Gayle Callen

botrányhős
ALEXANDRA
 A könyv eredeti címe: His Scandal

©2002 Gayle Gallen

Eredetileg kiadta: Avon Books,

a Harper Collins Publishers csoport tagja

Fordította: Oberon Bt. - Hofekker Zsófia

Minden jog fenntartva.

ISBN: 963 368 440-4

Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója

7630 Pécs, Alkotás u. 3.
Tel.: (72) 517-800

Emmeline-nek semmi kétsége sem volt afelől, ki szorongatja, s bár a

meglepetéstől jól érezhetően reszketett, Sir Alexander nem eresztette el.
Szorosan ölelte, egészen magához húzva a derekát. A lány eddig el sem tudta
képzelni, hogy ilyen izmos és hatalmas lehet egy férfi mellkasa - és azt sem,
hogy ez a felfedezés ilyen könnyen lázba tudja hozni őt. Halálra váltan és
mozdulatlanul a legrosszabbtól kellene tartania, ehelyett egész testében egy
szokatlanul új izgalomtól remeg. A férfi hirtelen megfeszült:
- Emmeline?
Emmeline bólintott, és próbálta lefejteni szájáról a férfi ujjait.
- Megígéri, hogy nem kiált?
Ezúttal hevesebben bólogatott.
Szája ugyan felszabadult, de mert Sir Alexander még mindig átkarolta a
derekát, Emmeline a kemény mellkason megtámaszkodva, próbálta kiszakítani
magát.
- Honnan tudta, hogy én vagyok? - súgta az erőlködéstől nyögve.

Ez a történet két lánytestvérről szól, ezért e

könyvet kedves húgomnak, Connie Weisernek
ajánlom, aki kiskorunkban esténként figyelmesen
hallgatta regényötleteimet.
Köszönöm a végtelen türelmedet és azt a sok
szeretetet, amit adtál nekem!
 Prológus
London, 1588. szeptember

Az ajtó mennyezetig nyúló üvegszárnyai hirtelen kitárultak és a

nagyteremben tolongó udvari kíséret egyetlen illedelmes arcként a széles
márványlépcső teteje felé fordult: elérkezett, hát a pillanat, amelyre
mindannyian vártak. A lépcső tetejére lépő apró nőt - egymás tükörképeként
-két tökéletesen egyforma fiatal férfi szegélyezte: megkettőzött hollószín haj,
napbarnított bőr és ébenfekete szemek. A zenekar lassan elhallgatott, és a
suttogás sistergő zajjá olvadt össze.
A két Thornton fivérnek szólt e feszült várakozás. Egyikük - a vicomte -
nemrég tért vissza Spanyolországból, ahol titkos megbízást teljesített.
Hősiességével és bátorságával elnyerte Erzsébet királynő kegyes dicséretét és
Lady Roselyn kezét.
A tömeg már izgatottan hömpölygött; mindenki személyesen akarta
tiszteletét tenni a vicomte-nál. Némi tanácstalanság tükröződött azonban az
arcokon, senki sem tudta eldönteni ugyanis, melyikük Anglia dicsőséges hőse,
és melyikük a gyalázatos botrányhős. Semmi esetre sem kívánták ugyanis Sir
Alexandernek hajbókolni, aki majd egy évig az orránál fogva vezette az egész
nemzetet; bátyja helyén pózolva szórta annak pénzét, nemes kisasszonyokat
csábított el, azzal hitegetve őket, hogy egy vicomte feleségei lehetnek.
Botrányaitól zengett London összes utcája és bálterme - s ez mindenki
számára világossá tette, melyik testvér érdemli meg valóban a tekintélyes
vicomte-i címet.
Mire a bizonytalanság zaja kaptárját védő tébolyult méhrajhoz tette
hasonlatossá a tömeget, hirtelen megelevenedett a tükör, s az egyik fivér
kilépve mélyen meghajolt. E jelre hálásan dongva indult meg a férfi felé a
sokaság - s körbezárva magába szippantotta a Lordot és feleségét.

Alex Thornton örült, hogy sikerült kicsusszannia az öccse köré fonódó

gyűrűből; az imádók feje felett azonban még elkaphatta az övével iker, éjszínű
szempárból reávillanó megrovást. Mosolyogva visszakacsintott, és egy, a
levegőben imbolygó, söröskupákkal megrakott tálca felé indult. Megragadott
egy súlyos kupát, s egyetlen hatalmas kortyintással elnyelte tartalmát, majd
ezt a mozdulatsort még egy párszor megismételte. Alig kezdte érezni az ital
erejét a tagjaiban, amikor észrevette Lord Manvilt. Ő és a lord egy
törvényjavaslat tervén dolgoztak együtt, amelyet a Lordok Háza elé kívántak
beterjeszteni.
- Manvil! Várjon egy percet! - kiáltotta harsányan, keresztülpréselve magát
egy kisebb csoportosuláson.
- Üdvözlöm újra itthon, Lord Thornton - fordult feléje a férfi vastag bajusza
alatt széles mosollyal, feleségével az oldalán.
Alex egy félmosolyt küldött a másik felé:
- Önnek uram, nem a vicomte-hoz, hanem a lovaghoz van szerencséje. Arra
gondoltam, Manvil, hogy ha volna most ideje megbeszélni azt a tervezetet,
amit...
- Ez teljességgel lehetetlen, Sir Alexander. A Lordok ilyen komoly üzleti
ügye nem tartozik többé önre!
A félmosoly hirtelen felszaladt Alex arcán, szemöldökébe akadt, megnyújtva
egész ábrázatát, miközben összeszedte minden erejét, hogy ne izgassa fel
magát túlságosan ezen az újabb apróságon.
- De hát én magam dolgoztam ki azt a tervezetet - buggyant ki belőle.
- Mindazonáltal... á, itt is van Lord Thornton személyesen.
Alex megperdült. Fivére már jó ideje állhatott mögötte, s valószínűleg
minden részletét hallotta az iménti megalázó szóváltásnak. S ami még .
rosszabb, Spencer szemmel láthatóan palástolni próbálta aggódó
szánakozását. A kósza mosoly visszacsusszant Alex szájzugába.
- Ímhol, kedves Manvil, az ön embere! Minden bizonnyal sikerül majd
minden részletet megis mertetnie Spence-szel.
- Ne hagyj itt minket, Alex - kérte öccse -, hiszen alig volt rá alkalom, hogy
beszámolj mindarról, amit végeztél. Biztos vagyok benne, Lord Manvil látja,
mennyire fontos, hogy...
- Ugyan! - legyintett Alex, s lassan hátrálni kezdett. - Manvil úr majd
elmagyaráz neked mindent. Eddig szólt a megbízatás, én itt végeztem. Éppen
a megfelelő időben!
Megfordult, s ügyes lendülettel lehalászott egy újabb kupa sört. Még egy
hosszú, gúnyos pillantással megakasztotta a tálcával igyekvő szolgálót - majd
elindult, hogy ráleljen az első hajadonra a teremben, akit táncba édesgethet
egy felháborodott anya mellől. Éjfélre sikerült közel kerülnie két asszonyhoz is
- az egyiküknek csak csattanós tenyerét ismerhette meg, ám a másikuk
félreérthetetlen közvetlenséggel tárult fel Alexnek késő éjjel hálószobája
mélyén.
Az ifjabb Thornton pompásan érezte magát újra saját bőrében. A
botrányokozás volt az, amihez a legjobban értett.
 1. fejezet
London, 1589. április

Kétségtelen, hogy Alex Thornton vére mintha mások dühétől pezsgett volna
- a mások dühét persze az ő forróvérűsége szította. Már nyolc hónap telt el,
hogy a cserét felfedték, s ő is, Spencer is visszakapták korábbi életüket.
Nyolc hosszú hónapja magyarázkodik összezavart, csalódott embereknek,
hogy nem ő a valódi vicomte - nem is volt az -, csupán eljátszotta az egészet.
Alex boldogan élvezte visszanyert életét, melyet nem nyomasztott és irányított
a nemesi kötelesség; azt tehette újra, amihez kedve volt: részegre ihatta
magát, napokig kockázhatott, elfeledkezve mindenről és mindenkiről - és
persze, mindezt megoszthatta bármennyi készséges nővel...
Ám be kellett vallania magának, hogy az élvezetek mintha mostanság
idegesítően unalmassá váltak volna. Egymást érték a mulatságok, s
mindeközben ő valami másra vágyott - valamire, ami újra felforrósítaná vérét.
- Edmund, te is annyira unatkozol, mint én? -sóhajtotta.
Barátjával, Edmund Blackwellel már jó ideje figyelték a terem boltívei alatt
táncoló pompázatos párokat.
- Nem igazán - vonta meg Edmund a vállát, és tovább kísért tekintetével
egy önfeledt párocskát.
Persze Edmund nem unatkozott, hiszen nem nemesi családba született. Ő
azon kevesek közé tartozott, akik gyermekkoruktól fogva megküz-döttek
minden elismerésért - s a küzdelem végül a lovagi cím elnyerésével teljesült
be.
Alex nem egyszer irigyelte Emundot ezért.
- Én mégis úgy érzem, fel kellene pezsdítenünk ezt az estét - folytatta -,
ezért egy fogadást ajánlok!
- Tudom, hogy bármikor az asztal alá iszol - fintorgott Edmund.
- Nem, nem, én valami újra gondoltam - felelte Alex szórakozottan,
tekintetével fogva tartva egy fiatal hölgy érzéki pillantását. - Úgy tűnik nekem,
ma este csak nekünk nyílnak e bájos bimbók a teremben.
- Én a helyedben azért ügyelnék az árnyékukban meredező, feslett
rózsatövekre is! - dünnyögte Edmund karba font kézzel.
- Fején találtad a tövist, barátom! Halld hát az ajánlatom: fogadok, hogy
náladnál hamarabb szakítok egyetlen harmatos szirmot az ittlévő bármely
érintetlen bimbóról!
- Érintetlen bimbó?! Csípjen farba a szamárkóró, ha kiállók ellened! Már egy
angolkertre való csókot szakítottál az itt himbálózó bimbócskáktól!
- Nem az igazán ritka fajtáktól! Tegyük még érdekesebbé - élénkült fel Alex
-, én neked választok virágszálat, te pedig nekem.
Edmund megtévesztőén komor képén lomha vigyort terült szét.
- Öt fontot teszek fel! De mi lesz, ha egy feldühödött kertész úgy gondolja,
hogy a sziromlopás felér a virág gyalázatos leszakításával?
- Nos, akkor gomblyukba tűzzük a kis virágot. Valamikor meg kell
házasodnunk, nem igaz?
- Ó, mintha uraságodra bárki csak úgy rázárhatná a kertkaput! De legyen! -
egyezett bele Edmund. - S mivel én végtelenül nagylelkű vagyok, választhatsz
elsőként te nekem.
Egyszerre fordultak az örvénylő kavalkád felé, melyből habos szoknyás női
lábak emelkedtek a tánc ütemére a levegőbe - a nem táncolok pedig kacér
ritmustalanságban kacagtak, beszélgettek, és ettek. Alex jól megnézett
minden jelöltet, s rá is lelt egy búzaszőke lányra, aki szép és kedves
megjelenésű volt - s aki mellett a férfikorba még közkatonaként lépett Edmund
sem tűnhetett rangon alulinak. Ám Alex ismerte a lány szigorú családját, s
tudta, barátjának már a kézcsókért is keményen meg kell majd dolgoznia.
Elégedetten kulcsolta össze kezeit a háta mögött, s megköszörülte a torkát:
- Meg is találtam a tökéletes virágszálat: Elizabeth Langston.
- Nem cseng ismerősen a neve.
Alex ekkor arra a pontra mutatott, ahol a szőke lány állt egyedül a szüleivel,
táncpartner nélkül.
- Szemrevaló teremtés - bólintott Edmund. - Biztos, hogy nincs különösebb
oka, hogy őt választottad?
- Csak annyit mondok: óvakodj az apjától és a fivéreitől!
Edmund sóhajtva tovább kutatott a tömegben. Egyszerre csak diadalmas
vigyor ült ki az arcára.
- Íme, itt a hölgyemény a te számodra, barátom.
- Ki az? - kérdezte Alex izgatott várakozással.
Edmund a táncolok felé nézett:
- Lady Blythe Prescott, Kent őrgrófjának kisebbik lánya.
Amint a tömeg oszlani kezdett előlük, Alex megpillantotta a lányt. Kleopátra,
Egyiptom királynője lehetett ilyen tizenévesen: arcán csillogott a derű, haját
mintha csokoládéból öntötték volna az istenek. Alex még sosem beszélt vele,
de régebben felfigyelt már a lány bájosán csengő kacagására; vonzó teremtés
volt az igaz, de szemében ott pislákolt a flörtölés vágyának tüze, amellyel
minden táncpartnerét egyaránt megajándékozta. E tekintetből Alex is könnyen
lopott csókra számíthatott, s szinte egészen elkedvetlenedett.
- Csak nem citromba haraptál, öreg barátom? - nevetett fel a háta mögött
Edmund.
- Ez az ifjú hölgy számomra nem kihívás. Vagy van netán valami más is,
amire még számíthatok? - kérdezte Alex, amint észrevette az önelégült
mosolyt Edmund arcán.
Követve barátja tekintetét, a mosoly okát is meglátta. Valamivel idősebb
lány igyekezett Blythe-hoz, az övére csak halványan emlékeztető, szigorú
arccal. Ahogy Blythe mellé ért, az bocsánatkérőn rámosolygott táncpartnerére,
majd karonfogva az idősebb lányt, együtt elsétáltak.
- És ő ki? - kérdezte Alex.
Edmund arcára úgy látszott, ránő a fülig érő mosoly:
- Ő kérlek, Lady Emmeline Prescott, Blythe nővére.
- Hadd találjam ki: vénkisasszony - sóhajtott Alex.
Edmundnak már a fogai is előbukkantak és félő volt, hogy mint egy kalap,
hátrabillen fejének felső fele:
- Máris húzza a zsebem a te öt fontod!
- Az csak egy marék kavics, barátom. Nem született még olyan lány, akitől
én ne tudnék csókot lopni! Gyerekjáték az egész: a vénlányt kijátszom és a
húga csókját megszerzem.
- Akkor sok szerencsét, uraságodnak! Szüksége lesz rá! Kezdhetjük? - szólt
Edmund mélyen meghajolva, majd sarkon fordult és vissza se nézve elsietett.
Alex ezúttal az asztalnál állva talált rá a Prescott nővérekre. Figyelte, amint
Blythe üde mosollyal csüng nővére valószínűleg komoly szavain. Emmeline-ból
hiányzott húgának elevensége - bár mintha hajának vöröses árnyalatába
rejtett volna a természet némi tüzet. Talán, ha gyakrabban mosolyogna, pár
férfi szívét megperzselte volna már. Hiszen mégiscsak egy márkinak a lánya,
biztosan egymásnak adják a kilincset az urak - már csak a hozományért is.
De az ördögbe is, nem érdekli őt az idősebb nővér. Elég, ha túljár az eszén, s
ehhez csupán a húgának pártfogására lesz szükség.
Ezzel a bíztató gondolattal távolról követni kezdte Blyhte-ot, finoman
próbálgatva közben ostromló pillantását, készen az első szempárbajra. A két
lány még mindig elmélyülten beszélgetett, Alexnek mégsem kellett sokáig
várnia, mert egy pillanatban végre elkaphatta Blythe tekintetét. Alig tízlépésre
álltak egymástól, amikor Blythe - nővére válla fölött - Alexre pillantott. A férfi
lassan elmosolyodott, és a rá jellemző, megnyerő pimaszsággal a szemében
fogva tartotta a lány tekintetét. Blythe visszamosolygott, s alig észrevehetően
elpirult. Percek múlva tekintete újra Alexre lebbent, aki ezúttal finoman
meghajolt, majd enyhén intett a fejével. Blythe arca vörösre váltott - s az első
rohamot hárítva - elfordult.
Rendben, gondolta Alex elismerően, a könnyű stratégia nem járt sikerrel.
Lám, mégis nagyobb kihívás ez a lány!
Amint Emmeline egyedül hagyta, Alex azonnal Blythe-hoz lépett, és ezúttal
mélyen meghajolt.
- Lady Blythe - lehelte a lány kézfejére, amelyet, mert egy picit tovább
tartotta ujjai között, a lány pirulva maga húzott el.
- Jó estét, uram - mosolygott zavartan. - Találkoztunk már?
- Még nem, kisasszony, ám minden férfi ismeri az ön nevét, s vágyik önt
személyesen is megismerni. Én Sir Alexander Thornton vagyok, és boldogan
venném meg királyi áron egyetlen táncát velem!
- Az a rengeteg arany csak nehézkessé tenné lépteimet, s a muzsikát se
hallanám a csengésétől! - kacagott fel Blythe, majd hozzátette: - A tánc
szerencsére olyan élvezet, melyben pénz nélkül is részünk lehet.
Természetesen, boldogan táncolok önnel.
Azzal a táncoló forgatag elragadta mindkettőjüket.

Lady Emmeline Prescott úgy érezte, már megint rossz helyre hozta húgát.
Legszívesebben nagyot dobbantott volna a lábával, de már gyermekkorukban
sem ért el ezzel semmit - édesanyjuk halála után meg különösen. Már elég
korán felismerte, apja elvárja tőle, hogy megálljon a saját lábán. Ám Blythe-ról
is gondoskodni, vele felelősséggel törődni, kezdte próbára tenni minden
tudását és türelmét. Anyaian felsóhajtott: húga okos és jó lány, telve élettel,
vidámsággal, de láthatóan kevéssé van még tudatában annak, hogy szépsége
és jelentős hozománya igen-igen vonzóvá teszi a férfiak szemében.
Ami azt illeti, tűnődött el saját vagyonrészén, a hozomány mintha mégsem
nyomna annyit a latba. Gyorsan elhessegette ezt a gondolatot, mivel sosem
szeretett felesleges dolgokon töprengeni.
Elég fejtörést okoz neki Blythe boldogulása, és szerelmi boldogsága.
Emmeline szentül elhatározta ugyanis, hogy húgának olyan férje lesz, amilyen
neki sohasem lehetett. Ő pedig, gondos nagynéniként, mindhalálig része lesz
Blythe családjának - s húga boldogsága számára is meghozza majd a békét.
Csak azt tudná, miként tarthatná őt távol a komisz szándékoktól, s miképp
segíthetne neki megállapodni a tökéletes férfi oldalán. Most is ott kell látnia
Blythe-ot a táncosok sűrűjében, amint ott kering azzal az idegennel.
Akárhányszor jobban megnézhette volna azt a magas, feketehajú férfit,
valaki mindig átlebbent előtte. Mint valami magányos vízimadár bohókás
násztáncában, úgy nyújtogatta a nyakát, körültipegve a nagyterem oszlopait,
mélyedéseit, mire sikerült jól szemügyre vennie őket. A tánc végén a férfi
meghajolt Blythe előtt, s amint felegyenesedett, Emmeline-on átszaladt a
felismerés, hogy az udvarnál már látta ezt a férfit. Ismerős volt hihetetlenül
széles válla, melyet mégis gáláns könnyedséggel tartott tánc közben; rövid
fekete haj keretezte különleges, olajos fényű, barna bőrű arca, mely - már csak
frissen borotvált simasága miatt is - feltűnő volt ott a teremben. Nem beszélve,
az egyik fülében fityegő - ragyogó fehér mosolyával vetekedő - apró
gyémántkövecskéről. ízlésesen szabott zekét és vállán átvetett körgallért
viselt; meglehetősen vonzó férfi - még az is elképzelhető, hogy nem a szigeten
látta meg a napvilágot.
A férfi hirtelen felnézett, egyenesen Emmeline szemébe, aki hűvös
biccentéssel fogadta a tánctól még kavargó pillantást, s furamód csalódottnak
érezte magát, amint az idegen nevetve újra Blythe-dal lendült táncba.
Nem sokáig maradt előtte homályban az úriember kiléte: az idegen nem
más, mint Sir Alexander Thornton, az öreg vicomte, Lord Thornton kisebbik fia.
Emmeline ismerősei beszámoltak az ifjú félig spanyol származásáról és kétes
hírnevéről; szükségesnek érezték továbbá kihangsúlyozni, hogy Sir Thornton a
királynő bizalmasa, hogy a házasság egyáltalán nem érdekli, és hogy
szeretőket tart.
Szeretőket?!
Ez esetben Sir Alexander kétségtelenül nem az a férfi, akit Blythe körül
legyeskedni engedhet. Húga rendszerint vele egykorú férfiak társaságában
forgott, de Emmeline biztosra vette, hogy ezúttal bármilyen szigorú eltiltásra
vagy figyelmeztetésre Blythe még inkább ellenkeznék.
Így hát Sir Alexandert kell távol tartania Blythe-tól; s ennek meg is fogja
találnia módját.
Mintegy végszóra, a férfi hirtelen felnézett és pimaszul, Blythe válla felett,
Emmeline-ra vigyorgott - ezzel teljesen zavarba hozta, ám elszántságában
annál inkább megerősítette.
 2. fejezet
Pár nappal később Emmeline úgy érezte, hogy felesleges Sir Alexander miatt
aggódnia. Blythe ugyanis szóba sem hozta a nevét - pedig általában órákon át
tudott lelkesen fecsegni az éppen soron lévő udvarlójáról.
Egyik nap azonban a szolgáló engedélyt kért Emmeline-től, hogy kocsin
elvihessen egy levelet, s gyanakvása újra fellobbant. Mint kiderült, nem
alaptalanul, a levél címzettje ugyanis Sir Thornton volt. Miután a szolgálót
megnyugtatta afelől, hogy személyesen fogja ellenőrizni a levél kézbesítését,
sietős léptekkel azonnal húga szobájába ment.
Blythe szobája bensőséges volt, s mégis üde: kezei nyomán a szoba falait
horgolások díszítették; a padlón puha szőnyeg, és a rengeteg asztali-és
padlóvázában a kertjükben szedett, friss virágok illatoztak. Blythe a
fésülködőasztalkánál ült, és szokásos élénk mosolya felett most megszeppent
tekintet látszott, amint meglátta a szobába lépő Emmeline kezében lobogtatott
levelet.
- Blythe drágám, tudod, hogy mindig tudnom kell, ha egy olyan
fiatalemberrel kezdesz levelezni, akit még nem mutattál be nekem.
Széket húzott szorosan húga mellé és leült.
- De azt is tudom, hogy Sir Alexanderről nem lennél valami jó véleménnyel -
sóhajtotta Blythe.
- Pedig Emmy, ő igazán annyira... izgalmas.
Emmeline is még élénken emlékezett Sir Thornton izgalmas mosolyára, de
most okosnak kellett lennie, különben mondanivalója szándékainak pontosan
az ellenkezőjét válthatja ki Blythe-ból.
- Csak nyugodtabb volnék, ha többet tudnék Sir Alexanderről - duruzsolta,
és előrehajolva megpaskolta húga kezét. - Magam viszem el neki a levelet, így
egyúttal elbeszélgethetek vele, és megismerhetem.
Ezt meg mikor találta ki? Egyedül felkeresni egy idegen férfit - mi üthetett
belé?
- Erre egyáltalán semmi szükség! - tiltakozott Blythe.
- Miattam aggódsz, drágám, vagy azon rágódsz, mit fog szólni Sir
Alexander? - kérdezte szárazon.
- Persze, hogy miattad aggódom! - vörösödött el Blythe. - De ha ettől
jobban érzed magad, vidd csak el a levelet te Alexnek.
- Alexnek? - nyomta meg az utolsó szót, és húga arcát fürkészve hátradőlt a
széken.
- Megkért, hogy így hívjam - vágta rá a lány gyorsan, majd ártatlan arccal
hozzátette: - Indulnod kell Emmy, már dél is elmúlt.
Emmeline kelletlenül elmosolyodott; nehezére esett bármit is megtagadnia
húgától.

Könnyen rávette Humphrey-t, a család kocsisát, hogy a Temze felső partján

fekvő Thornton-birtokra vigye. Az öreg nagyatyai szeretettel gondoskodott a
két Prescott lányról, így Emmeline teljesen megbízott Humphrey-ban, hogy
nem fog apjának e kirándulásról beszámolni.
Kent grófja szigorúan vette a címmel járó kötelezettségeit, melyek mellett az
atyaiakra így ritkán tudott időt találni. Eltekintve a heti rendszerességgel
megkövetelt beszámolóktól Blythe kérőit illetően - alig érdeklődött lányai felől;
nem is érezte szükségét, hogy életükben részt vegyen. Tökéletesen
kielégítette a tudat, hogy Emmeline biztos kézzel vezeti a birtokot, és egyben
kisebbik lányának életét is kormányozza. Emmeline már réges-régen megszűnt
vágyódni egy apára, aki minden este családjával vacsorázik, és a párolgó étel
felett még kisebb-nagyobb gondjaikat, örömeiket is meghallgatja. Még bátyjai
sem látták ilyennek apjukat - már ha nagy ritkán hazalátogattak.
Humphrey türelmesen üldögélt a bakon, míg Emmeline besietett a Thornton-
házba. Ott azonban tudatták vele, hogy Sir Alexander nem ott lakik, hanem a
Kakashoz címzett fogadóban bérel szobát, kint Southwarkban - ott minden
bizonnyal megtalálja.
Southwark? - csodálkozott magában szaporán lépkedve vissza a kocsihoz. -
Miért tart fent egy vicomte fia szobát London kétes külvárosában, amikor ilyen
gyönyörű otthona van?
- Humphrey - szólt belépve a kocsiba. - Southwarkba megyünk, át a folyón.
Meglepődött tétovaság ült ki a kis öreg kerek arcára, de semmit sem szólt,
amíg Emmeline kényelmesen el nem helyezkedett a párnázott ülésen.
- Kisasszonyka - kezdte kalapját lekapva, gömbölyded, kopasz fejéről,
alázatosan behajolt a kocsiba. - Engedje meg, hogy én vigyem el azt a levelet
kegyed helyett.
- Muszáj nekem is odamennem! - közölte Emmeline határozottan. - Ez a
férfi, akinek a levelet viszem, érdeklődni kezdett Blythe iránt, ezért
személyesen kell beszélnem vele. Ismeri a Kakashoz címzett fogadót
Southwarkban?
Humphrey aggodalmas arccal biccentett.
- Akkor hát, induljunk!
Az öreg engedelmesen bólintott és becsukta az ajtó, majd lassan
felkapaszkodott a bakra.
Végighajtottak a London-hídon, a kereskedők színes sátrai és fehérre
meszelt, fagerendás házai előtt. A híd végén Emmeline becsukta a szemét,
hogy ne lássa a városkapura tűzött, bomló emberi koponyákat. Elborzadva
gondolt arra, vajon miért akarhat egy nemesember fia olyan környéken élni,
ahol a helybeliek kedvtelései közé a kockázás és a kártya, a medveheccelés és
más efféle pokoli játékok tartoznak, amelyeket el sem mert képzelni.
Ez bizony nem vet jó fényt Sir Alexanderra, gondolta karját szorosan
összefonva, hogy egy kicsit melengesse magát a metsző huzatban. Egyébiránt,
valószínű, hogy Blythe mostani kalandja is - akár a többi - hamar elmúlik, és
egyszer majd csak megállapodik egy kedves, jóravaló férfi mellett. Addig
viszont neki éberen kell őrködnie.
Végre megálltak a fogadó előtt, és a kocsiból kilépve Emmeline igyekezett
megnyugtatni magát, hogy az utca semmiben sem különbözik a London
szívében futó kis utcácskáktól: itt is rendszerint zsebtolvajok ólálkodnak az esti
homályban. Ugyan valamivel több hiányos öltözékű nőt látni, de errefelé is
élnek rendes, kétkezi munkás emberek, akiknek nem jutott osztályrészül az ő
szerencséje.
Mélyet lélegzett - majd fulladozva zsebkendőjébe köhögött a rothadó
káposzta és a jó ég tudja, minek az átható bűzétől. Felpillantott, Humphrey
aggodalmas szemmel nézett vissza rá.
- Nem maradok sokáig - mosolyodott el, úgy érezte, elég meggyőzően.
 - Kisasszonyka, várjon csak - kiáltott utána az öreg lefelé kászálódva a
bakról. - Kiskegyeddel megyek én is.
Emmeline szánakozva nézte Humphrey küszködését, és eszébe jutott, hogy
a kis öreg csontig fagyhatott ott fent ebben a hűvös, tavaszi szélben.
- Arra kérem, üljön vissza kedves Humphrey! - utasította gyengéden, és a
kocsiból elővett meleg takarót felnyújtotta neki. - Sietek vissza; de ha mégsem,
felhatalmazom arra, hogy utánam jöjjön. Szükségem van egy kis időre, hogy
megismerjem valamelyest ezt az úriembert.
Humphrey felpillantott az omladozó épületre, mely, mint egy kiöregedett
vásári komédiás arca, mindenütt mállott, repedezett. A bejárat feletti, kakasra
emlékeztető cégér rozsdás orrkarikaként fityegett; s a kopott zsaluk, mint
metsző hidegben szorosra zárt szemek sötétlettek.
- Kisasszonyka, - kezdte újra bizonytalan hangon, de Emmeline mélyen
köpenyébe bújva, fejére húzta kámzsáját, és fellépett a két csorba kőlépcsőn.
Benyitott az öles faajtón és mintha egy másik földrészre lépett volna: nehéz
dohányfüst és savanyú izzadságszag kavargott, többféle ismeretlen parfümmel
összevegyülve. Faggyúgyertyák sóhajszerű pislákolásukkal késő délutáni
valószerűtlen derengésbe vonták a kocsma belsejét. Férfiak és nők álldogáltak
a pultnál, és terpeszkedtek a szúette fapadokon - vagy egymásra dőlve,
összedörgölőzve bújtak meg a félhomályban.
Senki sem figyelt fel a sötét köpenyes lányra, csupán egy torz vigyorú,
fogatlan alak, aki mindjárt szoknyája után is kapott - válaszul azonnal
Emmeline erszénye koppant matató ujjain. A lány elsiklott mellőle, s ahogy
keresztülgázolt valami nyálkás dolgon, sűrűn hálálkodott magában cipője
magasított talpáért. Lassan araszolgatott előre, szüntelenül a zsúfolt fapadok
közé lapítgatva szoknyáját - míg végre megpillantotta Alexandert.
A férfi söröskupáját marokra ragadva egyedül ült, és hófehéren szikrázó
mosollyal figyelt egy csoport férfit. Vég nélküli áldomást ittak az angolok
győzelmére, akik az ír partoknál elsüllyesztették a legyőzhetetlennek tartott
spanyol armadát. A felszolgálólány kitöltötte Alexnek a maradék kancsó sört,
hanyagul szájon csókolta, majd továbbsétált. Emmeline egy kissé sértve érezte
magát, s ingerültsége csak fokozódott, amikor észrevette a férfi kezében a
dobókockákat: a hosszú ujjak önfeledten morzsolgatták a pettyezett
csontocskákat, elszánva a soron következőjátszmára.
Hát ezért tart fenn szobát egy kocsma felett! Bizony nehéz volna ilyen
szórakozást találnia a családi birtokon! Mert az biztos, hogy a bátyja nem
tagadná meg tőle a saját lakrészt, ha kérné.
Emmeline rávette magát, hogy Blythe szemével nézzen a férfira, aki nyitott
zekéje alatt szűkített gallérú inget viselt, melynek fehérségével éles
kontrasztban feketéllett sötét arcán az egynapos borosta. Kétes kompániája
ráadásul még fenyegetőbb külsőt borított rá. Hirtelen szorongás tört
Emmeline-ra, és bánni kezdte, hogy eljött ide. Időbe telt, míg leküzdötte az
émelygést magában, és inkább újra kívülállóként, hűvösen méregette az
asztalnál sörözgető alakot. Végül is megígérte Blythe-nak, hogy átadja a
levelet, s - az istenekre az égben! - így is lesz. Közben pedig rá fog arra is
jönni, mi hajtja az ifjabb Thorntont.
Határozottan az asztalához lépett. A férfi lassan ráemelte szemét, melyből
mintha e züllött hely összes zugának sötétsége áradt volna. Mégis a szurokszín
szempárból lassan valami ismeretlen érzés kúszott át Emmeline-ra, egészen
felforrósítva bőrét. Semmiben sem hasonlított az iménti szorongáshoz - ilyen
közelről a férfi már egyáltalán nem tűnt fenyegetőnek. Emmeline mégsem
értette, miért kerítette hatalmába zavart szégyenérzet, valami kínos bűntudat.
Sir Alexander oldalra billentett fejjel próbált kámzsája alá bekukucskálni:
- Jó estét, galambom - búgta kissé akadozó nyelvvel.
- Jó estét, Sir Alexander. Ha volna szíves, csak egy percre rabolnám a drága
idejét - szólalt meg Emmeline torkát köszörülve.
- Nocsak, az enyémet már tudjuk, oszd meg hát velünk a te nevedet is! -
mondta a férfi, és kíváncsian méregette, mit is rejthet a lány köpenye.
- Esetleg oszd meg velünk másodat is! -buggyant ki belőle.
Emmeline-t elöntötte a méreg. Mély levegőt vett, hogy helyére tegye ezt az
arcátlan alakot, mikor a férfi tekintete hirtelen megváltozott:
- Egy pillanat, tubicám! - szólt, és a derekánál fogva magához rántotta a
lányt.
Emmeline mélységesen felháborodott az arcátlanul durva bánásmódon és
másodszor is nekikészülődött, hogy kitörjön, ám észrevette, hogy a férfi nem
rá figyel. Aztán az előrántott kardok fémes pengését hallva, ő is megfeszült.
- Uraim? - szólalt meg Thornton az iménti kíváncsian évődő hangon, de
Emmeline érezte, hogy a férfi minden izma pattanásig feszült. Higgadt
mozdulattal nyúlt a kardjához Emmeline testének takarásában, akit ezzel egy
időben gyengéden átfordítva leeresztett a térdére.
Hátracsúszó kámzsájához kapva, Emmeline a két egyszerűen öltözött fiatal
férfira nézett, akik kivont karddal túlságosan közel álltak már. Érezte, amint Sir
Alexander térde lassan hátrébb vonja őt a pengéktől, közben karját lazán a
vállára teszi.
Szerette volna lerázni magáról a másik karját, és felugorva elfutni, itt hagyni
ezt a hátborzongató helyet - lehetőleg egy darabban!
- Durván belecsörtettek egy férfi mulatságába - folytatta Thornton nyugodt
hangon. - Úgy érzem, magyarázattal tartoznak.
- Mindjárt megmondom én, mit érzel... ezt itt, ni! - kiáltott egyikük, erre
mindketten felemelt karddal előrerontottak.
Thornton is fürgén fellendült, közben hatalmas tenyerével a lányt a fejénél
fogva az asztal alá gyömöszölte. Emmeline négykézlábra zöttyent a mocsoktól
ragacsos padlón, rémülten próbált visszaereszkedni a sarkára; ám feje
hatalmasat koppant a nehéz falapon. Fájdalmasat nyögve visszatottyant a
nevetséges kiindulópózba, és kissé kábultan figyelte az előtte kavargó lábakat,
valamint a feje felett dúló küzdelmet. Szinte mindenünnen a pengék
csattogását és a kántáló tömeget hallotta, mely a küzdőket biztatta és
fogadásokat kötött rájuk. A kocsmatöltelékek raja végül felmorajlott, és lassan
elhalkult a menekülő lábak dobogása is. Egy pár hosszú szárú csizma állt meg
vele szemközt - viselőjük kilétéről csepp kételye sem volt, mint ahogyan saját
növekvő bosszúságáról sem. A csizmák kényelmesen kisétáltak a látóteréből, s
Emmeline négykézláb kifarolt az asztal alól. Egy marok kapta derékon azon
nyomban, és a levegőbe emelte, majd Emmeline meglepett sikkantással
nyekkent a széles férfivállon, arccal Sir Alexander zekéjébe fúródva.
- Ez volt ám a jó mulatság - kiáltotta Thornton harsányan a hahotázó
seregnek. - Munka után megérdemelt az édes pihenés! Kellemes napot
mindenkinek!
Emmeline sikítani próbált, de képtelen volt ehhez mélyet lélegezni, mert
minden lépcsőfoknál durván nekiütődött a férfi vallanak. A lárma közben
egészen elhalkult, s Sir Alexander önfeledt fütyörészése töltötte meg a helyét.
Mintha az imént nem is a halálból menekült volna meg, és most nem is egy
úrhölgyet rabolna el éppen - csak így, vállra akasztva.
Emmeline ajtónyikorgást hallott, majd egy szoba melege csapta meg és égő
fahasábok jellegzetes szaga, elvegyülve az őt cipelő férfi egészen kellemes
illatával. Sir Alexander átsétált a meglehetősen tágas szobán, s csak amikor
izgő-mozgó zsákmánya dobolni kezdett a hátán, emelte le válláról a lányt és a
széles ágyra ejtette. Emmeline dühösen feltámaszkodott a könyökére, s a
lendülettől kámzsája megint csúszni kezdett. Sir Alexander, arcán terpeszkedő
vigyorral, mellé támaszkodott, két oldalról közrefogva. Lassan hajolt feléje, s
amint a kámzsából előbukkanó arcba nézett, megtorpant. Emmeline enyhe
diadalt érzett, látva, ahogy a férfi sarkára ereszkedve rámered:
- Nocsak, mit fogtam!
 3. fejezet
Alex egyre csak bámulta az ágyán elterült, felpaprikázott lányt: finom ruhája
kissé szétzilálódott, nevetségesen parányi kalapján a dísztoll szomorúan
lefittyedt.
- Kétségtelenül, áron felüli szajha vagy, egyenesen díszpéldány! - szólalt
meg újra és mosolyognia kellett a lány dühös arckifejezésén. - Hmm, finom
öltözék, mintha egy valódi hölgy ruhatárából öltözködnél.
A lány eltátotta a száját, de elakadt benne a hang.
- Ámbátor, felesleges ide ez a sok ruha, csak eltakarja az igazi
finomságokat! - folytatta zavartalanul, és a lány köpenyének kapcsáért nyúlt,
de durván félreütötték a kezét.
- Értem én, előbb az üzlet. Biztosíthatlak, elegendő pénzzel rendelkezem,
mert elég sok területen érdekelt vagyok - mondta mosolyogva.
Egészen kellemes arca volna, ha néha mosolyogna.
A lány hirtelen felült és váratlan erővel megtaszította Alexet, aki fenékre
ülve hahotában tört ki. Ez volt az utolsó csepp a pohárban a lánynak, aki
időközben megtalálta a hangját.
- Uram, én nem valami laza erkölcsű nőcske vagyok!
- Bájos a kiejtésed! Hol tanultad meg ilyen kitűnően utánozni?
Emmeline próbált felállni, a férfi azonban feltérdelt előtte, hogy elzárja az
útját, de mikor meglátta a cseppnyi félelmet a lány szemében, inkább
visszaült. Nem akarta megijeszteni ezt a fiatal fehércselédet, annál is inkább,
mert a csata hevében kitisztult a feje, és úgy emlékszik, mintha a lány a nevén
szólította volna.
- Ismerősnek tűnsz. Voltunk már együtt máskor is? Netalántán tudomást
szerzett róla a férjed?
A lány kényelmesen elhelyezkedett az ágyon, elsimította maga körül a
szoknyáját, majd formás kis állat felszegve határozottan megszólalt.
- Lady Emmeline Prescott vagyok, és azért jöttem, hogy átadjak önnek egy
levelet a húgom nevében. Bár a történtek után már egyáltalán nem szívesen
teszem!
Alex ekkorra tudta már, hol látta ezt a szigorú szempárt, a felette boltozódó
szinte mindig összevont, puha szemöldökkel: a táncterem túlsó oldaláról
kísérte őt és Lady Blyhte-ot minden egyes tánclépésüknél. Hát persze! A
fogadás Edmunddal!
- Bocsásson meg, hogy nem ismertem fel, Lady Emmeline, de személyesen
nem is lettünk bemutatva egymásnak.
- Mindazonáltal, jobban bánhatna hölgylátogatóival! - közölte Lady
Emmeline és felállt.
- Látom, teljesen eljátszottam a bizalmát! - szánakozott a másik, és gyors
mozdulattal a szájához emelte a lány kézfejét. Érezte, hogy illem szabta,
kimért merevsége ellenére a lány ujjai megrebbennek a kezében, s mint
pillangószárnyak szórják szét ingerlő parfümjének illatcseppjeit. Fel sem kellett
néznie, tudta, hogy a lány arca meggyszínre váltott. Lady Emmeline felkeltette
az érdeklődését. A lány átlagosnál magasabb termetű volt, de mindenét a
köpenyébe rejtette, s ő szerette volna lefejteni róla e rejtekét, mert képtelen
volt felidézni, milyennek látta alakját a bálon. Ám ott volt a fogadás!
- Mintha említett volna egy levelet Lady Blythe-tól.
- Legalább a nevére emlékszik -jegyezte meg a lány szárazon.
- Hogyan felejthetnék el egy olyan bájos teremtést, mint az ön húga. Szinte
rabul ejtett.
Más férfit már biztosan levert volna ezzel a pofonnal felérő megvetéssel az
arcán, gondolta Alex. A tűzhöz sétált, hogy kezeit melengesse. Lady Emmeline
szemmel láthatóan kényelmetlenül érzi magát ebben a nem éppen elegáns
szobában, de semmiféle kétségbeesés nem látszik rajta, hanem inkább az,
hogy vasfegyelemmel tartja magát. Őrá is úgy tekint, mintha csak egy pimasz
iskolásfiú volna. Ez utóbbi valahogy sértette.
Emmeline képtelen volt elhinni, hogy egy kocsmai szobában álldogál
szemközt egy idegen férfival, akinek semmiféle erkölcsi aggályai nincsenek,
mindenféle bukott nőkkel szűri össze a levet - és ráadásul még az ártatlan,
fiatal lányokat is megkörnyékezi.
Figyelni kezdte Sir Thorntont, ugyanolyan ki-hívóan, ahogy az éppen őt
figyelte. A feje a tömött fagerendát súrolta az alacsony szobában, mégis olyan
kényelmesen járt-kelt, mintha udvari estélyen volna, és végig leplezetlenül őt
nézte. Emmeline legszívesebben magára rántott volna még egy váltás
öltözéket, pedig már így is izzott az éjfekete szempártól. Egy pillanatig
megfordult a fejében, vajon a férfi most éppen elcsábítani igyekszik-e őt, de
rájött, hogy csak elbizonytalanítani akarja. Farkasszemet néz vele, mint egy
kisfiú - talán mert fenyegetve érzi magát. Ez mindenképpen kellemes
fejlemény.
- Sir Alexander, kik voltak azok az emberek, akik odalent belekötöttek
önbe?
- Sejtelmem sincs, kisasszony - vont vállat Thornton -, nemigen szóltak,
csak szúrtak és szaladtak. Talán tolvajok - elmosolyodott, mintha csodálatot
várna tőle ezért a nagy vitézségért.
Pedig Emmeline megvetette erőszakkal szembeni közönye miatt.
- Ez gyakran megesik magánál? - kérdezte szenvtelen hangon, mire Sir
Alexander felegyenesedett, mosolya pedig összébb húzódott. Ő csendben örült
ennek, mert a férfi mosolya lefegyverző volt.
- Nem, nem gyakran - felelte Sir Alexander -, de London veszélyes város, és
mert nem akarok a négy fal között megpenészedni, mint valami savanyújános,
olykor bizony óhatatlanul bajba kerülök.
- Én sohasem kerülök bajba - közölte Emmeline szárazon. - Úgy gondolja,
hogy ettől amolyan penészvirág vagyok?
- Hiszen ilyen messze még sohasem merészkedett a birtoka védelméből,
igaz? - kérdezte a férfi gyengéden, és egy lépést tett feléje. Minden további
lépésével egy időben növekedett Emmeline-ban az a furcsa érzés, hogy
őbelőle lépésenként hátrál ki jól ismerten higgadt és racionális önmaga.
- Nem. De nem is hímezgetek otthon a kényelmes szobában naphosszat.
Már egészen hátragörbítette a fejét, hogy Sir Alexander szemébe nézhessen
- időközben ugyanis gyűszűnyivé zsugorodott közöttük a távolság. A leheletnyi
levegő megtelt izgalommal, melyet eddig még sohasem érzett, s ahogy a férfi
rekedten suttogva beszélt hozzá, úgy érezte, mintha mélyen a gerincében
visszhangoznának a hangok.
- Lehet, hogy nem is engem, hanem önt fenyegette veszély.
- Micsoda?
 - Ugyan - Sir Alexander figyelmeztetően emelte fel a kezét. - Azok a
gazfickók látták, hogy minden figyelmét énrám pazarolja, és egyszerűen meg
akarták szerezni maguknak. Úgy is mondhatnám: felismerték csengéséről az
aranyat.
- Én meg úgy mondanám, összehord itt tücsköt-bogarat, csakhogy elterelje
a figyelmemet arról, milyen botrányosan veszélyes is az ön életvitele! - csattan
fel Emmeline átkozva magában állandóan lángba boruló arcát.
- Bocsásson meg ezért az udvariatlan kötekedésért. Hiszen maga
szívességből eljött ide az én ügyemben, s én cserébe nem adok mást, csak
kellemetlenséget.
Emmeline ismét a kötelességek és ígéretek kelepcéjében találta magát, és
inkább nem válaszolt. Sir Alexander türelmesen várakozott, de mert Emmeline
még mindig nem adta elő a levelet, egy párnázott széket húzott a tűzhöz, és
felajánlotta neki. A lány nem ült le.
- Csak Blythe-ról akarok beszélni önnel - mondta a férfiengesztelő hangon. -
Meséljen róla: mi a kedvenc virága, miféle mulatságok vidítják fel?
Emmeline ránézett. Mégis, hogy gondolja ez a férfi, hogy segíteni fog neki?
- Nem, Sir Alexander, még nem bizonyította, hogy érdemes volna Blythe
barátságára.
Mintha kimerültséget vett volna észre a férfi szemében, de olyan gyorsan
tűnt el, hogy az is lehet, csak képzelte.
- Annyit ígértem csupán, hogy átadom ezt a levelet, és ez minden, amit
megteszek - mondta s azzal át is nyújtotta az irományt. Sir Alexander lassan
nyúlt érte, de közben le nem vette róla a szemét.
- Megvárja a választ? - kérdezte lágyan, bár Emmeline némi kötekedést is
hallott a hangjában.
- Természetesen, de kérem, siessen! A kocsisom már biztosan halálra
aggódta magát.
Miközben a férfi a levelet olvasta, arca semmit sem árult el annak
tartalmáról - pedig Emmeline kíváncsi volt rá, Blythe mit írhatott. Végül a férfi
felállt, és az ágy melletti kis utazóládából pergament és írókészletet vett elő;
majd az asztalhoz ült a választ megírni. Emmeline majdhogynem sétálgatni
kezdett a hirtelen támadt csendben. Nézte a pattogó tüzet, és figyelni próbált
a kocsmából felszűrődő hangokra - de pillantása minduntalan visszatért az
asztalnál ülő férfihoz. Sir Alexander Thornton semmiben sem hasonlított ahhoz
a férfihoz, akit ő egyszer szeretett, majd elveszített. Ez a férfi itt magas és
izmos volt, minden árnyalatában sötét, minden mozdulatában vakmerő. Túl
vonzó és túl vad.
Megérezhette, hogy nézik, mert felpillantott a sercegő tollszár mögül,
elkapva a lány rajtafelejtett pillantását. Emmeline felszegett fejjel állta a
tekintetét.
Ó, hogy mennyire gőgös és öntelt a tekintete! De most emberére akadt;
meglátja, hogy ő az a fajta nő, akivel nem jó ujjat húzni! Bármibe kerül is,
megvédi Blyhte-ot ettől az alaktól.
Amint a tinta megszáradt, Sir Alexander összehajtotta a levelet, viasszal
lepecsételte, és átadta Emmeline-nak. A lány óvatosan az erszényébe tette, és
elindult az ajtó felé.
- Lady Emmeline, engedje meg, hogy egy másik úton vezessem ki innen.
Még a szájukra vennék, ha az ivón át távozna.
- Értem aggódik, Sir Alexander?!
 - Meg magamért - a férfi megint túl közel jött hozzá. - Nem tenne jót a
híremnek, ha ilyen hamar távozna.
- Köszönöm - mondta Emmeline és elfordult, de szeme sarkából észrevette,
hogy a másik csendesen mulat rajta. Csak azt nem értette, miért.
Behúzta mögöttük az ajtót, és köpenyét a vállára terítve, előretessékelte
Emmeline-t. Egy hátsó lépcsőn mentek le, amely egy meglepően kedélyes
belső udvarba vezetett, közel a kocsiszínhez. Megkerülték a fogadó épületét és
kijutottak az utcára, ahol Emmeline kocsija várakozott. Humphrey éppen akkor
kászálódott le a bakról.
- Lady Emmeline! - kiáltotta olyan boldog-megkönnyebbült arccal, hogy
Emmeline-t elöntötte a bűntudat.
- Bocsásson meg, Humphrey - kérlelte megszorítva az öreg kezét. - Sir
Alexander volt oly kedves, és visszakísért engem, mert elég lármás ez a
kocsma.
Mire azonban megfordult, hogy elköszönjön, Sir Alexander már elment.

Aznap este Emmeline a szobájában álldogált, mely kedves könyveivel és

térképekkel volt telepakolva, mégis szokatlanul nyugtalannak és idegesnek
érezte magát. Ez az egész helyzet Sir Alexanderrel a feje tetejére állította az ő
rendezett életét. Kétségbeesetten azt kívánta, bárcsak elolvasta volna a
választ még Blythe előtt - aztán arra gondolt, húga mégsem kislány már, hogy
mindentől óvnia kellene. Még így is sok mindent megosztottak egymással, s
biztos volt benne, hogy Blythe készséggel megbeszéli vele a levelet - na és
persze, az íróját.
Kisurrant a kőpadlójú, sötét folyosóra és a mécses halvány fényköpenye
alatt átsietett Blythe ajtajához. Halk kopogás után húga még halkabb hívására,
belépett.
Blythe baldachinos ágyán ült, körülvéve finom ágytakarókkal és töméntelen
mennyiségű párnával. Szerette a szépet, fejlett szépérzékkel, ízlésesen
berendezett szobájának kellemes hangulata volt. A gyertya fénye felé tartva
épp a levelet olvasta, s csak úgy csillogott a szeme, ahogy a belépő Emmeline-
ra nézett:
- Nem tudom eléggé megköszönni, hogy elhoztad nekem ezt a levelet,
Emmy!
- Mostanra már vagy százszor is elolvashattad.
- Valóban - vallotta be elpirulva.
- Én is elolvashatom? - kérdezte Emmeline némi habozás után.
- Persze! -vágta rá Blythe, s már nyújtotta is.
Emmeline a kandalló mellé állított kényelmes székbe ült le a levéllel. Ahogy
olvasni kezdett, önkéntelenül beharapta az ajkát, de a levél nem volt se
bensőséges, se illetlen. Kizárólag Blythe szépségét dicsérte Sir Alexander, s azt
írta, hogy szeretné a lányt jobban megismerni - kézírása is olyan magabiztos
és vakmerő volt, akárcsak ő maga. Kedvesen romantikus levél volt, de meg
sem közelítette azt, amelyet ő kapott réges-rég az ő szerelmes poétájától. A
levél eszébe juttatta saját veszteségét, melynek terhe még mindig nyomta
szívét, s melynek fájdalma még mindig könnyeket csalt a szemébe. Ám ezeket
most is gyorsan elkendőzte, mert itt volt Blythe, akire még várt az igazi
szerelem...
- Hát nem csodálatos férfi! - sóhajtott Blythe és hátrahanyatlott a párnákra,
egyet pedig szorosan magához szorított.
 Hát hogyne! Csodálni való gazember! - dohogott magában Emmeline.
Tisztán látta maga előtt Sir Alexandert, amint pimaszul vigyorogva, átható
szemével majdhogynem bebújt a köpenye alá, mert szajhának nézte őt!
Ha lehetne, az életben többet nem akarná látni Sir Alexandert, ám Blythe-ot
csak úgy tudja megvédeni tőle, ha szemmel tartja. S azért is mellette kell,
hogy legyen, hogy megtalálja a hozzáillő férfit, ha húgának nem sikerülne.
Blythe kimászott az ágy szélére és hosszú, vászon hálóruhája alatt vidáman
kalimpált lábaival:
- Mesélj Róla, Emmy! - kérlelte nővérét. - Milyen volt az arca, amikor olvasta
a levelemet; milyen volt ő maga, mikor a választ írta?
Emmeline felsóhajtott:
- Kicsim, ő egy világlátott férfi. Észre kellett venned, nem te vagy az első
lány, akinek megakadt rajta a szeme.
- Tudom. De olyan izgalmas, hogy a férfiak felfigyelnek rám, érdeklődnek
irántam, most, hogy végre elég idős vagyok az ilyesmihez!
- Nos, ami azt illeti, Sir Alexandert nem találtam a Thornton-kúriában. Egy
fogadóban lakik.
- Egy fogadóban? - húga, szó szerint, tátott szájjal bámult rá.
- Sir Alexander ezt azzal magyarázza, hogy így nem kell minden alkalommal
megtennie az utat a kocsmától a házukig.
Blythe hirtelen felegyenesedett:
- Várj csak! Ez azt jelenti, hogy te elmentél utána abba a kocsmába?
Emmeline vonakodva bólintott, mire Blythe felkacagott:
- Ó Emmy, bárcsak ott lehettem volna! Gondolom, felajánlotta, hogy
megvéd téged minden kellemetlenkedőtől.
- Így is mondhatjuk - bólintott Emmeline, s hirtelen eszébe villant, hogy ha
elmondja az igazat Blythe-nak, húga talán felháborodik, és mindenkorra
kiábrándul a férfiból. A lényegre szorítkozva tehát, elmesélte a párbajt, majd
azt, miként cipelte fel őt Sir Alexander a szobájába.
Blythe elkerekedett szemekkel hallgatta.
- Milyen hősies! - suttogta mindkét kezét a szája elé kapva.
- Hősies? - visszhangozta Emmeline, és az ágyra dobta a levelet. -
Szajhának nézett!
Húga kuncogni kezdett:
- De gondolom, hamar észrevette tévedését.
- Hogyne, miután felvilágosítottam róla.
- Azután viszont tökéletes úriemberként viselkedett, ugye?
- Nos... - most hogyan mondja el Blythe-nak, hogy, míg látszólag
úriemberként viselkedett, szeme pimasz csillogása és kihívó mosolya csábítást
kiabált, s közben pompásan szórakoztatta a tudat, hogy egy vénkisasszonnyal
évődik. Vajon meddig volna képes szórakoztatni magát a fiatal és ártatlan
Blythe-dal?

Alex egymaga hevert az ágyában. Hallgatta a kandallóban égő fahasábok

reccsenését és a kocsmából felszűrődő, de már egyre elhalóbb zajokat. Elég
későre járt. Mivel aludni nem tudott, eljátszott a gondolattal, hogy felcsalja
szobájába Vivet, a felszolgálólányt, de most ez sem lelkesítette fel.
Összezavarodott.
Amióta csak az eszét tudja, mindig is élvezte a nők társaságát: az enyelgést,
a vibrálásukat, s azt, ahogyan feloldódott jelenlétükben. A nők jelentették
számára az egyetlen vigaszt Spencerként játszott életében. Biztos pontként
világítottak akkor is, mikor kezdte hatalmába keríteni a rettegés, hogy már
nem tud többé önmaga lenni.
Hamar világossá vált ugyanis számára, hogy vicomte-ként nem érintkezhet
többé régi cimboráival - viszont Spencer barátait nem ismerte eléggé ahhoz,
hogy társaságukban ellazulva jól érezze magát. Nem beszélve arról, ha túl
közel került volna hozzájuk, lelepleződött volna a csere, s ezzel öccse életét
veszélyeztette volna. Ám a nők mindvégig hídként feszültek régi önmaga és
kényszerűen álcázott énje közé. Eltartott egy darabig, míg rájött, mennyire
ingatag is egy-egy ilyen híd - mert némely nő érdeklődése nem Alex-nek szólt.
Összefüggéstelenül kavarogtak fejében a gondolatok, de nem tudott rájönni,
mitől más ez a mostani éjszaka. Elképzelhető, hogy a két idegen támadása
kavarta fel ennyire. Ha a pénzét akarták volna, akkor követik, s egy kihalt
sikátorban fejbe kólintva őt, megszerzik az erszényét. Ehelyett nyíltan
szembeszálltak vele, mintha szándékosan megmutatni akarták volna magukat.
Ráadásul veszélynek tették ki Lady Emmeline-t is.
- Egek! - nevetett fel Alex és karjával eltakarta a szemét. - Ez meg honnan
bukkant elő?
Viszont most már betört a gondolataiba és nehezen lehetett onnan száműzni
- pedig ez a nő semmiben sem hasonlít azokra, akiket ő kedvel. Lady Emmeline
nem olyan magabiztos és könnyed, ahogyan mutatja, az egész színjáték jól
begyakorolt mutatvány csupán. Ez a nő egy vénkisasszony, bizonytalan a
helye a világban - és az egyetlen meghatározható bizonyosság körülötte, a
másokra utaltsága. S mégis, Lady Emmeline valahogy érdekes jelenség -
ahogyan például minden apró élcelődésre heves kirohanással válaszol.
Mulatságos volna a végsőkig ingerelni dühét ezzel a fogadással. Sokkal
szórakoztatóbb így, az ő eszén túljárva csókot lopni kacér húgától, kinek
típusát már nagyon is ismerte.
 4. fejezet
Másnap, miközben a révész lassan a Thornton-birtok felé evezett vele,
sűrűsödni kezdett szájában a jól ismert, keserű íz. Fanyar hangulatán csak
rontott, hogy megint úgy érezte, mintha Southwarkból le a folyóig követték
volna.
Kifizette a viteldíjat, és elindult a hosszú kavicsos ösvényen - közben
próbálta kiűzni a fejéből a képet önmagáról, mint a Thornton-birtok
kormányzójáról. Mikor annak idején átvette Spencer megannyi, Anglia-szerte
elfekvő birtokát, nem számított rá, hogy egyenesen élvezni fogja a
birtokigazgatással járó kemény munkát. A mezőgazdaságban véghezvitt
korszerűsítési kísérleteivel sokak életét tette jobbá, könnyebbé. S az olyankor
érzett csendes megelégedettség hiánya egyre nyugtalanabbá tette.
Nincs más hátra, gondolta a házba lépve, élete hátralevő részében valami
mást kell megvalósítania. Majdcsak talál más célkitűzést... Addig is, most
például meglátogatja anyját, aki rövidesen Wight-szigetére utazik, hogy ott
legyen Spencer és Roselyn első gyermekének születésekor. A hatalmas haliba
lépve megállt, fülelni kezdett és arra fordult, amerről a szolgák hangja
visszhangzóit a szédítő mennyezet alatt.
- Maaaaadree! - kiáltotta, mivel ez egyszerűbbnek látszott, mint
megkeresnie.
Szapora lélegzetvétel hangja közeledett a jobbra nyíló folyosóból, s Alex a
zaj elé menve össze is találkozott a kis szolgálóval, aki telt kelyhekkel és
süteményekkel megrakott tálcát egyensúlyozott.
- Hello, szépségem! - köszönt a lányra, és kedvtelve nézte, ahogyan az
elpirult.
- Lord Thornton... úgy értem, Sir Alexander - motyogta, és a tálcába
kapaszkodva, sután-röviden meghajolt.
- Szóval, felismersz, igaz? - évődött tovább Alex.
- Lord Thornton a Wight-szigeten tartózkodik, de ezt uraságod is biztosan
tudja. Jelentsem a méltóságos asszonynak, hogy megérkezett?
- Neki viszed ezt a tálcát?
Ahogyan válaszul a lány újra biccentett, vászon főkötője a szemére csúszott.
- Akkor megyek utánad.
Mint egy megriadt őzgida, úgy nekiiramodott a lány - talán attól félve, hogy
a férfi apró sarkára tapos.
Anyja mellett a magas támlájú padon, ott ült Lady Emmeline Prescott.
Kényelmes, sötétkék ruhát viselt, nyaka körül puha szalaggal. A ruha jól
láthatóan domborodott a megfelelő helyeken -sőt, ami azt illeti, Emmeline
egyenesen érzéki jelenség volt benne - bár minden bizonnyal próbálta
megfékezni alakját a szokásos női kiegészítőkkel. A lány meghökkenve nézett
fel rá, s Alex érdeklődve nézte, amint a vér is kiszaladt arcából. Csak nem azon
kapta Lady Emmeline-t, hogy éppen őt beszéli ki tulajdon anyjával?
Ölelésével Alex szinte felnyalábolta anyját a padról; nem kerülte el azonban
a figyelmét, ahogy Emmeline hátradőlve arrébb húzódik, hogy még véletlenül
se érjen őhozzá.
- Alexander - köszöntötte anyja, és felmosolygott rá az ölelésből. Ő is
gyengéden nézte az asszonyt arra gondolva, elhagyja-e valaha e gyászszínt,
melyet férje halála óta visel.
- Mindjárt gondoltam, hogy csak te ordibálhatsz kint a hallban, fiam.
- Ki más, Madre? Bocsánatot kérek, ha ráijesztettem a vendégedre!
- Engedd meg fiam, a hölgy Lady Emmeline Prescott. Édesanyja az egyik
legkedvesebb barátnőm volt az udvarnál. Lady Emmeline, ő a fiam, Alexander.
- Lady Emmeline - Alex meghajolt, hogy kezet csókoljon. Azt várta a jeges
tekintetből, hogy jégcsapokat kell csókolgatnia, de meglepetésére a lány keze
puha volt és meleg. Mire felegyenesedett, Emmeline arcába is visszazúdult a
vér, és ez izgatóan kiemelte zöldeskék szemét.
- Mi már találkoztunk valahol.
Mosolyognia kellett azon, ahogy a lány tágra nyílt szemekkel rámeredt -
képtelen volt megtagadnia magától ezt az élcelődést. Különösen ínyenc
ajándéka a sorsnak ez a vénkisasszony, aki egy sereg őrangyal elszántságával
próbálja elütni őt a nyereménytől!
Szándékosan nem kérdezte a lányt jövetele okáról. Csak várt, és figyelte,
amint kényelmetlenül fészkelődik és igyekszik elkerülni a tekintetét. Látta,
amint magában azon tűnődik, vajon ő elmondja-e az anyjának, hogyan is
döntötte be Lady Emmeline Prescottot az ágyába.
- Természetes, hogy már találkoztatok - szólt az anyja. - És tisztelettel
viselkedsz a hölgyekkel azokon a bálokon?
- Mindig a legnagyobb tisztelettel, Madre - vágta rá Alex és alig állta meg,
hogy el ne nevesse magát Emmeline vádlóra szűkült tekintetén. A lánynak egy
szava sem lehet, hisz az ő viselkedése legalább annyira botrányos volt. Maga
elé idézte, amint az ágyon az ő takaróit forrósítja.
- És miről beszélgettek a hölgyek? - érdeklődött Alex, kényelmesen
elhelyezkedve egy vaskos székben, Emmeline jobbján. A lány azonnal elhúzta
térdét, az övétől. Amikor anyja kérésére nekinyújtotta a kehely bort, Alex
végigsimított az ujjain, és egy hosszabb pillanatig el is időzött rajtuk, Emmeline
azonban rá se hederített.
Egek, ez a lány aztán jól felkavarja az állóvizet! - gondolta Alex, s kelletlenül
vallotta be magának, hogy hosszú idő óta Emmeline az első nő, aki őt is
felkavarja.
Anyja elmosolyodva kortyintott a borból, majd így szólt.
- Lady Emmeline megkért, hogy járuljak hozzá némi adománnyal az árvák
számára rendezett gyűjtésen. Haláláig az édesanyja karolta fel a szükségben
lévőket, s most Emmeline vette át ezt az áldásos munkát.
A dicséretre Emmeline arcát újfent harsány pír futotta el. Nocsak, a
tiszteletreméltó hölgy mégsem hozakodott elő jövetelének igazi okával! -
gondolta Alex és bizalmaskodva közelebb hajolt.
- Bevallom, engem kevésbé nemes lelkű szándékok hoztak ide. Őfelsége
kegyeskedett megbocsátani legutóbbi tapintatlanságomat, és az udvarába
hívott egy hétvégi mulattságra. Megfelelő öltözékre lesz szükségem; azért
jöttem.
Anyja szigorú arckifejezése a gyerekkorát juttatta eszébe, azokat a
kellemetlen képeket, melyeken ugyanez a szigorúan szomorú szempár nézett
szembe egy haragos-megszeppent kisfiúéval.
- Alexander, őfelsége nagylelkű és megbocsátó. Mikor hagysz fel végre
azzal, hogy ellenszegülsz neki?
- Az öreglány imádja, hogy szembeszállók vele - vonta meg hetykén a vállát
Alex -, és én vagyok az egyetlen, aki igazán tudja, hogyan kell legyezni a
hiúságát.
Emmeline boroskelyhe nagyot koppant a hirtelen támadt csendben:
- Lady Thornton, bocsásson meg, hogy ilyen sokáig raboltam az idejét, és
köszönöm, hogy fontolóra veszi a kérésemet.
Alexet egészen lenyűgözte az a könnyed kecsesség, ahogy Emmeline felállt,
és végigsimított ruháján. Végül anyjának kellett szemével figyelmeztetnie arra,
hogy felálljon ültéből.
- Lady Emmeline - szólt az idős hölgy -, mindenképpen értesíteni fogom
levélben, hogyan döntöttem. Ma Wight-szigetére utazom, ugyanis hamarosan
világra jön az unokám.
Alex esküdni mert volna, anyja úgy hiszi, e csodát csakis neki köszönheti a
család.
- Fogadja szerencsekívánatomat a fia és kedves felesége számára. További
kellemes délutánt kívánok! - mondta Emmeline és gyors meghajlás után a hall
felé indult.
- Alexander majd kikíséri önt a kocsijához - szólt utána Lady Thornton és
oldalba lökte mosolyogva ácsorgó fiát.
Emmeline arckifejezését látva, lehervadt Alex arcáról a mosoly. Láthatóan
nem tartja őt érdemesnek húga barátságára, s szemmel láthatólag ő sem
mutatkozna szívesen vele.
Kicsit a kelleténél erősebben megragadta a lány könyökét és oldalához
rántotta. Érezte, hogy Emmeline a felháborodástól szaporábban lélegzik, -
mellei indulatosan emelkedtek és süllyedtek - s Alexet hirtelen elkapta a hév.
Látni akarta, meddig mehet el.
- Lady Emmeline - duruzsolta a fülébe, amint kiléptek a vendégszobából -,
nekem talán el meri mondani, miért is kereste fel igazából az otthonomat.
- Édesanyja már elmondta önnek - felelte a lány hűvösen.
- Ugyan már, most, így négyszemközt színt vallhat - pusmogott tovább,
megint közel hajolva, de a lány alig érezhetően eltolta magától. - Azért jött,
hogy az anyámtól többet megtudjon rólam.
- Az ön édesanyja és az enyém barátnők voltak, Sir Alexander. Kizárólag ez
az oka annak, hogy felkerestem őt.
- Azért remélte, hogy találkozunk, igaz? -Alex kitárt egy hátsó ajtót, mely
egészen a Temzéig lefutó kertbe nyílott.
- Egyáltalán nem! - tiltakozott Emmeline. - Várjon csak, a kocsim a birtok
túlsó felén áll!
- Gyönyörű napunk van! Egy kellemes séta csak jót tehet velünk!
Emmeline felindultan szedte a levegőt, s minden lélegzetvételnél érezte,
hogy a fűzője mélyen a húsába vág. Ebben a szép tavaszi napsütésben az
ifjabb Thornton vonszolja magával - vele kell, hogy menjen, mert szorosan
tartja. S már csak az édesanyja iránti tiszteletből sem tépheti ki magát, és
hagyhatja egyszerűen faképnél. A férfi persze tökéletesen tisztában van
tehetetlen kiszolgáltatottságával!
- Nem, nem gondoltam, hogy itt találom, Sir Alexander - folytatta, amint a
férfi elcipelte egy csobogó szökőkút mellett. - Mivel azt feltételeztem, hogy a
fogadóban tartózkodik. Vajon az édesanyja tud arról a szobáról a Kakasban?
- Nem titok az, Lady Emmeline.
Emmeline a férfira pillantott, aki viszont nem az arca magasságában -
hanem valamivel lejjebb nézte őt. Olyan erős hullámban tört rá a szégyen,
hogy szinte égette a bőrét. Hogy nem rendelkezik húga törékenyen nőies
alakjával, azzal mindig is tisztában volt. De ennek a férfinak semmi joga nincs
ahhoz, hogy ilyen lenézően méregetve hiányosságaira emlékeztesse!
- Anyám nem engedné, hogy késő éjjel lovagoljak haza - folytatta Alex
fesztelenül mosolyogva.
- És a tivornyákat sem bánja? Tudja egyáltalán, hogy a Kakas százszor
veszélyesebb, mint akármelyik sikátor?
- Azt kell hinnem, félt engem, Lady Emmeline.
- A húgomat féltem. S félek attól, milyen bajt hozhat rá.
- Hozott tán egy újabb levelet nekem?
- Nem.
Ez a férfi olyan gőgös, hogy azt hiszi, minden csak körülötte forog! -
mérgelődött magában Emmeline, s amint a kert végébe értek, erőteljesen
nekiindult a kocsibejáró felé. Diadalmas mosollyal az arcán húzta magával a
láthatóan meghökkent férfit.
Humphrey a kocsi mellett állt, kalapját gyűrögetve nézett a meglehetősen
összefonódva feléje igyekvő két alakra. Emmeline kirántotta magát Sir
Alexander szorításából, s majdnem orra bukott, olyan hirtelen engedte el a
férfi.
- Ejnye-bejnye! - dörmögte Alex a lány karja után kapva. - Kíváncsivá tesz,
vajon hogy tud táncolni ilyen kétballábon?
- Ah! Igenis kiválóan táncolok! - vágott vissza Emmeline felszegett állal,
magában viszont megszeppent egy picit, hiszen viselkedése egyenesen
felhívás a keringőre.
Alex felnevetett, de Emmeline nem volt képes tovább a szemébe nézni; attól
félt, a férfi észreveszi rajta, hogy morajló-mély hangjával bizony nagy hatással
van rá.
Belépett a kocsiba és becsapta maga mögött az ajtót. Megdermedve ült, és
próbálta nem elképzelni, milyen volna e morajlás lassú ütemén keringőzni az
imént még a könyökét szorító, erős karokban.
Visszatérve a házba, Alex először arra gondolt, a szobájába megy, mintha mi
sem történt volna -de biztos volt benne, hogy anyja utána jönne. Így inkább
egyenesen visszament a vendégszobába. Próbálta arcán tartani széles
mosolyát, annak ellenére, hogy anyja összeszorított szájai, és résnyire szűkült
szemmel állt vele szemben, a szoba közepén.
Képtelen volt egy helyben ülve hallgatni a rá váró számonkérést, és azon
kapta magát, hogy céltalanul bóklászik a szobában. Szórakozottan
végigfuttatta ujjait az asztalterítők hímzett mintáin, közelről megcsodálta -
mintha először látná - a faliszőnyegeket. Végül az ablaknál állapodott meg, s a
hatalmas, ólomberakásos üvegablakon át elgondolkodva nézett ki a kertbe; s
bánta már, hogy nem vitte Lady Emmeline-t a mindent rejtő lombok közé.
Vajon, mit tett volna akkor a lány?
Háta mögött anyja halkan köhintett.
- Lady Emmeline bájos señorita.
- Engem tulajdonképpen a húga, Lady Blythe bájolt el - válaszolt Alex
gépiesen, meg sem fordulva.
- Ó igen? A fiatalabb lány? - kérdezett vissza anyja egy pillanatnyi habozás
után.
Alex a válla felett hátranézett, és az idős asszonyra mosolygott.
- Nem szeretnéd, hogy én is megnősüljek, mint Spencer? Nem szeretnél
még több kisunokát?
- Szóval, azt fontolgatod, hogy feleségül veszed?
- Nem. Azt fontolgatom, hogy megcsókolom.
Lady Thornton, arcát tenyerébe rejtve, felsóhajtott.
- Fiam, nem tudom, mit tegyek veled! Apád tudná.
Amint válaszolt, Alex mosolya kissé megfakult.
- Nem anyám, ő mindig rád hagyta ezt a dolgot, nem igaz? Könnyebb volt
szót értenie a bátyámmal.
Alex maga is meglepődött a hangjában remegő szomorúságán. Apja már
több mint két éve meghalt, s mégis valahol még mindig borzasztóan fájt a sok
elszalasztott lehetőség. Anyja hozzálépett, és gyengéden a vállára tette a
kezét:
- Alexander, te mindig is félreértetted az apádat. Nagyon büszke lenne rád
azért, amit a királynőért és Angliáért tettél. Hogy Spencer küldetése sikerrel
járt, az jelentős mértékben neked köszönhető.
Alex a fejét ingatta, s témát váltva így szólt:
- Szóval, Wight-szigetre utazol.
- Hogyan is szalaszthatnám el az első unokám világrajövetelét? Te is velem
jöhetnél.
- Add át kérlek, szívből jövő jókívánságaimat. Én maradok, túl sok a dolgom
errefelé.
- Ugyan mifélék? - kérdezte anyja kétkedve.
Ami azt illeti, jogos volt e kétely, hisz Alex mostanság nem tett egyebet,
csak bálokba és egyéb mulatságokra járt. De ő akarta így. Anyja finoman tett
még egy kísérletet:
- Nem is jártál Cumbelandban amióta Spencer visszatért.
- A legtöbb birtok ott úgyis az övé! - fakadt ki Alex, alig tudott uralkodni
indulatán.
- De nem mindegyik. A tiszttartók szinte mindennap emlegetnek téged, s
azt, hogy mennyire sajnálják, hogy nem fejezted be a terveidet.
- Ez most már Spencer felelőssége, s úgysem örülne, ha belekontárkodnék
a dolgaiba.
- Hiszen maga kért meg rá, hogy igazgasd az északi birtokait. Te még csak
válaszra sem méltattad!
Alex továbbra is háttal állt, egészen addig, mígnem sikerült derűs mosollyal
anyjára néznie.
- Mondtam már, nem lehetek szolga ott, ahol egyszer már úr voltam! Nem
beszélve arról, hogy én mindig az ellenkezőjét teszem annak, amit Spence
tenne.
Arról, hogy pillanatnyilag minek az ellenkezőjét, fogalma sem volt.

