Академический Документы
Профессиональный Документы
Культура Документы
Édesapám beleegyezvén, előbb még Zelenikán házitanítót is fogadott volt számomra, akitől
megtanuljam mindazt amit tudnom kell, hogy az „egyéves önkéntes”-i vizsgát letehessem,
hogy így nem három, hanem csak egy évig kelljen szolgálnom. Ámde én Budapestre, a
jelentkezéshez megérkezve e vizsgát letenni mégsem kísérlettem, mert hiszen éppenhogy
hosszabb ideig kívántam Erdélyben maradhatni, hogy így több néprajzi, főképp népművészeti
tanulmányozást, gyűjtést végezhessek. Azon időben ugyanis, mint művészt, főképp a
népművészet érdekelt. Bár érdekelt a népnyelv, népköltés és a népzene is, de kevésbé, míg
embertani dolgokra akkoriban sajnos, még nem is gondoltam. Mindezek miatt is sokat
mulasztottam ugyan, de nálam is, mint annyi másoknál, a legtöbb fölnemismerést és
félreismerést az okozta, hogy akkor még hittem a magyarság „ázsiai, nomád eredeté”-ben,
illetve arra, hogy ez csak téves hiedelem és állítás, arra még nem is gondoltam, sem arra, hogy
a magyarság a Kárpát-Medence legrégibb őslakossága, s műveltség- és nyelvalapító ősnép.
_____________________
Amikor ott Budapesten katonai orvosi vizsgálatra kerültem, hogy katonai szolgálatra alkalmas
vagyok-e, a főorvos alaposan megvizsgált, nem talált elég erősnek és „nem alkalmas”-nak
(„untauglich”-nak) mondott, bár csak „egyelőre”. Mivel azonban kértem, hogy mégis vétessen
be, mivel hiszen egyébként teljesen egészséges vagyok és szeretnék egy évvel előbb beállani,
hát bevétetett. Egy irodába utaltak, ahol megkérdeztek, hol akarok szolgálni? Bemondottam,
hogy Brassóban, a második számú huszárezrednél, mivel ott Brassó mellett, Zernesten
rokonaim élnek (Jaczkó Lucián és családja, aki édesanyám unokatestvére volt), a századok a
Barcaság falvaiban vannak, mind Zernesttől nem nagyon messze. Mondották ugyan, hogy
mivel úgysem vagyok még elég erős, nem lesz jó a lovassághoz mennem, mert a szolgálat ott
a legnehezebb, de maradtam kérelmem mellett, mire megkaptam a vasúti jegyet és már
másnap utaztam Brassóba, ahol a parancsnokságnál jelentkeztem, és ahonnan Feketehalomra,
a III. századhoz osztottak be. Így szabadságaimon Jaczkóékhoz gyakran el is látogathattam,
ahol mindig szeretettel fogadtak és néha napokig is voltam vendégük, mert Zernest
Feketehalomtól csak vagy 10 kilométernyire van.
Hamár életemről írok, írnom kell hát a huszáréletről is. De hát hogyan is kezdjek, miként
kezdjek erről írni? Ami bizony nem is valami egyszerű dolog. Akkor, az 1907-1911-es
esztendőkben nagyon más volt még a katonaélet, mint ma. Meg hiszen ma már lovasság,
huszár nincsen is, úgyhogy aki maga nem élte, elképzelni sem tudja, hogy az milyen volt.
Megpróbálom ezt is megírni, de őszinte leszek, nem szépítek, de nem is rútítok semmit,
hanem írom a jót, szépet és a rosszat is úgy, amint átéltem.
Hát bizony ott „a komisz életben”, kiváltképpen pedig huszáréknál, sokminden másképp
megyen, mint odahaza „civilben” (polgári és paraszti életben). Meg is szenved ott a szegény
regruta (Rekrute = újonc) erősen, mégis a legtöbb szivesen elvisel mindent, hiszen maga
kéredzkedett a huszárokhoz. Igen sok magyar fiú kívánja, hogy katonaidejét huszárként
tölthesse le. Jobban mondva: kívánta ezt régen, amikor még volt huszárság. Hiába
figyelmeztették otthon, kiszolgált volt huszárok, hogy majd megbánja, mert tízszer annyi és
tízszer oly nehéz ott a dolog, munka mint bakáéknál. Nem használ semmit, mégis kéri, hogy a
huszárokhoz tegyék, de amit bizony kevésnek teszik meg, mivel hiszen tízszerannyi
gyalogságra van szükség, mint lovasságra. Mégis igen sok legénynek az jár eszében, hogy hát
milyen is lesz az, ha majd hazajön szabadságra a szép, zsinórdíszes egyenruhában és pengő
sarkantyúsan, kardosan végigmegy a faluban! Ej, haj, — gondolja magában — ha akármilyen
nehéz is a szolgálat, ha más kibírja, csak kibírom én is, egye meg a fene! Így kerül hát a
székely, meg a szilágysági legény a 2. számú „Miklós huszárok”-hoz Barassóba (Brassóba), s
honnan valamelyik századhoz, valamelyik barcasági falu huszár-kaszárnyájába.
Mikor már utaznak a „fekete gőzössel” (fekete mozdonynyal), szól a sok szomorú dal:
Ferenc Jóskának szokták volt az akkor uralkodó Ferenc József császár és királyt nevezni. E
dal kezdetét némelyek úgy is dalolták volt, hogy „keserű kenyerére”.
Már itt is mejegyzem, hogy egyszer a laktanyában (kaszárnyában) a többieknek mondottam
volt, hogy úgy szeretem őket énekelni hallani. Mire az egyik legény, tudatlanságom fölötti
észrevehető rosszallás hangján mondotta volt, hogy: „A templomban énékelnek; mi
dalolunk.” Ekkor vettem észre, hogy lám, népünk nyelvében dalolni a lírai dalok „dalolását”
jelenti, míg énekelni csakis az ünnepélyesebb jellegű ,vallásos énekek, avagy himnuszok és
balladák „énekelését”. De amit irodalmi nyelvünk már összezavar, nem tud
megkülönböztetni. Úgyhogy irodalmi nyelvünk például „virágénekek”-ről is szól. Holott e
szó alatt azon lírai népdalainkat értik, amelyek egyik jellegzetessége a sok virágemlítés,
amelyek helyesen tehát „virágdalok”-nak nevezendők.
Édesanyám rózsafája
Engem nyitott utoljára.
Milyen gonddal ápolgatott,
Mégis rossz embernek adott.
Aki engem leszakasztott,
Leszakasztott, elhervasztott.
Más példák:
Erdélyben a kukoricát („tengeri”-t) nevezik török búzának. Októberben, vagyis ősszel, amikor
az újoncoknak bevonulniok kellett, szoktak nagy harmathullások lenni, valamint kezdenek
hűvös, őszi szelek is fújni. A fa-kapuszárnyak belső oldalán levő fa-kallantyút a kilógó
madzag meghúzásával könnyen nyitni lehetett, vagyis ember könnyen bejöhetett, de állat az
utcáról a csukott kapun nem. A legény tehát este bennjárt kedvesétől búcsúzni, amiután neki
jóéjszakát kívánva távozott.
