A New York Times bestsellerszerző, aki korábban

olyan könyvekkel jelent meg, mint a Várok rád és a

Légy mellettem!, nem mindennapi történetet tár most
az olvasó elé… egy fiatal nőről, aki megtanulja, hogy
nem menekülhet a múltja elől – teljesen mindegy,
milyen messzire szalad.
A huszonegy éves Calla nem sok mindent csinált eddig
életében. Soha nem csókolózott, nem látta a tengert, és
nem volt vidámparkban sem. Fiatalabb korában
azonban olyan dolgokat élt meg, amiket egyetlen
gyereknek sem lenne szabad. És még mindig hordozza
azokat a testi és érzelmi sebeket, amiket többszörösen
függő anyja, Mona hagyott rá – olyan titkokat, amiket
nem oszt meg senkivel, még a legközelebbi barátaival
sem.
Azonban a biztonságos kis burok, amit Calla maga
köré épített, egy nap darabokra hasad, amikor
felfedezi, hogy anyja ellopta a főiskolai tanulmányaira
félretett pénzét, ráadásul hatalmas adósságot
halmozott fel a nevében. Kénytelen hát visszatérni a
kisvárosba, amit annak idején örökre elhagyott.
Amikor megérkezik az anyja kocsmájába, Monát sehol
sem találja, megismerkedik viszont a száznyolcvan
centis tömény érzékiséggel, Jackson Jamesszel, aki
nem csupán a pultban áll, de nyilvánvalóan az egész
kocsma lelke is.
A szexi és lehengerlő Jax az első pillanattól részt
követel magának Calla életéből, munkát ad neki, és
segít felkutatni Monát. És ahogy Callára néz, abból
egyértelmű, hogy legszívesebben fekvő helyzetben
lenne együtt vele… Mielőtt azonban Calla ennyire
közel engedné, még le kell győznie magában a múlt
árnyait – és néhány alávaló embert is, akik azzal
fenyegetik, hogy rossz vége lesz, ha nem keríti elő
nagyon gyorsan az anyját.
 J. L. ARMENTROUT

STAY
maradj velem

with me

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2017
 Írta: Jennifer L. Armentrout
A mű eredeti címe: Stay With Me (Wait for You Book 3.)

A művet eredetileg kiadta:

William Morrow, An Imprint of HarperCollins Publishers

Copyright © 2014 by Jennifer L. Armentrout

Cover photograph © Jurgen Magg/Getty Images

Fordította: Császár László

A szöveget gondozta: Molnár Eszter

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 457 025 7

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2017-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Deák Dóri, Gera Zsuzsa
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 Mint mindig, most is az olvasóknak.
Mert ha ti nem vagytok, ezt a történetet sem tarthatnátok most
a kezetekben.
 1. FEJEZET

AS ZEXI PASIK BANDÁJA KÖRÜLVETT.