Emmeline kissé nyugtalanul sétálgatott kertjükben. Éppen Blythe-nak mesélt

a Thornton-kastélyban tett látogatásáról. Nyugtalanságát harsogózöld, rügyező
lugasuk okozta, ugyanis a Thornton-kertet juttatta eszébe - körülölelte a
tavaszillatú érzés, milyen is volt abban a kertben sétálni, ahol Sir Alexander
olyan szorosan fogta, hogy válluk egymáshoz préselődött s lépésük ütemében
a férfi combját súrolta a szoknyájával. Nem is mert Blythe szemébe nézni,
annyira szégyellte viselkedését - ráadásul egy olyan férfival szemben, aki a
húgának udvarol. Blythe mindebből semmit sem vett észre; Emmeline vállának
dőlt és kuncogva kérdezte:
 - Mit gondolsz, Emmy, mekkora tapintatlanságot követhetett el Alex, hogy
őfelségét, olyan nagyon felbosszantotta?
- Nem lehetett világrengető vétség, ha az édesanyja is tud róla, és a
királynő is gyorsan megbékélt.
- Tudod, mit jelent, hogy Alex is hivatalos a Whitehallba, a hétvégén? Azt,
hogy megint táncolhatok vele! Hát nem nagyszerű, hogy minket is
meghívtak?!
Egyáltalán nem nagyszerű! - dohogott magában Emmeline, mert a meghívás
számára azt jelenti, hogy az egész estét azzal töltheti, hogy elhessegeti Sir
Alexandert Blythe közeléből.
 5. fejezet
A Whitehall nagytermét ezernyi gyertya lángja ragyogta be; fényüket
százszorosán csillogták vissza a drágakő- és igazgyöngy-berakásos
ruhaköltemények, melyeket gyönyörűbbnél gyönyörűbb és nemesebbnél
nemesebb hölgyek viseltek. Még a férfiak is ragyogtak - mintha mind e
káprázat maga a királynő utasítása lett volna. Az asztalok roskadoztak a
megannyi, nagy gonddal elkészített és művészien tálalt fogástól: volt ott saját
tollával ékesített fácán roston sütve és őzhús - illatozva mind arra várt, hogy a
vidáman táncolok elfogyasszák őket.
Alex biztos volt benne, a királynő elvárja, hogy felkérje - őfelsége szeretett
vele táncolni. Ennek ellenére próbálta elkerülni, s a bejáratot kémlelte, mikor
érkeznek a Prescott-nővérek. Kora délután Edmund látogatta meg, s nevetve
kérdezgette, miként áll csókügye Blythe-dal. Valahogy barátja tudomására
jutott, hogy az idősebb Prescott lány megkereste őt a Kakasban - sőt még a
Thornton-kúriába is ellátogatott. Persze Edmund nem mulasztotta el, hogy el
ne dicsekedjék: ő a szirmocskáját szinte már ujjai közé zárta! Alex egy
márványoszlopnak támaszkodva kortyolgatta második kupa sörét. Nem szeret
veszíteni, ezért teljes erővel kell összpontosítania arra a csókra!
Végre a nővérek megjelentek az előtérben, s egy udvariasan kurta
meghajtást küldve a bájos Blythe-nak, Alex figyelme Emmeline-on állapodott
meg, aki - mint egy önzetlen anya - hátrébb maradt, átengedve húgának a
nagy belépőt. Míg Blythe fűzőjével ügyesen leheletnyivel érzékibbé tette
négyszögletű dekoltázsát - addig Emmeline egyszerű, nyakig begombolt vörös
brokátruhában jelent meg, melyen csupán fodorgallér díszelgett.
Miért takargatja érzéki alakját annyira ez a lány? Hiszen az az unalmas vörös
szín egyenesen fakítja hajának sajátos árnyalatát... sajátos árnyalatát? Alex
elfintorodott, s gyorsan a mellé érő szolgálónak nyújtotta üresedő kupáját.
Egek, hisz Emmeline csak egy picit keményebb kihívás; egyszerűen túl kell
lépni rajta!
Blythe-ot figyelte, amint az a kavalkádot kémleli, s amikor tekintetük
találkozott, üdvözlésképpen megemelte a kupát. Lassan elindult feléjük, széles
mosolyt küldve válaszul Emmeline szúrós pillantására. Nem lehetett nem
észrevennie a terem főhelyén a Jó Erzsébet királynőt emelvényre állított
aranytrónusán. Talán nem neheztel meg nagyon, ha először Blythe-dal
táncolok. Erzsébet imádott táncolni, s ha Alexszel forogtak, úgy siklott partnere
oldalán, mint egy fiatal lány. Szó, mi szó - a királynő bármelyik ifjú hölgyet
megszégyenítő kecsességgel mozgott még mindig.
Mielőtt Alex a nővérek elé léphetett volna, valaki felkérte Blythe-ot és
villámgyorsan sodródtak el a vidám nyitó táncban, mely mindig a királynőnek
tett tisztelgés volt.
Emmeline diadalittasan mosolygott Alexre, akit máskor bosszantott volna a
dolog, mert gyűlölt alul maradni, de most minden bosszúságáért kárpótolta a
lány mosolya.
Először látta így Emmeline-t, arcát most teljesen beragyogta e mostanáig
rejtegetett tünemény. Homloka szigora kisimult, szeme egészen új fényben
csillogott. Alex lenyűgözve nézte a lány ajkát, s elképzelte, amint ajkával
lágyan megérinti őket - szinte érezte a lány nyelvének puhán tétova simítását.
Mi lehet ez a titokzatos erő, amely Emmeline-hoz vonzza? Teljesen
összezavarodva, borzasztóan megörült, hogy a kifulladt, de szüntelenül
mosolygó Blythe visszatért a táncból. Gyorsan belékarolt:
- Hölgyem, szabad egy táncra?
Blythe kipirulva bólintott - még intett egyet Emmeline-nak, s máris úsztak
vissza a csillogó-pörgő áradatba.
Amikor percekkel később oldalra vezette a lányt egy kis pihentető
beszélgetésre, Emmeline máris ott termett, hogy tisztes távolból vigyázza
húga erkölcseit. Isten a tanúja, csupán egyetlen csókot akart a kisebbik
Prescott-lánytól, de örökké a sarkukban ezzel a gardedámmal, sohasem nyeri
meg azt a fogadást! Sóhajtott és Blythe-ra nézett, aki hirtelen nagyon fiatalnak
tűnt.
- Csodálatosan táncol! - mondta neki egészen halkan, hogy a lánynak
közelebb kellett hajolnia.
- Nagyon kedves öntől, Sir... ööö Alex! A nővérem tanított táncolni.
Alex majdnem hangosan felnyögött: Emmeline ezúttal már itt virít a
beszélgetésükben, nem a hátuk mögött. Blythe kuncogása kezdte idegesíteni:
- Még sohasem láttam a kedves nővérét táncolni - közölte unott hangon.
- Ó, remek táncos! Csak hát nem akar többet társaságban táncolni,
amióta... - hirtelen elhallgatott s Alex önkéntelenül közelebb hajolva, feszülten
figyelte a lány minden szavát.
- Amióta? - sürgette Blythe-ot, de a lány megrázta a fejét.
- Ez túl személyes, Alex.
- Biztosan nem óhajtja megosztani velem? - mormolta Alex, s Blythe újra
kuncogni kezdett.
Alex felemelkedve körbenézett, mígnem meglátta Emmeline-t, aki alig tíz
méterre tőlük egy faliszőttes előtt álldogált. Bár ahhoz nem elég közel, hogy
bármit is hallhatott volna, Alex megesküdött volna, hogy a lány mégis fülig
vörösödött. Majd hirtelen egy idősebb hölgy ért mellé, s belékarolva elsétáltak.
Blythe is félig hátrafordult, majd visszafordulva megszólalt.
- Egyszer... én akkor még egészen fiatal voltam, Emmeline-nak komolyan
udvarolt egy férfi és feleségül akarta venni - hadarta. - A férfi csupán egy költő
volt, aki tanításból tartotta fenn magát... mélyen rangon aluli, tehát... és...
azóta senki nem kéri fel Emmeline-t.
Alex érezte, hogy minden porcikáját józanná jegelik a lány szavai. Hogyan is
gondolhatta, hogy Emmeline más, mint azok a nők, akiket vicomte-i álcájával
megkörnyékezhetett, de akiknek csak a cím és a rang imponált?
Egy pillanat alatt megint a királynő azon bálján találta magát, amelyen
Angliának katonai győzelmét ünnepelték. Ugyan a figyelem leginkább a
bátyjára irányult, de mindketten boldogok voltak, hogy élve kikerültek a
Towerból, ahova felségárulás vádjával vetették őket. Maga előtt látta, ahogy
megközelíti a csodálok gyűrűjében ragyogó Spencert; és a jó öreg Spence őt is
behúzza a gyűrű közepébe, majd büszkén kijelenti, hogy Alex segítsége nélkül
nem járt volna sikerrel küldetése az Angol Koronáért. Mégsem tudta enyhíteni
öccsében a mellőzöttség keserűségét. Spencer barátai egymás után
bizonygatták, ők mindvégig érezték, hogy valami nincs rendben. Alex
viselkedése túlontúl gyalázatos volt itt-ott, s hogy lehetetlennek gondolták,
hogy ez az alak Spencer volna.
Alex megelégelve a dolgot, az utolsó szalmaszálba, Lady Margaretbe
kapaszkodott, aki iránt mindvégig valami ragaszkodást, már-már szerelmet
érzett. Újra akarta látni azt a nő szemében, ami Spencerként egykor őt illette.
Lady Margaret azonban elhúzódott tőle, és sajnálkozva tudatta, nem valószínű,
hogy ők ketten együtt maradhatnának. Egy hete még nem húzódozott kint az
éj-színnel elleplezett kertben, ahol Alex csókot lopott és adott... Persze akkor
még Spencer volt, a vicomte. Konokul nem vett tudomást egy ideig a
változásról; arról, hogy ha a hölgyek sorra kimentették magukat, vagy
elutaztak otthonról az ő látogatásai alkalmával; arról, hogy mintha ott sem
lenne, őelőtte tárgyalták ki a szóba jöhető, nőtlen fiatalembereket - hiszen Alex
Thornton már nem számított a jó partik közé. Ő, az ifjabb -aki nem örökli a
vicomte-i címet - bizony nyomtalanul kitörlődött e hölgyek emlékezetéből.
S most kiderült, hogy Lady Emmeline is egy ilyen hölgy. Valami mégis még
mindig vonzotta hozzá. Minden bizonnyal a titok körülötte: miért nem talált
másik férfit, akihez feleségül mehetett volna? Blythe-tól csak egy csókot akart,
de Emmeline-tól szenvedélyt: test test ellen, forrón a fekete éjben;
rétegenként lehámozni róla a ruháját, belefúrni magát a titokba - hogy
bebizonyítsa, se nem rosszabb, se nem jobb a többi nőnél!
Emmeline-nak nagy sokára sikerült kiszakadnia az idős bárónő és
barátnőinek társaságából. Udvariasan kimentette magát, nehogy megbántsa a
hölgyeket, hisz hamarosan egyre gyakrabban üldögél majd körükben.
Nem hagyhatja túl sokáig magára Sir Alexandert és Blythe-ot. Ahogy végre
megpillantotta őket egymás karjában keringve a táncolok között,
megkönnyebbült. Sir Alexander párszor a levegőbe lendítette a lányt, aki
mindannyiszor önfeledten kacagott fel. Aztán egy másik férfi vitte táncba, és
Blythe ugyanolyan boldog mosollyal suhant tovább.
Alex is felkért egy másik lányt, s Emmeline tekintetével őket kísérte táncba.
A férfin elegáns, apró gyémántokkal hímzett szaténzeke feszült; a magasított
széles gallért Sir Alexander sűrű, fekete haja szegélyezte. Alul combban kissé
megeresztett, finoman sávozott, bélelt térdnadrágot viselt, s - mintha csak
kabátjáról kószált volna el - az egyik fülében a szokásos kis gyémánt csillant
meg. Sir Alexander Thornton tetőtől talpig minden porcikájában nemesember -
és minden porcikájában veszélyes férfi.
Blythe érdeklődését a férfi iránt tökéletesen megértette, ám saját
viselkedéséről nem tudott számot adni. Bár gazdag szókincse volt, mégsem
volt költői; bár sok témában volt járatos, sosem beszélt tudományról,
politikáról, amely témákat ő olyan nagy élvezettel hallgatta. Kétségtelenül,
minden nőt elvarázsol tekintetével és hangjával -és kelletlenül el kellett
ismernie, hogy ebben igazán kiváló. Még őt is megbabonázta a sötét szempár,
akárhányszor mélyen a tekintetébe fúródott.
Blythe megint egy kicsit megpihent Emmeline mellé érve, akinek
mosolyognia kellett kipirult, ziháló húgán.
- Ó Emmy, annyira boldog vagyok, hogy már én is részt vehetek a királynő
bálján! - kiáltotta és Emmeline nyakába borult, majd félrehúzta egy párnázott
padra.
- Apánk büszke volna, ha látna téged! - súgta Emmeline.
- De nincs itt, ugye? - kérdezte gyorsan Blythe.
- Nem kicsim, Notthinghambe szólították üzleti ügyei.
Apjuk elég ritkán vett részt bármilyen estélyen, vagy udvari rendezvényen,
Emmeline-re bízva, hogy Blythe-ot a társasági életbe bevezesse.
- Örülök, hogy ilyen sok hozzám illő férfival táncolhattam. Ami azt illeti,
kicsit úgy érzem, sok is a jóból. De nem akarnám, hogy apa elrontsa ezt a
csodálatos estét a kritikus megjegyzéseivel - közölte Blythe, majd egy
színpadias sóhajjal hozzátette. - El sem hiszem, hogy Lord Seabrook észrevett,
és még táncoltunk is!
Jó jel, hogy nem Sir Alexander volt Blythe első szava, gondolta Emmeline.
- Lord Seabrook egy nap örökli majd apja hercegi címét - tette hozzá
tárgyilagosan. - Irántad való érdeklődése rendkívül hízelgő lehet számodra, s
ráadásul még korban is hozzád illő.
Blythe elmosolyodott:
- Bizony, egyetlen kifogásom sem lehet ellene.

Emmeline sejthette volna, hogy túl simán zajlott le a bált követő hét. Minden
napja azzal telt, hogy megszervezze és felügyelje a nagytakarítást, amelyet
apja hazaérkezése tett szükségessé. Kisegítő cukrászokat is hívott, hogy
győzzék a rengeteg sütemény elkészítését, amelyeket apja megkívánt
általában, ha vendégeket fogadott.
Blythe-ot barátai látogatták, vagy Emmeline adott neki órákat, de húga
egyszer sem említette udvarlóit.
A jeles nap is a megszokott módon kezdődött, mint rendesen, apjuk nem
küldött futárt előre, hanem egyszerűen csak behajtatott a kíséretével
megrakott kocsikon. Emmeline utasította a szolgákat, hogy pakolják le a
kocsikat - majd apja után ment, hogy üdvözölje, s átadja neki a távollétében
felgyülemlett leveleket.
Kent grófja tekintélyes ember volt - együtt az évek számával gyarapodott
súlya is. Feje tetején kopaszodott, s e megengedhetetlen hiányosságot
ellensúlyozandó, gondosan ápolt őszülő, dús szakállt növesztett. Tekintete
tiszteletet parancsoló volt - szürke szemével keresztülhatolt mindenen és
mindenkin -, főleg Emmeline érezte úgy, hogy semmit sem titkolhat előle. Már
sok évvel ezelőtt megfogalmazta magában apja iránti érzését, melynek
furcsasága és ellentmondásossága abból fakadt, hogy a férfi - bár
gondoskodott róla, felruházta, taníttatta - sohasem szerette.
Míg a leveleit olvasta át, Emmeline az ablaknál állva nézte a kertet, s a
virágok, lombok közé lassan belopódzó nyárra gondolt.
- Bemutattad Blythe-ot mindegyik fontos családnak? - kérdezte apja fel sem
nézve.
- Igen, apám.
- És akad hozzá méltó fiatalember a társaságban?
- Igen, apám.
Emmeline szeme előtt megjelent Sir Alexander Thornton alakja, és biztos
volt benne, hogy apja sem tartaná őt méltó fiatalembernek.
- Esetleg van már komoly kérője is?
- Még korai volna az, apám.
Apja most felnézett, és hosszasan tanulmányozta Emmeline arcát, aki
igyekezett a tekintetet állva erőt venni nyugtalanságán.
- Jól van. Akkor átnézhetjük a számadásokat?
Emmeline lenyelt egy nehéz sóhajt, és leült az íróasztalhoz apjával szemben.
Hosszú órák múlva szabadulhatott, és nem vágyott másra, csak hogy
szobájában lepihenhessen egy kicsit, mert borzasztóan megfájdult a feje. Ám
ahogy a felső szintre ért, Blythe zaklatott arca bukkant elő szobájának
ajtajából.
 - Jól hallottam, hogy apa megérkezett? - suttogta izgatottan.
- Igen, már itt van - bólintott Emmeline. - A legújabb ruhádat vedd fel,
kérlek! Tudod, hogy
szépségedben mekkora kedve telik.
De Blythe oda sem figyelve elkapta Emmeline karját, és berántotta a
szobájába.
- Emmy! - súgta sírós hangon, és visszahuppant az ágyra.
Emmeline karba font kézzel nézte az ágyon ezt a majdnem pityergő kislányt.
- Nem egészen így kellene fogadnod a hírt.
Blythe felemelte a fejét:
- De ha egyszer fogalmam sincs, mit tegyek!
- Miért?
- Nekem már... terveim vannak ma estére!
Emmeline feje iszonyatos erővel lüktetni kezdett, s meg kellett kapaszkodnia
az ágy egyik oszlopában.
- Ezt hogy érted? Legjobban teszed, ha most mindent szépen elmesélsz,
mert úgyis rájövök végül.
Blythe nagyokat sóhajtva ült fel.
- A héten kétszer is írtam Alexnek, s a legutóbbi válaszában megígérte,
hogy ma eljön és este a kertünkben találkozunk.
- Te jó ég, Blythe! Hát erre tanítottalak? Nem bóklászhatsz el csak úgy,
akármelyik férfival, aki megtetszik neked, mert ez veszélyes!
Blythe mosolyogva megrázta a fejét:
- Ő nem veszélyes, Emmy. Anyáink ismerték, apáink tisztelték egymást.
Alex sohasem bántana engem.
- És mégis mit gondolsz, miért akar kettesben lenni veled?
- De hát, az az én ötletem volt. Hogyan is tudhatnám meg, milyen
kettesben lenni egy férfival, ha sohasem próbálom?
Emmeline elengedte az oszlopot, s járkálni kezdett:
- Talán csak hagyta, hogy azt hidd, mindez a te ötleted volt! Egyébiránt,
amúgy sem mehetnél, mert apánk elvárja, hogy énekelj vacsora után, s a
vendégek miatt a vacsora is elhúzódhat.
- Tudom, tudom - mondta Blythe karját dörzsölgetve, és láthatóan erősen
gondolkodott.
- Értesítheted még Sir Alexandert?
- Már késő. Megállapodtunk, hogy este 9-kor találkozunk hátul, az
istállóknál. Ma viszont egész nap a városban van dolga.
- Nyugodj meg, kicsim! - Emmeline nyugtatólag kezébe vette húga kezét,
majd sóhajtva hozzátette: - Majd én feltartóztatom Sir Alexandert.
- Ezt nem kérhetem tőled! Apa kérdezősködhet utánad.
Emmeline-nak mosolyognia kellett húga gyermeki jóindulatán, hisz szinte
teljesen bizonyos, hogy a vacsora végeztével senki sem fog érdeklődni utána.
- Majd rosszullétre hivatkozom - mondta és félre simított egy hajtincset
húga homlokáról. - Nem is kell nagyon színlelnem. Most megyek, és lepihenek
egy kicsit, te addig készül fel apánk és a vendégek tiszteletére. Minden
rendben lesz!
Ahogy Blythe felállt és megölelte, akkor érezte csak Emmeline, hogy húga
mennyire törékeny.
- Ilyen sokat jelent ő neked? - kérdezte suttogva percnyi habozás után.
Blythe elnevette magát:
 - Nem többet a többinél. De borzasztóan élvezem ezt a kis kacérkodást!
A vacsora rendben zajlott le rengeteg fogással, s a finom húsokat fűszeres
borral öblítették le. Az étkezés végére Emmeline valóban egy kicsit elgyengült
- így nem is füllentett, amikor kimentve magát, szobájába indult.
Vajon honnan tudja apja, hogy melyek a nősülő sorban lévő ifjak, akiket meg
kell hívnia? -morfondírozott magában Emmeline. Itt van például a Blythe által
nemrégiben emlegetett Lord Seabrook, aki persze édesapjával, a herceggel
érkezett.
Szobájában gyorsan magára terítette köpenyét, elhessentve egyúttal
fájdalmát is, amit amiatt érzett, hogy apja hozzá illő férfiakat sohasem hívott
meg. Kétségtelenül könnyebb egy olyan sugárzóan szép megjelenésű és
kellemes személyiségű lányt férjhez adnia, mint Blythe.
Kastélyuk elég nagy volt ahhoz, hogy akár a szolgáktól is észrevétlen
kisurranhasson. A dagadó hold erős fénye eléggé bevilágította az istállókhoz
vezető kavicsos sétányt és a jól ismert esti zajok is kellemesen megnyugtatták:
a fűben zizegő, parányi bogarak; a Temzén ringó csónakoknak dörgölőző
hullámcsobbanások; az egymást szólongató, tompán visszahangzó ladikosok -
mind az otthoni éjszaka díszletei, jelenetei voltak. Hűvös szellő fújt keresztül a
köpenyén, be a homlokába húzott kámzsája alá; de nem bánta, mert egész
arca lázasan tüzelt. Nem szeretett hazudni az apjának, s még kevésbé szerette
a gondolatát annak, mennyire csalódottá teszi Sir Alexandert. Kíváncsi volt,
miről levelezhettek azok ketten az elmúlt héten.
Az istállóhoz érve lelassított, és óvatosan kerülte meg a bejárathoz épített
melegedőkuckót, mely a lovászmesternek, a trénereknek és az istállófiúknak
volt fenntartva. Odabentről hahotázás és morajló beszélgetés zaja szűrődött ki,
valószínűleg - mint általában - késő éjjelig kártyáznak vagy kockáznak majd.
Besurrant a bokszokhoz, s a félhomályban egymás után megsimogatta az
izgatott lovak orrát, csendesítgetve őket - s vidám horkantásaikra kedvesen
visszamormolt.
Hirtelen beleütközött valamibe, amit egy pillanattal korábban még
árnyéknak gondolt. Meglepetten felsikkantott - mire az árnyék erősen kulcsoló
karokat növesztve, kezét Emmeline szájára tapasztotta.
 6. fejezet
Emmeline-nak semmi kétsége sem volt afelől, ki szorongatja, s bár a
meglepetéstől jól érezhetően reszketett, Sir Alexander nem eresztette el.
Szorosan ölelte, egészen magához húzva a derekát. A lány eddig el sem tudta
képzelni, hogy ilyen izmos és hatalmas lehet egy férfi mellkasa -és azt sem,
hogy ez a felfedezés ilyen könnyen lázba tudja őt hozni. Halálra váltán és
mozdulatlanul a legrosszabbtól kellene tartania, ehelyett egész testében egy
szokatlanul új izgalomtól remeg. A férfi hirtelen megfeszült:
- Emmeline?
Emmeline bólintott, és próbálta lefejteni szájáról a férfi ujjait.
- Megígéri, hogy nem kiált?
Ezúttal hevesebben bólogatott. Szája ugyan felszabadult, de mert Sir
Alexander még mindig átkarolta a derekát, Emmeline a kemény mellkason
megtámaszkodva, próbálta kiszakítani magát.
- Honnan tudta, hogy én vagyok? - súgta nyögve az erőlködéstől.
Sir Alexander zavartalanul végigsimított Emmeline hátán le a csípőjéig.
- Teljesen különbözik a fogása Blythe-étól.
Emmeline alattomosan lábszáron rúgta a férfit, mire végre megnyílt a zárka.
- Jesszusom! - szisszent fel a másik síri hangon. - Esküszöm, hogy kizárólag
tánc közben tartottam a karomban a húgát... ha ez az, amiért rugdalózik!
A lány összerezzent a folyosóra becsapó huzattól, mely kámzsáját is lefújta
fejéről. Utána nyúlt, ám a férfi hangja megtorpantotta.
- Hagyja így, kérem! Szeretem látni az arcát annak, akivel beszélgetek.
- Nincs, miről beszélgetnünk! - válaszolt Emmeline, nyugtalanul a kuckóból
kihallatszó nevetések miatt. - Apánk ma érkezett haza, így Blythe nem tudott
eljönni erre a találkára.
- Ön azonban el tudott?
Emmeline figyelmét nem kerülte el a számon kérő kétkedés a férfi
hangjában.
- Blythe-nak gyönyörű hangja van, s énekével ő szórakoztatja a
vendégeket.
- Maga meg engem szórakoztat?
Még a pókhálóvékonyan beszűrődő holdfényben is jól kivehetően világított
Sir Alexander arcán a szokásos pimasz vigyor - és Emmeline ezúttal is
bosszantó késztetést érzett, hogy letörölje azt onnan.
- Blythe helyett - szólalt meg szenvtelen hangon - én mondom le ezt a mai
találkozót. Húgom még nincs egészen tisztában az illemszabályokkal. Magának
viszont már tudnia kellene, mit illik és mit nem!
Azzal sarkon fordulva indult volna, de a férfi megszorította a vállát. Mintha
egyben tüzet is rakott volna rá a szorítással, a forróság percek alatt átterjedt
Emmeline egész testére. Árulón lobbantak fel újra azok a pontok is, ahol a férfi
korábban megérintette - s pokoli szégyen futotta el, ahogy felismerte, újabb
érintésekre vágyik.
Akkor is gyalázat, hogy Sir Alexander azt hiszi, joga van őt csak úgy
megérintenie!
- Kioktat engem, Emmeline? - kérdezte a férfi, s jól hallhatóan nevetéssel
küszködött.
Emmeline visszapördülve felelt:
- Tudom, hogy a húgom ötlete volt, hogy itt találkozzanak, de önt
marasztalom el, amiért beleegyezett. Blythe még túl fiatal, és nem mindig látja
tetteinek következményét.
- Alig fiatalabb magánál - mondta a férfi békítőleg, és karját, mellén
összefonva, ezúttal magára zárta.
- Hét évvel fiatalabb, uram. Gyakorlatilag én neveltem fel, és nem
engedem, hogy bármi baja essen!
- Baja essen? Sértve erezhetném magam az ön feltételezéseitől. Hisz
csupán egy szegény udvarló vagyok, tehetetlen és erőtlen a Prescott-nővérek
szépségével szemben.
Emmeline elharapta mosolyát: Sir Alexander túlontúl ellenállhatatlan
édesanyja minden bizonnyal sokszor engedett a kísértésnek, hogy kissé
kényeztesse kisfiát.
- Felesleges rám pazarolnia a vonzerejét, Sir Alexander.
- Alex - szólalt meg a férfi, és közelebb lépett.
Emmeline határozottan az arcába nézett; már amennyire bármit is láthatott
a koromfekete árnyból - leszámítva a csillogó fogakat.
- Sir Alexander.
- Túl hivatalos. Még a királynő sem szólít így.
- Miért, hogyan szólítja őfelsége? - kérdezett vissza tettetett közönnyel.
- "Anglia legkiválóbb táncpartnere!" - vágta ki Sir Alexander büszkén.
Emmeline fintorgott egyet.
- S mivel a kedves húga imád táncolni, nem látom be, hogyan árthatnék
neki avval, ha társául szegődöm e kedvtelésében. Blythe tudja, mit akar.
- És amint ön is láthatja, ma este azt is tudta, hogy nem jöhet el ide, s nem
találkozhat magával.
- Most az következik, hogy "mert meg van a magához való észt"?
Alex kezdte megkedvelni a kis árulkodó görbületet a lány szájzugában, mely
akkor tűnt fel, amikor Emmeline elharapta mosolyát. Pedig éppen sérthetné is
a lány leereszkedő modora.
Emlékeztette magát, hogy Emmeline egy őrgróf lánya; családját a királyi
udvarhoz köti a rang, s hogy e rangban hozzá méltó nemes urak társaságát
részelteti előnyben, nem holmi másodszülöttekét. Amire viszont Alex nem
figyelt, az az észrevétlen szomorúság, amely Emmeline-t körüllengte, s melyet
könnyen észrevehetett volna, ha nem a szavakra ügyel csupán. így a szavak
nyomában a fájdalmat is elnyelte az őket körülvevő sötétség...
- Blythe-nak igenis megvan a magához való esze - visszhangozta Emmeline.
- És ahhoz is, hogy ne dühítse fel apánkat.
- Ah - dörmögte Alex, és az egyik boksz ajtajának dőlt. A bokszban álló ló
horkantott, és kihajolva következetesen böködni kezdte orrával Alex hátát. - És
az rendben van, ha ön hívja ki a haragját azzal, hogy idejön éjnek idején, hogy
velem találkozzék?
Észrevette, amint egy vékony kis vonal töri meg Emmeline tökéletesen sima
homlokát.
- Természetesen nem kívánom megcsúfolni apám parancsait, nekem sem
kellene itt lennem!
- De itt van.
- Mert tekintettel kell lennem arra a hosszú útra, amelyet idáig megtett... a
semmiért.
Alexen átsuhant egy csepp kétely afelől, hogy valóban csupán ez az oka,
hogy Emmeline itt van, erősen emlékezett ugyanis a lány puha testének
remegésére.
- Nem a semmiért. Maga imádni valóan több, mint amit egy férfi kívánhat
egy estén. Bizonyára számtalanszor mondták már ezt magának az udvarlói.
Amint kimondta, már meg is bánta a meggondolatlan szavakat, amelyek
megfeszítették a lány testét és szemében villantak vissza rá.
- Ön gúnyolódik, uram. Már rég nem vagyok eladósorban, és nem vagyok
házasulandó férfiak érdeklődésének előterében sem. S már annak idején sem
volt olyan nagy az érdeklődés.
Emmeline elfordult és a szemközti boksz faajtajába kapaszkodott. A
testtartásából Alex látta, hogy a lány szégyelli, amiért engedte fájdalmát
megrezdülni szavaiban. Eszébe jutott a férfi, akit Emmeline elutasított, s azt
kívánta, bárcsak többet tudna a történtekről, mert nem értette a lány
szomorúságát, amelynek - úgy gondolta - csakis ő maga az oka.
Vagy talán nem így van, és ez alatt a hűvös, elutasító álca alatt él egy másik
Emmeline, egy bizonytalan és sebezhető nő? Nem, mégsem akarja megtudni!
Ő is megfordult, és szórakozottan megcirógatta a hátát döfködő, puha-barna
lóhomlokot. Nem akar mást, csak a saját kényelmével és örömével törődni -
nem mások gondjain aggódni, ahogy álvicomte-ként tette. Ám a sürgető
szükség, hogy törődjön másokkal, alattomosan és végérvényesen visszatért.
Megelevenedett benne az a sohasem tapasztalt melegség, melyet azok
tisztelete élesztett fel, akiknek élete az ő döntései nyomán lett jobbá és
gazdagabbá. Mert ez a tisztelet nem a rangnak szólt, amelyben időlegesen
része volt, hanem tudásának, képességeinek, melyeket ténylegesen birtokolt.
S ez arra ösztönözte, hogy képezze magát; hogy megismerje a legfrissebb
újításokat, találmányokat és alkalmazottai munkáját megkönnyítse. Persze ez
is csak addig tartott, míg ki nem derült az igazság, miszerint nem ő Spencer - s
így biztosan csak követte bátyja utasításait. Ezek után, bár titkolni próbálták,
Alex tudta, hogy a tiszttartók minden számítását ellenőrizték, minden döntését
felülbírálták.
Gondolataiból az istálló felé közeledő hangok rántották vissza. Amilyen
szerencséje van - gondolta -, ez biztosan maga a gróf és vendégei!
Mielőtt bármilyen mentséget kitalálhatott volna Emmeline védelmére, a lány
berántotta az egyik bokszba. A folyosóhoz közelebb eső sarokba taszította, és
még a száját is betapasztotta -mintha ő nem vette volna észre, hogy
pisszenniük sem szabad.
Egek, milyen erős ez a lány! - gondolta magában jót mulatva, s borzasztóan
élvezte ezt az izgatóan új - cseppet alárendelt - helyzetet, ahogyan Emmeline
egész testével rádőlt. A lány az istálló belsejébe beszűrődő hangokra füllelt, de
már Alex is meglátta az olajlámpák fényétől falra festett, ijesztő árnyakat.
Óvatosabbnak kellene lennie ezzel a vagyonos szűzzel itt, aki látszólag
végképp lemondott a férjhezmenetelről - ám lehet, hogy kitervelte az egészet,
s most csalja éppen tőrbe őt és vezeti egyben az oltárhoz. Persze a lány ehhez
túl nyílt és becsületes, és - tette hozzá Alex keserűen -jobbat is foghatna, mint
egy másodszülött. Viszont itt az alkalom, hogy megismerje az igazi Emmeline-
t, gondolta, és teljesen szándékosan végigsimított nyelvével a lány tenyerén.
Emmeline fojtott sikkantással elrántotta a kezét, majd észbe kapva a saját
szája elé rántotta és tágra nyílt szemekkel, iszonyodva nézett Alexre. A fal
túloldaláról erőteljes férfihang dörrent fel.
- Csak várjon, míg meglátja a csődört, melyet most vettem Stokesfordban!
Kiváló áru, Spanyolországból!
A velük egy bokszban ácsorgó ló végre belátta, hogy hiába döfködi őket
orrával valami csemegéért, s felfedezve az új jövevényeket, kidugta nagy fejét.
Alex csendben remélte, hogy nem éppen azt a lovat ajánlgatja a gróf.
A társaság árnyéka azonban továbblebegett a falon, s Alex érezte, ahogy
Emmeline is megkönnyebbül - s mert még mindig rádőlt, azt is érezte,
ahogyan a lány telt, hegyes mellei testének nyomódnak. Kedve lett volna
Emmeline csípőjén pihenő kezét lassan felcsúsztatva megmérni, pontosan
mennyire teltek; ám beérte azzal, hogy mélyen belélegezve a lány illatát,
elképzelte hajának simogatását az arcán.
Hirtelen belehasított a felismerés, hogy valami ostoba vágy erősödik benne
ez iránt az erkölcscsősz-kisasszony iránt, aki pedig nyomába sem léphet
azoknak az érzéki és odaadó nőknek, akiket ő kedvelt. Lehet, hogy ez az igazi
kihívás? Lehet, hogy Emmeline-ban is megbújik valahol a vágya-kozó bujaság,
mely kész ellenszegülni a megzabolázott, fegyelmezett jólneveltségnek? Az a
kis árok a szája sarkában is árulkodik valamiről lent a mélyben, amiért
érdemes alámerülnie.
Egészen közel hajolt a lányhoz. Először egy kósza hajszál cirógatta, majd
egyre több - s a legfinomabb selyem simított végig az arcán. Emmeline nem
húzódott el, és Alex egészen közelről hallotta egyre szaporább légzését. Ó,
sokkal többet akart a lányból! - de ott volt a fogadás és Blythe, akit e percben
maga elé sem tudott idézni. A hangok végleg elúsztak; visszaszállt a sötétség
és a lovak nyugtalan neszezése. Emmeline még mindig mozdulatlanul állt - a
reszketést leszámítva, melyet Alex ölelésével szeretett volna csitítani, de
biztos volt benne, hogy csak feldühítené vele a másikat. Ehelyett inkább kézen
fogta, és kihúzta magával a bokszból.
- Visszajöhetnek! - szisszent rá Emmeline, és egész testével igyekezett
Alexet megállítani.
Alex megszorította a lány kezét, és még erősebben húzta maga után, bár
arról fogalma sem volt, mit fog tenni:
- Itt nem tudunk beszélgetni, jöjjön!
Kilépett az istállóból, és a kert mélye felé vette az irányt. Átvágott a
rózsalugason, mely pár percre elfedte a csillagokat a fejük fölül - majd feltárult
újra az ég, ahol a lugas egy csobogó szökő-kútra nyílt. Itt Alex végre megállt és
Emmeline felé fordult, aki levegő után kapkodva nézett fel rá néhány
elszabadult haj tincs mögül. Amint Alex eleresztette a kezét, gyorsan
visszahúzta a köpenyébe.
- Ez teljesen szükségtelen volt, Sir Alexander, ugyanis nincs mit
megbeszélnünk!
- Pedig én élveztem az eddigi társalgást - válaszolta Alex közelebb lépve, s
cseppet meglepődve azon, hogy a lány nem hátrál el. Csodálta bátorságát, s
ezért volt egyre rejtélyesebb számára, miért maradnak el mellőle a férfiak.
- Szóval, árulja el, miért akadt csak olyan kevés kérője? Igazán nem értem.
- Megint gúnyolódik, uram? Láthatja, hogy nincs meg bennem az ideális
szépség!
- Hogy micsoda? - kérdezett vissza Alex, s közben igyekezett nem
felnevetni látva, Emmeline mennyire komoly arccal néz rá. - Úgy érti, hogy
vannak, akikben megvan ez az ideális szépség? Mert akkor rendkívül csalódott
vagyok, hisz azok a nők, akikkel... megismerkedtem, eléggé különbözőek
voltak. Ki mondta önnek ezt az ostobaságot?
Emmeline csak az ajkát harapdálta - nyilvánvalóan megint megbánta
lobbanékonyságát, de hallgatása olyan szomorúan beszédes volt, hogy
Alexnek muszáj volt felvidítania.
- Csak egy irigy asszony mondhatta ezt önnek, aki valószínűleg szikkadt és
savanyú, mint a háromhetes Yorkshire-pudding!
Emmeline felcsuklott, majd kitört belőle a nevetés - csakúgy rázkódott a
válla.
- A na... nagynéném mondta!
- Rá se hederítsen többet a vén banyára! Viszont továbbra sem hiszem,
hogy pusztán ez volna az oka annak, hogy nem ment még férjhez.
- Egyszer megkérték már a kezem! - tiltakozott Emmeline, s Alex bánta
már, hogy errefelé terelte a szót. Nem akart Emmeline-nak fájdalmat okozni;
és végképp nem akart hallani az ideális férfiról, akit egyszer a lány is magához
méltónak talált. Ám úgy tűnt, felnyitotta a zsilipet.
- Egy költő volt. Művelt és végtelenül gyengéd - folytatta Emmeline
elgondolkodva; hangja meghatottan s kicsit keserűen csengett.
Alexnek kedve lett volna gúnyosan felnevetni, mert kosárszámra termett az
ilyen költőkből azokban a körökben, ahol ő forgott - helyette csak csendben
sültbolondnak érezte magát, amiért megszánta Emmeline-t. Hiszen a lány
küldte el azt a "csodálatos poétát", mire föl hát ez a búskomorság?
- Szóval egy költő? - kérdezte könnyedén. - Én is elég jól bánok a szavakkal
- azzal hanyagul elterpeszkedett a szökőkút mellett egy padon. Emmeline arra
gondolt, ha most itt hagyná, Alex nem merne utána menni. Ostoba módon
megnyílt neki, s most saját csapdájába esett. Még valami lehetetlen csodálatot
is érez, amiért a férfi nem gúnyolódik az érzésein. Ennek ellenére nem értette
magát, amiért még mindig ott áll földbe gyökerezve. Azért-e, mert
megbénította az iménti új élmény: magán érezni egy férfi testét, felfedezni,
mennyire különbözik az övétől - ahol ő puha és bizonytalan, ott a másik
határozott és erős.
- Poéta maga is, talán? - hallotta saját hangját.
Alexander a szívére szorította a kezét.
- Kételkedne? Ah, hogy megsebez kételye, szépséges hölgy! Éjen s
nappalon át csakis míves szavakon sétál elmém.
- Akkor hát minden bizonnyal könnyedén rögtönözne most nekem!
- Most e percben?
- Most e percben.
- Már nem siet úgy itt hagyni engem?
Az utolsó szót egészen halkan súgta, s lassan felemelkedve Emmeline-hoz
sétált - akár egy lovag éjpalástban. Emmeline nyugtatta magát, nincs mitől
félnie, hisz ez nem az ő szerelmi találkája.
- Máris csapong a témában, uram. Bizonyítson és rögtönözzék! - egészen
elpirult saját merészségén.
Sir Alexander megköszörülte a torkát. Színpadias pózt vett fel: egyik kezét
csípőre tette, a másikat az ég felé nyújtotta. Emmeline halkan kuncogott.
Ruhája a rejtelem, éjsötét;
ámha csillagszállal szőtte be,
ez lett könyörgő gyémánt-ékszere...
 Emmeline térde elgyöngült, s lélegzete is kihagyott, ahogy most először
hallotta a férfi tengermélyen morajló hangját. Sir Alexander kétségkívül
színész, vagy mágus, s ha nem vigyáz, még a végén őt is elbűvöli.
Alex hangja egyre mélyült, egyre közelebbről morajlott - s Emmeline csak
állt megbabonázva.

...de én csak teremtett sár vagyok

és Ő örök-messze marad:
halandóság vagyok - istensége alatt.
Iszap, mit Tengere nem moshat sohasem;
Virágkelyhébe vágyik rút hangyaéletem.

- Hangya? - csattant fel Emmeline boldog megkönnyebbüléssel, hogy e pici

állatkával elcipelteti érthetetlen zavarát. - Még sohasem hallottam, hogy egy
poéta magát hangyához hasonlította volna!
Sir Alexander ünnepélyesen biccentett.
- Kizárólag a tehetséges és ihletett poéták érthetik a szimbolikus
utalásokat.
- Én azt gondoltam, hogy a költészet lényege, szavakkal megmagyarázni a
minket körülvevő dolgokat.
- Nos, ebben a kérdésben döntsenek a műértő kritikusok! Én viszont,
kedves hölgyem, jó éjt kívánnék! S engedelmével, elkísérném az ajtajáig -
egészen hálóterme ajtajáig, ha a házban csend honol.
Emmeline végül olyan jól érezte magát, hogy egy hosszú pillanatig azt
kívánta, bárcsak ne kellene véget vetnie az estének:
- Köszönöm, Sir Alexander, de egy estébe ennyi fér.
- Szólítson Alexnek! Lesz tehát több este is?
Emmeline megrázta a fejét majd sarkon fordulva elsietett.
Nem sokkal később hálóruhájában és hálóköpenyében éppen lefekvéshez
készülődött, amikor kopogtak az ajtón, és szinte azonnal Blythe feje jelent meg
az ajtórésben.
- Emmy, bejöhetek?
- Persze, hogy bejöhetsz - intett vissza fáradt mosollyal -, gyere és mesélj,
milyen volt Lord Seabrook!
Blythe már benn is volt, s Emmeline kezébe kapaszkodva, húzta őt az
ágyhoz.
- Nem sok mindent mondhatok, mert apa egy percre se hagyott minket
magunkra, pedig imádom, ahogy Lord Seabrook rám néz! De hagyjuk ezt,
mondd már, mi történt!
- Nem sok minden - sóhajtott Emmeline, kerülve Blythe tekintetét.
- Hogy nem sok?! Hisz apa kivitte a bárót meg a fiát az istállóhoz;
próbáltam feltartani őket, de apa kijelentette, hogy eleget énekeltem már az
este.
Emmeline megszorította húga kezét:
- Azt hiszem, még a te csodálatos hangod sem veheti fel a versenyt a
lovakkal.
- Feltételezem, hogy apa nem fedezte fel Alexet, ugye?
- Jól feltételezed, bár csak hajszál híja volt - mondta Emmeline s azonnal
meg is bánta.
- Hajszál híja? Ezt meg hogy érted?
 - Magammal kellett rántanom Sir Alexandert az egyik bokszba, hogy meg
ne lássanak bennünket!
- Szűzanyám! Nem vette sértésnek, ugye? - kérdezte Blythe elkerekedett
szemekkel.
- Persze, hogy nem. Ő sem akarhatta, hogy ott találjanak minket.
- Mert akkor esetleg ott helyben meg kellett volna kérnie a kezed - tette
hozzá Blythe huncut mosollyal.
Emmeline nagyot nyelt, mert hirtelen kiszáradt a szája, torka a
kényszerházasság gondolatára. El sem tudta képzelni, hogy férjhez menjen
valakihez, aki nem önszántából, nem szerelemből venné feleségül. Ennél még
vénkisasszonynak lenni is sokkal jobb!
- Nem engedném, hogy ilyesmi megtörténjék! - szólalt meg rekedten. -
Sohasem tudnálak megbántani.
- Drága, drága Emmy! A te boldogságod soha sem bántana engem. Egyet
elveszteni a sok udvarlómból nem nagy ár érte!
- Nos, ilyesféle következményekkel nem kell számolnod, mert sikerült
észrevétlenül kisurrannunk az istállóból.
Blythe ijedten beharapta az ajkát:
- Nem volt mérges Alex, hogy nem mentem el a találkozóra?
- Persze, hogy nem. Megértette, hogy apánk hazaérkezett és szeretné, ha
vele töltenéd az estét.
Húga megnyugodva felállt, arcon csókolta Emmeline-t és elindult kifelé.
- Köszönöm, Emmy. Csak szólj, mikor, s azon nyomban viszonzom ezt a
szívességet!
- Idegen férfiakat tartóztatnál fel az istállóban a kedvemért?
Blythe kuncogva kilépett a folyosóra, óvatosan körülkémlelt, majd behúzta
maga mögött az ajtót.
Kis idő múltán Emmeline már ágyában feküdt, és a lanyhuló kandallótűz
festette árnyékokat nézte a tömör gerendákkal szeletelt mennyezeten. Nem
tudott elaludni. Oldalára fordult, és felpú-pozta kispárnáját; pár perc múltán
nyögve hasra vágódott, de örvénylő gondolatai nem engedték, hogy karjára
vegye végre az álom - valaki más karjára gondolt. Lehunyta a szemét, s
újraidézte, ahogy Alex arcát a hajába fúrja, s egész testével az övének feszül,
és a férfi erős teste alatt törékenynek érzi a sajátját. Szégyenlősen fejére húzta
az ágytakarót. Mi nem jut eszébe? Egészen biztos, hogy Sir Alexander csak
játszik vele. Pedig mikor kettesben vannak, úgy érzi, ő az egyetlen nő a
világon. Nyilvánvaló, ennek a férfinak istenadta képessége az, hogy elhiteti
minden nővel, hogy ő az egyetlen, aki körül minden gondolata forog -valójában
viszont csupán egyetlen gondolatot forgat minden nő körül.
Emmeline kezével is eltakarta az arcát.
Miért kell annyira intelligensnek lennie? És miért mutatja mindenkinek azt az
ingoványos felszínt, amikor sokkal mélyebb ő belül? Ah, ezek szerint Sir
Alexander felkeltette az érdeklődését, és ez nem jó jel!
Eszébe jutott a vers, amit a férfi pillanatok alatt rögtönzött. Mosolyognia
kellett - majd sóhajtva arra gondolt, miként vész el ekkora tehetség egy olyan
emberben, aki nem becsüli meg a képességeit - csak akkor, ha nőket csábíthat
el vele.
Clifford ismerte a költészet igazi szépségét, és sohasem pazarolta volna
ilyesmire a szavak erejét, de Cliffordot el kellett küldenie - végleg.
 7. fejezet
Alex Kent grófjának londoni kastélya előtt állt, pontosabban a hatalmas
bejárati kapu előtt, melyet faragott kövek szegélyeztek. Feje felett a
homlokzaton tavaszi frisszöld színű futórózsa, a felett pedig magas, félköríves
üvegablak szívta magába a délelőtti langyos napsugarakat.
Hogy megnyerje a fogadást, csókot kell kapnia Blythe-tól, a csókért pedig
udvarolnia illik, ahhoz pedig látogatnia kell a lányt. Ennek ellenére nem ő,
hanem Emmeline és a három nappal korábbi estéjük járt a fejében. Kíváncsi
volt a lány arcára -látni akarta, vajon a közös este élménye megrendítheti-e
Emmeline szokásos nyugalmát.
Az is lehet, hogy önmagát csapja be - és ő az, aki el akarja felejteni, milyen
érzés volt a lány öntudatlanul érzéki testét átölelni: száműzni tenyerének ízét a
szájából, letörölni hajának simítását a bőréről. Mert más nőkkel meg sem érzi
tán, ám Emmeline minden apró érintése nyomot hagy benne. Elkapta a
kopogtatót, majd hagyta, hogy koppanva visszahulljon. Egyetlen koppanásra
megnyílt az ajtó - mintha a megjelenő, kifogástalan öltözékű komornyik egész
nap amögött állva a látogatókra várna.
- Lady Blythe-hoz jöttem. Itthon tartózkodik?
A komornyik válaszul meghajolt, és Alex belépett. A folyosó mennyezetét
élénk színű festmények díszítették; a kőfalakon szőttesek lógtak, a padlón friss
gyékényszőnyeg szaladt előre.
- Szabad a nevét, uram?
- Sir Alexander Thornton.
- Kérem, várakozzék a szalonban, amíg bejelentem.
Alig ült le Alex egy alacsony háttámlájú padra, Lord Kent lépett az előtérbe,
ahol két szolgáló felsegítette a köpenyét és a kalapját. Amint a Lord ránézett,
Alex talpra ugrott, és mélyen meghajolt.
- Ön... ? - dörrent nyersen a gróf.
- Sir Alexander Thornton, méltóságos uram.
- Blythe-hoz jött?
Ugyan, miért volna ő az egyetlen, akihez jöhetett?
- Igen, méltóságos uram.
Lord Kent elküldte a körülötte segédkező szolgálók egyikét Blythe-ért, majd
díszes sétabotjára támaszkodva - még mindig kintről - folytatta a társalgást:
- Az ön édesapja volt az öreg Thornton vicomte?
- Igen, méltóságos uram.
- Kiváló ember volt.
- Köszönöm, méltóságos uram.
- Remélem, a bátyja legalább olyan sokra viszi, mint az apja. Sajnálatos,
hogy már nős.
Alex érezte, hogy dühe arcába lobban, de mielőtt visszavághatott volna,
Emmeline tűnt fel apja mellett, és bekukucskált a szalonba. Alex úgy látta,
minta a lány egy cseppet elsápadt volna. Csak nem attól fél, hogy épp őt
beszélik ki az apjával a háta mögött? Lehűtötte magát, és Emmeline felé
fordulva ismét meghajolt:
- Lady Emmeline?
 Emmeline még mindig picit zavartan tekingetett hol egyikükre, hol
másikukra - mígnem az apja, mint az egyik szolgálónak az imént, biccentve így
szólt:
- Maradj itt Thorntonnal, amíg Blythe megérkezik. Ügyelj rá, hogy ne
maradjon sokáig, mert Lord Seabrook is bejelentkezett.
No igen. Lord Seabrook, a hercegi cím örököseként kétségkívül felsőbb fokán
kapaszkodik a várkisasszonyhoz emelt hágcsón, mint egy egyszerű
lovagocska! - gondolta Alex megvetően, amint a szolgák hadától kísért gróf
után nézett.
Pillanatokkal később már kettesben álldogáltak Emmeline-nal, de még
mindig külön helyiségben. A lány a bejárati ajtót figyelte még néhány percig - s
úgy tűnt, tökéletesen uralja minden érzelmét. Alex azon morfondírozott, meg
tudná-e pendíteni Emmeline-ban az érzékek húrjait valaha. Már el is szállt első
döbbenete azon, hogy Emmeline apja idősebb lányával szórakoztatja a
fiatalabbra várakozó udvarlókat, s az jutott eszébe - élhetne is éppen a
lehetőséggel. A lány ezúttal nem volt állig begombolkozva mindenféle
fodrokkal, így Alex jól megnézhette nyakának finom ívét, kecses vállait,
tejszínű bőrét - amely eltűnt a mustár szín ruha alatt. Ruhája a megszokott
kényelmesen egyszerű viselet volt; így minden figyelmét mahagóniszínben
csillogó haja vonta magára.
- Kedves hölgyem?
Emmeline alig palástolhatóan megremegett az ismerős morajlástól. El sem
tudta képzelni, milyen volna a férfi minden figyelmének kizárólagos tárgyaként
birtokolni a mély és sötét szempárt - s vele a mögötte rejlő, még mélyebb és
sötétebb titkokat. Mégis nagy volt a kísértés, hogy magára hagyja Sir
Alexandert - különösen múltkori kis éji kalandjuk után -, de nem lehetett ilyen
durva módon udvariatlan. Itt kell üldögélnie vele - mint valami, kedves-idős
nagynéni -, mert az apja így rendelte. Felszegett állal lépett a szalonba, és
Alexhez sétált. A férfi csak álldogált a beszűrődő napsugár glóriafényébe
vonva. Szikrázó smaragdszínű szatén- és brokátöltözékét is túlragyogta
mosolya, s az elmaradhatatlan gyémánt-kövecske a fülében. Olyan
mindentudóan s cinkosán mosolygott, hogy Emmeline-nak kétsége sem volt
afelől, az ő arca megint versenyt pirul hajával. A kandalló elé ült le, szemben a
férfival, egy párnázott székre.
- Jó napot, Sir Alexander.
A férfi fejét csóválva a pad alacsony támlájára vetette hosszú karjait.
- Azt hittem, ezt már megbeszéltük, szólítson Alexnek!
- Az a legkevésbé sem volna helyénvaló, uram. Remek, most már úgy is
beszél, mint egy kedves, idős nagynéni!
- Helyénvaló? Nincs olyan, ami ne lenne helyénvaló két barát között. Hiszen
az életemet mentette meg legutóbb!
- Megmentettem az életét?!
- Bizony. Saját testével takart el, ott a bokszban. Ha rám lel az apja, rögvest
a hattyúkkal nyeletett volna el!
Emmeline nehezen bírta elharapni a kitöréssel fenyegető kacagást.
- Ugyan már, uram! Apám nem ilyen barbár, és valószínűleg megértette
volna a magyarázatomat.
- Úgy gondolja? Magyarázatot arról, miért van a lánya egyedül az istállóban
egy idegen férfival?
Sir Alexander mély hangja és pimasz mosolya egy pillanatig
elgondolkoztatta. Mi is történhetne akkor, ha igazán egyedül maradnának...
Persze, nem mintha tényleges választ is szeretne kapni rá! Ami pedig a
szomorú igazságot illeti - apja valószínűleg őrá lett volna mérges, és nem
Alexre. Mert - bár engedte, hogy tanuljon és bízott az ítéleteiben, csakúgy,
mint akármelyik birtokintézőjének ítéletében - minden férfiakkal kapcsolatos
döntése apja szemében téves volt, nem helyénvaló. Persze nem is volt olyan
sok lehetősége az ellenkezőjét bebizonyítani.
Blythe lépett a szalonba, s Emmeline elfogódott mosollyal nézett sugárzó
húgára, aki, mint a hold csillagos éjen, úgy ragyogott ezüstös-fehér ruhájában -
s Emmeline azt is tudta, arcán a csillogás annak a fiatal lánynak mámoros
boldogsága, akit egyetlen napon két udvarlója is meglátogat.
Őszintén örült Blythe örömének. Egy csepp bűntudat volt csak, amelytől
nem tudott szabadulni. Hisz nem mondhatja el húgának, hogy egyáltalán nem
közömbös számára Sir Alexander érintése. Szinte égette tenyerét a férfi
nyelvének hegye; s amikor az istállóban ráborult, s a férfi mellkasához simult,
soha sem képzelt helyeken gyúltak tüzek fel benne! így hat vajon Sir
Alexander Blythe-ra is?
A szalon sarkában ült le, s elővette a hímzését.
- Lady Emmeline, ne üljön ott egyedül, jöjjön ide mellénk! Mi többet
kívánhatna magának egy férfi, mint egyszerre két bájos nővér kitüntető
figyelmét! - szólalt meg fennhangon Sir Alexander, és Blythe is mosolyogva
hívta.
- Itt is tudsz hímezni közöttünk, a tűz mellett.
Emmeline beleegyezően bólintott, s húga mellé telepedve kezébe vette a
térítőt. Egy percre kínos csend ült közéjük, de Alex szolgálatkész hangja
megtörte, s Emmeline-t is ellazította.
- Lady Blythe, nagyon élveztem táncolni önnel! Bárkitől is vett táncórákat,
minden bizonnyal London legkiválóbb táncosa lehetett!
Emmeline várakozón megmarkolta a vásznat.
- Mondtam már, Alex - kuncogott Blythe -, hogy a nővérem tanított. Ő tanít
meg mindenre.
Emmeline nem állhatta meg, hogy Alexre ne nézzen. A férfi csendesen
mosolyogva nézte őt -tekintete bebarangolta az arcát, és a telt ajkak pimasz
derűje mintha azt jósolta volna a lánynak, hogy hamarosan bizonyítékát
adhatja tánctudásának. A gondolatra Emmeline megremegett, és visszafordult
a térítőhöz. Felesleges képzelegnie, hiszen sohasem fog ő Sir Alexanderrel
táncolni. Egyetlen férfi sem kérte fel már évek óta - mintha egy emberként
határozták volna el azon a bizonyos bálon, hogy nem éri meg Lady Emmeline
Prescott-tal táncolni! Élesen él benne az a megalázottság és elhagyatottság,
amelyet akkor érzett - és továbbra sem érti, mi történhetett. Csak arra tudott
gondolni, hogy hallottak a Clifford-ügyről.
- A kedves nővére minden bizonnyal kiváló táncos! - mondta Alex, és
Emmeline ezúttal kihallotta az évődést és az ígéretet a hangjában. S borzasztó
megalázónak érezte, hogy Alex Blythe orra előtt játszik vele.
Húga azonban zavartalanul barátairól, utazásairól kezdte kérdezgetni Alexet,
s a beszélgetés biztonságos mederben folyt tovább.
Ám Emmeline figyelme végleg élénk maradt, s feszülten hallgatta, amint
Alex mulatságos történetekkel szórakoztatja Blythe-ot a legkülönfélébb
emberekről, akik csak megfordultak az életében. Viszont Emmeline
megállapította, hogy egyetlen visszatérő társszereplője van a történeteknek,
egyetlen igaz barát, Edmund Blackwell.
Pedig Alex szórakoztató és érdekes egyéniség -még kedves is tud lenni a
maga módján, például amikor megvédte alakját nagynénje bíráló
megjegyzéséivel szemben.
- Önnek van egy fivére, igaz? - kérdezte Blythe.
Emmeline mintha egy csepp zavart észlelt volna és felnézve látta, amint
Alex gyanakodva méregeti húgát, akinek helyében ő már témát váltott volna,
ám Blythe újra kérdezte.
- Egy bátyja, ugye?
- Igen. Van egy bátyám, Spencer. Ő örökölte a vicomte-i címet apánk halála
után.
- És? - Blythe kérdő szemekkel várt.
Emmeline legszívesebben oldalba böki, ha nem lett volna túl feltűnő,
ehelyett csak ajkát harapdálva figyelte Alexet a szeme sarkából.
- És mi? - kérdezett vissza Alex lágyan.
- Önök ikrek, igaz?
- Így van - Alex előrehajolt, és szinte feltűzte Blythe-ot tekintetével.
Emmeline-nak elakadt a lélegzete a meglepetéstől: Alexet egyértelműen
zavarja a téma, csupán próbálja nem mutatni!
- Egypetéjű ikrek?
- Azok bizony.
Emmeline megrökönyödve meredt Alexre, miközben elképzelt még egy
ugyanilyen férfit - de még meglepődni sem maradt ideje, annyira belelendült
Blythe a kérdezésbe:
- Milyen izgalmas! - lelkendezett. - Akkor annyira hasonlítanak, hogy
gyerekkorukban könnyen megtéveszthették az embereket!
- Valahogy úgy - mosolyodott el Alex, de egy pici keserűség volt a
hangjában.
- Lady Blythe - állt fel hirtelen, egészen föléjük tornyosulva -, én elég
unalmas téma vagyok önhöz képest. - És anélkül, hogy Blythe észrevette
volna, ügyesen őrá és kedvteléseire terelte a beszélgetést.
Emmeline-t azonban majd szétvetette a kíváncsiság, és egész idő alatt
szigorúan összehúzott szemmel figyelte Alexet.

A fahasábok reccsenésére Alex hirtelen felijedt. Teljes csend volt körülötte -

lentről, a kocsmából sem hallatszott fel zaj -, éjfél is elmúlt már. Megdörzsölte
arcát. Még mindig zsibbadtnak és tompának érezte magát az esti ivászattól és
kártyázástól, ám mindezeken átütött valami rossz előérzet. Oldalra nézett,
hogy lássa, kialudt-e a tűz, s ekkor hirtelen ruhasuhogást hallott. Felkönyökölt,
majd villámgyorsan lefordult az ágyról a padlóra, s a narancsszínű
derengésben látta, amint két fickó ront felé - a karját próbálták elkapni. Ököllel
arcon vágta az egyiket, majd kardjáért nyúlt, mely az ágya mellett hevert.
Diadalmas kiáltással talpra ugrott, de már csak a sarkig tárt ajtó, s a beszűrődő
fáklyafény pislogott rá, a támadók eltűntek. Kirohant a folyosóra, le az ivóba,
de a fickók már messze jártak. Alex leeresztette a kardját, és becsukta a külső
ajtót. Hirtelen neszt hallott a háta mögül; karddal előre megperdült - de csak
Viv, a felszolgálólány könyökölt fel a kandalló elé terített fekhelyéről. Álmosan
Alexre mosolygott és felült.
- Tudtam, hogy meggondolja magát, uram, de a kardra semmi szükség.
Önként magával mék'.
 Alex leeresztette a kardját, majd hirtelen feleszmélt, miről beszél a lány: a
nagy kavarodásban nem volt ideje rendesen felöltözni.
- Sajnálom Viv, de ma éjjel nem vágyom társaságra - felelte szélesen
mosolyogva.
A felszolgáló zavartan végignézett Alex testén, megrázkódott, majd
visszabújt a takarója alá.
Alex visszasétált a homályos folyosóra és benézett Edmund szobájába, de
barátja ágya érintetlen volt - ő minden bizonnyal talált magának társaságot.
Mivel a támadóknak sikerült végképp kiverniük a szeméből az álmot, úgy
döntött, nem fekszik vissza, s felöltözött. Közben azon morfondírozott, vajon
ugyanaz a két fickó támadta-e meg, akik a múltkor is - nem látta jól az arcukat,
de fogadni mert volna, hogy ők voltak azok. Begombolta a zekéjét, és az asztal
sarkán heverő erszényéért nyúlt, ám az erszény eltűnt. Négy kézlábra
ereszkedett és körbetapogatta a padlót; benézett az ágy alá - még az
utazóládát is feltúrta. A ládába rejtett fontok szerencsére megvoltak, de mert ő
pártfogolt minden hitelezőt Londonban, e tartalék is jócskán leapadt már.
Ez viszont azt jelentette, hogy kénytelen megtenni azt a sokat halogatott
utazást cumberlandi birtokára. Az út hosszú, fárasztó és borzalmasan unalmas
is. A Prescott-lányokkal töltött néhány hét izgalmainak fényében semmi kedve
sem volt elutazni; be kell hát érnie azzal a pénzzel, ami megmaradt.
Ám mindenekelőtt ki kell derítenie, miért támadott rá az a két férfi. A
békebírót nincs értelme felkeresnie, hisz szemtanúk nincsenek, a tolvajok
pedig nyomtalanul eltűntek - de ha vissza találnak jönni, hát várni fogja őket!
Az elkövetkező két napot azzal töltötte, hogy felbukkanásukra várt: az utcán
minduntalan körbekémlelt, s minden apró neszre felriadt az éjszaka közepén.
Egyik reggel azzal ébredt, hogy teljesen megfeledkezett Blythe-ról, s ezzel
jelentős előnyhöz juttatja Edmundot. Úgy kell tehát résen lennie, hogy közben
Blythe-dal minél több időt tölt... s lehetőleg minél kevesebb pénzt.
A legjobbkor érkezett Lady Morley meghívása egy kerti mulatságra. A
meghívás okával Alex tisztában volt: a lady eladósorban lévő lánya, kinek
udvarlói mindenképpen jó színben tűnnek fel Sir Thorntonhoz és botrányos
viselkedéséhez képest. Úgy gondolta, e szerepéhez méltóan egy apróbb
szemtelenséggel kezdi, és saját vendégeket hív a Prescott-lányok
személyében. Pontosabban, csak Blyhte-ot hívja meg, de biztos volt benne,
hogy ha Emmeline tudomást szerez a meghívásról, eljön ő is. És a lány -
vallotta be magának Alex - sokkal-sokkal szórakoztatóbb húgánál. Felbérelt hát
egy utcakölyköt, hogy elvigye a meghívót Blythe-nak, majd hagyta, hogy a
kíváncsiság megtegye a magáét.

Emmeline parázslóit a dühtől, amikor Blythe beszámolt neki Alex

meghívásáról. Leginkább az bosszantotta, hogy a mulatság a városi tanács
szokásos összejövetelével esett egybe, amelyet a Whitehallban tartottak meg
hetente. Az összejövetelen a hódító- és felfedezőutak beszámolói, a legújabb
kutatási eredmények hangzottak el; s Emmeline borzasztóan nagy élvezettel
vett részt az előadásokon.
Már-már hajlott arra a gondolatra, hogy Alex szándékosan e napon hívta el
Blythe-ot, mert tudott az ülésekről. Nem beszélve arról, hogy - bár a
szokásosnál langyosabb tavasszal ajándékozta meg őket az ég - a kerti
mulatsághoz még azért eléggé hűvös volt!
Blythe próbálta meggyőzni, hogy elég, ha néhány szolgálót küld el vele, de
Emmeline tudta, hogy Alex egyetlen mosollyal képes elaltatni a lányok
éberségét. Kénytelen lesz maga kísérni el húgát arra az ostoba mulatságra -
mivel lebeszélni nem tudta Blythe-ot, annyira fellelkesült attól, hogy egy férfi
meghívta. Emmeline pedig önmagát győzködte, hogy nem Sir Thornton miatt
idegenkedik az egésztől, s képes lesz fegyelmezni mostanában kissé
összezilálódott erkölcsi tartását Blythe kedvéért. S remélte, képes lesz
nyugtalanságát is leplezni majd a férfi közelében.
Ám amikor a bolthajtásos teraszon állva megpillantotta a feléjük közeledő
Thorntont, mégis elakadt a lélegzete, szívverése felgyorsult, s minden
elhatározása gyengülni látszott. Rendkívül vonzó látvány volt ugyanis a kék
égbolt alatt koromszín lovon vágtató férfi: hófehér ingéből vitorlát dagasztott a
meleg tavaszi szél, miközben fekete-vörös lovaglónadrágja izgatóan feszült a
combjára a térdig érő fekete bőrcsizma felett. Ráadásul mintha először őrá
mosolygott volna, s csak azután nézett Blythe-ra.
Emmeline elfordult, és nyeregbe ült. Előre engedte Blyhte-ot Alexszel, ő
pedig a lovászukkal hátra maradt. Az út egészen kellemes volt lóháton. London
külső kerületeit elérve már szántók és uradalmi kastélyok váltakoztak végig a
Temze mentén, majd ritkulni kezdtek a házak s végül az utolsó kis falut is
elhagyták. Emmeline próbálta átadni magát a vidám tavasznak, a
megnyugtató poroszkálásnak, de figyelme folyton az előtte lovagló párra esett,
s feszülten fülelt minden kis mondatfoszlányra. Néhány szokásos szófordulaton
kívül mást nem tudott elcsípni, s - látva Sir Thornton vidám-széles gesztusait,
hallva Blythe felszabadult kacagását - egy pillanatra képtelennek érezte
makacs aggodalmát, s azt, hogy félti húgát ettől a férfitól. De Blythe olyan
ártatlan még, s nem ismeri Sir Alexander valódi szándékait sem. Ráadásul
mindenki váltig állítja róla, hogy gyalázatos gazember!
Lady Morley otthona két aprócska hegy lábánál, egy völgyben bújt meg. A
fehér kőház minden oldalába magas üvegablakokat vágtak, s az épület úgy
szikrázott a napsütésben, mint guggoló gyermek lábai előtt az üveggyöngy.
Hogy a birtok hátsó részére, a ház mögé futó, kavicsos ösvényen felvezesse
őket, Alex előre ügetett. Emmeline felzárkózott Blythe mellé. Kezét
napernyőként szeme fölé tartva, a birtokot nézte, s önkéntelenül felsóhajtott a
gyönyörű kert láttán, mely otthoni kertjüket idézte fel benne, apja birtokán,
Kentben, ami borzasztóan hiányzott neki. Ez a hely viszont nem is kert volt
már, hanem park gyümölcsösökkel, konyhakerttel, egzotikus virágok ezreivel,
s a távolban egy fákkal szegélyezett halastó vize csillogott. Azon túl, egészen
messze pedig, elpettyegetve több-kisebb tavacska, melyeket apró fahidak
kapcsoltak egymáshoz. Amerre a szem ellátott, a harsogó zöld színt
kankalinsárga és nárciszfehér tarkította.
Jó időbe telt, míg Emmeline felocsúdott ámulatából, s felfogta, hogy Alex
őhozzá beszél. Elszakította tekintetét e békés tájról, s felnézve látta, amint
Blyhte vidáman integetve üget barátai felé, nyomában a loholó lovászinassal.
Így maradt hát kettesben Alexszel.
 8. fejezet
A férfi gyengéden nézett rá.
- Gyönyörű, igaz? - kérdezte halkan, de mert nem a kertet nézte, Emmeline
zavarba jött, s zavara azonnal az arcába lobbant.
- Annyira békés és szép! - válaszolta. - Jó ötlet volt öntől meghívni Blythe-ot
ide. Láthatja, máris otthon érzi magát.
Alex a jelzett irányba pillantott, ahol apró, színes pavilonok álltak árnyékot
és pihenőhelyet nyújtva a hölgyeknek. Visszafordult, és újra Emmeline-t nézte
egy hosszú, néma pillanatig, s csak aztán szólalt meg:
- A kedves húgának, mindenütt vannak barátai, igaz?
- Néha tényleg úgy tűnik - mosolygott.
- Magának viszont nincsenek.
A lány arcáról eltűnt a mosoly, és élesen Alexre nézett. A férfi nem
gúnyolódott, érdeklődőén vizsgálta arcát, ettől viszont Emmeline kezdte
kényelmetlenül érezni magát.
- Vannak barátaim!
- De kevesen és jól megválogatva, úgy gondolom. Ugyan, ne borzold
tolladat, ifjú hattyú...! Néha azt kell gondolnom, sok a közös bennünk.
- Ifjú hattyú? - visszhangozta Emmeline, csupán ennyit bírt kinyögni,
annyira felháborította a gondolat, hogy bármi közös is lenne benne ezzel a
szegyentelen alakkal.
- Egy vers kezdősora, azt hiszem - bólintott Alex, s ahogy elmosolyodott a
szokásos hanyag mosollyal, Emmeline úgy látta, egy csapásra eltűnt a férfi
iménti énje. Erre a gondolatra, viszont majdnem ő mosolyodott el gúnyosan.
- Elég volt a költészetből, Sir Alexander.
- Ugye megmondtam, hogy egymás sarkára lépve toporognak a rímek a
fejemben - nevetett Alex, majd előrehajolt és ujjával végigsimított a lány állán.
- Szólítson Alexnek!
Azzal oldalba bökte lovát, s elügetett.
Emmeline nem egészen ilyen fogadtatásra számított, amiben a férfinak
része volt, mikor a vendégek közé galoppozott. Persze a fiatal lányok ezúttal is
sűrűbben verdestek legyezőikkel és szempilláikkal, amint Alex kezet csókolt
nekik -de mintha rajtuk kívül nem sok rokonszenvező szempár meredt volna
rá. Hallotta, amint Lady Morley megköszöni neki, hogy meghívta a Prescott-
nővéreket is. Csak ekkor ismerte fel Emmeline, hogy a férfi úgy hozta ide őket,
hogy vendéglátóiknak nem is szólt róla. Úgy érezte, menten elsüllyed
szégyenében, amikor patadobogást hallott maga mögül, s hamarosan egy férfi
lassított le mellette.
- Lady Emmeline? - szólalt meg mély, tiszteletteljes hangon, szinte
dörmögve.
- Találkoztunk már, uram? - mosolygott az ismerősnek tűnő fiatalemberre.
- Sir Edmund Blackwell vagyok, Alex barátja - mutatkozott be a másik
vigyorogva, így hatalmas termete kevésbé volt ijesztő. Nem volt jóképű, de
barátságos arca teljesen feloldotta Emmeline feszélyezettségét.
- Ó igen! Azt hiszem, láttam azon a bálon úgy két hete, Sir Alexander
társaságában.
 Edmund igenlően bólintott, majd így szólt:
- Engedje meg, hogy kísérője legyek, s később esetleg bemutathatna a
kedves húgának is.
Így Edmund Blackwell oldalán udvariasan mosolyogva belovagolt, s
mindenki tekintetével a hátában leszállt a lóról és Blythe mellé lépett. A
lovászok elvezették a lovakat, s mert Edmund várakozón továbbra is Emmeline
mellett álldogált, az megérintette húga karját:
- Blythe, engedd meg, hogy bemutassam neked Sir Alexander egyik
barátját, Sir Edmund Blackwellt. Sir Blackwell, ő a húgom, Lady Blythe.
Sir Edmund gáláns meghajlása barátjáéval vetekedett, s Emmeline arra
gondolt, hogy Alex ostroma akár egy vetélytárs megjelenésével is
visszaverhető. Alexre pillantott, aki összehúzott szemmel figyelte Edmundot.
Hogy a hölgyeknek ne a földre kelljen leülniük terebélyes szoknyáikban,
mindenfelé padokat, kerti székeket tettek ki számukra. A férfiak a fűre terített
takarókra heveredtek, vagy a székek mellett álldogáltak.
Az észrevétlenül surranó inasok elsőként friss fehér kenyeret szolgáltak fel
zamatos borral, ez utóbbiból bőségesen töltögették újra a kelyheket.
Emmeline húga mellett ült, aki az izgatottságtól csillogó szemmel
majszolgatott egy péksüteményt, majd hirtelen hozzáhajolt:
- Mit gondolsz Alex barátjáról?
- Kicsim, hiszen csak most találkoztam vele!
- Teljesen más, mint Alex, nem gondolod? Olyan igazi lovag kinézete van;
mintha most lépett volna elő valamelyik kedvenc lovagregényem lapjáról.
Szerinted, hol született?
Emmeline vállat vont, és a két barátra nézett, akik a társaságtól arrébb
húzódva beszélgettek, arcukon udvarias mosollyal.

