Академический Документы
Профессиональный Документы
Культура Документы
1
Elmélet az amerikai rasszizmus, etnikum és szegénység vizsgálatához
- Tanácskozás és vita
Howard F. Stein
Meharry Orvosi Főiskola
Okfejtésem két összefoglaló tanulmány – Gerald Suttles: The social order of the slum (A
nyomornegyed társadalmi parancsa) munkájának felülvizsgálata Charles Valentine tollából
(1971) és Marvin Harris kritikája (1971) Charles Valentine Culture and Poverty (Kultúra és
szegénység) (1968) című művéről – tanulságait összegzi. Mindkét példa kapcsán az
foglalkoztat, hogy az elmélet és az egyoldalú különleges perbeszédet legitimáló jogszerűség
hogyan befolyásolja a rasszizmus, az etnikum és a szegénység tranzakciós dinamizmusának
megértését, amikor – implicit közhelyként – csupán egyetlen nézőpontot láttatnak
teljességként.
2
nekik ránk. Meglehet, sokan ésszerűbbnek tartanák ennek ellenkezőjét. Legjobb szándékunk
ezért az elmélyült szubjektivitás lehet, és nem az atyáskodó háborgás. A hangnak, ami
„bennszülött informátoraink” számára szükséges éppen a sajátjuknak kell lennie, és nem a
miénknek az ő képviseletükben.
Harris azt írja: „az antropológia feladata elsősorban az, hogy megértse a világot, annak
megváltoztatása csak másodlagos” (1971:330). Ezzel egyetértek, de a belátás fényében: a
dolgokról való gondolkodásunk megszabja benyomásainkat is: vajon mit tehetnénk ezek
ügyében? Alfred North Whitehead szerint „a létezés értelmezése meghatározza annak
korlátait, hogy mit is kezdjünk a világgal”. Harris teljességgel kizárja és fel is menti a
szegényeket, hogy bármely módon részt vegyenek abban, hogy a szegénységet a feledéstől
megmentsék és az okságot teljes egészében a felső szoci-ökonómiai réteg önérdekeként
értelmezi. Máskor felelőtlen és illogikus eklekticizmussal vádolja Valentine-t. Szerinte a
végső, az okok többféleségét jelző elemzésében a szerző inkább a szituációs és történeti
determinánsokat vegyíti, minthogy elfogadjon egy kizárólagos materialista vagy makro-
strukturált értelmezői keretet. Harris azzal vádolja Valentine-t, hogy meghátrál, ahelyett hogy
saját fegyverét szorongatná. Meglehet, van abban valami bosszantó, amikor megérzései
vannak annak, aki maga nem hajlamos a „revizionizmusra”.
Valentine azzal vádolja Suttlest, hogy naivan azonosul Chicago Addams területének olasz
lakosságával és elfogadja az „informátorok” előítéleteit. Mégis úgy tűnik, Valentine az
azonosítás csapdájába esett. Legfőképpen azzal érvel, hogy a belvárosi etnikai csoportok
elrendelt szegmentációjának helyzete egy ritka különleges eset, de univerzálisan semmiképp
nem alkalmazható. Meglátásom szerint Blackstone és a Chicago Addams terület mégsem
lehet ugyanolyan etnográfiai „entitás”. Talán a két terület népi-historikus és térbeli-réteges
elemzése a köztük lévő folyamatokban nagyobb hasonlóságot tár fel, mint amit az egyidejű
perspektíva sejtet. Mindamellett valószínű, hogy a két terület közti egyetlen nagyobb
3
különbség abban a tényben rejlik, hogy az Addams területen – csakúgy mint bárhol máshol,
például Gary, Cleveland, Pittsburg és Detroit városában – a belvárosok nem elvándorló fehér
etnikumai elmerülnek a területért folytatott ellenállásban, míg a bevándorló feketék és déli
fehér népek háztulajdonosként vagy bérlőként költöznek a belvárosba a „maguk” terepére.
Eközben a Blackstone vidékét már „lefoglalták” azoknak, akiket voltaképpen behatolónak
tekintettek. De talán Blackstone annak a jelképe, amit az Addams terület egy későbbi
„stádiumban” elérhet. Suttles nem vádolható azzal, hogy nem vizsgálta ugyanúgy az Addams
területet, ahogyan azt Valentine tette a Blackstone területtel. Ha Suttles bármiben is
hibáztatható, a kritikának inkább egy máshol végzett összehasonlító elemzés eredményeire
kellene támaszkodnia, vagy egyfajta válaszként az Addams terület kutatásaira.