Sokan úgy hitték, a Szexi Pasik Bandája csak mítosz, a

campuson terjengő legenda, mint a bálkirálynő, aki olyat trippelt
LSD-n, vagy annyira túltolta a cracket, hogy kivetette magát a
koli egyik emeleti ablakán. Ezt a sztorit egyébként mások úgy
mesélik, hogy elcsúszott a zuhanyzóban, és betört a feje. Ki
tudja? Akárhányszor hallottam, minden alkalommal újabb
részletekkel gazdagodott a történet. Viszont szemben a Gardiner
Hall folyosóin kísértő halott csajjal, a Szexi Pasik Bandája nagyon
is élő és lélegző volt – jobban mondva több, nagyon is élő és
lélegző személy összessége.
Több nagyon is szexi személyé.
Az utóbbi időben már nagyon ritkán esett meg, hogy
egyszerre ugyanazon a helyen tartózkodtak, ami magyarázhatja,
miért ment legendaszámba a létezésük. Amikor azonban mégis,
akkor hűha! Volt min legeltetnie a szemét az ember lányának!
Valószínűleg ennél közelebb soha az életben nem kerülhetek
ilyen fantasztikus tökéletességhez – bár a Dermablend alapozóm
is közel van hozzá, ami szinte teljesen eltüntette az arcomon
húzódó sebhelyet.
Mindnyájan Avery Morgansten lakásában zsúfolódtunk
össze. Az ujján csillogó gyűrűbe foglalt kő méretéből ítélve nem
kellett már sok, hogy új családneve legyen, és habár igazából nem
is ismertem – Teresán kívül tulajdonképpen senkit sem
ismertem –, nagyon örültem neki, mert Avery mindig kedves volt
velem. Néha szinte a hangját sem lehetett hallani, és nemegyszer
megesett, hogy teljesen elmerült a gondolataiban, de abból,
ahogyan a vőlegényével, Cameron Hamiltonnal egymásra néztek,
bárki azonnal levehette, milyen mélységesen szerelmesek.
Vagy abból, ahogyan Cam most őt nézte. Mintha rajta kívül
nem is létezne más nő ezen a világon. Annak ellenére, hogy Cam
a kanapén ült, Avery pedig az ölében, a srác szikrázóan kék
szeme szinte itta a Teresa poénján nevető Avery látványát.
Ha mindenképpen rangsorolnom kellett volna a Szexi Pasik
Bandájának tagjait, azt hiszem, Cam lett volna az elnök. Nem
pusztán a kinézete, de a személyisége miatt is. Körülötte soha
senkinek nem kellett feszengenie, és senki nem érezte magát
kirekesztettnek. Volt benne valami… melegség, ami szinte
azonnal átragadt mindenkire.
Titkon rémesen irigykedtem Averyre, de ezt persze soha
életemben nem vallottam volna be. Alig ismertem, mégis nagyon
szerettem volna megkapni, ami az övé – ezt a lélegzetelállítóan
jóképű, szexi pasit, aki ugyanakkor annyira jólelkű volt, hogy
mellette én is azonnal el tudtam lazulni. Márpedig ez nagyon
ritka.
– Még egyet?
Balra fordultam, majd vissza, Jase Winstead hangja felé, és a
lélegzetem egy pillanatra kihagyott. Ő homlokegyenest más volt,
mint Cam: kimondhatatlanul jóképű, viszont amikor a
tekintetem összetalálkozott azokkal a szürke szemekkel, minden
voltam, csak laza nem. Barnás bőrével, hosszú, barna hajával és
modellekhez illő, szinte valószerűtlennek ható kinézetével ő lett
volna a Szexi Pasik Bandájának alelnöke. Messze ő volt mind
közül a legszexibb, és ha akart – mint most is tudott egészen
hihetetlenül aranyos is lenni, de akkor sem volt annyira laza és
elbűvölő, mint Cam. Ezért nem lehetett soha övé a legmagasabb
pozíció.
– Nem, jól vagyok – mondtam, és felemeltem a félig teli
sörösüveget, amiből a megérkezésem óta kortyolgattam. – De
azért kösz.
 Jase válaszképpen elmosolyodott, majd átölelte Teresa
derekát, aki hátrahajtotta a fejét, neki Jase mellkasának, majd
kezét a fiú karjára helyezte. Jase vonásai azonnal ellágyultak.
Na igen, egy egészen kicsit Teresára is irigy voltam.
Nekem még soha nem volt komoly kapcsolatom. A gimiben
egyszer sem randiztam. Az arcomon a sebhely akkoriban sokkal
élénkebb színű volt, és nem létezett alapozó, amivel elfedhettem
volna… Na és a gimiben a srácok és a csajok is különösen
kegyetlenek tudnak lenni, ha ennyire látványos testi hibáról van
szó. És még ha lett is volna valaki, aki felül tud emelkedni a
dolgon, amilyen akkoriban az életem volt, se helyem, se időm
nem lett volna egyetlen randira sem, normális együtt járásról
nem is beszélve.
Aztán belépett az életembe Jonathan King. A fősuli első
évében törin csoporttársak lettünk. Aranyos srác volt, és valami
mintha lett is volna közöttünk. Nyilvánvaló okokból persze nem
akartam igent mondani neki, amikor randira hívott, de annyira