Alex állkapcsa egészen elzsibbadt a csikorgó kényszer-mosolygástól.

- Mindketten tudjuk, hogy nem vagy a meghívottak között, Edmund! -
szűrte a fogai között.
Edmund halkan felnevetett.
- Ahogyan a Prescott-lányok sem, de ez nem akadályozott meg téged
abban, hogy elhozd őket. Gondolom, Lady Morley úgy hiszi, hogy az én
megjelenésem is csak egy újabb rovás a te gorombaságlistádon.
- Miért jöttél ide? Már napok óta híredet sem hallottam, nagyon elfoglalt
lehettél!
- Ezek szerint elkerülte a figyelmedet, hogy Elizabeth is itt van - válaszolta
Edmund egy cseppet veszítve jókedvéből.
Alex körbepillantott és valóban meglátta Lady Elizabeth Langstromot; a
hölgy is éppen feléjük nézett, majd tüntető hirtelenséggel hátat fordított nekik.
- Talán veszélyben az öt fontod? - kérdezte Alex egy csepp diadallal.
- Egyáltalán nem! - tiltakozott Edmund erőltetve a mosolygást. - így
Elizabeth közelében lehetek, s közben nem állhatom meg, hogy ne
ellenőrizzem, a te ügyed miként halad. Úgy látom, nem sikerült
megszabadulnod a vénkisasszony nővérkétől!
- Ne nevezd így! - csúszott ki Alex száján.
- Hogyan? - nézett rá Edmund gyanakvó derűvel. - Vénkisasszonynak? De
hát az, vagy nem?
Alexnek időbe telt, míg rálelt az ideillő hangszínre.
- Még meghallja, s az aligha tenne jót az én ügyemnek.
 - Éppen ez a lényeg, drága barátom, zátonyra futtatni a te ügyedet! Nos,
további kellemes délutánt kívánok! - Azzal Edmund elsétált, s mert nem Lady
Elizabeth felé tartott, Alex kissé gyanakodva nézett utána.

Amikor Emmeline úgy érezte, hogy többet egy falatot sem bír lenyelni, Lady
Morley intett a közeli fák alatt üldögélő zenészeknek, akik nyomban
rázendítettek egy vidám zenére. A fiatalok boldog kacajjal ugráltak fel és
kezdtek táncba. Alex is rögtön a két nővér előtt termett, és Emmeline-ra
kacsintva táncba vitte húgát, és a lánynak kelletlenül be kellett vallania
magának, hogy vonzó párost alkotnak.
A vidám napsütésben táncoló párok - mint valami pásztorköltemény
szereplői - olyan felszabadultan forogtak, hogy még Emmeline is önkéntelenül
dobolt lábával a tánc ütemére. Újfent lenyűgözte, hogy milyen könnyed
eleganciával táncol Alex magas és izmos termete ellenére; s olyan
gyengédséggel vezette és vette körül Blythe-ot, hogy könnyen elfelejtette
vele, számára mindez csak játék és szórakozás.
A darab végén a táncosok újabbat kértek, s Emmeline kezére hirtelen egy
meleg férfitenyér fonódott - Alex hajolt fölé eltakarva előle a napot, s betöltve
egész látómezejét - olyan rajtaütésszerűén, hogy Emmeline elfelejtett
kilélegezni.
- Hát nem megígértem, hogy csodálatos lesz a mai nap? - rikkantotta Alex.
- Kérem, Sir Alexander, én nem táncolok! - közölte Emmeline, s próbálta
kezét kiszabadítani.
- Úgy érti, egy ideje nem táncol - helyesbített Alex és talpra húzta a lányt.
Emmeline ujjai bizseregtek a férfi érintésétől. Közben Blythe ért melléjük, és
nevetve tolta előre.
- Rajta, menj csak vele, Emmy. Majd meglátod, milyen nagy móka!
Alex átfogta a derekát, és húzta magával. Emmeline érzékelte a párosukat
kísérő tekinteteket, az összemorajló suttogásokat - valamint azt, hogy Alex
megint a kelleténél többet emelgette a serleget; ennek bizonyítéka mostam
viselkedése is. Jól esett azonban egy férfi ölelése, s ettől a felismeréstől sarkig
pirult.
- Emmynek szólítja? - kérdezte Alex a fülébe súgva. A lágy morajlás
hullámokat vert Emmeline bőrén, s csupa libabőr lett.
- Csak becenév.
Alex fogást váltott, s előre csúsztatta a karját, hogy egymást kerülve, forogni
tudjanak. Még a lélegzetét is visszatartotta attól félve, hogy mellei Alexhez
érnek.
- Engedje el magát, Emmeline! Legyen jó kislány, és karoljon át!
- Ne beszéljen úgy velem, mintha gyerek volnék! - csattant fel a lány, s
amint vonakodva mégis a férfi csípőjére tette a kezét, nyomban felcsendült
egy vidám olasz párostánc. Ahogy a zene és Alex magával ragadta, lábai
emlékezni kezdtek a lépésekre, a mókás gallopra a többi pár sorfala között, és
a légies siklásra - mintha nem is földön, de tükörsima padlón táncolnának.
Enyhe légszomjat érzett és nevetés csiklandozta; boldognak, könnyűnek érezte
magát, s bár tudta, melyik rész következik, mégis - ahogy Alex könnyedén a
levegőbe emelte - kiszakadt belőle a kacagás. A férfi széles mosollyal nézett
fel rá, egészen addig, míg le nem eresztette, és továbbforogtak. Ugyan, mire
nem ragadtatja önmagát? - gondolta szégyenlősen - így táncolni teljesen
elfeledkezve önmagáról? Nem mert Alex szemébe nézni, mert biztos volt
benne, hogy a férfi mulat rajta.
- Rám nézzen! - súgta Alex nevetve, ami egy kissé lehűtötte Emmeline-t és
dacosan felszegte a fejét. Megint a kerülgetős részhez értek, s ő mélyen a férfi
szemébe nézett: Alex tekintete simogatóan meleg volt, mint a nyári alkony,
telve az egész nap élményével, élvezetével s egyáltalán nem volt gúnyos vagy
ékelődő. Feje felett lombok suhantak körbe; a napfény le-föl cikázott hollószín
haján, és Emmeline csak nézte őt, de mosolyogni vágyó ajkát beharapta.
Amilyen ördögfajzat, gondolta, úgyis tudja, és tökéletesen elégedett
önmagával.
A tánc véget ért, s Alex már kísérte is őt vissza a padhoz. -
- Blythe-nak igaza volt - szólalt meg lágyan -, ön csodálatosan táncol.
- Köszönöm - motyogta Emmeline kimelegedve és kimerültén még mindig
az érintések hatása alatt.
Hirtelen Blyhte libbent mellé a padra, hogy megölelje:
- Hihetetlen voltál! Ugye, Alex?
- Bizony! - válaszolt a férfi szinte ünnepélyesen, Emmeline pedig majd
elbújt szégyenében. Nem tudta, mi ütött belé, hisz azért jött, hogy felügyeljen
a húgára, nem pedig azért, hogy elgyengüljön egy olyan férfi kedveskedésétől,
aki mindezt nem is gondolja komolyan.
Amíg Alex és Blythe újra táncba kezdtek, Emmeline elszántan igyekezett
lélekjelenlétét visszanyerni. Mikor végre úgy érezte, hogy újra higgadtan képes
az eseményeket követni, akkor vette észre, hogy eltűntek azok, akiket pedig
követnie kellett volna: Alexnek és Blythe-nak nyoma veszett. Összerándult a
gyomra a beléhasító idegességtől. Felugrott, és lázasan kémlelve a táncosok
közé, megkerülte őket; körbefordulva szemével átkutatta a gyümölcsöst, s a
fiatal hajtásoktól borzas szőlőlugast.
- Segíthetek?
Megperdült, s egyenesen Edmund rokonszenves szemébe nézett.
- Nem látta errefelé a húgomat?
Edmund fejével a legelésző lovakra bökött:
- Alexszel lovagolni mentek. Bárki láthatta, nem csináltak titkot belőle!
Arra nem is volt szükség, gondolta Emmeline, hisz Sir Thorntonnak még őt is
sikerült tökéletesen megtévesztenie. Jól kitervelte az egészet!
- Meg kell találnom őket - közölte a lovak felé sietve. - Velük ment a
lovászom is?
- Nem. Ott álldogál a többi inassal. Akarja, hogy elkísérjem?
- Nem - felelte kurtán. Szúrós szemmel végigmérte inasát, majd a
lépőzsámoly után nézett.
- Megengedi? - ajánlkozott Edmund és már fel is emelte a lányt a nyeregbe.
Emmeline köszönetképpen biccentett, majd sarkával ügetésre bírta a lovát.
Hamar maga mögött hagyta a kerteket, legelőket, s elhagyatottabb vidékre
ért. Csak arra tudott gondolni, hogy Alex túl sokat ivott, ő meg képtelen volt
távol tartani egy részeg férfit a húgától. Ha valami baj történik, azért kizárólag
magát okolhatja!
Elkanyarodott az ösvényen, s végre meglátta a két legelésző lovat. Leugrott
a nyeregből, gyalog vágtatott el mellettük - majd hirtelen megtorpant. Alex és
Blythe meghitten összefonódva álldogált egy fűzfák seperte patak mellett, s
elmerülten néztek egymás szemébe. Emmeline-ban elakadt a lélegzet, a hang;
s egy fának támaszkodva nézte kamaszlány húgát, akinek fogalma sincs arról,
mire képes egy férfi.
Alex felnézett, és észrevette őt.
 9. fejezet
A férfi megdermedt. Amikor meglátta a lány elgyötört arcát, görcsös
kapaszkodását a fatörzsbe, valami megsajdult benne: Hiába nem akart a lány
hatása alá kerülni, mégsem volt már közömbös iránta. Hiszen nyilvánvaló
okból idecsalta a húgát, s közben ővele is szégyentelenül játszadozott. Iszonyú
erővel tört rá a lelkifurdalás. Eleresztette Blythe-ot, aki ártatlan szemekkel
nézett fel rá.
- Megérkezett a nővéred.
Blythe-on nyoma sem látszott semmilyen bűntudatnak, Emmeline-ra
mosolygott, majd visszafordulva így szólt:
- Most biztosan haragszik rám, amiért nem szóltam neki, hogy eljövök.
Megyek és beszélek vele. De ne aggódj - tette hozzá suttogva -, nem beszélek
neki a mi csodálatos csókunkról.
Alex összerándult valami szégyenkező fájdalomtól, miközben nézte Blyhte-ot
nővéréhez szaladni. A lány Emmeline-ba karolva húzta nővérét a lovak felé.
Csodálatos csókjuk! Aligha lehet annak nevezni azt, hogy Blythe szorosra
zárt ajka egy pillanatra az övéhez ért. És ő nem is vágyott másfajta csókra,
semmilyen vágyat nem érzett a gyönyörű lány iránt. Emmeline-ra tudott csak
gondolni, csak az járt a fejében, milyen volna őt tartani, ölelni és valóban
megcsókolni. Mintha nem tudná többé irányítani saját gondolatait, már
álmaiba is riasztó rendszerességgel tör be a lány - s ő kielégületlen vággyal
telve, izzadtan riad fel hajnalonként.
Figyelte, amint Emmeline felsegíti húgát a nyeregbe, majd egy száraz
farönkről ruganyos kecsességgel maga is fellendül saját lovára. Megrántva a
kantárszárat rápillantott, szemében a megtorlás haragja villant, és semmi sem
látszott már abból a fájdalomból, amit Alex percekkel korábban látott. A két
lány elügetett, de mielőtt eltűntek volna a szeme elől, Blythe visszafordult és
intett neki. Kelletlenül ült fel ő is, mert már semmi kedve sem volt a délután
hátralévő részéhez. Visszaérve Lady Morley birtokára, az első dolga volt
magába tölteni egy serleg tartalmát -majd még egyet.
Semmi olyat nem tett, amiért szégyellnie kellene magát - dohogott nagy,
dühös kortyokat nyelve a száraz borból. Az összes férfi Blythe körül ég a
vágytól, hogy megcsókolhassa a lányt, miért ne lehetne ő az első? Csak azért
nem, mert Emmeline képtelen megérteni, hogy az egész csak játék. Egész
eddigi életében űzte ezt a játékot, nem fog vele éppen most felhagyni, az
biztos!
Emmeline egy ideig figyelte, amint egyik kupa bort a másik után dönti
magába Alex, majd undorodva elfordult. Blythe egyik barátnőjével csevegett,
de látszott rajta, hogy csak a kedvező alkalomra vár, hogy mindenről
beszámolhasson őneki. Nem is vágyott most másra, csak egy romantikus
történetre húgával és egy részeg különccel a főszerepben! Ám Blythe már
húzta is a lugas felé, és hozzáhajolva izgatottan susogta.
- Emmy, sajnálom, hogy nem szóltam neked, hova megyek!
Húga ártatlan őzikeszeméről az jutott eszébe, hogy mennyire könnyen
kiolthatja egy csalódás ezt az őszinte csillogást - s félő, hogy az a nap nincs is
már olyan messze!
 - Butaság volt tőled. Nem ismered még eléggé sem Sir Alexandert, sem a
szándékait.
- Most ismerjük meg egymást. Ez elég jó szándék, nem?
- És Lord Seabrook?
- Ővele is ismerkedünk.
- Akkor ismerkedj, amikor mások is vannak körülötted, Blythe! Amíg igazán
meg nem ismerted őket, nem bízhatsz meg bennük annyira, hogy egyedül
maradj velük. Nem tudhatod, milyen helyzetbe kerülsz, mint ahogy történt ma
is.
- Ó, de olyan csodálatos volt kilovagolni arra a nyugalmas tisztásra, amely
most már mindig az első csókomnak színhelye marad!
- Micsoda? - kiáltott fel Emmeline. Sosem tapasztalt, zavart fájdalom tört rá,
s ezt igyekezett aggódó indulata alá rejteni.
- Ó, Emmy az a férfi istenien csókol! Azon tűnődöm, hogyan csókolhat Lord
Seabrook?
- Mi mást tesz még istenien Sir Alexander? - kérdezte Emmeline indulattal
és megragadta Blythe karját.
- Semmit - válaszolta húga zavartan. - Végig úriemberként viselkedett.
- Akkor a legjobb nem visszaélni ezzel! - figyelmeztette húgát, s próbálta
fékezni dühét. - ígérd meg, hogy soha többé nem kóborolsz el egyetlen férfival
sem egyedül. Nagy hozomány elé nézel, és már csak azért is sok férfi
elrabolna, hogy ekkora vagyont feleségül vehessen!
Blythe felnevetett:
- Ó Emmy, Alexnek nincs szüksége az én pénzemre. Ő maga is egy
befolyásos családból származik, és saját vagyona van.
- És mondd csak, hány lányt látsz lépcsője elé omolva, csak hogy férjhez
mehessenek hozzá? - Emmeline maga is meglepődött mennyire kegyetlenül
hangzott a kérdése.
Blythe tenyerébe fogta nővére arcát.
- Ezeket azért mondod, hogy elijessz engem. Én megértem, hogy féltesz, de
nézz csak oda, szerinted úgy fest Alex, mint aki barátnők híján van?
Emmeline a táncoló forgatagra nézett, melynek sűrűjében ott sodródott a
férfi, s - amit Blythe naiv jóindulata nem vett észre - fesztelensége
szánalmasan erőltetett volt.
Visszasétáltak a társasághoz, s Emmeline elengedte húgát a kis hidakkal
egymáshoz csíptetett tavakhoz a barátaival. Ő maga Lady Morley mellé ült le
egy apró zsámolyra, aki köré egész kis udvartartás telepedett, mintha az
esemény maga a királynő és udvarhölgyeinek kerti mulatsága volna. Emmeline
észrevette, hogy egyre többször kényszerül az éltesebb hölgyekkel üldögélni,
míg a fiatalok önfeledten táncolnak.
- Teljesen úgy néz ki, mint a bátyja, ez hátborzongató!
Emmeline nem állhatta meg, hogy ne hallgatózzék bele a beszélgetésbe,
melyet éppen egy idősebb hölgy vitt, akit Emmeline nem ismert, s aki olyan
magasan hordta az orrát, hogy félnivaló volt, valami bogár még belerepül.
- Viszont egyáltalán nem olyan, mint a bátyja! - emelte fel ujját egy
fiatalabb, kinek állandó, aggodalmas fintor rántotta össze a homlokát. -
Emlékezzék csak arra az irtózatos szoborra, amelyet őfelségének ajándékozott!
Emmeline, mint aki karót nyelt, úgy ült a zsámolyon, s még a lélegzetét is
visszatartotta, hogy mindent jól hallhasson.
- Emlékszem, kedveském, hogyne emlékeznék! Hogy valaki a saját
meztelen portréját küldje a királynőnek...!
Emmeline fulladozva köhögött, ahogy egyszerre próbálta kirobbanni akaró
nevetését lenyelni, meg lélegezni is, így majdnem lemaradt a folytatásról. A
fiatalabb nő - savanyúgörcsbe csavarodott arcával - óvatosan a többiek felé
hajolt. Emmeline, illedelmesen pironkodva, alig észrevehetően utána dőlt.
- Mondja meg, Lady Boxworth, igazán vannak a szobron angyalszárnyak is?
- Lucifer-szárnyak! - károgta Lady Boxworth.
- Miután eléggé közönséges módon közszemlére tették, a királynő
visszaküldte. Úgy tudom, Sir Thornton a bátyja otthonába vitette... dísznek!
A két nő egyszerre nézett fel Alexre, Emmeline engedelmesen utánuk,
magában sajnálkozva azon, miért nem tudott a szoborról korábban.
Megnézhette volna, mikor a Thornton-házban járt. Hirtelen észbekapott,
micsoda illetlen is a gondolat, s hevesen legyezni kezdte arcán égő lángrózsáit.
A kínos helyzetet súlyosbítandó, Alex érkezett közéjük. Leheveredett egy
takaróra, és hanyagul felkönyökölt. Sötét szeme huncutul csillogott, és
Emmeline már szította is magában felgyülemlett dühét. A férfi aztán
szórakozottan babrálni kezdett Emmeline szoknyájának szegélyével, és
ahogyan a csipkét rángatta, az anyag ritmikusan ugrándozott a lány csípőjén
és térdén. Emmeline rémülten nézett körbe, hogy észrevette-e valaki a
rakoncátlan szoknyát - illetve hogy meglátná-e bárki is, ha alattomosan a
matató ujjakra taposna? Aztán meggondolta magát, hisz így csak Alex
bohóckodásához adna közönséget.
Hamarosan további férfiak csatlakoztak a kis társasághoz, s ahogy a nap
lassanként alább hanyatlott, Alex egyszer csak megszólalt:
- Attól tartok, hölgyeim, már nem sok van vissza e csodás délutánból!
Mondandójában Blythe szakította meg, aki mosolyogva ránézett, majd
szoknyáját felcsippentve mellé is telepedett.
- Mivel is szórakoztathatnánk önöket hölgyeim, mi szerény úriemberek, a
hátralevő időben?
- Sir Alexander - szólt közbe Emmeline hirtelen -, úgy hallottam, többször
azzal kérkedett, milyen remek poéta is ön. Biztos vagyok benne, mindannyian
nagy örömmel hallgatnánk meg néhányat remekműveiből.
Alex mosolyogva nézett Emmeline szemébe, s a lány alig bírta derültségét
visszatartani. Ó, milyen gonosz kis revans igaz? - gondolta az ajkát harapdálva
-, majd meggondolod, hogy könnyűvérű lánynak nézd a húgomat!
Sir Edmund félre is nyelt egy korty sört nevettében:
- Poéta? - nyögte a köhögési roham előtt.
Mindenfelől kuncogások hallatszottak - még Blyhte is mosolygott. Alex
pedig, mint egy lomha párduc, felülve megtámaszkodott, izmait egyenként
nyújtva-feszítve. Emmeline mégis szilárdan állta az önmagával vívott csatát, s
nem táncolt vissza.
- Ó Lady Emmeline, senkit sem kívánnék kényelmetlen helyzetbe hozni
azzal, hogy legmélyebb érzéseimet a felszínre ásom!
- Sir Alexander - válaszolta Emmeline negédesen -, mélységes fájdalmat
okoz mindannyiunkban igazságtalan feltételezésével, miszerint mi nem
értékelnénk az ön mély gondolatait!
Maga sem hitt saját talpraesettségében, s biztos volt benne, sokan a
jelenlévő hölgyek közül mostantól fogva más szemmel néznek rá. Rendszerint
alig szólt bárkihez a bálokon, mulatságokon - kivéve persze néhány közeli
barátját. Most azonban Alex kieresztette a szellemet a palackból
viselkedésével; és Emmeline percről percre jobban élvezte e hatalom bódító
ízét!
- Rendben van, elfogadom ezt a megmérettetést - szólt Alex.
- Megmérettetést? Ezt hogy érti?
- Mindannyiunk közül önnek van a legmegbízhatóbb tudása arról, mily
bensőségessé is tud válni a költészet.
Emmeline-t arcul csapták a férfi szavai: az ő saját, bensőséges bizalomban
megosztott mondanivalójával élt vissza Alex!
- Mégis boldogan meztelenítem le lelkemet, csakhogy önöket
szórakoztathassam!
Emmeline lelki szemei előtt hirtelen megjelent, mi mást meztelenített már le
Alex egy egész udvartartás előtt, s erősen kellett tartania magát, arca nehogy
lángra lobbanjon!
- Te ifjú hattyú, maradj örökké igaz! - kezdte Alex, könnyedén tenyerére
támaszkodva ellazult ültében, mintha a rögtönzött szavak erőltetés nélkül
jönnének nyelvére.
Emmeline égő arccal reménykedett, hogy senki sem hallotta, hogy Alex
hattyúnak szólította őt korábban.

A fióka elkóborol anya nélkül,

nincsen fészekalja.
Ellepheti, éjszaka meglepheti:
a Gaz!

Ahogy a társaság felnevetett, Alex vállat vont. Emmeline egyre szűkülő

szemmel nézte a férfit.

Mert sosem pihen

a gonoszság
Fekete hattyú képiben!

Emmeline nézte a kacagó-hahotázó közönséget, ahogy Alex felállva

meghajolt, s közben bensője kavargott ettől a körmönfont párbajtól. Még közel
sincs vége, gondolta, ilyen könnyen nem lehet legyőzni őt - s a fekete hattyú,
ha nem vigyáz, könnyen a nyárson találja magát.
Kicsit később Alex Edmund mellett állt; nézték, amint a hölgyek
búcsúzkodnak egymástól. Edmund Alexre pillantott és torokhangon
felnevetett:
- Fekete hattyú, mi?
Alex vállat vont. Emmeline-t nézte éppen, amint a lány büszkén mosolygott
Blythe udvarias meghajlásán - nem sok nőt ismert, aki ilyen boldogan engedte
volna át a dicsfényt akár még a húgának is.
- Benne voltam a pácban, láthattad te is.
- Láttam. Szóval, sikerült elhessegetned a kotlóst a fészkéről, hogy a
fiókához férj?
- Nem. Nehéz próba elé állítottál, Edmund - vágta rá Alex habozás nélkül.
Úgy gondolta, az a szűzies csók nem számít, s még különben sem végzett a
Prescott-lányokkal. - Lady Emmeline megzavart minket. Tudsz valamit a
dologról?
- Mivel láttalak elmenni, nem hazudhattam neki. Hisz annyira aggódott,
merre lehetsz. Talán nem jól tettem?
- Dehogynem. Ahogy mindig is, drága barátom! - felelte Alex, és vállon
veregette Edmundot.
- Volna kedved hazakísérni bennünket?
- Nem zavarnék?
- Lady Emmeline több vizet zavar. Bátran velünk tarthatsz, feltéve, ha nincs
egyéb elintéznivalód Lady Elizabeth-tel.
- Arrafelé még szükségem van egy kis időre - válaszolta Edmund
kifejezéstelen arccal -, vagyis köszönöm, elfogadom a meghívást.
Miután kilovagoltak egy hosszabb szűkös átjáróból, Edmund csatlakozott
Blythe-hoz, s -mert Emmeline makacsul a lovászinas mellett haladt - Alex
egyedül maradt középen. Kis idő múlva aztán lelassított egészen, hogy
Emmeline kénytelen legyen őt megkerülve, mellévezetnie lovát. Tudta, hogy a
lány nem akarja szem elől téveszteni Blythe-ot, aki vidáman nevetgélt Edmund
egyik megjegyzésén. Alex pedig őt nézte - egyszerű, minden hivalkodó
díszítettségtől mentes ruháját - s azon gondolkodott, vajon ezzel a
fénytelenséggel is azt akarja-e elérni, hogy a kizárólagos tündöklés Blythe-é
legyen.
- Kedves hölgy, ön összezúzta e poéta lelkét.
Emmeline ajka megrándult, de csak rápillantott Alexre, és elfordulva egy
távoli falvacskát kezdett kémlelni. A lemenő nap már mélyen a hátuk mögül
derengett, s előrenyúlt árnyékuk egyre életlenebb lett a növekvő szürkületben.
Minden szín: a szántók halványzöldje, ruháik kékje és bíborszíne feloldódott a
tompa szürkeségben.
- Nem hinném, hogy kárt tehetnék akkora önteltségben, mint a magáé, Sir
Alexander.
- Vizsgára tette költői tudásomat, s még csak nem is minősítette a kemény
munkát.
- Nos, uram, ön csalódást okozott nekem. Azt gondoltam, képes
megragadni a finom rezdüléseket. Ehelyett durván arcul csapott az igazság.
- Miféle igazság, kedves hölgy? - érdeklődött vidáman Alex, élvezve ezt a
kis szócsatát.
- Miszerint, ön még csak színlelni sem tudja a rátermettséget.
A férfi felnevetett.
- Nem lehet valaki mindenben mester, Emmeline. Én legalább próbálkozom.
Emmeline összerezzent, ahogy lova megrázkódott és hatalmasat bólintott,
mint aki helyesel.
- Ezt meg hogy érti?
- Nem maradok meg kizárólag olyasminél, amelyben jó vagyok.
Kockáztatok. Próbálgatom a szárnyaimat, mint a hattyúk. Maga, meglehet,
mást próbálgat. Kent grófnője talán kitűnően vágja le a hattyúk szárnyait, ki
tudja?
Emmeline mélyen Alex szemébe nézett. Élénken pislogott, a férfi mégis
észrevett valami furcsa szomorúságot a tekintetében. A lány feléje hajolt,
görcsösen kapaszkodva a nyeregkápába.
- Kár is ilyen erőlködve verdesnie! Nem a húgom lesz a soron következő
hódítása!
- Nem kívánom meghódítani a húgát - közölte Alex egyszerűen.
Emmeline nem válaszolt. Oldalba bökte a lovát és előreügetett.
 Este apjuk még egyszer felkérte Blythe-ot, hogy énekeljen a vendégeknek.
Emmeline kísérte őt a kis házi zongorán. Az összesereglett urakkal együtt a
kotta mögül nézte, miként tölti be a szobát húga ragyogó szépsége -
összefonódva a szárnyaló dallammal. Ami igazán különlegessé tette Blythe-ot,
az az, hogy fogalma sem volt róla, milyen sugárzó is ártatlanságában. Ott állt a
faragásokkal díszített ajtószárny előtt magabiztosan és a legegyszerűbb
természetességgel. Talán túlságosan is magabiztos - híján minden
félszegségnek, félénkségnek -, mert nővére mindig erre tanította.
Emmeline képzeletében hirtelen megjelent a kis patak mellett húga, félelem
nélkül, Alex karjában naiv kíváncsiságot rejtő mosollyal az arcán. Mert nővére
volt az, aki nem tanította óvatosságra, elővigyázatosságra - s lehet, hogy már
túl késő ezekre megtanítani. Most már úgy akar tanulni, hogy önmagát
kipróbálja, s ezért túl nagy árat is fizethet. Nem engedheti, hogy ez történjék -
de ehhez határozottabb fellépésre lesz szükség. Alex gyalázatos alak, és erről
Blythe-ot is meg kell győznie, még ha ez azt is jelenti, hogy listát vezet Alex
hibáiról!
Itt az ideje, hogy megmutassa a férfinak, ki is nyeri ezt a kis csatározást! S
ehhez már készen is állt a terve.
 10. fejezet
Emmeline egészen addig kitűnőnek érezte a tervét - miszerint Alex minden
lépését követi, és jegyezni fogja -, amíg el nem érkezett a kivitelezés ideje. Már
az is két napjába kerülhet, mire el tud surranni a birtokról. Az utcán többnyire
londoni polgárokkal találkozhat, de még így is kockázatos dolog volna
szolgálónak álcáznia magát - kitéve mindenki megjegyzésének, kénye-
kedvének -úgy döntött tehát, hogy inkább fiúnak öltözik. Az izgalmas gondolat
végigcikázott a testén, végül várakozássá nőtt benne. Leosont a hátsó lépcsőn,
hogy átkutassa az inasfiúk tartalék gönceit. Talált is méretben megfelelő
térdnadrágot, egy bő inget, lábára magas szárú csizmát húzott. Árulkodóan
domborodó nőiességét zeke alá rejtette, hosszú haját pedig begyömöszölte
egy gyapjúsapka alá.
A házból kilépve boldogan szaladni kezdett megszabadulva megszokott
ruháitól, s felszabadulva az egyhangú kötelességtől. A nyújtózkodó napsugarak
is vidám napot ígérve kalandra hívták!
Révészcsónakkal ment egészen Southwarkig. Biztosra vette, hogy Alex még
az igazak álmát alussza a Kakasban. A házak - hátuk mögé rejtve még a napot
- langyos árnyékukba vonták a szűk utcát, melyen Emmeline a hanyag
matrózjárást próbálgatta. Kétszer is félre kellett ugornia az eszeveszetten
rohanó kocsik elől. Majd kényelmesen elhelyezkedett egy házfal tövében,
ahonnan megfelelő kilátás nyílt a kocsma mindkét ajtajára, amikor a főutca
felőli ajtószárnyak kicsapódtak. Egészen a falnak lapulva nézett a kilépő alak
után, s legnagyobb meglepetésére Alex széles háta sétált a vele ellenkező
irányba. Hanyagul viselt körgallérban vidáman fütyörészve éber volt és friss -
készen a rá váró új napra.
Ezután már teljesen valószerűtlennek tűnt Emmeline-nak saját, abbéli
feltételezése, miszerint az éjszakába nyúló ivászatoktól Alex esetleg mogorva
volna reggelente. Nos, ha macskajaj nem is került fel a bűnlajstromra, nem
számít! Még az egész nap előttük áll, bizonyos, hogy Alex előbb-utóbb
belekeveredik valamilyen botrányba. Lesz itt még mivel riogatnia Blythe-ot!
Az első útjuk Párisz Kertjébe vezetett, amely pár utcányira feküdt a Kakastól,
és Emmeline azt is tudta, mi folyik itt: medvehecc. Már a gondolatra is
összeborzongott. Egyre nagyobb tömeg gyűlt össze körülötte, s lábujjhegyre
kellett állnia, hogy kikutassa Alex fekete haját és széles vállát a kavargásban.
Elszántan a férfi után indult. Az elszántságra szüksége is volt, mert mindenféle
emberek állták útját: púposok, fogatlanok, vénemberek és kíváncsi kamaszok -
még egészen fiatalok is tolongtak mellette. Minduntalan belé-könyököltek,
összevissza lökdösték arra, amerre egyáltalán nem akart volna menni; majd
egy hirtelen ordításra a szurkoló tömeg harsány hulláma meglendült. Szem elől
vesztette Alexet, ezért futni kezdett; elsősorban attól félve, hogy eltapossák,
másodsorban, azért, mert rettegett, rájönnek, hogy nő. A sodrás végül a
bejárati alagúthoz vitte, ahol 1 pennyt fizetett, majd a félköríves galéria alatt
kötött ki, ahol széles és magas férfihátak meredeztek, eltakarva előle a kilátást
a napsütötte arénára. Hallotta a kutyafalka vicsorgását, összerezzent a medve
morgására, s borzongva képzelte el, mi történhet szegény állattal, lent a
küzdőtéren.
 - Mi van, koma - reccsent rá egy hang a háta mögül -, nem látol ki?
Emmeline óvatosan hátranézett a válla felett. Kérdő szempár világított rá
egy napbarnított, mélyen barázdált arcból.
- Nem is akarok kilátni, uram - egyre mélyebbre erőltetett hangja
éneklésnek hatott. - Csak a barátomat keresem.
- Kicipel ide a medveheccre, oszt itt hagy lógva, he?
- Nem egészen.
- No ne gyulaggyá' be! Mink a fiúkkal majd teszünk róla, hogy pokoli jól
szórakozzá'! No ki fizet egy pint sört az új haveromnak itten, he?
Emmeline elsápadt:
- Uram, ön nagylelkű, de...
- Robbie-nak híj, koma!
Valaki Emmeline elé lökött egy tele kupát, s ahogyan a sör a lány kezére
loccsant, a körülötte állók harsányan felröhögtek.
- Nesze, koma. Látom, szórakozni gyüttél le közénk, egyszerű fickók közé, a
puccos kastélyból, he?
Emmeline idegesen nézett az őt bámuló arcokba; feltételezte, hogy
választékos szavaiból valami uradalmi kisinasnak gondolják.
- De ne gyullagyá' be, haverok közt vagy. No, fenékig!
Néhány fiatalabb fiú élénk biztatásától kísérve Emmeline óvatosan
kortyintott egyet, majd még egyet. Már korábban is ivott sört; s bár ez nem
volt éppen a legfinomabb, szomjúságát kétségtelenül oltotta.
- No igya', koma. Ettü' nő ki a szakállad! - harsogta Robbie dörgő hahotával,
és hatalmas tenyerét Emmeline hátára téve, két magas férfi közé nyomta a
lányt. Ezek ettől kezdve szinte folyton a vállára könyököltek; hátulról pedig
valaki egészen a körbefutó mellvédnek szorította. Mindeközben erősen kellett
markolnia a kupát is, ki ne löttyenjen a söre.
Most jól kilátott a feltúrt, sáros arénára, a három szintben fölé emelkedő
galériákra is. Mindegyik szinten hemzsegtek a lármás törzsvendégek, még
nőket is lehetett látni férjeik karján. Erre a felfedezésére Emmeline újabbat
kortyolt, és halkan felnevetett - hiszen egyszerű ruhában, nőként is eljöhetett
volna.
A medve felordított, s Emmeline kényszeredetten fordította fejét a küzdőtér
felé, ahol a pofáján és bundáján megtépázott állat felágaskodott. A tér
közepén volt kikötve egy cölöphöz a nyakörvén át, dühösen hörgő vérebek
állták körül, s szegény bundás, úgy tűnt, azon tanakodik melyikre lépjen
elsőnek. Végül az egyik véreb rárontott, s ahogy a kutya gerince megroppant,
Emmeline felnyögött. Hányingerrel küszködve elfordult, egy nagyot nyelt a
sörből. Tisztában volt vele, a medve túl sokba kerül a gazdájának ahhoz, hogy
az megölesse. Viszont ami a kutyákat illeti... nem is akart belegondolni;
helyette inkább egyre jobban elmerült a kupában, s a szemközti lelátókon
őrjöngők tanulmányozásában.
Hirtelen megpillantotta Alexet. Megint egy kupac férfi társaságában
álldogált, de nem nézte a lenti véres viadalt, hanem - mert pénzeszacskók
cseréltek gazdát - valószínűleg kockázott. Emmeline szórakozottan figyelte a
férfit a kupa pereme mögül, s eszébe jutott, hogy Alex a szemére vetette
csendes, eseménytelen életét. Még hogy ő nem vállal kockázatot? Vajon mit
szólna, ha most meglátná őt itt?
Robbie hirtelen átkarolta Emmeline vállát; húsos karjával majd hogy nem
lenyakazta.
 - No végeszté' avva', koma?
- Nem egészen, uram.
- No fenékig! A haverom, Matt sörivómeccsre akar híni tégedet.
- Sörivómeccsre? - visszhangozta Emmeline és a fiúra nézett, aki csak pár
évvel lehetett fiatalabb nála. Ügyefogyott arcán idétlen vigyorral álldogált két
kézre markolva söröskupáját; ösztövér testén golyófej imbolygott hatalmas
lapátfülekkel.
- Ja. Inni oszt mink nagyon tünk itt a fiúkkal! Nesze, még egy pinttel!
Így Emmeline is már két kupát szorongatott, s egészen ellazult a kedélyes
fickók között. Csak gyomra korgott egy cseppet, s feje is zúgott már -és
egyáltalán nem akart többet inni.
Alex a mellvédre támaszodva az imént vett húsos táskát majszolgatta, s
borzasztóan unatkozott. A medveheccet nem a legkedveltebb szórakozásai
közé sorolta - sőt, ami azt illeti, az egyik utolsó helyet foglalta el a skálán. Ám
pénzszűkében nemigen válogathatott. Unottan harapdálta a zsíros tésztát, és
közben a tömegben nézelődött. Valahonnan az alsó szintről érdes ujjongás
hallatszott, és érdeklődve fordult oda. Látta, amint egy csapat tivornyaalak
körbevett egy fiút, aki hatalmas söröskupával birkózott.
Alex testébe feszültség kúszott, megfeszítette minden izmát, és a mosolyt is
arcán. A fiú ránézett, majd szeme továbbsiklott a galérián, ahol álldogált.
Aztán visszarebbent tekintete, és Alex mélyen a kékeszöld szempárba nézett,
melyet sűrű-puha - s fiúkra nem jellemzően hosszú -szempilla árnyékolt.
Ez Emmeline! - hasított Alexbe a felismerés. - Mi a fenét művel itt, Párisz
Kertjében, fiúnak öltözve? Ami azt illeti - még ebben a ruhában látva is -
ágyékszorító volt, mikor felrémlett benne a lány nőiesen domborodó testének
érintése.
Eldobta a tésztát és a lépcsőhöz rohant, keresztülpréselődve pár tucat
emberen. Lejjebb még többen tolongtak, s csak igen nehezen jutott oda végre
a lányt körülállókhoz.
- Elnézést! - kurjantotta két férfit arcon könyökölve. - Emmet, miért léptél
meg?
Alig állta meg nevetés nélkül, ahogy Lady Emmeline Prescottra nézett: a
hölgy sapkáját mélyen a fejébe húzva két söröskupába kapaszkodott és
idegesen mosolygott. Alex összevont szemöldökkel csóválta a fejét.
- Em, megígérted, ha elhozlak magammal, mellettem maradsz, és nem
tűnsz el!
Emmeline enyhén idült vigyorba váltott.
- De Alex... - kezdte vészjóslóan saját hangon.
- Szót se többet! - vágott közbe a férfi, s remélte, hogy Emmeline végre
felfogja a figyelmeztetést. - Látom, nem ittad meg a sört, amit ezek a kedves
urak fizettek neked. Ennél jobb modorra okítottalak!
A lány nagy szemeket meresztve lassan felnézett Alexre, majd le a kupára,
és ismét Alexre. A férfi esküdni mert volna, hogy finoman még csuklott is,
mielőtt engedelmesen a szájához emelte az egyik kupát, s néhány nyelettel
felszívta annak tartalmát. Végül a felharsanó ujjongásra bágyadtán
elvigyorodott, majd dacosan kihúzta magát, s nekikezdett a második kupa
sörnek is. Alex néhány kortyintást engedett, mielőtt lelkiismerete közbeszólt és
elvette a kupát a lánytól.
- Azt hiszem, ennyi elég lesz mára, Em. Hogy érzed magad?
Emmeline vállat vont és - Alex legnagyobb meglepetésére - egészen
félreérthetetlenül végignézett rajta. Nyári záporként söpört végig testén a
felkavaró melegség, mígnem ráeszmélt népes, meglehetősen kapatos
közönségükre. Megragadva a vállánál Emmeline-t, az aréna felé perdítette,
majd belekortyolt a lány sörébe. Szándékosan onnan ivott, ahonnan a lány -
ám ingerült lett a gondolatra, miszerint képtelen egy percre is megszabadítani
képzeletét, érzékeit Emmeline-tól.
Látta, hogy a másik a szeme sarkából figyeli őt, s kényelmetlenül feszengve,
életében először azt kívánta, bár ne bámulná egy nő ilyen nyíltan, főleg, ha
férfiruhában feszít mellette! Emmeline hirtelen mozdulattal lecsapott a kupára
és kiitta a maradék sört, mielőtt Alex elránthatta volna tőle. Szeme vidám
tűzzel csillogott, miközben lenyalta ajkáról az utolsó cseppet. A kis közjáték
Alex ágyékába sajdult, s képtelen volt levenni szemét az arcáról, melyen
lassan újabb, sokat sejtető mosoly áradt szét. Amilyen tapasztalatlan,
valószínűleg fogalma sincs arról, hogy milyen hatással van őrá az, amit itt
művel!
- Uraim, hálás vagyok, hogy gondját viselték az öcsémnek! - szólalt meg
Alex hirtelen. - Némelykor eléggé nehezen kezelhető, mint azt maguk is
észrevehettek.
- Jó haver ez a kis koma! - szólalt meg vidáman az egyikük.
- Kösz, Robbie! - vigyorgott rá Emmeline. Alex szinte felnyögött, hogy nem
veszik észre, a "koma" egy nő! Zekéjének egyik oldala lecsúszott a válláról -
magával húzva a vékony inget is - s percek kérdése csak, hogy előbukkanjon
bizonyságul nőiességének gyönyörűsége, ha nem kötötte le Emmeline
valamivel. Kezdett önfegyelme határához érni, s olyan erővel tört rá a nyers
erotikus vágy, hogy alig bírta visszarántani magát a valóságba.
- Én is köszönöm, Robbie, hogy vigyáztál az öcskösre! - szólt Alex az üres
kupát a nagydarab férfinak adva. - Minden jót!
Azzal megmarkolta Emmeline könyökét, és vonszolni kezdte a kijárat felé. A
kijáraton túl a lány tiltakozni kezdett:
- Most már elengedhet!
- Nem hiszem, hogy jó ötlet volna - nézett rá Alex erőltetett szigorral. - Elég
sokat ivott ahhoz, hogy ön- és közveszélyes legyen!
- Nem vagyok részeg, arról biztosíthatom! - csattant fel Emmeline és
félrefordulva megigazította a zekéjét.
- Márpedig vagy részegnek, vagy őrültnek kellett lennie, amikor kigondolta,
hogy idejön ebben a ruhában! Veszélyes hely ez egy nőnek egyedül!
- Na de itt van maga és megvédelmez engem, igaz? - mosolygott fel újra a
lány és Alex karjára támaszkodott. A férfi karjához simult és ritmikus
szemtelenséggel hozzádörgölőzött egyúttal a melle is. Alex ajka fölé
izzadságcseppek ültek ki.
Finoman meglökte a vállával a lányt, aki megbotlott és néhány lépéssel
előrébb támolygott.
- Szóval, miért jött ide? - kérdezte tőle.
Emmeline nem válaszolt. Alex egy picit lemaradva, elmerült a ringó csípő
látványában - aztán észbekapott, miként is festhet az kívülről, hogy egy férfi
bámulja egy fiú fenekét.
Emmeline alól egyszer csak kiszaladt a macskakő, s Alex csupán az utolsó
pillanatban tudta elkapni - karjai alatt átfogva. Ahogy marokra kapta Emmeline
melleit, a mellbimbók szinte kiégették tenyerét; ráadásul a lány az ölébe
tottyant, s így kósza vágya azonnal bizonyossággá keményedett. Alex talpra
lökte Emmeline-t, aki a lendülettől megint majdnem a csatornába hasalt. Alex
ezúttal a könyökénél kapta el a keljfeljancsiként imbolygó lányt, s lélegzetét
visszatartva átkormányozta a csordogáló szennyvíz felett.
- Hová megyünk? - érdeklődött Emmeline.
- Le a folyóhoz. Biztos akarok lenni benne, hogy biztonságban hazaér - majd
a lányhoz hajolva hozzátette. - Feltéve, ha nem akarja, hogy visszamenjünk a
Kakasba. Nincs messze innen.
- Tudom - szólt Emmeline rekedten, de hangjában némi bűntudat is rezgett.
Alex a lány arcát fürkészve próbálta megfejteni az okát.
Vajon ő is ott járt ma a Kakasban, s lehet, hogy őt követte Párisz Kertjébe?
Mást is látott Emmeline szemében: mégpedig azt, hogy nem ellenkezne, ha ő
most - a benne doboló, sürgető vágynak engedve - tényleg felvinné a fogadó
feletti szobába... Sürgető vágy?! Hát ilyen mélyre taszította volna őt Emmeline
Prescott?! Nem, ebből nem kér!
Átvágtak egy sikátoron, melynek végén ott tükröződött a folyó. Alex pénzt
nyomott a révész markába, aki elkerekedett szemekkel nézett Alex-re és saját
tenyerére.
- Adja kölcsön a ladikot! «~ szólalt meg Alex magyarázatképpen, s közben
a ladiknál is erősebben imbolygó Emmeline-nak segített beszállni, majd ő is a
lány után lépett. Majdnem felborult a jószág, ahogy Emmeline a fapadra
rogyott.
- Át kell vinnem ezt a fiút a folyón, s közben beszélnem is kellene vele
négyszemközt - folytatta Alex. - Szavamat adom, hogy visszahozom a ladikot
egy órán belül!
A révész az öklébe zárta a tenyerén fekvő pénzt, majd bólintott:
- Legyen hát, úrfi!
Alex leült s marokra kapta az evezőket, a révész pedig belökte a ladikot az
áramlatba. Lassan húzott a lapátokkal és Emmeline-t figyelte. Összeértek a
térdeik, és a lány tekintetével is gyengéden simogatta. El kellett terelnie saját
gondolatait, mert a kielégíthetetlen szenvedély már agyongyötörte. Szóval, a
lány követte őt, de miért? Biztos volt benne, hogy Emmeline nem fog
válaszolni, ha egyenesen rákérdez, ezért hagyta, hogy a ringó csónak s a
sirályok tengert idéző rikoltása ellazítsa, megnyugtassa a lányt.
A város lármája fokozatosan elhalt, ahogy haladtak felfelé a folyón.
Emmeline egyszer csak felegyenesedett és összehúzott szemöldökkel
szemlélgette Alexet, majd akadozó nyelvvel megszólalt:
- Feltehetően tisztában van azzal, milyen pokolian jóképű!
- Megbocsásson, hogy mondta?
- Ez pont úgy hangzott, mintha én kérdeztem volna - jegyezte meg
Emmeline fintorogva.
Alex már-már szájtátva bámult a lányra, aki előrehajolva megfogta mindkét
kezét. Ekkor erőteljesen visszarántotta az evezőket, magában átkozódva azon,
miért is nincsenek igazán kettesben!
- Amott van még egy pad ön mögött - szólalt meg fojtott hangon. - Miért
nem dől hátra?
Emmeline tétován hátranézett, majd sóhajtva hanyatt dőlt, s könyökére
támaszkodva arcát a nap felé fordította. A sapka leesett a fejéről, s a
mahagóni színű hajzuhatag szétomlott vállain. Az evezőcsapások lassultak,
miközben Alex elakadt lélegzettel nézte a bronzvörös fürtöket cirógató
napsugarat - s arra gondolt, lehetetlen, hogy Emmeline nem tudja magáról,
milyen gyönyörű nő.
Nézte az arcát, amelyet nem festett, nem fehérített, mint más nő -
egészséges színe volt attól, hogy a nap egy picit megkapta. Orra mókásan
szemtelen volt, ajka csókolni valóan telt. Végigsiklott tekintetével a nyakától
lefelé húzódó finom kis ösvényen egészen a melléig, melyen a könyököléstől
megfeszült az ing. Látta, hogy mégsem kötötte le őket, s kiszáradt torokkal
pihentette szemét a dombocskák tetején hegyesedő vásznon. Mint érett
gyümölcs, feküdt Emmeline előtte; hívogatóan és öntudatlanul szétnyílt
lábakkal, nyakának kecsesen feszülő, csókért esendő ívével. Alex bódultán a
parton álló fűzfáról képzelgett, aléltan vízbehanyatló ágakkal, melyek közé
-mint baldachinos függöny alá - beevezhetne, s az jótékonyan bezárulna
mögöttük. A hűvös homályban Emmeline fölé hajolna, besimulna combjai közé;
lassan kúszna fel a lány varázslatos melleihez, nyelvével, szájával becézgetné
mellbimbóit - s addig szívogatná őket, hogy átszúrják az áttetsző anyagot...
- Nem evez már jó ideje - hallotta Emmeline hangját.
Alex újra nekilendülve körülnézett: a házakat uradalmi kastélyok s a folyó
felé ereszkedő legelők váltották fel.
Egek, már a puszta gondolatra, hogy megérinti ezt a vénkisasszonyt,
felforrósodik a nadrágja! Egyébként pedig rá nem jellemző visszaélni azzal, ha
egy hajadon kissé kapatos, gondolta nadrágját igazgatva.
Felgyorsította a csapásait, de képtelen volt elszakadni Emmeline ellazult
testétől, s a gondolattól, hogyan festenének kerek mellei nedves ingben.
Gyötrődő képzeletén enyhítendő egyszerűen lefröcskölte a lányt. Azt hitte, az
felháborodva ugrik majd fel, ehelyett azonban csak felnevetett. Alex tekintete
pedig a nedvesedő vászonnal együtt tapadt a domborodó keblekre s a sötéten
felsejlő mellbimbókra, melyek pici pontban hegyesedve kibökték az inget.
Ekkor felnyögött.
Emmeline lassan felemelte a fejét, s rámosolygott az igazi nő mosolyával,
amely szenvedélyes ígérettel van tele. Alex most már teljesen biztos volt
benne, hogy a lánynak halvány fogalma sincs arról, hogy amit művel, az felér
egy gyomorrúgással!
A másik, mintegy válaszul, visszahanyatlott, s haja újra végigomlott nyakán,
vállán, karján -aztán megnyalta az ajkát és nyugodt hangon így szólt:
- Még mindig érzem a nyelvének érintését a tenyeremen.
Alex csak bámult rá, mire végül sikerült kissé rekedten megszólalnia:
- Miről beszél?
- Arról az estéről az istállóban. Megérintette a nyelvével a tenyerem, amikor
a szájára tapasztottam a kezem.
- Igen... már emlékszem.
- Azelőtt azt gondoltam, az ilyesmi undorító.
- És az volt?
- Egyáltalán nem - felelte Emmeline nevetve.
- Esetleg újra megtehetném - ajánlotta Alex gyengéden, s - miközben
beúszott melléjük a Kent-birtok - azt kívánta, bárcsak megállíthatná az időt. -
Arra vágyom, hogy máshol is megérinthessem, megízleljem.
Most Emmeline bámult rá nagy szemekkel, s Alex azt is látta, ahogy
végighullámzik rajta a reszketés. Ez a lány bizony teljesen kifordítja
önmagából! - gondolta Alex. - Ugyan, hova lett a híres önuralma?
A birtokról lépcső szaladt le a folyóig, utolsó foka megállította a ladikot. A
rájuk csendesedő meghittséget Emmeline szakította meg, hirtelen felállt -
beborítva majdnem mindkettejüket a vízbe. Alex már sokadszorra elkapta a
derekánál, Emmeline pedig a vállába kapaszkodott. Hosszú pillanatig nézték
egymást, majd Alex hüvelykjével megcirógatta a lány hasát. Emmeline ráhajolt
- hajával függönyözve el őket - és Alex azt hitte, meg is csókolja, de csak
sötétlő pupillákkal rámeredt, majd lendületet véve kilépett a ladikból.
- Köszönöm - szólt vissza a válla fölött, s eltűnt a kertkapu mögött.
Alex feje lassan a mellére csuklott. Visszaült, megragadta a lapátokat, és
sebesen elevezett - minél messzebbre Emmeline Prescott-tól.
Emmeline becsapta szobája ajtaját, és zihálva nekihanyatlott. Úgy érezte,
szétrobban lüktető feje a benne kavargó ezernyi gondolattól, de az is lehet,
hogy attól, hogy napszúrást kapott. Nem úgy alakult tervének első felvonása,
ahogyan várta - leszámítva a szerencsejátékot, amely kétségtelenül felkerül
majd a listára. Szégyent kellene éreznie, hisz Alex őt kapta rajta kémkedésen
és iváson, ráadásul haza kellett hoznia - s mégsem szégyenkezik ezek miatt.
A csónakázás részletei ugyan összemosódnak benne, de az az érzést,
mintha egy csatát megnyert volna. Vagyis a legjobb úton halad, hogy
eltávolítsa Blythe nem kívánt kérőjét!
 11. fejezet
Alex biztos volt benne, hogy a kis kaland minden tekintetben kielégítette
Emmeline kíváncsiságát, de tévednie kellett. Egyik nap a Függöny nevű
londoni színházba látogatott egy hölggyel, akinek rendszerese kísérője volt - és
a színházban ott volt Emmeline is. Az erkély sor túlsó félkaréján ült jól ismert,
szigorú arckifejezésével. Alex kurtán mosolyogva bólintott, majd átkarolta
partnerét. Emmeline - mintha csak e fejbólintásért jött volna - rövidesen
távozott. Alex nem tudta mire vélni ezt a kis játékot.
Egy másik délután őfelsége vívóterén gyakoroltak Edmunddal, amikor
Emmeline megjelent. Alex a hátában érezte a lány szúrós tekintetét, még
mielőtt megpillantotta volna. Félreütötte Edmund pengéjét, és napellenzőként
tartva tenyerét, körbenézett az erkélyeken. Meg is pillantotta Emmeline-t,
éppen fölötte állt a mellvédnek támaszkodva, egyedül. Alex széles
karmozdulattal meghajolt. Felegyenesedve mintha mosolyt látott volna a lány
arcán átsuhanni - de továbbra sem értette, mit akar Emmeline elérni azzal,
hogy mindenüvé követi őt. Ezúttal viszont a lány ottmaradt.
Így Alex visszafordult barátja felé, s minden ügyességét összeszedve
parádés vívást rögtönzött. Edmund hátrált néhány lépést a meglepetéstől,
gyanakodva felnézett Emmeline-ra, majd vissza Alexre; végül felemelve a
kardját előretört. A pengék egymást fenték - fémes csattogásuk visszhangzott
a párbajtéren. Alex egy idő után nehezen lélegzett, s a karja pokolian égett.
Még sohasem sikerült legyőznie Edmundot, aki zsoldosként küzdötte fel magát
a szegénysorból, s acélos volt minden izma. Alex jól küzdött, hogy túléljen egy
párbajt, de Edmund jól küzdött, hogy túléljen egy egész csatát.
A küzdelem hevében megint kisfiúk voltak ők ketten, Edmund a szegény
mosónő fia, aki sosem félt mestereitől - mindig harcias és önfejű volt. Egy
ökölcsata után örökre barátokká lettek, s ifjúkorukat elérve Alex ragaszkodott
ahhoz, hogy fegyversegédje Edmund legyen a Thornton-fivérekkel
mostohatestvérként felnőtt nemesifjú helyett. Együtt nevelkedtek, tanultak s
erősödtek egészen addig, míg Edmund a maga útját nem kezdte járni.
Emmeline tekintetével a hátában Alex hirtelen bizonyítani akart - és barátja
tudta ezt. Vigyorogva támadott, és egyre erősebben sújtott. Mindenfelől
biztatások és téthívások röpködtek körülöttük.
Emmeline olyan erővel szorította a mellvéd korlátját, hogy a kőpárkány
belemart tenyerébe. Szinte megbabonázta az Alex vívásából sugárzó
könnyedség és ügyesség. Látta, hogy a nyers erő Edmund oldalán van, de Alex
fegyvere - kardján kívül - az ész és a ravaszság volt, mely tulajdonságait már
jól ismerte. Egy váratlan sodró mozdulattal előtört, s Edmund megingott, majd
elbotlott. Mikor végül fenékre tottyant, Alex arrébb rúgta a leesett pengét,
majd fejét hátravetve, harsány hahotában tört ki.
Megfordult, Emmeline-ra nézett, és tekintetét követte az összes küzdő a
párbajtéren. Egyetlen pillanat alatt a figyelem középpontjába került -ahogy állt
a tündöklő napfényben -, ám mindez nem zavarta.
Csak Alexet tudta nézni: a férfi ziháló testére feszülő, ujjatlan zekét, izmos
karjait. Azok az izmos karok tartották őt, s az imént pajzsként hordozott ziháló
mellkas simult egyszer az ő pihegő testéhez. Elsöprő erővel tört rá az izgalom:
nőnek érezte magát ízig-vérig - s ebben az előtte álló, minden porcikájában
férfi szemének ragyogása is meggyőzte.
Alex hirtelen eldobta a kardját, és öles léptekkel elindult a palota felé.
Emmeline akadozó lélegzettel lépett hátra a korláttól, a háta mögötti kilincsért
kapkodva - biztos volt benne, Alex érte jön fel. Egész héten a férfi után
kémkedett, követte őt mindenhova, feljegyezte minden cselekedetét, hogy
majd felhasználja ellene. Mégse mondott el semmit Blythe-nak; sem akkor,
amikor húga Alex leveleit olvasta, vagy amikor az ajándékait rendezgette
kedvtelve, együtt a többivel. Csupán annyit ért el e héten, hogy felébresztette
Alex gyanakvását, s most jön, hogy mindent számon kérjen rajta.
Megborzongott. Szaladni kezdett a folyosón, át az udvarhölgyeknek
fenntartott, kellemesen félhomályos szalonon - ahol most, szerencséjére, senki
sem láthatta meglehetős sietségét. Egy másik folyosóra lépett, amelyen
viszont jöttek-mentek, így lassítania kellett a lépteit.
- Lady Emmeline! - szólították igen hangosan. - Válthatnék néhány szót
önnel?
Óvatosan hátrapillantott, s persze Alex közeledett a folyosó túlsó végéről.
Ismét sietni kezdett egy picit, sejtve, hogy a folyosón ténfergő udvaroncok
egyike sem tudja, ki az a Lady Emmeline. így senkit sem érdekelt, hogy rá sem
hederít a férfira - kivéve persze Alexet.
Elfordult, s a legközelebbi nagytermen átvágva keresztülsietett egy ajtón,
amely mögött őfelsége egyik belső kertje rejtőzött. Becsukta maga mögött az
ajtót, és feszülten figyelt. Majd kiszakadt a szíve, mikor a kilincs megrándult.
Egész testével nekifeszült az ajtónak.
- Emmeline! - Alex hangja halk volt és kérlelő. Már csak az iménti párbaj
miatt is tisztában volt azzal, hogy egymaga nem nagy ellenállást jelent Alex
számára - ujjai közé csippentette a szoknyáját, és rohanni kezdett. Jól ismerte
a mesterien faragott márványszobrokat rejtő ösvényeket, akárha saját
kertjükben volna.
Hallotta, amint kinyílik, majd becsapódik mögötte az ajtó. Majdnem
fuldokolva kapkodta a levegőt, nevethetnékje támadt - s legszívesebben
kitárta volna a karját, hogy szárnyára vegye e fogócska felszabadult
vidámsága.
- Emmeline!
Alex hangja már egészen közelről, a szobor mögül hallatszott. Elfutott egy
körtefa mellett, s beszaladt egy élénkzöld szőlőlugasba, amelynek fiatal
hajtásai árkádokban fogóztak össze feje felett. Tudta, hogy arrafelé valahol
egy titkos ajtó rejtőzik, ugyanis őfelsége szerette, ha minél több kijárata van a
palotának, arra az esetre, ha élete veszélyben forogna. Kiérve a lugasból, meg
is pillantotta a kijáratot egy bimbózó virágágyáson túl. Már-már átlépte az
ágyast, amikor Alex elkapta a karját, és maga felé perdítette. Emmeline
felsikoltva erőteljes kalimpálással zuhant a meglepett nárciszok közé; Alex
pedig engedelmesen követve, a lányra huppant.
Emmeline teste összes tüzelő pontján érezhette a férfi egész testének
súlyát, s rémülten nézte árnyékolt arcát, melyen csak a jól ismert somolygás
látszott. Alex tekintete egyetlen szó nélkül lépdelt végig Emmeline arcán,
végül megállapodott a lány ajkán. Emmeline valami nyugtalan gyanakvást
érzett, ugyanakkor szinte megrészegült a bűn édes ízétől - hisz ennyire közel
még egyetlen férfi sem került hozzá. Alex olyan erőt birtokolt, amelytől elhitte,
hogy ő az egyetlen nő a férfi gondolataiban - ha csak egyetlen pillanatra is. Az
érzés teljesen lázba hozta. Minden lélegzetvétel erősebben préselte melleit a
férfi széles mellkasához, keze remegett Alex meztelen karján, mely még forró
volt az iménti heves és roppant viadaltól.
A közéjük rétegződő ruhák ellenére is érezte Alex combjait az övéi között.
Önkéntelenül megnyalta kiszáradt ajkát, majd megdöbbenve észlelte, hogy e
pici mozdulat hatására a férfi egész teste megfeszül. Innentől neki kell megálljt
parancsolnia, ráncba szedni kavargó érzéseit, és leverekednie Alexet magáról.
Ám csak ennyit bírt kinyögni:
- Jó lenne, ha felállna!
- Jó lenne, igaz? - mormolta a férfi vidáman nézve arcát.
- Úgy értem, álljon fel!
Alex egy cseppet feljebb emelkedett, s tekintete a lány arcáról nyakára,
majd melleire siklott.
- Úgy tűnik, kényelmesen fekszik, Lady Emmeline.
Emmeline a válaszhoz nagy levegőt vett, majd szinte felnyögött. A pozitúra
és a mély lélegzés még nagyobbnak mutatta nevetségesen nagy melleit -
melyeket éppen Alex bámult.
Vállon csapta a férfit:
- Kérem, Alex, ne bámuljon... ott...!
- Hol ott?
- Tudja, a...
- A melleit?
Emmeline kénytelen volt mélyet lélegezni:
- Nem illendő ilyen dolgokról beszélnie!
- De hát ez az igazság: a melleit nézem. •
Emmeline arca lángra lobbant, Alex azonban zavartalanul folytatta:
- És biztosíthatom, pompás látványban van részem. Engedelmével, leírnám
azt az érzést, amit e látvány ébreszt bennem.
Emmeline felháborodva takarta el kezével a kilátást Alex elől. Ám a férfi
felnyögött s ettől az ő teste is remegett, s a hang a bensőjében vissz-hangzott.
- Talán nem is kell leírnom, mit érzek - súgta és visszaereszkedve elnyúlt a
lányon - írja le maga!
Lassan tolta csípőjét a lányéhoz, s Emmeline megérezhette, hogy egy férfi
erős vágyakozása kemény és veszélyesen elsöprő. Halálra váltan nézett a
férfira. Szégyellte, amit érzett: testében tűz tombolt és áradat - nedvességet
és forróságot érzett egyszerre a combjai mélyén. Fogalma sem volt róla, mi
történik vele.
Alex egészen ráhajolt, ajkuk már szinte összeért. Semmit sem látott a
körülötte levő világból, csak Alex arcát - mintha a férfi testében öltött volna
alakot a világ - és Emmeline megrettent attól, mennyire jó érzés is ez!
- Nem érdemlek egy csókot mindazért, aminek kitett engem? - mormolta a
férfi.
- Egy csókot?! - csattant fel Emmeline, és nekifeszülve a férfi mellkasának,
lelökte magáról... illetve Alex túl könnyen megadta magát, s oldalra gurult.
Emmeline feltápászkodott és messzebbre mászva felállt. Megigazgatta a
szoknyáját, kisepregette a levelet a hajából.
- Nincs csók? - kérdezte Alex tettetett szomorúsággal.
Emmeline-nak már-már sikerült legigézőbb pillantásával válaszolnia, mikor a
férfi a hátára feküdt. Karját feje alá téve elhelyezkedett a nárciszok közt,
mintha csak vetett ágyon heverésztek volna az imént. Jóságos ég! Valami sötét
és vad erő húzza vissza a nárciszok mélyére, a férfi mellé! Mégis, mit művel
vele Alex - pontosabban ő mit meg nem enged magának?
- Miért pirult el ilyen hirtelen? - kíváncsiskodott Alex.
- Az iménti puhatolózása nem volna elég ok?
Alex teljesen ellazultan feküdt Emmeline lába előtt, s nem látszott arcán
semmi az előbbiekből. A lány megfordult és elsétált - ám Alex hirtelen
felugrott, s mellé lépett.
- Emmeline, úgy gondolom, magyarázatot érdemlek. Miért követett engem?
- Nem egyértelmű? - vágott vissza a lány.
- Jegyzi minden cselekedetemet, hogy beszámolhasson róluk a húgának?
- Nem mindet - bökte ki némi habozás után és elfordult.
- Ezt hogy érti? - kérdezte Alex és karját megragadva megállásra
kényszerítette.
Hogyan is magyarázhatná ezt meg Alexnek: nem mondhatja el a teljes
igazságot Blythe-nak, éppenséggel saját - s nem a férfi - szokatlan viselkedése
miatt? Akármit is feltételezett Alexről, egyáltalán nem igazolódott be semmi.
Ha még el is mondaná Blythe-nak, hogy az ő védelmében követte a férfit,
vajon ez volna-e az igazság? Nem inkább az, hogy hajtotta saját kíváncsisága,
az, hogy valójában nagyon is élvezi a férfi arcpirító viselkedését?
Az utóbbi időben megváltozott: tudatára ébredt benne a Nő, aki felismerte,
milyen nagyon-nagyon hiányzott mindez az egész eddigi életéből. És fájt neki
ez a felismerés.
- Mennem kell, Sir Alexander - szólt kimérten, közben kétségbeesetten
próbálta elnyomni ostobán fájó érzéseit.
- Csak Alex - suttogta a férfi, és tenyerébe fogta Emmeline állat.
Ez egyszer nem mosolygott, hanem mélyen és kutatóan nézett a szemébe;
és elképesztően vonzó volt. Végül Emmeline-on felülkerekedett a józanész, s
lerázva magáról a férfi kezét, szaladni kezdett.
Alex magára maradva, a kert mélyéből nézte a távolodó lányt - s
kényszerítve magát, a fogadásra gondolt, Blythe-ra, bármire, csak elűzze
érzékei elől a végzetes képet, ahogy az izgatott Emmeline kilazult hajfürtjei
igézően omlanak le a vállán és cirógatják arcát. Ó miért is nem érintette meg,
míg a földön feküdtek? Mert akkor nem a hajára gondolt, hanem elsöprő
vággyal tört rá a késztetés, hogy felcsúsztassa a lány szoknyáját és magát a
combjai közé fúrja. Arra vágyott, hogy végigcsókolhassa a bőrét, magába
szívja az illatát; amíg kifakadnak azok a lángrózsák az arcán - csakis neki!
De újra eszébe jutott az átkozott fogadás, és lemondóan felsóhajtott. Hacsak
Edmund bele nem egyezik egy pici módosításba, hisz kétségtelen, hogy egy
vénkisasszony legalább akkora kihívás, mint egy szűzlány, akit az előbbi őriz.
Hirtelen bevillant Emmeline tekintete. Hogy elkomorult, amikor megkérdezte
tőle, beszámol-e Blythe-nak. Ennyire hitvány alaknak tartja őt? Ezen rágódva
sétált vissza a folyosókon, ki a párbajtérre, ahol még ott találta Edmundot.
Lovagló ülésben ült egy padon, vizeskulaccsal a kezében. Alex kivette a
kulacsot, lenyelte az utolsó kortyokat, majd kardját felemelve a tér közepére
sétált. Edmund rábámult.
- Mi nem végeztünk még itt, ugye? - kérdezte előrenyújtva kardját.
Edmund lassan, kardját lóbázva, sétált Alexhez.
- Mi történt Lady Emmeline-nal?
- Semmi - szólt Alex felvéve a kezdőállást. - Kezdjük!
Edmund azonban körözni kezdett, és tovább faggatózott:
 - Elmondta, miért követett?
- Tudtam mindvégig - Alex kitámadott.
Edmund hárított, majd hátralépett, mert Alex újratámadott.
- Mióta fontos számodra ennyire a gyakorlás? - tudakolta Edmund, de Alex
válaszul csak újra szúrt.

