Láthatósági mellény lúzereknek

Marni Bates

Láthatósági mellény lúzereknek

Móra Könyvkiadó

Tartalom

1. FEJEZET

2. FEJEZET

3. FEJEZET

4. FEJEZET

5. FEJEZET

6. FEJEZET

7. FEJEZET

8. FEJEZET

9. FEJEZET

10. FEJEZET

11. FEJEZET

12. FEJEZET

13. FEJEZET

14. FEJEZET

15. FEJEZET

16. FEJEZET

17. FEJEZET

18. FEJEZET

19. FEJEZET

20. FEJEZET

21. FEJEZET

22. FEJEZET

23. FEJEZET

24. FEJEZET

25. FEJEZET

26. FEJEZET

27. FEJEZET

28. FEJEZET

29. FEJEZET

30. FEJEZET

31. FEJEZET

32. FEJEZET

33. FEJEZET

Köszönetnyilvánítás

Impresszum

A könyv azoknak szól, akik tudják, milyen az, amikor csak mellékszereplők mások életében. Soha nem késő a saját életetekben eljátszani a főszerepet!

Külön köszönet magyar olvasóimnak.

Ti aztán tudjátok, hogyan szerezzetek örömöt egy írónak!

Imádlak titeket!

1. FEJEZET

Attól, hogy egy középiskolás lány egyik pillanatról a másikra YouTube-sztár lesz, a legjobb barátnőjét még senki sem veszi észre.

Ami sok szempontból nem is baj. Így legalább nem az én külsőmet értékelgeti a neten több ezer ember a „legdögösebb csajok" skálán. Egyetlen hetilap se irkál arról, hogyan öltözködik a Smith Gimnázium ismeretlen diáklánya, Jane Smith. A legrosszabb, ami történhet – és meg is történik –, hogy szóviccekkel bombáznak, mert egy szerencsétlen véletlen folytán a vezetéknevem megegyezik a suli nevével. Viszont nem kell megcáfolnom alaptalan pletykákat arról, hogy megcsalom a fiúmat, aki az iskolai hokicsapat kapitánya.

Nincs is fiúm.

Hát ezért örültem maradéktalanul annak, hogy nem én, hanem Mackenzie Wellesley – aki mellesleg általános iskola óta a legjobb barátnőm – nyerte el az „Amerika Legesetlenebb Lánya" címet.

Annak is nagyon örültem, hogy a másik legjobb barátom, Corey O’Neal a ReadySet szólóénekesével jár. Természetesen voltak kételyeim, hogy meddig tarthat Timothy Goff-fal ez a titkos távszerelem… de akkor is drukkoltam Corey-nak.

Mindkét barátomnak drukkoltam.

Őszintén.

De az örömöm nem jelentette azt, hogy könnyen megszoktam az új helyzetet. Hiszen úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. A Smith gimiben senki nem sejthette, hogy két stréber barátom egy héten belül kiemelkedik a Láthatatlanok tömegéből, és híressé válik. Valahogy sikerült megelőzniük a Menőket – tudjátok, azokat, akik a kisujjukat se mozdítják meg, mégis népszerűek, és akikről az iskolapszichológusok minden új diáknak azt mondják, nem is léteznek. Ismeritek ezt a típust: lányok rövid szoknyában, nagy… nos, pomponnal; kisportolt fiúk, akik az előbb említett lányokra gerjednek.

Kenzie-t a váratlanul nyakába szakadt hírnév rakétasebességgel emelte a magasba, valódi stréber szuperhősnő lett. Láthatatlan még sose volt ennyire közismert.

Ami neki szuper volt. És nekem?

Nem annyira.

Amíg Kenzie és Corey buliból buliba járt, rocksztárokkal utazgatott, szerepelt az Ellen DeGeneres Show-ban, addig én a leckémet írtam. Nem arról van szó, hogy a két legjobb barátom kizárt az életéből – bár nehéz nem így látni –, hanem arról, hogy sok volt a dolguk, hirtelen nagyon elfoglaltak lettek. Ezért jutott rám kevesebb idejük.

Helyesbítek. Ezért egyáltalán nem jutott rám idejük. Mert új kapcsolataik odafigyelést és törődést igényeltek.

