvemben, hogy igen mondtam. Nos, drágám, nem irigyelsz? - Nem, angyalom - feleltem, „de őt sem”, tettem hozzá magamban. - Kedveled őt, Annabella? - Hogy kedvelem-e! Hát hogyne... fülig szerelmes vagyok belé! - Nos, remélem, jó felesége leszel. - Köszönöm, drágám. S ezenkívül mit remélsz még? - Remélem, hogy szeretni fogjátok egymást, és mindketten boldogok lesztek. - Köszönöm; én pedig azt remélem, hogy nagyon jó felesége leszel Mr. Huntingdonnak! mondta Annabella, királynői mozdulattal fejet hajtott, és távozott. - Jaj, kisasszony! Hogy mondhatott ilyet! - kiáltott fel Rachel. - Milyet. Rachel? - kérdeztem. - Hát, hogy azt reméli, jó feleség lesz. Soha életemben ilyet nem hallottam! - Azért mondtam, mert valóban remélem, illetve inkább szívből kívánom, alig hiszem ugyanis, hogy ilyesmit remélhet ő Annabellától. - Hát én meg azt remélem - mondta Rachel -, hogy őlordsága jó férje lesz a kisasszonynak. Ugyancsak fura dolgokat mesélnek róla odalent. Azt mondják...
123

- Tudom, Rachel. Mindent hallottam a lordról; de most már jó útra tért. Különben sem illendő, hogy a cselédek a gazdájukról pletykáljanak. - Nem, kisasszony... pedig hát Mr. Huntingdonról is mondanak egyet-mást. - Nem akarom hallani, Rachel; hazudoznak. - Igen, kisasszony - mondta Rachel halkan, és tovább fésülte a hajamat. - Te hiszel nekik, Rachel? - kérdeztem rövid hallgatás után. - Nem, kisasszony; egy árva szót sem. Tudja, milyen az, mikor sok cseléd összejön; szívesen a szájukra veszik az uraságokat; némelyik meg azzal henceg, mintha mindent tudna, pedig hát nem tud semmit, s úgy célozgat, úgy titkolózik, csak azért, hogy a többit bámulatba ejtse. Hanem én a maga helyében, Helen kisasszony, jobban megnézném, hova lépek. Szerintem a kisasszonykák nem lehetnek elég óvatosak, amikor a párjukat megválasztják. - Igaz, igaz - hagytam rá -, de most már siess, kérlek, Rachel; szeretném, ha felöltöztetnél. És csakugyan igyekeztem minél előbb szabadulni a derék teremtéstől, mert olyan levert hangulatban voltam, hogy alig tudtam könnyeimet megfékezni, amíg öltöztetett. Nem Lord Lowborough-ért, nem Annabelláért, nem is magamért - hanem Arthur Huntingdonért szökött szemembe a könny. 13-án Elmentek mindannyian - és elment ő is. Több mint két hónapig leszünk távol egymástól - tíz hétnél is tovább! Hosszú, hosszú ideig kell nélküle élnem, és még csak nem is láthatom! Megígérte, hogy gyakran ír, s megígértette velem is, hogy még gyakrabban írok, mert őt elfoglalja ügyeinek rendezése, nekem azonban nem lesz okosabb dolgom. Nos, alighanem mindig jócskán lesz miről beszámolnom. Ó, hogy várom már az időt, amikor mindig együtt leszünk, s gondolatainkat közvetlenül cserélhetjük ki e hideg közvetítők - toll, tinta, papír nélkül! 22-én Máris több levelet kaptam Arthurtól. Nem hosszúak, de édesek, szakasztott olyanok, mint ő csupa heves érzelem, csupa játékos és eleven humor; de - mindig van egy „de” ebben a tökéletlen világban! - hogy kívánom, bárcsak komoly is volna néha! Sehogy sem tudom rávenni, hogy igazán komolyan írjon vagy beszéljen. Most nemigen bánom, de ha mindig ilyen lesz, vajon mitévő legyek komolyabb énemmel?

124

HUSZONHARMADIK FEJEZET Ma korán reggel Arthur felszállt a hátaslovára, és fényes jókedvben a ...-i falkavadászatra indult. Távol lesz egész nap, én tehát elhanyagolt naplómmal mulatom magam, ha ugyan a napló névvel illethetem e rendszertelen irományt. Pontosan négy hónapja nyitottam ki utoljára. Férjes asszony vagyok immár, Mrs. Huntingdon, a grassdale-i kastély úrnője. Nyolcheti tapasztalatom van a házasságból. És vajon megbántam-e ezt a lépést? Nem, habár szívemnek legmélyén meg kell vallanom, hogy Arthur nem az, aminek kezdetben gondoltam, és ha annak idején olyan alaposan ismertem volna, mint most, valószínűleg soha meg nem szeretem, ha pedig előbb szeretem meg, és csak azután jutok e felfedezésre, alighanem kötelességemnek éreztem volna, hogy ne menjek hozzá feleségül. Igaz, tudhattam volna róla mindent, hisz mindenki nagyon is szívesen mesélt nekem róla, s ő maga sem volt megrögzött képmutató, én azonban szemet hunytam, most pedig nem bánom, hogy nem tárult fel előttem tökéletesen a jelleme, még mielőtt felbonthatatlan kötelék fűzött hozzá - sőt örülök, mert ezáltal sok csatától menekedtem meg a lelkiismeretemmel, ami pedig sok gonddal és fájdalommal járt volna; s akármit kellett volna tennem akkor, kötelességem most az, hogy szeressem őt, és ragaszkodjam hozzá - és ez tökéletesen megfelel hajlandóságomnak. Arthur nagyon szeret - talán túlságosan is. Jobban örülnék kevesebb kényeztetésnek és több józanságnak. Ha választhatnék, nem annyira cirógatni való, kedves kis jószág szeretnék lenni, hanem inkább jó barát - no de erre igazán nem panaszkodom! Csak attól tartok, hogy vonzalma hevesebb, mint amennyire mély. Olykor a rőzsetűzre emlékeztet, összehasonlítva a kőszénnel - vidáman pattog és melegít, de ha leég, és csupán hamu marad utána, mitévő leszek? De nem fog leégni - nem éghet le, ez eltökélt szándékom -, és minden bizonnyal megvan a hatalmam hozzá, hogy ne hagyjam kialudni. Hadd hessegetem hát el ezt a gondolatot. De Arthur önző; ezt kénytelen vagyok beismerni - ám ez a beismerés kevesebb fájdalommal jár, mintsem vártam volna, hiszen annyira szeretem őt, hogy könnyen megbocsátom, amiért ő is szereti önmagát: szereti, ha minden a kedvét szolgálja, s az én legnagyobb örömöm, ha a kedvére tehetek, és ha bánom ezt a jellemvonását, az ő érdekében bánom csak, nem magam miatt. E tulajdonságának első ízben a nászutunkon adta példáját. Siettette utazásunkat, mert ő már ismerte a kontinens tájait: sokuk iránt már elveszítette érdeklődését, a többi pedig fel sem keltette. Következésképp valósággal átrepültünk Franciaországnak és Itáliának egy részén, és én szinte csakoly tudatlanul érkeztem haza, mint ahogyan elindultam, nem ismerkedtem meg emberekkel és szokásokkal, és csak igen kevés dologgal, fejemben vad tarkaságban kavargott a tárgyak és tájak sokasága - igaz, némelyik mélyebb és kedvezőbb benyomást hagyott, mint a többi, ám ezeket is megkeserítette a gondolat, hogy társam nem osztozik érzéseimben, sőt ellenkezőleg: ha különösebb érdeklődést árultam el bármi iránt, amit láttam vagy látni vágytam, menten az ő nemtetszésébe ütköztem; hisz ez csak azt bizonyította, hogy örömömet lelem valamiben, ami nem kapcsolatos ővele. Párizst épp csak futólag érintettük, Róma szépségeinek, érdekes látnivalóinak egytizedét sem hagyta megtekintenem. Haza akar vinni, mondta, hogy egészen az övé legyek, hogy lássa, amint elfoglalom a grassdale-i kastély úrnőjének méltó helyét a magam egyszerűségében és ingerlő naivitásában; s mintha csak holmi kényes kis pillangó volnék, azt mondta, fél kapcsolatba hozni a társasággal, kivált a párizsival meg a rómaival, nehogy letöröljék szárnyamról

125

a hímport; meg aztán, mondta, nem restelli bevallani, hogy mindkét városban akadnak hölgyek, akik kikaparnák a szemét, ha az én társaságomban találkoznának vele. Engem persze bosszantott mindez; nem is annyira az engem ért csalódás, hanem az, hogy benne kellett csalódnom, meg az, hogy milyen keserves igyekezettel kellett ürügyeket koholnom az enyéimnek, amiért oly keveset láttam és tapasztaltam - s mindezt úgy, hogy ezzel egy szemernyit se kárhoztassam társamat. Amikor azonban hazaértünk - új, gyönyörűséges otthonomba -, annyira boldog voltam, ő pedig olyan gyengéd, hogy tiszta szívemből megbocsátottam mindent; s már-már úgy éreztem, túlságosan nagy boldogságban van részem, a férjem túlságosan is jó hozzám, ha ugyan nem túlságosan jó erre a világra, amikor, hazaérkezésünk utáni második vasárnap, értelmetlen követeléseinek újabb példájával rémített és botránkoztatott meg. Gyalogosan tartottunk hazafelé a délelőtti istentiszteletről. Derült, hideg nap volt, s mivel oly közel lakunk a templomhoz, kértem, hogy ne szálljunk be a hintóba. - Helen - szólt szokatlanul komolyan -, nem vagyok egészen elégedett veled. Tudni óhajtottam, hogy miben hibáztam. - Megígéred, hogy megjavulsz, ha megmondom? - Igen, ha megtehetem, s ha magasabb tekintélyt meg nem sértek vele. - Ah! Látod, éppen erről van szó: nem szeretsz teljes szívedből! - Nem értlek, Arthur (legalábbis remélem, hogy nem értlek): kérlek, mondd meg, mi rosszat tettem vagy mondtam. - Nem mondtál és nem tettél semmi rosszat; benned magadban van a hiba: túlságosan vallásos vagy. Én szeretem, ha egy nő vallásos, és a jámborság egyik legvonzóbb tulajdonságod, csakhogy, mint minden jót, ezt is túlzásba lehet vinni. Szerintem az asszony vallásos hitének nem szabad csökkentenie a földi ura és parancsolója iránti odaadását. Legyen benne elegendő hit, hogy megtisztítsa és felemelje lelkét, de annyi már ne, hogy a szíve túlfinomuljon, s hogy őt magát mindennemű emberi együttérzés fölé emelje. - Én tehát fölötte volnék mindennemű emberi együttérzésnek? - kérdeztem. - Nem, drágám; de az én ízlésemhez mérten talán túlságosan is nagy léptekkel haladsz e szent állapot felé; mert az elmúlt két óra alatt állandóan veled foglalkoztak a gondolataim, és megpróbáltam elfogni a tekintetedet, de te annyira elmerültél az áhítatban, hogy egy pillantásod sem volt a számomra. Ez aztán igazán elég ahhoz, hogy az ember féltékeny legyen Teremtőjére, ami pedig, ha nem tudnád, felettébb helytelen; úgyhogy gondolj a lelkem üdvösségére, és ne kelts bennem ilyen bűnös szenvedélyeket. - Egész szívemet és lelkemet Teremtőmnek adom, ha elfogadja - feleltem -, s egy atommal sem többet neked, mint amennyit Ő enged. Kicsoda ön, uram, hogy istennek teszi meg magát, és addig merészkedik, hogy elvitassa szívemnek birtokát Tőle, akinek mindazzal tartozom, amim van, és ami vagyok, minden áldásért, amelyben valaha részem volt és lehet, önt is közéjük számítva, ha ugyan valóban áldás, amiben immár félig-meddig kételkedem. - Ne légy olyan szigorú velem, Helen; és ne csípd úgy a karomat, hisz egészen a csontomig belemarsz. - Arthur - folytattam, és elengedtem a karját -, te feleannyira sem szeretsz engem, mint én téged; és mégis, ha még sokkal kevésbé szeretnél, akkor sem panaszkodnék, feltéve, ha Teremtődet jobban szeretnéd. Ujjongana a szívem, ha bármikor is oly mélyen elmerülnél az áhítatban, hogy egyetlen gondolatod se lenne számomra. A cserén nem veszítenék, hiszen

126

minél jobban szeretnéd Istenedet, annál mélyebb, tisztább és igazabb lenne irántam érzett szerelmed is. Ezen csak nevetett, megcsókolta a kezemet, és bájos rajongónak nevezett. Azután levetette kalapját, és így szólt: - No de nézd csak, Helen: mit tehet az ember, ha ilyen a feje? Nem volt annak a fejnek semmi baja, de amikor kezemet a fejéhez vonta, mélyen, szinte ijesztő mélyen süllyedt a fürtök tömegébe, kiváltképp a feje búbján. - Látod, ugye, hogy nem születtem szentnek - mondta nevetve. - Ha Istennek az lett volna a szándéka, hogy vallásos legyek, miért nem adott az alázathoz alkalmas, tar koponyát? - Olyan vagy - feleltem -, mint a szolga, aki nem kamatoztatta urának hasznára egyetlen tálentomát, hanem azonmód visszaadta, azzal mentegetvén magát, hogy ura „kegyetlen ember, aki ott is arat, ahol nem vetett, és ott is takar, ahol nem vetett”. Attól, akinek kevés adatott, keveset is követelnek, ám mindannyiunktól elvárható mindaz, amire csak képesek vagyunk. Igenis, van képességed az alázatra, a hitre és a reményre, van lelkiismereted és értelmed, megvan benned a keresztyéni léleknek minden feltétele, s csak rajtad áll, hogy alkalmazd is; ám minden tálentumunk szaporodik, ha használatba vesszük, és minden képességünk, jó is, rossz is, megerősödik a gyakorlat által, ezért tehát ha te a rosszat gyakorlod vagy a rosszra hajlót, míg csak el nem hatalmasodnak rajtad, a jót pedig elhanyagolod, míg szét nem foszlik, úgy magadra vess. De neked olyan tálentomok adattak, Arthur, olyan természeti adottságok mind szívedet, mind elmédet, mind vérmérsékletedet tekintve, hogy sok különb keresztyén örülhetne mindezeknek, csak állítanád Isten szolgálatába valamennyit. Sosem kívánnám tőled, hogy ájtatos légy, de igenis, lehetsz jó keresztyén úgy, hogy továbbra is boldog, derűs, kedélyes ember maradj. - Akár egy orákulum, úgy beszélsz, Helen, és vitathatatlanul igaz minden szavad; csakhogy ide hallgass: éhes vagyok, és ízletes, kiadós ebéd van előttem; azt mondják nekem, hogy ha ma tartózkodom tőle, holnap pompás lakoma vár rám: minden, mi szemnek-szájnak ingere. Nos, először is nem volnék hajlandó holnapig várni, hiszen éhségem csillapításának az eszköze máris itt van előttem; másodszor: jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok; harmadszor: a holnapi lakomát nem látom, s honnan tudhatnám, hogy nem mese az egész, holmi zsíros képű fickó elmeszüleménye, aki azért int engem az önmegtartóztatásra, hogy magának kaparinthassa meg a jó ebédet? Negyedszer: azt az asztalt végtére is valakinek csak terítették, és, mint ahogy Salamon mondja: „Kicsoda ehetnék és élhetne gyönyörűségére rajtam kívül?”; végezetül pedig: engedelmeddel leülök, és kielégítem étvágyamat ma, a holnapi gondokat pedig holnapra hagyom. Ki tudja, hátha megszerezhetem ezt is és amazt is? - Senki sem kívánja, hogy a mai kiadós ebédtől megtartóztasd magad: csupán arra intelek, hogy mértékletesen élj e durvább étkekkel, hogy alkalmatlanná ne válj a holnapi választékosabb lakoma élvezetére. Ha pedig nem veszed figyelembe e tanácsot, és falsz, mint az oktalan állat, habzsolsz és vedelsz, míg a jó eleség méreggé nem válik: kinek a hibája, ha ezután, míg te a tegnapi falánkság és részegség gyötrelmeit szenveded, a náladnál mértékletesebbek a szemed láttára telepszenek le és élvezik ama pompás lakomát, amelyet te meg sem ízlelhetsz? - Nagyon igaz, én védőszentem; csakhogy, ismét Salamon barátunkat idézve: „Nincsen embernek jobb e világon, hanem hogy egyék, igyék és vigadjon.” - Igen ám - vágtam vissza -, de ő mondja ezt is: „Örvendezz, ifjú, a te ifjúságodban; és járj a te szívednek útaiban, és szemeidnek látásiban; de megtudd, hogy mindezekért az Isten tégedet ítéletre von!”
127

- Jól van, Helen, de meg kell hagynod, hogy az utóbbi néhány héten igazán jó voltam. Mi rosszat tettem szerinted, és mit kellene tennem? - Nem többet, Arthur, mint amennyit teszel: cselekedeteid mindeddig helyénvalók; csak azt szeretném, ha a gondolataid változnának meg, ha megacéloznád magadat a kísértés ellen, ha nem neveznéd a rosszat jónak és a jót rossznak; azt kívánnám, hogy gondolkodj mélyebben, tekints távolabbra, és emeld szemedet magasabb célok felé.

128

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Március 25. Arthur unatkozik - remélem, csak a tétlen, csöndes életvitelt unja, nem engem -, és nem is csodálom, hiszen olyan kevés lehetősége van a szórakozásra: mást nem olvas, csak újságot és vadászlapokat; s ha azt látja, hogy könyvembe mélyedek, addig nem hagy nyugton, amíg be nem csukom. Szép időben rendszerint elég jól eltölti az idejét, esős napokon azonban, amelyekből mostanában bőségesen kijut, szinte fájdalmas látni, mennyire unatkozik. Ami csak telik tőlem, mindent megteszek, hogy szórakoztassam, de lehetetlenség érdeklődésre bírni olyasmi iránt, amiről én a legszívesebben beszélgetek, ő meg épp olyasmiről beszél szívesen, ami engem nem érdekelhet - sőt egyenesen bosszant -, neki pedig éppen az efféle jelent gyönyörűséget; legkedvesebb szórakozása ugyanis az, ha mellettem ül vagy hever a kereveten, és régebbi szerelmeiről mesél, a szót minduntalan holmi jóhiszemű leány romlására, gyanútlan férj rászedésére tereli; amikor pedig én elszörnyedésemet és méltatlankodásomat fejezem ki, mindezt a féltékenység számlájára írja, s kacag, míg ki nem buggyannak a könnyei. Eleinte szenvedélyes haragra gyúltam ilyenkor, vagy sírva fakadtam; azonban láttam, hogy gyönyörűsége az én haragommal és felindultságommal egyenlő arányban növekszik, s azóta igyekszem elfojtani érzéseimet és néma megvetéssel fogadni megnyilatkozásait; ő azonban leolvassa arcomról a néma küzdelmet, és az ő gyarlósága miatti keserűségemet a sértett féltékenység kínjainak tulajdonítja; s amikor ezen már kellő ideig elmulatta magát, vagy attól tart, ha nemtetszésem fokozódik, az még neki is kényelmetlen lehet, megpróbál megcsókolni és ismét mosolygásra édesgetni - ám soha oly kevéssé nem örülök becézgetésének, mint ilyenkor! Kétszeres önzést tanúsít: irántam és előző szerelmének áldozatai iránt. Olykor megesik, hogy hirtelen elszorul a szívem, és vadul felvillanó fájdalommal kérdezem magamtól: „Helen, mit tettél?” Ám elhallgattatom a kérdő hangot, s elűzöm a feltoluló, zaklató gondolatokat; hiszen volna bár Arthur tízszer erősebben rabja érzékeinek és megközelíthetetlenebb a jó és fennkölt gondolatok számára, akkor sem volna jogom panaszkodni. Nem panaszkodom tehát és nem is fogok. Szeretem őt és szeretni fogom; nem bánom és nem is fogom megbánni, hogy sorsomat az övével egyesítettem. Április 4. Szabályosan összevesztünk. Az eset a következőképpen történt: Arthur kisebb-nagyobb időközökben elmondta Lady F...-vel folytatott szerelmi kalandjának teljes történetét, amit régebben el sem akartam hinni. Némi vigasztalás volt számomra, amikor megtudtam, hogy ez alkalommal a hölgy inkább volt hibáztatható, mint Arthur, aki a történtek idején nagyon fiatal volt, s a hölgy tette meg a kezdeményező lépést, ha valóban úgy történt, ahogy Arthur elmeséli. Meg is gyűlöltem érte azt az asszonyt, mert úgy éreztem, ő volt a legfőbb eszköze Arthur romlásának, s amikor a minap Arthur megint szóba hozta, megkértem, hogy ne is említse, mert még a nevétől is irtózom. - Ne hidd, hogy azért, mert szeretted, Arthur, hanem mert rosszat tett veled, és megcsalta a férjét, és mindenestül gyalázatos nőszemély, akinek a puszta említését is szégyellned kellene. Arthur azonban a hölgy védelmére kelt: agyalágyult, vén férje van, mondta, akit lehetetlenség szeretni. - Akkor miért ment hozzá? - kérdeztem. - A pénzéért - hangzott a válasz.
129

- Az is bűn volt; s mivel a hölgy ünnepélyesen megfogadta, hogy szeretni és tisztelni fogja az urát, a másik bűne csak még förtelmesebb. - Túlságosan szigorú vagy a szegény asszonyhoz - nevetett Arthur. - De ne is törődj vele, Helen, hiszen már nem szeretem; és feleannyira sem szerettem egyiküket sem, mint téged, úgyhogy nem kell attól tartanod, hogy téged is elhagylak. - Ha mindezt előbb elmondtad volna, Arthur, soha nem is adtam volna rá lehetőséget. - Csakugyan, drágaságom? - Egész bizonyosan! Hitetlenkedve nevetett. - Bárcsak meggyőzhetnélek róla! - kiáltottam, és felugrottam mellőle; s életemben először, és remélem, utoljára, azt kívántam, hogy bárcsak ne lettem volna Arthur felesége. - Helen - szólalt meg Arthur, ezúttal komolyabban -, tudod-e, hogy ha hinnék neked, most nagyon haragudnék? De hála az Égnek, nem hiszek. Habár az arcod sápadt, a szemed villámokat szór, és úgy nézel rám, mint egy vérbeli nőstény tigris, én tudom, hogy a szíved talán jobb egy kicsikét, mint amilyennek te magad hiszed. Egy szót sem szóltam többet, kimentem a szobából, és bezárkóztam hálószobámba. Mintegy félóra múlva Arthur az ajtómhoz lépett, először megpróbált benyitni, majd kopogtatott. - Nem engedsz be, Helen? - kérdezte. - Nem; megharagítottál - feleltem -, és holnapig nem akarlak látni, sem a hangodat hallani. Várt egy pillanatig, mint aki megdöbbent, vagy nem tudja, hogyan válaszoljon ilyen szózatra, azután sarkon fordult és elment. Alig félórával voltunk csak estebéd után: tudtam, igen unalmas lesz majd egyedül végigüldögélnie az estét; s bár ez tetemesen enyhítette neheztelésemet, nem késztetett engesztelődésre. Elhatároztam, hogy bebizonyítom: szívem nem a rabszolgája, s ha akarok, tudok nélküle élni; leültem hát, és hosszú levelet írtam nénikémnek - mindezekről persze nem tettem említést. Kevéssel tíz óra után meghallottam, hogy Arthur ismét feljön, de elment az ajtóm előtt, egyenesen az öltözködő-szobájába, ahová éjszakára be is zárkózott. Meglehetős szorongással vártam, hogyan találkozunk majd reggel, és nem csekély csalódásomra gondtalan mosollyal lépett be a reggelizőszobába. - Haragszol még, Helen? - kérdezte, és úgy jött felém, mintha meg akarna csókolni. Én azonban hűvösen az asztal felé fordultam, s miközben kitöltöttem a kávét, megjegyeztem, hogy elég későn jött le. Halkan füttyentett, és az ablakhoz lépett, ott állt néhány percig, és nézte az elébe táruló kellemetes látványt: a komor, szürke felhőket, szakadó esőt, csatakos gyepet, csepegő, csupasz fákat; motyogva szidta az időjárást, azután leült reggelizni. Amikor megkóstolta a kávét, azt morogta, hogy „átkozottul hideg”. - Nem kellett volna olyan sokáig állni hagynod - mondtam én. Erre nem felelt; némán költöttük el a reggelit. Mindkettőnknek megkönnyebbülés volt, amikor behozták a postazsákot. Egy újság és egy-két levél volt benne Arthur számára és két levél nekem; ezeket egyetlen szó nélkül lökte elém az asztal túlsó oldaláról. Az egyik levelet bátyám írta, a másikat Milicent Hargrave, aki most Londonban időzik az édesanyjával. Arthur alighanem hivatalos leveleket kapott, és nem is igen kedvére valókat, mert zsebre gyűrte őket néhány elmorgott díszítő jelző kíséretében, amelyeket más alkalommal bizonyára nem
130

hagytam volna megjegyzés nélkül. Az újságot maga el é tette, és színlelt érdeklődéssel tanulmányozta, míg csak meg nem reggeliztünk, sőt még azután is jó ideig. Leveleim elolvasása és megválaszolása, a háztartás dolgainak irányítása bőséges elfoglaltságot biztosított egész délelőttre: ebéd után ott voltak a rajzaim, estebédtől lefekvésig pedig olvastam. Ezenközben szegény Arthur sehogy sem tudta, mivel múlathatná az időt. Szerette volna, ha azt hiszem, ő is annyira elfoglalt és közömbös, mint én: ha az időjárás engedi, minden bizonnyal felnyergeltette volna lovát, és nekivág a vidéknek - mindegy, hogy merre - nyomban reggeli után, és haza sem tér estig; ha elérhető távolságban akad egy tizenöt és negyvenöt év közötti hölgy, Arthur bosszút áll, és azzal foglalja el magát, hogy vad flörtbe kezd vagy igyekszik kezdeni vele; titkos elégtételemre azonban el volt vágva a szórakozásnak e két forrásától, és igazán szánni való volt a szenvedése. Amikor eleget ásítozott már az újságja fölött, és kurta válaszokat firkált a még rövidebb levelekre, a délelőtt hátralevő részét és az egész délutánt azzal töltötte, hogy szobáról szobára őgyelgett, a felhőket figyelte, az esőt átkozta, váltakozva becézte, hergelte és szidta a kutyáit, olykor a szófára heveredett egy könyvvel, aminek az olvasására azonban sehogy sem tudta rávenni magát, igen gyakran pedig rám szegezte tekintetét, valahányszor azt hitte, hogy én nem veszem észre, abban a hiú reményben, hogy könnyek nyomát avagy a keserves önvád egyéb tanújelét fedezheti fel az arcomon. Nekem azonban sikerült egész nap megőriznem a zavartalan, noha komoly higgadtságot. Nem haragudtam igazán: vele éreztem mindvégig, és vágytam a kibékülésre; eltökéltem azonban, hogy neki kell megtennie az első lépést, vagy legalábbis az alázatos és bűnbánó hajlandóság néhány jelét tanúsítania; ha ugyanis én kezdem, azzal csak hiúságát legyezem, önteltségét növelem, és lerombolom a leckét, amelyben részesíteni kívántam. Estebéd után sokáig az ebédlőben maradt, és félek, hogy szokatlanul nagy mennyiségű bort vett magához, ahhoz azonban keveset, hogy a nyelvét megoldja, amikor ugyanis bejött és ott talált, amint csendesen olvasok, oly mélyen elmerülve könyvemben, hogy belépésekor a fejemet sem emelem fel, csupán morgott valamit, ami elfojtott elégedetlenségről tanúskodott, aztán nagy csattanással bevágta az ajtót, a kerevethez lépett, elnyújtózott rajta, és elalváshoz készült. Kedvenc spánielje azonban, Villám, amely a lábamnál hevert, tiszteletlenül ráugrott a gazdájára, és megnyalogatta az arcát. Arthur egy legyintéssel lesöpörte magáról, a szegény kutya felvinnyogott, és meglapulva hozzám oldalgott. Úgy egy félóra múltán Arthur felébredt, és hívta a kutyát. Villám azonban még szorosabban simult hozzám, és a kezemet nyalogatta, mintha védelemért könyörögne. Gazdája ezen feldühödött, felkapott egy vaskos könyvet, és a kutya fejéhez vágta. Szegény kutya szánalmasan felvonított, és az ajtóhoz futott. Kiengedtem, aztán némán felemeltem a könyvet. - Add ide azt a könyvet - szólt Arthur nem valami udvariasan. Odaadtam. - Miért eresztetted ki a kutyát? - kérdezte. - Tudtad, hogy szükségem van rá. - Miből tudtam volna? - kérdeztem. - Abból, hogy hozzávágtad a könyvet? Vagy azt talán nekem szántad? - Nem; de látom, te is kaptál belőle egy kis ízelítőt - mondta, és a kezemre nézett, amelyet szintén eltalált és elég csúnyán felhorzsolt a könyv. Tovább olvastam, és ő is igyekezett hasonlóképpen elfoglalni magát; némi idő elteltével azonban hatalmas ásítások után kijelentette, hogy a könyve „hitvány szemét”, és az asztalra dobta. Ezután vagy nyolc-tíz percnyi csönd következett, melynek nagyobb részében, azt hiszem, engem bámult. Végül elfogyott a türelme. - Mit olvasol, Helen? - kérdezte.

131

Megmondtam. - Érdekes? - Nagyon. Tovább olvastam, vagy legalábbis tettettem az olvasást - nem mondhatnám, hogy szoros kapcsolat volt szemem és agyam között; az előző ugyan végigfutott a könyv lapjain, ám az utóbbi azt fontolgatta komolyan, mikor szólal meg Arthur, mit fog mondani, és mit feleljek én. Ő azonban csak akkor szólalt meg, amikor felálltam, hogy elkészítsem a teát, és akkor is csak annyit mondott, hogy ő nem iszik. Továbbra is a kereveten hevert, hol becsukta a szemét, hol az órájára nézett, hol énrám, egészen addig, amíg el nem érkezett a lefekvés ideje, amikor is én felálltam, fogtam a gyertyát, és visszavonultam. - Helen! - kiáltott Arthur abban a pillanatban, amint kiléptem a szobából. Visszafordultam, és a parancsára vártam. - Mit kívánsz, Arthur? - kérdeztem végül. - Semmit - felelte. - Eredj! Kimentem, de hallottam, hogy magában motyog, miközben én becsuktam az ajtót - erre visszafordultam megint. Nagyon úgy hangzott, mintha „átkozott perszóna” lett volna, de szerettem volna, ha mégsem az. - Mondtál valamit, Arthur? - kérdeztem. - Nem - hangzott a válasz, s én becsuktam az ajtót, és távoztam. Csak másnap találkoztam vele újra, reggelinél, amelyhez a szokásos időnél egy teljes órával később jött le. - Nagyon későn jössz - hangzott reggeli üdvözlésem. - Nem kellett volna várnod rám hangzott az övé; azután ismét az ablakhoz lépett. Éppolyan volt az idő, mint előző nap. - Ez az átkozott eső! - motyogta. Miután azonban egy-két percig elmerülten tanulmányozta, fényes ötlete támadhatott, mert hirtelen felkiáltott: - Tudom már, mit csinálok! -, azután visszatért az asztalhoz, és letelepedett. A postazsák már ott volt, csak arra várt, hogy kinyissa. Kilakatolta, megvizsgálta a tartalmát, de nem szólt róla semmit. - Van valami a számomra? - kérdeztem. - Nincs. Kinyitotta az újságot, és olvasni kezdett. - Idd meg inkább a kávédat - ajánlottam. - Megint kihűl. - Ha készen vagy, elmehetsz - mondta. - Nincs szükségem rád. Felkeltem, visszavonultam a szomszédos szobába, s azon töprengtem, vajon megint olyan nyomorúságos napunk lesz-e, mint az előző volt, és szívemből kívántam, bárcsak véget vethetnénk egymás kölcsönös kínzásának. Rövidesen meghallottam, hogy Arthur csenget, és utasításokat ad a ruháit illetőleg, mintha hosszú útra készülne. Azután a kocsit hívatta, a kocsiról és a lovakról hallottam valamit, meg Londonról, másnap reggeli hét óráról, és mindez bizony megijesztett, és nem kevéssé meg is zavart. „Nem engedhetem, hogy Londonba menjen, akármi lesz is belőle - mondtam magamban. - Ki tudja, micsoda bajba keveredik, és mindennek én leszek az oka. Csak az a kérdés, hogyan változtassam meg a szándékát. Nos, egy darabig várok, s meglátom, említi-e.”

132

Nagy szorongással vártam; teltek-múltak az órák, de egyetlen szó sem hangzott el sem erről, se másról. Arthur fütyörészett, a kutyáihoz beszélt, szobáról szobára ődöngött, nagyjából úgy, mint előző nap. Végül már-már azt gondoltam, nekem magamnak kellene a témát szóba hoznom, s azon tűnődtem, hogyan kerítsek rá sort, amikor John akaratlanul a segítségemre sietett, mert a következő üzenetet hozta a kocsistól: - Nagyságos úr, kérem, Richard azt mondja, az egyik ló igen kehes, és úgy gondolja, ha a nagyságos úr inkább holnapután indulna, nem holnap, ma még kikúrálná, úgyhogy... - Ördög vinné a pimaszt! - vágott közbe a ház ura. - Nagyságos úr, kérem, Richard azt mondja, sokkal jobban lenne az a ló, ha a nagyságos úr megengedné - mondta a magáét John -, mivelhogy reméli, hamarosan megfordul az idő, mert azt mondja, ha a ló ilyen kehes, kúrálni kell, meg... - Ördög vigye a lovat! - kiáltott az úr. - No, jó, mondd meg neki, hogy majd gondolkodom rajta - tette hozzá egy pillanatnyi megfontolás után. Fürkésző pillantást vetett rám, amikor a cseléd kiment; arra várt, hogy mélységes meglepetésnek és riadalomnak láthatja tanújelét: én azonban már felkészültem erre, és megőriztem a sztoikus közöny látszatát. Arthurnak megnyúlt az arca, amikor higgadt tekintetemmel találkozott, nyilvánvaló csalódottsággal fordult el, a kandallóhoz sétált, ott leplezetlen rosszkedvről tanúskodó tartással állt meg, a kandallópárkányra könyökölt, és fejét a karjára hajtotta. - Hova akarsz menni, Arthur? - kérdeztem. - Londonba - felelte komoran. - Miért? - Mert itt nem lehetek boldog. - Miért nem? - Mert a feleségem nem szeret. - Tiszta szívéből szeretne, ha megérdemelnéd. - Mit kell tennem, hogy megérdemeljem? Kérdése kellőleg alázatosan és komolyan hangzott; s én olyannyira hányódtam öröm és bánat között, hogy néhány másodpercig hallgattam, mielőtt a válaszhoz megacéloztam a hangomat. - Ha neked adja a szívét - szólaltam meg -, hálásan kell fogadnod, és jól bánnod vele, nem pedig darabokra törnöd, és az arcába nevetned, mert nem tudja a szívét visszavenni. Ekkor sarkon fordult, szembe velem, háttal a tűznek. - Nos, Helen, hát jó kislány leszel? - kérdezte. Ez nagyon is pökhendien hangzott, és a szavakat kísérő mosoly nem tetszett nekem. Ezért tétováztam, válaszoljak-e. Előző válaszom talán túlságosan sokat árult el: hallotta, hogy a hangom megremeg, és talán azt is észrevette, hogy titkon letörlök egy könnyet. - Megbocsátasz nekem, Helen? - kérdezte immár alázatosabban. - Megbántad vétkeidet? - kérdeztem erre én, odaléptem hozzá, és felmosolyogtam rá.

133

- Keservesen! - felelte búbánatos ábrázattal, de a szemében meg a szája sarkában vidám mosoly bujkált; ez azonban már nem tarthatott vissza, és a karjába vetettem magam. Forrón magához szorított, s habár szememből megindult a könnyek árja, azt hiszem, soha életemben még olyan boldog nem voltam, mint abban a pillanatban. - Akkor hát nem mész Londonba, Arthur? - kérdeztem, amikor alábbhagyott a könnyek és csókok első elragadtatása. - Nem, szerelmem... hacsak velem nem tartasz te is. - Szívesen - feleltem -, ha azt gondolod, hogy a változatosság elszórakoztat téged, és ha jövő hétre halasztod az utazást. Szívesen beleegyezett, de azt mondta, nincs szükség nagy előkészületekre, mert nem marad sokáig; attól tart ugyanis, hogy ellondoniasodom, elvesztem vidéki üdeségemet és eredetiségemet, ha túlságosan sokat érintkezem nagyvilági dámákkal. Ezt csacskaságnak ítéltem; ezúttal azonban nem akartam ellenkezni vele, annyit mondtam csupán, hogy tudhatja: felettébb házias természetű vagyok, és nem kívánok különösképpen elegyedni a nagyvilággal. Hétfőn tehát, azaz holnapután indulunk Londonba. Négy napja békültünk ki, és bizonyos vagyok benne, hogy nézeteltérésünk mind a kettőnknek javára vált: én még jobban szeretem Arthurt, és elértem, hogy sokkal jobban viselkedjék velem. Azóta egyetlenegyszer sem próbált bosszantani, a leghalványabb célzást sem tette Lady F...-re, nem hozakodott elő régebbi életének ama kellemetlen emlékeivel sem - bárcsak kitörölhetném valamennyit az emlékezetemből, vagy rávehetném Arthurt, hogy ezeket a dolgokat éppolyan megvilágításban szemlélje, ahogyan én! Nos - az is valami azért, hogy sikerült meggyőznöm róla: az efféle témák nem alkalmasak hitvesi tréfálkozásra. Idővel talán sikerül másról is meggyőznöm - reményeimnek nem szabok határt; s nénikém előérzeteinek és a magam kimondatlan félelmeinek ellenére bízom abban, hogy boldogok lehetünk.

134

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Április nyolcadikán elutaztunk Londonba; május nyolcadikán hazatértem Arthur kívánsága szerint, ám igencsak a magam kívánsága ellenére, hiszen őt ott hagytam. Örültem volna, hogy hazajöhetek, ha ő is velem tart, mert olyan véget nem érő dáridók sorozatán hurcolt végig, hogy az alatt a rövid idő alatt is tökéletesen kifáradtam. Láthatólag az volt a szándéka, hogy valamennyi barátjának és ismerősének, csakúgy, mint a nagyközönségnek általában, megmutasson minden lehetséges alkalommal és a lehető legelőnyösebben. Jó érzés volt, hogy érdemesnek tart a büszkeségére, de ezért az elismerésért drágán kellett megfizetnem; először is, mert az ő kedvéért erőszakot tettem hajlandóságomon: én ugyanis megrögzötten kedvelem az egyszerű, sötét, józan öltözködést, ezúttal azonban drága, csillogó ékszereket kellett magamra aggatnom, és holmi festett pillangó módjára cicomáznom magamat, holott valamikor megfogadtam, hogy ezt sohasem teszem, következésképpen nem csekély áldozatomba került; másodszor pedig szüntelenül azon kellett igyekeznem, hogy kielégítsem vérmes reményeit, és ne hozzak rá szégyent a választásáért, s ehhez igazítanom viselkedésemet és modoromat, közben pedig szüntelenül azon rettegtem, hogy holmi félszeg balfogással a nemtetszését hívom ki, vagy pedig tapasztalatlanságról, tudatlanságról teszek tanúságot a társasági szokások terén, kivált amikor én játszottam a háziasszony szerepét, amire bizony gyakran sor került; harmadszor pedig, mint már az imént utaltam rá, kifárasztott a tömeg, a lótás-futás, a nyughatatlan sietség, az életnek minden régi szokásomtól oly idegen, szüntelen változása. Arthur végül hirtelen felfedezte, hogy nem tesz jót nekem a londoni levegő, egyre csak epekedem vidéki otthonom után, tehát haladéktalanul haza kell térnem Grassdale-be. Kacagva nyugtattam meg, hogy a helyzet nem olyan veszedelmes, mint amilyennek gondolja, de ha ő hazatér, én is nagyon szívesen hazamegyek. Ő kénytelen még egy-két hétig maradni, válaszolta erre, mivel ügyei a jelenlétét igénylik. - Akkor én is veled maradok - jelentettem ki. - De én nem tarthatlak itt, Helen - hangzott a válasza -, amíg velem vagy, veled törődöm, és a dolgaimat elhanyagolom. - Csakhogy én nem engedem - vágtam rá. - Ha tudom, hogy dolgod van, ragaszkodni fogok hozzá, hogy elvégezd, és hagyj engem magamra... az igazat megvallva örülök is egy kis pihenésnek. Kilovagolhatok, sétálhatok a parkban most is, mint máskor; s bizonyára a te idődet sem foglalja le teljesen az ügyeid intézése. Étkezéskor és esténként találkozunk, és ez is jobb lesz, mint hogyha sok-sok mérföld választana el egymástól, és nem is láthatnálak egyáltalán. - Csakhogy, szerelmem, nem engedhetem meg, hogy itt maradj. Hogyan is járhatnék ügyesbajos dolgaim után, amikor tudom, hogy te itt vagy, elhanyagolva... - Nem érzem majd magam elhanyagolva; amíg a kötelességedet teljesíted, Arthur, sosem fogok arra panaszkodni, hogy elhanyagolsz. Ha megmondtad volna idejekorán, hogy bármi dolgod van, a felét máris elvégezted volna; most pedig kettőzött erővel kell pótolnod az elvesztegetett időt. Mondd meg, mi a dolgod, és én a hajcsárod leszek, nem pedig dolgaidnak kerékkötője. - Nem, nem - csökönyösködött ez a hajlíthatatlan ember -, haza kell menned, Helen; szükségem van arra a megnyugtató tudatra, hogy biztonságban, kényelemben vagy, ha messze is. Szemed csillogása megfakult, s orcádról eltűnt az a gyengéd, finom pír.

135

- Csak azért, mert sok volt a mulatságból meg a fáradságból. - Nem azért, hidd el nekem; a londoni levegő az oka: epedsz már vidéki otthonod üde szellői után, s két nap sem telik belé, lehelheted is már. És ne feledd az állapotodat, legdrágább Helen; tudod jól, hogy a te egészségedtől függ jövendő reménységünknek az egészsége is, ha ugyan nem az élete. - Tehát szabadulni akarsz tőlem? - Úgy bizony; s magam viszlek haza Grassdale-be, aztán visszajövök. Alig egy hétig leszek távol, vagy legfeljebb kettőig. - Ha mennem kell, egyedül megyek: ha maradnod kell, kár az idődet az oda-vissza utazásra fecsérelni. Neki azonban sehogy sem tetszett a gondolat, hogy egyedül küldjön utamra. - Ugyan, micsoda tehetetlen teremtésnek gondolsz te engem - válaszoltam -; nem bízol abban, hogy a tulajdon hintónkban meg tudok tenni száz mérföldet, a tulajdon inasunkkal meg a komornámmal? Ha velem jössz, visszatartalak a munkádtól. De mondd csak, Arthur, mi ez a halaszthatatlan dolog, s eddig vajon miért nem említetted? - Semmiség, csak az ügyvédemmel kell tanácskoznom - felelte, aztán holmi földdarabról beszélt, amit el akar adni, hogy a birtokát terhelő jelzálog egy részétől szabadulhasson; de vagy a beszámolója volt egy kissé zavaros, vagy az én felfogásom tompa, mert sehogy sem értettem, miért tartja mindez az én távozásom után még két hétig a városban. Még kevésbé értem, hogyan tarthatja ott egy hónapig - hiszen közel ennyi idő telt el azóta, hogy ott hagytam, s még semmi jele annak, hogy haza akarna térni. Minden levelében azt ígéri, hogy néhány nap múlva itt lesz velem, s minden alkalommal rászed - vagy rászedi önmagát. Mentségei homályosak és elégtelenek. Nem kételkedhetem benne, hogy ismét a régi cimborái közt van - ó, miért is hagytam ott! Bárcsak... ó, hogy kívánom, bárcsak hazatérne! Június 29. Arthur még nem jött meg; és hosszú napok óta hiába lesem, hiába várom a levelét. Ha ír, mindig kedves a levele - ha szép szavaktól és becéző jelzőktől függ a kedvesség -, de igen rövid, tele üres kifogásokkal és ígéretekkel, amelyekben nem hiszek; és mégis milyen szorongva várom! Milyen izgatottan bontok fel és milyen mohón falok egy-egy sebtében firkantott kis választ három-négy hosszú, addig megválaszolatlan levelemre! Ó, milyen kegyetlen, hogy ilyen sokáig magamra hagy! Tudja, hogy nincs más, akihez szólhatnék, csak Rachel, mert itt nincs szomszédunk Hargrave-éken kívül, akiknek a házát épp csak homályosan látom innen az emeleti ablakomból: ott bújik meg a völgyön túl, az alacsony, erdős dombok között. Örültem, amikor megtudtam, hogy Milicent oly közel lakik hozzánk, és a társasága vigasztalásomra volna most, csakhogy Milicent még fent van a városban az édesanyjával: házukban nincs más, csak a kis Esther és francia nevelőnője, mert Walter mindig távol van. Londonban találkoztam a férfiúi erények e mintaképével: alig hinném, hogy rászolgál anyjának és húgának dicsőítésére, habár barátságosabbnak és kellemesebbnek mutatkozott, mint Lord Lowborough, őszintébbnek és emelkedettebb gondolkodásúnak, mint Mr. Grimsby, és udvariasabbnak és úribb modorúnak, mint Mr. Hattersley, az egyetlen, akit Arthur rajtuk kívül még méltónak tartott arra, hogy bemutassa. - Ó, Arthur, miért nem jössz! Miért nem írsz legalább! Az egészségemet emlegetted - hogyan várhatod el, hogy visszanyerjem színemet és életerőmet itthon, amikor napról napra jobban sorvaszt a magány és a nyughatatlan szorongás? Megérdemelnéd, hogy arra térj haza: szépségem
136

egészen elhervadt. Megkérlelném bácsikámat és nénémet vagy a bátyámat, hogy jöjjenek el hozzám, de nem akarok nekik a magányomról panaszkodni - és bizony a magány a legcsekélyebb oka minden szenvedésemnek, mert ugyan mit csinál ő - mi tartja távol tőlem? Ez a minduntalan visszatérő kérdés és a szörnyű sejtelmek kergetnek az őrületbe. Július 3. Legutóbbi keserű levelem végre választ csikart ki tőle, méghozzá hosszabbat, mint rendesen; de még most sem tudom, mit okoskodjam ki belőle. Játékosan szid legutóbbi kirohanásom epés és ecetes hangjáért; fogalmam sem lehet arról, írja, hogy miféle sokrétű elfoglaltság tartja távol, de azt bizonygatja, hogy mindennek ellenére a jövő hét végén már velem lesz; habár az ő körülményei között az ember képtelen visszatérésének napját pontosan leszögezni; egyben a türelemnek, „minden női erények legfontosabbjának” gyakorlására buzdít, és felszólít, hogy ne feledjem a mondást: „Távollét fűti a szívet.” Merítsek vigaszt abból a megnyugtató tudatból, hogy minél tovább marad távol, annál jobban fog szeretni, amikor hazatér; s kéri, hogy amíg haza nem tér, írjak neki továbbra is kimerítően, mert habár ő olykor túlságosan lusta és gyakran túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy nyomban megválaszolja a leveleimet, naponta szeret kapni egyet, és ha valóra váltom fenyegetésemet, és látszólagos hanyagságát azzal büntetem, hogy többé nem írok, haragjában mindent megtesz, hogy elfeledjem. Levelében a következő hírt közli szegény Milicent Hargrave-ről: „Kis barátnőd, Milicent, minden bizonnyal hamarosan követi példádat, és magára veszi a házasság igáját egy barátom oldalán. Mint tudod, Hattersley még nem váltotta valóra szörnyű fenyegetését, hogy értékes személyét az első hajadon lába elé veti, aki hajlandó gyengéd szívvel viseltetni iránta; szentül eltökélte azonban, hogy még ez évben belép a házasemberek sorába. »Csak éppen, mondta nekem, olyasvalakit kell keresnem, aki mindenben hagyja, hogy a magam feje szerint menjek - nem úgy, mint a te feleséged, Huntingdon; elbájoló teremtés, de úgy nézem, akaratos is, és alkalomadtán házsártos is tud lenni. (Igazad van, öregem, gondoltam, de nem mondtam.) Nekem valami derék, békés lélek kell, aki hagyja, hogy menjek, amerre kedvem tartja, tegyem, ami tetszik, ha otthon ülök, ha elmaradok, s nincs egy rossz szava, nem is panaszkodik; mert én bizony nem állhatom, ha zaklatnak.« Nos, mondtam erre, én ismerek valakit, aki szakasztott olyan, amilyen neked kell, ha nem zavar, hogy nincs pénze, ez pedig nem más, mint Hargrave húga, Milicent. Megkért, hogy haladéktalanul mutassam be, mert neki, úgymond, van mit a tejbe aprítania - vagyis lesz, ha az öregúr elszánja magát, hogy távozik a színről. Látod hát, Helen, milyen jól nyélbe ütöttem ezt a dolgot a te barátnőd meg az én barátom között.” Szegény Milicent! De sehogy sem tudom elképzelni, hogy valaha is hajlandó legyen ilyen kérőnek igent mondani - aki a férfiideáljával, akit szeretni és tisztelni tudna, oly nagyon ellentétes. 5-én Ó, jaj! Tévedtem. Ma reggel hosszú levelet kaptam Milicenttől, amelyben megírja, hogy máris megtörtént az eljegyzés, és valószínűleg még ebben a hónapban összeházasodnak. „Nem is tudom, mit mondjak róla - írja -, sem azt, hogy mit gondoljak. Az igazat megvallva, Helen, sehogy sem tetszik nekem a gondolat. Ha Mr. Hattersley felesége leszek, meg kell próbálnom szeretni őt; és meg is próbálom, amennyire tőlem telik; de egyelőre nem sokat haladtam; s az esetnek az a legijesztőbb tünete, hogy minél messzebb van tőlem, annál jobban kedvelem: megrémít nyersesége és különös, hetvenkedő modora, és rettegek a gondolattól, hogy a felesége legyek. »Akkor miért mondtál igent?« - kérdezheted erre, csakhogy én nem
137

tudom, hogy igent mondtam-e; mama azonban azt mondja, hogy igent mondtam, és láthatólag így gondolja Mr. Hattersley is. Annyi bizonyos, hogy nem volt szándékomban; de nem mertem kereken elutasítani, mert féltem, hogy mama szomorú lesz és megharagszik (mivel tudom, ő azt kívánta, hogy menjek nőül Mr. Hattersleyhez), én meg először mamával szerettem volna beszélni a dologról, úgyhogy Mr. Hattersleynek, úgy véltem, kitérő, féligmeddig tagadó választ adtam; mama szerint azonban ez felért az igennel, és Mr. Hattersley nagyon szeszélyesnek gondol majd, ha megpróbálom visszavonni - és én igazán annyira zavart és rémült voltam abban a pillanatban, hogy nem is igen tudom, mit mondtam. Amikor pedig legközelebb találkoztunk, máris olyan bizalmasan kezelt, mint eljegyzett menyasszonyát, és nyomban nekilátott, hogy a dolgokat mamával megbeszélje. Akkor nem volt kellő bátorságom, hogy ellentmondjak neki - és most hogyan is tehetném? Nem lehet: azt hihetnék, hogy megbolondultam. Meg aztán mama annyira örül ennek a házasságnak; meg van róla győződve, hogy nagyon ügyesen járt el az érdekemben; és nem visz rá a lélek, hogy csalódást okozzak neki. Néha ellenkezem, és érzéseimről beszélek mamának, de el sem tudod képzelni, miket válaszol. Mint tudod, Mr. Hattersley egy gazdag bankár fia, s mivel Esthernek és nekem nincs vagyonunk, és Walternek is igen kevés, drága mamánk roppantul szeretné, ha mindannyian jól házasodnánk, vagyis gazdagon - én nem így képzelem el a jó házasságot, de mama a legjobbat akarja. Azt mondja, ha jól ad férjhez, nagy megkönnyebbülés lesz neki; és megnyugtat, hogy a családnak éppúgy hasznára lesz, mint nekem. Még Walter is örül, és amikor bevallottam neki vonakodásomat, gyerekes ostobaságnak minősítette. Szerinted is ostobaság, Helen? Nem bánnám, ha csak halványan is remélhetném, hogy egyszer talán még szeretni és csodálni tudom majd őt - de nem hiszek ebben. Semmi sincs benne, amit becsülni vagy szeretni lehetne, oly szöges ellentétben áll mindennel, amilyennek a férjemet képzeltem. Nagyon kérlek, írj nekem, és próbálj bátorítani. Ne igyekezz lebeszélni, mert sorsom elvégeztetett: körülöttem megkezdődtek már a nagy esemény előkészületei; és ne szólj egy rossz szót se Mr. Hattersleyre, mert jó véleménnyel akarok lenni róla; igaz, én magam is ellene szóltam, de most történt utoljára; ezután soha többé nem engedem meg magamnak, hogy egyetlen rossz szót is szóljak róla, akármennyire rászolgál is látszólag; s ha bárki sértően merészel beszélni arról a férfiról, akit ígéretemhez híven szeretni és tisztelni tartozom, akinek engedelmeskednem kell - számoljon haragommal. Végtére azt hiszem, van ő is olyan jó, mint Mr. Huntingdon, ha ugyan nem jobb; te pedig szereted a férjed, és boldognak és elégedettnek látszol; és talán még nekem is sikerülhet. Ha tudod, mondd, kérlek, hogy Mr. Hattersley különb, mint amilyennek látszik - hogy becsületes, tisztességes és nyíltszívű -, egyszóval valóságos csiszolatlan gyémánt. Lehet, hogy valóban az, de én nem ismerem. Én csak a külsejét ismerem, meg azt, ami, remélem, a legrosszabb oldala.” Majd így zárja levelét: „Isten veled, drága Helen, aggodalmasan várom tanácsodat - de ügyelj, hogy megfelelő legyen!” Ó, jaj! Szegény Milicent, mivel is bátoríthatnálak? Vagy miféle tanácsot adhatnék neked hacsak azt nem, hogy jobb, ha most állsz a sarkadra, még ha ezzel csalódást okozol is édesanyádnak, bátyádnak és kérődnek, és megharagítod őket, mintsem hogy eljövendő életedet boldogtalanságnak és hiú bánatnak áldozd? 13-a, szombat Eltelt a hét, és Arthur nem jött meg. Elmúlik az édes nyár, és egy leheletnyi örömöt nem hoz nekem, hasznot neki. Én pedig úgy vártam ezt az évszakot, azzal az együgyű, csalóka reménnyel, hogy együtt élvezhetjük majd az édességét; s hogy Isten segedelmével és a magam erőfeszítése révén ez majd hozzájárul Arthur lelki emelkedéséhez, ízlése kifinomulásához, hogy kellőleg értékelhesse a természet, a békesség és a szent szerelem üdvös és tiszta örömét.
138

De most, amikor este figyelem, mint süllyed nyugodtan a kerek, vörös nap a távoli erdős dombok mögé, azok meg elalusznak meleg, vörös-arany párájában, én csak arra gondolok, hogy megint egy szép nap veszett el számára és számomra; és hogy reggel, amikor felserkenek a verebek rebbenésére, csiripelésére, a fecskék víg csivitelésére - mind azon buzgólkodik, hogy fiókáit etesse, s mindnek átjárja az élet és az öröm azt a kicsiny testét -, kinyitom az ablakot, hogy belélegezzem a balzsamos, lelket üdítő levegőt, s kinézek a szép tájra, amint kacag a harmatos napfényben - nagyon is gyakran gyalázom meg ezt a nagyszerű látványt a hálátlan boldogtalanság könnyeivel, mert Arthur nem érezheti áldásos hatását; és amikor az erdőben bolyongok, s utamat mosolygó kis vadvirágok szegélyezik, vagy amikor a víz partján ülök terebélyes kőrisfáink árnyékában, s ágaik szelíden imbolyognak a sátras lombozatuk közt suttogó, könnyű nyári szellőben - fülemet eltölti a rovarok álmosító zöngésével elvegyülő halk zene, szemem az előttem elterülő tavacska tükörsima felszínén kószál elmerengve; a partján sűrű fák, némelyik kecsesen lehajlik, hogy csókkal illesse a vizet, mások felemelik a magasba pompás fejüket, ám karjukat kiterjesztik a víztükör fölé, s amaz sima mélységében híven tükrözi mindet - habár olykor a képet meg-megtöri a fürge vízibogarak játéka, s néha, egy pillanatra, reszkető darabokra töri az átsuhanó szellő, amely nyersen végigsöpör a felszínen -: még sincsen örömöm; mert minél nagyobb boldogságot terít elém a természet, annál keservesebben panaszolom, hogy ő nincs itt, és nem ízlelheti; minél nagyobb gyönyörűséget élvezhetnénk együtt, annál súlyosabban nehezedik rám nyomorult magányunk (magányunk, igen, hisz ő is megsínyli, ha nem tudja is); és minél jobban elandalodnak érzékeim, annál nagyobb bánat nyomasztja szívemet, hisz ott van őnála, bezárva London füstjébe és porába bezárva tán a gyűlöletes klub négy fala közé. Ám mindenekfölött este, amikor magányos hálószobámba lépek, s kitekintek a nyáréji holdra, az Ég kegyes urára, ahogy ott lebeg felettem a kék-fekete boltozaton, s ezüst fényének árjában füröszti a parkot, az erdőt és a vizet, oly tisztán, békésen, oly mennyeien: ekkor gondolom: „Hol van most ő? Mit csinál e pillanatban? Fogalma sincs e mennyei képről; a cimboráival tivornyázik talán...” - Istenem segítsen - ez már sok, nagyon sok! 23-án Hála az Égnek, végre megérkezett! De mennyire megváltozott! Ingerült és ideges, egykedvű és erőtlen, szépsége megfogyatkozott, életkedve, elevensége eltűnt nyomtalanul. Se szóval, se pillantással nem korholtam; még csak meg sem kérdeztem, hogy mit csinált. Nem venném a szívemre, mert azt hiszem, szégyelli magát - s ha kérdezősködöm, fájdalmat okozok mindkettőnknek. Elnézésem a tetszésére szolgál - már-már azt kell hinnem, meg is hatja. Azt mondja, örül, hogy ismét itthon lehet, s Isten a tudója, mennyire örülök én, hogy visszakaptam, még ilyen állapotban is. Szinte az egész napot a heverőn tölti; s én óraszámra zongorázom és énekelek neki. Megírom a leveleit, teljesítem minden kívánságát; olykor felolvasok neki, olykor mesélek, olykor pedig csak ülök mellette, és szótlan cirógatással vigasztalom. Nem érdemli meg, jól tudom; s félek, elkényeztetem; de most az egyszer megbocsátok neki őszintén, tiszta szívből. Rá akarom venni, hogy elszégyellje magát, és erényes útra térjen, és soha többé nem engedem, hogy elhagyjon megint. Örömére szolgál a figyelmem - talán még hálás is érte. Szereti, ha mellette vagyok; s habár nyűgös és ingerült cselédeivel meg a kutyáival, velem gyengéd és szelíd. Mivé lenne, ha nem lesném éberen minden kívánságát, s ha gondosan el nem kerülném, hogy bármit tegyek, ami ha még oly csekély okkal is, de zavarhatja vagy ingerelheti - meg nem mondhatom. Mily hevesen kívánom, bárcsak volna méltó e gondoskodásra! Az este ott ültem mellette, fejét az ölembe vontam, ujjaimmal végigszántottam gyönyörű fürtjeit, s e gondolattól kicsordultak

139

szememből a bánat könnyei - mint oly gyakran mostanában; ám ez alkalommal az arcára hullt egy könnycsepp, megérezte, és feltekintett. Mosolygott, de ebben nem volt semmi sértő. - Drága Helen! - szólalt meg. - Miért sírsz? Tudod, hogy szeretlek (és lázas ajkát kezemre szorította), s mit kívánhatsz még ezenfelül? - Csak azt, Arthur, hogy magadat is szeresd oly híven és igazul, ahogy én szeretlek. - Az aztán nehéz volna! - felelte, és gyengéden megszorította kezemet. Augusztus 24. Arthur megint a régi; élettől duzzadó és vakmerő, testben-lélekben könnyelmű, nyughatatlan; türelmetlen és követelőző, mint egy elkényeztetett gyerek, s majdnem annyira komisz, kivált ha szobafogságban tartja a rossz idő. Bárcsak volna valami dolga, hasznos munka, hivatás bármi, hogy elfoglalja naponta néhány óra hosszat a fejét vagy a kezét, s másra is gondolhatna, nem csupán a szórakozásra. Ha játszana a vidéki urat, s gondját viselné a gazdaságnak csakhogy ahhoz nem ért, s nem is hajlandó gondolni vele -, vagy ha irodalmi tanulmányokkal foglalná el magát, vagy megtanulna rajzolni vagy zongorázni - hisz annyira szereti a zenét, s gyakran igyekszem rávenni, hogy zongorázni tanuljon, ám túlságosan is lusta az efféle vállalkozáshoz: akadályok leküzdése végett megerőltetni magát éppoly idegen tőle, mint természetes étvágyát kordába fogni, s e két dolog viszi majd a romlásba. Mindkettőt nyers és gondatlan apjának s az esztelenül elnéző anyának a rovására írom. Ha én anya leszek, buzgón igyekszem küzdeni a mindent elnézés vétke ellen. Nem nevezhetem szelídebb névvel, ha arra gondolok, micsoda bűnöknek lehet a kútforrása. Szerencsére hamarosan itt lesz a vadászidény, és akkor, ha az idő is engedi, kellő elfoglaltságot talál majd a fácánok és foglyok kergetésében és pusztításában; fajd nincs minálunk, különben már most is elfoglalhatná magát ahelyett, hogy az akácfa alatt heverve tépdesné szegény Villám fülét. De azt mondja, egyedül vadászni unalmas; kell egy-két barát, hogy a segítségére legyen. - De legyenek akkor tűrhetően tisztességesek, Arthur - mondottam erre én. Ha csak a „barát” szót hallom a szájából, beleborzongok: tudom, néhány „barátja” bírta rá, hogy maradjon Londonban, amikor én hazatértem, s azok tartották távol ilyen soká - igen, abból, amit óvatlanul elárult, vagy amire olykor-olykor utalt, nem kételkedhetem, hogy gyakran megmutatta a leveleimet nekik, hadd lássák, mennyire szívén viseli a sorsát szerető hitvese, és mily hevesen fájlalja a távollétét; s hogy ők bírták rá hétről hétre, hogy tovább maradjon, s hogy mindennemű kicsapongásba vetette magát, hogy ki ne nevessék, mint holmi papucsférjet, s talán hogy megmutassa, milyen messzire merészkedhetik anélkül, hogy megrendítené a hű teremtés odaadó ragaszkodását. Gyűlöletes gondolat, de azt kell hinnem, hogy igaz. - Nos - felelte -, úgy gondoltam, Lord Lowborough lesz az egyik; csakhogy őt meg nem kaphatjuk semmi mód a jobbik fele, vagyis közös barátnénk, Annabella nélkül: meg kell hát hívnunk mind a kettejüket. Ugye, nem félsz tőle, Helen? - kérdezte, és a szeme gonoszkodva csillogott. - Dehogy félek - feleltem. - Miért félnék? És rajta kívül kit? - Először is Hargrave-et... szívesen jön majd, habár itt a háza a közelben, csakhogy neki kicsiny a vadászterülete, mi meg, ha kedvünk tartja, átcsaphatunk oda, s ő tökéletesen tiszteletre méltó hölgyek társaságába illő férfiú, ugye, tudod, Helen, aztán, úgy gondolom, Grimsbyt is; derék, csöndes fickó... remélem, nincs kifogásod Grimsby ellen? - Ki nem állhatom; de ha úgy akarod, egy darabig megpróbálom elviselni a jelenlétét.
140

- Merő előítélet, Helen, jellegzetes női ellenérzés. - Nem; szilárd alapom van rá, hogy ne kedveljem. És ez volna mind? - Igen, alighanem. Hattersleyt nagyon is elfoglalja a turbékolás ifjú nejével, nincs ideje most puskákra és kutyákra - felelte Arthur. S erről jut eszembe: Milicenttől több levelet kaptam az esküvője óta; egészen megbékült a sorsával, vagy legalábbis erről igyekszik meggyőzni magát. Azt állítja, hogy számtalan erényt és jó tulajdonságot fedezett fel a férjében, amelyek némelyikét, tartok tőle, pártatlanabb szem aligha látná meg, ha mégoly tüzetesen keresné is; és most, hogy hozzászokott Hattersley harsány hangjához s nyers, bárdolatlan modorához, semmiféle nehézséget nem talál abban, úgymond, hogy szeresse is, ahogy feleséghez illik, és kérve kér, égetném el azt a levelet, amelyben oly meggondolatlanul emlegeti. Bízom benne tehát, hogy Milicent még boldog lehet; ám az tökéletesen a tulajdon szívjóságának lesz a jutalma; mert ha úgy dönt, hogy a sors avagy anyja világi hiúsága áldozatának tekinti magát, ugyancsak boldogtalan lehetne; s ha arra nem indítja a kötelesség, hogy minden igyekezetével megszeresse az urát, kétségtelenül gyűlölné élete végezetéig.

141

HUSZONHATODIK FEJEZET Szeptember 23. Három hete érkeztek meg a vendégeink. Lord és Lady Lowborough immár nyolc hónapja házasok; s a hölgy becsületére legyen mondva, a férjét mintha kicserélték volna; külseje, hangulata, vérmérséklete, mind láthatólag megjavult, amióta nem láttam. De azért még van tere további javulásnak. Nem mindig vidám, nem mindig elégedett, és a hölgy gyakran panaszkodik férje rosszkedvére, holott azzal éppen neki volna a legkevésbé szabad vádolnia, hiszen sosem irányul őellene, hacsak úgy nem viselkedik, hogy az egy szentet is kihozna a sodrából. A lord még most is imádja, és a világ végére is elzarándokolna a kedvéért. Őladysége tudatában van hatalmának, és él is vele; mivel azonban jól tudja, hogy hízelgéssel, édesgetéssel többet elérhet, mint parancsolgatással, igen bölcsen szép szóval és kedveskedéssel enyhíti zsarnokságát, úgyhogy őlordsága boldog és szerencsés embernek érezheti magát. Csakhogy kitalált Őladysége egy olyan kínzási módot, amelynek magam is szenvedő alanya vagyok vagy lehetnék, ha hajlandó volnék annak tekinteni magamat. Ez pedig abból áll, hogy, ha nem is nagyon szembeszökően, de leplezetlenül kacérkodik Mr. Huntingdonnal, aki egész szívesen szegődik a játszótársául; én azonban nem aggódom emiatt, hiszen tudom, Arthurnál pusztán hiúság az egész, meg valami komisz vágy, hogy a féltékenységemet felkeltse, s talán hogy a barátját gyötörje; a hölgynek is kétségtelenül hasonlóak az indítékai, csak éppen az ő hadmozdulataiban több a rosszindulat és kevesebb a játékosság. Ezért nyilvánvalóan azt kívánja az érdekem, hogy csalódást okozzak mindkettejüknek, mégpedig oly módon, hogy rendíthetetlenül megőrzöm derűs nyugalmamat; s ennek jegyében igyekszem a legnagyobb bizalmat tanúsítani férjem és a legnagyobb közönyt vonzó vendégem mesterkedése iránt. Az előzőnek csupán egy ízben tettem szemrehányást, méghozzá egy este, amikor mindketten kiváltképp ingerlően viselkedtek, és Arthur kinevette Lord Lowborough-t levert és aggodalmas arckifejezése miatt; ekkor valóban jócskán akadt mondanivalóm a tárgyról, és ugyancsak szigorúan megróttam; ő azonban csak nevetett, mondván: - Együtt érzel vele, Helen, igaz? - Mindenkivel együtt érzek, akivel igazságtalanul bánnak - feleltem -, és együtt érzek azokkal is, akik megsértik őket. - Helen, hiszen te éppolyan féltékeny vagy, akárcsak ő! - kiáltott fel Arthur, és még harsányabban hahotázott; képtelen voltam meggyőzni róla, hogy téved. Azóta tehát óvakodom attól, hogy egyáltalán szóvá tegyem a dolgot, és hagyom, hogy Lord Lowborough törődjék magával legjobb képessége szerint. Vagy nincs annyi esze, vagy nem elég erős ahhoz, hogy kövesse példámat, bár igazán igyekszik tőle telhetőleg leplezni rossz érzését; hanem az arcán csak kiütközik, ingerültsége is ki-kibukkan időnként, habár nyílt neheztelést nem tanúsít addig ők ketten sosem merészkednek. Hanem azt meg kell vallanom, hogy olykor, igenis, féltékeny vagyok - milyen fájdalmasan, milyen keservesen -, amikor Lady Lowborough énekel és zongorázik neki, ő pedig a zongorára könyököl, és nagy tetszéssel csügg a hölgy hangján; mert tudom, hogy akkor szívéből élvezi, s nekem nincs hatalmamban, hogy hasonló lelkesedést keltsek benne. Egyszerű dalaim elszórakoztatják, de ehhez fogható élvezetben nem részesítik.

142

28-án Tegnap valamennyien elmentünk a Ligetbe, Mr. Hargrave otthonába, melynek oly ritkán néz feléje. Édesanyja gyakran hív meg bennünket, hogy így drága Walterje társaságát is élvezhesse; ez alkalommal vacsorát adott a tiszteletünkre, a környékbeli nemesség valamennyi tagja hivatalos volt, akit csak Mrs. Hargrave elérhetett. Igen elegáns estély volt; ám akaratom ellenére mindig azon kellett tűnődnöm, vajon mennyibe kerülhetett. Nem kedvelem Mrs. Hargrave-et. Rideg, nagyralátó, világias gondolkodású asszony. Van annyi pénze, hogy igen kényelmesen élhetne, ha bölcsen tudná felhasználni, s ha megtanította volna rá a fiát is; ő azonban arra törekszik, hogy a látszatot fenntartsa azzal a hitvány gőggel, amely úgy őrizkedik a szegénység látszatától, mint holmi szégyenletes bűntől. Kiszipolyozza bérlőit, sanyargatja cselédeit, s még leányait és önmagát is megfosztja az élet kényelmeitől, mert külsőségek tekintetében nem hajlandó átengedni a pálmát azoknak, akik nála háromszor gazdagabbak; s mindenekfölött, mert azt akarja, hogy imádott fiának módja legyen „emelt fővel érintkezni az ország legnagyobb uraival”. Ugyanaz a fiú bizonyára költséges szokásoknak hódol - nem szórja két kézzel a pénzt, nem rabja érzéki élvezeteknek, de „szereti mindennek megadni a módját”, és bizonyos mértékig enged az ifjúság csábításának - nem annyira a maga ízlésének kielégítésére, hanem hogy fenntartsa világfi hírnevét, s cimborái is derék fickónak tartsák; önzőbb annál, hogysem tekintetbe vegye, mennyi kényelmet teremthetne szerető édesanyja és húgai számára azzal a pénzzel, amit így magára pazarol, amíg ők egyszer egy évben, a városba felmenet, nagy nehezen tudnak csak tisztes módon megjelenni; azzal ő már nemigen törődik, hogyan verik a fogukhoz a garast, hogyan küszködnek odahaza. Kemény ítélet ez a „drága, nemes lelkű, bőkezű Walter”-ről, de sajnos, túlságosan is igaz. Mrs. Hargrave mindig is aggályosan igyekezett, hogy jól adja férjhez leányait, s ez részben az oka, részben az eredménye ezeknek a tévedéseknek: a nagyvilágban méltóképp megjelenni, leányait ott előnyös színben mutogatni - ezáltal reméli, hogy jobb lehetőségeket teremthet a számukra; s mivel valóságos lehetőségein felül költekezik, s ennyit fecsérel a bátyjukra, leányait megrövidíti; s félő volt, hogy a nyakán maradnak. Szegény Milicent alighanem már áldozatául esett e tévúton járó anya mesterkedéseinek, aki pedig nem győzi dicsérni önmagát, hogy ily kielégítően teljesítette anyai kötelességét, és reméli, hogy hasonlóan járhat majd el Esther esetében is. De Esther még gyerek - vidám, kis tizennégy esztendős süldő leány: becsületes, ártatlan és egyszerű, akár a nővére; ám nem könnyű megfélemlíteni, s anyjának alighanem nehéz dolga lesz, ha őt is a maga céljainak szolgálatába akarja törni.

143

HUSZONHETEDIK FEJEZET Negyedikén este történt, kevéssel tea után. Annabella zongorázott és énekelt, Arthur pedig, mint rendesen, mellette állt; Annabella befejezte a dalt, de ott ült még a zongoránál; Arthur a széke támlája fölé hajolt, és míg alig hallható hangon társalogtak, Arthur arca igen szoros közelségben volt Annabelláéval. Lord Lowborough-ra néztem. A szoba túlsó végében beszélgetett Hargrave és Grimsby urakkal; láttam azonban, hogy hölgye és házigazdája felé gyors, türelmetlen pillantást vet, amely heves nyugtalanságról árulkodott; mire Grimsby elmosolyodott. Elhatároztam, hogy félbeszakítom a tête-à-tête-et, felálltam, a kottaállványon kiválasztottam egy kottát, és a zongorához léptem, mert meg akartam kérni a hölgyet: játssza el; de szótlanul megtorpantam, amikor megláttam, hogy kipirult az arca, és ujjongó mosollyal hallgatja Arthur halk suttogását, kezét pedig nyugodtan átengedi Arthur szorításának. A vér előbb szívembe, majd fejembe tolult; mert több is volt még: közeledésemkor Arthur gyors pillantást vetett vállán át a szobában jelenlevő többiek felé, majd az ellenállást nem tanúsító kezet forrón ajkához szorította. Amikor felemelte tekintetét, megpillantott, s menten lenézett megint, zavartan és bosszúsan. Annabella is meglátott, és kihívó pillantással állta a tekintetemet. A kottát a zongorára tettem, és otthagytam őket. Betegnek éreztem magam; de nem hagytam el a szobát: szerencsére későre járt már, remélhettem, hogy a társaság hamarosan feloszlik. A tűzhöz léptem; fejemet a kandallópárkányra hajtottam. Egy-két perc elteltével valaki megkérdezte, rosszul érzem-e magam. Nem feleltem; valójában nem is hallottam, mit mondanak; csak felpillantottam gépiesen, és megláttam, hogy Mr. Hargrave áll mellettem a szőnyegen. - Hozzak kegyednek egy pohár bort? - kérdezte. - Köszönöm, nem - feleltem, majd elfordultam tőle, és körülnéztem. Lady Lowborough a férje mellett állt, az ülő lord fölé hajolt, kezét a vállára tette, és halkan, mosolyogva beszélt hozzá; Arthur pedig az asztalánál állva lapozgatott egy metszetkötetet. Leültem a legközelebbi székre; Mr. Hargrave pedig, látva, hogy szolgálataira nem tartanak igényt, józan belátással visszavonult. A társaság hamarosan feloszlott, és miközben a vendégek visszavonultak szobájukba, Arthur magabiztos mosollyal közeledett felém. - Nagyon haragszol, Helen? - suttogta. - Ez nem tréfa, Arthur - mondtam komolyan, de oly nyugodtan, amennyire csak telt tőlem -, hacsak tréfának nem veszed azt, ha örökre elveszíted vonzalmamat. - Micsoda keserű hang! - kiáltott fel kacagva, és két kézzel megragadta kezemet; én azonban felháborodva elrántottam - szinte undorral, mert Arthur láthatólag a bor hatása alatt állt. - Akkor térdre kell ereszkednem - mondta; elém térdelt, összekulcsolt kezét színlelt alázattal az égre emelte, és így rimánkodott: - Bocsáss meg, Helen! Drága Helen, bocsáss meg, és nem teszem soha többé! - majd arcát zsebkendőjébe temette, és hangos zokogást mímelt. Magára hagytam e foglalatosság közepette, fogtam a gyertyámat, halkan kisurrantam a szobából, és amilyen gyorsan csak tudtam, felsiettem az emeletre. Arthur azonban csakhamar észrevette, hogy otthagytam, utánam rohant, karjába kapott, épp amikor beléptem hálószobámba, és az ajtót be akartam csukni az orra előtt.

144

- Istenemre, most nem menekülsz előlem! - kiáltotta. Feldúlt lelkiállapotom azonban megrémítette, és kérlelt, ne lovaljam magam ilyen dühbe; falfehér az arcom, mondotta, s ha így folytatom, megölöm magam. - Akkor eressz el - suttogtam; ő pedig azon nyomban elengedett - s okosan is tette, mert valóban dühroham fogott el. A karosszékbe rogytam, és igyekeztem úrrá lenni magamon, mert nyugodtan akartam Arthurral beszélni. Mellettem állt, de néhány pillanatig nem mert sem megérinteni, sem megszólalni; majd kissé közelebb lépett, és fél térdre ereszkedett - nem tettetett alázattal, hanem hogy közelebb legyen hozzám -, fél kézzel a szék karfájára támaszkodott, és halkan megszólalt: - Ostobaság az egész, Helen... puszta tréfa, semmiség... kár egyetlen gondolatot is vesztegetni rá. Hát soha nem tanulod meg - folytatta immár bátrabban -, hogy énmiattam nem kell félned? Hogy feltétlenül és csakis téged szeretlek? Ha pedig mégis megesik - tette hozzá bujkáló mosollyal -, hogy egy gondolatom olykor másnak is jut, annyit megengedhetsz, hisz az efféle képzelmek múlandók, akár a világ, míg az irántad érzett szerelmem folytonos lánggal ég, örökké, akár a nap. Te szertelen kis zsarnok, hát még ez sem... - Maradj csendben egy percig, Arthur, kérlek - mondtam -, és figyelj rám, s ne hidd, hogy csak tombolok féltékenységemben: tökéletesen nyugodt vagyok. Fogd csak meg a kezemet - és komolyan feléje nyújtottam; de olyan eréllyel szorítottam meg az ő kezét, amely cáfolta állításomat, és Arthurt mosolygásra késztette. - Csak ne mosolyogjon, uram - szóltam, s még jobban szorítottam a kezét, és rezzenetlenül néztem rá, míg le nem sunyta a fejét. - Bizonyára nagyon szépnek találja, Mr. Huntingdon, ha azzal szórakozik, hogy felébreszti a féltékenységemet; csak arra ügyeljen, nehogy a gyűlöletemet ébressze fel helyette. S ha egyszer kioltja szerelmemet, nem lesz könnyű újra felélesztenie. - Ígérem, Helen, hogy többé nem vétkezem. De hidd el, semmit sem jelentett az egész. Túlságosan sok bort ittam, és jóformán nem voltam magamnál. - Gyakran iszol túlságosan sok bort; és én ezt a szokást is utálom. - Hangom hevessége hallatán meglepődve nézett fel. - Igen - folytattam. - Eddig még nem említettem, mert szégyelltem volna; most azonban megmondom, hogy nagyon bánt, sőt már-már undorít, ha engeded, hogy ez a szokás elhatalmaskodjék rajtad, ami meg is fog történni, ha idejében meg nem fékezed. Lady Lowborough iránti magatartásod azonban nem a bor következménye; és ma este nagyon is jól tudtad, mit csinálsz. - Nos, mondtam, hogy sajnálom - felelte inkább kelletlenül, mint bűnbánóan. - Mit akarsz még? - Persze: sajnálod, hogy megláttalak - feleltem hidegen. - Ha nem láttál volna meg - dörmögte, és tekintetét a szőnyegre szegezte -, most nem volna semmi baj. Azt hittem, menten meghasad a szívem; eltökélten visszafojtottam azonban érzelmeimet, és nyugodtan szóltam: - Azt gondolod? - Azt - felelte határozottan. - Végtére is mit tettem? Semmiség az egész, csak te akarsz mindenáron okot lelni a vádaskodásra és gyötrelemre. - Mit gondolna Lord Lowborough, a barátod, ha mindent tudna? Vagy mit gondolnál te magad, ha ő vagy akárki más ugyanezt a szerepet játszaná el velem, mint te Annabellával?