Emmeline apja úgy döntött, hazatérését valamilyen különleges eseménnyel

ünnepli meg. Maszkjátékot szeretett volna: színdarabot színészekkel a
vendégei számára. Emmeline-nak mindez jókor jött, mert a szervezéssel
leköthette minduntalan Alexen kalandozó gondolatait.
Legalábbis ezt remélte, de nem sikerült, és minden szabad pillanatában újra
élte képzeletben a meghitt perceket a kertben a férfival. Az egész hihetetlen
álomnak tűnt, amelyről sokáig úgy hitte korábban, hogy sohasem válhat
valóra. Ám ez valóság kellett hogy legyen, mert minden porcikájában ott
zsongott még Alex testének nyomata, s nem hagyta nyugton többé az a sötét
emésztő érzés sem. Fogalma sem volt arról, hogy tud majd újra Alex szemébe
nézni, pláne Blythe-éba - de akár önnön tükörképe elé állni is. Hiszen Alex meg
akarta őt csókolni! Újra és újra elképzelte, milyen lett volna - s titkos
bűntudattal vágyni kezdett arra, hogy a férfi bárcsak megtette volna...
Egyszerre volt izgalmas és rettenetes, szégyenletes és veszedelmes ez a
vonzalma húga kérőjéhez.
A játékot megelőző héten Alex kétszer látogatta meg Blythe-ot, ő
mindkétszer távol volt, de arról gondoskodott, hogy egy szolgáló a szobában
maradjon a fiatalokkal. Ha ő maradna velük hármasban, csak a kerti
kalandjukra tudna gondolni, vagyis minduntalan sarkig pirulna, s folyton
kerülnie kellene Alex tekintetét. Egy idő után Blythe-nak minden bizonnyal
feltűnne a dolog, és kérdezősködni kezdene - ő pedig nem tudna mit
válaszolni. Minél előbb kizárja Alex Thorntont az életükből, annál jobb!
Személyesen nézte át a vendéglistát, hogy rajta legyen London összes
partiképes fiatalembere. Van ugyanis még sok más férfi, aki húga kérőjeként
szóba jöhet!
Bár egész héten esett, a bemutató estéjén az ég tiszta volt és csillagfényes.
A kertek ezüstkönnyeket csillogtak, s a levelek közt már érezhetően ott
lebegett a nyári forróság ígérete. A zuhogó esőt látva mindennap, Emmeline
közeljárt ahhoz, hogy visszavonja a Blythe-nak tett óvatlan engedményét,
miszerint húga a kerti pavilonban rendezheti be a díszleteket. Most örült a
gyönyörű szombati alkonyatból kibomló estének - ráadásul apja is őszintén
megdicsérte fáradozásaiért, mielőtt néhány idősebb úrral visszavonult volna
könyvtárszobájába.
A vendégek lelkes rajokban dongták körül Emmeline-t, hol a gyorsan fogyó
étkeket dicsérték, hol a díszletet és a díszeket. A színdarab is nagy sikert
aratott. A megfelelő helyeken nevetett, sírt a közönség. Bár szinte minden
lelkes elismerés őt vette körül, Emmeline egésze este egyedül érezte magát,
távol mindenkitől. Az egész heti készülődést siker koronázta, de csak
kimerültséget érzett. A fiatalemberek gyűrűjében most is Blythe állt, s
Emmeline-t ez igazi büszkeséggel és megelégedettséggel töltötte el. Nézte
húgát, és Alexre gondolt, pedig nem akarta, hogy eljöjjön -s mégis.
Aztán hirtelen meg is látta, amint egy fürt lámpás alatt álldogál. Alex is
Blythe-ot nézte, akit egymás után vittek táncba a férfiak. Inkább magányosnak
tűnt, mint szomorúnak - és szemmel láthatóan nem erőlködött, hogy Blythe-dal
táncolhasson. Talán már rá is jött, hogy nem való Blythe-hoz - de lehet, hogy
csak megunta, s más lány után néz.
Apjuk közeledett húgához, nyomában egy fiatalemberrel, majd bátorító
fejbólintás kíséretében bemutatta egymásnak a szégyenlősen mosolygó
fiatalokat. E megható életkép hirtelen elhomályosult Emmeline előtt, sírni
kezdett. Fáradt volt és a jelenet láttán kicsit szomorú is - de az egész heti
kemény készülődés megéri, ha húgát mindennap boldognak láthatja.
Összehúzta vállán a köpenyét, és sétálni indult az egyik fáklyafényes kis
ösvényen. Hűvös szél fújt a folyó felől, üdítő táncba kapva az összecsukódott
virágok édes illatával. Emmeline lassan megnyugodott, s ellazult. Letért az
ösvényről egy másikra, s egészen mélyen bóklászott már, ahova a pavilonból
nem értek el a zajok. Egyetlen hang ölelte, a fodrozódó, csónakokat ringató víz
hangja. Beleszipogott a csendbe, majd gyorsan elmaszatolta a buta könnyeket.
- Blythe!
Megtorpant Alex hangjára. A férfi az ösvényen túlról szólította újra:
- Blythe, tudod, hogy a nővéred nem szereti, ha egyedül elkószálsz!
Emmeline kétségbeesetten nézett körül, de előtte a Temze hullámzott,
mögötte Alex közeledett. Az utóbbinak háttal azon fohászkodott magában,
hogy jusson eszébe megfelelő magyarázat. Már csak néhány lépésről hallotta a
férfi zihálását, s megfeszült, amint Alex megfogta a könyökét.
- Blythe gyere, visszakísérlek!
Alex maga felé fordította a lányt, majd megtorpant. Emmeline karját
markolva rámeredt; már megint egy kertben - ám ezúttal varázsos holdfénnyel
övezve. Emmeline a hangja után kutatott kétségbeesetten.
- Alex? - szólalt meg végre tettetett közönnyel.
Alex valami megfejthetetlen kifejezéssel arcán, némán nézte a lányt.
Emmeline szíve furcsa ritmusokat dobolt, torka kiszáradt - és a férfi még
mindig fogva tartotta.
- Szóval, most magán volt a sor, hogy kilopózzék utánam egy kertbe? -
szólalt meg újra, de furcsa rekedt hangon.
Alex végre megmozdult s közelebb hajolva mondta:
- Örülök, hogy így tettem.
Emmeline forró lehelet simogatását érezte az arcán, s finoman a derekára
csúszó kezeket. Alig kapott levegőt, és nem tudta, hová tegye egy kissé
reszkető kezét - s azt sem tudta, mire gondolhat ebben a pillanatban a férfi.
Alex pedig ölelésébe zárta, csak egy utolsó mély levegőre volt ideje, mielőtt
a férfi ajkával megérintette az ajkát.
 12. fejezet
Emmeline megdermedt a rá zúduló érzelem és döbbenet súlyától. Alex
Thornton csókolta őt - gyengéden, olyan édes ígéretekkel telt ajakkal, hogy
Emmeline felsóhajtott. A férfi finoman magához szorította. Ruháján keresztül
újra érezte a combjai közé simuló keménységet - kétségtelen bizonyítékát
annak, hogy Alex kívánja őt - s ez minden ellenállást ledöntött benne.
- Emmeline - súgta ajkára Alex rekedten. A szó után siklott a férfi nyelve,
ahogy végigsimított vele ajkán, Emmeline-nak kihagyott a lélegzete. Eddig
egyetlen férfi csókolta meg őt, de az a csók hasonlítható sem volt ehhez. Az
szemérmes és szűzies csók volt, s nem érezte azt, hogy csókolnia kell
mindhalálig.
Kezét Alex mellkasán nyugtatta, kitapinthatta testének erejét, izgatott
feszülését - ahogyan őrá hajolt.
- Engedd, hogy megízleljelek! - súgta Alex bele a lány bőrén vibráló csókba.
- Már javában ízlelgetsz - súgta vissza sóhajtva, s érezte, hogy Alex
elmosolyodik, érezte a férfi minden porcikáját. Alex újra Emmeline-ra hajolt
követelőzőén, míg engedelmesen szétnyílt a lány ajka, s engedte a férfit,
tegyen, amit akar. Alex birtokba vette a száját, elfoglalta immár életét, álmait -
határozott, gyors döntésekkel, mozdulatokkal. Alex nyelve nyelvét követelte, s
Emmeline borzongva engedte, hogy a férfi ajka beszippantsa ajkát, nyelvét,
csípője még erősebben magához fonja az ő csípőjét. S ahogy Alex a tenyerére
ültette, Emmeline szégyenkezve azt kívánta, bárcsak ne volna közöttük a
rétegnyi ruha. Sóhajtva adta át magát a száját, arcát, nyakát érő csókok vad
tüzének, fejét hátrahajtotta átengedve testét az erős ölelésnek, hagyta, hadd
söpörjön végig rajta a tűz, ahol akar - ő meg ujjait a férfi dús hajába fúrta.
Alex egyre csak a nevét suttogta a nyakába, dekoltázsába, le a melleire.
Emmeline még többet akart: eltűnni Alexszal a kert mélyén, a sötétben, hogy...
Ekkor nevetést hallott. Olyan gyorsan rebbentek szét, hogy Emmeline-nak
egy fa törzsébe kellett kapaszkodnia. Alex a ruháját igazgatva a válla fölött
hátranézett.
- Nem látok senkit erre jönni.
- De hallom őket - súgta Emmeline, és szájára téve tenyerét, fülelt. Közben
lázasan gondolkodott valami történeten, mit keres ő itt a sötétben egy hírhedt
szoknyavadásszal. Zavartan nézte a fodrozódó folyót, a sötét fákat - bármit,
csak Alexre ne kelljen néznie.
Mit is tett, az istenért? És az ég tudja, mi mindent tett volna még, ha nem
zavarják meg őket!
A hangok tovaúsztak, s kettejükre borult a csend. Megalázottság érzése
perzselte - mint még soha. Nem mehet ez tovább, Alexnek ki kell lépnie az
életükből végleg - és az ő gondolataiból is.
- Alex - kezdte, de egy pillanatra összerezzent saját hangján. - Mondanom
kell valami fontosat, és azt akarom, hogy jól figyeljen rám!
A hold megcsillant Alex vidám arcán, s kutatón figyelő szemén:
- Emmeline, ami történt az...
- Ne! Ne beszéljünk róla. Csak figyeljen rám! Nem akarom megbántam, de
meg kell értenie, hogy nem Blythe-hoz való.
 Alex szemöldöke felszaladt, de Emmeline kétségbeesetten küzdött a
szavakért, hogy kimondja őket, máskülönben elhallgat, csak azért, hogy
láthassa a férfit néha - még ha távolról is.
- Engedje, hogy befejezzem! Blythe férjhez akar menni, s gyerekeket
szeretne. Megbízható, józan férfira van szüksége, aki ezt megadja neki.
Alex változatlanul mosolygott, s Emmeline utálta, mert dühítette a gondolat,
hogy Alex őrajta nevet.
- Drága Emmeline, én nem tervezem, hogy megnősülök.
- Akkor ezt tisztáztuk - vágta rá Emmeline.
- Ám ez korántsem jelenti azt, hogy ne szórakozhatnék egy cseppet, s
szórakoztathatnék másokat viszonzásképpen!
Emmeline elpirult, ezért hálás volt a jótékony sötétségért.
- Meg kell értenie, ezt nem akarhatom a húgomnak!
- És önmagának? - kérdezte Alex lágyan, ám amikor a lányért nyúlt, az
kitért előle.
- Vissza kell mennem. Keresni fognak.
- Blythe biztosan. Ami az apját illeti...
- Ne! - vágott közbe Emmeline fenyegetőn. - Ne beszéljen olyasmiről, amit
nem ért! - azzal sarkon fordult, és szorosabbra húzva köpenyét, sietős
léptekkel visszaindult.
Alex ráérősen sétált vissza az ösvényen. Halkan fütyörészve ért a lámpák
fénye alá, ahol még távol maradhatott a vendégek vidám zsongásától.
Kelletlenül próbálta kielemezni, mit is érez. Még sohasem vesztette el ennyire
a fejét, különösen nem valaki más otthonában. Ám abban a néhány
pillanatban, amikor Emmeline-t magához ölelte, semmi más nem számított - az
sem, hogy megláthatják. Emmeline-t csókolni sokkal pezsdítőbb volt, mint
képzelte, pedig sok mindent el tudott képzelni.
A lányban éhség tombolt - vágy és szenvedély -, melyet letagadott; talán
mert fogalma sem volt a létezéséről. Most mindketten tudják, és már a puszta
gondolatra is erős vágy markolt bele. Nagy nehezen sikerült csak lehűtenie
magát, elmélázva a gabonatermelés módozatain.
Végül letért a félhomályos ösvényről, és visszament a mulatságba, ahol
éppen Blythe mondott köszönetet apjának az estéért - ám, mivel az igazi
köszönet és elismerés nővérét illette, kihúzta a vonakodó Emmeline-t a
vendégek elé. Ő megölelte húgát, szokásos pirulása különösen megszépítette.
Meghajolva köszönte meg a tapsot, de Alex látta, hogy kényelmetlenül érzi
magát, s csakis húgáért mosolyog ott a figyelem középpontjában. Jól ismerte
már, hogy tudja, mire gondol éppen mosolya mögött: Most csókoltam meg az
udvar lódat, Blythe! Alex semmi bűntudatot nem érzett.
Blythe-ot Lord Seabrook vezette táncba, Emmeline pedig tovább őrködött,
hogy a masque simán folyjon tovább. Blythe könnyen talál magának jobbat,
mint ő, akihez férjhez mehet majd -de ami Emmeline-t illeti...
Elszorult szívvel figyelte, ahogy a lány az inasokkal beszél; ahogy mindig is,
a háttérben biztosítja, hogy minden zavartalan legyen mindenki más körül.
Még ő is - amikor a héten meg akarta látogatni Emmeline-t - úgy tett, mintha
Blythe-hoz jött volna. Abban is biztos volt, hogy ma este sem kéri föl senki a
lányt, s már indult, hogy mégse így legyen; aztán megtorpant, mert eszébe
jutott, hogy biztosan elutasítaná a felkérést. Visszalépett hát a rejtekadó
sötétbe, s onnan figyelt.
Újabb óra telt el, s Emmeline érezte, most már túléli az estét.
Lecsendesítette bensejét, s gondolatait az est további feladataihoz terelte.
Alex csókja nem volt más, csak egy újabb emlék, amit legjobb elfelejteni.
Azért, hogy a férfi nem közeledett azóta hozzá, hálás volt, ugyanakkor
lehangolt is. Muszáj volt elfoglalnia magát.
Az elfoglaltság meg is érkezett Maxwell Willoughby személyében.
Willoughby egy earl unokaöccse volt, ő maga pedig bárói címmel
büszkélkedhetett. A frissítőknél találkoztak össze. Emmeline vonzónak és
figyelmesnek, beszédében érettnek és megfontoltnak találta az ifjú bárót.
Jellegzetesen angol, kisfiús arcú szőkesége egyszerre volt üdítő és nyugalmat
sugárzó. Nem volt sem túl magas, sem túl izmos - s egyáltalán semmilyen
szempontból nem volt fenyegető.
Tökéletes volna Blythe számára - gondolta Emmeline. - Úgyis megunja Lord
Seabrook társaságát, miután rájön, hogy a férfit igazán csak a lovai érdeklik.
Emmeline elvette Willoughbytól a felkínált puncsot, majd beszédbe
elegyedett vele.
- Lord Willoughby, ön itt él Londonban?
- Néha ugyan eltöltők itt pár napot, de javarészt a birtokomon tartózkodom,
Sussexben.
Az nincs is annyira messze, gondolta Emmeline, és tovább kérdezősködött.
- És mi köti le ideje java részét a birtokon?
A lord elcsodálkozott egy cseppet, majd kedvesen elnevette magát.
- Ne kívánja, hogy belekezdjek az én nagy szenvedélyem elmesélésébe,
Lady Emmeline, csak untatnám! - szabódott jóindulattal.
- Dehogy untatna, kedves lord!
- Rendben van. Szőlőtermesztéssel és borászattal foglalkozom. Úgy
gondolom, szégyen, hogy Anglia külföldről hozza be a bort, amikor ilyen kiváló
a termőtalaj itt a szigeten! Csak ki kell tapasztalni, mit és hogyan lehet rajta
termeszteni.
- Ezek szerint ön tanulmányokat is végez e téren?
- Így van. Minden évben Franciaországba utazom, hogy felkeressem a
legjobb szőlősgazdákat.
Nagyszerű! - szövögetett magában tovább Emmeline - Blythe mindig arról
beszél, hogy világot akar látni! Egyre jobban elbűvölte az az elragadtatott
lelkesedés, amellyel a lord erről a tevékenységről beszélt, tetszett neki
kifinomult intelligenciája és széleskörű olvasottsága.
Blyhte lépett hozzájuk, s Emmeline igyekezett palástolni izgatottságát.
- Blythe kicsim, bemutatom neked Lord Willoughbyt. Lord, ő a húgom, Lady
Blythe.
Willoughby tekintete megélénkült, ahogy Blythe-ot megpillantotta, és
meghajolt. Emmeline pedig csillogó mosollyal nézett hol egyikükre, hol
másikukra; de - bár egész testtartása érdeklődést és figyelmet sugárzott - Lord
Willoughby teljesen megnémult.
- Nagyon örülök, hogy megismerhettem, kedves lord - szakította meg
Blythe a hosszú, néma csendet és Emmeline karjára tette a kezét.
Emmeline várakozásteljes arccal nézett Willoughbyra. A lord zavartan
megnyalta ajkát; s Emmeline már-már gyengéden bokán rúgta, mikor
Willoughby tenyerét nadrágjába törölve, megfogta Blythe kezét és ráhajolt.
- Lady Bbb-Blythe - mormolta a lány kézfejére -, öööörvendek.
Emmeline tátott szájjal bámult a lordra: honnan került ide ez a dadogó
bizonytalan fiatalember, hova tűnt az a kellemes, magabiztos férfi, akivel az
imént beszélt?
Próbálta témaként felhozni a férfi birtokát, ám a lordnak - úgy tűnt - nincs
mit mondania, s csak tovább bámulta Blythe-ot. A lányt végül Lord Seabrook
mentette meg azzal, hogy táncba kérte őt. Blythe együttérzőn Emmeline-ra
mosolygott, majd elsuhant.
Emmeline egyszerűen nem talált szavakat, egy hosszú pillanatig még a
táncoló Blythe-ot nézte, majd visszafordult Lord Willoughbyhoz, aki nyakig
vörösen álldogált.
- Ezt jól elügyetlenkedtem, nem igaz? - motyogta látható visszatetszéssel
az arcán. Aztán csak a fejét rázta.
- Egyszerűen nem értem, mi történt az imént.
- Bocsásson meg, Lady Emmeline. Mindig ez történik velem, amint
megpróbálok jó benyomást kelteni egy gyönyörű nőben. Képtelen leszek
bármit kigondolni, s a nyelvem megnémul.
- Az nem okozott gondot, hogy velem beszélgessen.
- Ön más, hölgyem. Önnel könnyű beszélgetni, mert érdeklődni látszik az
iránt, amit mondok. Egy olyan nő, mint a kedves húga miért érdeklődne egy
olyan férfi iránt, mint én, amikor Lord Seabrook figyelme és a táncban
magabiztos karja lehet az övé.
Emmeline csalódott volt, de tudta, nem fogja ilyen könnyen elengedni
Willoughbyt mert Blythe-nak is látnia kell, mennyire kedves ember. Valamit
tenni kell hát az ügyben.
Alex, a tánc végén visszavezette Lady Morley-t a padokhoz - majd újra
Emmeline-t kereste a szemével. A lány egy férfival beszélgetett. Összeráncolt
szemöldökkel - végig a fák árnyékában maradva - feléjük sétált. Közelebb érve
felismerte Maxwell Willoughbyt, a cseppet félénk, de jóra-való fickót. Élénken
beszélgettek, majd Emmeline felnevetett és szeretetteljesen nézve a lordot, a
fejét ingatta. Lám, végül mégiscsak ráakadt a következő poétájára! Alex
összefonta a karját mellkasán. Sötét gondolatok gomolyogtak a fejében, a
hullámokban rátörő féltékenység teljesen felkészületlenül érte.
Azokban a nőkben - akik általában körülvették - nyomokban is alig volt
fellelhető valami Emmeline műveltségéből és energikus küzdeni akarásából -
ám a lány mintha tudomást se venne ezekről a tulajdonságairól. Egy
határozatlan férfival próbálja helyettesíteni azt a másikat -mintha nem
érdemelne jobbat.
Alex érezte, hogy ő jobbat akar Emmeline-nak; azt akarta, hogy a lány lépjen
előre életében, s hagyja hátra a múlt hibáit. S tudta, éppen ő a megfelelő
ember arra, hogy utat mutasson ebben a neki.

Aznap késő éjszaka Emmeline Blythe szobájában húga haját fésülte, s

lefekvéshez készülődtek. Általában a szolgáló feladata volt ez, de úgy érezte,
közel kell lennie húgához. Részben bűntudata miatt, részben, hogy jóvátegye
Lord Willoughby ügyetlen bemutatkozását, s Blythe is lássa az ő szemével a
lordban a tökéletes férfit. Persze, jó volna Willoughby együttműködése is e
dologban. - Ideje, hogy nyugovóra térj - mormolta lágyan, látva húga le-
lecsukódó szemét a tükörben.
Blythe azonban megrázkódott és kiegyenesedett ültében.
- Nem, nem! A fejem még mindig zsong a sok élménytől. Legközelebb
szeretném jobban kivenni a részem az előkészületekből, hogy egy nap én is
ilyen jól meg tudjak szervezni egy estét, mint te!
 - Az nagyszerű volna! - mosolyodott el Emmeline, és néhány simítás után
megkérdezte - Szóval, kikkel táncoltál ma este?
Blythe felsóhajtott:
- Olyan sok férfival, hogy tényleg szerencsésnek érezhetem magam! Lord
Seabrook különösképp nagylelkűen igen sok időt szánt rám, s még Alex
barátja, Sir Edmund is bebizonyította, hogy olyan megtermett férfiként is
könnyed eleganciával táncol.
- Nem is láttalak Sir Edmunddal táncolni - mondta óvatosan Emmeline, s
próbálta nem felvenni szigorú arckifejezését.
- Egész későn érkezett.
- Értem. És milyennek találtad Lord Willoughbyt?
- Kit? - kérdezte Blythe leragadó pillákkal.
- Lord Willoughby, az a fiatalember, akit a frissítőknél mutattam be neked.
- Ja ő. Kedves embernek látszott... azt hiszem. De nem kért fel táncolni.
Ezt Emmeline is tudta, s szinte felsóhajtott, ahogy eszébe jutott a suta
helyzet.
- Alex viszont táncolt velem.
A fésű megrándult, és Blythe felszisszent.
- Ó kicsim, ne haragudj - szólt Emmeline lágyan, de közben dühössé tette
saját reszkető keze, s nyoma veszett önfegyelme; ugyanis pusztán a név
hallatára, képzelete egy sötét kert mélyére röpítette Alex Thornton karjai és
csókjai közé.
- Mit tett Alex?
- Táncolt velem - ismételte meg Blyhte gyanakvóan méregetve nővérét.
- Meglep, hogy tudott időt szakítani a mi kis mulatságunkra. Elég elfoglalt
mostanában.
- Igazáááán? - ásította Blythe. - Honnan tudod?
- Láttam őt erre-arra - hebegte Emmeline azon töprengve, mi a csudának
kezdett bele ebbe a témába.
- Merre?
Emmeline lassabb és finomabb mozdulatokra váltott, hangját egészen
duruzsolóra halkította, hogy Blythe-ot álomba ringassa.
- Láttam őt egy alkalommal a színházban, ahova az udvarhölgyekkel
mentem.
- Aznap, amikor annyira fájt a fejem?
- Igen, akkor. Egy csinos ifjú hölgy társaságában volt - bökte ki némi
habozás után.
Blythe bólintott:
- Mesélt róla. A hölgy férje nem kedveli a színházat, így Alex kíséri őt el a
színdarabokra.
Emmeline nem volt róla meggyőződve, hogy pusztán kísérgetésről van itt
szó, s magában be kellett ismernie, hogy féltékeny - egy nőre, akit nem is
ismer. Egyre lágyabban fésülte húga haját, s a lány szeme egyszer csak
lecsukódott.
- Most már tényleg ideje lefeküdnöd, kicsim -súgta neki. - Hosszú nap áll
mögötted.
Válaszul húga - már csukott szemmel - arcon csókolta és álmosan a takaró
alá mászott.
Emmeline is nyugovóra tért saját ágyában, de az álom váratott magára.
Dübörgő gondolatok kavarogtak helyette a fejében: Alexről, s a férfival
kapcsolatban mindarról, amelyben neki sohasem lesz része.
 13. fejezet
Az árnyék visszatért, s Alex képtelen volt elűzni az érzést, hogy valaki
követi, s a fojtogató tehetetlenségtől nem tudott szabadulni, amit amiatt
érzett, hogy nem tudja elkapni a gazfickót.
Ha tartozik valakinek, állna elé az illető és követelné a pénzt! - dühöngött
magában. A hitelezők legalább nyíltan vadásztak rá. Átkozottul nehéz
hozzászoknia, hogy nem rendelkezik többé bátyja pénzével - s ki tudja, talán
egy részeg pillanatában mégis olyasmire fogadott, amire nem kellett volna.
Ettől a bújócskától kitisztult a feje, s azon kezdett gondolkodni, mi a csudát
kezdjen az életével? Annyit kellene csak tennie, hogy visszamegy cumberlandi
birtokaira, s amit vicomte-ként végzett, alkalmazhatná saját földjén is, ahol ő
az úr, s ráfigyelnek a tiszttartók. Ha megpróbálná, az ő tiszteletüket is kivívná
és bizalmukat is elnyerné. Ám amikor elvesztette a vicomte-i címet, újra Alex
Thorntonná vált, a részeges bajkeverővé - s már semmi sem számít többé.
Nem térhet vissza birtokára addig, míg ki nem űzi magából ezt a nyughatatlan
vágyat, hogy bebizonyítsa... ugyan micsodát? Hogy ő még mindig Alex? Hogy
másfél év Spencerként nem változtatta meg gyökeresen? Bárhogyan is van,
folytatni fogja ezt az életet, úgy, ahogy akarja; és semmi esetre sem hagyja,
hogy például ezek a lopózkodó, ostoba paprikajancsik akadályozzák bármiben
is! Csak próbálkozzanak, ha úgy tetszik!
Rendületlenül próbálkoztak. Alex késő éjszakába nyúló kártyázásról lovagolt
haza egyik barátjától. Az utca sáros volt és sötét - csak a fogyó hold és a
fűszeresbolt ajtaja fölé akasztott egyetlen lámpácska adott némi fényt.
Egészen közelről hallotta a lószerszámok csörrenését. Megrántotta a gyeplőt
és megállította a lovát. A csörgés megszakadt. Lassan kúszott fel benne a
félelem, ahogy hátranézett a válla felett. Vele volt a kardja, de a másikaknál
puska is lehet.
Mikor elindult, azt az utat választotta, mely a Prescott-birtok fala mentén
húzódik. Úgy tervezte, hogy a magas kőfal alatt Emmeline-ra és a csókokra
gondol, és a következő lépésére saját tervében. Ahogy az árnyékba rejtőzött
fal alá ért, az egyik sarkon túl hirtelen felkapaszkodott a kavicsos peremen, s
hagyta, hogy lova kibandukoljon alóla. A fal túlsó oldalán puhán földet ért és -
mint egy kerti törpe - guggolva szoborrá meredt. Az utcáról nem hangzott
kiáltás, csak az óvatos poroszkálás neszezése. Felegyenesedve a falnak dőlt és
kiengedett egy mély sóhajt.
A gondozott konyhakert ágyasain túl ott derengett a Kent-kúria szilárd
fejedelmi méltósággal. Erőd jellegét az oldalsó kiszögellésekben megbújó,
ízléses, apró tornyocskák és a magas üvegablakok kastéllyá finomították.
Valahol e kastélyban alszik Emmeline... El kell, hogy üsse az időt valamivel,
míg bizonyossá nem válik, hogy sikeresen vezette félre üldözőit. Remélte,
hogy még nem jött ki a gyakorlatból, hisz már hónapok óta nem surrant be
nőhöz egy házba sem.
Lassan közelítette meg a kastélyt, s ablakról ablakra járva, nyílást keresett.
Végül rátalált az egyetlenre, mely nem volt bereteszelve - belökte, óvatosan
bemászott és lehuppant a padlóra.
 Emmeline képtelen volt aludni, folyton azon töprengett, miként hozhatná
Blyhte-ot és Maxwellt egymáshoz közelebb. Egyik ötletét a másik után vetette
el - egyik sem látszott kivitelezhetőnek. Persze ott volt Alex is, aki a mulatság
óta nem látogatta meg húgát, nem is írt neki; és Emmeline nem tudta, vajon
ez bántja-e Blythe-ot. Felkelt és kinézett a sötét folyosóra, vajon fent van-e a
testvére, de nem látott fényt kiszűrődni.
Ekkor zajt hallott lentről. Puhán visszhangzóit végig a házon, majd elhalt.
Emmeline halkan benyitott Blythe-hoz, de az mélyen aludt. Visszament hát a
szobájába a köntöséért, dideregve húzta össze magán, majd a mécsessel a
kezében újra a folyosóra lépett. A gyertya halványsárga fénybe vonta alakját,
viszont minden mást csak alig világított meg. A főlépcsőn tipegett lefelé, s pár
lépés után érzéketlenné zsibbadt meztelen talpa a hideg márványon. Derengő
fény imbolygott ki a szalonból. Talán a szolgák dobtak még néhány hasábot a
tűzre lefekvés előtt - gondolta az ajtó felé óvakodva -, bár az is igaz, hogy csak
a konyhában szokták égve hagyni a tüzet.
Egy kandalló előtt guggoló férfi alakját rajzolták a padlóra a lángok, de
ahogy Emmeline a szalonba lépett, növekvő nyugtalansággal vette észre, hogy
a kuporgó alak nem a személyzetből való. Az árnyék felegyenesedett, s az
idegen hirtelen mozdulatára Emmeline sikoltva elejtette a gyertyatartót.
- Emmeline!
Alex szinte futni kezdett az ajtó felé, Emmeline pedig megkönnyebbült
sóhajjal az ajtókeretbe kapaszkodott. Kissé meghökkenve nézett aztán a
férfira, amint az felemelte a kialudt mécsest, és cipője orrával végigsimított a
padlón.
- Nem hiszem, hogy meglátszana a helye - mondta, miközben Emmeline-ra
emelte tekintetét.
Szélesen vigyorgott - ezért a lány legszívesebben pofon csapta volna -, ám
ahogy tekintete lejjebb csúszott köntösén, a vigyor óvatosan felszáradt. A férfi
arckifejezése láttán Emmeline összerezzent és gyorsan szorosabbra húzta a
köntöst a derekánál. Úgy látta, mintha Alex nagyot nyelt volna, amikor
visszafordult a tűz felé.
- Mit keres itt? - kérdezte tőle a nyomában lépkedve.
- Múlatom az időt.
- Ugye nem gondolja, hogy elhiszem, hogy Blyhte...
- Nem! Persze, hogy nem - vágott közbe Alex, s csendre intve feltartotta
mindkét kezét. - Nem szándékoztam betérni ide, de ez látszott a legjobb
megoldásnak.
- Mire? - kérdezte Emmeline öklét csípőjére szorítva. Számonkérő arccal
nézett a férfira, mintha kettesben lenni vele az éjszaka közepén nem idézne
elő benne fura és arcpirító változásokat.
- Arra az esetre, ha két marcona akasztófavirág belém kötne az utcán.
Követtek és valahova csak mennem kellett, nem igaz? - Közben egy kis
asztalkánál tett-vett, és Emmeline nem akart hinni a szemének, mikor a férfi
bort töltött magának.
- Az nem az apámé? - kérdezte tőle elhaló hangon.
Alex ráemelte a poharát, belekortyolt a borba, majd nyilvánvaló
elégedettséggel sóhajtott:
- Gondolom, nem bánja. Tölthetek önnek is?
- Nem. Csak mondja meg, miért követték?
- Útonállók lehettek - felelte Alex vállat vonva.
 - Mint akkor este, mikor a fogadóba mentem?
Alex bólintott. Úgy tűnt teljességgel otthon érzi magát a kedélyesen pattogó
tűz mellett - valaki más otthonában. Emmeline igyekezett kordában tartani
saját gondolatait.
- Gondolja, hogy a két esetnek köze van egymáshoz?
- Okos lány - nézett rá Alex élesen.
- Mit akarhatnak?
- A pénzemet már ellopták, mégis visszajárnak, hogy továbbra is
lehetetlenné tegyék számomra a szórakozást.
- De azért... van még pénze? Úgy értem, a családjának? - kérdezte zavartan
Emmeline és a férfi arcát nézte, amin semmi sem látszott, csak a tűz
narancsos fénye.
- Nem fogok a bátyámtól kölcsönkérni - szólalt meg halkan, majd
megfordulva Emmeline-ra mosolygott. - A birtokaimra vezető út pedig
unalmasán hosszú, hacsak nem tart velem.
Emmeline tudta, hogy Alex tréfál, mégis dühítette, hogy ilyen könnyen
zavarba tudja hozni.
- Meddig akar itt bujkálni? Mi van, ha valaki meglátja?
Alex újratöltötte a poharat, majd Emmeline-ra függesztve tekintetét
kényelmesen elhelyezkedett egy nagyobb székben. Kinyújtóztatta lábait,
hatalmas teste egészen elernyedt a tűz mellett és szélesedő mosollyal figyelte
a lányt.
Emmeline képtelen volt másfelé nézni. Biztos volt benne, hogy nem a
kandalló szította fel a tüzet benne ennyire. Szégyenkeznivaló helyeken égették
az emlékek, felidézték benne Alex ajkának érintését; azt, hogy milyen arcátlan
erőszakossággal furakodott be nyelvével az ő ajkai közé -úgy érezte, menten
elájul. Vajon most is meg akarja majd csókolni? Jóságos ég! Vajon ő akarja-e,
hogy Alex megcsókolja? Sohasem gondolta volna, hogy ekkora veszélyt rejt, ha
közelebb kerül egy férfihoz. Behunyta a szemét, és a kandallópárkányra
támaszkodott.
Alex torka kiszáradt a tűz fölé hajló nő látványán.
Emmeline köntöse vékonyán borult rá és látni lehetett testének mézédes
hajlatait, domborulatait - nem beszélve a leheletanyagon keresztülbökő
mellbimbókról. Elöntötte a vágy, hogy lerántsa róla e pók szőtte leplet, s a
kandalló elé terített szőnyegre fektetve megmutassa neki, milyen hatással is
van egy férfira!
- Emmeline - szólalt meg rekedten.
Ahogy a lány Alex felé fordult, az igyekezett nem nézni a vállára s az azon
végigsimuló dús hajra.
- Ne kérje, hogy elmenjek - suttogta - de kérem, ne álljon ott úgy!
- Hogy úgy? - kérdezett vissza Emmeline egészen Alex felé fordulva, akiben
elakadtak a szavak. Nem lehet, hogy nem veszi észre mennyire kívánatos!
- Leheletnyi, amit visel, kedves, és én férfiból vagyok, amint tudja.
Emmeline lángvörösen húzta szorosabbra köntösét, s e mozdulattal -
akaratlanul - felpolcolta melleit.
- Ne legyen kegyetlen, Alex! - mondta Emmeline fojtott hangon. - Nem
gondoltam volna ezt önről!
- Kegyetlen? - ismételte Alex és előrehajolva Emmeline kezéért nyúlt. - Csak
az igazat mondtam. Ha az ön poétája mindezt látta volna önben, nem hagyta
volna, hogy csak úgy elküldje.
 Alex érezte, hogy Emmeline keze megrezzen, s már látta is a szemében
megcsillanó könnycseppeket.
- Nem én küldtem el! Én nem bántam, hogy tanító csupán. Apámnak
viszont számított, s megtiltotta, hogy férjhez menjek hozzá!
Alexben egy pillanat alatt minden értelmet nyert. Nem Emmeline utasította
el a kérőjét, mert nem tartotta magához méltónak; apja tagadta meg tulajdon
lányától a boldogságot! Nem tudott hirtelen mit kezdeni zavarával, hát
ösztöneire és jól bevált módszereire hagyatkozott, vagyis felállt és Emmeline-
hoz lépve tenyerébe fogta a lány arcát. Emmeline nem mozdult, csak nézte őt
sírós szemekkel.
- Mégis csak volt kérője - mormolta Alex a lány puha arcát, nyakát
cirógatva. - Megérintette így ő valaha is?
Emmeline e pillanatban költője nevére sem tudott visszaemlékezni, mi több,
képtelen volt bármilyen ésszerű dologra gondolni. Nyelt egyet, s erősen
igyekezett sértődöttnek mutatkozni, de csak egy elfúló mondatra futotta:
- Nem. Ő úriember volt.
Alex a lány tarkóját cirógatta, majd gyengéden magához húzta a fejét.
- De ha az a férfi igazán szerelmes lett volna önbe, minduntalan simogatni
akarta volna a bőrét, s nem tudott volna betelni haja illatával!
Először a melle, majd csípője érintette Alex testét, s - mert köntöse vékony
volt - érezte, új élettel telik meg bőre. A férfi mellkasához simulva, mellbimbói
gömböcskékké keményedtek, s öle riadtan összeszorult, ahogy Alex
vágyakozása megérintette. A férfi hátrasimította Emmeline haját, s nyakára
hajolva megcsókolta a füle mögött. Ez már túl sok volt.
Emmeline a könnyeivel küszködve suttogta: - Ha ő sohasem szeretett, úgy
nem lesz egyetlen drága emlék sem, amit magammal vihetnék a hosszú évek
magányába. Ne vegye el ezt tőlem!
Alex, mintha apró tengerszemből kortyolna, nyelvével cirógatta a lány
nyakát a vállánál, kulcscsontját, és erősebben húzta magához.
- Én adhatok olyan emlékeket.
Alex hangja végigmorajlott Emmeline bőrén, le mellei völgyébe - kezével
derekát simogatta, majd előrehúzva felfelé kezdte simogatni. Emmeline
elkapta Alex kezét, s - megtéve a legnehezebb dolgot az életében -
határozottan tartotta őket mellei előtt.
- Ön nem szerelmes belém. A húgomnak udvarol.
- Belé sem vagyok szerelmes.
Emmeline érezte a férfi fogva tartott kezeinek feszült nyugtalanságát,
ahogyan kitörni akarnak, s fék nélkül azt tenni, amire vágynak; s szégyellte
ugyan, de ő maga is ezt akarta. Érezni, milyen, amikor egy férfi őrá vágyik,
megismerni azt az észveszejtő szenvedélyt, amelybe épphogy
belekóstolhatott. De amit nem akart, csupán egyike lenni Alex szeretőinek!
Ellökte magától Alexet, aki hátratántorodott.
- Eredjen haza a kocsmájába, Alex! Bizonyára talál magának olyan nőket,
akik nem bánják, ha nem szerelmes beléjük.
Alex elkapta a karját:
- Szeretné, ha szerelmes volnék önbe?
- Nem! - tiltakozott Emmeline hirtelen beléhasító fájdalommal. - És
semmilyen bensőséges kapcsolatot nem akarok kettőnk között, melyben csak
kéj vágyát enyhítené!
- Em, nem hiheti, hogy...
 - Ne mondja meg nekem, hogy mit higgyek!
Látja amott azt az ablakot? Távozzon rajta!
- De Em... - kezdte Alex újra; arcán szétnyílt a szokásos vigyor, s Emmeline
legszívesebben öklével püfölte volna a férfi mellkasát, megrázta volna, hogy
végre meglássa, mit tett az imént!
- Menjen haza, Alex!
A férfi egy pillanatig Emmeline-ra meredt, aztán fejcsóválva magára terítette
köpenyét.
- Ne aggódjon miattam, édes! Biztos vagyok benne, hogy azok az erőszakos
gonosztevők messze járnak már.
- Egyáltalán nem aggódom!
Alex fellépett a párkányra, és Emmeline majdnem hogy meglökte. Ehelyett
hagyta, hogy a férfi lehuppanjon a szeme elől, majd becsapta az ablakot és
rárántotta a reteszt.
Szájára szorította reszkető kezét és sírt.
Siratta Clifford egyre halványodó emlékét, s a helyébe toluló kétséget,
miszerint mindvégig önmagát áltatta csak. Igazán Alex az egyetlen, aki
elhitette vele, hogy kívánatos, az egyetlen aki életre keltette? Ha így is van,
már veszve az egész! Mert bár Alex vágyik rá, nem csinál titkot abból, hogy
ugyanakkor más nőkre is vágyik.
Minderről meg kell feledkeznie amúgy is, mert Blythe-ra és egy újabb kérőre
kell összpontosítania. Lord Willoughby végtelenül kedves ember, s ha ő és
Blythe gyakrabban találkoznának, a férfi szorongása és nyelve is megoldódna.
Emmeline meghívta a lordot, kártyázzon vele és Blythe-dal, de az egész terv
megint füstbe ment. Willoughby ővele most is zavartalanul társalgott, ám
amint húga megjelent, úgy megkukult, hogy még a soron következő hívást
sem bírta kinyögni. S ami még rosszabb, Blythe később meghallotta, milyen
felhőtlenül cseveg a lord Emmeline-nal, s ezután már ő próbálta győzködni
nővérét arról, hogy Willoughby valójában Emmeline iránt érdeklődik.
Emmeline elhatározta, nem adja fel. Visszavonhatatlan fogadalmát
Stokesford herceg vacsoráján tette: Blythe-ot és Willoughbyt bizony
összeboronálja, hogy jobban megismerjék egymást!
Ám minden lehetőséget egyelőre későbbre halasztott Blythe hirtelen jött
lázas megfázása. Minden meghívást sajnálattal és magyarázattal le kellett
mondania. Álmában sem gondolta volna, hogy milyen reakciót váltanak ki a
levelei. A vacsoraestet követő délután Blythe négy barátja jött el látogatóba:
együttérzésüket, vigasztalást és bonbont hozva magukkal.
Emmeline egyik pillanatban a vendégeket szórakoztatta, a másikban Blythe-
ot dugta vissza ágyába. Éppen a süteményestálcát kínálta körbe, mikor a
komornyik bejelentette Lord Willoughbyt, mire egy ölnyi virág sétált be
Willoughby lábán.
- Hogy érzi magát Blythe? - érdeklődött a csokor azonnal.
Emmeline elmosolyodott.
- Jól, kedves lord. Kedves öntől, hogy érdeklődik, de ma nem fogadhat
vendégeket.
- Kérem, szólítson Maxwellnek. A kedves húga nélkül borzasztó egyhangú
minden, és gondoltam, eljövök, hogy felvidítsam önt, láthassam Blythe-ot, ha
messziről is. Még bort is hoztam neki a birtokomról. - Azzal oldalra fordult,
hogy Emmeline láthassa a karja alatt szorongatott palackot. Emmeline oldalra
lépett, hogy Maxwell a többiekhez csatlakozhasson, s így láthatta, amint a
komornyik egy újabb vendéget kísér be: Alex Thorntont.
Alex két szál rózsát hozott magával - illetve a szalonon végigsistergő
izgatottságot. A hölgyvendégek kuncogtak; a Maxwell hangján társalgó csokor
gyakorlatilag láthatatlanná vált; Emmeline arcára pedig szégyenpír szaladt,
testét áruló öröm, így emlékeztetni kellett magát, hogy a férfi Blythe-hoz jött.
Alex megállt a csokor mellett, amely szaporán pislogott fel rá.
- Jó napot, Lady Emmeline. Mikor hallottam, hogy kedves húga
gyengélkedik, úgy döntöttem, eljövök meglátogatni őt - kezdte Alex átnyújtva
a rózsákat. - Egy Blythe-nak, egy pedig az ő odaadó nővérének, aki magára
vette az ápolás áldozatos feladatait is.
Aztán Emmeline válla fölött Blythe barátaira mosolygott.
- És persze, ellátja a háziasszonyi teendőket is egyben, amint látom. Kész
szerencse, hogy eljöttem, így a segítségére lehetek!
- Segítségemre? - kérdezte Emmeline a fogai közt szűrve.
- Miért ne? Engedje meg, hogy szórakoztassam a hölgyeket, amíg ön
gondjaiba veszi Willoughby virágait! -Azzal kedvesen mosolyogva, a lányokhoz
sétált, és elfoglalta helyét a hölgykoszorú közepén. Emmeline Maxwell mellől
nézte amint Alex két lány között - mindkét karját a pad támlájára vetve - szinte
kiterül. A hölgyek meg minden bizonnyal titkon áldják a szerencséjüket, hogy
nincsenek itt az anyák, kik csak eltiltanák őket e hírhedt lovagtól.
Emmeline fintorgott egyet, majd Maxwellhez fordult, aki mostanra éppen
olyan kókadtan álldogált, mint az öleléséből kihajtott csokra.
- Maxwell, keressünk egy vázát az ön csokrának is!
- Köszönöm - mosolygott hálásan Maxwell is, a bokréta is. - Gondolom, a
többieknek is hasonló ötlete támadt, igaz?
- Biztosíthatom, rendkívüli figyelmesség mindkettőjüktől - mormogta
Emmeline, intve az ajtóban álló szolgálónak, hogy a virágot az ő gondjaira
bízza.
Egy ideig a távozó lány után nézett, s arra gondolt, bár ő is elmehetne - fel a
szobájába egy könyvvel, ahogy tervezte -, és olvasna, míg Blythe alszik. Talán
mégiscsak elfogadhatná Alex ajánlatát, és ráhagyhatná a vendégek
szórakoztatását. Bámulattal figyelte, Alex mennyire könnyedén bájolja el a
hölgyeket, még Maxwellt is bevonja, aki kissé sután üldögél a társaságban, s
alig szól egy-két szót. Bár volna a lordban csak fele Alex magabiztosságából,
biztos, hogy Blyhte is felfigyelne rá. Vajon meg lehet tanulni az ilyesmit? Az
elkövetkező félórában Emmeline elhessegetett egy látogatót az unatkozó
Blythe-tól; puncsot és almabort szolgált fel a hölgyeknek és Alex-nek; és
néhány csendes szóval bátorította Maxwellt - ez utóbbi társalgást Alex folyton
félbeszakította, kétségtelenül, hogy bevonja őket is imádóinak körébe.
- Lady Emmeline - szólította meg végül Alex. -kérem, jöjjön az ablakhoz,
hadd mutassak valamit, tudom, mennyire kedveli a szép lovakat. Hölgyeim,
addig kérdezzék ki Lord Willoughbyt a szőlőjéről, melyet ő maga termeszt!
Amikor Alex belékarolt, Emmeline bocsánatkérően nézett hátra Maxwellre,
aki elkerekedett szemekkel bámult a feléje forduló négy nőre. Az ablakhoz
érve Emmeline lerázta magáról Alex kezét, s fel sem nézve megjegyezte:
- Erre nem volt semmi szükség. Hol van az a ló, mutassa, s máris
visszamegyek a vendégekhez!
- Valójában, innen nem látni - felelte Alex évődve.
Emmeline ingerülten fújt egyet, és sarkon fordulva indult volna vissza - ám a
férfi elkapta a karját.
 - Lady Emmeline, annyira borzasztó volna, ha kettesben szeretnék lenni
magával néhány percig?
- Alex, ez nem a megfelelő időpont.
- Rám se néz, csak ilyen gyáván megfutamodik!
Túl jól ismeri a férfi, gondolta Emmeline és ki-hívóan felnézett Alex arcába, s
valóban minden-tudóan nézett rá vissza a fekete szempár. A napfényben a
férfi haja kávészínben csillant, s Emmeline érezte, hogy a könyökét fogva tartó
puha ujjak apró tüzeket gyújtanak bőrén.
- Aligha gyávaság a vendégeimmel törődni!
- Túlhajszolja magát, Emmeline.
- Erre ön is idejött, hadd legyen még több dolgom!
- Én? - Alex ügyesen adta az ártatlant, ám kezét továbbra sem vette le
Emmeline karjáról. - Hogyan volnék én teher, hisz mióta megérkeztem, önnek
segítek. Szórakoztatom azokat a buta fruskákat mindenféle hihetetlen
történettel; újratöltögetem serlegeiket...
- Szinte a tenyerén hordozza őket! - toldotta meg Emmeline előtörő
somolygással.
- Mégis észrevette! Nem veszett hát kárba az a kemény erőfeszítés!
Emmeline megrázta a fejét, és felsóhajtott:
- Menjen haza, Alex. Úgysem mehet be Blythe-hoz.
- Talán, nem is őhozzá jöttem - felelte Alex halkan.
Emmeline a férfira nézett, s közben próbálta a kissé erősödő szorításból
kiszabadítani a karját.
- Hagyjon fel e kisded játszadozással! Mondtam már, hogy felesleges
tovább mászkálnia Blythe után. Ne akarja, hogy a bátyáimat is bevonjam ebbe
az egészbe!
- Miért? Innen talán már nem tudja kézben tartani a dolgokat, Em kedves?
- Nem erre gon...
- Jól van, értem. Elég régóta vannak távol a bátyái, igaz?
- Évek óta nem láttam őket - felelte Emmeline halkan, mert fájó pontot
érintett Alex a kérdésével.
- Akkor egyszerűen hívja haza őket, s ne keressen mindenféle indokot. Az
idősebb bátyja előtt meg végképp nem kellene megemlítenie a nevemet.
- Johnra gondol? Honnan ismeri őket? - kérdezte Emmeline gyanakodva.
- Mindhármukkal együtt voltam diák, s egyszer muszájból megtréfáltam
Johnt, s félek, nem bocsátott meg nekem.
- Megtréfálta? - kérdezte Emmeline azon gondolkodva, vajon miféle tréfát
eszelhetne ki bárki is Johnnak, aki büszke arra, hogy minden ember
személyiségét hamar kiismeri, és így távol tartja magától az ostobákat. Persze,
Alex nem ostoba - gondolta -, csak rejtély, hogy miért tetteti magát annak.
Egymást nézve álldogáltak percekig, mikor egyszerre csak hangokat
hallottak közeledni.
- Úgy hiszem, önt keresik, Lady Emmeline - mormolta Alex, s finoman
cirógatta hüvelykjével a kézfejét.
Amikor a férfi tekintete ajkára siklott, Emmeline-on végigszántott a rémület.
 14. fejezet
Alex könnyen el tudott volna merülni a zöldeskék szemekben, elfeledkezve
mindenről, s egyáltalán nem zavarta, hogy megláthatják őket - de tudta, hogy
Emmeline ezért rezzent össze, s inkább eleresztette a lányt. Edmund állt az
ajtóban kérdő arccal, s Alex szeme szemrehányón villant. A komornyik kissé
határozatlanul furakodott elő Edmund mögül, s Emmeline-hoz szólt:
- Lady Emmeline, Sir Edmund Blackwell érkezett látogatóba.
Alex nézte a lányt, amint elsétál mellőle, s valami bizonytalan késztetést
érzett, hogy visszahúzza, és maga mellett tartsa.
- Sir Edmund - köszöntötte Emmeline -, milyen kedves öntől, hogy szívén
viseli Blythe egészségi állapotát!
- Hölgyem, az ön kedves húga oly végtelenül bájos teremtés, hogy mélyen
elszomorít szenvedése.
Emmeline a vendégekhez terelte az újabb látogatót.
- Ne szomorkodjék, Sir Edmund, Blythe igen gyorsan gyógyul. Engedje meg,
hogy bemutassam önt Blythe barátainak.
Mikor percekkel később Edmund végre rápillantott, Alex intett a fejével.
- Finom bor - emelte meg Edmund elismerően serlegét, ahogy Alex mellé
ért. - Willoughby szőlőjéből való, tudtad?
Alex vállat vont. Semmi kedve sem volt a bort megkóstolni - ismerte a
Willoughby-félék taktikáját. Nézte, amint Emmeline a lordhoz hajol, és
hangosan felkacag. Ismeretlen fájdalom marta a szívét, s muszáj volt elterelnie
gondolatait a fullasztó érzésről.
- Szóval, mit keresel itt, Blackwell?
- Úgy mondtad, Blackwell? - kérdezte Edmund leplezetlen gúnnyal. -
Elkomoruló tekintetedből azt olvasom ki, szükséged van rám.
- Rád csak csapszék mellett van szükségem.
- Akkor hát, Lady Emmeline-nak van rám szüksége.
- Hogyan?
Edmund felnevetett Alex csodálkozó arcán.
- Kedvelem őt, s biztos akarok lenni benne, hogy jól bánsz vele ebben a kis
csókvadászatban. Ám az is lehet, hogy a hölgy mostanság nagyon is elfoglalt
valaki mással! - Edmund Willoughbyra emelte a serlegét.
Alex egyre nehezebben birkózott a tenyerében ficánkoló pofonnal.
- A lord is Lady Blythe-nak udvarol.
- Biztos vagy benne?
- Biztos. Ellenem játszik - elvette Edmund serlegét, és kihörpintette. - Elég
keserű ez a vacak, nem?
- Szerintem, elég jó. Willoughby ért a borhoz!
- Beszélhetnénk másról - vetette oda Alex, és hátat fordított a
vendégseregnek. Úgy tett, mintha csak az ablakon nézne ki, miközben
megszólalt. - Szívességet szeretnék kérni tőled.
- Állok rendelkezésedre.
Alex elmosolyodott.
- Még nem is hallottad, mi az, öreg barátom.
Edmund vállat vont, s Alex folytatta.
 - Amióta kiraboltak, kissé pénzszűkében vagyok.
- Tudom, a hitelezőid már engem is kérdezgetnek.
- Hogy feltöltsem az itteni kasszámat, Cumberlandbe kellene utaznom.
Jelenleg azonban nem hagyhatom el Londont. Megtennéd az utat helyettem,
mint párszor korábban is?
Alex tisztában volt vele, hogy nevetséges ilyesmire kérnie Edmundot a
fogadásuk kellős közepén, hisz barátját pont annyira hajtja a versenyláz, mint
őt. Ám nem tudta magát rászánni, hogy elhagyja Londont, mikor ilyen jól áll az
ügye Emmeline-nal.
Napról napra újabb izgalmat fedezett fel magában, a lányban - melyek
mellett a fogadás teljesen jelentéktelenné vált.
- Elmegyek - szólalt meg Edmund csendesen.
Alex rábámult:
- Biztos voltam benne, hogy elutasítasz a fogadásunk miatt.
- Tudom - felelte Edmund egy árnyalattal sápadtabban.
- Kiegyezhetünk egy döntetlenben - javasolta Alex.
- Már miért tennénk, barátom?
Alex megrántotta vállát, s már megint Emmeline-t figyelte, aki szüntelenül
Willoughby megjegyzésein kacagott. Nézte a lány tökéletes, kellemes alakját,
ahogyan visszadőlt a széken: ma élénkebb színekbe öltözött, és olyan
fiatalnak, szabadnak tűnt, mint Blythe vele nevetgélő barátai. S Alex azon
gondolkozott, vajon Willoughby hozta elő belőle e derűt?
- Lady Emmeline miatt? - kérdezte Edmund.
- Lady Emmeline... be kell vallanom, sokkal nagyobb kihívás.
- Értem. Megbeszéljük ezt az egész fogadást majd, ha visszajöttem. Most
megyek, és összecsomagolok; gyere utánam a levéllel, melyet a tiszttartódnak
kell majd adnom.
- Már indulsz is? - kérdezte Alex gyanakodva. - Még csak most érkeztél.
Edmund kerülni látszott a pillantását.
- Nincs miért késlekednem. Magyarázd meg, kérlek távozásomat a
hölgyeknek! Várlak a fogadóban.
Alexet nyugtalanság fogta el, ahogy nézte távolodó barátja hátát: nem
jellemző Edmundra -gondolta -, hogy feladjon egy pénztétes fogadást.
Mostanában egyáltalán nem önmaga - de vajon, mi foglalkoztatja ennyire?
Felpillantott, s a közeledő Emmeline látványa eloszlatta nyugtalanságát.
- A kedves barátod elég udvariatlanul távozott - szólalt meg a lány.
- Igen. Megkért, esedezzem bocsánatodért a nevében.
- Felteszem, valami sürgős elintéznivalója akadt.
- Valami olyasmi - válaszolt Alex kissé elgondolkodva, aztán hirtelen
elmosolyodott. - Nekem viszont nem, így egész délután elszórakoztathatom!
Emmeline felsóhajtott, s most látszott rajta, mennyire kimerült.
- Ó most már a terhére vagyunk - helyesbített gyorsan Alex, mielőtt a lány
bármit válaszolhatott volna. - Magammal viszem inkább a vendégeket, hogy
végre pihenni tudjon.
- Megtenné? - kérdezte Emmeline, s fürkészve nézte Alex arcát.
- Meg is teszem, csak figyeljen!
- Mindenkor készen áll a kihívásokra, igaz?
- Felpezsdítik az unalmas hétköznapokat.
- Olyan unalmasak a napjai? Az estélyek, mulatságok nem színesítik többé?
Alex közelebb hajolt, és beszívta a lány édes illatát, aztán élvezettel figyelte
izgalomtól elakadó légvételét.
- Mindaz csak a felvezető kör, az előjáték. Az egész értelmét és lényegét a
rákövetkező éjszaka sötétje rejti. Már felajánlottam, hogy átvezetem egy ilyen
éjszakán!
Alexnek eszébe jutott az a kandallófényes éjszaka, mikor ezt felajánlotta:
ugyanitt álltak a szalonban, kettesben, sokkal-sokkal szorosabban. Tudta, hogy
Emmeline is felélénkült a hely s az emlék sürgető érzésétől. Azt várta, hogy a
lány fülig vörösödve faképnél hagyja, ám látnia kellett, hogy keményebb fából
faragták. Felemelte az állat, s hűvösen nézett a szemébe.
- Szégyen, hogy csak a sötétben rejtőzve engedi el magát. Vajon miért?
Miért rejtőzködik az igazi Alex Thornton?
- Úgy gondolja, rejtőzködöm?
- Talán nem?
- Önnek kell kitalálnia - mondta Emmeline állát megérintve. - Most pedig
megyek, és magammal csalogatom a vendégeit.
Alex állta a szavát. Perceken belül Maxwelles-től, hölgykoszorústól sikerült
kiürítenie a szalont a kertbe - ahová sétára kerekedett a társaság. Emmeline
végre egy könyvvel a tűz mellé telepedhetett átadva magát a nyugalomnak és
a csendnek. Csak amikor felfigyelt a kinti szürkületre, akkor vette észre, hogy
Alex gondoskodott róla, hogy mindannyian távozzanak anélkül, hogy a házba
még visszatérnének. Hálás volt a férfi tapintatosságáért.