Így maradtam… egyedül.

Akkor kezdett nyugtalanítani a Láthatatlanságom. Régebben, mikor még egy csapatot alkottunk, minden rendben ment. Nem érdekelt, ha a suliban ügyet se vetettek rám, mert a legjobb barátaim ugyanebben a cipőben jártak. Ettől volt buli. Élveztük, hogy a magunk kis kocka világában biztonságban lehetünk. Függetlenül attól, hogy milyen kellemetlenségek vártak ránk a gimiben, a mi barátságunk érintetlen maradt.

Így álltak a dolgok, amíg Mackenzie híres nem lett: miután tök fölöslegesen újra akart éleszteni egy focistát, akinek az volt az egyetlen szervi baja, hogy bekattant barátnőm rátehénkedett, és szívmasszázst próbált alkalmazni rajta…

Utána én maradtam az utolsó buzgómócsing.

Ezért döntöttem úgy, hogy a változatosság kedvéért megpróbálok figyelmet követelni magamnak.

Csak… nos, nem hittem, hogy úgy történik majd meg, ahogy megtörtént.

Senki nem figyelmeztetett rá, hogy rossz hatással van az emberre, ha a legjobb barátai VIP-jegyekkel járnak a koncertekre, az öltözők körül lebzselnek, és mindent megkapnak, amit Hollywood kínál. Gondolom, azért nem szóltak, mert… jóformán senkinek nem volt ilyen gondja a környezetemben. Ezzel egyedül kellett szembesülnöm. Ahogy azzal is, hogy ha a gazdagokat, hatalmasokat és híreseket akár akaratlanul is felingerled, akkor minden eszközzel bosszút állnak rajtad.

Az egyenletnek ezt az oldalát sajnos túl későn vettem számításba.

Akkor, amikor magamon tapasztaltam meg, milyen könnyű az újság utolsó oldaláról a címlapra kerülni… és hogy egyetlen cikk menthetetlenül szétbombázhatja rendezett, szabályozott és megtervezett életemet.

2. FEJEZET

– Biztos, hogy felkészültél, Jane?

– Ühüm… igen.

– De te nem bírod a konfliktusokat. Kicsit sem. Szóval… talán nem túl jó ötlet szólni Mr. Elliotnak, hogy változtatni akarsz az iskolaújságon.

Kihúztam magam, és az iskolabusz műbőr ülésének vetettem a hátam.

– Nahát, köszi, hogy ennyire bízol bennem, Isobel. Sokkal jobban érzem magam.

A barátnőm, Isobel idegesen feltolta az orrán a szemüvegét, de a mozdulat közben megdermedt.

– Bocs, Jane, nem úgy értettem…

Óriási. Nem elég, hogy szinte remegtem az idegességtől, de sikerült kiborítanom az egyetlen barátnőmet, aki nem lett híres az elmúlt napokban. Milyen jó lenne, ha Kenzie most is velem buszozna. Ő azonnal tudná, hogy a gúnyolódással csak a félelmemet akarom – rosszul – leplezni. De amióta a Smith gimi hokicsapatának kapitányával, Logan Beckett-tel járt, a srác kocsival fuvarozta suliba. Igyekeztem a változást nem mellre szívni, de akkor is hiányzott. Ne értsetek félre: Isobel nagyszerű barát. Csak nincs közös múltunk. Nincsenek közös vicceink és jelentős összenézések, amivel minden gondolatunkat szavak nélkül is el tudjuk mondani.

Ami azt jelenti, hogy bocsánatot kellett kérnem.

– Nem, én bocs, hogy felhúztam magam. Csak… az idegeim – magyarázkodtam. – Ez komolyan nagyon fontos nekem… Légyszi, nyugtass meg, hogy nem követek el óriási hibát!

Isobel bagolypislantással mért fel, rendszerint így néz a szarukeretes szemüvege mögül. – Lehet, hogy nem lesz katasztrofális.

Vagyis nem adott egyenes választ.

– Tehát szerinted rá tudom venni Mr. Elliotot, hogy irodalmi rovatot indítson a suliújságban?

