„Mert a teremtés kezdete óta az embert férfivá és nővé teremtette az Isten.

Ezért hagyja el az ember apját és

anyját, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé már nem két test, hanem egy. Amit tehát az Isten
egybekötött, ember el ne válassza."
Márk evangéliuma 10.6-9

Defensor Matrimonii – A házasság védelmében

Régen szokás volt, hogy amikor egy házaspár el akart válni, vagy külső erők szét akarták őket
választani felkértek egy tanút aki a házasság védelmében megtartotta védőbeszédét. Ő volt a
házasság védelmezője, a defensor matrimonii. Én több mint kilenc éve vagyok házas és
lélektársammal, a feleségemmel három gyermeket nevelünk. Mi tizenhat éves korunkban
ismertünk egymásra. Hiszem, hogy a lelki kötelékek eltéphetetlenek, és, hogy érdemes
megszentelt párkapcsolatban élni. Ez, az én hitvallásom:

Valódi kiteljesedésünkhöz vezető utazásunk során, az én-központúság alapvető gyermeki

állapotából, az igazi értelemben vett másikért-levés felnőtt állapotába, legkézenfekvőbb
módon a házasság kapuján át léphetünk. Az önmérséklet, a szeretet, az odaadás, az
áldozatvállalás, az önátadás, az előrelátás, a gondoskodás és megannyi nemes erény a házas
emberek életébe szinte láthatatlan kedves vendégként érkezik; – ha szívünk ajtaja nyitva áll,
hogy jöttüket köszöntsük. A család az az iskola, amelyben megtanulhatjuk erényeink
tökéletesítésének minden módját, és ez az iskola, amelynek hagyományos értelemben a
‘házasság’ a törvényes záloga, amelybe a házasság szentségében részesülve léphetünk csak
be.

Az ind hagyomány

Ahogyan nem léphetünk egy felsőfokú oktatási intézménybe anélkül, hogy középfokú
tanulmányainkat be nem fejezzük, a védikus hagyomány tanítása szerint, nem léphetünk a
megismerés legmagasabb fokára anélkül, hogy házaséletet nem élnénk. Az ind hagyomány
rendkívül felvilágosodott tanítása szerint fel kell ismernünk, hogy életünk különböző
stádiumaiban egészen más értelemben vett spirituális szükségleteink és kötelességeink
vannak. A gyermekkornak, ami egészen a koraifjú-korig tart, a tanulás, az ismeretek
megszerzése a célja és feladata. De ezeket a fiatal tanulóéveket, a brahmacsárin időszakot -
amelyeket ideális esetben magasan realizált és erényes tanítómesterek társaságában
tölthettünk -, a családalapítás, a grihasztha korszak kell, hogy kövesse. A felnőtt ember
természetes vágya és igénye, hogy önmagának társat válasszon, hogy az addig megszerzett
tudás és bölcsessége tükrében a lehető legtöbb boldogságot hozza egy másik ember szeretete
által a világba és így mindenki életébe.

A védikus tanítás szerint a házasság és a házasélet nem puszta örömforrás, valami

vágykielégítő eszköz, hanem az isteni Világrend beteljesítésének módja. És mint ilyen, nem
lehet öncélú, önmagáért való. Két ember házassága egyáltalán nem ‘privát’, és mégcsak nem
is személyes ügy. Célja a legmagasztosabb közös cél, a szellemi kiteljesedés elérése. Egy
házasság – ha ebben a szellemben élik meg, valóban végtelen örömforrássá válhat, amely
kielégítheti a vágyak minden szintjét. Ehhez persze az kell, hogy a házas-társak képesek
legyenek beemelni életükbe a transzcendenciát, az önmeghaladás vágyát és igényét.

Legitim és illegitim házasság

A keresztény hagyomány hasonlóképen gondolkodik a házasság szentségéről. A valódi

házasság Isten előtt köttetik, amely annyit jelent: a házastársak a házasság szentségében
valódi értelemben lélektársakká lesznek. Az ilyen házasság az egyetlen ‘legitimum
matrimonium’, az egyetlen spirituális értelemben vett valódi házasság, melynek köteléke –
ahogy Márk apostol evangéliuma írja -, ember által felbonthatatlan. Az ilyen megszentelt
kapcsolatnak ugyanis valódi értelemben vett transzcendens jellege van. Az ilyen kötelék
átnyúlik téren és időn, a lélek vándorlásának megannyi sokaságán keresztül, eltéphetetlen
szálként köti össze a lélektársakat, akik újra és újra egymásra lelhetnek ennek segítségével,
hogy minden ‘helyben’ és ‘időben’, legyen az a Föld vagy a Mennyek birodalma egymást
segítsék, míg fel nem oldódnak a végső egyé-válás misztériumában.