Blythe-dal úgy tervezték, a következő hétvégét a Whitehallban rendezett

ünnepségen töltik, de Emmeline már hamarabb össze akarta hozni húgát és
Maxwellt. Egyáltalán nem volt könnyű erre módot találnia - míg végül Alex
ajándékozta meg a lehetőséggel: őt és Blythe-ot egy közeli kis faluban,
Islingtonban rendezett vásárra hívta meg a hétvégére. Este a szobájában
Blythe olvasta fel a meghívást és teljesen fellelkesedett.
- Ó Emmy, mondd, hogy elmegyünk! Apa nem lesz itthon, s a legutolsó
vásár, melyre elmentünk, itt volt helyben, s vagy száz éve már!
Emmeline habozni látszott, majd - bocsánatért fohászkodva magában a
kitervelt füllentésért -kibökte.
- Ó kicsim, már ebédre hívtam Lord Willoughbyt aznapra.
- Velünk jöhetne ő is! Alex biztosan nem bánná!
Emmeline-t egy kicsit sem zavarta, hogy Alex bánná-e vagy sem; semmilyen
bűntudata nem támadt, amiért egy cseppet változtatott a kirándulás
vendéglistáján. Szorosabbra húzta köntösét, hogy felvértezze magát következő
kérdésére, mely már régóta nem hagyta nyugodni.
- Kicsim, próbált Sir Alexander megcsókolni téged azóta?
- Nem. Egyáltalán nem.
Emmeline megkönnyebbülten kilélegzett.
- És bánt ez téged?
- Nem igazán - felelte Blythe szórakozottan, majd hízelegve Emmeline-ra
mosolygott, ahogy nővére parfümjéből csuklójára cseppentett. - Az igazat
megvallva, már alig várom, hogy Lord Seabrook is megcsókoljon, csakhogy
erezzem a különbséget.
Emmeline szinte tátott szájjal meredt húgára, s egy hangot sem bírt
kinyögni, mellyel megróhatta volna. El sem tudta képzelni, hogyan
gondolhatna más férfi csókjára, miután Alexét megtapasztalta - de hogy
Blythe-ot ez mégis hidegen hagyta, nagy követ gördített le a szívéről.
 Szombaton reggel Emmeline különös gonddal készülődött: dereka köré
övpárnát tekert, amellyel megemelte s öblössé tette alsószoknyáit, hogy
kényelmessé tegye a lovaglást. Égszínkék ruhát választott, melyre ő maga
hímzett virágokat és szőlőlevelet - a megszokott égkőberakás helyett. Ez a
ruha jól illett zsongó, derűs, tavaszköszöntő hangulatához, amelybe fura
előérzet keveredett, ennek okát nem értette, hát tudomásul sem igen vette.
A szolgáló végzett a hajával, melyet apró kalappal koronázott, s Emmeline
készen állt az indulásra.
Amíg az inas elővezette kancáikat, ő és Blythe a kerti márványpadon
üldögéltek, s langyos napfényben fürösztötték arcukat. Blythe nővérére nézett,
s alapos vizsgálódás után megjegyezte:
- Ragyogóan nézel ki, Emmy!
- Te is, kicsim - vágta rá Emmeline azonnal, megszorítva húga kezét.
- Valami különleges oka van, talán?
- Hogy?
- Ne is figyelj rám! - rázta meg fejét Blythe. - Csupán szeszélyesen merész
gondolataim támadtak. Azt szeretném, hogy boldog légy.
Maxwell érkezett meg elsőként. Megköszönte Emmeline-nak a meghívást, és
sikerült bátortalanul ugyan, de dadogás nélkül üdvözölnie Blythe-ot is. Végül
Alex is belovagolt pompázatos, fekete heréitjén. Emmeline derűsen figyelte,
hogy a férfi miként torpan meg nagybelépőjében, mihelyt megpillantotta
Maxwellt.
- Jó reggelt, Sir Alexander - köszöntötte, s nevethetnékje támadt attól,
ahogy Alex szúrósan ránézett. Felderítette a gondolat, hogy sikerült dugába
döntenie a férfi tervét.
Alex biccentett, majd leszállt a nyeregből.
- Lady Emmeline, Lady Blythe, kettejük szépségével e pompás, angol
tavasz sem kelhet versenyre!
Maxvwellnek is jutott a kimért mosolygásból, miközben kezet ráztak.
- Lord Willoughby, örülök, hogy csatlakozik hozzánk.
- Kérem, szólítson Maxwellnek, nincs már szükség a formalitásokra.
- Ez esetben: Alex. Indulhatunk, hölgyeim?
Emmeline fellépett a márványpadra, hogy nyeregbe szálljon, ám ahogy
megfordult, Alex állt vele szemben. Emmeline mérgesen felcsattant:
- Elállja a lóhátra vezető utat, uram!
- Majd én felvezetem arra a lóhátra! - felelte Alex, és Emmeline derekára
tette széles tenyerét.
A lánynak csupán egy meglepett nyikkanásra volt ideje, s a férfi - mintha
csak pelyhes fiókát tenne a fészkébe vissza - felemelte a nyeregbe. Aztán a
szükségesnél tovább pihengetett keze a lány csípőjén; s Emmeline már
esedezve nézett le rá.
- Kérem, Alex - suttogta kérlelőn - megláthatnak!
A férfi sóhajtva hátralépett.
- Nem létezik, hogy a jó öreg Willoughby sem veszi észre, hogy ön nő!
- Mit akar ezzel mondani?
Alex válasz helyett fejcsóválva elfordult. Emmeline Blythe-ra pillantott, aki
szintén fent ült már a nyeregben a szikrázó mosolyú Maxwell-lel a lábainál.
Ahogy Emmeline így rájuk nézett, csepp aggodalom fogta el; de remélte, nem
okoz csalódást ez a kirándulás a lordnak. Mindkét férfi fürgén lóra pattant,
majd a menet élére ügetett. London szíve felé indultak. Lassan zsúfolásig
megteltek emberekkel a szűk utcák - nem beszélve az egymásba épített,
fagerendás házak ablakairól - Maxwell ezért Emmeline-hoz lassított le, Blythe-
hoz pedig Alex csatlakozott. Egy órába telt, míg átverekedték magukat a
városon, s kifelé poroszkáltak az északi úton. A levegő pezsdítően tiszta volt,
és a harsogózöld sövényekkel elválasztott földeken már javában folyt a tavaszi
munka. Késő délelőttre értek Islingtonba, ahol ekkorra már mindenütt a
mulatozó londoniak tolongtak.
Emmeline megint jól tudta, hogy át kellene adnia magát a nyüzsgő vidék
hangulatának, a zöldellő gallyakkal borított sátrak látványának - de csak Alexre
és Blythe-ra tudott figyelni. Olyan szorosan lovagoltak egymás mellett, hogy
összeért a térdük. Emmeline szerette volna, ha Maxwell lovagolt volna Alex
helyén; de legalább annak, ha húgát is annyira lenyűgözte volna a lord, mint
őt. A szíve legmélyén pedig legjobban Alexet szerette volna maga mellett a
bármilyen huncutságra kapható, és mindent meg is ígérő, pimasz mosolyával
együtt.
Alex egy faluszéli fogadóhoz vezette őket, s amint Emmeline összevont
szemöldökkel kérdőre vonta, a férfi elnevette magát:
- Lady Emmeline, ismerem a fogadóst. Itt hagyhatjuk a lovainkat az
istállóban.
- Ön ismeri az összes fogadóst? - érdeklődött Emmeline negédesen.
Blythe elmosolyodott a tenyere mögött, Alex pedig leszállt a lóról, és
Emmeline-hoz lépett.
- Csak a legjobbakat. Jöjjön, és lássuk, mit tartogat számunkra a mai nap! -
Azzal leemelte a lányt.
Emmeline szoknyájával végigsepert a férfin, majd pontosan szétterpesztett
lábai között ért földet, s - mert kicsit megingott a lendülettől - Alex elkapta a
karját. Ahogy tartotta, magához egészen közel, Emmeline érezte a férfi egész
testének gyengéd rezzenését. Bíborszínű arccal s lesütött szemmel lépett
hátra, aztán megnyugodva állapította meg, hogy így legalább Maxwellnek
kellett Blythe segítségére sietnie. Elindult húga felé, ám még meghallotta Alex
kuncogását a háta mögött.
Blythe-dal karonfogva előre mentek, és azonnal el is vegyültek a bóklászó,
vásári tömegben. Emmeline újra kislánynak érezte magát, akit elragad az
izgalom. Megbabonázva hallgatta a dalnokokat, nézte a mutatványosokat, az
aprópénzért táncoló kismajmot, a láncon cammogó bundás-medvét. A
kocsmák ontották magukból a felszabadultan kacagó, vidám embereket; s
színek, szagok, lökdösődés forgatagában ütemesen harsantak fel az egymásra
licitáló árusok: "Friss süteményeket, tessék", "Pácolt hering - Főtt angolna!",
"Szalagok a kisasszonyoknak!"
Ez utóbbival Alex mindkét lányt megajándékozta, s a sajátját Emmeline
hálás izgalommal kötötte a derekára. Amikor felpillantott, Maxwell csüggedt
pillantásába ütközött.
- Valami baj van? - kérdezte tőle.
A lord hasfájós tekintetét Blythe-ra emelte, aki már a különféle, egzotikus
ruháktól roskadozó asztalok között sétált, nyomában Alexszel.
- Nekem miért nem jut ilyesmi sohasem az eszembe, mint ez a szalag is?
- Maxwell, ez nem jelent semmit. Alex csak azért teszi, hogy
megszerettesse magát a nőkkel. Ez nem valódi figyelmesség.
- Én úgy gondolom, hogy az. Megszeretteti magát Blythe-dal akkor is, ha
semmit sem vásárol neki. Még önnek is vett szalagot, akinek nem is udvarol.
 Emmeline tisztában volt Alex önző indítékaival - amiért őt is elhalmozza
ajándékokkal -, s egyáltalán nem volt meghatva.
- Nyugodjon meg, Maxwell, és élvezze ezt a csodálatos napot! Itt van
Blythe, önnek csak beszélgetnie kell vele.
Mintegy végszóra, húga iparkodott Emmeline felé; arcán azonban
aggodalmas kifejezés ült. Izgatottan hátranézett, majd magával húzta
Emmeline-t, távolabb Alextől és Maxwelltől.
- Emmy, bárcsak ne kellene ezt elmondanom neked; de tudnod kell róla,
hogy ne érjen váratlanul, és ne rendülj meg tőle! - hadarta Blythe suttogva.
- Lassan, kicsim! Mi az, amitől megrendülnék?
- Ó, nem tudom, mit keres itt - Blythe idegesen dörzsölgette ujjaival a
tenyerét. - Nem Londonban élt azelőtt?
- Kicsoda, Blythe? Mondd el, kit láttál?
Blythe beharapta ajkát, majd megragadta Emmeline kezét.
- Ő, Emmy, Clifford Roswald van itt!
Még annyi év után is belehasított szívébe a fájdalom elveszett élete iránt,
amelyről akkoriban sokáig hitte, hogy Clifforddal beteljesülhet.
- Nincs semmi baj, kicsim - szólt elgondolkodva. Már hét éve, hogy utoljára
találkozott a férfival; akkor mondta meg neki, hogy apja nem engedi hozzá
feleségül. Tudta, hogy a hosszú hét esztendő tompította fájdalmukat, de nem
akarta látni a megmaradt szomorúságot Clifford szemében. Legszívesebben
hazafutna, ami persze egy részt borzasztó gyáva dolog volna, másrészt ezzel
Maxwelltől is elvenné a lehetőséget.
- Emmy, van még valami, amit nem mondtam el.
- Igen? - kérdezte Emmeline kényszeredett mosollyal.
- A felesége is itt van vele.
- Ó.
- És a gyerekei is.
- Értem. Milyen remek édesapa, hogy kihozta a családját a vásárra -
mondta Emmeline őszinte csodálattal, de érezte, hogy nem volna képes
találkozni Clifford családjával, mely egyúttal az övé is lehetne... Biztos volt
benne, hogy egyszer majd újra szembe tud nézni a férfival, ám remélte, hogy
ezen a napon sikerül elkerülnie.
Kihúzta magát, hogy szétnézzen a forgatagban, s az első ember, akit
megpillantott, Alex volt. A férfi résnyire húzott szemmel méregette őt - alig
néhány lépésnyire tőlük, s Emmeline nem tudta eldönteni, vajon Alex
meghallott-e bármit is.
 15. fejezet
Alex mindent hallott, és borzasztóan igyekezett, hogy arca semmit se áruljon
el: ne lássék rajta a szánalom, amit Emmeline iránt érez. Tudta, a lány úgy
hiszi, örökre megsemmisült az egyetlen lehetősége a boldogságra, amelyet
egykoron megtagadtak tőle. Ezért van most különösen szüksége rá - gondolta
Alex -, hogy megmutassa neki, mennyire igazi, mennyire kívánatos nő, s ha
neki elhiszi, elhiszi majd az Igazinak is. De nem Maxwell Willoughby lesz az! Ő
is csak Emmeline újabb tévedése.
Arrafelé fordult, amerre Blythe mutatott, s egy családot pillantott meg egy fa
alatt: a férfi, Clifford, egyszerűen volt öltözve, és gyengéd figyelemmel
beszélgetett feleségével. Az asszony várandós volt, s a Clifford karján ülő
porontyon kívül két másik is játszadozott a porban egy karikával. Mindannyiuk
öltözéke elárulta, hogy tehetősebb, de egyszerű földművesek.
Alex Emmeline-ra nézett, aki szemmel láthatóan igyekezett úgy tenni,
mintha a fa alatti kis csoport hidegen hagyná, de elárulta merev testtartása,
összeszorított ajka. Ha most engedi elsétálni innen - morfondírozott tovább
Alex -, sohasem érti meg, hogy Roswald boldog a feleségével, és hogy ilyen
életet vágyott élni. Ők ketten tehát Emmeline-nal nem illettek egymáshoz.
Lassan a Prescott-nővérekhez sétált, sörét kortyolgatva, majd ártatlan
képpel megkérdezte:
- Ki az ott?
Emmeline jól láthatóan összerezzent.
- Kicsoda?
- Amott, az a család, amelyről susognak már egy ideje.
Blythe ijedt őzikeszemekkel pislogott hol Alex-re, hol Emmeline-ra. Nővére
nyugtatólag rámosolygott.
- Majd én elmondom. Te menj és nézd meg Maxwell-lel azt a bábjátékot,
amelyen megakadt a szemed korábban!
- Biztos vagy benne?
- Menjetek csak, kicsim.
Alex fejét csóválva nézte a tétován Blythe nyomában igyekvő Maxwellt, és
nem tudta elképzelni, mit kedvelhet Emmeline a fickóban.
- Mindent hallott, igaz? - szólalt meg a lány.
Alex bólintott.
- Akkor hát nincs miről beszélnünk.
A másik széles mozdulattal átkarolta az azonnal megfeszülő Emmeline
vállát, és így szólt:
- Rengeteg dologról kell beszélnünk. Szóval, ő a tanító, bár inkább tűnik
földművesnek.
- Egy úriember.
- Meg ne bántódjon, kedves! A földművelés nemes mesterség, s hajói
megnézzük, én magam is majdnem az vagyok.
- Ó, ez igazán mulatságos! - jegyezte meg Emmeline gúnyosan.
- Pedig igaz. Magam ellenőrzöm és felügyelem saját földjeimet. Csak éppen
felveszek embereket, akik elvégzik a kétkezi munkát.
- Máskülönben ön végezné az ilyen fizikai munkát, igaz?
 Alexen volt a sor, hogy megbántódjék, de csak megcirógatta Emmeline
arcát. A lány továbbra sem oldódott fel.
- Kételkedik benne, hogy dolgoztam már a saját földemen? Amiket az arcán
érez, azok kapanyéltörte bőrkeményedések. S ha megtapogatna, máshol is
megérezhetné a munkaérlelte erőt.
Alex kedvtelve nézte Emmeline szeretnivaló pirulását.
- Hagyja abba, Alex, semmit sem tud a földművelésről! Clifford viszont
nagyon is jól érthet hozzá, ha a családja ilyen kicsattanóan egészséges.
- És tökéletesen boldog - súgta Alex a lány fülébe, aki durván ellökte
magától.
- Mindent megtanultam, amit tudni kell a gazdálkodásról, Em. Ha a poétája
birtoka az enyémhez hasonló elosztású, akkor nemrég végezhetett a
szántással, s éppen a búza- és árpavetést piheni ki. Ha sörrel is foglalkozik,
úgy lassan rá kell néznie a komlóhajtásokra. Folytassam?
Emmeline még mindig gyanakodott.
- Ezt olvasta valahol.
A férfi színpadiasán szívéhez kapott, s álszenten kérdezte.
- Azt feltételezi tehát, hogy tudok olvasni?
- Sose mondtam, hogy ostoba, Alex.
- De éreztette - mondta, miközben lehajolt Emmeline-hoz, hogy homlokuk
szinte összeért. - Ha elmondanám, hogy az elmúlt néhány évben
mezőgazdaságtant tanultam, meghatódna? Ha elsorolnám a könyvtáram
polcain sorakozó könyveket, a karomba omolna? Így vette hát le Roswald a
lábáról?
Emmeline elrántotta vállát a férfi karja alól, de ekkorra már magukra vonták
mások figyelmét: két finoman öltözött nemes nyilvános helyen, ilyen szoros
meghittségben - teljes illetlenség!
Clifford is őket nézte. Alex Emmeline-ra pillantott, aki remegve igazgatta
ruháját, s kapkodva igyekezett lenyűgöző domborulatait köpenye alá rejteni.
- Bocsásson meg, Em, de egykori kérője észre vett minket.
Mintha darázs csípte volna meg, akkorát ugrott a lány.
- Alex, ez az ön hibája! - sziszegte.
- Talán nem is olyan, rossz, hogy így történt. Látnia kell őt újra, én meg
őszintén kíváncsi vagyok rá.
Roswald egy takaróra fektette a karján elalvó kisgyereket, valamit mondott
a feleségének, majd lassan feléjük indult.
- Alex - súgta kétségbeesetten Emmeline. - Menjen el!
- Nem. Fogja meg a kezem, mintha szerelmespár volnánk.
Emmeline elkerekedett szemmel bámult rá.
- Tényleg azt hiszi, jobban erezném magam, ha megjátszanám, hogy van
egy férfi az életemben?
- Em...
- Hallgasson! És csak akkor beszéljen, ha én kérdezem!
Alex látta, nincs értelme akadékoskodnia, pedig biztos volt benne, hogy nem
fogja magát a csendrendelethez tartani. Roswald közben határozott arccal
megállt előttük.
- Lady Emmeline, de jó, hogy látom!
Alex a lány arcát figyelte, miként lágyul gyengédséggé mosolya - a benne
feszülő szomorúság legapróbb jele nélkül.
- Clifford, micsoda meglepetés! Itt él tehát, ebben a faluban?
 A férfi bólintott.
- Itt van a földem a falu határában. A feleségem és én pedig már a
negyedik gyermekünket várjuk.
Clod, gondolta magában Alex.
- Gratulálok - mondta Emmeline.
Roswald Alexre pillantott, majd némi habozás után kibökte:
- És ön férjnél van, drága hölgyem?
Emmeline riadtan nézett Alexre, és hevesen rázta a fejét.
- Neeem! Az úr, Sir Alexander.
Alex nem tudta, mi vitte rá, de megfogta Emmeline kezét, és közelebb hajolt
Roswaldhoz.
- Biztos vagyok benne, hogy bízhatunk egy kedves régi barátban,
szerelmem. Mr. Roswald, ez még titok, de Lady Emmeline-nal reméljük, hogy
egymáshoz tartozásunkat hamarosan örökössé köthetjük.
Emmeline elképedve bámult a férfira. Mit gondol ez magáról, az isten
szerelmére?
- Ne nézzen így rám, szerelmem. Tudom, hogy azt ígértem, nem mondom
el senkinek, de ön mondta, hogy Mr. Roswald mennyire megbízható. -Alex
megszorította a lány kezét, majd bizalmasan visszafordult Cliffordhoz. - Kérem,
ne említsen Blythe-nak semmit. Ő eléggé... khm... cserfes, s kis titkunktól
volna hangos London, még mielőtt azt bejelenthetnénk. Érti, ugye?
A mi kis titkunk? - dühöngött magában Emmeline. Képtelen volt elhinni,
hogy Alex ennyire kegyetlen tud lenni, s úgy állítja be őt, mint aki könnyedén
helyettesíteni tudta Cliffordot valaki mással!
Ám Clifford széles mosollyal fordult feléje, mintha... megkönnyebbült volna.
- Lady Emmeline, annyira boldog vagyok, hogy ezt hallhatom!
Emmeline zavartan meredt az áradozó férfira:
- Legyen az ön élete is olyan áldott, mint az enyém! Jöjjenek, költsék el az
ebédet velem, s a családommal! Ezek szerint az a hölgy a kedves húga volt.
Istenemre, gyönyörű nővé érett, nagyon büszke lehet rá!
- Az vagyok, köszönöm! - Emmeline csak nehézkesen szűrte a szavakat, az
arcára fagyott mosolygáson át. S bár bemutatták neki, később alig emlékezett
Clifford feleségére, Henriettára; a gyerekek nevei pedig szinte azonnal
kiröppentek a fejéből. Kizárólag arra tudott gondolni ugyanis, mit mond majd
Alexnek, ha egy percre végre kettesben maradnak.
Miután Blythe és Maxwell is csatlakozott hozzájuk, Clifford a népes
társaságot kedvenc fogadójába vezette. Alex Emmeline mellett sétált, és
mindenkit megajándékozott ragyogó mosolyával - főképpen a lányt, aki pedig
alig győzött gyilkos pillantásokat küldeni felé, minden alkalommal, amikor a
többiek nem figyeltek rájuk.
Ahogyan lassan araszolgattak a tömegben, Emmeline szándékosan
lemaradt, így Alex is kénytelen volt hátramaradni.
- Mégis, mit akart elérni ekkora hazugsággal? - kérdezte fojtott hangon.
- Nem hallom, amit mond, szerelmem - válaszolta Alex és a lányba karolva
hozzá hajolt. - Most súgja szerelmes szavait! Ide a fülembe.
- Szerelmes szavaimat?! E percben képes volnék megharapni a fülét!
Az Alex szemén felcsillanó pimaszságot kezdte már Emmeline igen jól
kiismerni, s most sem csalatkozott.
- Mmm... csábító gondolat. Cserébe, megharaphatom én is, ahol csak
akarom?
 A lány válaszul rángatni kezdte karját Alex karolásából, de persze a férfi nem
engedte, hanem inkább mosolyogva integetett előre Blythe-nak, aki kíváncsian
forgolódott hátrafelé.
- Feltűnést kelt, Em.
- Én keltek feltűnést? Lényegében, azt állította, hogy jegyesek vagyunk! Mi
a csudát akar elérni ezzel a hazugsággal?
Alex könnyedén vállat vont, s húzta őt magával előre.
- Fogalmam sincs, egyszerűen mulatságosnak tűnt. Meg aztán olyan
szomorú volt, és én szívesebben látom bármi másnak, akár dühösnek. Még ha
rám is dühös.
Emmeline kinyitotta a száját - majd becsukta, mert semmi nem jutott
eszébe, amit ehhez a furcsa észjáráshoz hozzáfűzhetett volna. Azt sem értette,
miért érdekli a férfit egyáltalán, ha ő szomorú?
- De hát nem veszi észre, Clifford most azt hiszi, férjhez megyek!
- Azt akarja tán, hogy bűntudattal gondoljon önre, mint szánalmas
vénkisasszonyra?
- Ééén... Én nem vagyok szánalmas! És egyáltalán nem az ő hibája, hogy
nem mentem hozzá feleségül!
- Remek - mondta Alex, és megpaskolta a lány kezét. - Akkor, hadd higgye
csak, hogy az apja nem győzhette le. Végül is, elég jó parti vagyok.
- Ön?! Jó parti? - gúnyolódott Emmeline, és megint felvillanni látta azt az
ismeretlen szikrát a férfi szemében. - És senki nem győzött le engem!
- Akkor hát, élvezzük ezt a csodás napot! Egyébiránt, ez a malacfarmer
jóravaló fickónak tűnik.
- Honnan veszi, hogy malacokat tenyészt?
- Sehonnan. Viszont én kedvelem a malacokat: könnyű őket felnevelni, és
eladni... és pecsenyének elkészíteni. Lehet, hogy Roswald is kedveli őket.
Mielőtt Emmeline bármit felelhetett volna, Alex beterelte őt egy gyéren
megvilágított fogadóba, ahol az emberek - hogy helyet adjanak az újonnan
érkezőknek - jóindulatúan arrébb lökdösték egymást. Clifford elkobzott egy
hosszú asztalt, s szorgosan húzta fel melléje a padokat is. Emmeline elé is tett
egyet, s cinkos kacsintással megbizonyosodott róla, hogy Alex a lány mellé
telepedik; Henrietta, Clifford felesége az alvó picivel már az asztalnál ült.
Szokatlan étkezés volt. Blythe élénken társalgott Henriettával, Maxwell
hallgatta őket, miközben csendesen evett. Clifford és Alex pedig a
földművelésről beszélgettek - még azt a kórt is megvitatták, amely tavaly
söpört végig a szigeti sertésállományon. Emmeline mindkét férfin
meglepődött, de azon kapta magát, hogy leginkább Alexet figyeli szinte
megbabonázva. Sehol egy pakli kártya, sehol egy elcsábítható hölgyemény - s
mégis szemmel láthatóan jól érzi magát. Egyforma élvezettel beszél a
földművelés minden ágáról. Folyamatosan a lány karjának támasztotta az övét,
kikérdezte a véleményét - tiszta bolondot csinálva Emmeline-ból, aki csak
hebegett-habogott a témáról.
Közben sejtette, hogy Clifford azt gondolja, a szerelemtől bénult meg a
nyelve - hisz olyan mosollyal nézte őket, mintha legalábbis neki köszönhetnék
ismeretségüket.
Az asztal alatt Alex keze folyton a combján barangolt, s a lány már számon
se tudta tartani, hányszor lökte el magától a kaján pillantás kíséretében vissza-
visszarévedő tenyeret. Azt sem igen tudta számolni, hányszor töltötte újra a
felszolgálólány Alex söröskupáját. Ahogy a férfi hangulata egyre kedélyesebb
lett, úgy szélesedtek gesztusai, s folyton a lánynak ütődött.
Emmeline-nak az volt az érzése, Blythe egyre többször nézi őket, de nem
tudta eldönteni, mit gondolhat. Nem volt biztos benne, hogy húgának tényleg
csak annyit jelent Alex, mint amennyit neki bevallott.
Ahogy múlt a délután, a harsány tömeg megkétszereződött, és szinte
hullámokat vert a kis fogadóban; Clifford gyerekei is felélénkültek, és
engedetlenebbé váltak; Alex keze pedig egyre feljebb, s beljebb merészkedett
Emmeline combján. A lánynak mindez már túl sok volt. Felállt, Cliffordra s már
kissé bágyadt feleségére mosolygott.
- Kérem, bocsássanak meg nekem, de egy kissé zúg már a fejem. Ki kell
mennem a friss levegőre - azzal elindult, és kerülgetni kezdte a zsúfolt
padokat, asztalokat. Hallotta, amint Clifford megszólal:
- Jobb volna, ha vele menne, Sir Alexander. Veszélyes ilyenkor Islington
vásárok alkalmával.
Emmeline hátrapillantva Maxwell és Blythe kíváncsi tekintetével találkozott,
s látnia kellett továbbá, hogy Alex imbolygó szilfaként a tömeg fölé magasodik,
s megindul őutána. Futni szeretett volna. A fogadó mögött egy kút állt, apró
kert és hívogató fapadok ölelték körül, de nem tudta magát rávenni, hogy
megálljon - s Alex derűs elszántsággal arcán, egyre csak közeledett.
- Emmeline, álljon meg!
- Nem!
Alex végül persze beérte.
- Szóljon már valamit, beszélgessünk!
Lassított - de még mindig felindultan -, kerülgetni kezdett egy almafát:
- Nem rángathat zsinóron csak úgy, Alex Thornton! - az utolsó szó szinte
kiszakadt belőle, mert a férfi elkapva a karját, visszarántotta.
Ugyanazzal a lendülettel az egyik fa törzséhez támasztotta, majd
fölétornyosult. Emmeline határozottsága elszállt, s teljesen elgyengült áruló
módon másfelé kavarodó gondolataitól...
- Hagyja abba ezt az ostobaságot! - utasította a lány Alexet. - Blythe észre
fog venni bennünket.
- A fatörzs takarásában van, kedvesem. Én meg látom, ki tart erre.
Emmeline-ba éles fájdalom hasított.
- Miért hív így? Nem látja, mennyire megbánt ezzel az egész, megalázó
komédiával?
Alex megfogta a vállát.
- Nincs ebben semmi megalázó, Em.
- Ne nevezzen így se!
Alex közelebb hajolva egészen halkan mondta:
- Annyira szomorú volt, amikor meglátta Roswaldot, muszáj volt kitalálnom
valamit, hogy arra figyeljen. Ez jutott először az eszembe.
- Elég nagy ostobaság volt. - Emmeline a szokásos módon próbálta ellökni
magától Alexet, a mellkasán megtámaszkodva, de a férfi persze nem mozdult.
Ehelyett két kezébe kulcsolta a sziklafal-mellkasát ostromló kezeket. Emmeline
még így is tenyerében érezte szívverését.
- Én nem így gondolom...
Emmeline csak nézte a férfi arcát s - mint egy sistergő vízesés alatt rejtőző
feneketlen tóban -kezdett elmerülni a sötét szemekben.
- ...melletted tölthettem az egész napot, beszélgethettem veled... - folytatta
Alex, miközben finoman maga felé húzta Emmeline fejét, hogy a lány már
ajkán érezte hangjának rezgéseit. -...megérinthettelek, és most talán... - Alex
hüvelykujjával elsimította a lány ajkán remegő hullámokat -
...megcsókolhatlak.
Emmeline lehunyta a szemét - amikor Alex ajka megérintette az övét -
megadva magát minden érzésnek, melyek ellen idáig küzdött.
Savanyú sört ízlelt ajka; s mézédes izgalmat bőre, miközben tenyerét
óvatosan felcsúsztatta a férfi hátán. Ujjai kitapogattak minden izmot, magukba
szívták a forróságot, de még többet akart érezni, s szégyentelenül, egyre
erősebben húzta magára Alexet. El akarta magát benne veszejteni egészen,
elfeledni, ki volt ő, és mivé lett. Nyelve Alex szájába siklott, s érezte, a férfi
térde megbicsaklik, s teljes súlyával a fatörzshöz szorítja őt.
 16. fejezet
- Emmeline! - sóhajtotta Alex a szájába, s gyengéden harapdálta alsóajkát.
Tenyerével egyre feljebb simogatta a lány hasát - ujjhegyével meg-
megcirógatva melleit -, s Emmeline reszketve vágyta, hogy feljebb simogassa,
hogy csendesítse a lüktetést, amit elindított benne.
- Keressünk egy helyet, ahol kettesben lehetünk! - mormolta Alex. - Látni
akarom testeden azt a szalagot, amit adtam. Csak az ékesítsen!
Emmeline teljesen megdöbbent saját viselkedésén. Tudta, hogy ő a férfi
számára csak egy délutáni frissítő - ám ő maga is csak felejteni akar Alexszel.
Kiszakította száját a bódító csókból, és elfordította a fejét.
- Alex! Hagyja abba!
Az a lány arcához préselte száját, lélegzete Emmeline fülébe sistergett.
- Miért van az, hogy ilyen könnyen megfeledkezem magamról, ha a
karomban tartalak, Em? Valami varázslattal vonhattál körül!
Emmeline eltolta magától a férfit, s kezét lángoló arcára tapasztotta.
- Nem varázslat, hanem kéjvágy! Tiszta és egyértelmű kéjvágy. A húgom
ügyet sem vet önre, hát megteszem én is helyette, igaz?
- Nem igaz! Egyáltalán nem érdekel, hogy Blythe ügyet sem vet rám -
felelte Alex, s nyugtatón simogatta végig Emmeline nyakát, majd keze egyre
lejjebb vándorolt. Érintése nyomán szinte perzselt a lány bőre.
Emmeline utolsó csepp erejével kicsúszott Alex karjai alatt, és elindult vissza
a fogadó felé. Hogyan tarthatná Alexet távol Blythe-tól - dohogott magában -,
ha saját magát sem képes távol tartani tőle!
- Nos, akkor sem lesz az öné, Alex - szólt még hátra. - Ha játékszernek
használ is!
- Emmeline!
Kitárta a fogadóajtót és belépett. Clifford és Henrietta éppen porontyaikat
gyűjtögették össze; Clifford felnézett, és rájuk mosolygott:
- Hát itt vannak! Jobban érzi már magát, Lady Emmeline?
A lány csak bólintott, mert nem nagyon bízott hangjában. Clifford pedig
tovább folytatta.
- A feleségem most a húgához viszi a gyerekeket, hogy lefektesse őket.
Addig én megmutatom, hol lépnek fel a legkiválóbb dalnokok; utána a
vándorszínészek előadását is megnézzük. Rengeteg látnivaló van még a mi
vásárunkban!
Blythe Emmeline-ba karolt.
- Jobban érzed magad?
- Igen.
- Örültem, hogy Alex végül utánad ment. Az ilyen mulatságok, mint ez
vásár, sokféle embert vonzanak.
Emmeline majdnem sírva fakadt, így inkább másra terelte a szót.
- Szóval, mondd csak, jól érezted magad Maxwell társaságában?
- Maxwell? Ó, én leginkább Henriettával beszélgettem. Az igazat megvallva,
könnyű megfeledkezni Maxwellről, olyan keveset beszél. Azt hiszem, hiányzol
neki, ha nem vagy mellette.
- Micsoda buta beszéd ez, Blythe! - fintorgott Emmeline. - Az a férfi istenít
téged!
- Istenít engem? - kérdezett vissza Blythe nagy szemekkel. - Azt hiszem,
tévedsz.
- Velem csak azért beszélget, mert barátok vagyunk.
- Talán több akar lenni, mint csak a barátod.
- Biztosíthatlak, hogy nem. Adj esélyt, neki!
- Én mindenkinek adok esélyt, Emmy. Ám nem elegendő, ha csak én
próbálkozom.
Egészen elnyúlt a délután, és Emmeline növekvő csodálattal figyelte, ahogy
Clifford és Alex barátokká váltak. Csakhamar azon kapta magát, hogy húsos
táskát majszolgatva hallgatja a két férfit, akik séta közben is megállás nélkül a
vetésforgó előnyeiről beszélgettek. Nem tudta eldönteni, hogy sértve érezze
magát, vagy meglepve. Útjukba akadt közben a következő kocsma, ahova a
három férfi gondolkodás nélkül betért - figyelemre se méltatva Emmeline
heves tiltakozását, miszerint az idő elég későre jár már.
Még Maxwell is szemmel láthatóan jól szórakozott, és az ivásban velük
tartott - ha a társalgásba nem is kapcsolódott be. Ám, amint a szőlészet került
terítékre, a lordot is magával ragadta a lelkesedés. Blythe felsóhajtott, ezért
nővére odahajolt hozzá.
- Kicsim, sajnálom, hogy ez unalmas neked.
- Egyáltalán nem. Inkább nagyon is... szórakoztatónak tartom.
Asztaltársaságuk hatalmas hahotában tört ki, majd egymás egészségére
koccintottak - meg sem hallva Blythe megjegyzését.
- Hogyan fogjuk őket indulásra bírni? - csóválta a fejét Emmeline.
- Szerintem, itt maradunk éjszakára. Utánanézek, van-e kiadó szobájuk -
ajánlotta Blythe.
- Veled megyek én is! Biztosan találunk egy megbízható fiút, akivel
hazaüzenhetünk. Humphrey bizonyosan hajtogatja majd, hogy el hozhatott
volna kocsin bennünket.
Hírvivőt találtak, kiadó szobát viszont nem. Fogadóról fogadóra vonszolták a
három férfit, mire Alexnek eszébe jutott, hogy - csak a biztonság kedvéért -
foglaltatott szobát ott, ahol a lovakat hagyták.
Emmeline megtorpant, és csípőre tett kézzel szúrósan nézett Alexre, aki
ártatlan képpel álldogált a fáklyafényes utcácskán:
- No jó, kiment a fejemből. Bocsásson meg! - azzal Alex imbolyogva
széttárta a karját, majdhogy hanyatt nem esett.
Maxwell és Clifford bamba képpel vihorászott, majd Clifford, a józanabb,
Emmeline elé lépett.
- Engedelmével, hölgyem, most hogy van, hol megszállniuk, én mennék is. -
Megfogta a lány kezét, ráhajolt, és halkabban folytatta: - Nagyon sokat jelent
nekem, hogy boldognak láthatlak, Emmeline. Hálás vagyok érte.
Emmeline nem tudta, mit mondhatna minderre - hisz az egész Alex ötlete
volt, és úgy fest, valamiért helyesen is cselekedett. Alexre pillantott, aki
mindentudó mosollyal álldogált, tündökölve - majd egy hatalmasat csuklott.
Emmeline végül minden jót kívánt Cliffordnak, és örült, hogy komolyan így is
érzi.
Négyesben maradtak. Alex és Maxwell egymás vállára támaszkodva harsány
danába kezdett; ő és Blythe lassan lemaradtak. Fázósan burkolóztak
köpenyükbe, mert a sötétség rejtett még valamit a csípős, téli szélből. A vidám
dalolás egyre távolodott.
 Mögöttük hirtelen megszólalt egy idegen hang. Emmeline összerezzenve
fordult hátra. Egy részeg férfit látott közeledni - arcán sok jót nem ígérő
kifejezéssel. Ahogy a férfi megemelte nem létező kalapját, Emmeline érezte,
hogy Blythe sürgetően megszorítja a könyökét. Az idegen túl közel jött,
gőzölgő izzadságszagához, alattomos vigyorából bűzlő sörszag keveredett.
- Micsoda finom hölgyecskék! - szólalt meg nehezen forgó nyelvvel. - És
nekem is éppen egy kis mókára szottyant kedvem!
- A ma esténk már foglalt! - mondta Emmeline óvatosan, s bár húga húzta
magával, könyökénél fogva, nem mert az idegennek hátat fordítani. A férfi
ekkor közelebb lépett, s megragadta a másik könyökét. Emmeline-nak az
ijedségtől teljesen elakadt a lélegzete.
- Változhat az esti program! - közölte velük Emmeline mellé állva.
Mielőtt a lány kiálthatott volna, Maxwell lépett elő a homályból, kócosán,
szőkén és teljesen gyűrött öltözékben.
- Elnézést, uram! - szólt rá az idegenre komoly, de óvatos hangon, mintha
közben erőlködve próbálná felidézni, hogy is kell beszélni. - Engedje el ezt a
hölgyet azonnal, különben erőszakkal kell kényszerítenem rá!
Ám a férfi csak még szorosabbra kulcsolta markát Emmeline karján, és
röhögve meglökte Maxwellt. A lord hátratántorodott, és arcán a döbbenetet
kemény elszánás követte, ahogy megindult támadójuk felé. Hirtelen azonban
Alex jelent meg mögöttük - se szó, se beszéd -, az idegen gyomrába öklözött,
majd állón is vágta. A férfi széles ívben a kockakőre repült.
Emmeline az eszméletlen férfira meredt, majd Alexre pillantott, akinek sötét
szeme szikrázott a dühtől. E hirtelen feltűnt hideg józanság azonban mintegy
varázsütésre eltűnt, s helyére a jól ismert somolygás ült ki. Emmeline-t
azonban nem hagyta nyugodni saját magában hajtogatott kérdése: Mi mindent
rejtegetnek még azok az ében-szín szemek, mi mást őriz az a pimasz mosoly?
- Sértetlenek, kedves hölgyeim? - érdeklődött pimaszul.
Blythe bólintott, és a fekvő férfit nézte:
- Meghalt?
- Nem. De kétlem, hogy ma éjjel még lábra áll.
- Ne vigyük el valahová? - kérdezte Emmeline.
- Minek? Hadd ébredjen fel itt a sárban! Mehetünk?
Mire elérték a fogadót Alex és Maxwell a mennyekig dicsőítették egymás
bátorságát, végigbolondozva az utat, mint a gyerekek. Emmeline Blythe-dal
lent hagyta a vidám párt az ivóban, és a szobalánnyal felment a szobájukba.
Bent két keskeny priccs volt fekhelynek terítve, de az ágynemű tiszta volt; a
kandallóba pedig már korábban begyújtottak, így a szoba kellemesen
felmelegedett. Az éjjeliasztalkákon gyertyák pislákoltak.
A szobalány jóéjszakát kívánva elment, s Emmeline-ék gyorsan készülődni
kezdtek, lesegítették egymásról a sok rétegnyi ruhát, s a hosszú alsóruhában
ágyba bújtak. Ahogy párnát ért a feje, Blythe máris elaludt; de Emmeline csak
a kormos plafont nézte hanyatt fekve. Nem volt az ilyen helyek zajaihoz szokva
- például a felső szobából lehallatszó, táncra emlékeztető, ütemes
dübörgéshez. Majd egy órán keresztül forgolódott, mikor halk kaparászást
hallott az ajtó felől. Csendesen kimászott az ágyból, és hallgatózva az ajtóhoz
lépett. A kaparászás megismétlődött, majd az ajtó tompa hangon megszólalt:
- Emmeline!
Elfordította a zárat, és résnyire nyitotta az ajtót, mögé rejtve alsóruhás
testét. A rés túloldalán Alex borostás és fáradt arcának egy részlete kémlelt
befelé - az idegesítő vigyorral együtt.
- Mit csinál itt? - kérdezte a férfitól. Zekéje és inge szét volt nyitva, s
Emmeline lenyűgözve bámulta a férfi mellkasát s az azt borító szőrzetet.
Alex tenyerével az ajtókeretnek támaszkodott.
- Beszélnem kell veled.
- A reggel sokkal megfelelőbb időpont erre - súgta, és megfordulva
megnézte, Blythe nem mozgolódik-e.
Az ajtó hirtelen Emmeline-nek csapódott ahogy Alex a résen benyúlva
megragadta a karját, és kirántotta a folyosóra. Hiányos öltözékén
szégyenkezve, próbált visszahúzódni, de Alex villámgyorsan becsukta mögötte
az ajtót.
- Alex! - sziszegte, maga elé fonva karjait. - Ezt nem tűröm!
- Maxwell emberére akadt a szőlőtémában, így egy időre gyökeret vert
odalent.
Minden húzódozása, erőfeszítése dacára Alex a szobájába vonszolta.
- Reggel úgysem lehetnénk kettesben - folytatta, miközben becsukta
mögöttük az ajtót, majd neki is dőlt.
Emmeline háttal állt a férfinak, s - a feje búbjától, kislábujjáig érő alsóruha
ellenére - meztelennek érezte magát. Nem takarta sem fűző, sem alsószoknya,
és ez kétségtelenül illetlen volt - és hátborzongató. Erőt vett magán, hogy ne
nézzen a priccsre, ahol Alex hever majd - alig valamiben... Muszáj visszajutnia
a saját szobájába, mielőtt még rosszabb gondolatok és képek férkőznek hozzá.
- Alex, egyáltalán nem tetszik a viselkedése. Csak mondja, hogy mit akar!
Legyünk túl rajta minél hamarabb!
Alex ellökte magát az ajtótól, és ingatag léptekkel közeledett feléje.
Emmeline-nak minden erejére szüksége volt, hogy ne kezdjen hátrálni. A férfi
félelmetesen magas volt, de nem úgy, mint az a részeg idegen; a fenyegető az
volt benne, hogy Emmeline már tudta, milyen könnyen adja meg magát
karjaiban az élvezeteknek. Márpedig most egyedül voltak, és senki sem
zavarhatta meg őket.
A férfi mélyet sóhajtott.
- Azt akarom, hogy tudja, mennyire sajnálom, hogy nem hallgattam a
figyelmeztetésére korábban! Rám bízta a biztonságukat, ám ha Maxwell észbe
nem kap, én könnyedén tovább sétáltam volna.
- Túl kemény magához, Alex. Éppen kiáltani akartam, s higgye el, azt
biztosan meghallotta volna!
Apró mosoly bukkant fel Alex száj szegletében.
- Valóban? Akkor hát megbocsát?
- Nincs, mit megbocsátanom. Mindamellett, amilyen részeg volt a fickó,
talán nem is lett volna szükség olyan erőszakos beavatkozásra, mint amit
elővezetett.
Alex arca újra elkomolyodott, ahogy közelebb lépett.
- Nem volt más választásom, Em. Mi lett volna, ha ő az egyik azok közül,
akik követtek engem?
- Az volt?
- Nem.
Most először figyelt fel Emmeline arra, milyen komolyan veszi Alex az ellene
irányuló fenyegetéseket.
- Talán el kellene mondania ezt az egészet a békebírónak.
Alex még egy lépéssel közelebb lépett, Emmeline pedig még egy
hüvelyknyivel szorosabban ölelte át magát.
- Nem lehet, Emmy. Mit mondanék, hisz nem tudom, kicsodák, nem
ismerem az indítékaikat.
Alex hangja ellágyult, tekintete a lány arcáról lejjebb csúszott, s ő érezte,
amint a férfi keze simogatva araszolgat fel a karján.
- Alex! - szólalt meg figyelmeztetően, de még mindig nem hátrált, s alig
tudott értelmesen gondolni bármire is a forró ujjak érintésével a karján; talán
csak arra, hogy egy leheletnyi anyag választja el bőrüket egymástól...
Kényszerítenie kell magát újra, hogy másra gondoljon.
- Bár nem volt ínyemre az a kis játék, amit kieszelt, nagyra becsülöm
Cliffordhoz való kedvességét!
Alex szórakozottan bólintott, továbbra is azt a kis pontot nézve, ahol
Emmeline-t cirógatta.
- Nem esett nehezemre, Clifford nagyon is... elviselhető.
Emmeline megnyalta ajkát, és igyekezett nem tudomást venni a parázsló
simogatásról.
- Nem vagyok meglepve, hisz mindkettőjükkel jól kijövök; kézenfekvő, hogy
megpróbálják elviselni egymást.
Alex ujjai megtorpantak egy pillanatra, és látszott rajta, hogy a szóformálás
továbbra is nehezen megy. Egyenesen Emmeline szemébe nézett.
- Miért, Em, talán engem is barátjának tekint?
- Eehezt hhhogy érti?
- Jól kijön velem, ezt mondta. Hogyan máshogyan érthetném ezt?
Emmeline végképp elakadt a józanság útján, s nem is akart erre a kérdésre
válaszolni.
- Mondja Alex, miért jött valójában át hozzám?
A férfi egy pillanatig habozott, majd újra Emmeline szemébe nézett.
- Nem is tudom. Eszembe jutott, amint odaát, a folyosón túl, csupán egy
szál valamiben fekszik - azzal tekintete a lány melleire csusszant ismét, így
Emmeline önkéntelenül szorosabbra fonta karjait. Alex felnyögött, és becsukta
a szemét.
- Mindig ezt csinálja! - mondta rekedten. - Ahelyett, hogy eltakarná magát,
felkínálja kívánatos melleit vágyódó csodálatomnak.
Emmeline kapkodva lélegzett és szégyenpír hasított arcára, ahogy
megadóan maga mellé ejtette karjait.
- Ne mondjon ilyeneket! Mondtam már, hogy nincs joga személyeskedni!
- Akarom a jogot! - nyögte Alex, s Emmeline kezdte úgy érezni, minden,
amiben eddig hitt, a világ benne és körülötte, lassan feloldódik.
Alex keze felért Emmeline vállához, finoman tovább simogatta a lányt.
Szemében visszafogottan lobogott a tudás olyan dolgokról, amelyekben ő
érintetlen volt, s melyek számára érinthetetlenek voltak.
Emmeline azt akarta, ez maradjon is így, de Alex másik keze is feléledt,
vállára suhant - és kezeinek súlya olyan kellemesen jó érzés volt. Hirtelen a
kezek leszánkáztak a hátán, s nyomták Alex felé. Ezúttal az ujjak érzékeny
futamát nem tompította a kemény fűző, s amikor melle Alex mellkasához
simult, és mellbimbói fájdalmas gyönyörűséggel rándultak össze, mélyen
felnyögött. Édes istenem, mennyire másképpen érez Alexszel mindent!
Mélyen a férfi tekintetébe fúrta sajátját. Mintha álmodná az egészet. Alex
kezei egészen a fenekéig siklottak, s amikor magához húzta, Emmeline
lélegzete is elakadt. Alex a csípőjéhez szorította, s körkörösen mozgatni kezdte
a lányt. Emmeline-nak Alex vállába kellett kapaszkodnia hogy el ne essen, s
ezt - az ájulással fenyegető gyengeségét - használva ki, Alex a lány egyik
térdét felemelte, és derekához húzta. Az Emmeline combjai között megbúvó,
finom nőiségén hullámzott végig Alex csípője. Minden részletében lángolt és
lüktetett - különösen ott, mélyen; és nem akart mást, csak lüktető lágyékát
Alex kemény ágyékán mozgatni.
Nem tudott elrejtőzni Alex elől, aki arcának minden rezdülését figyelte - s
mostanra világossá vált előtte, milyen ledér nő is ő. Alex egyre szorosabban
húzta magára, egyre keményebben préselte ajkára ajkát; hevesebben csókolta
- és nem olyan gyengéden évődve, mint a múltkor. Erősen behatolt nyelvével
Emmeline ajkai közé, közben csípőjét határozott, ringató mozdulatban a lány
combjainak mélyére szorította. Egymás szájából lélegeztek, nyelvük
összefonódott - és Emmeline minden akaratereje elszállt. Alex a térdénél fogva
tartotta egyik kezével, másik keze a hasán kúszott felfelé. Elidőzve cseppet az
ingerlő domborulatok alján, ujjbegyei át- meg átrajzolták a félhold alakú
peremet.
- Emmeline! - sóhajtotta bele a lány szájába, neki azonban nem volt hangja
beszélni, ereje a férfit megállítani; s ami rosszabb, csak a leírhatatlan vágy
tombolt benne Alex minden érintése nyomán. Végre határozottan tenyerébe
fogta a lány mellét, s az izgalom újabb hulláma söpört végig Emmeline
bőrének utolsó, még szunnyadó pontjain. A sosem tapasztalt kéj szétáradt
bensőjében, égő csóvában kapcsolva össze melleinek, hasának, lágyékának
középpontjait. A férfi hüvelykujja egyre sebesebb iramban körözött a kemény
bimbón, s Emmeline egyszerre akarta megállítani és sürgetőn bíztatni. Alex
nyelve elsodorta az övét, keze gyengéden gyúrta, újraformálta testét, s a lány
biztos volt benne, most már boldogan adná át magát bárminek, amit Alex
akarna - csak egyszer érezhesse ezt életében.
Alex hirtelen elengedte Emmeline térdét, és hátralépett; a lány egyensúlyt
vesztve utána kapott. Alex megfogta a kezét.
- Ne mozogj, kedves! - mormogta, miközben lerázta széles vállairól a zekét.
Emmeline-nek nem is volt nagyon más választása, mert egyetlen lépéstől
hanyatt esett volna. Alex kigombolta a nyakába gyúródott inget, s áthúzta a
fején. Az újabb élménytől légzése kétszeresére gyorsult: életében először látta
egy férfi meztelen mellkasát; csak itt-ott fedte hollófekete, puha szőr; a tűz
fénye izgalmas árnyjátékot játszott a kiduzzadó izmokon. Hívogató volt a
lenyűgöző szélesség, s Emmeline önkéntelenül kinyúlt, hogy megérintse, de
megtorpant - megijedve saját merészségén.
- Kérlek, érints meg, Em! - suttogta Alex rekedten.
Hirtelen azonban lépések zaja tört be bensőséges csendjükbe az ajtón túlról.
Alex káromkodott egyet, és feszülten figyelt, Emmeline pedig majdnem
felnyögött méltatlankodásában; s nem azért, hogy rajtakapták őket.
 17. fejezet
- Alex? - Maxwell botladozott a folyosón meglehetősen részegen, olykor a
falnak ütődve. - Melyik a mi szobánk? - kérdezte sírós hangon.
Bent a szobában Emmeline eszeveszetten kapta fel Alex ingét, és a férfinak
dobta:
- Öltözzön gyorsan! - súgta sürgetve.
Alex a fejét csóválta.
- Kedvesem, Maxwellt nem fogja zavarni, ha engem meztelenül lát; az már
inkább, hogy téged itt talál. El kell hogy bújtassalak! - azzal megragadta a lány
vállát, és a priccs felé tuszkolta.
- Mássz alá, gyorsan! - utasította, majd lopva megcirógatta a lány mellét, és
hozzátette: - Mennyire jó volna, ha ketten fekhetnénk alá!
Emmeline lerázta magáról Alex kezeit, majd a mocskos, felpúposodott
fapadlóra meredt.
- Nem hiszem, hogy valaha is felmostak volna itt!
Megzörrent az ajtózár. Alex körülnézett.
- Mi a helyzet a függönnyel?
Már rohant is a lány az ablakhoz, és besurrant a függöny mögé. Gondosan
betakargatta lábujjait, és szoborrá meredve fohászkodott magában, nehogy
kirajzolódjanak mellei az anyag túloldalán. Tenyerét a szájára tapasztotta -
mert még mindig hangosan kapkodta a levegőt - közben remélte, hogy
hajában nem pókhálót érez.
Kicsapódott az ajtó, és Maxwell bebotorkált a szobába; s ahogy megszólalt,
kaccantott is hozzá.
- Kellemes egy este, igaz-e Thornton? - azzal nagyot nyikkant alatta a
priccs.
Emmeline lélegzetvisszafojtva megvárta, hogy Alex fekhelye is kilehelje
lelkét; aztán csend lett. Fogalma sem volt, meddig várjon még, de perceken
belül felharsant a két férfi horkolása. Ki-csusszant a függöny mögül, hogy
amilyen gyorsan csak tud, kisurranjon a szobából - de valami megállította.
Hátat fordított a hasalva horkoló lordnak, és Alexet nézte. Az alvó férfi
hatalmas teste minden oldalról lelógott a priccsről. Oldalra billent fejjel aludt,
arca nyugodt volt; hosszú, sűrű szempillái rezzenéstelenek, ajka puha s telt
-amilyennek érezte. Ez a férfi tartotta a karjában, ez a test kívánta az ő testét,
és zavart benne össze mindent. Hiába próbálta a legsötétebb indítékokat
társítani Alex viselkedéséhez, tisztában volt vele, hogy ő legalább annyira
bűnös. Az egész kezdett már veszélyessé válni: nemcsak mert vonzódott
Alexhez, hanem, mert félő volt, hogy a vonzalom máris sokkal többé nőtte ki
magát - ám e több már nem lehet az övé.
A férfi szemhéja hirtelen felpattant, és egyenesen őrá nézett - vigyor nélküli
tekintete élénk volt és meztelen. Volt benne még valami, amit a lány nem
tudott megfejteni; s - mert az ő szeme kezdett elhomályosulni a feltoluló
könnyektől - sarkon fordult, és kisurrant a szobából.
Alex felkönyökölve nézett Emmeline után. Félig kábultan észlelte még a lány
bokájának villanását közvetlenül a bezáródó ajtó sötétje előtt.
Mi történt az imént? - faggatta önmagát. -Csak az ital vihette bele abba,
hogy lerohanja, s szinte magáévá tegye Lady Emmline Prescottot, e
megrögzött vénkisasszonyt, húgának örökös gardedámját!
Visszadőlt a párnára.
Egek, Emmeline húgának már a nevére sem emlékszik! Pusztán arra tud
gondolni, hogy Emmeline combjai közé merülhessen, s csillapítsa magában e
most is lüktető kielégületlenséget! El is rabolhatná a lányt a szomszéd
szobából, s a fogadó mögötti kertbe vinné, ahol végre igazán elkapná! - hisz
előtte van még a lány bőrén sápadó holdfény is. Ott a kertben aztán a dús fűbe
terítené az ingét, arra fektetné Emmeline-t, aki feléje nyújtaná karjait, s
odaadó testével hívná. A lányt is betöltené a vágyakozás, melyet ő hívott
életre benne, combjai belsejét cirógatná, gyengéden szétsimítaná érintetlen,
selymes fürtjeit - és ő lenne az első és az egyetlen férfi, aki megérinthetné
ártatlanságának szívét... De mégsem!
Alex felnyögött, s a tenyerébe temette arcát.
Ma teljesítette vállalt missziójának legelső kihívását: megláttatta Emmeline-
nal, hogy Roswald boldog, és őt is boldognak szeretné látni. Emmeline pedig
megtette az első lépést vissza az életbe, mint újraéledt, vibráló nő. Neki pedig
hagynia kell, hogy az ital kipárologjon a fejéből, hogy jobban kordában tudja
tartani érzékeit.
Karjával eltakarta a szemét.
Bár, az az igazság, hogy Emmeline Prescott -még ha színjózan is - képes
érzékeit lángra gyújtani. Minden bizonnyal csak azért, mert olyan elérhetetlen
kihívás ez a lány!

A reggeli készülődéskor Emmeline háttal állt Blythe-nak, hogy húga ne

láthassa aggodalmas arckifejezését. Nem kerülheti el Alexet, de képtelen lesz
a férfi arcába nézni saját könnyűvérű viselkedése után. Újra felrémlett előtte a
kandallótűztől narancsfényű szoba, Alex érintése, a saját, szinte ruhátlan teste.
Összerezzent a bűntudattól. Értetlenkedve kérdezte magától újra meg újra,
hogyan képes ilyesmit oly nagyon élvezni, s vajon miért kíváncsi minden egyes
alkalommal arra: mi következik...
Szerencsére Bythe elszakította gondolataitól.
- Emmy, történt tegnap valami, amit nem nagyon értek. Ah, begombolnád,
kérlek a ruhámat hátul?
Emmeline mély levegőt vett, majd Blyhte-hoz lépett - örült, hogy egyelőre
nem kell a szemébe néznie.
- Mi volt az, kicsim?
- Szomorúnak tűntél... és talán nem csak Roswald miatt.
Emmeline úgy tett, mintha a gombok minden figyelmét lekötnék, és azzal
nyugtatta magát, Blythe inkább kíváncsi, mintsem gyanakvó.
Bár neki semmi része nem volt Clifford félrevezetésének ötletében, mégis
nagy súllyal nehezedett az egész a lelkiismeretére. Talán, ha elmondja Blythe-
nak, megkönnyebbül.
- Tőlem függetlenül, Alex elhatározta, hogy megtréfálja Cliffordot. A
megtéveszti, talán helyesebb kifejezés volna - végzett a gombokkal, s ujjaival
kezdte fésülgetni Blythe haját.
- Miért tenne Alex ilyesmit? Tudja, mit jelentett neked Clifford?
- Meghallotta, amikor beszéltünk róla.
Blythe hirtelen megperdült, s megragadta Emmeline kezét.
- Ó, az is az én hibám! Egyszer említettem neki, hogy el kellett küldened
egy tanítót, akibe szerelmes voltál. Meg tudsz nekem bocsátani?
Emmeline úgy érezte, hogy Blythe kis pletykálkodása teljesen eltörpül az ő
bűne mellett.
- Semmi rosszat nem tettél, Blythe. A múltam aligha lehet titok.
- Szóval, mit is tett Alex?
Emmeline bizonytalanul elmosolyodott.
- Clifford előtt úgy tett, mintha mi... jegyesek volnánk.
Blythe kikerekedett szemekkel nézett rá, és Emmeline összeszorult
gyomorral várt a legrosszabbra - ám húga hirtelen kacagásban tört ki.
- Micsoda nagyszerű mulatság, Emmy! Borzasztóan élvezem Alex
találékonyságát! És mit mondott Mr. Roswald?
- Úgy gondolta, hogy ez csodálatos - válaszolta Emmeline zavartan.
- Nem vagyok meglepve. Biztos, hogy gyengéd emlékeket őriz rólad, és azt
akarja, hogy annyi év után végre boldog légy. így már értem, miért ment ki
utánad Alex a kertbe: azért, hogy erősítse Roswaldban a titkolózó szerelmesek
benyomását, Emmeline bólintott, bár nem volt minderről teljesen
meggyőződve.
- Tehát nem bánt ez téged? - kérdezte a húgát.
- Hogy nem bánt-e? - Blythe elmosolyodott, majd Emmeline mögé sétálva,
ő kezdte rendezgetni nővére haját. - Nagyon elégedett vagyok, hogy Alex ilyen
figyelmes. Már igazi barátunkká vált, nem gondolod?
Emmeline nem tudta, mit válaszoljon. Blythe is szótlanul fésülgette, majd
kontyba fonta haját.
- Emmy, add csak ide azt a szalagot!
Emmeline felemelte Alex szalagját a kis asztalkáról, és hátranyújtotta.
- Blythe, nem hiszem, hogy...
- Nagyszerűen fog mutatni rajtad!
Öklömnyi gombóc nőtt Emmeline torkában - ezzel egyidőben gyomra
gyűszűméretűvé zsugorodott - mire húga felkötötte haját a szalaggal, és
kiléptek a szobából. Elkerülhetetlenül közeledett ugyanis a találkozás Alexszel.
Hajában pedig most már ott virít a férfi ajándéka, amit az akár bátorításként is
érthet majd - súlyosbítva az Emmeline számára már így is megalázó helyzetet.
Alex és Maxwell már az ivóban vártak - amint a két lány belépett, udvariasan
felálltak.
- Uraim - szólalt meg Blythe -, még meg sem rendelték a reggelit. Talán
nem éhesek?
Válaszul Maxwell megrázkódott, Alex elsápadt; Emmeline pedig örült, hogy
feladatot talált magának.
- Kicsim, úgy fest, kíséretünk legnagyobb gondja nem az éhség! Csak mi
ketten eszünk; én valami könnyűre gondoltam - azzal, még véletlenül sem
nézve Alexre, a pulthoz sietett.
Friss kenyeret rendelt juhsajttal, hozzá almabort. Megfordulva látta, hogy
Alex tekintete mered rá: a fekete szempár olyan szorosan tartotta, mint egy
ölelés - s a lány lépte megingott.
- Ez a szalag jól kiemeli a haja színét, Lady Emmeline.
Válaszolni akart, de megbénította nyelvét a fájdalmas felismerés: teljesen
bizonyos Alex iránti szenvedélye.
- Blythe akarta, hogy ma ezt viseljem - motyogta végül.
- A kedves húga tudja, mi áll jól önnek - mondta Alex mosolyogva.
- Nem csak én, Alex. Végül is ön vette azt a szalagot -jegyezte meg Blythe
egyikükről a másikra pillantva.

A következő héten a királynő estélyt adott Whitehallban. Mindenfelől

tódultak a vendégek; egyesek hatalmas birtokaikat is hátra hagyták az
esemény kedvéért. Úgy tűnt, amint elsüllyedt a spanyol armada - s vele a
támadás veszélye -, úgy tört elő, s áradt szét az ünneplési kedv.
Emmeline és Blythe édesapjukkal együtt a családi díszbárkában érkeztek, s
hatalmas párnák között várakoztak a kikötésre. A mólótól sötét sétány vezetett
fel a palotába, ám a fogadóterem egyetlen pompázatos csillogás volt. Királyi
arany- és bíborszínbe öltözött falak álltak őrt olyan - ezüst tálcákon díszelgő -
egzotikus ritkaságoknak, mint gúlákba tornyozott strucctojások, vagy felébe
szelt, tejjel telt kókuszdiók. A puha szőnyegeket mind eltávolították, hogy a
tükörsima padlón suhanóbb legyen a tánc.
Emmeline-t majd szétvetette az izgalom. Gyönyörűnek érezte magát a
fekete-fehér ruhában, amelyet húga varratott számára. Édesanyjuk rubin- és
zafírékszereit vette fel, ujján gyémántköves gyűrű csillogott. A hivalkodó
ékszerektől először ostobának érezte magát, de Blythe olyan rajongással
dicsérte - amikor otthon izgatott kuncogással öltöztette -, akár
gyermekkorukban a játékbabáit.
Úgy tűnt, a vendégsereg minden tagja szintén a legszebb ruhájába öltözött:
ékszereikről pazar csillogással verődött vissza a gyertyák fénye.
Emmeline úgy érezte, csak jó dolog történhet a bálon. Apró célzásokban
Maxwellt emlegette húgának. A lordnak még levelet is írt, melyben egyenesen
megparancsolta, hogy kérje fel Blythe-ot táncolni. Elfogódottan nézte ifjaktól
közrefogott gyereklány-húgát, kinek az egyik „lovag" frissítőt hozott, a
másikuk táncba vitte. Éppen Lord Seabrook volt az első, aki elrabolta, s
Emmeline ágaskodva figyelte a gyönyörű táncosok között forgó húgát, s cipője
orrával önkéntelenül verte a ritmust. Egyszer csak Maxwell lépett mellé, s
meghajolt.
- Lady Emmeline, ön ragyog ma este!
- Maxwell! - kiáltott fel örömmel Emmeline, s megszorította a férfi kezét. -
Blythe és én egész héten hiányoltuk. Mi az, ami miatt így távol maradt tőlünk?
- Üzleti ügyeim szólítottak Sussexbe. Hálás vagyok, hogy gondolt rám,
hölgyem, és nagyon kedves öntől, hogy ezt mondja, de úgy hiszem, a kedves
húgának nem igazán hiányoztam -mondta a lord udvarias mosollyal. Emmeline
legyintett.
- Ugyan! Mindketten kitűnően éreztük magunkat önnel Islingtonban.
Látszott, hogy a lord mondana még valamit -de végül csak mosolyogva
megcsóválta a fejét. Emmeline pedig megkönnyebbült, mert a vásár puszta
említése is a félmeztelen Alex alakjával kísértette. Egész héten - míg nem látta
a férfit - a megkönnyebbülés és megbánás között őrlődött.
- Maxwell, maradjon itt velem! Biztos vagyok benne, hogy Blythe szívesen
táncolna önnel! - nézett fel a lordra, majd szigorú szemmel hozzátette: -
Felkéri, ugye?
Willoughby nem válaszolt.
- Maxwell!
- Megpróbálom, hölgyem. Borzasztó nehéz azokkal a rajongó ifjakkal
versenyeznem!
- Meglátja, menni fog! -jelentette ki Emmeline határozottan, majd a lordba
karolt, s az hálásan szorította meg a bátorító kezet.
 - Megteszem, amit tudok.
Ám tánc táncot követett, s Blythe meg sem állt. Nevetve fogadta a
felkéréseket, melyeket még a táncok vége előtt kapott. Emmeline lassan
kifogyott a témákból, amelyekkel könnyíteni próbálta Maxwell szemmel
láthatóan növekvő csüggedését.
Tévedett - tépelődött magában Emmeline -, s a bimbózó barátság még idő
előtt elhalt volna? Az nem lehet, hisz határozottan érez valamit Blythe és
Maxwell között - csak meg kell találnia a módját, hogy életre keljen.
Sóhajtva körülnézett, s látta, amint Blythe éppen Alexszel táncol.
Emmeline minden idegszálában megfeszült, és azt kérdezgette magától,
vajon, miért nem figyelt fel a férfi jövetelére; hogyhogy nem érezte meg
jelenlétét - ahogyan a szomjazó virág is érzi az őt körüllengő szélben az üdítő
eső közeledtét.
Alex egyszer sem nézett fel a tekervényes tánclépésekből. A zenészek csak
játszottak, a vendégek boldogan kacagtak, és Emmeline egyre csak Alex-re
meredt. Azok az ajkak, melyek nemrégen még őt csókolták, most Blythe-ra
mosolyogtak elbűvölően. Úgy tűnt azonban, Blythe nem volt elbűvölve;
tekintete körbe-körbe repkedett a táncosokon csak néha pihenve meg Alex
arcán. Emmeline nem értette, Blythe hogyhogy nem gyengül el a férfi
karjában, hisz ő már rég elájult volna. Bár, ami azt illeti, húga számára a csók
sem jelentett sokat - s ettől persze, Emmeline megkönnyebbült egy kissé.
Igyekezett máshova nézni, s felfedezte, hogy nem ő az egyetlen, aki a
párocskát figyeli: összehúzott szemekkel és mosolytalan, szigorú arccal,
Maxwell is rájuk meredt. A sohasem látott indulat a tekintetében - Emmeline
legnagyobb meglepetésére - haragos féltékenység volt.
- Menjen oda hozzá! - súgta Emmeline a lordnak gyengéden. - Kérje fel
táncolni!
Willoughby azonban szó nélkül, merev testtartással elsétált mellőle, ki a
fogadóteremből.
Emmeline egy percig tanácstalan szomorúsággal álldogált - hiszen terve
mégsem úgy kerekedik, ahogy szeretné -, aztán körbenézett, merre is találja
az idősebb hölgyeket, és a közelükben leült. Az est ígérete ezzel elillant -
gondolta sóhajtva.
- Nézze, hogy táncol! - csattant fel egy megvető női hang Emmeline
mögött, egy kicsit távolabb.
A lány hátrapillantott, és megcsóválta a fejét: az a szörnyűséges nőszemély,
Lady Boxworth volt az megint, aki olyan nagy élvezettel pletykálta ki Alexet
Lady Morley kerti mulatságán. Emmeline visszafordult, s előre szánta már a
pletykafészek következő áldozatát.
- Kivel táncol? - kérdezte egy másik női hang.
- A Prescott-lánnyal, Kent grófjának kisebbik lányával.
Emmeline majdnem felnyögött. Nem létezik, hogy ne maradjon ki a családja
egyetlen beszélgetésből sem?
- Jó kis fogás neki ez a lány, nem igaz?
- Túl jó! - kontrázott Lady Boxworth. - Tavaly talán még megengedhette
volna magának, hogy ilyen magasra szálljon! Most már hiába; lerántották róla
a leplet! Kent grófja nem fogja tűrni őt a lánya körül, az holtbiztos!
Emmeline lélegzet visszafojtva várt - mint valami zsákmányállat a
puskadörrenésre -, egyszerre égette bűntudat, s kíváncsiság.
- Miféle leplet? - kérdezte egy másik nő. - Tavaly egész évben északon
tartózkodtam, s attól tartok, nem értek el hozzám a hírek.
Erre az éltes hölgykoszorú egyszerre felkacagott, majd izgatott suttogás
indult körbe, ami azonnal megtorpant, ahogy Lady Boxworth megszólalt.
- Ön nem hallott róla, hogy Thornton a bátyjának adta ki magát? Közel két
évig élt álvicomte-ként anélkül, hogy bárki rájött volna!
Az egyik hölgy megdöbbent sóhajt hallatott, szinte egy időben Emmeline-
nal.
Hogyhogy ő sem hallott ekkora botrányról? -kérdezte saját magától, s a
csevegés hátralevő részében szinte le sem vette szemét Alexről.
- Azt tudtam, hogy a két Thornton-fiú ikerpár - szólt egy másik -, de ilyen
gyalázatos módon visszaélni ezzel, az minden képzeletet felülmúl! Miért
engedett meg a bátyja egyáltalán ilyen szörnyűséget?
- A vicomte maga állította öccsét saját helyére, míg ő a Korona
küldetésében Spanyolországban kémkedett - magyarázta Lady Boxworth. -
Azért volt a helyettesítésre szükség, hogy ne kérdezősködjenek Lord Thornton
után.
- Akkor viszont, Sir Alexander egy hős! - súgta egy lányhang.
- Látszik, mennyire fiatal vagy még, leányom! - jegyezte meg Lady
Boxworth lekicsinylőén. - Egyáltalán nem Sir Alexander volt a hős, hanem Lord
Thornton. Az ifjabb Thorntonnak csupán meg kellett volna húzódnia a
háttérben, és lehetőleg minél kisebb figyelmet magára vonni. De az uraság
nem fért a bőrébe, képtelen volt fékezni gőgös önteltségét!
Emmeline megfeszült, ám most már hallani akarta a történet végét, mert
személy szerint úgy gondolta, Alex igenis hős volt, aki kockáztatta saját életét.
- Gőgös önteltségén? - visszhangozta gépiesen egy másik.
- Úgy bizony! Sir Alexander rangját használta fel, hogy irtózatos
mennyiségű pénzeket verjen el bátyja vagyonából. Továbbá az egész udvart
megbotránkoztatta nőügyeivel. - Lady Boxworth lehalkította a hangját, s úgy
fojtatta. - Még férjes asszonyokkal is enyelgett!
- És tönkretette a bátyját? - kérdezte a fiatal lány.
- Istennek hála, nem!
- Mint vicomte, eleget tett kötelezettségeinek?
- Igen - bökte ki Lady Boxworth kelletlenül. - Ám akkor is, sokkal tovább
nyújtózkodott a takarójánál! Félrevezetett minden hajadont; ugyanis ezek a
tisztességes családból származó hölgyek nem mennek ám feleségül minden
jött-ment lovaghoz! De meg is fizette az árát, kedveseim, a gyalázatos
viselkedésének! Nem kívánatos többé a jóravaló házaknál. Más szóval, nagyon
úgy fest, hogy csupán az a két év volt Sir Alexander egyetlen lehetősége, hogy
úri életet élhessen!
Emmeline-ban csakúgy forrt a düh, ahogy felemelkedve, egyenesen az
otromba nőszemély szemébe nézett.
- Lady Boxworth, ön házasságszédelgéssel vádolja Sir Alexander Thorntont.
Kérdem én, megkérte Sir Alexander ezen hölgyek egyikének is a kezét?
Esetleg tett olyan ígéretet, amelyet nem tudott megtartani?
Az idős hölgy pompázatos orrával a megfagyott levegőbe bökött.
- Istennek hála, ezek a hölgyek még időben megtudták az igazságot.
- Tett Sir Alexander hamis ígéreteket? - kérdezte Emmeline újra.
- Nem - felelte Lady Boxworth hidegen, némi habozás után.
- Akkor nem látom be, mi szükség van lejáratni ezt a férfit, azért mert
országának segített.
 - És szép kis hasznát is látta a segítségnek, ha megjegyezhetem! - vágta rá
Lady Boxworth.
Emmeline nem válaszolt, mert nem ismert minden részletet, csak
értetlenkedve megrázta a fejét, aztán megfordult. Persze, éppen Alex
közeledett feléje széles mosollyal - mit sem sejtve az elhangzottakról. Amikor
mélyen meghajolt a pletykakör felé, Emmeline összerezzent, és majd elsüllyedt
szégyenében. Alex a lány felé fordult, meghajolt, majd kezét nyújtva így szólt:
- Volna kedve táncolni, Lady Emmeline?
 18. fejezet
Emmeline elfogadta Alex kezét. Örült, hogy megmenekült a rosszindulatú
nőszemélyektől, még akkor is, ha most meg kitette magát a kísértésnek, amit
a férfi ölelése jelent.
- Örömmel táncolok önnel, Sir Alexander!
A sötét szemöldökpár hirtelen felszaladt, de Alex szótlanul vezette a
tánctérre.
A lány az első lépésektől kezdve Alex arcát fürkészte - mintha a hallottakból
formálódott új képet próbálná ráigazítani. Kíváncsi volt, mi történhetett abban
a két évben, amikor Alexnek fel kellett adnia saját életét - de nem tudta,
hogyan fogjon a témához egy olyan valakivel, aki nagyon mélyre rejti valódi
gondolatait. Hirtelen együttérzés öntötte el: ellágyult a gondolatra, milyen is
lehetett a férfinak mégiscsak életét kockáztatnia, aztán egyik napról a másikra
feladnia mindazt a hatalmat és jólétet, amelyhez valószínűleg hozzászokott a
két év során.
Vajon Alex is elveszettnek érezte magát és félelmetesnek a jövőt, ahogyan
ő, amikor le kellett mondania Clifford Roswaldról? Vajon a férfiaknál ez a
hősködés csak álca, hogy a mögé rejthessék az érzéseiket?
- Brrr, ön egészen levetkőztet a tekintetével, kedves hölgy! - szólalt meg
Alex, majd feszült mosollyal hozzátette. - Meglehetősen inzultálva érzem
magam.
Emmeline halkan felsóhajtott.
Alex önteltsége csupán még több önteltségnek s buja gondolatnak az álcája!
- Alex, igazán megtanulhatna vigyázni a nyelvére!
Alex élesen felnevetett.
- Em, maga is tanúsíthatja, milyen jól tudok vigyázni a nyelvemre, s hogy az
milyen tökéletesen engedelmeskedik nekem! - majd közelebb hajolva,
halkabbra fogta hangját. - S rengeteg izgalmas helye van a testének, ahova
elmerülve, örömmel megízlelné önt például, ha feltárnám a combjait és...
Emmeline arcára vulkáni forróság lobbant, s csak hálálkodni tudott, hogy a
tánc egy másik férfihoz irányította. Közben képzelete végigpergette benne
Alex célzását, s elakadt lélegzettel vágyódott a mondat vége rejtette titok
után. Ám fejében ott visszhangoztak még Lady Boxworth szavai is.
Újra összekerültek, s ezúttal Alexen volt a sor, hogy Emmeline arcáról
olvasni próbáljon.
Úgy tűnt, mintha a lány töprengőbb volna a szokottnál, de nem tudta
eldönteni, vajon islingtoni meghitt együttlétük, vagy az iménti célzás az oka.
Vagy talán Maxwell Willoughby. Alex látta Willoughby kezét Emmeline karján, s
látta, ahogyan a lány megérintette a lordot. Valami állatias féltékenység fogta
el akkor; legszívesebben otthagyta volna Blythe-ot a tánc közepén, hogy
elhúzza Emmeline-t a lord mellől! Ám kivárta a végét, csak azután sietett
felkérni a lányt erre a táncra, és az azt követőre, és az azt követőre... hisz
Emmeline az egyetlen nő, akivel táncolni akar.
Örült, hogy Emmeline megszólalt, mielőtt hasonló nevetséges gondolatok
ragadták volna el.
- Csak most érkezett, Alex?
 - Nem, már jó ideje itt vagyok, de nem vehetett észre.
Alex látta a következő kérdést Emmeline szemében, s látta, ahogy ajkát
harapdálja - hát kisegítette.
- A királynővel voltam.
Megint különváltak pár percre, de alig kerültek össze ismét, Emmeline
újrakérdezett:
- A királynővel?
- Nem kíváncsi ön egy kissé?
Ha egyszer nem tehet róla! - mentegetőzött magában. - Alexet - bár a
felsőbb körökben lenézték - úgy tűnt őfelsége mégis kitüntető figyelmében és
társaságában részesíti. Mi a titka, hogy minden nő odavan ezért a férfiért?
Beleértve azokat is, akik nagyon jól tudják, hogy iránta nem tanácsos
semmiféle vonzalom... A legtöbb nő -pusztán attól, hogy Alexszel táncol - már
elalél.
Miért nem képes minderre például Maxwell, miért nem tud a lord ilyen
hatással lenni Blythe-ra tánc közben? Biztos van rá valami recept, és
Maxwellnek nincs másra szüksége, csak egy kiváló doktorra, aki azt felírja. S ki
volna megfelelőbb erre, mint Alex? A terv kezdett formálódni, s ahogyan kész
alakot öltött a fejében, Emmeline egészen belereszketett: rá tudná-e venni
Alexet, hogy megtanítsa Maxwellnek mindazt, amit tud a nőkről? Ahhoz, hogy
erre megkérje - s a kérést is megmagyarázza - kettesben kell lenniük, de nem
annyira, hogy a férfi varázsa őrajta is fogjon.
A tánc véget ért, a párok meghajlással köszönték meg egymásnak.
- Alex, volna oly kedves, és elkísérne a frissítőkhöz? - kérdezte Emmeline.
Alex felvont szemöldökkel nézett a lányra.
- Nem is akar elfutni tőlem olyan gyorsan, ahogyan csak a lába bírja? -
kérdezett vissza gyanakodva.
- Persze, hogy nem. Gondolom, ön is megszomjazott.
Alex biccentett, és karonfogva Emmeline-t keresztülvezette az örvénylő
forgatagon. A süteményesasztalnál aztán, a míves kútból Alex bort csorgatott
Emmeline-nak, s - miközben saját serlegéből kortyolgatott - a lány arcát
tanulmányozta. Emmeline tisztában volt vele, hogy a feje búbjáig elvörösödött,
már csak a gondolatra is, hogy szívességet kérjen Alextől azok után, hogy
mindvégig próbálta őt Blythe életéből eltávolítani.
- Emmeline, mi ez az egész? - kérdezte a férfi lágyan.
Emmeline megnedvesítette ajkát, s kényszerítette magát, hogy Alex
szemébe nézzen.
- Beszélnem kell önnel... négyszemközt.
Kétkedve figyelte a sötét szempár egy pillanatig, majd hirtelen felparázslott.
- A legutóbbi alkalom ezek szerint az ön számára túl hamar ért véget.
- Nem! Nem ilyesmiről van szó! - hebegte Emmeline zavartan. - Kérni
szeretnék... egy szívességet - fejezte be egészen halkan.
Ennél jobban már nem hozhatná zavarba azzal az önelégült vigyorral a
képén! - gondolta, s legszívesebben elszaladt volna. Ott volt azonban Blythe és
Maxwell, akikről tudta, hogy összeillenek - megkeményítette hát magát, s
próbálta Alex pillantását hősiesen viszonozni.
- Nem nagy dolog, amit kérni szeretnék, Alex. Hajlandó meghallgatni?
Alex szótlanul bámulta, s Emmeline mereven nézett vissza. Szentül
megfogadta, hogy nem hagyja magát. Egészen felizzította ez a kis próbatétel,
amelyben akár le is győzheti Alexet.
 - Rendben van, kedves hölgy. Hol legyen hát a mi kis találkánk?
- Ez nem egy találka! - felelte ingerülten, és a terem égbenyúló ablakai felé
kémlelt. - Tudja, hogyan lehet a teraszokra kijutni?
Alex somolyogva bólintott, s Emmeline-ba belebújt megint a
kíváncsiskodhatnék, hogy vajon hány olyan titkos helyet ismer Alex a
palotában, melyről ő nem is tud.
- Akkor negyedóra múlva találkozunk a teraszon.
- Olyan sokáig kell várnom? - mormogta a férfi.
- Beszélni akarok önnel, nem pedig kicsalogatni a kíváncsi bálozókat! -
felelte Emmeline figyelmen kívül hagyva a mormoló hang vonzerejét.
- Ólomlábakon vánszorognak majd a várakozás percei! - mondta Alex
színpadias sóhajjal.
- Elég nagy közhely ez egy poéta szájából, Alex.
A férfi szívéhez kapva Emmeline-hoz hajolt.
- Ezzel megsebzett, Lady Emmeline!
- Akkor, ott találkozunk, rendben? - kérdezte hátralépve.
- Természetesen. Hogyan is állhatnék ellen önnek?
- Álljon ellent alantas ösztöneinek, s próbáljon a kérdésemre figyelni.
Mielőtt elmehetett volna, Alex elkapta a karját.
- Alantas ösztöneim minduntalan felülkerekednek, ha önnel vagyok, Em.
Ezt á szégyent éppen maga is megvallhatná, gondolta Emmeline.
- Tizenöt perc - súgta elhalón, s ahogy távolodott, próbált nem gondolni az
"alantas" ölelésre, csókokra, simogatásokra. Végül elnyelte a tömeg.
Hogy makacsul visszatérő gondolatait csendesítse, egyszerűen nem figyelt
rájuk; helyette apja és Blythe után nézett szét a teremben - ám úgy tűnt,
egyiküknek sem hiányzik.
Sétálgatni kezdett a teremben, a fal mellett a boltíves folyosókon, és vissza -
remélte, hogy jól összezavart mindenkit. Utolsó pillantással körbenézett egy
érzéketlen hűvösséggel álldogáló márványoszlop mögül - s kisurrant a
teraszra.
Sötét, felhős este volt, s a gyenge szellő lúdbőrössé borzolta Emmeline
karját. A palota körül fáklyák világítottak, s minden ajtónál őr állt. Beljebb, ahol
a kert az alsóbb teraszban folytatódott, úgy tűnt, mintha a világ széléről a
semmi kukucskálna vissza a palotára.
Emmeline nem látta sehol Alexet. Nem mondott pontos helyet a férfinak, és
rá kellett jönnie, akár napokig is bóklászhatnak a szinteken, míg egymásra
találnak. Karját fázósan összefonta maga előtt, és a kőpárkányhoz sétált. Azon
gondolkodott, mennyire volt ostoba az iménti viselkedése. Egyszerűen meg is
hívhatta volna Alexet a birtokra fényes nappal.
Mielőtt azonban hatalmába keríthették volna kételyei, előrajzolódott a férfi
alakja a homályból, ahol eddig rejtegette éjszínű öltözéke. Emmeline a
meglepetéstől összerezzent, majd megkönnyebbült sóhajjal a párkánynak dőlt.
- Valaki mást várt? - szólalt meg a férfihang csendesen.
Emmeline egyre jobban úgy érezte, hogy feleslegesen vakmerő volt, s túl
messzire merészkedett. Már-már a nyelvén volt a visszavágó megjegyzés -
miszerint Alex legalább olyan jó kém volna, mint a bátyja -, de még idejében
lenyelte azt. Ezt a bizalmas információt ugyanis nem Alextől tudta meg, s nem
akart rátámadni pont most, amikor szívességre fogja őt kérni.
- Nem hallottam, hogy jön. Mindenesetre, köszönöm, hogy itt van, Alex.
- Nem mondhattam nemet. Annyira titokzatos volt.
 A férfi egészen közel állt meg mellette, de Emmeline ahelyett, hogy
idegesen hátrált volna, csak elfordult, és nézte a sötétséget. Egyszerűen csak
meg kellene kérni - gondolta. Csak nem tudta, hogyan tálalja az egészet. Nem
mondhatja meg neki, hogy Maxwellnek van szüksége segítségre az
udvarlásban, mert akkor egyből kihívásnak venné az egészet. Alex kuncogni
kezdett.
- Kedves hölgyem, csupán társaságra vágyott ma estére? Ez esetben
kereshettünk volna olyan helyet, ahol az őrök sem láthatnak meg bennünket.
Emmeline rá se hederített a célozgatásra. Végre elhatározta magát, hogy
nyíltan belevág a kérésbe.
- Alex, Lord Willoughbynak szüksége van a segítségünkre.
- Eljátszotta az összes pénzét, talán? - kérdezte Alex. Egyáltalán nem erre
számított.
- Semmi ilyesféle ostobaság - mondta Emmeline legyintve. - Másfajta
segítségre van szüksége, valami... személyesebb dologban.
Alexnek nem tetszett a gyomrában és a fejében feszengő sötét érzés,
melytől legszívesebben beverte volna Willoughby képét. Nem értette, miért
bosszantja, hogy Emmeline minden mosolya elárulja a lord iránti gyengéd
érzelmeit.
- Kiváló mezőgazdász képességeim vannak, de nem tudom helyette
növesztgetni a szőlőit, ha erre gondolt.
Emmeline hangosan felnevetett, majd a szája elé kapta a kezét.
- Ó nem, egészen másról van szó! Észrevette, hogy Maxwell mennyire
görcsösen viselkedik fiatal hölgyek társaságában?
- Eléggé ügyetlen társalgásban, de úgy gondolom, ezen a hölgyek inkább
ellágyulnak.
- Maxwellt zavarja a dolog, és attól tartok, végleg feladta, hogy udvaroljon a
megfelelő ifjú hölgynek.
Megfelelő? - mérgelődött Alex magában. Mi a csudát jelent ez? Emmeline
úgy gondolja talán, hogy Willoughby nem elég gyorsan közeledik hozzá? Egek,
neki már ennyi elég lenne ahhoz, hogy jól megrázza a lányt - vagy inkább
szorosan magához ölelje, és szavak nélkül, néma ajkával bizonyítsa be neki,
Willoughby nem hozzávaló!
- Na, és mi közöm nekem ahhoz, ha a lord fülét-farkát behúzva sussexi
házikója után vinnyog?
A lány arca foltként világított a sötétben.
- Alex, moderálja magát! Ön kiválóan bánik a nőkkel: tudja, mit kell
mondani, mit kell tenni - mély levegőt véve folytatta. - Meg tudná tanítani
Maxwellt minderre? Ha tudná, mi helyes, mit kell tennie, vagy mondania,
eltűnne a félénksége.
Alex megütközve bámult a lányra.
Tényleg azt akarja, hogy valaki tanítsa be a legújabb kérőcskéjét? És éppen
ő legyen az a valaki? Van tehát mégis olyan tulajdonsága, amelyet tisztel
Emmeline, át is oltja hát szépen Willoughbyba, hogy abból új férfi serkenjen!
Az indulat teljesen elhomályosította tudatát, összeszorította mellkasát - s
legszívesebben ököllel verte volna szét a kőpárkányt. Nem volt még nő, aki
ennyire felzaklatta, és zavarba hozta volna, s akivel ennyire kétségbeesetten
akarta volna magát megértetni.
Aztán hirtelen tisztán látta önmagát kívülről, és meghökkent. Ugyan, miért
mérges? Hiszen, ez kiváló lehetőség arra, hogy bebizonyítsa Emmeline-nak,
Willoughby semmiképpen sem hozzávaló - és soha sem lesz az!
Emmeline közelebb lépett, és ránézett.
- Megteszi, Alex?
- Nem vagyok biztos benne, hogy képes leszek rá, kedves hölgy. Ezek olyan
képességek, melyekkel vagy születik valaki, vagy nem. Engem sem tanított
meg rá senki - válaszolta Alex halkabban, hogy még közelebb csalja Emmeline-
t.
- Ugye, azért megpróbálja? - kérlelte a lány, kezét Alex karjára téve.
Emmeline is adhatna leckét - gondolta Alex magában. S mindez azért az
ostoba Willoughbyért! Hirtelen rájött, mit is fog tenni.
- Önnek is segítenie kell!
Emmeline összeráncolta a szemöldökét:
- De hát nekem fogalmam sincs az ilyesmiről!
- Pedig ön nélkül azt sem tudom majd, hogy kezdjem. Mindenképpen velünk
kell tartania, hogy segítségünkre legyen ítélőképessége.
- De nem utazhatok el a fogadóba, még félreértenék a jelenlétemet.
- Akkor Willoughby és én megyünk önhöz. Van valami magánszoba, ahol
zavartalanul dolgozhatunk?
- Igen, de...
- Akkor ez rendben is van. Szóval, pontosan mi is az, amit meg kell a
lordnak tanítanom?
- Mit mondjon a fiatal hölgyeknek. Hogyan kell velük... enyelégni - hadarta
Emmeline lángvörösen.
- Enyelegni? Még sohasem gondoltam arra, hogy így nevezzem. Én
megadom a nőknek azt a tiszteletet, amelyet megérdemelnek; és úgy bánok
velük, ahogy ők szeretnék.
- Túl messzire megy, Alex.
- Valóban? Szóval nem esik jól, ez... - azzal megfogta Emmeline kezét,
gyengéden a szájához húzta, hogy ajkán keresztül érezze a lány tenyerének
puhaságát. Nem engedte el azonnal, s megint érezte a pillangószárnyak finom
rebbenését.
- Bi-biztos vagyok benne, hogy más hölgyek élvezik az... ilyesmit.
Alex, még mindig fogva tartva a lány kezét, Emmeline-ra nézett.
- Szokott Maxwell ilyesmit tenni?
- Nem.
- Máris valami, amire megtaníthatom.
- Igen, azt hiszem. Most, hogy megragadta a lényegét, vissza is mehetünk!
- Várjon, csak kedves hölgy! Még nem vagyok egészen biztos, mi mást
taníthatnék. Például ezt... - ezúttal a kőpárkányhoz támaszkodva, a karjánál
fogva magához húzta a lányt, akinek szoknyája Alex lábai közé préselődött.
Alex arra gondolt, ha picivel még közelebb húzná, erezhetné Emmeline csípőjét
egészen az övén. De most még nem. Ahogy a lányhoz hajolt, érezte annak
szaporább lélegzetvételét is, s azt, amint Emmeline megmarkolja mellkasán az
ingét. Ahogy lágy ajka megcsillant, csak erős önfegyelemmel volt képes
elfordítani a fejét, s ajkával a lány nyakát érintem.
Jóságos Ég! Annyira kívánja ezt a lányt -annyira vágyik őt az ágyába fektetni
-, hogy szinte megőrül a kielégítetlen vágytól! Emmeline lélegzete a férfi
fülében visszhangzóit.
- Kétségkívül, túl messzire megy! - sóhajtotta.
Alex lassan végigcirógatta ajkával a nyakát, le a ruha fodráig s vissza,
nyelve a lány fülcimpáján, majd a kagyló külső ívén egyensúlyozott; félő volt
elvéti, mert Emmeline reszketett.
- De hatásos, igaz?
- Az, deee, de... ilyet nem tesz egy úriember! -válaszolta a lány elfúlón.
- Nem. Ilyet egy férfi tesz.
Alex felemelte fejét, s mélyen Emmeline szemébe nézett. Érezte ajkán a
lány forró leheletét, s a vágyat, hogy megcsókolja őt.
- Jól van. Nem feladatom megtanítani neki ezt.
Mit kíván akkor, tőlem?
Emmeline tekintete zavaros volt, s látszott rajta, hogy próbálja összeszedni
gondolatait és megtalálni hozzá a szavakat. Alex szerette volna kár-örvendően
odavetni, hogy Willoughby sohasem lesz képes ilyen érzéseket kelteni benne -
de nem volt még itt az ideje.
- Azt várom, hogy megtanítja neki, hogyan viselkedjen egy hölggyel -
összegezte Emmeline, szemét a férfi száján felejtve. - Tanítsa meg, hogyan
szórakoztassa őt.
- Ó, azt tényleg nagyon jól tudom, hogyan kell egy hölgyet szórakoztatni! -
felelte Alex, s hagyta, hadd rágódjon Emmeline képzelete a részleteken.
 19. fejezet