145

- Kiloccsantanám az agyát. - De hát akkor hogyan nevezheted semmiségnek azt a sértést, amelynek esetén te magad jogosnak vélnéd, hogy kiloccsantsd egy másik férfi agyvelejét? Semmiség volna packázni barátod érzelmeivel, az én érzelmeimmel, arra törekedni, hogy egy asszony szívét elfordítsd a férjétől, holott amaz többre tartja minden kincsnél, következésképpen nagyobb becstelenség elvenni tőle? Tréfa volna a házassági eskü; semmiség, ha kedvtelésből megszeged, s a másikat is kísértésbe viszed, hogy megtegye? Szerethetem azt a férfit, aki ilyet cselekszik, és hidegen azt állítja: semmiség?! - Te magad szeged meg a házassági esküt - mondta Arthur; méltatlankodva felállt, és fel-alá járkált a szobában. - Megfogadtad, hogy tisztelni fogsz, és engedelmeskedsz nekem, most pedig basáskodni akarsz fölöttem, fenyegetsz, vádolsz, és holmi útonállónál is komiszabbnak nevezel. Ha nem tekinteném az állapotodat, Helen, nem adnám meg magam ily jámborul. Nekem asszony nem fog diktálni, még akkor se, ha a feleségem. - Hát akkor mit csinálsz? Így folytatod, míg meg nem gyűlöllek, s akkor engem vádolsz, hogy megszegtem eskümet? Egy pillanatig hallgatott, csak azután felelt: - Sosem fogsz gyűlölni. - Visszatért, és elfoglalta iménti helyzetét a lábamnál, és hevesebben ismételte: - Nem tudnál gyűlölni, amíg én szeretlek. - De hogyan hihetem, hogy szeretsz, ha így viselkedel? Képzeld csak magadat az én helyembe: gondolnád-e, hogy szeretlek, ha így viselkedném? Hinnéd-e tiltakozásomat, becsülnél-e, bíznál-e bennem hasonló körülmények között? - Az egészen más - válaszolta Arthur. - A nőnek természete az állhatatosság, hogy csak egyet szeressen, csakis egyet, vakon, gyengéden, és örökké... Isten áldja meg a drága teremtéseket! És téged mindenekfelett... de legyen benned egy kis együttérzés irántunk, Helen; egy kicsivel több szabadságot engedélyezz, mert ahogy Shakespeare mondja: Mert vágyaink, fiú, bárhogy dicsekszünk, Csapongók, messze s többre szárnyalók. S hűségünk ingóbb, lengébb és mulandóbb Az asszonyénál.1 - Azt akarod ezzel mondani, hogy vágyaid már nem felém, hanem Lady Lowborough felé csaponganak? - Nem; az Ég a tanúm, hogy szememben ő por és hamu hozzád képest, és az is marad, hacsak a túlzott szigorúságoddal el nem kergetsz magadtól. Ő a föld leánya; te az Ég angyala vagy; csak ne légy túlságosan zord isteni mivoltodban, és ne feledd, hogy én szegény, gyarló halandó vagyok. Ejnye, no, Helen: hát nem bocsátanál meg? - kérdezte, gyengéden megfogta a kezemet, és ártatlan mosollyal nézett fel rám. - Ha megteszem, megint csak vétkezel. - Esküszöm a... - Ne esküdj; a szavadat is éppúgy elhiszem, mint az esküdet. Ó, bárcsak bízhatnék bármelyikben!
1

Vízkereszt, II. 4. (Radnóti Miklós fordítása) 146

- Tégy próbára, Helen: most ez egyszer bízzál bennem, bocsáss meg, és majd meglátod! No, mondd már, mert amíg ki nem mondod, a poklok minden kínját szenvedem. Nem mondtam ki, kezemet azonban a vállára tettem, és homlokon csókoltam, aztán kitört belőlem a sírás. Arthur gyengéden megölelt; és azóta jó barátok vagyunk. Az asztalnál tisztes mérsékletet tanúsít. Lady Lowborough-val illendően viselkedik. Az első napon annyira távol tartotta magát a hölgytől, amennyire a vendégszeretet durva megsértése nélkül tehette; azóta barátságos és udvarias, de semmi több - legalábbis az én jelenlétemben, de azt hiszem, máskor sem; Lady Lowborough ugyanis gőgös és rosszkedvű, a lord ellenben láthatóan vidámabb, házigazdájával pedig szívélyesebb, mint annak előtte. Hanem azért örülök majd, ha elmennek, mert olyan kevés bennem a szeretet Annabella iránt, hogy bizony nehezemre esik udvariasan viselkednem vele, pedig rajtam kívül ő lévén az egyetlen nő a társaságban, óhatatlanul sokat vagyunk együtt. Ha Mrs. Hargrave legközelebb meglátogat, valóságos megkönnyebbüléssel fogadom a jövetelét. Azt a gondolatot forgatom a fejemben, hogy megkérem Arthurt: hadd hívjam meg az idős hölgyet arra az időre, amíg a vendégeink itt vannak. Meg is teszem. Ő szíves figyelemnek tekinti majd, én pedig, bár a társaságát igen kevéssé élvezem, őszinte örömmel fogadom mint harmadikat Lady Lowborough és énközöttem. Amikor az emlékezetes szerencsétlen este másnapján először találkoztam a hölggyel, egy-két órával reggeli után, az urak szokásuk szerint megírták leveleiket, elolvasták az újságot, beszélgettek egy darabig, majd elmentek. Két-három percig némán ültünk. Annabella buzgón kézimunkázott, én pedig újra átfutottam az újságot, holott a lényegét már vagy húsz perce elolvastam. Kínosan zavaró pillanatokat éltem át, s azt gondoltam, ő még sokkal inkább; de úgy látszik, tévedtem. Hűvös magabiztossággal elmosolyodott, és így szólalt meg: - Igencsak jó hangulatban volt tegnap a férjed, Helen; gyakran megtörténik vele? Forrón szökött arcomba a vér; de jobb volt, hogyha Arthur viselkedését ennek tulajdonítja, mint bármi másnak. - Nem - feleltem -, és bízom benne, hogy nem is lesz többé soha. - Alaposan megdorgáltad, igaz? - Nem; csak megmondtam, hogy nem tetszik nekem ez a viselkedés, ő pedig megígérte, hogy máskor nem fordul elő. - Ugyancsak lehangoltnak látszott ma reggel - folytatta Annabella - és te, Helen: te meg sírtál, látom... ez a mi nagy mentsvárunk, igaz?... De nem fáj tőle a szemed? És úgy találod, hogy mindig beválik? - Én nem a hatás kedvéért sírok; fel sem foghatom, hogyan képes rá bárki. - Hát nem is tudom; még nem volt alkalmam kipróbálni; de azt hiszem, ha Lowborough ilyen illetlenségre vetemednék, őt ríkatnám meg. Nem csodálom, hogy dühös vagy: annyi biztos, én csekélyebb vétekért is úgy megleckéztetném a férjemet, hogy egyhamar el nem felejtené. No de ő soha ilyesmit nem csinál; sokkal jobban kordában tartom. - Nem gondolod, hogy túlbecsülöd a magad érdemét? Úgy hallom, Lord Lowborough már a házasságotok előtt is éppoly figyelemreméltóan mértékletes volt, mint most. - Ó, te a borra gondolsz... igen, ebben a tekintetben eléggé megbízható. Ami pedig azt illeti, hogy más nőre sandítana, nos, e tekintetben is megbízható, ameddig élek, mert még a földet is imádja, amin járok. - Valóban? És meg is érdemled?

147

- Hát ezt meg nem mondhatom: jól tudod, hogy esendők vagyunk mindannyian, Helen; egyikünk sem méltó az imádatra. Hanem te bizonyos vagy-e benne, hogy a te drága Huntingdonod megérdemli, hogy ennyire szeresd? Erre nem tudtam mit felelni. Forrt bennem a düh; de elfojtottam minden külső megnyilvánulását, ajkamba haraptam, és úgy tettem, mintha a kézimunkámat rendezném. Annabella élt előnyével. - Akárhogyan is - folytatta -, azzal a megnyugtató tudattal vigasztalódhatsz, hogy te méltó vagy mindarra a szerelemre, amellyel körülvesz. - Hízelegsz - mondtam -, annyi azonban bizonyos, hogy igyekszem méltónak bizonyulni rá. Ezután másra tereltem a szót.

148

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET December 25. Elmúlt karácsonykor menyasszony voltam, szívemben túlcsordult a jelen boldogsága, s eltöltötték a jövendő hő reményei - ha elegyedtek is némi félelemmel. Most feleség vagyok, boldogságom józanabb lett, ha el nem is pusztult; reményeim megfogyatkoztak, de nem hagytak el; félelmeim növekedtek, ha tökéletes igazolást nem nyertek is még; és, hála az Égnek, anya vagyok. Isten egy lelket küldött nekem, akit az Ég számára nevelhetek, s új és higgadtabb boldogsággal ajándékozott meg, és erőteljesebb reményekkel vigasztalásomra. 1823. december 25. Eltelt megint egy esztendő. Kis Arthurom él és virul. Egészséges, de nem vasgyúró, csupa szelíd játékosság és elevenség, máris szeretetteljes, s olyan indulatokra és érzelmekre fogékony, amelyeknek a kifejezésére szavai még csak sokára lesznek. Végre meghódította apja szívét; s most szüntelenül azon rettegek, hogy tönkre ne tegye őt apjának meggondolatlan engedékenysége. De őrizkednem kell tulajdon gyengeségemtől is, mert mostanáig nem tudtam, micsoda erős kísértés környékezi a szülőt, hogy elrontsa egyetlen gyermekét. Szükség van a vigaszra, amit a fiam jelent, hiszen (a néma papírnak megvallhatom) a férjemben igen kevés örömömet lelem. Még most is szeretem; és szeret ő is a maga módján de ó, milyen más ez, mint az a szerelem, amelyet egykor adhattam volna, vagy kapni reméltem! Mily kevés az igazi rokon érzés kettőnk között; mily sok gondolatomat és érzésemet kényszerülök lelkembe zárni; fennköltebb és jobbik énemnek valójában mily nagy része „férjezetlen” - s arra ítéltetett, hogy a magány nap nem járta árnyékában dermedjen és savanyodjon meg, vagy pedig táplálék hiányában elsorvadjon, elenyésszen ebben az egészségtelen talajban! Ismétlem azonban, nincs jogom panaszra; hadd szögezzem le csupán az igazságot - vagy legalábbis az igazság egy részét, s lássuk, vajon a továbbiakban még sötétebb igazságok fognak-e foltot ejteni e lapokon. Két teljes éve keltünk egybe - vonzalmunk regényessége szükségképpen megkopott már. Bizonyos vagyok benne, hogy Arthur érzelmeiben elértem a legmélyebb pontot, s hogy felfedeztem már minden rosszat a természetében: ezután már csak jobb lehet, ha bármi változás következik, hisz mindjobban összeszokunk ketten. S ha mégis rosszabbra fordul, úgy el tudom viselni - legalább olyan jól, mint ahogyan ez idáig elviseltem. Arthurt általában nem mondhatni rossz embernek: sok jó tulajdonsága van; ám hiányzik belőle az önfegyelem s minden fennköltebb törekvés - az élvezetet imádja, a test örömeinek hódol; nem rossz férj, de a házastársi kötelességekről és örömökről alkotott fogalma merőben más, mint az enyém. A feleség az ő elképzelése szerint - minden jel erre vall - olyan jószág, ki az embert odaadóan imádja, és otthon ül - kiszolgálja a férjét, szórakoztatja, s minden lehető módon gondoskodik a kényelméről, amíg a férjnek otthon tetszik maradnia; amikor pedig távol van, ellátja férje dolgait mind a ház körül, mind egyebütt, s türelmesen várja a hazatértét; s mit sem számít, hogy eközben mivel foglalja el magát a férj. Arthur kora tavasszal bejelentette abbéli szándékát, hogy Londonba megy: ottani ügyei a jelenlétét igénylik, mondotta, s tovább nem halogathatja az utazást. Sajnálja, úgymond, hogy el kell hagynia, reméli azonban, hogy hazatéréséig elszórakozom a kisbabával. - De miért hagynál el? - kérdeztem. - Elmehetek veled: bármikor elkészülhetek.

149

- Csak nem hoznád fel a városba a gyereket? - Dehogyisnem... miért ne? Képtelen gondolat: a városi levegő minden bizonnyal megárt a kicsinek s nekem is, aki táplálom; a kései fennmaradás, a londoni életmód nem felelne meg nekem efféle körülmények között; s egyáltalán, módfelett bajos lenne, ártalmas és nem biztonságos. Amennyire telt tőlem, megcáfoltam kifogásait, mert reszkettem a gondolatra, hogy egyedül menjen, s feláldoztam volna a magam kényelmét, de még valamennyire a gyermekét is, hogy ezt megakadályozzam; végül azonban nyíltan és némiképp ingerülten tudtomra adta, hogy nem bírná ki velem: kimerítették a kisbaba nyugtalan éjszakái, és pihenésre van szüksége. Azt ajánlottam, lakjunk külön szobában; de ez sem felelt meg. - Az az igazság, Arthur - mondtam ki végül -, hogy eluntad a társaságomat, és eltökélted, hogy nem viszel magaddal. Megmondhattad volna mindjárt az elején. Tagadta ezt; én azonban kimentem a szobából, és a gyermekszobába menekültem, hogy ott rejtsem el - ha már le nem csillapíthatom - érzéseimet. Túlságosan megbántódtam, hogysem továbbra is hangoztassam a tervével való elégedetlenségemet, vagy hogy akár szóba hozzam a tárgyat - épp csak az elutazásával meg a távollétében intézendő ügyekkel kapcsolatos legszükségesebb tudnivalók felől érdeklődtem, egészen elutazásának előestéjéig, amikor is szívhez szólóan kérleltem, hogy vigyázzon magára, és őrizkedjék a kísértéstől. Nevetett aggodalmamon, de biztosított, hogy nincs rá semmi ok, és megígérte, hogy ügyel a tanácsomra. - Alighanem hiába is kérném, hogy határozd meg hazatérésed napját - mondtam. - Hiába hát; az adott körülmények között aligha tehetném, de hidd el, szerelmem, nem maradok el soká. - Nem akarlak én rabságban tartani - válaszoltam. - Nem is sérelmezném, hogy hosszú hónapokig elmaradsz, ha boldog tudsz lenni nélkülem ilyen hosszú ideig, csak tudnálak biztonságban; de sehogy sem tetszik nekem a gondolat, hogy az úgynevezett barátaid között leszel. - Ugyan, ugyan, kis oktondim! Azt hiszed, nem tudok vigyázni magamra? - Legutóbb nem tudtál. De ez alkalommal, Arthur - tettem hozzá komolyan -, mutasd meg, hogy tudsz, és bizonyítsd be, hogy bátran bízhatom benned! Mindent megígért, de olyan modorban, ahogy gyermeket szokás csitítani. S hogy megtartottae az ígéretét? Nem; és ezután már nem bízhatom a szavában. Keserű, keserű vallomás! Írás közben szememet elhomályosítják a könnyek. Március elején ment el, és csak júliusban tért haza. Ez alkalommal nem fáradt azzal, mint előzőleg, hogy mentegesse magát, ritkábban is írt, rövidebben és kevésbé szeretetteljesen, kivált az első néhány hét után; mind lassabban, lassabban jöttek a levelek, mind kurtábbak és közömbösebbek minden alkalommal. Ám ha én mulasztottam el a levélírást, panaszkodott hanyagságomra. Amikor szigorúan és ridegen írtam - s bevallom, gyakran megtettem végezetül -, nyerseséggel vádolt, azt állította, ez elég ahhoz, hogy elriassza az otthonától; ha pedig szelíd rábeszéléssel próbálkoztam, valamivel gyengédebben válaszolt, és megígérte, hazatér; végül azonban megtanultam, hogy ügyet sem kell vetnem a fogadkozására.

150

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET Keserves négy hónap volt az: szorongás, kétségbeesés és méltatlankodás között hánykódtam, szántam őt, és szántam magamat. S mégsem voltam minden vigasztalás nélkül; hisz ott volt az én drágaságom, az én bűntelen, ártalmatlan kicsikém, hogy megvigasztaljon, de még ezt a vigaszt is megkeserítette a minduntalan visszatérő gondolat: hogyan is taníthatnám arra, hogy tisztelje atyját, de a példáját mégse kövesse? Nem feledtem azonban, hogy mindeme keserűséget magam hoztam magamra, majdhogynem szándékosan; s eltökéltem, hogy zokszó nélkül viselem. Eltökéltem ugyanakkor azt is, hogy nem engedem át magamat az elkeseredésnek egy másik személy vétkei miatt, s igyekeztem magamat tőlem telhetőleg elfoglalni; gyermekem társasága mellett ebben segítségemre volt kedves, hűséges Rachelemé, aki nyilván megsejtette gondjaim okát, s együtt érzett velem, ha oly tapintatos volt is, hogy sosem utalt rá; meg aztán ott voltak a könyveim, a ceruzám, a háztartás ügyei, s gondom volt Arthur szegény bérlőinek és földműveseinek jólétére és kényelmére is; olykor pedig fiatal barátném, Esther Hargrave társaságában kerestem és találtam szórakozást: néhanapján átlovagoltam hozzá, egyszer-kétszer pedig meghívtam, töltse a napot nálam a kastélyban. Abban az évadban Mrs. Hargrave nem látogatott el Londonba; nem volt eladósorban levő lánya, jobbnak tartotta hát, ha otthon marad, és takarékoskodik, s csodák csodája: Walter lejött hozzá június elején, és ott is maradt kis híján augusztus végéig. Első alkalommal egy szelíd, meleg estén találkoztam vele, amikor a parkban bolyongtam kis Arthurommal és Rachellel, aki komorna és szárazdajka egy személyben - visszavonult életmódom és meglehetősen tevékeny természetem miatt alig igénylek kiszolgálást, s mivel énnekem Rachel volt a dajkám, s szívesen gondozza gyermekemet is, s mert oly nagyon megbízható, szívesebben bíztam rá ezt a fontos feladatot, keze alatt egy gyereklánnyal, mintsem hogy mást fogadjak fel: ezzel pénzt is takarítok meg, s amióta megismertem Arthur ügyeit, megtanultam, hogy ez a megfontolás sem elhanyagolható, mivel tulajdon kívánságom szerint vagyonomnak szinte az egész hozama évekig még az ő adósságainak törlesztésére szolgál, ő pedig elképzelhetetlenül sok pénzt fecsérel el Londonban. Visszatérve azonban Mr. Hargrave-hez: a víz partján álltam Rachellel, s a karjában kacagó gyermeket egy arany barkákkal ékes fűzfaággal mulattattam, mikor is nagy meglepetésemre Mr. Hargrave léptetett a parkba drága fekete hátaslován, s átvágott a gyepen, énfelém. Finoman fogalmazott és szerényen előadott szép bókkal üdvözölt, amelyet kétségtelenül idefelé lovagolva főzött ki. Anyja üzenetét hozza, mondotta, aki - mivel tudta, hogy fia erre lovagol - azt óhajtotta, hogy térjen be a kastélyba, és kérjen meg, tisztelném meg társaságommal másnap családi vacsorájukat. - Nem lesz ott más, csak magunk - mondta Mr. Hargrave -, de Esther már nagyon szeretné látni kegyedet; anyám pedig attól tart, hogy igen magányos így egyedül ebben a nagy házban, s szívből óhajtaná rávenni, hogy gyakrabban részeltesse társasága örömében, s érezze magát otthon a mi szerény hajlékunkban, amíg Mr. Huntingdon hazatérése ezt a kegyed kényelmére alkalmasabbá nem teszi. - Nagyon kedves az édesanyja - feleltem -, de mint láthatja nem vagyok egyedül; s akinek tökéletesen foglalt az ideje, aligha panaszkodik a magányra. - Nem hajlandó hát eljönni holnap? Anyámnak szomorú csalódást okoz, ha elutasítja. Nem örültem, hogy így szánakoznak magányomon, de azért megígértem, hogy átmegyek.

151

- Milyen kellemes az este! - állapította meg Mr. Hargrave, körülhordozva tekintetét a napsütötte parkon, lenyűgöző lankáin és lejtőin, a békés vízen, a fenséges facsoportokon. - S micsoda paradicsomban él kegyed! - Szép esténk van - feleltem; s felsóhajtottam a gondolatra, hogy mily kevéssé érzem a szépségét, s mily kevéssé paradicsom nekem a szép Grassdale - s még kevésbé annak, aki önként száműzi magát innen. Hogy Mr. Hargrave kitalálta-e gondolataimat, nem tudom, de félig-meddig tétovázva, együttérzésről árulkodó, komoly hangon és modorban megkérdezte, kaptam-e hírt mostanában Mr. Huntingdontól. - Mostanában nem - válaszoltam. - Sejtettem - dünnyögte mintegy magának, és elgondolkodva bámulta a földet. - Nem mostanában tért haza Londonból? - kérdeztem. - De igen; tegnap. - Hát nem találkozott vele? - De igen... találkoztam. - Jól volt? - Igen... azaz... - szólt mind tétovábban, s úgy tetszett, méltatlankodását próbálja leplezni olyan jól volt, ahogyan... ahogyan csak megérdemelte, de olyan körülmények között, amelyeket hihetetlennek tartottam volna egy ilyen szerencsés ember helyzetében. - Itt felpillantott, és a mondatot hangsúlyozandó, mélyen meghajolt előttem. Éreztem, hogy vérvörösre pirulok. - Bocsásson meg, Mrs. Huntingdon - folytatta -, de nem leplezhetem méltatlankodásomat ilyen ostoba vakság és elfajult ízlés láttán... de kegyed talán nincs is tudatában... - Elhallgatott. - Nem vagyok semminek tudatában, uram, csupán annak, hogy férjem tovább marad el, mint vártam, s ha jelenleg a barátai társaságát előnyben részesíti a feleségéénél s a város kicsapongásait a csöndes vidéki életnél, ez alighanem ezeknek a barátoknak köszönhető. Ízlésük, kedvtelésük hasonlatos az övéhez, s nem értem, hogy az ő magatartása miért kelthetné fel akár a méltatlankodásukat, akár a meglepetésüket. - Kegyetlenül igazságtalan velem, asszonyom - felelte ő. - Az elmúlt néhány hétben alig osztoztam Mr. Huntingdon társaságában, ami pedig az ízlését és kedvteléseit illeti, messze meghaladják a magamfajta magányos vándorét. Én csupán ízlelgettem, kóstolgattam, ő fenékig ürítette a kelyhet; s ha magam csak egy pillanatra is megpróbáltam a megfontolás hangját őrült tobzódásba fojtani, vagy ha időmből és képességeimből túlságosan sokat fecséreltem el féktelen és kicsapongó társak között, Isten a tudója, könnyű szívvel mondanék le róluk egyszer s mindenkorra, ha csak feleannyi boldogság volna az osztályrészem, mint annak a férfinak, ki oly hálátlanul veti el mindezt... csak feleannyi indíték az erényre és a rendszeres, házias szokásokra, amelyeket ő megvet... hacsak ilyen otthonom lehetne, s ilyen társam, aki megosztja! Ez elvetemültség! - dörmögte a foga között. - És ne higgye, Mrs. Huntingdon tette hozzá fennhangon -, hogy én buzdítom jelen foglalatosságában: éppen ellenkezőleg, újra meg újra a szemére vetettem, gyakran fejeztem ki megütközésemet a magatartása miatt, emlékeztettem kötelességeire és jogaira, ám mindhiába; ő csak... - Elég, Mr. Hargrave: tudnia kell, hogy akármi legyen is a férjem hibája, csak annál rosszabbul esik, ha idegen ajkáról hallom. - Én tehát idegen vagyok? - kérdezte szomorú hangon. - A kegyed legközelebbi szomszédja, fiának keresztapja, férjének barátja; s nem lehetnék vajon a kegyedé is?
152

- Az igaz barátságot közeli ismeretségnek kell megelőznie; keveset tudok magáról, Mr. Hargrave, s azt is csak hallomásból. - Feledte azt a hat-hét hetet, melyet az ősszel a fedelük alatt töltöttem? Mert én nem feledtem. S kellően ismerem kegyedet, Mrs. Huntingdon, hogy a férjét a világ legirigylésreméltóbb férfiújának tartsam, s utána mindjárt én következnék, ha kegyed méltónak ítélne a barátságára. - Ha jobban ismerne, nem így gondolkodnék, vagy ha mégis, nem mondaná, s nem várná el, hogy megtisztelőnek tartsam a bókjait. Beszéd közben hátraléptem. Látta, hogy be akarom fejezni a beszélgetést; nyomban elértette a célzást, komolyan meghajolt, jó estét kívánt, s lovát visszafordította az út felé. Arckifejezése után ítélve rosszul eshetett neki, hogy részvétteljes megnyilatkozását barátságtalanul fogadtam. Nem tudom, helyes volt-e ennyire nyersen beszélnem vele; akkor azonban ingerelt valósággal sértett a magatartása; úgy látszott, mintha férjem távollétével, hanyagságával akarna visszaélni, és a valóságnál többet igyekezne velem elhitetni róla. Beszélgetésünk alatt Rachel néhány lépésnyit továbbment. Mr. Hargrave odalovagolt hozzá, és kérte, hadd lássa a gyermeket. Óvatosan karjára vette, és szinte atyai mosollyal nézett rá, ahogy pedig közelebb léptem, ezeket a szavakat hallottam tőle: - És ezt is elhagyta! Majd gyengéden megcsókolta a kicsit, és visszaadta a figyelmességétől elérzékenyült dajkának. - Szereti a gyermekeket, Mr. Hargrave? - kérdeztem, kissé megenyhülve iránta. - Általánosságban nem - válaszolta -, de ez olyan aranyos gyerek, és úgy hasonlít az édesanyjára - tette hozzá halkabban. - Téved: a kicsi az édesapjára hasonlít. - Nincs igazam, dadus? - kérdezte Mr. Hargrave, Rachelhez közeledve. - Azt hiszem, uram, mindkettejükből van benne valami - felelte amaz. Mr. Hargrave eltávozott; Rachel pedig igen kedves úriembernek nyilvánította. Magam azonban változatlanul kételkedtem ebben. Az elkövetkező hat hét során több ízben is találkoztam Mr. Hargrave-vel, de egy alkalom kivételével mindig az édesanyja, vagy a húga, vagy mindkettejük társaságában. Amikor meglátogattam őket, Mr. Hargrave történetesen mindig otthon volt, ha pedig ők látogattak meg engem, mindig ő hajtotta a hintót. Édesanyjának láthatólag nagy örömére szolgált fiának kötelességtudó figyelme s újsütetű házias hajlandósága. Az egyetlen alkalom, amikor egyedül találkoztam Mr. Hargrave-vel, derűs, noha nem kellemetlenül forró napon történt, július elején; a parkot szegélyező erdőbe vittem ki a kis Arthurt, s ott leültettem egy vén tölgy mohával párnázott gyökerére; szedtem egy csokorra való harangvirágot és vadrózsát, azután a gyermek elé térdeltem, s a virágokat szálanként pirinyó ujjacskái közé nyomtam; fiacskám mosolygó szemén át élveztem magam is a virágok égi szépségét; pillanatnyilag feledtem minden gondomat, kacagtam víg kacagásán, örvendeztem örömén - amikor hirtelen árnyék sötétítette el az előttünk elterülő gyepdarabon a nap fényét, s felpillantva Walter Hargrave-et láttam meg: mögöttünk állt, és lenézett ránk. - Bocsásson meg, Mrs. Huntingdon - szólalt meg -, de lenyűgözött a látvány; nem vitt rá a lélek, hogy előbbre lépjek, és megzavarjam kegyedet, sem hogy visszahúzódjam, s ne szemléljem tovább e jelenetet. Milyen derék legénykévé cseperedik az én kis keresztfiam! S
153

milyen vidám ma reggel! - Közelebb lépett a gyermekhez, s lehajolt, hogy megfogja a kezét; amikor azonban látta, hogy kedveskedése könnyeket és tiltakozást kelt inkább, semmint a barátságos közeledés viszonzását, jobbnak látta visszavonulni. - Micsoda öröm és vigasztalás lehet kegyednek ez a kis teremtmény, Mrs. Huntingdon! jegyezte meg, hangjában egy csöppnyi szomorúsággal, ahogy csodálattal szemlélte a kicsikét. - Valóban - feleltem; majd édesanyja és húga felől tudakozódtam. Udvariasan válaszolt kérdéseimre, majd ismét visszatért ahhoz a tárgyhoz, amelyet én kerülni kívántam; habár bizonyos félénkséggel, amely arra vallott, hogy attól tart, megsért. - Nem kapott hírt mostanában Huntingdontól? - kérdezte. - Az utóbbi héten nem - válaszoltam. „Az utóbbi három héten nem”, mondhattam volna. - Levelet kaptam tőle ma reggel. Bárcsak olyan volna, hogy megmutathatnám felesége őnagyságának. - Félig előhúzott mellényzsebéből egy levelet, rajta Arthurnak még mindig szeretett keze írásával a címzés, összevont szemöldökkel pillantott rá, majd visszacsúsztatta zsebébe, mondván: - De azt írja, hogy jövő héten hazatér. - Nekem ahányszor ír, mindig ezt írja. - Csakugyan? Ez rá vall. De nekem eddig mindig elárulta azt a szándékát, hogy e hóig marad. Mintha csak megütöttek volna, úgy hatott rám az igazság módszeres semmibevételének és az előre megfontolt hamisságnak ez a bizonyítéka. - Egy tőről fakad ez is az egész magatartásával - állapította meg Mr. Hargrave, és elgondolkodva szemlélt, mert vélhetőleg leolvasta arcomról az érzéseimet. - Valóban hazajön a jövő héten? - kérdeztem kis hallgatás után. - Lehetséges volna, hogy kegyed örvend a hazatérésén? - kiáltott fel, és megint figyelmesen szemlélte arcvonásaimat. - Természetesen, Mr. Hargrave; tán nem a férjem? - Ó, Huntingdon, ha tudnád, mit dobsz el magadtól! - suttogta szenvedélyesen. Felemeltem kicsikémet, jó napot kívántam Mr. Hargrave-nek, és távoztam, hogy zavartalanul merülhessek el gondolataimban otthonom szentélyének falai között. Hogy örültem-e? Boldog voltam; habár haragudtam Arthur magatartása miatt, s habár éreztem, hogy vétett ellenem, és eltökélt szándékom volt, hogy ezt éreztetem is vele.

154

HARMINCADIK FEJEZET Másnap reggel magam is kaptam tőle néhány sort, amely megerősítette Hargrave szavait a hazatérését illetően. S meg is érkezett a következő héten, ám még az előző alkalomnál is rosszabb testi-lelki állapotban. Ezúttal azonban nem óhajtottam szó nélkül elsiklani mulasztásai fölött: tudtam, hogy nem szabad. Hazatérése első napján kimerült volt az utazástól, én pedig örültem, hogy visszakaptam; nem dorgáltam hát, hanem úgy határoztam, várok másnapig. Másnap reggel is fáradt volt még; vártam hát még egy darabig. Vacsoránál azonban - minekutána tizenkettőkor reggelizett, egy palack szódavizet meg egy csésze erős kávét, kettőkor pedig elfogyasztotta ebédjét: még egy palack szódavizet, ezúttal brandyvel elegyítve - elégedetlen volt mindennel, ami csak az asztalra került, és kijelentette, hogy új szakácsnőt kell fogadnunk - én pedig úgy éreztem, elérkezett az idő. - Ugyanaz a szakácsnőnk most is, aki a távozásod előtt, Arthur - mondtam. - Akkor nagyon elégedett voltál vele. - Biztosan hagytad, hogy elkényelmesedjen, amíg távol voltam. Hisz az embert akárcsak megmérgeznék, ha ilyen undorító kotyvalékot eszik! - Nyűgösen eltolta a tányérját, és elkeseredve dőlt hátra a székén. - Alighanem te változtál meg, nem ő - mondtam, de a lehető legszelídebben, mert nem akartam felingerelni. - Lehetséges - vetette oda foghegyről; megragadott egy öblös pohár higított bort, felhajtotta, majd hozzátette: - Pokoli tűz ég a véremben, az óceán minden vize sem olthatja el! „És mi gerjesztette?” - kérdeztem volna, e percben azonban belépett a komornyik, hogy leszedje az edényt. - Szaporán, Benson; végezzen már ezzel a pokoli zörgéssel! - kiáltott fel a gazdája. - A sajtot pedig fel se szolgálja, ha azt nem akarja, hogy tüstént rosszul legyek! Benson némileg meglepve kivitte a sajtot, és minden igyekezetével azon volt, hogy minél csöndesebben és gyorsabban takarítsa el a többit, sajnálatos módon azonban a szőnyeg meggyűrődött, amikor gazdája sietősen hátrább lökte székét, Benson elvétette a lépést, megbotlott, kezében az edénnyel megrakott tálca ijesztően megzördült, nagy kár azonban nem történt, csak egy mártásos tál esett le és tört el; kimondhatatlan szégyenkezésemre és bosszúságomra azonban Arthur dühöngve Bensonra támadt, és durva, vad szitoközönt zúdított rá. A szegény ember elsápadt, és szemmel láthatóan reszketett, miközben lehajolt, hogy a cserepeket összeszedje. - Nem tehet róla, Arthur - mondtam -, megbotlott a szőnyegben, és nem történt nagy kár. Hagyja a cserepeket, Benson, majd később eltakarítja. Benson örült, hogy megmenekült: sietősen felszolgálta az édességet, és visszavonult. - Micsoda gondolat ez, Helen, hogy a cseléd pártját fogod ellenem? - kérdezte Arthur, mihelyt az ajtó becsukódott. - Hiszen tudod, hogy milyen zaklatott vagyok! - Nem tudtam, hogy zaklatott vagy, Arthur, a szegény embert pedig megrémítette és bántotta a hirtelen kitörésed.

155

- A szegény ember! Gondolod talán, hogy majd egy ilyen érzéketlen tuskó érzéseivel bíbelődöm, amikor az idegeimet tépi-szaggatja az átkozott csetlés-botlása? - Sose hallottalak még az idegeidre panaszkodni. - Nekem talán nem lehetnek idegeim, éppúgy, mint neked? - Nem vitatom el, hogy jogod van idegekhez, csakhogy én a magaméira sosem panaszkodom. - Hogyan is panaszkodhatnál, mikor sosem csinálsz olyat, amivel próbára tehetnéd őket? - És te vajon miért teszed próbára az idegeidet, Arthur? - Gondolod, hogy más dolgom sincs, mint itthon ülni, és magammal törődni asszony módra? - Miért nem törődsz magaddal férfi módra, amikor nem vagy idehaza? Magad mondtad, hogy meg tudod tenni, és meg is teszed; meg is ígérted... - Ejnye már, Helen, ne kezdd újra ezt az ostobaságot. Nem tudom elviselni. - Mit nem tudsz elviselni? Hogy emlékeztetlek megszegett ígéreteidre? - Kegyetlen vagy, Helen. Ha tudnád, hogy vert a szívem, s hogy remegett minden egyes idegszálam, míg beszéltél, igazán megkímélnél. Megszánsz egy balkezes cselédet, mert eltört egy tálat, de irántam nincs benned részvét, pedig kettéhasad a fejem, és bensőmet forróláz emészti. Kezére hajtotta fejét, és felsóhajtott. Odaléptem hozzá, és kezemet a homlokára tettem. Forró volt valóban. - Akkor gyere be velem a szalonba, Arthur; és ne igyál több bort; több pohárral megittál vacsora óta, és jóformán semmit sem ettél egész nap. Hogy is lehetnél így jobban? Némi édesgetéssel, rábeszéléssel sikerült rávennem, hogy felkeljen az asztaltól. Amikor behozták a kisbabát, azzal próbáltam Arthurt felvidítani: szegény kicsikém azonban fogzott, és apja nem bírta elviselni a panaszkodását: azonnali száműzetésre ítéltetett a nyűgösködés első jelére; és mivel az este folyamán egy kis időre magam is megosztottam száműzetését, visszatértemkor Arthur a szememre vetette, hogy gyermekemet részesítem előnyben az ő rovására. Arthurt a heverőre dőlve leltem éppúgy, ahogyan ott hagytam. - Hát így vagyunk! - kiáltott fel a sértett férfiú a tettetett lemondás hangján. - Gondoltam, nem hívatlak; gondoltam, majd meglátom, meddig méltóztatol magamra hagyni. - De hiszen nem maradtam nagyon sokáig! Egy órát sem voltam el, egész bizonyosan. - Hát persze, egy óra semmiség neked oly kellemes időtöltés közepette: de nekem... - Nem töltöttem kellemesen - szakítottam félbe. - Szegény kisbabánkat ápoltam, mert gyengélkedik, és nem hagyhattam ott, míg el nem altattam. - Persze, persze, túlcsordul benned a gyengédség meg a szánalom mindenkiért, csak énértem nem. - Miért is szánnálak? Mi bajod? - Hát ez mindennek a teteje! Annyi kín és gyötrelem után végre hazajövök betegen, fáradtan, epedve egy kis kényelem után, arra várok, hogy figyelmet és gyengédséget kapok legalább a feleségemtől... ő meg a legnagyobb lelki nyugalommal azt kérdezi, mi bajom! - Nincs semmi bajod - vágtam vissza -, csak amit magadnak okoztál minden buzdításom és könyörgésem ellenére.
156

- Nahát, Helen - szólt nyomatékkal, és félig felemelkedett fekvő helyzetéből -, ha még egy szóval zaklatsz, menten csöngetek, behozatok hat palack bort, és az Égre mondom, addig el sem mozdulok innen, míg ki nem iszom mindet az utolsó cseppig! Nem szóltam többet: leültem az asztalhoz, és egy könyvet húztam magam elé. - Legalább egy kis nyugalmam legyen - folytatta Arthur -, ha már minden egyéb kényelmet megtagadsz tőlem. - Visszahanyatlott előbbi helyzetébe, türelmetlenül felsóhajtott vagy inkább felnyögött, majd ernyedten lehunyta szemét, mint aki aludni készül. Hogy mi volt az a könyv, amely nyitva hevert előttem az asztalon, nem tudom, mert nem is néztem rá. Két könyökömet mellé támasztottam, kezemet összekulcsoltam a szemem előtt, és átadtam magam a csendes sírásnak. Arthur azonban nem aludt: halk zokogásomra felemelte fejét, körülnézett, majd türelmetlenül felkiáltott: - Mit sírsz, Helen? Mi a baj már megint? - Miattad sírok, Arthur - feleltem, sietve letöröltem könnyeimet, felszöktem ültömből, és térdre vetettem magam előtte, majd ernyedt kezét a kezembe kulcsolva folytattam: - Nem tudod-e, hogy lényemnek része vagy? Azt gondolod talán, hogy megsebezheted, lealacsonyíthatod magadat, és én meg sem érzem? - Lealacsonyítom magamat, Helen? - Igen, lealacsonyítod! Mit csináltál egész idő alatt? - Ne is kérdezd - mondta halovány mosollyal. - S te ne is mondd el; hisz tagadhatod-e, hogy keservesen lealacsonyítottad magadat? Szégyenletes kárt tettél testedben-lelkedben, s kárt tettél bennem is; és én nem tűrhetem némán... és nem is tűröm! - Ejnye, ne szorítsd már olyan eszeveszetten a kezem, és ne izgass fel, az Ég szerelmére! Ó, Hattersley! Bizony igazad volt; ez az asszony a halálom lesz a heves érzelmeivel meg azzal a sajátos jellemerejével. No, hát kímélj már egy kicsit. - Arthur, bánd meg vétkeid! - kiáltottam tébolyult elkeseredéssel, vadul átkulcsoltam karjaimmal, s arcomat keblébe rejtettem. - Mondd, hogy bánod, amit tettél! - Jó, jó, bánom. - Nem igaz! Elölről kezded megint. - Meg sem érem, hogy elkezdhessem elölről, ha ilyen goromba vagy - felelte erre, és ellökött magától. - Hisz kipréseled belőlem a szuszt. - Kezét szívére szorította, s valóban izgatottnak és betegnek látszott. - Most pedig ide nekem egy pohár bort - mondta - orvosolni, amit tettél, te tigrisasszony! Hisz mindjárt elalélok. Repültem a kért orvosságért. Láthatólag magához térítette. - Micsoda szégyen - mondtam, amikor kivettem kezéből az üres poharat -, hogy egy magadfajta, erős, fiatal férfi idáig süllyedjen! - Ha mindent tudnál, kedvesem, inkább ezt mondanád: „Milyen csoda, hogy ilyen jól viseled!” Többet megéltem ebben a négy hónapban, Helen, mint te egész életedben vagy akár napjaid végezetéig, ha száz esztendeig élsz is; számítanom kell hát arra, hogy valami módon megfizetek érte.
157

- Még annál is drágábban fizeted meg, mint amire számítasz, ha nem vigyázol: elveszíted az egészségedet s ráadásul az én szeretetemet is, ha ugyan bármire is értékeled. - Micsoda? Megint a régi játék? A szereteted elvesztésével fenyegetsz? Nem is lehetett az valami nagyon őszinte kezdetben sem, ha ilyen könnyen elpusztul. Már megbocsáss, szép zsarnokom, a végén még arra kényszerítesz, hogy komolyan megbánjam a választásomat, s megirigyeljem Hattersley barátomat a jámbor asszonykájáért: az ám a mintafeleség, Helen. Ott volt az urával egész évadban Londonban, s nem okozott semmi gondot. Hattersley kedvére mulatta magát, hamisítatlan agglegény módra, s a felesége egy szóval sem panaszkodott, hogy elhanyagolja; ha éjjel ment haza, ha reggel, ha haza se ment egyáltalán; lehetett komor, józan vagy fenségesen részeg; s játszhatta szíve szerint a pojácát vagy az eszementet, nem kellett tartania semmi zaklatástól. Az az asszony egy szó szemrehányást, panaszt ki nem ejt a száján, tehet az ura, amit akar. Mondja is, hogy ilyen kincs nincs több egész Angliában, s szentül esküdözik, hogy nem adná oda egy királyságért sem. - Csak éppen átokká teszi az életét. - Ő aztán nem! Az asszony nem ismer más akaratot, mint az uráét; mindaddig elégedett és boldog, amíg az ura jól érzi magát. - Akkor pedig neki sincs több esze, mint a férjének; csakhogy ez nem így van. Több levelet kaptam tőle; mélységesen aggódik a férje életmódja miatt, és panaszolja, hogy te sodrod a kicsapongásba... egy bizonyos levélben meg éppen könyörögve kér: éljek a befolyásommal, és hozzalak el Londonból, mert a férje soha ilyet nem csinált, mielőtt te odamentél volna, s minden bizonnyal felhagy vele, mihelyt elutazol, és őt a tulajdon józan eszére bízod. - Micsoda gyalázatos kis besúgó! Ide azt a levelet! Amilyen igaz, hogy élek, meg fogja látni a férje. - Nem úgy: a felesége beleegyezése nélkül nem fogja meglátni; és ha meglátná is, nincsen benne semmi, ami megharagíthatná, mint ahogyan nincs a többiben sem. A felesége soha egy rossz szót nem ejt róla; csak arról beszél, hogy aggódik miatta. Éppen csak utal a férje magatartására, és minden lehető mentséget kitalál a védelmére, ami meg a tulajdon boldogtalanságát illeti, nos, azt inkább kiérzem a leveleiből, semmint a kifejezését látnám. - De engem elmond mindennek; s ebben te is nyilván segítesz neki. - Nem; megírtam, hogy túlbecsüli a rád gyakorolt hatásomat; hogy örömmel vonnálak el a város kísértéseitől, ha képes volnék rá, de csekély reményem van a sikerre, és hogy szerintem téved, ha azt hiszi, hogy te csalogattad akár Mr. Hattersleyt, akár mást a rossz útra. Volt idő, amikor magam épp az ellenkezőjét tartottam, most azonban hiszem, hogy kölcsönösen rontjátok egymást; s ha Milicent szelíd, de komoly szemrehányással illetné a férjét, talán hasznára válna; az ő férjét ugyan keményebb anyagból gyúrták, mint az enyémet, mégis azt hiszem, kevésbé hajlíthatatlan. - Hát így csináljátok, egymást biztatjátok a lázadásra, s gyalázzátok egymás társát, gyanúsítjátok a magatokét kettőtök kölcsönös megelégedésére?! - Magad tanúsítod, hogy gonosz tanácsomnak milyen csekély hatása volt rá. Ami pedig a gyalázkodást és a gyanúsítást illeti, mind a ketten sokkal jobban szégyelljük jobbik felünk tévelygését és bűneit, hogysem levelezésünk tárgyává tennénk. Barátnő létünkre is szívesen hallgatnánk el a gyengeségeiteket, magunk elől is eltitkolnánk, ha tehetnénk, csak épp ha ismerjük őket, talán benneteket is megszabadíthatunk tőlük.

158

- Nono! Engem ugyan ne zaklass velük: ezzel nem mégy semmire. Legyél hozzám türelemmel, tűrd el egy kis ideig a fáradtságomat, a rosszkedvemet, míg ezt az átkozott lázat ki nem űzöm az ereimből, aztán majd meglátod, vidámabb és kedvesebb leszek, mint valaha. Miért nem tudsz olyan gyengéd és jó lenni, mint legutóbb? Igazán hálás voltam érte. - És mi haszna volt a háládnak? Azzal a gondolattal áltattam magam, hogy elszégyellted kilengéseidet, és abban reménykedtem, hogy soha vissza nem esel; s íme, most már a reményt sem hagyod meg nekem. - Reménytelen eset vagyok, igaz? Áldásos gondolat; bárcsak megmentene az én drága, aggodalmas feleségem térítési igyekezetének kínjától és gyötrelmétől, őt magát meg az efféle igyekezet gondjától és fáradalmaitól, édes arcát, ezüstös hangját pedig a kísérlet romboló hatásától! A szenvedélyes kitörés szép és épületes lehet alkalmanként, Helen, s a könnyek árja csodálatosan megindító, csakhogy ha nagyon gyakran élünk vele, pokolian kellemetlen; tönkreteszi a szépséget, és untatja az ember barátait. Könnyeimet és szenvedélyemet ezentúl tehát fékeztem, amennyire tudtam. Megkíméltem Arthurt buzdításomtól és a hasztalan térítési kísérletektől is, mert láttam, hogy minden hiába: Isten talán életre keltheti ezt a kicsapongásba fásult és bénult szívet, s fellebbentheti szeméről az érzéki sötétség fátylát, én azonban nem. Továbbra is helytelenítettem és fékezni próbáltam az alárendeltjei iránti igazságtalanságát és nyerseségét, hisz azok nem tudták megvédeni magukat, amikor azonban magam voltam rosszkedvének céltáblája - ami igen gyakran megesett -, higgadt türelemmel viseltem, csak olyankor nem, ha már kimerített az ismételt bosszantás, vagy az őrülésig felingerelt valami új (eddig nem tapasztalt) ostobaság; ilyenkor akaratom ellenére kifakadtam, s fejemre idéztem a hevesség, a kegyetlenség és a türelmetlenség vádját. Gondosan ügyeltem, hogy semmiben se lásson hiányt, de - megvallom - már nem olyan odaadó szeretettel, mint régebben, hisz azt már nem éreztem; meg aztán most más is igényt tartott időmre és gondoskodásomra - gyengélkedő kicsikém, akinek a kedvéért gyakran tűrtem és szenvedtem el ésszerűtlenül követelőző apjának szemrehányásait és panaszait. Arthur azonban természettől nem nyűgös és nem ingerlékeny - úgyhogy e szokatlan, kirívó nyugtalanság és ideges ingerlékenység már-már a groteszkségig valótlannak tűnt, s inkább kacagásra, mint haragra ösztökélt volna, ha nem kísérik fájdalmas gondolatok a test romlott állapotának e tüneteit. Hangulata fokozatosan javult, ahogy testi egészsége helyreállt, ami a várhatónál sokkal hamarabb következett be az én lankadatlan fáradozásom révén; volt ugyanis valami Arthurban, amiről még nem mondtam le, valami, amit mindenképpen meg kellett mentenem. Ahogyan előre láttam, egyre jobban sóvárgott a bor mint serkentőszer iránt. Az ital már nem egyszerű tartozéka volt a társaság élvezetének: önmagában az élvezet forrása lett. Arthur gyengeségének és nyomott hangulatának e korszakában a bort tette volna meg gyógyszerének és támaszának, vigasztalójának, felüdülésének, barátjának - s ezáltal mind mélyebbre süllyedt volna, és mindörökre gyökeret ver a mocsárban. Én azonban eltökéltem, hogy meghiúsítom ezt, ha még maradt egyáltalán valamennyi befolyásom; s bár meg nem előzhettem, hogy többet vegyen magához, mint amennyi még üdvös hatású, csüggedetlen kitartással, szelíd eréllyel és éberséggel, édesgetéssel, merészséggel és eltökéltséggel sikerült megakadályoznom, hogy tehetetlen rabja legyen e gyűlöletes hajlamnak, mely oly kitartóan környékez, oly könyörtelen zsarnok, s oly végzetes a hatása. Itt azonban nem szabad megfeledkeznem arról, hogy nem csekély hálával tartozom Arthur barátjának, Mr. Hargrave-nek. Ez idő tájt sűrűn látogatott el Grassdale-be, és gyakran vacsorázott nálunk, mely alkalmakkor sajnos Arthur szívesen hajította volna sutba a megfontoltságot és az illendőséget, s fel sem kelt volna a pohár mellől reggelig, ahányszor csak barátja hajlandó csatlakozni hozzá e fennkölt időtöltésben; s ha az utóbbi kötélnek áll, Arthur
159

alighanem egy-két éjszaka során lerombolja hosszú hetek munkáját, egyetlen mozdulattal lerontja az ingatag építményt, amelyet oly sok gonddal, fáradsággal sikerült emelnem. Kezdetben annyira tartottam ettől, hogy megaláztam magamat, s négyszemközt elárultam Mr. Hargrave-nek, mennyire aggaszt Arthurnak a kilengésre való hajlama, s kifejeztem abbéli reményemet, hogy ő ebben nem fogja bátorítani. Hargrave örült a bizalom e jelének, és nem is élt vissza vele. Jelenléte akkor is, utána is mindannyiszor inkább fékezőleg hatott a házigazdájára, nem pedig ösztökélésként újabb mértéktelenségre; mindig sikerült kellő időben és tűrhetően jó állapotban kihoznia Arthurt az ebédlőből, mert ha Arthur elengedte a füle mellett az efféle célzásokat, hogy „Nos, nem vonlak el tovább feleséged őnagyságától” vagy „Ne felejtsük el, hogy Mrs. Huntingdon egyedül van”, akkor ő maga kelt fel az asztaltól, hogy hozzám csatlakozzék, házigazdája pedig, ha mégoly kelletlenül is, kénytelen volt követni. Ezért hát hamarosan úgy üdvözöltem Mr. Hargrave-et, mint a család igaz barátját, Arthur ártalmatlan cimboráját, aki felderítette kedvét, s megóvta a teljes tétlenség unalmától meg attól, hogy csak az én társaságomra legyen utalva - énnekem pedig hasznos szövetségesem lett. Hálás voltam neki, s nem is haboztam az első adódó alkalommal elismerni lekötelezettségemet; ám a szívem azt súgta közben, hogy valami nincs rendben, s pírt csalt arcomra, amit csak elmélyített Hargrave állhatatos, komoly tekintete, míg az a modor, ahogyan hálámat fogadta, csak megkettőzte rosszérzésemet. Nyilvánvaló örömét, hogy szolgálatomra lehet, csupán az irántam való részvéte csillapította, meg az önmaga iránti sajnálat - hogy miért, azt nem tudom, nem is érdeklődtem iránta, s nem tűrtem el, hogy kitárja előttem a lelkét. Sóhajai, elfojtott szenvedésre való utalásai csordultig telt szívből fakadtak, láttam; de vagy ki kell módolnia, hogyan fojthatná magába, vagy más fülébe elsóhajtania, nem az enyémbe: épp elegendő bizalmas közlés hangzott már el kettőnk között. Helytelennek éreztem, hogy férjem barátja és énközöttem férjem tudta nélkül titkos megegyezés uralkodjék, amelynek ő maga a tárgya. De a következő gondolatom már ez volt: „Ha helytelen, minden bizonnyal Arthur tehet róla, nem én.” És valóban nem is tudom, vajon akkor nem inkább miatta pirultam-e, s nem magam miatt. Mert amióta ő meg én egyek vagyunk, annyira azonosítom magamat vele, hogy a magaménak érzem lealacsonyodását, gyengeségeit, kilengéseit is; helyette pirulok, miatta félek; érte restelkedem, sírok, imádkozom és kesergek, akárcsak magamért; ám helyette nem cselekedhetem; s ezért szükségképpen is, valójában is lealáz, megfertőz ez a szövetség a magam szemében is, a valóságban is. Annyira eltökéltem, hogy szeretni fogom - oly heves aggodalommal igyekszem menteni tévelygéseit, hogy szüntelenül azokkal foglalkozom; azon munkálkodom, hogy szépítsem leglazább elveit, legrosszabb szokásait, s végül majd magam is megbarátkozom a bűnnel, s szinte társa leszek vétkeiben. Ami régebben megdöbbentett és undorított, ma már természetesnek tetszik. Tudom, hogy helytelen, mert annak mondja a józan ész és Isten igéje; de fokozatosan elveszítem azt az ösztönös borzadást és iszonyodást, amellyel a természet ruházott fel, vagy amelyet nénikém tanításai és példája oltottak belém. Meglehet, akkor túlságosan szigorú volt az ítéletem, mert iszonyodtam a bűnöstől csakúgy, mint a bűntől; most azzal áltatom magam, hogy irgalmasabb és engedékenyebb vagyok; csakhogy - nem válok-e közönyössé és érzéketlenebbé is? Ostoba fejjel arról álmodoztam, hogy erőm és tisztaságom elegendő lesz magamat is, őt is megváltani! E hiú kérkedés méltó jutalma lenne, ha vele vesznék a szakadékba, amelyből igyekeztem kimenteni! De mentsen meg ettől az Isten! - s mentse meg őt is. Igen, szegény Arthur, én, igenis, reménykedem még, és imádkozom érted; s ha úgy írok is, mintha holmi elveszett nyomorult volnál, kin nem segít remény, s kit nem vár menedék, csupán a magam aggodalmas félelme - a magam heves vágya vezeti tollam; aki téged kevésbé szeret, kevésbé lenne keserű is - és kevésbé elégedetlen.

160

Az utóbbi időben tanúsított magatartását a világ feddhetetlennek mondaná; hanem én tudom, hogy a szíve nem változott; s tudom azt is, hogy közeleg a tavasz, és mélységesen rettegek attól, hogy mit hoz magával. Ahogy kimerült testébe visszaköltözött a tartás és az élet s vele a visszavonultság, a tétlenség iránti régi türelmetlenség, azt ajánlottam, költözzünk rövid időre a tengerpartra, hogy ott felüdüljön és tovább erősödjön, s hogy a mi kicsikénknek is javára váljon. De nem: a fürdőhelyek elviselhetetlenül unalmasak - meg aztán egy barátja meginvitálta, töltsön egy-két hónapot Skóciában különb üdüléssel: fajdvadászattal, szarvaslessel, s ő el is fogadta a meghívást. - Hát elhagysz újra, Arthur? - kérdeztem. - Igen, drágaságom, de csak hogy még jobban szeresselek, mire hazajövök, és jóvátegyem a múlt minden sérelmét és mulasztását; s ezúttal nem kell semmitől tartanod: a hegyekben nincs semmi kísértés. Távollétemben pedig ellátogathatsz Staningleybe, ha kedved tartja: bácsikád és nénéd már régóta szeretnék, ha elmennék hozzájuk, hiszen tudod; de valahogy a derék hölgy meg énközöttem olyan ellenérzés uralkodik, hogy sehogy se tudtam rávenni magamat a dologra. Augusztus harmadik hetében Arthur útra kelt Skóciába, Mr. Hargrave pedig elkísérte titkos megelégedésemre. Röviddel azután kis Arthurommal és Rachellel Staningleybe utaztunk, drága régi otthonomba, amelyet, akárcsak drága régi barátaimat, a lakóit, öröm és fájdalom olyan elegyével láttam viszont, hogy egyiket a másiktól jóformán meg sem tudtam különböztetni, sem megállapítani, melyiknek tulajdoníthatók azok a könnyek, mosolyok, sóhajok, amelyeket a régi meghitt színterek, hangok, arcok keltettek. Jó néhány hete visszatértem már Grassdale-be, mire Arthur megérkezett, de ezúttal nem aggódtam miatta: tudtam, hogy a vad skót hegyek között vadászattal foglalja el magát, s ez egészen más volt, mint amikor London rontó és kísértő hatása nyelte el. Levelei, ha nem voltak is hosszúak, sem szerelmes toll termékei, rendszeresebben érkeztek, mint korábban; s amikor hazatért, nagy örömömre nemhogy rosszabb állapotban lett volna, mint elutazásakor, hanem épp hogy vidámabb volt és erőteljesebb, különb minden tekintetben. Azóta sincs okom panaszra. Sajnálatos módon most is előszeretettel viseltetik az asztal gyönyörei iránt, amelyek ellen szüntelen éberséggel kell küzdenem; de immár felfigyelt a fiára, aki egyre jobban elszórakoztatja a házon belül, a falkavadászat pedig kellő foglalatosság odakint, amíg a talajt meg nem keményíti a fagy; nincs tehát rám utalva, ha szórakozást keres. De most már januárt írunk: közeleg a tavasz; és ismétlem: rettegek attól, hogy mit hoz magával, ha megérkezik. A kedves évszak, amelyet egykor oly örömteli szívvel köszöntöttem mint a remény és a vigasság idejét, visszatérésével most egészen más várakozást kelt.

161

HARMINCEGYEDIK FEJEZET 1824. március 20. A rettegett idő elérkezett, és Arthur elment, ahogy vártam. Ezúttal abbéli szándékát nyilvánította ki, hogy csak rövid ideig marad Londonban, azután átkel a kontinensre, ahol valószínűleg néhány hétig időzik; én azonban csak hosszú hetek elteltével várom vissza: tudom már, hogy nála a napok heteket jelentenek, a hetek hónapokat. Július 30. Mintegy három hete tért haza, igaz, jobb egészségben, mint azelőtt, de még rosszabb hangulatban. De talán mégis tévedek: én vagyok kevésbé türelmes és elnéző. Belefáradtam igazságtalanságába, önzésébe, reménytelen romlottságába. Bárcsak enyhébb szó is elegendő volna: nem vagyok angyal, és emberi esendőségem lázadozik ellene. Szegény apám múlt héten meghalt; Arthur bosszankodott, amikor hírét vette, mert látta megrendülésemet és fájdalmamat, és attól tartott, hogy ez a körülmény majd megzavarja az ő nyugalmát. Amikor megemlítettem, hogy gyászruhát rendelek, felkiáltott: - Ó, hogy gyűlölöm a feketét! De hát alighanem azt kell viselned egy darabig az illendőség kedvéért; de szívből remélem, Helen, nem tartod majd kötelességednek, hogy arcodat és magatartásodat is a gyászos viselethez igazítsd. Miért is sóhajtoznál és nyögdelnél, s miért érezzem én kényelmetlenül magam, csak mert ... megyében egy öregúr, tökéletes idegen mind a kettőnknek, úgy vélte helyesnek, ha halálra issza magát? Ejnye no, akármi legyek, ha nem sírsz! Micsoda színjátszás! Hallani sem akar arról, hogy elmenjek a temetésre, sem arról, hogy egy-két napra felderítsem szegény Frederick magányát. Merőben felesleges, mondta, és ostobaság, hogy ilyesmire gondolok. Mi volt nekem az apám? Csecsemőkorom óta egyetlenegyszer láttam, és jól tudom, hogy soha egy fikarcnyit sem törődött velem; a bátyámat meg jóformán nem is ismerem. - Azonkívül, drága Helen - folytatta, és behízelgő szeretettel ölelt meg -, egyetlen napig sem nélkülözhetlek. - Akkor hogyan boldogultál nélkülem olyan sok napig? - kérdeztem. - Ó, akkor a világban csavarogtam, most pedig itthon vagyok; s az otthon nélküled, házam istennője, elviselhetetlen! - Igen, amíg szükség van rám a kényelmed érdekében; bezzeg amikor biztattál, hogy hagyjalak csak el, hogy te meg nélkülem elmehess itthonról... - vágtam vissza, de a szavakat még ki sem ejtettem, már meg is bántam. Súlyos vádnak hangzott: ha valótlan, akkor túlságosan goromba sértés; ha igaz, túlságosan megalázó tény, hogysem így nyíltan az arcába vágjam. De megkímélhettem volna magamat e pillanatnyi szemrehányástól. A vád sem szégyent, sem méltatlankodást nem keltett benne: nem igyekezett sem tagadni, sem mentegetni, csupán hosszú, halk nevetéssel válaszolt, mint aki elejétől végéig agyafúrt, víg tréfának tartja az egész műveletet. Ez az ember a végén még megutáltatja magát velem! Ne feledd el, magad iszod, Amit te főzöl, azt a sört.2 Igen, és én kiiszom fenékig: s rajtam kívül nem tudja meg senki, milyen keserű volt!
2

Robert Burns: Falusi kislány. (Weöres Sándor fordítása) 162

Augusztus 20. Nagyjából belerázódtunk megint a régi kerékvágásba. Arthur kis híján visszatért régi formájába és szokásaihoz; én pedig azt találom a legbölcsebbnek, ha szemet hunyok múlt és jövő fölött, már amennyiben őt illeti, és csak a jelennek élek; szeretem őt, amikor tehetem; mosolygok (ha lehetséges), amikor ő mosolyog, örülök, ha kedves; ha pedig nem, igyekszem rábírni, hogy az legyen - és ha ez nem válik be, elnéző vagyok, mentegetem, és tőlem telhetőleg megbocsátok, a magam gonosz szenvedélyeit pedig megfékezem, hogy az övéit ne súlyosbítsam; és mégis, amíg ily engedékenyen elősegítem, hogy a kevésbé ártalmas élvezeteknek éljen, megteszek mindent, ami csak hatalmamban áll, hogy a rosszabbaktól megmentsem. De nem maradunk sokáig magunkban. Hamarosan kénytelen leszek ugyanazt a válogatott baráti társaságot vendégül látni, akik tavalyelőtt ősszel időztek itt, s hozzájuk még Mr. Hattersleyt és - külön kérésemre - a feleségét és gyermekét. Vágyom látni Milicentet - és a kisleányát. Az utóbbi most múlt egyesztendős; aranyos játszótársa lesz az én kis Arthuromnak. Szeptember 30. Egy-két hete vannak itt a vendégeink; mostanáig azonban nem volt időm írni róluk. Nem tudom leküzdeni Lady Lowborough iránti ellenszenvemet. Nem holmi csip-csup kis sértődöttség ez: magát az asszonyt nem szeretem, mivel oly mélységesen elítélem. Igyekszem kerülni a társaságát, amennyire a vendégjog megsértése nélkül tehetem; ha szólunk egymáshoz vagy társalgunk, mindez a legudvariasabban történik - részéről még láthatólag szívélyesen is; de óvjon az Ég az efféle szívélyességtől! Mintha vadrózsával és galagonyával volna dolgom - szemre szép, érintésre lágy, de tudod, hogy ott rejtőzik a tüske, és néha meg is érzed; és a szúrást néha úgy bosszulod meg, hogy összepréseled, míg meg nem töröd az erejét - csak éppen a te ujjaid bánják. Mostanában nem látok Arthur iránti magatartásában semmit, ami feldühíthetne vagy megrémíthetne. Az első néhány napon úgy véltem, nagy igyekezettel próbálja elnyerni Arthur csodálatát. Ő nem is maradt érzéketlen az igyekezetre: gyakran láttam, amint magában mosolyog a hadműveletek láttán, dicséretére legyen azonban mondva, hogy őladysége nyilai ártalmatlanul pattantak le róla. A hölgy leghűvösebb mosolyait, leggőgösebb szemöldökemelintéseit egyaránt változhatatlan, gondtalan jókedv fogadta: míg végül rá nem ébredt, hogy Arthurral nem sikerült elbánnia, hirtelen felhagyott hát kísérleteivel, és szemre csakoly közönyös lett, mint Arthur maga. Azóta sem láttam a bosszúságnak semmi jelét Arthurnál, sem újabb hódítási kísérleteket a hölgytől. Mindez nagyon szép: Arthur azonban sosem hagyja, hogy elégedett legyek vele. Amióta hozzámentem, soha, egyetlen óráig sem tudtam, milyen a valóságban ez a szép gondolat: „Csöndességben és reménységben erősségtek lészen.” Akárhogyan küzdöttem a bor iránti szeretete ellen, az a két gyűlöletes ember, Grimsby és Hattersley lerombolta fáradozásom minden eredményét. Naponta buzdítják, hogy lépje át a mértékletesség határát, nemegyszer pedig, hogy szégyenletesen elvesse a sulykot. Nem egyhamar felejtem el a megérkezésük utáni második estét. Visszavonultam az ebédlőből a hölgyekkel, ám mielőtt becsukódott volna mögöttünk az ajtó, Arthur felkiáltott: - Nos, fiúk, mit szólnátok egy igazi dáridóhoz? Milicent szemrehányó pillantást vetett rám, mintha csak én közbeléphetnék; arca azonban elváltozott, amikor a falon és az ajtón keresztül is meghallotta Hattersley harsány hangját:
163

- Számíthatsz rám! Hozass még bort; kétszer ennyi is kevés! Alig léptünk be a szalonba, amikor Lord Lowborough csatlakozott hozzánk. - Magát meg mi lelte, hogy ilyen hamar bejön? - kiáltott felesége őméltósága kelletlen arckifejezéssel. - Tudod, hogy sosem iszom, Annabella - válaszolt komolyan a férje. - De hát azért velük maradhatna egy kicsit: micsoda ostobaság szüntelenül az asszonyok körül lebzselni, nem is értem, hogyan képes rá! A lord keserűséggel és meglepődéssel elegy, szemrehányó pillantást vetett rá, majd egy székbe süppedt, elnyomott egy mély sóhajt, sápadt ajkába harapott, és szemét a padlóra szegezte. - Jól tette, hogy otthagyta őket, Lord Lowborough - mondtam. - Remélem, ezután is mindig ilyen hamar tisztel meg bennünket a társaságával. És ha Annabella ismerné az igaz bölcsesség értékét meg a dőreség és... és mértéktelenség nyomorúságát, nem beszélne ilyen ostobaságot, még tréfából sem. Szavaim közben a lord felemelte szemét, és komolyan felém fordította félig meglepett, félig elgondolkodó pillantással, azután feleségére nézett. - De legalább ismerem a meleg szív és a bátor, férfias szellem értékét - mondta őladysége. - Nos, Annabella - szólalt meg tompán a lord -, mivel a jelenlétem kellemetlen a számodra, megszabadítalak tőle. - Visszamegy hozzájuk? - kérdezte foghegyről a hölgy. - Nem! - kiáltott fel a lord nyersen és meglepő indulattal. - Nem megyek vissza hozzájuk! Egy pillanattal sem maradok velük tovább, mint amennyit helyesnek tartok, sem a te, sem más kísértő kedvéért! De ezzel ne törődj; soha többet nem terhellek azzal, hogy idő előtt rád tukmálom a társaságomat. Kiment a szobából; hallottam, amint nyílik és csukódik az előcsarnok ajtaja, és nyomban ezután, félrehúzva a függönyt, megláttam a lordot, amint nagy léptekkel távolodik a parkban a nyirkos, felhős alkony vigasztalan homályában. - Megérdemelnéd, Annabella - szólaltam meg nagy sokára -, ha Lord Lowborough visszatérne régi szokásaihoz, amelyek kis híján a vesztét okozták, s amelyektől csak olyan óriási erőfeszítés árán szabadult: akkor aztán bánhatnád a mostani magatartásodat. - Egyáltalán nem, kedvesem! Nem bánnám, ha őlordsága úgy vélné helyesnek, hogy naponta leigya magát: csak annál hamarabb megszabadulnék tőle. - Ó, Annabella! - kiáltott fel Milicent. - Hogy beszélhetsz ilyen gonoszul! A te számodra igazán méltó büntetés lenne, ha a Gondviselés szavadon fogna, és veled is éreztetné, amit mások éreznek... - Elhallgatott, mert az ebédlőből hirtelen kiabálás és hahota hallatszott, de mindük között Hattersley hangja volt a legharsányabb. - Azt, amit te érzel ebben a pillanatban, igaz?- kérdezte Lady Lowborough kaján mosollyal, és tekintetét unokatestvére elkeseredett arcára szegezte. Az utóbbi nem válaszolt, elfordította fejét, és letörölt egy könnyet. E pillanatban nyílt az ajtó, és Mr. Hargrave-et bocsátotta be; kissé felhevült; fekete szemében szokatlan élénkség csillogott.

164

- Ó de örülök, hogy bejöttél, Walter! - kiáltott fel a húga. - Bárcsak magaddal hoztad volna Ralphot is! - Lehetetlen, drága Milicent - felelte vígan. - Épp elég üggyel-bajjal sikerült magamnak is szabadulnom. Ralph erővel akart visszatartani; Huntingdon megfenyegetett, hogy mindörökre elveszítem a barátságát; Grimsby pedig, és ez volt a legrosszabb, arra törekedett, hogy elrestelljem erényességemet: olyan elevenbe vágó, gúnyos megjegyzéseket és célzásokat tett, amelyekről jól tudta, hogy a legmélyebben sértenek. Úgyhogy láthatják, hölgyeim, igazán szívesen kell fogadniuk, hisz annyi mindent eltűrtem és elszenvedtem a kegyedék bájos társaságának kedvéért. - Mosolyogva fordult felém, és a mondat végeztével meghajolt. - Hát nem csinos, mondd, Helen? - suttogta Milicent, akinek testvéri büszkesége pillanatnyilag elnyomott minden egyéb megfontolást. - Az volna - válaszoltam -, ha szemének csillogása, ajkának, arcának pírja természetes volna; de nézd csak majd meg néhány óra múlva. Az úr ekkor mellém telepedett az asztalhoz, és egy csésze kávéért folyamodott. - Méltó illusztrálása ez annak, hogyan veszik be ostrommal a mennyországot - mondta, amikor átnyújtottam a kávét. - Most a paradicsomban vagyok; de tűzön-vízen kellett magamat átverekednem érte. Ralph Hattersley végül már ahhoz folyamodott, hogy hátát az ajtónak vesse, és megesküdött, hogy csak a testén át vezet az út (ami nem is csekély akadály). Szerencsére azonban akadt másik ajtó is, és az oldalkijáraton sikerült menekülnöm, a komornyik tálalóján át, Benson végtelen megrökönyödésére, aki épp az ezüstöt fényesítette. Mr. Hargrave nevetett, az unokahúga is; húga meg én azonban megőriztük néma komolyságunkat. - Bocsássa meg a léhaságomat, Mrs. Huntingdon - suttogta immár komolyabban, ahogy tekintetét az arcomra emelte. - Kegyed nem szokott az ilyesmihez: túlságosan érzékenyen érintik finom lelkét. De én kegyedre gondoltam ott a féktelen tivornyázók között, s igyekeztem Mr. Huntingdont is rávenni, hogy kegyedre gondoljon, de hiába: alighanem szentül eltökélte, hogy átmulatja ezt az éjszakát; nem érdemes a kávéval várni rá avagy a társaira; jó, ha a teához egyáltalán átjönnek. De közben nagyon szeretném száműzni őket a kegyed gondolataiból meg a magaméiból, mert utálok rájuk gondolni... igen, még az én kedves Huntingdon barátomra is, ha azt nézem, micsoda hatalma van olyasvalakinek a boldogságán, aki mérhetetlen magasságban áll fölötte, s ha meggondolom, hogyan él vissza vele; határozottan gyűlölöm azt az embert! - Akkor nekem inkább ne is mondja - mondtam én -, mert ha rossz is, azért csak összetartozunk, és ha őt szidja, engem bánt vele. - Bocsásson hát meg, hisz inkább meghalnék, mint hogy kegyedet megbántsam. No de most engedelmével ne beszéljünk róla többet. Nagy sokára bejöttek, de csak tíz óra után, amikor már jóformán megittuk a teát, holott egy félóra hosszat vártunk vele. Akármennyire óhajtottam is a jövetelüket, elszorult a szívem, amikor nagy lármával berontottak; Milicent pedig elsápadt, és kis híján felszökött ültéből, amikor Mr. Hattersley harsány szitoközön közepette berobbant a szobába, akárhogyan igyekezett is Hargrave lecsendesíteni, figyelmeztetve őt a hölgyek jelenlétére. - No hiszen, jó, hogy emlékeztetsz a hölgyekre, te hitvány dezertőr! - kiáltott fel amaz, és irdatlan öklét sógora felé rázta. - Ha nem nézném őket, szavamra, menten szétlapítanálak, holttestedet pedig az ég madarainak és a mezők liliomának vetném! - Ezután egy széket
165

plántált Lady Lowborough mellé, letelepedett, és arcátlanul őladységéhez intézte szavait, ami azonban a hölgyet inkább mulattatta, mint sértette, habár színleg úgy tett, mintha kikérné magának az orcátlanságot, és elmés, szellemes visszavágásokkal igyekezne féken tartani. Mr. Grimsby mellém telepedett arra a székre, amelyről belépésükkor Hargrave felállt, és komolyan kijelentette, hogy hálás lenne egy csésze teáért; Arthur pedig szegény Milicent mellett helyezkedett el, fejét bizalmasan az arcához dugta, és egyre közelebb nyomult hozzá, ahogy Milicent mindjobban elhúzódott tőle. Nem volt olyan harsány, mint Hattersley, arca azonban kivörösödött, szakadatlanul hahotázott, s bár én pirultam mindazért, amit láttam és hallottam tőle, örültem, hogy olyan halkan beszél a szomszédnőjéhez, hogy rajta kívül senki más meg nem érti. - Ostobák! - morogta Mr. Grimsby, aki egész idő alatt beszélt hozzám nagyképű komolysággal, engem azonban túlságosan lefoglalt a másik kettő - kiváltképpen Arthur - siralmas állapota, hogysem figyelmet szentelhettem volna neki. - Hallott már ilyen őrültséget, amit ezek beszélnek, Mrs. Huntingdon? - folytatta. Mondhatom, szégyellem magamat miattuk; ketten együtt nem tudnak úgy meginni egy palack bort, hogy a fejükbe ne szállna... - A csészealjba tölti a tejszínt, Mr. Grimsby. - Ejnye! Csakugyan, de hát itt jóformán sötét van. Hargrave, koppintsd már el a gyertyákat, légy szíves! - Viaszgyertya; nem kell elkoppintani - mondtam én. - „A test lámpása a szem. Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz” - jegyezte meg gunyoros mosollyal Hargrave. Grimsby ünnepélyes legyintéssel elhessegette, azután visszafordult felém, és ugyanolyan vontatott hangon, furcsán bizonytalan ejtéssel, mélységesen komoly arckifejezéssel folytatta. Szóval ahogy mondom, Mrs. Huntingdon, ezeknek nincs is fejük: egy fél palackkal sem tudnak meginni, hogy valamiképp meg ne ártana; hanem én, hát én háromszor annyit is ittam ma este, mint ők, és mint látja, tökéletesen józan vagyok. Lehetséges, hogy kegyed ezt igen különösnek találja, de meg tudom magyarázni: az ő agyuk ugyanis, neveket nem említek, de tudja, ugye, hogy kire gondolok, az ő agyuk először is igen könnyű, az erjesztett ital gőzei még jobban megkönnyebbítik, ezáltal kótyagosságot, szédületet idézve elő, mely mámort eredményez; míg az én agyam tömörebb anyagból lévén szerkesztve, tekintélyes mennyiséget képes elnyelni ezen alkoholtartalmú párából minden érzékelhető hatás nélkül... - Alighanem érzékelhető hatást gyakorolsz mindjárt arra a teára - szakította félbe Mr. Hargrave -, annyi cukrot teszel bele. A szokásos egy kockád helyett már hatot beledobtál. - Valóban? - viszonozta a bölcselő, kanalát belemerítve a csészébe, és az állítás bizonyításául több félig elolvadt darabot hozott felszínre. - Hm! Csakugyan, íme, asszonyom, itt láthatja a szórakozottság káros következményét: mit tesz, ha az ember túlságosan sokat gondolkodik, miközben az élet mindennapi dolgaival foglalja el magát. Ha az én gondolataim is a felszínen mozognának, mint a köznapi emberé, nem pedig elmém mélyén, ahogy bölcselőhöz illik, nem tettem volna tönkre ezt a csésze teát, és nem kényszerülnek kegyedet egy másikért zaklatni. - Az a cukortartó, Mr. Grimsby. Most már a cukrot is tönkretette: megköszönném, ha csengetne, hogy hozzanak be újat, mert végre itt van Lord Lowborough, és remélem, őlordsága hajlandó lesz leereszkedni szerény társaságunkhoz, és megengedi, hogy töltsék neki egy csésze teát.
166

Őlordsága válaszul komoran bólintott, de nem szólt egy szót sem. Hargrave vállalkozott rá, hogy csenget cukorért. Grimsby pedig kárhoztatta tévedését, és bizonyítani igyekezett, hogy a teáskanna árnyéka és a rossz világítás volt az oka. Lord Lowborough egy-két perce lépett be, és nem vette észre más, csak én: az ajtónál állt, komor pillantással pásztázva a társaságot. Most Annabellához lépett, aki háttal ült neki, Hattersleyvel az oldalán, habár ez utóbbi már nem a hölgynek szentelte figyelmét, hanem nagy hangon szidalmazta és fenyegette a házigazdát. - Nos, Annabella - szólalt meg a lord, válla fölött áthajolva -, mit szeretnél: melyikhez hasonlítanék e három „bátor, férfias szellem” közül? - Ördög és pokol! Hasonlítasz mindjárt valamennyiünkre! - kiáltott Hattersley, felugrott, és durván karon ragadta a lordot. - Hahó, Huntingdon! - kurjantotta. - Megfogtam! Gyere, pajtás, segíts! Akármi legyek, ha le nem itatom, míg a kezem között van! Most megfizet minden múltbéli bűnéért, olyan igaz, mint ahogy élek! Szégyenletes viaskodás következett; Lord Lowborough elkeseredett komolysággal és haragjában halálsápadtan, némán viaskodott, hogy kiszabaduljon a bikaerejű őrült kezéből, aki ki akarta vonszolni a szobából. Igyekeztem Arthurt rábírni, hogy lépjen közbe durván megsértett vendége érdekében, de nem volt másra képes, csak nevetett. - Huntingdon, te szamár, gyere és segíts, hallod?! - kiáltott Hattersley, akit szintén elgyengített a szertelen italozás. - Isten adjon neked erőt, Hattersley - kiáltotta Arthur -, és kísérjenek imáim: mást nem tehetek érted, ha az életem függne is tőle! Teljesen kimerültem. Ohó! - És hátradőlt székén, az oldalát fogta, és felnyögött. - Annabella, adj egy gyertyát - szólt Lowborough, akit ellenfele már derékon ragadott, úgy próbálta elszakítani az ajtófélfától, amelybe a kétségbeesés erejével kapaszkodott. - Nem vagyok hajlandó részt venni a durva játékaikban! - felelé őladysége, és hidegen visszahúzódott. - Csodálom, hogy ilyesmit várna tőlem. Én azonban felkaptam egy gyertyát, és odavittem. A lord elvette, és a lángot Hattersley kezéhez tartotta; amaz vadállat módjára felbődült, és eleresztette zsákmányát. A lord eltűnt; gondolom, felment a szobájába, mert csak másnap reggel láttuk viszont. Hattersley szitkozódott-átkozódott, akár a tébolyult, és az ablak mellett álló kerevetre dobta magát. Az ajtó szabad lévén, Milicent menekülni próbált férje szégyenének színhelyéről; az azonban visszahívta, és ragaszkodott hozzá, hogy felesége odamenjen. - Mit akarsz, Ralph? - suttogta Milicent, és kényszeredetten közeledett hozzá. - Tudni akarom, mi bajod - mondta amaz, és az ölébe húzta, mint egy gyereket. - Miért sírsz, Milicent? Mondd meg! - Nem sírok. - De sírsz - makacskodott Hattersley, és durván elhúzta Milicent kezét az arcától. - Hogy mersz hazudni? - Már nem sírok - védekezett Milicent. - De sírtál, méghozzá ebben a percben; és tudni akarom az okát. Halljam, tessék elmondani! - Hagyjál már, Ralph! Ne felejtsd el, nem vagyunk otthon.

