Csokonai Vitéz Mihály élete és költészete

Csokonai Vitéz Mihály 1773-ban született Debrecenben. Polgári

családból származott, apja, egy református lelkész fia, borbély és seborvos volt.
Ugyan nagy vagyonra tett szert, de korán maghalt és az özvegynek két fiával
együtt el kellett hagynia az otthonukat. Az édesanya kosztos diákok tartásával
tudta csak biztosítani megélhetésüket.
Csokonai Vitéz Mihály a Debreceni Kollégiumba járt és itt végezte
iskoláit, majd később ugyanitt tanult teológiát. A legkiválóbb tanulók közé
tartozott, több nyelven beszélt, s buzgón olvasta a felvilágosult írók műveit. Már
fiatal kora óta írt verseket. 1792-től Kazinczyval levelezett, s ezekben az
években nőtt nagy költővé. Ekkor születtek Az estve, és a Konstancinápoly című
művei. 1795-ben kizárták a kollégiumból, mert részt vett a jakobinusok
kivégzésén.
Ekkor Sárospatakra ment jogot tanulni, de a jogtudomány éles ellentétben
állt a felvilágosodás szellemével ezért nem is maradt sokáig. Ezután Pozsonyban
próbálkozott, hogy az összegyűjtött műveinek kiadatására pártfogót keressen a
nemesség soraiban.
Ott Diétai Magyar Múzsa címmel országgyűlési hetilapot jelentetett meg, de
nem sikerült közben mecénást találnia, s mikor az országgyűlést berekesztették,
ő is elhagyta Pozsonyt és Komáromba utazott.
Itt ismerkedett meg Vajda Juliannával, egy gazdag helyi kereskedő lányával.
Nagy szerelembe esett vele, akit verseiben Lillának nevez. Amíg a Dunántúlon
keresett állást, a lányt feleségül adták egy gazdag kereskedőhöz, ami véget vetett
a szerelemnek.
Ezután Csokonai 1799-ben a Csurgói Református Gimnáziumban került, mint
helyettesítő tanár, s miután lejárt a tanári megbízatása, visszament
szülővárosába, Debrecenbe.
Egy temetésen tüdőgyulladást kapott, amitől megbetegedett és 1805-ben
meghalt. Műveinek nagy része csak halála után jelenhetett meg.