Bármire is jutott Emmeline képzelete, az hirtelen erővel tört ki belőle, s

ellökte Alexet magától. Vagyis, semmi csók ma este, semmi édesen kísértő
bizsergés, ahol testük összeér. Pedig Alex olyan erősen vágyódott, hogy szinte
már rávetette magát a lányra.
- Alex, ez nem tréfa! Megkértem valamire, segít, vagy nem?
A másik habozni látszott, s Emmeline kezdett ideges lenni.
- Segítek. Csak mert olyan szívszaggatóan kér. Mikor kezdünk? Beszéljek
Willoughbyval ma este?
- Nem, a világért se! Még meg sem kérdeztem.
- Nem is tudja, hogy tőlem kér segítséget számára?
- Aligha beszélhettem volna meg vele a dolgot, ha utána elutasít
bennünket.
Alex gyűlölte, hogy Emmeline a "bennünket" szót mondja.
- Jól van. Akkor tudassa majd velem, amit önök ketten határoznak!
Emmeline bólintott, s ahogy lassan hátrálni kezdett, Alex kényszeredett
mosollyal szólt:
- Figyeljen, merre indul, mert még elbotlik! Emmeline aprót lépett oldalra, s
épphogy kikerült egy padot. Ám le nem vette Alexről a szemét, mintha attól
félt volna, hogy a férfi utánaszalad.
Alex csak nézte, miként lobbant fel a lány alakja a fáklyafényben; majd
miután eltűnt a szeme elől, azon kezdett gondolkodni, miként is fordítsa saját
javára a felkérést.
Emmeline tisztában volt vele, hogy legalább annyira nehéz lesz Maxwellt
meggyőznie, mint amilyen erőpróbáló volt Alextől szívességet kérnie. Egyik
nap, amikor Blythe a barátainál volt, üzent a lordért. Ahogy kettesben
maradtak, előadta ötletét s - bár Maxwell egy picit megbántódott -
végeredményben nem utasította el a dolgot. Még azt is bevallotta, hogy
őszintén csodálja Alex tehetségét és sikerét a nőknél. Ez tehát rendben volt.
Emmeline apja kenti birtokukra utazott, s nem volt nehéz rávennie Blythe-ot,
hogy látogassa meg régi barátait, és tartson apjukkal. Végül aztán, a szolgákat
leszámítva Emmeline-é volt az egész kastély.
Azonnal meghívókat küldött szét, s másnap ebédre hívta Alexet és Maxwellt.
Alex félórával korábban érkezett. A lakáj ragyogó mosollyal közölte a hírt
Emmeline-nal - a drága ember ugyanis mindig azt gondolta, hogy a szalonban
várakozó férfiak egyike egyszer Emmeline-hoz jön; vagy hogy vár egy őrá is
valahol.
Alex várhat - gondolta Emmeline, aki éppen a konyhában ellenőrizte az ebéd
előkészületeit. Semmi kedve sem volt egy kis magánbeszélgetéshez,
amelyben rendszerint utalások, célozgatások formájában fel-felbukkantak a
bensőségesen eltöltött együttlétek pillanatai. Éppen a szobájába vezető
hátsólépcsőn készült felsurranni, amikor Alex jelent meg a konyhaajtóban.
- Lady Emmeline! - kiáltott be a konyhába. A szolgálók mind kuncogni
kezdtek, Horatio úr, a szakács villámló tekintete ellenére -bár valóságos
kiskirály volt birodalmában, a konyhában - most mégis bátorítóan mosolygott
Emmeline-ra:
 - Menjen, és foglalkozzék a vendégeivel, kishölgy! - mondta, és gyengéden
tolta maga előtt a vonakodó lányt.
Alex a pironkodó konyhatündéreken villantotta végig mosolyát, mielőtt
Emmeline-ra nézett volna.
- Gondoltam, hogy itt találom! Folyton töri, agyondolgozza magát, nem
igaz, hölgyeim?
A bóbitás tündérkék nagy egyetértésben bólogattak, s Emmeline-nak végre
sikerült magából kicsikarnia egy kényszeredett mosolyt.
- Sir Alexander, kérem várjon a szalonban. Amint itt végeztem, a...
Ám Alex már bent is termett a konyhában, és a szolgák fölé magasodva
szélesen mosolygott, akár egy égig érő vadalmafa. A kislányok pedig
áhítatosan és sóhajtozva pislogtak fel rá.
- Hölgyeim, ellophatom Lady Emmeline-t önöktől? - kérdezte tőlük.
A vidám személyzet máris kifelé tuszkolta a lányt a konyhából. Alex húzta is
már magával a szalonba. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Emmeline Alex
felé pördült.
- Alex kérem, nyissa ki az ajtót!
A férfi lassan sétált felé, és Emmeline nem tért ki az útjából.
- Lássuk csak, Em, apja és a húga elmentek, igaz?
- Honnan tudja? - érdeklődött Emmeline, közben úgy érezte, egy gombóc
indult a gyomrából felfelé. - Csak nem kémkedik utánunk?
- A lakáj mondta, amikor beengedett.
- Kérem, ne faggassa a személyzetemet magánjellegű témákról!
- Magától közölte.
Alex olyan közel ért, hogy Emmeline-nak hátra kellett lépnie, vagy
megérintenie. Alex megállt, és a lánynak fel kellett néznie rá. Megint gyűszűnyi
lett a távolság, telve leheletük párájával - s Emmeline ámulattal vette észre,
hogy Alexszel egyformán szapora ütemben lélegeznek.
- Ezek szerint, egyedül vagyunk - mormolta a férfi.
Emmeline megfeszült. Tele volt kétséggel, s azon gondolkodott, vajon, mit
tenne Alex. Azt akarta, hogy... De a férfi hirtelen sarkon fordult, és
elterpeszkedett az egyik padon:
- Szóval, mondja csak, hogy tervezte az első leckét?
Még mielőtt válaszolhatott volna, meg kellett kapaszkodnia egy
széktámlában, hogy el ne essék a hirtelen támadt űrben. Legújabb
felismerésén rágódott: Alex közelsége kétségkívül megkínozza. S bár
Maxwellnek és Blythe-nak akar segíteni, nem volt teljesen biztos benne, nem
arról van-e szó inkább, hogy minden alkalmat megragad, csakhogy Alexszel
lehessen. Nem, ez nem így van - határozta el magában. Nem szabad így
lennie! Mosolyt erőltetett magára, és leült a férfival szemben:
- Azt szeretném, ha Maxwell először is el tudná magát engedni hölgyek
társaságában; hogy a többi férfival egyenlő eséllyel indíthasson. Kérem,
mutasson meg neki bármit, amiről úgy gondolja, hogy segítheti ebben!
Alex a térdére támaszkodva lazán előrehajolt.
- Szóval, rám bízza a módszer kiválasztását.
Emmeline bólintott.
- Úgy tűnik, nagyon bízik bennem.
- Bízom abban a néhány dologban, amelyekhez ért.
- Csak értek? - kérdezte Alex sokatmondó mosollyal, amelytől Emmeline
arca lángra gyúlt. - Rendben, mondjuk így, bár bennem nem ez a szó ötlött fel
először. Mindenesetre, annyira bízom a hozzáértésemben, hogy fogadást
ajánlok.
Emmeline megrázta a fejét, s remegő kezét a szoknyájába rejtette. Egyre
nehezebben viselte e bensőséges helyzetet, s egyre türelmetlenebbül várta
Maxwellt.
- Egy hölgy nem hazárdírozik, Alex. Nem beszélve arról, hogy nincs is
miben fogadnunk!
- El sem tudja képzelni, milyen sok mindenben szoktam én fogadni! De nem
hiszem, hogy pénzben kellene játszanunk. Fogadok, hogy Maxwell Willoughbyt
Anglia legkeresettebb fiatalemberévé változtatom!
Emmeline pár pillanatig pislogva nézett Alexre, vajon a férfi tréfál-e.
- Ez butaság - bökte ki végül. - Nem kell Anglia legkeresettebb
fiatalemberévé válnia. Csupán egyetlen hölgyről van szó.
Emmeline örült, hogy sikerült befejeznie anélkül, hogy Blythe nevét
kimondta volna. Alex egész biztosan viharosan távozna, ha megtudná, hogy a
vetélytársát tanítja ki. Bár nem mozdult, Alex testtartása mintha feszültebbé
vált volna.
- És ki az a hölgy?
- Akárki, akit Maxwell választ! - vágta rá ragyogó mosollyal.
Hirtelen erős kopogás visszhangzóit végig a halion, amelyre a lakáj lépteinek
csendes üteme válaszolt. Alex és Emmeline még mindig egymást nézték, míg
Alex végre megszólalt.
- A bemutató után megbeszélhetjük a fogadást.
- Bemutató? - kérdezte súgva, mivel Maxwell már a házban volt. -
Viselkedjen, kérem! Nem lesz semmilyen fogadás.
Alex nézte amint a lakáj bevezeti Willoughbyt a szalonba. A lord kissé
mereven meghajolt felé, ám ahogy Emmeline-re tekintett, nyugodt mosoly
áradt szét az arcán. Alex egyszerre ingerült lett.
- Lady Emmeline, Sir Alexander? - szólt Willoughby udvariasan.
Alex elmosolyodott:
- Mivel én leszek a tanára, szólítson Alexnek, én meg Maxnek hívom,
rendben?
Willoughby a torkát köszörülte.
- Bár senki nem szólít így, cseppet sem zavar, ha ön így nevez.
- Azt hiszem, kezdhetjük is, mindjárt ezzel, Max - szólalt meg Alex, és felállt.
- Úgy gondoltam, előbb ehetnénk - kottyant közbe Emmeline.
- Egy pillanat csupán, kedves hölgy. Max, az első, amit el kell hagynia, ez a
kimért, merev magatartás.
Emmeline visszafogottan mormogott valamit, Willoughby pedig csendesen
pislogott fel Alexre.
- Amikor új helyzettel, új emberekkel találja szembe magát - folytatta Alex
-, mint amikor én az imént más néven szólítottam, ne mutasson
bizonytalanságot, ne habozzon!
- Én azzal nem azt akartam sugallni, hogy...
- Csak nyugalom! Ha nem tudja, mit mondjon, csak mosolyogjon szépen,
vagy nevessen a többiekkel, mialatt kigondolja a választ, ahelyett, hogy
szoborrá dermed.
- Így kezel tehát ön is minden helyzetet? - tudakolta Emmeline fürkésző
szemmel, melyekből Alex megbizonyosodhatott, hogy máris többet árult el a
lánynak, mint amennyit akart.
 - Számomra elég természetes, hogy ne vegyek a szívemre mindent, amit az
emberek mondanak. Ugyan miért adnám meg nekik ezt az előnyt velem
szemben? Max, nyugodtan üsse el némelykor a dolgok élét tréfával.
- Van humorérzékem - jegyezte meg Willoughby lágyan -, de bevallom, nem
mindig használom. Ám nem azért vagyok itt, hogy belém plántálja az ön
személyiségét, Alex.
- Ez már igen! - mondta Alex őszinte elismeréssel, s egyáltalán nem érezte
magát sértve. -Azt hiszem, menni fog! Nos, kedves hölgy, mintha ételt említett
volna.
Emmeline rájuk nézett láthatóan zavartan, majd megvonta a vállát és
elindult az étkező felé. Alex sietősen igyekezett a lány után, hogy kikísérhesse,
ám azt kellett látnia, hogy Willoughby máris Emmeline másik oldalán lépdel.
Teringettét, ez az ember nem is olyan ostoba, mint ahogy feltételezte róla!
Alex felfüggesztette az okítást az étkezés idejére, mert látta, milyen
könnyen társalog Willoughby Emmeline-nal. Úgy tűnik, ezen a területen nincs
gond - jegyezte meg magában -, akkor talán azt akarja a lány, hogy más
területen legyen Willoughby magabiztosabb? Képtelen volt elűzni előtörő, sötét
gondolatait, s azt sem vette észre, hogy a másik kettő egy ideje őt nézi.
- Alex! - szólt rá Emmeline.
Végre felpillantott.
- Alig evett. Valami baj van?
- Ma reggel későn reggeliztem - mosolyodott el Alex. - Bocsássa meg
étvágytalanságomat! És ön Max, készen áll, hogy kezdhessünk?
Visszatértek a szalonba. Alex mulatságosnak találta, hogy Emmeline
megszeppenve ki-kitekinget a folyosóra, ám az ajtót még sincs mersze
becsukni.
- Emmeline, ne bújjon el ott a sarokban! - szólt neki Alex, nevetéssel
küszködve. - Jöjjön ide Maxhez és hozzám. Nélkülözhetetlen a leckénkből.
- Én? - bökte ki a lány feléjük indulva.
Alex képtelen volt betelni Emmeline látványával: haja francia csattal volt
feltűzve, szorosra húzott fűzőjétől duzzadva feszültek a mellei, s csípője
ingerlőén kerekedett ruhája alatt. S Alex egyszerűen nem értette, hogy van az,
hogy más férfiak nem kapnak két kézzel egy ilyen nő után. Persze nem
Willoughby!
- Igen, ön Emmeline - folytatta Alex -, nem tudom megmutatni Maxnek a
leckeanyagot, ha nincs valaki, akin elpróbálhatjuk!
Alex megelégedéssel figyelte, miként terjed a szégyenpír Emmeline arcáról
át a nyakára, és bújik el a ruha nyakfodra alá.
- Micsoda illetlen javaslat!
Willoughby bódultan kapkodta a fejét.
- Lady Emmeline - válaszolt Alex tettetett sértettséggel -, minden bizonnyal
félreértett engem. Nem tanítok olyasmit, ami a társasági életben illetlen volna!
Vagy talán ezt várja tőlem?
- Nem! - vágta rá a lány.
Alex észrevette, hogy Emmeline Willoughbyra pillant, és összeszorult
gyomorral belévillant, talán a lány nem akarja, hogy mostani hódolója
észrevegye, őhozzá is vonzódik.
- Max, tegyük fel, hogy Emmeline egy idegen hölgy, akinek épp most
mutattak be engem. -Azzal egyik lábát előre nyújtva mélyen meghajolt, amit
Emmeline rövid hajlással fogadott, majd a lány kezéért nyúlt.
 - Még a meghajlás alatt nyúljon a hölgy kezéért és leheletfinoman csókolja
meg! De ne engedje el azonnal, egy picit időzzék el rajta! - Alex ajkához húzta
Emmeline kezét, és ott tartotta.
Willoughby torokköszörülve kérdezte:
- Biztos, hogy a meghajlás nem elég?
Emmeline próbálta elhúzni a kezét, de Alex még mindig nem engedte el,
hanem szavait puhán a lány illatos kézfejére ejtette.
- Kézcsók, Max - mormolta a lány bőrére -, és elidőzik a lány kézfején. Végül
újra a szemébe néz.
Alex felnézett egyenesen a lány tágra nyílt szemébe.
- Milyen volt, Lady Emmeline? - kérdezte, szavai még mindig a lány bőrét
forrósították. Aztán felegyenesedett.
A lány habozása egyértelmű válasz volt.
- Úúúgy hiszem, ez talán nem illetlen.
- Ön jön, Max - szólt Alex.
Eleresztette Emmeline kezét, s hátralépett. A lány lehiggadt egy cseppet, s
Maxnek nyújtotta a kezét. A lord megcsókolta, s még időzött is vele... mégsem
volt ugyanaz. Emmeline Alexre pillantott Max feje fölött, s látnia kellett a férfi
győzedelmes szemvillanását. Ó, miért ennyire nyilvánvaló Alexnek, hogy az ő
kézcsókja nagyobb hatással van rá, mint Maxé! Max eleresztette a kezét, s
felegyenesedve hátralépett.
- Mi van akkor, ha egy nő nem nyújtja a kezét önként? - kérdezte, s
Emmeline sejtette, hogy a lord Blythe visszautasítására gondol.
- Akkor ön nyúl érte - felelte Alex. - Egy nő nem mindig tudja, mi a legjobb
neki.
- Tessék? - csattant fel Emeline csípőre tett kézzel.
Alex nevetve feltartotta a kezét:
- Lehet, hogy rosszul fogalmaztam. Mondjuk úgy, hogy egy nő nem mindig
tudja, mit is akar.
Emmeline tagadólag a rázta a fejét.
- Akkor így: egy nő nem mindig tudja, hogyan érez valaki iránt, amíg az
illető meg nem mutatja neki? - próbálkozott Alex gyengédebben.
Emmeline nagyot nyelt.
- Még mindig nem pontos, de legalább már nem sértő!
- Köszönöm.
- Továbbléphetnénk? - kérdezte Emmeline, látva, hogy Maxwell kíváncsian
méregeti őket.
Alex elgondolkodva vizsgálgatni kezdte a lányt, szemöldökét ráncolgatta -
még arcátlanul sétálgatni is kezdett. Kerülgette, minden oldalról megvizsgálta.
- Mit csinál, Sir Alexander? - tudakolta a lány.
- Azon gondolkodom, mi következzék. Nem mintha bármikor is rágódnom
kellene azon, hogy közelítsek egy hölgyhöz. Az teljes természetességgel fakad
belőlem.
Emmeline, nem éppen nőiesen, felmordult.
- Megvan! - kiáltott fel Alex zavartalanul. - Max, gyakran épp oly sok múlik
azon, hogyan néz egy hölgyre, mint azon, hogy mit mond. A nők szeretnék azt
hinni, hogy az ön minden gondolata körülöttük forog, az adott percben
mindenképp. Ezt akarják a maga arcán látni. Nézzen mélyen a hölgy szemébe
sokáig, és ne kapja el a tekintetét! Emmeline? - Alex a lány kezéért nyúlt, s az
ajkához emelte.
 - Ezt már bemutatta - közölte Emmeline nyersen.
- Rögzítenünk kell a tanultakat - dünnyögte Alex mosolygó szemmel
Emmeline-ra nézve.
Amikor felegyenesedett, a mosolya eltűnt, s megnyílt mögötte a titokzatos
sötét mélység; az örökké rejtegetett, elfojtott érzelmek birodalma. Olyan
leplezetlen intenzitással, hogy ereje megdermesztette a lányt. Mindez pár
hosszú pillanatig tartott, aztán eltűnt mintha ott sem lett volna.
- Látta, mire gondolok? - nézett Alex mosolyogva a tátott szájjal bámuló
Maxwellre.
Emmeline szinte összecsuklott, mint egy zsinórja tépett marionett bábu.
- Nem bámulhatok egy hölgyre minden szó nélkül, Alex. Rajtam nevetne a
bálterem.
- Elárulom, az a titka, hogy tudja, meddig nézze a hölgyet. Nem kell
azonban csendben maradnia, bókolhat is. Dicsérje a hölgy ruháját, a hajának
színét. A nők szeretik a bókokat, igaz Lady Emmeline?
- Pe... persze, ha ízlésesen van tálalva: se nem túl cukros, se nem túl
szaftos!
- A lényeg, hogy ne kapja el a tekintetét, Max - tette hozzá Alex.
- És mi van akkor, ha a hölgy kapja el a tekintetét? - kérdezte Max.
- Akkor játsszon a hangjával, hogy visszanyerje a hölgy figyelmét.
Gyakorolja be, mit mond majd neki. Kérdezze meg, mit szeret, és ne áradozzon
önmagáról, hacsak nem kérdezik. Szeretné most begyakorolni az iméntieket
Emmeline-nal?
Maxwell fáradtan végigsimított az arcán.
- Mielőtt bolondot csinálok magamból, inkább egyedül gyakorolnék.
Köszönöm a segítségét, Alex.
- Ez az egész? - kérdezte Emmeline ijedten. - Biztosan akad még mit
tanítani Maxwellnek.
- Volt még pár dolog a tarsolyomban - bólintott Alex.
- Akkor azt majd valamikor máskor, ha lehetne - szólt közbe a lord. -
Találkozóm van egy borkereskedővel, aki kóstolót szeretne.
- Akkor ha mához két napra találkozunk, lesz elég ideje felkészülni? -
kérdezte Emmeline, miközben átadta a lord kesztyűjét és kalapját.
Willoughby sóhajtott, s Emmeline megsajnálta egy picit - de nem túlságosan,
hisz ezt az egészet mégis csak a lord javára teszik.
- Lady Emmeline ön túlságosan jólelkű, nem kérhetem ho...
- Dehogynem, ragaszkodom hozzá! Hétfő délelőtt megfelel? A szakácsunk
megint biztosan valami finom ebéddel lep meg bennünket.
Maxwell végre elmosolyodott.
- Ön rendkívül meggyőző, hölgyem. Rendben van, itt leszek! - majd
megfordulva Alexhez szólt.
- Köszönöm, hogy ilyen remek tanárom volt! Visszalovagol velem a
városba?
Emmeline meglepetésére Alex megrázta a fejét.
- Nem. Meg kell még beszélnem a következő leckét a segédemmel. Minden
jót önnek, lord!
Maxwell gyanakodva nézett Alexre, majd udvariasan biccentett Emmeline-
nak és kiment a szobából. A lány esdeklőn nézte a hátát, mintha maradásra
bírhatná. Ám akkor meg kellene magyaráznia, miért nem akar kettesben
maradni Alexszel.
 20. fejezet
Márpedig Emmeline nem akart gyávának mutatkozni. Kiegyenesedett és
megfordult, hogy szembenézzen a férfival.
- Újabb titokzatos trükköcske? - kérdezte tőle szárazon.
- Ezek nem trükkök, Em - válaszolta Alex gyengéden. - Nem hazudok,
amikor azt mondom egy nőnek, hogy érdekel, vagy hogy ezt figyelmességgel
kimutatom. Elbűvölnek engem a nők. Ön is elbűvöl!
Emmeline nem tudott mit mondani erre. Azt mégsem válaszolhatja, hogy
amikor Alex ilyen komolyan beszél, végleg lerombol benne minden ellenállást.
Hogy legszívesebben odaszaladna hozzá egyenest a karjába, s azt kérdezné,
miért ne lehetne ő az egyetlen nő, aki elbűvöli?
- Nem feledkeztem ám meg a mi kis fogadásunkról! - közölte Alex. - Nos,
elhiszi, hogy Maxból Anglia legkapósabb fiatalemberét faragom?
- Tudom, hogy mindent megtesz, különösen, ha pénz a tét.
Alex lassan sétált Emmeline felé egészen addig, míg a lánynak hátrálnia
kellett.
- Mondtam már, hogy nem pénzt akarok.
Emmeline háttal elért a falhoz.
- Akkor, mit akar? - kérdezte érzése szerint merészen annak ellenére, hogy
a férfi megfogta a vállát és így csapdába ejtette. Ki-be surrogott a levegő a
tüdejéből, s mintha mellkasából egy tűzgolyó lobbant volna a gyomrába.
- Egy csókot akarok! - súgta előrehajolva Alex, s fekete haja arcába hullott.
- Miért akar állandóan megcsókolni engem?
- Mert jó... mert kedvelem önt. Vágyat ébreszt bennem, Em.
Emmeline behunyta a szemét, tenyerét a falnak feszítette a férfi mellkasa
helyett.
- Minden bizonnyal más nők is vágyat ébresztenek önben - válaszolta, és
gyűlölte ostobán remegő hangját.
- Igen, de mióta találkoztam önnel, én...
Alex utolsó szava és mozdulata egyetlen sóhajba fulladt a csók előtt.
Testével a falhoz szorította Emmeline-t, ráhajolt, ajkával szétnyitotta ajkát - s
az boldogan engedve szétnyílt. Nyelve a lány nyelvét simogatta, gyengéden
harapdálta alsó ajkát. Közben egyre sürgetőbben feszült a testére, mintha attól
félne, elesik, ha a másik nem tartaná saját testével. A lány megborzongott,
ahogy Alex minden porcikájával megérintette.
Ő hajolt el elsőként, elszakítva magát a csóktól. Félrefordította a fejét, s
arcán érezte a férfi forró-szapora lélegzetét. Olyan hatással van ő Alex-re,
amilyen hatással a férfi van őrá? - tépelődött. - Őszintén kívánja őt, vagy csak
azért akarja, mert nem kaphatja meg?
Erre majdnem felkacagott. Hogy nem kaphatja meg? Hisz Alex minden
érintésére adott válasza sokszorosan súrolta a paráznaság határát!
Alex valamit rejtegetett - mosolya, nevetése mögé. És Emmeline szerette
volna tudni, mi az; szerette volna megérteni a férfit.
- Kérem, megláthat valamelyik inasunk.
Alex felegyenesedett, de nem lépett hátra.
- Talán nem egyszerűen egy csókban kellene fogadnunk, amelyet ez idáig
bármikor elvehettem, hanem olyan csókban, amelyet ön ad nekem önként!
- Ó, Alex - suttogta a lány miközben bánat és bűnbánat kavargott benne. -
Miért teszi ezt velem és Blythe-dal?
- Kivel? - kérdezte Alex, és ujjaival Emmeline egy hajfürtjét morzsolgatta,
majd látva, hogy a lány dühösen válaszolni akar, betapasztotta a száját.
- Még a nevére is alig emlékszem, Emmeline.
Bár durva szavak voltak ezek, Emmeline mégsem érzett sértést, vagy
fájdalmat.
- Eredetileg, talán őmiatta jöttem ide, de többé már nem. Ő nem... te vagy!
A férfi kezei elindultak Emmeline vállán fel tarkójáig, s egyetlen mozdulattal
kioldották a nyakfodor szalagját. Ahogy a dísz a padlóra hullott, a lány Alex
kezeire meredt, amint azok gombról-gombra lefele iparkodtak a vékony
felsőrészen, meghatottan a férfiból előbújó érzelmek megnyilvánulásaként
értelmezte Alex remegését.
Alex félig szétnyitotta a ruhadarabot, s mélyeket lélegezve nézte Emmeline
fűzőtől felgömbölyödő melleit, majd finoman becsúsztatta ujjait a közöttük
megbújó völgybe. Emmeline felnyögött.
- Gyönyörű - súgta a férfi és ujjainak nyomán a mellek közé csókolt. A lány
egyszerre érezte bőrén az édes mennyországot és pokol kínjait, ahol Alex
ajkával megérintette. Életre kelt érzékei többre vágytak: levenni minden ruhát
és Alex ajkait, csókjait a testén egyre lejjebb... Szentisten! - eszmélt fel hirtelen
- bárki besétálhat a szobába, ő meg itt áll Alex fejével a mellei között!
Ráadásul a férfi épp most vallotta be, hogy nem szerelmes belé, csak testi
kielégülést keres nála!
Összekapargatta bátorságát és ujjait a férfi hajába fúrva, suttogva
megszólalt:
- Akkor ez most lány kérés, Alex? - Nagyon is jól tudta, hogy nem az. Alex
túl vad és nyughatatlan egy olyan valakihez, mint amilyen ő.
A férfi megfeszült, s Emmeline csalódottan ellökte magától. Összehúzta a
mellényke szárnyait. Ügyetlenül bajlódva az apró gombokkal, válla felett
hátranézett, és látta, hogy Alex egyik kezével az ő hűlő nyoma mellett
támaszkodik, és meredten a padlót nézi.
- Többet ne is mondjon! - szólt oda neki. - Mennie kell.
- Tudom - Alex ráemelte a szemét, melyből ki hunyt a tűz. - Em, nem
akarok senkit feleségül venni.
- Miért nem?
Alex a fejét a rázta.
- Nem tudom megmondani, miért nem. Hétfőn itt leszek órát adni.
Emmeline szótlanul bólintott, s miután Alex kisétált a szobából, szinte eltűnt
egy szék mélyén. Mellkasát összeszorította a szomorú felismerés, ha Alex nem
Blythe miatt jön már egy ideje, akkor azért, mert a nővér - húgával ellentétben
- beadta a derekát. Bűntudatot kellett volna éreznie, de nem érzett ilyet;
helyette túláradó gyengédség öntötte el a férfi iránt, akiről egyre többet tudott
meg, s aki egyre jobban foglalkoztatta, hisz nem teljesen az, amit a világnak
mutat magából.

Hétfőn délelőtt Alex újult erővel és tervekkel állt a Kent-kastély előtt. Az

egész hétvégén ugyanis vágyával, érzéseivel birkózott. Ital és kocka
formájában próbálta kiűzni magából a bizonytalanságot, mely lassan már
elemésztette.
 Mi történhetett vele - morfondírozott - a házasság említésére lóhalálban
kellett volna menekülnie Londonból, meg sem állva egy másik nő ágyáig!
Hiszen egyetlen nő sincs az életében, mióta Emmeline Prescott-tal találkozott -
ami már döbbenetes módon két hónapja történt! Nem is emlékszik, hogy
kamaszkora óta előfordult-e, hogy ilyen hosszú időn át nem volt nővel!
Ha véghez viszi végre a tervét Emmeline-nal, és megszabadítja a lányt a
múltjától, s annak nyomasztó szomorúságától, akkor ő is végre visszatérhet
korábbi életéhez, amikor még nem volt vicomte, s nem állt minden a feje
tetejére...
Egyszóval, újra magabiztosan nyeregben érezte magát - kezében szorítva a
gyeplőt.
Kicsivel azután, hogy Alex üdvözölte Emmeline-t, megérkezett Willoughby is.
A lord fürge mozdulattal a lány előtt termett, könnyed eleganciával meghajolt,
s kezet csókolt. Alex felvont szemöldökkel figyelte, majd egyre szűkült
tekintete - s gyomra is -, amint Willoughby mélyen Emmeline szemébe nézett.
Ám hirtelen mindketten nevetésben törtek ki, s Alex végtelenül
megkönnyebbült: a lány rajta nem nevetett.
- Ez már igen, Max! Lady Emmeline, óhajtja, hogy együnk előbb, vagy
folytassuk a munkát?
Emmeline az étkezést óhajtotta, Alex pedig nagylelkűen engedte, hogy
Willoughby vezesse asztalhoz a lányt. Amíg az első fogásra vártak, megszólalt.
- Max, holnap lesz Lady Rutherford kártya partija. Ott gyakorolhatná a mai
leckénket.
- És mi lesz a mai lecke? - kérdezte Willougby bizonytalan mosollyal.
- Az érintés.
Alex szeme sarkából látta, hogy Emmeline összerándul, s mereven nézi a
tányérját.
- Biztosíthatom, hogy nem kívánom elveszteni egy hölgy bizalmát sem ilyen
illetlen dologgal! - felelte Willoughby elvörösödve.
- Nem azt mondom, hogy tapogassa az illető hölgyet! Viszont meg kell
tanulnia, hogy éljen bizonyos helyzetek lehetőségeivel — nevetett Alex.
- Mint például?
- Kezdjük, az étkezésnél! Emmeline?
Emmeline úgy megijedt, mintha Alex arról számolt volna be, milyen sokszor
érintette meg őt. A férfi pedig borzasztóan odavolt ezért az édes ártatlanságért
- de legalább ugyanennyire vágyott elvenni tőle.
- Emmeline, legyen szíves ejtse le a szalvétáját, majd hajoljon le érte! Max
figyeljen, kérem!
Emmeline zavartan pillantott rá, majd úgy tett, ahogy Alex kérte. A férfi vele
együtt hajolt le, s miközben fejük összekoccant, megsimogatta az ujjait.
Emmeline felegyenesedett, és eligazgatta ölében a szalvétát.
- Figyelt, Max? - kérdezte Alex.
- Hát, láttam, hogy összekoccant a fejük.
- Közben, ujjammal megcirógattam a kezét, s mikor már az arcunk szinte
összeért, rá is mosolyogtam.
- Biztos vagyok benne, ez semmit nem jelent - gúnyolódott Maxwell.
Emmeline pedig magában fohászkodott, hogy Alex meg ne kérdezze, mit
érzett, ugyanis pusztán e finom érintéstől kétszeresére gyorsult a szívverése.
Tudta, hogy Alex játszik vele, mégis szinte fürdött a férfi esdeklő mosolyában,
s szemet hunyt az egész helyzet mesterkéltsége fölött.
 Alex a fejét csóválta:
- Max, fiatal barátom, sokat kell még tanulnia! Minden érintésnek jelentése
van. Keresse az alkalmakat, még ha az csupán abban merül is ki, hogy
combjával érinti a hölgy szoknyáját. Menjünk vissza a szalonba, megmutatom.
Bár Alex módszerei vitathatóak voltak, Emmeline-on kétségtelenül működtek
- erről a lány is teljesen meg volt győződve. Ahogyan arról is, mennyire naiv és
ostoba is ő. Ám hinnie kellett abban, hogy mindez Maxwell segítségére van, s
ezért nem bújhat ki.
A két férfi után indult, de érezte, hogy lábai alig akarnak engedelmeskedni.
Ahogy belépett a szalonba, Alex sürgetni kezdte:
- Jöjjön, Emmeline, annyi minden van még a fejemben, amit be akarok
mutatni!
S egy órán át kellett a férfi támadását, ostromát kiállnia, végigélve a
zaklatottság, a düh a sírással fenyegető állapotok fokozatait. Alex bemutatta,
miként lehet egy nő mellett elsétálva hozzáérni, hogyan kell karon fogni, hogy
el ne botoljon a lépcsőkön. Közben Emmeline bőrének minden pontjával,
összes idegszálával a férfira hangolódott, s mert az egész az ő ötlete volt, hát
megvetette saját gyengeségét. Nem értette, hogyan lehet Alex ennyire
sikeres, hogyan tűnhet minden annyira valódinak, ha a férfinak mindez csak
színjáték.
Alex táncolni akart vele, hogy az egész érintés-pillantás leckét egyetlen
tálcán kínálhassa fel.
Maxwellt annyira elragadták az események, hogy önfeledten verte nekik a
taktust az asztalon. Szemmel látható volt, hogy értékeli Alex mélyreható
pillantásait, ahogyan az átkarolja a lány derekát - éppen csak egyetlen
pillanattal hosszabban, mint a tánc megkívánta.
- Elég! - kiáltotta Emmeline kiszakítva magát Alex öleléséből, erősen
zihálva, úgy hitte, a kimerültségtől.
Alex rámosolygott:
- Akkor készen áll, hogy Maxszel táncoljon?
- Nem. Friss levegőre van szükségem - hebegte, s bocsánatkérően nézett a
lordra, mielőtt belékarolt; s karonfogva kisétált az üvegajtón át a kertbe,
Blythe udvarlójával. Tudta, hogy Alex követi őket - érezte a férfi minden
mozdulatát, akarja önnön része lett volna.
- Micsoda nagyszert ötlet - szólalt meg Max.
Emmeline mellé lépve a teraszon. A lány óvatosan nézett fel rá.
- Mire gondol?
- Újabb nagyszerű lehetőség, hogy az érintés művészetét szemléltessük! -
felelte Alex a birtok előtt elterülő mezőt nézve, melyen céltáblák voltak
felállítva.
- Sok barátnője foglalkozik íjászattal, igaz? - kérdezett tovább most már a
füvön sétálva, s Emmeline kénytelen volt követni a két férfit.
Maxwell kíváncsinak tűnt - de legalábbis mulattatta a dolog.
- Ugyan, Alex - szólalt meg -, nem létezik. Hogy lehetne udvarolni íjászat
közben!
Alex megfordult, és a lordra vigyorgott.
- Bármikor lehet! Csupán leleményesnek kell lennie, hogy megtalálja a
módját. Emmeline, tud ön bánni az íjjal?
- Egy kicsit - válaszolt a lány kétkedve.
- Remek. Jöjjön ide, hadd lássam!
 Emmeline elakadt lélegzettel nézett fel a férfira.
- Úgy értem, hadd lássam, hogyan lő az íjjal, hölgyem! Olyan könnyen
megsértődik, igaz Max?
Max nem túl meggyőzően mormogott valamit. Emmeline felemelte az íjat,
ám még be sem állhatott lövőállásba, Alex máris mögötte termett, s karját
karjára tette. Megrökönyödésében Emmeline azt sem tudta, mit mondjon; s
főleg hogyan, hogy Maxwellnek fel ne tűnjön, milyen hatással van rá Alex.
Látnia kellett viszont, hogy ő nincs ugyanilyen hatással a férfira.
- Max - folytatta a bemutatót Alex zavartalanul - figyelje, miként emelem
Emmeline könyökét gyengéden a megfelelő magasságba, s miként hajolok
egészen közel hozzá, hogy lélegzetem lágyan legyezze a nyakát.
Maxwell kuncogott, s Emmeline is ugyanerre kényszerítette magát,
miközben próbálta fülig pirulás és remegés nélkül felhúzni az íjat. Őszintén
megörült, amikor a lord elindult feléjük.
- Ezt én is meg tudom csinálni, Alex. Engedje, hadd próbáljam!
Emmeline érezte, hogy Alex szorítása erősödik, s mintha szaporábban is
lélegezne. Oldalra pillantva azt is látta, hogy a férfi szemében nyoma sincs a
játékosságnak, inkább leplezetlen düh szikrázik benne.
Düh?
Maxwell átvette Alex helyét. Bal kézzel Emmeline könyökét irányította,
jobbal húrt feszítő kezét vezette.
- Egy picit még hátrébb! - mondta szelíden, s ekkor kézfejével a lány
melléhez ért.
Úgy ugrott hátra, mintha parázsba markolt volna.
- Óóó kérem, bocsássa meg ügyetlenségemet! - kiáltotta halálra vált arccal.
Emmeline elpirulva Alexre nézett - várva a kaján mosolygást. A férfi azonban
szinte felnyársalta tekintetével a hebegő lordot.
Vajon az dühítette, hogy egy másik férfi ért hozzá?
- Willoughby, ön túl gyorsan lépett a haladó szintre - jegyezte meg tőle
szokatlanul kimért hangon.
Emmeline Alex szemébe nézett, azon tűnődve, vajon örüljön-e az esetleges
féltékenységnek, vagy megijedjen tőle. Választ azonban nem tudott kiolvasni a
férfi tekintetéből, mely most csapdába zárta, hogy mozdulni sem mert.
Maxwell mindebből semmit sem vett észre, zavartan tovább fecsegett.
- Nagyon sokat jelent nekem az ön barátsága, Lady Emmeline, ám ezek
után hogyan is nézhetnék a szemébe?
- Véletlen baleset volt - felelte gyorsan Emmeline, s szeretett volna véget
vetni az órának, mert viharfelhőket látott gyülekezni Alex homlokán.
- Most távoznom illene -jelentette ki Max. - Nem tudom elhinni, hogy ééén...
- Willoughby, ön nem használja eléggé a tanultakat - jegyezte meg Alex
lassan, s Emmeline csodálattal nézte, miként zárja a férfi minden érzelmét a
közvetlen kedvesség könnyed arca mögé.
Alex sokkal bonyolultabb, mint mutatja, de vajon, mit rejteget? S
legfőképpen, miért akarja ő a férfit megfejteni?
- Holnap este majd használni fogja - tette hozzá Alex. - Majd Lady
Rutherford kártyapartiján gyakorolhat.
Maxwell arca fehér lett, mint a nyers tészta.
- Alex, én nem... nem tudom, mit mondjak majd; hogy hol kezdjem!
- Megvárja, amíg egy hölgy leül a zongorához játszani. Akkor ön felajánlja,
hogy lapozza neki a kottát, majd leül és lapozás közben hozzáér, megérinti.
 - Alex! - kiáltotta Emmeline. - Mégis mit művel?!
- Menni fog - válaszolta Alex nyugodtan, s mélyen a lány szemébe nézett. -
Majd meglátja.
Maxwell dadogva elbúcsúzott, s Emmeline Alexszel maradt. A lányban
tomboló érzések mind Alexért kiáltottak. A férfi irányította szinte minden
szívdobbanását, ő adta s vette el minden csepp erejét. Most is ahogyan
Emmeline-ra nézett, nyoma sem volt a kaján évődésnek, felindult volt a
tekintete és idegen.
Emmeline szó nélkül elrobogott a férfi mellett, majd szaladni kezdett, mint
aki az életéért fut -tudva azt, hogy nem képes ellenállni többé. Alex beérte, s a
karjánál fogva maga felé fordította.
- Em, mégis hogy gondolta azt, amit tett?
- Ééén?- kiáltotta a lány döbbent rémülettel. - Én csak azt tettem, amit ön
mondott!
- Akkor miért engedte, hogy úgy érjen önhöz? - Alex számonkérésének
nyomatékot adva, erőteljesen megragadta a lány mindkét karját.
- Engedtem?
- Úgy van! Durvábban szólva: beledőlt a tenyerébe!
- Én nem!
Emmeline utolsó csepp jóindulatát is felszívta forrongó dühe. Hogyan
feltételezhet ez az alak róla ilyesmit?!
- Miért kell egy ostoba véletlent ennyire felfújni?
Alex arca megfeszült az idegességtől.
- Nem érti? - kérdezte rekedten. - Senki más nem érintheti, csak én! - azzal
megcsókolta a lányt, birtoklón s követelőén.
Emmeline arcán a harag és a csalódás könnyei szaladtak lefelé; ellökte
magától a férfit, s egyetlen mozdulattal letörölte a vizes-sós csókot.
- Hagyja ezt abba! - kiáltotta. - Nem fog minden találkozásunk ebbe
torkollni! Semmit sem jelent önnek!
Szipogva elfordult, s szaladni kezdett. Alex hiába kiáltott utána, nem állt
meg, míg be nem csapta maga mögött a szobája ajtaját. Kifulladva az ajtónak
dőlt, kezét oldalához szorította, mert élesen szúrt a futástól - s csendesen sírt.
Hogyan csinálja ezt Alex? Hogyan rombolja le a férfi az összes falat, amelyet
ellene emelt; s melyek mögé elbújhatott: kiderült, tévedett a szerelemben,
tévedett mindenben, amit a költővel megtapasztalt. Hisz a költő érintése
semmiben sem hasonlítható Alex érintéséhez - akit pedig annyira bánt valami,
hogy nem akarja magát egyetlen nő mellett sem elkötelezni.
Éjszakákon át emlékeztette magát Alex legutóbbi botrányára; azokra a
nőkre gondolt, akiket a férfit elcsábított.
Mégis egy ostoba hang azzal hitegette, hogy létezik egy másik Alex - mélyen
rejtve, mert valami bántja. S ezt feledteti, fedi el a sok botrány, kéjelgés,
szerencsejáték. A hang sugallta érzések viszont megijesztették: Alex nem az a
fajta férfi, aki szerelmes lesz. Emmeline után is csak a kalandvágy s a
szórakozás hajtja; ráadásul abbéli tervét is - hogy majd hajadon nagynéniként
öregszik meg - fenekestül felforgatta.
Tisztában van Alex azzal mit is tett? Elérte, hogy kívánatos nőnek érezze
magát. Ám mit ér ő most evvel az érzéssel, vággyal? Elcsábítják, s majd
egyedül hagyják egy gyerekkel - férj nélkül. S mindezt azért, mert á férfinak
könnyebb volt őt tőrbe csalnia, mint Blythe-ot.
Elmaszatolta könnyeit, és kelletlenül elnevette magát: sohasem gondolta
volna, hogy ilyen szaggató-tépő vágy kerítheti hatalmába.
Képes lett volna úgy végigjárni az "Úton", hogy ne ízleljen bele e keserű
mézbe, hogy ne élje meg a csodát - amikor egy férfi mindenről elfeledkezve
csakis őt látja? Most megélte hát, csupán annyi történt, hogy nem megy hozzá
ahhoz a férfihoz, aki megajándékozta a csodával.
Aznap este a Kakasban Alex egy sarokasztalnál üldögélt, s - nem törődve a
körülötte hullámzó, tengerészdalt-éneklő tömeggel - már negyedik kupa sörét
itta. Ám hiába, nem tudta kiinni magából a féltékenységet - ezt az emésztő
érzést, amelyet még sohasem tapasztalt, mert még egyetlen nőre sem volt
féltékeny egész életében. Minek is mutatta ki érzéseit Emmeline-nak? A lány
most tudja, hogy féltékeny Willoughbyra, s ezt az adut ki fogja játszani ellene!
Még a végén tényleg el kell hagynia Londont, hogy begyújtson pár virágszálat -
s mezei virágot persze, mint ez a felszolgálólány, és nem valami nemesített
ritkaságot! Nem fog még egyszer bolondot csinálni magából egy nemes
kisasszonnyal, aki számára elérhetetlen. Elég volt belőlük Spencerként! Még
mindig emlékezett arra, amikor először látogatta meg Lady Margaretet (egy
hercegkisasszonyt!) azután, hogy valódi kilétét felfedte előtte. Már hónapok
óta táncoltak, évődtek, csókolóztak - s az a nő volt az első, akinek
megkönnyebbülten el merte mondani, ki is ő valójában. Ám amiről azt
gondolta, hogy egy igazi nő érdeklődése, arról kiderült, hogy pénzsóvárság és
hatalomvágy. Lady Margaret apja fényes esküvőt akart, rangbéli vőlegénnyel -
s a lady hűvösen értésére adta, hogy ő maga sem akar mást.
Az ilyen nők - mint Emmeline is - a befolyással, ranggal bíró férfiaknak valók!
S bár Emmeline kívánja őt, ez a lány is korán megtanulta már, hogy a vágy
nem számít; s apja engedelmes kislányaként ahhoz megy feleségül, akit Kent
grófja kijelöl számára.
 21. fejezet
Lady Rutherford kártyapartija kellemesen nyugalmasnak ígérkezett,
ahogyan azt Emmeline a házba lépve megállapította. Blythe-dal érkezett, aki
még időben visszatért, s eljöhetett az összejövetelre. Idefelé a kocsiban Blythe
minden Kentben töltött percéről beszámolt, mikor kivel hova ment, kiket
látogatott meg, de Emmeline-nak az volt a benyomása, húga örül, hogy újra
Londonban lehet. Ahogy Blythe boldogan az egyik, barátnőivel tűzdelt
asztalhoz szaladt, Emmeline-t elöntötte a bűntudat. Remélte, húga nem fog
Alex után kérdezősködni.
Hogyan mondhatná meg neki, hogy a férfi már nem érdeklődik utána, mert
Blythe megkérdezné, ezt honnan veszi, s akkor kénytelen lenne elmondani,
hogy Alex őt csábítgatja.
Blythe integetve hívta, de Emmeline nemet intett, s a frissítőasztalra
mutatott. Egyedül álldogált néhány pillanatig almabort kortyolgatva, mígnem
Maxwell állt meg mellette. A lord homlokán apró izzadtságcseppek csillogtak,
mindig makulátlan öltözéke most meglehetősen ziláltnak tűnt.
- Maxwell? - köszöntötte a férfit bizonytalan hangon.
- Jó estét, Lady Emmeline.
Mielőtt Emmeline bármit mondhatott volna, Maxwell kifakadt:
- Képtelen vagyok rá!
- Ó, Maxwell, mit tegyek magával? - kérdezte Emmeline csüggedten. - De
hiszen Alex is megmondta, hogy menni fog.
- Igen, de olyan ostobának érzem magam. Biztosan én leszek az est
bohóca.
- Dehogyis! Ön egy köztiszteletben álló ember. Nézzük csak, ki ül le a
zongorához!
Mindketten megfordultak, és látták, hogy Blythe ül a padon és éppen a
kottákat lapozgatja.
- Tökéletes! - mondta Emmeline. Bár látta, hogy a lord nagyot nyel, s zekéje
szoros gallérját feszegeti. - Induljon, Maxwell!
- De bi... biztos, hogy a barátai segítenek neki.
- Akkor jobb, ha siet, s előbb ül le mellé, mint ők! - vállánál megfogva a
zongora irányába állította a halálravált lordot, s gyengéden meglökte.
Maxwell kissé megingott, majd kiegyenesedett, és elszántan nekiindult.
Blythe felnézett és elmosolyodott, ez megnyugtatta Emmeline-t. Maxwell
Blythe kezéért nyúlt, s ráhajolva kezet csókolt. A lány fülig vörösödött,
Emmeline pedig alig bírta fékezni jókedvét. A lord Blyhte-hoz hajolva beszélni
kezdett, s az néhány perc múlva arrébb csúszott, hogy helyet adjon neki.
Emmeline örömében épp csak nem ujjongott, s tapsolt: így tovább, Maxwell!
Nem akarta nézni őket, elfordult, s a szobában kezdett nézelődni. Mindenfelé
asztalok álltak, máris elmerülten kártyázó vendégekkel, az asztalok körül
inasok bóklásztak ételt és bort kínálgatva. Az egyik Emmeline mögötti
asztalnál egy férfi beszélt.
- Hallotta? Lord Thornton itt van Londonban. Az imént beszéltem is vele.
Emmeline majdnem udvariatlanul közbevágott, hogy kifaggassa a férfit a
részletekről. Alex bátyja hazalátogatott volna a Wight-szigetről?
 Alig várta már, hogy találkozhassak azzal a férfival, akit Alex két éven át
olyan jól megszemélyesített. Kíváncsi volt, vajon a jellemük is annyira
egyforma-e, mint az arcuk.
Végre megpillantotta: a vicomte-ot Lady Rutherforddal beszélgetett.
Emmeline-t teljesen elbűvölte a fivérek közötti hasonlóság, de inkább a
különbségek után kutatva kezdte az idősebb Thorntont tanulmányozni. A lord
testtartása mereven egyenes, míg Alexé mindig természetes és ellazult;
Spencer komoly arccal figyelt és beszélt, s ha el is mosolyodott, azt is
visszafogottan tette. Látszott, nem az a fajta férfi, aki engedné, hogy
eluralkodjanak rajta az érzelmei.
Mikor Lady Rutherford és a lord elindult Emmeline felé, a lány még mindig a
férfi arcát fürkészve a leplezetlen kaján csillogást kereste, de ebben a
szempárban nem találta. És hiányzott neki Alex tekintetének vadsága, mely
örökösen valami megjósolhatatlant, váratlant ígért.
- Lady Emmeline - szólt Lady Rutherford. - Engedje meg, hogy bemutassam
önnek lord Thorntont.
Emmeline mélyen meghajolt, majd a lord érdeklődő szemébe nézett.
- Lady Emmeline - kezdte a lord is - azért kértem, hogy bemutassanak
önnek, mert találkozni akartam azzal a hölggyel, akiről a... anyám oly sokat
mesélt. Úgy értesültem, anyáink jó barátok voltak.
- Így van, uram. Hogy van a kedves édesanyja?
- Igen jól, köszönöm. Kellemes napokat töltöttünk el együtt.
A kimért, udvarias lord semmiben sem hasonlított Alexre.
- Gratulálok gyermeke születéséhez. Ha jól tudom, kisfia született, igaz? S a
kedves felesége jól érzi már magát?
- Igen, köszönjük. Az utazáshoz ugyan még nem elég erős, de
biztosíthatom, alig várja, hogy találkozzék önnel!
- Miért? Én csupán az ö... az ön édesanyjával vagyok barátságban -
értetlenkedett.
- Talán az az üzenet lehet az oka, amelyet öcsém kért, adjak át - majd
bosszankodó mosollyal hozzátette. - Sajnálatos módon nem adhatom át
nyilvános helyen, eléggé magán természetű kérés.
Emmeline nem tudta, mit is válaszoljon - ám lord Thornton karonfogva
elvezette.
Ugyan, mit mondhatott neki Alex?! Mielőtt észbe kaphatott volna, már bent
is voltak egy apró könyvtárszobában. Zavartan fordult a lordhoz, aki becsukta
az ajtót, s nekidőlve nézte a lányt.
- Uram - kezdte Emmeline óvatosan. - Mi olyant üzenhetett önnel Alex,
amelyet ő maga ne mondhatna el személyesen?
A férfi válasz helyet a lány mindkét kezét megfogta, majd hirtelen magához
húzta, s szeméből pimasz csillogás tört elő. Emmeline-nak pusztán levegőt
venni volt ideje, mielőtt Alex Thornton megcsókolta.
Mint mindig, félő volt, hogy eluralkodik szenvedélye, ezért kemény tusában
tudott csak felülkerekedni önmagán, s ellökni magától a férfit.
- Alex Thornton! - kiáltotta elfúló hangon.
A férfi szélesen cikornyás mozdulattal meghajolt.
- Hölgyem?
- Nem is gondoltam... észre se vettem!
- Soha senki nem veszi észre - felelte Alex nevetve, de Emmeline valahogy
mégsem oldódott fel egészen, mert volt ebben a nevetésben valami...
 - Még nem találkoztam ugyan a bátyjával, de ön kiválóan el tudja játszani
valaki önnel teljesen különböző karakterét. Értem már, hogyan tudott
megtéveszteni annyi embert.
- Mindenkit megtévesztek!
- Édesanyját is?
- Nos, őt nem. De önt... ön elhitte!
Bár Alex mosolygott és viccet csinált az egészből, Emmeline-ba mégis
belemart valami bénító szánalom. Úgy érezte, Alex remélte, hogy nem tudja
majd becsapni; a férfi azt akarta, hogy ő mindenkor, mindenhol érezze,
felismerje őt. S Emmeline megbukott. Mindezt Alex öntudatlanul tette -
Emmeline egy percig sem hitte, hogy a férfi felismerte egyáltalán, hogy
próbára teszi őt.
Emmeline csak most jött rá, hogy Alex nevetéssel fedi el, ha valami mélyen
megbántja: ez persze nagyon sok mindent megmagyaráz. Szomorúság fogta
el, de mosolyt erőltetett az arcára.
Hogy bátyja életét élte, biztosan sok mindent megváltoztatott Alexben,
amelyekkel nem akart szembenézni. Ahelyett, hogy úgy tekintett volna
magára, mint valakire, aki csak a munkáját végzi, folyton kevesebbnek
érezhette magát Spencer életéhez képest. Vajon már korábban is így érzett?
Emmeline szerette volna megnyugtatni Alexet, hogy már mindent tud, de ez
nem az ő tisztsége volt. Ez csak a feleség joga, nem pedig a férfi
érdeklődésének éppen aktuális tárgyáé, a soron következő hódításé. El akarta
viszont terelni a férfi gondolatait -, s elnyelni saját, el-nem-sírt könnyeit.
- Alex, a bocsánatát szeretném kérni!
- Miért?
- Maxwell és Blythe miatt. Tudom, kijelentette, hogy már nem udvarol
Blythe-nak...
- Addig sem udvaroltam.
- De kérem, adja meg nekik ezt a lehetőséget a boldogságra! Tudom, nem
mondtam el a teljes igazságot, hogy miért is kértem a segítségét Maxwell
számára, de azt hittem, úgy érzi majd, hogy így akarom kilökni a nyeregből a
húgomért való versenyben.
Alex meglehetősen ostoba arckifejezéssel bámult Emmeline-ra, még a száját
is eltátotta - valahogy teljesen elvesztette a fonalat.
- De hát én azt gondoltam, hogy ön érdeklődik Maxwell iránt! - tört ki
belőle.
- Én? - Emmeline tágra nyílt szemekkel nézett a férfira. - Maxwell csupán
egy kedves barát. Az egész Blythe miatt volt fontos számomra.
Alex se nem értette, se megmagyarázni nem tudta megkönnyebbülésének
okát - nem beszélve a sohasem tapasztalt zavarodottságáról.
- És ön? Az ön álmai, Em? Kinek fontos az ön élete?
Emmeline felnevetett, de mindig fegyelmezett fájdalmát Alex rég felismerte
már a lány szemében - s életében először bántotta ez a fájdalom, egy nő
fájdalma.
- Ugyan Alex, láthatja, hogy békét kötöttem már az életemmel. Tudom, mit
tartogat a jövőm, s örömmel elfogadom: boldogan élek majd Blythe-dal és
családjával. Azt akarom, hogy ő boldog legyen egy józan gondolkodású férfi
oldalán, akinek csendes megfontoltsága kiegészíti majd húgom vidám
elevenségét. Blythe és én nagyon jól kijövünk egymással. Segíthetek neki a
gyermeknevelésben, s egymás mellett lehetünk majd öregkorunkban. Mi
többet akarhatnék?
Alex látta, hogy a lány teljes meggyőződéssel beszél, hogy komolyan
gondolja, amit mond.
- Menjen hát Blythe-hoz! - felelte mosolyogva.
- Nem leszek gátja ő és Max boldogságának.
- Igazán mondja? - ragyogott fel Emmeline arca. - Nagyon köszönöm. Nem
is tudja, mennyire aggódtam. Még látom az est folyamán, igaz? Esetleg
játszhatnánk egy partit, hogy lássam, forognak-e olyan jói a lapjai, mint a
nyelve!
Lángra lobbant arccal kapott észbe, mit is mondott:
- Úgy értem, amikor beszél... neem amikor... - hebegte, majd kiszaladt a
szobából.
Alex csendesen álldogálva nézett utána, miközben mellkasában újszerű
fájdalom éledt. Az ablakhoz sétált. Eltűnődve meredt a semmibe az üvegen át;
s mosolya lassan halványult arcáról.
Hogy nem vette észre? Emmeline nem csupán a saját életéről mondott le, de
a külvilággal is csupán Blythe által, az ő életén keresztül érintkezik. Minden
csók és szenvedély hiábavaló volt, mert nem tette Emmeline-t önmaga
szemében kívánatos nővé; nem látja, hogy bármely férfi boldogan venné
feleségül.
Persze nem olyan valaki, mint ő. Neki ugyanis sem Emmeline-ra, sem más
nőre nincs szüksége. Emmeline-nak viszont szüksége van valakire, aki
megmutatja neki, hogy az élete nem merülhet ki abban, hogy a húgáról
gondoskodik. Nem, nem fogja hagyni, hogy a lány ilyen könnyen feladja!
Emmeline visszatért a játékszobába, és legyezőjével hűtve magát
körbenézett az asztalokon. Miért csinál magából bolondot folyton Alex előtt?
Figyelme hamar Blythe-ra és Maxwellre terelődött, akik még mindig a
zongoránál ültek, és mintha egy kis zűr támadt volna. Mindjárt észre is vette,
mi az: a lord inggombja beleakadt Blythe vállkendőjébe.
Emmeline szinte felnyögött: A drága lord bizonyára Alex utasításait próbálta
követni, és sikerült magát tökéletesen kínos helyzetbe hoznia. Ez valószínűleg
nem tett jót önbizalmának!
Elindult feléjük, de valaki a vállára tette a kezét.
- Ne! Maradjon itt, Em!
Alex állt mögötte, s gyengéden, de határozottan csengett a hangja.
- Engedjen oda! Láthatja, hogy bármely percben összeomolhat az egész
tervem! - ellenkezett Emmeline, s kétségbeesetten nézett a piano felé; ám épp
előtte állt meg egy elmélyülten beszélgető pár, eltakarva az eseményeket.
Alex szavai egyre közeledtek, ahogy a férfi lassan hozzáhajolt:
- Itt az ideje, hogy bízzon bennük! A húga felnőtt nő már, Maxwell igazi
férfi. Ön pedig nem élheti helyettük az életüket; nem élhet általuk!
Alex olyan gyengéden súgta az utolsó szót, hogy Emmeline azt hitte,
képzelődik. Mégis úgy érezte, a férfinak nincs igaza, mert hogyan is
kockáztathatná Blythe boldogságát. Húga nem tapasztalhatja meg azt, amit
neki kellett, amikor Cliffordot kényszerűségből elküldte.
- De Alex!
- Nézze csak! - súgta a férfi, s Emmeline válla felett a zongora fele
mutatott.
Az időközben feltáruló színen ott ült Maxwell és Blythe - nevetve. A lord
Blythe-hoz hajolt, és megérintett egy pontot ruhája vállán - talán ahova az
imént beleakadt, s elszakította. Ám Max nem volt céklavörös, nem látszott,
hogy dadogna; lehet, hogy...
Ekkor Lord Seabrook lépett Blythe elé - nyilván, hogy táncra kérje, sőt már
vitte is. Emmeline mélyet sóhajtott a teljes kudarc láttán, és már leverten
fordult volna el, amikor Maxwell egyenesen ránézett. A lord mosolygott, és
némán a "köszőnöm" szót formálta szájával, majd mellén összefonva karját
nézett Blythe után. S Emmeline legnagyobb meglepetésére Blyhte mosolyogva
nézett vissza Maxwellre.
- Na, látja - mondta Alex. - Itt véget érnek testvéri kötelezettségei. Úgy
hiszem, ideje, hogy kiváló kártyatudásának bizonyítékát adja!
Emmeline megfordult, s - mintha először látná - mélyen a szemébe nézett
ennek a botránylovagnak, akivel szép csendesen összebarátkozott.
- Elég jól kártyázom.
- Ön elég jó sok mindenben, s én mindegyikben próbára akarom tenni!
Emmeline nem volt biztos benne, hogy érti Alex, mire gondolt - talán majd
később rájön. Egyelőre csak nevetve követte a férfit az egyik kártyaasztalhoz.