Megy, zakatol a vonat, szól a szép, búsongó magyar dal, csak egyik-másik szilajabb legény
kurjant közbe vagyegyet, de hát ez is inkább csak azért, hogy ne lássék nagyon, hogy bizony...
no, fáj a szíve, amiért Anikót ott kelle hagynia... Az kérdi: „Az a dal hogyan is van a
lányokról, hogy:”
Ezt fújják azután egy ideig, amelynek többféle folytatása is van. Például:
Nem érdektelen, hogy népünk még az oly prózai gépre, amilyen a mozdony és amilyen az
egész vonat is, tud valami költőit mondani, amilyen az, hogy száll a „bodor füstje fölfele”.
Sokszor a dalokban az egész vonat neve is „gőzös”. Azt többnyire ugyan már tudják, hogy hol
kellend kiszállaniok, valamint azt is, hogy a II. huszárezred parancsnokságánál kell
jelentkezniök, de azt még nem, hogy onnan hányadik századhoz kerülnek, vagyis a Barcaság
melyik falva kaszárnyájában „lesz a lakásuk”. Jóljár, aki a Feketehalom nevű faluba kerűl a
III. századhoz, mert annak van a legjobb laktanyája. Ide kerültem én is.
Nem mutatják, depedig jólesik mindegyiknek, amikor a szép, zsinóros, kék dolmányt
gombolja be mellén. Éppen csak haját sajnálja sok székely legény, de az bizony földre kell
hulljon. Dalba is siratja ezt a magyar újonc:
Mikor először lépnek az istállóba a sok szép ló közé, körűlnéznek, mert jól tudják már, hogy
ez lesz a hely, ahol három katonaévük legtöbb idejét töltendik. A cugszfűrer (szakaszvezető),
a káplár (tizedes; az osztrák-magyarnak nevezett, de a valóságban csak osztrák hadsereg
magyar legénységű ezredeinél sok volt a szolgálati nyelvből átvett német szó) odavezeti
mindegyiket egy-egy lóhoz, kezével meglapogatja azt, és mondja a regutának (újoncnak):
— No fiam, ez lesz a lovad. Jó, szelíd csikó, szépen bánjál vele. Ápoljad, keféljed és ha szőre
szép fényessé lesz: karácsonyra elmész haza szabadságra.
Nem is hallja, nem is látja szegény reguta (Rekrute), milyen ravaszul nevetgélnek ott a más
lovak mellett az „öreg huszárok” (akik már egy éve, két éve, vagy harmadik éve szolgálnak),
mondogatva:
Ki is ápolná a sok lovat, ha mindenki szabadságra menne? Aki szabadságra megy, annak
lovát, a magáén kívül, addig más kell gondozza. Bizony, hogy egy-egy szakasztól (minden
században négy volt) öt-hat ember ha elmehet, hát sok! Bizony többnyire csak egy-kettő. De
az is csak „öreg”, nem ám reguta! A rukkolásokat (kivonulásokat) leszámítva, karácsonykor
teszi ki a lábát először a reguta a kaszárnyából, de nem ám szabadságra, hanem csak kis,
délutáni kimenőre. Estére, „takarodóra” az esti parancskiadásra, ami mindig az istállóban
történt, ott kellett legyen, mert ha nem, ezért 2-3 nap börtön járt, és legalább egy napra ennie
csak kenyér és víz. Parancskiadáskor mondotta be a szakaszvezető mindig, hogy mi kell
történjen a következő napon, de itt adhatta ezután elő bárki a maga kérelmét avagy panaszát.
Rámutat a „fürer úr” (szakaszvezető) egyik „öreg” huszárra (aki lova éppen az illető újonc
lova mellett van az istállóban) s mondja:
— Itt van öregapád. Majd megtanít lóápolni, szerszámtisztogatni, etetni, itatni, nyergelni. Szót
fogadjál neki.
Azzal megy a fürer tovább. Könnyű annak, aki civilben is (polgári életben is) lóval bánt, ez
könnyebben tanul, habár ez sem igen sejti, milyen a huszárló. De hát aki még sohasem volt ló
mellett! Mint például ...az a Magyar Adorján közhuszár, reguta is...
No de hát csak biztatja az öreg a muszkát (Így is nevezték az újoncot azért, mert neki
szófogadni, s minden mást mindig „muszáj” volt. A muszáj szó a német esmuss sein
mondásokból származik.), hogy:
— Bátran, fiam. Ne féljél semmit, menjél melléje, a nyakát lapogassad meg szépen ; szelíd az
mint éppen a bárány. Odamegy szegény reguta a lóállásba a ló mellé, hogy meglapogatná, de
az a karjába harap, mert nem ismeri. A reguta ijedten szalad vissza, az meg rúg is egyet utána.
Kacagnak erre az öregek, az előbbi meg szól:
Mert bizony van a jól táplált katonalovak között szilaj is, habár a legtöbb mégis békés és
valóban szelíd. Nekem szerenszém volt, mert ilyet kaptam. Neve Cserző volt és igazán szelíd.
Sok újonc ugyancsak undorodik, amikor kézzel kell lova fara alól a ganajat fölszednie — nem
lapáttal — hogy szál szalma se menjen vele. De később bizony örömest megteszi, mert meg
tanulja, hogy ha a szalmát elpazarolja s megromlik az „alj” a ló alatt, avagy ha a ganajat
betapodja a ló az alomba, s éjszaka az lefekszik: piszkos lesz a szőre, nagy keserves munka
azt tisztára, tükörfényesre „csutakolni”, kefézni. (Csutak neve a tiszta szalmacsomónak,
amelyet előbb kissé megcsavarva fogják marokra, s a lovat azzal dörzsölik tisztára.) Mert
tiszta, s fényes kell legyen a huszár lova. „Rukkolás”, azaz kivonulás, lehetetlenség nemtiszta,
nemfényes szörű lóval. IIyesmiért két-három napi „áristom” (börtön) járna, s eledelül csak
kenyér és víz, ugyanúgy mint „takarodó” utáni késői hazatérésért. A Nagy Isten meg is verte
az olyan újoncot, aki szürke lovat kap (fehér lovat a katonasághoz nem is adtak), mert az
bizony farán reggelre gyakran sárga. Idővel azonban az újonc is megravaszodik, de
megszenved, ameddig megtudja, hogy szürke lónál többet ér a kréta, mint a csutak... Ehhez a
fürer úr meg a káplár úr is szemet húny, csakhogy néha az őrmester úr észreveszi, mert hát a
krétázott lófar nem fényes. Fenyegetődzik hát áristommal! De megtanulja a muszka azt is,
hogy ha esti parancskiadáskor bejelentve, hogy másnap kivonulás lesz, akkor némi ajándékkal
a „lócsőszt” (éjjeli istállóügyeletes) rávehetni, hogy a szürkét éjjel ne engedje lefeküdni,
nehogy reggelre fara sárga legyen... Aki még föl is köti a szürkét a jászolhoz, ha az alom nem
a legjobb, úgyhogy a ló nem is bír lefeküdni. Pedig, ha az éjjeli, szolgálatbeli káplár ezt
észreveszi — ha nem jóembere — hát „raportra” írja föl, és ezért is jár néhány nap elzárás, és
kenyér és víz ebédre, vacsorára.
Istenem! De nagy dolog is az a lóápolás a huszárnál! Milyen fárasztó, mennyi gonddal jár, de
mennyi furfangja s ravaszsága is vagyon! Amikor „lóvizitet” tart az őrmester úr
(lóvizsgálatot), avagy éppen a százados úr, de sok félelmet áll ki a reguta! De még az „öreg
csontok” is, de még a szakaszvezető meg a tizedes úr is (fürer és káplár). Bizony, hogy kissé
megpetróleumozott ronggyal simogatják meg lovaikat az öregek, hogy fényesebb legyen a
szőrük. Az újonc pedig lát és okul... Fürer úr, meg káplár úr meg szemet húny, mert hát őket
is felelősségre vonják, ha nem szépek, nem gondozottak a lovak.