167

- Nem számít; felelni fogsz arra, amit kérdeztem! - kiáltott fel kínzója, és úgy próbálta kicsikarni a vallomást, hogy megrázta Milicentet, s könyörtelenül szorította erős markának présével a vékony karjait. - Ne hagyja, hogy így bánjék a húgával - szóltam Mr. Hargrave-nek. - Ejnye már, Hattersley, ezt nem tűrhetem - szólt az említett úr, és odalépett az össze nem illő párhoz. - Hagyd békén a húgomat, légy szíves. - Megpróbálta lefeszegetni a goromba fickó ujjait Milicent karjáról, ám hirtelen hátratántorodott, és kis híja volt, hogy le nem terítette a mellét ért heves ütés, amelyet a következő intelem kísért: - Nesze a pimaszságodért! És tanuld meg, hogy máskor ne avatkozz a családi ügyeimbe. - Ha nem volnál részeg, ezért elégtételt vennék! - zihált Hargrave sápadtan és kifulladva, legalább annyira a felindulástól, mint az iménti ütés hatására. - Eredj a pokolba! - vetette oda a sógora. - Nos, Milicent, mondd meg, miért sírtál. - Majd máskor megmondom - suttogta Milicent -, majd ha magunk leszünk. - Most mondd meg! - szólt Hattersley, megint megrázta és megszorította, hogy Milicent felszisszent, majd ajkába harapott, hogy elfojtsa a fájdalmas kiáltást. - Majd én megmondom, Mr. Hattersley - szóltam én. - Szégyenében és megaláztatásában sírt! Nem tudta elviselni, hogy maga milyen gyalázatosan viselkedik. - A patvarba is, nagysád! - motyogta a férj, és bamba csodálkozással meredt rám „orcátlanságom” miatt. - Az nem lehet... vagy mégis, Milicent? Milicent hallgatott. - Halljuk, beszélj, gyermek! - Nem mondhatom meg - zokogott Milicent. - Azt, hogy „Igen” vagy „Nem”, éppúgy ki tudod mondani, mint azt, hogy „Nem mondhatom meg!”. Halljuk hát! - Igen - susogta Milicent, lecsüggesztve fejét, és belepirult a szörnyű vallomásba. - A pokolba veled, orcátlan némber! - kiáltotta Hattersley, és olyan hevesen lökte el, hogy Milicent az oldalára zuhant, mielőtt azonban akár én, akár a bátyja a segítségére siethettünk volna, felpattant, kint volt a szobából, és egy percet sem fecsérelve, alighanem már az emeleten járt. A támadás következő céltáblája Arthur volt, aki szemközt ült, és láthatólag nagy élvezetét lelte a jelenetben. - Hallod-e, Huntingdon! - ordította el magát lobbanékony barátja. - Nem tűröm, hogy ott ülj és röhögj, mint a falu bolondja! - Jaj, Hattersley! - kiáltotta Arthur, könnyben úszó szemét törölgetve. - A halálom leszel! - Az bizony, de nem úgy, ahogy te képzeled: kihasítom a szívedet, pajtás, ha tovább ingerelsz ezzel az ütődött röhögéseddel! Micsoda?! Még most sem hagyod abba? Nesze! Ez majd ellátja a bajodat! - kiáltotta Hattersley, felkapott egy zsámolyt, és házigazdája fejéhez vágta; célt tévesztett azonban, és Arthur tovább ült ott összeroskadva, és rázta a tehetetlen nevetés, arcán pedig könnyek csorogtak - mondhatom, siralmas látványt nyújtott.

168

Hattersley szitkozódott, átkozódott, de hiába; ezután felkapott a mellette álló asztalkáról néhány könyvet, és sorra haragjának tárgyához vágta, Arthur azonban csak még jobban nevetett; végezetül Hattersley őrjöngő dühvel rárontott, vállon ragadta, kegyetlenül megrázta, miközben Arthur rémítően kacagott és rikoltozott. Tovább azonban nem néztem: úgy véltem, eleget láttam férjem lealacsonyodásából; Annabella meg a többiek kövessenek, amikor kedvük tartja, gondoltam, és visszavonultam - de nem feküdtem le. Rachelt elküldtem aludni, magam pedig fel-alá járkáltam a szobámban gyötrelmes boldogtalanságomban a történtek miatt meg afölötti izgalmamban, hogy nem tudom, mi történhet ezután, s hogyan és mikor kerül ágyba az a boldogtalan teremtmény. Nagy sokára lassan, botladozva feljött a lépcsőn; Grimsby és Hattersley támogatta, habár egyikük sem állt valami biztosan a lábán, de mind a ketten nevettek és tréfálkoztak Arthuron, és akkora lármát csaptak, hogy bizonyára hallotta az egész cselédség. Maga Arthur már nem nevetett; émelyegve, ostobán bámult maga elé. Erről többet nem írok. Ilyen és hasonló szégyenteljes jelenetek vannak napirenden. Arthurnak nem szólok erről sokat, mert ha megtenném, többet ártanék vele, mint használnék; tudtára adom azonban, hogy mélységesen utálom az effajta mutatványokat: s ő minden egyes alkalommal megígéri, hogy többé ilyen nem fordul elő; de félek, hogy elveszíti még a maradék önfegyelmét és önbecsülését is; régebben még szégyellt volna így viselkedni - legalábbis mások szeme láttára, a drágalátos cimboráitól meg a hasonszőrűektől eltekintve. Hargrave barátja, irigylésre méltó óvatossággal és önuralommal rendelkezvén, sosem kerül ilyen szégyenletes állapotba, nem iszik többet, mint amennyitől némileg „emelkedett” lesz a hangulata, mindig ő kel fel elsőként az asztaltól Lord Lowborough után, aki - még bölcsebb módon - kitart annál a szokásánál, hogy nyomban utánunk elhagyja az ebédlőt: de amióta Annabella oly mélyen megsértette, soha be nem jön a többiek előtt a fogadószobába, a közbülső időt mindig a könyvtárban tölti, ahová az ő kényelmére gyertyákat hozatok; szép, holdfényes estéken pedig a parkban bolyong. Azt kell hinnem, hogy Annabella megbánta helytelen viselkedését, mert azóta nem ismételte meg, és újabban oly csodálatosan illendő módon viseltetik a férje iránt, oly egyenletes kedvességgel és figyelemmel bánik vele, amit azelőtt sosem tapasztaltam nála. Javulásának kezdetét arra az időre teszem, amióta már nem reménykedik és nem küzd Arthur csodálatáért.

169

HARMINCKETTEDIK FEJEZET Október 5. Esther Hargrave szép leánnyá serdül. Még nem nőtt ki a tanulószobából, de édesanyja gyakran áthozza délelőtti látogatásaira, amikor az urak kilovagolnak, és Esther néha egy-két órát nővérével, velem és a gyerekekkel tölt; amikor pedig mi megyünk át a Ligetbe, mindig kimódolom, hogy láthassam, és többet beszélgetek vele, mint bárki mással, mert nagyon ragaszkodom az én kis barátnőmhöz, és ő is hozzám. Nemigen tudom, mit szeret bennem, mert már nem vagyok a hajdani boldog, eleven leány; csakhogy nincs más társasága - kivéve anyját, a nevelőnőjét (aki olyan mesterkélt és konvencionális teremtés, amilyet az a gondos anya csak találhatott a növendék természetes tulajdonságainak nyirbálgatására) s olykorolykor a leányka levert, hallgatag nővérét. Gyakran eltűnődöm, mi lesz Esther osztályrésze az életben - s eltűnődik ő maga is; szíve csordultig tele reménységgel - mint az enyém volt hajdanán. Borzadok a gondolatra, hogy akárcsak én, egyszer Esther is rádöbbenhet: megcsalták hiú reményei. Az ő csalódását talán még mélyebben átérezném, mint a magamét. Úgy érzem szinte, hogy én ilyen sorsra születtem, de ő oly vidám és üde, oly könnyű a szíve és szabad a szelleme, s annyira ártatlan és gyanútlan! Kegyetlenség lenne, ha neki is úgy kellene éreznie, mint ahogy én érzek most, s tudnia azt, amit én tudok! Nővére is reszket érte. Tegnap délelőtt, október egyik legszebb, legenyhébb napján, Milicent meg én a kertben élveztünk egy félórácskát gyermekeinkkel, Annabella pedig a szalonban hevert a kereveten, a legújabb regénybe merülve. Elhancúroztunk a kicsikékkel, szinte oly vígan és vadul, akárcsak ők, azután megpihentünk a sudár vérbükk árnyékában, hogy újra lélegzethez jussunk, rendbe hozzuk a hajunkat, amelyet szétzilált a féktelen játék meg a dévaj szellő - ők ketten meg ott totyogtak a széles, napos sétányon; az én kis Arthurom támogatta az ő pici Helenjének még gyengébb lépteit, és útközben nagy okosan mutogatta neki a virágszegély legpompásabb szépségeit, alig tagolt gagyogással, ami a pici lány számára éppúgy megtette, mint a társalgásnak bármilyen egyéb formája. Nevetve néztük a bájos látványt, majd a beszéd a gyermekek jövőjére fordult; s ez mindkettőnket elgondolkodtatott. Néma merengésbe mélyedve, lassan folytattuk utunkat a sétányon, és Milicent gondolatai a húgára terelődtek. - Helen - kérdezte -, ugye, te gyakran találkozol Estherrel? - Nem nagyon gyakran. - De mégis több alkalmad van rá, hogy találkozz vele, mint nekem; s tudom, hogy Esther szeret téged, és tisztel is; mindenki másénál többre tartja a véleményedet; és azt mondja, több benned a józan ész, mint mamában. - Ez azért van, mert Esther önfejű, és az én véleményem általában inkább egyezik az övével, mint a mamátoké. De miért mondod mindezt, Milicent? - Mert ha olyan nagy hatással vagy rá, szeretném, ha igen komolyan az elméjébe vésnéd, hogy soha, semmiféle körülmények között, senkinek a rábeszélésére ne menjen férjhez pénzért, rangért, társadalmi helyzetért, semmiféle világi megfontolásért, csak igaz vonzalomból és kölcsönös megbecsülésből. - Erre nincs semmi szükség - mondtam. - Már beszélgettünk erről a tárgyról, és hidd el, húgod olyan romantikusan vélekedik szerelemről, házasságról, ahogy csak kívánhatod.

170

- Csakhogy a romantikus elképzelés nem elég: azt akarom, hogy józan elképzelései legyenek. - Igazad van; de én úgy vélem, amit a világ romantikusnak bélyegez, gyakran közelebb van az igazsághoz, mint amennyire általában hiszik; mert ha az ifjúság nagy lélegzetű eszményeit gyakran elhomályosítják is a felnőtt élet rút és kicsinyes nézetei, ez még aligha bizonyítja, hogy hamisak. - Ha úgy véled, helyesek az elképzelései, erősítsd meg a véleményét, kérlek. Helyeseld, amennyire teheted; mert voltak valaha nekem is romantikus elképzeléseim... nem azt akarom mondani, hogy bánom a sorsomat, nem, ebben egészen bizonyos vagyok... csak... - Értelek - mondtam -; magadnak nem kívánsz jobbat, de nem szeretnéd, ha a húgodnak is azt kellene elszenvednie, amit neked. - Vagy még rosszabbat. Sokkal rosszabb is lehetne a sorsa, mint nekem... mert én igazán elégedett vagyok, Helen, ha nem hiszed is: a legtisztább igazságot mondom, amikor kijelentem, hogy a világon senki másért el nem cserélném a férjemet, még ha mást nem kellene is tennem érte, mint ezt a levelet letépni. - Hiszek neked; most, hogy a tiéd, nem cserélnéd el senkiért; csak néhány tulajdonságát cserélnéd el szívesebben különbekért. - Igen; mint ahogy a magam néhány tulajdonságát is szívesen elcserélném különb asszonyokéval; mert sem ő, sem én nem vagyunk tökéletesek, és az ő javulását éppúgy szívemből kívánom, mint a magamét. És meg is fog javulni, ugye, Helen? Hiszen még csak huszonhat éves. - Megjavulhat - feleltem. - Megjavul... meg fog javulni! - ismételte Milicent. - Bocsáss meg lanyha helyeslésemért, Milicent; a világ minden kincséért sem akarom elhervasztani reményedet, csakhogy a magaméban oly sokszor kellett csalódnom, hogy a jövőt illetőleg olyan hűvös és kétkedő lettem, mint valami fáradt nyolcvanas. - De mégis reménykedsz... még Mr. Huntingdonról sem mondtál le?... - Megvallom, igen: „még” róla sem; mert úgy érzem, amíg élünk, remélünk. S vajon ő annyival rosszabb, Milicent, mint Mr. Hattersley? - Nos, ha az őszinte véleményemet akarod hallani, azt hiszem, kettejüket össze sem lehet hasonlítani. De nem szabad megsértődnöd, Helen, hiszen tudod, ami a szívemen, az a számon, és tetőled is elvárom ugyanezt; nem bántasz meg vele. - Nem sértődtem meg, szívem; ha kettőjüket összehasonlítanák, nagyon is valószínű, hogy az összehasonlítás Hattersley javára ütne ki. Milicentnek megsúgta a szíve, milyen nehezemre esett ez a beismerés; gyermek módjára fejezte ki együttérzését: egyetlen szó nélkül, hirtelen arcon csókolt, aztán gyorsan elfordult, felkapta kisbabáját, és annak a ruhácskájába rejtette arcát. Milyen különös, hogy oly gyakran siratjuk meg egymás bánatát, holott a magunké miatt egyetlen könnyet sem ejtünk! Milicent szíve eltelt már a maga bánatával, de most az enyémnek a gondolatára túlcsordult; s könnyeket ontottam magam is részvétteljes felindulása láttán, holott sok hete már annak, hogy magamért sírtam. Az elmúlt héten egyetlen esős nap volt; a társaság java része a biliárdszobában ütötte el az időt, de Milicent meg én a kis Arthurral és Helennel voltunk a könyvtárszobában, s könyveink, gyermekeink meg egymás társaságában igen kellemes délelőttöt reméltünk
171

eltölteni. Ám két óra hosszat sem voltunk még magányunkban, amikor bejött Mr. Hattersley: bizonyára gyermekének hangja vonzotta oda, miközben átment az előcsarnokon, mert mérhetetlenül szereti a kicsit, s az is őt. Istállószagtól bűzlött, ott múlatta ugyanis az időt barátai, a lovak társaságában már reggeli óta. Ez azonban nem zavarta kis druszámat: alighogy édesapjának irdatlan személye elsötétítette az ajtót, ő harsány örömkiáltásra fakadt, otthagyta anyját, és kacagva futott apja felé - futás közben kiterjesztett karjaival tartotta meg egyensúlyát -, átölelte a térdét, hátravetette fejét, és felnevetett az arcába. Nem csoda, ha apja mosolyogva nézett le az ártatlan derűt sugárzó szép kis arcra, a tiszta, fénylő kék szempárra, az elefántcsont kis nyakat és vállat borító lágy lenhajra. Gondolt-e vajon arra az apa, hogy mennyire méltatlan mindezek birtokára? Félek, meg sem fordult az eszében ilyesmi. Felkapta kisleányát, azután néhány percnyi igencsak szilaj játék következett, amikor nehéz lett volna megmondani, vajon az apa vagy a leánya kacagott, kiáltozott-e hangosabban. Egyszerre azonban vége szakadt a zajos mulatságnak mint várható volt: hirtelen; a kicsi megütötte magát, és sírva fakadt; erőszakos játszótársa pedig anyja ölébe lökte, felszólítva amazt, hogy „igazítsa el a dolgot”. A gyermek éppoly boldogan tért vissza gyengéd vigasztalójához, mint ahogy elhagyta, karjába fészkelődött, és sírása egy perc alatt elcsendesült; azután anyja keblére hajtva fáradt fejecskéjét, hamarosan elszenderült. Ezenközben Mr. Hattersley hatalmas léptekkel a kandallóhoz ment, teljes magasságában és szélességében a kandalló meg miközénk plántálta magát, kezét csípőre tette, mellét kidüllesztette, s úgy pillantott körül, mintha a ház is meg minden, ami benne van, az ő vitathatatlan tulajdona volna. - Átkozottul komisz idő! - szólalt meg. - Ma már aligha vadászunk. - Aztán hirtelen felemelte hangját, egy víg nóta néhány ütemével szórakoztatott minket, aztán hirtelen abbahagyta, fütyülve fejezte be a dallamot, és így folytatta: - Hallja-e, Mrs. Huntingdon, micsoda pompás istállója van a férjének! Nem nagy, de remek. Elnéztem délelőtt egy darabig a lovait; s szavamra mondom, a Böske, a Ráró meg az a fiatal Nimród a legpompásabb állatok, amelyeket valaha is láttam! - Ezek után részletes taglalása kö vetkezett a három ló különféle érdemeinek, ezt követte ama nagy terveknek a felvázolása, melyeket a lóversenyzés terén megvalósítani szándékozik, mihelyt atyjaura jónak látja itt hagyni ezt az árnyékvilágot. - Nem mintha azt kívánnám, hogy az öregúr beadja a kulcsot - tette hozzá -, felőlem élheti világát, ameddig csak kedve tartja. - Szívből remélem, Mr. Hattersley. - Hát hogyne! Csak úgy mondom. A dolgok rendje szerint az is elkövetkezik egyszer; miért ne nézhetném a jó oldalát... így van rendjén, hát nem, Mrs. H.? Na de maguk ketten mit csinálnak itt... hol van Lady Lowborough? - A biliárdszobában. - Az ám a pompás teremtés! - folytatta Hattersley, szemét feleségére szegezve, akinek elváltozott a színe, és egyre zavartabban nézett, ahogy férje folytatta: - Micsoda gyönyörű alakja van! És milyen fölséges fekete szeme; és milyen nagyszerű, független szellem; hát még micsoda nyelve van, ha forgatni akarja... imádom azt a nőt! De sose bánd, Milicent: feleségnek ugyan nem kéne, ha egy királyságot kapna is hozományba! Jobban megfelel nekem az, aki van. Nocsak! Most meg mit duzzogsz? Tán nem hiszed, amit mondok? - De igen, elhiszem - suttogta Milicent félig szomorú, félig kelletlen lemondással, azután elfordult, és megsimogatta alvó kicsikéje haját, akit maga mellé fektetett a heverőre.

172

- Nos hát akkor meg miért vagy olyan morcos? Gyere ide, Milly, hadd hallom, mért nem vagy megelégedve azzal, amit mondok. Milicent odament, kis kezét férje karjába fűzte, felnézett az arcába, és halkan megszólalt: - Mert az egésznek mi a veleje, Ralph? Csak ez: hogy bármennyire csodálod is Annabellát, méghozzá olyan tulajdonságokért, amelyek belőlem hiányoznak, azért mégiscsak én legyek a feleséged, s ez csupán azt bizonyítja, hogy nem tartod szükségesnek szeretni a feleségedet; neked elég annyi, ha a háztartásodat vezeti, és gondját viseli a gyermekednek. De nem vagyok morcos, csak szomorú, hiszen - tette hozzá halkan, remegő hangon, kezét kivonva férje karjából, és tekintetét a szőnyegre szegezve - ha nem szeretsz, hát nem szeretsz, nincs mit tenni. - Ez már igaz; de ki mondta, hogy nem szeretlek? Azt mondtam, hogy Annabellát szeretem? - Azt mondtad, hogy imádod. - Igaz, csakhogy az imádat nem szerelem. Imádom Annabellát, de nem szeretem; téged pedig szeretlek, Milicent, de téged nem imádlak. - És szerelme bizonyítékául belemarkolt Milicent világosbarna fürtjeibe, s láthatólag könyörtelenül megcsavarintotta. - Igazán, Ralph? - suttogta Milicent. Halvány mosolya átsütött könnyein, s épp csak kezét emelte fel férje kezéhez, mintegy jelezve, hogy igen keményen húzza a haját. - De még mennyire - felelt amaz -, csak ne zaklatnál annyit. - Én zaklatlak?! - kiáltott fel Milicent nagyon is természetes meglepetéssel. - Te bizony, de csak a túlságos jóságoddal, mint amikor egy kölyök egész nap mazsolaszőlővel meg cukrozott szilvával tömi magát, és a változatosságért vágyik már egy korty savanyú narancslére. Láttad-e már, Milly, milyen a tengerparti homok? Ha ránézel, szép sima, ha belelépsz, puha, és könnyű járás esik benne. De tapodd csak félóra hosszat azt a puha, kellemes szőnyeget, enged minden lépésedre, minél keményebben taposod, annál jobban, s majd meglátod, milyen keserves munka, s örülsz, ha végre jó szilárd sziklára érsz, ami egy hüvelyknyit sem enged, akár állsz, jársz vagy éppen taposol rajta; s ha kemény is, mint a malomkő, mégiscsak jobb rajta a járás. - Értem, mire gondolsz, Ralph - mondta Milicent, és idegesen játszadozott az óraláncával, aprócska lába hegyével pedig figurákat rajzolt a szőnyegre. - Értem, mire gondolsz, de azt hittem, örülsz, ha engedek neked; és most már nem tudok megváltozni. - Örülök bizony - felelte a férje, s megint egyet rántva Milicent haján, közelebb húzta magához. - Sose törődj azzal, hogy mit beszélek, Milly. A férfiembernek muszáj valamin morgolódnia; s ha arra nem panaszkodhat, hogy a felesége halálra gyötri a megátalkodottságával meg az ádáz kedvével, hát arra panaszkodik, hogy a kedvességével meg a szelídségével teszi tönkre. - De hát miért kell egyáltalán panaszkodni, ha meg sem untál, és elégedetlen sem vagy velem? - Hogy miért? Hát hogy a magam gyengeségeit mentsem. Mit gondolsz, majd egyedül fogom cipelni a bűneim terhét, ha egyszer készséges segítőtárs van mellettem, aki megosztja a terhemet, mert neki magának nincs mit viselnie? - Olyan ember nincs a világon - mondta komolyan Milicent; azután elvonta fejétől a férje kezét, igaz odaadással megcsókolta, majd az ajtóhoz indult. - Hát ez meg mi? - kérdezte Hattersley. - Hová mégy?

173

- Rendbe szedni a hajamat - felelte Milicent, és zilált fürtjei mögül mosolygott. - Egészen lebontottad. - Eredj hát! Kitűnő asszonyka - jegyezte meg, amikor a felesége kiment -, csak egy gondolatnyit túlságosan puha... szinte elolvad az ember kezében. Magam is gondolom, hogy néha komiszul bánok vele, amikor a pohár fenekére néztem... de mit tegyek, ha egyszer sose panaszkodik, se akkor, se később? Gondolom, nem is bánja. - E tárgyban felvilágosíthatom önt, Mr. Hattersley - mondtam. - Igenis, bánja; és van, amit még annál is jobban bán, habár panaszkodni talán sosem hallotta róla. - Hát kegyed honnan tudja? Kegyednek tán panaszkodik? - tudakolta, és a szemében felvillanó düh menten lángra lobbant volna, ha azt felelem: „Igen.” - Nem - válaszoltam -, de én régebben ismerem, és alaposabban tanulmányoztam, mint maga. És mondhatom magának, Mr. Hattersley, hogy Milicent jobban szereti, mint megérdemelné, és hogy magának hatalmában áll őt nagyon boldoggá tenni, ehelyett azonban maga a gonosz szelleme, és nem átallom kimondani: egyetlen nap úgy el nem múlik, hogy ne okozna neki fájdalmat, holott módjában állna megkímélni tőle. - Ha úgy van, az sem az én hibám - mondta Hattersley, nemtörődöm módon a mennyezetre bámult, és kezét a zsebébe mélyesztette. - Ha nem tetszik neki a viselkedésem, miért nem szól? - Talán nem szakasztott ilyen feleségre vágyott? Nem azt mondta Mr. Huntingdonnak, hogy magának olyan asszony kell, aki egyetlen szó ellenvetés nélkül enged, és semmiért nem kárhoztatja magát, akármit csinál? - Igaz, csakhogy miért kell mindig megkapnunk, amire vágyunk? Az ilyesmi a legkülönbeket is elrontja, nem igaz? Hogyne játszanám az ördögöt, mikor látom, hogy neki mindegy, tisztes keresztyén módjára viselkedem-e, vagy olyan gazember módjára, amilyennek a természet megalkotott? És hogyan is állnám meg, hogy ne ingereljem, mikor olyan kihívóan szelíd és szemérmes? Mikor a lábamhoz kuporodik, akár a kutyám, és egy szisszenéssel sem adja tudtomra, hogy elég?! - Ha maga természettől fogva zsarnok, akkor ugyancsak erős a kísértés, megengedem: de a nagylelkűség nem leli örömét abban, ha zsarnokoskodik a gyengén, inkább dédelgeti és óvja. - Én ugyan nem zsarnokoskodom: csakhogy átkozottul unalmas állandóan dédelgetni meg óvni: aztán meg hogyan is tudnám, hogy elnyomom, mikor egyszerűen csak elolvad, és egyet se szól? Néha azt gondolom, nincs is benne érzés; akkor folytatom, míg sírva nem fakad, s ezzel aztán beérem. - Tehát örömét leli benne, ha zsarnokoskodik rajta? - Nem én, ha mondom, csak ha épp rosszkedvemben vagyok, vagy éppenséggel nagyon is rózsás kedvemben, s akkor azért bántom, hogy megvigasztalhassam; vagy azért, mert nagyon pilledt, és fel kell egy kicsit rázni. Néha meg magára haragít, mert sír-rí csak úgy, semmiért, és meg nem mondaná, mi baja: az aztán, megengedem, tűrhetetlenül feldühít, kivált ha épp nem vagyok a magam ura. - Márpedig ilyenkor kétségtelenül ez a helyzet - mondtam. - De ezentúl. Mr. Hattersley, ha nagyon pilledtnek találja, vagy ha éppen „semmiért” sír (ahogy maga mondja), tulajdonítsa bátran magának: legyen bizonyos felőle, hogy maga csinált valami rosszat, vagy a maga viselkedése keserítette el.

174

- Nem hiszem. Ha úgy volna, miért nem szól Milly; nem állhatom, mikor magában duzzog meg nyűgösködik, és nem szól: nem rendes dolog ez. Hogyan várhatná így el tőlem, hogy megjavítsam magam? - Talán feltételezi, hogy több esze van, és azzal a reménnyel áltatja önmagát, hogy maga egy szép napon belátja tévedését, és megjavul, ha a tulajdon belátására bízza. - Csak ne gúnyolódjon, Mrs. Huntingdon. Van énnekem annyi eszem, hogy belássam: nincs mindig igazam; de néha ez talán nem is olyan nagy baj, ha másnak nem ártok vele, csak magamnak... - De, igenis, nagy baj - szakítottam félbe -, magának is (amint erre majd a jövőben a maga kárán rájön) és a családjának is, de kivált a feleségének. Hisz lehetetlenség volna csak magának ártani, kivált az olyan tettekkel, amelyekről beszéltünk, hogy százaknak, sőt ezreknek ne ártson többet vagy kevesebbet akár azzal a rosszal, amit elkövet, akár a jóval, amit elmulaszt. - Tehát mint mondottam - folytatta -, vagy mondottam volna, ha a szavamba nem vág: néha azt gondolom, jobban járnék, ha olyanhoz kötöttem volna a szekerem rúdját, aki mindig figyelmeztetne, ha nincs igazam, buzdítana a jóra, és segítene elkerülnöm a rosszat, mert világosan kimutatná, hogy helyesli az egyiket, és helyteleníti a másikat. - Ha embertársainak a helyeslése a legfőbb indítóoka: az bizony édeskevés. - Igen, de ha olyan párom volna, aki nem enged mindig, aki nem egyformán kedves, hanem volna benne annyi harci kedv, hogy olykor-olykor a sarkára áll, és őszintén megmondja a véleményét, olyan például, mint kegyed. Mert ha, teszem azt, kegyeddel bánnék úgy, mint vele, ha Londonban vagyunk, kegyed ugyancsak ellátná a bajomat, fogadok. - Rosszul ítél meg: nem vagyok én házisárkány. - No, annál jobb, mert én ugyan nem állom az ellentmondást... úgy általában... és csakúgy szeretem, ha az én akaratom teljesül, mint bárki más; csak ha nagyon is könnyen teljesül, az nem felel meg a férfiember ízlésének. - Nos, én soha ok nélkül ellent nem mondanék magának, de annyi biztos, mindig a tudtára adnám, hogyan vélekedem a viselkedéséről, és ha elnyomna testben vagy lélekben, legalább nem volna oka azt hinni, hogy én ugyan „nem bánom”. - Tudom én ezt, nagysád; s ha az én kis feleségem is ezt az elvet követné, jobban járnánk mind a ketten. - Majd megmondom neki. - Nem, nem, hagyja csak! Mindkét oldalnak megvannak az előnyei, s most, hogy jobban meggondolom, Huntingdon nemegyszer sajnálkozott már, hogy kegyed nem hasonlít jobban az én feleségemhez, bizony, a komisz kutya, s látja, asszonyom, vele még kegyed sem birkózik meg: tízszerte komiszabb nálam. Félni fél kegyedtől, annyi szent, mármint a kegyed jelenlétében mindig előszedi a legjobb magaviseletét, de... - Milyen lehet akkor a legrosszabb magaviselete? - Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem. - Szó, ami szó: az bizony nagyon komisz... igaz-e, Hargrave? - fordult az utóbbi úrhoz, aki közben belépett a szobába, de én észre sem vettem, mert a kandallónál álltam, háttal az ajtónak. - Mondd csak - folytatta Hattersley -, nem Huntingdon a legnagyobb csirkefogó, aki erre a világra született?

175

- Felesége őnagysága nem fogja szótlanul tűrni, hogy becsméreld - felelte Mr. Hargrave, és előrelépett. - Azt azonban elmondhatom, Istennek hála, hogy én nem vagyok hozzá hasonlítható. - Talán illendőbb volna - mondtam -, ha nem hasonlítgatná magát mindig, s csak annyit szólna: „Az Úr legyen irgalmas hozzám, bűnös lélekhez.” - Kegyed igen szigorú - viszonozta kis főhajtással, majd büszke, megbántott arckifejezéssel kihúzta magát. Hattersley nevetett, és a vállára csapott. Mr. Hargrave a sértett méltóság mozdulatával húzódott el tőle, és átvonult a szőnyeg túlsó végére. - Hát nem szégyen-gyalázat, Mrs. Huntingdon? - kiáltott fel a sógora. - Részegségemben megütöttem Walter Hargrave-et, második este, hogy itt voltunk, s azóta sem áll szóba velem; holott én mindjárt másnap reggel bocsánatot kértem tőle! - Csak ahogy kérted - vágott vissza a másik -, meg az, hogy nagyon is tisztán emlékeztél az egész ügyre, arra vall, hogy nem lehettél olyan nagyon részeg: nagyon is jól tudtad, mit csinálsz, és felelős voltál a tetteidért. - Minek ártottad magad a feleségem meg az én dolgomba - morgott Hattersley -, ez igazán bárkit kihozna a sodrából! - Úgy érzed hát, hogy igazad volt? - kérdezte ellenfele, és gyilkos pillantást vetett rá. - Nem, hisz mondom, hogy nem tettem volna, ha nincs bennem annyi bor; de ha te még most is acsarogsz rám azok után, hogy mi minden szépet mondtam neked, hát felőlem elmehetsz a pokolba! - Én nem használnék ilyen szavakat, legkevésbé egy hölgy jelenlétében - mondta Mr. Hargrave, haragját megvetés álcája mögé rejtve. - Miért, mit mondtam? - vágott vissza Hattersley. - Csak a tiszta igazságot... hiszen a pokolra kerül, igaz-e, Mrs. Huntingdon, ha nem bocsátja meg az ő felebarátjának vétkeit?! - Meg kell neki bocsátania, Mr. Hargrave, ha megkérleli - mondtam. - Kegyednek ez a véleménye? Akkor megbocsátok! - és szinte barátságos mosollyal előrelépett, és kezet nyújtott. Sógora nyomban elkapta nagy markával, és szent volt a béke. - A sértésnek - folytatta hozzám fordulva Hargrave - az kölcsönzött különleges keserűséget, hogy a kegyed jelenlétében történt; de mert kegyed kéri, hogy bocsássam meg, megbocsátom hát, és el is felejtem. - A méltó válasz alighanem az lesz, ha elkotródom - mondta széles vigyorral Hattersley. Társa elmosolyodott, ő pedig kiment a szobából. Erre már résen voltam. Mr. Hargrave komolyan hozzám fordult, és megfontolt hangon kezdte: - Drága Mrs. Huntingdon, mennyire vágytam erre az órára, s hogy rettegtem mégis! Ne ijedjen meg - tette hozzá, mert arcomat vérvörösre festette a harag -, nem akarom megsérteni kegyedet hasztalan könyörgéssel vagy panasszal. Nem merészkedem terhelni kegyedet sem a magam érzéseinek, sem a kegyed tökéletességének emlegetésével, hanem olyasmit kell felfednem, amit tudnia kell, és amit, habár kimondhatatlanul fájdalmas számomra... - Akkor ne fáradjon azzal, hogy felfedi! - De az ügy fontossága... - Ha az ügy fontos, meghallom majd idejében, kivált ha rossz hír, mint ahogy, látom, ön annak tekinti. Most azonban felviszem a gyerekeket a szobájukba.
176

- Nem csengethetne, hogy vigyék fel őket? - Nem; szükségem van annyi testmozgásra, hogy felmenjek a legfelső emeletre. Gyere, Arthur. - De visszajön? - Még nem: ne várjon rám. - Mikor láthatom legközelebb? - Ebédnél - feleltem, karomra vettem a kis Helent, Arthurt kézen fogtam, és kifelé indultam. Hargrave ingerülten dörmögve fordult el; csak a „szívtelen” szót értettem meg belőle. - Micsoda ostobaság ez, Mr. Hargrave? - kérdeztem, megállva az ajtóban. - Hogy érti ezt? - Ó, semmi, semmi... nem a kegyed fülének szántam magánbeszédemet. Hanem az tény és való, Mrs. Huntingdon, hogy fel kell fednem kegyed előtt valamit... számomra csakoly fájdalmas elmondani, mint kegyednek meghallgatni, és azt szeretném, ha figyelméből néhány percet nekem szentelne négyszemközt, bármikor és bárhol, ahol kegyednek tetszik. Nem önző indokkal kérem erre, és semmiféle olyan okból, amely sérthetné a kegyed emberfeletti tisztaságát; ezért tehát szükségtelen, hogy az irgalmatlan megvetés jeges pillantásával gyilkoljon. Nagyon is jól tudom, hogy a rossz hír hordozóját általában nem a legszívesebb érzéssel fogadják, ám... - Mi legyen hát az a csudálatos értesülés? - szakítottam félbe türelmetlenül. - Ha valóban fontos, mondja el három szóval, mielőtt kimennék. - Három szóval nem tudom elmondani. Küldje el a gyermekeket, és maradjon itt. - Nem; tartsa meg magának a rossz híreit. Tudom, olyasmi, amit nem akarok hallani, és aminek az elmondásával megharagítana. - Pontosan eltalálta, sajnos; de mivel én tudok róla, kötelességemnek érzem, hogy kegyed előtt is feltárjam. - Ej, kíméljen meg mindkettőnket a kellemetlenségtől, én pedig felmentem a kötelesség alól. Felajánlotta, hogy elmondja; én megtagadtam, hogy meghallgassam: tájékozatlanságomat senki sem fogja magának felróni. - Ám legyen! De ha a csapás hirtelen sújt le, ne feledje: én igyekeztem enyhíteni! Otthagytam. Elhatároztam, nem engedem, hogy a szavai megrémítsenek. Ő, éppen ő vajon mit tárhat fel előttem, amit fontos volna meghallanom? Kétségtelenül holmi eltúlzott mese szerencsétlen férjemről, ő pedig fel akarja nagyítani, hogy önös céljainak szolgálatába állítsa. 6-án Azóta nem célzott a szörnyű rejtélyre, én pedig nem látom okát, hogy megbánjam, amiért nem voltam hajlandó meghallgatni. A fenyegető csapás nem sújtott le, és nem is nagyon félek tőle. Pillanatnyilag elégedett vagyok Arthurral: több mint két hete nem viselkedett szégyenteljesen, és az egész elmúlt héten oly mértékletesen vette ki részét az asztal örömeiből, hogy mind hangulatában, mind megjelenésében kedvező változást észlelek. Remélhetem-e, hogy tovább halad ezen az úton?

177

HARMINCHARMADIK FEJEZET 7-én Igen, reménykedem! Ma este meghallottam, amint Grimsby és Hattersley egymás között zsörtölődnek, hogy házigazdájuk elhanyagolja vendégeit. Nem tudták, hogy a közelükben vagyok, mert történetesen az ablakfülkében álltam a függöny mögött, néztem, mint emelkedik a hold a gyepszőnyeg sudár, fekete jávorfacsoportja fölé, és eltűnődtem: vajon Arthur miért olyan érzelmes, hogy odakint áll, a kapubejárat külső oszlopának dőlve, s szemmel láthatólag ő is a holdat nézi. - Alighanem vége a víg dáridóknak ebben a házban - vélte Mr. Hattersley -; gondoltam, hogy a jó cimborasága nem lesz hosszú életű. Ámbár - tette hozzá nevetve - arra nem számítottam, hogy épp így ér véget. Inkább gondoltam volna, hogy csinos háziasszonyunk kimereszti a sündisznótüskéit, s megfenyeget, hogy kikerget a házból, ha meg nem javítjuk magunkat. - Egyszóval te nem láttad ezt előre? - kérdezte Grimsby, és öblösen felkacagott. - De hiszen úgyis megváltozik majd, mihelyt torkig lesz a hölggyel. Ha megint eljövünk egy-két év múlva, mindent a régiben találunk, meglátod. - Nem tudom - felelt a másik -; a hölgy nem az a fajta, akire hamar ráunnak; no de akárhogyan is, átkozottul bosszantó, hogy azért nem vigadhatunk kedvünkre, mert barátunknak úgy tetszik, hogy jól viselkedjék. - Mindenről azok az átkozott asszonyok tehetnek! - morogta Grimsby. - Ők a mi keresztünk! Ahová csak lépnek, bajt meg gondot hoznak azzal a hamis, szép arcukkal meg a csalfa nyelvükkel. Ekkor már előléptem rejtekemből, Mr. Grimsby mellett elhaladva rámosolyogtam, kimentem a szobából, és Arthur keresésére indultam. Láttam az imént, hogy a cserjés felé vette lépteit, s oda követtem én is, és épp akkor láttam meg, amikor befordult az árnyas sétányra. Oly könnyű volt a szívem, úgy túlcsordult benne a szerelem, hogy rávetettem magam Arthurra, és karjaimba zártam. Ez a meglepő viselkedés sajátos hatással volt rá: először ezt suttogta: - Ó, te drága! -, aztán a régi időkre emlékeztető hévvel viszonozta ölelésemet, majd hátrahőkölt, és a legmélyebb rémület hangján felkiáltott: - Helen! Ez meg mi az ördög? - és a fölénk boruló fák lombján átszűrődő halvány világosságban láttam, hogy Arthur valósággal belesápadt a döbbenetbe. Mily különös, hogy a szerelem ösztönös megnyilatkozása az első, és csak azután követi a meglepetés döbbenete! Ez arra vall, hogy a szerelem legalább őszinte: hogy Arthur még nem unt rám. - Megijesztettelek, Arthur - mondtam, és kacagtam víg örömömben. - Milyen ideges vagy! - Mi az ördögnek művelsz ilyet? - kiáltott fel nyűgösen; kibontakozott karomból, és zsebkendőjével megtörölte homlokát. - Eredj vissza, Helen... menj vissza, de rögtön. Halálra fázol! - Nem megyek, míg meg nem mondom, miért jöttem. A barátaid kárhoztatnak a mértékletességed meg a józanságod miatt, Arthur, s én azért jöttem, hogy megköszönjem neked. Azt mondják, minden „az átkozott asszonyok” műve, s hogy mi volnánk a keresztjük; de ne engedd, hogy a nevetésük vagy a zsörtölődésük eltántorítson jó szándékodtól vagy az irántam való szerelmedtől.
178

Nevetett. Megint átöleltem, és könnyes komolysággal kiáltottam fel: - Tarts ki... ó, tarts ki! Jobban foglak szeretni, mint valaha! - Jól van, jól van, kitartok! - mondta Arthur, és sebtében megcsókolt. - Most pedig eredj szépen. Bolondos teremtés, hogy jöhettél ki ebben a könnyű estélyi ruhában az őszi éjszakába? - Felséges éjszaka - mondtam én. - Ez az éjszaka lesz a halálod, ha egy percig is itt maradsz. No, fuss már! - Tán ott lappang a halálom a fák között, Arthur? - kérdeztem, mert oly mereven bámulta a cserjést, mintha csak azt látná közeledni, én pedig nem szívesen hagytam ott újonnan lelt boldogságomban, újraéledt reménységemben és szerelmemben. Őt azonban ingerelte késlekedésem; megcsókoltam hát, és visszafutottam a házba. Olyan jókedvemben voltam aznap este: Milicent azt mondta, én vagyok a társaság lelke, s a fülembe suttogta, hogy még soha ilyen sugárzónak nem látott. Annyi bizonyos: húsz helyett is beszéltem, és mosolyogtam mindenkire. Grimsby, Hattersley, Hargrave, Lady Lowborough mind osztoztak testvéri gyöngédségemben. Grimsby bámult és csodálkozott, Hattersley nevetett és mókázott (holott csak egy kevés bort volt szabad magához vennie), de azért tőle telhetőleg jól viselkedett; Hargrave és Annabella, ki-ki más okból és más módon, versenyre kelt velem, és kétségtelenül túl is tett rajtam, az előző fordulatos csevegésben és ékesszólásban, az utóbbi merészségben és élénkségben. Milicentet boldoggá tette, hogy ennyire elemében látja férjét, bátyját és nagyra tartott barátnéját, s eleven és vidám volt ő is a maga csendes módján. Még Lord Lowborough-t is hatalmába kerítette az általános járvány: sötét, zöldes szeme csillogott a fekete szemöldök alatt; borús arcát mosoly szépítette meg, a komorság, a büszke vagy hideg tartózkodás átmenetileg elillant; s mindannyiunkat meglepett nemcsak általános vidámságával és elevenségével, de időnként elejtett erőteljes és szellemes sziporkáival. Arthur nem beszélt sokat, de nevetett, hallgatta a többieket, és tökéletesen jókedvű volt, ha nem tüzelte is a bor. Úgyhogy mindenestül igen derűs, ártatlan és mulattató társaságot alkottunk. 9-én Tegnap, amikor Rachel bejött, hogy felöltöztessen vacsorához észrevettem rajta, hogy előzőleg sírt. Az okát tudakoltam de ő vonakodott elmondani. Nincs jól talán? De igen. Rossz híreket hallott az övéiről? Nem. Valamelyik cseléd bosszantotta fel? - Ó, nem, asszonyom! - felelte. - Nem magam miatt volt. - Hát miért, Rachel? Tán regényt olvastál? - Az Ég szerelmére, dehogy! - mondta, és bánatosan megrázta a fejét; aztán felsóhajtott és folytatta: - De az igazat megvallva, asszonyom, sehogy sem tetszik nekem az úr viselkedése. - Hogy érted ezt, Rachel? Nagyon rendesen viselkedik... pillanatnyilag. - Hát, ha asszonyom úgy gondolja, akkor jól van. És tovább fésült sietősen, nem a megszokott nyugodt, higgadt módján - s magában olyasmit motyogott, hogy milyen gyönyörű szép haj, igazán nem lehet senkiéhez hasonlítani. Amikor elkészült, szeretettel megsimogatta, és gyöngéden megpaskolta a fejemet. - Ez a túláradó gyengédség a hajamnak szól, vagy nekem, dadus? - kérdeztem, és nevetve fordultam felé: hanem a szemében könnyet pillantottam meg.
179

- Mi bajod, Rachel? - kiáltottam fel. - Hát, asszonyom, én nem is tudom, de ha... - De ha?... - Ha én asszonyom helyében volnék, én ugyan meg nem tűrném tovább a házamban azt a Lady Lowborough-t... nem én, egy minutáig sem! Mintha villám sújtott volna; de mire kellően magamhoz tértem volna megdöbbenésemből, hogy magyarázatot kérjek, Milicent lépett be a szobámba: gyakran megteszi, amikor hamarabb elkészül az öltözködéssel, mint én; és velem maradt, míg el nem érkezett az ideje, hogy lemenjünk. Ezúttal igen kevéssé kellemes társaságnak találhatott, mert Rachel utolsó szavai még ott csengtek a fülemben. Hanem azért reméltem - bíztam benne, hogy nincs más alapjuk, csak holmi kósza cselédpletyka olyasmi miatt, amit a múlt hónapban vettek észre Lady Lowborough viselkedésében - vagy talán olyasmi miatt, ami uruk és felesége között történt előző látogatása alkalmával. Vacsoránál éles szemmel figyeltem mind a hölgyet, mind Arthurt, és semmi különöset nem láttam egyikük viselkedésében sem - semmi olyat, ami gyanút kelthetett volna, hacsak nem a bizalmatlan lelkekben, de az enyém nem ilyen, következésképpen nem is gyanakodtam. Annabella szinte nyomban vacsora után kiment a férjével, hogy vele kószáljon ő is a holdfényben, mert éppolyan gyönyörű este volt, mint az előző. Mr. Hargrave valamivel a többiek előtt lépett be a szalonba, és sakkjátszmára hívott ki. Ezúttal nem tanúsította azt a szomorú, de büszke alázatot, amelyet rendszerint felölt, valahányszor megszólít, hacsak éppen nem tüzeli a bor. Az arcába néztem, hátha most is épp ez a helyzet. Tekintete merőn, de rezzenéstelenül állta az enyémet: volt valami a viselkedésében, amit nem értettem, de eléggé józannak látszott. Nem óhajtottam elfogadni a kihívását, és Milicenthez küldtem. - Ő rosszul játszik - mondta Hargrave -, én kegyeddel szeretném összemérni az ügyességemet. Jöjjön hát! Ne tegyen úgy, mintha vonakodnék letenni a kézimunkáját, tudom, csak akkor veszi kézbe, ha akad egy-egy üres órája, amikor semmi okosabbal nem foglalkozhat. - Csakhogy a sakkozók nem társas lények - vetettem ellen -, ők csak egymásnak szolgálnak társasággal. - Nincs itt más, csak Milicent, ő pedig... - Ó, én boldogan nézlek benneteket! - kiáltott fel közös barátnénk. - Két ilyen játékos... valóságos élmény lesz! Kíváncsi vagyok, melyikőtök győz. Beleegyeztem. - Nos, Mrs. Huntingdon - kezdte Hargrave, miközben felállította a figurákat. Tisztán ejtette a szót, különös hangsúllyal, mintha minden szava mögött más jelentés is bujkálna: - Kegyed jól játszik, de én még jobban: hosszú mérkőzés lesz, és sok gondot okoz nekem; de vagyok én is olyan türelmes, mint kegyed, és a végén kétségtelenül én leszek a győztes. - Szemét rám szegezte olyan pillantással, amely sehogy sem tetszett - éles volt, ravasz, merész és szinte szemtelen; már-már a biztosra vett siker diadala csillogott benne. - Remélem, hogy nem, Mr. Hargrave! - vágtam vissza olyan hevesen, hogy Milicentet legalábbis meglepte; Hargrave azonban csak mosolygott, úgy dünnyögte: - Idővel kiderül! Nekiláttunk; őt kellőképpen érdekelte a játszma, de nyugodt volt, és mitől sem félt, mert tudatában volt annak, hogy ügyesebb; én minden erőmmel igyekeztem meghiúsítani reményeit,
180

mert komolyabb mérkőzésnek tekintettem ezt a játékot - gondolom, ő hasonlóképpen -, és szinte babonás rettegéssel féltem attól, hogy legyőz: mindenesetre rosszul tűrtem volna el, ha jelenlegi győzelme is csak újabb jogcímet adna tudatos hatalmához (úgy is mondhatnám: vérlázító magabiztosságához), vagy egy percig is bátoríthatná álmait a jövendő hódításról. Óvatosan, megfontoltan játszott, de én keményen küzdöttem ellene. Egy darabig kétséges volt a csata kimenetele; nagy sokára, örömömre, megcsillant előttem a győzelem: több fontos figuráját leütöttem, és nyilvánvalóan meghiúsítottam a terveit. Kezét homlokához emelte, és láthatólag tanácstalanul tétovázott. Örvendeztem előnyömnek, de diadalmaskodni nem mertem még. Hargrave nagy sokára felemelte fejét, nyugodtan lépett, rám pillantott, és megkérdezte: - Most, ugye, azt hiszi, hogy nyerni fog? - Remélem - válaszoltam, és leütöttem a parasztját, amelyet oly gondtalanul tolt a futárom elé, hogy azt hittem, elnézte, az adott körülmények között azonban nem voltam olyan nagylelkű, hogy felhívjam rá a figyelmét, sem pedig kellően óvatos, hogy felmérjem lépésem következményeit. - Azok a futárok zavarnak - mondta ellenfelem -, csakhogy a daliás huszár lerohanja a lomha fullajtárt - mondta, és huszárjával leütötte utolsó futáromat -, most pedig, mihelyt ezek az alkalmatlankodók eltisztulnak az útból, nincs előttem akadály! - Ó, Walter, hogy mondhatsz ilyet! - kiáltott Milicent. - Hisz sokkal több figurája van, mint neked. - Okozok én még magának gondot - mondtam -, s különben is, uram, a végén talán észre sem veszi, és mattot kap. Vigyázzon csak a királynőjére. Vadul tombolt a csata. Hosszúra nyúlt a játék, és valóban sok gondot okoztam ellenfelemnek; csakhogy ő jobban játszott, mint én. - Micsoda elszánt szerencsejátékosok! - mondta Mr. Hattersley, aki közben bejött, és egy ideje figyelt bennünket. - No, nézzék, Mrs. Huntingdon, hisz magának úgy remeg a keze, mintha mindenét feltette volna! Te meg, Walter, te himpellér, olyan higgadt és nyugodt vagy, mint aki biztos a diadalában, és olyan mohó és kegyetlen, mintha csak őnagysága szíve vérére szomjaznál. Én a helyedben nem merném legyőzni: meggyűlöl érte, bizony Isten, látom a szemén. - Hallgasson már el, legyen szíves - mondtam; zavart a beszéde, mert kétségbeesett lépésekre szántam el magam. Még néhány húzás, és kibogozhatatlanul belebonyolódtam ellenfelem hálójának szövedékébe. - Sakk! - kiáltotta. Végső kétségbeesésemben egérutat kerestem. - Matt! - tette hozzá csöndesen, de nyilvánvaló örömmel. A végső, végzetes szó kiejtésével várt, hogy még jobban kiélvezze bosszúságomat. Ostoba módon elkedvetlenített a dolog. Hattersley nevetett; Milicentet bántotta, hogy ilyen felindultnak lát. Hargrave az asztalon fekvő kezemre tette kezét, határozott, mégis gyengéd mozdulattal megszorította, úgy suttogta: - Legyőztem... legyőztem! - s olyan pillantással nézett rám, amelyben az ujjongás még annál is sértőbb hévvel és gyengédséggel párosult. - Soha, Mr. Hargrave! - kiáltottam fel, és gyorsan elvontam a kezemet. - Tagadja tán? - kérdezte ő, és mosolyogva mutatott a sakktáblára. - Nem, nem - válaszoltam, mert ráeszméltem, mennyire különösnek tűnhet fel a viselkedésem -, ebben a játszmában valóban legyőzött. - Megpróbálkozik még eggyel?

181

- Nem. - Elismeri fölényemet? - Mint sakkjátékosét igen. Felkeltem, hogy visszatérjek kézimunkámhoz. - Hol van Annabella? - kérdezte komolyan Hargrave, miután körüljártatta pillantását a szobán. - Kiment Lord Lowborough-val - feleltem, mert rám nézett válaszra várva. - És nem jött még vissza! - mondta komolyan. - Úgy látszik, nem. - Hol van Huntingdon? - nézett körül újra. - Kiment Grimsbyvel, mint magad is tudod - mondta Hattersley, elfojtva nevetését, amely kitört belőle, mikor a mondatot befejezte. Miért nevet? Miért kapcsolja így össze Hargrave kettejüket? Igaz volna hát? Ez volna a szörnyű titok, amelyet fel akart fedni előttem? Meg kell tudnom, méghozzá hamar. Nyomban felkeltem, és kimentem a szobából, hogy megkeressem Rachelt, és magyarázatot követeljek a szavaira; Mr. Hargrave azonban követett az előcsarnokba, és mielőtt kinyithattam volna a külső ajtót, szelíden a kilincsre tette kezét. - Mondhatok valamit kegyednek, Mrs. Huntingdon? - kérdezte fojtott hangon, komoly, lesütött szemmel. - Ha érdemes rá, hogy meghallgassam - feleltem én, nyugalomért küszködve, mert minden tagomban remegtem. Csendesen felém tolt egy széket. Én csak a kezemmel támaszkodtam rá, Hargrave-et pedig felkértem, hogy folytassa. - Ne ijedjen meg - szólott -; amit mondani kívánok, önmagában semmi; s kegyedre bízom, milyen következtetést von le belőle. Azt mondja, hogy Annabella még nem tért vissza? - Igen, igen... folytassa! - szóltam türelmetlenül, mert attól tartottam, magamra erőszakolt nyugalmam elhagy, mielőtt még végére érne a mondanivalójának, bármi legyen is az. - És hallotta - folytatta -, hogy Huntingdon kiment Grimsbyvel? - Nos? - Hallottam, amint az utóbbi ezt mondta a kegyed férjének, vagyis annak a férfinak, aki így nevezi magát... - Folytassa, uram! Megadóan fejet hajtott, majd folytatta: - Hallottam, amint ezt mondta: „Kimódolom, meglátod! Lementek a vízhez; ott találkozom majd velük, s azt mondom a fickónak, hogy beszédem volna vele olyasmiről, amivel a hölgyet nem kell terhelnünk; a hölgy majd azt mondja, vissza tud menni egyedül a házba; és ekkor mentegetőzöm, tudod, meg minden, és pillantásommal a hölgy tudomására adom, hogy a cserjés felé menjen. A fickót szóval tartom az említett dolgokról meg bármiről, ami épp az eszembe jut: tartóztatom, ameddig csak tudom, aztán a másik úton hozom vissza, útközben megállunk, megszemléljük a fákat, a földeket, bármit, amiről csak eszembe jut valami.” - Mr. Hargrave elhallgatott, és rám nézett.

182

Egy szót sem szóltam, többet nem kérdeztem, felálltam, kifutottam a szobából és ki a házból. Nem bírtam tovább a bizonytalanság gyötrelmét. E férfi vádjai miatt nem fogom alaptalanul gyanúsítani a férjemet, érdemtelenül pedig nem bízom benne - azonnal meg kell tudnom az igazságot. Repültem a cserjésbe. Alig értem oda, amikor hangok állítottak meg lázas sietségemben. - Nagyon sokáig időztünk; vissza fog jönni - mondta Lady Lowborough hangja. - Dehogyis, drágaságom - hangzott az ő válasza -; de fuss csak át a gyepen, és menj be, amilyen halkan csak tudsz: nemsokára én is követlek. Reszketett a térdem; agyam szédült: kis híján elaléltam. Az az asszony nem láthat meg így! Meghúzódtam a bokrok mögött, s egy fatörzsnek támaszkodtam, míg elhalad. - Ah, Huntingdon! - szólt szemrehányóan, s megállt ott, ahol én álltam Arthurral az előző este -, itt csókoltad meg azt az asszonyt! - és hátranézett a lombos árnyékba. Ő pedig előlépett onnan, és könnyed nevetéssel felelt: - Mit tehettem volna, drágaságom? Tudod, hogy meg kell őriznem a jó viszonyt, ameddig csak tudom. Tán nem láttam százszor is, mikor megcsókolod azt a fajankó férjedet? S panaszkodtam-e valaha? - Felelj nekem: szereted még... egy kicsit? - kérdezte Annabella, kezét Arthur karjára tette, és komolyan pillantott fel rá - tisztán láttam ugyanis kettejüket, mert a fa ágai között, amelynek védelmében meghúzódtam, teljes fényével megvilágította őket a hold. - Egy csöppet sem, mindenre, ami szent! - felelte Arthur, és megcsókolta a nő izzó orcáját. - Úristen, mennem kell! - kiáltott fel amaz, hirtelen kitépte magát, és elröppent. Ő pedig ott állt előttem; de nekem nem volt annyi erőm, hogy most elébe álljak: nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt, kis híja volt, hogy a földre nem roskadtam, és szinte nem is értettem, hogyhogy nem hallja meg a szívem verését a halkan nyögő szél hangján, a hulló levelek zizegésén túl. Érzékeim cserbenhagytak, mégis láttam árnyékos alakját elhaladni előttem, és a fülemben zúgó hangon át is tisztán hallottam, amint megszólal, ahogy ott áll, és a gyep felé pillant: - Ott megy a szamár! Fuss, Annabella, fuss! Rajta, be a házba! Ah, nem látott meg! Ez az, Grimsby, tartsd vissza! - és még halk nevetése is elért hozzám, ahogy távolodott tőlem. - Az Úr legyen hozzám irgalmas! - suttogtam, térdre roskadtam a nedves gyomok és bozót között, és a gyér lombon át felpillantottam a holdfényes égre. Elsötétült szemem előtt homályosan reszketett minden. Égő, pattanásig telt szívem ki akarta önteni kínját Istennek, de gyötrelmét nem tudta fohászba foglalni, míg egy szélroham végig nem söpört felettem, szétszórva, akár a meghiúsult reményeket, a száraz leveleket, ám homlokomat lehűtötte, s kissé felüdítette összecsukló testemet. Lelkemet szótlan, szívhez szóló könyörgésben emeltem fel, s valamely égi befolyás mintegy megerősített bensőmben: szabadabban lélegeztem; látásom kitisztult; világosan láttam, hogyan sugározza fényét a tiszta hold, hogyan pásztázzák könnyű felhők a tiszta, sötét eget; azután megláttam, ami nt rám hunyorognak odafentről a halhatatlan csillagok; tudtam, hogy Istenük az enyém, s hogy Nála a megváltás, és Ő meghall mindeneket. „Sosem hagylak el, és nem bocsátalak el”, mintha ezt suttogná Valaki odafent, a csillagmiriádon túl. Nem, nem; éreztem, hogy Ő nem hagy magamra vigasztalanul: földnek és pokolnak ellenére is lesz erőm állni minden megpróbáltatást, és elnyernem végső, diadalmas nyugságomat!

183

Felüdülve, megújulva, ha nem is megnyugodva keltem fel, és tértem vissza a házba. Újonnan nyert erőm és bátorságom azonban, megvallom, jócskán elhagyott, ahogy beléptem, és kizártam a friss szelet meg a dicső eget: amit láttam, amit hallottam, mind a szívemet émelyítette - az előcsarnok, a lámpa, a lépcső, a szobák ajtaja, a fogadószobából hallatszó víg beszéd és kacagás. Hogyan viselhetem el eljövendő életemet?! Hogyan élhetek ebben a házban, ezek között az emberek között?! John éppen akkor lépett az előcsarnokba; meglátott, és megmondta, hogy keresésemre küldték, s hozzátette: bevitte a teát, és az úr tudni óhajtja, hogy bemegyek-e. - Kérje meg Mrs. Hattersleyt, John, hogy legyen olyan szíves, és készítse el a teát - feleltem. Mondja meg, hogy nem érzem jól magam, és elnézésüket kérem. Visszavonultam a hatalmas, üres ebédlőbe, ahol csend volt és sötétség, csak a szél sóhajtozott halkan odakünn, s a holdfény halovány sugara hatott át a zsalun meg a függönyön; fel-alá jártam sebesen, s a magányban végigpergettem keserű gondolataimat. Milyen más ez, mint a tegnapi este! Az volt mintegy életem boldogságának utolsó felvillanása. Szegény, elvakult bolond - hogy én milyen boldog voltam! Most már értettem, miért fogadott Arthur oly különösen a cserjésben; az érzelemkitörés szíve hölgyének szólt, a rémült meghőkölés a feleségének. Most már jobban értettem Hattersley és Grimsby beszélgetését is; kétségtelenül az iránta való szerelméről beszélgettek, nem arról, amit irántam érez. Hallottam, hogy nyílik a fogadószoba ajtaja; halk, könnyű léptek hangzottak az előszobában, átvágtak az előcsarnokon, s mentek fel a lépcsőn. Milicent volt az, szegény Milicent; felment megnézni, hogy vagyok - más senki sem törődött velem; ő azonban igen. Eddig nem ejtettem könnyet; most eleredtek gyorsan és sűrűn. Milicent tehát jót tett velem, holott a közelembe sem jött. Hiába keresett, s hallottam, amint megint lejön, lassabban, mint ahogyan felment. Bejön vajon és felfedez? Nem; ellentétes irányba fordult, és bement a fogadószobába. Örültem, mert nem tudtam, hogyan álljak elébe, mit is mondjak neki. Bajomban nem volt szükségem bizalmasra. Nem is érdemeltem, nem is volt rá szükségem. Magamra vettem a terhet; viseljem hát egymagam. Ahogy a lefekvés szokásos ideje közeledett, megtöröltem a szememet, igyekeztem visszanyerni hangom erejét és lelkem nyugalmát. Ma este látnom kell Arthurt, és beszélnem vele; de nyugodtan teszem, nem lesz semmiféle jelenet - semmi, amit elpanaszolhat, vagy amivel eldicsekedhet a cimboráinak - semmi, amin együtt mulathat szíve hölgyével. Amikor a társaság visszavonult, ki-ki a szobájába, halkan kinyitottam az ajtót, s amikor Arthur odaért, intettem: jöjjön be. - Mi van veled, Helen? - kérdezte. - Miért nem tudtál bejönni, hogy elkészítsd a teát? S mi az ördögnek kuporogsz itt a sötétben? Mi bánt, hadd hallom: hisz olyan vagy, akár a kísértet! folytatta, s gyertyája világánál szemügyre vett. - Teneked - feleltem - nem számít: te már, úgy látszik, nem törődsz velem; és többé én sem törődöm veled. - Hohó! Hát ez meg mi az ördög?! - dörmögte. - Akár holnap elhagynálak - folytattam -, és soha többet át nem lépném ennek a háznak a küszöbét, ha nem tekinteném a gyermekemet... - Egy pillanatra elhallgattam, hogy megacélozzam hangomat. - De az ördögbe is, mi ez az egész, Helen? - kiáltotta. - Mire akarsz kilyukadni? - Tudod te nagyon jól. Ne fecséreljük az időt felesleges magyarázkodással, hanem mondd meg, légy szíves...

184

Hevesen esküdözött, hogy nem tud semmiről, és mindenáron azt tudakolta, micsoda mérgezett nyelvű vénasszony feketítette be, s miféle álnok hazugságot voltam eléggé ostoba elhinni. - Megkímélheted magadat a fáradságtól, hogy hamisan esküdj, és azon törd a fejed, hogyan fojthatnád el hamissággal az igazságot - válaszoltam hidegen. - Nem kellett harmadik személy tanúságára hagyatkoznom. Este a cserjésben voltam, és magam láttam, hallottam mindent. Ennyi elég volt. Elfojtott egy döbbent és bosszús felkiáltást, majd ezt dörmögte: - No, most megkapom -, letette a gyertyát a legközelebbi székre, hátát a falnak vetette, karját összefonta, s úgy nézett szembe velem. - Nos, és azután? - kérdezte, s nyugodt, pimasz hangjában szégyentelenség és elszántság elegyedett. - Csupán ennyi - viszonoztam -: hagyod, hogy elvigyem a gyermekemet s a vagyonom maradékát, és elmenjek? - Hová? - Akárhová, ahol ő biztonságban lehet fertőző hatásodtól, én megszabadulhatok a jelenlétedtől, te pedig az enyémtől. - Nem. - Elengedsz hát a gyermekkel, a pénz nélkül? - Nem; sem pedig téged a gyermek nélkül. Gondolod, hogy a finnyás szeszélyeid miatt majd hagyom, hogy engem vegyen szájára az egész környék? - Akkor itt kell maradnom gyűlölet és gúny tárgyául. Ezentúl azonban csak névleg vagyunk férj és feleség. - Nagyon helyes. - Gyermeked anyja vagyok és a házvezetőnőd, semmi más. Nem kell többet azzal bajlódnod, hogy tettesd a szerelmet, amelyet már nem érzel. Nem csikarok ki több lélek nélküli becézést tőled, s eltűrni sem vagyok hajlandó. Nem kérek a hitvesi gyengédség üres héjából, amikor a magvát másnak adtad! - Nagyon helyes; ha úgy tetszik. Majd meglátjuk, asszonyom, melyikünk fárad bele hamarabb. - Ha én valamibe belefáradok, hát abba, hogy veled éljek a világ szeme előtt, nem pedig a te álságos szerelmed hiányába. Amikor te belefáradsz bűnös életmódodba, és igaz megbánást tanúsítasz, meg fogok neked bocsátani, és talán megpróbállak újra szeretni, ha mégolyan nehéz lesz is. - Hm! Közben pedig apróra megtárgyalsz Mrs. Hattersleyvel, és hosszú leveleket írsz Maxwell nénédnek, amelyekben panaszkodsz a gyalázatos gazfickóra, akihez nőül mentél? - Nem panaszkodom senkinek. Eddig teljes erőmmel küzdöttem, hogy minden szem elől elrejtsem bűneidet, s olyan erényekkel ruháztalak fel, amelyeknek sosem voltál birtokában; ezentúl csak magadra számíthatsz. Magára hagytam; ő szitkokat morgott, én pedig felmentem. - Rosszul van, asszonyom? - kérdezte Rachel, és mély aggodalommal pillantott rám. - Sajnos igaz, Rachel - feleltem inkább szomorú tekintetére, mint a szavaira. - Tudtam én, különben szóba sem hoztam volna ilyesmit.

185

- Ne aggódj - mondtam, és megcsókoltam sápadt, idő barázdálta arcát -: jobban el fogom tűrni, mint gondolnád. - Igen, asszonyom mindig nagy mestere volt a tűrésnek. De én asszonyom helyében nem tűrnék: alaposan kisírnám magam! Meg a nyelvemre sem vetnék féket... megmondanám én neki istenigazában, hogy... - Megmondtam. Többet nem kell mondanom. - Akkor sírnék - kötötte az ebet a karóhoz. - Nem volnék ilyen sápadt, ilyen nyugodt; nem hagynám, hogy beleszakadjon a szívem. - Sírtam - mondtam, gyötrelmem ellenére is mosolyogva -; és most már igazán nyugodt vagyok, úgyhogy ne izgass fel megint, dadus: ne beszéljünk róla többet, és ne említsd a cselédeknek. No, most elmehetsz. Jó éjszakát; és ne legyen nyugtalan az álmod miattam: jól fogok aludni... ha tudok. Elhatározásom ellenére oly tűrhetetlennek találtam ágyamat, hogy két óra előtt felkeltem, a még égő mécs fényénél meggyújtottam gyertyámat, elővettem íróládikámat, és hálóköntösben leültem, hogy elsoroljam az elmúlt este eseményeit. Jobb volt így elfoglalnom magamat, mintsem hogy az ágyban fekve gyötörjem agyamat a régmúlt emlékeivel és a nyomasztó jövő előérzetével. Megkönnyebbülést leltem épp azoknak a körülményeknek a leírásában, amelyek szertezúzták békességemet csakúgy, mint a felfedezésüket kísérő apró, mindennapi részletek felidézésében. Ha álom száll a szememre ezen az éjszakán, az sem nyugtathatott volna meg jobban, s készített volna fel rá, hogy álljam a másnap megpróbáltatásait - legalábbis így képzelem; és mégis, ahogy befejezem az írást, érzem, hogy iszonyúan sajog a fejem, és amikor a tükörbe pillantok, megdöbbenek megviselt, elkínzott arcom látványától. Rachel bejött, hogy felöltöztessen, s azt mondja, látszik, hogy komisz éjszakám volt. Milicent épp most nézett be, s tudakolta, hogy vagyok. Azt mondtam, jobban, ám hogy mentegessem megjelenésemet, beismertem, hogy nyugtalan volt az éjszakám. Bárcsak véget érne már ez a nap! Borzadok a gondolatra, hogy lemenjek reggelizni. Hogyan találkozzam mindannyiukkal? De emlékeztetem magamat rá, hogy nem én vagyok vétkes: nincs okom félelemre, és ha kigúnyolnak mint vétkük áldozatát, csak szánom ostobaságukat, gúnyolódásukat pedig megvetem.

186

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET Este Jól telt el a reggeli; nyugodt és hideg voltam mindvégig. Higgadtan válaszoltam, ha a hogylétem felől érdeklődtek; s ha külsőmben vagy modoromban volt is valami szokatlan, általában annak a gyengélkedésnek tulajdonították, amelynek következtében az este korán tértem nyugovóra. De hogyan vészeljem át azt a tíz-tizenkét napot, amelynek még el kell telnie a távozásukig? És vajon mit várok én a távozásuktól? Amikor elmennek, hogyan fogom átvészelni eljövendő életem hónapjait, éveit ennek a férfinak - legnagyobb ellenségemnek a társaságában? Hisz nincs még egy ember, aki úgy megbántott volna, mint ő. Ó! Ha meggondolom, mily gyengéden, mily ostobán szerettem, mily bolondul bíztam benne, mily fáradhatatlanul munkálkodtam, tanultam, imádkoztam, küszködtem az ő érdekében; s ő mily kegyetlenül eltiporta szerelmemet, elárulta bizalmamat, gúnyt űzött imáimból és könnyeimből, az ő érdekében tett minden erőfeszítésemből, szétzúzta reményeimet, tönkretette hajdani érzelmeimet, magamat pedig reménytelen gyötrelemre ítélt élethossziglan - ha ugyan embernek ilyesmi hatalmában áll -, akkor nem elegendő azt mondanom, hogy már nem szeretem a férjemet mert GYŰLÖLÖM! E szó úgy mered rám, mint bűnöm vallomása, de ez az igazság: gyűlölöm - gyűlölöm! Ám Isten irgalmazzon boldogtalan lelkének, s láttassa, éreztesse vele bűnét - én nem kívánok más bosszút! Ha csak ismerné s átérezné sérelmeimet, meg lennék bosszulva, és szívből megbocsátanék: csakhogy ő annyira elveszett, annyira megátalkodott már lelketlen elvetemültségében, hogy ebben az életben már aligha telik ki tőle. De hasztalan időzöm ennél a tárgynál: hadd igyekezzem szétforgácsolni figyelmemet a múló események apró részleteire. Mr. Hargrave egész nap ingerelt komoly, részvétteljes és (mint ő gondolja) tapintatos udvariasságával. Ha kevésbé volna tapintatos, kevésbé is zavarna, mert akkor rendreutasíthatnám: így azonban oly őszintén kedvesnek és gyengédnek igyekszik feltűnni, hogy udvariatlannak és hálátlannak látszanék, ha megtenném. Néha már-már hajlandó vagyok valódinak tartani ezt az oly jól színlelt együttérzést, de nyomban felébred bennem a gyanakvás. Kedvessége talán nem teljességgel tettetett, hanem azért az iránta érzett legtisztább hála sem vehet rá arra, hogy megfeledkezzem magamról; emlékeztetem magamat a sakkjátszmára, akkori szavaira, leírhatatlan pillantásaira, melyek jogosan hívják ki méltatlankodásomat, s máris biztonságban vagyok. Jó, hogy mindent apróra feljegyeztem. Azt hiszem, alkalmat keres, hogy négyszemközt beszélhessen velem: mintha félnék bármitől, amit mondhat, de elegendő bajom van így is, semmi szükségem az ő sértő vigasztalására, részvétnyilvánításaira, vagy ami egyébbel próbálkozik; összeveszni pedig nem óhajtok vele Milicent kedvéért. Kimentette magát a többi úrnál a délelőtti vadászat alól azzal az ürüggyel, hogy leveleket kell írnia; ahelyett azonban, hogy visszavonult volna a könyvtárszobába, íróládáját a reggelizőszobába vitette, ahol én ültem Milicent tel és Lady Lowborough-val. Ők kézimunkájukkal foglalatoskodtak; én, nem annyira, hogy elvonjam gondolataimat, hanem inkább hogy megmenekedjem a társalgástól, egy könyvvel fegyvereztem föl magam. Milicent látta, hogy nyugalomra vágyom, következésképpen békén hagyott. Annabella is látta kétségtelen; ez azonban nem volt elegendő ok rá, hogy megfékezze nyelvét, vagy zabolázza túlhabzó jókedvét; fecsegett hát, s szinte csakis hozzám intézte a szót a legnagyobb lelki nyugalommal és meghittséggel, s minél kurtábbak és ridegebbek voltak a válaszaim, annál élénkebben s barátságosabban beszélt ő. Mr. Hargrave látta, hogy igen nehezen bírom; felpillantott íróládájáról, s helyettem ő felelt Annabella kérdéseire, megjegyzéseire, amennyire tudott, s igyekezett lekötni a hölgy figyelmét; de ez sehogy sem sikerült. Annabella talán úgy vélte, fáj
187

a fejem, és nem kívánok beszélgetni - akárhogyan is, látta, hogy bőbeszédű elevensége ingerel, ezt megállapíthattam a gonosz makacsságából, mert nem tágított. De végül sikerült sarokba szorítanom: a kezébe adtam ugyanis a könyvet, amelyet olvasni próbáltam, miután az előzéklapjára sietősen odafirkantottam a következőket: „Jobban ismerem jellemét és viselkedését, hogysem őszinte barátságot érezhetnék ön iránt, s mert hiányzik belőlem az ön tehetsége az alakoskodásra, nem tudom még a látszatát sem magamra ölteni. Kénytelen vagyok hát arra, hogy megkérjem: ezentúl legyen vége kettőnk között minden meghitt közeledésnek, s ha továbbra is udvariasan bánok önnel, mintha méltó volna tapintatomra és tiszteletemre, ezzel csupán unokahúga, Milicent érzéseit óhajtom kímélni, nem az önéit.” Elolvasta; bíborvörösre pirult, és ajkába harapott. Lopva kitépte a lapot, összegyűrte és a tűzbe hajította, majd azzal foglalta el magát, hogy a könyv lapjait forgatta, valóban vagy látszólag olvasva a tartalmát. Kis idő múltán Milicent azt mondta, felmegy a gyermekszobába, és megkérdezett, nem tartanék-e vele. - Annabella elnézi, ha elmegyünk - mondta Milicent -, hisz buzgón olvas. - Dehogyis nézem el! - kiáltott Annabella, hirtelen felpillantva, és az asztalra hajította könyvét. - Egy percig beszélni akarok Helennel. Te felmehetsz, Milicent, hamarosan ő is utánad megy. - Milicent kiment. - Volnál szíves, Helen? - folytatta Annabella. Orcátlansága megdöbbentett; de engedtem kívánságának, és követtem a könyvtárszobába. Becsukta az ajtót, és a kandallóhoz lépett. - Mit mondtak neked? - Semmit. Van nekem is szemem. - Ah, tehát gyanakszol! - kiáltott fel, és szemében a reménység szikrája villant - mindeddig bizonyos kétségbeesett elszántság volt az arcátlanságában; most szemmel láthatólag megkönnyebbült. - Ha gyanakvó természetű volnék - feleltem -, már régen felfedeztem volna az ön aljasságát. Nem, Lady Lowborough, az én vádam nem gyanakváson alapul. - Hát min? - kérdezte, egy karosszékbe vetve magát, lábát kinyújtotta a kandallórácshoz; nyilvánvalóan igyekezett higgadtnak látszani. - Magam is éppúgy élvezem a sétát holdfénynél, mint ön - feleltem, és tekintetemet rászegeztem. - A cserjés pedig történetesen egyike kedvenc zugaimnak. Megint elvörösödött nagyon, de nem szólt; ujját fogához préselte, és a tűzre meredt. Néhány pillanatig kaján elégtétellel figyeltem; majd az ajtó felé indultam, és nyugodtan megkérdeztem, van-e még mondanivalója. - Igen, igen! - kiáltott fel hevesen, felpattanva pihenő helyzetéből. - Azt akarom tudni, megmondod-e Lord Lowborough-nak?! - És ha megmondom? - Nos, ha mindenáron nyilvánosságra akarod hozni a dolgot, én természetesen nem beszélhetlek le róla, de szörnyű következménye lesz, ha pedig nem teszed, te vagy a legnagylelkűbb minden halandók közül, és bármit a világon megteszek érted... bármit, kivéve... - És tétovázva elhallgatott. - Kivéve azt, hogy a férjemhez fűződő bűnös kapcsolatáról lemondjon, igaz?
188

Hallgatott; látszólag meghökkent, és zavara dühvel elegyedett, amit azonban nem mert kimutatni. - Nem mondhatok le arról, ami drágább az életemnél - suttogta halkan, lázasan. Azután hirtelen felemelte fejét, izzó szemét rám szegezte, és komolyan folytatta: - Helen... vagy Mrs. Huntingdon, vagy ahogy akarja... elmondja neki? Ha nagyvonalú, itt a remek alkalom, hogy gyakorolja nagylelkűségét: ha büszke, íme, itt vagyok én, a vetélytársnője, készen arra, hogy adósának ismerjem el magamat nemes türelméért. - Nem mondom el neki. - Nem mondja el! - kiáltott fel boldogan. - Fogadja hát legőszintébb hálámat! Felugrott, és kezét nyújtotta felém. Én hátraléptem. - Ne hálálkodjék nekem; nem az ön kedvéért hallgatok. Nem is türelemből: nem óhajtom közhírré tenni a szégyenét. Sajnálnám elkeseríteni a férjét azzal, hogy a tudomására jut. - És Milicent? Neki elmondja? - Nem, épp ellenkezőleg: minden tőlem telhetőt megteszek, hogy leplezzem előtte. Semmiképpen sem akarom, hogy tudjon rokonának becstelenségéről és szégyenéről! - Erős szavakat használ, Mrs. Huntingdon, de én megbocsátok önnek. - Most pedig, Lady Lowborough - folytattam -, hadd tanácsoljam önnek, hogy hagyja el ezt a házat, amint csak lehetséges. Tudnia kell, hogy további itt-tartózkodása módfelett kellemetlen a számomra, nem Mr. Huntingdon miatt - tettem hozzá, mert észrevettem, hogy gonosz diadalmosoly dereng fel az arcán -, ő csak legyen az öné, ha kedveli, énfelőlem... hanem mert kellemetlen, hogy állandóan álcáznom kell az ön iránti érzéseimet, és azon igyekeznem, hogy fenntartsam az udvariasság és a tisztelet látszatát, holott a megbecsülés leghalványabb árnyékát sem érzem; aztán meg ha itt marad, a mesterkedése sokáig nem maradhat rejtve ama két személy előtt, aki ebben a házban még nincs tisztában vele. És a férje érdekében, Annabella, de még a maga érdekében is, azt kívánom, azt tanácsolom a legőszintébben, és arra kérem, azonnal szakítsa meg ezt a törvénytelen kapcsolatot, és térjen vissza kötelességéhez, amíg teheti, mielőtt még a szörnyű következmények... - Hogyne, hogyne - szakított félbe türelmetlen mozdulattal. - De nem mehetek el, Helen, mielőtt elérkeznék indulásunk kitűzött ideje. Miféle ürügyet is találhatnék rá? Akár egyedül szándékozom hazamenni, amiről Lowborough hallani sem akarna, akár magammal viszem őt is, maga a tény minden bizonnyal gyanút keltene... hiszen a látogatásunknak nemsokára amúgy is a végére érünk... alig egy hét még... ennyi ideig csak elviseled a jelenlétemet! Nem foglak többé ingerelni barátságos orcátlanságommal. - Nos, nincs több mondanivalóm az ön számára. - Említetted ezt az ügyet Huntingdonnak? - kérdezte, amikor kifelé indultam a szobából. - Hogy meri előttem kimondani a nevét?! - ez volt mindössze a válaszom. Azóta nem váltottunk több szót, mint amennyit az illendőség vagy a puszta szükség megkívánt.