átkozottul kitartó volt, hogy végül beadtam a derekam. Néhány
randi után, ahogy a kapcsolatunk egy kicsit mélyülni kezdett, ő –
teljesen normális módon – egyik éjjel a koliszobában rám
mozdult. Én meg annyira hülye voltam, hogy azt hittem, ha képes
felülemelkedni a sebhelyemen, akkor képes lesz felülemelkedni
minden máson is.
De persze nagyon nem.
Még csak nem is csókolóztunk, és ezután természetesen
többet nem is találkoztunk.
Soha senkinek nem beszéltem sem róla, sem arról a
katasztrofális éjszakáról. Gondolni sem akartam többé rá. Soha.
Kivéve persze most, hogy a franc üssön belé.
Ahogy figyeltem a Szexi Pasik Bandájának szexi tagjait,
hirtelen rá kellett döbbennem, hogy rémes pasihiányom van,
ugyanis… hát, nincs senki az életemben.
– Megvan!
 Felkaptam a fejem, és néztem, ahogyan Ollie megkerüli a
kanapét, nyomában a csajával, Brittanyvel, aki a fejét ingatta, és
olyan drámaian szegezte a plafonra a tekintetét, hogy azt hittem,
kifordult a szeme, és mindjárt elájul.
Ollie odalépett a dohányzóasztal elé, majd lehajolt, és láttam,
hogy a kezében egy ékszerteknőst tart. Kíváncsian figyeltem,
ahogyan a kis állat a lábaival kapálózik. Mi a fene…?
– Addig nem buli a buli, amíg Ollie meg nem jelenik a
teknőssel! – jelentette ki Jase, és éreztem, hogy mosolyra
húzódik a szám.
Cam felsóhajtott, majd Avery mellett előrébb hajolt.
– Mi a fenét csinálsz Raffaellóval?
– Helyesbítenék! – felelte Ollie, és az asztalra tette a
kiskrapekot, aztán egyik kezével a füle mögé fésülte vállig érő,
szőke haját. – Ez itt Michelangelo, és az igazat megvallva elég
gáz, hogy nem ismered fel a saját teknősödet. Lehet, hogy
miattad olyan depis Raffaello.
– Én próbáltam megakadályozni – vágott közbe Brit, és karba
fonta a kezét. Ők ketten úgy néztek ki egymás mellett, mint akik
éppen most nyerték meg a Tökéletes Szőke Pár nagydíjat. – De
tudjátok, milyen…
Mindenki nagyon jól tudta, milyen.
Ollie orvosnak készült – ezen sokan meglepődtek de az
őrültségei éppen olyan legendásak voltak, mint maga a Szexi
Pasik Bandája, amiben egyébként Ollie lenne a második alelnök.
Egy halom jó pontot szerzett nálam azzal, hogy minden második
hétvégén eljött Shepherdstownba csak azért, hogy együtt
lehessen a barátnőjével, és azzal is, hogy egy cseppet sem
szégyellte a marháskodásait.
– Mint láthatjátok, készítettem neki egy pórázt. – A teknős
páncéljára erősített, apró övhöz hasonló izére mutatott.
Cam faarccal nézett rá.
– Ez most komoly?
 – Így sétáltathatod is. – Azután demonstrálta az elképzelését,
és keresztülvezette Michelangelót az asztalon. Nem erről szokott
enni Cam és Avery? – Simán legyaláz minden madzagot.
Teknőst sétáltatni? Ez… még gázabb, mint macskát sétáltatni.
Nevetni kezdtem.
– Olyan, mintha valami Barbie-játékkészletből szedted volna.
– Ez dizájnerpóráz – felelte Ollie, és megrándult a szája
sarka. – Ugyanakkor elismerem, hogy valóban a szupermarket
játékosztályáról származik az ötlet.
Teresa zavartan vonta össze a szemöldökét.
– Mit kerestél te a játékosztályon?
– Aha – szólalt meg Jase is. – Ugye nem titkoltok előlünk
semmit?
Brit szeme elkerekedett, Ollie meg csak megvonta a vállát.
– Szeretem nézegetni a játékokat. Sokkal királyabbak, mint a
mi kölyökkorunkban.
Ez az ártatlan kijelentés aztán parázs vitát eredményezett
azzal kapcsolatban, hogy a mi generációnkat milyen aljas módon
fosztották meg a lehetőségtől, hogy ennyire kifinomult és
überfasza játékokkal játszhassunk, nekem pedig igencsak meg
kellett erőltetnem magam, hogy eszembe jusson egyetlen
játékom is. Voltak Barbie-jaim – természetes, hogy voltak –,
azonban a háromkerekű bicikli és a társasjátékok helyett nekem
selyemszalagok és csillogó koronák jutottak.
Más játékom nem is rémlett.
Amikor pedig a beszélgetés témája a nyári tervekre
terelődött, inkább már arra próbáltam koncentrálni, hogy ki hova
szeretne elutazni. Cam és Avery a fővárosban lesz, mert Cam
bejutott a Washington D. C. United focicsapatba. Habár a
Shepherd nem volt különösebben messze Washingtontól, még
soha nem jártam a fővárosban. Brit és Ollie ezzel szemben valami
lélegzetelállítóan őrült dolgot tervezett: egy héttel a suli vége után
felszedelőzködnek, és elutaznak Párizsba, onnan meg bejárják
egész Európát. Én még repülőn sem ültem soha, és külföldön