De nem tudja az ilyesmit, az ilyen titkokat, a százados úr, aki sohasem volt közönséges
közhuszár, hanem „egyéves önkéntes úr”-ként kezdte, s ilyenből lett tiszt úrrá, aki eleintén ha
volt a lovak mellett is, de hát „csak úgy”.
Hát a kefézés! Ettől is fényesedik a ló szőre, csakhogy ez fáradságos. Az öregek már dalolva
csinálják, de szorul az a „bús reguta”, aki ha odahaza ápolt is lovat, biz az csak olyan „civiles”
lóápolás volt. Másképpen megy az itten most. Manapság, igaz a katonát már nem szabad ütni,
de ki kérdezte ezt az én újonc koromban! Bizony a „hétbeliek” (akik 1907-ben vonultak be)
hátán, farán, még szólott a nádvessző, s szólott az enyémen is Postol káplár uramé! Meg
azután, mesélték az „ötbeli” öregek (akik 1905-ben vonultak be), volt olyan őrmester is, aki
maga mondotta a káplárnak: „Ha lusta az a kutya muszka, üssétek agyon, lökjétek a lóhoz,
mondjátok: az rúgta agyon.”
— Akinek legkevesebb sor pora lesz: forvercbájgen-t csinál! (Német szó = előre hajlás.) Így
kiabál a káplár úr, és nádvesszejét suhogtatja. Mindenki tudja, hogy ez azt jelenti, hogy kap
ötöt-hatot a hátuljára.
Sok baja van a szegény regutának a legénységi iskolában is. A német vezényszavakat, a
német jelentés bevezető szavait is ott kell megtanulniok. Ez így hangzott:
Ezt a táblára is föl kellett írni tudni, de természetesen csak magyar helyesírás azerint. Fölírta
tehát az újonc: „Herrikk májszter meddige hozzám.” De rákiált a szakaszvezető:
— Nem jól van te! Így kell írni s mondani: „Her rikkmájszter meldige horzám.”
Miután azonban a jelentéstétel e bevezetése akkor még megvolt engedve magyarul is, így ez a
régi szokás szerint mégis többnyire így kezdődött: „Vitéz kapitány úrnak alásan jelentem:”
stb. Így volt ez 1908-ig. Amiután azonban egy Pallavicini olasz nevű, de sovinista osztrák-
német főhadnagy követelései miatt, legalább nálunk, a III. századnál, ez meg lett tiltva.
Emlékezem, hogy ő egyszer a legénységi iskolában, egy hadnagy és az őrmester kíséretében
megjelenvén, a szakaszvezetőnek, többek között ezt is mondotta; magyarul, mivel jól tudott
magyarul, a huszárok közül németül meg, kívülem, senki sem:
— Meg kell értetni az emberekkel, hogy ők nem „magyar huszárok”, hanem „osztrák-magyar
huszárok”.
Ezután az újoncoknak néhány kérdést tett föl, amelyekre némelyik tudott felelni, némelyik
nem. Ezután engem vett sorra tudta, hogy újonc vagyok és hogy tudok németül, de mégis az
általános szokás szerint magyarul:
Meg kellett volna mondanom, hány batalyonból, hány századból stb. De nem tudtam.
Szerettem volna azt mondani, hogy: „Bakákból és bakatisztekből”. De nem mertem, mert
féltem, hogy szemtelenkedés miatt megbüntet. Hát hallgattam. Erre haragosan odaszólott
kíséretéhez, németül:
— Der kann ja nicht so dumm sein! (Ez nem lehet ily buta.) Majd hozzám fordulva mondotta,
de szintén németül:
— Wenn man schon hier ist, so muss man sich auch interessiren! (Ha már itt van az ember,
akkor érdeklődnie is kell.) Én pedig gondoltam magamban: De engem éppen az ilyesmi nem
érdekel. Nem is ilyesmiért vagyok itt, hanem néprajzi tanulmányok céljából. De mondani ezt
sem mertem.
— A pokróc.
Erre nagy nevetés. Mert hát takarodó a neve az esti kürtszónak, amelyre minden kint levő
katotának haza kell takarodnia a laktanyába. Aki késik, avagy nem hallgat rá: megbüntetik.
Egyszer, a század irodájában (ahová főképp németül tudásom révén írnokként kerültem)
fültanúja voltam e párbeszédnek, Bendőfi (Brenndörfer számvivő őrmester és egy újonc
között):
— Makukat ferekettek mikoa jöttek a fonaton.
— Mi? Mi nem, őrmester úr.
— Te iken. Itt jött asz iehás: Mekféetek ecs lekényt. Itt fan a nefe: Pálint Pahapás. (Bálínt
Barabás).
— Hát, instállom (székely tájszólásban = kérem), kicsikét megsapkázók (= főbe verni, de nem
nagyon erősen).
— Nem sapkásztak! Itt áll asz ieháspan (írásban, mert az r-et nem tudta ejteni): Súlos testi
séetés.
— Hát... instállom... vaj kéthelyütt a kupáját (koponyáját) bészakasztók... mert igen
legénykedik vala...
Elég a' hozzá, az öcse, a polgári bíróság ellene ítélt nehány napi fogházbüntetést a
katonaságnál kellett leülje.
A többi regutát, lovat, nagy hujázva, kiabálva, kacagva, az öregek meg az altisztek
összeterelik. Aki leesett fölül ismét, és mennek hazafelé. Haj, büszke aki megült a nyeregben
és a lovat is féken tartani, vezetni tudta. Huszárnak képzeli már magát. Pedig hol van még a
rácsuj (Reitschule) meg a loncs (Longe)! Ott átkozza a reguta még a születése napját is, ott
kezdi megbánni, hogy huszárnak kéredzett. Eleintén még a kengyel is otthon marad a
nyergesben (szerszámraktárban) és úgy kell kivonulni, kengyeltelen, örökös trappban.
Sokszor ki is serked a vér a piros nadrágba az újonc ülepéből, mert csúnyán föltöri azt a
komisznyereg (állami nyereg), mert kemény az, nem puha-párnázott, amilyen a tiszturaké!
Rajta vetve át a fölsőheveder szíjú is és hát bizony „tör” az is. Csak az öregek nem érezik már
ezt, mert meg is szokta már a bőrük. Panaszkodni nem mer egy sem, mert szégyenli is, de hát:
középen áll az őrmester, avagy valamely más altiszt. Jobb kezében az ostor, bal kezében a
hosszú loncs és így hajtja körbe-körbe maga körül az újoncot, és ha ez panaszkodni merne,
bizony hogy csak úgy „véletlenségből” az ostor őt találná el, a ló helyett. Jobb volt régen,
amikor még szabad volt a piros nadrágot jó feszesre agyusztálni. Alája föl lehetett venni
egymásra, két régi, már lágy gatyát, rá a feszes nadrágot, puhán ült akkor az ember, de most
már nem szabad feszesre varratni a nadrágot, mert akkor hamarább kopik és szakad. Inkább a
reguta bőrében essék kár. Beheged az! Pedig még öreg huszárt is föltöri néha a kemény
nyereg meg a ráncosodó, nem feszes nadrág, például a hadgyakorlatokon, amikor egész nap is
nyeregben van, amikor ahány ránca a nadrágnak, annyi helyen kopik a huszár bőre!