189

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET 19-én Ahogy Lady Lowborough látja, hogy nem kell tartania tőlem, s ahogy közeledik elutazásuk ideje, annak arányában lesz egyre merészebb és orcátlanabb. Minden lelkiismereti aggály nélkül beszél szerető meghittséggel a férjemmel a jelenlétemben, amikor más nincs a közelben, és kiváltképp szívesen tanúsít érdeklődést az egészsége és a jólléte iránt, vagy bármi más iránt vele kapcsolatban, mintha csak ellentétbe akarná állítani a maga gyengéd gondoskodását az én hideg közönyömmel. Amaz pedig olyan mosolyokkal és pillantásokkal, olyan elsuttogott szavakkal vagy hangosan kimondott célzásokkal jutalmazza őladységét, amelyek mind az ő jóságára meg az én hanyagságomra utalnak, hogy attól arcomba szökik a vér akaratom ellenére - mert legszívesebben meg sem hallanám, akármit mondanak, süket és vak volnék mindenre, ami kettejük közt végbemegy, hiszen minél jobban kimutatom, hogy észreveszem elvetemültségüket, a hölgy annál jobban diadalmaskodik győzelmében, amaz pedig annál jobban áltatja magát azzal, hogy tettetett közönyöm ellenére még most is odaadón szeretem. Olykor alattomos, gonosz ösztönzést érzek, hogy bebizonyítsam neki az ellenkezőjét Hargrave közeledésének látszólagos bátorításával; ám az effajta gondolatokat a következő pillanatban már iszonyodva és szégyenkezve hessegetem el; s utána csak tízszerte jobban gyűlölöm őt, mert idáig juttatott! Isten bocsássa meg ezt és minden bűnös gondolatomat! Ahelyett, hogy megpróbáltatásaim megaláznának és megtisztítanának, érzem, hogy epévé változtatják egész természetemet. Ez éppannyira az én hibám is, mint azoké, akik vétenek ellenem. Igaz keresztyén nem táplálhat ilyen keserű érzéseket, mint én kettejük ellen kivált a nő ellen: mert Arthurnak, úgy érzem, még meg tudnék bocsátani - tiszta szívből, boldogan -, ha a megbánásnak csak a legcsekélyebb jelét is látnám: de az a nő - szavak ki sem fejezhetik iszonyodásomat. Az ész tiltakozik, de a szenvedély ösztökél; s hosszan kell imádkoznom és küzdenem, hogy leigázzam. Jó, hogy holnap elutazik, mert alig is tudnám még egy napig elviselni a jelenlétét. Ma reggel korábban kelt a szokásosnál. Egyedül találtam a szobában, amikor lementem reggelizni. - Ó, Helen, te vagy az? - kérdezte, amikor beléptemre hátranézett. Láttára önkéntelenül visszahőköltem, amire ő kurtán felkacagott, és megjegyezte: - Úgy látom, mind a ketten csalódtunk. A tálalóhoz léptem, és a reggelivel kezdtem foglalatoskodni. - Ez az utolsó nap, amikor terhellek, és igénybe veszem a vendégszeretetedet - mondta, miközben leült az asztalhoz. - Ah, itt jön valaki, aki nem fog örülni ennek! - suttogta félig magának, amikor Arthur lépett a szobába. Arthur kezet fogott vele, és jó reggelt kívánt, és kezét el nem engedve, gyengéd pillantással, érzelmesen suttogta: - Az utolsó... a legutolsó nap! - Igen - mondta a hölgy némi éllel -: és én korán felkelek, hogy kihasználjam... egyedül voltam itt egy félóráig, maga pedig, lusta ember... - Nos, én is azt hittem, hogy korán keltem - mondta amaz -, csakhogy - fogta szinte suttogóra a hangját -, mint látja, nem vagyunk egyedül.
190

- Sosem vagyunk - vágott vissza Annabella. Pedig szinte egyedül voltak, mert én akkor már az ablaknál álltam, a felhőket néztem, és igyekeztem elfojtani haragomat. Még néhány szót váltottak, amelyet szerencsére nem hallottam; Annabellában azonban volt annyi vakmerőség, hogy odajött, mellém plántálta magát, sőt még a kezét is a vállamra tette, és halkan megszólalt: - Ne irigyeld őt tőlem, Helen, hiszen én sokkal jobban szeretem, mint te valaha is képes volnál rá. Betelt a mérték. Megragadtam Annabella kezét, és az iszonyat és méltatlankodás elnyomhatatlan kifejezésével hevesen ellöktem. Hirtelen kitörésem meglepte, szinte megrémítette, és némán hátrahőkölt. Utat engedtem volna dühömnek, s többet is mondtam volna, de Arthur halk nevetése magamhoz térített. Elfojtottam a félig kiejtett szidalmat, és megvetően elfordultam: bántam már, hogy ennyire is elszórakoztattam. Még akkor is nevetett, amikor belépett Mr. Hargrave. Hogy az utóbbi mennyit látott-hallott a jelenetből, nem tudom, mert az ajtó félig nyitva volt, mielőtt belépett. Hidegen köszöntötte házigazdáját és unokahúgát egyaránt, engem pedig olyan pillantással, amely hivatott volt kifejezni csodálattal és becsüléssel elegy mély együttérzését. - Mennyi hűséggel tartozik egy ilyen embernek? - kérdezte halkan, ahogy mellettem állt az ablaknál, s úgy tett, mintha az időjárásra tenne megjegyzést. - Semmivel - feleltem. És nyomban visszatérve az asztalhoz, a tea elkészítésével foglaltam el magam. Hargrave követett, és társalgásba kezdett volna, de már gyülekezett a többi vendég, és többet nem törődtem vele, csak a kávéját nyújtottam át. Mivel oly kevés időt akartam Lady Lowborough társaságában tölteni, amilyen keveset csak lehetett, reggeli után megszöktem a társaságtól, és visszavonultam a könyvtárszobába. Mr. Hargrave - azzal az ürüggyel, hogy egy könyvért jön - oda is követett; először a polcok felé fordult, és kiválasztott egy kötetet; azután csöndesen, de egyáltalán nem félénken odalépett hozzám, megállt mellettem, kezét székem támláján nyugtatva, és halkan megszólalt: - Tehát végre szabadnak tekinti magát? - Igen - feleltem, de nem mozdultam, szememet sem emeltem fel könyvemről -, szabad embernek, aki bármit tehet, amivel Istent és a lelkiismeretét meg nem sérti. Egy pillanatnyi csönd támadt. - Nagyon helyes - szólalt meg azután -, feltéve, hogy a lelkiismerete nem betegesen érzékeny, és Istenről alkotott fogalma nem túl szigorú; de feltételezheti vajon, hogy ama jóságos Lényt megsértené, ha boldoggá tenne valakit, aki meghalna kegyedért? Ha egy odaadó szívet kiemelne a Purgatórium gyötrelmeiből a mennyei üdvösségre, amikor megtehetné úgy, hogy sem önmagát, sem mást a legkevésbé meg nem sértené? Halk, komoly, behízelgő hangon mondta mindezt, ahogy fölém hajolt. Most már felemeltem fejemet; szilárdan állva pillantását, nyugodtan válaszoltam: - Sértegetni akar, Mr. Hargrave? Erre nem volt elkészülve. Egy pillanatig hallgatott, míg magához nem tért a megdöbbenésből, azután felegyenesedett, kezét elvette a székemről, és szomorú büszkeséggel válaszolt: - Nem ez volt a szándékom.

191

Az ajtó felé pillantottam kis fejmozdulattal, azután visszatértem könyvemhez. Ő azonnal elhagyta a könyvtárszobát. Jobb volt így, mintha több szóval válaszolok abban a szenvedélyes szellemben, amelyre ösztönöm késztetett volna. Milyen jó is, ha az ember uralkodik az indulatain! Nagy igyekezettel kell ápolnom ezt a felbecsülhetetlen tulajdonságot: csak Isten a tudója, milyen gyakran lesz szükségem erre a rám váró rögös, sötét úton. A délelőtt folyamán áthajtottam a Ligetbe a két hölggyel, hogy Milicent elbúcsúzhasson édesanyjától és húgától. Rávették, hogy maradjon ott egész nap, és Mrs. Hargrave megígérte, hogy este visszahozza, s ott marad másnapig, míg fel nem oszlik a társaság. Következésképp Lady Lowborough meg én abban az élvezetben részesültünk, hogy édes kettesben térhettünk vissza a hintón. Az első egy-két mérföldön hallgattunk. Én kinéztem az ablakon, ő hátradőlt az ülésen. De nem szándékoztam a kedvéért egy bizonyos testtartásra korlátozni magamat: amikor belefáradtam, hogy előrehajoljak, arcomba csapjon a hideg, éles szél, és a rőt sövényeket meg az útszéli vizes, kusza füvet szemléljem - feladtam, és hátradőltem én is. Útitársnőm szokásos orcátlanságával igyekezett társalgást kezdeményezni; próbálkozásai azonban legfeljebb néhány „igen”-t, „nem”-et és „hm”-t csaltak ki belőlem. Végül, amikor valamilyen lényegtelen kérdésben tudakolta a véleményemet, így válaszoltam: - Miért akar beszélgetni velem, Lady Lowborough? Tudnia kell, hogyan vélekedem önről. - Hát, ha mindenáron haragszomrádot akar játszani, az a maga dolga - vetette oda. - Én ugyan nem duzzogok senki kedvéért. Rövid kocsikázásunk véget ért. Amint kinyitották a hintó ajtaját, Lady Lowborough kiugrott, és lement a parkba az urak elé, akik épp az erdőből tértek vissza. Én természetesen nem követtem. De az orcátlanságának ezzel még nem volt vége - vacsora után szokás szerint visszavonultam a szalonba, ő pedig velem tartott, de ott volt a két gyerek is, és én teljes figyelmemet nekik szenteltem, s elhatároztam, hogy addig ott tartom őket, míg be nem jönnek az urak, vagy amíg Milicent meg nem érkezik az édesanyjával. A kis Helen azonban hamarosan belefáradt a játékba, és mindenáron aludni akart; s amíg a kereveten ültem, az ölemben Helennel, Arthur pedig mellettem, és gyengéden játszadozott a leányka puha lenhajával, Lady Lowborough nagy lelki nyugalommal letelepedett a másik oldalamra. - Nos, Mrs. Huntingdon - szólott -, holnap megszabadul a jelenlétemtől, aminek kétségtelenül nagyon örül, hisz mi sem természetesebb, de tudja-e, hogy nagy szolgálatot tettem önnek? Mondjam meg, mit? - Nagy örömmel fogom hallani, hogy ön bármiféle szolgálatot tett nekem - feleltem, mert eltökéltem, hogy nyugodt leszek: a hangjából ugyanis tudtam, hogy ki akar hozni a béketűrésből. - Nem vette észre az üdvös változást Mr. Huntingdonban? - kérdezte. - Nem látja, milyen józan, mértékletes ember lett belőle? Tudom, ön is szomorúan látta, miféle sajnálatos szokásokat öltött fel; és azt is tudom, ön mindent megtett, ami csak a hatalmában állt, hogy megszabadítsa tőlük... azonban sikertelenül, míg csak én segítségére nem siettem. Néhány szóval tudattam Mr. Huntingdonnal: nem nézhetem, hogy ennyire lealacsonyítja magát, és hogy szavamra, soha többé... nos, mindegy, hogy mit mondtam neki, de hogy milyen javulást idéztem elő, azt ön is láthatja; és igazán illenék megköszönnie. Felemelkedtem, és csengettem dadusért.

192

- De én nem kívánok köszönetet - folytatta Lady Lowborough -, nem kérek más viszonzást, csak azt, hogy viselje gondját, amikor én elmegyek, és nyerseségével, hanyagságával ne űzze vissza korábbi életmódjába. Fojtogatott az indulat, de Rachel már ott volt az ajtóban. A gyermekekre mutattam, mert nem álltam volna jót magamért, ha szóra nyitom a szám; Rachel elvitte őket, én pedig követtem. - Megteszi, Helen? - unszolt Lady Lowborough. Olyan pillantást vetettem rá, amely lehervasztotta arcáról a gonosz mosolyt - vagy legalábbis féken tartotta valamelyest -, és távoztam. Az előszobában Mr. Hargrave-vel találkoztam. Látta, nem vagyok olyan kedvemben, hogy megszólíthatna, és hagyta, hogy egyetlen szó nélkül elhaladjak mellette; néhány percig magányosan bezárkóztam a könyvtárszobába, ám amikor visszanyertem nyugalmamat, és visszamentem, hogy csatlakozzam Mrs. Hargrave-hez és Milicenthez, akiket épp hallottam lejönni a lépcsőn és bemenni a szalonba, Mr. Hargrave-et még akkor is ott találtam: a félhomályos helyiségben időzött; nyilvánvalóan rám várt. - Mrs. Huntingdon - szólalt meg, amikor elmentem mellette -, megenged egyetlen szót? - Mi lenne az? Mondja gyorsan, kérem. - Ma reggel megsértettem kegyedet; és lehetetlen úgy élnem, hogy kegyed nemtetszésével sújt. - Eredjen hát, és többé ne vétkezzen - válaszoltam, és elfordultam. - Nem, nem! - mondotta sebesen, és elállta utamat. - Elnézését kértem, de el kell nyernem a bocsánatát. Holnap elmegyek, és lehet, hogy már nem lesz alkalmam beszélni kegyeddel. Helytelen volt, hogy így megfeledkeztem magamról... és kegyedről is; de kérve kérem: feledje el, és bocsássa meg esztelen merészségemet, és gondoljon úgy rám, mintha azok a szavak soha el nem hangzottak volna; higgye el, mélységesen bánom őket, és a kegyed becsülésének elveszítése túlságosan szigorú büntetés... nem tudom elviselni. - Az óhajért még nem jár feledés; becsülésemet pedig nem ajándékozhatom senkinek, amíg ki nem érdemli. - Egy életet szívesen áldozok rá, hogy kiérdemeljem, csak ezt az egy vétséget bocsássa meg most... Megbocsát? - Igen. - Igen! Mily hidegen mondta. Adja ide a kezét, akkor elhiszem. Nem hajlandó? Úgy tehát, Mrs. Huntingdon, nem bocsátott meg nekem! - De igen... tessék, itt a kezem s vele a bocsánatom is: csak... többé ne vétkezzen! Érzelmes hévvel szorította meg hideg kezemet, de nem szólt többet, és utat engedett, hogy bemehessek a szalonba, ahol már összegyűlt az egész társaság. Mr. Grimsby az ajtó mellett ült: meglátott belépni, és szinte, a sarkamban Hargrave-et, s amikor elmentem mellette, gúnyosan rám vigyorgott tűrhetetlenül sokatmondó pillantás kíséretében. Az arcába néztem, míg mogorván el nem fordult, ha nem is szégyenkezve, de legalább zavartan. Eközben Hattersley karon ragadta Hargrave-et, és valamit suttogott a fülébe - holmi durva tréfát kétségtelenül, mert az utóbbi nem nevetett és nem is válaszolt, hanem ajkát lebiggyesztve elfordult, kiszabadította magát, és odament az édesanyjához, aki épp azzal traktálta Lord Lowborough-t, mennyi oka van rá, hogy büszke legyen a fiára. Hála az Égnek, holnap elmennek mindannyian.

193

HARMINCHATODIK FEJEZET 1824. december 20. Ma van boldog frigyünknek harmadik évfordulója. Két hónapja már, hogy vendégeink egymás társaságának élvezetére hagytak; s kilencheti tapasztalatom van immár a hitvesi élet ezen új szakaszáról - amikor két személy együtt él mint egyazon ház ura és úrnője, egy bájos, vidám kisgyerek apja és anyja azzal a tudattal, hogy kettejük közt nincs szerelem, barátság, sem rokonszenv. Amennyire tőlem telik, igyekszem békességben élni vele: feddhetetlen udvariassággal kezelem, kényelmét előbbre helyezem a magaménál, amikor csak ésszerűen megtehetem, és tárgyilagos hangon kikérem a véleményét a háztartás dolgaiban, meghajlok kívánságai és ítélete előtt, holott tudom, ez utóbbi alacsonyabb rendű, mint az enyém. Ami őt illeti: az első egy-két hétben nyűgös volt és lehangolt - alighanem drága Annabellája távozásán búsult - és kiváltképpen ingerült velem: akármit csináltam, rossz volt; rideg vagyok, kemény, érzéketlen; savanyú, sápadt arcom visszataszító; a hangomtól a hideg rázza ki; azt sem tudja, hogyan bírja ki velem a telet, apródonként a halála leszek. Én újfent különélést javasoltam, de erről hallani sem akart: rajta ne köszörülje a nyelvét a környék minden vén pletykafészke; őróla ne mondják, hogy olyan szörnyeteg, akivel a felesége nem tud együtt élni; nem, ki kell módolnia, hogy kibírja velem. - Úgy érti, nekem kell kimódolnom, hogy kibírjam magával - mondtam én -, mert amíg fizetség és köszönet nélkül ilyen lelkiismeretesen és jól ellátom sáfári és házvezetőnői teendőimet, maga nem engedheti meg magának, hogy megváljon tőlem. Ezért majd én fogok lemondani eme kötelességekről, ha rabszolgaságom már elviselhetetlen. - Ha bármi, úgy ez a fenyegetés, gondoltam, bizonyára féken tartja. Azt hiszem, nagy csalódást okoztam neki, amikor nem vettem a szívemre sértő kijelentéseit; amikor ugyanis olyasmit mondott, amivel kiszámítottan az érzéseimbe akart tiporni, kutatóan meredt az arcomba, azután morogva szidta „márvány szívemet” vagy „embertelen érzéketlenségemet”. Ha keservesen siratom elveszített szerelmét, akkor talán leereszkedett volna odáig, hogy megszánjon, s egy időre kegyeibe fogadjon, már csak azért is, hogy enyhítse magányát, és megvigasztalódjon szeretett Annabellája távollétéért, amíg csak viszont nem láthatja őt vagy valamely alkalmasabb helyettesét. Hála legyen az Égnek, nem vagyok ennyire gyenge. Valamikor ostoba, elvakult szenvedéllyel rajongtam érte, csüggtem rajta érdemtelensége ellenére, de ez már szinte elmúlt - összetört, elhervadt; s ezt csak magának és a bűneinek köszönheti. Kezdetben (alighanem bájos hölgye kérlelésének engedve) csodálatosan tartózkodott attól, hogy a borban keressen gondjaira vigasztalást; végezetül azonban felhagyott dicséretes igyekezetével, olykor-olykor többet engedett meg magának, s még most is ezt teszi - sőt néha sokkal többet. Amikor e kilengések izgató hatását érzi, néha fellobban, és viselkedése az oktalan állatéval vetekszik; én pedig ilyenkor nem is igyekszem leplezni megvetésemet és undoromat; az utókövetkezmények leverő hatása alatt pedig szenvedését és tévelygését panaszolja, s mindkettőt az én rovásomra írja; tudja, hogy az effajta élvezet káros az egészségének, és többet árt neki, mint amennyit használ, ám azt mondja, én hajszolom bele természetellenes, nőietlen viselkedésemmel; ez lesz a veszte, de mindenről én tehetek; ilyenkor aztán arra ingerel, hogy védekezzem, olykor keserű szemrehányásokkal. Az effajta igazságtalanságot nem bírom türelmesen elviselni. Nem munkálkodtam-e sokáig és keményen, hogy megmentsem épp ettől a bűntől? Nem munkálkodnék-e most is, hogy megszabadítsam tőle, ha
194

tehetném? De hogyan dédelgethetném, hogyan becézhetném, ha egyszer nem kellek neki! Az én hibám talán, hogy már nem tudok hatni reá, vagy hogy ő eljátszotta minden jogát a szeretetemre? Keressem vajon a megbékélést vele, amikor érzem, hogy iszonyodom tőle, ő pedig megvet? S amíg továbbra is leveleket vált Lady Lowborough-val - mert tudom, hogy leveleznek! Nem, soha, soha, soha! Igya magát halálra; én NEM tehetek semmit! És mégis megteszem a magamét, hogy megmentsem: értésére adom, hogy az ivástól eltompul a szeme, vörös és püffedt lesz az arca; hogy testben-lélekben félember lesz; ha Annabella olyan gyakran látná, mint én, hamarosan kiábrándulna; s ha ő így folytatja, kétségtelenül meg is vonja majd tőle kegyeit. Az effajta intelemmel csupán durva szitkozódásra ingerlem - s valóban szinte úgy érzem, hogy megérdemeltem, mert utálok efféle érvekkel élni, csakhogy ezek vernek gyökeret eltompult szívében, ezek fékezik meg, késztetik tűnődésre és mérsékletre - jobban, mintha bármi mást mondanék. Pillanatnyilag időlegesen megszabadultam a jelenlététől: Hargrave-vel egy távoli vadászatra ment, és valószínűleg csak holnap este ér haza. Mennyire mást jelentett valaha a távolléte! Mr. Hargrave még most is a Ligetben időzik. Ő meg Arthur gyakran találkoznak, s múlatják együtt az időt: Hargrave sokszor jön át hozzánk, és Arthur is gyakran lovagol át hozzá. Nem hiszem, hogy ezeknek az úgynevezett jó barátoknak a szívében túlcsordul az egymás iránti szeretet; az efféle szórakozás azonban segít az időt múlatni, és én örülök, mert megment néhány kellemetlen órától Arthur társaságában, neki pedig különb elfoglaltságot kínál, mint testi vágyainak korhely kielégítése. Csupán egyetlen kifogásom van az ellen, hogy Mr. Hargrave a közelben tartózkodik: félek, hogy találkozom vele a Ligetben, s ezért nem látogatom meg olyan gyakran a húgát, mint különben tenném; mostanában ugyanis olyan feddhetetlenül illedelmes irántam tanúsított magatartása, hogy a korábbit már szinte elfeledtem. Úgy gondolom, igyekszik „elnyerni becsülésemet”. Ha továbbra is így viselkedik, elnyerheti; de mi lesz akkor? Mihelyt többre formál igényt, elveszíti megint. Február 10. Kegyetlen, elkeserítő dolog, ha az ember szíves érzését és jó szándékát az arcába vágják. Mármár megenyhültem nyomorult élettársam iránt - már-már megszántam reménytelen, vigasztalan állapotát, amelyet nem enyhít sem szellemi forrásokból eredő vigasztalás, sem az Isten előtt tiszta lelkiismeret - már-már azt gondoltam, fel kell áldoznom büszkeségemet, és újult erőfeszítéssel igyekeznem kellemessé tenni otthonát, őt pedig visszavezetni az erény útjára; nem hamis szerelmi vallomásokkal, nem is tettetett önváddal, hanem azzal, hogy enyhítem modorom szokásos ridegségét, és valahányszor erre alkalom kínálkozik, fagyos udvariasságomat kedvességgé változtatom; s nemcsak hogy ezt gondoltam, hanem e gondolat jegyében kezdtem cselekedni is - és mi volt az eredménye? Igyekezetem nem csiholt gyengéd szikrát nem ébresztett bűnbánatot, hanem csak megbékíthetetlen rosszkedvet, zsarnoki követelőzést, amely annál erősebb lett, minél inkább engedtem neki, és a diadalmas önelégültség felvillanását, valahányszor engedékeny lágyságot gyanított a modoromban - s ez, valahányszor előfordult, mindig márvánnyá dermesztett megint; a mai reggel pedig feltette az egészre a koronát: a kővé dermedés immár oly tökéletes, hogy soha többé meg nem olvaszthat. Levelei között volt egy, amit szokatlan elégedettségről tanúskodó arccal olvasott, azután odahajította nekem az asztal túloldaláról a következő intelem kíséretében: - Nesze! Olvasd, és okulj belőle! A levél Lady Lowborough lendületes keze vonásával íródott. Első oldalára pillantottam: bőbeszédűen bizonygatta vonzalmát; türelmetlenül vágyakozott a mielőbbi találkozásra; Isten parancsolatait szemmel láthatólag semmibe véve kárhoztatta az Ő gondviselését, amiért
195

kettejüket szétválasztotta a sors, és olyan személlyel ítélte őket gyűlöletes kötelékre, akit nem tudnak szeretni. Arthur felkacagott, amikor meglátta, hogy elváltozik a színem. Összehajtottam a levelet, felemelkedtem, visszaadtam neki, s csupán ennyit jegyeztem meg: - Köszönöm... okulok belőle! Kis Arthurom eközben ott állt apja térde között, és boldogan játszadozott az ujján ragyogó rubingyűrűvel. Hirtelen sürgető ösztönzést éreztem, hogy fiamat megmentsem e métely hatásától, karomba ragadtam, és kivittem a szobából. A gyermeknek nem tetszett a hirtelen kiköltöztetés; ajka legörbült; sírva fakadt. Újabb tőrdöfés meggyötört szívemnek! De nem engedtem vissza; magammal vittem a könyvtárszobába, becsuktam az ajtót, letérdeltem melléje a padlóra, megöleltem, megcsókoltam, szenvedélyes szeretettel együtt sírtam vele. Ez inkább megrémítette, mint megvigasztalta, kapálódzott, hogy megszabaduljon tőlem, és hangosan hívta a papáját. Elengedtem, és soha még keserűbb könnyeket nem sírtam, mint amelyek most ömlöttek elhomályosult, égő szememből. A gyermek kiáltásai hallatán apja bejött a szobába. Én nyomban elfordultam, nehogy meglássa, és tévesen értelmezze felindulásomat. Ő szitkokat szórt rám, és elvitte az immár lecsillapodott gyermeket. Keserves dolog, hogy az én kis drágaságom jobban szeresse őt, mint engem; s hogy amikor én már csupán a fiam jólétéért és műveléséért élhetek, azt kell látnom, hogy hatásomat lerombolja az, akinek önző szeretete ártalmasabb, mint amilyen a legridegebb közöny vagy a legdurvább zsarnokság lehetne. Ha tulajdon érdekében megtagadok tőle valami csekély élvezetet, fiam nyomban az apjához megy, s az utóbbi önző lustasága ellenére még fáradozni is hajlandó, hogy teljesítse a gyermek kívánságát; ha pedig én zabolázni próbálom az akaratát, vagy szigorúan nézek rá holmi gyermeki engedetlenségért, jól tudja, hogy másik szülője mosolyog majd, és az ő pártját fogja énellenem. Így tehát nem csupán az apa szelleme ellen kell a fiában küzdenem, nemcsak gonosz hajlamainak csíráit kell felismernem és gyökerestül kiirtanom, nemcsak romboló társaságát és példáját kell az eljövendőkben ellensúlyoznom, hanem ő ellensúlyozza máris az én hő fáradozásomat a gyermek érdekében, lerombolja a zsenge lelkére gyakorolt hatásomat, és megrabol még a szeretetétől is; ez volt egyetlen földi reménységem, ő pedig ördögi élvezetét leli abban, hogy elragadja tőlem. De bűn volna csüggednem; emlékszem, hogy szól az ihletett író ahhoz, „ki féli az Urat és ki hallgat az Ő szolgája szavára; ki sötétségben jár és nincs fényesség néki, bízzék az Úr nevében, és támaszkodjék Istenhez!”.

196

HARMINCHETEDIK FEJEZET 1825. december 20. Elmúlt még egy esztendő, s én belefáradtam az életbe. És mégsem vágyhatom arra, bár hagyhatnám el: akármilyen baj támad rám, nem kívánhatom, hogy bárcsak elmehetnék, hisz az én drágaságomat egyedül hagynám ebben a sötét és gonosz világban, nem lenne egyetlen barátja sem, ki átvezetné a keserves útvesztőn, óvná ezernyi kelepce ellen, s őrizné a reá leselkedő veszedelmektől. Tudom, nem vagyok rá igazán alkalmas, hogy egyetlen társa legyek: de nincs más, aki a helyemet átvehetné. Túlságosan kom oly vagyok, hogysem elmulattathatnám, s részese lehetnék gyermeki játékainak, ahogyan dajkának vagy anyának tennie kell, derűs vidámságának kitörései pedig gyakran megriasztanak: apjának szellemét és vérmérsékletét látom bennük, és reszketek a következményektől; s nagyon gyakran elfojtom az ártatlan jókedvet, amelyben pedig osztoznom kellene. Apjának lelkét bezzeg nem nyomja a szomorúság súlya - nem zaklatja semmiféle aggodalom fiának jövendő jólétéért; és kivált esténként, amikor a gyermek leghosszasabban és leggyakrabban látja, különlegesen kedélyes és nyíltszívű: kész nevetni és tréfálkozni bármin és bárkivel - engem kivéve -, én pedig kiváltképp csendes vagyok és szomorú: mi sem természetesebb hát, mint hogy a gyermek csügg látszólag örömteli, mulattató, mindent eltűrő papáján, és bármikor boldogan felcseréli az én társaságomat az övére. Ez módfelett bánt; nem annyira fiam szeretetét féltem (habár azt igen nagyra értékelem, s úgy érzem, jogom van hozzá, és tudom, sokat tettem azért, hogy megérdemeljem), mint a reá gyakorolt befolyásomat, amelyet a tulajdon érdekében igyekszem minden erőmmel megszerezni és megtartani, s amelytől az apja puszta rosszindulatból boldogan megfosztana, és merő henye önzésből szívesen megnyerne magának; holott másra nem kell neki, mint hogy engem gyötörjön, a gyermeket pedig tönkretegye. Egyetlen vigasztalásom, hogy viszonylag kevés időt tölt itthon, s azokban a hónapokban, amíg Londonban vagy másutt időzik, alkalmam van visszahódítani elveszített állásaimat s jóval ellensúlyozni a rosszat, amelyet szándékosan okozott. De ugyancsak keserves megpróbáltatás látni őt, amikor visszatér, és minden lehetőt megtesz, hogy aláássa munkálkodásomat, és ártatlan, szeretetteljes, kezelhető drágaságomat önző, engedetlen és haszontalan fiúvá alakítsa, ekképp előkészítve a talajt ama bűnök számára, melyeket a maga elfajzott természetében oly sikeresen ápolt. Elmúlt ősszel szerencsére Arthur egyetlen „barátját” sem hívta meg Grassdale-be: inkább maga ment el néhányukat meglátogatni. Bárcsak mindig ezt tenné, s bárcsak még több barátja volna, és kellően szeretnék ahhoz, hogy egész évben maguknál tartóztatnák! Mr. Hargrave meglehetős bosszúságomra nem tartott vele; de azt hiszem, nagy nehezen sikerült végeznem ezzel az úrral is. Hét-nyolc hónapon át figyelemreméltóan jól viselkedett, olyan ügyesen, hogy szinte tökéletesen feladtam óvatosságomat, és már-már igaz barátnak tekintettem, sőt úgy is bántam vele, bizonyos óvatossági rendszabályokkal (amelyeket alig tartottam szükségesnek), amikor, visszaélve gyanútlan kedvességemmel, úgy vélte, végre megkísérelheti átlépni a tisztes mérséklet és illendőség határait. Május vége felé történt egy kellemes estén: a parkban kószáltam, ő pedig arra lovagolt, és megpillantott, majd vakmerően beléptetett, és közeledett hozzám, leszállt a nyeregből, és lovát a kapunál hagyta. Ez volt az első alkalom, hogy bemerészkedett a kapun, amióta egyedül vagyok; nem anyja vagy húga társaságának oltalmában, sem pedig legalább egy tőlük származó üzenet ürügyével. De oly nyugodtnak és könnyednek tetszett, oly tiszteletteljes és higgadt volt, s oly baráti, hogy bár egy kissé meglepődtem, nem ijesztett meg
197

és nem is sértett szokatlan merészsége. Mellettem lépkedett a kőrisfák alatt és a tóparton, élénken, jó ízléssel és értelmesen beszélt sokféle tárgyról, és jó ideig nem is gondoltam rá, hogy megszabaduljak tőle. Egy kis szünet után azonban, melynek során mindketten a nyugodt, kék vízen pihentettük tekintetünket - én azon jártattam elmémet, mi lenne a legjobb módja, hogy udvariasan elküldjem látogatómat, ő pedig kétségtelenül ugyancsak a bájos látványtól és zengzetektől merőben idegen ügyeket fontolgatott -, egyszer csak mintha delejes ütés ért volna, mikor hirtelen elkezdte sajátságos - halk, lágy, de tökéletesen tagolt - hangon ontani a mély és szenvedélyes szerelem félreérthetetlen kifejezéseit, merész és mégis agyafúrt ékesszólással esedezve meghallgatásért. Én azonban félbeszakítottam könyörgését, és oly határozottan, oly eltökélten utasítottam vissza, haragos méltatlankodásomat csak ostoba vaksága iránti hűvös, szenvtelen sajnálattal és szánalommal enyhítve, hogy döbbenten, megbántva és elbátortalanodva távozott; néhány nap múlva pedig azt hallottam, hogy Londonba utazott. Nyolc-kilenc hét elteltével azonban visszatért - nem tartotta magát tökéletesen távol tőlem, de olyan különös módon viselkedett, hogy éles szemű húga óhatatlanul észrevette a változást. - Mit csinált Walterrel, Mrs. Huntingdon? - kérdezte Esther egy délelőtt, amikor ellátogattam a Ligetbe, bátyja pedig néhány hideg udvariassággal váltott szó után kiment a szobából. Olyan nagyon szertartásos és előkelő mostanában; fogalmam sincs, mi lehet az oka, hacsak kegyed meg nem sértette. Mondja meg, mi történt, hadd közvetítsek kettőjük között, s legyenek megint jó barátok. - Nem csináltam semmit, amivel megsérthettem volna - feleltem. - Ha meg van sértve, ő maga mondhatná meg legjobban, hogy mi az oka. - Majd megkérdezem! - kiáltott fel a bohó leány, felugrott, és kidugta fejét az ablakon. - Itt van még a kertben... Walter! - Nem, nem, Esther! Nagyon megharagszom, ha megteszed; azonnal itt hagylak, és nem is jövök el hónapokig... talán évekig! - Hívtál, Esther? - kérdezte a bátyja, az ablakhoz közeledve. - Igen; meg akartalak kérdezni... - Isten veled, Esther - szóltam, megfogtam a kezét, és keményen megszorítottam. - Meg akartalak kérdezni - folytatta a leányka -, nem szakítanál-e egy rózsát Mrs. Huntingdonnak. - Bátyja távozott. - Mrs. Huntingdon! - kiáltott fel Esther, felém fordult, és még akkor sem eresztette el a kezemet. - Egészen meg vagyok botránkozva, kegyed éppolyan haragos és kimért és rideg, mint ő: és eltökélt szándékom, hogy még mielőtt elmenne, igenis, megint éppolyan jó barátok lesznek, mint régen! - Esther, hogy lehetsz ilyen neveletlen? - kiáltott fel Mrs. Hargrave, aki eddig szótlanul kötögetve ült karosszékében. - Soha nem tanulod meg, hogyan viselkedik egy úrihölgy? - De mama, hisz magad is mondtad... - Ám az ifjú hölgyet elhallgattatta mamájának figyelmeztetően felemelt ujja és szigorú fejcsóválása. - Ugye, milyen mérges? - suttogta nekem Esther, mielőtt azonban magam is megróhattam volna, Mr. Hargrave jelent meg újra az ablakban, kezében egy szál gyönyörű rózsa. - Tessék, Esther, itt a rózsa - mondta, és húga felé nyújtotta. - Add oda neki magad, te fajankó! - kiáltott húga, és elszökkent kettőnk közül. - Mrs. Huntingdon szívesebben fogadja el tőled - felelt a bátyja igen komolyan, de olyan halkra fogta a hangját, hogy édesanyja ne hallja meg. Húga elvette a rózsát, és nekem adta.
198

- Bátyám hódolatát küldi, Mrs. Huntingdon, és szívből reméli, hogy hamarosan jobban megértik egymást. Jó lesz így, Walter? - tette hozzá a kotnyeles kislány, bátyja felé fordult, és átkarolta a nyakát, ahogy ott állt az ablakpárkányra könyökölve. - Vagy mondjam inkább azt, hogy sajnálod, amiért olyan érzékeny voltál? Vagy hogy reméled: megbocsátja, hogy megsértetted? - Ostoba jószág! Azt sem tudod, miről beszélsz - felelte bátyja komolyan. - Nem is tudom: fogalmam sincs róla, mi történt. - Ejnye, Esther - avatkozott be Mrs. Hargrave, aki ugyan hasonlóképp nem tudott nézeteltérésünk tárgyáról, de annyit mindenesetre látott, hogy a lánya igen illetlenül viselkedik -, azonnal kimégy a szobából! - Nagyon kérem, ne küldje ki, Mrs. Hargrave, mert úgyis elmegyek - mondtam, és nyomban el is búcsúztam. Vagy egy hét elteltével Mr. Hargrave áthozta a húgát látogatóba. Ő maga kezdetben szokásos hideg, tartózkodó, félig ünnepélyes, félig mélabús és mindenestül megbántódott modorában viselkedett. Esther azonban ezúttal nem tett rá megjegyzést: nyilvánvalóan jobb modorra oktatták időközben. Csevegett velem, kacagott és hancúrozott a kis Arthurral, szeretett és szerető játszópajtásával. A gyermek kissé kellemetlen helyzetbe hozott: kicsalogatta Esthert a szobából, hogy kifussanak az előcsarnokba, onnan pedig a kertbe. Felálltam, hogy felélesszem a tüzet. Mr. Hargrave megkérdezte, fázom-e, és becsukta az ajtót - előzékenysége felettébb rosszkor jött, azt fontolgattam ugyanis, hogy magam is követem a lármás játszótársakat, ha hamarosan vissza nem térnek. Mr. Hargrave ekkor vette magának a bátorságot, hogy szintén a tűzhöz lépjen, és megkérdezte: tudom-e, hogy Mr. Huntingdon ez idő szerint Lord Lowborough kastélyában időzik, és egy darabig valószínűleg még ott is marad. - Nem tudtam; de nem számít - feleltem közömbösen; s ha orcám izzott, akár a tűz, inkább a kérdés okozta, nem a benne foglalt tájékoztatás. - Nincs tehát ellenvetése? - kérdezte. - Egyáltalán nincs, ha Lord Lowborough élvezi a férjem társaságát. - Tehát a kegyed szívében nincs már iránta szerelem? - Egy szemernyi sem. - Tudtam... tudtam, hogy kegyed sokkal fennköltebb és tisztább természetű, semhogy mást is érezhetne valaki iránt, aki ily mélységesen csalárd és romlott, mint méltatlankodást és megvető iszonyatot! - Azt hittem, a barátja - mondtam, és tekintetemben, amelyet a tűzről az arcára fordítottam, tükröződhetett valamennyi az általa másnak szánt érzésekből. - Az volt - felelte éppoly nyugodt komolysággal, mint az imént -, de igazságtalan hozzám, ha feltételezi, hogy továbbra is barátságot és becsülést érzek egy olyan ember iránt, ki aljasan, hitványul elhagyott és megsebzett valakit, aki oly földöntúlian... de ne beszéljünk erről. Mondja, asszonyom, sosem gondol bosszúra? - Bosszúra?! Nem... mi haszna lenne? Ő nem lenne jobb általa, sem én boldogabb. - Nem tudom, milyen nyelven beszéljek kegyeddel, Mrs. Huntingdon - mondta mosolyogva -, kegyed csak félig asszony... a természete bizonyára félig emberi, félig angyali. Ez a jóság megfélemlít; nem tudom, mit kezdjek vele.

199

- Úgy hát, uram, attól tartok, ön sokkal rosszabb a kelleténél, ha én, közönséges halandó, maga szerint sokkal különb vagyok; s mivel mi ketten oly kevéssé értjük meg egymást, alighanem okosabb lenne, ha ki-ki megértőbb társat keresne. - S az ablakhoz vonulva kinéztem: hol az én kisfiam és vidám ifjú barátnője. - Nem, nem, én vagyok a közönséges halandó, ettől nem tágítok - felelte Mr. Hargrave. - Nem ismerem el, hogy rosszabb volnék felebarátaimnál; azonban éppúgy fenntartom azt is, hogy kegyedhez senki sem fogható. De vajon boldog-e? - kérdezte komoly hangon. - Csakoly boldog, alighanem, mint sokan mások. - És boldog-e annyira, mint szeretné? - Annyira senki sem boldog ezen a világon. - Egyvalamit tudok - viszonozta mély, szomorú sóhajjal -: kegyed mérhetetlenül boldogabb, mint én. - Akkor nagyon szánom magát - csúszott ki a számon a válasz. - Csakugyan? Nem, mert akkor örülne, hogy segíthet rajtam. - Meg is tenném, ha sem magamat, sem mást meg nem sértenék vele. - Feltételezheti hát, hogy azt kívánom: sértse meg magát? Nem, éppen ellenkezőleg, én a kegyed boldogságát jobban óhajtom, mint a magamét. Kegyed szerencsétlen, Mrs. Huntingdon folytatta, és merészen a szemembe nézett. - Nem panaszkodik, de látom... érzem... tudom, hogy szerencsétlen, és az is lesz, amíg megőrzi melegen dobogó szíve körül azt az áthatolhatatlan jégfalat; és szerencsétlen vagyok magam is. Ne átalljon rám mosolyogni, és boldog leszek; bízzék bennem, és boldog lesz kegyed is, mert ha nő, én boldoggá tehetem, és meg is teszem az akarata ellenére is - dünnyögte a foga között -, ami pedig a többieket illeti: ez a dolog csak kettőnkre tartozik: a férjét meg nem sértheti, azt tudja kegyed is, mást pedig a dolog nem illet. - Nekem fiam van, Mr. Hargrave, önnek pedig édesanyja - mondtam, visszahúzódva az ablaktól, ahová az imént követett. - Nem kell róla tudniok - kezdte, de mielőtt bármelyikünk is többet szólhatott volna, Esther és Arthur visszatért a szobába. Az előbbi Walter felhevült, izgatott arcára pillantott, azután az enyémre - kissé felhevült és izgatott volt az is, nem tagadom, habár merőben más okból. Esther bizonyára azt gondolta, hogy ádázul veszekedtünk, s ez láthatóan megdöbbentette és elszomorította; túlságosan jól nevelt volt azonban, vagy túlságosan félt a bátyja haragjától, hogysem szóba hozza. Leült a kerevetre, hátrasimította csillogó aranyszín fürtjeit, amelyek ziláltan keretezték az arcát, és nyomban a kertről meg a kis játszópajtásáról kezdett beszélni, s szokásos modorában csacsogott tovább, míg a bátyja fel nem szólította, hogy távozzanak. - Ha túlságosan heves voltam, bocsásson meg - suttogta, amikor elköszönt -, különben sosem bocsátok meg magamnak. Esther mosolyogva pillantott rám: én csak fejet hajtottam, amire megnyúlt az arca. Úgy érezte, silány viszonzása ez Walter nagylelkű engedékenységének, és csalódott barátnéjában. Szegény gyermek, mily kevéssé ismeri a világot, amelyben él! Mr. Hargrave-nek ezek után több hétig nem volt alkalma négyszemközt találkozni velem; amikor azonban találkoztunk, kevesebb büszkeség és több megható mélabú volt a modorában, mint annak előtte. Ó, hogy bosszantott! Végül kénytelen voltam szinte teljesen beszüntetni a Ligetben tett látogatásaimat, ezzel mélységesen megsértve Mrs. Hargrave-et és elszomorítva
200

szegény Esthert, aki jobb híján nagyra értékeli társaságomat, s akinek nem volna szabad szenvednie a bátyja miatt. Fáradhatatlan ellenfelem azonban még nem volt legyőzve: szüntelenül résen állt. Gyakran láttam, amint lépésben ellovagol a parkunk mellett, fürkész pillantásokat vetve maga köré - vagy ha én nem láttam, látta Rachel. Az éles szemű teremtés hamarosan kitalálta, hogyan állnak kettőnk között a dolgok, és magaslati megfigyelőpontjáról, a gyerekszoba ablakából kikémlelte az ellenség hadmozdulatait, némán célzott rá, ha meglátta, hogy olyan irányba készülök sétálni, ahol okkal hihette, ellenségem találkozni remél velem, vagy utolérni próbál az általam eltervezett útvonalon. Ilyenkor elhalasztottam sétámat, vagy aznapra a parkra meg a kertre korlátoztam magam, vagy ha a tervezett kirándulás valamilyen okból fontos volt - ha például betegeket vagy ínségeseket látogattam -, magammal vittem Rachelt, és ilyenkor nem kellett zaklatástól tartanom. Egy napsütötte, enyhe november eleji délelőtt egymagamban merészkedtem el, hogy meglátogassam a falusi iskolát és néhány szegényebb bérlőnket. Hazafelé tartva patkócsattogásra riadtam: valaki gyors, egyenletes ügetésben közeledett mögöttem. A közelben nem volt a sövényen sem nyílás, sem kapu, amelyen át a mezőre menekülhettem volna, úgyhogy nyugodtan továbbmentem, és így szóltam magamban: „Lehet, hogy nem is ő az; s ha igen, ha megint felbosszant, most történik utoljára, arról kezeskedem - ha van hatalma szónak és tekintetnek efféle kiszámított pimaszság és érzelgős ömlengés ellen.” A ló hamarosan utolért, és lépésre fogták. Mr. Hargrave volt a lovas. Lágynak és mélabúsnak szánt mosollyal üdvözölt, de láttam mögötte a diadalmas elégtételt, hogy végre elfogott. Kurtán viszonoztam üdvözlését, a ligetbeli hölgyek felől tudakozódtam, majd elfordultam és továbbmentem; ő azonban követett, lassú poroszkálásra fogva a lovát: nyilvánvaló volt, hogy egész úton társamul kíván szegődni. „Ám legyen! Engem ugyan nem érdekel. Ha újabb kosárra vágyol - megkaphatod! - mondtam magamban. - Nos, uram, halljuk, mi következik?” A kérdés kimondatlan volt, mégsem maradt sokáig válasz nélkül: Mr. Hargrave néhány közömbös, futó megjegyzést tett, majd ünnepélyes hangsúllyal a következőképpen folyamodott megértésért: - Négy éve lesz áprilisban, hogy megismertem, Mrs. Huntingdon... kegyed talán elfeledte már ezt, én azonban soha. Akkor is mélységesen csodáltam, de szeretni nem merészeltem: a következő ősszel oly sokat láttam a kegyed tökéletességéből, hogy óhatatlanul meg kellett szeretnem, ha kimutatni nem mertem is. Több mint három esztendeje valóságos vértanúság a sorsom. Elfojtott érzelmek kínja, heves és terméketlen vágyakozás, néma bánat, tört remények, eltaposott érzelem... többet szenvedtem, mintsem elmondhatnám, mintsem kegyed képzelheti... és kegyed volt az oka, méghozzá nem is egészen ártatlanul. Ifjúságom elsorvad; kilátásaim elhomályosulnak; életem sívó pusztaság, se nappalom, se éjszakám: terhére vagyok magamnak és másoknak, pedig ön megmenthetne egyetlen szavával... egyetlen pillantással, de nem hajlandó rá... ugye, így van? - Először is nem hiszek magának - feleltem -, másodszor pedig, ha mindenáron bolondot csinál magából, én meg nem akadályozhatom. - Ha úgy tesz - felelte komolyan -, mintha őrültségnek tekintené természetünk legjobb, legerősebb, legszentebb ösztöneit: nem hiszek magának; tudom, hogy nem az a szívtelen, jeges teremtés, aminek tetteti magát, hogy volt szíve egyszer, és azt a férjének adta. Amikor őt tökéletesen méltatlannak találta e kincsre, visszavette tőle, s nem állíthatja, hogy oly mélyen, oly odaadón imádta azt az érzéki, földhözragadt, züllött embert, hogy soha mást nem
201

szerethet. Tudom, rejtőznek önben érzések, amelyeket még sohasem keltettek életre, s azt is tudom, hogy jelenlegi elhagyott, magányos állapotában csak boldogtalan lehet. Hatalmában áll két emberi lényt kiemelni a szenvedésből oly kimondhatatlan boldogságba, amilyet csak nagylelkű, nemes, önzetlen érzelem adhat (mert tudna engem szeretni, ha akarna); mondhatja, hogy megvet és hogy gyűlöl, de én, mert maga mutatott nekem példát az őszinte beszédre, én azt felelem: nem hiszek magának! És mégsem teszi! Inkább meghagy mindkettőnket a boldogtalanságban, s hidegen közli velem: Isten akarata, hogy megmaradjunk benne. Kegyed ezt talán hitnek nevezi... én vakbuzgóságnak! - Várja még egy élet magát is, engem is - feleltem. - Ha Isten úgy akarja, hogy most könnyeket vessünk, azért van így, hogy a másvilágon örömet arassunk. Az Ő akarata, hogy másokat ne sebezzünk meg földi szenvedélyeink kielégítésével; s magának édesanyja van, húgai, barátai, akiket súlyosan megsebezne a maga becstelensége; és vannak nekem is barátaim, akiknek a lelki nyugalmát sosem fogom a magam élvezetéért feláldozni, s a maga élvezetéért sem, ha rajtam áll, és ha egyedül volnék is a világon, Isten és a hitem megmarad nekem, és előbb halnék meg, mint hogy megcsúfoljam elhivatottságomat, és megszegjem az Égnek tett hitemet a magam vagy bárki más néhány esztendei hamis és múló boldogságáért, mely boldogság kétségtelenül gyötrelembe torkollik már itt e földön is! - Nem lesz se szégyen, se gyötrelem, sem áldozat - makacskodott. - Nem kérem kegyedet, hogy hagyja el otthonát, sem azt, hogy dacoljon a világ véleményével. - De fölösleges elismételnem valamennyi érvét. Amennyire erőmből telt, mindet megcáfoltam: ám ez az erő fájdalmasan csekély volt, mert túlságosan felizgatott a méltatlankodás - sőt a szégyen -, amiért így merészelt szólni hozzám, hogysem kellőleg ura lettem volna gondolataimnak és szavaimnak, és kellően megfelelhettem volna hatásos álokoskodására. Amikor azonban rájöttem, hogy a józan ész nem hallgattathatja el, sőt titkon ujjong vélt előnyén, mi több: gúnyolni merészeli azon állításokat, amelyeknek bizonyítására nem volt meg bennem a kellő higgadtság, taktikát változtattam, és más csatatervvel próbálkoztam. - Valóban szeret? - kérdeztem komolyan, majd elhallgattam, és nyugodtan a szemébe néztem. - Hogy szeretem-e?! - kiáltott fel. - Őszintén? - tudakoltam. Arca felderült; azt hitte, közel a győzelem. Szenvedélyesen bizonygatni kezdte vonzalmának mélységét és hevét, én azonban újabb kérdéssel szakítottam félbe: - De nem önző-e a szerelme? Kellően önzetlen a vonzalma, hogy tulajdon boldogságát feláldozza az enyémért? - Az életemet adnám, hogy szolgálhassam magát. - Nekem nem kell az élete... de van-e magában igaz együttérzés, szenvedésem kellőleg megindíthatja-e, hogy a maga kényelmének árán is enyhíteni igyekezzék? - Tegyen próbára, és meg fogja látni! - Nos, ha úgy van: soha többé ne hozza szóba ezt a tárgyat. Ha bármily módon visszatér rá, csak súlyosbítja szenvedésemet ahelyett, hogy enyhítené. Nekem nem maradt más vigaszom, csak a tiszta lelkiismeret és az Égbe vetett bizodalom, maga pedig szüntelenül azon munkálkodik, hogy megraboljon ezektől is. Ha kitart ebben, kénytelen leszek magát halálos ellenségemnek tekinteni. - De hallgasson meg egy pillanatra...

202

- Nem, uram! Ön azt mondta, az életét adná, hogy szolgálhasson: én csupán a hallgatását kérem egyetlenegy tárgyról. Világosan beszéltem; és amit mondok, úgy is gondolom. Ha tovább is gyötör, kénytelen leszek azt hinni, hogy fogadkozása hamis, és hogy szíve mélyén éppoly hevesen gyűlöl, mint ahogy a szavai szerint szeret! Ajkába harapott, s szemét egy darabig némán a földre szegezte. - Akkor el kell hagynom magát - szólalt meg nagy sokára, és merőn nézett rám, mintha arra várna, hogy súlyos szavai nyomán az elfojthatatlan aggodalom vagy a bánat jelét fedezheti fel arcomon. - El kell hagynom magát. Itt nem élhetek úgy, hogy örökké hallgassak arról, ami minden gondolatomat és vágyamat betölti. - De hisz régebben idejének csekély részét töltötte csak itthon - válaszoltam -, s nem lesz ártalmára, ha távol marad megint egy darabig, ha valóban szükséges. - Ha valóban lehetséges... - suttogta. - Csakugyan ily hidegen kéri, hogy távozzam? Csakugyan azt kívánja? - A leghatározottabban. Ha nem tudja megállni, hogy ne kínozzon így, valahányszor találkozunk, jobb, ha elbúcsúzunk, akár örökre. Nem felelt, csak lehajolt a nyeregből, és felém nyújtotta kezét. Felnéztem az arcára, és oly őszinte lelki gyötrelem jelét láttam rajta - keserű csalódottság volt-e benne több, megsebzett büszkeség, lappangó szerelem avagy lángoló harag, mindegy -, hogy nem tétovázhattam: oly természetesen nyújtottam magam is kezet, mintha jó barátnak mondanék búcsút. Erősen megszorította, majd lova oldalába vágta sarkantyúját, és elvágtatott. Hamarosan megtudtam, hogy Párizsba utazott, s még most is ott van; minél tovább marad, annál jobb énnekem. Istennek legyen hála, hogy megmenekedtem!

203

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET 1826. december 20. Házasságkötésem ötödik évfordulója, és remélem, hogy az utolsó, amelyet e ház fedele alatt töltök. Elhatározásom megszületett, tervemet kidolgoztam, s hozzáfogtam a megvalósításához. Lelkiismeretem nyugodt, ám amíg tervem érlelődik, hadd múlassak el néhányat e hosszú téli esték közül azzal, hogy a magam megelégedésére összefoglalom az ügyet - sivár szórakozás, igaz, de mivel hasznos elfoglaltságnak tetszik, s feladatként űzöm, jobban megfelel, mint holmi könnyebb szórakozás. A csendes Grassdale-t szeptemberben megint hölgyek és (úgynevezett) úriemberek vendégserege verte fel: ugyanazok jöttek el, mint tavalyelőtt, és még két-három személy, közöttük Mrs. Hargrave és fiatalabbik leánya. Az urakat és Lady Lowborough-t a házigazda a maga örömére és szórakozására hívta meg, a többi hölgyet alighanem a látszat kedvéért, meg hogy engem sakkban tartson, és tapintatos, udvarias viselkedésre szorítson. A hölgyek azonban csak három hétig maradtak, az urak kettő kivételével több mint két hónapig, mert vendégszerető házigazdájuknak nem akarózott megválnia tőlük és magára maradnia fénylő szellemiségével, makulátlan lelkiismeretével, szeretett és szerető hitvesév el. Lady Lowborough-t még érkezésének napján felkerestem szobájában, és kertelés nélkül közöltem vele: ha okom lesz hinni, hogy folytatja bűnös kapcsolatát Mr. Huntingdonnal, mulaszthatatlan kötelességemnek tartom tájékoztatni a férjét e körülményről - vagy legalábbis felkelteni a gyanúját -, bármennyire kínos legyen is, és járjon bármilyen következménnyel. Őladységét először megdöbbentette a váratlan és oly határozottan s mégis nyugodtan tett kijelentés; a következő pillanatban azonban magához tért, s hűvösen azt válaszolta: ha bármi kifogásolhatót vagy gyanúsat látok a viselkedésében, készségesen megengedi, hogy mindent elmondjak őlordságának. Ezzel hajlandó voltam beérni, s magára hagytam; és valóban nem is láttam a házigazda iránti magatartásában ezután semmi különösen kifogásolhatót vagy gyanúsat; igaz, többi vendégemmel kellett törődnöm, úgyhogy nem figyeltem őket vizsga szemmel - mert, az igazat megvallva, rettegtem attól, hogy észreveszek valamit. Úgy éreztem, a dolog engem már nem érint, és ha az én kötelességem is felvilágosítani Lord Lowborough-t, fájdalmas kötelesség volna, és reszkettem attól, hogy nekem kell elvégeznem. Félelmeim azonban nem várt módon értek véget. Egy este, vagy két héttel a vendégek megérkezése után, visszavonultam a könyvtárszobába, hogy néhány percnyi pihenőt lopjak az erőltetett vidámság és fárasztó társalgás szünetében - mert ilyen hosszú magány után, ha mégoly sivárnak találtam is olykor, néha nehezen tudtam rászánni magam, hogy erőszakot tegyek érzéseimen, és beszélgetésre ösztökéljem magam, mosolyogjak, hallgassak, játsszam a figyelmes háziasszonyt vagy akár csak a vidám barátnőt -, s éppen belesüppedtem az ablakülés párnáiba, és kinéztem nyugat felé, ahol a sötétlő dombok élesen kirajzolódtak az est tiszta borostyánfényében, mely fokozatosan elegyedett és olvadt az égbolt tiszta, fakó kékjébe, s csak egyetlen csillag fénye ragyogott át rajta, mintegy ígérvén: „Ha ez a halódó fény elmúlik, a világ nem marad sötétségben, azok pedig, akik bíznak Istenben - akiknek a lelkét nem felhőzi a hitetlenség és a bűn köde -, nem maradnak vigasztalás nélkül” - amikor sietős lépteket hallottam közeledni, és Lord Lowborough lépett be - még most is ez a szoba volt kedvenc menedéke. Szokatlan hevességgel csapta be az ajtót, kalapját pedig úgy hajította el, hogy azt sem nézte, hová esik. Mi bánthatja vajon? Arca halottsápadt; szemét a padlóra szegzi; fogát csikorgatja; homlokán halálveríték üt ki. Nyilvánvaló, hogy végre lehullt szemé204

ről a hályog! Nem vette észre, hogy ott vagyok: szörnyű izgalomban járt fel-alá a szobában, hevesen tördelte kezét, s tompa nyögések és tagolatlan felkiáltások hagyták el ajkát. Megmozdultam, hogy tudtára adjam: nincs egyedül; őt azonban túlságosan elfoglalták gondolatai, hogysem észrevegye. Talán, ha háttal fordul felém, észrevétlenül átlopakodhatom a szobán, és kisurranhatok. Felálltam, hogy megkíséreljem, ám ekkor észrevett. Hátrahőkölt; egy pillanatra kővé meredt; majd megtörölte verejtékes homlokát, s felém közeledve, természetellenes nyugalommal szólalt meg mély, szinte síri hangon: - Mrs. Huntingdon, holnap el kell hagynom a házát. - Holnap! - ismételtem. - Nem kérdezem, miért. - Akkor hát tudja... és mégis ilyen nyugodt! - mondotta, és mély csodálkozással mért végig, amelybe azonban, úgy láttam, keserű neheztelés vegyült. - Olyan régóta tisztában vagyok a... - még idejében elhallgattam, majd hozzátettem - a férjem jellemével, hogy semmi sem döbbenthet meg. - De ez... Mióta tud erről?- kérdezte, ökölbe szorított kezével a mellette álló asztalra támaszkodott, s merőn és rezzenéstelenül a szemembe nézett. Valósággal bűnösnek éreztem magam. - Nem nagyon régóta - feleltem. - Ön tudta - kiáltott fel keserűen és hevesen -, és nem mondta el nekem! Segített, hogy rászedjenek! - Én nem akartam rászedni önt, Lord Lowborough. - Akkor miért nem mondta el? - Mert tudtam, hogy fájdalmas lenne önnek... azt reméltem, a felesége visszatér kötelességéhez, és akkor nem lesz szükséges az ön érzéseit gyötörni az ilyen... - Uramisten! Mióta folyik ez? Mióta, Mrs. Huntingdon? Mondja meg... tudnom kell! - kiáltott fel heves és rettegő kíváncsisággal. - Két éve, azt hiszem. - Hatalmas Ég! És ő egész idő alatt félrevezetett! - Elfordult, elnyomott egy gyötrelmes sóhajt, s az újult izgalom lázában megint fel-alá járt a szobában. Elszorult a szívem; meg kell próbálnom, hogy megvigasztaljam, csak azt nem tudom, hogyan fogjak hozzá. - A felesége gonosz asszony - mondtam. - Elvetemült módon megcsalta és elárulta önt. Éppoly kevéssé méltó az ön sajnálatára, mint a szerelmére volt. Ne engedje, hogy továbbra is fájdalmat okozzon önnek; tartsa magát távol tőle, és álljon meg a maga lábán. - És ön, asszonyom - mondta zordonul, megállt, és felém fordult -, ön is vétett ellenem ezzel a kíméletlen titoktartással! Érzéseim felbolydultak. Valami arra ösztönzött, kérjem ki magamnak szívbéli együttérzésemre ezt a nyers választ, és védjem magam hasonló könyörtelenséggel. Szerencsére nem engedtem az ösztönzésnek. Láttam, hogy kínlódik; homlokára ütött, hirtelen az ablak felé fordult, felpillantott a békés égre, és szenvedélyesen suttogta: - Ó, Istenem, bárcsak meghalnék! , és úgy éreztem, szívtelenség lenne csak egyetlen csepp keserűséggel is tetéznem a túlcsorduló kelyhet. Mégis, attól tartok, halk válaszomban több volt a ridegség, mint a gyengédség.

205

- Számos mentséget felhozhatnék magam védelmére, amit némelyek jogosnak fogadnának el, de meg sem kísérlem elősorolni... - Ismerem valamennyit - vágott közbe -: azt mondaná, hogy nem a kegyed dolga... hogy magamnak kellett volna jobban ügyelnem... hogy ha a tulajdon vakságom vetett a pokolnak ebbe a bugyrába, nincs jogom mást vádolni, amiért okosabbnak hitt, mint amilyen vagyok... - Nem tagadom, helytelenül cselekedtem - folytattam, ügyet sem vetve a keserű közbevetésre -, ám akár a bátorságomnak volt híja, akár a rosszul értelmezett tapintat vitt tévedésbe, ön alighanem túlságosan szigorú bírám. Két héttel ezelőtt, érkezésének órájában azt mondtam Lady Lowborough-nak: kötelességemnek fogom tartani, hogy tájékoztassam a férjét, ha továbbra is megcsalja, az ön felesége pedig szabad kezet adott nekem, ha bármi kifogásolhatót vagy gyanúsat észlelnék a magatartásában, én azonban nem tapasztaltam semmit, és bíztam abban, hogy jobb belátásra tért. A lord továbbra is kibámult az ablakon, és nem felelt, szavaim azonban kínzó emléket keltettek benne, dobbantott, fogát csikorgatta, homlokát redőkbe vonta, mint akit testi fájdalom gyötör. - Rosszul tette... nagyon rosszul... - motyogta nagy sokára. - Semmi sem mentheti... semmi sem kárpótolhat érte... mert semmi sem változtathatja meg, semmi sem törölheti el az átkozott hiszékenységben eltelt éveket... semmi, semmi, semmi! - ismételte suttogva, oly kétségbeesett keserűséggel, hogy nem tudtam neheztelni rá. - Ha végiggondolom a dolgot, beismerem, hogy helytelenül cselekedtem - válaszoltam. - Most már sajnálom, hogy eddig nem így láttam, és hogy, mint ön mondja, semmi sem változtathatja meg a múltat. A hangom vagy a válaszom szelleme láthatólag megenyhítette. Felém fordult, a halvány fénynél figyelmesen szemügyre vette az arcomat, azután szelídebb hangon szólalt meg: - Alighanem kegyed is szenvedett. - Kezdetben sokat szenvedtem. - Mikor volt az? - Két esztendeje; s két esztendő múlva ön éppolyan nyugodt lesz, mint én most, és bízom benne, hogy sokkal, de sokkal boldogabb, hisz ön férfi, és kedve szerint cselekedhet. Mosolynak, ha keserű mosolynak is, az árnyéka suhant át az arcán. - Kegyed nem boldog mostanában? - kérdezte, és nagy igyekezettel próbálta visszanyerni önuralmát, mintha eltökélte volna, hogy nem beszél többet a maga szerencsétlenségéről. - Boldog! - ismételtem. Kihozott a sodromból ez a kérdés. - Hogyan lehetnék boldog ilyen férj oldalán?! - Észrevettem, hogy megváltozott az utóbbi időben - folytatta -, említettem is a... annak a gyalázatos szörnyetegnek - szűrte a foga között -, ő pedig azt felelte, a kegyed savanyú természete hervasztja el arca rózsáit: idő előtt megvéníti és elcsúnyítja kegyedet, és a családi otthon máris olyan vigasztalan, akár egy klastromi cella. Ön mosolyog, Mrs. Huntingdon, semmi meg nem indíthatja. Bárcsak az én természetem is oly nyugodt volna, mint a kegyedé. - Az én természetem sem volt mindig nyugodt - feleltem. - Nehéz leckék és sok-sok erőfeszítés árán tanultam meg, hogy ilyennek tűnjek. Ekkor Mr. Hattersley rontott a szobába.
206

- Hahó, Lowborough - kezdte. - Ó! Bocsánat! - kiáltott fel, amikor megpillantott. - Nem tudtam, hogy édes kettesben vannak. Fel a fejjel, barátom - folytatta, és hátba vágta Lord Lowborough-t, amire az leplezetlen undorral és ingerültséggel húzódott el tőle. - Gyere, beszélni akarok veled. - Beszélj hát. - De nem vagyok benne bizonyos, hogy a mondókám kellemes lenne őnagyságának. - Akkor nekem sem lesz kellemes - mondta őlordsága, és megfordult, hogy kimenjen a szobából. - De bizony az lesz! - kiáltott a másik, és követte az előcsarnokba. - Ha férfiszív van benned, akkor valóságos csemege lesz! Csak arról van szó, öregem... - folytatta, kissé halkabbra fogva a hangját, de nem annyira, hogy ne hallhattam volna minden szavát, még ha köztünk volt is a félig csukott ajtó. - Úgy gondolom, csúnyán bántak veled... nem, nem, csak semmi heveskedés, nem akarlak megsérteni: ez csak az én faragatlan modorom. Vagy kimondom tüstént, ami a szívemet nyomja, vagy soha: azért jöttem... hallgass már, hadd mondjam végig... azért jöttem, hogy felajánljam neked szolgálataimat, mert Huntingdon ugyan a barátom, de aljas csirkefogó, tudjuk mindannyian, hát most az egyszer hadd legyek a te barátod. Tudom, hogyan akarod a dolgot eligazítani: csak egyszer golyót válthass vele, mindjárt jobban érzed magad! S ha netán valami baleset történik, nos, alighanem úgy is jó a magadfajta nekikeseredett fickónak. Nosza, add a kezed, s ne nézz már olyan komoran. Tűzd ki az időt, a helyet, a többit pedig bízd rám. - Igen - hallatszott a válasz Lord Lowborough halkabb, kimértebb hangján -, épp ez az a gyógymód, amit a szívem vagy a bele költözött ördög kíván: találkozni vele és el nem válni vérontás nélkül. Akár én esem el, akár ő, akár mind a ketten, kimondhatatlan megkönnyebbülés volna a számomra, ha... - Ez a beszéd! Nos, tehát... - Nem! - kiáltott fel eltökélt hangon őlordsága. - Gyűlölöm szívem mélyéből, és örvendeznék, ha bármi baj érné, de Istenére bízom; s habár utálom a magam életét, Teremtőmre bízom azt is. - De hát ebben az esetben, értsd meg... - próbálta meggyőzni Hattersley. - Nem hallgatlak tovább! - kiáltott fel társa, és sietve elfordult. - Egy szót se többet! Elég bajom van a bennem rejtőző ördöggel is! - Úgy hát gyáva bolond vagy, és semmi közöm hozzád - mordult rá a kísértő, sarkon fordult és távozott. - Nagyon helyes, Lord Lowborough! - kiáltottam, amint indult volna a lépcső felé, kirohantam, s megragadtam forró kezét. - Ez a világ nem méltó önhöz! Őlordsága nem értette e hirtelen érzelemkitörés okát, felém fordult hát, és komor, zavart értetlenséggel bámult rám, úgyhogy elszégyelltem magam, amiért engedtem ösztönömnek; csakhamar azonban szelídebb kifejezés derengett fel arcvonásain, s mielőtt visszavonhattam volna kezemet, megszorította, szemében pedig őszinte érzés szikrája villant, miközben ezt suttogta: - Isten segítsen mindkettőnket!

207

- Ámen! - mondtam rá a választ; s ezzel elváltunk. Visszatértem a fogadószobába, ahol bizonyára várták megjelenésemet, de legfeljebb csak egy-két személy örült neki. Az előszobában Mr. Hattersley gyalázta Lord Lowborough pipogyaságát, válogatott hallgatóság jelenlétében: közöttük volt Mr. Huntingdon, ki hanyagul egy asztalnak dőlve élvezte gálád alávalóságát, és gúnyosan kacagott áldozatán, valamint Mr. Grimsby, aki szótlanul dörzsölte a markát, és ördögi elégedettséggel fel-felkuncogott. A fogadószobában Lady Lowborough-ra bukkantam: szemmel láthatólag nem volt valami irigylésre méltó lelkiállapotban, s ugyancsak igyekezett felindultságát erőltetett vidámsággal és elevenséggel leplezni, ami igen kevéssé illett a körülményekhez: a hölgy ugyanis tudatta a társasággal, hogy férje kellemetlen híreket kapott otthonról, melyek következtében haladéktalanul távoznia kell; az értesülés, úgymond, annyira megviselte férjét, hogy görcsös főfájást idézett elő, amelynek, valamint az elutazását siettető szükséges előkészületeknek következtében aligha lesz szerencséjük aznap este még láthatni őlordságát. Mindamellett, jelentette ki Lady Lowborough, pusztán hivatalos ügyről van szó, ő tehát nem óhajtja zavartatni magát miatta. Még beszélt, amikor beléptem, és olyan megátalkodott és kihívó pillantást vetett rám, hogy meg is lepődtem, de fel is háborodtam. - Azonban sajnálatomra engem is kellemetlenül érint az ügy - folytatta -, mert kötelességemnek érzem elkísérni őlordságát, és természetesen nagyon fájlalom, hogy ily váratlanul és ennyire hamar el kell válnom valamennyi kedves barátomtól. - És mégsem láttalak még soha jobb kedvedben, Annabella - szólt Esther, aki mellette ült. - Így is van, szívem; mert ma este szeretném, amennyire csak lehet, kiélvezni a társaságotokat, hisz Isten tudja, mikor lesz részem megint ebben az örömben; azt akarom, hogy megőrizzetek jó emlékezetetekben - körültekintett, s amikor meglátta, hogy nénjének szeme ugyancsak fürkész pillantással szegeződik rá, élénkebben folytatta -, s evégből elénekelek nektek egy dalt... énekeljek, néném? Énekeljek, Mrs. Huntingdon? Énekeljek, hölgyeim és uraim? Nagyon helyes; mindent megteszek a társaság szórakoztatására. Lord és Lady Lowborough az enyémmel szomszédos szobákat foglalta el. Nem tudom, a hölgy hogyan töltötte az éjszakát, én azonban jóformán mindvégig ébren feküdtem, s hallgattam, amint a lord súlyos léptekkel rója szüntelen az öltözködőkamráját, amely szomszédos volt hálószobámmal. Egyszer hallottam, hogy megáll, és szenvedélyes felkiáltással kihajít valamit az ablakon; másnap reggel pedig, miután eltávoztak, odalent a gyepen egy éles pengéjű zsebkést találtak; egy kettétört beretva pedig a kandalló parazsában rejtőzött: kikezdte már a hamvadó zsarátnok. Ily erős volt tehát a kísértés, hogy véget vessen nyomorult életének, s ily eltökélt a szándéka, hogy ellenáll. Vérzett érte a szívem, ahogy ott feküdtem és hallgattam a fáradhatatlan lépteket. Mind ez idáig túlságosan sokat gondoltam magamra s túlságosan keveset reá; most feledtem a magam bánatát, és csak az övére gondoltam: a szenvedélyes érzelemre, amellyel rútul visszaéltek, a bizalomra, amelyet ily kegyetlenül elárultak, a... nem, nem is próbálom elősorolni sérelmeit, de feleségét meg az én férjemet hevesebben gyűlöltem, mint valaha, s nemcsak magam miatt, hanem miatta is. Kora reggel távoztak; még nem volt fenn más, csak én, s éppen kiléptem szobámból, amikor Lord Lowborough lement a lépcsőn, hogy elfoglalja helyét a hintóban, ahol felesége őméltósága már kényelmesen elhelyezkedett; és Arthur (avagy Mr. Huntingdon: szívesebben említem így, mert a másik a gyermekem neve) volt oly elképesztően orcátlan, hogy hálóköntösben kijött, és istenhozzádot mondott a „barátjának”.

208

- Micsoda, már mégy is, Lowborough? - kérdezte. - Nos, jó reggelt. - És mosolyogva nyújtotta kezét. Azt hiszem, a másik leütötte volna, ha nem hátrál ösztönösen a csontos ököl elől, amely reszketett haragjában, s úgy összeszorult, hogy a bőrön át fehéren csillogva ütöttek ki a csontok. Lord Lowborough őrjöngő dühtől ólomszínű arccal nézett rá, foga között gyilkos átkot szűrve, amelyet ki nem mondott volna, ha elég nyugodt, hogy megválogassa a szavait majd távozott. - Ez aztán a keresztyénietlen szellem - mondta a gyalázatos. - Én ugyan fel nem áldoznék egy jó barátot egy feleségért. Megkaphatod az enyémet, ha akarod, ez igazán becsületes ajánlat... többet nem tehetek, mint hogy teljes kárpótlást kínálok, igaz? Lowborough azonban már leért a lépcsőn, és átment az előcsarnokon; Mr. Huntingdon pedig áthajolt a korláton, és utánaszólt: - Add át szíves üdvözletemet Annabellának! Jó utat mindkettőtöknek! - majd nevetve visszavonult hálószobájába. Később kijelentette, nagyon örül, hogy a hölgy elutazott: - Átkozottul zsarnoki és követelőző volt - mondta -; most végre megint a magam ura lehetek, és kényelmesebben érezhetem magam.