sem jártam. Basszus, New Yorkba sem jutottam el! Teresa és Jase
azt tervezgette, hogy Jase szüleivel és öccsével lemennek délre, az
óceánpartra, és kivesznek egy apartmant jó közel a parthoz.
Teresa egész idő alatt csak arról beszélt, milyen klassz lesz a lábát
az óceánban áztatni. Persze a tengerparton sem jártam soha, így
nem tudhatom, milyen érzés lehet, ha a lábujjaim a homokba
mélyednek.
Nagyon hiányzott, hogy kimozduljak végre, és éljem is az
életet. Komolyan.
De ezzel egyébként nem is volt semmi baj, mert az én céljaim
között nem szerepeltek olyan dolgok, mint keresztül-kasul
utazgatni egy másik kontinensen a Szexi Pasimmal. Az én
céljaimat a három M-mel lehetett összefoglalni:
Megszerezni a diplomát.
Munkát találni nővérként.
Megoldani, hogy legalább egyvalamit sikeresen végigcsináljak
ebben az életben.
Ezek jó célok voltak. Unalmasak, de jók.
– Nagyon csendben vagy ma, Calla.
Önkéntelenül is összerezzentem, aztán éreztem, hogy
forróság árasztja el az arcomat. És mindez csakis Brandon Shiver
hangja miau. Lejjebb engedtem az üveget a két térdem közé, és
kényszerítettem magam, hogy válltól lefelé minden izmom
ellazuljon. Nem mintha egyetlen pillanatra is elfelejthettem
volna, hogy ott ül közvetlenül mellettem, bal kéz felől. Hogyan is
felejthettem volna el? Csak úgy lettem, mintha ott sem lett volna.
Megnyaltam az ajkam, majd oldalra billentettem a fejem,
hogy szőke hajam egy tincse a bal vállamra hulljon, és eltakarja
az arcomat.
– Csak jólesik hallgatni a többieket.
Brandon halkan nevetett. Nagyon kellemes nevetése volt. És
nagyon szép arca. És szép teste. És nagyon szép segge.
 Mert ugye itt volt Brandon is. Sóhaj! Akkorát sóhajtottam,
hogy az egész világon hallani lehetett. Brandon ugyanis széles
vállával, valamint barna hajával nagyon szoros versenyben volt a
Szexi Pasik Bandájának második alelnöki posztjáért.
– Ha Ollie itt van, mindig jó a beszélgetés – jegyezte meg, és
az üveg szájának pereme fölött engem nézett. – Várj csak, amíg
elkezd beszélni a másik nagy ötletéről! A teknősgörkoriról.
Felnevettem, és éreztem, hogy ellazulok egy kicsit. Brandon
őrülten jól nézett ki, de közben nagyon kedves pasi is volt,
valahol félúton Cam és Jase között.
– Valahogy nem látom magam előtt, ahogy egy teknős
görkorizik.
– Ollie eszelős idióta vagy született zseni – felelte Brandon, és
másképpen helyezkedett a heverőn. – Az esküdtszék ez ügyben
még nem döntött.
– Szerintem zseni. – Figyeltem, amint lenyúl, és felnyalábolja
a teknőst, majd megkerüli a kanapét, és odalép a nagyon is
extravagáns kis terráriumhoz, ahol a zöld kiskrapek a napjait
tengette. – Ha jól hallom Brittől, minden tárgyból jelesre
vizsgázik. Pedig az orvosi biztosan nem könnyű.
– Igen, de az az igazság, hogy általában a legokosabb
emberek a legőrültebbek is. – Aztán elvigyorodott, amikor halkan
felnevettem. – Nos, véget ért a következő szemeszter tárgyaiért
folytatott hősi küzdelem?
Szélesen elmosolyodtam és bólintottam, azután hanyatt
dőltem a hatalmas rattanfotelben. Mivel már csak másfél
szemeszterem maradt a nővérdiplomám megszerzéséig, minden
tárgy felvétele olyan volt, mintha a pankrátor Hulk Hogannel
kellett volna szkanderoznom. Mindenki, aki csak egyszer is
hallotta a nevemet, vagy akár hallótávolságban állt tőlem az
utóbbi időben, pontosan tudta, hogy egy örökkévalóságba telt,
amíg sikerült összeállítanom a tanrendemet. Ekkor még vagy egy
hét volt hátra a szemeszter végéig, és majdnem egy teljes hónap
ahhoz, hogy lezáruljon a következő szemeszterre szóló hallgatói
tanulmányi tanácsadás.
– Aha, végre. Úgy érzem magam, mintha a fél lábamat kellett
volna odaadnom, hogy minden tárgyamat fel tudjam venni, de
végül sikerült. Igaz, hogy valakivel még beszélnem kell majd
hétfőn a pénzügyekkel kapcsolatban, de nem hiszem, hogy gond
lesz.
Amikor rápillantottam, láttam, hogy a szemöldöke
összeszalad.
– És ez tényleg jó így?
– Azt hiszem. – Az igazat megvallva el sem tudtam képzelni,
miért ne lenne jó. – Van valami terved a nyárra?
Felvonta egyik széles vállát.
– Mivel nyáron is lesznek előadásaim, még nemigen
gondolkoztam rajta.
– Klasszul hangzik.
Horkantott.
Úgy éreztem, most nagyon megy nekem ez a párbeszéd
Brandon-nel, és már éppen a nyelvemen volt valami