Isobel elgondolkodott. Tudtam, most minden oldalról megvizsgálja, alaposan elemzi a helyzetet, és csak azután áll elő tanáccsal. Éppen ezért volt ő az első, akinek elmeséltem, hogy szeretnék nagyobb szerepet vállalni a Smithsonianban. Ráadásul biztosra vehettem, hogy őszinte lesz velem, még akkor is, ha olyat kell mondania, amit nem szívesen hallok. Mert Isobel nem tud jól hazudni, max. ha az élete függne tőle… de lehet, hogy akkor se.

Nagyot sóhajtott, rám nézett, a tekintete csupa aggodalom.

– Mr. Elliotról beszélünk! Ízekre szedi az embereket. Nem te mesélted, hogy múlt héten egy lány elsírta magát miatta? Hogy akarnád pont te meggyőzni bármiről is? Nem jó ötlet, egyáltalán nem jó.

Tökéletesen igaza volt. Csak sajnos ez az egyetlen terv jutott az eszembe. Pontosabban ez az egyetlen megvalósítható terv, ha eltekintünk az időutazástól. Mert akkor egyszerűen visszamennék egy hónappal ezelőttre, és megakadályoznám, hogy Kenzie YouTube-híresség legyen.

Az mindent megoldana.

Előredőltem, hagytam, hogy a fejem hangos puffanással az előttem lévő műbőr ülésnek koppanjon.

– Sajnálom, Jane. Tudod, hogy szeretlek, de… nálad nagyobb lúzer még nem járt a Smithbe.

– Hé!

– Pedig igaz! Vegyük például azt az angolházit, ami miatt múlt héten panaszkodtál. A magad feladatán kívül gyakorlatilag Shake helyett is elvégezted a teljes kutatómunkát, és még meg is írtad a dolgozatot.

Bambán bámultam. Na nem azért, mert eltévesztette a Rémes Hármas – Chelsea, Smink és Pink – egyik tagjának gúnynevét, hanem mert még soha nem nevezett lúzernek. Milyen alapon kritizál engem, mikor már attól remeg a térde, ha valamelyik Menő ötven méterre megközelíti?

– Smink – helyesbítettem. – Nem Shake.

De magamban megállapítottam, hogy ez a név is tökéletesen illik a csajra. Különösen, ha arra gondolok, hogy valahányszor egy Menő srác közelébe kerül, azonnal riszálni meg rázni kezdi a… hm… tartozékait. De mivel Steffani Larson a műkörme hegyétől a szőke haja tövéig a legkülönfélébb kozmetikumok egyvelegéből van összerakva, hát nem akartam, hogy megváltozzon eredeti gúnyneve.

– Mégis mit tehettem volna, Isobel? – védekeztem. – Ha nem végzem el helyette a kutatást, az egész előadásunknak annyi.

– Talán dolgozott volna ő is, ha nem biztos benne, hogy úgyis mindent megcsinálsz helyette.

Hitetlenkedve néztem rá. Smink majd akkor végzi el a rá kirótt munkát, ha zombik érkeznek a suliba, és mindenkinek kiszürcsölik az agyát. Sőt még akkor is valószínűbb, hogy addig fűzné az egyiket, amíg ráveszi, hogy a stréberekkel kezdjék a lakomát.

De akkor, abban a pillanatban nem a kikent-kifent csaj lelkét akartam elemezni. Tanácsra, bátorításra volt szükségem. Csak nem tudtam, kitől kérjek. Logan, Kenzie és Corey helyből közölték volna: feleslegesen szorongok amiatt, hogy magamra maradok. Hogy a bolhából is elefántot csinálok. Na persze, könnyű egy hokijátékosnak, egy YouTube-hírességnek és egy rocksztár pasijának vállat vonni és azt mondani: „Á, ez semmiség! Nem őket nevezték „Mackenzie kis barátnőjé-nek. Hanem engem.

Ebből egy életre elegem van!

Különösen azért, mert mostanra sikerült valahogy kiverekedni magam a nővérem árnyékából. Jó, ez így enyhe túlzás, igazából nem sokat tettem azért, hogy elszakadjak az egykori Menő-királynő, Elle Smith örökségétől – kivéve azt, hogy semmiben nem vettem részt, amiben annak idején ő. És mivel a nővérem gyakorlatilag mindenhol ott nyüzsgött, társadalmi életem eléggé szűk határok között mozoghatott. Hacsak nem óhajtottam volna örökösen „Elle Smith kocka hugicája" maradni. Ez a lehetőség pedig cseppet sem vonzott. Cseppet sem.

