Victor Hugo A Nyomorultak című regényének értelmezése

Ha valaki megkérdezné tőlem miről szól A Nyomorultak, nem tudnék neki kielégítő
választ adni.
Bűn és megváltás, szerelem és szenvedés, törvény és igazság és még sorolhatnám a
rengeteg fontos, még az idő múlásával sem elévülő témát, amelyeket a mű érint.
Leginkább egy szóval tudnám jellemezni a művet -bár ez igazán nem mond sokat
olyasvalakinek, aki nem olvasta-: monumentális.
Gondoljuk meg, hogy mi a műfaja a műnek. Először talán életregénynek tűnhet, amely
Jean Valjean életének javát, 'erkölcsi felemelkedését' követi nyomon. De vajon lehet-e
életregény egy könyv, amely ily szerteágazó cselekménnyel, életszerű, a végletekig
kidolgozott szereplőkkel van tele?
Akkor talán bűnügyi regény, mely nyomon követi Jean Valjean menekülését múltja és Javert
felügyelő elől? Itt is ugyanaz az érv szól a bűnügyi regény ellen, mint amely nem teszi
lehetővé, hogy életregény legyen: a mű sokrétűsége.
Ezért határoznám úgy meg a művet, mint monumentális regényt.
Az olvasó átfogó leírást kap a restauráció korabeli Franciaország társadalmi és politikai
helyzetéről, Párizs városának felépítéséről, mindezt a francia romantika szellemében.
Sokszor megjelennek a francia romantikára jellemző irreális történések, véletlenek sorozata.
Például gondoljuk meg, hogy mekkora a valószínűsége annak, hogy Marius pontosan abba a
házba költözik, ahol a Thénardier család lakik?
Mint említettem a regény igen nagy időintervallumot ölel fel, ám ez alatt csak néhány
szereplő mutat jellemfejlődést. A legjelentősebb Jean Valjean esetében van, aki szegény
favágóként ellop egy véka kenyeret éhező családjának, és ezért öt évet töltött fegyházban,
majd további tizennégyet négy szökési kísérletért. Mikor börtönbe került nem volt rossz
ember, de a fegyencélet alantas szenvedései megrontották, eltompították erkölcsi érzékét.
Még a a digne-i püspök jósága és nagylelkűsége sem változtatja meg, ellopja a püspök ezüst
étkészletét, majd meglopja a kis Gervais-t, és csak ezután döbben rá tetteinek súlyára, majd
visszaemlékezve a püspök szavaira új életet kezd.
Jelentősebb jellemfejlődést egyik szereplő sem mutat, talán még Gillenormand urat lehetne
megemlíteni, aki először kitagadja unokáját új politikai nézetei miatt, majd megbocsát neki,
visszafogadja Mariust.
A cselekmény folyamán sokszor előkerülnek az egyén lelkiismeretével kapcsolatos
kérdések. Véleményem szerint a legérdekesebb és talán legfontosabb ilyen rész az volt,
amikor 'Madeleine úr' kéri Fantine szabadon engedését:
„-Javert felügyelő - vette most át a szót Madeleine úr nyugodtan, békülékenyen -,
hallgasson ide. Ön becsületes ember, és én kész vagyok magyarázattal szolgálni önnek.
Lássuk, mi az igazság. Éppen átmentem a téren, mikor ön ezt a nőt elvitte. Az emberek még
itt-ott csoportokban álltak, kérdezősködtem, és mindent megtudtam. Az a polgár volt a
hibás, és a rendőrségnek, ha jól végzi a dolgát, őt kellett volna őrizetbe vennie.
Javert ellentmondott:
-Ez a nyomorult a polgármester urat is szidalmazta.
-Az az én dolgom - mondta Madeleine úr. - Az engem ért sérelem, úgy hiszem, rám tartozik.
Azt teszem, amit akarok.
 -Bocsánat. A polgármester úron esett sérelem nem a személyére, hanem a bíróságra
tartozik.
-Javert felügyelő - válaszolta Madeleine úr -, a legfőbb bíróság a lelkiismeret.”
Az utolsó mondat az, ami igazán megfogott ebben a részletben: mindenkinek a saját
lelkiismeretével kell elszámolnia. Tételezzük fel, hogy nem a műben adott helyzet áll elő,
hanem egy olyan szituáció, ahol legkisebb mértékben sem beszélhetünk törvénysértésről,
csak erkölcstelen tettről. Egy ilyen tett Javert felügyelőt minden valószínűség szerint
hidegen hagyná, mivel nem ütközik a törvénybe, azonban Fantinenak ebben az esetben is
nyomná a lelkét az erkölcstelen tett, hiába nem beszélhetünk törvényszegésről.
Alekszandr Szolzsenyicin azt írta, hogy „Az igazság lelkiismeret. Nem egy személy
lelkiismerete, hanem az egész emberiségé. Azok, akik tisztán felismerik a saját
lelkiismeretük hangját, általában felismerik az igazság hangját is.”
Ez az idézet is a már érintett „a legfőbb bíróság a lelkiismeret”-et támasztja alá,
kiegészítve azzal, hogy a saját lelkiismeretükre hallgatók általában igazságosan
cselekednek.
Ha elismernénk ezt az állítást, akkor észre kéne vennünk, hogy Jean Valjean minden
bizonnyal azokhoz tartozik, akik a saját lelkiismeretükre hallgatnak, de mégse cselekednek
igazságosan, törvényesen (jelen esetben az 'igazságot' meg lehet lehet feleltetni a
'törvénynek'). Eltitkolva személyazonosságát új életet kezd, a lelkiismeretére hallgatva, de
törvényellenesen.
Ezzel szemben Javert felügyelő nem hallgat a lelkiismeretére -kivéve a cselekmény
végén-, de a törvényt megszállottan betartja és betartatja másokkal.
Ebből a szemszögből Javert felügyelő Jean Valjean tökéletes ellentéte. Megszállottan
üldözi a volt fegyencet, de amikor az megmenti életét, megismeri igazi személyét,
csodálattal tekint rá és válaszút elé kényszerül: szabadon engedi -ebben az esetben
feláldozná egész életének legfőbb célját, legfőbb motivációját, a törvény képviselését,
betartását)- vagy elfogja saját megmentőjét, majd 'mossa kezeit', mint Pilátus tette. Így
szembekerül saját lelkiismeretével és ebből a patthelyzetből csak egyetlen kiutat lát, az
öngyilkosságot.
Javert felügyelő vakon hisz a törvényben, míg Valjean végletekig lelkiismeretes, mióta
hátrahagyva fegyenc múltját új életet kezdett. Nem hagyja, hogy más, ártatlan ember
kerüljön helyette börtönbe, elveszítve így életét. Betartja Fantinenak tett ígéretét még úgy is,
hogy emiatt meg kell szöknie a börtönből és megszegi a törvényt.
A szereplők közül fontos megemlíteni még Marius Pontmercyt, a fiatal joghallgatót, akit
kötelez édesapja Thénardiernek tett ígérete. Sokak szerint Marius alakját Hugo fiatalkori
énjéről mintázta, ugyanis az ő édesapja is Napóleon tisztje volt, és mindketten királypárti
meggyőződésükből tértek át a liberális eszmékre.

Varsányi Bence 10.c