nevetségesen nem okos megjegyzés, amikor az ajtó felől érkező
kopogtatás elterelte a figyelmemet.
Tekintetem követte Ollie-t, aki az ajtóhoz lépett, és úgy
nyitotta ki, mintha otthon lenne.
– Mi a helyzet, csinibaba? – hallottam a kérdést, és azonnal
felültem, az ujjaim pedig erősebben kezdték szorítani az üveg
nyakát.
Egy alacsony, csinos, barna csaj libbent be az ajtón, ujjai
hegyén vörös sheetzes szatyrot lógatva. Rámosolygott Ollie-ra,
majd integetett Britnek.
Fogalmam sem volt, hogy hívják.
Jobban mondva szándékosan nem akartam tudni. Az elmúlt
két szemeszterben, amióta Brandont ismertem, eszemben sem
volt megtanulni azoknak a csajoknak a nevét, akikkel „együtt
lógott”, részben, mert annyira sokan voltak, részben pedig, mert
elég sűrűn cserélődtek.
Ez a csaj azonban – a csinos kis barna pixifrizurájával és
balerinához illő testével – valahogy más volt. Ebben a félévben
volt egy közös tárgyuk Brandonnel, és habár már március óta
többször is láttam őket együtt, a campuson kívül most először.
Még soha nem találkoztam ezzel a csajjal, ahogyan Brandon
többi bejáratott nőjével sem. Csak a suliban láttam több
alkalommal, és néha egy-egy buliban. Brandon persze teljesen
kivonta magát a bulik alól… nos, március óta.
– Itt is van! – mondta, és zöld szeme felcsillant.
Ó, basszus!
Lassan tanulok.
Nagy levegőt vettem, és elmosolyodtam, amint a csaj
megkerülte a párokat, majd egyenesen Brandon felé indult, aki
azonnal felegyenesedett a kanapén, és szélesre tárta a karját. A
csaj hagyta, hogy átölelje, elhelyezkedett a térdén, és két karját
Brandon nyaka köré fonta. A sheetzes szatyor Brandon hátához
ütődött, a csaj ajka pedig olyan lett, mint egy Brandonre állított
célkereső rakéta. És még csak nem is tudtam hibáztatni emiatt.
Csókolózni kezdtek.
Nagy, nedves, mély csók volt – valódi csók. Nem afféle „ó,
még az ismerkedési fázisban vagyunk”, és még csak nem is
amolyan „éppen csak összejövünk néha”, hanem az az
egyértelmű „egy csomószor cseréltünk már testnedveket”-féle
csók.
És istenem, csak néztem őket, ahogyan szinte felfalták
egymást, és csak akkor kaptam észbe, amikor már én is úgy
éreztem, a beteg kukkolás egészen új szintjére léptem.
Kényszerítettem magam, hogy elforduljak, és a tekintetem
összetalálkozott Teresáéval.
 Megértő kifejezés suhant át az arcán, és még közelebb bújt
Jase-hez, mert tudta… ó, istenem, pontosan tudta, hogy fülig bele
vagyok zúgva Brandonbe.
– Hoztam neked sajtos perecet – jelentette ki a csaj, amikor
levegőt vettek.
Brandon éppen úgy csípte a sajttal töltött perecet, ahogy én a
duplakaramellás brownie-t.
– Perecet vett neked? – kérdezte Ollie. – Azonnal
meggyűrűzni!
Brit a szemét forgatta, és átölelte Ollie derekát.
– Téged aztán könnyű lenyűgözni.
Ollie nem bontakozott ki az ölelésből, csak szembefordult
vele, és a fejét lehajtva egymáshoz érintette a homlokukat.
– Tudod te, mivel lehet engem lenyűgözni, bébi!
Arra számítottam, hogy Brandon felpattan és hazarohan már
a puszta gondolatra is, hogy gyűrűt vegyen egy olyan csajnak,
akit csak pár hónapja ismer, de mivel valahogy csak nem akart
elém tárulni a csodálatos segge, amint a kijárat felé siet, megint
felé fordultam. Tudtam, hogy hülyeséget csinálok, de sajnos úgy
tűnik, szeretem, ha fáj.
Brandon ugyanis úgy nézett a csaj szemébe, hogy teljesen el
volt veszve benne… és közben látszott rajta, hogy totál elégedett a
világgal.
Elfojtottam egy sóhajt.
Aztán felém fordult, és mielőtt megijedhettem volna, amiért
rajtakapott, hogy úgy bámulom, mint valami pszichopata,
egyébként is vakító mosolya egy kicsit még szélesebbre vált.
– Ugye még nem is találkoztál Tatjánával?
Basszuskulcs, ki a fene akarta tudni, hogy hívják ezt a csajt?
Persze, be kellett vallanom, rohadt jó neve volt.
Tatjána megrázta a fejét, majd barna szemének tekintete rám
talált.
– Még tényleg nem.
 – Ő a barátom, Calla Fritz – mondta Brandon, és egyik
kezével Tatjána hátát simogatta. – Az előző szemeszterben együtt
jártunk zenére.
Tehát ez vagyok én: Calla Fritz, a Szexi Pasik Bandájának
örökös havercsaja. Se több, se kevesebb.
Nagyokat pislogva fojtottam vissza hirtelen feltörő, hülye
könnyeimet, majd a kezemet Tatjána felé nyújtottam.
– Örülök, hogy megismerhetlek.
És még csak nem is hazudtam. Olyan nagyot.