Tehát a tánccsoport közelébe se mehettem. Pomponlány se lehettem. A színjátszó szakkört is kizárhattam. Ahogy az évkönyv szerkesztőbizottságát is. És nagyon-nagyon messzire elkerültem a Miss Portland Szépségversenyt. Maradt tehát kábé két vállalható lehetőség, már ha az irodalmi rovat nem jön be: a vitakör (ami azt jelentené, hogy nyilvánosan kell megszólalnom… naná, de nem ebben az életemben!) vagy a sakkszakkör (amivel valószínűleg csak ráerősítenék buzgómócsing hírnevemre).

Ha nem vagyok elég óvatos, elkap a stréberség szürke örvénye, és örökre magába szippant.

Akkor aztán tényleg Láthatatlan leszek.

Tehát tovább kell keresnem a potenciális lehetőségeket. Talán ki kellene várnom a következő számot, és abban kérni egy irodalmi oldalt? Talán óra után kéne beszélnem Mr. Elliottal? Talán be kellene tartanom a hivatalos utat, és előbb engedélyt kérhetnék felelős szerkesztőnktől és mindenesünktől, Lisa Anne-től? Talán… Képtelen voltam dönteni!

Mr. Elliottal még a szemkontaktus is életveszélyes.

– Szóval mit tanácsolsz, Isobel? Hogy örökké csak a nyelvtani hibákat javítgassam?

Isobel megint feltolta a szemüvegét. Megcsináltathatta volna, és akkor nem csúszik le örökké, de szerintem ez a lehetőség még sose jutott az eszébe.

– Azt gondolom, meg kellene beszélned vele. De nem hiszem, hogy meg fogod. – A busz hirtelen zökkenéssel megállt az iskola előtt, de Isobel csak mondta tovább a magáét: – Ezúttal tényleg kiállsz magadért?

Nos, ha így teszi fel a kérdést…

– Én… azt hiszem… remélem.

– Akkor sok szerencsét! És pókerarc! Ne kegyelmezz! Meg minden hasonlót!

Rámeredtem, aztán kitört belőlem a nevetés.

– Te tisztára megőrültél!

Isobel elmosolyodott.

– Nem szoktam lelkesítő beszédeket tartani. Úgyhogy… csak menj és kapd el őket, vagy mi.

– Igenis, főnök!

Isobel a vállára vetette dugig tömött hátizsákját. Aztán addig huzigálta fakóbarna haját, míg a lófarkából kiszabadult tincsek az arcába hullottak.

– Akkor ne légy nyúl!

Ahhoz képest, hogy nem kedveli a lelkesítő beszédeket, egész jól csinálta. És közben rátapintott a lényegre.

Bármennyire nem szívesen ismerem el, hajlamos vagyok halogatni a fontos beszélgetéseket. De soha semmi nem fog megváltozni, ha továbbra is némán javítgatom mások irományában a hiányzó pontosvesszőket, ahelyett hogy én magam írnék cikkeket.

Engem többet nem tolnak háttérbe!

Sajnos amikor beléptem az újságíróórára, Mr. Elliot már javában magyarázott… hát csukva tartottam a számat.

Nem volt szokatlan, hogy kiabált, még a legjobb napokon is kiszámíthatatlanul viselkedett. Abban a hiszemben élt, hogy ordibálással kell kimutatnia, mennyire törődik velünk. Ha ez az érvelés helyes, akkor tényleg törődött velünk. Nagyon is.

A legjobb, ha ilyenkor hagyjuk, hogy befejezze hosszú lére eresztett beszédét, csak utána lehet valami vitatható tevékenységbe fogni, mondjuk, hangosan levegőt venni.