Különösen ha meleg is van és megizzad a lovas. Könnyű a tiszt uraknak a puha, párnázott
extra nyeregben csupa-ránc angol breeches-nadrágban legénykedni, de bezzeg nagyon meg is
emlegetik azután, ha a nagygyakorlatokon valamely okból, néha megesik, hogy egy napot a
deszkakemény komisz-nyeregben kell tölteniök.
No, de hát mind az eddigieket mégiscsak elviseli valahogyan a reguta, különösen aki örömest
jött a huszárokhoz, avagy még kéredzett is ide, hanem csak az a sok cifra rácsujbeli német
vezényszó ne volna! Nehéz megtanulnia annak is, aki tud németül, hát még aki német szót
világéletében sem hallott: „Einzelreiten auf der rechten Hand, Schritt marsch!” Avagy:
„Halber Tavers aus der Mitte!” Avagy: „Links umkehrt-wechseln!” Stb., stb. Aki pedig
eltéveszti: a tiszt avagy altiszt nádvesszeje suhog a combján, meg csattan. Odaszólítja a
kapitány magához az újoncot és miután az odalovagolt, szépen oda kell adnia saját
nádvesszejét, hogy avval kapjon; ha ugyanis a kapitánynál nincsen. Vagypedig fejét kell
lehajtania, hogy képe a gyalog álló kapitánynak poffal fölérhető legyen. Sokszor könnye is
kicsordul a székely legénynek, amíg megtanulja, mi a különbség a kurckerdáj (Kurz kehrt
euch) és a linckurckerdáj (Links Kurzkehrt euch) között. Szerencsés, aki a német nyelvhez is
konyítván, már a legénységi iskolában, a földre krétával rajzolt rácsujt gyalog járva, be tud
vágni mindent, mert az nehány káplári pofon árán menekül.
Sokat szidják a reguta „apja Istenit” a rácsujbeli „eloszlás” miatt is, amelyet „áncelrájten”-ben
(Einzelreiten) eleintén sehogysem tudnak betartani. Járták egy délelőtt a 3. szakasz nyolcbeli
(az 1908 évben bevonultak) muszkái a grószeturt (Grosse Tour), vagyis a nagy kört. Hadnagy
urunk akárhogyan káromkodott, nem használt. A kör egyik felében mégis majdnem mind
egyrakáson volt, míg a másik felében egy vagy két lovas döcögött.
— Hej te! Az apátok ragyogó szentségit! — kiáltá, türelmét veszítve — Csinálok én itt
mindjárt eloszlást! — Azzal a nagyostorral közibük durrantott kegyetlenül, nem nézvén,
embert avagy csak lovat ér-e az ostor! Hej, milyen „eloszlás” lett ott rögtön szanaszét az
egész rácsujba!
Hanem hagyján az áncelrájten, de a: kurcel kalubb! (Kurzer Galopp). Amely mindig: farcs
(Falsch). Hányan kerülnek az „egyesbe” (magános zárkába) miatta! Dal is szól róla:
De egy vezényszó mégis van, amelyet hamar megtanulnak, szívesen hallanak, sőt várva-
várnak: „Azderácsuj!” (Aus der Reitschule!). Akkor vége aznapra a legnehezebbnek.
Alig áll meg a lábán a reguta, mikor végre lóról szállhat, de akkor kell még a megizzadott
lovat szalmával szárazra csutakolnia, patát mosnia, zabolnia (a lovat zabbal megetetnie), s
csak azután mehet ő is „minázsizni” (étkezni), s a húsz perc, amíg ebédel, ez egész napi
pihenése. Mert ezután már szól a kürtjel itatásra. Sietniök kell a vödrökkel a vízre, hogy a
lovakat megitassák. Hiszen elő írva 12-től 2-ig pihenés, de ezt mi hétbeliek még csak nem is
tudtuk, nemhogy betarthattuk volna. Mostanság az ilyesmi már be lesz tartva, de mi még
természetesnek véltük, hogy az ebéddel még alig voltunk készen, és a berácsaftos
(Bereitschaft: ügyeletesség) káplár máris kiabált:
— Ganaj teee!
Ugraniok kell akkor a legközelebbi muszkáknak, egynek, kettőnek, hogy az „öreg szentség”
lova fara alól a lehullott ganajat fölszedjék tüstént, nehogy a ló betapodja a szalmaaljba, mert
hát az „öreg szentség”, amíg muszkát lát, méltóságos kezével nem nyúl a ganajhoz. Ha meg
nem ugrik valamelyik elég gyorsan, hát még valamelyik másik öreg is szól fenyegető hangon:
De hát lóápolás, szerszámtisztítás: ez a dalolás igazi ideje. Nyáron künn a folyosókon, télen a
„zabosban” meg „nyergesben”. (Azon nagy raktárakban, amelyekben a nagy zabosládák
állanak, meg a sok nyereg és lószerszám van.) Hanem a kisebb nyergesben is inkább csak az
öregek vannak. Regutának inkább csak akkor szabad e kissé melegebb helyiségbe jönnie, ha a
káplárnál, avagy valamelyik öregapjánál jelentkezik a maga megtisztított, kifényesített
nyergével, szerszámával, hogy az ellenőrizze. Ha a szerszám beválik, dícséretet nemigen kap,
de szidást annál inkább, ha azon szíjak, csattok nem elég fényesek. Mehet újra fényesíteni, sőt
ha az öreg éppen rosszkedvében van: az egész kantárt földhözvágja a porba, s mondja:
— Tisztítsad meg! Kezdjed újra! Hogy a súj egyen meg! Olyan legyen, mint a Nap és a
Csillag!
Mehet a bús reguta újra „rostokolni” (rostokolásnak nevezték a marhaborda szélével, avagy
porcelándarab gömbölyded szélével való erős dörzsölést, simítást; ami nélkül nem lehet bőrt
eléggé fényesre kefézni), még kefézni, viaszozni. Keni, rostokolja, kefézi, kefézi, törölgeti a
szíjakat, súrolja, pallérozza a csattokat, zabolát, kengyelvasat, és úgy dalol, dalolgat, bújában.
Van közöttük egy-egy „nótafa” is, akin úgy terem a „nóta” (dal), mint fán a lapi (levél), s a
virág. Ezt a többi szereti hallgatni, s fújják utána. Ha nem is saját találmánya minden dala, de
tud annyit, mint kevés más. Nagy különbség van azonban nótafa s költő között. Előbbi nem ír
verset soha, esetleg írni nem is tud, meg új dalai nem is mindig egészen újak, hanem
régebbieknek csak változtatásai, szépítései, újabb sorokkali, sorpárokkali gazdagításai:
***
***
***
Régebben minden falusi magyar háznak az út felől „kis kert”-je volt, amelyet „virágos kert”-
nek is neveztek. Ez a leány, avagy leányok, gondja volt. Ferenc Jóskának népünk Ferenc
József császár és királyt szokta volt nevezni. Brassó városa hivatalos neve ez volt ugyan, de
népünk ezt nem így, oláhosan nevezte volt, hanem mindig Barassónak.
Kolosvári kaszárnya!
Ott a rózsám bezárva...
Eladom a jegykendőm,
Kiváltom a kolosvári kaszárnyából
A szeretőm.