Úgy vélem, ma a legtöbb modern ember megrémül ennek a gondolatától! Sokan gondolják
úgy, hogy nem lehet annál borzasztóbb, mint egyetlen ‘emberhez’ láncolva élni az idők
végezetéig, téren és időn át! Mint Dante Isteni Színjátékában, a szerelmesek poklában, ahol
lehetetlen az egymás elhagyása! És valóban ha egy, a változatlanságba merevedett, egy
bebetonozott emberképpel gondolunk magunkra, valóban rémisztő lehet ez a gondolat.
Szerencsére a Valóság nem ilyen. Az ember örökkön változó, kifogyhatatlan kincsestár, aki
megannyi formaváltozásában, változatosságában a megismételhetetlen egyediség
csábtáncával ismét és ismét rabul ejti szívünket. Pont az örökkön változó külső
formabirodalom változásainak elsodró erejétől óvhat meg bennünket a megszentelt házasság,
amely a párkapcsolatokat a megfelelő szellemi alapra helyezi.

Éppen ezért, ha egy megszentelt házastársi kapcsolat valamilyen külső oknál fogva, látszólag
megszakad, a keresztény hagyomány szerint nem történik valódi elválás. Az elválasztás
pusztán átmenetinek tételezhető, úgynevezett divortium imperfectum, tökéletlen szétválasztás,
amit az Egyház egyszerűen a házasélettől való lemondásnak (separatio quoad torum) vagy a
közös lakhelyről való lemondásnak (separatio quoad cohabitationem) tekint. Valódi
értelemben, egy megszentelt lélektársi kapcsolatról lemondani nem lehet, ezért vallja a
keresztény tanítás, hogy divortium perfectum, tökéletes válás egyszerűen nem létezhet. Még
akkor sem, ha egy különélés a felek haláláig tart.

Valódi értelemben felbontani csak egy spirituális értelemben illegitim házasságot lehet, azaz
egy olyat, amely nem a lélek szintjén köttetet. Egy olyat, ahol a felek valódi értelemben
sohasem adták át önmagukat teljesen a másik félnek, ahol lelkeik nem olvadtak
elválaszthatatlanul egybe, hogy egymás által egymásban éljenek. Az ilyen kapcsolatok
spirituális értelemben nem tekinthetők, és valóban nem is házasságok – hiszen gyakran
pusztán a gazdasági érdek, az egyedülléttől való félelem, végső értelemben az önismeret
hiánya szüli őket. Ma divatos így élni. Ma a párkapcsolatban élő emberek sokasága csak
úgymond ‘együtt van’. Számomra maga ez a kifejezés is olyan felszínes, olyan sekély, és
persze hátborzongató módon olyan igaz, hogy valóban az alábbi gondolatokat látszik igazolni.

A Válás, mint Káli-Júga szindróma

Széles körben elterjedt gondolat, hogy jelen világkorszakunk a Káli Júga, a sötét idő, azaz a
szellemi elsötétedés korszaka, és ennek számos jele teljesen kézzel fogható. És talán nincs is
látványosabb tünete, mint a párkapcsolatok elsekélyesedése, minőségi romlása, és a házasság
intézményének deszakralizálódása. A szellemi tartalmaktól való fokozatos eltávolodás, sőt
elszakadás, mára nemcsak, hogy magát az egészséges társadalmi kohéziót fenyegeti, hanem
az egészséges önmeghaladásra képes, szellemi értelemben vett felnőtt ember öntudatra
ébredését is. A társas elköteleződésre, a felelősségvállalásra, az önátadásra képtelen sötét kor,
új emberének legmarkánsabb szindrómája: az együttélésre való képtelenség, a Válás.
A válás elharapódzó szokása kizárólag modernkori jelenség; sem az archaikus magaskultúrák,
sem a természeti népek körében nem volt ilyen szokásjog. A válás szokása, persze csak tünet,
ami mögött a rossz párválasztás áll, ami mögött pedig megint csak egy másik kiváltó ok
rejtezik: a spirituális önismeret hiánya. A válások igazi okát az öntudatossággal
összetévesztett hamis individuációban kell keresnünk. Ott, ahol a téves ‘én’-tudat átveszi az
Önvaló szerepét; ott ahol a félreértett önmegvalósítási igény szembenállónak tételezi magát a
kollektív és társas önbeteljesítés lehetőségével.

A modern ember elérte, hogy ma Magyarországon már minden második házasság válással
végződik. A soha-nemlátott magas válási statisztikák mögött valójában a nem-kielégítő
oktatási rendszer keresendő, amely nem fektet elég hangsúlyt a gyermekek, illetve a fiatalok
‘lelki nevelésére’, nem vezeti el őket az önismeretnek arra a fokára, hogy a tanulóéveiket
elhagyván valóban érett személyiségekként, valódi önismeret birtokában tudatos
kapcsolatkezelők, és így tudatos párválasztók lehessenek. Ma mindenki az „én-én-én” hamis
önigényléséből indul ki, a „te-te-te” helyett. Pedig a megoldás egyszerű: Ha minden házaspár
a másikért-levés gondolatából indulna ki, tökéletesen megvalósíthatnák a teljesség és az
egység harmóniáját, amiben mindenki megkap mindent, mert nem kapni, hanem adni akar.

Tarr Bence László

www.tarrbencelaszlo.fw.hu