Hétfőn viszonylag korán eljöttem a koliból, és elindultam az

Ikenberry Hall épülete felé, ami egy bazi nagy domb aljában áll.
Pont ezt a túrát pont az én seggem soha nem szerette. Még csak
május eleje volt, de a hőmérséklet így is 25 fok felett járt, és hiába
fogtam össze a hajamat egy hevenyészett kontyba, így is éreztem,
hogy nedvesség tapasztja ruhámat a testemhez, és idegesítő kis
ujjakként simogatja a fejbőrömet.
Hamarosan, még a záróvizsga vége előtt olyan lesz a fejem,
mint valami kócbabáé.
Levágtam az Ikenberry mellett elhaladó kis ösvényt, és félve
hunyorogtam, amikor kinyitottam az ajtót, majd mielőtt a kis
előtetőről egyenesen a fejemre pottyanhatott volna egy bazi nagy
pókháló, villámgyorsan beugrottam rajta.
Az épületben hideg levegő kavargott. A fejem tetejére toltam
a napszemüvegem, végigsétáltam a folyosón, és beléptem a
pénzügyi támogatási irodába.
Megmondtam a nevem, majd a túlhajszoltnak és kimerültnek
tűnő középkorú nő mutatta, hogy üljek le.
Mindössze öt perccel később megjelent egy vékony, magas,
ősz hajú, de divatos frizurájú nő, és egyenesen hozzám lépett. De
nem az egyik olyan kis nyitott irodába mentünk, amibe a
tanácsadók általában be szokták kísérni az embereket, ó nem, mi
egyenesen a folyosó legvégére masíroztunk, az egyik rendes,
zárható irodába.
Becsukta magunk mögött az ajtót, és az íróasztalához lépett.
– Kérem, foglaljon helyet, Miss Fritz!
Amint leültem, azonnal rám jött a gyomorgörcs.
Még soha nem volt ilyen. Általában azért hívtak be ide, mert
kellett nekik valami adat, vagy nem volt aláírva egy papír. Végső
soron nem lehet olyan nagyon komoly a dolog. Csak a
legfontosabbakra használtam a segélyként kapott pénzt,
olyasmikre, amikre nem volt elég a vacak kis pincérnői
állásommal keresett fizetésem – különösen azután, hogy
kénytelen voltam felmondani, mert sokkal jobban szerettem
volna a tanulmányaimra koncentrálni.
A nővérképzés nem volt egy kimondott büfészak.
Lassú mozdulattal tettem le a táskámat a lábam mellé, és
közben alaposan végignéztem az asztalon. A névtáblán az Elaine
Booth név szerepelt, vagyis hacsak nem valaki másnak adta ki
magát, így hívták a velem szemben ülő nőt. Az íróasztalon egy
csomó fényképet láttam. Családi képek – fekete-fehérek,
utószínezettek és színesek is -csecsemőkorú, korombeli vagy még
idősebb emberekről.
Gyorsan elfordultam, mert a mellkasomat szomorúság
szorította össze.
– Szóval… miről van szó?
Mrs. Booth ujjait összefonva az egyik mappára tette a kezét.
– A múlt héten értesítettek bennünket a tanulmányi
osztályról, hogy a bank visszadobta a következő szemeszter
tandíjának a csekkjét.
Pislogtam egyszer, majd még egyszer.
– Tessék?
– Elutasították a csekket – magyarázta, és felpillantott a
mappából. Tekintete végigjárta az arcomat, majd amikor
összetalálkozott az enyémmel, gyorsan elfordult. – Fedezethiány
miatt.
Ez csak tévedés lehetett. Lehetetlen, hogy fedezethiány miatt
dobta vissza a bank, mert a csekk olyan megtakarítási számlához
tartozott, amit csakis a tandíj fizetésére használtam, és amin
bőven elég pénz volt a tanulmányaimhoz.
– Biztosan valami tévedés lesz. A számlámon elvileg annyi
pénz van, hogy még másfél szemesztert simán fedez.
És még ennél is többet. Azon a számlán ugyanis annyi pénz
volt, hogy elég legyen, ha, ne adj’ isten, valami hihetetlen
vészhelyzet állna elő. Még egypár hónapig túl is élhetek belőle,
amíg a diploma megszerzése után sikerül állást találnom, és
eldöntőm, hogy pontosan hol akarok majd lakni, amennyiben itt
maradok a városban, vagy…
– Felvettük a kapcsolatot a bankkal is, Calla. – Ezúttal a
keresztnevemen szólított, és ettől az egész valahogy még rosszabb
lett. – Megesik néha, hogy félregépelés vagy hibásan megadott
bankszámlaszám miatt van gond a csekkekkel, de most a bank is
megerősítette a fedezethiányt.
Nem lehet igaz.
– És mit mondtak, mennyi van még a számlán?
Megrázta a fejét.
– Ez titkos információ, amit nem bocsátottak a
rendelkezésünkre, úgyhogy ezzel kapcsolatban személyesen kell
beszélnie a bankjával. A jó hír az, hogy mivel mindig idejében
fizette a tandíjat, így van némi időnk megtalálni a megoldást.
Segíteni fogunk, Calla. – Elhallgatott, majd kinyitotta a
mappámat, és miközben lapozgatta, úgy néztem rá, mintha a
fenekem a székhez fagyott volna. – Jelenleg is szerepel a
rendszerben, mint pénzügyi támogatásért folyamodott hallgató,
így megtehetjük, hogy a támogatást átirányítjuk, és ezzel fedezni
tudja a tanulmányait…
 A gyomrom pillanatról pillanatra jobban összeszorult.
Hirtelen úgy éreztem, már csak akkora, mint egy mandarin,
miközben azt hallgattam, hogy emelkedni fog a törlesztőm, hogy
folyamodhatok szövetségi tanulmányi támogatásért, és ott van
még egy rahedli ösztöndíj is.
De ebben a pillanatban magasról tettem minderre.
Mert képtelen voltam felfogni, hogyan történhetett ez
egyáltalán.
Lehetetlen volt, hogy ne legyen pénz a számlán. Nagyon
vigyáztam, hogy mit melyik bankszámláról rendezek, és azt
mindig csak a tanulmányaimmal kapcsolatos kiadásokra
használtam. Még hozzácsatolt hitelkártyát sem aktiváltam soha.
Aztán, miközben figyeltem, amint Mrs. Booth egyik
formanyomtatványt húzza elő a másik után az asztala melletti
rendezőkből, olyan takarosán és nyugodtan helyezve őket
egymásra, mintha csak nem is épp az imént állt volna meg az
életem csikorgó kerekekkel, leesett, mi történt.
Mintha jeges víz áramlott volna az ereimben, miközben
próbáltam levegőt venni – de a torkomon akadt. Lehet, hogy
mégsem a bank és az egyetem univerzális elkúrása ez az egész.
Lehet, hogy mégis komolyan megtörténik velem.
Ó, istenem!
Volt ugyanis rajtam kívül még valaki, aki elképzelhető, hogy
rendelkezett hozzáféréssel a számlához – egy nő, aki
gyakorlatilag halott volt számomra, és mint ilyen, soha nem is
foglalkoztam vele. De nem tudtam elhinni, hogy képes lenne
ilyesmit tenni. Az nem lehetséges.
A beszélgetés fennmaradó része ködbe és homályba veszett.
Tompa aggyal vettem át a szövetségi tanulmányi támogatások
igénylésére szolgáló űrlapokat, majd kimentem a légkondicionált
folyosóra, onnan pedig a verőfényes májusi reggelbe. Mind a két
karom tele volt a papírokkal.
 Még mindig volt egy kis időm a záróvizsgám előtt, úgyhogy
megkerestem a legközelebbi padot, leültem, és a papírokat a
táskámba tömködtem. Aztán remegő kézzel vettem elő a
mobilomat, kikerestem az otthoni bankom számát, és
rányomtam a hívásra.
Öt perccel később már csak ültem a padon, a világ teljesen
megszűnt számomra a napszemüvegemen túl. Nem éreztem
egyáltalán semmit – és nekem most pontosan erre a gyomromba
költöző üres, érzelemmentes állapotra volt szükségem, mert
tudtam, hogy ha nem vigyázok, egyik pillanatról a másikra elönt
a fehéren izzó, a világot vörös ködbe borító, gyilkos, vágd-szét-a-
ribancot fajta düh. És ezt nem engedhettem meg magamnak.
Mindenképpen meg kellett őriznem a hidegvéremet. Nem
hagyhattam, hogy az érzelmeim irányítsanak, különben…
Nem maradt egy árva vasam sem.
És pontosan tudtam – testem minden sejtje ettől a
bizonyosságtól reszketett –, hogy ez még csak a kezdet. A jéghegy
csúcsa.
 2. FEJEZET