209

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET A megpróbáltatások e korszakában aggodalmaim fő forrása a fiam volt, akiben apja és apjának barátai nagy élvezettel ápolták minden bűn csíráját, amely ilyen kis gyermekben mutatkozhatik, s oktatták minden rossz szokásra, amelyet csak felvehetett - egyszóval kedvenc mulatságuk volt, hogy „embert faragjanak belőle”; nem is kell többet mondanom, hogy indokoljam miatta érzett aggodalmamat, sem pedig eltökéltségemet, hogy bármi áron kiszabadítom az effajta oktatók kezéből. Kezdetben azon igyekeztem, hogy mindig magam mellett tartsam, vagy a gyermekszobában, és Rachelnek szigorúan a lelkére kötöttem, soha le ne engedje a vacsorát záró édességhez, amíg ezek az „úriemberek” a házban időznek; de hasztalan: utasításaimat menten megmásította és érvénytelenítette az apja: nem fogja hagyni, hogy a kis legény halálra unja magát a vén dajkája meg az átkozott, bolond anyja között. Úgyhogy a kis legény minden este lejött haragos mamája akarata ellenére, megtanult iszogatni a papájával, szitkozódni Mr. Hattersleyvel és férfi módra megvalósítani az akaratát, mamát pedig, aki meg akarta akadályozni ebben, a pokolba küldeni. Ilyesmiket művelt a szép kis gyerek csibészes ártatlanságával, ilyesmiket mondott az a vékony, gyerekes hang, s ez éppoly sajátosan csiklandós és ellenállhatatlanul mulatságos volt nekik, amennyire kimondhatatlanul kétségbeejtő és fájdalmas nekem; s valahányszor vad hahotára fakasztotta az asztaltársaságot, boldogan körülpillantott, és csengő kacagással csatlakozott hozzájuk. Hanem ha rajtam pihent meg az a sugárzó kék szempár, egy pillanatra kihunyt benne a fény, és a gyerek csöppnyi aggodalommal szólalt meg: - Mama, miért nem nevetsz? Nevettesd már meg, papa... sose nevet. Így aztán kénytelen voltam ott maradni az emberbőrbe bújt szörnyetegek között és lesni az alkalmat, mikor vihetem el közülük a gyermekemet ahelyett, hogy nyomban otthagytam volna őket, mihelyt az asztalt leszedték, ahogy egyébként tettem volna. Fiamnak sosem akarózott elmennie, nemegyszer erővel kellett elvinnem, miért is igen kegyetlennek és igazságtalannak tartott; néha pedig az apja ragaszkodott hozzá, hogy engedjem ott maradni; ilyenkor ott hagytam kedves barátai között, s visszavonultam, hogy magányomban átadjam magam keserűségemnek és kétségbeesésemnek, vagy hogy azon törjem a fejem, hogyan orvosolhatnám ezt a nagy bajt. Most megint igazságot kell szolgáltatnom Mr. Hargrave-nek: sosem láttam nevetni a gyermek helytelenkedésén, nem hallottam tőle egyetlen biztató szót, amikor az férfias tettekre törekedett. Amikor azonban a kis korhelypalánta valami rendkívülit mondott vagy cselekedett, Mr. Hargrave arcán sajátos kifejezést vettem észre, amit sem értelmezni, sem meghatározni nem tudtam - szája körül megrándultak az izmok, szeme hirtelen megvillant, ahogy gyors pillantást vetett a gyerekre, azután reám: s azután mintha erős, sötét elégedettség suhant volna át az arcán az én szememben tükröződő, tehetetlen harag és aggodalom láttán. Egy alkalommal azonban Arthur különlegesen rosszul viselkedett. Mr. Huntingdon és a vendégei pedig nagy bosszúságomra még bátorították is, én meg különlegesen nagy igyekezettel próbáltam a gyereket kivinni a szobából, s már-már kitört belőlem a fékezhetetlen düh - amikor Mr. Hargrave konok elszántsággal hirtelen felállt, felemelte apja öléből a gyereket - aki félig kapatosan ült ott, fejét félrebiccentette és rám kacagott, miközben engem olyan szavakkal káromolt, amelyekből édeskeveset értett -, kivitte a szobából, az előcsarnokban talpra állította, nyitva tartotta az ajtót, míg én is kimentem, akkor komolyan meghajolt, majd becsukta mögöttem. Távozóban még hallottam, hogy haragos szóváltás folyik Mr. Hargrave és immár ugyancsak ittas házigazdája között, míg én elvezettem rémült és zavart fiacskámat.

210

Ez nem mehet így tovább: gyermekem nem lehet e rontás martaléka: inkább éljen névtelen szegénységben szökevény anyjával, mint fényűzésben és bőségben ilyen apával. Ezek a vendégek nem maradnak sokáig, de megint visszatérnek: ő pedig, mindannyiuk közül a legártalmasabb, gyermekének legádázabb ellensége, itt marad. Én magam el tudnám viselni, de fiam érdekében nem tűrhetem tovább: nem törődöm sem a világ véleményével, sem jó barátaim érzéseivel, nem hagyhatom, hogy eltérítsenek kötelességemtől. De hol lelhetek menedéket, s hogyan tartsam el kettőnket? Hogyan? Ó, elviszem az én drága kincsemet kora hajnalban, postakocsin elutazom M...-ig, elmenekülök ... kikötőjébe, átkelek az Atlantióceánon, és nyugodt, szerény otthont keresek Új-Angliában, ahol két kezem munkájával tartom majd el őt és magamat. A paletta és a festőállvány, egykori kedves játszópajtásaim, ezentúl józan munkatársaim lesznek. De vajon elég ügyes-e a kezem ahhoz, hogy mint művész keressem meg a kenyeremet idegen földön, barátok, ajánlók segítsége nélkül? Nem; várnom kell egy darabig; keményen kell dolgoznom, hogy pallérozzam tehetségemet, s olyasmit alkossak, ami méltó mintapéldánya lehet képességeimnek, s kedvezően szól az érdekemben, akár festő akarok lenni, akár tanár. Ragyogó sikerre természetesen nem számíthatok, de biztosnak kell lennem, hogy nem ér kudarc - nem vihetem a fiamat az éhhalálba. Meg aztán pénz is kell az útra, az átkelésre s egy kevés arra, hogy megéljünk menedékünkben, ha kezdetben sikertelen volnék: nem is olyan nagyon kevés, hiszen ki tudja, mennyi ideig kell küszködnöm mások közönyével vagy nemtörődömségével, vagy a magam tapasztalatlanságával s alkalmatlanságával, hogy az ízlésüknek megfeleljek? Mit tegyek hát? Forduljak a bátyámhoz, s magyarázzam el körülményeimet és elhatározásomat? Nem, nem: még ha elmondanám is neki minden sérelmemet, amit nagyon is vonakodva tennék, ő bizonyára helytelenítené szándékomat: őrültségnek tartaná; hasonlóképpen bácsikám és néném is vagy Milicent. Nem; türelmes leszek, és tartalékot gyűjtök. Rachel lesz egyetlen bizalmasom - őt minden bizonnyal megnyerhetem ügyemnek; s ő majd segít nekem: először is képkereskedőt kell találni valamely távoli városban, azután Rachel révén eladom titokban valamennyi kész képemet, amely ilyen célra megfelel, s festek is még néhányat. Igyekszem túladni az ékszereimen is - nem a családi ékszereken, hanem azon a néhány darabon, amelyet hazulról hoztam magammal, meg amelyeket bácsikámtól kaptam nászajándékul. Néhány havi kemény törődést könnyen elviselek, ha ilyen cél lebeg szemem előtt; s ennyi idő alatt a fiamat sem érheti sokkal több ártalom, mint már ez idáig. Mihelyt elhatározásom megszületett, nyomban nekiláttam a megvalósításának. Ha késlekedem, még kihűl szívemben a szándék, vagy talán mérlegre vetem a mellette és ellene szóló érveket, mígnem az utóbbiak húzzák le a serpenyőt, s kénytelen leszek lemondani tervemről vagy meghatározatlan időre elhalasztani a végrehajtását - közbejött azonban valami, ami megacélozta elhatározásomat, amelyhez még most is ragaszkodom; még most is úgy vélem: helyesen tettem, hogy elszántam magam, és helyes lesz e szándékom mellett kitartanom. Lord Lowborough távozása óta egészen a magaménak tekintettem a könyvtárszobát: biztos menedéknek egész nap, bármikor. Úri vendégeink a legcsekélyebb mértékben sem érdeklődtek az irodalom iránt, Mr. Hargrave kivételével; ő pedig ez idő szerint beérte az újságokkal és a friss folyóiratokkal. S ha a véletlen mégis arra indítaná, hogy benézzen ide, minden bizonnyal sarkon fordulna, amint megpillant, mert édesanyja és húgai távozása óta nemhogy kevésbé hűvös és tartózkodó lett volna irányomban, inkább az ellenkezője - s ez pontosan megfelelt az én óhajomnak. Itt állítottam fel tehát festőállványomat, s itt dolgoztam pitymallattól alkonyatig mindössze rövid megszakításokkal, ha feltétlenül elszólított valami, vagy kis Arthuromhoz hívott a kötelesség - mert változatlanul ragaszkodtam ahhoz, hogy a nap egy részét csakis az ő oktatásának és szórakoztatásának szenteljem. Ám várakozásommal ellentétben a harmadik délelőtt, amelyet ezzel a foglalatossággal töltöttem, Mr. Hargrave
211

mégis benézett, és amikor megpillantott, nem vonult rögtön vissza. Mentegetőzött, amiért megzavart; csupán egy könyvért jön, mondta; amikor azonban megtalálta, kegyeskedett egy pillantást vetni a festményre. Jó ízlésű ember lévén, erről a tárgyról is akadt mondanivalója éppúgy, mint bármi másról, s miután egy-két szerény észrevételt tett - amelyekre én nemigen válaszoltam -, folytatta, és kitért a művészetre általában. E téren sem nyervén azonban bátorítást, a témát elejtette ugyan, de ott maradt. - Kevés időt szán ránk, Mrs. Huntingdon - jegyezte meg kis hallgatás után, amelynek során én hűvösen kevertem és árnyaltam a színeket -, és ezen nem is csodálkozom, mert bizonyára torkig van már velünk. Én magam is annyira restelkedem a társaim miatt, és annyira eluntam esztelen beszédüket és kedvteléseiket, most, hogy nincs senki, aki emberibbé tenné és féken tartaná őket, amióta kegyed teljes joggal magunkra hagyott bennünket, hogy alighanem hamarosan eltávozom közülük, talán még ezen a héten, s nem hinném, hogy kegyed sajnálná. Elhallgatott. Én nem válaszoltam. - Valószínűleg - tette hozzá és elmosolyodott - azt fogja csak sajnálni, hogy nem viszem magammal az egész társaságot. Olykor azzal áltatom magamat, hogy ha köztük vagyok is, nem tartozom közéjük; de mi sem természetesebb, mint hogy kegyed örül, ha megszabadul tőlem. Fájlalom bár, de nem hibáztatom érte. - Nem fogok örülni, ha elmegy, mert ön úriember módjára viselkedik - mondtam, mivel úgy éreztem, illik némiképpen elismernem tisztes magaviseletét -, de megvallom, annak bizony örülök, ha a többiektől elbúcsúzhatom, ha mégoly kevéssé vendégszerető is ez a kijelentés. - Senki sem róhatja fel kegyednek - felelte komolyan -, még maguk az urak sem. Csak azt hadd mondjam el - folytatta, mintegy hirtelen elhatározás ösztökélésére -, mi hangzott el az este az ebédlőben, miután kegyed eltávozott közülünk; talán nem haragszik meg érte, hisz annyira filozofikusan fog fel bizonyos dolgokat - tette hozzá kissé gunyorosan. - Lord Lowborough-ról és szeretetre méltó hitveséről folyt a szó, hisz senki előtt sem titok, mi volt az oka hirtelen távozásuknak; a hölgy jelleme pedig olyannyira ismeretes valamennyiük előtt, hogy ha közeli rokonom is, meg sem kíséreltem, hogy a védelmére keljek. Verjen meg az Isten - dörmögte, mintegy zárójelben -, ha ezért bosszút nem állok! Ha már az a gazember foltot ejt a család hírnevén, azonnal szét kell kürtölnie minden himpellér között, akit csak ismer? Bocsánatát kérem, Mrs. Huntingdon. Nos, ezekről a dolgokról folyt a szó, és valamelyikük megjegyezte, hogy mivel a hölgy különvált a férjétől, Huntingdon akkor láthatja viszont, amikor kedve tartja. - Hálásan köszönöm - mondta erre Huntingdon -, egyelőre elegem van belőle: én ugyan nem megyek utána, jöjjön ő énhozzám. - Akkor hát mi a szándékod, Huntingdon, amikor elmegyünk?- kérdezte Ralph Hattersley. Visszatérsz az igaz útra, jó férj leszel, jó atya és a többi, mint jómagam, amikor megszabadulok tőled meg ezektől a galád ördögöktől, akiket a barátaidnak nevezel? Azt hiszem, ideje; a feleséged százszor különb, mint amilyet érdemelnél, tudod-e... S azzal dicsérő szavakat mondott kegyedről, amelyeket ha elismételnék, nem lenne hálás nekem - s neki sem, amiért ezeket minden tapintat, minden körültekintés nélkül elharsogta olyan társaságban, ahol szentségtörés akár csak kiejteni is a kegyed nevét - de hát ő tökéletesen képtelen megérteni és megbecsülni a kegyed kiválóságát. Huntingdon eközben szótlanul ült, itta a borát, vagy mosolyogva pillantott a poharába, nem szólt, nem is felelt, míg Hattersley el nem kurjantotta magát: - Hallasz engem, ember?
212

- Igen; folytasd csak - válaszolta. - Nem én; befejeztem már - mondta a másik. - Csak arra vagyok kíváncsi, megfogadod-e a tanácsomat. - Miféle tanácsot? - Hogy kezdj új életet, te hétpróbás gazember - üvöltötte Ralph -, kérj bocsánatot a feleségedtől, és ezután légy jó fiú! - A feleségemtől? Miféle feleségtől? Nincs énnekem feleségem - mondta erre Huntingdon, és ártatlanul felnézett a pohárból -, ha pedig van, ide figyeljetek, urak: olyan nagyra tartom, hogy bármelyikőtök, akinek tetszik, megkaphatja felőlem s hozzá az áldásomat! Meg ám, Istenemre. - Erre én... khm... erre valaki megkérdezte: komolyan beszél-e, mire ő eskü alatt állította, hogy a lehető legkomolyabban. Mi a véleménye erről, Mrs. Huntingdon? - kérdezte Mr. Hargrave kis hallgatás után, miközben éreztem, hogy figyelmesen szemléli félig elfordított arcomat. - Az - feleltem nyugodtan -, hogy amit ilyen kevésre becsül, nem marad sokáig a tulajdonában. - Csak nem úgy érti, hogy meghasad a szíve, és meghal egy ilyen alávaló gazember undorító viselkedése miatt? - Egyáltalán nem: a szívem olyannyira kiszáradt, hogy nem egykönnyen törik, s olyan sokáig szándékozom élni, ameddig csak tudok. - Úgy, tehát elhagyja? - Igen. - Mikor... és hogyan? - kérdezte izgatottan. - Amikor kész vagyok, és ahogy a legmegfelelőbben megoldhatom. - És a gyermek? - A gyermekem velem jön. - Ő nem fogja elengedni. - Én nem fogom megkérdezni. - Tehát szökést forgat a fejében!... De kivel, Mrs. Huntingdon? - A fiammal... és talán a dajkájával. - Egyedül, támasz nélkül! De hát hová mehet? Mit csinálhat? Ő követni fogja és visszahozza. - Ahhoz túlságosan is körültekintő a tervem. Ha egyszer elszabadulok Grassdale-ből, már biztonságban vagyok. Mr. Hargrave közelebb lépett, szemembe nézett, és szólni akart; pillantása azonban, felhevült arca, felszikrázó szeme haragra gerjesztett: hirtelen elfordultam, felkaptam az ecsetet, és olyan eréllyel festettem tovább, hogy megsínylette szegény kép. - Mrs. Huntingdon - szólalt meg keserű komolysággal -, ön kegyetlen... kegyetlen velem, kegyetlen önmagával. - Mr. Hargrave, ne feledje az ígéretét.

213

- Szólanom kell, különben szétpattan a szívem! Elég sokáig hallgattam, most meg kell hallgatnia! - kiáltott fel, és vakmerően elállta utamat az ajtó felé. - Ön azt mondja, nem tartozik semmivel a férjének; ő nyíltan kijelenti, hogy megunta önt, a legteljesebb lelki nyugalommal felajánlja bárkinek, aki igényt tart kegyedre; ön el akarja hagyni; senki sem fogja elhinni, hogy egyedül ment el, azt mondja majd az egész világ: „Végre otthagyta, de nem is csoda! Nemigen lehet kárhoztatni érte, az urát meg éppen nem lehet sajnálni miatta... de vajon kivel szökött meg?” Így nem becsülik az erényéért (ha annak nevezi); még a legjobb barátai sem fognak hinni benne; mert elképesztő, és hihetetlen, csak azok hihetik, akik a hatásától olyan kegyetlen kínokat szenvednek, hogy kénytelenek hinni a valóságában. De mit tehet ön a közönyös, durva világban egyedül? Fiatal és tapasztalatlan asszony, akit oly féltőn neveltek s oly tökéletesen... - Egyszóval azt tanácsolja, hogy maradjak ott, ahol vagyok - szakítottam félbe. - Nos, majd meglátom. - Dehogyis, hagyja el mindenképpen! - kiáltott fel hevesen. - De ne egyedül! Helen! Hadd vigyázzak én magára! - Soha! Míg az Ég megóvja józan eszemet - feleltem, és elkaptam a kezemet, amelyet arcátlanul megragadott és megszorított. De most már nem lehetett megfékezni: áttörte a korlátot feltartóztathatatlanul, és eltökélte, hogy mindent kockára tesz a győzelemért. - Nem utasíthat vissza! - kiáltott fel; két kezemet szorosan fogta, majd térdre esett, és félig könyörgő, félig parancsoló tekintettel nézett fel rám. - Most már nincs rá semmi oka: maga az Ég parancsával szegül szembe. Isten arra szánt engem, hogy a maga vigasztalója és védelmezője legyek... érzem... tudom, olyan bizonyosan, mintha égi hang jelentené: „Ti ketten egyek lesztek!”, és kegyed eltaszít... - Eresszen el, Mr. Hargrave! - mondtam zordonul. De ő csak még szorosabban fogott. - Eresszen el! - ismételtem, reszketve haragomban. Ahogy ott térdelt, az arca majdnem egy vonalban az ablakkal, egyszer csak észrevettem, hogy összerezzen és arrafelé pillant, azután kaján diadal villant fel az arcán. Hátranéztem, és még épp láttam, amint egy árnyék eltűnik a sarkon. - Grimsby volt az - jelentette ki nagy lelki nyugalommal. - El fogja mondani Huntingdonnak meg a többieknek, mit látott, csak éppen kedvére kicifrázza. Ő nem szereti kegyedet, Mrs. Huntingdon... nem tiszteli a női nemet... nem hisz az erényben, és nem csodálja annak megtestesülését. Oly módon adja majd tovább ezt a történetet, hogy azoknak, akik meghallgatják, semmi kétségük ne maradjon a kegyed jelleme felől. A kegyed jó hírének vége: s beszélhetünk akármit, én vagy ön: soha vissza nem nyerheti. De ha felhatalmaz, hogy megvédelmezzem, hadd lássam azt a gazembert, aki sértegetni meri kegyedet! - Senki még úgy nem merészelt sértegetni, mint maga most! - mondtam. Nagy sokára sikerült kiszabadítanom a kezemet, és iszonyodva húzódtam el tőle. - Én nem sértegetem - kiáltott -, én imádom! Kegyed az én angyalom... az én istenségem! Mindenemet a lába elé teszem... el kell fogadnia! - kiáltott fel, és türelmetlenül talpra szökkent. - Én leszek a vigasztalója és védelmezője! És ha a lelkiismerete kérdőre vonja, mondja csak, hogy én lehengereltem, és kénytelen volt engedni! Sosem láttam még embert ennyire izgatottnak. Felém vetette magát. Felragadtam palettakésemet, és nekiszegeztem. Ez megdöbbentette; megtorpant, és megkövülte meredt rám; alighanem éppoly vad és eltökélt volt a tekintetem, mint az övé. A csengőhöz léptem, és

214

megfogtam a zsinórt. Ettől még jobban megjuhászodott. Félig parancsoló, félig kérlelő kézmozdulattal igyekezett visszatartani attól, hogy csengessek. - Akkor lépjen odább! - mondtam, s ő hátralépett -, és figyeljen rám. Én nem kedvelem magát - folytattam olyan nyugodtan és határozottan, ahogy csak tőlem telt, hogy szavaim még hatásosabbak legyenek -, és ha elválnék a férjemtől, vagy ha meghalna, akkor sem lennék a maga felesége. Hát tessék: remélem, ezzel eleget mondtam! Elfehéredett haragjában. - Éppen eleget - válaszolta keserű nyomatékkal -, hogy tudjam: maga a legridegebb, legmerevebb, leghálátlanabb asszony, akivel valaha találkoztam. - Hálátlan, uram? - Hálátlan. - Nem, Mr. Hargrave; nem vagyok hálátlan. Mindazért a jóért, amit valaha tett velem, vagy amit tenni kívánt, fogadja legőszintébb köszönetemet; mindazért a rosszért, amit ellenem elkövetett és amit elkövetett volna, kérem az Istent, bocsásson meg magának, és tisztítsa meg a lelkét. Ekkor felpattant az ajtó, és Huntingdon és Hattersley urak jelentek meg odakint. Az utóbbi az előcsarnokban maradt, a puskájával foglalatoskodott; az előbbi belépett, háttal a kandallónak megállt, szemügyre vette Mr. Hargrave-et és engem, kivált az előbbit, elviselhetetlenül beszédes mosollyal, pimaszul felvont szemöldökkel, és alattomosan, gonoszul hunyorított. - Nos, uram? - szólalt meg kérdő hangsúllyal Hargrave, mint aki kész védekezni. - Nos, uram? - viszonozta házigazdája. - Azt szeretnénk tudni, ráérsz-e, hogy eljöjj velünk fácánra vadászni, Walter - vetette közbe Hattersley odakintről. - Gyere el! Ígérem, mást nem fogunk puskavégre, legfeljebb ha egy-két macskát. Walter nem válaszolt, hanem az ablakhoz lépett, hogy összeszedje magát. Arthur halkan füttyentett, és pillantásával követte Hargrave-et. Amaz elvörösödött haragjában, ám a következő pillanatban már nyugodtan fordult meg, és könnyedén odavetette: - Azért jöttem ide, hogy elbúcsúzzam Mrs. Huntingdontól, és megmondjam, hogy holnap elutazom. - Hm! Micsoda hirtelen elhatározás! És mi szólít el egy csapásra, ha szabad kérdeznem? - Ügyes-bajos dolgaim - viszonozta amaz, és megvetően kihívó pillantással válaszolt a másik hitetlen vigyorára. - Nagyon helyes - szólt a válasz; amire Hargrave kiment. Ezek után Mr. Huntingdon hóna alá kapta kabátja szárnyát, vállát a kandallópárkánynak vetette, felém fordult, és halkan, szinte suttogva a legaljasabb és durvább szitkoknak olyan özönét zúdította rám, amilyet a képzelet csak megalkothat, és nyelv kiejthet. Nem is próbáltam félbeszakítani; de forrt a vérem, és amikor befejezte, így válaszoltam: - Ha igaz volna is, amivel vádol, Mr. Huntingdon, milyen jogon kárhoztat érte? - Fején találta a szöget, istenemre! - kiáltott fel Hattersley. Puskáját a falhoz támasztotta, belépett a szobába, karon ragadta drágalátos barátját, és megpróbálta elvonszolni. - Gyere, öregem - dörmögte -, igaz-e vagy sem, neked nincs jogod hibáztatni, tudod-e... meg Waltert sem azok után, amiket az este mondtál. No, gyere már.
215

A burkolt célzást nem tudtam elviselni. - Ön gyanúsítani merészel, Mr. Hattersley? - kérdeztem szinte magamon kívül dühömben. - Nem, dehogyis, nem gyanúsítok én senkit. Nincs semmi baj... semmi. No, gyere már, Huntingdon, te csibész. - Nem tagadhatja le! - kiáltott fel az imigyen titulált úriember, és dühvel elegy diadallal vigyorgott. - Nem tagadhatja le, ha az élete függ is tőle! - És újabb szitkokat szűrve a foga között, kiment az előcsarnokba, s elvette kalapját és puskáját az asztalról. - Nem méltatom arra, hogy ön előtt tisztázzam magam! - mondottam. - De ha ön - fordultam Hattersleyhez - kételkedni merészel bennem, kérdezze meg Mr. Hargrave-et. Ennek hallatára mind a ketten durva hahotára fakadtak, hogy az ujjaim hegyéig beleremegtem. - Hol van? Majd megkérdezem én magam! - mondtam, és feléjük közeledtem. Hattersley elnyomott egy újabb kacagórohamot, és a külső ajtóra mutatott. Félig nyitva volt. A sógora kint állt a ház előtt. - Mr. Hargrave, lenne szíves idefáradni? - kérdeztem. Megfordult, és mélységes meglepetéssel nézett rám. - Jöjjön közelebb, legyen szíves! - ismételtem olyan határozottan, hogy nem tudott vagy nem akart ellenállni a felszólításomnak. Kissé vonakodva jött fel a lépcsőn, és belépett az előcsarnokba. - És mondja meg ezeknek az uraknak - folytattam -, ezeknek az embereknek, vajon engedtem-e az ön unszolásának. - Nem értem önt, Mrs. Huntingdon. - Nagyon is jól ért, uram; úri becsületére felszólítom (ha van egyáltalán), hogy feleljen őszintén. Engedtem-e vagy sem? - Nem - dünnyögte és elfordult. - Hangosabban, uram; nem hallják a szavát. Teljesítettem a kérését? - Nem teljesítette. - Nem is; esküdni mernék rá, hogy nem - vélte Hattersley -, különben nem volna ilyen búvalbélelt a fickó. - Hajlandó vagyok úriember módjára elégtételt adni, Huntingdon - szólt nyugodtan házigazdájához Mr. Hargrave, arcára azonban keserűen gúnyos kifejezés ült ki. - Eredj a pokolba! - vetette oda a másik, türelmetlenül felvetve fejét. Hargrave hideg megvetéssel húzódott vissza, mondván: - Ha netán el akarja küldeni egy barátját, tudja, hogy hol talál. Erre a közlésre csupán elmorgott szitkok és átkok feleltek. - No, Huntingdon, látod? - kérdezte Hattersley. - Világos, mint a nap. - Nem érdekel, mit lát - mondtam én -, azt sem, hogy mit képzel; de maga, Mr. Hattersley, ha azt hallja, hogy hazugságokkal szennyezik be a nevemet, meg fogja-e védeni? - Meg én.

216

Nyomban távoztam, és bezárkóztam a könyvtárszobába. Mi bújt belém, hogy ilyesmit kértem - ilyen embertől? Nem tudom, de hát a fuldokló is belekapaszkodik minden szalmaszálba; ezek ketten az elkeseredésbe hajszoltak, jóformán nem is tudtam, mit beszélek. Nem volt ott más, aki megvédhetett volna attól, hogy befeketítsék a nevemet, és szájára vegye az ivócimboráknak ez a serege, általuk pedig talán az egész világ; elvetemült, nyomorult férjemen kívül ott volt az aljas, gonosz Grimsby, az álnok Hargrave - mellettük ez a tohonya, nyers és brutális fajankó valósággal világított, mint jánosbogár a többi rovar között. Micsoda jelenet volt! Gondoltam volna valaha, hogy ez lesz a sorsom: ilyen sértéseket elviselni a tulajdon otthonomban, így beszéljenek a jelenlétemben - mi több: hozzám és rólam -, méghozzá olyanok, akik az úriember nevet bitorolják? S gondoltam volna vajon, hogy ilyen nyugodtan leszek képes elviselni, s ilyen határozottan és merészen utasítom vissza a sértéseiket? Csak a keserves tapasztalat és a kétségbeesés tanít ilyen keménységre. Efféle gondolatok kergetőztek elmémben, amíg fel-alá jártam a szobában, s arra vágytam - ó, mily hevesen! -, bár foghatnám a gyermekemet, és hagyhatnám el őket most nyomban, egyetlen óra késedelem nélkül! De nem lehetett; még munka várt rám - nehéz munka, és el kellett végeznem. „Hát akkor csináld - mondtam magamban -, s ne vesztegess egyetlen pillanatot sem értelmetlen bánkódással, sem azzal, hogy hasztalan kárhoztatod sorsodat meg azokat, akik befolyásolják!” S erős igyekezettel legyőzve feldúltságomat, nyomban folytattam feladatomat, és keményen dolgoztam egész nap. Mr. Hargrave valóban eltávozott másnap; és nem is láttam azóta. A többiek még két-három hétig maradtak; én azonban amennyire csak lehetett, távol tartottam tőlük magamat, és tovább munkálkodtam, s munkálkodom szinte töretlen hévvel ma is. Rachelt hamarosan beavattam tervembe, bizalmasan megvallottam indítékaimat és szándékaimat, és kellemes meglepetésemre nem került nagy fáradságomba, hogy megnyerjem elgondolásomnak. Rachel józan, óvatos teremtés, de annyira gyűlöli gazdáját, s annyira szereti úrnőjét és a rábízott gyermeket, hogy számos felkiáltás, néhány gyenge ellenvetés és sok-sok könny és siránkozás után, amiért ilyen helyzetbe kerültem, lelkesen helyeselte elhatározásomat, és beleegyezett, hogy minden erejével segít - azzal az egyetlen feltétellel, hogy ő is osztozhatik száműzetésemben: máskülönben kérlelhetetlennek bizonyult, tökéletes őrültségnek tekintette ugyanis, hogy egyedül menjek el Arthurral. Szívbe markoló nagylelkűséggel szerényen felajánlotta segítségül megtakarított pénzecskéjét, remélve, hogy „nem veszem tolakodásnak, de igen boldoggá tenném vele”, ha hajlandó volnék kölcsönképpen elfogadni. Ilyesmire természetesen nem is gondolhattam; most már azonban, hála az Égnek, magamnak is van egy kevés megtakarított pénzem, és előkészületeim oly jól haladnak, hogy hamarosan várom a felszabadulást. Csak enyhüljön meg egy kevéssé e zord, viharos, téli időjárás, aztán egy szép reggelen Mr. Huntingdon lejön az elhagyatott reggelizőasztalhoz, és felveri az egész házat, úgy kiabál láthatatlan felesége és gyermeke után, akik addigra már vagy ötven mérföldnyire járnak nyugat felé vezető útjukon - vagy talán még messzebb, hisz órákkal pitymallat előtt hagyjuk majd el, és mire felfedezi kettőnk elvesztését, már magasra hág a nap. Tökéletesen tudatában vagyok, milyen kegyetlen következményei lehetnek és lesznek a lépésnek, amelyre elszántam magam; elhatározásom azonban sosem inog meg, mert sosem feledem a fiamat. Épp ma reggel történt: én szokásos foglalatosságomat űztem, ő pedig a lábamnál ült, és csöndesen játszadozott néhány vászondarabbal, amelyet a szőnyegre dobtam -

217

elméje azonban máshol járt, mert hamarosan felpillantott rám, és nagy komolyan megkérdezte: - Mama, mért vagy te gonosz? - Ki mondta neked, hogy gonosz vagyok, szívem? - Rachel. - Nem, Arthur, Rachel nem mondott ilyet, ebben bizonyos vagyok. - Hát akkor papa - mondta elgondolkodva. Tűnődött egy darabig, majd hozzátette: - Megmondom, hogyan jöttem rá: amikor papával vagyok, és azt mondom, hogy mama hív, vagy mama azt mondja, nem szabad valamit csinálnom, amire ő azt mondta, hogy csináljam, akkor mindig azt mondja: „Mamát vigye el az ördög”, és Rachel azt mondja, hogy csak a gonoszokat viszi el az ördög. Ezért gondolom én azt, mama, hogy te biztosan gonosz vagy, pedig szeretném, ha nem volnál gonosz. - Drága gyermekem, nem is vagyok. Ezek csúnya szavak, és rossz emberek gyakran mondják olyanokra, akik jobbak náluk. Ilyen szavak miatt senkit sem visz el az ördög, és nem is bizonyítják, hogy megérdemelnék. Isten ítéli meg gondolatainkat és tetteinket, nem pedig a többi ember. És ha ilyen szavakat hallasz, Arthur, ne feledd: sosem szabad elismételni; nem az a gonosz, akit annak mondanak, hanem az, aki mondja. - Akkor hát papa gonosz - mondta bánatosan. - Helytelen, hogy papa ilyesmiket mond, és még helytelenebb, ha te utánozod, amikor pedig tudod, hogy nem szabad. - Mit jelent az, hogy utánozom? - Ha azt csinálod, amit ő. - Papa is tudja, hogy nem szabad ilyet mondani? - Talán igen; de ez nem rád tartozik. - Mert ha nem, akkor szóljál neki, mama. - Már szóltam. A kis moralista elhallgatott, tűnődött. Hiába próbáltam elterelni figyelmét a tárgyról. - Sajnálom, hogy papa gonosz - mondta nagy sokára gyászosan -, mert nem akarom, hogy a pokolba jusson. - És e szavaknál eltörött a mécses. Azzal a reménységgel vigasztaltam, hogy talán a papája megváltozik, és még megjavul, mielőtt meghalna - de nem lenne-e legfőbb ideje megszabadítani egy ilyen szülőtől?

218

NEGYVENEDIK FEJEZET 1827. január 10. A fentieket tegnap este a szalonban írtam. Mr. Huntingdon jelen volt, de azt hittem, alszik mögöttem a heverőn. Nem vettem észre, hogy közben felkelt, és a kíváncsiság démonának ösztökélésére Isten tudja, mennyi ideig nézett át a vállam felett a naplómba; amikor ugyanis félretettem a tollat, és épp becsuktam volna a könyvet, ő hirtelen rátenyerelt, és így szólt: - Engedelmével, kedvesem, ezt megnézem - majd erőszakkal kitépte kezemből, egy széket húzott az asztalhoz, és a legnagyobb lelki nyugalommal letelepedett, hogy a naplót tanulmányozza. Visszafelé pergette a lapokat, úgy kereste az imént olvasottak magyarázatát. Szerencsétlenségemre aznap este józanabb volt, mint ilyenkor rendesen. Természetesen nem tűrtem tétlenül a dolgot: többször is megpróbáltam kiragadni kezéből a könyvet, azonban nagyon erősen fogta; keserű megvetéssel ostoroztam aljas és becstelen magatartását, ez azonban lepergett róla; végezetül eloltottam mind a két gyertyát, ekkor azonban a tűz felé fordult, kellőleg felélesztette, hogy céljának megfeleljen, és nyugodtan folytatta az olvasást. Megfordult a fejemben a gondolat, hogy behozok egy vödör vizet, s kioltom a tűz lángját is; nyilvánvaló volt azonban, hogy a kíváncsisága túlságosan is felgerjedt, hogysem azt is elolthatnám, s mennél jobban igyekeztem, hogy meghiúsítsam vizsgálódását, csak annál eltökéltebben tartott ki mellette - meg azután el is késtem már vele. - Felettébb érdekesnek látszik, szerelmem - mondta, felemelte fejét, és felém fordult; én néma dühvel és szorongással álltam, és a kezemet tördeltem -, csakhogy meglehetősen hosszú; majd máskor megnézem... de addig is fel kell hogy szólítsalak, kedvesem: add ide a kulcsaidat. - Miféle kulcsokat? - A fiókos szekrényét, az íróládáét a sublótét, meg ami még van - mondotta, felállt, és kinyújtotta a kezét. - Nincsenek nálam - feleltem, íróládám kulcsa valóban ott volt a zárban, s a karikáján a többi. - Akkor hozasd ide valamennyit - mondta -, s ha az a vén boszorkány Rachel ide nem adja mindet azonnal, holnap pakolhat és mehet. - Nem tudja, hol vannak - feleltem, nyugodtan megfogtam a kulcsot, és kihúztam az íróláda zárjából, azt hittem, észrevétlenül. - Én tudom, hol vannak, de jó ok nélkül nem adom át őket. - Én is tudom már - mondta; megragadta ökölbe szorított kezemet, és erővel kifeszegette ujjaim közül a kulcscsomót. Azután felemelte az egyik gyertyát, és a tűz lángjánál meggyújtotta. - Most pedig - szólt gúnyos vigyorral - következik az értéktárgyak elkobzása. Először azonban kukkantsunk be a műterembe. Zsebre vágta a kulcsokat, és bement a könyvtárszobába. Én követtem, hogy azzal a halvány elgondolással-e, hogy megakadályozzam gonosz tetteit, vagy pedig csak hogy a magam szemével győződjem meg a legrosszabbról, nem is tudom. Festőszerszámaim a sarokasztalon hevertek, készen a másnapi használatra, csak egy ruhával takartam le őket. Huntingdon hamar felfedezte valamennyit, letette a gyertyát, aztán nekilátott, hogy mindent a tűzre vessen palettát, festékeket, ceruzákat, ecseteket, kencét -, s én néztem, amint valamennyit elemészti a tűz lángja; a vakarókés kettéroppant, az olaj és a terpentin sziszegve, bömbölve szökött fel a kéménybe. Huntingdon ezután meghúzta a csengőt.
219

- Benson, vigye ki azt a holmit - mondta, s a festőállványra, a vászonra és a keretre mutatott -, és mondja meg a szobalánynak, hogy elhasználhatja gyújtósnak; az úrnőnek már nem lesz rájuk szüksége. Benson döbbenten bámult rám. - Elviheti, Benson - mondtam; amire az úr elharapott egy szitkot. - Ezt is, uram? - kérdezte a döbbent szolga, a félig kész festményre mutatva. - Azt is - felelte az úr; amire Benson eltakarította a holmit. Mr. Huntingdon ezek után felment a szobájába. Nem is próbáltam követni; ott maradtam egy karosszékben ülve, szótlanul, könnytelenül, szinte mozdulatlanul, míg Huntingdon úgy egy félóra múlva vissza nem tért. Elém lépett, arcomhoz tartotta a gyertyát, és elviselhetetlenül sértő tekintettel, kacagva nézett a szemembe. Hirtelen mozdulattal kivertem a kezéből a gyertyát, s az a padlóra zuhant. - Hohó! - motyogta és hátralépett. - A hölgybe belebújt az ördög! Látott-e már ember ilyen szemet? Világít, akár a macskáé! Ó, te gyöngéd lélek - szólt, s felemelte a gyertyát meg a gyertyatartót. Mivel a gyertya nemcsak kialudt, hanem el is tört, másikért csengetett. - Benson, az úrnő eltörte a gyertyát; hozzon be másikat. - Ön szépen kiadja magát - mondtam, amikor az inas távozott. - Azt mondtam talán, hogy én törtem el? - vágott vissza. Azután az ölembe dobta a kulcsaimat, mondván: - Tessék! Nézd csak meg, nem lesz híja semminek, csak a pénzednek meg az ékszereidnek... meg még néhány apróságnak, amit tanácsosabbnak véltem a gondjaimba venni, nehogy a te kalmár szellemed kísértésbe essen, hogy arannyá változtassa. Hagytam néhány aranyat az erszényedben, azzal kihúzhatod a hónapot; ha többre van szükséged, leszel olyan jó számot adni róla, mire költötted. A jövőben szerény havi járandóságra foglak a magad kiadásait illetően; az én igényeimmel pedig ezentúl nem kell terhelned magad; majd keresek egy intézőt, kedvesem; nem teszlek ki téged kísértésnek. Ami pedig a háztartást illeti, Mrs. Greavesnek igen gondosan kell vezetnie a számadásait; egészen új rend szerint élünk ezentúl... - Micsoda nagy felfedezésre jutott, Mr. Huntingdon? Talán megpróbáltam kifosztani? - Pénz dolgában, úgy látszik, nem, de azért nem árt óvakodni a kísértéstől. Ekkor belépett Benson a gyertyákkal, és ezután rövid hallgatás következett; én némán ültem a székemben, ő háttal állt a tűznek, és néma diadallal látta kétségbeesésemet. - Tehát - szólalt meg nagy sokára - szégyent akartál hozni rám azzal, hogy megszöksz, és művész leszel, és a két kezed munkájával tartod el magad, igaz-e? És még a fiamat is el akartad rabolni tőlem és koszos jenki szatócsot nevelni belőle, vagy alantas, koldus festőt? - Meg akartam akadályozni, hogy olyan úriember legyen belőle, mint az apja. - Szerencse, hogy nem tudtad megőrizni a titkodat... hahaha! Jó, hogy a nők meg nem állják fecsegés nélkül... s ha nincs barátnéjuk, akivel pletykálkodhatnának, a titkaikat elsuttogják a halaknak, vagy a homokba írják; s jó az is, hogy nem volt bennem több ital ma este, mert különben még elszunyókálok, és álmomban nem jut eszembe az én drágalátos hölgyemnek a körmére nézni, vagy pedig nem lett volna elegendő eszem és erőm, hogy férfi módra elintézzem az ügyet.

220

Hagytam, hadd ünnepelje magát, s felálltam, hogy biztonságba helyezzem kéziratomat, mert eszembe jutott, hogy ott hagytam a szalonban az asztalon, és eltökéltem: megkímélem magamat attól a megaláztatástól, hogy naplómat megint az ő kezében lássam. Nem tudtam elviselni, hogy titkos gondolataimon és elmélkedéseimen mulassa magát; bár az is igaz, hogy a benne foglaltakban magára nézve ugyan kevés jót találhat, legfeljebb az első részben - s ó, bizony inkább elégetném az egészet, mintsem elolvassa, mit írtam, amikor még olyan őrült voltam, hogy szerettem őt! - S mellesleg szólva - kiáltott utánam, miközben kimentem a szobából -, megmondhatod annak az átkozott vén alamuszi dajkának, hogy egy-két napig a szemem elé ne kerüljön... legszívesebben kifizetném a bérét, és holnap már kiadnám az útját, ha nem tudnám, hogy többet árthat, ha kikerül a házból, mint ha benne marad! És tovább átkozta, gyalázta hűséges barátnőmet és szolgálómat, olyan jelzőket aggatva rá, amelyek ismétlésével nem óhajtom beszennyezni ezt a papírt. Mihelyt eltettem naplómat, siettem is hozzá, s elmondtam, hogyan hiúsult meg a tervünk. Rachel éppúgy elkeseredett és elszörnyedt, mint jómagam - sőt talán még jobban is, mert engem részben elkábított a csapás, részben pedig feltüzelt és támogatott keserű haragom. Reggel azonban nem ébredhettem azzal a szívvidító reménységgel, mely olyan sokáig volt titkos vigasztalóm és támaszom, s ma egész nap, amikor nyughatatlanul és céltalanul bolyongtam, kerülve férjemet, s visszahúzódva még gyermekemtől is - mert tudva tudom, nem vagyok alkalmas, hogy tanítója vagy társa legyek, mert semmit sem remélhetek eljövendő életére, és azt kívánom, bárcsak meg se született volna -, immár tökéletesen átérzem szörnyű szorongattatásomat. Tudom, hogy ezután már mindennapos lesz ez az érzés: rabszolga vagyok - fogoly -, de mindez semmi; ha magam volnék csak, nem lenne egyetlen zokszavam, de nem szabadíthatom meg fiamat a romlástól, s ami egykor egyetlen vigasztalásom volt, most elkeseredésemnek legmélyebb kútforrása. Nem hiszek tán Istenben? Megpróbálok Reá tekinteni és szívemet az éghez emelni, de a porba tapad; csak annyit mondhatok - „Körülkerített, hogy ki ne mehessek, nehézzé tette láncomat. Eltöltött engem keserűséggel, megrészegített engem örömmel” -, és elfelejtem hozzátenni: „Sőt ha megszomorít, meg is vigasztal az ő kegyelmességének gazdagsága szerint. Mert nem szíve szerint veri és szomorítja meg az embernek fiát.” - Erre kell gondolnom; s ha más, mint bánat, énrám nem vár ezen a világon, micsoda akár a leghosszabb nyomorúságos élet az örökkévaló békességhez mérve? Ami pedig az én kis Arthuromat illeti - nincs-e más barátja rajtam kívül? Ki mondta vajon, hogy „a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsinyek közül”?

221

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET Március 20. Most, hogy hosszabb időre megszabadultam Mr. Huntingdontól, megéled lelkem. Február elején távozott; s abban a pillanatban, hogy elment, fellélegeztem, és életkedvem visszatért; s vele nem a menekülés reménysége - ő ugyanis gondoskodott róla, hogy arra semmi esélyem ne legyen -, ám az eltökéltség, hogy amennyire lehet, éljek adott körülményeimmel. Arthur végre csak az enyém, s felserkenvén csüggedt egykedvűségemből, minden erőmet latba vetve igyekszem kiirtani a gyermeki lelkében gyökeret vert gyomot s elvetni ismét az általa terméketlenné lett jó magvakat. Hála az Égnek, a talaj nem meddő és nem is köves; ahol a gaz gyorsan sarjad, ott megterem az értékes növény is. Felfogása gyorsabb, szíve melegebb, mint atyjáé valaha is lehetett; nem reménytelen feladat engedelmességre hajlítani s megszerettetni és megismertetni vele igaz barátját, míg nincs itt senki, aki ellensúlyozná igyekezetemet. Kezdetben nagy üggyel-bajjal tudtam csak leszoktatni a sok rosszról, amit apjától tanult, de immár kis híján leküzdöttem ezt a nehézséget is; csúf szavakkal ritkán mocskolja be a száját, mindennemű részegítő ital iránt pedig sikerült tökéletes undort oltanom belé, amit, remélem, még apja vagy apjának barátai sem tudnak majd legyőzni. Zsenge korához képest mértéktelenül szerette az ilyesmit, s emlékezetemben tartva a magam boldogtalan apját csakúgy, mint az övét, reszkettem a következményektől. Ám ha korlátoztam volna szokásos boradagját, vagy egyenesen eltiltom tőle, ezzel csak növeltem volna érdeklődését, s nagyobb vonzóerővel bírt volna a számára, mint valaha. Éppannyit adtam hát neki, mint amennyit az apja engedett innia - vagyis amennyit csak akart, de minden egyes poharába becsempésztem egy kevés hánytató borkövet - épp annyit, hogy émelygést és levertséget keltsen, de meg ne hánytassa. Amikor azt kellett tapasztalnia, hogy az élvezetnek ily kellemetlen a következménye, hamarosan megelégelte, ám minél jobban vonakodott elfogyasztani a napi adagját, annál jobban erősködtem, hogy igya csak meg, egészen amíg a vonakodása iszonyattá nem izmosodott. Amikor mélységesen megundorodott mindenfajta bortól, kérésére megengedtem, hogy megízlelje a vízzel hígított brandyt, majd a vizes gint; a kis korhely ugyanis ismerte valamennyit, én pedig szentül eltökéltem, hogy mindezt hasonlóképpen meg fogja utálni. Ezt immár el is értem; s amióta kijelentette, hogy bármelyik italnak a puszta íze, szaga, látványa felkavarja a gyomrát, már nem bosszantom vele, csak olykor-olykor, ha csintalankodik, fenyegetem meg ilyenféleképpen: - Arthur, ha rosszalkodsz, kapsz egy pohár bort - vagy: - Ha megint ezt hallom tőled, Arthur, menten iszol egy pohárka brandyt! -, és ez csakúgy beválik, mint bármilyen más fenyegetés; egy-két alkalommal pedig, amikor szegény gyermek beteg volt, rákényszerítettem, hogy megigyék egy kevés vízzel hígított bort (hánytató borkő nélkül) orvosság gyanánt; s ezt a gyakorlatot kívánom folytatni egy darabig; nem mintha úgy vélném, hogy testi értelemben haszonnal járhat, hanem mert eltökéltem, hogy az eszmetársítás erejét szolgálatomba fogom: azt akarom, hogy ez a viszolygás oly mélyen gyökerezzék a természetében, hogy később sehogyan se tudja leküzdeni. Így hát azzal kecsegtetem magam, hogy ettől a bűntől megszabadíthatom; ami pedig a többit illeti, ha apja hazatérésekor okom lesz feltételezni, hogy jóra való tanításomat mind lerombolja - ha Mr. Huntingdon újrakezdi a játékot, s arra tanítja a gyermeket, hogy gyűlölje s megvesse anyját, és versenyre keljen apjával elvetemültségben, nos, kimenekítem keze közül a fiamat. Új tervet koholtam, amelyhez ez esetben folyamodom majd, s csak nyerjem el bátyám beleegyezését és segítségét, nem kételkedem a sikerében. Az ódon udvarház, ahol ő és én születtünk, és ahol édesanyánk meghalt, most lakatlan, de még nem dőlt romba egészen,
222

úgy tudom. Ha rábeszélhetném, hogy egy-két szobát tegyen lakhatóvá, s adja bérbe nekem, mintha idegen volnék, ott élhetnék gyermekemmel felvett néven, és kedvelt mesterségemmel tarthatnám fenn magamat. Bátyám kölcsönözhetné az induláshoz szükséges pénzt, én idővel visszafizetném, és szerény függetlenségben és szigorú elzárkózottságban élhetnék, a ház ugyanis elhagyatott helyen áll, a környék gyéren lakott, s ő maga intézhetné a képeim eladását. Fejemben már kész a terv; más híja nincs is, csak rávenni Fredericket, hogy fogadja el. Hamarosan meglátogat, s akkor elébe terjesztem javaslatomat, ám előbb kellőleg megismertetem körülményeimmel, amelyek mentik tervemet. Alighanem máris többet tud helyzetemről, mint amennyit elmondtam neki. Látszik ez a leveleit átható szelíd szomorúságból meg abból is, hogy oly ritkán említi a férjemet, s általában leplezett keserűséggel utal rá; valamint abból a körülményből, hogy olyankor sosem látogat meg, ha Mr. Huntingdon itthon van. Nyíltan azonban még sosem mondta ki, hogy rossz véleménnyel van róla, vagy részvéttel irántam; sosem kérdezősködik, és nem mond semmit, amivel bizalmas közlésekre indítana. Ha megtenné, aligha rejtegetnék előtte bármit. Talán bántja tartózkodásom. Különös ember; bárcsak jobban ismernénk egymást. Mielőtt férjhez mentem, évente egy hónapot töltött Staningleyben; apánk halála óta azonban csak egyszer láttam, amikor Mr. Huntingdon távollétében néhány napra meglátogatott. Ezúttal tovább marad, és nyíltabb, szívélyesebb lesz közöttünk a hang, mint kisgyermek korunk óta bármikor; szívem forróbban csügg rajta, mint valaha; lelkem pedig megelégelte a magányt. Április 16. Megjött, és már el is ment. Nem volt hajlandó két hétnél tovább maradni. Gyorsan telt az idő, de nagyon, nagyon boldogan, és nagyon jót tett nekem. Rossz természetem lehet, mert hányattatásaim ugyancsak megsavanyítottak, megkeserítettek: felettébb barátiatlan érzéseket kezdtem táplálni embertársaim - kivált a hímneműek - iránt; vigasztal azonban a tudat, hogy legalább egyikük méltó a bizalomra és a megbecsülésre; kétségtelenül akad több is, habár én egyet sem ismerek - hacsak nem szegény Lord Lowborough-t, aki pedig szintén jó firma volt a maga idejében; de mivé lett volna vajon Frederick, ha a világban él, és gyermekkorától olyan emberekkel elegyedik, mint az én ismerőseim? És mivé lesz Arthur, természet adta szelídsége ellenére, ha meg nem mentem ettől a világtól és ezektől a társaktól? Megemlítettem aggályaimat Fredericknek, és a megérkezését követő este, amikor kisfiamat bemutattam a bácsikájának, szóba hoztam menekülési tervemet. - Hozzád hasonlít, Frederick - mondtam -, némelyik hangulatában, azt hiszem, jobban hasonlít hozzád, mint apjához; és ennek örülök. - Hízelegsz, Helen - felelte, és megsimogatta a gyermek lágy, hullámos fürtjeit. - Nem tartod majd bóknak, ha elárulom: azt se bánnám, ha Bensonhoz hasonlítana, csak az apjához ne. Felvonta a szemöldökét, de nem szólt. - Tudod, miféle ember Mr. Huntingdon?- kérdeztem. - Sejtem valamelyest. - Annyira, hogy azon sem lepődsz meg, és nem is helyteleníted, ha megtudod, hogy fontolóra vettem: elszököm a gyermekkel valamely titkos menedékbe, ahol békességben élhetek, és soha többé nem látom őt viszont? - Csak nem?

223

- Mert ha meglep - folytattam -, mesélek neked róla egyet-mást. - Azzal beszámoltam a viselkedéséről általában, a gyermeke iránti magatartásáról különösen; elmondtam, mi mindentől tartok az utóbbi miatt, valamint eltökélt szándékomat, hogy megmentsem apja hatásától. Frederick mélységesen felháborodott Mr. Huntingdon miatt, és nagyon elszomorodott énmiattam; tervemet mégis őrültségnek és kivihetetlennek tartotta; véleménye szerint Arthur miatti aggályaim a körülményekhez képest aránytalanok, s annyi érvet hozott fel tervem ellen, és annyi szelídebb módot eszelt ki helyzetem javítására, hogy kénytelen voltam további részletekbe bocsátkozni, hogy meggyőzzem: férjem javíthatatlan, s mi sem veheti rá, hogy lemondjon a fiáról, akármi lesz is velem, mert éppoly szentül eltökélte, hogy a gyermek nem fogja elhagyni őt, mint én, hogy nem hagyom el a gyermekemet; s hogy valójában csak az segíthet, amit tervezek, hacsak el nem menekülök az országból, ahogyan előzőleg elképzeltem. Hogy ezt megelőzze, végül mégis ráállt, hogy az ódon udvarház egy szárnyát lakhatóvá teszi, hogy szükség esetén ott menedéket lelhessek, reméli azonban, mondta, hogy nem élek vele, hacsak a körülmények valóban szükségessé nem teszik, amit én készségesen meg is ígértem; mert bár jelen helyzetemhez képest az efféle remetelak valóságos paradicsomnak tetszik, barátnőim - Milicent és Esther, szívbéli fogadott testvéreim - kedvéért, Grassdale szegény bérlőiért s mindenekfelett a nénikémért - itt maradok, ha csak tehetem. Július 29. Mrs. Hargrave és a leánya hazatért Londonból. Esther tele volt a városban töltött első szezon élményeivel, de a szívét még nem ajándékozta el. Édesanyja kitűnő partit talált a számára, rá is vette az illető úriembert, hogy helyezze szívét és vagyonát a leányka lába elé; Esthernek azonban volt mersze visszautasítani a nagylelkű ajánlatot. Jó családból való, vagyonos ember volt, a haszontalan leány azonban képes volt azt állítani, hogy vén, mint az országút, rút, akár a bűn, és utálatos, mint - valaki, akit ne nevezzünk néven. - Igazán nehéz dolgom volt - mesélte Esther -; mamát keserves csalódás érte, hogy dédelgetett terve dugába dőlt, és nagyon, nagyon haragudott, amiért oly makacsul ellenállottam az akaratának, és még most is haragszik; de hát én nem tehetek róla. És Walter is megorrolt az ellenkezésem meg a lehetetlen szeszélyességem miatt, ahogy ő mondja, úgyhogy aligha fog megbocsátani, sose hittem volna, hogy olyan barátságtalan lehet, amilyennek mostanában mutatkozik. De Milicent kérve kért, hogy ne engedjek, és egészen bizonyos vagyok benne, Mrs. Huntingdon, ha kegyed látta volna azt a férfit, akit mindenáron rám akartak erőltetni, kegyed is azt tanácsolta volna, hogy ne mondjak igent. - Akár láttam, akár nem, mindenképpen ezt tanácsoltam volna - feleltem. - Elegendő ok, hogy te nem szereted. - Tudtam, hogy ezt fogja mondani; habár mama azt állította, hogy kegyedet bizonyára megdöbbenti az én engedetlenségem... el sem tudja képzelni, micsoda prédikációkat tart nekem mama! Hogy nem tudom, mi a kötelességem; hogy hálátlan vagyok; meghiúsítom az ő kívánságait, vétek a bátyám ellen, teher vagyok a mama nyakán... néha már-már attól tartok, végül mégis ő fog győzni. Makacs vagyok, de ő is az, és amikor ilyen szigorú szavakat mond, annyira elkeserít, hogy legszívesebben megtenném, amire kér, aztán persze beleszakadna a szívem, és azt mondanám: Látod, mama, te akartad! - Eszedbe se jusson! - mondtam. - Ha ilyen indítóokból engedelmeskedel, bűn lenne, és magában hordozná méltó büntetését. Maradj erős, és a mamád hamarosan felhagy a gyötréseddel, s az az úr sem zaklat többé a figyelmességével, ha azt tapasztalja, hogy állhatatosan visszautasítod. - Ó, dehogy! Mama előbb fáraszt el mindenkit, mint hogy ő maga belefáradna az igyekezetbe; ami pedig Mr. Oldfieldet illeti, mama a tudtára adta, hogy nem azért utasítottam vissza az
224

ajánlatát, mintha nem kedvelném a személyét, hanem mert ostoba vagyok és fiatal, és egyelőre semmi körülmények között sem tudok megbékülni a házasság gondolatával; a jövő évadra kétségtelenül megjön az eszem, és felhagyok a gyermekes képzelgésekkel. Így hát hazahozott, hogy ráneveljen a kötelességtudatra, mire eljön megint az idő... sőt azt hiszem, nem is hajlandó költségekbe verni magát, hogy megint felvigyen Londonba, hacsak meg nem adom magam; nem áll módjában, azt mondja, hogy csak a szórakozás meg a bolondozás kedvéért vigyen fel, és nem minden gazdag úr lesz hajlandó rá, hogy vagyon nélkül elvegyen, akármennyire gyönyörűnek képzelem is magam. - Sajnállak, Esther; de megint csak azt mondhatom: légy állhatatos. Inkább légy rabszolga, mint hogy olyan férfihoz menj feleségül, akit nem szeretsz. Ha édesanyád és a bátyád nem kedvesek hozzád, elhagyhatod őket, férjedhez azonban hozzá vagy láncolva egész életedre. - De csak akkor hagyhatom el őket, ha férjhez megyek, úgy pedig sose megyek férjhez, ha senkivel meg nem ismerkedem. Londonban találkoztam egy-két úrral, akit kedveltem volna, de egyikükre sem várt nagy örökség, és mama nem engedte, hogy közelebbi ismeretséget kössek velük, kivált az egyikkel, akinek pedig, azt hiszem, én is tetszettem egy kicsit, de mama minden igyekezetével megakadályozta közelebbi ismeretségünket... hát nem bosszantó? - Te kétségtelenül annak érzed, de ha hozzámennél, talán még jobban megbánnád, mintha Mr. Oldfield lenne a férjed. Én azt mondom, ne menj férjhez szerelem nélkül, de nem azt, hogy csak szerelemből menj férjhez; sok egyebet is figyelembe kell még venni. Ne add oda sem a szívedet, sem a kezedet, míg jó okkal oda nem adhatod; s ha ilyen alkalom sohasem kínálkozik, vigasztalódj azzal a gondolattal, hogy ha a magányos életet választod, talán nem lesz sok örömöd, de bánatod sem lesz több, mint amennyit el tudsz viselni. Megeshetik, hogy a házasság javít a körülményeiden, de szerintem sokkal valószínűbb az ellenkezője. - Milicentnek is ez a véleménye; de hadd mondjam meg: én másként gondolkodom. Ha arra lennék ítélve, hogy vénlány maradjak, semmire sem értékelném az életemet. A gondolat, hogy itt maradjak az idők végezetéig a Ligetben, élősködjem mama és Walter nyakán (mert tudom, milyen szemmel néznének rám), elviselhetetlen: inkább megszöknék a komornyikkal! - A körülményeid, igaz, különlegesek; de légy türelemmel, galambom; ne cselekedj elhamarkodottan. Ne feledd: még tizenkilenc esztendős sem vagy, és sok-sok év telik még el, mire bárki is vénlánynak mondhat; nem tudhatod, mit tartogat számodra a Gondviselés. Addig pedig jogod van édesanyád és bátyád védelmére és támogatására, akár szívesen adják, akár nem. - Kegyed olyan komoly, Mrs. Huntingdon - mondta kis hallgatás után Esther. - Milicent is ilyen elkedvetlenítő véleménnyel van a házasságról, vagyis amikor megkérdeztem, boldog-e, azt mondta, igen: de én csak félig-meddig hittem el. Hadd kérdezzem meg kegyedtől is ugyanezt. - Nagyon orcátlan kérdés - nevettem - egy fiatal leánytól nálánál sok esztendővel idősebb férjes asszonyhoz... és nem is felelek rá! - Bocsásson meg, drága asszonyom - mondta Esther, kacagva a karomba vetette magát, és játékos kedveskedéssel megcsókolt; azonban a nyakamra egy könny cseppent, ahogy Esther a keblemre hajtotta fejét, és a szomorúság és komolytalanság, a félénkség és vakmerőség sajátos elegyével folytatta: - Tudom, hogy kegyed nem olyan boldog, amilyen én akarok lenni, mert a fél életét magányosan tölti Grassdale-ben, amíg Mr. Huntingdon kedvére mulat, ahol és ahogy tetszik neki... én elvárom a férjemtől, hogy más öröme ne legyen, csak amit velem is megoszt; ha pedig nem az a legnagyobb öröme, hogy a társaságomat élvezheti, hát akkor... hát akkor csúnyán megbánja, bizony. - Nos, Esther, ha ezt várod a házasságtól, ugyancsak jól nézd meg, kihez mégy feleségül, vagy jobb, ha nem is mégy senkihez.
225

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET Szeptember 1. Mr. Huntingdon még sehol. Talán karácsonyig marad barátaival; azután tavasszal elmegy megint. Ha továbbra is így folytatja, egészen jól megmaradhatok Grassdale-ben - vagyis megmaradhatok, és ez épp elég; olykor még egy csapatra való barát látogatását is elviselem a vadászidényben. Ha Arthur továbbra is ily szorosan kötődik hozzám, s ily szilárdan megmarad a józan ész és az elvek alapján, ésszel és szeretettel megóvhatom fertőző hatásuktól. Félek: hiú remény! De mégis, amíg el nem érkezik a megpróbáltatás ideje, türtőztetem magam, s nem gondolok békés menedékemre a szeretett vén udvarházban. Mr. és Mrs. Hattersley két hete a Ligetben időzik; s mivel Mr. Hargrave még nem érkezett meg, az idő pedig különlegesen szép, mindennap találkoztam két barátnőmmel, Milicenttel és Estherrel, vagy odaát, vagy itt. Egy alkalommal, amikor Mr. Hattersley hozta át őket Grassdale-be a hintón, a kis Helennel és Ralphfal, s mindannyian a kertben szórakoztunk, néhány percig beszélgettem az említett úrral, amíg a hölgyek a gyerekekkel mulatták magukat. - Akar valamit tudni a férjéről, Mrs. Huntingdon? - kérdezte Hattersley. - Nem; hacsak azt meg nem mondja, mikorra várható haza. - Azt nem tudom. Kegyednek nem hiányzik, igaz? - kérdezte széles vigyorral. - Nem. - Hát alighanem jobban megvan nélküle, ami meg engem illet, torkig vagyok vele. Meg is mondtam neki: otthagyom, ha meg nem embereli magát, amire ő nem volt hajlandó; én tehát otthagytam... láthatja: különb ember vagyok, mint amilyennek gondol; s mi több: komolyan foglalkozom a gondolattal, hogy egyszer s mindenkorra hátat fordítok neki meg az egész társaságnak, és a mai naptól fogva olyan tisztes és józan életet élek, ahogyan jó keresztyénhez és családapához illik. Nos, mi a véleménye erről? - Már réges-régen el kellett volna határoznia. - Ej, hiszen még harmincéves se vagyok; nem késtem még el vele, igaz? - Igaz; megjavulni soha sincs késő, amíg az emberben megvan a kellő értelem, hogy kívánja, s az erő, hogy végre is hajtsa a szándékát. - Az igazat megvallva, már régebben is megfordult a fejemben, csakhogy az a Huntingdon olyan átkozottul jó cimbora... el se tudja képzelni, micsoda kedélyes, derék fickó, amikor még nem holtrészeg, hanem csak épp istenesen felöntött a garatra... a szívünk mélyén mindannyian kedveljük, ha tisztelni nem tudjuk is. - Szeretne olyan lenni, mint ő? - Nem én; már inkább csak vagyok olyan, amilyen vagyok... ha rossz vagyok is. - Ha így folytatja, a rosszból csak még rosszabb lesz, és napról napra jobban lealacsonyodik, következésképp egyre jobban hasonlít őhozzá. Akaratlanul is elmosolyodtam, amikor mulatságos, félig dühös, félig zavart kifejezés jelent meg az arcán ennek a szokatlan megállapításnak a hallatán.

226

- Ne haragudjék az őszinte beszédért - mondtam -; a legnemesebb indítékból fakad. De mondja csak: szeretné, ha a fiai olyanok lennének, mint Mr. Huntingdon, vagy éppenséggel akár csak olyanok, amilyen maga? - Az áldóját! Nem én. - Szeretné, ha a lánya megvetné, vagy legalábbis egy szemernyi tiszteletet nem érezne maga iránt, s ha szereti az édesapját, azt mélységesen restelli? - Dehogy! Azt már ki nem állnám. - S végezetül szeretné-e, ha a felesége úgy érezné: menten elsüllyed, ha csak a férje nevét említik; ha undor kerülgeti a hangjának puszta hallatára, a közeledésétől pedig iszonyodik? - Azt ugyan nem tenné soha; szeret engem, akármit csinálok. - Lehetetlen, Mr. Hattersley! Néma megadását gyengéd vonzalommal téveszti össze. - Azt a kénköves, keserves... - Ejnye, csak ne mennydörögjön, nem azt akarom mondani, hogy a felesége nem szereti, hisz tudom, sokkal jobban szereti, mintsem maga megérdemli, de abban egészen bizonyos vagyok, hogy ha jobban viselkedik, Milicent még sokkal jobban fogja szeretni, de ha rosszabbul viselkedik, akkor egyre kevésbé szereti majd, míg mindenen el nem uralkodik a félelem, az ellenérzés, az elkeseredés, ha ugyan nem a titkolt gyűlölet és megvetés. De ne beszéljünk most szerelemről: talán Milicent zsarnoka akar lenni, el akarja lopni tőle a napfényt, szerencsétlenné akarja tenni egész életére? - Ugyan, dehogy; nem is teszem, nem is fogom tenni. - Máris többet tett ennek érdekében, mintsem hinné. - Eh, mit! Milicent nem az az érzékeny, szorongó, aggodalmas asszony, amilyennek kegyed képzeli; szelíd, békés, gyengéd kis teremtés; néha ugyan hajlamos a duzzogásra, de alapjában nyugodt és higgadt, és úgy vesz mindent, ahogy jön. - Gondoljon arra, milyen volt öt esztendeje, amikor elvette, és milyen most. - Tudom; akkor dundi kislány volt, az arca majd kicsattant, most meg szerencsétlen kis jószág, szemlátomást fonnyad, de hát az ördögbe is! Arról már nem én tehetek! - Akkor hát mi az oka? Nem a kor, hiszen alig huszonöt esztendős. - A kényes egészsége, és... az ördögbe is, asszonyom! Minek tesz meg maga engem?... És a gyerekek, igen, azok ketten zaklatják halálra! - Nem, Mr. Hattersley, ők több örömnek forrásai, mint fájdalomnak: remek, jó természetű gyerekek... - Tudom én, hogy azok, áldja meg őket az Ég! - Hát akkor miért őket hibáztatja? Megmondom én, mi a felesége baja: hogy némán emészti magát, és szüntelen aggodalom gyötri maga miatt, s alighanem fél is magától. Ha ön jól viseli magát, Milicent csak reszketve mer örülni; nincs biztonsága, nem bízik az ön ítéletében, elveiben; szüntelenül retteg, hogy kérészéletű boldogsága véget ér; ha ön rosszul viseli magát, csak Milicent maga tudhatja, mennyi oka van a rettegésre és boldogtalanságra. Türelemmel viseli a rosszat, s eközben feledi, hogy kötelességünk figyelmeztetni felebarátainkat kihágásaikra. Minthogy ön mindenáron közönyként értelmezi az ő hallgatását, jöjjön velem, meg-

227

mutatom néhány levelét. Nem élek vissza Milicent bizalmával, hiszen önök ketten egy test, egy lélek. Követett a könyvtárszobába. Megkerestem és odaadtam neki Milicent két levelét; az egyik Londonból kelt, és Hattersley egyik legvadabb kicsapongó korszakának csúcspontján íródott; a másik vidéki otthonukból, egy derűsebb időszakban. Az előző csupa gond volt és csupa bánat; nem vádolta Hattersleyt, de mélységesen kárhoztatta kicsapongó társaihoz fűződő kapcsolatát; elítélte Mr. Grimsbyt meg a többieket, keserű célzásokat tett Mr. Huntingdonra, és a férje helytelen viselkedésének ódiumát igen találékonyan a többiekre hárította. Az utóbbi csupa reménység volt és csupa öröm, csak a mélyén reszketett a tudat, hogy ez a boldogság nem lesz tartós; ura jóságát az egekig dicsérte, de ott bujkált emögött a nyilvánvaló, ha csak félig kimondott óhaj is, hogy bárcsak volna az biztosabb fundamentumra alapozva, nem csupán a szív ösztöneire, s a már-már prófétai rettegés a homokra épített ház összeomlásától mely összeomlás hamarosan be is következett, s ennek Hattersley, mire a levél a kezébe került, nyilván a tudatában is volt. Szinte már az első levél kezdetén abban a váratlan örömben részesültem, hogy megláttam: elpirul; ám azon nyomban hátat fordított, és a levelet az ablaknál olvasta végig. A másodiknál egyszer, kétszer felemelte kezét, és sietősen elvonta az arca előtt. Lehetséges, hogy egy könnyet törölt le? Az olvasás végeztével egy darabig a torkát köszörülte, kibámult az ablakon, majd elfütyörészett néhány ütemet kedvenc dalából, sarkon fordult, visszaadta a leveleket, és némán megszorította a kezem. - Átkozott gazember voltam, Isten a tudója - szólalt meg, miközben hevesen megrázta a kezemet -, de figyelje csak meg, hogy jóváteszek mindent... vigyen el az ördög, ha meg nem teszem! - Ej, ne átkozza magát, Mr. Hattersley; ha az Úristen a felét hallotta volna csak meg effajta felszólításainak, maga már régóta a pokolban volna, s azzal a múltat jóvá nem teheti, ha a jövőben teljesíti a kötelességét; hisz a kötelessége csupán annyi, amennyivel Teremtőjének tartozik, múltbeli vétkeit csak más teheti jóvá. Ha valóban az a szándéka, hogy megjavul, kérje Isten áldását, irgalmát és segítségét, ne pedig a kárhozatot. - Hát Isten segítsen, mert ugyancsak rászorulok a segítségére... Hol van Milicent? - Ott van; épp befelé jön a húgával. Hattersley kilépett az üvegajtón, és elébük ment. Kis távolságról követtem. A felesége bizony kissé meglepődött, amikor Hattersley felkapta, csattanós csókkal és forró öleléssel üdvözölte, majd két kezét Milicent vállára téve, alighanem vázolta a szándékában álló nagy cselekedeteket, mert Milicent hirtelen átkulcsolta férje nyakát, és könnyekben tört ki: - Igen, igen, Ralph - kiáltott fel -, olyan boldogok leszünk! Milyen nagyon jó is vagy te! - Én ugyan nem - felelte erre, megpördítette Milicentet, és felém tolta. - Neki köszönd meg; az ő műve. Milicent repült felém, és túláradó hálával mondott köszönetet. Én elhárítottam a hálálkodást; a férje már akkor is hajlamos volt a javulásra, mondtam, amikor én még elő sem adtam szerény buzdításomat és bátorításomat, és hogy csupán annyit tettem, amennyit ő maga, Milicent is megtett volna - illetve meg kellett volna tennie. - Ó, dehogy! - kiáltotta. - Én nem tudtam volna hatni rá, ebben bizonyos vagyok, mondhattam volna akármit. Én csak bosszantottam volna az ügyetlen meggyőzési kísérleteimmel, ha megpróbálkozom vele.
228

- De soha meg sem próbáltad, Milly - szólott férje. Ezután hamarosan elbúcsúztak. Elutaztak meglátogatni Hattersley édesapját, utána pedig visszatérnek vidéki otthonukba. Remélem, Hattersley kitart jó szándékai mellett, és szegény Milicentnek nem kell ismét csalódnia. Legutóbbi levele tele van a jelen boldogságával, bizakodva tekint a jövő elébe; de eddig semmiféle különleges csábítás nem tette próbára Hattersley erényét. Milicent ezentúl kétségtelenül kevésbé lesz félénk és tartózkodó, férje pedig gyengédebb lesz és figyelmesebb. Milicent reményei tehát nem alaptalanok, nekem pedig adatott egy fénypont, amelyen gondolataim megpihenhetnek.

229

NEGYVENHARMADIK FEJEZET Október 10. Mr. Huntingdon mintegy három hete visszatért. Nem terhelem magam azzal, hogy leírjam megjelenését, viselkedését és szavait, sem azt, hogy milyen érzésekkel viseltetem iránta. Megérkezésének másnapján azzal a kijelentésével lepett meg, hogy a kis Arthur számára nevelőnőről óhajt gondoskodni. Közöltem vele, hogy ez pillanatnyilag merőben szükségtelen, hogy ne mondjam: nevetséges; véleményem szerint tökéletesen alkalmas vagyok a gyermek tanítására - még jó néhány évig legalább; a gyermek nevelése életemnek egyetlen öröme és foglalatossága; s mivel Mr. Huntingdon minden egyéb elfoglaltságtól megfosztott, ezt igazán meghagyhatja nekem. Nem vagyok alkalmas gyermekek tanítására, sem arra, hogy társuk legyek, mondta erre ő: máris szinte gépemberré alacsonyítottam a fiút, kérlelhetetlen szigorommal megtörtem bátor szellemét, s ha továbbra is én foglalkozom vele, rövidesen megdermesztem szívében a napsütést, és belőle is magamfajta komor aszkétát faragok. Szokás szerint szegény Rachelnek is kijutott a szidalomból; Mr. Huntingdon nem állhatja Rachelt, mert tudja, hogy a derék teremtés nagyon is tisztán látja őt. Higgadtan keltem dajkai és nevelőnői képességeink védelmére, és továbbra is elleneztem családunk tervbe vett kiegészítését; ő azonban félbeszakított, mondván: kár a szóért, mert ő már fel is fogadott egy nevelőnőt, s az a jövő héten megjön; más dolgom tehát nincs is, mint mindent elkészíteni a fogadására. Ez bizony megdöbbentő hír volt. Vonakodva megkérdeztem: hogy hívják az illetőt, honnan való, ki ajánlotta, és mi vezette rá Mr. Huntingdont, hogy éppen őt szemelje ki. - Igen tiszteletreméltó, kegyes fiatal teremtés - mondta Mr. Huntingdon -, emiatt nem kell félnie. Myers a neve, úgy tudom; és egy tisztes öreg matróna ajánlotta, a vallásos világban igen nagy megbecsülésnek örvendő hölgy. Én magam nem láttam, ezért nem adhatok részletesen számot a személyéről, a tájékozottságáról és egyebekről; de hogyha az idős hölgy dicséretei helytállók, maga is úgy találja majd, hogy az álláshoz szükséges valamennyi kívánalomnak megfelel... többek között módfelett gyermekszerető. Mindezt igen komolyan és nyugodtan adta elő, de félig elfordított tekintetében kacagó ördög bujkált, s úgy éreztem, ez nem jósol semmi jót. Én azonban a ... megyei menedékemre gondoltam, és nem éltem több ellenvetéssel. Myers kisasszony megérkezett, s én nem tudtam nagyon szívélyesen fogadni. Megjelenése nem különösen alkalmas arra, hogy első látásra kedvező benyomást keltsen, beszédmodora és viselkedése egy szemernyit sem enyhítette a bennem már gyökeret vert előítéletet. Adottságai szerények, értelme a középszerűnél nem különb. Szép hangja van; úgy énekel akár a csalogány, s meglehetősen jól kíséri magát zongorán: ám ezzel vége is a tudományának. Alamuszi ravaszság tükröződik az arcán, szól a hangjából. Tőlem láthatólag tart; ha váratlanul pillant meg, összerezzen. Tiszteletteljes és a szolgalelkűségig alázatos a viselkedése: eleinte megpróbált hízelegni és kedveskedni nekem, de ennek hamarosan végét vetettem. Kis tanítványa iránti szeretete erőltetett, s kénytelen voltam szemére vetni túlságos elnézését és ömlengő dicséreteit; de sehogy sem sikerült meghódítania a gyermek szívét. Vallásossága abban áll, hogy olykor-olykor nagyokat sóhajt, szemét a mennyezetre emeli, és néhány kegyes közhely hagyja el az ajkát. Lelkész leánya, közölte velem, kisgyermek korában árvaságra jutott, de jó

230

szerencséjére egy igen vallásos családban sikerült állást kapnia; olyan hálásan emlegette a család tagjaitól kapott jóindulatot, hogy megfeddtem magamat szívtelen gondolataimért és barátságtalan magatartásomért, és egy időre megenyhültem - de nem sokáig; ellenszenvemnek nagyon is ésszerű az oka, gyanakvásomé túlságosan is megalapozott; és tudom: kötelességem éberen őrködni és vizsgálódni, míg e gyanakvástól meg nem szabadulok - vagy amíg a gyanúm nem igazolódik. Megkérdeztem, mi a neve a jóindulatú és vallásos családnak, és hol van lakóhelyük. Myers kisasszony mindennapi nevet említett, és ismeretlen és távoli lakóhelyet, majd tudatta, hogy a család pillanatnyilag a kontinensen van, és jelenlegi címüket nem ismeri. Sosem láttam, hogy sokat beszélt volna Mr. Huntingdonnal, ő azonban gyakran nézett be távollétemben a tanulószobába: vajon hogyan halad a kis Arthur új társával? Esténként Myers kisasszony velünk ült a szalonban, s énekelt és zongorázott Mr. Huntingdon, illetve őszerinte valamennyiünk szórakoztatására, leste a kívánságait, igyekezett kitalálni minden óhaját, habár beszélni csak velem beszélt - ami azt illeti, Mr. Huntingdon ritkán volt olyan állapotban, hogy beszélgetni lehetett volna vele. Ha Myers kisasszony másfajta teremtés, nagy megkönnyebbülésemre szolgál, hogy ott van harmadiknak, habár mélységesen szégyelltem volna, hogy bárki tisztes személy olyan állapotban lássa Mr. Huntingdont, amilyenben bizony gyakran leledzett. Rachelnek nem tettem szóvá gyanúmat, ő azonban fél évszázadot töltvén immár e siralom völgyében, maga is gyanakvó természetű. Kezdettől fogva mondogatta nekem, hogy „igen a begyében van az új nevelőné”, s hamarosan észrevettem, hogy szakasztott olyan árgus szemmel figyeli, mint én magam; és én örültem ennek, mert az igazságnak mindenáron a nyomára akartam jutni; Grassdale légköre valósággal fojtogatott, s csak a wildfelli udvarház gondolata tartotta bennem a lelket. Egy reggel végre Rachel olyan hírrel köszöntött be a szobámba, hogy még el sem mondta a mondókáját, bennem már megszilárdult az elhatározás. Amíg öltöztetett, elmagyaráztam neki szándékomat s azt is, hogy milyen segítséget várok tőle; megmondtam, milyen holmimat csomagolja be, s mit tartson meg belőle, hiszen semmi mással nem kárpótolhatom hosszú és hűséges szolgálata után ezért a hirtelen elbocsátásért - mely körülményt szívemből bántam, de el nem kerülhettem. - És mihez kezdesz, Rachel? - kérdeztem. - Hazamégy, vagy új helyet keresel? - Nincs énnekem más otthonom, csak asszonyomnál - felelte -, s ha asszonyomat elhagyom, nem keresek én más helyet életem végéig sem. - De én már nem élhetek úrihölgy módjára - viszonoztam -: magam leszek a magam komornája s a gyermekem dajkája. - Mit számít az? - válaszolt bizony eléggé izgatottan. - Hisz csak kell asszonyomnak valaki, aki kitakarít, kimos, főz, nem igaz? Én mindent elvégzek; a béremre meg sose legyen gondja, megvan még a félretett pénzecském, s ha magával nem visz, abból kell megfizetnem valahol a szállásomat, táplálékomat, vagy idegenek között dolgoznom, márpedig ahhoz én nem szoktam, úgyhogy tegyen csak asszonyom kedve szerint. - Hangja megremegett, szemébe könny szökött. - Mindennél jobban szeretném, Rachel, és fizetnék neked annyi bért, amennyi telik tőlem, annyit, amennyit bárki mindenes cselédnek fizetnék; de hát nem érted, hogy magammal rántanálak téged is, mikor pedig semmit sem tettél, hogy ezt érdemeld?! - Lárifári! - kiáltott fel Rachel.