Bár erősen kétlem, hogy az „itt az ideje, hogy még többet hozzatok ki magatokból" típusú közhelyekkel sikerült volna bármit is elérnie a tanítványainál. A csoportban kétfajta diák ült. Az egyik azért vette fel ezt a tárgyat, hogy jó pontokat szerezzen a suliknál, ahova majd felvételizik, a másik azért, mert úgy gondolta, innen könnyű kilógni, hogy a tornaterem mögött elszívjon egy cigit. Csak páran voltunk, akiket valóban érdekelt a Smithsonian minősége, mi pedig Lisa Anne fennhatósága alá tartoztunk. Ő az újság főszerkesztője, jövendő Yale- vagy Harvard-hallgató, abszolút sikeresélyes. Nem volt nehéz elképzelni ragyogó jövőjét, nem kizárt, hogy majd Emmy-díjas politikai beszélgető műsorokat vezet.

„Jó reggelt! Élőben Lisa Anne-nel! Ideje köszönteni első vendégünket, az egykori alelnököt, Al Gore-t. Nos, Al, most éppen min dolgozik?"

A média imádná. Szerintem tíz éven belül a Smith gimi könyörögni fog Lisa Anne-nek, hogy ő tartsa meg a végzősök avatóbeszédét… de sajnos vissza kell utasítania a felkérést, mert sebesült katonákkal, dühös dzsihádosokkal vagy valami ilyesfélékkel készít éppen interjút.

Nem mintha féltékeny lennék rá.

Legalábbis nem nagyon.

– Smith!

Felkaptam a fejem a füzetemből, ahova apró sírköveket rajzoltam, mindegyiken a saját nevem. Nem vagyok túlságosan babonás, de ez azért nem jó jel. Bár ami az ördögi praktikákat illeti, a morbid feliratoknál sokkal pokolibb, hogy kiszúrnak Mr. Elliot szónoklata alatt.

Remélem, senki nem vette észre, hogy remegni kezdett a kezem.

– Tessék.

Mr. Elliot karmozgása zseniálisan utánozta a szélmalom lapátját.

– Az elmúlt évben Smith remek munkát végzett a korrektúrákkal és… hm… a tördeléssel. Az újságírásnak ez a része is roppant fontos! Mások is csatlakozhatnának hozzá! Itt az ideje, hogy még többet hozzatok ki magatokból!

Akár meg is dicsőültem volna, ha nem ér teljesen váratlanul a tiráda. És ha vette volna magának a fáradságot, hogy a keresztnevemen szólítson, amiről szerintem lövése sincs. Marhára utálom, hogy mindenkit (kivéve Lisa Anne-t) a vezetéknevén szólít, mintha a seregben parancsra váró katonák lennénk.

Ilyenkor mindig hiperérzékeny leszek a tényre, hogy a két Smith lány közül én vagyok a kis stréber.

Úgyhogy mély levegőt vettem, és mielőtt még elvesztettem volna a beszédképességemet, megszólaltam:

– Az a helyzet, Mr. Elliot…

Az egész osztály pillantása rám szegeződött. Lehetetlennek éreztem, hogy egy teljes mondatot megformáljak.

– Mi van, Smith? – csattant fel türelmetlenül a tanár. Határozottan okosabb lett volna, ha befogom a számat.

De most már késő.

– Csak az… hogy már harmadik éve korrektúrázok. Arra gondoltam, talán csinálhatnék… szóval valami mást.

Mr. Elliot gondterhelten elkomorodott, nekem meg összeszorult a gyomrom.

Nemet fog mondani. Kijelenti, hogy a lap szempontjából létfontosságú, hogy én legyek a korrektor. Jövőre érettségizek, és úgy hagyom el az iskolát, hogy csak az írásjeleim jelentek meg a Smithsonianben… És továbbra sem vesz tudomást rólam senki, miközben a két legjobb barátom nélkülem röppen el Hollywoodba.

– Figyelem! – mordult fel Mr. Elliot, miközben körbepásztázta a termet. – Pontosan erről beszélek! Smith végre ugrásra kész! És mi vele tartunk. – Átható tekintettel végigmért. – Smith, tiéd az első oldal. Beszélj Lisa Anne-nel!

A döbbenettől eltátottam a számat, de képtelen voltam kinyögni, hogy: „Nem az első oldalt szeretném, hanem novellát írni", mert felemelt keze belém fojtotta a szót.