S ZÓ SZERINT KÉPTELEN VOLTAM FELFOGNI, hogyan válhatott

többnyire elfogadható, bár némiképpen magányos életem
mindössze egyetlen hét leforgása alatt ilyen fortyogó kuplerájjá.
Úgy éreztem magam, mint akin végigmentek, de nem azon az
élvezettel és izzadsággal teli módon, hanem úthengerrel.
És nem is csak arról volt szó, hogy a megtakarítási számlámat
kimerítették mindössze két héttel azelőtt, hogy megírtam a
csekket, amivel a tandíjat akartam kiegyenlíteni. Jaj, istenem,
bár csak ennyiről lett volna szó! Mert azt valahogy meg tudtam
volna oldani. Még talán hagytam volna is a fenébe, mert tudtam,
hogy rohadtul veszett fejsze nyele az egész.
Hiszen aki kifosztott, a saját testem és vérem volt, egészen
pontosan a saját anyám; a nyugtatókon élő és minden bizonnyal
ebben a pillanatban is seggrészeg anyám, akit még a legközelebbi
barátaim is mind halottnak hittek. Persze, gyomorforgató volt ezt
hazudni, de tekintve, hogy évek óta egy szót sem szóltunk
egymáshoz, és az ital, a bogyók meg csak az úristen tudja, még mi
minden teljesen kiölte belőle azt a jó kedélyű és szeretetteljes
embert, akire kiskoromból emlékeztem, annyira nem is állt távol
az igazságtól.
De akkor is az anyám volt, és éppen ezért semmit nem
akartam kevésbé, mint bevonni a rendőrséget. Ha őszintén
magamba néztem, be kellett vallanom, hogy az ő élete már így is
annyira vacak, hogy a rengeteg dráma és szenvedés ellenére,
akárhányszor eszembe jutott, mindig feltámadt bennem iránta
valami szánalom.
 Olyan dolgokon kellett keresztülmennie, amiken egyetlen
anyának sem lenne szabad.
Azonban a helyzet az, hogy nem csak a megtakarítási
számlámról volt szó. Az elmúlt hét során ugyanis – miközben
megmagyarázhatatlan módon sikerült letennem a záróvizsgát, és
közben nem veszítettem el a józan eszemet sem – az a bizonyos
jéghegy, aminek csak a csúcsa bukkant fel, elsüllyesztette a
Titanicot.
Lekértem a számlaegyenlegemet, mert… nos, mert felmerült
bennem a szörnyű érzés, hogy talán sokkal gázabb a helyzet, mint
elsőre tűnt. És igazam lett.
A nevemben olyan hitelkártyákat aktiváltak, amikről még
csak nem is hallottam, aztán egytől egyig mindegyiket
kimaxolták; és diákhitelt vettek fel egy banktól, aminek a neve
sem volt ismerős, de akkorát, hogy abból az egyeden tételből
négy félévet fizethettem volna ki a Shepherdben.
Amikor mindent összeadtam, akkor szembesültem vele, hogy
több mint százezer dollárral tartozom, és ebbe még bele sem
számoltam azt a tartozást, amit valóban én halmoztam fel a
felvett kisebb tanulmányi hitelekkel, valamint egy autóhitellel,
amit most már nem hittem, hogy megengedhetek magamnak.
A gyomrom minden alkalommal görcsbe rándult, és a
mellkasomra mintha hatalmas súly telepedett volna, amikor arra
gondoltam, mennyire durván átkúrt a saját anyám, és szó szerint
minden lelkierőmre szükségem volt, hogy ne bolonduljak meg.
Ebben a világban az embernek az élete múlhat azon, mennyivel
tartozik, és mekkora a törlesztője. Mert így, még ha tényleg
szükségem lenne is rá, akkor sem tudnék több hitelt felvenni. És
ami ennél is rosszabb, hogy még ha sikerülne is összekaparnom
annyit, amennyiből befejezhetem a tanulmányaimat, teljesen
mindegy, milyen állásra pályázom, a munkaadó azonnal lehívná
a hitelegyenlegemet, és valószínűleg ez is jelentős súllyal esne a
latba, amikor eldönti, engem akar-e felvenni, vagy sem.
 Csütörtökön, az utolsó záróvizsgám után volt is egy kisebb
idegösszeroppanásom, ami egy csomó könnyel járt, még több
duplakaramellás brownie-val, és nem elképzelhetetlen, hogy
némi sarokban kuporgós, térdátkarolós hintázással is. Ha
tehettem volna, egy hónapig ki sem mászom abból a sarokból, de
nem voltam hajlandó megengedni, szó szerint eltökéltem
magamban, hogy nem hagyom az életemet megint kicsúszni a
markomból.
Természetesen a barátaim közül senki nem tudta, mi történik
velem, hiszen egyikük sem igazán tudott rólam semmit. Basszus,
a legtöbben tényleg úgy tudták, hogy anyám halott, Teresa pedig
meg volt győződve róla, hogy valahol Shepherdstown környékén
születtem.
Pedig egyik sem volt igaz.
Hogyan lehetne az ilyesmit elmondani Teresának, nem is
beszélve Brandonről? Szia, képzeld, haza kell mennem, mert
mindenképpen meg kell ölnöm valakit. Aha, anyámat fojtom
meg… Igen, azt, akit mindenki halottnak hisz, mert hazudtam
nektek. Azért kell meghalnia, mert átkúrt. Ha visszajöttem,
átugorhatok egy italra? Ez a beszélgetés annyira kínos lenne,
hogy belegondolni is fájt. Mert ha belekezdek, akkor kénytelen
lennék beszélni nekik a drogozásról, az ivásról, a teljes
katasztrófáról, amit anya élete jelentett, valamint anya és apa
furcsa válásáról, ami gyakorlatilag abból állt, hogy apa egy nap
egyszerűen nem jött haza. Na és persze a beszélgetés ezt
követően áttérne a gyászra és a tűzre, ami elpusztította az egész
családomat, és kis híján engem is.
Nem, erre a beszélgetésre nem kerülhet sor.
Úgyhogy mindenkinek azt mondtam, hogy távoli rokonoknál
töltöm a nyarat, aztán pedig imádkoztam, nehogy valamelyikük a
helyi újságban olvasson rólam a bűnügyi rovatban, mert
megöltem valakit.
 Soha senkiben nem merült fel, hogy valami nem teljesen
kerek, mert tavaly is azt mondtam, hogy a szünetben