231

- Meg aztán eljövendő életmódom olyan nagyon különbözik majd az elmúlttól, olyan nagyon különbözik mindentől, amihez hozzászoktál... - Azt gondolja, asszonyom, nem tudom elviselni azt, amit az úrnőm? Tán csak nem vagyok olyan rátarti, se olyan kényes? Meg ott az én kicsi gazdám is, hogy az Úristen áldja meg! - De én fiatal vagyok, Rachel; én nem bánom; s Arthur is fiatal, neki meg se kottyan majd. - Énnekem se: nem vagyok még olyan öreg, hogy el ne bírnám a kemény életet, a nehéz munkát, ha ezzel segítek és könnyítek azokon, akiket úgy szeretek, mintha a tulajdon magzatjaim volnának, de ahhoz öreg vagyok, hogy idegenekhez menjek, közben meg az járjon az eszemben, hogy magukra hagytam őket gondjukban-bajukban. - Ne menj hát, Rachel! - kiáltottam fel, és keblemre öleltem hűséges barátnőmet. - Együtt megyünk, s majd meglátod, hogy ízlik neked az új élet. - Isten áldja meg, drágaságom! - kiáltott fel, és szeretettel viszonozta ölelésemet. - Csak ezt a gonosz házat hagyjuk már magunk mögött, jó lesz nekünk minden, meglássa. - Én is azt hiszem - válaszoltam; és ezzel el is intéztük a dolgot. A reggeli postával néhány sietős sort küldtem Fredericknek, kérve kértem, készítené el menedékemet azonnali fogadásomra - mert a levelem megérkezése után alighanem másnap már ott leszek -, és néhány szóval tudattam vele hirtelen elhatározásom okát. Ezután megírtam három búcsúlevelet: az elsőt Esther Hargrave-nek, közölvén vele, hogy lehetetlen továbbra is Grassdale-ben maradnom, vagy apja oltalmára bíznom a fiamat; s mivel mindennél fontosabb, hogy jövendő lakhelyünket sem Mr. Huntingdon, sem a barátai ne ismerjék, nem fedem fel másnak, csupán a bátyámnak, akinek a közvetítésével remélhetőleg továbbra is levelezhetem barátnőimmel. Megírtam Esthernek bátyám címét, s biztattam: írjon gyakran; majd elismételtem néhány korábbi intelmemet az ő érdekében, és gyengéden elbúcsúztam tőle. A második levél Milicentnek szólt; nagyjából hasonló tartalommal, de egy kicsivel bizalmasabban, ahogy régi, meghitt barátságunkhoz illett, s ahogy Milicent nagyobb élettapasztalata indokolta, no meg az is, hogy jobban ismeri körülményeimet. A harmadik levelet nénémnek írtam - sokkal nehezebb és fájdalmasabb vállalkozás lévén, ezt hagytam utoljára; de valamiféle magyarázattal mégiscsak tartozom, miért szántam rá magam erre a nem mindennapi lépésre - s méghozzá sietve kellett írnom, hisz eltűnésem után egy-két nappal kétségtelenül hírét veszi ő is, bácsikám is, mert Mr. Huntingdon valószínűleg haladéktalanul hozzájuk fordul megtudakolni, mi lett velem. Végül mégiscsak tudattam nénémmel, hogy ráébredtem tévedésemre; nem panaszolom bűnhődésemet, és sajnálom, hogy a következményeivel jó barátaimat kell terhelnem; fiam iránti kötelességem kényszerít azonban rá, és tovább nem halogathatom; múlhatatlanul szükséges, hogy megszabadítsam apja romboló befolyásától. Menedékhelyemet még nénikémnek sem árulom el, hogy ne kényszerítsem sem őt, sem a bácsit arra, hogy az igazság ismeretében kénytelenek legyenek rólam való tudomásukat eltitkolni; a bátyámhoz intézett mindennemű értesítés azonban bizonyosan eljut hozzám. Remélem, hogy ő is, a bácsi is megbocsátják lépésemet; ha mindent tudnának, bizonyára nem hibáztatnának; remélem, hogy nem bánkódnak miattam, mert ha biztonságban elérem menedékemet, és ott zaklatás nélkül élhetek, nagyon boldog leszek; boldogságomat nem is zavarja más, csak az, ha rájuk gondolok; és elégedetten élném le egész életemet az ismeretlenség homályában, magamat gyermekem nevelésének szentelve, s tanítanám meg arra, hogy elkerülje szüleinek tévedéseit. Mindezeket tegnap elvégeztem: a készülődésre két teljes napot szántam, hogy Fredericknek több ideje legyen szobáinkat előkészíteni, Rachelnek pedig a holmit becsomagolni - az utóbbi
232

feladatot ugyanis igen óvatosan, nagy titokban kell elvégezni, s más nem segíthet neki, csak én; én ugyan össze tudom szedni a dolgokat, de nem értem a módját, hogyan kell mindent ládákba csomagolni, úgyhogy a legkisebb helyet foglalja el; meg aztán neki a maga holmija is ott van, nemcsak az enyém és Arthuré. Nemigen engedhetem meg magamnak, hogy bármit is itt hagyjak, hiszen nincs pénzem az erszényemben levő néhány aranyon kívül - meg aztán, mint ahogy Rachel megjegyezte, amit csak itt hagyok, igen valószínűen Myers kisasszony tulajdonába kerül, s ez természetesen nincs ínyemre. Hanem hogy micsoda üggyel-bajjal sikerült csak az utóbbi két napon higgadtnak és nyugodtnak mutatkoznom - hogy úgy találkozzam Mr. Huntingdonnal és Myers kisasszonnyal, mint máskor, valahányszor kénytelen voltam találkozni velük, s micsoda erőszakkal kellett rábírnom magamat, hogy kis Arthuromat órák hosszat az ő kezére bízzam! De hiszem, hogy e megpróbáltatásaim immár véget értek: Arthurt biztonság kedvéért a magam ágyába fektettem, és bízom benne, hogy ártatlan ajkait soha többé nem fertőzi mocskos csókjuk, gyermeki fülét nem szennyezik szavaik. De vajon sikerül-e menekülésünk? Ó, bárcsak jönne már a reggel, s indulnánk végre útnak! Ma este, miután tőlem telhetőleg segítettem Rachelnek, és nem maradt egyéb dolgom, mint várni és remegni, olyan heves izgalom fogott el, hogy azt sem tudom, mit csináljak. Lementem vacsorázni, de egyetlen falatot sem tudtam leerőltetni a torkomon. Mr. Huntingdon nem is hagyta megjegyzés nélkül. - Most meg mi ütött magába? - kérdezte, amikor leszedték a második fogást, és jutott egy kis ideje körülnézni. - Nem érzem jól magam - feleltem. - Azt hiszem, lefekszem egy kis időre, maga úgysem igen fog nélkülözni! - A legkevésbé sem, ha a székét itt hagyja - motyogta, míg kimentem a szobából -, mert ha nem csalódom, elfoglalja majd valaki más. „El is foglalhatja holnap” - gondoltam, de nem mondtam. - Remélem, most látom magát utoljára - suttogtam, míg becsuktam az ajtót magam mögött. Rachel biztatott, próbáljak meg rögtön lepihenni, hogy erőt gyűjtsek a másnapi utazásra, hiszen pirkadat előtt el kell indulnunk, de jelenlegi izgatott állapotomban ez szóba sem jöhet. Az sem, hogy üljek, vagy a szobámban járkáljak, az órákat és perceket számlálva a cselekvés kitűzött pillanatáig, mert szüntelenül a fülemet hegyezem, és reszketve lesek minden hangot, nehogy valaki végül mégis felfedezzen és eláruljon minket. Fogtam egy könyvet, és olvasni próbáltam. Szemem végigsiklott a lapokon, de a tartalmuk képtelen volt lekötni gondolataimat. Miért is ne folyamodnék a régi fogáshoz, s fűzném hozzá a legutóbbi eseményt krónikámhoz? Felnyitottam tehát megint a lapjait, és bejegyeztem a fenti beszámolót - kezdetben nehezen, ám elmém fokozatosan megnyugodott és kitisztult. Így telt el néhány óra; közeledik az idő - és most súlyosak pilláim, és tagjaim kimerültek: ügyemet Istennek ajánlom, azután lefekszem, és egy-két órányi álmot remélek; utána meg!... A kis Arthur mélyen alszik. Néma a ház; nem hallgatózhat senki. Benson átkötötte valamennyi ládát, alkonyat után csendben levitte a hátsó lépcsőn, és szekéren elküldte az m...-i postakocsi-állomásra. A ládákon a névjegy a Mrs. Graham nevet viseli: mától fogva ezt veszem fel. Anyámnak volt Graham a lánykori neve, s ezért úgy érzem, némi jogot formálhatok rá, s jobban szeretem bármi más névnél, a magamét kivéve, amelyet azonban nem merek újból felvenni.

233

NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET Október 24. Hála az Égnek - szabadon végre és biztonságban! Korán keltünk, gyorsan és csendben öltözködtünk, lassan és lopva mentünk le az előcsarnokba, ahol Benson már készen állt a gyertyával, hogy ajtót nyisson, és bereteszelje mögöttünk. A ládák, miegyéb miatt kénytelenek voltunk egy embert beavatni titkunkba. A cselédek mind nagyon is jól ismerik gazdájuk viselkedését, és akár Benson, akár John szívesen állt volna szolgálatomra, mivel azonban az előző megállapodottabb és idősebb, no meg aztán Rachelnek jó embere, természetesen arra utasítottam Rachelt, hogy őt válassza alkalmi segítőnkül és bizalmasunkul, amennyire a szükség megkívánja. Szívből remélem, hogy nem kerül bajba emiatt, s csak azt szeretném, bárcsak megjutalmazhatnám a veszedelmes szolgálatért, amelyet oly készségesen vállalt. Két aranyat csúsztattam a kezébe megemlékezésül, ahogy ott állt az ajtóban, s magasra tartott gyertyával világított nekünk, távozóknak; becsületes, szürke szemében könny ült, komoly arcán seregnyi jókívánság tükröződött. Fájdalom! Többet nem adhattam: így is alig maradt elegendő pénzem az utazás várható költségeire. Micsoda remegő öröm fogott el, amikor a parkból kiléptünk, és becsukódott mögöttünk a kiskapu! Egy pillanatra megálltam, belélegeztem a hűvös, pezsdítő levegőt, s egyetlen pillantást vetettem a hátunk mögé, a házra. Sötét volt és néma; egyetlen ablakban sem pislákolt fény; egyetlen füstgomoly sem homályosította el a fagyos égen szikrázó csillagokat. Amikor örökre búcsút mondtam e háznak, oly sok bűn és nyomorúság színhelyének, örültem, hogy nem hagytam el hamarabb, mert immár semmiféle kételyem nincs e lépés helyessége felől - az önvád árnyéka sem bánt amiatt, akit itt hagyok; örömömet nem zavarhatja más, csak a félelem, hogy tetten érnek; ám ennek a lehetőségétől minden lépés távolabbra visz. Sokmérföldnyire magunk mögött hagytuk már Grassdale-t, amikor felkelt a kerek, vörös nap, hogy köszöntse szabadulásunkat, s ha ekkor történetesen meglát is a környék valamelyik lakosa, ahogy a gyorskocsi tetején utazunk, alig hinném, hogy gyanította volna kilétünket. Mivel azt szeretném, hogy özvegynek tartsanak, ajánlatosnak véltem, ha gyászruhában lépek be új hajlékomba: ezért egyszerű fekete selyemruhát és köpenyt viseltem, fekete fátylat (amelyet utunk első húsz-harminc mérföldje során óvatosan arcom elé húztam) és fekete selyem főkötőt, amit kénytelen voltam Racheltől kölcsönözni, magam nem lévén hasonló holmi birtokában - nem volt épp a legújabb módi, de a jelenlegi körülmények között szakasztott úgy megfelelt. Arthurt legegyszerűbb ruhájába öltöztettük, és durva szálú gyapjúkendőbe bugyoláltuk; Rachel pedig jobb napokat látott, csuklyás, szürke köpenybe burkolózott, amelyben egyszerű, tisztes öregasszonynak látszott, nem komornának. Ó, minő élvezet volt ott ülni a magasban, gördülni a napsütötte, széles úton, míg szembefújt az üde reggeli szellő, körös-körül pedig mosolygott az ismeretlen vidék - vidáman, diadalmasan mosolygott a korai sugarak sárga fényében -, az én drága gyermekem a karjaimban, s kis híján olyan boldog, akárcsak én, hűséges barátném pedig mellettem; s mögöttünk egyre távolodik a börtön és a kétségbeesés, távolabb, egyre távolabb minden patacsattogásra - előttünk pedig a szabadság és a remény! Alig álltam meg, hogy fennszóval ne adjak hálát Istennek szabadulásomért, hogy meg ne döbbentsem útitársaimat jókedvem hangos kitörésével. Ám az utazás igen hosszú volt, és mielőtt a végére értünk volna, ugyancsak kimerültünk mindannyian. Benne jártunk már az éjszakában, mire elértük L. ... városát, és még akkor is hét mérföld választott el utunk céljától; ott pedig nem volt több postakocsi, sem egyéb útialkal234

matosság, csupán közönséges szekeret szerezhettünk, s még azt is csak a legnagyobb nehézség árán, mert aludt már a fél város. Bizony sivár utazás várt ránk, átázott, elnyűtt utazókra ezen az utolsó szakaszon; ládáinkon kuporogtunk, semmi, amibe kapaszkodhatnánk, semmi, aminek a hátunkat vethetnénk, lassan döcögtünk át a komiszul göröngyös hegyi utakon. Arthur elszunnyadt Rachel ölében, s kettőnknek sikerült védelmeznünk őt a hideg éjszakai lég elől. Nagy sokára nekivágtunk egy szörnyen meredek és köves ösvénynek, amelyre Rachel a sötétség ellenére is, úgymond, jól emlékezett: gyakran sétált itt karján énvelem, s alig hitte volna, hogy oly sok év elteltével ilyen körülmények között tér majd vissza. Arthurt felébresztette a keserves zötykölődés, a sok elakadás - leszálltunk hát, és gyalogosan folytattuk utunkat. Nem voltunk már messze; de mi lesz, ha Frederick nem kapta meg a levelemet? Vagy ha nem volt ideje, hogy elkészíttesse a szobákat fogadásunkra; s mi ott leljük valamennyit sötéten, nyirkosan, minden kényelem nélkül; ha nem vár ránk élelem, tűz, bútor ennyi gyötrődés után? Végre ott sötétlett előttünk a komor, fekete tömb. Az ösvény megkerülte a házat. Beléptünk az elhagyatott udvarra, és lélegzet-visszafojtva, szorongva vettük szemügyre a romhalmazt. Csupa sivár feketeség vár ránk? Nem; pisla vörös fény csillant vigasztalón egy ép keretű ablak mögül. Az ajtó be volt reteszelve, de hosszas kopogás és várakozás után, miután egy darabig alkudoztunk az emeleti ablakból szóló hanggal, végre bebocsátott egy öregasszony, akit azzal bíztak meg, hogy megérkezésünkig szellőztesse és tartsa rendben a házat. Betessékelt egy tűrhetően kényelmes kis helyiségbe, az udvarház hajdani mosogatókamrájába, amelyet Frederick most konyhának rendeztetett be. Az öregasszony gyertyát hozott, felélesztette a tüzet, mely csakhamar vígan lángolt; hamarosan egyszerű vacsorát készített; mi pedig eközben levetettük úti öltözékünket, és szemügyre vettük új hajlékunkat. A konyhán kívül volt két hálószoba, egy tágas szalon meg még egy kisebb szoba - ezt szántam műteremnek -, mindet kiszellőztették és rendbe hozták, de alig volt bennük néhány bútordarab, jórészt súlyos, fekete tölgyfa bútor - ez állott itt valamikor régen, bátyám mint megannyi ereklyét őrizte meg jelenlegi lakóhelyén, most pedig sebtében visszahozták ide. Az öregasszony behozta az én vacsorámat és Arthurét a szalonba, és illendően tudatta, hogy az úr tisztelteti Mrs. Grahamet; amennyire ilyen rövid idő alatt lehetett, előkészítette a szobákat, s holnap nagy örömmel jön át személyesen, hogy fogadja Mrs. Graham további parancsait. Örültem, amikor felmehettem a zord kőlépcsőn, és lefekhettem a komor, ómódi ágyba, kis Arthurom mellé. Egy perc alatt elaludt; engem azonban, akármennyire fáradt voltam, felizgatott érzéseim és nyugtalan tűnődéseim ébren tartottak, míg a hajnal küzdelemre nem kelt a sötétséggel; ám amikor végre eljött az álom, édes volt és üdítő, s kimondhatatlanul örömteljes az ébredés. Kis Arthurom rezzentett fel gyengéd csókjaival: itt van hát, két karom biztos ölelésében, sok-sok mérföldnyire méltatlan atyjától! Fényes napvilág ragyogta be a szobát, mert magasra hágott már az égen a nap, ha elhomályosította is az őszi ködpára gomolygása. Meg kell hagyni, a szín nem volt önmagában szívvidító sem benn, sem odakint. A nagy, sivár szoba, a komor, ódon bútor, a keskeny, rácsos ablak mögött feltetsző tompa szürke ég az elhagyatott vadon fölött, ahol csak a sötét kőfal meg a vaskapu, az elvadult fű és a gyom, a természetellenes alakokká burjánzott, kiirthatatlan örökzöld maradt meg a hajdani kert hírmondójául - amott a sivár, kopár földek máskor bízvást komor képet nyújtottak volna, de most minden a magam lelkesítő érzeményeit visszhangozta: remény és szabadság; a régmúlt megfoghatatlan álomképei és a ránk váró derűs jövő köszöntöttek valamennyi sarkon. Nagyobb biztonságban tudhatnám magam, ha jelenlegi és előző otthonom között a végtelen

235

tenger terülne el, de biztos, hogy ezen az isten háta mögötti helyen ismeretlen maradhatok; meg aztán itt a bátyám, hogy olykor-olykor látogatásával vidítsa fel magányomat. El is jött aznap délelőtt; és sokszor beszélgettem vele azóta is, de nagyon óvatosan kell mindig jönnie; még a cselédei vagy legjobb barátai sem tudhatnak Wildfellbe tett látogatásairól kivéve olyan alkalmakkor, amikor elvárják a földesúrtól, hogy térjen be bérlőjéhez -, nehogy valaki megsejtse az igazságot, vagy valami gyalázatos rágalom terjedjen el rólam! Kis híján két hete, hogy itt vagyok, s ha a felfedeztetés réme nem kísértene, kényelmesen érezném magam új otthonomban: Frederick ellátott a szükséges berendezéssel és a festés kellékeivel, Rachel eladta megbízásomból legtöbb ruhámat egy távoli városban, és jelenlegi helyzetemhez alkalmasabb ruhatárral látott el; szalonomban van egy használtan vásárolt zongora s tűrhetően jól felszerelt könyvszekrény; másik szobám pedig már egészen festőre vall, a célnak megfelelő külsőt öltött. Sokat dolgozom, hogy bátyámnak megfizethessem mindazt, amit rám költött; nem mintha ezt elvárná, de nekem örömömre szolgál, ha megtehetem: nagyobb élvezetemet lelem munkámban, keresetemben, egyszerű életmódomban, szűkös háztartásomban, ha tudom, hogy becsületes módon magam tartom el magam, s az a kevés, amim van, jogosan az enyém; s hogy senki sem szenvedi meg szokatlan ötletemet pénz tekintetében legalábbis. Rákényszeríteni bátyámat, hogy az utolsó pennyig elfogadja tartozásomat, hacsak ezzel mélységesen meg nem sértem. Néhány kész képem máris van, megmondottam ugyanis Rachelnek, hogy csomagolja be valamennyit; s ő túlságosan is jól tett eleget ennek a megbízatásnak, mert a többivel becsomagolta Mr. Huntingdon arcmását is, amelyet házasságom első esztendejében festettem. Ellenérzés töltött el, amikor a képet kivettem a ládából, és farkasszemet néztem vele: szeme gunyoros vidámsággal szegeződött rám, mintha még most is azon örvendezne, hogy hatalmában áll befolyásolni sorsomat, és gúnyolva mulatna menekülési kísérletemen. Mennyire más érzelmekkel festettem ezt a képet, mint amilyennel most szemügyre vettem! Hogy töprengtem, hogy vesződtem, hogy sikerüljön az eredetit méltóképpen - így gondoltam akkor - visszaadni! Az örömnek és az elégedetlenségnek minő elegyével néztem munkálkodásom eredményét! - örömömet leltem az élethűségben, elégedetlen voltam, mert nem találtam elég tetszetősnek. Most már semmi szépséget nem látok a képen - egyáltalán nem tetszik a kifejezése; és mégis sokkal tetszetősebb és sokkal kellemesebb a szemnek - inkább azt kell mondanom: sokkal kevésbé visszataszító -, mint amilyen most a valóságban: mert ez a hat esztendő majdnem akkora változást vitt véghez őbenne is, mint az iránta való érzéseimben. A keret azonban eléggé szép; jó lesz egy másik festményhez. Magát a képet, ellentétben kezdeti szándékommal, nem semmisítettem meg; eltettem, de nem az elmúlt vonzalom emléke iránti lappangó gyengédség késztetett erre, sem az a szándék, hogy hajdani ostobaságomra emlékeztessen, hanem legfőképpen azért, hogy fiam vonásait és arcát az évek során összehasonlíthassam ezzel, s így megítélhessem, milyen nagyon vagy milyen kevéssé emlékeztet az apjára - ha megadatik nekem, hogy még akkor is magamnál tartsam, és soha többé nem kell viszontlátnom ennek az apának az arcát - mely áldásra szinte számítani sem merek. Mr. Huntingdon láthatólag nem kímél semmiféle erőfeszítést, hogy felfedezze búvóhelyemet. Személyesen látogatott el Staningleybe, hogy írt keressen panaszaira - arra számított, hogy ha már ott nem találja áldozatait, legalább hall felőlük -, és annyit hazudozott, oly orcátlan hidegvérrel, hogy a bácsikám már-már hisz neki; nyomatékosan tanácsolja, hogy térjek vissza hozzá, és legyünk ismét jó barátok; néném azonban okosabb ennél, hidegvérű és óvatos, és túlságosan is jól ismeri a férjem jellemét meg az enyémet is, hogysem rászedhetné az előbbinek bármiféle agyafúrt, valótlan állítása. Mr. Huntingdon azonban nem azt akarja, hogy én térjek vissza hozzá; a gyermekemet akarja; és az enyéim értésére adta, hogy ha én
236

szívesebben élek tőle távol, enged szeszélyemnek, nem fog zaklatni, még tisztes évjáradékot is írat rám, feltéve, ha azonnal visszaadom a fiát. Az Ég úgy legyen hozzám irgalmas! Én el nem adom a fiamat aranyért, ha akár őt, akár magamat mentene is meg az éhhaláltól; jobb, ha velem hal, mint ha apjával kell élnie. Frederick megmutatott egy levelet, amelyet az említett úrtól kapott: tele volt hideg pimaszsággal, ami bárkit meglepne, aki nem ismeri őt; ám erre senki más nem tudna jobban megfelelni, mint a bátyám. Nem adott számot a válaszáról, csupán annyit mondott, nem ismerte el, hogy tudja: hol leltem menedéket, inkább azt éreztette, hogy hollétemet nem ismeri, azt írta ugyanis, hogy felesleges akár hozzá, akár a rokonaimhoz fordulnia tájékoztatásért, mert minden jel arra vall, hogy végső elkeseredésemben még legjobb barátaim elől is titkolom menedékhelyemet, de még ha ismerné is, vagy bármikor a tudomására jutna, minden bizonnyal Mr. Huntingdon lenne az utolsó, akivel megosztaná az értesülést; továbbá nem kell azzal terhelnie magát, hogy a gyerekre alkuszik, mivel ő (Frederick) vélhetőleg eléggé ismeri ahhoz a húgát, hogy kijelentheti: akárhol legyen is, akármilyen helyzetben, semmiféle megfontolás nem késztetheti arra, hogy megváljon a fiától. 30-án Ó, jaj! Nyájas szomszédaim nem hagynak békességben. Valamilyen úton-módon rám bukkantak, és három család látogatását kellett elszenvednem; többé-kevésbé valamennyien eltökélték, hogy kifürkészik, kicsoda-micsoda vagyok, honnan jöttem, s miért választottam ilyen otthont. Társaságuk felesleges, hogy a legenyhébb szóval éljek; kíváncsiságuk pedig ingerel és ijeszt: ha kielégítem, a fiam romlásához vezethet, s ha túlságosan titokzatos vagyok, csak felgerjesztem gyanakvásukat, találgatást keltek, és nagyobb igyekezetre serkentem őket s talán én magam leszek az oka, ha hírem faluról falura terjed, míg olyasvalakinek a füléhez nem ér, aki elviszi egészen a grassdale-i kastély urához. Elvárják, hogy viszonozzam látogatásaikat, ám ha érdeklődésemre megtudom, hogy bármelyikük messze lakik ahhoz, hogysem Arthur velem tarthasson, egy darabig hiába is várnak, mert nem vagyok hajlandó Arthurt magára hagyni, kivéve ha templomba megyek; s ezt még nem kíséreltem meg, mert - lehet, ostoba gyengeség - szüntelenül attól rettegek, hogy elrabolják a fiamat; sosincs nyugtom, ha nincs mellettem; s attól tartok, az efféle görcsös feszültség annyira megzavarná áhítatomat, hogy nem válna javamra, ha részt veszek az istentiszteleten. Mégis az a szándékom, hogy jövő vasárnap megkísérlem, s arra kényszerítem magam, hogy a fiamat néhány órára Rachel gondjára bízzam. Nehéz feladat lesz, de talán csak nem óvatlanság; s a lelkész már meg is feddett, amiért elhanyagolom a vallás kötelmeit. Nem élhettem megfelelő kifogással, és megígértem, hogy ha minden jól megy, jövő vasárnap ott lát majd a padomban; nem akarom ugyanis, hogy hitetlennek minősítsenek; meg aztán tudom, hogy nagy vigaszt és hasznot meríthetek abból, ha olykor részt veszek az istentiszteleten csak legyen annyi hitem és erőm, hogy gondolataimat összehangoljam az ünnepélyes alkalommal, és megtiltsam, hogy szüntelen távollevő gyermekemnél időzzenek, meg a szörnyű lehetőségen, hogy mire hazaérek, eltűnt; és Isten az ő irgalmasságában bizonyára megkímél ettől a súlyos megpróbáltatástól: a gyermekem érdekében, ha nem is énértem, nem fogja eltűrni, hogy elszakítsák tőlem. November 3. Újabb ismeretségre tettem szert szomszédaim körében. A községnek és környékének elegáns úriembere és (legalábbis a tulajdon véleménye szerint) első számú gavallérja, egy fiatal... ***
237

Idáig a napló. A folytatást kitépték. Micsoda kegyetlenség - épp amikor rám keríti a szót! Mert abban nem kételkedhettem, hogy szerény személyemet készült épp említeni, ha természetesen nem is valami kedvezően - ezt megállapíthattam már ebből a néhány szóból, s emlékeztem még arra, hogyan viselte magát irányomban ismeretségünk kezdetén. Ám legyen! Megbocsátom irántam érzett előítéletét s az egész férfinemet érintő kedvezőtlen gondolatait most, hogy láttam, ismeretei micsoda fényes példányokra korlátozódtak. Engem illetőleg azonban már régen belátta tévedését, és talán épp az ellenkező végletbe esett; mert ha kezdetben rosszabb véleménnyel volt is felőlem, mint amit megérdemeltem, azt hiszem, hogy most meg túlbecsüli érdemem; s ha a folytatás első részét azért tépte ki, hogy meg ne sértse érzéseimet, az utóbbi részt talán éppenséggel azért távolította el, nehogy túlságosan táplálja elbizakodottságomat. Akárhogy is, sokat megadtam volna érte, ha az egészet elolvashatom - ha megtudhatom, hogyan ébredt benne becsülés és barátság irántam vagy talán melegebb érzések is - ha megtudhattam volna, mennyire szeret, s hogyan lett úrrá rajta mindennemű erényes elhatározása és abbéli megfeszít ett igyekezete ellenére, hogy... de nem, nincs jogom elolvasni: idegen szemnek túlságosan szent ez a tárgy, és jól tette, hogy elrejtette előlem.

238

NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET Nos, Halford, hogyan vélekedel mindezekről? S amíg olvastad, elképzelted-e, milyenek lehettek olvasás közben az én érzéseim? Alig hinném; de mégsem bocsátkozom az ismertetésükbe: csupán annyit ismerek el - ha mégoly kedvezőtlen fényt vet is az emberi természetre, kiváltképp rám magamra -, hogy az elbeszélés első fele számomra sokkal fájdalmasabb volt, mint a második; nem mintha érzéketlen lettem volna Mrs. Huntingdon sérelmei iránt, vagy nem indított volna meg a szenvedése, de be kell vallanom, némi önző örömmel figyeltem, ahogy a férje fokozatosan hanyatlik a megbecsülésében, és hogy a férje iránti vonzalma végül tökéletesen kihuny. Az egésznek a hatása azonban a hölgy iránti együttérzésem és a férfiú iránti dühöm ellenére a megkönnyebbülés volt: lelkem elviselhetetlen tehertől szabadult, szívemet pedig öröm töltötte el, mintha szörnyű, lidérces álomból ébresztett volna fel egy jó barát. Kis híján reggel nyolc óra volt már, mert a gyertyám az olvasás közepén leégett, s nem maradt más választásom, mint hogy másikért megyek - azon az áron, hogy felverem a házat -, vagy lefekszem, és kivárom a napvilágot. Anyám érdekében az utóbbit választottam; képzeletedre bízom, hogy mily szívesen hajtottam le a fejem, és hogy milyen mély volt az álmom. A hajnal első világánál felkeltem, és az ablakhoz vittem a kéziratot, de még lehetetlenség volt olvasni. Félórát az öltözködésnek szenteltem, azután visszatértem a kézirathoz. Most már boldogultam nagy nehezen; s mohó érdeklődéssel faltam a hátralevő részét. Bizony, sajnáltam, hogy ilyen hirtelen véget ér. Kinyitottam az ablakot, és kidugtam a fejemet, hogy a friss szellő lehűtse, s hogy nagyokat kortyoljak a tiszta reggeli levegőből. Pompás reggel volt; sűrű, fagyosan csillogó harmat borította a füvet, körülöttem fecskék csiviteltek, valahol varjak károgtak, a távolban tehén bőgött; a korai faggyal gyengéden elvegyült a nyári napsugár. De énnekem máson járt az eszem; számlálhatatlan gondolat és vegyes érzelmek zűrzavara zúdult rám, míg szórakozottan bámultam a természet bájos arcát. A gondolatok és szenvedélyek káosza azonban hamarosan kitisztult, s a helyébe két pontosan körvonalazott érzés lépett: kimondhatatlan öröm, amiért imádott Helenem olyan, amilyennek elképzeltem, hogy a világ rágalmainak s a magam képzelgésének zavaros páráján át fényesen világlik a jelleme, tisztán és folttalanul, mint ama nap, amelybe nem tudok belenézni, s szégyenkezés és marcangoló önvád a magam viselkedése miatt. Reggeli után azonnal átsiettem a wildfelli udvarházba. Rachel tegnap óta nagyot emelkedett megbecsülésemben. Mint régi barátot akartam üdvözölni; minden nyájas szándékomat azonban meggátolta az a hidegen bizalmatlan pillantás, amelyet ajtónyitáskor rám vetett. Az aggszűz vélhetőleg úrnője becsületének őrizőjévé tette meg magát, bennem pedig kétségtelenül egy újabb Mr. Hargrave-et látott, aki csak annál veszedelmesebb, mert asszonya többre becsüli, és jobban bízik benne. - Az asszonyom ma nem fogad senkit, uram... gyengélkedik - mondta Rachel, amikor Mrs. Graham felől tudakozódtam. - Látnom kell őt, Rachel - mondtam, és az ajtóra tettem a kezem, hogy be ne csukhassa az orrom előtt. - Nem lehet, uram - válaszolta ő, és még az előbbinél is marconább ridegségbe rendezte arcvonásait. - Legyen olyan jó, és jelentsen be.

239

- Semmi haszna, Mr. Markham; gyengélkedik, ha mondom. Már-már azon voltam, hogy az illendőségnek fittyet hányva, ostrommal veszem be az erődítményt, s bejelentetlenül benyomulok, amikor, épp idejében, nyílt egy belső ajtó, s a kis Arthur bukkant fel bohókás játszópajtásával, a kutyával. Két kezébe fogta a kezemet, és mosolyogva húzott magával. - Mama üzeni, hogy jöjjön be, Mr. Markham - szólott -, én meg kimehetek játszani Zsivánnyal. Rachel sóhajtott és visszavonult, én pedig beléptem a szalonba, és becsuktam az ajtót. Ott állt a kandalló előtt a magas, kecses alak, akit annyi keserűség sorvasztott. A kéziratot az asztalra dobtam, és Helenre néztem. Arca, amelyet felém fordított, aggodalmas volt és sápadt; tiszta, fekete szemének mélységesen komoly pillantása szinte delejes varázslattal tartotta fogva tekintetemet. - Átlapozta? - kérdezte alig hallhatóan. A varázslat megtört. - Elolvastam elejétől végig - mondtam én, és közelebb léptem -, és azt szeretném tudni, megbocsát-e nekem... meg tud-e bocsátani? Nem válaszolt, de a szeme csillogott, s ajkát, arcát halovány pír borította el. Ahogy közeledtem, hirtelen elfordult, és az ablakhoz lépett. Nem haragudott, efelől bizonyos voltam, csak felindulását akarta elrejteni vagy csillapítani. Utánamentem, és az ablaknál megálltam mellette - de beszélni nem beszéltem. Kezét nyújtotta, de arcát nem fordította felém, és amikor suttogva megszólalt, hiába igyekezett elfojtani hangja remegését: - Meg tud nekem bocsátani? Azt hihetné, megszegem a szavamat, gondoltam, ha ezt a liliom kezet az ajkamhoz emelném; beértem hát annyival, hogy gyengéden megszorítom, és mosolyogva feleltem: - Aligha. Rég el kellett volna mondania mindezt. De maga nem bízott bennem... - Dehogynem! - szakított félbe hevesen. - Nem azért! Nem magában nem bíztam; de ha bármit is elmondok a történetemből, el kellett volna mondanom mindent, hogy mentegessem viselkedésemet; s nem csoda, ha húzódoztam az efféle vallomástól, amíg a szükség rá nem kényszerített. De megbocsát-e nekem? Nagyot, nagyon nagyot vétettem, tudom, de mint rendesen, most is magam szüreteltem le vétkemnek keserű gyümölcsét... s le is kell szüretelnem az utolsó szemig. Keserűek voltak az elhangzott szavak, s keserűségüknél csak az eltökélt szilárdság volt erősebb. Most már ajkamhoz emeltem a kezét, és forró csókokkal borítottam: mert könnyeim meggátoltak minden más választ. Ellenállás és neheztelés nélkül tűrte féktelen csókjaimat, majd hirtelen elfordult, és nagy léptekkel kétszer-háromszor végigmérte a szobát. Összevont szemöldöke, szigorúan összeszorított ajka, kezének tördelése arra vallott, hogy bensejében harcra kelt a józanság és a szenvedély. Végül megállt a hideg kandalló előtt, s felém fordulva, nyugodt hangon így szólt - ha ugyan nyugalomnak nevezhetjük a nyilvánvalóan keserves erőfeszítés eredményét: - Most pedig, Gilbert, el kell hagynia engem, nem ebben a pillanatban, de hamarosan, és soha többé nem szabad visszajönnie. - Soha többé, Helen? Amikor jobban szeretem magát, mint valaha?

240

- Ha valóban így van, pontosan ez az oka, hogy többé nem találkozhatunk. Ezt a beszélgetést szükségesnek tartottam, legalábbis meggyőztem magam erről, hogy kölcsönösen megbocsáthassuk egymásnak az elmúltakat; de több találkozásra nincs ürügy. Amint módom lesz más menedéket keresni, elmegyek innen, de a mi kettőnk kapcsolata itt és most véget ér. - Véget ér! - visszhangoztam; odaléptem a magas, faragott kandallópárkányhoz, a súlyos faragványra támaszkodtam, s homlokomat néma, tompa kétségbeeséssel hajtottam a kezemre. - Nem szabad többet idejönnie - folytatta. A hangja egy kissé remegett, de az egész magatartása vérlázítóan higgadt volt, ha azt tekintem, milyen szörnyű szavakat ejtett ki. - Tudnia kell, miért mondom ezt - folytatta -, és be kell látnia: jobb, ha nyomban elválunk, és ha nehéz örökre istenhozzádot mondani, segítenie kell nekem. - Elhallgatott. Én nem válaszoltam. Megígéri, hogy nem jön többet? Ha nem ígéri meg, és megint eljön, el fog engem űzni innen, mielőtt újabb menedékhelyet találnék, vagy egyáltalán tudnám, hogyan keressem. - Helen - szóltam, és türelmetlenül feléje fordultam -, én nem tudok olyan nyugodtan és higgadtan beszélni örök elválásunkról, mint maga. Nálam ez nem célszerűség dolga, hanem élet-halál kérdése! Helen hallgatott. Sápadt ajka remegett, ujjai reszkettek, amint ideges izgalmában sodorgatta a hajból font láncot, amelyen kis aranyórája függött - az egyetlen értéktárgy, amelytől nem vált meg. Igazságtalan és kegyetlen volt, amit mondtam; de nyomban még rosszabbal tetéztem. - Helen - kezdtem halkan, lágy hangon, és tekintetemet nem mertem az arcára emelni -, az az ember magának nem a férje: az Ég szemében eljátszotta minden jogát arra, hogy... Ekkor megdöbbentő eréllyel ragadta meg a karomat. - Gilbert, hagyja abba! - kiáltotta olyan hangon, amely a gyémánt szíven is áthatolt volna. - Az Isten szerelmére, maga ne próbálkozzék ezekkel az érvekkel! A pokolbéli ördögök sem kínoznának így! - Nem teszem, dehogy teszem! - mondtam, és gyengéden a kezére tettem a kezemet: majdnem annyira megriasztott hevessége, mint amennyire szégyelltem pillanatnyi eltévelyedésemet. - Ahelyett, hogy igaz barát módjára viselkednék - folytatta, kezét kitépte a kezemből, és az öreg karosszékbe vetette magát -, és segítene minden erejével, vagyis inkább maga is harcra kelne a tisztesség oldalán, a szenvedély ellen, az egész terhet rám hárítja; és be sem éri ennyivel: minden erejével ellenem harcol, amikor pedig tudja, hogy én... - Elhallgatott, és zsebkendőjébe rejtette arcát. - Bocsásson meg, Helen! - kérleltem. - Egyetlen szót sem szólok többet a tárgyról. De miért ne találkozhatnánk mint jó barátok? - Nem lehet - válaszolta, és gyászosan megrázta fejét; azután rám emelte tekintetét, és szelíden szemrehányó pillantása mintha azt mondta volna: „Maga is éppolyan jól tudja, mint én.” - Akkor hát mit tegyünk? - fakadtam ki szenvedélyesen. De mindjárt hozzá is fűztem csendesebben: - Mindent megteszek, amit kíván; csak azt ne mondja, hogy többé nem találkozunk. - Miért ne? Hiszen ahányszor csak találkozunk, mindig fájdalmasabb lesz a végső búcsú gondolata. Nem érzi, hogy minden egyes beszélgetésünk alkalmával közelebb kerülünk egymáshoz? Az utolsó mondatot gyorsan, halkan ejtette ki, és lesütött szeme, forró pírban égő arca szavaknál is beszédesebben bizonyította, hogy valóban így érzi. Aligha volt ésszerű ezt beismernie, sem pedig hozzáfűznie - amit nyomban megtett: - Most még van erőm arra kérni, hogy
241

menjen el; legközelebb talán már másként lesz -, de én nem voltam annyira elvetemült, hogy igyekeztem volna hasznot húzni az őszinteségéből. - De írhatunk egymásnak - javasoltam bátortalanul -, ezt a vigasztalást csak nem tagadja meg tőlem? - A bátyám révén hallhatunk egymásról. - A bátyja! - Belém hasított az önvád és a szégyenkezés. Helen nem tudta, miféle sérelmet szenvedett bátyja az én kezemtől; nekem pedig nem volt meg a bátorságom, hogy bevalljam. A bátyja nem fog nekünk segíteni - mondtam -, ő bizonyára azt akarja, hogy kettőnk között szűnjön meg végérvényesen mindennemű érintkezés. - És alighanem igaza is van. Mindkettőnk barátja lévén, jót kíván mindkettőnknek; s minden jó barát csak azt mondaná, hogy érdekünk is, kötelességünk is elfeledni egymást, ha mi magunk talán nem látjuk is be. De ne féljen, Gilbert - tette hozzá, szomorúan mosolyogva nyilvánvaló kétségbeesésem láttán -, nem valószínű, hogy elfelejtem magát. De én nem úgy értettem, hogy Frederick révén küldözgessünk egymásnak leveleket, csupán hogy általa tudjunk egymás hogylétéről; ennél több nem is lehet; maga fiatal, Gilbert, és meg kell házasodnia... és meg is fog, ha most lehetetlennek tartja is; s ha én szívem szerint nem kívánom is, hogy elfeledjen, tudom, jobb lesz mind a maga, mind a jövendő felesége boldogságáért; ezért tehát kívánnom kell és kívánom is - tette hozzá eltökélten. - Maga is fiatal, Helen - válaszoltam merészen -, és amikor az a züllött gazember földi pályája végére ér, maga nekem nyújtja kezét, én pedig várok addig. De megtagadta tőlem ezt a vigasztalást. Függetlenül attól, hogy erkölcsileg mennyire alávaló dolog reményeinket egy embertársunk halálára alapozni - aki, ha alkalmatlan is erre a világra, nem kevésbé alkalmatlan a túlnansóra, s akinek a megjavulásától csak keserűséget várhatnánk, üdvösségünkhöz pedig legsúlyosabb vétkei vezetnek -, Helen kitartott amellett, hogy ez őrültség: sok férfi élt Mr. Huntingdon módjára, mégis megérte a késő öregkort, ha sok öröme nem telt is benne. - Én pedig - mondotta Helen - éveim száma szerint fiatal vagyok ugyan, de szenvedtem annyit, mintha már öreg volnék; s ha a gond meg nem ölne is, mielőtt őt elpusztítja a bűn, gondolja csak meg: ha ő csak ötven évet él, tudna maga tizenötöt-húszat várni, homályos bizonytalanságban, kétségek közepette, ifjú- és férfikora virágjában, hogy végül feleségül vegyen egy hervadt és elnyűtt asszonyt, amilyen én leszek, anélkül, hogy a mai naptól fogva egészen addig egyszer is találkozott volna vele? Nem tenné meg - folytatta, ügyet sem vetve rá, hogy én egyre bizonygatom rendületlen állhatatosságomat -, vagy ha megtenné is, nem szabad megtennie. Higgyen nekem, Gilbert, én erről többet tudok, mint maga. Ridegnek és kőszívűnek hisz engem; ám legyen, de... - Nem hiszem annak, Helen. - Egyre megy; ha akar, higgyen annak, de én nem töltöttem tunya tétlenségben magányomat, és nem a pillanat ösztökélésére beszélek, mint maga: újra meg újra végiggondoltam mindent; megvitattam magammal valamennyi kérdést, gondosan mérlegeltem elmúlt, jelenlegi és eljövendő pályafutásunkat; és higgye el: ez az egyetlen helyes megoldás. Higgyen az én szavamnak, jobban, mint a tulajdon érzelmeinek, és néhány év múlva belátja majd, hogy igazam volt, habár pillanatnyilag magam sem igen látom - suttogta sóhajtva, amint kezére nyugtatta fejét. És ne vitatkozzék többet velem: akármit mondana, azt a szívem már elmondta, és az eszem elvetette. Elég nehéz volt így is leküzdeni a bensőmben elsuttogott javaslatokat; a maga szájából mindez tízszerte rosszabb, és ha tudná, mekkora fájdalmat okoznak, nyomban felhagyna velük. Ha ismerné érzéseimet, még a tulajdon érzéseinek ellenére is megpróbálna rajtuk könnyíteni.
242

- Elmegyek... egy perc múlva akár, ha ez könnyít magán... és nem térek vissza SOHA! mondtam keserűen. - De ha soha többé nem találkozunk, és soha nem is remélhetjük, hogy találkozunk, bűn-e vajon, ha levélben cseréljük ki gondolatainkat? Rokon lelkek vajon nem találkozhatnak, nem egyesülhetnek-e, legyen bármi a sorsuk és helyzetük ezen a földi világon? - De igen, de igen! - kiáltott fel kitörő örömmel. - Én is gondoltam erre, Gilbert, de féltem szóba hozni, mert attól tartottam, nem értené meg a felfogásomat... s tartok tőle most is... Tartok tőle, hogy bármelyik jóakarónk azt mondaná: áltatjuk magunkat azzal a gondolattal, hogy fenntarthatjuk a szellemi kapcsolatot bármi egyébnek a reménye vagy kilátása nélkül is úgy, hogy értelmetlen nosztalgiákat és gyötrő vágyakat ne ébresztenénk, s olyan gondolatokat ne dédelgetnénk, amelyeket táplálék híján zordonul és könyörtelenül pusztulásra kellene ítélni... - Sose törődjék a jóakaróinkkal: testünket elválaszthatják, érjék be annyival; de az Isten szerelmére, legalább a lelkünket ne szakítsák el! - kiáltottam, rettegve, nehogy kötelességének tartsa ezt az utolsó vigaszt is megtagadni magunktól. - Itt nem válthatunk levelet - mondotta -, mert új tápot adnánk a megbotránkozásnak; és az volt a szándékom, hogy ha eltávozom, új hajlékom címe maradjon ismeretlen maga előtt csakúgy, mint az egész világ előtt; nem mintha kételkednék a szavában, ha megígéri, hogy nem látogat meg, de azt gondoltam, nagyobb lenne a lelki békessége, ha tudná, hogy nem látogathat meg; s minden bizonnyal könnyebben szakadhat el tőlem, ha lelki szemeivel sem látja a lakhelyemet. De figyeljen rám - mondotta, és mosolyogva felemelte az ujját, hogy útját szegje türelmetlen visszavágásomnak -: hat hónap múlva pontosan meg fogja tudni Fredericktől, hogy hol vagyok; és ha még akkor is fenntartja azt az óhaját, hogy írjon nekem, és úgy érzi, képesek leszünk pusztán gondolati, pusztán szellemi tartalmú levélváltást folytatni, ahogy testetlen lelkekhez vagy legalábbis higgadt jó barátokhoz illik, nos: írjon, és én felelek magának. - Hat hónap! - Igen, hogy mostani tüzének ideje legyen kihűlni, hogy lelkének az én lelkem iránti szerelme megméressék: igaz-e, állhatatos-e. Most pedig eleget mondtunk egymásnak. Miért ne válhatnánk el nyomban? - kiáltott fel szinte vadul, egy pillanatnyi hallgatás után, amint hirtelen felszökött székéből, és eltökélten összekulcsolta kezét. Kötelességemnek véltem, hogy haladéktalanul távozzam; közelebb léptem hát, és kinyújtottam a kezemet, mint aki búcsúzni készül - ő pedig némán megragadta. Ám a végső elválás gondolata elviselhetetlen volt mintha az utolsó csepp vér is elhagyta volna a szívemet; és lábam a padlóba gyökerezett. - És soha többé nem találkozhatunk? - suttogtam gyötrelmes fájdalommal. - Találkozunk majd a mennyben. Erre gondoljunk - mondotta reményvesztett nyugalommal Helen; szeme azonban vadul fénylett, s halotti sápadt volt az arca. - De nem így, a mostani alakunkban - tört ki belőlem önkéntelenül a válasz. - Silány vigasz, ha arra gondolok, hogy testetlen lélek formájában látom viszont magát, vagy megváltozott lényként, tökéletes és dicsteljes alakban, de nem így! És a szíve talán tökéletesen elidegenedik tőlem. - Nem, Gilbert; a mennyben tökéletes szeretet uralkodik! - Bizonyára oly tökéletes, hogy mindenfajta megkülönböztetésnek fölötte lebeg, és maga nyilván irántam sem érez több rokonszenvet, mint a körülöttünk nyüzsgő tízezernyi angyal és megszámlálhatatlan boldog lélek iránt.

243

- Akármi leszek én, ugyanolyan lesz maga is, következésképpen nem fogja bánni; s akármilyen lesz is a változás, tudjuk, hogy csak javunkra szolgálhat. - De ha annyira megváltozom, hogy többé nem imádom magát teljes szívemmel és lelkemmel, és nem szeretem jobban, mint bárki mást, már nem leszek önmagam, s ha valaha is elnyerem a mennyeknek országát, s legyek bár véghetetlenül jobb és boldogabb, mint most, földi természetem akkor sem örvendezhet az effajta megdicsőülés reményében, amelyből ő maga és legfőbb gyönyörűsége kizáratik. - Akkor tehát a maga szerelme tisztán földi természetű? - Nem; csupán feltételezem, hogy egymással sem lesz meghittebb a kapcsolatunk, mint a többiekkel. - Ha így lesz, azért lesz, mert őket szeretjük jobban, nem pedig egymást kevésbé. A nagyobb szeretet, ha kölcsönös és olyan tiszta, mint amilyen az lesz, nagyobb boldogságot ad. - Helen, maga boldogan gondol arra a lehetőségre, hogy engem elveszít az üdvösség tengerében? - Bevallom, nem; de nem tudhatjuk, hogy így lesz-e; azt pedig, igenis, tudom, hogy bánkódni azon, hogy elveszítjük a földi gyönyöröket az Ég örömeiért, olyan, mintha a földön csúszó hernyó bánná, hogy egy napon el kell hagynia a megrágcsált levelet, hogy felrepüljön, és a tiszta légben szálljon virágról virágra, tetszése szerint igyék édes mézet a kelyhükből, vagy sütkérezzék napfényes szirmaikon. Ha ezek a parányi teremtmények tudnák, minő hatalmas változás vár rájuk, bizonyára bánkódnának; s vajon nem volna-e helytelen az ilyesféle bánat? S ha magát ez a példa nem indítja meg, íme, egy másik: most gyermekek vagyunk, úgy érzünk, úgy gondolkodunk, mint a gyermekek; s amikor azt halljuk, hogy a felnőttek nem játszadoznak játékszerekkel, s hogy pajtásaink egy napon beleunnak mindama szórakozásba és foglalatosságba, amelyek ma mégoly mélységesen érdeklik őket és bennünket, akaratlanul is elszomorít a változás gondolata, fel sem tudjuk fogni, hogy növekedvén, elménk terebélyesedik, és emelkedettebb lesz, s a ma hőn szeretett tárgyakat és foglalatosságokat mi magunk fogjuk csupa semmiségnek tekinteni, s bár pajtásaink már nem szegődnek társunkul ama gyermeki időtöltésekben, az örömnek más forrásaiból isznak velünk együtt, s lelkük a lelkünkkel a mai értelmünket meghaladó, magasabb célokért, nemesebb foglalatosságokban elegyedik; ezeket azonban éppannyira élvezzük, s éppolyan jók, s ők is, mi is lényegileg ugyanazok az egyének maradunk, mint annak előtte. Gilbert, hát valóban nem lel vigasztalást abban a gondolatban, hogy ott látjuk majd egymást viszont, ahol nincs többé fájdalom és bánat, ahol nem kell többé a bűn ellen küzdenünk, ahol a lélek nem harcol már a testtel; ahol egyazon csodálatos igazságot látjuk mind a ketten, s a fény és a jóság egyazon forrásából isszuk a fennkölt és magasrendű boldogság italát... s ez a forrás ama Lény, kit mindketten a szent buzgalomnak egyazon hevével imádunk, s ahol mind a szegények, mind a boldogok isteni vonzalommal szeretnek? Mert ha nem lel benne vigaszt, akkor ne írjon nekem soha! - De igen, Helen! Csak a hitem el ne hagyjon. - Nos akkor - mondotta -, míg erős bennünk ez a reménység... - ...váljunk el! - feleltem én. - Ne féljen, nem kell több fájdalmas erőfeszítést tennie, hogy elbocsásson: megyek azonnal; de előbb... Kérésemet nem foglaltam szavakba: ösztönösen megértette, s ezúttal ő is engedett - de túlzás is kérésről vagy beleegyezésről beszélnem: a pillanat hatása volt, melynek nem állhatott ellent egyikünk sem. Az egyik másodpercben még ott álltam, és a szemébe néztem, a következőben már a szívemhez szorítottam, s valósággal összeforrtunk az ölelésben, amelyet sem testi, sem
244

lelki hatalom szét nem téphetett. Ő csak annyit suttogott: - Isten áldja! - és: - Menjen... menjen! -, ám eközben oly szorosan ölelt, hogy csak erőszakkal engedelmeskedhettem volna neki. Nagy sokára mégis, hősies erőfeszítéssel, elszakadtunk egymástól, s én kirohantam a házból. Emlékezetemben zavaros a kép, ahogy a kis Arthur elém szalad a kertben, én azonban átszökkenek a falon, hogy elkerüljem - azután rohanok lefelé a lejtős mezőn, átvetem magam az utamba kerülő kőkerítéseken, sövényeken, míg el nem jutok az ódon udvarház látótávolából a domb tövébe; majd a keserű könnyek és jajszavak közt töltött hosszú órák, mélabús merengések a magányos völgyben, fülemben az örök muzsikaszó: a nyugati szél zörgeti odafent a fák lombját, csacsogva csobog köves partja közt a patak - s az én szemem többnyire üresen mered a sötétlő, foltos árnyékra, mely nyughatatlanul játszik lábamnál a viruló nyári fű fölött, s olykor-olykor egy-egy hulló levél is odaszáll, és beáll a táncba, hanem az én szívem odafent van a dombon, abban a sötét szobában, ahol ő zokog kétségbeesett magányban - ő, akit nem vigasztalhatok, akit nem láthatok viszont, míg mindkettőnket le nem győznek az évek vagy a szenvedés, és lelkünket ki nem szakajtják e romlandó porhüvelyből. Keveset végeztem aznap, gondolhatod. A gazdaság a béresekre maradt, a béresek pedig magukra. Egyetlen kötelességet azonban nem hanyagolhattam el: nem feledtem Frederick Lawrence elleni támadásomat; fel kell keresnem, hogy mentsem magamat szerencsétlen tettemért. Szívesen halasztottam volna másnapra; de mi lesz, ha közben elárul a húgának? Nem, nem, még ma a bocsánatát kell kérnem, és rimánkodnom, hogy legyen elnéző irántam, ha mindenáron le kell lepleznie. Hanem azért elhalasztottam estélig, mire némiképp lehiggadtam, s amikor - ó, csudásan konok emberi természet! - tétova reménység halovány csírája kelt a lelkemben; az elhangzottak után nem akartam ezt a kis csírát nevelni, bátorítani, de csak lappangjon ott egy darabig, nem bántom, ha nem is gyámolítom, míg meg nem tanulok nélküle élni. Megérkeztem Woodfordba, a fiatal földesúr házába, de nem csekély nehézséggel sikerült csak elébe jutnom. Az inas, aki ajtót nyitott, közölte, hogy a gazdája nagyon beteg, és nemigen hiszi, hogy fogadhat. Én azonban nem hagytam magamat. Nyugodtan megvártam az előcsarnokban, míg bejelentenek, és szentül eltökéltem, hogy nem fogadom el a tagadó választ. Pedig olyan volt, amit vártam - udvarias közlés, miszerint Mr. Lawrence senkit sem fogadhat; lázas, és senki sem zavarhatja. - Nem fogom sokáig zavarni - mondtam -, de beszélnem kell vele egy pillanatig, halaszthatatlanul fontos dologban. - Megmondom, uram - válaszolt az inas. Én pedig beljebb léptem, és követtem az inast egészen annak a szobának az ajtajáig, ahol a gazdája volt - mert nyilván nem volt ágyban. A következő válasz az volt, hogy Mr. Lawrence reméli: leszek olyan szíves, és üzenetet vagy levelet hagyok az inasnál, ő ugyanis pillanatnyilag nem tud ügyeivel foglalkozni. - Ha magával beszél, beszélhet velem is - mondtam én, s ellépve a kővé vált inas mellett, hangosan kopogtattam az ajtón, beléptem, és becsuktam magam mögött. Tágas és szépen bútorozott szobába kerültem - igen lakályos volt ahhoz képest, hogy agglegény a lakója. Vidám, vörös tűz égett a fényes rács mögött; immár henyeséghez és kényelmes élethez szokott, kivénhedt agár melegedett a kandalló előtt egy vastag, puha szőnyegen, amelynek a sarkán, a kerevet mellett egy szép fiatal spániel ült, és sóvárogva nézett fel a gazdájára, talán engedélyért rimánkodott, hogy megoszthassa fekhelyét, vagy talán csak cirógatást várt a kezétől és egy kedves szót az ajkáról. Maga a beteg igen romantikus látványt nyújtott, ahogy ott hevert elegáns köntösében, homloka átkötve selyemkeszkenővel. Rendszerint sápadt arca most lázas

245

volt és vörös; szemét félig lehunyta, míg csak tudatára nem ébredt jelenlétemnek - akkor bezzeg tágra nyitotta -, fél keze ernyedten csüggött a kerevet támlájáról, s egy kis könyvecskét tartott, amellyel, úgy tűnt, hasztalan igyekezett elűzni a hosszú órák unalmát. Méltatlankodó meglepetésében azonban elejtette, amikor beljebb léptem a szobába, és megálltam előtte a szőnyegen. Felemelkedett párnáin, s rám vetett pillantásában ideges elszörnyedés, harag és csodálkozás elegyedett. - Mr. Markham, ezt igazán nem vártam! - mondotta, és eközben kifutott a vér az arcából. - Tudom - feleltem -, de hallgasson egy percig, és elmondom, miért jöttem. - Meggondolatlanul egy-két lépést közeledtem hozzá. Összerezzent közeledésemre, arca irtózást és ösztönös félelmet tükrözött, s ez igen kevéssé enyhítette iránta való érzéseimet. De azért hátraléptem. - Rövidre fogja a mondanivalóját - szólt, és a mellette levő asztalkán álló ezüstcsengettyűhöz nyúlt -, mert kénytelen leszek segítséget hívni. Nem vagyok olyan állapotban, hogy el tudnám viselni bestiális viselkedését, sőt a jelenlétét sem. - S való igaz: fakó homlokán kiütött a verejték, és megült rajta, mint a harmat. Ez a fogadtatás aligha csökkentette kellemetlen feladatom nehézségeit. De valahogyan mégiscsak el kell végeznem: fejest ugrottam hát, és evickéltem, ahogy tudtam. - Az az igazság, Lawrence - mondtam -, hogy mostanában nem viselkedtem valami tisztességesen magával, kivált a legutóbbi alkalommal, s azért jöttem... nos, egyszóval, hogy kifejezzem sajnálatomat a történtekért, és a bocsánatát kérjem. Ha nem akar megbocsátani - tettem hozzá sietve, mert sehogy sem tetszett az arckifejezése -, az sem számít, én mindenesetre megtettem a kötelességemet. - Mi sem könnyebb ennél - felelte ő halvány mosollyal, ami már-már gúnyos vigyornak is beillett -, előbb gyalázza a barátját, azután fejbe kólintja minden néven nevezhető ok nélkül, majd beismeri, hogy a viselkedése nem volt egészen tisztességes, de nem számít, barátja megbocsát-e vagy sem. - Azt elfelejtettem megmondani, hogy félreértés következtében történt - dörmögtem. - Szép, szabályos mentegetőzést vágtam volna ki, de maga kihozott a sodromból ezzel a... Nos, alighanem én tehetek róla. Nem tudtam, hogy maga Mrs. Graham bátyja, s láttam és hallottam egyet-mást az iránta tanúsított viselkedésében, ami kellemetlen gyanút ébreszthetett... hadd mondjam meg: ha maga egy kicsit nyíltabb, őszintébb, könnyen megelőzhette volna... végül pedig történetesen meghallottam kettejük beszélgetéséből valamit, és abból arra következtettem, hogy joggal gyűlölöm magát. - Honnan tudta meg, hogy a bátyja vagyok? - kérdezte némi aggodalommal. - Tőle magától. Mindent elmondott. Tudta, hogy megbízhatik bennem. De emiatt nem kell aggódnia, Mr. Lawrence, mert ma láttam őt utoljára! - Utoljára?! Hát elutazott? - Nem, de elbúcsúzott tőlem; én pedig megígértem, hogy soha többé nem megyek a ház közelébe, amíg ott lakik. - Már-már felhördültem a keserves gondolatok hatására, melyeket ez a mondat ébresztett. De csak ökölbe szorítottam a kezemet, és dobbantottam a szőnyegen. Társam azonban szemmel láthatólag megkönnyebbült.

246

- Nagyon jól tette! - szólt helyeslően, s arca szinte napfényesre derült. - Ami pedig a félreértést illeti, sajnálom mindkettőnk érdekében, hogy megtörtént. Talán meg tudja bocsátani, hogy nem voltam eléggé őszinte, s emlékezzék, a sérelmet egy kissé enyhítendő, hogy mostanában mily kevéssé bátorított fel baráti és bizalmas közlésekre. - Igen, igen, emlékszem mindenre: senki sem hibáztathat jobban, mint amennyire én kárhoztatom magamat, de senki nem is bánhatná őszintébben bestiális viselkedése eredményét, ahogy maga találóan nevezte. - Ne is gondoljon rá - mondta, és halványan elmosolyodott. - Felejtsük el, hogy milyen kellemetlen szavakat vágtunk egymáshoz csakúgy, mint a tetteket, és bízzunk a feledésre mindent, amit okunk volna bánni. Hajlandó megszorítani a kezemet... vagy inkább nem? Kinyújtott keze reszketett gyengeségében, és lehullott, mielőtt még megfoghattam volna; derekasan megszorítottam, de nem volt ereje viszonozni. - Milyen száraz és forró a keze, Lawrence - mondtam. - Csakugyan beteg; és ezzel a sok beszéddel még jobban kimerítem. - Ó, semmiség; csak megfáztam az esőben. - Az is az én lelkemet terheli. - Ne beszéljünk róla... De mondja, említette ezt az ügyet a húgomnak? - Az igazat megvallva, nem volt hozzá bátorságom; de ha elmondja neki, legyen szíves, mondja meg azt is, hogy mélységesen bánom, és... - Sose féljen! Nem lesz magáról egy rossz szavam sem, amíg csak megtartja dicséretes elhatározását, és távol marad tőle. Tehát a maga tudta szerint Helen nem hallott a betegségemről? - Nem hiszem. - Ennek örülök, mert szüntelenül az aggaszt, hogy valaki még azt találja mesélni neki, hogy haldoklom, vagy gyógyíthatatlanul megbetegedtem, és akkor ő vagy elkeseredik, mert nem hallhat felőlem, és nem segíthet rajtam, vagy elköveti azt az őrültséget, hogy meglátogat. Valahogyan ki kell módolnom, hogy tudassam a dologról - folytatta elgondolkodva -, még mielőtt valami efféle história jutna a fülébe. Sokan vinnének neki örömest ilyen hírt, csak hogy lássák: hogyan fogadja; s akkor újabb rágalmaknak tenné ki magát. - Bárcsak elmondtam volna - szóltam. - Ha nem ellenkeznék adott szavammal, szívesen elmondanám neki. - A világért sem! Ilyesmiről nem is álmodom; de ha írnék egy rövidke levelet... magát nem említeném, Markham, csak néhány szóval beszámolnék a betegségemről, hogy mentsem távolmaradásomat, őt pedig figyelmeztessem: ne üljön fel az eltúlzott híreszteléseknek, s elváltoztatott írással címezném meg: megtenné, hogy útközben bedobja a postahivatalba? Ezt az ügyet nem merem a cselédekre bízni. Szívesen beleegyeztem, s nyomban hoztam is az íróládáját. Nem is kellett a kézírását elváltoztatnia, mert szegény ember alig-alig tudott olvashatóan írni. A levél elkészült, s úgy véltem, ideje elbúcsúznom. Megkérdeztem, volna-e bármi, amit megtehetnék szenvedésének enyhítésére és az általam okozott sérelem orvoslására. - Nem - felelte Lawrence -, máris sokat tett ennek érdekében; többet tett értem, mint akár a legügyesebb orvos, mert két nagy gond terhét levette rólam; a húgom miatti aggodalmat meg a maga miatti bánkódást, mert alighanem ez a kettő kínzott meg annyira, hogy felszökött a
247

lázam; s azt hiszem, hogy most már hamarosan meggyógyulok. Még valamit tehet értem: olykor-olykor látogasson meg... mert tudja, nagyon magányos vagyok. Ígérem, többé nem fogják megakadályozni, hogy belépjen. Megfogadtam, hogy teljesítem a kérését, és szívélyes kézfogással elváltunk. Hazafelé menet feladtam a levelet, férfiasan ellenállva a kísértésnek, hogy hozzáfűzzek egy-két szót a magam nevében is.

248

NEGYVENHATODIK FEJEZET Erős kísértés fogott el olykor, hogy anyámat és húgomat felvilágosítsam a wildfelli udvarház megrágalmazott bérlőjének való személyét és körülményeit illetően, s eleinte igencsak sajnáltam, hogy elmulasztottam ehhez a hölgy beleegyezését kérni; alaposabb megfontolás után azonban úgy véltem, ha a tudomásukra jutna mindez, nem maradna sokáig titokban Millwardék és Wilsonék előtt sem, Eliza Millward természetének ismeretében pedig aligha kételkedhettem, hogy mihelyt kezébe kapja a történet kulcsát, hamarosan kimódolja, miképpen értesíthetné Mr. Huntingdont feleségének menedékhelyéről. Ki akartam hát böjtölni e keserves hat hónapot, s azután, ha a szökevény új otthonra lel, s írnom szabad neki, engedelmét kérem majd, hadd tisztázzam a nevét a gyalázatos rágalmaktól; pillanatnyilag be kellett érnem azzal a kijelentéssel: tudom, hogy hamisak, s egyszer majd be is bizonyítom mindazoknak szégyenére, akik most kígyót-békát kiáltanak rá. Nem hiszem, hogy bárki is hitelt adott a szavamnak, de hamarosan megtanulták: jó lesz óvakodni attól, hogy egy rossz szót is szóljanak rá, vagy akár a nevét említsék a jelenlétemben. A boldogtalan hölgy csábereje úgy megszédített, vélték, hogy eltökélt szándékom a józan ész ellenében is támogatni; én pedig elviselhetetlenül mogorva és embergyűlölő hangulatba kerültem attól a tudattól, hogy akivel csak találkozom, mindenki méltatlan gondolatokat táplál az állítólagos Mrs. Graham felől, s ha merné, ki is mondaná. Szegény anyámat egészen elkeserítettem, de nem tehettem róla - legalábbis úgy véltem, habár néha elfogott a lelkiismeret-furdalás, amiért nem teljesítem iránta való kötelességemet, s igyekeztem megjavulni, mely igyekezetemet némi siker koronázta; sőt, iránta való viselkedésem emberségesebb volt, mint mindenki más iránt, Mr. Lawrence kivételével. Rose és Fergus általában került; jobb is volt, mert nem voltam nekik való társaság, ők se nekem a jelenlegi körülmények között. Mrs. Huntingdon búcsúvételünk után csak jó két hónappal hagyta el a wildfelli udvarházat. A közbülső időben többé nem jött el a templomba, én pedig nem mentem a ház közelébe; ottlétére csak a bátyja kurta feleleteiből következtethettem, amelyeket a rá vonatkozó gyakori és tüzetes érdeklődésemre adott. Lawrence betegsége és lábadozása idején kitartó és figyelmes látogatója voltam, nemcsak azért, mert szívemen viseltem a javulását, fel akartam vidítani, és amennyire lehet, jóvátenni korábbi „bestialitásomat”, hanem azért is, mert egyre fokozódó rokonszenvet éreztem iránta, és mind nagyobb élvezetet leltem a társaságában - részben mert ő is szívélyesebb volt irántam, de főképp imádott Helenemhez fűződő vérségi és érzelmi kapcsolata miatt. Ez okból sokkal jobban megszerettem, mint amennyire mutattam; és titkos örömömet leltem benne, ha megszoríthattam azokat a karcsú, fehér ujjakat, amelyek férfi létére is oly csodálatosan hasonlítottak a húgáéhoz, ha figyelhettem világos bőrű, halvány arcának futó változásait, hallgathattam hangja lejtését, s hasonlatosságokra lelhettem, amelyeket érthetetlen módon nem vettem észre azelőtt. Olykor kis híján kihozott a béketűrésből, mert szemmel láthatólag vonakodott velem a húgáról beszélni, bár nem volt kétséges előttem, hogy csupán a jóindulat vezérli; nem akarja, hogy emlékezzem rá. Lábadozása lassúbb volt, mint remélte: csak két héttel kibékülésünk után tudott újra lóra szállni; s ereje visszatértével első útja a wildfelli udvarházhoz vezetett: este lovagolt át, hogy meglátogassa húgát. Kockázatos vállalkozás volt mind a kettejük számára, de Lawrence szükségesnek vélte, hogy tanácskozzék húgával tervezett távozásáról, s hogy megnyugtassa a miatta érzett aggodalmában; a látogatásról az ódon udvarház lakóin kívül csak én tudtam; és nem is származott más baj belőle, csak az, hogy Lawrence némileg visszaesett; s azt hiszem, még nekem sem akarta volna említeni, mert amikor másnap meglátogattam, és megjegyeztem:

249

nincs olyan jól, mint kellene, csupán azt válaszolta, hogy meghűlt, mert sokáig volt kint az este. - Sose fogja tudni meglátogatni a húgát, ha nem vigyáz magára - vetettem oda sajnálkozás helyett, mert kissé bosszantott a dolog Helen miatt. - Már meglátogattam - mondta csöndesen. - Meglátogatta? - kiáltottam fel meglepetésemben. - Igen. - Ezután elmondta, miféle megfontolások kényszerítették erre a vállalkozásra, és milyen óvatosan hajtotta végre. - És hogy van ő? - kérdeztem izgatottan. - Mint rendesen - hangzott a kurta, bár szomorú válasz. - Mint rendesen... vagyis minden, csak nem boldog, és az egészsége sincs rendben? - Nem kifejezetten beteg - válaszolta -, és hamarosan visszatér majd a lelki egyensúlya is, efelől nincs kétségem, de ennyi megpróbáltatás sok volt neki. Milyen fenyegetők azok a felhők - folytatta Lawrence, és az ablak felé fordult. - Estig még alighanem zivatart is kapunk, pedig épp most rakják asztagba a gabonámat. A magáét már betakarították? - Nem. És mondja, Lawrence, ő... a húga említett engem? - Megkérdezte, hogy láttam-e mostanában. - És mit mondott még? - Nem tudom idézni minden szavát - felelte kis mosollyal -, mert sokat beszélgettünk, habár rövid ideig maradtam ott; beszélgetésünk azonban főleg az ő tervezett távozása körül forgott, bár én kérve kértem, halassza el, míg jobban a segítségére nem lehetek, hogy másik hajlékot találjon. - De rólam nem mondott többet? - Nem sokat beszélt magáról, Markham. Nem is bátorítottam volna erre, még ha akart volna is; szerencsére azonban nem akart. Röviden kérdezősködött magáról, és szemmel láthatólag beérte kurta válaszaimmal, amiben bölcsebbnek mutatkozott, mint a barátja; elmondhatom továbbá azt is, hogy a húgom sokkal jobban fél attól, hogy netán maga túlságosan sokat foglalkozik vele, mint attól, hogy el találja felejteni. - Igaza van. - De maga alighanem épp az ellenkezőjétől tart vele kapcsolatban. - Nem; egyáltalán nem: azt szeretném, hogy boldog legyen, de... azt azért mégsem, hogy el is felejtsen. Ő is tudja: lehetetlenség, hogy én elfeledjem, s igaza van, ha azt kívánja: ne emlékezzem rá túl erősen. Én sem óhajtanám, hogy túlságosan bánkódjon utánam, bár alig hihetem, hogy boldogtalan lehet miattam, mert tudom, nem is érdemlem, legfeljebb azért, ahogyan iránta érzek. - Egyikőjük sem éri meg, hogy a másiknak a szíve összetörjön érte, sem a sóhajokat, könnyeket, búbánatos gondolatokat, amelyeket eddig, és attól tartok, ezután is egymásra pazarolnak; jelenleg azonban alighanem mindketten jóval többet tartanak a másikról, mint amit az megérdemel; a húgom érzései természetesen éppoly hevesek, mint az önéi, és alighanem állhatatosabbak; neki azonban megvan a józan esze és a lelkiereje, hogy küzdjön

250

ellenük; s bízom benne, hogy addig nem is nyugszik, amíg a gondolatai tökéletesen el nem szakadnak... - és tétovázva elhallgatott. - ...tőlem - fejeztem be. - Szeretném, ha maga is megpróbálná ugyanezt - folytatta Lawrence. - Ő mondta, hogy ezt szeretné? - Nem; a kérdés szóba sem került közöttünk; nem volt rá szükség, mert semmiféle kétségem nem volt afelől, hogy ez az eltökélt szándéka. - Hogy elfelejtsen? - Igen, Markham. Miért ne? - Nos, legyen! - Mindössze ennyi volt a hallható válaszom; de magamban így feleltem: „Nem, Lawrence, ebben téved: ő nem tökélte el, hogy elfelejt. Bűn volna feledni azt, aki oly mélyen és szívből imádja őt, aki oly tökéletesen méltányolja kiváló tulajdonságait, úgy együtt érez minden gondolatával, mint én; és bűn volna az is, ha én - ha már egyszer megismertem és megszerettem - most elfelejteném Istennek ezt a csodálatos, mennyei teremtményét.” De többet nem szóltam erről a tárgyról. Nyomban új beszédtémát kerestem, s hamarosan elbúcsúztam tőle a szokásosnál kevésbé szívélyesen. Nem volt talán jogom, hogy nehezteljek rá, de nehezteltem mégis. Alig egy héttel ezután találkoztam vele. Wilsonéktól tért éppen haza; s most elhatároztam, hogy jó szolgálatot teszek neki, még ha az érzései megsínylik is, s megkockáztatom azt is, hogy kihívom nemtetszését, mint gyakorta jut osztályrészéül a kellemetlen hírek hordozójának vagy a kéretlen tanácsadónak. Kérlek, hidd el: nem a megtorlás vágya irányított a tőle nemrégiben elszenvedett bosszúságokért, s nem is holmi ellenséges érzés Wilson kisasszony iránt - egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy ilyen nő legyen Mrs. Huntingdon sógornője, aztán meg sem Lawrence, sem a húga miatt nem tudtam megbékélni a gondolattal, hogy az előbbit hozzá ennyire méltatlan frigyre vegyék rá csendes otthonába oly végképp nem illő élettárs oldalán. Azt hiszem, benne magában is motoszkált valami gyanú; de annyira tapasztalatlan volt, a hölgy pedig - kétségtelen vonzóerejével - oly ügyesen szította benne az érdeklődést, hogy a gyanú nemigen verhetett benne gyökeret; s tétova határozatlansága, mely mind ez ideig megóvta attól, hogy nyíltan szerelmet valljon, csupán a hölgy társadalmi helyzetének, kiváltképp pedig az édesanyjának volt köszönhető, akit Lawrence nem szenvedhetett. Ha távolabb laktak volna, talán túltette volna magát ezen az akadályon, de Woodfordtól alig két-három mérföldnyire - ez azért súlyosabban esett a latba. - Wilsonéknál járt, Lawrence - mondottam, ahogy a pónija mellett lépkedtem. - Igen - felelte, és kissé elfordította arcát -, úgy véltem, az udvariasság arra kötelez, hogy megragadjam az első alkalmat, amikor szíves figyelmüket viszonozhatom, hisz egész betegségem alatt nagy gonddal és érdeklődéssel viseltettek irántam. - Ez mind Wilson kisasszony műve volt. - S ha az - viszonozta, észrevehetően elvörösödve -, ez vajon ok arra, hogy ne viszonozzam megfelelőképpen? - Ok arra, hogy ne viszonozza úgy, ahogyan ő elvárná. - Hagyjuk ezt a témát, nagyon kérem - mondotta ő nyilvánvaló nemtetszéssel.

251

- Nem, Lawrence, engedelmével még maradjunk ennél egy darabig; s ha már benne vagyunk, hadd mondjak magának valamit, amit vagy elhisz, vagy sem, ahogy tetszik, csak arra kérem, ne feledje, hogy nem szokásom valótlant állítani, s hogy jelen esetben semmiféle okom nem lehet arra, hogy meghamisítsam a valóságot... - Nos, Markham, miről van szó tehát? - Wilson kisasszony gyűlöli az ön húgát. Talán természetes, ha a rokonságot nem ismerve, némi ellenérzéssel viseltetik iránta, de egy derék vagy szeretetre méltó nő képtelen volna olyan keserű, hidegvérűen számító rosszindulatot táplálni vélt vetélytársnője iránt, mint amilyet nála megfigyeltem. - Markham! - Igen... és szentül hiszem, hogy Eliza Millward és ő, ha nem a kútfői a széltében terjesztett rágalmaknak, legalábbis eltökélt táplálói és terjesztői. Wilson kisasszony természetesen nem akarta a maga nevét belekeverni a dologba, de örömét lelte és leli ma is abban, hogy bemocskolhatja az ön húgának hírnevét, amennyire csak tőle telik, anélkül, hogy nyíltan felfedné rossz szándékát. - Lehetetlen - szakított félbe Lawrence. Arca a felháborodás hevében égett. - Nos, mivel bizonyítani nem tudom, be kell érnem azzal a kijelentéssel, hogy legjobb meggyőződésem szerint így van; mivel azonban vélhetőleg nem szívesen venné el Wilson kisasszonyt, amennyiben így volna, helyesen teszi, ha óvatos lesz, míg csak az ellenkezőjéről meg nem bizonyosodik. - Egy szóval sem mondtam magának, Markham, hogy nőül akarom venni Wilson kisasszony mondotta gőgösen. - Nem, de akár akarja, akár nem, ő nőül akar menni magához. - Ezt mondta magának? - Nem; de... - Akkor nincs joga ilyen kijelentést tenni vele kapcsolatban. - Kissé gyorsabb iramra ösztökélte póniját, én azonban a ló sörényére tettem a kezem, mert elhatároztam, nem engedem, hogy Lawrence faképnél hagyjon. - Egy pillanatig várjon, Lawrence, hadd magyarázzam meg, mire gondolok; és ne legyen annyira... nem is tudom, milyennek nevezzem... annyira megközelíthetetlen. Tudom, hogy vélekedik Jane Wilsonról; és bizonyos vagyok benne, hogy a véleménye téves. Ön úgy véli, Wilson kisasszony elbűvölő, elegáns, értelmes és kifinomult teremtés; nincs tudatában, hogy valójában önző, hideg szívű, becsvágyó, ravasz, sekélyes... - Elég, Markham, elég. - Nem; hadd fejezzem be... nem tudja, hogy ha nőül veszi, az otthona örömtelen lesz és vigasztalan; s belerokkanna, mikor rájön, hogy olyasvalakihez kötötte a sorsát, aki tökéletesen alkalmatlan rá, hogy osztozzék az ön ízlésében, érzéseiben, gondolataiban, aki teljesen híjával van az értelemnek, a jóérzésnek, az igaz lelki nemességnek. - Befejezte? - kérdezte nyugodtan. - Igen: tudom, most gyűlöl a tolakodásomért, de nem bánom, ha sikerült ezzel megóvnom magát ettől a fatális tévedéstől.