Kiváltlak de kiváltlak!
Elhervadni nem hagylak!
Eladom a jegykendőm,
Kiváltlak a kolosvári kaszárnyából,
Szeretőm...
E második strófa első sorát némelyek helyesebben, így is dalolták: Kedves rózsám, kiváltlak!
Igen régi dal azon időből, amikor katonát meghatározott összeg ellenében ki lehetett váltani,
sőt kiváltható volt még úgy is, hogy az illető helyébe más állott be, de akit ezért,
természetesen, jól meg kellett fizetni. Népünknél régebben több helyen nem jegygyűrűt,
hanem jegykendőt volt szokás váltani. Ez rendesen igen nagyértékű selyemkendő volt,
gazdagon, virágos kézihímzéssel, amelyet a legény ünnepeken és vasárnap övébe tűzve,
baloldalt viselt, a leány pedig bal karján, avagy bal kezében tartva, de télen két vállára
kanyarítva is.
Lovát a lovas akkor szokta kissé „táncoltatni”, ha valaki előtt tetszelegni, delieskedni akar. Ez
úgy történik, hogy sarkantyúival a ló hasát kissé érintgeti, de a lovat futásnak eredni nem
engedi, mivel a kantárszár húzásával őt visszatartja, mire a ló egyhelyben topog, és kissé
ágaskodni is kezd, vagyis: táncol.
***
***
***
Kese vagy kesely lábúnak az olyan lovat nevezik, amely bár sötét színű, de lábai alsó vége
fehér.
Alábbi dalt főképp a hadgyakorlatokon, menet közben szokták volt dalolni, amelyben a
gyalogosok iránti szánalom is kifejeződik. Az osztrák-magyar hadsereg gyalogosai nehéz
hátizsákja borjúbőrből készült, és kívül rajta a szőr is megvolt hagyva, amiértis e hátizsákot a
magyarság „borjú”-nak nevezte:
Szegény baka, nehéz neki a borjú,
Nem is bakának való magyar fiú!
A hadgyakorlatokon, ugyanúgy mint háborúban, szokás volt a hátsó nyeregkápára két zacskó
zabot, és két keményre megfont (hogy kisebb helyet foglaljon) szénakötelet, a ló két napi
eledeltartalékául fölkötni, míg a lovas ételtartaléka, s apróságai az elülső nyeregkápához
csatolt két nyeregtáskában voltak.
Volna még ilyen dal több is, de hát nem daloskönyvet írok! Csak még egyet hát:
Így terem a sok magyar dal a magyar laktanyákban, a magyar falvakban. Megszületik az első
gondolat, azután pedig annak százféle változata, míg utóbb ezek közül a legszebb, a lejobban
tetsző, szárnyra kel és bejárja a hazát kaszárnyáról-kaszárnyára, faluról-falura.
A zengő dal mellett fényesebbek lesznek a szíjak, csillogóbbá a csatok, zabolák, kengyelek,
hogy végre megelégszik az ügyeletes káplár úr és fogasra kerül a kantár, helyére a nyereg.
Hej, hanem ha bejelentve hogy jön az ezredes úr, „inspicírung”-ra, olyankor néha ott
virradtunk meg a zabosban, nyergesben, mert a sok „forhantos” (Vorhandenes) szerszámot,
nyerget (tartalékban levőt) is mind újra ki kellett fényesíteni. Úgy mondották, hogy „ki kellett
gyújtani!” Meg ilyenkor, vagy 10 óra után, még dalolni sem volt szabad, merthát az őrmester
urak nem tudnak aludni! Hej, azt az Égben lakó Istenit nekik! Ilyenkor kezdi a reguta is
megtanulni a káromkodást. Miért nem jön az őrmester úr is ide kantárfényesíteni,
nyeregkefézni!? Nem is szokott annyit káromkodni senki más, mint a huszár! Rákóczy
fejedelmünk káromkodásért halállal is büntetett, mégis káromkodik a huszár ma is.
De szomorúak is voltak azok a nagy, éjszakai „szerszámpucolások”! De hát el kellett készülni
arra is, hogy ha az ezredes úr a szerszámokat, ezek állapotát ellenőrizni akarja, hát ezek is
mind rendben legyenek. No, mondogattuk, mókázva ugyan, de ha nemis a legjobb kedvvel,
hogy: „Olyan fényes ez a kantár, rá ne nézzen az ezredes úr, mert a szeme világát elveszi!”
Ma már kilenc óra után nemigen szabad a katonát dolgoztatni, de a hétbeli regutáknak, ott az
Isten háta mögötti faluban, ezt még senki sem mondotta meg. Ha pedig valamelyik
panaszkodott káplár uramnak, hogy lábán is alig áll már, erre a válasz csak ez volt:
Szinte hihetetlen, de tény, hogy az altisztek olyan vasfegyelemben tudták tartani a reguták
hadát, hogy felsőbb helyre panaszra egy sem mert menni, iratkozni.
Esti vacsora-kávé után következett a csizma-, a egyenruhatisztítás. Sok baj volt a sok
zsinórral, ami hol itt, hol ott volt lefeselve. A csizmatisztítással, fényesítéssel, ha készen
voltunk, ki kellett azokat raknunk az asztalra, mind szép sorjába, s ott nézte meg azokat a
káplár úr, és ha valamelyikét nem találta elég fényesnek, azt földhöz vágta, s muszáj volt a
regutának újratisztítania, de a saját gyertyája mellett, mivel a villanynak ezután már nem volt
szabad égnie. Igénybe is vett egy pár csizma kifényesítése egész órát is. Sámfára ütöttük a
csizmát, jó keményen, mire le lett először kefézve sárkefével szép tisztára, ezután rostokolva
jó sokáig, csont- avagy porcelándarabbal, bevikszolva, ismét rostokolva, ezután viaszozva,
harmadszor rostokolva, kefézve, a végre puha ronggyal megtörölgetve, mire mint a tükörben,
úgy megláthatta az ember magát benne. Bizony, hogy tündöklőbb volt az akármilyen
lakkcsizmánál. Csakhogy mire a kivonulás után hazajött a huszár: vége volt a mesterműnek.
Kezdhette este újra a rostokolást. 1909-ben kaptuk először parancsban, hogy nem szabad a
csizmát többé „ki-gyújtani”. A sámfákat az őrmester úr összeszedette, s eltüzeltette. Feszes
sámfázás nélkül pedig nem lehet rostokolni, rostokolás nélkül pedig nincsen ragyogó csizma.
A sámfázástól, rostokolástól azonban a csizma hamar szakad és kopik, ványnyad a bőre. Elég
az hozzá, hogy reguta korunkban azért pofoztak, mert a csizmánk kivonuláskor nem volt elég
fényes, öreg szenvedő korunkban pedig ha csupa huszár-büszkeségből gyújtottuk azt ki
ragyogóra: akkor meg az őrmester úr nádvesszejé-vel gyűlt meg a bajunk, mivel ő igen jól
tudta, hogy sámfázás és rostokolás nélkül ilyen ragyogó csizma nem lehetséges. Pedig hát az
a büszke öreg huszár, avagy káplár úr, vasárnap délután hogyan menjen a lányok után, ha nem
csillog-villog a csizmája? (Még a tiszturak lakkcsizmájánál is jobban!) Bizony, hogy
faragtunk titokban új sámfát és dugdostuk azt szalmazsákba, derékaljba (matracba),
zabosládába vagy ahová lehetett, az őrmester úr elől.