Költészetének legszembetűnőbb sajátossága a stílusirányzatok

sokfélesége. A különböző stílusirányok nem egységbe forrasztva, hanem
egymás mellett és után vannak jelen, ez teszi költészetét sokszínűvé. int költő
egyszerre rendelkezett ösztönös tehetséggel ugyanakkor képzett ás művelt
emberként az irodalmi tanulmányokban is jártas volt. Egyszerre volt poéta natus
és poéta doctus, azaz született költő és tanult költő. A barokkos
hagyományokból indult el magába szívta a klasszicizmus változatait, majd
felhasználta költészetében a manierizmus bizonyos elemeit is. Megjelenik nála
az itáliai rokokó, és a rousseau-i szentimentalizmus is. De fellelhető műveiben a
népiesség is.
Az iskolai versfeladatoknak két fő típusuk volt. A sententia, azaz az antik
költők bölcs mondásainak, tanításainak részletező kifejtése és a pictura, vagyis a
természet, különböző tájak, évszakok, emberek leírása. E két verstípus
vegyítéséből nő ki a 90-es évek első felének nagy filozófia lírája, melyben
egyértelműen, nyíltan hangoztatja a felvilágosodás legfőbb gondolatait.
Kiemelkedő alkotásai e témakörben a Konstancinápoly és Az estve. E két
vers egyúttal a felvilágosodás két fő irányzatát is képviseli.
A Konstancinápoly Voltaire egyházellenességét, és szellemes
gunyorosságát tükrözi. Az mesés Kelet színpompás leírása észrevétlenül hajlik
át valláskritikába, a mű végén pedig a felvilágosodás lételeme teljesedik ki. A
tájleírás a vers első részében kívülről, a tenger felől közelít a városhoz, majd a
konstantinápolyi utcák színes forgatagát villantja fel a dúsgazdag törökök
kérkedő pompájával. Ezután egy belső, intim térbe kalauzol a leírása, a szultán
háremébe. Majd újra a szabadba jutunk, ahol rácsodálkozunk a roppant
templomokra és a felhők közé rejtett kőszálnyi mecsetekre. A vallási fanatizmus
sötétségének bírálata közben a felvilágosodott költő felidézi az eszményített
múltat, a rousseau-i ősállapotot, amikor még „állott a Természet örök
építménye”. Szerinte az emberi társadalom megromlásának a következménye a
vallás, a vallások megjelenése. A költő a mohamedán vallásról beszél, de egy-
két utalás világossá teszi, hogy a keresztény vallási elvakultság hasonlóképpen
száműzi az észt és a logikát. A költeményt egy jövendölés, egy látomás zárja le
az új világról, melyben a Természet örök törvénye fog uralkodni, s akkor majd
megvalósul a minden embert és népet egybeölelő testvériség eszménye.
Csokonai rendíthetetlenül hisz az eljövendő boldog kor utópiájában, de ennek
megvalósulását csak a „késő századoktól” reméli.
Az estve pusztán hívogató természetleírás és keserű társadalombírálat.
Rousseau nyomán a természet romlatlanságát állítja szembe az emberi
társadalom romlottságával. Az alkony „az estve” tündérien szép leírásával indul.
Ebben az átmeneti időszakban feldúsulnak ugyan a természeti szépségek, de a
nappaltól való búcsúzás szomorkás melankóliával is telíti a tájat. A legelső
sorokban a színek hatásai érvényesülnek. Az alkonyban nyugovóra készül a
természet, s az erdő világa búcsúzik a fénytől. Ez követően a hanghatások zenei
elemei jelennek meg és a különböző hangjelenségek az első egység utolsó,
alliteráló sorában dallammá olvadnak össze. Romlatlan, idilli harmónia
uralkodik a természetben. Ide, ebbe a világba menekül, ebbe a kitalált világba a
költő, hogy vigasztalást, lelki enyhülést, bánatot oldó élményeket találhasson.
Egyelőre az alkony azonban egyre szebb és vonzóbb lesz, ugyanis az erdő
színházzá varázsolódik át. A látványt és a zenei hanghatásokat illatérzetek
egészítik ki ebben a részben. Ezután a „setét éj” a maga „komor óráinak”
riadalmával nemcsak a teljes fényhiányt jelzi, hanem a megromlott, az értelem
nélküli társadalom, az elviselhetetlen emberi világ rémisztő képévé alakul. A
szépséget elpusztította a durvaság, a közönségesség, az erkölcsi, társadalmi rút,
a harmóniából diszharmónia lett. Ezért az állapotért a „bódult emberi nem” a
felelős, mert eltért a természet törvényétől. A további eszmefuttatásban az a
közismert rousseau-i gondolat jelenik meg, miszerint a magántulajdon
megjelenése megszüntette az ősi egyenlőséget.
A múltba visszaálmodott aranykort az ún. negatív festés módszerével: a
korabeli társadalom bűneit, visszásságait sorolja fel. Gyakran utal a
magyarországi viszonyokra is.
A befejezés tulajdonképpen keserű, rezignált sóhaj. Az utolsó sorok ódai
pátosza azt hirdeti, hogy a természet szerint minden ember egyenlő.
Csokonai halálakor még kevesen tudták, hogy a legnagyobb magyar
költők egyike volt. A börtönből szabadult Kazinczy már sejtette, de például
Kölcsey idegenkedett Csokonai népies költészetétől. A kortársak inkább
Kisfaludy Sándor költészetéért lelkesedtek. Később a romantika
elhomályosította emlékezetét, csak Petőfi és Arany kezdték elismerni. De száz
évnek kellett elmúlnia a halálától, amíg Ady és a Nyugat költői felfedezték
benne a nagy elődöt, a nagy halhatatlant. Azóta neve és életműve már
vitathatatlan. Csokonai a költészetünk egyik legnagyobb lírai költőjévé vált, és
neve örökké fényesen ragyog az irodalom égboltján.