252

- Örvendek, hogy már sikerült legyőznie vagy felednie a tulajdon keserveit - viszonozta igencsak fagyos mosollyal -, olyannyira, hogy behatóan tudja tanulmányozni a mások ügyeit, és szükségtelenül terheli magát jövendő életük képzelt vagy lehetséges megpróbáltatásaival. Ismét kissé hűvösen búcsúztunk; de a barátságunk még ekkor sem szűnt meg; jó szándékú figyelmeztetésem pedig - bár körültekintőbben is megfogalmazhattam volna, és hálásabb fogadtatásban is részesülhetett volna - nem volt teljesen eredménytelen: Lawrence többé nem látogatta meg Wilsonékat, s ha későbbi beszélgetéseinkben többé nem említette is előttem Wilson kisasszony nevét, mint ahogy én sem - okom van hinni, hogy szavaimat fontolóra vette, s ha leplezetten is, de buzgón igyekezett más forrásokból tájékozódni a szép hölgy felől, titkon összehasonlította az általam festett jellemképet a tulajdon megfigyeléseivel meg azzal, amit másoktól hallott, s végül arra a következtetésre jutott, hogy mindent megfontolva, jobb lesz, ha a hölgy továbbra is megmarad Wilson kisasszonynak Ryecote-majorban, mintha átváltozna Mrs. Lawrence-szé, a woodfordi kastély úrnőjévé. Hiszem továbbá, hogy hamarosan már titkolt elképedéssel szemlélte tulajdon korábbi vonzalmát, és hálát mondott magának szerencsés megmeneküléséért: mert sosem vallotta meg nyíltan, s egyetlen szóval sem utalt arra, hogy miféle részem volt a megmenekülésében - de annak, aki olyan jól ismeri őt, mint én, ez egy cseppet sem volt meglepő. Ami pedig Jane Wilsont illeti: nos, természetesen keserű csalódást érzett, amiért régi hódolója egyszer csak elhanyagolta, majd végül elhagyta. Vétkeztem talán azzal, hogy meghiúsítottam dédelgetett reményeit? Nem hiszem; s annyi bizonyos, hogy a lelkiismeretem mind a mai napig nem vádol semmiféle gonosz szándékkal ebben a dologban.

253

NEGYVENHETEDIK FEJEZET November elején, egy délelőtt épp hivatalos levelekkel foglalatoskodtam, amikor nem sokkal reggeli után Eliza Millward látogatta meg a húgomat. Rose nem haragudott a kis kígyóra, mint én, és meghitt barátságuk a régi maradt. Eliza érkezésekor azonban nem volt más a szobában, csak Fergus és jómagam, anyám és húgom pedig kinn, a háztartás dolgaiban szorgoskodtak; én azonban nem óhajtottam magamat a szórakoztatásának szentelni, ha más mégoly nagy hajlandóságot is érzett volna erre; csupán közönyös üdvözléssel, néhány udvarias szóval tiszteltem meg, aztán tovább írtam, s az öcsémre bíztam: legyen ő gálánsabb, ha akar. Eliza azonban engem óhajtott ugratni. - Mennyire örülök, hogy itthon találom, Mr. Markham! - szólt alattomosan rosszindulatú mosollyal. - Mostanában oly ritkán látom, hisz sohasem jön el a paplakba. Papa már egészen meg van sértve, mondhatom - tette hozzá hamiskásan, és szemtelen kacagással nézett fel rám, miközben letelepedett; félig az íróládám mellé, félig elébe, az asztal sarkához. - Mostanában igen sok a dolgom - mondtam, de fel sem pillantottam a levélből. - Csakugyan?! Valaki pedig azt mondta, hogy különösképpen elhanyagolja az ügyeit az utóbbi hónapokban. - Akkor valaki tévedett, mivel kiváltképp az utóbbi két hónapban nagyon is sokat és szorgalmasan dolgoztam. - Persze a munka a legjobb orvosság a lelki nyavalyákra; s elnézését kérem, Mr. Markham, de egyáltalán nincs jó színben, és minden arra vall, hogy mostanában igen rossz a hangulata, és sok a gondja. Már-már azt hinném, hogy titkos bánat emészti. Régebben - fűzte hozzá félénken - megkérdeztem volna, mi bántja, s hogy mivel segíthetnék magán, de ma már nem merem. - Roppant kedves, Eliza kisasszony. Ha eszembe jut valami, amivel segíthetne rajtam, bátorkodom majd megemlíteni. - Feltétlenül tegye meg! Ugye, ne is próbáljam kitalálni, mi bántja? - Semmi szükség találgatásra, mert megmondom egyenesen. Pillanatnyilag a legjobban az bánt, hogy egy ifjú hölgy ül mellettem, és nem hagyja, hogy megírjam a levelemet, s utána visszatérjek a napi munkámhoz. Mielőtt válaszolhatott volna e lovagiatlan szavakra, Rose lépett a szobába; Eliza kisasszony felkelt az üdvözlésére, majd a tűz mellé telepedtek, ahol már ott állt az a lusta fickó, Fergus, hátát a kandalló sarkának vetve, lábát keresztbe rakta, kezét térdnadrágja zsebébe dugta. - Nos, Rose, hadd meséljek valami érdekeset neked... Remélem, nem hallottad még, mert mindegy, hogy az újság jó, rossz vagy közömbös, az ember szereti elsőnek elmondani... arról a szerencsétlen Mrs. Grahamről... - Pssszt! - susogta jelentőségteljes komolysággal Fergus. - Nem szoktuk emlegetni; ki sem mondjuk a nevét. - Felpillantva észrevettem, hogy rám sandít, ujját pedig a homlokára szegzi; majd szánakozóan ingatva fejét, az ifjú hölgyre kacsint, és ezt suttogja: - Megszállottság... de ne is beszéljünk róla... Nincs semmi más baja, csak ez. - Sajnálnám, ha megbántanám bárkinek az érzéseit - viszonozta fojtott hangon az ifjú hölgy -, akkor talán majd máskor.
254

- Mondja csak bátran, Eliza kisasszony - szóltam, nem méltatva figyelemre öcsém bohóckodását -, nyugodtan elmondhat előttem bármit. - Nos, talán már tudják - kezdte -, hogy Mrs. Graham férje valójában nem halt meg, hanem hogy ő elszökött tőle? - Összerezzentem; éreztem, hogy kigyúl az arcom; de a levelem fölé hajoltam, és összehajtogattam, miközben Eliza folytatta. - De azt talán még nem tudják, hogy visszatért hozzá, és újra szent a béke közöttük? Gondolják csak meg - folytatta, és a zavart Rose-hoz fordult -, micsoda ostoba fickó lehet az a férfi! - Kitől szerezte ezt az értesülést, Eliza kisasszony? - kérdeztem, megelőzve húgom felkiáltását. - Megbízható forrásból, uram. - Kitől, ha szabad kérdeznem? - Egy woodfordi cselédtől. - Nem is tudtam, hogy ilyen meghitt viszonyban van Mr. Lawrence személyzetével. - Nem magától az illetőtől hallottam; a mi Sarah szobaleányunknak mondta bizalmasan, Sarah pedig elmesélte nekem. - Bizalmasan, ugyebár; kegyed pedig bizalmasan elmeséli nekünk; de én annyit mondhatok kegyednek, hogy a történet akkor is sántít, és alighanem a fele sem igaz. Szavaim közben lepecsételtem és megcímeztem levelemet, nem éppen a legbiztosabb kézzel, akármennyire igyekeztem is megőrizni nyugalmamat, akármennyire biztos voltam benne, hogy a történet nem igaz - hogy az állítólagos Mrs. Graham egész bizonyosan nem ment vissza a maga jószántából a férjéhez, és nem is álmodik kibékülésről. Valószínűleg az történt, hogy elment, és a pletykás cseléd, aki nem tudta, mi történt vele, feltételezte, hogy így áll a dolog, a mi szép látogatónk pedig már mint bizonyosságot adta tovább, és boldogan élt az alkalommal, hogy meggyötörhet. De mégis lehetséges... éppen csak lehetséges, hogy valaki elárulta Helent, és elvitték - erővel. Eltökéltem, hogy megtudom a legrosszabbat is; sietősen zsebre tettem két levelemet, motyogtam valamit, hogy lekésem a postát, kimentem a szobából, az udvarra rohantam, és a lovászt szólítottam. Nem lévén ott senki, magam vonszoltam ki lovamat az istállóból, hátára csatoltam a nyerget, felpattantam rá, és Woodfordba nyargaltam. A ház urát a parkban találtam; gondolataiba merülve sétált fel-alá. - Elment a húga? - volt első szavam, amikor a kezét megragadtam, ahelyett, hogy a hogyléte felől tudakozódtam volna. - Igen, elment - hangzott a válasza oly nyugodt hangon, hogy rettegésem menten alábbhagyott. - Ugyebár nem szabad tudnom, hol van? - kérdeztem, miközben leszálltam a lóról, és a kantárt egy kertész kezébe adtam - ő volt az egyetlen cseléd hallótávolságban, az avart gereblyézte a pázsiton, s őt hívta a gazdája, hogy vigye be lovamat az istállóba. Társam komolyan karon fogott, elvezetett a kert felé, s így válaszolt kérdésemre: - A grassdale-i kastélyban van, ... megyében. - Hol?! - kiáltottam fel, és görcsösen megrázkódtam. - A grassdale-i kastélyban. - Hogy történt?... - hördültem fel. - Ki árulta el?

255

- A maga jószántából ment oda. - Lehetetlen, Lawrence! Nem lehetett olyan őrült! - kiáltottam fel, hevesen megragadtam a karját, mintha arra akarnám kényszeríteni: vonja vissza a gyűlöletes szavakat. - Pedig úgy történt - állította éppoly komolyan, mint az imént -, és nem ok nélkül - folytatta, és szelíden kiszabadította karját a markomból. - Mr. Huntingdon beteg. - És ő odament, hogy ápolja? - Igen. - A bolond! - tört ki belőlem önkéntelenül a kiáltás, Lawrence pedig szemrehányóan felnézett. - Talán haldoklik? - Nem hiszem, Markham. - És még hány ápolónője van? Hány hölgy van még ott, hogy gondját viselje? - Egy sem. Egyedül volt, másképp a húgom nem ment volna oda. - Ó, az ördög!... De hisz ez elviselhetetlen! - Micsoda? Hogy Huntingdon egyedül van? Meg sem próbáltam válaszolni, mert nem voltam bizonyos afelől, vajon ez a körülmény nem fokozza-e elkeseredettségemet. Néma gyötrelemben jártam fel-alá, kezemet homlokomra szorítottam; majd megtorpantam, társamhoz fordultam, és türelmetlenül felkiáltottam: - Miért kellett ilyen őrültséget cselekednie? Micsoda démon ösztökélte? - Semmi más, mint a tulajdon kötelességérzete. - Üres beszéd! - Magam is ilyenformán vélekedtem, Markham... kezdetben. Higgye el, nem én tanácsoltam, hogy menjen, mert éppoly hevesen gyűlölöm azt az embert, mint maga, azzal a különbséggel persze, hogy ha megjavul, sokkal nagyobb örömömre szolgálna, mint a halála; én csupán közöltem a húgommal, hogy Huntingdon beteg (levetette a lova vadászat közben); valamint tudattam vele, hogy az a szerencsétlen teremtés, Myers kisasszony, már egy ideje eltávozott. - Rosszul tette! Huntingdon igen kellemesnek fogja találni, hogy a felesége ott van, összevissza hazudozik majd, mindent megígér; ő pedig hisz majd neki, akkor pedig a helyzete tízszerte rosszabb lesz, és tízszerte reménytelenebb, mint valaha. - Pillanatnyilag úgy látom, nincs ok efféle aggodalomra - mondta Lawrence, és elővett a zsebéből egy levelet. - A ma reggel kapott beszámoló alapján... Az ő keze írása! Ellenállhatatlan erő kényszerített, hogy a levélért nyúljak, és e szavak tolultak ajkamra: - Hadd nézzem! - Lawrence szemmel láthatólag vonakodott teljesíteni kérésemet, de amíg tétovázott, kiragadtam a kezéből. A következő pillanatban azonban észhez tértem, és vissza akartam adni. - Tessék, vegye el - mondtam -, ha nem akarja, hogy elolvassam. - Nem, nem - mondta Lawrence -, olvassa csak el, ha akarja. Elolvastam; s olvasd el magad is:

256

Grassdale, november 4. Kedves Frederick! Tudom, nagyon szeretnél már felőlem hallani, hát elmondok mindent, amit tudok. Mr. Huntingdon nagyon beteg, de nincs halálán, és nem fenyegeti közvetlen veszély; sőt, már sokkal jobban van, mint amikor idejöttem. Szomorú állapotban találtam a házat: Mrs. Greaves, Benson, valamennyi tisztes cseléd eltávozott, a helyüket pedig hanyag, rendetlen népség foglalta el, hogy erősebb szót ne használjak - ha itt maradok, mást kell helyettük fogadnom. Egy hivatásos ápolónőt, komor, rideg öregasszonyt fogadtak fel a nyomorult beteg ellátására, aki sokat szenved, és nincs lelkiereje, ami átsegítené ezen. A baleset során elszenvedett sérülése nem súlyos, és a doktor szerint mértékletes ember esetében jelentéktelen volna, nála azonban egészen másként áll a dolog. Megérkezésem estéjén, amikor szobájába léptem, valóságos önkívületben feküdt. Csak akkor vett észre, amikor megszólaltam, és akkor is összetévesztett valakivel. - Te vagy az, Alice? Visszajöttél? - suttogta. - Miért hagytál el? - Én vagyok az, Arthur... Helen, a feleséged - válaszoltam. - A feleségem! - mondta és összerezzent. - Az Ég szerelmére, ne is emlegesd! Nincs nekem feleségem. Hogy az ördög vinné el! - kiáltott fel a következő pillanatban. - És téged is! Miért tetted ezt velem? Nem szóltam többet; de mert észrevettem, hogy minduntalan az ágy lába felé pillant, odamentem s ott leültem, a lámpát pedig úgy tettem le, hogy fénye rám irányuljon; azt hittem, hogy Arthur a halálán van, s azt akartam: ismerjen fel. Sokáig csak feküdt némán, és nézett; előbb üresen bámult, de pillantása mind kitartóbban, mind izgatottabban szegeződött rám. Végül összerezzentem: mert hirtelen felkönyökölt, és rémült suttogással, szemét még egyre rám szegezve kérdezte: - Ki az? - Helen Huntingdon - feleltem, s ugyanakkor halkan felkeltem, és kevésbé feltűnő helyre húzódtam. - Elhagy az eszem - kiáltott fel -, vagy... vagy talán lázálmaim vannak; hagyj el, akárki vagy... nem tudom elviselni ezt a sápadt arcot, ezt a szempárt; az Ég szerelmére: menj, és küldj be valakit, aki nem néz így rám! Kimentem, és beküldtem az ápolónőt; másnap reggel azonban megint bemerészkedtem hálószobájába; elfoglaltam az ágy mellett az ápolónő helyét, órák hosszat szemmel tartottam Arthurt, kiszolgáltam, de minél kevesebbet mutatkoztam; akkor szóltam csak, ha szükséges volt, és akkor is csak suttogva. Először úgy szólított meg, mintha az ápolónő volnék, amikor azonban utasítása szerint átmentem a szobán, hogy felhúzzam a redőnyt, így szólt: - Nem, nem az ápolónő az, hanem Alice. Maradj mellettem... maradj! Az a vén szipirtyó sírba visz. - Melletted maradok - feleltem. Ezek után Alice-nek szólított vagy más - számomra egyaránt visszataszító - néven. Egy darabig kényszerítettem magamat, hogy eltűrjem, mert féltem, hogy az ellentmondás túlságosan megzavarná, ám amikor egy pohár vizet kért, s én az ajkához tartottam, ő pedig ezt motyogta: - Köszönöm, drágaságom! -, meg nem állhattam, hogy hangosan meg ne jegyezzem: - Nem mondanád, ha tudnád, ki vagyok -, s ezután fel akartam fedni kilétemet, ő azonban csak összefüggéstelen választ dünnyögött, úgyhogy egy időre elhallgattam, míg később, amikor homlokát és halántékát borogattam ecetes vízzel, hogy enyhítsem
257

lázas főfájását, meg nem jegyezte - miután néhány percig komolyan nézett: - Oly különös látomásaim vannak... nem szabadulhatok tőlük, s nem hagynak nyugodni; s mind között a legkülönösebb és a legmakacsabb az arcod és a hangod; szakasztott olyan, mint az övé. E percben akár meg is esküdnék rá, hogy itt van mellettem. - Itt is van - feleltem. - Kellemes érzés - folytatta, ügyet sem vetve közbeszólásomra -, s amíg csinálod, a többi látomás elhalványul... de ez csak erősödik. Csináld... csináld, míg el nem tűnik ez is. Nem bírom ezt az őrületet; belepusztulok! - Nem tűnik el soha - mondtam tisztán, tagoltan -, mert ez az igazság. - Az igazság! - kiáltott fel, s úgy megrándult, mintha darázs csípte volna meg. - Csak nem akarod azt mondani, hogy te csakugyan... ő vagy? - De igen; ám azért nem kell visszariadnod tőlem, mintha legádázabb ellenséged volnék: azért jöttem, hogy gondodat viseljem, s megtegyem azt, amit egyikük sem tenne meg. - Az Isten szerelmére, ne gyötörj! - kiáltott fel szánalmas izgalomban; azután keserű átkokat szórt rám vagy a balsorsra, mely odavitt: én pedig letettem a spongyát és a mosdótálat, és újból elfoglaltam helyemet az ágy mellett. - Hol vannak? - kérdezte. - Elhagytak mindannyian... a cselédek? Mindenki? - A cselédek odakint vannak, csak hívni kell őket, ha akarja; de okosabb, ha most lefekszik és nyugton marad; egyikük sem tudná oly gondosan ápolni, mint én. - Sehogy sem értem - mondta döbbent zavarban. - Álom volt az, hogy... - és szemét eltakarta, mintha ki akarná bogozni a rejtélyt. - Nem, Arthur, nem volt álom; a magatartásod arra kényszerített, hogy elhagyjalak; de meghallottam, hogy beteg vagy és magányos, és visszajöttem, hogy ápoljalak. Bátran megbízhatsz bennem: mondd el, mit kívánsz, s én megpróbálom teljesíteni a kívánságod. Nincs itt senki más, aki törődne veled; s én nem foglak dorgálni. - Értem! - mondta keserű mosollyal. - Tehát a keresztyéni irgalom késztet arra, hogy így cselekedj; magasabb helyet akarsz kiérdemelni a mennyben, nekem meg mélyebb vackot ásni a pokolban. - Nem; azért jöttem, hogy olyan vigasztalást és segítséget adjak, amilyet a helyzeted megkíván; s ha ennek a lelked is hasznát látja, nemcsak a tested, s felébreszthetek benned némi megbánást, és... - Ó, igen; ha el akarsz halmozni szemrehányással és megszégyeníteni, most van itt az ideje. Mit csináltál a fiammal? - Jól van; és meg is láthatod majd, ha csillapodsz; de nem most. - Hol van? - Biztonságban. - Itt van? - Akárhol van, addig nem láthatod, amíg meg nem ígéred, hogy teljességgel az én gondjaimra és védelmemre bízod, s hagyod, hogy elvigyem tetszésem szerint bármikor és bárhová, ha a jövőben ismét szükségesnek ítélem. De erről majd holnap beszélünk; most nyugodnod kell. - Nem; hadd lássam most. Mindent megígérek, ha kell. - Nem...
258

- Esküszöm az élő Istenre! No, hadd lássam. - Nem bízom az esküidben, ígéreteidben; írásbeli egyezséget akarok, s tanú jelenlétében kell aláírnod... de nem ma; majd holnap. - Nem, ma... most rögtön - csökönyösködött. Lázas izgalmi állapotban volt; eltökélte, hogy a kívánságának menten teljesülnie kell, úgyhogy jobbnak véltem, ha mindjárt engedek, mert láttam, nem nyugszik addig, amíg meg nem teszem. Eltökéltem azonban, hogy fiam érdekét szem előtt tartom; pontosan leírtam egy darab papírra azt az ígéretet, amelyet Mr. Huntingdontól kívántam, felolvastam neki, és Rachel jelenlétében aláírattam vele. Rimánkodott, hogy ne ragaszkodjam ehhez: szükségtelen a cseléd előtt kinyilvánítanom, hogy nekem nem elegendő az ő szava. Sajnálom, mondtam, mivel eljátszotta a bizalmamat, viselnie kell a következményeket. Ezek után kijelentette, hogy nem tudja tartani a tollat. - Akkor meg kell várnunk, amíg tudod - mondtam én. Megpróbálja, mondotta erre; de akkor meg nem látott írni. Oda tettem az ujjamat, ahová az aláírás kerül, és megmondtam: akár sötétben is leírhatja a nevét, ha tudja, hova kell írnia. De ha nincs annyi ereje, hogy betűket formáljon. - Akkor pedig túlságosan beteg vagy ahhoz, hogy láthasd a gyermeket - mondottam; s mivel kérlelhetetlennek talált, nagy sokára beleegyezett, hogy aláírja az egyezséget; én pedig megkértem Rachelt: küldené be a fiút. Mindezt talán nagyon kegyetlennek tartod, de úgy éreztem, nem szabad elveszítenem az előnyt, amelyre szert tettem, és a fiam jövendő boldogulását nem áldozhatom fel semmiféle rosszul értelmezett engedékenységnek. A kis Arthur nem feledte el apját, de tizenhárom havi távollét alatt, amelynek során ritkán volt szabad akár egy szót is hallania róla, vagy akár a nevét elsuttognia - bizony meglehetősen szégyenlőssé vált; s amikor bevezették az elsötétített szobába, ahol a beteg feküdt - aki oly nagyon különbözött korábbi önmagától, lázban égő arcával, vadul villogó szemével -, a gyermek ösztönszerűen belém kapaszkodott; ahogy ott állott, és apját nézte, arcán sokkal inkább félelem tükröződött, mint öröm. - Gyere ide, Arthur - szólt az apja, és felé nyújtotta kezét. A gyermek odament, félénken megérintette a forró kezet, de ijedtében szinte visszahőkölt, amikor apja hirtelen megragadta a karját, és közelebb húzta magához. - Ismersz engem? - kérdezte Mr. Huntingdon, és mohón fürkészte a gyermek arcvonásait. - Igen. - Ki vagyok én? - Papa. - Örülsz, hogy láthatsz? - Igen. - Nem igaz! - mondta rá a csalódott szülő, elengedte a gyermek karját, és bosszúvágyó pillantást lövellt rám. Arthur, szabadulván, visszaosont hozzám, és megfogta a kezemet. Apja esküdözött, hogy szándékosan megutáltattam őt a gyermekkel, s keservesen gyalázott és káromolt. Amint rákezdte, a fiunkat kiküldtem a szobából; amikor pedig elhallgatott, hogy lélegzethez jusson, higgadtan tudattam vele, hogy nagyon téved, sohasem kíséreltem meg a gyermeket ellene hangolni.

259

- Valóban azt kívántam, hogy bárcsak elfeledne - mondtam -, kiváltképpen pedig hogy a tőled tanultakat elfeledje; s ezért, meg hogy a felfedeztetés veszélyét csökkentsem, beismerem, általában elfojtottam a hajlandóságát, hogy rólad beszéljen; de alig hiszem, hogy ezért engem bárki kárhoztathatna. A beteg feleletül hangosan felnyögött, s görcsös türelmetlenségében ide-oda forgatta fejét a párnán. - Máris a pokolban vagyok! - kiáltott fel. - Ez az átkozott szomjúság hamuvá égeti a szívemet! Hát senki... Még be sem fejezhette a mondatot, már kitöltöttem az asztalra készített, savanykás, hűsítő folyadékból egy pohárral, és odavittem hozzá. Mohón kiitta, s amikor elvettem a poharat, ezt motyogta: - Most biztosan azt hiszed, izzó parazsat gyűjtesz a fejemre... Ügyet sem vetettem a szavaira; megkérdeztem: tehetnék-e még valamit érte. - Igen; adok neked még egy alkalmat, hogy fitogtasd keresztyéni nagylelkűségedet - mondta gúnyosan -: simítsd ki a párnámat meg azt a nyomorult takarót. - Megtettem. - No, most adjál még egy pohárral abból a lélöttyből. - Eleget tettem a kívánságának. - Micsoda élvezet, igaz? kérdezte rosszindulatú vigyorral, ahogy a poharat ajkához emeltem. - Nem is remélted, hogy ilyen pompás alkalmad lesz, igaz? - Maradjak melletted? - kérdeztem, amikor visszatettem a poharat az asztalra. - Vagy nyugodtabban leszel, ha kimegyek, és beküldőm az ápolónőt? - Ó, igen, csodálatos gyengéd vagy és szíves. De engem már megőrjítettél vele egyszer! - volt a válasza, és nyugtalanul fordult egyet. - Akkor hát magadra hagylak - mondtam, és visszavonultam; aznap nem is terheltem többet a jelenlétemmel, csak egy-két percre, amikor megnéztem, hogy van, és mit kíván. Másnap reggel az orvos köpölyözést rendelt; ezután a beteg megnyugodott és elcsendesedett. Kisebb-nagyobb szünetekkel a nap felét a betegszobában töltöttem. Jelenlétem láthatólag már nem izgatta fel, nem ingerelte annyira, mint korábban; nyugodtan, minden keserű megjegyzés nélkül fogadta szolgálataimat - egyáltalán, alig beszélt, csupán a kívánságait közölte, de még azt is ritkán. Másnap azonban - vagyis ma -, ahogy fokozatosan magához tért kimerült, kába állapotából, újjáéledt komisz természete is. - Ó, minő édes bosszú! - kiáltott fel, amikor mindent megtettem, hogy könnyebben érezze magát, s hogy jóvátegyem ápolónője hanyagságát. - S méghozzá nyugodt lelkiismerettel élvezheted, hiszen csupán a kötelességedet teljesíted! - Nagyon jó érzés, hogy teljesítem a kötelességemet - mondtam leküzdhetetlen keserűséggel -, mert ez az egyetlen jó, ami ér; s a lelkiismeretem megnyugvása az egyetlen jutalmam! Kissé meglepődött komoly hangomon. - Miféle jutalmat vártál? - kérdezte. - Ha elmondom, azt hiszed majd, hogy hazudom: de azt reméltem, javadra lehetek, hogy lelkeden csakúgy segíthetek, mint testi szenvedéseiden; de úgy látszik, egyikre sem vagyok képes, a tulajdon gonosz lelked nem engedi. Feláldoztam a magam érzéseit meg azt a kis kényelmemet, ami még megmaradt: s mindezt semmiért; és ami csekélységet tehetek érted, mindent önelégült rosszindulatnak és körmönfont bosszúnak tulajdonítasz!

260

- Mindez nagyon szép - szólt, és bárgyún bámult rám -, és persze könnyekig meg kellene hatódnom bűnbánatomban és csodálatomban e tömény nagylelkűség és emberfeletti jóság láttán, csakhogy tőlem nem telik ilyesmi. Azért csak tégy meg értem minden jót, amit megtehetsz, ha igazán örömödet leled benne, mert ha nem tudnád, szakasztott olyan nyomorult vagyok, amilyennek csak kívánhatsz. Igaz, amióta visszajöttél, több figyelemben van részem, mint annak előtte, mert ez az aljas népség gyalázatosan elhanyagolt, régi barátaim meg mind faképnél hagytak. Komisz napokat éltem át, elhiheted: néha már azt gondoltam, meg is halhatnék... gondolod, hogy van rá esély? - A halál bármikor eljöhet értünk; s jó, ha úgy élünk, hogy ezt mindig szem előtt tartjuk. - Igen, igen... de lehetségesnek tartod, hogy ez a betegség végzetesnek bizonyul? - Nem tudhatom; de ha az lenne, felkészültél erre az eshetőségre? - De hisz a doktor azt mondta, ne is gondoljak rá, mert biztosan jobban leszek, ha betartom az utasításait meg a kúrát. - Remélem, Arthur; de sem a doktor, sem én nem szólhatunk teljes bizonyossággal; belső sérülés ért, és nehéz megállapítani, hogy milyen mérvű. - Mondhatom, szép! Halálra akarsz rémíteni. - Nem; de nem is akarlak hamis reményekkel áltatni. Ha az élet bizonytalanságának tudata komoly és hasznos gondolatokra serkenthet, én nem fosztalak meg az effajta elmélkedés hasznától, függetlenül attól, hogy felgyógyulsz-e vagy sem. Nagyon elrettent a halál gondolata? - Ez az egyetlen, aminek a gondolatát se bírom; úgyhogy ha te... - Pedig előbb-utóbb eljő - szakítottam félbe -, s ha csak esztendők múltán is, akkor is éppoly bizonyosan utolér, mintha ma jönne, és kétségtelenül akkor sem lesz szívesebben látott vendég, mint most, hacsak... - Ej, az ördögbe is! Ne gyötörj a prédikációiddal, hisz menten megölsz! Nem állhatom, ha mondom, szenvedek eleget e nélkül is. Ha azt gondolod, hogy veszedelem fenyeget, hát ments meg; aztán hálából majd meghallgatom a mondókádat. Elejtettem hát a nem kedvelt tárgyat. Most pedig, Frederick, úgy érzem, zárnom kell levelemet. A fentebbi részletekből magad is véleményt formálhatsz betegem állapotáról meg az én helyzetemről és jövendő kilátásaimról. Szeretnék minél hamarabb hallani rólad, s én is írok megint, és elmondom, hogyan boldogulunk; most azonban, hogy a betegszobában eltűrik, sőt még igénylik is a jelenlétemet, kevés szabad időm marad a férjem és a fiam mellett - mert az utóbbit sem hanyagolhatom el egészen: nem lenne jó, ha mindig Rachelre hagynám, a többi cselédre pedig egy pillanatig sem merem bízni, de magában sem hagyhatom, nehogy velük találkozzék. Ha apjának az állapota rosszabbodik, megkérem Esther Hargrave-et, hogy egy darabig vállalja a gyerek gondját, legalább míg újjá nem szervezem a háztartást; de sokkal szívesebben tartom szemmel őt én magam. Meglehetősen sajátos a helyzetem: minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy elősegítsem férjem testi-lelki javulását - s ha ez sikerül, mit kell tennem? Természetesen a kötelességemet - de mi légyen az? Nos, mindegy; e pillanatban teljesíteni tudom az előttem álló feladatot, s Isten majd erőt ad mindahhoz, amit tőlem a későbbiekben kíván. Isten veled, kedves Frederick, Helen Huntingdon

261

- Nos, mi a véleménye? - kérdezte Lawrence, amikor némán összehajtogattam a levelet. - Úgy érzem, hogy disznók elé szór gyöngyöt - válaszoltam. - Érnék be bár azzal, hogy azt tapossák sárba, s ne őellene forduljanak és tépjék darabokra. De többet nem szólok: már látom, hogy tettét a legjobb és legnemesebb szándék irányította; s ha a tett nem valami bölcs is, ám óvja meg a következményeitől az Ég! Megtarthatom ezt a levelet, Lawrence? Láthatja, még csak meg sem említ benne, halványan sem utal rám... ezért nincs abban semmi illetlen vagy ártalmas, ha megtartom. - De miért akarja megtartani? - Tán e betűket nem az ő keze rótta? E szavak nem az ő elméjében fogantak? Legtöbbjüket nem az ő ajkai szólták? - Jól van - mondta Lawrence. Így tehát megtartottam a levelet; ha nem így történik, aligha ismerkedhettél volna meg ily alaposan a tartalmával, Halford. - S amikor ön ír - mondtam -, legyen olyan jó, kérdezze meg: szabad-e édesanyámat és húgomat megismertetnem Mrs. Huntingdon való történetével és körülményeivel, épp csak amennyire szükséges a szomszédság tudomására hozni, hogy milyen gyalázatosan igazságtalanok voltak vele? Nem kérek semmi gyengéd üzenetet, csak ezt kérdezze meg tőle, és tudassa vele, hogy ennél nagyobb kegyet nem adhat nekem; s tudassa azt is... de nem, egyebet nem kérek. Látja: tudom a címet, s magam is írhatnék neki, de erényes lévén, tartózkodom ettől. - Nos, ennyit megteszek magának, Markham. - S mihelyt választ kap, tudatja velem? - Ha minden jól van, magam jövök át, és mondom el haladéktalanul.

262

NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET Öt-hat nappal ezután Mr. Lawrence megtisztelt bennünket látogatásával; és amikor kettesben maradtunk - amit igencsak igyekeztem elérni, s ezért kivittem, hogy megnézze a kukoricagóréimat -, megmutatta húgának újabb levelét. Ezt már jó szívvel átengedte vágyakozó pillantásomnak; bizonyára úgy vélte, javamra szolgál. Üzenetemre mindössze ennyi válasz érkezett: „Mr. Markhamnek szabadságában áll elmondani rólam bármit, amit szükségesnek tart. Azt úgyis tudja, hogy szeretném, ha minél kevesebb kerülne a nyilvánosság elé. Remélem, jól van; de mondd meg neki, hogy nem szabad rám gondolnia.” Módomban áll a levélből idemásolni még néhány részletet, mert ezt is szabad volt megtartanom - talán ellenszerként mindennemű ártalmas ábrándozásra és reményre. „Határozottan javul az állapota, de a hangulata igen nyomott súlyos betegségének és a kénytelen-kelletlen betartott, szigorú életmódnak a hatására - mely oly szöges ellentétben áll korábbi szokásaival. Siralmas látvány, hogy eddigi életvitele mennyire aláásta és tönkretette egykor kitűnő egészségét, egész szervezetét. A doktor szerint azonban túl van a veszélyen, ha továbbra is szem előtt tartja a szükséges korlátozásokat. Szükség van rá, hogy szíverősítőket vegyen magához serkentőül, de gondosan hígítva és óvatosan adagolva; s erre igen nehezen tudom rászorítani. Kezdetben megkönnyítette a feladatot tébolyult halálfélelme; ám amilyen mértékben enyhül a szenvedése, s távolodik a veszély, olyannyira válik mind kezelhetetlenebbé. Visszatérőben az étvágya is; s e téren egykori mértéktelensége is veszedelmes lehet. Amennyire tudom, igyekszem figyelni és féken tartani, és gyakran kell keserves szidalmakat eltűrnöm szigorúságom miatt. Néha kijátssza éberségemet, és olykor akaratom ellenére cselekszik. Azzal azonban már megbékült, hogy ápolom, sőt csak akkor elégedett, ha mellette vagyok. Időnként kénytelen vagyok egy kissé visszautasítóan viselkedni, különben tökéletes rabszolgát csinálna belőlem; s tudom, megbocsáthatatlan gyengeség lenne minden egyéb foglalatosságomat feladnom miatta. A cselédségre is felügyelnem kell, és kis Arthurommal törődnöm - valamint a magam egészségével, s mindezt tökéletesen el kellene hanyagolnom, ha kielégíteném telhetetlen követeléseit. Általában nem virrasztok mellette éjszaka, mert úgy vélem, az ápolónő, aki ezt választotta hivatásául, alkalmasabb erre, mint én; mégis, ritkán élvezek háborítatlan éjszakai nyugodalmat, és már nem merek számolni vele, mert betegem minden aggály nélkül magához hívat bármikor, amikor óhajai vagy szeszélyei a jelenlétemet igénylik. De látni való, hogy tart neheztelésemtől; s ha olykor próbára teszi is türelmemet ésszerűtlen követeléseivel, nyűgös panaszaival és szemrehányásaival, máskor viszont nyomaszt viszolyogtató meghunyászkodása és önmarcangoló megalázkodása, valahányszor úgy érzi, hogy elvetette a sulykot. Mindezt azonban könnyen megbocsátom; tudom, hogy főképpen legyengült állapotának és felzaklatott idegeinek a következménye - módfelett bosszant azonban, hogy olykor gyengéd, szeretetteljes viselkedéssel próbálkozik, aminek nem hiszek, és viszonozni nem tudom; nem mintha gyűlölném: szenvedése és a magam vesződséges gondoskodása révén igényt tarthat arra, hogy ne legyek közömbös a sorsa iránt - még kedvelni is tudnám, ha nyugton maradna, természetesen viselkedne, és beérné a dolgok jelenlegi állapotával; minél jobban igyekszik azonban, hogy megbékítsen, annál jobban viszolygok tőle és a jövőtől. - Helen, mi a szándékod, amikor meggyógyulok? - kérdezte ma reggel. - Megint meg akarsz szökni?
263

- Ez tökéletesen a te magatartásodtól függ. - Ó, én nagyon jó leszek. - De ha szükségesnek tartom, hogy elhagyjalak, Arthur, nem fogok »megszökni«; hiszen te magad ígérted meg, hogy akkor mehetek el, amikor nekem tetszik, és magammal vihetem a fiamat. - Csakhogy nem lesz rá okod. - S ezek után fogadkozások sorozata következett, amelyet meglehetős hidegen félbeszakítottam. - Hát nem bocsátasz meg nekem? - kérdezte. - Már meg is bocsátottam; de tudom, hogy többé nem tudsz úgy szeretni, ahogy egyszer szerettél, de ha tudnál, nagyon sajnálnám, mert én nem lennék képes viszonozni; ejtsük el hát a tárgyat, és ne is térjünk rá vissza többé. Abból, amit érted tettem, következtethetsz rá, hogy mit fogok tenni, ha nem lesz összeegyeztethetetlen a magasabb rendű kötelességgel, amellyel a fiamnak tartozom (magasabb rendű, hiszen ő nem játszotta el jogait, s mert remélem, számára hasznosabb lehetek, mint számodra valaha is lennék); s ha azt kívánod, hogy jóindulattal legyek irántad, nem szavak, hanem tettek szerezhetik meg szeretetemet és megbecsülésemet. Erre csupán egy kis fintorral és alig észrevehető vállrándítással válaszolt. Boldogtalan ember! Kevesebbe kerül neki a szó, mint a tett - nem tanulta meg még, hogy engem nem lehet aprópénzzel kifizetni. Az önsajnálat panaszos sóhaját hallatta, mintha szívéből bánná, hogy ő, imádóinak körülrajongott bálványa most ki van szolgáltatva egy rideg, követelőző, hideg szívű asszony kényének-kegyének, s alázatos hálával kell fogadnia gyengédségének elejtett morzsáit. - Sajnálatos, ugye? - kérdeztem, s akár eltaláltam, min járnak a gondolatai, akár nem, a megjegyzés alighanem helyénvaló volt, mert így felelt: - Ha nem, hát nem... - és kesernyésen mosolygott éleslátásomon. ...Esther Hargrave-vel kétszer találkoztam. Bájos teremtés, de derűs kedve megfakult, és szelíd természetét jószerint tönkretette anyja, aki ma is lankadatlan buzgalommal zaklatja visszautasított kérője érdekében - nem hevesen, de fárasztóan és szüntelenül, a lassan csöpögő víz kíméletlenségével. A szívtelen szülő láthatólag eltökélte, hogy megkeseríti leánya életét, ha nem enged a kívánságának. - Mama minden tőle telhetőt megtesz - mondta Esther -, hogy a család nyűgének és terhének érezzem magam, s a világ leghálátlanabb, legönzőbb, legengedetlenebb gyermekének, s még Walter is olyan zord és rideg és gőgös, mintha egyenesen gyűlölne. Azt hiszem, már a legelején engedtem volna, ha akkor tudom, mibe kerül az ellenállás; de most már puszta konokságból is kitartok! - Jó cél, rossz eszköz - feleltem. - De tudom, jobb okod is van a kitartásra, és azt tanácsolom, az lebegjen a szemed előtt. - Bízza csak rám. Néha megfenyegetem mamát, hogy elszököm, és a család szégyenére majd magam teremtem elő a megélhetésemet, ha továbbra is kínoz; ez aztán megijeszti egy kicsit. De komolyan meg is teszem, ha nem gondolják meg magukat. - Légy még egy kicsit türelemmel - mondtam -, és jobbra fordulnak a dolgok. Szegény leányka! Szívből kívánnám, hogy valaki, aki méltó reá, eljönne érte és magával vinné - mit gondolsz, Frederick?...”

264

Ha a levél olvastán keserű gondolatok töltöttek is el a Helen és a magam jövendő életét illetően, egyetlen nagy vigasszal mégis szolgált: immár hatalmamban állt tisztázni a nevét minden gyalázatos rágalomtól. Millwardék és Wilsonék tulajdon szemükkel láthatják majd, mint tör elő a fénylő nap a felhők közül - s csak hadd pörkölődjenek meg, hadd vakuljanak el a sugaraitól -, s az enyéim is látni fogják - akiknek a gyanakvása oly keservesen gyötörte a lelkemet. El kellett csak hullajtanom a magvakat, hogy kisvártatva szárba szökkenjenek: tudtam, elég néhány szó anyámnak és húgomnak, s a hír elterjed a környéken, nekem nem is kell megerőltetnem magamat. Rose boldog volt; s mihelyt elmondtam neki mindazt, amit helyénvalónak találtam - mintha magam sem tudtam volna többet -, máris térült-fordult, magára kapta főkötőjét, kendőjét, és sietett az örvendetes újsággal Millwardékhoz és Wilsonékhoz - azaz, gyanítom, hogy az újság csak neki magának volt örvendetes és Mary Millwardnak, ennek az állhatatos, józan leánynak, akinek hamisítatlan értékét Mrs. Graham nyomban felismerte és kellően méltányolta. Millward kisasszony jelentéktelen külseje ellenére világosabban látta és becsülte a hölgy igaz jellemét és tulajdonságait, mint a társaság legragyogóbb elméje. Mivel többet talán nem lesz alkalmam szóba hozni, ezúttal közlöm veled, hogy Millward kisasszony az idő tájt titokban eljegyezte magát Richard Wilsonnal - s titkukat mindenki előtt gondosan megőrizték. Az érdemes ifjú tudós Cambridge-ben tanult, ahol példás magatartása és tanulmányaiban való szorgalmas és kitartó elmélyedése révén biztosan haladt útján, és mire tanulmányait befejezte, meg is szerezte a kemény munkával kiérdemelt megbecsülést és a makulátlan hírnevet. Idővel első és egyetlen káplánja lett Mr. Millwardnak - mert az említett urat hajlott kora végül arra kényszerítette, hogy tudomásul vegye: kiterjedt egyházközségének kötelességei immár meghaladják sokat hangoztatott erejét, amellyel oly szívesen kérkedett, ifjabb és kevésbé tevékeny paptársaival összemérve magát. Évek óta erre vágytak a türelmes, hűséges szerelmesek, és kivárták szótlanul; akkor aztán egybekeltek kis világuk nagy meglepetésére, mely már régen magányos életre kárhoztatta volna mindkettejüket - lehetetlennek tűnt ugyanis, hogy a sápadt, visszahúzódó könyvmoly valaha is elegendő bátorságot gyűjtsön a leánykéréshez, vagy ha mégis, találjon valakit, aki hozzá is megy; s hasonlóképp lehetetlennek, hogy a külsőre igénytelen, szókimondó, bájtalan és meg nem alkuvó Millward kisasszony valaha is párjára leljen. Továbbra is a lelkészlakban éltek; a hölgy megosztotta idejét édesapja, férje és az egyházközség szegényei - idővel pedig növekvő családja között; most pedig, amióta a nagytiszteletű Michael Millward évei és megbecsülése teljében megtért őseihez, a nagytiszteletű Richard Wilson lépett örökébe a lindenhope-i lelkészi hivatalban, a község lakosainak nagy megelégedésére, hisz régóta ismerték érdemét, nemkülönben kiváló és szeretett élettársáét. Ha netán érdekel a hölgy húgának további sorsa, csupán annyit mondhatok - amit talán más forrásból már hallottál -, hogy mintegy tizenkét-tizenhárom esztendeje megszabadította jelenlététől a boldog házaspárt, hozzáment ugyanis L... város egy jómódú kereskedőjéhez, akitől nem irigylem ezt az alkalmi vételt. Tartok tőle, hogy felesége megnehezíti az életét, habár az úr szerencsére nem eléggé éles eszű ahhoz, hogy felmérje boldogtalanságát. Kevés dolgom van a hölggyel: hosszú évek óta nem találkoztunk, de bizonyos vagyok benne, hogy nem felejtette el hajdani lovagját, nem is bocsátott meg neki, s még kevésbé annak az asszonynak, kinek magasabb rendű tulajdonságai ébresztették rá a fiatalurat ifjonti vonzalmának ostobaságára.

265

Ami Richard Wilson húgát illeti, nem volt képes ismét rabságába ejteni Mr. Lawrence-et, sem kellőleg gazdag és előkelő társra szert tenni, aki megfelelt volna a „Jane Wilson férje” cím követelményeinek, tehát mind a mai napig magányosan él. Édesanyjának halála után hamarosan megfosztotta fényes jelenlététől a Ryecote-majort, mert nem tűrhette tovább derék Robert bátyjának és érdemes nejének bárdolatlan modorát és csiszolatlan viselkedését, sem a gondolatot, hogy a világ őt is effajta közönséges emberekkel azonosítsa - s beköltözött ... megyeszékhelyre, s ott élte és éli, gondolom, ma is, fukar, rideg, kényelmetlen „úri” életét, másokkal nem tesz jót,. önmagával se sokat; tűfestéssel és pletykával tölti napjait, gyakran emlegeti „bátyját, a lelkészt”, és „sógornőjét, a nagytiszteletű asszonyt”, de sohasem említi gazdálkodó bátyját és a feleségét; gyakran fogad vendégeket a lehető legkevesebb kiadással, de nem szeret senkit, és őt sem szereti senki - hideg szívű, dölyfös, álnok, rossz nyelvű vénkisasszony.

266

NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET Mr. Lawrence egészsége ugyan már tökéletesen helyreállt, én azonban változatlan kitartással látogattam Woodfordot, habár vizitjeim időtartama rövidebb volt, mint azelőtt. Ritkán beszéltünk Mrs. Huntingdonról: de azért nem volt olyan találkozásunk, hogy legalábbis ne említettük volna, mert én főleg azért kerestem Lawrence társaságát, hogy hallhassak a húgáról, ő pedig sosem kereste az én társaságomat, mert amúgy is látott eleget. Én persze mindig mással kezdtem a társalgást, s megvártam, vajon szóba hozza-e ő a tárgyat. Ha nem tette, odavetve megkérdeztem: - Hallott mostanában a húgáról? - Ha tagadólag válaszolt, más tárgyra tértem, ha azt mondta: - Igen -, megkockáztattam a kérdést: - Hogy van? -, de azt sosem, hogy: - Hogy van a férje? -, ha mégúgy gyötört is a kíváncsiság; nem volt bennem elegendő képmutatás, hogy úgy tegyek, mintha a gyógyulását kívánnám, ahhoz viszont nem voltam kellőleg orcátlan, hogy az ellenkezője iránti óhajomat fejezzem ki. Volt-e ilyen óhajom? Tartok tőle, hogy bűnösnek kell vallanom magamat; mivel azonban meghallgattad vallomásomat, hallgasd meg önigazolásomat is - legalább néhány mentséget, amellyel csendesíteni igyekeztem lelkiismeretem vádoló szavát. Legelőször is tehát: az élete ártott a másokénak, s nyilvánvalóan önmagának sem használt; s ha azt kívántam is, hogy befejeződjék, végét semmiképpen sem siettettem volna, ha akár csak a kisujjamat is kellett mozdítanom érte, vagy ha egy szellem azt suttogta volna a fülembe, hogy elegendő a puszta akarat is - csupán egy esetben tettem volna meg: hogyha hatalmamban áll kicserélnem őt a sírnak egy másik áldozatával, kinek élete szolgálatára lehetne embertársainak, a halálát pedig keservesen gyászolták volna szerettei. De hát vétek vajon, ha azt kívánom, bárcsak az ezernyi lélek között, ki még az év letelte előtt bizonnyal megtér Teremtőjéhez, ott legyen e szerencsétlen halandóé is? Úgy döntöttem, hogy nem. Ezért hát teljes szívemből kívántam, bárcsak tetszenék az Égnek őt egy szebb világba szólítani, vagy ha ez nem lehetséges, legalább innen elragadni; mert ha most, a figyelmeztető betegség után s ráadásul egy ilyen angyallal maga mellett nem alkalmas rá, hogy a hívó szóra válaszoljon, nos, akkor szinte bizonyos, hogy sosem lesz az; sőt, épp ellenkezőleg, egészsége visszatértével visszatér gonosz, élvhajhász életmódjához, s minél bizonyosabb lesz felépülése felől, minél jobban hozzászokik angyalának jóságához, annál jobban megkérgesednek az érzései, szíve annál keményebb lesz, annál érzéketlenebb a felesége meggyőző érveire - de legyen meg Isten akarata. Közben én mást nem tehetek, mint mélységes aggodalommal kísérem az Ő szándékait; mert tudom, hogy (magamat egészen kihagyva a dologból) Helent bármennyire érintse is férjének hogyléte, bármennyire szánja is a sorsát, amíg a férje él, addig ő maga csak szerencsétlen lehet. Két hét telt el, és érdeklődésemre mindig tagadó választ kaptam. Nagy sokára egy várva várt „igen” nyomán feltehettem második kérdésemet is. Lawrence osztozott aggodalmaimban, és méltányolta tartózkodásomat. Kezdetben attól féltem, hogy elégtelen válaszokkal fog elkeseríteni, vagy teljes tudatlanságban hagy afelől, amit tudni akartam, vagy arra kényszerít, hogy erővel húzzam ki belőle a tájékoztatást, apródonként, félreérthetetlen kérdésekkel - „úgy kell neked”, fogod erre mondani; de nem: irgalmasabb volt, s kis idő múltán húga levelét egyenesen a kezembe adta. Némán olvastam el, és egyetlen megjegyzés nélkül adtam vissza. Ez annyira tetszett neki, hogy ezentúl mindig nyomban megmutatta Helen leveleit, valahányszor érdeklődtem felőle, ha egyáltalán volt mit mutatni - annyival egyszerűbb volt ugyanis, mint a tartalmukat elmesélni; s én oly nyugodtan és tapintatosan fogadtam bizalmas viselkedését, hogy sosem kényszerült megváltoztatni; szememmel azonban faltam a drága betűket, s addig

267

ki nem adtam a levelet a kezemből, míg a tartalma elmémbe nem vésődött; amikor pedig hazaértem, a legfontosabb részeket naplómba másoltam a nap legjelesebb eseményei közé. E közlések közül az első hírt adott Mr. Huntingdon állapotának újabb hanyatlásáról, amely a tulajdon szenvedélyének volt egyenes következménye - nem volt hajlandó ugyanis lemondani a serkentő italok élvezetéről. Hiába tiltakozott Helen, hiába hígította vízzel a bort: érvei, kérlelése falra hányt borsó; közbelépése valóságos sértés: oly tűrhetetlen, hogy végül, amikor a beteg rájött, hogy felesége titokban felvizezte a világos portóit, amelyet behoztak neki, kihajította a palackot az ablakon, és szitkozódva kijelentette, hogy nem hajlandó rászedetni magát, mint holmi kisbaba; azonnali elbocsátás fenyegetésével utasította a komornyikot, hogy hozzon egy üveggel a pince legerősebb borából; kijelentette: rég meggyógyult volna, ha hagyják, hogy a maga feje szerint menjen, a felesége azonban szántszándékkal akarja elgyengíteni, hogy uralkodhassék rajta - hanem az Ég és a pokol urára, elege volt ebből a szemfényvesztésből; fél kézzel megragadta poharát, a másikkal a palackot, s nem is nyugodott, míg ki nem itta az utolsó cseppig. Riasztó tünetek léptek fel nyomban a „meggondolatlanság” után, ahogy Helen enyhén kifejezte - olyan tünetek, amelyek azóta sem csökkentek, sőt súlyosbodtak; s ezért nem írt már hosszabb ideje a bátyjának. Mr. Huntingdon korábbi betegségének valamennyi tünete fokozott erővel tért vissza; a félig már begyógyult csekély külső sérülés ismét kinyílt; belső gennyedés lépett fel, amely, ha hamarosan el nem távolítják, végzetes lehet. A nyomorult beteg hangulatát természetesen nem javította ez a megpróbáltatás - mi több, gyanítom, hogy egyenesen elviselhetetlenné vált, habár gyengéd ápolója nem panaszkodott, annyit írt csupán, hogy kénytelen volt fiát Esther Hargrave gondjaira bízni, az ő jelenléte ugyanis nélkülözhetetlen a betegszobában, s nem tudja maga ellátni a gyermeket; s habár a kisfiú rimánkodott, hadd maradjon továbbra is anyja mellett, és segítsen ápolni a papáját, s habár semmi kétsége nincs afelől, hogy a gyermek nagyon jó lenne, és csendben maradna - ő azonban gondolni sem tud rá, hogy ifjonti és gyengéd érzéseit kitegye ennyi szenvedés látványának, vagy engedje, hogy atyja türelmetlenségének tanúja legyen, s hallja a szörnyű szavakat, amelyeket görcsös fájdalmai és ingerültsége közepette használ. „Az utóbbi folytatódott a levél - mélységesen bánja a lépést, melynek e visszaesést köszönheti, ám, mint rendesen, most is engem okol érte. Ha értelmes lény módjára érveltem volna vele, mondja, soha be nem következett volna; ám ha úgy bánnak vele, mint egy kisgyermekkel vagy eszelőssel, ez bárkit kihozna a béketűrésből, és arra indítana, hogy önállóságát még a tulajdon érdeke feláldozásával is bizonyítsa - elfelejti, mennyit érveltem vele, míg »ki nem hoztam a béketűrésből«. Úgy tetszik, tudatában van a fenyegető veszedelemnek, de semmi rá nem veheti, hogy szembenézzen vele. A minap egy este éppen hűsítő italt vittem, hogy enyhítse égető szomjúságát, s ő régi, gunyoros keserűségével jegyezte meg: - No, most aztán figyelmes vagy! Gondolom, nincs, amit meg ne tennél értem?! - Jól tudod - feleltem, modorán egy kissé meglepődve -, hogy szívesen megteszek minden tőlem telhetőt, hogy könnyítsek rajtad. - Ó, igen, most, én szeplőtlen angyalom; csakhogy mihelyt elnyered jutalmadat, és biztonságban üldögélsz az Égben, én meg lent ordítok a pokol tüzén, akkor majd a kisujjadat se mozdítod, hogy enyhítsd kínjaimat! Nem ám; csak nézel majd elégedetten, és az ujjad hegyét se mártod vízbe, hogy hűsítsd a nyelvemet! - Ha így lesz, csak azért, mert hatalmas szakadék tátong majd kettőnk között, amit át nem léphetek; s ha talán elégedetten nézem szenvedésedet, csak azért, mert bizonyos leszek benne, hogy a tűz megtisztít bűneidtől, és méltó leszel annak a boldogságnak az élvezetére, amelyet én érzek. No de eltökélted, Arthur, hogy nem találkozhatom veled az Égben?

268

- Mihez kezdenék én ott, csak azt tudnám! - Azt bizony én sem tudom; de attól tartok, ízlésedet és szokásaidat ugyancsak meg kell változtatnod, mire ott egyáltalán élvezetedet lelhetnéd bármiben. De vajon szívesebben süllyednél-e, anélkül hogy az ellenkezőjére kísérletet tennél, a gyötrelemnek abba az állapotába, amelyet elképzeltél? - Ó, az csak mese - mondta megvetően. - Bizonyos vagy benne, Arthur? Egészen bizonyos? Mert ha bárminő kételyed van, s ha végül azt kell tapasztalnod, hogy tévedtél, akkor már késő... - Az bizony meglehetősen kényelmetlen volna - felelte -, de most hagyjál ezzel... egyelőre nem halok meg. Nem tudok és nem is akarok meghalni! - tette hozzá hevesen, mintha rádöbbent volna e szörnyű lehetőség félelmetes horderejére. - Ments meg, Helen! - Megragadta kezemet, és olyan mohó könyörgéssel nézett rám, hogy vérzett érte a szívem, és a könnyek elfojtották szavamat.” A következő levél hírül adta, hogy a betegség rohamosan rosszabbodik; és a szegény szenvedő halálfélelmét még keservesebb látni, mint elviselni a testi fájdalom miatt érzett türelmetlenségét. Nem hagyta el minden barátja, mert amikor Mr. Hattersley értesült válságos állapotáról, eljött meglátogatni távoli, észak-angliai otthonából. Felesége is vele tartott, legalább annyira azért, hogy viszontlássa drága barátnőjét, akitől oly régóta vált el, mint hogy édesanyját és húgát meglátogassa. Mrs. Huntingdon örült, hogy ismét találkozhat Milicenttel, és annak is, hogy ilyen boldogan és jó egészségben láthatja. „Most a Ligetben van - folytatódott a levél -, de gyakran meglátogat. Mr. Hattersley ideje nagy részét Arthur ágya mellett tölti. Több jóérzést tanúsít, mint amennyit feltételeztem róla, s nagy részvéttel van szerencsétlen barátja iránt, de nagyobb a hajlandósága, mint a képessége, hogy megvigasztalja. Néha tréfálkozni próbál, szeretné megnevettetni, de ez nemigen sikerül; néha a régi idők emlegetésével próbálja felvidítani, s ez olykor eltereli a szenvedő figyelmét szomorú gondolatairól, máskor azonban csak még mélyebb mélabúba taszítja, s ekkor Hattersley megzavarodik, és nem tudja, mit mondjon - legfeljebb azzal a bátortalan javaslattal hozakodik elő, hogy el kellene küldeni a papért. Ehhez azonban Arthur nem járul hozzá: jól tudja, hogy más alkalmakkor gúnyos léhasággal utasította el a lelkész jó szándékú intelmeit, s hallani sem akar arról, hogy most hozzá forduljon vigasztalásért. Mr. Hattersley olykor felajánlja, hogy helyettesít; Arthur azonban nem enged el: ereje fogytával ez a különös szeszély egyre erősödik - mindenáron maga mellett akar tudni. Jóformán sosem távozom mellőle, csak a szomszéd szobába megyek át, ahol olykor-olykor szundítok egy órácskát, amikor nyugton van; de az ajtó még akkor is nyitva áll, hogy tudja: ott vagyok, ha szüksége van rám. Most mellette ülve írom ezt; tartok tőle, hogy bosszantja ez a foglalatosságom, habár gyakran szakítom félbe, hogy ővele törődjem, s habár Mr. Hattersley is itt van mellette. Ez az úriember, mint mondotta, azért jött, hogy szabadságot kérjen nekem; járjak egyet a parkban ezen a napsütötte, fagyos délelőttön Milicent, Esther és a kis Arthur társaságában, akiket áthozott, hogy meglátogassanak. Szegény betegünk azonban láthatólag szívtelennek tartja az ajánlatot, és még szívtelenebb lettem volna én, ha elfogadom. Azt mondtam tehát, hogy csak egy percre megyek ki beszélgetni velük, azután visszajövök. Alig néhány szót váltottam velük, épp csak a bejárat előtt - s álltomban beszívtam az üde, pezsdítő levegőt -, azután ellenállva mindhármójuk szívre ható és ékesszóló kérlelésének, hogy maradnék még, s járnám velük körül a kertet, elszakadtam tőlük, és visszatértem betegemhez. Alig öt percig voltam távol, de így is keserűen szememre vetette léhaságomat és hanyagságomat. Barátja a pártomra állott:
269

- Ejnye, Huntingdon - mondotta -, nagyon szigorú vagy; neki is kell enni, aludni meg olykorolykor egy kis friss levegőt szippantani, mert nem bírja másképp, ha mondom. Nézz csak rá, ember, máris az árnyéka önmagának. - Mi az ő szenvedése az enyémhez képest? - kérdezte a szegény beteg. - Nem sajnálod tőlem a gondoskodást, igaz, Helen? - Nem, Arthur, ha csakugyan hasznodra van. Az életemet adnám, hogy megmentselek, ha tehetném. - Megtennéd? Igazán? - A legjobb szívvel megtenném. - Aha! Mert azt hiszed, hogy te úgyis a mennybe kerülsz?! Kínos csönd támadt. Arthur nyilvánvalóan komor elmélkedésbe merült, én pedig azon tűnődtem, mit mondhatnék, ami a javára válik, de meg nem ijeszti. Hattersley, akinek az esze hasonló csapáson járt, imigyen törte meg a hallgatást: - Ide vigyázz, Huntingdon, én a helyedben holmi papféléért küldenék. Ha nem állhatod a lelkészt, hát hívd el a káplánját vagy valaki mást. - Nem; nekem egyikük sem használhat, ha Helen nem - hangzott a válasz. Szeméből megindult a könnypatak, és szenvedélyesen felkiáltott: - Ó, Helen, ha hallgatok rád, sosem jutok idáig! Ha már réges-régen hallgattam volna rád, ó, Istenem! Milyen más lett volna minden! - Hallgass hát rám most, Arthur - mondtam, és szelíden megszorítottam a kezét. - Most már késő - sóhajtott csüggedten. Ezután újra heves görcs vette elő; utána pedig félrebeszélt, s attól tartottunk, halálán van; ám csillapítószert kapott, alábbhagyott a szenvedése, fokozatosan megnyugodott, és nagy sokára kábult szendergésbe merült. Azóta nyugodtabb; Hattersley pedig elment, de azt a reményét fejezte ki, hogy ha holnap eljön, jobban találja. - Talán meggyógyulok - felelte Arthur -, ki tudja? Talán ez volt a krízis. Mit gondolsz, Helen? Nem akartam elkeseríteni, úgyhogy tőlem telhetőleg derűsen feleltem, de azért azt ajánlottam, készüljön fel annak lehetőségére, amit én magam sajnos túlságosan is biztosnak véltem. Ő azonban eltökélten reménykedett. Rövidesen egyfajta kábulatba esett - most azonban megint fel-felnyög. Hirtelen változás történt. Egyszer csak magához hívott, oly különösen izgatott módon, hogy attól tartottam, félrebeszél - de nem. - Ez volt a krízis, Helen! - mondta boldogan. - Pokoli fájdalmat éreztem itt, de most már egészen elmúlt; sosem voltam még ennyire könnyen az esés óta. Egészen elmúlt, isten bizony! - és megragadta a kezemet, és túlcsorduló szívvel megcsókolta; amikor azonban észrevette, hogy nem osztozom örömében, gyorsan ellökte, keservesen átkozva hidegségemet, érzéketlenségemet. Hogyan válaszolhattam volna? Letérdeltem mellé, megfogtam a kezét, szeretettel ajkamhoz szorítottam - különválásunk óta először -, és elmondtam, amennyire könnyeimtől beszélni tudtam, hogy nem ezért maradtam néma, hanem mert félek: a fájdalom e hirtelen megszűnése nem oly kedvező tünet, mint gondolja. Azon nyomban hívattam az orvost. Most szorongva várjuk. Majd megírom, mit mond. Még most is mentes a fájdalomtól - mindenütt eltompult a fájdalomérzet, ahol a minap még a leghevesebb volt a kín. Legrosszabb félelmem valóra vált - megkezdődött az elhalás. Az orvos megmondta neki, hogy nincs remény - kétségbeesését nem írhatja le szó. Nem tudok többet írni.”

270

A következő levél tartalmának még elkeserítőbb volt a hangja. A szenvedő feltartóztathatatlanul közeleg a véghez - szinte már a peremére jutott az iszonyú szakadéknak, amelybe reszket belepillantani, s amelytől imák és könnyek végső erőfeszítése sem mentheti meg. Most már semmi sem adhat neki vigasztalást; Hattersley ügyetlen igyekezete, hogy felvidítsa, merőben hiábavaló. Immár megszűnt számára a világ: az élet és minden, ami érdekelte, kicsinyes gondok és tűnő örömök - csupa merő gúny. A múltról szólni annyi, mint hasztalan önvád martalékául vetni a haldoklót; a jövőre utalni - csak növeli rettegését; s mégis: hallgatni annyi, mint bűnbánatának és kétségbeesésének prédájául hagyni. Gyakorta foglalkoztatja enyésző porhüvelyének sorsa - a lassú, apránkénti oszlás, amely immár megtámadta testét; a szemfedő, a koporsó, a sötét, magányos sír s az enyészet minden iszonya. „Ha megkísérlem - írta együttérző felesége - eltéríteni ezektől a dolgoktól, gondolatait magasabb rendű tárgyakhoz emelni, az sem jobb: »Egyre rosszabb és rosszabb! - nyögi. - Ha van élet a síron túl, s ítélet a halál után, hogyan nézhetek szembe vele?« Nem lehetek semmiképpen a hasznára; sem megvilágítást, sem buzdítást nem tűr; akármit mondok, meg nem vigasztalhatja semmi; s mégis: lankadatlan kitartással csügg rajtam - egyfajta gyermeteg kétségbeeséssel, minthogyha én megmenthetném a sorstól, amit retteg. Éjjel-nappal maga mellett tart. Most a bal kezemet fogja, míg ezeket írom; így tartja immár órák óta: olykor erőszakosan megragadja a karomat - hatalmas cseppek fakadnak a homlokán annak gondolatára, amit lát, vagy amit látni vél maga előtt. Ha egy pillanatra elhúzom a kezemet, elkeseredik: - Maradj velem, Helen, hadd fogjalak: úgy érzem, nem érhet ártalom, amíg mellettem vagy. De eljön a halál... jön is már... gyorsan, gyorsan!... Ó, ha hihetném, hogy nincs utána semmi! - Ne akard ezt hinni, Arthur; öröm és dicsőség van utána, próbáld meg elérni! - Micsoda? Nekem? - kérdi, és mintha felnevetne. - Hát nem ítéltetünk meg a testi mivoltunkban elkövetett tetteink szerint? Mi haszna volna a földi próbaidőnek, ha az ember kedve szerint töltheti, szöges ellentétben Isten parancsolataival, s azután mennybe mehet az üdvözültek társaságában, ha a leggonoszabb bűnös is elnyerheti a legjámborabb szent jutalmát, pusztán mert azt mondja: »Megbántam!«? - De ha őszintén megbánod... - Nem tudom megbánni; én csak rettegek. - A múltat csak a fenyegető következményei miatt bánod? - Pontosan... azt az egyet kivéve, hogy ellened vétettem, Nell, mert olyan jó vagy hozzám. - Gondolj Isten jóságára, s óhatatlanul is fájlalnod kell, hogy Őt megbántottad. - Micsoda Isten?... Nem láthatom és nem is hallhatom. Isten csak eszme. - Isten a Végtelen Bölcsesség és Hatalom és Jóság... és SZERETET; ám ha ez az eszme meghaladja emberi képességeidet, ha elméd elvész mindent elborító végtelenségében, kapaszkodj Őbelé, aki leereszkedett odáig, hogy a mi természetünket magára vegye, aki a mennybe vitetett még az Ő megdicsőült emberi testében is, akiben fénylik az Istenség tökéletessége. Csak a fejét rázta, és sóhajtozott. Majd a borzongó iszonyat újabb rohamában szorosabban markolta karomat és kezemet, s nyögve, panaszkodva, vad, elkeseredett kétségbeeséssel kapaszkodott belém, hogy a szívem majd meghasadt, mert tudtam, hogy nem segíthetek rajta. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy csillapítsam és vigasztaljam.

271

- Iszonyú a halál! - kiáltott fel. - Nem tudom elviselni! Te nem tudod, Helen, el sem képzelheted, mi az, mert nem áll előtted; és ha engem eltemettetek, visszatérsz régi életmódodhoz, és ugyanolyan boldog leszel, mint azelőtt, és a világ forog tovább vidáman, mintha én sosem lettem volna; én pedig... - és könnyekben tört ki. - Ne csüggedj - mondtam -, hamarosan mindnyájan a nyomdokaidba lépünk. - Kívánom Istentől, bárcsak magammal vihetnélek! - kiáltott fel. - Te lennél a szószólóm előtte. - Senki emberfia sem szabadíthatja meg felebarátját, és nem alkudhatik helyette Istenével válaszoltam -, nagyobb volt az ára lelkünk megváltásának... a testet öltött Isten, ki Önmagában tökéletes és bűntelen, adta vérét, hogy megváltson bennünket a Gonosz rabságából, hagyd hát, hogy Ő legyen szószólód. De úgy látszik, hiába minden szó. Most már nem nevet gúnyosan e szent igazságokon, mint azelőtt: de nem tud bízni bennük, vagy nem is fogja fel őket. Már nem sokáig marad közöttünk. Szörnyűségesek a szenvedései s azokéi is, akik szolgálnak körülötte - de nem gyötörlek további részletekkel: eleget mondtam alighanem, hogy meggyőzzelek: helyesen cselekedtem, hogy eljöttem hozzá.” Szegény, szegény Helen! Iszonyatos lehetett a megpróbáltatása! És én semmit sem tehettem az enyhítésére - nem; szinte úgy tetszett, mintha én magam hoztam volna reá minden szenvedést a magam titkos vágyai révén; s akár a férje szenvedését tekintettem, akár az övét magáét, úgy tetszett szinte, mint a magam elítéltetése, amiért ilyen kívánságot dédelgettem magamban. Másnap megint levél jött. Ezt is megjegyzés nélkül tették a kezembe; íme, itt a tartalma: December 5. „Elvégeztetett. Mellette ültem egész éjszaka, szorosan fogta a kezemet, s én figyeltem arca változását, és hallgattam kihagyó lélegzetét. Sokáig hallgatott, s már-már azt hittem: nem is szólal meg többé, amikor halkan, de tisztán ezt suttogta: - Imádkozz értem, Helen! - Imádkozom érted... minden órában és minden percben, Arthur; de imádkozz te is magadért. Mozgott az ajka, de hang nem hagyta el; azután elkalandozott a tekintete, s mert az olykorolykor felszakadozó, összefüggéstelen fél szavakból arra következtettem, hogy nincs már magánál, szelíden kiszabadítottam kezemet a kezéből; el akartam lopózni, hogy egy kis levegőt szívjak, mert úgy éreztem, elalélok menten; ám ujjainak görcsös rándulása és egy alig hallhatóan elsuttogott »Ne hagyj el!« nyomban visszahívott: megfogtam újra a kezét, és tartottam egészen addig, amíg már nem volt többé - és akkor elaléltam, nem a fájdalomtól, a kimerültségtől, amelyet mindaddig sikerült leküzdenem. Ó. Frederick! Senki sem képzelheti el ama halálos ágynak testi-lelki szenvedéseit! Hogyan is viselhettem el a gondolatot, hogy az a szegény, reszkető lélek örökös kínszenvedésre ragadtatik? Úgy éreztem, megtébolyodom belé! De Istennek hála, él bennem a remény - nem csupán mert tétován belekapaszkodom ama lehetőségbe, hogy a végső percben elérte még a bűnbánat és a megbocsátás, hanem az áldott hittől, hogy bármiféle tisztítótűzre ítéltessék is tévelygő lelke - bármiféle sors várjon is rá, mégsem veszett el, és Isten, aki semmit sem gyűlöl, ami az Ő keze műve, végezetül megáldja őt is!

272

Testét csütörtökön fogadja be ama sötét sír, amelytől úgy rettegett; ám a koporsót a lehető leghamarabb le kell zárni. Ha itt akarsz lenni a temetésen, sietve jöjj, mert szükségem van a segítségre. Helen Huntingdon”

273

ÖTVENEDIK FEJEZET Az előbbiek olvastán nem volt okom leplezni Frederick Lawrence előtt örömömet és reménységemet; nem kellett szégyenkeznem, mert egyiket sem éreztem. Legfeljebb annak örültem, hogy húga végre megszabadult fájdalmas, emberfeletti szolgálatától - s legfeljebb reméltem, hogy idővel magához tér a hatása alól, s ha más nem is, visszatérhet nyugalma és békessége élete végéig. Fájó részvétet éreztem szerencsétlen férje iránt (noha tökéletesen a tudatában voltam, hogy szenvedéseinek minden cseppjét magának köszönhette, és vitathatatlanul megérdemelte), forró együttérzést Helennel megpróbáltatásaiban és mélységes aggodalmat a gyötrő gondok, a szörnyű virrasztások, az élőhalott melletti szüntelen és hosszas bezártság következményei miatt - mert szentül hittem, hogy feleannyi szenvedésről sem írt, mint amennyit el kellett viselnie. - Elmegy hozzá, Lawrence? - kérdeztem, amikor visszaadtam a levelet. - Igen, haladéktalanul. - Helyes! Távozom is már, hadd készülhessen az utazásra. - Már megtettem, amíg maga a levelet olvasta, s még mielőtt jött; a hintó már elő is állt. Magamban helyeselvén sietségét, elköszöntem és távoztam. Amikor búcsúzóul kezet fogtunk, fürkész pillantást vetett rám; ám akármit keresett az arcomon, nem látott mást, mint az illendő komolyságot - talán épp csak egy árnyalatnyi zordsággal elegyedett, mert sértett az, ami, úgy éreztem, az eszében járhat. Feledtem vajon terveimet, szenvedélyes szerelmemet, makacs reményeimet? Szentségtörésnek tetszett most rájuk gondolni - de nem feledtem őket. Míg azonban lovam hátán lassan poroszkáltam hazafelé, e tervek homályán, e remények csalfaságán, e vonzalom hiúságán elmélkedtem komoran. Mrs. Huntingdon immár szabad; nem bűn már rá gondolni - de vajon ő gondol-e énrám? Most persze nem, nem is várható - de vajon ha elmúlt már ez a megrázkódtatás? Bátyjával (az ő szavával élve: közös barátunkkal) folytatott levelezésében mindössze egy ízben említett - akkor is azért, mert nem kerülhette el. Ez egymagában azt engedte feltételezni, hogy máris elfelejtett; de nem ez volt a legrosszabb: nem volna lehetetlen, hogy csak a kötelességérzete késztette hallgatásra, hogy csak próbál felejteni; ám ennek a tetejébe az a komor meggyőződésem támadt, hogy az átélt szörnyűségek, kibékülése a férfival, akit egykor szeretett, annak iszonyú szenvedése és halála végtére kitörölték Helen lelkéből az irántam érzett futó szerelem minden nyomát. Tán magához tér a sok borzalom után, visszatér korábbi egészsége, nyugalma, tán még a vidámsága is - de nem azok az érzések, amelyek ezentúl már csak futó ábrándnak, hiú, csalóka álomnak tűnhetnek előtte; kivált mert senki sincs, aki a létezésemre emlékeztetné - nincs mód, hogy biztosítsam lankadatlan hevemről most, hogy ilyen messze vagyunk egymástól, és az illendőség tiltja, hogy meglátogassam vagy írjak neki, még legalább hónapokig. És hogyan szerezhetném meg ügyemnek a bátyja pártfogását? Hogyan törhetném át a gyanakvó tartózkodás jégpáncélját? Talán most is éppannyira helytelenítené vonzalmamat, mint azelőtt; talán túlságosan szegénynek gondol túlságosan alacsony származásúnak, hogysem a húgához méltó lehetnék? Igen, ez új akadály: kétségtelen, hogy nagy a különbség rangban, körülményekben Mrs. Huntingdon, a grassdale-i kastély úrnője és Mrs. Graham, a festő, a wildfelli udvarház bérlője között; s vajon nem tekintené-e önteltségnek a világ, a család - ha ugyan nem ő maga is -, ha kezemet felajánlanám az előbbinek? Bátran megkockáztatnám ezt a veszedelmet is, ha bizonyos volnék abban, hogy szeret; de máskülönben hogyan tehetném? Végül pedig elhunyt férje szokásos önzésében talán
274

úgy fogalmazta meg végakaratát, hogy korlátozza özvegyét esetleges újabb házassági terveiben. Láthatod tehát: elegendő okom lett volna rá, ha át akarom adni magam a csüggedésnek. Mindazonáltal nem csekély türelmetlenséggel vártam, hogy Mr. Lawrence hazatérjen Grassdale-ből - s türelmetlenségem elhúzódó távollétével arányosan fokozódott. Már vagy tíztizenkét napja távozott el. Szép, szép, hogy húga mellett marad vigaszul, segítségül - hanem azért megírhatta volna, hogy van Helen, vagy legalábbis, hogy mikor várhatom a hazatérését; hiszen tudhatná, hogy keserves aggodalom tölt el, s bizonytalanságban vagyok kilátásaim felől. Amikor pedig végre hazatért, mindössze annyit mondott húgáról, hogy nagyon kimerítette és elgyötörte lankadatlan erőfeszítése annak a férfinak az érdekében, aki az életét megkeserítette, s aki végül kis híján magával hurcolta a sírba; hogy még most sem tért magához a férjének szomorú vége és elmúlásának körülményei okozta levertségéből; de egyetlen szót sem, ami rám vonatkoznék - egyetlen utalást sem arra, hogy a nevemet akár csak kiejtette volna, vagy ő, a bátyja, szóba hozta volna. Igaz, nem is kérdeztem semmit efelől: sehogy sem tudtam rászánni magam, mert meg voltam győződve róla, Lawrence-nek nincs ínyére a gondolat, hogy a húgával egybekeljünk. Láttam, arra számít, hogy tovább kérdezősködöm a látogatásáról, és láttam azt is a felébredt féltékenység vagy a felserkent önérzet - vagy bármi néven nevezzem - éleslátásával, hogy Lawrence meglehetősen húzódozik a várható faggatástól, s nem csekélyebb örömmel, mint meglepetéssel észlelte, hogy elmarad. Bennem persze forrt a düh, de büszkeségem arra késztetett, hogy fékezzem meg érzéseimet, s őrizzem meg külső nyugalmamat - vagy legalábbis a sztoikus higgadtságot - az egész beszélgetés során. Jó is, hogy így cselekedtem, mert amikor később józanul visszagondoltam a dologra, megvallom, ugyancsak képtelenségnek és illetlenségnek tűnt volna, ha akkor összetűzök Lawrence-szel; bevallom azt is, hogy a szívem mélyén igazságtalan voltam vele: hiszen kedvelt engem, de tökéletesen tisztában volt azzal is, hogy ha Mrs. Huntingdon meg én összeházasodunk, ezt a világ mésalliance-nek tartaná; s ő nem az a fajta, aki semmibe venné a világ véleményét - különösen mert a rettegett gúnykacaj vagy elítélő vélemény sokkal szörnyűbb volna a számára, ha nem őellene, hanem a húga ellen irányul. Ha hitte volna, hogy a házasság a feltétele mindkettőnk vagy akár egyikünk boldogságának, vagy ha tudta volna, mily forrón szeretem a húgát, nem így viselkedik; mivel azonban nyugodtnak és hűvösnek látott, a világért sem akarta megzavarni filozofikus magatartásomat; s habár tevékenyen nem ellenezte a házasságot, az előmozdítására sem tett semmit; óvatosságból igyekezett segíteni kettőnknek leküzdeni kölcsönös vonzalmunkat, és óvatosságból tartózkodott attól, hogy ugyane vonzalmat bátorítsa. - Igaza is volt - mondod erre te. Lehet; akárhogy is, igazságtalanul viseltettem oly nagy keserűséggel iránta; hanem akkor nem tudtam ilyen józanul szemlélni a dolgot; s miután röviden elbeszélgettünk közömbös tárgyakról, eltávoztam. Szívemet gyötörte a megsebzett büszkeség és a sértett barátság; reszkettem attól, hogy csakugyan elfelejtettek; s tudtam, hogy szerelmem egyedül van bánatával, egészsége megrendült, szelleme kedveszegett, s nekem tilos vigasztalnom vagy segítenem, tilos még akár az együttérzésemről is biztosítanom, hiszen efféle üzenetet ezek után nem bízhattam Mr. Lawrence-re. De mitévő legyek? Várok, s meglátom, értesít-e ő - amit persze nem tesz, hacsak nem bíz a bátyjára holmi kedves üzenetet, amit az minden valószínűség szerint nem ad át, akkor pedig iszonyú gondolat! - ő azt hiszi: elhidegültem, és érzéseim megváltoztak, hiszen nem válaszolok, vagy talán már értésére is adta a bátyja, hogy én nem gondolok többé reá. Mindenesetre várok, míg el nem telik a válásunk után jó hat hónap (ennek úgy február vége felé lesz itt az ideje), s akkor majd levelet küldök neki, és szerényen emlékeztetem korábbi engedélyére, hogy a mondott idő leteltével írhatok; kifejezem abbéli reményemet, hogy élhetek az engedelemmel, legalábbis, hogy tudassam vele őszinte együttérzésemet újabb megpróbáltatásában;
275

nemes lelkű magatartása iránti csodálatomat; reményemet, hogy egészsége immár tökéletesen helyreállt, s hogy hamarosan élvezheti a békés, boldog élet azon áldásait, amelyektől oly sokáig meg volt fosztva, ám amelyeket nálánál jobban senki meg nem érdemel - hozzáteszek néhány kedves szót kis barátom, Arthur számára abban a reményben, hogy nem felejtett még el; hozzáfűzök talán még néhány utalást az elmúlt időkre, a társaságában töltött élvezetes órákra, azok nem halványuló emlékére, mely életemnek sava-borsa és egyetlen vigasztalása, s kifejezésre juttatom abbéli reményemet, hogy a közelmúlt gondjai nem töröltek ki tökéletesen az emlékezetéből. Ha erre nem felel, többet természetesen nem írok; ha igen (mint ahogy valamiképpen minden bizonnyal felelni fog), további viselkedésemet a válaszához igazítom. Tíz hét hosszú idő ily nyomorúságos bizonytalanságban, de fel a fejjel! El kell viselni; közben pedig olykor-olykor meglátogatom Lawrence-et, ha nem is olyan gyakran, mint azelőtt, és továbbra is érdeklődöm a húga felől: hallott-e róla mostanában; hogy van - de semmi többet. Meg is tettem, és a kapott válaszok vérlázító módon az érdeklődés puszta kielégítésére szorítkoztak: Mrs. Huntingdon nagyjából egyformán van; nem panaszkodik, de legutóbbi levele lehangoltságot árul el; azt írja, jobban van; végül pedig azt írja, jól van; nagyon elfoglalja fiának nevelése és boldogult férje birtokának igazgatása és ügyeinek rendezése. A gazfickó egy szóval sem említette, ki lett a birtok örököse; vajon Mr. Huntingdon hagyott-e végrendeletet vagy sem; én pedig inkább felnégyeltettem volna magam, semmint megkérdezzem, nehogy mohóságnak értelmezhesse kíváncsiságomat. Most már sosem ajánlotta fel, hogy megmutatja húga leveleit, én pedig egy szóval sem árultam el, hogy szeretném látni őket. A február azonban közeledik; elmúlt december, és nagy sokára végére jár január is - még néhány hét, és biztos kétségbeesés vagy a megújult remény tesz pontot a gyötrelmesen hosszú bizonytalanság után. De, ó, jaj! Épp az idő tájt érte Helent újabb csapás: meghalt a bácsikája; semmirevaló vén legény, mi tagadás, ám Helen iránt mindig több kedvességgel és szeretettel viseltetett, mint bárki emberfia iránt, s Helen úgy szerette, mintha az apja lett volna. Mellette volt, amikor meghalt, és segített nénikéjének ápolni a beteget egészen a végsőkig. Bátyja Staningleybe utazott a temetésre, visszatérve pedig elmondta, hogy húga még most is ott van, jelenlétével igyekszik felvidítani nénikéjét, és valószínűleg ott is marad még egy darabig. Ez bizony rossz hír volt, hiszen amíg ott időzik, nem írhatok neki; a címet sem tudom, Lawrence-től pedig meg nem kérdezem. Teltek-múltak a hetek, s ahányszor érdeklődtem, mindig az volt a válasz, hogy Mrs. Huntingdon még Staningleyben van. - Hol van Staningley? - kérdeztem nagy sokára. - ... megyében - hangzott a kurta válasz, méghozzá oly hidegen és szárazon, hogy eltérített abbéli szándékomtól, hogy pontosabb eligazítást kérjek. - Mikor tér vissza Grassdale-be? - hangzott következő kérdésem. - Nem tudom. - Az ördögbe is! - dörmögtem. - Hogyan, Markham? - kérdezte ártatlan meglepetéssel Lawrence. Én azonban nem méltattam feleletre, csupán néma, megvető pillantást küldtem feléje, amire elfordult, és a szőnyeget vette szemügyre félig tűnődő, félig gunyoros kis mosollyal; aztán hirtelen felnézett, és másra terelte a szót; igyekezett vidám és barátságos beszélgetésbe vonni, én azonban túlságosan ingerült voltam a további társalgáshoz, és hamarosan elköszöntem.