És igazuk is volt. Mert aki nem volt elég legény a talpán, nem is sokáig bírta. Elgyöngült,
beteg lett, lett belőle kutyamosó (tisztiszolga; sok tisztnek kutyája, kutyái voltak, amelyeket a
tisztiszolgának kellett tisztántartania, mosnia), tintanyaló (írnok az irodában), ami
csúfságomra, velem is megtörtént, éspedig még mielőtt káplár lettem; mert hát jó kézírásom
volt, és németül is tudtam. De könnyebb volt annak is, aki csak tiszti lovász, avagy tiszti
kocsis lett. Mert ugyanis a tiszteknek saját lovaik, hintóik, szánjaik is voltak. De megtörtént
régen, hogy valamelyik meg is halt, sőt mondották, hogy volt öngyilkos is, aki fölakasztotta
magát. Más meg megszökött Oláhországba. Ahogy mondották: „Vette az irányzatot a
Becsecsnek.” (Az oláh határnál levő egyik hegy neve.) — Egyszóval: a sorbeli huszárok
között csak az acélosan kemény legények maradtak meg, akiket semmi meg nem törhetett.
Aki ilyen körülmények között megérte, hogy öreg huszár lett, az bizonyos, hogy volt is olyan,
hogy megérdemelte „a világ első katonája” elnevezést, mert olyan kemény és minden
megpróbáltatást elviselni bíró katona más nem is volt. Aki minden huszár-tempót is reguta
évében végig, az amúgy is nehéz szolgálaton fölül kibírta, mi volt annak egy hadjárat minden
fáradalma és szenvedése!
Nehéz volna mind megírni: mi is hát az a huszár-tempó, de egy-két példát elmondok hát:
Este, ha bármire volt szüksége az öreg szentségnek, természetesen nem maga ment érette a
kantinba, hanem muszkát szalajtott. De hát ha már olyan szüksége volt, amelyben az ember
nem küldhet mást! Mit csináljon hát? Elkiáltotta magát:
Ugraniok kellett azoknak, kinek az ágyból, kinek a levélírás mellől, és sorakozniok az öreg
ágya előtt. Tudták már, hogy megint lesz „parádés rukkolás”. (Díszkivonulás.) Ez nem történt
ugyan gyakran, mivel az altisztek nem engedték, de hát kétszer-háromszor egy esztendőben
azért megtörtént.
— Levetkőzni az egész! Ánc, cováj! (Einz, zwei.) Még nem vagytok készek!? Még nem
vagytok parádéban!?
Rohanniok kellett azoknak, szegényeknek kardot, karabélyt kötni, csákót tenni, de anyaszült
mezítelen testtel, majd sorakozni ismét az öreg ágya előtt. Nem engedelmeskedésre még
gondolni sem mertek, mert a többi öreg nem lett volna rest rajtuk „lódunggal” végigverni.
(Németül Ladung volt a neve a derékszíjra, vagyis bőrövre fölfűzött két, kemény
tölténytáskának, ami kiváló ütlegelő szerszám is volt.) De esetleg sámfabéllel is! Négyen
ezután az öreget szépen becsavarták lepedőbe, télen takaróba is, de szép gyöngéden, mert ha
azt mondotta, hogy „Jaj”, már akkor szólott, puffogott a sámfabél vagy lódung a hátukon. Sőt
esetleg, ha akármilyen vigyázva is bántak vele, mégis jajt mondott!
Vitték azután az öreg csontot négyen, a többi pedig, kivont karddal kísérte végig a folyosón
át, az esetleg havas udvaron, azon bizonyos helyiségig, majd ugyanúgy vissza is.
Másik kedvelt és kevésbé tilos „tempó” volt a polcra mászatás. Ehhez is föltétlen szükséges
volt a „lódung”. Rendesen kilenc óra után, amikor a reguta már örül, hogy végre
megpihenhet, egyszerre csak valamelyik öreg, akinek éppen olyan kedve van, lódungot
csóválva, elkiáltja magát:
Ha nem engedelmeskednek elég gyorsan, előugrik a többi öreg is. Amelyik reguta utolsónak
marad, — valamelyik pedig mindig utolsónak marad — annak hátulján már puffog a
lódungtáska. Boldog, akit Isten több testi ügyességgel áldott meg, de jaj a nehézkesebbnek.
Meg azután nem is elég, hogy lehető leggyorsabban kell fölmászni, hanem nehogy onnan
csákó, sajka vagy kenyér leessen, mert ezért is lódung jár. Alig ültek azonban le a muszkák ott
fönt, máris hangozik a kiáltás:
— Még nem vagytok az ágy alatt!?
Hanyatt-homlok igyekeznek le a muszkák, mert aki utolsónak bújik az ágy alá, annak két-
három öreg is püfföli a hátulját.
De nem fekhetnek ott sokáig, mert mire az utolsó is alábújt, ismét hangzik:
És így megy ez nehányszor, míg már nagyon fáradtak a muszkák, akkor parancs:
Ez többnyire van mindenkinek tartalékban. Föl mégegyszer a polcra, mindegyik meggyújt két
szál gyertyát, amiután térdepelve, összetett kezekkel imádkoznia kell:
Eszébe jutott az egyik hadnagynak, mikor ügyeletes szolgálatban volt, hogy ő este csakugyan
eljárja a legénységi szobákat. Ezt minden este a „napos” tisztnek, vagyis az ügyeletesnek meg
kellett volna tennie, de sohasem tették meg. Minek!?
Belép hát az első szobába. Egyik-másik legény még kefézi a csizmáját, de a szomszéd
szobából, a falon át, dörömbölés hallatszik...
— Mi az Isten csudája?
Megy, benyit a második szobába. — Hát az újoncok mind fönn a polcokon, mint a tyúkok. A
gyertyák égnek. A szoba közepén pedig áll Fazekas öregapám, lódunggal a kezében...
— Mi történik itten?
Más, igazi huszár-tempó a lopás is, de helyesebben szólva: a lopkodás; apróbb dolgokat
illetőleg, amihez ügyesség kell csupán, de sohasem nagyobb, avagy betöréses lopásokat értve.
Nincsen is talán más a világon, aki ügyesebben tudna lopkodni, mint az ebben is már kitanult
öreg huszár, a harmadéves. Az újonnan bevonult, még mafla reguta ezt is keservesen
tapasztalja, és sokat szenved emiatt is, amíg meg nem ügyesedik, szeme ki nem nyílik. Így
van az: lop az öreg huszár a regutától, mire azután ez is megravaszodik, lopnak mindnyájan a
civilektől. De emezektől főképp csak gyümölcsöt, legföljebb néha egy csirkét, avagy
tyúkocskát.
— Van mondurod?
— No hát akkor örülj, hogy van és fogjad bé a pofád, mert úgy megcsaplak, hogy rögtön az
Istenhez mész! (Értendő: agyonütlek!)
Velem is úgy esett, hogy egy reggel a szép, jó csizmám helyett rosszat találtam, no meg
szorított is. Este, az istállóban, parancskiadáskor jelentem a fürer (szakaszvezető) úrnak.
Villámlott mindjárt a szeme, de csak ennyit mondott:
— Megismered?
— Meg.
— Eredjél végig a soron, nézzed meg ki lábán van. Végigmentem a sor huszár előtt, de a
csizmám nem láttam. Véletlenül odanézek az altisztek felé, s hát uramfia, éppen a fürer úr
lábán van az!...