Az elkövetkező néhány napban Maxwell teljesen megújult mint kérő:

ajándékot és virágot küldött, s mindennap meglátogatta Blythe-ot.
Akárhányszor Emmeline véletlenül rájuk nyitott - vagy beléjük botlott a kertben
-, mindig ugyanúgy találta őket: fejüket összedugva mély beszélgetésbe
merültek. A lord zavara s dadogása pedig mintha soha nem is létezett volna.
Emmeline elégedetten állapította meg, hogy mindez Maxwell érdeme, mert -
bár Alex bátorító irányítása sokat segített -, mégis a lord igazi határozottsága
és magabiztossága nyerte meg Blythe tetszését.
Persze a többi kérő is számításba jöhetett - de Emmeline folyvást
emlékeztette magát, hogy már éppen eleget avatkozott bele a dolgokba.
Ami Alexet illeti, nyomát sem látta a kártyaparti óta - pontosan öt napja -, s
úgy érezte, ez így is van rendjén. Egyszer Alex üzent ugyan, hogy látni
szeretné, de Emmeline jobbnak látta, ha ügyet sem vet az üzenetre, és nem is
válaszolt. Nem voltak többé illúziói afelől, hogy amit Alex keres nála, az
pusztán testi kielégülés. Ám éjszakánként mégis ébren tartotta a kíváncsiság
egy olyan ember iránt, aki kitűnően képes utánozni testvérbátyját, s aki
valószínűleg nem az ismert esetben tette ezt először.
Vajon, miért játszotta el Spencert korábban -még az igazi nagy "csel" előtt?
Mintha egyenesen a gondolataiból lépett volna elő, Emmeline másnap
találkozott Alexszel. Beleegyezett ugyanis, hogy elmegy csónakázni Blythe-dal
és Maxwellel. A hosszú ladik egyik végében - vagy egy tucat párna tetején -
üldögélt a párocska; egy ernyőről sűrű szövésű háló ereszkedett eléjük a
bogarak ellen, s ez egyben hangjukat is megszűrte. Emmeline-hoz ugyanis - a
ladik másik végébe - csupán folytott mormolást és halk nevetésfoszlányt fújt a
szél.
A fiatalok illedelmes távolságban ültek egymástól, így Emmeline-nak semmi
dolga nem akadt. Feljebb tolta hát az ernyőt, hogy a napfényben fürössze
arcát. A ladik közepén ülő két inas komótosan evezett, s a lomha ringatózás
kisimította Emmeline minden feszültségét - s teljesen ellazult.
- Lady Emmeline! Lady Blythe! - harsant fel valahonnan.
Alex!
Felnyitotta a szemét. Körülnézve azt várta, hogy a férfi a parton állva
integet, ehelyett egy csónakban evezett feléjük. Emmeline lassan felemelte a
kezét, s szíve össze-vissza kalapált, ahogy Alex harmonikusan lendülő háta
egyre közeledett. Csodálattal nézte a vásznon átrajzolódó izmokat, s egész
teste emlékezett arra a pillanatra, amikor végigsimított rajtuk, emlékezett
minden csókra, érintésre. Az erősödő evezőcsapások felkorbácsolták a
gyomortájékán lüktető forróságot.
Ahogy csökkent a két csónak közti távolság, úgy fészkelődött a lányban is a
nyugtalanság s mert Alex csak nem fordult hátra, Emmeline-nak kiáltania
kellett:
- Alex, túl közel jön!
Mintha mi sem történt volna, az evezők tovább csapkodtak. Már a két inas is
erősebben kezdte húzni a lapátokat, de túl későn. Blythe-nak elakadt a
lélegzete, Maxwell vészjóslóan kiáltott, Emmeline pedig - minden gondolkodás
nélkül -felállt, mintha félre akarná lökni a beléjük sikló csónakot. Alex az utolsó
pillanatban nézett hátra, és oldalra kormányozva csónakját - villámgyors
mozdulattal elkapta Emmeline derekát, s berántotta magához.
A lány sikítva és csuromvizesen huppant a férfi elé, mert az imbolygó csónak
mindkét oldaláról nyakon csapták a hűvös hullámok. A szélekbe kapaszkodva
feltérdelt, és visszanézve ellenőrizte a ladikot - amely nagyobb és stabilabb
lévén -csak finoman megingott, és a víz csendesen vitte tovább Blythe
csilingelő kacagásával együtt.
Emmeline végre rájött, hogy Alex lábai közt térdel, és lassan felemelte
tekintetét. Végigpásztázott Alex testén: combján, evezőket markoló inas,
kemény markán egészen a férfi sokszor megcsodált szélességű mellkasáig.
Közben lepergett benne az összes végtelen hosszúságú intelem óvatosságról
és elővigyázatosságról. Alex delejező, sötét arca hirtelen beárnyékolta az övét.
- Hmmm, nagyszerű pozitúrát talált magának, Em! - mormolta.
Bár erősen próbált uralkodni magán, tekintete folyton visszacsúszott a férfi
combjaira, emlékeztetve őt izmos csípőjének nyomására, s az ott megérzett,
iránta való vágyakozására.
- Pontosan, így gondoltam! - sóhajtotta tovább Alex.
Emmeline villámgyorsan felült a háta mögötti padra, és kiegyenesedett.
- Ha tudná, én mire gondoltam, most sűrű bocsánatkérésbe fogna!
Mindannyiunkat veszélybe sodort! - vágott vissza a lány.
Alex színpadiasán sóhajtott egyet, majd a Kent-birtokkal ellenkező irányba
kezdett evezni.
- Mit csinál?
- A személyzet mondta, hogy csónakáznak. Úgy gondoltam, ez kitűnő
alkalom, hogy elmeséljem egy vágyálmomat.
Emmeline torka összeszűkült, gyomrán hűvös izgalom vonaglott át.
- Milyen álmát?
Alex a csónak szélére támaszkodva hagyta, hogy vigye őket a víz.
- Emlékszik arra a napra, amikor Párisz Kertjében találtam önre, és részeg
volt?
- Nem voltam illuminált állapotban! - szipákolta Emmeline.
- Akkor emlékeznie kell arra, hogy a szemével becézgetett, kezével
simogatott engem.
A lány mozdulni sem tudott a döbbenettől: az már legalább két hónapja
történt - még jóval azelőtt, hogy Alex először megcsókolta őt,
- Én nem... biztosan nem!
- De bizony igen! Sőt még azt is mondta, hogy pokolian jóképű vagyok!
 Emmeline szégyenszemre alig emlékezett valamire arról a napról. Azóta
viszont minden cselekedetében bizonyságát adta a benne dúló érzelmeknek,
amelyet pusztán a férfi jelenléte képes volt felkavarni benne. Alex szájára
meredt, s szinte érezte a csókját.
- És miért hozza fel ezt most? - kérdezte suttogva.
Alex válasz helyett lassan felemelte a lány szoknyájának szegélyét, és
Emmeline megdermedve bámulta, hogyan bukkan elő a cipője, majd a bokája
is.
- Azért, mert miközben ön levetkőztetett a szemével...
- Alex!
- ...én arról fantáziáltam, hogy ott helyben, a csónak mélyén elcsábítom.
Emmeline eltátotta a száját, de nem jött ki hang a torkán - viszont amit
gondolt, attól lúd-bőrösre hullámzott az egész teste.
- Elmondjam, pontosan miről fantáziáltam? - kérdezte a férfi mélyen
Emmeline szemébe nézve, miközben finoman kibújtatta a cipőből a lány lábát.
Simogatva masszírozni kezdte a talp puha mélyedését és le sem vette szemét
Emmeline arcáról. A lány még sóhajtani sem mert.
- Mondja el! - súgta végül, miközben megbabonázva nézte, ahogy a szellő
lágyan beletúr Alex hajába.
- Férfiingben volt - kezdte lassan Alex -, amikor hátradőlt, láttam hogy a
melle átsejlik rajta.
Mintegy beismerésként, Emmeline mellbimbói megkeményedtek, és mert
kapkodva szedte a levegőt, szinte kidörzsölték alsóruháját. Egyre őrjítőbb
lüktetés fogta el combjai között, izmai megfeszültek, és egész mélyen
nedvességet érzett. Félig lesütött szemmel figyelte tovább, hogy Alex
felcsúsztatja szoknyáját, és meztelen talpát saját combjai közé fogja, hogy
éreztesse vele erősödő vágyakozását. Nyögve a csónak szélébe kapaszkodott.
Alex rekedten folytatta.
- Mint érett gyümölcs, hevert előttem. Ám nem csillapíthattam éhségemet,
mert nemcsak hogy kapatos volt, de ráadásul férfiruhát viselt!
Emmeline nevetett, és kacéran megmozgatta lábujjait, élvezve, hogy a férfi
felszisszen.
- Így csak a képzeletemmel kárpótolhattam magam - fejezte be Alex egy
pillanattal később.
- Az is olyan szégyentelen, mint ön?
- Még szegyentelenebb! - vigyorodott el Alex.
- És min képzelgett? - kérdezte a lány érezve, hogy Alex keze finoman
csúszik fel a bokáján, majd lábszárán; játékosan mintákat cirógatva bőrére.
Emmeline nyugtalanul fészkelődött.
- Elképzeltem egy fűzfát. Pont olyat, mint az ott! - felelte Alex, és a déli part
felé biccentett, ahol hosszú sorban lógatták a vízbe lombjukat a fűzek, mint
patakban hajat mosó fiatal leányok.
Alex egy terebélyesebb fára mutatott, amelynek ágait lágyan simogatta az
áramlat.
- És gondolatban - folytatta most már suttogva - beeveztem hajlékony ágai
alá, akárha kislakunkba térnénk.
Alex abbahagyta a simogatást - s Emmeline már méltatlankodni kezdett,
amikor észrevette, hogy a férfi a titokzatos fűzfa felé evez. Sebesen kezdett
dobogni a szíve; s remegő lüktetése is felerősödött, ahogy az ágak üdvözlőn
megcirógatták a csónak orrát, majd tapintatosan a vízre hanyatlottak. A
hajlékony ágakra felfűzött levelek függönyként zárták ki a ragyogó napfényt.
Félhomály telepedett a meghitt kis öbölre, s az áramlat ereje is elcsendesülve
megpihent a gyökerek között.
Egy hosszú pillanatig nézték egymást, s csak Emmeline meztelen talpa
kapcsolta össze őket. - És ekkor mi történt? - kérdezte lágyan.
 22. fejezet
Alex felemelkedett, a lány fölé hajolt, és Emmeline lassan hátrakönyökölt a
padra.
- Aznap sokkal kevesebb ruha volt önön - felelte Alex -, s elképzeltem, hogy
szétnyitom a combjait és közéjük bújok. - Szemléltetésképpen tenyere elindult
felfelé Emmeline lábának belső felén.
Testének soha nem érintett pontjai oly erővel éledtek fel, hogy Emmeline
újra felnyögött. Felébresztett érzékei követelőzők voltak, s engedve nekik,
önkéntelenül szétnyitotta combjait. Azt akarta, hogy Alex érintse meg azon a
ponton, kétségbeesett sóvárgása legmélyén. A férfi egész testével lassan
rásimult - test testet ért már -, amikor hirtelen a sáros folyópartról egy béka
érkezett, s Emmeline mellkasán landolt. A lány vérfagyasztó sikollyal ugrott fel,
lehajítva magáról békát, Alexet.
Az utóbbi előbb megingott, majd kibukott a csónakból. A kétéltű pedig az
ellenkező oldalon bucskázott a vízbe, és angolosan tempózni kezdett a túlpart
felé. A másik oldalon - mint valami rajtakapott vízi kobold - Alex bukkant fel
nyakig iszaposán és prüszkölve.
Emmeline rémülten nézte egészen addig, amíg a férfi rá nem emelte
tekintetét - nagyjából ennyi látszott csak az arcából az iszaptól, még a haja is
sárcsimbókokban lógott. Emmeline a szája elé kapta a kezét, de már nem
tudta elrejteni feltörő kacagását, amely sikoltásba kanyarodott, ahogy Alex
fenyegetően hörögve felegyenesedett. Ám csak azért, hogy a csónak
túloldalán fejest ugorjon a tiszta vízbe; Emmeline pedig nevetve visszarogyott
a padra.
Alex - immáron tisztábban - felemelkedett, csuromvizesen belépett a
csónakba, és leült Emmeline-nal szemben. Egymás arcát nézve várták, míg
elül a ringatózás.
- Gondolom, nem kezdjük újra - sóhajtotta a férfi.
Emmeline még mindig reszketett, de vakmerő érzelmeit már sikerült
megfékeznie.
- Azt hiszem, jobb helyen vannak az ilyen merész gondolatok a
képzeletében. Odavalók.
- Nem. Életre kell kelniük a nappali fényben - morogta Alex megragadva az
evezőket -, vagy a hálószobájában holdfénynél.
- Ez esetben egy békánál veszélyesebb rajtaütéssel kell számolnunk.
- És micsoda szörnyűséges teremtéstől kell tartanom: cirmos cica?
- Az apám - mormolta Emmeline, és egyszerre alábbhagyott a jókedve.
Aztán elgondolkodott, mit is tenne Alex, ha valóban félreérthető helyzetben
találtatnának.
Elhajoltak a fűzfaágak elől, s Emmeline érezte, fel kellene újra rázni az
elkomorult hangulatot, ezért Alexhez fordult.
- Honnan tudta, hogy lesz egy ilyen fűzfa a közelben, amely tökéletesen
megfelel majd a képzeletbelinek?
- Mert kifigyeltem, amikor errefelé jártam. Csak a kedvező alkalom
hiányzott - felelte a férfi, s karjával kisimította vizes haját az arcából. - Egy nap
majd elmesélem az álmomat egy kertről, amelynek mélyén csak mi ketten,
meztelenül...
- Valóban? - motyogta Emmeline döbbenten, és borzongva.

Másnap egy erős ködös délután megjelent náluk Alex. Amikor a komornyik
feljött a szobába, hogy bejelentse a férfit, Emmeline próbálta fegyelmezni
várakozását, csillapítani túláradó örömét. Muszáj volt ellenállni a férfi
vonzerejének -saját jövőjét szem előtt tartam, s nem eljátszani azt. Sohasem
képzelte volna, hogy ilyen csodálatos érzés, ha a férfi őhozzá jön látogatóba, s
nem Blythe-hoz. Teljesen új alakot öltött szemében így Alex - a régi volt, s
valahogy mégsem az.
Lesietett, hogy minél előbb találkozzanak -majdhogynem orra bukott a
lépcsőn. Alex az előtérben állt nedves-borzas hajjal, s a rengeteg emléket őrző
pimasz mosolyával.
- Lady Emmeline, vettem a bátorságot, és felnyergeltettem az egyik lovát.
Kérem, lovagoljon ki velem!
Emmeline megállt a legutolsó lépcsőfokon, nem ment közelebb - attól félt
ugyanis, hogy lelkesült sóvárgása meglátszik rajta.
- Az időjárás nemigen kedvez a lovaglásnak Alex, és nemsokára vacsorához
hívnak. Miért ne beszélhetnénk itthon?
Vendége lopva körülnézett - úgy tett, mintha csupa fülelő ember lézengene
körülöttük.
- Nem. Jöjjön velem, kedves hölgy! Még az ég is kiderülhet, hogy fejedelmi
lakomában lesz része!
Emmeline még azután is önmagát győzködte, miután a komornyik
felsegítette a köpenyét. Gallérját igazítva gyanakodva fürkészte Alex arcát.
Kint a lovászinas segítette nyeregbe, s mire megfordult lovával, már Alex is
nyeregben ült, s a nagykapu felé biccentett, London irányába. Emmeline nem
tudta kitalálni, mit akarhat a férfi - ám saját magát sem értette, amiért ilyen
könnyen belemegy bármibe, amit a férfi ajánl. Még el sem érték a hatalmas,
kovácsoltvas kaput, a ködszitálástól - a kámzsa ellenére is - csuromvizes lett a
hajuk. Minden nyúlós füstpárába veszett körülöttük - mintha egyedül ők ketten
volnának csak a világon. Kilovagoltak a kapun, s Emmeline ellazulva átadta
magát e furcsán bensőséges hangulatnak.
A part menti sétányon lova hirtelen felágaskodott. A lány sikoltva kapott a
nyeregkápa után, de csak a levegőbe markolt és a földre csúszott. A vastag
ködnek keze nőtt, lerántotta Alexet is a nyeregből, és egy doronggal a férfi
fejére sújtott. Emmeline újra felsikoltott, ahogy elragadta, és magával húzta
őket a sűrű homály.
Alexet kocsi zötykölődése és finom kezek matatása ébresztette: Emmeline-
illatú, puha tenyerek tapogatták a fejét s arcát. Az egész kocsit belengte
valami egzotikus illatkeverék, amelyből felismerte a rózsavíz jellegzetes illatát.
Lassan érezni kezdte a nyomást mellkasán, s a selyemszoknya suhogását is
hallotta már - kinyitotta a szemét. A lány gyűszűnyi közel hajolt az arcához, s
rongyot tartott a homlokához, aggodalomtól tágra nyílt szeme könnyes volt és
riadt.
- Alex?
A férfi lassan elmosolyodott, majd óvatos grimaszt vágott.
- Szóval így próbál meg kettesben maradni velem?
- Ez komoly, Alex! - suttogta Emmeline a kocsi bezárt ajtajára nézve. -
Elraboltak bennünket.
 - Én is látom - felelte a férfi, s már-már félig fekvő helyzetbe ült, amikor
felfedezte, hogy Emmeline gyakorlatilag az ölében fekve törölgeti a homlokát. -
Felteszem, vérzek.
A lány beharapta az ajkát és felmutatta a rongyot, amelyet valószínűleg
alsószoknyájából szakított. Nem volt sok vér a rongyon, bár feje úgy zúgott,
mint egy katedrális harangja a húsvéti körmeneten. Szándékosan
összerezzent, és elégedetten figyelte, hogy a lány még közelebb a hajol.
- Nagyon fáj?
- Nem, ha folytatja gyengéd szolgálatait - sóhajtotta, és Emmeline
tenyerébe fektette arcát.
- Ó, ne! - kiáltotta a lány, és a rongyot Alex mellkasára hajítva, a pad
sarkába húzódott vissza.
Egy kis lámpás himbálózott a fejük felett, amely épp csak átderengett a
kocsiban megtelepedő sötétségen. Alex nevetve felült, majd - miután
alábbhagyott egy kissé a fejében a zúgás - megkérdezte:
- Meddig voltam eszméletlen?
Emmeline összefonta karját a melle előtt, de pillantása kevésbé szúrt már.
- Azt hiszem, majd egy órán át.
- Végig a kocsiban voltunk ezalatt?
A lány bólintott:
- Kívülről beszögezték az ablakokat és az ajtókat.
Alex nekifeszülve maga is megbizonyosodott róla, hogy az ajtó meg sem
mozdul, csupán hajszálvékony fényfonalakat enged át résein.
- Ők azok, ugye? - kérdezte Emmeline lágyan.
- Akik korábban megtámadták.
Alex hátranézett, és a sarokban kucorgó lányra vigyorgott.
- Honnan tudja, hogy nem egy féltékeny udvarlója az?
- Ez egyáltalán nem tréfa, Alex! - csattant fel Emmeline, és szeme
haragosan villant. - Veszélyben vagyunk!
- Nem, ha a fickók azok, akikre gondol - felelte Alex könnyedén, bár az
idegesség megfeszítette egész testét. - Még semmi sötét dolgot nem tettek
idáig.
- De nem kapta el őket, igaz?
Alex vállat vont, majd a lánnyal szemben leült a padra, és kinyújtotta a
lábát. Emmeline kihúzta magát, az ajtóra pillantott - majd kérdőn Alexre.
- Szóval?
- Szóval, mi?
- Miért nem próbál megszökni?
- Próbáltam, de lehetetlen. A legtöbb, amit tehetünk, hogy várunk, amíg
szemtől szemben elénk állnak.
- És végeznek velünk!
- Ha ezt akarnák, már megtehették volna. Tőlem akarnak valamit -
magyarázta Alex.
Egek! Ez a lány még csak nem is fél, inkább dühös. Ő viszont fél - életében
először -, mert Emmeline őmiatta került veszélybe. Nem vette komolyan a
fenyegetéseket, mert azzal áltatta magát, hogy ezek az ostoba fickók úgysem
képesek véghez vinni azt, amit terveznek. Ha a lánynak valami baja esne, nem
tudna többé együtt élni a gondolattal, hogy ő sodorta bajba!
Emmeline a sarokban kuporgott, és próbálta elkerülni Alex tekintetét.
Alexnek teljesen igaza van. Teljesen felesleges zajt csapni a kocsiban -bár
legszívesebben fel-alá járkált volna, olyan erős volt a tétlenség elleni
késztetés. Hogyan tud Alex ilyen nyugodt maradni? Az az örökös, istenverte
mosoly sem hagyja el az arcát egy percre sem! Csak ül itt, vele szemben, félig
zárt szemhéja alól lesi őt - elfeledtetve veszélyt, és minden egyebet. Kivéve
azt, ahogy ajkával érintette az ő ajkát, kezével simogatta, tenyerébe vette a...
Muszáj volt másra terelnie gondolatait.
- Alex, egy ideje nem hallani kintről lármát. Valószínűleg elhagytuk Londont.
- Tudom. Várnunk kell, hogy megtudjuk, mit akarnak.
- Akkor legalább vonja el a figyelmem!
Alex olyan gyorsan lendült feléje, hogy Emmeline-nak levegőt venni sem volt
ideje, csak ösztönösen maga elé kapta a kezét.
- Ne így!
Alex azonban erőteljesen ráhasalt. Tekintete - akárcsak teste - izzott; s
Emmeline megdöbbent azon, hogy a férfi halálos veszélyben is csak erre tud
gondolni.
- Akkor esetleg költhetnek egy verset önnek, szépséges Emmeline! -
duruzsolta a lány arcára. - Minden bizonnyal ki tudok gondolni valamit az
alkalomra. A címe az lehetne: "Emmeline elcsábítása".
- Alex!
- Egy büszke, nemes hajadon
- élete fedhetetlen -
útra. kelt, s az út végén
már nem volt érintetlen.

- Hagyja abba! - kiáltotta Emmeline, majd erőtlen hangon folytatta: -

Mesélje el... meséljen róla, milyen volt a bátyjának Spanyolországban
kémkedni.
Alex pislogott, s bár nem mozdult, Emmeline érezte, hogy férfi szinte minden
porcikájában jéggé dermedt. Egy szótlan pillanat múlva Alex udvariasan
elmosolyodott, és visszacsusszant a helyére. Emmeline-t lenyűgözte a
fegyelem, amellyel Alex arckifejezését uralja.
- Ezek szerint beszélgetett rólam evvel-avval.
- Nem. Véletlenül meghallottam egy beszélgetést.
- El tudom képzelni! -jegyezte meg Alex szárazon. - Mióta tudja?
- Két hete.
- És miért nem szólt eddig? - kérdezte Alex lágyan.
Emmeline-t újabb piruláshullám lepte meg.
- Ha emlékszik, akárhányszor maradtunk is kettesben, sok lehetőséget nem
adott... beszélgetésre.
Alex félig zárt pillái mögül végignézett a lányon, s Emmeline azt kívánta, bár
ne emlékeztette volna a férfit.
- De most beszélgetni szeretnék! - fűzte hozzá gyorsan.
- Rendben. Kérdezzen!
- Nem tudok kérdezni, mert nem tudom, mi történt. Mondja el, kérem! -
Emmeline lélegzet visszafojtva várt, míg Alex végre bólintott.
- Elég egyszerű történet. Őfelsége megbízta a bátyámat, hogy titokban
Spanyolországba menjen, és spanyolnak adva ki magát kémkedjen a
Koronának. Az én feladatom az volt, hogy Spencer szerepét alakítsam a
háttérben; persze néhányszor fel-feltűntem a városban, mint Alex Thornton.
Sokkal jobban megy nekem ugyanis nemesembert játszani, mint egy kémet.
Tudja, a spanyol nyelvtudásommal senkit sem tévesztenék meg.
Emmeline figyelte Alexet, mert - bár könnyedén adta elő a történetet -
mégis valami keserűséget érzett körülötte. A férfi bizonyára azt gondolta,
Emmeline mindezt nem veszi észre.
- Sikerrel járt a terv?
- Ó igen. Spencer nagy hősként tért vissza, Anglia megmenekült, én pedig
felszabadultam a birtokigazgatás rabszolgasága alól.
- Lehet, hogy minden dicsőség a bátyjának jutott, de az ön erőfeszítései
legalább annyira nemesek voltak.
Alex felnevetett.
- Ön drága, Emmeline, de tényleg minden veszély és kockázat Spenceré
volt! Aminek én voltam kitéve, az három készséges hölgyemény és egy csomó
pénz.
Emmeline, ügyet sem vetve a gyomrába csípő féltékenységre, folytatta.
- De ön nélkül nem sikerült volna Spencernek sem olyan hosszú ideig
kémkednie. Hisz több mint egy évig volt távol, az emberek kérdezősködni
kezdtek volna. Ettől óvta őt meg!
A kocsi gödörbe döccent, s Emmeline a padba kapaszkodott, nehogy Alex
ölébe pottyanjon. A férfi nem válaszolt, ezért megint neki kellett a csendet
megtörnie.
- Milyen volt olyan sokáig valaki más bőrében lenni?
- Majdnem elfelejtettem, ki is vagyok valójában - felelte Alex némi habozás
után.
Emmeline elnyomta meghatottságát, mert tudta, Alex nagyon utálná az
együttérzését. Aztán a férfi szélesen elmosolyodva előrehajolt, és kedvesen
megszorította Emmeline térdét.
- Csak tréfálok, ám! El tud képzelni engem, mint vicomte-ot, nyakamban az
összes kötelezettséggel és a rengeteg pénzzel járó felelőséggel? Muszáj volt
saját személyiségemből kölcsönözni Spence-nek, hogy visszafizessek neki
ezért a nagy áldozatért.
- Erre kellettek hát a szeretők - jegyezte meg a lány szárazon. - Meg az
Őfelségének ajándékozott, meztelen szobor. Alex felnevetett.
- Hát, arról is tud?
Emmeline Alex arcát fürkészve arra gondolt, kell lennie mélyebb oka annak,
hogy a férfi saját személyiségét adta a szerephez. Alex mondta is egyszer,
hogy soha senki sem figyelt igazán rá -talán azért akarta kétségbeesetten,
hogy vegyék észre: önmagáért.
- Ó, ne higgye, hogy Spencer egy szent! - folytatta Alex. - Elég népszerű
Londonban, nehéz volt átvenni tőle a stafétabotot. Miután Roselyn elhagyta...
- Elhagyta? - Emmeline izgatottan vágott közbe.
- Hosszú történet - csóválta a fejét Alex.- Elég annyi, hogy a bátyám
magasra tette a mércét, de átugrottam. Végigjártam az utat, még többet is
adtam a személyiségemből, mint megérdemelte.
- Biztos vagyok benne, hogy egy vicomte élete másból is áll, mint nőkből és
botrányokból!
- Sajnos, tényleg áll másból is: a robotolás szinte minden időmet elvette.
- Miféle robotolás?
- A birtokok igazgatásának lélekölő feladata. Sok-sok család megélhetése
függött a Thornton névtől.
- Nem hallottam semmiféle éhínségről, amely a Thornton-birtokokat sújtotta
volna! - jegyezte meg Emmeline évődve, s látta, hogy Alex, bár nagyon
igyekszik, nem tudja visszatartani mosolyát.
- Igaz. Nem sikerült elrontanom mindent.
- Elrontania? Nagyon jól emlékszem apám egy megjegyzésére tavalyról,
vagy még korábbról. Némi irigységgel dicsérte annak idején a Thornton-
gazdaságok vezetőjét, aki pedig ezek szerint nem Spencer volt, hanem ön!
Alex rezzenéstelen arccal figyelte a lányt.
- Honnan tudja, hogy nem vettem fel egy ügyes intézőt?
- Egyet biztosan felvett, mivel nem lehetett mindenütt egyszerre! De aki
Clifforddal beszélgetett a földművelésről, nem olyasvalaki, akit ez egyáltalán
nem érdekel, vagy az egészben nem érdekelt. És úgy rémlik, mintha éreztem
volna a... - Emmeline felemelte térdéről Alex kezét, és tenyérrel felfelé
fordította - ...bőrkeményedéseit is!
Ujjaival végigsimított a hosszú ujjak tövében a kemény, apró dudorokon.
- Ezeket sem a körtáncokban szerezte. Nézte Alex tenyerét, mely
hatalmasnak tűnt az övében. Nem mert a férfi szemébe nézni. Olyan hatalmas
szakadék tátong az igazi Alex, és az álca-Alex között, amelyet a férfi a külvilág
számára ölt fel! Vajon miért? Úgy tűnik, hogy a bátyát játszva, valami
megsérült benne: elbújt egy fogadóban, mert nem bírta nézni, hogy Spencer
visszavesz tőle mindent, amire ő oly büszke volt. Emmeline félt, ha felnéz,
egyszerűen és boldogan oldódna fel ellenállása Alex ölelésében, hisz máris
túlságosan törődik vele. Akkor pedig igazán bekövetkezne "Emmeline
elcsábítása"!
- Túl régóta utazunk már - szólalt meg Alex rekedten.
A lány összerezzent, és elengedte a férfi kezét. Alex az ajtó felé fordult, és
vállával ütögetni kezdte - egészen addig, míg Emmeline minden egyes ütésbe
beleremegett.
- Alex, hagyja abba! Nem fog si...
Ám az ajtó hirtelen kicsapódott. Alex lendületből utánahajolt és elkapta,
mielőtt az a kocsi oldalának csattanhatott volna. Emmeline a suhanó táj
előterében himbálózó férfi láttán lenyelt egy sikolyt.
Hideg légáram csavarodott közéjük, a nap lenyugvóban volt már. A sűrűsödő
félhomály még valószerűtlenebbé borzolta a visszamaradt ködöt, mely
csendesen beleült a szántók mélyedéseibe, és teljesen elmaszatolta a kocsiút
végét.
Emmeline megragadta Alex zekéjét, és visszanyalábolta a férfit a kocsiba.
Alex leült, s az ajtót félig nyitva tartva, a lányra pillantott.
- Köszönöm. Most várunk néhány percet, hogy biztos nem hallottak-e meg
bennünket.
- Mire várunk? Legközelebb, amikor megállunk, kitörünk, rájuk rontunk és...
- Ők jutalmul jól leszúrnak, vagy keresztül lőnek bennünket! Nem hiszem,
hogy jó ötlet volna! Legalább ketten vannak, és ön nem tud verekedni. Most
kell mennünk!
- Most?! - visszhangozta Emmeline síri hangon. - Hisz még a földet sem
látjuk. Ki fogjuk törni a nyakunkat.
- Látni a füves folyópartot. Semmi bajunk nem lesz!
- De Alex...
- Inkább itt marad, és megvárja, mit tartogatnak számára? - kérdezte
nyersen a férfi.
- De hát önre vadásznak! - tiltakozott
 Emmeline.
- És ön lesz a köret.
Rövid habozás után Emmeline előrehajolt, és kitárta az ajtót. A köd borította,
suhanó utat nézte, arcát-testét körbefonta a hűvös szél. Mielőtt összeszedhette
volna a bátorságát, Alex karját érezte derekára fonódni - s talpa már el is vált a
kocsipadlótól. Mintha káromkodást hallott volna - de már repültek is bele az
alkonyatba.
 23. fejezet
Alex félúton átfordult, hogy a lány alatt érjen földet a mohás domboldalon. A
huppanás az összes levegőt kipréselte a tüdejéből, de szorosan tartotta a
lányt, miközben egymáson át gurultak lefelé egészen az útjukat álló kőrakásig.
Levegőért kapkodva hevertek. Alex Emmeline-nal a mellkasán, mire lassan
felengedett - légszomjukkal együtt - a hirtelen támadt csend is, vízcsobogás és
harsány tücsökciripelés fogta őket körül.
Aelx mozdulatlanul feküdt - próbálta kitalálni, eltört-e valamije -, ekkor
Emmeline felemelte a fejét. A szürkületben látszott szétzilált haja, az
elszabadult, hosszú fürtök beborították mindkettejüket. Alex arra gondolt, a
lány pontosan így festene az ágyban, lovagló ülésben ülve felette. Felnyögött:
el kell űznie a kéjvágytól rátört, élénk fantáziaképeket.
- Megsérült, Alex? - suttogta Emmeline.
Alex érezte, hogy a lány kétségbeesetten motoz mellkasán, enyhén rá is
nehezedik.
- Ha megengedné, hogy felüljek, könnyebben elmondhatnám.
Emmeline sietve lecsusszant róla, s Alex bánta, hogy legalább egy pici
fájdalmat nem tettetett.
Sóhajtva felült, de csak a derekában érzett egy kis szúrást; megmozgatta a
fejét, behajlította a karját és lábát - semmije sem tört el.
- Én jól vagyok, Em. Ön hogy érzi magát?
- Eltekintve attól a borzalomtól, hogy repültem, karcolás nélkül megúsztam
- felelte a lány a sarkára ülve, majd habozva hozzátette: - Tudom, hogy
tompította az esésemet.
- Teljesen véletlenül, biztosíthatom.
- Köszönöm.
Alex felkészítette magát könnyekre, aggodalomra - még annak lehetőségére
is, hogy a lány rettegni kezd itt kint a szabadban. Ehelyett azonban, Emmeline
egészen felélénkült és csillogó szemekkel nézett körbe.
- Ön szerint hol vagyunk? Gondolja, hogy meghallottak bennünket és
visszafordultak? Nem kellene...
- Várjon, várjon! - szakította félbe Alex, és lassan feltápászkodott. -
Egyszerre egy kérdést, és azt is csak miután ittam egy kortyot! - Azzal a kis ér
fölé hajolt, és belemerítette tenyerét. Mohó szomjúsággal nyelte a jeges vizet,
de szeme sarkából látta, hogy Emmeline utánozni próbálja. Ám a lány haja és a
fodorgallér minduntalan belelógott a patakba.
- Hadd segítsek! - szólalt meg Alex, s a lány mögé térdelt.
Óvatosan kibontotta a szalagot, és leemelte a gallért. Emmeline
megkönnyebbült sóhajjal megmozgatta a fejét; majd hátrasimította a haját, és
mindkét kezével lefogva a súlyos, selymes loknikat, a víz fölé hajolt.
Alex behunyta a szemét, de nem tudott megszabadulni a késztetéstől, hogy
felhajtsa a lány szoknyáját, és hátulról határozottan beléhatoljon. S mire társa
csillapította szomját, Alex szomja már elviselhetetlenül lobogott. Amikor
Emmeline felegyenesedett, Alex mellkasának ütközött. Élvezettel játszadozva
a lány bronzszínű fürtjeivel, Alex várta, hogy Emmeline sietve elhúzódjon -
közben számba vette a lehetőségeket: egyedül vannak, ahol madár se jár,
senki sem zavarhatja meg őket.
- Éppen válaszolni készült - szólalt meg Emmeline csendesen.
- Hmm - mormolta Alex és a lány hajába fúrva arcát, mélyet lélegzett.
Határozottan örömére szolgál ez a kis önkínzás!
- Azt kérdeztem, visszajöhetnek-e?
Emmeline haja lezúdult, amikor Alex elengedte. A lány vállára téve kezét,
igyekezett rendbeszedni gondolatait, és az aggasztó helyzetre összpontosítani
-, de csak ennyit bírt kinyögni:
- Nem hallok semmit.
- Talán el kellene rejtőznünk - suttogta a lány, s cseppet mintha megingott
volna: haja mögül elővillant törékeny nyaka.
Alexet kellemes tompaságba ringatta a mindent elborító sötétség, és nem
vágyott másra, csak ajkát a lány puha bőrébe, nyakhajlatába meríteni. Ám
Emmeline iménti kérdéseivel éberré tette, s ezt az éberséget már nem tudta
magáról lerázni.
- Igaza van. Biztonságos helyet kell keresnünk éjszakára.
Megpróbálhatnánk tüzet is gyújtani.
Emmeline hirtelen felnevetett, Alex meglepetten nézett rá.
- Egész idő alatt ez volt a szándéka? El akart rabolni?
Alexben erősödött a tisztelet a lány bátorsága iránt, s egyre csak a vidám
csillogást figyelte Emmeline szemében.
- Természetesen ezt terveztem. Emlékszik az "Emmeline elcsábítására"?
Lám, hogy a kezemre játszott még a végzet is!
- Csak nem a csábításra gondol? - kuncogott Emmeline saját tréfáján.
- Nem - felelt Alex csendesen. - Azt a megtiszteltetést saját érdememnek
tekintem.
A csend rájuk nehezedett, s Emmeline azon kapta magát, hogy képtelen a
férfiról levenni a szemét: Alex sötétbe rejtőző arcán ott feketéllett a zord
borosta, szemében a sokszor utált-csodált pimasz csillogás lobogott - mégis
szokatlanul és ismeretlenül komolynak tűnt.
Fejük fölül elmúlt a veszély, s csupán az egyedüllét izgalma maradt, és
Emmeline ettől megrettent. Borzongva gondolta végig a helyzet
kalandosságát: még sohasem volt egyedül távol Londontól, különösen nem egy
olyan férfival, mint Alex, aki csak mostanában kezdte feltárni a benne rejlő
titkokat.
A következő óra során a férfi még inkább meglepte őt. Csodálattal nézte,
ahogy Alex - a csizmájában tartott késsel - megtisztítja a csalitost; ölnyi
bokrokat tépve ki az út mellől, amelyekről ülőhelynek való leveles gallyakat
vágott le. Emmeline egy nyaláb gyújtóssal tért vissza, mire Alex vigyorogva
kovakövet s egy darab fenőacélt varázsolt elő a derekára kötött övtáskából.
Percekkel később egymás mellett ültek a patakba futó, lankás domboldalon:
alattuk puha gallyak, lábuk előtt vidáman pattogott a tűz. Megnyugtató
szótlanság szállt rájuk, s Emmeline arra gondolt, hogy Alex az egyetlen, akivel
bármilyen megrázó élményt szívesen elszenvedne. S bár a férfi egymaga elég
nagy veszélyt jelentett számára, mellette minden mástól biztonságban érezte
magát. Emmeline gyomra hangosan megkordult. A lány felnyögött, és karját
hasára fonta.
- Elnézést kérek. Én ugyan kibírnám étlen-szomjan holnapig, de úgy hallom,
a gyomrom nem feledkezett meg a beígért fejedelmi lakomáról!
Ugyanabból az övtáskából, Alex egy duzzadó csomagot halászott elő.
 - Ha azt gondolta netán, hogy a legpompásabb fogadóról beszélek,
biztosíthatom, hogy sokkal eredetibb vagyok annál. E kiváló tulajdonságom
estebédünknél is jól jön most! - azzal, Emmeline mosolygó figyelme
kíséretében, a fűre terített egy vászonkendőt, és rápakolt: egy darab
gombóccá ragadt sajtot, egy összelapított cipót, néhány szem összenyomódott
epret és két piros almát.
Tekintetük találkozott e lakoma felett, s Emmeline-t a megelégedettség
kellemes érzése járta át; érezte, minden így jó és így helyes. Remélte, hogy
nem szerelem az, amit érez - bár ezen az estén még az sem tűnt olyan
borzalmas dolognak Alex Thornton mellett.
- Ah uram, ön egyenesen levesz a lábamról! - mondta Emmeline, és tört
egy darabot a cipóból.
- Minő dicséret! - vigyorodott el Alex, és néhány szem epret lökött a
szájába; majd lenyalogatta ujjairól az édes-vörös levet.
Emmeline mosolya elkomorult, és hirtelen mély vágyódás fogta el.
Mi baja lehet? Honnan tört rá ez az ostoba késztetés, hogy megértse Alexet?
Úgy tűnt ugyan, a férfi féltékeny Maxwellel való barátságára - sőt ki is
jelentette, hogy őrajta kívül senki sem érintheti! Aztán meg, bár nők tucatjait
sikerült elcsábítania, mégis az ő elcsábítását megtiszteltetésnek venné. Félt a
benne ébredő reménytől -mégse tehet ellene semmit -, hogy talán Alex érez
iránta valamit, amit még magának sem vall be. Mert mi másért akarna ennyi
időt vele tölteni? Mi másért mutatná valódi, értékes énjét kizárólag őneki?
Ugyanakkor persze, becsületesen közölte vele, hogy sohasem fog
megnősülni - s ezt a kijelentést nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Emmeline bekapott egy szem epret és elgondolkodva rágcsálta. Alex
lenyűgözve nézte a lányt, mintha most először látná enni. Emmeline pedig
észrevett egy csepp eperlevet a férfi szája sarkában, s szerette volna lenyalni
onnan. Alex mosolya elhalványult, mintha leolvasta volna a lány arcáról, mire
gondol, s ő most akarná beteljesíteni az "Emmeline elcsábítását". A
beteljesülést Emmeline is akarta - bármibe került is volna már. Hogy elterelje
mindkettőjük gondolatát, Emmeline megszólalt:
- Meséljen még egy kicsit arról, milyen ikernek lenni!
Alex tekintete megtorpant egy pillanatra a lány arcán, majd az abroszra
pottyant. Kenyérbélbe csomagolt egy kis darab sajtot és a szájába terelte a
falatot - végül felnézett, határozottan és egyenesen Emmeline szemébe.
- Honnan jönnek ezek a kérdések, Em?
A lány vállat vonva csippentett saját kenyeréből.
- Azon az estélyen, ahol a bátyjaként jelent meg, nagyon meggyőző volt.
Azóta nem hagy nyugodni a gondolat, hogy már többször is eljátszotta
Spencert, jóval mielőtt a Királynő felkérte volna rá.
Alex Emmeline felé fordulva a könyökére ereszkedett. Hosszú pillanatig
szótlanul nézett a tűzbe, s a lány már azt hitte, nem fog válaszolni.
- Tudja, Spencernek és nekem valahogy mindig természetes dolognak tűnt,
hogy egymást helyettesítjük. Először a házi szolgálók kezdtek összekeverni
minket. Úgy nyolcévesek lehettünk, amikor rájöttünk, hogyan lehet megúszni a
büntetést, ha egyszerűen rákenjük a másikra.
- Ez kegyetlenség!
- Mi nagyon élveztük, azon versengtünk, hogy ki tudja a másikat nagyobb
bajba sodorni. Amíg nem csináltunk olyasmit, ami miatt már a szüleinket is be
kellett vonni a dologba, addig a szolgálók is benne voltak a játékban.
 Emmeline megpróbálta megérteni.
- De hát az ártatlan testvér nem tiltakozott az igazságtalanság ellen?
- Azzal megkockáztatta volna, hogy legközelebb már nem lesz alkalma
ugyanígy bosszút állni a testvérén. Nem, ez a módszer kitűnően működött. -
Kis gondolkodás után viszont Alex szájáról eltűnt a mosoly. - Ahogy felnőttünk,
néha beugrottam helyette és eljátszottam a "trónörököst" is.
- Az nem lehetett könnyű.
- Először nem tűnt nehéznek, de aztán valahogy kényelmetlenné vált, és
lassan elkezdtem visszautasítani Spence kéréseit, amikor segítségre volt
szüksége.
- Miért volt kényelmetlen?
- Nem tudom.
Alex beleharapott az almájába, Emmeline pedig türelmesen várt, majd kis
idő múlva megszólalt.
- Néha úgy érzem, hogy mindig Blythe mögött vagyok, az árnyékában.
- Nevetséges! - mondta Alex, majd egy hanyag mozdulattal eldobta az
almacsutkát, és feljebb ült, hogy az arcuk egy magasságban legyen. - És ha így
is lenne, akkor is csak azért, mert ön állítja oda.
- Igen? - kérdezett vissza Emmeline határozottan, és közben biztos akart
lenni abban, hogy a kapcsolat közöttük nem pusztán fizikai, hogy valóban van
bennük valami közös. - Miért tennék ilyet?
Alex most a lány száját nézte, ő pedig szerette volna a nyelvével
megnedvesíteni kiszáradt ajkát.
- Ön el akarja terelni a szót.
- Miről? - A lány hangja kissé megremegett, ahogy testét elöntötte a
forróság és hirtelen leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy megérintse a férfit.
Alex oldalra biccentette a fejét, és a kezébe fogta Emmeline arcát.
- Mintha még tartozna nekem egy csókkal.
Emmeline a férfi száját nézte.
- Miért?
- Azért, mert Maxből kapós fiatalembert faragtam.
A lány fejében úgy kavarogtak a gondolatok, hogy alig tudta felidézni
magában a férfi szavait.
- Nem pontosan erről szólt a fogadás. Ha jól emlékszem, azt mondta, hogy
Maxből Anglia legkapósabb fiatalemberét faragja.
Alex hüvelykujja végigsimította a lány alsó ajkát, kissé elválasztva a felsőtől.
- De Blythe kapósnak találja, nem?
Emmeline lassan pislantott és vonakodva kissé, de mégis a férfi felé hajolt.
- De, lehet - suttogta, és megborzongott, amikor Alex ujja a nyelvéhez ért.
A férfi hirtelen elengedte, kényelmesen hátradőlt és felnézett rá.
- Várok.
- Aligha alkalmas a hely és az idő! - mormolta a lány.
Ahogy kezén támaszkova Alex felé hajolt, haja átbukott a vállán, s Alex
mellkasán gyűlt össze. Emmeline megesküdött volna, hogy a férfi egy
pillanatra megdöbbent. Lehet, hogy Alex nem szerelmes belé, de kívánja őt.
Most erősnek és magabiztosnak érezte magát, ahogy a védtelen, sebezhető,
Alexre hajolt - akárcsak kettejükre a végtelen csillagos ég.
- Tökéletes a hely és az idő - felelte Alex rekedten. - Nem azon aggódik
folyton, hogy valaki megláthat bennünket?
Emmeline nem válaszolt. Még közelebb hajolva közrefogta Alexet, aki egyre
szaporábban lélegzett, s szemében élénk tűzzel nézett a lányra. A férfi
leplezetlen és nyers vágyakozásától Emmeline minden porcikájában feléledt az
igazi nő: sokat tanult Alextől, és jól használta tudását. Megtartotta a gyűszűnyi
távolságot a férfi ajkától, s hagyta, hogy lélegzete simogassa a férfi arcát,
miközben ő mélyen az éjszín szemekbe nézett. Túl sok olyat rejtettek még
mindig, amit Emmeline olvasni és érteni akart.
A kettejük között izzó erőt már értette: vágy volt ez. Olyan közel hajolt, hogy
haja Alex arcába siklott. A férfinak elakadt a lélegzete.
A lány teste is válaszolt: mélyen, gyomortájékon összerándult, s még
mélyebben lüktetni kezdett, hogy Emmeline úgy érezte, össze kell szorítania
combjait, hogy szűnjék a fájdalom.
- Alex - suttogta a férfi szájába, ahogy ajkát lágyan az övéhez érintette.
Alex megremegett, s Emmeline érezte, hogy a férfi átadja neki a vezetést.
Enyhén szétnyílt ajkával gyengéden megízlelte Alex ajkának puha teltségét, s
ahogy nyelvével a száj zugába simított, a férfi újra megremegett.
Öntudatlanul egy ütemben mélyültek el egymás csókjában, s a lány utat
engedett Alexnek. Nyelvük egybefonódott, és Emmeline érezni, ízlelni akart a
férfiból mindent - és még többet. Semmi más nem számított, csak az érzés,
Olyan közel lenni Alexhez, amennyire csak lehet, feladni, odaadni mindent
ezért a férfiért, aki napról napra többet jelent számára.
Emmeline felemelte a fejét.
- Ideje van egy kis költészetnek: fejezze be az "Emmeline csábításá"-t!
- Vége... - suttogta Alex elbűvölve.
Emmeline újra megcsókolta - együttléteikből táplálkozó, egyre erősebb
határozottsággal. Kezébe fogta arcát, s tenyerén érezte a borosta és a puha
bőr tapintását.
- Úgy gondolom, illenék ide a csillagok alá egy versszak - sóhajtotta, s
ahogy Alexre ereszkedett, mellét mellkasára szorította.
Alex is tenyerébe fogta a lány állat, szájához húzta a száját - s Emmeline
átgurult rajta. Amikor a férfi teste testére ereszkedett, elképzelhetetlen
izgalom járta át. Alex térdével szétnyitotta combjait, majd közéjük ereszkedett.
Emmeline ruháin keresztül is érezte, milyen érzékeny ott a nyomásra;
megremegett, s kiáltania kellett.
Alex nedves csókjaival elborította az arcát, nyakát - és haladt egyre lejjebb.
A lány gombjain matatott, majd hallani lehetett a finom anyag hasadását.
Emmelline-nak ez egy cseppet sem számított, ám Alexnek igen.
Megfeszülve megtorpant, majd lassan felemelte a fejét a lány melleiről.
Egymásra néztek.
 24. fejezet
Egy hosszú pillanatig Alex elmerült a gyönyörű látványban: a lány szeme a
tűz fényével vetekedve csillogott, haja zilált glóriaként terült el arca körül.
Minden Emmeline combjai közé húzta, s ő sem akart mást: levenni a ruhájukat,
s látni a lány világítóan meztelen testét a millió csillag alatt... De ez a lány még
ártatlan, s ő majdnem letépte róla a ruhát, annyira sietett, hogy a magáévá
tegye!
- Nem - szólalt meg végül, összeszedve minden erejét, hogy leguruljon
Emmeline-ról. Felült, s kezét a térde közé ejtette.
- Nem? - visszhangozta Emmeline. Felkönyökölt s arcán elképedt
megbántottság látszott.
- Jobbat érdemel, mint ez a nyirkos-sáros domboldal, Em! Nem akarom,
hogy ilyen emléke legyen az első együttlétről. Ön most ijedt és felindult, s csak
kétségbeesésében adta magát nekem.
- Nem vagyok ijedt, Alex, és kérem, ne feltételezze, hogy bármelyik
férfinak, aki engem meg ment odaadom magam!
- Nem úgy értettem...
- Dehogynem, és szeretném tudni, miért? Miért nem hiszi, hogy ön az a
férfi, akit bármely helyzetben választanék?
- Menjen aludni, Emmeline! - válaszolt Alex kimérten. Nem akart többet
hallani egy szóval sem a lány nevetséges véleményéből. - Tekerje a köpenyét
maga köré!
- Rendben van, ha most nem akar erről beszélni. Lesz még más nap is.
Alex elfordult, mielőtt a lány zilált külseje őt is kivetkőztetné magából.
Oldalára feküdt, és a hideg elől mellén összefont karjaiba záródott. Pár perc
múlva a tűzropogást, a távoli tücsökciripelést és a saját szívverését hallotta
csak.
- Fázom, Alex - közölte Emmeline tárgyilagosan. - Teszek a tűzre még egy
kis fát.
- Ne! Nem kockáztathatjuk, hogy felfedezzék a táborunkat! - felelte a férfi,
és hangosan felsóhajtott. - Bújjon ide, a hátamhoz!
Hallotta a ruhasuhogást, majd érezte, amint a lány válltól csípőig a hátához
préseli magát.
- Alex - szólalt meg újra Emmeline kisvártatva, nem szűnő remegéssel.
- Rendben! - adta meg magát a férfi. Megfordult, és a lány figyelő szemébe
ütközött. - Guruljon távolabb tőlem!
- Alex...
- Hagyja már abba, hogy folyton megkérdőjelezi minden szavamat! Csak
tegye, amit mondok!
Tudta, hogy durván beszél, ám nem volt kedve a gyengédséghez, ugyanis
határozottan gyötrelem várt rá. Felemelte a köpenyt, s kelletlenül Emmeline-ra
fonódott. Combjait a lány combjaihoz szorította, karjával derekát melegítette.
A másik reszketése szinte azonnal alábbhagyott, s Emmeline
megkönnyebbülten sóhajtott fel, Alex pedig szorosra zárt szemmel próbálta
nem érezni azt, amit igazán érzett. Szórakozottan feljebb csúsztatta a kezét
Emmeline csípőjén, s tenyere megakadt a lány kemény fűzőjében.
 - Emmeline, hogy a csudába tudja egyáltalán jól érezni magát ebben?!
- Nincs más választásom - felelte a lány szárazon.
- Legalább lazítsa ki!
Kis csendet követően Alex alig hallotta meg a lány halk válaszát.
- Egyedül nem tudom.
A férfi már megbánta lovagias döntését. Mostanra ugyanis már az összes
ruhájától megszabadíthatta volna a lányt! Morgolódva, kitapogatta majd
elkezdte kigombolni a ruha felső részét. A madzag nem engedett azonnal, s a
férfi fogcsikorgatva húzta őket egyenként - minden rántásával megérintve
Emmeline bőrét. A lány merev szótlansággal állta, míg kilazította a fűzőt; s
amint a rés félujjnyit tágult a kötőnél, mélyen fellélegzett.
- Köszönöm, Alex. Jó éjt!
Alexnek kedve lett volna igazi okot adni a lánynak az elégedettségre -
ehelyett azonban keményen magához húzta, majd minden erejével aludni
próbált. Borzasztó nehezen ment, mert érezte Emmeline minden mozdulatát,
hallott minden zörejt. Megállapította, mikor merült Emmeline álomba; mert a
lány ellazult és átölelte a derekát. Közben csendesen, még mindig kettejük
között lüktetett vágyakozása.
A végtelennek tűnő éjszakába végül belopózott a hajnal, mire Alexnek
sikerült pár órára elaludnia. Napkelte előtt ébredt fel. Emmeline arccal felé
fordulva aludt, homlokát a férfi mellkasához szorította, s - mert fázhatott, vagy
Alexet féltette a hidegtől - erősen átölelte.
Hirtelen furcsa érzés fogta el a férfit: elképzelte, hogy minden reggel
Emmeline karjában ébred. Aztán arra gondolt, a lány varázsa úgy is elmúlna,
unalmassá válna - mégis önkéntelenül homlokon csókolta, mielőtt gyengéden
felrázta. Emmeline szusszanva még szorosabban hozzá bújt, s a férfi nyakába
fúrta forró arcát; de ő megkeményítve magát ellökte a lányt.
Emmeline szemhéja felpattant, és zavartan pislogott. Majd lassan
visszaszivárgott tudatába a valóság.
- Alex, jöjjön vissza, hisz még nem is világosodik!
Alex kuncogni kezdett ezen, a már sok női szájból hallott mondaton.
- Mi az? - kérdezte a lány gyanakodva.
- Semmi. Ellenben lassan vissza kellene indulnunk. Vagy talán nem költené
el a reggelit egy kényelmes fogadóban? S feltételezem, szeretne sértetlenül
odajutni.
Emmeline zokszó nélkül talpra ugrott. Köpenye a földre hullott a hirtelen
mozdulattól, s a válláról lecsúszó ruháját is csak az utolsó pillanatban kapta el.
A lány meztelen hátának hajnali látványától összeszűkült Alex torka, s ajka
kiszáradt.
- Megkötné a fűzőmet, kérem?
Hova tűnt az a kimért, prűd Emmeline, húga becsületének éber
őrzőangyala? Ez az Emmeline itt ugyanis kész volt sajátjától megválni az
elmúlt éjjel! Ő meg elutasította! Egek, mekkora sültbolond!
Kétórányi cipőszaggató gyaloglás után egy kellemes kis fogadóhoz értek
London északi külvárosában. Alex előadott valami ingatag történetet arról,
miként tört el kocsijuk keréktengelye, Emmeline pedig igyekezett ártatlannak
látszani.
Ugyan miért is kellene szégyellnie magát -gondolta -, hisz elrabolták, és csak
hajszál híján sikerült megmenekülniük... ő meg éppen csak nem adta oda
magát gátlástalanul Alex Thorntonnak! Pontosan úgy viselkedett, mint a férfi
összes eddigi szeretője! Egyszerűen képtelen volt megálljt parancsolni
testének!
Alex szobát kért, reggelivel - majd csendesen elsuttogta Emmeline-nak,
hogy kissé lapos az erszénye. A lánynál volt elég aprópénz reggelire; mellyel
aztán szinte az örökkévalóságig váratták őket.
Végre aztán elébük tálalták a gőzölgő kását meleg cipóval és édes
almaborral. Épphogy felemelték a kanalat, amikor kivágódott a szobaajtó, és
két egyszerűen öltözött férfi töltötte be a bejáratot. Emmeline ismerősnek
találta az arcukat, ám - mert Alex védelmezőn eléje lépett - kénytelen volt háta
mögül kikukucskálni az idegenekre. Majd a hirtelen támadt csendben kibökte:
- Maguk támadtak Alexre a Kakasban!
A marconák igenlő mogorvasággal arcukon, becsapták maguk mögött az
ajtót.
- Önök minden bizonnyal tudják, én ki vagyok, az én tanácstalanságom
viszont igen nagy, vajon miért is üldöznek engem - szólalt meg Alex.
A magasabb idegen - már-már nevetséges módon - lekapta sapkáját, és
bemutatkozott:
- Kenneth Langston vagyok, ő pedig az öcsém, Harold. Nem ismerős a
nevünk, Sir Thornton? Ön ugyanis megbecstelenítette azt!
- Akkor tehát nem pénzzel tartozom.
A fiatalabb a padlóra köpött, mintegy nyomatékul Kenneth szavainak.
- Pénzzel nem intézheti el a dolgot! A családunk becsülete forog kockán, s
ezt nem hagyhatjuk!
- Elég volt a talányokból és a bújócskából! - felelte Alex. - Csak mondják
meg, mit követtem el!
- Megbecstelenítette ártatlan húgunkat, ezért feleségül fogja venni őt!
Emmeline-ra émelygés tört, meg kellett kapaszkodnia az asztal sarkában.
Kétségbeesetten szorította - a szálkák ujjaiba martak -, és kétségbeesetten
akarta, hogy Alex elutasítsa a vádakat.
Alex azonban kérdezett:
- Hogy hívják a húgukat?
- Elizabeth.
- Mindennapos név - felelte Alex fejcsóválva. - Uraim, mivel nem tudom
felidézni a hölgy arcát, látnom kell őt, hogy bármit is mondhassak.
Emmeline csalódottan behunyta a szemét. Arra gondolt mégis, Alex szeretői
készségesek és tapasztaltak voltak - vagyis a férfinak nemigen volt szüksége
arra, hogy szűzleányokat rontson meg.
Mégis csak képzelődött, amikor azt gondolta, hogy ő az egyetlen - hogy
különleges Alex számára. Már nem is tudta, mit higgyen, csak azt tudta
biztosan, hogy eddig azt gondolta, megváltoztathatja a férfit. Most pedig
kiderül, hogy valahol van egy lány, aki ugyanezt gondolta.
A két testvér fenyegetőn közelebb lépett.
- Velünk jön Linconshire-be, hogy családunk, a törvény és az oltár elé álljon!
- Nem hiszem - válaszolta Alex könnyedén. - De szívesen találkozom a
hölggyel Londonban.
- Már találkozott vele! - mondta Harold kezét kardja markolatára téve.
- Erről nem vagyok meggyőződve - jelentette ki Alex, s kissé szélesebb
terpeszt vett fel, hogy határozottabban álljon Emmeline s a két fickó közé.
Ismét kicsapódott az ajtó, s a lány - Alex hóna alatt kikandikálva - ezúttal
Edmund Blackwellt pillanthatta meg, egész ajtókeretet betöltő
életnagyságában.
- Mi van Alex, nem fűlött a fogad a köznéppel enni, vagy... - kezdte, ám
megtorpant, amint a látogatókat megpillantotta.
- A kardodat! - kiáltott Alex, s Emmeline-t azonnal a sarokba perdítette.
Mire a lány megfordult, már elő is húzta a kést a csizmájából - teljesen
egyszerre a Langston-fivérek élesen csengő pengéivel. A négy férfi egymásnak
rontott. Az ajtón át kisodródtak az ivóba - ahol még négyen csatlakoztak
hozzájuk hangos ujjongás közepette; s hamarosan egy kisebb kocsmai
"verekedős-civakodós" kerekedett.
Emmeline az ajtófélfát markolva figyelte a csattogós forgatagot, s próbálta
nem szem elől téveszteni Alexet. Végre előbukkant a férfi, hogy levegőt
vegyen, s Emmeline is felsóhajtott. Alex kábultan nézett körül.
- Edmund, hova tűntek a Langston-fivérek?
Blackwell lerázott magáról kettőt a rácsimpaszkodó segítőkből, és
kiegyenesedett.
- Fogalmam sincs.
Az esztelen kavalkádban Langstonéknak valahogy sikerült kereket oldaniuk.
Csak miután Edmund kifizetett egy jelentős összeget, engedte meg a
fogadós, hogy tovább maradjon hármasuk a kis szobában.
Emmeline-ék végre megreggelizhettek.
- Mit keresel itt? - kérdezte Alex egy kupa bort töltve Edmundnak. - Már
gondolkodóba estem, hol is lehetsz? Majd egy hónapja, hogy elmentél!
- Mégse küldtél utánam, még egy üzenetet sem! - felelte Edmund fojtott
hangon.
- Nos... elfoglalt voltam.
Mindketten Emmeline felé fordultak, aki nyugodtan nézett rájuk vissza.
Edmund nagyot nyelt a borból, majd megdörzsölte a homlokát -úgy tűnt, ez a
kis ökölcsata is kifárasztotta.
- Cumberlandi utam sikerrel járt - kezdte tagoltan. - Ami azt illeti, épp az
imént fizettem a pénzeddel.
- Sejtettem - bólintott Alex. - Ezer hála és köszönet! - azzal elvette
barátjától a tömött pénzeszacskót. Belenyúlt, és néhány érmét tett az asztalra
Emmeline elé. A lány dühösen felemelte tekintetét a pénzről a férfira.
- Ez meg mi?
- Ön fizetett a reggeliért - válaszolta Alex zavartan, majd újra Blackwellhez
fordult. - És mi mindent tettél ez idő alatt, kedves Edmund?
Emmeline karba font kézzel ült, és kifejezéstelen arccal bámult kettejükre.
Nem is igen figyelt arra, miről beszélgetnek. Alex időnként a lányra pillantott,
ám Emmeline nem hitt többet a kifejezéstelen szemeknek - s cseppet
aggódott.
Edmund lehajtott fejjel az asztallapot nézte.
- Sokáig elmaradtam, bevallom, s mióta visszajöttem Londonba, Elizabeth
nem akar látni többé.
A név Emmeline-ba csípett.
- Ezek a Langston-fivérek voltak - folytatta Edmund. - Egy ideje szemmel
tartom őket, de nem is sejtettem, hogy hozzád vezetnek. Elismerték, hogy ők
vadásztak rád?
- Igen
- Elmondták, hogy miért?
- Azt mondták, hogy elcsábítottam a húgukat, Elizabeth-et, s azt akarták,
vegyem feleségül. Egyből gondoltam, hogy a te Elizabeth-edről van szó, de
nem mondtam meg nekik - felelte Alex némi habozás után, majd hozzátette: -
Sosem mártanálak be.
Emmeline döbbenten nézett Alexre. Megdöbbent azon, a férfi milyen
könnyedén hazudott Langstonéknak.
- Nem veszed észre, Alex, hogy rég kicsúszott a kezünkből ez a fogadás?! -
fakadt ki Edmund.
Borzongtató csend állt be közéjük, amelyben Emmeline az iménti szavak
értelméért küzdött magában. Fogadás?!
- Edmund... - kezdte Alex.
- Összetévesztettek velem - nyögte Blackwell, és a bocsánatkérőn
Emmeline-ra pillantott. - Bocsásson meg ezekért a durva szavakért Lady
Emmeline, de joga van megtudni, miféle ember vagyok!
Edmund Alexhez fordulva folytatta:
- Én engedtem, hogy idáig fajuljon az egész! Ami egy csóknak indult...
csábításba torkollott. Azt persze nem értem, hogyan gondolhatták, hogy te én
vagyok. Úgy értem, ha Elizabeth mondta el a dolgot nekik, miért nem mesélt el
mindent?
Emmeline elernyedt a széken: még mindig erősen próbált eligazodni ezen a
kuszaságon. Örüljön-e, hogy nem Alex volt a ludas? Ugyanis cseppet sem
érezte magát jobban attól, hogy a férfi gyakorlatilag elismerte, akár ő is
lehetett volna. És mi ez a fogadáshistória; ez a játék vadidegen nők életével?
- El kell érnem, hogy Elizabeth beszéljen velem - folytatta Edmund. - Nem
eshet rajta semmi szégyen miattam!
- Kész vagy feleségül venni őt? - kérdezte Alex.
- Igen, ha úgy kívánja.
Alex bólintott, majd határozott arccal Emmeline-hoz fordult. A lány hidegen
viszonozta pillantását - s ezen ő maga is meglepődött.
- Edmund, megvárnál bennünket odakint az ivóban? Beszélnem kell
Emmeline-nal.
Edmund kerülve a lány pillantását, mélyen meghajolt és kiment. Alex
becsukta az ajtót, majd nekidőlt, és rá nézett. Mivel a lány egy szót sem szólt,
ő kezdett bele:
- Gondolom, megkönnyebbülten hallgatta, hogy nem én kompromittáltam
az ifjú hölgyet.
Emmeline kimért mozdulatokkal felállt.
- De éppen lehetett volna ön is, nem igaz?
- Nem szokásom szűzlányokat elcsábítgatni!
- És mi ez a fogadás?
Alex tényleg elvörösödött?! Mindenesetre a férfi zord szenvtelenséggel
válaszolt.
- Edmund és én kezdtünk nagyon unatkozni. Tőlem pedig botrányt vártak,
fenébe is, én vártam el magamtól... szóval fogadtunk Blackwellel. A fogadás
tárgyát egymásnak jelöltük ki.
- Tárgyát? - suttogta Emmeline; szűkülő torka szinte rászorult az utolsó
hangra.
- Csak egy csókról volt szó -jelentette ki Alex határozottan. - Abban
fogadtunk, ki tud egy hajadont először megcsókolni. Én Lady Elizabethet
választottam ki Edmundnak, Ő pedig... - Alex hangja elhalkult, s Emmeline
fejezte be helyette:
 - Blythe-ot.
A férfi lassan bólintott:
- Igen.
Emmeline érezte, hogy sosem tapasztalt dühforr ereiben.
- Tudatosan játszadozott a húgom érzelmeivel, pusztán egy csókért?
- Csak azt tettem, amivel minden más férfi próbálkozott Blythe körül:
közelebbről akartam megismerni őt.
- Önző szándék vezérelt! - vágott vissza Emmeline, s előrelépett. - A húgom
olyan férfit keres, akivel leélheti az életét, s önre is így tekintett, akkora
megtiszteltetésnek vette a figyelmét iránta. Ön meg csak egy csókot akart
tőle! Vagy többet?!
- Em....
- Edmund barátja nem állt meg egy csóknál, s minden bizonnyal, minden
idők legnagyobb botránylovagja, ön sem érte volna be annyival!
- Esküszöm, hogy semmi ilyesmit nem akartam a húgától! Semmi
szükségem fiatal lányokat elcsábítani, amikor annyi nő van, aki akarja..., aki
csak arra vár, hogy elcsábítsák!
Emmeline arcából kifutott a vér, feje zúgni kezdett.
- Úgy érti, olyan nők, mint én - suttogta elhalón, tágra nyílt szemekkel
nézve a férfira.
 25. fejezet
Alex is elsápadt.
- Nem önre értettem, Emmeline. Higgyen nekem!
- Édes istenem, hogy nevethet most rajtam!
- Em... - Alex a lány kezéért nyúlt, de az hátrálni kezdett.
- Egyenesen felkínálkoztam önnek! Meg sem kellett próbálnia elcsábítani.
- A fogadás önre nem vonatkozott - felelte Alex közelebb lépve - sőt, ami
azt illeti, az útjában állt. A pokolba is, bosszantott, de izgatott is a dolog!
- Akkor miért nem változtatta meg a fogadást énrám?
Alex nem válaszolt.
- Akarta, igaz? - kérdezte Emmeline erőltetett nevetéssel, s érezte, minden
összeomlott benne. - Én sokkal könnyebb préda voltam, mint a húgom.
- Ha csak ennyin múlt volna, már rég véget vethettem volna a fogadásnak.
Megcsókoltam Blythe-ot, s mégsem árultam el Edmundnak.
- Mert be akarta végezni, amit elkezdett!
- Nem. Mert önnel akartam lenni!
Emmeline kezét a szája elé kapta; érezte, hogy a keserűség összegyűlik a
szemében, s csorog végig az arcán.
- Ne! Ne hazudjon, csak hogy most megkönnyítse a helyzetét!
Alex megragadta a vállát, és magához húzta a lányt.
- Nem hazudok!
Emmeline Alexre nézett. Íme a tekintete egy olyan férfinak, aki játszik a
nőkkel! S épp mikor megláthatta benne a jót, Alex lelkének újabb alantas
mélysége tárult fel. Igaz minden egyes szó, amit róla mondtak! Ő meg ostoba
módon azt gondolta, megértheti őt! Ezt a férfit, aki őt és a húgát játékszernek
használta önző szórakozásában! Hogy megvédje Blythe-ot, kitette önmagát a
kétségbeesésnek s ennek a megalázásnak! Nem képes Alexre nézni többet.
- Engedjen! - suttogta síri hangon; s egy pillanatra azt kívánta, a férfi bár ne
engedelmeskedne, s akkor megüthetné.
Alex elengedte.
- Hova megy? - kérdezte a lánytól.
- Edmund majd hazakísér - felelte, és vissza sem nézve hozzátette: - Soha
többé nem akarom látni!
Az ajtó csapódására Alex összerándult: újra látta Emmeline arcát maga előtt,
ahogy a döbbenet és csalódás iszonyattá torzul rajta. Émelygés fogta el. Hogy
fajulhatott idáig ez a buta játék -ennyi fájdalmat okozva?! És hogyhogy nem
vette számba a következményeit?! Mert önző volt és ostoba, csak önmagára
gondolt - csak arra, hogy neki jó legyen! Sosem képzelte volna, hogy egyszer
ilyen kétségbeesetten akarja majd megmagyarázni cselekedeteit. Azt akarta,
hogy Emmeline megértse őt, hogy világosan lásson -csakhogy már túl késő!
Győzködte magát, hogy így a legjobb. Végül is mit várt, mi lesz ebből? Most
legalább rendezheti tartozásait, visszamehet a szeretőihez - s élheti azt az
életet, amelyben oly sikeres volt.
Akkor hát miért tűnnek az elkövetkező napok oly sivárnak és magányosnak?
Ennyire ragaszkodna Emmeline lényéhez?
 Egy hét telt el, s Emmeline már könnyedebben lélegzett. Apja és a
személyzet egyetlen szóval sem említette Alexszel való kis kalandját - és a
hírnevén sem esett folt. Blythe-nak nem volt szüksége rá, több udvarlója volt
már, mint valaha -Maxwellel az élen, aki állandó vendég volt már házuknál.
Emmeline próbált visszatérni korábbi életéhez, még a Whitehallban
rendezett bálokra, estélyekre is eljárt. Ám minden éjszaka addig sírt szobája
magányában, míg belefájdult a mellkasa. Mintha kisírhatná magából ezt a
kínzó ürességet. Nem értette, hogyan hiányozhat neki ennyire Alex azok után,
hogy bolondot csinált belőle?
Nyolc nap tele el azóta. Nyolc hosszú nap, hogy akkor este érdesre sírt
torokkal ült a szobájában az ablak előtt. Nézte az apró lámpásokkal felszerelt
révészcsónakokat, amint részvétlen nyugalommal vitték az embereket a
kerten túl hömpölygő, sötét Temzén...
Valaki kopogott az ajtaján. Emmeline nem válaszolt, hogy azt higgyék,
aludni tért. Ám az ajtó halk nyikorgással kinyílt.
- Emmy?
Emmeline lopva megtörölte nedves arcát, s mosolyt erőltetett magára -
mielőtt Blythe felé fordult.
- Mi baj, kicsim? Már ágyban kellene lenned.
A mécses halvány fényében is jól látszott húga arcán az aggodalom.
- Tudom, elmondtad ezerszer, hogy nem akarsz beszélni róla, de nem tudok
már tétlenül elmenni a szobád mellett, amikor hallom, hogy sírsz idebent.
Kérlek, Emmy, beszélj velem!
Emmeline a fejét rázta, majd felállt.
- Nincs, mit mondanom. Bolondot csináltam magamból, de túléltem... csak
időre van szükségem. Már csak mérgemben sírok.
- Nem hiszek neked - felelte Blythe gyengéden, és megfogta Emmeline
kezét. - Hiányzik neked.
Emmeline beharapta az ajkát, s egy cseppet elcsodálkozott azon, hogy
maradt még sírni való könnye.
- Nem akarom, hogy hiányozzon! Nem méltó rá!
- Ezt nem gondolod komolyan! Elismerem, ostoba dolog volt az a fogadás,
de engem nem bántott meg vele.
Engem viszont nagyon - gondolta Emmeline.
Nem mondott el mindent a húgának, nem beszélt arról, miként engedett
majdnem Alex csábításának. Képtelen lesz valaha is szavakba önteni
megalázottságát.
- Túl közeli még ez az egész, hogy tisztán láss benne - folytatta Blythe. -
Alex veled akart lenni, és nem velem. Mindent azért tett, hogy okod legyen
találkozni vele. Nem hibáztathatod őt ezért!
- Te nem érted az olyan embereket, mint ő, Blythe - felelte Emmeline. -
Egyetlen oka volt csupán, amiért közel akart kerülni hozzám.
- Ezt nem hiszem. Ez már hónapok óta tart, Emmy! Könnyedén
megtalálhatta volna azt, amire céloztál, bármelyik régebbi szeretőjénél... de
nem tette!
- Honnan tudod? - vágott vissza Emmeline a döbbenettől, hogy ártatlan
kishúgával ilyesmiről beszélget.
- Megkértem Maxwellt, hogy nézzen utána.
- Micsoda?
- Elmondtam neki négyszemközt, hogy szerintem Alex teutánad érdeklődik,
és Max is egyetértett velem. Így hát elment és elbeszélgetett Alex
ismerőseivel. Nyugodj meg, Maxwell nagyon körültekintő tud lenni. Elmondták
neki, hogy Alex mintha nem önmaga volna: már hónapok óta nem járt
szokásos törzshelyein. Mert elfoglalt volt, Em... teveled!
Emmeline kinyitotta a száját, de nem tudta, mit mondhatna. Lehet, hogy
Blythe-nak igaza van? Ám még így is túl fájdalmas volt reménykednie.
- Gondolkodni fogok azon, amit mondtál, kicsim - felelte végül, és egy fél
mosollyal szája szögletében, megszorította húga kezét. - Nem tudom, hozzá
tudok-e szokni a gondolathoz, hogy okos és felnőtt nő lett belőled.
Blythe arcon csókolta, és az ajtóhoz sétált.
- Ha az vagyok, azt csak neked köszönhetem, Emmy. Aludj jól!
Másnap korán reggel a szobalány egy lepecsételt üzenetet adott át
Emmeline-nak, aki - meglepetten, s rossz előérzettel bámult a pergamenre,
amely Alex anyjától jött. A szolgáló tudatta vele, hogy a kocsis a válaszra vár
odakint.
Emmeline-nak arról sem volt tudomása, hogy Lady Thornton visszatért a
Wight-szigetről, legutóbbi levelében ugyanis a grófné egy szóval sem említette
a visszautat.
Mi másról volna szó, minthogy Alexszel történt valami?
Sietve feltörte a pecsétet, s elolvasta a levelet: nem Alex került ezúttal
bajba, hanem a bátyja, Spencer. A lord édesanyját kísérte vissza Londonba, ám
múlt éjjel lova nélküle tért vissza. A vicomte-nak nyoma veszett. Lady Thornton
azt írta, Alex szerint a Langston-fivérek keze van a dologban — a grófné pedig
úgy gondolta, mindezt tudatja Emmeline-nal.
Emmeline azonnal tudta, mit fog tenni: elmegy Alexhez.
Felrohant a szobájába. Az izgatottságban -ahogy ruháit magára kapkodta -
furcsa meghatottságot, s még inkább csodálatot érzett: e viselkedése csak azt
jelenheti, hogy szerelmes Alexbe.
Mindig azt hitte, hogy a szerelem villámcsapásként - eget rengető, földet
rázó, zengő muzsikával - éri majd őt. Ehelyett azonban olyan hétköznapi
dolgok között is - mint egy köpeny be-gombolása - biztosan tudja, hogy szereti
Alexet. S nem számít más, csak hogy vele legyen! Folyton előtte van a férfi
alakja, akinek álvicomte-ként a korszerűsítés volt az álma - a kicsapongó
tékozlás helyett; s aki úgy érezte, csak másodhegedűs szerepét játszhatja a
családjában.
Hogy a férfi viszontszereti-e őt, azzal ráér később is törődni.
Alig emlékezett az útra, a Thonton-kastély előtt kiugrott az épphogy megálló
kocsiból, és kopogás helyett felszakította a bejárati ajtót. Elrobogott a hanyatt
vágódó komornyik mellett - épphogy megkérdezte tőle:
- Merre találom, Sir Alexandert?
- A dolgozószobában, hölgyem - felelte a szolga. - Elvehetem a...
Ám Emmeline belökte a szobaajtót - de a küszöbön megtorpant. Az ablaknál
álló Lady Thonton mosolygott rá csupán, Alex és Edmund egy papíroktól
roskadozó asztal fölé görnyedt -egyikük sem vette észre.
- De a fenébe is, legalább megpróbálhattál volna hamarabb beszélni
Elizabeth-tel! - mondta Alex.
- Mindennap odamentem, de látni sem akart! - tiltakozott Edmund.
- Bemászhattál volna hozzá éjszaka!
- Hogy azt higgye, hogy nem akarom őt tisztességes úton, fényes nappal
feleségül venni? És miért fogták el Spencert?
 - Mert azt hitték, én vagyok. Nem mondtam el már százszor, mennyire
ostoba fickók ezek? De hadd mondjam csak el a tervem!
Emmeline egy székbe ereszkedett az ajtó mellett, és csak nézte Alexet. A
férfi szeme alatt húzódó sötét árkok fáradtságról tanúskodtak - mintha
álmatlanul töltötte volna az elmúlt hetet - ahogyan ő is. Szavai azonban
határozottak és hűvösek voltak, ahogyan elmagyarázta, miként fogják több
tucat emberrel a Langston-birtokot bevenni. Nem látszott rajta bizonytalanság,
csak az intelligens ember önbizalma, akiben kétség sem merül fel afelől, hogy
bármibe fog is - abban sikerrel jár.
Emmeline - szívében egyre növekvő szerelemmel - nézte a férfit. Alex arcán
nyoma sem volt a tréfának - amelyért érzelmileg összekuszálódott
pillanataiban folyamodott -, komoly volt, és az előtte álló feladatra
összpontosított.
Mindig így lesz ezután? Mindig talál majd egy újabb, mélyebben rejtőző
Alexet, akibe még szerelmesebb lesz?
Miközben érzéseit elemezgette, Alex pontos mása sétált a szobába, s amikor
Emeline felnézett, a lányra mosolyogva levette magáról ázott köpenyét.
Spencer volt az, sértetlen életnagyságában! Alexet idéző ördögi mosollyal
szemében, szája elé téve mutatóujját, csendre intette a lányt és Emmeline
megkönnyebbülten dőlt újra hátra a székben. Figyelte, amint a lord hanyagul
az asztalhoz sétál - ahol a másik kettő még mindig a szabadítási terven
rágódott -, s hátratett kézzel figyeli őket.
- Én a főajtóhoz megyek, és összezavarom őket; végül is azt hiszik, már
elkaptak engem. Azt szeretném, hogy te hátulról juss be a házba, s próbálj
elrejtőzni, amíg azt nem látod, hogy segítségre van szükségem! - magyarázta
Alex elmélyülten.
Spencer megköszörülte a torkát:
- És én mit tegyek?
- Te megkerülöd a... -Alex elakadt, majd hirtelen felegyenesedett. - Spence!
Lady Thornton boldogan felkiáltott, és szinte repült, hogy megölelje idősebb
fiát. Emmeline figyelte, hogy Alex könnyed vigyorral leplezi őszinte
megkönnyebbülését. Szeme láttára változott át a férfi a botrányos gazfickóvá,
Alex Thontonná.
Alex kezet fogott Spencerrel.
- Örülök, hogy nem kell megerőltetnem magam! Már azt sem tudom,
hogyan kell a kardot használni, olyan rég volt rá alkalom!
Lady Thornton egyik kezével szorosan fogta Spencer ölelő karját, másikkal
szemét törölgette.
- Meséld el, hogy menekültél meg, fiam!
- Nem nagy történet- felelte Spencer, és elvette Edmundtól a felé nyújtott
kupa bort. - Természetesen, nem hitték el, amikor mondtam, hogy nem te
vagyok, Alex. Az ostoba fickók úgy gondolták, miután megkötöztek, hogy nincs
szükség őrre, és magamra hagytak egy szobában. Ezek után már gyerekjáték
volt meglépni.
Miközben a három férfi egymásnak gratulált, Lady Thornton fennhangon
kiszólt a csoportból:
- Lady Emmeline, kérem jöjjön, ide hozzánk!
Emmeline felállt, s mindannyian feléje fordultak. Alex szeme felcsillant egy
pillanatra, majd azonnal elkomorult mosolya.
- Lady Emmeline - hajolt meg udvariasan a lány felé. - Bocsássa meg, hogy
nem üdvözöltem eddig.
- Nem akartam megzavarni önöket - felelte Emmeline, és hozzájuk lépett. -
Most viszont bemutathatna a bátyjának!
Alex meglepetten pislogott, de úgy tett, ahogy a lány kérte:
- Spence, a hölgy Lady Emmeline Prescott. Lady Emmeline, ő itt a bátyám,
Lord Thornton.
- Uram - szólt Emmeline, és biccentett, miközben le nem vette a szemét
Alexről. - Örömmel látom, hogy sértetlenül hazatért!
- Honnan szerzett tudomást arról, hogy Spencert elrabolták? - kérdezte
Alex.
- Lady Thornton üzente meg.
Alex élesen pillantott anyjára, aki ártatlan mosollyal állta fia tekintetét, majd
így szólt:
- Most, hogy Lady Emmeline is itt van, velünk ebédelhetne a sikeres
szabadulás örömére. Itt marad ebédre, Lady Emmeline?
- Biztos vagyok benne, hogy a hölgy nem... - kezdte Alex, de Emmeline
közbevágott:
- Örömmel maradok!
Alex figyelte, ahogy a lány Spencer oldalán az étkezőbe sétál.
Gondoljon Alex, amit akar!
Emmeline-nak fogalma sem volt még, mi a szándéka Alex Thorntonnal, de
abban biztos volt, hogy nem engedi el ilyen könnyen.
 26. fejezet
A kellemes hangulatú családi ebéden Alex olyan sokat bámulta Emmeline-t,
hogy a lány elfelejtette, hogyan kell enni, de elfogadta a férfi ajánlatát, hogy
hazakíséri őt. Indulás előtt Lady Thornton Emmeline-hoz lépett, s a lány
legnagyobb meglepetésére mindkét orcáját megcsókolta, majd a fülébe súgta:
- Kitartás, drágám!
Aztán Alex és Emmeline magukra maradtak a kocsiban, amely London zajos
utcái felé vitte őket. Emmeline szótlanul ült Alex mellett, s a tetőn pattogó
esőcseppeket hallgatta. Nem volt terve - szerelmével aligha rohanhatja le a
férfit, mert az minden ilyesfajta érzelgősséget elutasít.
- Még mindig nem tudom, miért jött - bökte ki végül Alex. - Azt mondta,
soha többé nem akar látni.
- Meggondoltam magam.
- Én viszont nem tudom megváltoztatni, amit tettem, vagy jobban
megmagyarázni.
- Nem várom el öntől.
- Akkor hát, mit vár?
A szerelmedet! - akarta volna mondani Emmeline kétségbeesetten, de
tisztában volt vele, Alex nem ezt akarja hallani. Ezért csak ennyit mondott:
- Talán azért jöttem, mert azt gondoltam, szüksége lehet rám.
A férfi elmosolyodott:
- Ön szerint csak egyetlen dologban lehet önre szükségem.
- Újra kell gondolnom.
Alex kinyújtóztatta hosszú lábait, és jellegzetesen ruganyos és laza
mozdulatával elterpeszkedett.
- Miért?
- Azt gondoltam, talán szüksége van egy kis támogató együttérzésre, hisz
eltűnt a bátyja - felelte Emmeline, és tétován megfogta Alex kezét. - Biztos
önre tört mindaz az aggodalom, amelyet akkor érzett, amikor Spencer olyan
sokáig volt távol.
Alex elhúzódott.
- Miféle aggodalom? Miféle aggályaim lehettek, Emmeline? A bátyám
minden java és hatalma az enyém volt! Meglehet, hogy egyáltalán nem
akartam, hogy Spence visszajöjjön.
- Ezt nem gondolja komolyan!
- Biztos? Úgy gondolja, nem voltak pillanatok, amikor én egyáltalán nem én
voltam, hanem csak ő? Hisz a tükörből ő nézett rám, s szememből ő nézett a
barátaira... - Alex pici szünetet tartott, majd folytatta. - Talán egy részem nem
akart tőle és mindettől megválni.
A férfi hirtelen csüggedése fájdalmasan hasított Emmeline-ba. Alex nem
nézett a lányra, csak egy kicsit rekedtebben folytatta.
- Attól tartok, egyik felem tényleg nem akarta, hogy Spencer visszatérjen.
Lehet, hogy ma puszta bűntudatból akartam megmenteni őt, vagy legalábbis
valami rég elfeledett és immár értéktelen hűségből. Amikor olyan sokáig távol
volt, nos, egyszer sem néztem utána, merre járhat.
- Nem is tehette, különben az életét kockáztatta volna!
 - Azt nem tudhatja... és én sem. S lehet, azt akartam, haljon meg!
Emmeline feltérdelt a padra, s Alex mellkasára hajolva, tenyerébe fogta a
férfi arcát.
- Ne tegye ezt magával! Lehet, hogy irigyelte a bátyját, de a halálát biztos
nem kívánná! Ismerem!
- Nem ismer engem, Em.
Válasz helyett szájon csókolta a férfit minden szerelmét ebbe a határozott
csókba töltve, hogy Alex felismerje azt.
- Ismerni akarom! Ismerni önben jót s rosszat! Engedjen be, engedjen közel
magához! - azzal újra megcsókolta ezúttal finoman s gyengéden; s felsóhajtott,
amikor Alex a tenyerébe zárta arcát.
- Em..„
- Ne! Ne mondjon semmit! -Alex mögé nyúlt, s kibontotta a függönyöket. A
kocsiba félhomály ereszkedett. Amikor visszatérdelt, Alex tekintetébe ütközött.
Látta, amint a csüggedés lassan felszívódik a férfi arcáról, átadva a helyet a
szenvedélynek. Emmeline nem is akarta, hogy Alex töprengjen; azt akarta,
erezzen - mert csak így tudta igazán elmondani neki szerelmét. Mélyen a
szemébe nézve, szétnyitotta a férfi zekéjét; tenyerével végigsimított mellkasán
gyengéden körözgetve hüvelykjével a férfi mellbimbóján - ahogy Alex tette
vele. Alex reszketve a lány nevét suttogta.
Bódító volt a felismerés, hogy ő is ugyanúgy hat Alexre, ahogyan a férfi őrá.
Gyengéden lejjebb nyomta őt a padon, és a szoknyát oldalra hajtva, lovagló
ülésben Alex fölé térdelt. Magához húzta Alex fejét - amíg a zekét teljesen
levette róla -majd engedte, hogy a férfi elborítsa csókjaival a nyakát, s ruhán
keresztül a melleit.
Miközben a lány szétnyitotta az ingét, Alex sietve kigombolta Emmeline
ruháját; s egy kissé megemelte a lányt, hogy az az ölébe ülhessen. Már csak
Alex nadrágja választotta el őket egymástól. Emmeline ösztönösen a férfi
erősödő vágyakozásához dörgölőzött.
Alex hirtelen megtorpant, s pimaszul csillogó, sötét szemét Emmeline
alsóruhába bújt melleire függesztve megszólalt.
- Semmi fűző?
Emmeline a fejét rázta.
- Miután elolvastam az édesanyja levelét, nem maradt időm rendesen
felöltözni.
- Hmmm, ez a szerencsenapom! - mormolta Alex, s Emmeline derekáig
lehúzta a ruhát.
Emmeline is megszabadította Alexet vászoningétől; s lenyűgözve futtatta
végig ujjait a férfi puha szőrrel körbeszőtt mellén, mellbimbóin. Alex lassan
húzta le Emmeline alsóruháját, s feltárultak a lány mellei is.
A hepehupás, londoni macskaköveken zötykölődő kocsi össze-vissza rázta
kettejüket, s Emmeline - a tompa félhomály ellenére is - szerette volna
szégyenlősen eltakarni pattogó, kerek melleit. Alex azonban szorosan magához
húzva őt elégedetten felnyögött, s a remegő domborulatok közé fúrta a fejét.
- Gyönyörű vagy, Em! - suttogta rekedten, és Emmeline most először
őszintén hitt neki.
Alex látható tanácstalansággal fogta tenyerébe a melleket, mintha nem
tudná, melyiket is válassza. Emmeline érzékeny bőrén érezte Alex tenyerén a
bőrkeményedéseket, s a férfi tüzelő pillantásában látta csodálatát. Szétváltak,
hogy tekintetüket egymásba zárják, majd Alex ráhajolt a lány melleire.
Emmeline tudta, hogy a férfi érintése csodálatos lesz, ahogy Alex szájába vette
mellbimbóját - ám a testében végig tomboló, tüzes kéjtől kiáltania kellett; s a
férfi testének feszült. Alex egyre jobban szorította ágaskodó vágyakozását
Emmeline combjai közé, miközben a lány kemény mellbimbóját szopogatta.
Emmeline már azt hitte, nem képes többet e vad vágyból elviselni, amikor
Alex nyelve felfedező útra indult; mohó éhséggel falta őt, mint már nagyon
régóta vágyott édességet. Emmeline Alex vállába kapaszkodott. A férfi kezei
végigsiklottak Emmeline hátán, s szoknyája alatt tűntek el - a lány felsóhajtott,
s erősen megvonaglott.
A pokoli forróság a testébe lobbant, ahogy Alex tenyerébe fogta meztelen
fenekét, szorította, s sajátján körözte a lány csípőjét.
Emmeline teljesen elveszett abban, amit Alex tett vele, elolvadt e forró
vágyódásban, amelyből saját sóvárgása is fakadt azután, amit a férfi még
adhat neki.
Mi lehet ez a sürgető érzés, amely Alex érintései nyomán éled, s
végigcikázva testén egyetlen pontban összpontosul: combjai érzékeny
legmélyén? Egyszer csak a hátán feküdt, Alex szemébe nézve, de a férfi
pislogva összerándult.
- Mi a baj? - kérdezte a lány súgva.
- Ázom - felelte Alex somolyogva. - Lyukas a tető.
Félrehajolt, s néhány esőcsepp Emmeline mellére toccsant. A hűvös
érintéstől elakadt a lány lélegzete; s ahogy Alex nyelvhegye elindult a cseppek
vékony vonalán - egészen a kerek dombok völgyébe, majd fel égbetörő
csúcsukra -, Emmeline felnyögött. Alex finoman becézgette nyelvével az egyik,
ujjaival a másik bimbót - végül a lány vibrálni kezdett.
- Látni akarlak! - mondta Alex, s kihúzta Emmeline-t az eső alól, majd
letérdelt a padlóra, s a lány combjai közé hajolt.
- Igazán? Biztos vagy benne? - suttogta forró arccal a lány.
Alex torokhangon felnevetett. Feltekerte a szoknyát Emmeline derekáig, s
összefogta a felsővel. Emmeline teljesen meztelen volt derékon felül, és alul -
önkéntelenül összezárta volna combjait, de Alex megállította.
- Engedd szerelmem, hogy lássam, milyen gyönyörű vagy! Milyen igézően
terül szét hajad a melleiden, és színe vetekszik arcod tüzével! - azzal sarkára
ült, és gyengéd simogatással szétnyitotta Emmeline combjait.
A lány reszketett a hihetetlen gyönyörűségtől, amit Alex tenyere ébresztett
benne, de szégyenkezve eltakarta arcát. Ám ahogy Alex ráhajolt, kikukucskált
ujjai között. A puha csók, melyet Alex a combok közé ejtett, villámként hasított
végig rajta, ívbe feszítve testét. Emmeline-ból kiáltásként szakadt ki a férfi
neve.
Könyörögnie kellene, hogy Alex hagyja abba.
Ám szinte öntudatlanná tette az éledő kéjvágy úgy, hogy beleremegett. A
férfi forró leheletét érezte, mielőtt Alex nyelve végigsiklott testének leglágyabb
táján; s feltárta őt.
- Tudtam, hogy édesebb vagy a mézédes bornál! - nyögte Alex rekedten,
ujjaival utat nyitott nyelvének, amely követte azokat; s újraízlelte a lányt.
Emmeline képtelen volt szólni, gondolkodni. Alex szájába vette, szopogatni
kezdte őt legérzékenyebb, puha-pontján - amelyből hullámok gerjedtek, és
vadul dobálták testét; cikáztak forró bőrén. Utolsó csapásaikkal - hihetetlen
módon -egyszerre oltották ki, s gyújtották fel tudatát.
Ahogy Alex karjában elernyedt, arra gondolt: Hát ez az, ami összehozza a
férfit és a nőt; s ezért a szerelemért tesznek kockára a nők mindent! Ahogyan
ő is!
Pillanatokkal később a kocsi lelassított, s a kocsis kapusért kiáltott.
- Szent ég! - suttogta Emmeline, s felült. - Megérkeztünk.
Alex nyögve felnevetett, s Emmeline vállára hajtotta a fejét.
- Ah, mennyire szerettem volna osztozni az üdvösségben!
- Én...
- Semmi baj, kedves! Most rendbe szedünk téged.
Együtt feltuszkolták az alsóruhát és a felsőt -majd eligazították a szoknyát
Emmeline lába körül. Mialatt begombolta mellényét, a lány figyelte, hogy Alex
is visszahúzza, és nadrágjába gyömöszöli ingét. Alex végignézett a nadrágján,
majd fel Emmeline-ra, és elvigyorodott.
- Mi a baj? - kérdezte a lány zavartan, miközben a hajtűvel bajlódott.
- Eláztattál egy igen kényes helyen.
Emmeline nem értette, amíg Alex fel nem emelte az egyik függönyt s
megláthatta a férfi nadrágján sötétedő foltot.
- Az... tőlem? Akkor... mikor én...?
Alex gyorsan szájon csókolta az ijedt lányt:
- Ez azt jelenti, hogy tested felkészült, és énrám vár. És ez mindennél
izgatóbb számomra.
- De te nem..., mi nem is...
Alex belebújt zekéjébe, s Emmeline mellé rogyott.
- Higgy nekem, tudom. De nem akartam, hogy itt, ebben a lyukas tetejű
kocsiban legyen az első neked.
Emmeline a férfira meredt, azt kívánva, bár megkérdezhetné, mit jelentett
ez Alexnek, s csak remélhette, hogy Alex tudja, mit jelentett neki.
A kocsis kitárta az ajtót, s kisegítette Emmeline-t, aki visszanézett.
- Nem mehetek ki - mondta Alex bocsánatkérőn.
- Tudom - válaszolta a lány, majd az esőtől erősen pislogva, megkérdezte: -
Meglátogatsz?
- Senki sem tarthatna vissza! - vigyorgott Alex.
A kocsis rácsukta az ajtót a vigyorra, felmászott a bakra és meglengette a
kantárszárat.
Mikor a jármű kigördült a kapu felé, Emmeline összekulcsolta kezeit a háta
mögött, s elindult -hogy megkerülve a kastélyt - hátul menjen be.
Remegő térdekkel sétált az esőben, de muszáj volt gondolkodnia. A Temzére
ereszkedő kavicsos ösvényen járt már - mélyen belélegezve a tavaszi virágok
üde illatát. Azon tépelődött, mi legyen a következő lépese. Nem tud ellenállni
Alexnek, s akkor viszont azt sem tudja megakadályozni, hogy az "Emmeline
elcsábítása" ne "Emmeline romlása"-ba torkolljon.
Hogyan győzhetné meg a férfit, hogy ők ketten összetartoznak, s hogy Alex
boldog lenne vele.
Hirtelen valaki a vállára tette a kezét. Emmeline Blythe-ra számítva
megfordult - ám a Langston fivérekkel találta szembe magát. Megdöbbenve
kiáltani akart, de azok lefogva a szájába tömtek valamit.