4
A fehér etnikum lehetséges tapasztalatának megértése részben eltávolít bennünket a Harris
által javasolt makro-szociális elemzési módtól, hiszen a fehér etnikum, a csikánó és az
amerikai indián ellenlábasok egyformán az oligarchikus „elit” áldozatai, az egymás közti
csatározások pedig soha nem zajlanak közös nyomoruk forrásánál. Azonban ez az elemzés
önmagában inadekvát, mivel nem ad magyarázatot a tényre, hogy az „oligarchát” nem tartják
közös, vagy akár az „igazi” ellenségnek.
5
makro-strukturális összetevői összepárosíthatók és maguk is részt vállalnak megőrizve az
örökkévalóságnak azok intra-pszichés és családi dinamikáját, akik a „szegénység kultúrája”
adaptív stratégiáiban részt vesznek. Bizonyos értelemben e kommunikációs hurkok belsejében
nincsen se kezdet, se vég, de ok és okozat sem. Csak egy metakommunikációs hálózat, a
minden résztvevőt elismerő kapcsolatok új rendszere tudja elkerülni – transzcendentálás révén
− a közösségi patológia ördögi körét, amelyek mindegyike a „van” és a nincs” parazitájaként
éli fel egymás negatív identitását (ld. Erikson, 1968). Miként Burridge hangsúlyozta a
melanézek cargo kultuszainak analízisekor (1960), továbbá ahogyan Buber is rámutatott a
teológiai antropológia iránti élethosszig tartó elköteleződésekor (1958, 1965), az emberi
kapcsolatok váltak mindezek központi problémájává. A kulturális páncélok és a társadalmi-
gazdasági előírások a konvenciókban megkövült kapcsolatok szimbólumai és rituáléi. Az
„elnyomó” és az „elnyomott” distinkció zavarossá válik, mindegyikük „tartalmazza” a
rendszer patológiájának egyik aspektusát; a közép és felsőosztály eltökéltségét a „kultúra az
emberiség ellen” témában, részben megfizetve ennek árát a pszichoszomatikus átfordításban,
a skizoid ürességben és a rasszizmusban valóssá vált bűnben; a „szegénység kultúrája” fekete
variánsa pedig világossá teszi a kollektív tanácstalanságot és reménytelenséget, miközben
törekszik rá, egyben védekezik is annak sebezhetősége ellen, kiélve és magáévá téve a nélküle
kirótt rasszista képzelődést. Hasonlóság van aközött, ahogy a középosztály vádolja a
szegényeket szegénységükért („az áldozat megvádolása”) és ahogy az antropológusok
vádolják a kapitalista oligarchákat amiért kizsákmányolók és rasszisták. A bűnrészesség
hasonló vádaskodását csak a kiválasztottak utasíthatják el, mivel viselkedésük a cselekvők
figyelmét elkerüli. A problémára adott emberi válasznak részben azzal a felismeréssel kell
kezdődnie, hogy egy ilyen krónikusan végzetes szimbiózis egy kölcsönös visszafogást tart
fent, még akkor is, ha éppen figyelemre méltó elméleti, jogi- és gazdasági változással kell
szembesülnie.
Az amerikai antropológusok figyelme jelentős mértékben irányul azok jóléte felé, akiknek
problémáit vizsgálja a kutatás és a publikáció etikájának vonatkozásában. Az Amerikai
Etnológiai Társaság (American Ethnological Society) által támogatott 1971-es egyetemi
megmérettetés az „Antropológia és hozadékai” témában igazolja e probléma jelentőségét. A
Thaiföld-ügy hatékony sajtóvisszhangja és nyilvános vitája ugyanezt az elképzelést tükrözi.
Azonban annak veszélye, hogy az elméleti és alkalmazott antropológia megfontoltsága
ideológiává és inkvizícióvá billenjen át, egyformán igazolva látszik azokban a dühödt és szűk
látókörű olvasói levelekben, amelyeket az Amerikai Antropológus (American Anthropologist)
szaklap és az Amerikai Antropológus Társaság (AAA) Hírlevél szerkesztőinek küldenek
becsmérelve az antropológiát, miközben idilli képet festenek azokról, akik nevében – ehhez
jogukat követelve – hangot adnak nézeteiknek. Ez a típusú kulturális relativizmus azonban a
szelektív empátia baljós jellegét vállalja fel. Azaz láthatóan nem tud valaki egyszerre szeretni
és gyűlölni is. Kíváncsi vagyok, vajon az elnyomottak melletti hangos korteskedés legmélyén
nem a jól álcázott paternalizmus és leereszkedés rejlik-e? Vajon paradox módon az
identitásképzés következményeként az etnográfia maga nem sérül meg?