Ezzel az ügy el volt intézve. Csak föltűnt nekem, hogy Fazekas öregapán valahogy
gunyorosan nevetgél, az egész idő alatt. Később tudtam csak meg, hogy ő volt, aki a csizmám
elcserélte, de hogy ővele meg a fürer úr cserélt, mert hát a fürer úrral jó jóban lenni, valamint
nem volna jó őt magunk ellen hangolni!...
Még biztatják is egymást az öregek, hogy ki kell lopni a szemét is a maflának, van pénze,
hozott még hazulról, meg küldenek is neki minduntalan. Vegyen hát. Ne kelljen nekünk
vennünk.
Így lesz idővel, mind szemfülesebb az újonc is. Megtanul mindenére úgy vigyázni, hogy nem
könnyű tőle valamit „elcsapni”. „Pucolás” közben (tisztítás közben), ha egy percre letette a
kefét és másfelé nézett, már nem volt! De hamarosan megtanulja, hogy soha semmit sehová le
ne tegyen, hanem csak a tisztítótarisznyába, amelyet pedig nyakába akasztva tart maga előtt.
Ebben tartja minden ilyesmijét, és azt máskor ládájában tartja, ládáján pedig jó zár, avagy
lakat. Igaz, néha a ládát is feltörték már. No, de ez már becstelenség, nem huszártempó.
Többnyire ki is derült ki tette, s biz azt be is csukták egy hétre is.
Valóságos művész azonban minden öreg huszár a nádvesszőlopásban. Amíg az újonc a lovát
nyergeli, csizmaszárából, hátulról úgy kilopják, hogy észre sem veszi. Csak nincs! Futhat a
kantinba másikat venni; hitelbe ha pénze nincsen, mert hát nádvesszőtlen a rácsujba
(lovardába) gyakorlatozásra kivonulni, elképzelhetetlen. Nemcsak szégyenteljes maflaság
volna, hanem „raport” is meg egy-két nap elzárást is jelentene.
De néha, ha már kissé túlságba megy a dolog és ezt az altisztek is tudják, a fürer úr is
megsokallja a lopkodásokat. Ilyenkor, este, parancskiadás előtt hirtelen „ládavizitet” tart.
Némely öreg ládájából előkerül a mindenféle ellopkodott „fórhant” (Vorhanden, azaz tartalék)
holmi, aminek célja az, hogy amelyik regutának nincsen, annak pénzért adhasson, kissé
olcsóbban, mint ahogy a kantinban kaphatná. De megvizsgálják ilyenkor a párnát meg a
derékaljat is (utóbbi a matrac, azaz szalmazsák, amelyekből három-négy tartalék nádvessző is
kerül elő, de összesen tíznél is több. A sok talált holmit azután a szakaszvezető úr kegyesen
szétosztja azon muszkák között, akiknek nincsen, de hát némelyik valamire akkor is mondja,
hogy nincs, ha van, mert hát rájön, hogy jó ha van tartalék is.
A hosszú, téli estéken, amikor a szobabeliek mind a kályha köré gyűlnek csizmatisztítani,
egyenruhafoltozni, sokszor valamelyik altiszt, avagy öreg megszólal:
— Mese lesz-e?
— Mese, te!
Rendesen a regutáknak kell mesélniök, de ha van öreg aki különösen jó mesemondó, akkor
azt kényszerítik. Az altisztek az ilyeneket valósággal kölcsönözgetik egymásnak szobáról
szobára. Ilyen egyik volt Daróczi János, 1905-beli öregapánk is, akit „a mesék atyjának” is
neveztünk volt, akitől én is nem egy szép mesét tanultam. Nemcsak sok mesét tudott, hanem
mesélni is nagyon szépen. Ha nevetséges dolgot mondott is el, ezt is nyugodtan mondotta, s
csak mi, hallgatói nevettünk, ő nem soha, valamint ha csodálatos, avagy vészes dolgot is,
hangja akkor is nyugodt, csöndes maradott.
Folyt a sokszor hosszú mese, néha későig, az emberek már ágyban voltak, Daróczi is, ha a
saját szobájában volt, a villanyt a szakaszvezető már rég eloltotta. Ilyenkor Daróczi néha
hangosabban szólalt:
— Csont!
A hallgatóság felelt:
— Leves.
— Leves. (Mert ugyanis levest főképp csontokból főzik.) Ha még négyen-öten feleltek így,
mondotta a mesét tovább, de ha már csak egy vagy kettő, mivel a többi már elaludott, akkor:
Mire maga is elaludott, avagy ha más szobából volt „kölcsön”, akkor csöndesen hazament,
aludni.
Bevonulásom után hat hónapra lettem meg tizedesnek (káplárnak). Tulajdonképpen reguta
lettem volna még. De hát a káplár már úr, ha akárhánybeli is.
„Inspekciós” (éjjeli ügyeletes káplár) voltam egyszer. Éjszaka, amint ellenőrizni benyitottam
az egyik istállóba, hát kit találok „lócsősz” (lovakra ügyelő) őrhelyén alva, mint Szilvási
öregapámat. Ő volt, aki különösen szeretett engem bántani, amíg a két „pityókavirág” úrrá
nem tett. Erdélyben a burgonyát pityókának nevezik, ennek fehér, csillagalakú virágára pedig
nagyon hasonlítottak az altisztek fehér, rangjelző csillagai. Többször kikergetett kantárommal
a nyergesből, kiáltva, hogy nem elég fényesek a szíjak, sem a zabolák. Még földhöz is vágta
az egész kantárt, hogy teljesen újra kelljen viaszozni, kefézni.
Megcsattintottam kardomat egy kicsit a földön. Fölébredett erre, s megfordult gyorsan, hogy
úgy látsszon, mintha félig térden az almot igazítaná, vagy a ganajat szedné.
— Dejszen szedheted azt, az apád Istenit, Szilvási! Mióta nézlek már, hogy aluszol az aljban.
Mind ott a ganaj a lovak faránál. Belefeküsznek! Ezért mész te raportra! Hogy olyan sok
dolgod volt velem, amíg muszka voltam!
— Káplár úr...
Hogy megvolt most szelídülve a büszke öreg huszár. Nem instállott, nem alázkodott, mint
talán más gyávább legény tette volna, de azért hangjából kérlelés mégis kihallatszott.
És olyan csodálatos, mélabús hangulat van éjszakán, a nagy istállóban, ott a sok ló között,
amikor az áttetsző, piros vászon takarja a villanylámpát és e félhomályban hallani, amint
egyik- másik ló, az almon fekve, halkan rágja a szalmát, avagy szusszan, fúj egyet-egyet...
Bosszúálló legyek-e? Nem szép dolog. Egy kicsit csöndesebben ismételtem:
— Ott a sok ganaj a lovak alatt. Mióta nem szedéd föl? Lesz baja holnap az embereknek, a
lovakat tisztára csutakolni... Miattad...
Nem jelentettem föl. Nem került raportra, sem áristomba (zárkába). És szerencsém lőn, hogy
nem. Fölvonultak az 1908-beli újoncok. Szilvási is káplár lett, nehány hónap múlva pedig
szakaszvezető, s pedig éppen az én közvetlen följebbvalóm, parancsolóm! Rossz dolgom lett
volna, ha akkor megbosszulom magam. Így ellenben nem volt a században két jobb barát,
mint a cugszfürer Szilvási Sándor és a káplár Magyar Adorján. Ez utolsó évében lett csak
altisztté, pedig akárki másnál jobban megérdemelte. Paraszti ember volt, igaz; írás
nehezebben ment neki, mint más munka, hanem lovaglásban, céllövésben és erélyességben
nem volt párja a században. Ha másvalaki a lovaglásban kitűnt, azt mondották: „Úgy megüli a
lovat, mint Szilvási.”