Miután Alex átöltözött, Edmunddal a Langston-birtok felé lovagoltak, hogy

végre valahára szembesítsék Elizabeth-et bátyjai tetteivel. A szolgálólány
készségesen bevezette őket egy régi stílusú, kőfalú, fagerendás szobába.
Amikor visszatért, gömbölyű arcán szemmel látható határozatlanság ült.
 - Úrnőm nem érzi jól magát, s arra kéri önöket, jöjjenek el máskor a jó urak!
- Azt már nem! - vágta rá Edmund, s megindult az ajtó felé, amely felől a
szolgáló érkezett.
Alex szorosan mellette haladt, de igyekezett megnyugtatni az aggódó lányt:
- Nem bántjuk úrnődet, lányom, csak beszélni akarunk vele.
A szobába lépve egy kifelé iparkodó hölgyre bukkantak, aki a kertre néző
ablakon át szándékozott eliszkolni.
- Elizabeth! - kiáltott rá Edmund, s az ablakhoz ugorva beemelte a szoknyás
szökevényt.
- Engedj el! - tiltakozott a lány. Vöröslő arccal, búzaszőkén nézett a két
férfira; s Alex egyből megértette, mi ragadta magával Edmundot.
- Csak azt akarjuk, hogy válaszolj a kérdéseinkre! - közölte Edmund
nyersen. - Tudom, hogy hibáztam, és ígérem, jóvá teszem, de nem értem,
miért kell a bátyáidat a barátomra küldened! Mert csak te uszíthattad rá őket,
és tudni akarom, miért tetted!
A lány elhúzódott, majd felszegte állat.
- Nem volt más választásom! - felelte ridegen. - Folt esett a becsületemen,
s az egyetlen módja, hogy visszaadjam családom nevét, ha méltó férjet állítok
eléjük.
- Szóval, remek társ vagyok a játékban, de az életben nem? - kérdezte
Edmund vörös fejjel.
Elizabeth megperdült, hogy Blacwell szemébe nézzen.
- Ez durva volt!
- De igaz, nemde?
Alex közbelépett.
- Mindkettőtöknek van mit megbeszélnie a másikkal, de most mihamarabb
el kell mondanunk a testvéreinek az igazat. Hol vannak? Elizabeth megfeszült.
- Nem tudom.
- Hazudik - mondta Alex kimérten, és közelebb lépett a lányhoz. - Én nem
tettem semmi rosszat önnek, mégis rám küldte a testvéreit, akik minden
lépésemben követtek, kiraboltak és elraboltak. Tegnap éjjel pedig a bátyámat
vitték magukkal. Amit ezért kapnak, az nem a sógorság lesz! Mondja meg, hol
vannak! - Alex már ordított.
A lány elfordult.
- Nem tudom, miben sántikálnak, de hallottam, hogy azt mondták, bármire
képesek, csak hogy rábírják önt a házasságra.
- Bármire ké.... - Alex hangja elfulladt, és jeges félelem kúszott fel a
gerincén.
Jelenleg egyetlen dologgal tudnák sarokba szorítani! A szentségit!
- Edmund, ezek Emmeline-ra vadásznak! - kiáltotta Alex és megragadta a
halálra vált lány vállát. - Hova vitték?
- Nem tudom, miről beszél! - sikította Elizabeth, s a félelemtől kitágult
szemekkel meredt a férfira.
Edmund megfogta Alex karját.
- Én hiszek neki, Alex. Engedd el, és figyelj rám!
Alex hirtelen rádöbbent, mekkora indulat kerítette hatalmába, s eleresztette
a lányt, aki azonnal kiszaladt a szobából.
- Most tettem le őt a Kent-kastély előtt - mondta tagoltán. - Még az ajtóig
sem kísértem el, mert saját problémáimmal voltam elfoglalva.
- Mielőtt messzemenő következtetéseket vonnánk le, nézzük meg, otthon
van-e!
Szerencsére, a Kent-birtok közel volt. Alex ló-halálában nyargalt a kúriához,
de csak félelme igazolódott, amikor a komornyik közölte vele, hogy Emmeline
nem tért még vissza a reggeli látogatásból. Most már fejvesztve rohant hátra a
birtokra, hangosan kiabálva Emmeline nevét. Válaszul csak sivár csend
fonódott a torkára.
Edmund beérte.
- Alex! Nincs itt! Gondolkodjunk, hova vihették?
- Edmund, mi van, ha...
- Nem hiszem, hogy bántani fogják. Csak a figyelmedet akarják magukra
tereim. Feltételezem, nem vitték a Thornton-birtokra, sem a Langston-házba.
Nem akarhatnak még nagyobb botrányt húguk fejére hozni. Akkor hova
mehettek?
Alex - életében először - képtelen volt józanul gondolkodni. Egyet akart csak:
péppé verni Langstonék képét! Csak nehezen tudta kényszeríteni magát, hogy
fontolóra vegye a testvérek indítékait.
- Ha engem akarnak bántani, azt akarják, hogy tudjak róla. Olyan helyen
várnak, amelyről biztosan tudják, hogy felbukkanok, vagyis?
- A Kakasban - kiáltottak fel egyszerre.
 27. fejezet
Alex döngő léptekkel rohant fel a fogadó rogyadozó lépcsőin, s rettegett
attól, milyen kép várhatja. Lélekszakadva beszakította az ajtót, s mögötte ott
találta a megkötözött, betömött szájú Emmeline-t a fel-alá sétálgató Langston-
fivérekkel. A két sültbolond még csak nem is várt rá; maguk elé tartva
kardjaikat, meglepetten hőköltek hátra. Alex előhúzta a pisztolyát, és célzott.
Az idősebb testvér, Kenneth rémülten meredt a fegyverre.
- Nincs magában becsület!
- Becsület?! - visszhangozta Alex, s érezte, hogy Edmund is a szobába
lépett. - Hol van abban becsület, hogy valaki elrabol egy ártatlan nőt?!
- És hol van abban becsület, aki úgy megsértette húgunkat?
Edmund Alex mellé állt.
- Nem ő tette - szólt közbe. - A lány hazudott önöknek, csak hogy vagyonos
férjhez jusson! Most beszéltünk vele.
A két testvér egymásra pillantott - arcukon látnivaló volt, tudják, mire képes
a húguk - ám, erre nem gondoltak.
- Nem hiszünk, neked! - válaszolt vadul a fiatalabb. - Megérdemled, hogy
elbánjunk veled, ahogy a húgunkkal elbántál!
- Harold ... - csitította az idősebb.
- Nem! Hazudnak, Kenneth! Próbáltuk elvenni a hírnevét, pénzét, hogy
megalázzuk őt, ahogy ő megalázta a húgunkat. Elérkezett a szenvedés órája,
Thornton! Ha olyan sokat jelent neked ez a lány, úgy a megaláztatásától
szenvedni fogsz! Kompromittálni fogjuk!
Alex egyértelmű arckifejezéssel a pisztolyra nézett.
- Azt hiszem, nyilvánvaló hatalmam van, hogy megállítsalak!
- Hagyd ezt az ostobaságot! - szólt Alexre Edmund erélyesen. - Te meg jól
figyelj arra, amit mondok! Nem Alex kompromittálta a húgotokat, hanem én!
Én pedig kész vagyok feleségül venni, vagy bármit megtenni, amit kíván, de a
barátaimat engedjétek elmenni, hogy megbeszéljük a részleteket.
- Az egyiket akkor is lelövöm - közölte Alex sötéten.
- Ha nem teszik le a pengét, csak nyugodtan.
Nos, ennyire nem voltak ostobák Langstonék, hagyták, hogy Edmund
elvegye kardjaikat, és kiterelje őket a szobából: Kenneth megszégyenült volt,
Harold morcos.
Alex térdre esett Emmeline előtt, s előbb kivette a rongyot a szájából, csak
aztán kezdett a kötéllel bajlódni. Emmeline megnyalta kiszáradt ajkát, mielőtt
megszólalt.
- Akkor rendeződött végre?
- Beszéltünk, Lady Elizabeth-tel, és pici nyomásra elmondta az igazat.
Őszintén szólva, én Edmund helyében visszautasítanám a házasságot azért a
sok hazugságért!
Alex végre kiszabadította, és gyengéden életre masszírozta a lány kezeit.
- Jól vagy? Bántottak?
Emmeline mosolyogva megrázta a fejét.
- Minden rendben. Ám te ma valódi hősként cselekedtél! Írhatnál egy verset
róla.
 - Úgy mint "Emmeline szöktetése"? - kérdezte Alex, s valami furcsa
melegséget érzett, ahogy a lány kedves arcát nézte.
Nem pusztán megkönnyebbülés volt ez, hanem valami más: azt érezte, hogy
mindig a lány mellett akar maradni. Emmeline fontosabb volt már a saját
életénél is! Éveken keresztül védte magát az ilyesféle gyötrelemtől, a lánynak
mégis sikerült átcsusszannia védelmi vonalán: beszivárgott gondolataiba,
életébe; s végül beivódott egész lényébe. Viszont Kent grófja nemigen
adogatja lányait botrány koszorús legkisebb fiúkhoz! Emmeline nevű lánya
pedig folytonos bizonyságát adta a család iránti kötelességtudatnak. Nem
akarja kitenni magát egy újabb csalódásnak - se a lányt egy újabb apai
elutasítás fájdalmának.
Alex homlokon csókolta Emmeline-t, majd talpra segítette. Az megint
rámosolygott úgy, hogy a férfinak el kellett fordulnia.
Emmeline szíve elszorult.
Alex még a szemébe sem képes nézni. Megint elhúzódik tőle, és elfordul
saját érzéseitől, amit ő keltett benne. Mindjárt tréfálkozni kezd, mintha mi sem
történt volna. Mégis iménti arckifejezése - ahogy veszélyben hitte-látta őt - az
szerelmet árult el.
Amint a fogadó mögé mentek a lovakért, Emmeline, szerelemtől csillogó
szemekkel, egyre csak a férfit nézte. Alex lóra ült, a lányt maga elé emelte, s
egy pillanatra sem nézett a szemébe. Emmeline Alex mellkasának dőlt, arcát a
nap felé fordította. Ők ketten nagyon sok mindenben hasonlítanak egymásra.
Mindketten megvonták maguktól eddig a boldogságot, mintha azzal
takarékoskodni kellene. De ennek vége! Jó házasságot érdemel, egy jó férjet -
s ezt csakis Alex mellett kapja meg. Össze kell szednie a bátorságát, hogy ezt
elérje - ami annyit jelent, hogy szembe kell néznie apjával! Apja minden
bizonnyal újra elmondja, hogy ez a férfi sem elég méltó hozzá.
Ezúttal azonban Emmeline igazán szerelmes és készen áll harcolni a
boldogságért.

Aznap este Emmeline apja dolgozószobája előtt állt, s mélyeket lélegezve

igyekezett megnyugtatni önmagát. Kopogott, s apja engedélyére erőteljes
mozdulattal kitárta az ajtót.
- Apám?
A gróf papíroktól, könyvektől roskadozó, hatalmas asztal mögött ült; csak
bólintott a belépő lánynak, s máris könyvei fölé hajolt megint.
- Sok a dolgom, Emmeline. Nem beszélhetnénk holnap reggel, bármiről van
is szó?
- Ez fontos, apám, nem várhat!
Leült az asztalhoz, szemben apjával, aki továbbra sem nézett fel.
- Akkor, mondjad lányom, de szorítkozz a lényegre!
- Rendben van - felelte Emmeline. Dacosan kihúzta magát, és mély levegőt
vett: - Szerelmes vagyok Sir Alexander Thorntonba, és feleségül akarok menni
hozzá!
A rájuk telepedő mozdulatlan csendben még az égő fahasábok is halkabban
ropogtak.
- Hallotta, apám? Szerelmes vagyok...
- Hallottam.
A gróf végre a lányra nézett, keresztülszúrta tekintetével, majd kimért
mozdulatokkal hátradőlt a széken kezét hasára kulcsolva.
 - Megint ez csinálod, Emmeline. Olyan férfit választasz, aki rangban nem
méltó hozzád.
- Ellent kell mondanom: az illető férfi bátyja egy vicomte és apja is
köztiszteletnek örvendett még életében. Végül Sir Alexandernek is vannak
birtokai északon, amelyek tökéletesen el tudnak tartani egy családot.
- Te viszont egy grófkisasszony vagy - mondta a gróf kissé erélyesebben. -
Akár herceghez is feleségül mehetnél!
- A hercegek nem akarnak feleségül venni, egy lovag viszont igen!
- Akkor miért nincs itt, hogy megkérje a kezedet tőlem?
- Mert nem hiszi, hogy ön odaadná neki!
- Azt jól hiszi! Nem adom! -Azzal leereszkedő mosollyal a lányra nézett,
miszerint vége a beszélgetésnek. - Nos felejtsd el ezt a butaságot, Emmeline.
Jön majd egy másik férfi.
- Blythért lehet, apám, de értem nem! - felelte a lány kétségbeesett
elszántsággal. - Szerelmes vagyok Alexbe, és feleségül megyek hozzá!
- Megtiltom!
Emmeline gondolkodás nélkül rávágta.
- Lehet, hogy szívem alatt hordom a gyermekét!
A gróf ököllel az asztalra csapott, és talpra ugrott.
- Az a férfi erőszakoskodott a lányommal?
Emmeline is felállt, és felszegett állal apja szemébe nézett.
- Nem erőszakoskodott velem! Szeretem! És most eldöntheti apám, hogy
botrányt akar, amelybe egész Anglia beleremeg, vagy engedi, hogy csendben
feleségül menjek Sir Thorntonhoz!
A gróf végigsimított az arcán.
- Emmeline, hogyan vagy képes ennyi mindent kockára tenni? Jó életünk
van itt, gondoskodsz Blythe-ról, akit, biztos vagyok benne, nagyon szeretsz.
Gyakorlatilag megvan itt mindened, önálló háztartásod, életed.
- Ez az ön háztartása, élete! - felelte Emmeline, és émelygő gyanakvás
kúszott fel a torkán.
Apja szándékosan tartja itt. Így nem kell neki gondoskodnia Blythe-ról.
Emmeline vezeti a birtokot, háztartást helyette - úgy tartja itt őt, mint valami
hűséges lakájt. Ezért volt hát, hogy csupán Blythe-nak mutatott be kérőket!
- Hogy teheted ezt, Emmeline? - kérdezte a gróf, hangjában még mindig
fölényes meggyőzés tónusa vibrált. - Mintha a fiam volnál, taníttattalak;
mindenben szabad kezet kaptál.
- De nem szabad elhatározást arra, kihez akarok feleségül menni! -
válaszolta a lány ridegen.
- Hogyan boldogulunk nélküled? Ráadásul, mindig, mert tökéletes képmása
vagy édesanyádnak, olyan örömmel tölt el rád néznem.
Képmása anyjának?
Hirtelen minden vád elszállt Emmeline-ból, s helyére szánalom költözött:
sajnálta apját, és bánta saját ostobaságát. Szomorú volt, de egyben hálás is
apjának, amiért nem engedte Roswaldhoz férjhez menni, de tudta, ezúttal nem
hagyja magát. Tisztán látta most már apja machinációit: finom célozgatásait,
miszerint ő nem egy kívánatos nő, s feleségnek sem való. Mindebben azon
önző ok vezette, hogy maga mellett tartsa, mint egy szolgát. És ő tudatlanul
elfogadta ezt, s húga életén osztozott, az ő életét élte sajátja helyett. De ennek
most vége! Ideje, hogy saját életét váltsa valóra!
- Apám, megtagadhatja áldását a házasságomra, nem számít, nincs
szükségem az engedélyére. Ám olyan botrányt hozok e családra, amilyet még
nem látott!
- Megtennéd ezt a húgoddal? - kérdezte a gróf szárazon.
- A húgom azt akarja, hogy boldog legyek, és kedveli Alexet.
- Nos akkor nem marad más választásom. Megkérte már a kezed?
- Még nem.
- Akkor majd rávesszük, hogy megtegye. Holnap reggel első dolgom lesz
meghallgatást kérni a Thornton-kastélyban. Thornton feleségül fog venni...
azonnal!
Emmeline látta, hogy terve jól alakul - ha apjával való kapcsolata kiábrándult
csalódásba fúlt is. Apja csalódottsága is nyilvánvaló volt, rá sem nézett többet
Emmeline-ra.
Ám ott volt még Alex, aki miatt á lány izgulhatott; éppen olyasvalamibe
készül ugyanis belekényszeríteni, amit a férfi határozottan nem akar.
Emmeline csak sűrűn imádkozhat, hogy jól süljön el a dolog.
Hajnalra félelemmé dagadt az aggodalma. Mi van, ha Alex elutasítja őt? Azt
kívánta, bár húga otthon lenne, hogy megbeszélhesse vele kételyeit. Ám
tegnap, amikor a Langston-kalandból visszatért, már csak Blythe üzenetét
találta itthon: Blythe vidékre ment egy segítségre szoruló barátjához.
Így Emmeline egymaga ült apja mellett a zöty-kölődő kocsiban, amelynek
ablakán erőtlenül pislogott be a felkelő nap. Szótlanul ültek egymás mellett,
egyiküknek sem volt mit mondania már.
A kastélyhoz érve a gróf erőteljes kopogással addig verte az ajtót, míg egy
szolgáló csodálkozó szeme nem bukkant fel mögötte.
- Kent grófja vagyok, és követelem, hogy a vicomte azonnal fogadjon!
Emmeline majdnem felnyögött. Amint a szolgáló elsietett, odasúgta apjának:
- Nem lehetne csak hatszemközt beszélnünk Alexszel? Semmi szükség rá,
hogy az egész ház így tudja meg!
- Még véded is azt a gazembert?
- Az a gazember az öcsém - szólt egy hang.
Spencer Thornton volt az édesanyjával az oldalán, a széles márványlépcsőn
lépegetett lefelé. Lady Thornton biztatóan mosolygott Emmeline-ra, aki csak
remélhette, hogy az idős hölgy megbocsátja neki, ami következni fog.
A gróf Spencer felé biccentett.
- Lord Thornton, beszélnünk kell öccse gyalázatos tettéről!
- Akkor talán, neki is itt kellene lennie, hogy válaszoljon az ön vádjaira -
felelte Spencer, és oldalra fordult. - Anyám?
Lady Thornton bólintott.
- Már üzentem érte.
- Szóval még mindig ágyban van az uraság - jegyezte meg gúnyosan a gróf.
Lehet ez még rosszabb? - gondolta Emmeline, ahogy elhagyták a szalont.
Alex a zekéjét ráncigálva sietett le a lépcsőn, s fogalma sem volt mi folyik
itt. Emmeline van itt az apjával? Még jobban felgyorsította a lépteit a boldog
gondolatra, hogy a lány arcának látványával kezdheti a napot. Beérte a
dolgozószobába csordogáló kis társaságot - anyja éppen borért és süteményért
küldetett.
- Valaki engem keres? - kérdezte egy cseppet meglepve, hogy egyetlen
arcként mindenki feléje fordul.
Emmelin-ra nézett, s nyugalom töltötte el. Milyen volna, ha minden reggel az
ő arcára nyitná a szemét? Anyja és bátyja tekintete komoly volt, Emmeline-é
esdeklő, az öreg grófé villámló.
- Alex Thornton - kezdte a gróf rideg és elutasító hangon. - Ön visszaélt
családunk bizalmával!
- Valóban? - kérdezte Alex, s felvont szemöldökkel a lányra meredt.
- Alex... - kezdte Emmeline, de apja csendre intette.
- Legszívesebben megkorbácsoltatnám, ehelyett azonban önnek adom a
kiváltságot, hogy Emmeline-t feleségül vegye.
- Feleségül vegyem Emmeline-t? - ismételte Alex döbbenten.
- Ne merészeljen kifogásokat keresni!
- Megkérdezhetem, miről is van szó? - kérdezte Alex lágyan.
- Mintha nem tudná! - dörrent a gróf érezhető undorral a hangjában. -
Elcsábította a lányomat, aki lehet, hogy máris a szíve alatt hordja a gyermekét.
Lady Throrntonnak elakadt a lélegzete, Alex pedig csodálattal nézett
Emmeline-ra. A lány tágra nyílt szemekkel rá pillantott, és lassan megrázta a
fejét. Majd tenyerébe rejtve arcát megszólalt:
- Apám - kezdte remegő hangon. - Kértem, engedje, hogy én vegyem
kezembe a dolgokat.
- Nem. Semmi baj - szólt közbe Alex.
Biztos, hogy Emmeline kezdte ezt a kis színjátékot - honnan máshonnan
tudnák, mi történt kettejük között. Azt akarta, hogy Emmeline-nak saját élete
legyen, de sohasem gondolta volna, hogy a lány őt választja hozzá. Pedig ezt
tette. Néhány hónapja még elborzadt volna a gondolatra, de most valahogy
olyan... felszabadult lett.
- Megszerzem a különleges engedélyt - dörgött tovább a lány apja -, és ön
feleségül veszi a lányomat!
- Persze, hogy feleségül veszem! - közölte Alex, és anyja elé fordult.
Azok döbbenten meredtek a megnyugtatóan mosolygó Alexre. Emmeline-
hoz fordult, mindkét kezét megfogta, majd megcsókolta. Mélyen a lány
szemébe nézett, s elmerülve a zöldeskék szempárban, melegség öntötte el -
úgy érezte, újjászületett.
Együtt lesznek most már, és a lány minden este várni fog rá. Könnyen
megszokja majd, mikor megy s jön; s nem kell soha ki nem mondott szavakat
keresgélnie. Lényegében nem változik semmi. És ez így van jól.
Alex majdnem felnevetett: sohasem gondolta volna, hogy élete legnagyobb
botrányát egy ártatlan szűzleány mesterkedésének köszönheti majd!
Emmeline azonban aggodalmas arccal vizsgálgatta a férfit.
A gróf közéjük lépett.
- Nincs több beszélnivaló! Emmeline most velem jön, hogy előkészüljön az
esküvőre, majd el küldetem a részleteket.
Alex a grófot nézte, akiről egy percig sem feltételezte, hogy igaz atyai
aggodalom beszél belőle.
- Ez egyszer, eleget teszek óhajainak - közölte Emmeline apjával.
Emmeline és apja elhagyta a kastélyt, az ajtó-csukódás visszazengett a
dolgozószobába, és belecsapódott a helyiség fojtó csendjébe. Alex mosolyogva
megperdült.
- Nos, úgy tűnik, megnősülök.
- Nem igazán tudom, mit mondjak - szólalt meg Spencer. -Nem ismerem
Lady Emmeline-t.
- Én igen - kapcsolódott be Lady Thornton is, s szigorú szemmel nézett
Alexre. - Jóravaló lány, akit szégyen így, megaláztatva látni!
 - Nem akartam bántani őt, Madre - felelte Alex. - És kétségtelenül nem
aláztam meg úgy, ahogyan az apja!
- Mindenesetre örülök, hogy vállalod a felelősséget a cselekedeteidért,
Alexander. És támogatom azt, akit választasz.
- Onnan úgy tűnt, hogy én választottam? - kérdezte Alex, s kényszeredetten
elnevette magát.
- Úgy hiszem, már hónapokkal ezelőtt választottál... legfeljebb nem tudtál
róla.
- Badarság!
Lady Thornton vállat vont és széttárta a karját.
- Más nincs, amit megbeszéljünk. Viszont van egy esküvőnk, amire elő kell
készülnünk. Még csak annyit mondj meg, valóban gyermeket vár Emmeline?
- Nem - felelte Alex kurtán.
Spencer kétkedve bámult rá.
- Annyira biztos vagy benne?
- Tökéletesen.
Spencer bólintott.
- Rendben. Üzenetet küldök Roselynnak, bár még túl korai volna ideutaznia
a babával. Kár! Látni akarná, hogy megnősülsz! Isten bizony, mostantól Anglia
összes folyója visszafelé folyik!
Alex fintorogva az ajtó felé indult.
- Várj! - kiáltott utána Spencer. - Nem akartalak megsérteni.
- Dehogynem.
- Igaz! Akartalak. Fontos híreket akartam veled közölni, amelyeket ma
reggel kaptam, még ezelőtt az egész esküvőügy előtt. S azt akartam, Madre is
hallja.
- Mondjad - felelte Alex bizalmatlanul.
- Belenéztem azokba a fejlesztési tervezetekbe, amelyeket a cumberlandi
birtokokon végeztél, és meg kell mondanom, le voltam nyűgözve...
- Nem gondoltad volna, hogy sikeresen véghez tudok vinni bármit is, igaz?
- Mindig is tudtam, hogy többre vagy képes, Alex. És úgy tűnik, mások is
tudják most már.
- Ezt hogy érted? - kérdezte Alex, s azt kívánta, bár ne lenne anyja ennyire
izgatott, és reményteljes. Belefáradt már, hogy folyton csalódást kell okoznia
neki.
- Cumberland város Tanácsa téged választott képviselőjének a parlament
alsó házába.
Alex megdöbbent. Lady Thornton Alex karjába repült, s magához ölelte.
Spencer megszorongatta a kezét.
- Hogyhogy? Én nem én voltam... én úgy tettem, mintha te volnék.
- Szemmel láthatóan mindenkit meggyőztél felkészültségeddel! A
legkülönbözőbb emberektől hallottam, milyen szorgalmasan dolgoztál,
nemegyszer véreres szemekkel jelentél meg!
Alex lassan bólintott, csodálta ezt az újszerű érzést, hogy életének végre
célja van. Aztán ráébredt, hogy az első ember, akinek el akarja mondani,
Emmeline. Miután anyjuk elsietett a széthintetni való hírrel, Spencer mosolya
alábbhagyott.
- Mondhatok még egyetlen dolgot? Lady Emmeline-ról van szó.
- Spence, tudom, mit teszek.
- Ebben biztos vagyok, de úgy gondolom, hallanod kell ezt: évekkel ezelőtt
táncoltam néhányszor a jegyeseddel.
Alex felnevetett.
- A jegyesem! Soha sem gondoltam volna, hogy ezt hallom majd egyszer.
Ne aggódj, nem vagyok féltékeny természet.
Spencer kétkedve felhúzta az egyik szemöldökét.
- Az egyik tánc után a lány apja félrevont engem, s bizalmasan közölte,
hogy Emmeline beteg, s már nem élhet soká.
Alex a bátyjára bámult.
- Emmeline egészséges mint akármelyik nő, akit ismerek!
- Látom. Ezért gondoltam, hogy te is érdekesnek találod a dolgot.
- Pontosan mikor volt ez?
- Úgy hét évvel ezelőtt.
Alex idegesen a hajába túrt.
- Ez több, mint véletlen egybeesés!
- Miért, mi az?
- Ez pontosan akkor volt, amikor Em szerelmes volt egy költőbe. Az apja
azonban megtiltotta neki, hogy feleségül menjen hozzá.
- Lehet, hogy azért, mert tényleg beteg volt?
- Nem. Emmeline elmondta, hogy az apjának nem volt kedvére Roswald, s
azt mondta, nem elég jó, nem méltó a lányához. Biztos vagyok benne, hogy
rólam is ugyanezt mondta.
Spencer elvigyorodott.
- Nos, te tényleg nem vagy elég jó.
- Tudom - felelte Alex, és megrántotta a vállát.
- Azt hiszem, az öreg gróf szándékosan maga mellett tartja a lányát.
Emmeline úgy vezeti a birtokot, a könyvelést mint egy intéző, s gyakorlatilag ő
nevelte fel Blythe-ot is. Amíg Emmeline kezében vannak a dolgok, Kentnek
nem fáj a feje.
- Ez szánalmas, ha így van.
- Így van - felelte Alex zordan. - Mi más oka lehetne annak, hogy egyetlen
férfi sem udvarolt neki? Nem mondhatom ezt el Emmeline-nak.
Belebetegedne.
- Nem jó egy búskomor feleséggel kezdeni a házaséletet - bólintott
Spencer.
- Az esküvő után - folytatta Alex - beszélni fogok az apósommal. Egyszer s
mindenkorra tisztázom vele, ha nem hagy minket békében új életet kezdeni,
az összes hazugsága napfényre kerül!
Spencer vállon veregette öccsét, s kiment a szobából.
Alex dermedten állt. Eszébe jutott a hazaút a kocsiban: Emmeline könyörgő
szenvedélye, hogy szeresse őt, s eszébe jutott, hogy aznap éjjel egyedül
fekszik ágyában, és őrá vár.
 28. fejezet
Aznap éjjel Emmeline ébren feküdt, s látszólag a lomhán-gyorsan táncoló
árnyakat bámulta a mennyezeten - valójában a Thornton-kastélyban lezajlott
jelenetet nézte meg újra és újra.
Alex nem tűnt haragosnak, ám lehet, hogy csak jól elrejtette. S bár nem
számított szerelmi vallomásra tőle, mégis valami homályos csalódottság ült
rajta.
Bárhogy is, ezt az utat választotta, s jó irányban halad: Alex feleségül veszi
őt. Nem számít, hol élnek majd - nem számítanak az ilyen részletek - csak az
számít, hogy férjhez megy ahhoz a férfihoz, akit szeret. S akit olyan boldoggá
tesz majd, hogy a férfinak muszáj beleszeretnie.
Üzent Blythe-nak, s remélte ő is, és bátyái is időben hazaérnek az
esküvőre...
Minden bizonnyal elnyomta az álom, mert hirtelen arra ébredt, hogy nincs
egyedül. Egy férfitest hevert mellette, s - bár nem látott semmit a
koromsötétben - tudta, hogy Alex húzza le róla a takarót éppen. Borzasztó
gyors ütembe kezdett a szíve. Alex nevét suttogta, s felé fordulva átölelte. A
férfi anyaszült meztelen volt, forró teste égette Emmeline bőrét - már ahol
nem fedte hálóruha: a kezén, s lábán. Majd egyre nagyobb felületen, ahogy
Alex gyengéden felfelé simította az anyagot. Nagyon jó volt a férfi mellett
feküdni, mert érezte, az összes éjszaka ilyen lesz majd. Biztosan tudta, Alex
szerelmes belé, igazán - de ő a szóra várt, hiába.
A férfi egyelőre testével beszélt hozzá: olyan szenvedéllyel töltve meg a lány
testét, amelyről nem is képzelte, hogy létezhet két ember között. A hálóruha
átsiklott a fején, feltárta meztelenségét, mely szégyenlősen sóvárgott Alex
érintésére.
- Látni akarlak - suttogta Alex. - Van gyertya az asztalon?
- Van, de...
- Várj.
Eltűnt mellőle, majd néhány pillanat múlva a hamvadó parázs életre
lobbantott egy gyertyát Alex kezében. Emmeline a férfi testére meredt, nézte
izmainak könnyed-ruganyos mozgását, s -ahogy Alex feléje sétált - széles
vállát, keskeny csípőjét. Pénisze felfelé meredt és telt volt. Emmeline pedig
pajkosán megremegett, ahogy elképzelte azt magában. Vajon a férfi
megengedné, hogy megcsókolja?
Végül ráébredt, hogy Alex őt nézi, visszahanyatlott hát a párnákra, és
engedte, hogy nézhesse. Alex elvigyorodott, s újabb gyertyákat gyújtott -
végül az ágyat regényes hangulatú fényszálak szőtték körül.
Négykézláb mászott vissza az ágyba, s fölé hajolva apró csókokat ejtett
Emmeline testén mindenüvé; ajkaival cirógatta a lány lábfejét, térdhajlatát, a
combjának belső felét, bordái közét. Nyelve megmártózott az apró köldökben,
majd egy vékony ösvényen bóklászva a mellekig ért, ahol lomhán körözni
kezdett. Emmeline vágyott rá, hogy jöjjön feljebb, a dombocska keményedő
csúcsára, de - bár a fogak is bekapcsolódtak az ingerlőjátékba - az továbbra is
kötekedve csak megközelítette a mellbimbókat. A lány végül már maga akarta
a férfi szájába tenni őket. Mikor végre az egyikre ráfonódott Alex nyelve,
Emmeline felkiáltott. Szinte azonnal szája elé kapta kezét, Alex pedig halkan a
lány melleire nevetett. A forrón rezgő levegő legalább annyira izgatóan
bizsergette, mint a férfi nyelve.
Alex pedig egyszerre csókolta, nyalogatta, simogatta Emmeline testét; s
szenvedélyesen minden egyes pontjának külön odasúgta annak szépségét.
Feljebb jött, egész testével ráereszkedett, s a testpontok boldogan
felsisteregtek. A lány akarta a férfit - egy része mindig is vágyott Alexre - s
most szorosan átölelhette.
Habozva behajlította az egyik térdét. Alex mélyebbre ereszkedett combjai
között oda, ahol a férfi vágyakozása érzékenyebb pontokon ingerelte. Alex
Emmeline szájába sóhajtott, s nyelvük összefonódott. A lány végigsimított a
férfi arcán, nyakán; végigtapogatta izmos vállát. Háta is izmos volt, de forró és
sima. Ujjaival megcirógatta a férfi mellbimbóját. S közben lábai között érezte,
Alex őérte lüktető vágyakozását.
- Em, nem tudok tovább várni - súgta rekedten.
- Ne várj, csak mondd meg, mit tegyek.
- Hajlítsd be a másik térdedet is. ígérem, nagyon gyengéd leszek.
Átölelte a lányt, óvatosan elhelyezkedett a combjai között, majd remegő-
apró mozdulatokkal ki-be mozgott Emmeline-ban.
- Valami baj van? - kérdezte a lány, s már sürgetővé lett a sóvárgás benne
azután, amit a kocsiban hazafelé megtapasztalt.
- Az első fájni fog.
- Tudom. De... - és kérlelőn a férfiéhoz feszítette csípőjét.
Ahogy Alex nyögve beléhatolt, a csepp fájdalom belészúrt, s már el is múlt.
- Te jól vagy? - kérdezte Alex és szájon csókolta a lányt. - Mert én
csodálatosan erezlek téged.
- Ez sokkal több, mint jó, Alex. Kelts életre, újra!
Alex ritmikus mozgásba kezdett, s csípőjének minden lökése egyre erősebbé
tette Emmelien-ban a végkifejlet utáni sóvárgást. Alex ívbehajlott, s az egyik
mellbimbót kezdte nyelvével becézni - hogy az Emmeline mélyéről induló forró
lüktetésben elolvadt akarata s tudata. Csak ők ketten maradtak Alexszel,
testük-lelkűk összefonódva: s a sóvárgott kéj hullámban söpört végig a lányon,
s azonnal ugyanaz a hullám magával ragadta a férfit is.
Alex szorosan ölelte Emmeline-t, mintha attól félne, elveszíti, s többé nem
talál rá e tökéletes harmóniára, amire a karjában lelt rá. Nézte a lányt: a
gyertyalángokból szőtt takarón átsejlő meztelenségét, tágra nyílt szemében
pihenő beteljesülést. És látott még reszkető mosolyt, s tekintetében
melegséget és biztatást - olyan erővel sugározni, mint soha azelőtt. Ez mind
őérte. Hála és csodálat öntötte el. Az eljegyzést kétségtelenül a lány szervezte
- de őt szereti-e? Mellé feküdt, és magához húzta. Mosolyogva simogatta a
hátát, és suttogva megkérdezte:
- Szóval, ki a gyermeked apja?
A lány felsóhajtott, s arcát a férfi nyakába fúrta.
- Nincs semmiféle gyermek.
- Én is tudom. Mindenesetre szemléltettem, hogyan fogannak a gyermekek,
így nem téveszted el többé, igaz?
Emmeline nevetve visszahanyatlott a párnákra. Alex arcát nézte, de
mosolya lassan elhalványult. Kisimította a férfi homlokából hollószín haját.
- Alex beszélnünk kellene.
- Nem.
 - Nem akarod tudni, miért...
- Engem választottál, s ez minden, amit tudnom kell, Em.
- Akkor nem vagy mérges?
Alex előrehajolva megcsókolta a lányt.
- A méreg íze ez? - aztán megfogta a kezét, és kemény péniszéhez vonta. -
A harag jele ez?
A lány keze izgatottan fedezte fel a férfit. Alex hagyta, bár Emmeline minden
újabb érintése felerősítette késztetését, hogy belemerüljön - pedig csak pár
perce annak, hogy szerelmeskedésükbe az ég is beleremegett.
A lány szorosan tartva a férfit, rápillantott.
- Végigcsókolhatlak úgy, ahogyan te csókoltál?
Alex rámeredt, és a vágy elfújta minden józan gondolatát.
- Tégy bármit, amihez kedved van - nyögte rekedten.
Emmeline a sarkára ülve nézte Alexet, majd az örökké virító lángrózsákkal
arcán, selyempuha tenyere felfedezőútra indult a férfi testén. Finoman
végigcsókolta a mellkasát, combját - ajkának nyomán érkezett hajának érzéki
érintése. Emmeline elidőzött Alex csípője felett, majd a férfira pillantott.
- Itt is szabad?
Alex elakadt lélegzettel, csak bólintani tudott. Hogy is képzelhette, hogy
érintetlennek lenni unalmas? A lány a szájába vette őt, s a férfi felnyögött.
Csupán egyetlen pillanatig bírta, akkor áthúzta a lány lábát, és Emmeline
lovagló ülésben fölé kerekedett.
- Alex?
- Csak maradj! - azzal másodszorra is beléhatolt.
Emmeline hátrarázta haját, s mosolyogva azonnal átvette Alextől az édes
ritmust. Mellei ingerlő-vidáman ugrándoztak, s Alex mohón kapott utánuk.
Majd egyik kezével a lány combjai közé nyúlt, ott simogatta őt, s pillanatok
múlva újra végighullámzott rajtuk a beteljesülés. Emmeline remegve hullt Alex
mellkasára. A férfi maga mellé fektette, és boldog volt, hogy két nap múlva
már soha többé nem kell egyedül hagynia ágyában. Megcsókolta csukott
szemét, mosolygó arcát.
- Mennem kell - suttogta, a lány alsóajkát harapdálva. - Hmmmm.
Ránézett, édes volt és puha-meleg, és nemsokára az ő kedves felesége.
Visszatömködte a takarót köré, s arra gondolt, vajon ma éjjel gyermekük
fogant-e. Próbálta magát apaként elképzelni. Fura s nyomasztó érzés volt,
amelytől rendszerint elhatárolta magát.
Emmeline kinyitotta a szemét, ránézett; a férfi meg ostobán kimondta az
első dolgot, ami az eszébe jutott:
- Nos, ha már egyszer össze kell házasodnunk, legalább okunk legyen rá!
A lány pislogva nézte. Alex átkozta magát ostobaságáért, és felkelt az
ágyból, mielőtt még jobban elrontja az egészet. A lány szótlan maradt -még
akkor is, amikor az ablakpárkányon állva jó-éjt-csókot hintett neki.

Emmeline éjszakája álomtalanul telt. Nem, nem Alex szavai

nyugtalanították, mert tudta, hogy a férfi nem komolyan gondolta őket. Sőt
inkább bizonyságul szolgáltak, hogy szerelmeskedésük olyan sokat jelentett
Alexnek, hogy a szokásos tréfával leplezi érzéseit.
A rá váró napon azonban annyit rágódott, morfondírozott, hogy egy-kettőre
szertefoszlott az éjszaka nyugalma. S nem hozta vissza az esküvői új ruhák
kiválasztása, a szolgák vidám sürgése-forgása sem. Az izgatott személyzet
lázasan készült: ünnepi lakomát készítettek, annak ellenére, hogy a gróf
semmit sem rendelt.
S valami mégsem stimmelt. A következő nap reggelén, amikor kocsin a
templomba mentek, Emmeline reszketett, émelygés fogta el - s egyáltalán
nem önmaga volt: borzasztó hibát követett el! Ugyanúgy önkényesen
belenyúlt volna Alex életébe, ahogyan az apja az övébe?
Megérkeztek a templom elé, s ahogy a drága, jó Humphrey kitárta az ajtót,
atyai büszkeséggel ragyogott Emmeline-ra; míg tulajdon apja félre fordulva,
némán ült mellette végig a kocsiban. Alex a templomkapuban állt, s arany-
fehéren csillogott a reggeli napfényben.
És Emmeline képtelen volt rá. Képtelen volt kényszeríteni a férfit a
házasságra. Kisiklott a kocsiból Humphrey segítő karja mellett, s futásnak
eredt. Ezt találta az egyetlen megoldásnak, hogy vallomásra bírja vőlegényét.
Elborította a félelem, hogy talán élete legrosszabb döntését hozta három
nappal ezelőtt.
Vajon Alex utánaered?
Alex tökéletesen nevetségesnek érezte magát, ahogy az utcán lefelé rohanó
Emmeline után bámul. Nézte, miként tekeredik a gyönyörű, barackszín
szoknya a szaladó lány lábai köré; hallotta, ahogy anyja döbbenten levegőért
kapkod, látta az együttérzően fejét csóváló Spencert is - arcán látszott, nem
érti, hogy történhet ez meg öccsével, és egyáltalán a családjukkal.
- Emmeline! - kiáltott Alex, és a lány után eredt. - A fenébe is! Még ünnepi
verset is írtam! Azonnal gyere vissza!
Végigrobogott az utcán, nyomában félresodort, kiabáló, sikítozó emberekkel
és a lovait elszántan hajtó Huphrey-val. Minél gyorsabban szaladt a lány, annál
jobban összeszorult a férfi szíve: keserű árnyékként borult rá a gondolat, hogy
életét a lány nélkül kell leélnie. Erősebb futásba kezdett, végül beérte, s
könyökénél elkapta. Emmeline megperdült.
Alex azt várta, a bűntudat néz majd rá a menyasszony szeméből, ehelyett a
lány reménykedő, nagy szemekkel fürkészte őt. Humphrey szinte leugrott a
bakról, bele a körülöttük összegyűlt kis tömegbe, s ugyanazzal a lendülettel
tárta is a kocsi ajtaját. Alex megfogta Emmeline vállát.
- Em, mi a csudát művelsz? Nem akarsz feleségül jönni hozzám?
Meglepetésére, Emmeline elmosolyodott:
- Persze, hogy akarok. Megváltoztattál. Megváltoztattad a
gondolkodásomat, viselkedésemet. Megmutattad, hogy az én életem is éppoly
értékes, mint Blythe-é, vagy bárki másé. Hogy boldogságot érdemlek... ahogy
te is, és együtt nagyon boldogok leszünk. Tudom. De többről van szó:
szeretlek, Alex.
A lány mély levegőt vett, és csillogó mosoly áradt szét arcán. Ragyogott a
szeme, ragyogott lágy szépsége; és a férfi nem talált szavakat. Oly erős és
leírhatatlan volt, amit érzett: megkönnyebbülés, öröm... biztosan tudta már,
hogy a lány feleségül akar jönni hozzá.
Emmeline várakozón szájához emelte ujjait.
- Szóval?
Alex nem hazudhatott tovább a lánynak, s magának sem. Szerelmes volt
Emmeline-ba, hogy nem tudta ezt eddig? Miért volt ennyire gyáva, ahelyett,
hogy szétkürtölte volna a világban? Tenyerébe fogta a lány arcát, és mélyen a
szemébe nézett.
 - Szeretlek, Em.
A kis tömeg harsányan éljenezni kezdett.
- Te végtelenül jó vagy és erős - folytatta Alex, hüvelykjével törölgetve
Emmeline könnyeit. - Bátran szembeszegültél az apáddal, és kiálltál értem,
amit nem győzök csodálni. Kész vagy segíteni mindenkinek: a húgodnak,
Maxnek, még nekem is, aki pedig aligha érdemlem meg. Sok évvel ezelőtt
valami megváltozott bennem: azt gondoltam, csak a hatalom és a pénz számít,
nem az, ki vagyok, milyen vagyok. Minden nő, akit előtted ismertem, csak
megerősített ebben, mert ők csak a pénzemet akarták.
A lány a férfihoz bújt, és szorosan átölelte a derekát.
- Azt gondoltam, csak a hatalom, rang számít - mondta Alex. - Említettem
már, hogy képviselőnek választottak az Alsóházba?
- Ó, Alex! Ez nagyszerű!
- De egyáltalán nem fontos, mert ugyanaz az ember vagyok, bármivel is
foglalkozom. Szerelmedben találtam önmagámra újra.
Emmeline magához húzta Alex fejét, s szájon csókolta a férfit.
- Alex, ezzel nem azt mondod ugye, hogy visszautasítottad a kinevezést?
- Persze, hogy nem! - vigyorodott el a férfi. - De csak remélni tudom, hogy
képes leszek néha a munkámra is odafigyelni, s nem folyton rád gondolni!
- Meg ne változz, Alex! - suttogta Emmeline. -S most csitítsuk le a
kedélyeket, csendesítsünk a mi egetverő botrányunkon!
A férfi nevetve kapta karjába a lányt és a kocsihoz vitte. Visszafelé gurulva a
vidám macskaköveken, mindketten a kocsiablakból integettek az utánuk
tolongó, izgatott tömegnek.
Mikor a templom előtt megálltak, még akkor is szégyentelen fürtökben
lógott egynémely utcafiú a kocsi hátuljáról - ezt a nemesség egy csepp jeges
kimértséggel figyelte.
Alexet nem érdekelte. Csak arra tudott gondolni, hogy minél előbb feleségül
vegye a nőt, akit szeret, s minél hamarabb megkezdhessék új életüket, együtt.
Felnyalábolta a kacagó arát, s szaladt fel vele a templomlépcsőn - ahol várta
már vigyorgó bátyja, és agyonáztatott zsebkendőjébe szipogó édesanyja.
Emmeline megszorította Alex karját.
- Szóval, miután összeházasodtunk, láthatnám majd azt a meztelen
szobrot?
Alex majdnem orra bukott nevettében.
Pompás élet lesz az övék!
 Epilógus
Az esküvő utáni ünnepség Emmeline legszebb emlékei közé került.
Rengeteg ember várt rájuk a Kent-kastélyban, s jókívánságaiktól a lány
őszintén meghatódott. Még két bátyja is időben megérkezett.
Edmund lépett hozzájuk, s mindjárt félre is húzták a férfit.
- Mi lett Langstonékkal? - kérdezte Alex.
Edmund vállat vont.
- Követlek az oltárhoz egy hét múlva. Csak remélhetem, hogy egyszer mi is
olyan boldogok leszünk, mint ti ketten.
Alex rosszallóan nézett barátjára:
- Edmund...
Blackwell elnevette magát, és hátrálni kezdett.
- Ez a te napod, élvezd, hát! Gratulálok mindkettőtöknek!
- Emmy!
Emmeline megperdült, és látta, amint Blythe feléje szalad maga mögött
loholtatva Maxwellt. A két lány összeölelkezett.
- Lemaradtam az esküvőről - szólalt meg Blythe és Emmeline-ra mosolygott
-, de boldog vagyok, hogy az ünnepségre ideértünk! S bizony van mit
ünnepelni! - azzal Maxwell karjára fonta karját, s maga mellé húzta. -
Összeházasodtunk! Maxwell kihirdettetett bennünket, mint jegyeseket otthon a
parókián, s nem is szólt róla.
Emmeline a húgára bámult, ám azt is látta, hogy Alex mosolygással
küszködik. Maxwell elvörösödött, de szokatlan büszkeséggel állta Emmeline
tekintetét.
- Hát nem ezt akartad? - kérdezte Blythe.
- Ó, kicsim, kérlek, mondd, hogy nem én gubancoltam össze ennyire a
dolgokat! Meg tudsz bocsátani?
- Ha te is megbocsátod az én gubancolásomat!
- Ezt meg, hogy érted?
Blythe Maxwellre mosolygott. A szemükben csillogó szerelem megnyugtatta
Emmeline-t.
- Kezdettől fogva éreztem, hogy te és Alex egymásnak vagytok teremtve -
felelte Blythe. - Ezért mindent megtettem, hogy elég időt töltsétek együtt
ahhoz, hogy ez kiderüljön.
Hirtelen megszorította nővére kezét.
- Ó, Emmy, te vagy a legbátrabb ember, akit ismerek! Amíg én elszöktem,
hogy titokban menjek férjhez, te szembeszálltál apával, és kiharcoltad a saját
esküvődet. Most rajtam a sor, hogy bátor legyek: megyek, és elmondom
apának.
Emmeline a húga után nézett egy hosszú pillanatig, azon gondolkodva,
vajon hogyan fogad majd apjuk még egy leányi engedetlenséget, aztán,
ráébredt, hogy ez nem is számít.
Férje szemébe nézve így szólt:
- Én nem voltam ilyen bátor az ő korában!
- Még szerencse! - mondta Alex, és megcsókolta a lány orrát. - Különben
most egy tanítóból lett poéta lelkű malactenyésztő felesége lennél!
 - Egy malactenyésztő felesége vagyok így is, magad mondtad!
- Malactenyésztő, vagy képviselő. Számít az? - kérdezte Alex azzal a
megsemmisítő, pimasz vigyorával, amit a lány úgy szeretett.
- Nem bánom, mit teszel, amíg azt velem teszed!
A férfi átkarolta a lány vállát, s kissé arrébb terelte a tömegtől.
- Ez felhívás keringőre?
- Alex! - kiáltott a lány lángra lobbant arccal, barátaik, családjuk hangos
nevetésétől kísérve.
- Nem fogunk hiányozni nekik, és később visszajöhetünk. - Azzal
megcsókolta a lányt, örök szerelmet ígérve neki. - Új versbe kezdtem, Em. A
címe "Emmeline házassága". Kezdjük hát az első versszakkal!
- Alex, kérlek! Elég volt a költészetből!
 A nyomtatás és kötészeti munkák a debreceni
nyomdászat több mint négy évszázados
hagyományait őrző Alföldi Nyomda Rt. Munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Megvásárolhatók az Alexandra Könyváruházakban, az

Alexandra Kiadó Internetes Könyváruházában
(www.alexandra.hu; online@alexandra.hu)
a könyvesboltokban,
vagy megrendelhetők a kiadó vevőszolgálatánál
(7630 Pécs, Alkotás u. 3. Tel./fax.: 72/517-800).

Lady Emmeline Prescott szinte megbénul, amikor London javíthatatlan

botrányhőse, Sir Alexander Thornton észreveszi őt, sőt flörtölni kezd vele. A
pimasz fráter olyan tivornyákról híres, melyek puszta gondolatára Emmeline
arcába szökik a vér, de még aggasztóbb az ellenállhatatlan vágy, ami a férfi
iránt éled benne.

Hogy megnyerjen egy fogadást, Alexnek meg kell csókolnia egy ártatlan
szüzet. Ehhez azonban először el kell távolítani az életvidám lány közeléből
gardedámját, a prűd nővért, Lady Emmeline-t. Legnagyobb kétségbeesésére
az elbűvölő, megfontolt Emmeline lesz az, aki elbájolja őt gyengéd
érzékiségével és csókolnivaló ajkával. Egy ilyen hódítás elképzelhetetlen -
hacsak Alex nem adja fel mihaszna életét... és nem adja meg magát áruló
szívének, mely az igaz és szenvedélyes szerelemért sóvárog.

9 789633 684405

ISBN 963-368-440-4