6
John D. Herzog egyik írásában az antropológus, mint kulturális ügynök lehetséges szerep
kapcsán „mindkét oldal kölcsönös megelégedettségének lehetőségét” (1972: 11)
hangsúlyozza az alkalmazott antropológiában. Saját „tananyagon kívüli közreműködéséről” a
Massachusettes állami Cambridge multi- etnikumú szomszédságának – mint városi
fejlesztések, új iskolák, buszközlekedés-tervezés – kapcsolatrendszerére alapozva írja:
„Be kellett látnom, hogy a részrehajlás egyesek képviseletekor vagy mások „embereinek” ügyében közbenjárva nem mindig
a leginkább autentikus kifejeződése az antropológiai látásmódnak és képzésnek. Hiszem, hogy e tudatosság és eredményes
próbálkozásom, hogy minden új helyzetben legalább kezdetben úgy tegyek, mintha minden félnek igazat adnék a
szomszédság és a város értékes forrásává tett (1972: 14)”.
Feltevésében, miszerint „egy vita minden résztvevője racionális emberi lény” (1972: 12),
Herzog megőrzi minden vitázó közös humanitását és integritását, elkerülve ezzel azt, hogy
gyanúba keveredjék, vagy pártállásáról tanúskodjon, ezzel is a fény és a sötétség erőit
polarizálva.
Saját autoritásunk, mint „valaki kisebbsége” – Otto von Mering egyik kedvelt frázisával élve
– nem abból áll, hogy valakiért korteskedünk, hanem abból, hogy azt valakivel együtt tesszük.
Az etnográfia és az elmélet legjavát nem terheli különleges védőbeszéddel, legyen bár egy ok
vagy akár egy elképzelés miatt. A gyarmatosítás és az imperializmus ellenszerének nem
annak kell lenni, hogy sablonként gondolkodjunk „az ellenségről”, amely a halálraítéltet egyre
kevésbé engedékeny gyarmatunkká teszi, hanem legalább részben lehetővé teszi annak
felismerését, egy konfliktus vagy gyarmatosítás minden tagja hogyan ássa alá egymás
integritását és büszkeségét. Meglehet, bizonyára különbözik az ezért fizetendő ár mennyisége
is, minősége is, mind a rabszolgatartó és a rabszolga, mind a földesúr és a jobbágy esetében.
A gazdasági és a társadalmi rétegződésen túl megérthetjük, hogy az elme ökológiája (Bateson,
1972) egy alapvető közvetítő abban a folyamatban, melynek során egy olyan világhoz
alkalmazkodik, amelyet a rá kivetülő dolgok maguk is elárasztanak. Nincs szükségünk
etnológiai manicheizmusra, az emberi univerzum duális szétválasztására a jó és gonosz erői
által. A részvét és a holizmus pedig az antropológia még inkább humánusabb – és etnográfiai
szempontból gyümölcsözőbb- hagyományában rejlik.
7
Irodalom
BUBER, Martin: I and Thou, Scribner's, New York, 1952 (Első kiadás: 1925)
1965 Between Man and Man. New York: Macmillan.
ERIKSON, Erik H.: Identity: Youth and Crisis, Norton, New York, 1968
HANNERZ, Ulf: Soulside: Inquiries into Ghetto Culture and Community, Columbia University
Press, New York, 1968
HERZOG, John D.: The Anthropologist as Broker in Community Education: A Case Study and
Some General Propositions = Council on Anthropology and Education Newsletter, 3(3), 1972,
9-14
LEVINE, Robert A.: Culture, Behavior, and Personality, Aldine, Chicago, 1973
PINDERHUGHES, Charles A.: Racism and Psychotherapy = Racism and Mental Health (Szerk.
C. V. Willie - B. M. Kramer - B. S. Brown), University of Pittsburgh Press, Spicer,
Pittsburgh, 1973
EDWARD, H.: Persistent Cultural Systems, Science, 174 (Nov. 19), 1971, 796-800
SPIEGEL, John: Transactions: The Interplay Between Individual, Family, and Society, John
Papajohn, Science House, New York, 1971
u.ő: The Silent Complicity at Watergate, The American Scholar, 43(1), 1973-74 k., 21-37
STEIN, Howard F.- HILL, Robert F.: The New Ethnicity and the White Ethnic: The Psycho-
Cultural Dynamics of Ethnic Irredentism, The Canadian Review of Studies in Nationalism,
1(1 ), 1973, 81-105
SUTTLES, Gerald: The Social Order of the Slum: Ethnicity and Territory in the Inner City,
University of Chicago Press, Chicago, 1968
u.ő: Review of The Social Order of the Slum. Gerald Suttles, American Anthropologist, 73,
1971, 854-859