276

Lawrence meg én valahogy nem boldogultunk egymással. Alighanem túlságosan érzékenyek voltunk mind a ketten. Bajos dolog, Halford, ha az ember ott is sértést szimatol, ahol semmi oka rá. Ma már nem vagyok rabja ennek az érzékenységnek, ezt magad is tanúsíthatod; megtanultam, hogy derűs és bölcs legyek, nagyobb békességben magammal, nagyobb türelemmel felebarátaim iránt, s ha kedvem tartja, kinevetem Lawrence-et is, téged is. A véletlen tette, no meg az én szándékos hanyagságom (mert igaz, ami igaz, most már egyre kevésbé szerettem), de hetek is beleteltek, mire viszontláttam barátomat. Amikor pedig találkoztunk, akkor is ő keresett fel engem. Egy június eleji szép, derűs délelőtt kijött a mezőre, ahol épp belefogtunk a szénakaszálásba. - Rég nem láttam, Markham - mondta a kölcsönös üdvözlés után. - Hát már soha nem akar eljönni Woodfordba? - Egyszer elmentem, de nem volt otthon. - Sajnáltam is; de annak már jó ideje. Reméltem, hogy eljön újra, azután pedig én kerestem fel, de nem volt otthon, mint általában, különben gyakrabban élnék a lehetőséggel, hogy felkeressem; most azonban eltökéltem, hogy találkozom magával, úgyhogy a lovamat az ösvénynél hagytam, magam pedig átkeltem árkon-bokron, hogy utolérjem magát; egy időre ugyanis elutazom Woodfordból, és lehetséges, hogy egy-két hónapig nem lesz szerencsém látni önt. - Hova utazik? - Előbb Grassdale-be - mondotta kis mosollyal, amit, ha tud, szívesen elnyomott volna. - Grassdale-be? Mrs. Huntingdon tehát ott van? - Igen, de már csak egy-két napig, utána pedig elkíséri Mrs. Maxwellt F...-be tengerparti üdülésre, és én is velük tartok. (F... akkoriban csendes, de tisztes fürdőhely volt; ma sokkal felkapottabb.) Lawrence láthatólag azt várta, élek majd ezzel az alkalommal, és üzenetet bízok rá a húgának, s alighanem minden különösebb ellenvetés nélkül el is vitte volna, ha van annyi eszem, hogy megkérem rá, noha magától természetesen nem ajánlotta fel. Én azonban sehogy sem tudtam rászánni magam a kérésre; s már rég elment, amikor rádöbbentem, micsoda kedvező alkalmat szalasztottam el; akkor persze már szántam-bántam ostobaságomat, buta büszkeségemet, csakhogy már nem orvosolhattam a hibát. Lawrence csak augusztus vége felé tért haza. Kétszer vagy háromszor írt F...-ből, levelei azonban bosszantóan semmitmondóak voltak, általánosságokról szóltak vagy érdektelen semmiségekről, avagy olyan gondolatokat és eszmefuttatásokat tartalmaztak, amelyek akkoriban épp oly kevéssé érdekeltek; ellenben jóformán semmit sem mondtak a húgáról, és magamagáról sem sokkal többet. Elhatároztam mindenesetre, hogy várok, amíg hazatér; talán akkor sikerül valamivel többet kiszednem belőle. Helennek egyelőre semmiképpen sem írhattam, amíg bátyjával és nénikéjével időzött, aki nyilván még ellenségesebben fogadná nagyra törő szándékaimat, mint maga Lawrence. Majd ha visszatér otthonának csendes magányába, akkor jön el számomra a megfelelő alkalom. Amikor azonban Lawrence hazaérkezett, éppoly tartózkodó volt kínzó aggodalmam tárgyát illetően, mint mindig. Húga nagyon élvezte F... jótékony hatását, a fia is jól van, és - jaj! mind a ketten visszatértek Mrs. Maxwell-lel Staningleybe, ahol legalább három hónapig maradnak. Ahelyett azonban, hogy untatnálak bosszúságom, reményeim és csalódásaim, tompa kétségbeeséssel váltakozó és fel-felszikrázó reménységem leírásával, ellentétes elhatá277

rozásaimmal - hogy mondjak-e le mindenről, vagy tartsak-e ki, hogy merész lépésre szánjam-e el magam, vagy hagyjam, hadd menjen minden a maga útján, s várjam ki türelmesen, míg eljön az én időm -, inkább azzal foglalom el magam, hogy elboronáljam ezen elbeszélés néhány szereplőjének sorsát, akiket talán nem lesz többé módom említeni. Valamivel Mr. Huntingdon halála előtt Lady Lowborough új széptevője társaságában a kontinensre szökött, ahol egy darabig féktelen mulatozással és dorbézolással töltötték az időt, majd összevesztek, és útjaik elváltak. Őladysége még egy évadon át vígan élt, ám múltak az évek, és olvadt a pénz: szűkös idők következtek, adósság, szégyen és nyomor; s végezetül, úgy hallom, nincstelenül, elhagyatottan és nagy nyomorúságban pusztult el. Meglehet azonban, hogy ez csak kósza hír: amennyit akár jómagam, akár a rokonai vagy hajdani ismerősei tudnak felőle, attól ugyan még élhet: évekkel ezelőtt elvesztették szemük elől a hölgyet, s ha tehetnék, még az emlékét is elfelednék. A férje viszont e másodszori félrelépés után nyomban válópert indított, és meg is nyerte, s kevéssel utána újra megházasodott. Okosan cselekedett, hiszen Lord Lowborough, akármilyen mogorvának és magának valónak látszott, nem született agglegényéletre. Közérdek, nagyvonalú tervek, tevékeny életmód - vagy éppen baráti kötelékek (ha ugyan volt valaha barátja) sosem pótolhatták szemében a házi tűzhely vonzó melegét. Volt egy fia és egy név szerinti lánya, igaz, akik azonban fájdalmasan emlékeztették az anyjukra, és a boldogtalan kis Annabella örökös keserűség forrása volt őlordsága lelkének. Kötelességének érezte, hogy atyai kedvességgel viseltessék iránta: kényszerítette magát, hogy ne gyűlölje, sőt hogy még némi gyengédséget is érezzen iránta a gyermek ártatlan és mit sem sejtő ragaszkodásának viszonzásául; s ha mindazok, akik ismerték a lordot, talán sejtették is, ám egyedül Isten és a tulajdon szíve volt a tudója, mily keservesen kárhoztatta magát ez ártatlan lény iránti érzéseiért, hogyan harcolt szüntelen, hogy leigázza természetének gonosz sugallatait (mert alapjában nem volt nagylelkű természet); valamint azt is, mily keményen küzdött a kísértéssel, hogy visszatérjen ifjonti bűnéhez, és a múlt hányattatásai, valamint a jelen nyomorúsága - a kiégett szív, az örömtelen, társtalan élet, a betegesen csüggedt elme miatt feledést keresve, engedjen ismét az egészség, a józan ész, az erény esküdt ellenségének, mely a lordot egykor oly sajnálatosan rabul ejtette és lealacsonyította. Második választottja merőben különbözött az elsőtől. Némelyek csodálkoztak a lord ízlésén; mások egyenesen kigúnyolták - ez azonban az ő balgaságukat bizonyította, nem a lordét. A hölgy nagyjából egykorú volt vele - úgy harminc és negyven év között -, nem jeleskedett sem szépségre, sem vagyonra, sem ragyogó adottságokra nézve; amint hallottam, más nem is volt a javára írható, mint természetes józan esze, rendíthetetlen becsületessége, igaz hitbuzgalma, melegszívű jóindulata és kimeríthetetlen jó kedélye. Mind e tulajdonságok azonban, mint magad is elképzelheted, a gyermekek kitűnő anyjává és őlordsága jeles hitvesévé tették. Lord Lowborough önmaga szokásos lebecsülésével túlságosan is jónak tartotta magához a hölgyet, s bár nem győzött csodálkozni a Gondviselés jóságán, amely ilyen adománnyal boldogította, sőt a hölgy ízlésén, aki előnyben részesítette őt a többi férfiúval szemben, maga is megtett minden tőle telhetőt, hogy a hölgy jóságát hasonlóval viszonozza, s e törekvését olyan siker koronázta, hogy a hölgy akkor is és alighanem ma is széles Angliának egyik legboldogabb, legszeretőbb hitvese; aki pedig bármelyik házasfél jó ízlését kétségbe vonja, hálás lehet, ha a maga választását fele ilyen megelégedettség jutalmazza, vagy az érzelmeit fele ilyen tartós és őszinte vonzalom viszonozza. Ha egyáltalán érdekel annak az alantas gazfickó Grimsbynek a sorsa, mindössze annyit mondhatok, hogy gyorsan haladt a romlás útján, bűnben és gyalázatban fetrengett, klubjának legalantasabb tagjaival és a társadalom söpredékével közösködött - a többi ember nagy szerencséjére -, s végül részeg verekedésben lelte végét, úgy hírlik, egy hasonszőrű gazfickó kezétől, aki rájött, hogy Grimsby csalt a kártyán.
278

Ami Mr. Hattersleyt illeti, nem feledte elhatározását, hogy „szakít velük”, s férfi és keresztyén módjára viselkedik. Hajdani víg cimborájának, Huntingdonnak végzetes betegsége és halála olyan mély és komoly hatást tett rá, ráébresztvén őt hajdani szokásaik elvetemültségére, hogy több hasonló leckére már nem is volt szüksége. Kerülte a város kísértéseit, továbbra is vidéken lakozott, élvezve a kedélyes, tevékeny vidéki földesúr életét; földműveléssel, ló- és marhatenyésztéssel foglalkozott, szórakozásul lovagolt, vadászgatott, s olykor felüdülésül élvezte barátainak (az ifjúkoriaknál különb barátainak) társaságát és a boldog kis feleségéét (aki most oly vidám és derűlátó, amilyet a szív csak kívánhat), no meg jókötésű fiainak és virágzó leányainak szerető körét. Atyja, a bankár, néhány éve meghalt, és ráhagyta teljes vagyonát, úgyhogy most kedvére gyakorolhatja minden kedvtelését, és mondanom sem kell, hogy tekintetes Ralph Hattersley úr széles e környéken nevezetes mint a legnemesebb fajta telivér paripák tenyésztője.

279

ÖTVENEGYEDIK FEJEZET Térjünk át most egy bizonyos csöndes, hideg, felhős délutánra, december eleje táján, amikor a kopár mezőket, fagyos utakat az első hó gyér nyomai lepték, és sűrűbben gyűlt meg a mély szekérnyomokban meg a múlt havi súlyos esőzések immár megkövesedett sarában, az emberi lábak és lópaták vájta gödrökben. Jól emlékszem arra a délutánra, mert a lelkészlakból mentem hazafelé, oldalamon nem kevésbé figyelemreméltó személyiséggel, mint Eliza Millward kisasszonnyal. Édesapját látogattam meg - áldozat az udvariasság oltárán, inkább anyám, mint a magam tetszésére, mert én még a közelébe menni is utáltam annak a háznak; nem pusztán a hajdan oly elbűvölő Eliza iránti ellenszenvem miatt, hanem mert korántsem bocsátottam meg az öregúrnak sem Mrs. Huntingdonról alkotott rossz véleményéért: igaz, kénytelen volt elismerni, hogy korábban tévedett, azt azonban fenntartotta, hogy a hölgy helytelenül cselekedett, amikor a férjét elhagyta; megszegte a feleség szentelt kötelmeit, s megkísértette a Gondviselést, amiért önmagát kísértésnek tette ki, hogy ilyen lépést legfeljebb testi bántalmazás (még annak is csak súlyos formája) menthet - de még az sem, mert ilyen esetben a törvényhez kellene fordulnia védelemért. No de én nem a nagytiszteletű úrról akarok beszélni, hanem Eliza lányáról. Éppen elbúcsúztam Mr. Millwardtól, amikor Eliza sétára öltözötten lépett be a szobába. - Épp a húgához indulok, Mr. Markham - szólalt meg -, ha tehát nincs ellene kifogása, elkísérném hazáig. Szívesen sétálok társaságban... maga nem? - De igen, ha kellemes a társaság. - Mi sem természetesebb - viszonozta az ifjú hölgy dévaj mosollyal. Így tehát kettesben vágtunk neki az útnak. - Mit gondol, otthon találom Rose-t? - kérdezte, amikor becsuktuk a kertkaput, és Linden-Car felé fordultunk. - Azt hiszem. - Remélem is, mert van egy kis újságom a számára, ha ugyan maga meg nem előzött vele. - Én? - Igen; tudja, miért utazott el Mr. Lawrence? - És aggódva pillantott fel rám, úgy várta válaszomat. - Elutazott? - kérdeztem; Eliza arca pedig felderült. - Ó! Hát nem mondta el, mi van a húgával? - Mi van vele?! - kérdeztem megrettenve, nem érte-e baj. - Ó, Mr. Markham, hogy elvörösödött! - kiáltott fel, és nagy bosszúságomra felkacagott. Haha, tehát nem feledte még el! Nos, jó lesz, ha siet, ha én mondom, elhiheti, mert... ó, siralmas eset! A hölgynek csütörtökön lesz az esküvője! - Nem, Eliza kisasszony! Ez nem igaz. - Hazugsággal vádol, uram?! - Tévesen tájékoztatták. - Csakugyan? Maga talán jobban tudja?

280

- Azt hiszem, igen. - Akkor mitől sápadt el annyira? - kérdezte, és boldogan elmosolyodott felindulásom láttán. Csak nem azért, mert haragszik szegény fejemre, hogy ilyesmit füllentek? Nos, én csak azt mesélem el, amit nekem mondott valaki. Az igazságáért nem szavatolok, csak azt az egyet nem tudom, mi oka lett volna Sarah-nak, hogy rászedjen, vagy annak, akitől ő hallotta, hogy Sarah-t rászedje? Márpedig neki maga az inas mesélte: mégpedig azt, hogy Mrs. Huntingdonnak csütörtökön lesz az esküvője, és Mr. Lawrence a lagzira utazott. Sarah még a vőlegény nevét is megmondta, csak elfelejtettem. Talán maga segít az eszembe juttatni. Nincs ott valaki, aki a közelben lakik, vagy gyakran ellátogat a környékre, és régóta gyengéd érzelmekkel viseltetik Mrs. Huntingdon iránt? Valami Mr. ... Ó, Istenkém! Mr. ... - Hargrave? - vetettem közbe keserű mosollyal. - Ez az! - kiáltott fel Eliza. - Ezt a nevet mondták! - Lehetetlenség, Eliza kisasszony! - kiáltottam fel olyan hangon, hogy döbbenten meredt rám. - Pedig nekem ezt mesélték - mondta, és nyugodtan szemlélte az arcomat. Azután éles kacagásban tört ki, hosszan nevetett, én pedig majd az eszemet vesztettem dühömben. - Ó, igazán, ne haragudjon! - kiáltott Eliza. - Tudom, nagyon nagy illetlenség, de... hahaha! Talán csak nem maga akarta elvenni? Istenem, Istenem, milyen kár! Hahaha! Az Égre, Mr. Markham! Csak nem fog elájulni? Irgalmas Isten! Hívjam ide azt az embert? Hahó, Jacob! Én azonban a szavába vágtam, megragadtam a karját, és alighanem jó erősen megszoríthattam, mert megrándult, s az ijedség vagy a fájdalom halk jajszava hagyta el az ajkát; de ezzel sem tudtam kedvét szegni: nyomban magához tért, és tettetett aggodalommal folytatta: - Hogyan segíthetnék magán? Nem inna egy kis vizet, vagy egy kis brandyt talán? Bizonyára akad amott a fogadóban, hadd fussak érte! - Elég legyen ebből az ostobaságból! - förmedtem rá. Eliza zavartan - szinte ijedten nézett rám egy pillanatig. - Tudja, hogy nem állhatom az efféle tréfát - folytattam. - Még hogy tréfát! Nem tréfálok én! - De mindenesetre nevetett; én pedig azt sem állhatom, ha kinevetnek! - vágtam vissza. Nagy erőfeszítéssel igyekeztem higgadtan és kellő méltósággal beszélni, nem pedig összefüggéstelenül és értelmetlenül. - És ha már ilyen vidám kedvében van, Eliza kisasszony, akkor bizonyára jó társasága lesz saját magának: ezért tehát magára hagyom, fejezze be sétáját egyedül, mert most jut eszembe, hogy másutt van dolgom; úgyhogy jó estét. Ezzel magára hagytam; ő pedig megint elfojtott egy kaján kacajt. A földek felé kanyarodtam, felszöktem a partra, és átvágtam a sövény legközelebbi nyílásán. Eltökéltem, hogy nyomban végére járok a dolognak - igaz-e, hamis-e a mese -, és ahogy csak bírta a lábam, Woodfordba siettem - először kerülő úton, de mihelyt kikerültem csinos inkvizítorom látótávolából, átvágtam toronyiránt - legelőkön, tarlókon, tüskén-bokron -, átugrálva a sövényeket, árkokat, kerítéseket, míg az ifjú földesúr parkjának kapujához nem értem. Csak most döbbentem rá, micsoda lánggal ég bennem a szerelem - milyen erővel élt bennem a remény, amelyet még a legmélyebb kétségbeesés órái sem törtek össze; makacsul csüggtem a gondolaton, hogy egyszer ő még az enyém lesz - vagy ha nem is, talán az emlékemet, barátságunkat, szerelmünknek halványuló képét drága kincsként őrzi majd a szíve mélyén. Eltökélt léptekkel tartottam az ajtó felé: ha meglátom a ház urát, határoztam el, kertelés nélkül kikérdezem a

281

húga felől, nem várok, nem tétovázom többé, sutba hajítom a hamis tapintatot, az ostoba büszkeséget, és nyomban megtudom, mit várhatok a sorstól. - Mr. Lawrence itthon van? - kérdeztem hevesen a cselédtől, aki ajtót nyitott. - Nem, uram, a gazda tegnap elutazott - felelte igen élénk arccal. - Hová? - Grassdale-be, uram... nem tudta, uram? Nagyon titkolózik a gazda - mondta a fickó együgyű, alamuszi vigyorral. - Én azt gondolom, uram... Én azonban sarkon fordultam, és otthagytam; nem hallgattam meg, mit gondol. Nem fogok ott állni és kitenni elgyötört érzelmeimet egy ilyenfajta fickó pimasz hahotájának és orcátlan kíváncsiságának. Csakhogy most mitévő legyek? Lehetséges volna, hogy Helen elhagyott engem - azért a férfiért? Nem tudtam elhinni. Engem elhagyhat, de annak nem adhatja magát! Nos, kiderítem az igazságot - addig úgysem tudok a mindennapi élet apró-cseprő dolgaival foglalkozni, míg a kétségek és félelmek, a féltékenység és a düh e vihara alább nem hagy. Felszállok a reggeli postakocsira L...-ben (az esti már biztosan elment), és repülök Grassdale-be - oda kell érnem még az esküvő előtt. Hogy miért? Mert az a gondolatom támadt, hogy talán megakadályozhatom - ha nem teszem, talán ő is, én is bánni fogjuk életünk végezetéig. Lehetséges volna, hogy valaki befeketített előtte... a bátyja? - Igen, egész bizonyosan a bátyja győzte meg arról, hogy elárultam, és hűtlen lettem hozzá, s visszaélve Helen természetes felháborodásával meg talán azzal, hogy elkeseredésében nem is érdekli, mit hoz a jövő, nagy ügyesen - és gonoszul felbiztatta erre a házasságra, hogy megmenekítse tőlem. Ha valóban így történt, és ha Helen csak akkor döbben rá tévedésére, amikor már késő jóvátenni - micsoda nyomorúságra, micsoda önmarcangoló életre kárhoztatik ő is, én is! És micsoda önvádra én, ha elgondolom, hogy mindezt ostoba aggályoskodásomnak köszönhetjük! Látnom kell őt mindenáron - meg kell tudnia az igazságot, még ha a templom kapujában kényszerülök elmondani, akkor is! Tartsanak bár tébolyodottnak vagy orcátlan pimasznak - sőt lehet, hogy ő maga is okvetetlenkedéssel vádol majd, vagy legalábbis értésemre adja, hogy elkéstem -, de talán megmenthetem! Ha talán az enyém lehet... még ábrándnak is elviselhetetlenül gyönyörű! A reménység szárnyakat kölcsönzött, félelmeim is ösztökéltek - hazasiettem hát, hogy elkészüljek a másnap reggeli indulásra. Anyámnak megmondtam, hogy sürgős ügy szólít el, amely nem tűr halasztást, most azonban nem magyarázkodhatom. Mélységes aggodalmam és az elmémet mindenekfelett foglalkoztató gond azonban nem maradhatott rejtve az anyai szem előtt, és csak nagy üggyel-bajjal tudtam félelmét lecsillapítani: holmi rejtélyes szerencsétlenségtől tartott. Aznap éjjel eleredt a hó, és másnap annyira késleltette a postakocsi útját, hogy azt hittem, elhagy a józan eszem. Szerda lévén, természetesen egész éjjel utaztam: másnap kétségtelenül megtartják az esküvőt! Hosszú és sötét volt az éjszaka: a hó elakasztotta a kerekeket, s rátapadt a lovak lábára: lassan, lustán baktattak az állatok; átkozottul óvatosan hajtott a kocsis; s az utasok elviselhetetlenül közönyösen tűrték vánszorgásunkat. Ahelyett, hogy segítségemre lettek volna, és nagyobb iramra biztatják az egymást váltó postakocsisokat, csak bámultak és vigyorogtak türelmetlenségemen: egy fickó egyenesen arra vetemedett, hogy gúnyoljon miatta (én azonban egy pillantással elhallgattattam, s ezzel sikerült az egész útra belefojtanom a szót); s amikor az utolsó stációnál magam akartam kézbe venni a gyeplőt, útitársaim egy emberként tiltakoztak.

282

Fényes napvilágnál értünk M...-be, és álltunk meg a Rózsa és Korona fogadó előtt. Leugrottam, és megkérdeztem, kaphatok-e csézát Grassdale-ig. De nem volt egy sem; a város egyetlen effajta alkalmatosságát épp reparálták. - Akkor egy homokfutót... kordét... szekeret... akármit! Csak gyorsan! - Homokfutó került, ló azonban nem. Beküldtem valakit a városba lóért; oly tűrhetetlenül sokáig késlekedett azonban, hogy nem várhattam tovább: a lábam hamarabb kivisz, gondoltam; megkértem, küldjék utánam a kocsit, ha egy órán belül előáll, és nekivágtam olyan szaporán, ahogyan csak a lábam bírta. Hat mérföldnél alig volt több a távolság, de nem ismertem az utat, s minduntalan meg kellett állnom, hogy tudakozódjam fuvarosoknak, parasztoknak kurjantottam, s gyakran zörgettem be egy-egy házba, mert ezen a téli reggelen alig volt kint ember -, nemegyszer ágyukból vertem fel a lustálkodókat, munka ugyanis alig akad ilyenkor, étel meg tüzelő pedig még annyi sem, hát nem rövidítették meg az álmukat. Nekem azonban nem volt időm, hogy törődjem velük; mindenem sajgott a fáradtságtól, a kétségbeeséstől, de talpaltam tovább. A homokfutó nem ért utol: jó, hogy nem vártam rá - bosszantott az is, hogy egyáltalán annyit időztem miatta. Nagy sokára végül Grassdale határába értem. Ahogy a kis falusi templomhoz közeledtem, mit látok: kocsisor áll előtte - s nem is kellett a cselédeket meg a lovakat ékesítő fehér szalagcsokrokat látnom, a látványosságra összeverődött falusi naplopók víg lármáját hallanom: tudtam, hogy odabent esküvő folyik. Berohantam közéjük, lélekszakadva tudakozódtam, rég elkezdődött-e már a szertartás. Amazok csak bámultak rám tátott szájjal. Kétségbeesetten nyomakodtam át közöttük, s épp beléptem volna a templomkert kapuján, amikor egy sereg rongyos gyerek - úgy csüggtek az ablakokon, mint a méhraj - hirtelen leugrált, s az előcsarnok felé iramodott, a környék bárdolatlan nyelvjárásában olyasmit ordibálva: - Vége már! Amott jönnek! Eliza Millwardnak örült volna a szíve, ha akkor lát. Belekapaszkodtam a kapuoszlopba, hogy el ne essem, és merőn bámultam az ajtó felé, hogy még egy utolsó pillantást vethessek lelkemnek gyönyörűségére s elsőt arra a gyűlöletes halandóra, aki eltépte őt szívemről, s ezzel - ebben bizonyos voltam - keserű és üres életre, hiú bánkódásra ítélte - hisz miféle boldogságban is lehetne része ennek a férfinak az oldalán? Most már nem akartam őt jelenlétemmel megdöbbenteni, de nem volt erőm, hogy odább menjek. És megjelent az ifjú pár. A vőlegényt nem láttam: nem láttam én mást, csak a menyasszonyt. Hosszú fátyol leplezte kecses alakját, de el nem rejthette egészen; láttam, hogy bár a fejét felemeli, szemét a földre süti, s arcát és nyakát bíbor pír önti el; de minden vonása mosolyban ragyog, habos fehér fátylán pedig átüt fürtjeinek aranya! Magasságos Ég! Nem ő az - nem, nem az én Helenem! Az első pillantás megrettentett - de a szememet kimerültség és kétségbeesés homályosította el - hihetek-e neki most? Valóban - ez nem ő! Ifjabb, törékenyebb, rózsásabb szépség - mert igazán szép, de hol az a méltóság, a léleknek az a mélysége - az a meghatározhatatlan kecsesség, az az értelemtől sugárzó és mégis gyengéd báj, az az ellenállhatatlan erő, amely vonzza, egyszersmind leigázza a szívet - az én szívemet legalábbis? A vőlegényre néztem - Frederick Lawrence! Letöröltem a homlokomat lepő hideg verítéket, s közeledtére hátraléptem; tekintete azonban rám esett, s felismert, akármennyire kivetkeztem is önmagamból. - Ön itt, Markham? - kérdezte meghökkenve és értetlenül a jelenés láttán, de zilált, vad külsőm miatt is. - Igen, Lawrence... s ön is itt? - volt lélekjelenlétem visszavágni. Elmosolyodott, elvörösödött, mintegy félig büszkén, félig restelkedve ismervén be a helyzetét; s ha volt oka, hogy büszke legyen a karján vezetett bájos hölgyre, nem csekélyebb oka volt a restelkedésre sem, hogy ilyen sokáig titkolta szerencséjét.

283

- Engedje meg, hogy bemutassam a feleségemnek - mondotta, és igyekezett zavarát gondtalan vidámsággal palástolni. - Esther, ez Mr. Markham; Markham barátom, ez Mrs. Lawrence, mostanáig Hargrave kisasszony. Meghajoltam a fiatalasszony előtt, és hevesen megszorongattam az újdonsült férj kezét. - Miért nem szólt nekem erről? - kérdeztem szemrehányóan, felháborodást mímelve, amelyet valójában nem éreztem, mert igazából majd eszemet vette az öröm, hogy ilyen szerencsésen tévedtem, s túlcsordult bennem a szeretet Lawrence iránt ezért is meg a miatt az aljas igazságtalanság miatt is, amit gondolatban ellene elkövettem - lehet, hogy vétett ellenem, de nem úgy és akkorát, ahogy képzeltem; s habár az elmúlt negyven órában úgy gyűlöltem, mint valami ártó szellemet, akkora volt ennek az érzésnek az ellenhatása, hogy pillanatnyilag megbocsátottam volna bármi sérelmet, sőt szeretni tudtam volna ráadásul. - De hiszen szóltam - felelte bűntudatos zavarban -, nem kapta meg a levelemet? - Milyen levelet? - Amelyben beszámoltam házassági szándékomról. - A lehető leghalványabb célzást sem kaptam semmi effélére. - Bizonyára elkerülte útközben, tegnap reggel kellett volna odaérnie; belátom, meglehetősen késő volt. De hát, ha nem kapott semmiféle értesítést, akkor mi hozta ide? Most rajtam volt a zavar sora; ám az ifjú asszony, aki buzgón topogott a hóban a mi visszafojtott hangon folytatott, kurta párbeszédünk alatt, most igen jókor a segítségemre sietett: megcsípte ugyanis társa karját, és a fülébe suttogta, hogy a barátját meg kellene kérni: szálljon be a hintóba, és tartson velük; aligha volt ugyanis kellemes ott állnia annyi bámészkodó között, ráadásul pedig váratnia a barátaikat. - Méghozzá ilyen hidegben! - mondta Lawrence; aggódó pillantást vetett felesége lenge öltözékére, s nyomban felsegítette a hintóba. - Markham, velünk tart? Párizsba utazunk, de Doverig bárhol letehetjük. - Nem, köszönöm. Isten vele... nem szükséges kellemes utazást kívánnom; de ne feledje: illő bocsánatkéréssel tartozik nekem, s amíg viszont nem látom, tucatnyi levéllel. Megszorította a kezemet, és sietett elfoglalni helyét felesége mellett. Nem most volt az ideje, sem a helye a magyarázkodásnak, a vitának: elég sokáig álltunk már így is, hogy a falusi bámészkodók megcsodáljanak, a násznép meg talán megharagudjon; habár persze mindez sokkal rövidebb ideig tartott, mint amennyi nekem az elmeséléséhez vagy akár neked az elolvasásához kell. Álltam a hintó mellett, s a leeresztett ablakon át láttam, amint boldog barátom átkarolja társnője derekát, amaz pedig férje vállán nyugtatja felhevült orcáját, s közben maga a szerető, bizalomteli boldogság. Miközben az inas becsukta a hintó ajtaját, majd pedig elfoglalta helyét a hágcsón, a fiatalasszony férjére emelte mosolygó, barna szemét, és pajkosan megjegyezte: - Alighanem érzéketlennek tartasz, Frederick: tudom, az a szokás, hogy a hölgyek sírnak ilyen alkalommal, de ha az életem függne is tőle, én akkor sem tudnék kipréselni egyetlen könnyet sem! Lawrence csupán egy csókkal válaszolt, és még szorosabban ölelte keblére asszonyát. - De mi ez? - suttogta. - Esther, hiszen te sírsz! - Ó, semmi... csak a nagy boldogság... meg azért... - zokogta -, mert azt szeretném, bárcsak a mi drága Helenünk is ilyen boldog lenne, mint mi!
284

„Isten áldja meg ezért a kívánságért! - válaszoltam magamban, míg a hintó tovagördült -, és bárcsak teljesítené az Ég!” Úgy láttam, mintha a szavak hallatán árnyék suhant volna át férje arcán. Mit gondol vajon? Sajnálná talán a boldogságot, amelyet most érez, drága húgától és barátjától? E pillanatban ez lehetetlen volt. A húga sorsa meg a magáé közötti nagy különbség óhatatlanul elfelhőzi boldogságát egy időre. Talán rám is gondolt: talán már bánta, ami része volt kettőnk egyesülésének megakadályozásában, bánta azt, hogy bár nem tett ellenünk semmit, nem is segített nekünk - az előbbi vádja alól immár felmentettem, és mélységesen bántam korábbi alantas gyanúmat; de azért csak vétett ellenünk - reméltem, bíztam benne, hogy ő vétett. Nem igyekezett szerelmünk folyamát gátolni azzal, hogy valóságos akadályt gördít az útjába, de tétlenül nézte, amint a két patak tévelyeg az élet sívó pusztaságában, nem rontotta le a kettejüket elválasztó gátakat, és titkon remélte, hogy mindkettőt felissza a homok, mielőtt még egyesülhetnének. Eközben pedig csendben haladt a tulajdon ügyeivel: meglehet, szíve is, agya is annyira tele volt szép hölgyével, hogy nemigen jutott gondolata másokra. Kétségtelenül az F...-ben töltött három hónap során ismerkedett meg vele - közelebbről legalábbis -, mert most már eszembe jutott, hogy egyszer elejtett egy mellékes utalást arra, hogy nagynénjével és húgával ott időzött egy ifjú barátnéjuk is, és ez legalább felerészben magyarázta, miért hallgatott annyira minden ottani viselt dolgáról. Most már megértettem sok apróságot, ami azelőtt megzavart; a többi között néhány elutazást Woodfordból, többé-kevésbé hosszú távolléteit, amelyeknek sosem adta kielégítő okát, s amelyek felől később sem tűrte, hogy faggassák. Joggal vélekedhetett úgy gazdájáról az inas, hogy „nagyon titkolózik”. De miért ez a sajátos tartózkodás énirántam? Részben az a különös ellenérzés lehetett az oka, amelyre már korábban utaltam; részben talán szánakozás az érzelmeimen vagy abbéli aggodalom, hogy megzavarná higgadtságomat, ha a szerelem ragályos témáját érintené.

285

ÖTVENKETTEDIK FEJEZET A késedelmes homokfutó nagy sokára utolért. Felszálltam, s megkértem a kocsist, hajtson a grassdale-i kastélyhoz - túlságosan elfoglaltak gondolataim, hogysem magam akartam volna hajtani. Meglátogatom Mrs. Huntingdont - nincsen ebben semmi illetlenség, hiszen a férje már több mint egy esztendeje meghalt -, s abból, hogy örül-e váratlan megérkezésemnek, vagy közönyös marad, hamarosan megtudom, enyém-e a szíve. A kocsis azonban, egy locsogó, tolakodó fickó, sehogy sem hagyta, hogy elmerüljek legbensőbb gondolataimban. - Amott mennek, ni! - szólalt meg, ahogy a hintók sorban elhajtottak mellettünk. - No, lesz ma odaát nagy sürgés-forgás, hát még holnap! Ismeri uraságod a famíliát? Vagy talán idegen errefelé? - Hírből ismerem őket. - Höm! Hát a legkülönbek már nincsenek itt, annyi bizonyos. Az öreg méltósága is elmegy alighanem, mihelyt elül ez a cécó, elköltözik, s él abból a kicsinyből, amije van; a fiatal meg, mármint az új (merthogy nem olyan nagyon fiatal) leköltözik ide a Ligetbe. - Mr. Hargrave tehát megházasodott? - Meg, uram, alig néhány hónapja. Házasodott volna már korábban is, egy özvegyasszonnyal járt jegyben, de aztán összekaptak a pénzen: volt az asszonynak mit a tejbe aprítani, Mr. Hargrave meg igencsak szerette volna megkaparintani mind, csakhogy az az asszony nem adta ki a markából, úgyhogy aztán füstbe ment a házasság. Emez nem olyan gazdag, meg nem is olyan szemrevaló, de nem volt még férjnél. Azt mondják, csúnyácska, s megvan már vagy negyvenesztendős, ha ugyan nem több, s ha két kézzel meg nem ragadja ezt az alkalmat, jobbat nemigen kap. Alighanem úgy gondolkodott: ha szép fiatal férjet kap, az mindent megér, hát vigye az ura a pénzét is vele magával együtt; de nem csodálnám, ha hamarosan megbánná a dolgot. Azt mondják, máris látja, hogy az ura nem az a bőkezű, gáláns, kedves úriember, amilyennek a házasság előtt gondolta, máris figyelmetlen és basáskodó. Úgy ám, s idő jártával majd meglátja a méltósága, hogy még komiszabb lesz, még figyelmetlenebb, mint mostanság. - Úgy látom, jól ismeri - jegyeztem meg. - Ismerem bizony, uram, ismerem én még fiatalúr korából: büszke legényke volt, s igencsak önfejű. Náluk szolgáltam esztendőkig, de nem állhattam a fukarságukat, a méltósága egyre komiszabb és kuporibb lett, amit tudott, lecsípett, lefaragott, örökösen vizslatott és zsémbelt; úgyhogy odábbálltam, s más helyet kerestem. - Nem vagyunk még Grassdale közelében? - szakítottam félbe. - De igen, uram; amott a park. Elszorult a szívem, ahogy megpillantottam a hatalmas park közepén a nagyúri kastélyt - a park most, téli öltözetében is éppolyan szép volt, mint amilyen nyári pompájában lehet: a fenséges ívű kocsifelhajtó, a dimbes-dombos lankák és lejtők teljes szépségükben tárultak elém e makulátlan, folttalan, vakítóan fehér köntösben, amelyen csupán egyetlen hosszú, kanyargós csapást hagyott az őzek vonulása - a tekintélyes szálfák súlyosan megrakott ágai fehéren csillogtak a tompaszürke ég előtt; a környező mély erdők, a téli csendben dermedten alvó víztükör, fölébe csüggő hóborította ágaikkal a szomorúfűz meg a kőris - mindez lenyűgöző látványt nyújtott, az elfogulatlan szemnek tetszőt, engem azonban egy cseppet sem lelkesített.
286

Egyetlen vigaszom volt csak - hogy mindez a kis Arthur öröksége, és ha szigorúan vesszük, semmiféle körülmények között nem lehet az édesanyjáé. De milyen lehet az ő helyzete? Nagy erőfeszítéssel leküzdöttem idegenkedésemet attól, hogy locsogó társam előtt a nevét kiejtsem; megkérdeztem, tudja-e, vajon Mrs. Huntingdon boldogult férje hagyott-e végrendeletet, s hogyan rendelkezett a birtoka felől. Ó, igen, tudta pontosan; és gyorsan tájékoztatott is, hogy Mrs. Huntingdonra maradt a birtok teljes irányítása és kezelése, amíg a fia kiskorú, amellett háborítatlan és feltétlen birtokosa tulajdon vagyonának (bár tudtam, hogy az édesapja nem hagyott rá sokat) meg annak a kis összegnek, amelyet házassága előtt rá írattak. Még véget sem ért a magyarázat, amikor már a park kapujához értünk. Most jön a megpróbáltatás - ha otthon találom... de jaj, hátha még Staningleyben van: bátyja nem utalt az ellenkezőjére. Megtudakoltam a kapuslakban, odahaza van-e Mrs. Huntingdon. Nem, a nénjénél van ... megyében, de karácsonyra visszavárják. Ideje java részét Staningleyben tölti, néha jön csak el Grassdale-be, amikor az ügyek intézése vagy bérlőinek és cselédségének érdeke megkívánja a jelenlétét. - Melyik város közelében van Staningley? - kérdeztem. Hamarosan meg is kaptam a szükséges tájékoztatást. - Nos, jó ember, adja ide a gyeplőt, és visszatérünk M...-be. Megreggelizem a Rózsa és Koronában, aztán fel Staningleybe az első ...-i postakocsival. M...-ben a postakocsi indulásáig még volt annyi időm, hogy megújítsam erőimet egy kiadós reggelivel, szokásos korai megmerítkezésemmel felfrissítsem magam, s némi csekély változtatással javítsak öltözékemen - valamint rövid levélkét küldjék anyámnak (példás fiú lévén), megnyugtatandó, hogy még életben vagyok, s kimenteni magam, amiért a remélt időben nem jelentem meg. Az akkori idők lassú utazásával hosszú volt az út Staningleyig, de nem tagadtam meg magamtól a szükséges frissítőt az út során, sem az éji pihenőt egy út menti fogadóban; szívesebben választottam még egy kis késedelmet, semhogy elnyűtten, kuszán, csapzottan jelenjek meg szívem úrnője és a nénje előtt, aki amúgy is megdöbben majd látásomon. Másnap reggel tehát nemcsak olyan kiadós reggelivel erősítettem meg magamat, amilyet csak feltüzelt érzelmeim lenyelnem engedtek, hanem a szokásosnál valamivel több időt és gondot fecséreltem öltözékemre; kicsiny útitáskámból friss fehérneművel, tisztára kefélt ruhával, kifényesített cipővel és új kesztyűvel szereltem fel magam, felszálltam a Villámra, és így folytattam utamat. Közel két állomás volt még előttem, ám hallottam, hogy a kocsi áthalad Staningley környékén, és mivel kértem, hogy a kastélyhoz legközelebbi ponton tegyenek le, nem volt mit tennem, mint ölbe tett kézzel ülni és azon tűnődni, mit hoz a következő óra. Tiszta, hideg reggel volt. Önmagában is szívvidító volt a tény, hogy ott ülök a magasban, szemlélem a havas tájat, a derűs, napos eget, belélegzem a tiszta, pezsdítő levegőt, míg kocsink tovacsikorog a kemény, fagyos havon; ám ha hozzáveszed mindehhez a gondolatot, hogy miféle cél felé sietek, s kit remélek viszontlátni, úgy halvány képet alkothatsz akkori lelkiállapotomról - haloványat csupán, szívem ugyanis kimondhatatlan boldogságtól dagadt, lelkem szinte az őrületig felkorbácsolódott minden óvatos igyekezetem ellenére, hogy a józan megfontolás sík talajára húzzam le, ugyanis a Helen meg a magam rangja közötti tagadhatatlan különbségen jártattam az eszemet; mindazon, amin elválásunk óta átment; hosszú hallgatásán; mindenekfelett pedig rideg, óvatos nénjén, akinek a tanácsát ezúttal már nem fogja semmibe venni. E megfontolások reszkető aggodalommal töltötték el szívemet, s alig vártam, hogy átgázoljak már a válságon, de mindez nem halványíthatta el az elmém lapjára nyomódott képét, nem homályosíthatta el eleven emlékét annak, amit egykor mondtunk és éreztünk - nem rombolhatta le a heves várakozást -, szó, ami szó: pillanatnyilag

287

fel sem fogtam azt, ami ijesztő. Az utazás vége felé azonban néhány útitársam nyájasan a segítségemre sietett, és ugyancsak lehangolt. - Pompás föld - mondta az egyik, és esernyőjével a jobboldalt fekvő földekre mutatott, a sűrű sövényekre, mély, jól megásott vizesárkokra, szép szálfákra, melyek némelyike a mezsgyéken, másikuk a bekerített legelő közepén nőtt -; pompás föld, csak látná nyáron vagy tavasszal! - Bizony - biccentett rá a másik, egy mogorva, idősebb férfi, aki álláig felgombolta iszapszínű nagykabátját, pamutvászon esernyőjét pedig térde között szorongatta. - Az öreg Maxwellé, ugyebár? - Az övé volt, uram, de már meghalt, mint tudja, és mindent az unokahúgára hagyott. - Mindent? - Az utolsó rögig... a kastélyt, mindent, amije csak volt ezen a világon! Épp csak megemlékezésül hagyott valami csekélységet az unokaöccsére lent ... megyében, a feleségére meg életjáradékot. - Ez aztán különös, uram. - Különös bizony. S méghozzá nem is a vér szerinti unokahúga; hanem hát neki magának nem volt közeli rokona, csupán egy unokaöccse, azzal is összekülönbözött; emezt mindig is jobban szerette. Meg aztán a felesége is igyekezett rávenni; azt mondják, ő hozta a házasságba a birtok javát, s az ő kívánsága volt, hogy erre a hölgyre szálljon. - Hm! Jó fogás lesz valakinek. - Meghiszem azt. Özvegyasszony, de még egészen fiatal, és nem mindennapi szépség, magának is van vagyona, s csupán egyetlen gyermeke, annak a szép birtokát is az anyja kezeli ...-ben. Bizony, lesznek elegen, akik szemet vetnek őnagyságára! Alig hinném, hogy a magunkfajtának sok esélye lenne (és tréfásan oldalba bökött engem is meg a társát is), hahaha! Remélem, nem sértettem meg az urat? Khm, alig hinném, hogy őnagysága főnemesnél alább adná. Nézze csak, uram - folytatta, és másik szomszédjához fordulva kimutatott előttem az esernyőjével -, ott a kastély, a gyönyörű park, látja, meg az a rengeteg erdő, az a sok haszonfa, a tömérdek vad... hahó... hát ez meg mit jelentsen? Az utóbbi felkiáltást az okozta, hogy a kocsi hirtelen megállt a park kapujánál. - Az úr, aki a Staningley-kastélyba tart! - kiáltotta a kocsis; én pedig felálltam, kidobtam útitáskámat a földre, s nekikészülődtem, hogy utánaugrom magam is. - Beteg az úr? - kérdezte bőbeszédű szomszédom, és az arcomba bámult (ugyancsak fehér lehettem). - Nem. Fogja, kocsis, ez a magáé. - Alássan köszönöm, uram. Mehetünk! A kocsis zsebre vágta a bérét, és elhajtott, én meg ott maradtam, de nem mentem be a parkba, hanem fel-alá járkáltam a kapu előtt, karomat összefontam, szememet a földre szegeztem - s elmémben elemi erővel tolongtak a képek, gondolatok, benyomások; nem volt közöttük más megfogható, csak ez: hiába dédelgettem szerelmemet; reménységem mindörökre elszállt; nyomban el kell szakadnom innét, s vele foglalkozó gondolataimat elkergetnem vagy elnyomnom mint holmi tébolyult, kusza álmot. Szívesen időztem volna a ház körül akár órák hosszat is abban a reményben, hogy legalább egyetlen pillanatra, távolról megláthatom őt, mielőtt odábbállnék - de nem, nem szabad: nem engedhetem, hogy észrevegyen; hiszen mi más hozhatott ide, mint a remény, hogy feléleszthetem vonzalmát azzal a céllal, hogy
288

elnyerjem a kezét? És elviselhetem-e, hogy képesnek tartson ilyesmire? Hogy felbátorodva azon az ismeretségen - ha úgy tetszik: szerelmen -, amely véletlenül támadt, vagy, helyesebben szólva: amelybe akarata ellenére belekényszerült, amikor ismeretlen menekült volt, keze munkájával kereste meg a kenyerét, láthatólag vagyon, család, kapcsolatok nélkül - most rányissak, amikor visszakerült a maga köreibe, és részt kérjek a jómódjából, holott ha zavartalanul megmarad e körben, egészen bizonyos, hogy soha meg sem ismerem? És mindezt úgy, hogy már tizenhat hónapja nem találkoztunk, és ő kifejezetten megtiltotta, hogy e világon való újbóli egyesülésünkben reménykedjem - és attól a naptól fogva mindmáig egyetlen sort, egyetlen üzenetet sem küldött? Nem! Elviselhetetlen volt a puszta gondolat is. És még ha történetesen ott lappang is a szívében irántam némi vonzalom - szabad-e megzavarnom a békességét azzal, hogy felébresztem ezt az érzést? Szabad-e kitennem őt a kötelesség és a hajlandóság küzdelmének? - Bármelyik oldalra csalogassa is az utóbbi, vagy szólítsa kérlelhetetlenül az előbbi - akár azt tartja kötelességének, hogy megkockáztassa a világ megvetését és bírálatát, szerettei bánatát és nemtetszését, s mindezt az irántam való állhatatosság és igazság regényes eszméje nevében - vagy azt, hogy feláldozza egyéni kívánságait az övéi érzéseiért, a maga józan óvatosságának és az illendőségnek parancsára? Nem - nem teszem meg! Elmegyek most azonnal, és ő nem tudja meg soha, hogy megközelítettem a lakóhelyét; mert még ha eltitkolom is, hogy valaha a kezére pályáztam, még azt is, hogy baráti érzéseiért folyamodtam - akkor sem engedhetem meg, hogy jelenlétem megzavarja a békességét, vagy hogy szívét fájdalommal töltse el hűségem látása. - Isten veled hát, drága Helen, mindörökre! Mindörökre Isten veled! - szólottam, s mégsem tudtam elszakadni. Távolodtam néhány lépést, aztán hátranéztem, hogy még egy pillantást vessek nagyúri otthonára, hogy legalább a külső formáját oly kitörölhetetlenül az elmémbe véssem, mint az ő képét, amelyet - fájdalom! - nem láthatok többé - majd továbbmentem még néhány lépést; és akkor, mélabús merengésbe veszve, megállottam megint, és hátamat egy göcsörtös vén fának vetettem, amely ott nőtt az út mentén.

289

ÖTVENHARMADIK FEJEZET Míg ott álltam komor gondolataimba merülten, egy hintó bukkant ki a sarkon az országút felől. Rá se néztem; s ha csendben elgördül mellettem, nem is emlékeztem volna rá egyáltalán, hogy ott volt; hanem egy hangocska odabentről felriasztott a kiáltásával: - Mama, mama, nézd, ott van Mr. Markham! Nem hallottam a választ, de az előbbi hangocska menten ráfelelt: - De igazán, mama, nézz csak oda! Nem emeltem fel tekintetemet, de mama alighanem odanézett, mert egy tiszta, dallamos hang, melynek zengzete végigborzongatta idegeimet, így kiáltott: - Ó, nénikém, ott van Mr. Markham, Arthur barátja! Álljon meg, Richard! Az örömteli, habár elfojtott izgalomnak annyi jele volt e néhány szóban - kivált a reszkető hangon kiejtett „Ó, nénikém!”-ben, hogy kis híján elveszítettem önfegyelmemet. A hintó nyomban megállt, én felnéztem, és tekintetem találkozott egy halovány, komoly, idősebb hölgy szemével, aki a leeresztett ablakból szemlélt. Főhajtással üdvözölt, én hasonlóképpen viszonoztam, azután ő visszahúzódott, közben pedig Arthur sikongatott az inasnak, hogy engedje ki; mielőtt azonban ez a személy leszállhatott volna a bakról, egy kéz nyúlt ki csendben a hintó ablakán. Ismertem azt a kezet, ha fekete kesztyű rejtette is finom fehérségét s szép arányait is félig; gyorsan megragadtam, hevesen megszorítottam - de a következő pillanatban magamra eszméltem, elengedtem, s nyomban vissza is húzták. - Hozzánk jött, vagy csak erre járt? - kérdezte halkan a kéz gazdája, aki, éreztem, figyelmesen szemlélte arckifejezésemet a sűrű, fekete fátyol mögül, amely a két ellenzővel együtt tökéletesen elrejtette előlem az arcát. - Én... én csak a helyet akartam megnézni - hebegtem. - Csak a helyet - ismételte, s a hangja inkább nemtetszést vagy csalódást árult el, mint meglepetést. - Nem akar hát beljebb jönni? - Ha óhajtja. - Kételkedik ebben? - Igen, igen! Muszáj bejönnie! - kiáltott fel Arthur, és futva előbukkant a másik ajtó felől, két kézzel megragadta a kezemet, és derekasan megrázta. - Emlékszik rám, uram? - kérdezte. - Hogyne, nagyon is jól, kisöreg, akármennyire megváltoztál - feleltem, és szemügyre vettem a viszonylag magas, karcsú fiatalurat, akinek szép, értelmes vonásai láthatólag édesanyja képét viselték annak ellenére, hogy a szempár, amely rám sugárzott, kék volt, és a sapkája alól fényes, szőke fürtök türemlettek ki. - Ugye, megnőttem? - kérdezte, és kihúzta magát. - Hogy megnőttél-e? Legalább négyujjnyit, szavamra! - Hétéves múltam - hangzott a büszke válasz. - Még hét év, és olyan magas leszek, mint ön, vagy majdnem. - Arthur - szólította édesanyja -, kérd meg Mr. Markhamet, hogy jöjjön be. Hajtson, Richard!
290

Egy árnyalatnyit szomorú volt a hangja, és hűvösen csengett; ám nem tudtam, hogy ezt minek tulajdonítsam. A hintó tovahajtott, és begördült előttünk a kapun. Kis társam végigvezetett a parkon, és egész úton vígan csacsogott. A csarnok ajtajához érve megálltam a lépcsőn, és körülnéztem; vártam, hogy visszanyerjem higgadtságomat - vagy legalábbis emlékezetembe idézzem iménti elhatározásomat meg az elveket, amelyeken alapult; s Arthur már egy ideje szelíden rángatta a kabátomat, és unszolt, hogy lépnék be, amikor nagy sokára beleegyeztem, hogy vele tartok a szobába, ahol a hölgyek vártak ránk. Beléptemkor Helen szelíd, komoly pillantással mért végig, és udvariasan tudakozódott Mrs. Markham és Rose felől. Tiszteletteljesen válaszoltam érdeklődésére. Mrs. Maxwell hellyel kínált, megállapította, hogy meglehetősen hideg van, de remélte, nem tettem meg aznap reggel nagyon nagy utat. - Alig húsz mérföldet - feleltem. - Csak nem gyalog? - Nem, asszonyom, kocsin. - Itt van Rachel, uram - mondta Arthur, az egyetlen boldog lény közülünk, figyelmemet azon érdemes személyre irányítva, ki épp belépett a szobába, hogy kivigye úrnője holmiját. Szinte barátságos mosollyal jelezte, hogy felismer - ez a kegy legalábbis udvarias üdvözlést kívánt viszonzásul, amelyet nyomban meg is adtam, és amelyet tiszteletteljesen viszonoztak - Rachel belátta, hogy annak idején tévesen ítélt jellemem felől. Amikor Helen levette gyászos főkötőjét és fátylát, a nehéz téli köpenyt meg a többit, annyira változatlannak találtam, hogy szinte nehezemre esett elviselni. Különös örömömre szolgált, hogy az a gyönyörű fekete haj még nem fakul, s dús pompáját nem rejti semmi. - Mama letette az özvegyi főkötőt a bácsi esküvőjének a tiszteletére - közölte Arthur, aki egy gyermek egyszerűséggel elegy éles megfigyelőkészségével olvasott a tekintetemből. Mama komoly pillantást vetett rá, Mrs. Maxwell pedig a fejét ingatta. - Maxwell néni pedig sose veti le az övét - folytatta a haszontalan fiú; amikor azonban észrevette, hogy orcátlansága sértő és fájdalmas a nénjének, odalépett hozzá, átölelte, megcsókolta, azután visszahúzódott az egyik ablakfülkébe, és csöndben mulatta magát a kutyájával, míg Mrs. Maxwell komolyan megtárgyalta velem az időjárás, az évszak és az országutak érdekes témáját. Jelenlétét igen üdvösnek tekintettem természetes ösztöneim megfékezésére - ellenszernek a feltoluló izgalom érzésére, amely különben eszem és akaratom ellenére elragadott volna; ám akkor éppen szinte elviselhetetlennek éreztem a türtőztetést, és óriási nehézség árán tudtam csak arra kényszeríteni magamat, hogy a megjegyzéseire figyeljek, és hétköznapi udvariassággal válaszoljak; mivel éreztem, hogy Helen tőlem alig néhány lábnyira áll a kandalló mellett. Nem mertem ránézni, de éreztem, hogy rajtam a szeme, és egyetlen sietős, lopott pillantásból úgy gondoltam, halvány pír futotta el az arcát, és ujjai, ahogy az óraláncával játszadozik, heves izgalomról tanúskodó, nyughatatlan mozgással remegnek. - Mesélje el - szólalt meg, élve az első szünettel a nénikéje és köztem megkísérelt beszélgetésben, gyorsan és halkan, szemét az aranyláncra szegezve, közben ugyanis megkockáztattam még egy pillantást -, mesélje el, hogy vannak Lindenhope-ban... történt-e valami, amióta otthagytam magukat? - Nem hiszem. - Senki sem halt meg? Senki sem házasodott? - Senki.
291

- És nem is készül házasodni senki? Régi kötelékek nem lazultak, újak nem szövődtek? Nem feledték el a régi barátokat, nem került a helyükbe más? Oly halkra fogta a hangját, hogy az utolsó szavakat rajtam kívül más nem hallhatta meg, s ugyanakkor felrózsálló mosollyal emelte rám a szemét, édes mélabúval, és a benne felcsillanó félénk és mégis heves érdeklődéstől orcámat kifejezhetetlen érzés bizsergette. - Nem hiszem - válaszoltam. - Bizonyos, hogy nem, ha más is oly kevéssé változott, mint én. Arca szakasztott úgy égett, mint az enyém. - És igazán nem akart meglátogatni? - kiáltott fel. - Nem akartam tolakodni. - Tolakodni! - kiáltotta türelmetlen kézmozdulattal. - Micsoda... - Ekkor rádöbbent nénje jelenlétére, hirtelen elhallgatott, s a másik hölgyhöz fordulva így folytatta: - Mit szól, nénikém, ez az ember bátyámnak közeli barátja, nekem is meghitt jó ismerősöm volt (legalább néhány rövid hónapig), és meleg rokonszenvet tanúsított a fiam iránt, s amikor elmegy a ház előtt oly sok mérföldre az otthonától, nem hajlandó benézni, mert attól fél, hogy tolakszik! - Mr. Markham túlságosan szerény - állapította meg Mrs. Maxwell. - Inkább túlságosan szertartásos - mondta az unokahúga -, túlságosan... nos, nem számít. - És elfordulva tőlem, leült az asztalhoz, maga elé húzott egy könyvet, és erőszakolt figyelemmel forgatta a lapjait. - Ha tudtam volna - szólaltam meg -, hogy kegyed úgy emlékszik rám, mint meghitt jó ismerősre, valószínűleg nem tagadtam volna meg magamtól azt az örömet, hogy meglátogassam, de azt hittem, már régen elfelejtett. - Magából indul ki - suttogta, de nem emelte fel szemét a könyvről, ám elpirult beszéd közben, és sietősen végigpergetett vagy tucatnyi lapot. Szünet támadt, melynek során Arthur úgy vélte, megkockáztathatja, hogy bemutassa szép fiatal vizsláját, eldicsekedjék, hogy megnőtt, mi mindent tanult, és kérdezősködjék a kutya apjának, Sanchónak a hogyléte felől. Mrs. Maxwell ezután visszavonult, hogy letegye holmiját, Helen nyomban eltolta maga elől a könyvet, s minekutána néhány pillanatig némán szemlélte a fiát, fia barátját és fia kutyáját, az előzőt kiküldte a szobából azzal az ürüggyel, hogy azt szeretné, hozza be és mutassa meg nekem a legújabb könyvét. A gyerek készségesen engedelmeskedett; én azonban tovább simogattam a kutyát. A csend eltartott volna, míg a kutya gazdája vissza nem ér, ám egy fél perc vagy még kevesebb elteltével háziasszonyom türelmetlenül felállt, elfoglalta előző helyét a szőnyegen, köztem meg a kandallózug között, és komolyan felkiáltott: - Gilbert, mi van magával? Miért változott meg ennyire? Nagyon tapintatlan kérdés, tudom sietett hozzátenni -, talán udvariatlan is... ne feleljen rá, ha nem akar... de én gyűlölök minden rejtélyt és titkolózást. - Én nem változtam meg, Helen, sajnos, szenvedélyem éppoly heves, mint valaha, nem én: a körülmények változtak meg. - Miféle körülmények? Azonnal mondja el! - Arca elfehéredett szörnyű aggodalmában. Lehetséges, hogy attól félt: meggondolatlanul másnak esküdtem hűséget? - Megmondom mindjárt - feleltem. - Bevallom, azért jöttem ide, hogy lássam magát, volt bennem némi szorongás a merészségem miatt, és féltem, hogy nem várnak és nem is fogadnak majd szívesen, de nem tudtam, hogy ez a birtok a magáé, míg utazásom utolsó stációján két
292

útitársam beszélgetése nem tájékoztatott az örökségéről; akkor aztán nyomban beláttam, micsoda ostoba reményeket tápláltam, s micsoda őrültség egy pillanatig is tovább reménykednem; s habár leszálltam a kapujánál, eltökéltem, hogy nem lépek be; elidőztem néhány percig, hogy lássam, hol lakik, de szentül elhatároztam, hogy visszatérek M...-be anélkül, hogy a birtok úrnőjét meglátogatnám. - És ha a néném meg én épp nem akkor térünk haza délelőtti kocsikázásunkból, soha többet nem láttam volna, nem hallottam volna magáról? - Úgy véltem, mindkettőnknek jobb lesz, ha nem találkozunk - feleltem olyan nyugodtan, ahogy csak tőlem telt, de nem mertem suttogásnál hangosabban beszélni, mert tudtam: nem vagyok ura a hangomnak, s nem mertem a szemébe nézni, nehogy végleg elhagyjon az erőm. Azt gondoltam, a találkozás csak megzavarná a maga békességét, engem pedig megőrjítene. De most már örülök ennek az alkalomnak, hogy még egyszer láthattam; hogy tudom: nem felejtett el, s hogy biztosíthatom: életem végéig emlékezni fogok magára. Egy pillanatnyi csönd támadt. Mrs. Huntingdon odább lépett, és megállt az ablakfülkében. Talán célzást hall ki szavaimból, vallomást, hogy csupán a szerénységem tart vissza attól, hogy megkérjem a kezét? S most azt fontolgatja, hogyan utasítson vissza úgy, hogy az érzéseimet a legkevésbé sértse meg? Mielőtt megszólalhattam volna, hogy felvilágosítsam tévedéséről, ő maga törte meg a csöndet; hirtelen felém fordult, és így szólt: - Lehetett volna már eddig is alkalma rá, úgy értem, arra, hogy engem biztosítson változatlan nagyrabecsüléséről, saját magát pedig az enyémről, ha írt volna nekem. - Megtettem volna, de nem tudtam a címét, a bátyjától pedig nem akartam megkérdezni, mert úgy gondoltam, ellenezné, hogy írjak, ez azonban egy pillanatig sem tántorított volna el, ha hinni merem, hogy maga hallani szeretne rólam, hogy akár egyetlen gondolatot is veszteget elárvult barátjára; a maga hallgatásából azonban természetszerűleg arra következtettem, hogy elfelejtett. - Azt várta volna hát, hogy én írjak magának? - Nem, Helen... Mrs. Huntingdon - mondtam, és elvörösödtem a feltételezésre -, dehogyis; de ha csak egy üzenetet küldött volna a bátyjával, ha csak kérdezte volna felőlem olykor-olykor... - Kérdezni kérdeztem éppen eleget. Ennél többre viszont nem voltam hajlandó - folytatta mosolyogva -, amíg maga továbbra is csak az egészségem felőli udvarias érdeklődésre szorítkozott. - A bátyja nem mondta nekem, hogy maga említette a nevemet. - Megkérdezte tőle? - Nem, mert láttam, nem óhajtja, hogy magáról kérdezősködjem, és a legcsekélyebb bátorítást vagy segítséget sem óhajtja nyújtani az én túlságosan is makacs ragaszkodásomhoz. - Helen nem válaszolt. - És tökéletesen igaza volt - tettem hozzá. Ő azonban továbbra is hallgatott; kinézett a hóborította kertre. „Ó, mindjárt megszabadítom a jelenlétemtől” - gondoltam; nyomban fel is álltam, és feléje léptem, hogy elbúcsúzzam, hősies elhatározással, ám a büszkeség is sarkallt, különben nem tudtam volna véghezvinni. - Máris megy? - kérdezte Helen. Elfogadta kinyújtott kezemet, és nem is eresztette el mindjárt. - Miért maradnék? - Legalább várja meg, míg Arthur visszatér.
293

Nem volt ellenemre, hogy engedelmeskedjem. Álltam, és az ablak másik oldalának támaszkodtam. - Azt mondta, hogy nem változott meg - szólott. - Pedig megváltozott... nagyon is. - Sajnos nem, Mrs. Huntingdon, pedig jobb lett volna. - Azt állítja tehát, hogy ugyanolyan érzéssel viseltetik irántam, mint amikor utoljára találkoztunk? - Igen; de helytelen volna most erről beszélni. - Helytelen volt akkor beszélni róla, Gilbert; most nem lenne az, ha még megfelel a valóságnak. Olyan felindulás kerített hatalmába, hogy meg sem tudtam szólalni; ő sem várt feleletet, hanem elfordította tőlem ragyogó szemét és tűzben égő arcát, heves mozdulattal feltolta az ablakot, és kinézett - hogy lecsillapítsa feldúlt érzelmeit, vagy hogy könnyítsen zavarán, vagy csupán hogy letépje azt a csodaszép, félig kinyílt téli rózsát, amely ott nőtt a kinti kis bokron, kikukkantva a hó alól, mely eddig minden bizonnyal megvédte a fagytól, most pedig olvadozott a napon. Le is tépte, szelíden lerázta szirmairól a villogó porhavat, majd ajkához érintette, és így szólt: - Ez a rózsa nem oly illatos, mint a nyári virág, de állt minden megpróbáltatást, amit amaz el nem viselne: a tél hideg esője elegendő volt a táplálására, a nap halvány sugara a melengetésére; a süvítő szél meg nem sápasztotta, szárát el nem törte, a csípős fagy el nem sorvasztotta. Nézze, Gilbert, még most is van olyan üde és viruló, mint bármely más virág, pedig szirmait még most is hideg hó lepi. Elfogadja? Kinyújtottam a kezemet: szólni nem mertem, nehogy elhatalmasodjanak rajtam érzelmeim. Ő tenyeremre fektette a rózsát, de én jóformán nem is csuktam rá ujjaimat, oly mélyen elmerültem talányos szavainak fejtegetésében meg abban, hogy vajon mit tegyek, mit mondjak; engedjek-e utat érzelmeimnek, vagy tartsam őket továbbra is féken. Habozásomat közönynek értette - vagy éppenséggel vonakodásnak, hogy elfogadjam ajándékát; hirtelen kiragadta a kezemből, kidobta a hóba, heves mozdulattal becsukta az ablakot, és visszavonult a kandallóhoz. - Helen! Mit jelentsen ez? - kiáltottam, mert felrázott magatartásának e hirtelen megváltozása. - Nem értette meg az ajándékomat - mondotta -, vagy, ami még rosszabb, megvetette. Sajnálom, hogy magának adtam, de ha már elkövettem ezt a hibát, az egyetlen, amit tehettem, hogy visszaveszem. - Kegyetlenül félreért - feleltem, a következő percben kinyitottam az ablakot, kiugrottam, felemeltem a virágot, bevittem és átnyújtottam neki, könyörögve, hogy adja nekem újra, és én az ő kedvéért megőrzöm mindörökre, és nagyobb becsben tartom, mint minden vagyonomat ezen a világon. - Beéri ennyivel? - kérdezte, ahogy kezében tartotta a rózsát. - Beérem - feleltem. - Akkor vegye el: tessék. Komolyan ajkamhoz szorítottam, és keblembe rejtettem, Mrs. Huntingdon pedig kissé gunyoros mosollyal nézte. - És most elmegy? - kérdezte.
294

- El... ha el kell mennem. - Megváltozott - állította -, vagy nagyon büszke lett, vagy nagyon közömbös. - Egyik sem vagyok, Helen... Mrs. Huntingdon. Ha a szívembe látna... - Pedig vagy ez, vagy az, vagy mind a kettő. És miért „Mrs. Huntingdon”? Miért nem „Helen”, mint azelőtt? - Akkor hát Helen... drága Helen! - suttogtam. Gyötrő kínnal kavargott lelkemben a szerelem, a remény, a boldogság, a bizonytalanság és az aggodalom. - A rózsa, amit magának adtam, szívemnek jelképe - mondta -, elviszi hát, engem meg itt hagy egyedül? - Nekem adná a kezét is, ha kérem? - Nem mondtam még eleget? - válaszolta erre elbűvölő mosollyal. Megragadtam a kezét, és forrón megcsókoltam volna, ám hirtelen megfékeztem magamat, és megkérdeztem: - De gondolt vajon a következményekre? - Aligha, különben nem ajánlottam volna fel magamat olyasvalakinek, aki túlságosan büszke, hogy elfogadjon, vagy túlságosan közömbös, s meg sem kísérli, hogy a vonzalma nagyobb súllyal nyomjon a latban, mint világi javaim. Micsoda tuskó voltam! Reszkettem, hogy karomba szoríthassam, de nem mertem hinni ennyi boldogságban, s kényszerítettem magamat, hogy megkérdezzem: - De mi lesz, ha megbánja? - Az a maga hibája lesz - válaszolta -: csak akkor fogom megbánni, ha keservesen csalódnom kell magában. Ha nem hisz vonzalmam erejében, inkább hagyjon magamra. - Drága angyalom... egyetlen Helenem! - kiáltottam, és immár szenvedélyesen megcsókoltam a kezet, amelyet még akkor is szorítottam, bal karommal pedig átöleltem őt, mondván: Sosem fogja megbánni, ha csak tőlem függ. De gondolt-e a nénjére? - Reszkettem a válasz miatt, és szorosabban öleltem szívemhez, mert ösztönösen rettegtem, hogy elveszíthetem az imént meglelt kincsemet. - A nénémnek egyelőre nem szabad tudnia róla - mondta Helen. - Elhamarkodott, felelőtlen lépésnek tartaná, mert nem tudja, milyen jól ismerem; de neki magának meg kell ismernie és szeretnie magát. Most hagyjon el bennünket ebéd után, s jöjjön vissza tavasszal, maradjon hosszasabban, és keresse néném társaságát, én pedig tudom, hogy meg fogják kedvelni egymást. - És akkor maga az enyém lesz - mondtam, és csókokkal borítottam ajkát, mert immár oly merész és féktelen voltam, amennyire félszeg és tartózkodó azelőtt. - Nem... csak egy év múlva - felelte, és szelíden kibontakozott ölelésemből, ám a kezemet még akkor is szeretettel szorította. - Még egy év! Ó, Helen, hogy várhatnék olyan sokáig! - Hová lett a hűsége? - Úgy értem, nem viselhetem el ily hosszú elválás keserűségét!

295

- Nem válunk el: naponta írunk majd egymásnak; lélekben mindig magával leszek, és néha testi szemével is látni fog. Nem vagyok oly képmutató, hogy azt állítanám, magam akarok ilyen sokáig várni, de mivel a házasságomat a magam kedve szerint kötöm, az idejét illetően ki kell kérnem az enyéim véleményét. - A hozzátartozói helyteleníteni fogják. - Nem fogják nagyon helyteleníteni, drága Gilbert - szólt, és komolyan megcsókolta kezemet -, nem tehetik, ha megismerik magát, s ha mégis, akkor nem igaz barátok, és nem bántana az elidegenedésük. Most már elégedett? - és végtelenül gyengéd mosollyal nézett fel rám. - Lehetek-e más, ha szeret? És ugye, szeret, Helen? - kérdeztem: nem kételkedtem benne, de tőle magától akartam hallani a megerősítését. - Ha úgy szeretne, mint én - felelte komolyan -, nem történhetett volna meg, hogy kis híján elveszített, a hamis érzékenység és büszkeség okozta aggályok nem zavarták volna ennyire, belátta volna, hogy a világi rang, a születés és a vagyon különbsége, legyen bármilyen nagy, mit sem nyom a latban, ha egybehangzó gondolatok és érzések egységéről és igazán szerető, összehangolt szívek és lelkek találkozásáról van szó. - Túlságosan nagy boldogság - mondtam, és ismét megöleltem -, meg sem érdemlem, Helen. Nem merek hinni ennyi üdvösségben, és minél tovább kell várnom, annál jobban rettegek majd, hogy valami közbejön, és elragadja tőlem... gondolja csak meg! Ezernyi dolog történhetik egy év alatt! Egy pillanatra sem hagy majd nyugodni a rettegés, a türelmetlenség. Meg aztán a tél olyan sivár évszak. - Én is gondoltam erre - felelte komolyan. - Nem akarok télen esküdni... legalábbis nem decemberben - tette hozzá, és megborzongott, mert abban a hónapban történt mind a balcsillagzat alatt kötött házasság, amely előző férjéhez láncolta, mind a szörnyű halál, amely megszabadította -, ezért mondtam, hogy még egy év múlva, tavasszal. - Jövő tavasszal? - Nem, nem... jövő ősszel, talán. - Akkor nyáron. - Nos, nyár végén. Tessék! Most elégedett? Míg beszélt, Arthur tért vissza a szobába - derék fiú, hogy ily sokáig elmaradt. - Mama, nem találtam a könyvet egyik helyen sem, ahol mondtad (mama mosolyában volt valami, ami mintha azt mondta volna: „nem, drágám, tudtam, hogy nem fogod ott találni”), de Rachel végre megtalálta. Nézze, Mr. Markham, természetrajzi könyv mindenféle madárral meg más állattal, és olvasni éppen olyan érdekes, mint a képeket nézni! Széles jókedvben telepedtem le, hogy szemügyre vegyem a könyvet, a kis embert pedig térdem közé húztam. Ha csak egy perccel előbb jön, nem fogadtam volna ilyen szívesen, most azonban szeretettel végigsimítottam göndör fürtjeit, sőt megcsókoltam elefántcsont homlokát: ő az én Helenem fia, s így az enyém is; és azóta is a magaménak tekintem. Az a szép gyermek ma derék fiatalember: beváltotta édesanyja legmerészebb reményeit, s most a grassdale-i kastélyban él ifjú feleségével, a hajdani vidám kis Helen Hattersleyvel. Feléig sem néztem még meg a könyvet, amikor megjelent Mrs. Maxwell, és a másik szobába invitált ebédelni. A hölgy hűvös, tartózkodó modora eleinte megdermesztett; ám megtettem minden tőlem telhetőt, hogy elnyerjem jóindulatát, s azt hiszem, nem is sikertelenül már e rövid első látogatás során; mert amikor vidáman beszélgettem vele, fokozatosan kedvesebb és
296

szívélyesebb lett, amikor pedig eltávoztam, kegyesen búcsúzott, remélve, hogy hamarosan megint szerencséje les