Az „ispekciós káplár” meg a „napos káplár” ügyelnek föl éjszaka — éjfél előtt az egyik, éjfél
után a másik és mindennap más-más két káplár — a lócsőszökre, hogy ne aludjanak,
tudniillik, ha ők, a káplárok is el nem alusznak valahol, mert úgyhiszem, ha valaki
álmatlanság bajában szenved, biztosan kigyógyulhat, ha napossági, vagy inspekcióssági
szolgálatot tartana. Ajánlhatom is e kúrát bárkinek. Akármilyen orvosságnál, eljárásnál
biztosabban hatna. Nincsen a világnak álmosabb embere, mint egy napos, avagy egy istálló-
inspectios káplár, éj idején. Pedig megemlegeti, ha a szolgálatvezető őrmester alva kapja! És
ugyancsak gyakran utána is nézett derékember Szabados őrmester urunk. Egyszer engem úgy
kapott rajta, hogy ő sem, de én sem tudtuk volna biztosan, hogy aludtam-e vagy nem. Mert
hát igen sok árnyalata van az ébrenlétnek és aluvásnak! Illetve a kettő közötti átmenetnek. Sőt
az úgynevezhető: ébrenalvásnak minden szolgálatbeli ember idővel művésze lesz. Különösen
a hosszú téli éjszakákon képes az ember rettenetesen álmos lenni s aludni is, de nem is. Mikor
az inspekciós, úgy 1-2 órakor az istállókat eljárja, s a havas udvarról az őrszobába megy és a
kályha mellé leül, akkor ott az utolsó darab fa pislog még szomorúan, mert hát akármennyi fát
lopkodtak is össze a szolgálatbeliek a legénységi szobákból, laktanya-pincéből, avagy
valahonnan a civilektől, addigra az mégis elfogyott. Kezd az őrszobában fene hideg lenni.
Pokrócbaburkolódzva ül akkor a szolgálatbeli az asztal mellett és bizony ember az, aki
ilyenkor el nem aluszik! Ott egymagában és hallgathatja azon szolgálatbeliek szuszogását,
akiknek már szabad ugyan aludniok, de csak úgy, ruhástul, a deszkákon, hogy ha kell,
bármikor azonnal talpon lehessenek. Ami pedig a hideget illeti, hát micsoda hidegek szoktak
lenni a Barcaságon! Feketehalomtól ott van nem messze Botfalu, amely közmondásosan, a
régi Magyarország leghidegebb helye volt. Rajta ilyenkor a székén ülő ügyeletes kápláron a
dolmány, ezalatt mellény, a mellény alatt ing, kettő is egymás fölött, a dolmány fölött mente,
de a mente fölé mégis még takaróba is burkolódzik és ezt még fejére, a sapka fölé is húzza.
Így ül, az asztalra tett karjaira fejét lehajtva. Bizony könnyen megtörténik így, hogy elalszik.
Hiába tudja, hogy ezt nem szabad. Így ültem ott egyszer magam is. Aludtam-e, nem-e, ki
tudja? Tény azonban, hogy meghallottam, hogy nyílik hátam mögött az őrszoba ajtaja, mert
csikordult is egy kissé. Kikecmeregtem a pokrócból. Szabados őrmester úr állott az ajtóban.
Ellenőrizni akarta hát a szolgálatbelieket. Ott állott nagy bajuszosan és mérgesen szólótt;
vésztjósló kérdéssel:
— Aluszik mi?
De nem csak szolgálatban aluszik a huszár, hanem aluszik még lóháton is. Hosszú
menetelések alatt, a hadgyakorlatokon, avagy amikor „nagykivonulás” után, fáradtan megyen
hazafelé a század, a távoli „nagy gyakorlótérről”. Éjfél előtt, avagy éjfél után ügyeletes
szolgálatban volt az ember, úgyhogy nem sokat alhatott, hajnali 3 órakor „alárma” (riadó)
volt, hogy ezt is gyakoroljuk, mire kivonulás és gyakorlatozás 12-ig, 1-ig, a távoli nagy-
gyakorlótéren, amiután vonulás lépésben hazafelé. Különösen az öregek, akik hiszen a
nyereghez már „odanőltek”, szépen el is alusznak ilyenkor abban. Amint lépdelnek az
országúton a lovak szépen, egyenletesen, ilyenkor láthatja az ember, hogyan dűlöng egyik is,
másik is a nyeregben, hol előre, hol hátra, csak oldalra nem soha, mert akkor leesne. A
hadnagy úr látja ezt, odaléptet valamelyikhez és odakiált:
— Ne aludjál, teee!
Akkor fölkapja fejét az öreg, és pislogva néz a hadnagy úrra, aki mondja:
Íme, népünk költői lelkülete itt is megnyilvánult. Azt pedig igen jól tudták, hogy e szabadság
csak hosszú, de nem végleges, mert hiszen hátra még a tartalékosság.
Hogy a szél által a haza irányában lengetett zászló csak költői képzelet-e vagy valóban volt
valamilyen jelzászló, amely a kiszolgált matrózok elbocsátásakor vonatott föl, nem tudom.
És valóban, két világháborút átéltem, az elsőben az első naptól az utolsóig katona voltam, de
soha még csak meg sem sebesültem. De hiszen még csak arcvonalra (frontra) sem kerültem
soha, mert nyelvtudásom miatt mindig vagy telefonszolgálatos voltam, vagy tolmács, sőt több
mint egy évig Cattaroban (mai nevén Kotor-ban) a hadbíróságnál. Igaz, szolgálati utaimon,
különösen légibombázások alatt nemegyszer voltam veszélyben is, de bajom nem történt.
Viszont a második világháborúban korom miatt katona ugyan már nem voltam, de bombázott
és veszedelmes helyeken eleget; mégis bajom nem történt.
Katonakorom alatt halt meg édesapám. Halála következtében kezdett anyagi helyzetünk
rosszabbodni, de ingatlan vagyonunknak csak egészen kis része veszett el, ami a teljes egész
értékét nem csökkentette.
Katonai szolgálatom három évét azonban mégsem töltöttem ki teljesen, mivel onnan vagy
három hónappal előbb tüdő-bajjal (tuberculosis pulmonaris) elbocsátottak. Azon időben e baj
ellen orvosság még nem létezett. Idős ember e betegséggel elélt egy-két évig, de fiatal,
amilyen akkor én voltam, menthetetlen volt. Ám mivel állapotom még nem volt nagyon
súlyos, orvosunk azt ajánlotta, mennék valahová hegyvidékre, szanatóriumba. Elutaztam hát a
Máramarossziget mellett levő „Pável Fürdő”-re, ahol egy nyáron át, vagyis három hónapig
voltam. Állapotom azonban alig javult, viszont tovább nem is maradhattam volna, mivel
amint említém, anyagilag gyöngébben állottunk. Mi mást tehettem hát, minthogy sokat
feküdtem kertünkben, hol a napon, hol árnyékban, valamint sokat vitorlázgattam
csólnakommal a tengeren. És csodák-csodája, kigyógyultam.