– És működjön a dolog, Smith! Nos, hol is tartottunk? Igen… javítani kell a hirdetésen…

Azzal simán témát váltott, én meg gyötrődhettem tovább magamban.

Az első oldal? Soha nem akartam az első oldalt. Abban reménykedtem, hogy ha a novellaírás nem válik be, talán előléptet, és írhatok a menzáról. Egy cikket a csokis muffinról – valami kisebb témáról, ami megfelel az íráskészségemnek.

Soha nem vártam, hogy egyik pillanatról a másikra korrektorból első oldalas riporterré nevezzen ki. Ilyen csak a tündérmesékben fordul elő, amikor Hamupipőke egy csapásra átváltozik báli ruhás szépséggé, csakhogy jelen esetünkben a szerencsétlennek fogalma sincs, hogyan kell táncolni egy királyi bálon. És szeretné, ha lenne ideje megtanulni a lépéseket, hogy lehetőleg ne botoljon meg a saját cipője orrában, és ne essen pofára a bálteremben!

Ötletem nem volt. Tervem nem volt. Tapasztalatom meg végképp semmi.

Viszont kaptam egy spontán utasítást egy megbízhatatlan tanártól – na meg egy dühös Lisa Anne-t, aki abban a pillanatban hozzám robogott, ahogy Mr. Elliot befejezte a lapértékelést.

– Hát ez meg mi a fene? – kérdezte ingerülten. – Amatőr! Hadd fogalmazzak egyszerűen, korrektorkám: lehet, hogy Mr. Elliot a tanár, de felelősséggel nekem tartozol. Ha tehát nem hozod a legforróbb, legszexibb, legizgalmasabb címlapsztorit, személyesen gondoskodom róla, hogy a korrektúránál soha ne kerülhess közelebb az újságíráshoz! Világos?

Na ja. A csaj igazi médiacukiság lesz… de adáson kívül valódi terrorista. Már látom is a teljesíthetetlen követelményeitől kiégett gyakornokok végeláthatatlan sorát.

– Igen, világos – nyeltem nagyot.

– Remek. – Lisa Anne megigazgatta az ingblúza gallérját. Ő volt az egyetlen felsőéves, aki mindig úgy járt, mintha a Harvard felvételi beszélgetésére készülne. Szerintem már azért fel kellene venni, mert rendszeresen az előkészítősök norvég mintás szvetterét viseli. Végül is már úgy néz ki, mint aki közéjük tartozik. – Feltehetően még nem állsz azon a szinten, hogy egyedül végezd el ezt a feladatot – folytatta a kioktatást.

Igaz ugyan, hogy én is pontosan ezt gondoltam, de ahogy a szavak megvetően elhagyták tökéletesen csillogó, rúzsos ajkát, azonnal védekezni kezdtem:

– Én tudok ír…

– Ha személyeskedni akarnék, nem használtam volna a „feltehetően" szót. Erről nem nyitunk vitát.

Nem tetszett, de nem mondhattam ellent. Az ő kezében a hatalom, és ezt mind a ketten tudtuk. És ismétlem, Lisa Anne soha nem kételkedett saját képességeiben: addig nyomult, amíg megszerezte, amit akart. És még akkor is irigyeltem elképesztő magabiztosságát, amikor így, egyetlen mondattal lesöpört.

Belőle aztán sose lesz mellőzött, jelentéktelen legjobb barátnő.

– Scott! – kiáltotta.

Felkaptam a fejem.

– Mit művelsz? – sziszegtem. – Minden rendben lesz. Nincs szükségem rá. Menni fog. A sztori gyakorlatilag már kész is van. – Lisa Anne felvonta egyik szemöldökét, várta, hogy kifogyjak a hazugságokból.

– Komolyan, nem fontos. Kérlek, ne!

– Nem érdekel, te mit tartasz fontosnak. Nekem az újság az első. A címlapsztorihoz címlapfotó kell. – Elhallgatott, és figyeltük, ahogy közeledik rettegett végzetem, Scott Fraser. 180 cm magas, elképesztően jóképű, fekete Converse cipőben, sötétkék farmerben, cseppet gyűrött fekete pólóban, szürke