hazamegyek. Ehelyett azonban kivettem egy szállodai szobát
Martinsburgben, és a szobaszolgálattal kényeztettem magam…
mint a világ legnagyobb lúzere.
Totál lúzere.
Na mindegy…
Jegeltem egy kicsit a három M-et, és úgy terveztem,
hazamegyek. Minden létező istenhez imádkoztam, hogy anyának
legyen még legalább valamennyi abból a pénzből, amit tőlem vett
el, és ami összességében nagyon is jelentős volt. Nem is akartam
belegondolni, hogy ennyi idő alatt teljesen felélte az egészet. Az
volt a legfontosabb, hogy valamiképpen – nem is tudom hogyan
– helyrehozassam vele a dolgokat.
Ez volt az A terv.
A B terv nagyjából annyiból állt, hogy ha mégis elverte az
utolsó vasunkat is, akkor legalább – megint csak remélhetőleg –
lesz tető a fejem fölött, nem kell fizetnem érte, és egész nap
nyugodtan imádkozhatom, hogy elfogadják a pénzügyi
támogatásra beadott kérvényeimet. Emellett azért is hőn
imádkoztam, hogy kibírjam az egész nyarat egy isten háta
mögötti városban, és közben ne öljem meg az anyámat, mert csak
így reménykedhettem benne, hogy az esetleg mégis megítélt
támogatást a tanulmányaimra fogom tudni fordítani.
Az ujjaim remegve szorították a kormányt, amint
lekanyarodtam a kihajtón Plymouth Meeting felé, és rátértem a
Philadelphiától mindössze néhány kilométerre fekvő kisváros
felé vezető útra. Úgy éreztem, kidobom a taccsot, amint a
kétsávos országutat szegélyező vastag tölgy- és diófák lassan
ritkulni kezdtek, és az út nem emelkedett tovább a dombos
vidéken. Maga az utazás nem tartott sokáig, csak vagy négyórányi
autóárra volt a város Shepherdstowntól, mégis egy
örökkévalóságnak tűnt.
 Ott álltam egy piros lámpánál, pontosan az egydolláros bolt
előtt, egy olyan kisvárosban, ahova soha – soha – életemben nem
akartam többet visszajönni, és a kormányra hajtottam a fejem.
Amikor nemrég megérkeztem a városba, először a házunkhoz
mentem. Nem állt előtte kocsi, odabent nem égett a villany.
Egy vagy két centire felemeltem a fejem a kormányról, aztán
visszakoppantottam.
Elővettem a ház kulcsát, amit soha – de soha – az életben
nem akartam még egyszer használni, és bementem. A ház
gyakorlatilag teljesen üresen állt. A nappaliban csak egy kanapé,
valamint egy régi, lapos tévé volt. A kis étkezőben néhány soha
fel nem nyitott kartondobozon kívül semmi. A hűtőben alig
valami. A földszinti hálóban volt ugyan egy ágy, de ágynemű
nem. Anya ruhái rendetlen halomban álltak a szoba közepén, és a
kuplerájt csak tetézte a rengeteg szétszórt papír meg egy csomó
olyan holmi, amit jobbnak láttam közelebbről meg sem nézni. Az
emeleten a hatalmas, egy légterű hálószoba, ami néhány éven
keresztül az enyém volt, már nem is emlékeztetett arra,
amilyennek legutóbb láttam. Eltűnt a ruhásszekrény, az ágy és
még a kis íróasztal is, amit nagyi vett nekem a halála előtt. A
földön egy matrac hevert, ami ugyan viszonylag tisztának tűnt, de
nem is akartam tudni, ki használhatta. Az egész házból csak úgy
sugárzott a lakatlanság. Mintha a személy – pontosabban az
anyám aki itt élt, egyik pillanatról a másikra eltűnt volna a föld
színéről.
Ez nem sok jóval kecsegtetett.
Ahogyan az sem, hogy a házban nem láttam egyetlen
fényképet sem. A falak teljesen üresek voltak. Nem maradt
semmi emlék, ami azonban annyira nem is lepett meg.
Megint felemeltem a fejem, és halk nyögés kíséretében
visszaejtettem a kormányra.
Mondjuk legalább áram volt a házban. Ez azért jó, nem? Mert
azt jelentette, hogy anyának volt valamennyi pénze.
 Amikor harmadjára koppantottam a fejem a kormánynak,
már fájdalmasan hunyorogtam.
Mögöttem megszólalt egy autó kürtje, mire gyorsan
felnéztem, és kipillantottam a szélvédőn. Zöld. Hoppá! Ujjaim
megint megszorították a kormányt, eltökélten fújtam egyet, majd
gázt adtam. Tudtam, hogy anya csak egy helyen lehet.
Basszus!
Ez volt a másik olyan hely, amit soha – soha – életemben
nem akartam még egyszer látni. Kényszerítettem magam, hogy
nagy levegőket vegyek, és lassan gurultam végig a főutcán,
valószínűleg jóval a megengedett sebesség alatt, amitől minden
mögöttem közlekedő kocsi vezetője a plafonon volt, de nem
tehettem róla.
Szívem vadul vert a mellkasomban, amikor jobbra
befordultam a bevásárlóutcába – ami pusztán azért számított
központnak, mert a plázát és az összes többi üzletet itt vették
körül a gyorséttermek és a többi kajálda. Ha ezen
továbbhajtottam vagy 15 kilométert, eljuthattam a Monába, a
kocsmába, ami átellenben állt egy nagyon is szakadtnak tűnő
sztriptízbárral és az ilyen helyekhez tartozó, sorban egymás
mellett parkoló, nyilvánvalóan bandatagokhoz tartozó
motorokkal.
Ó, istenem!
Az utcán hatalmas volt a forgalom, de amikor lekanyarodtam,
és befordultam az annyira ismerős, kátyúkkal és csak isten tudja,
mi mindennel teli parkolóba, alig láttam kocsit.
Mondjuk, hétfő lévén ez nem volt annyira meglepő.
A parkoló végében álltam meg egy vibráló Mona neonfelirat
alatt, amiből hiányzott az „a” betű, majd vettem még néhány
nagy lélegzetet, és közben azt mantráztam magamban: „Nem
fogom megölni, nem fogom megölni.”
Amikor már egészen bizonyos voltam benne, hogy nem
pöcce-nek be és nyírom ki ott helyben, amint meglátom,
kiszálltam a Ford Focusból, lejjebb húztam levágott szárú
farmersortomat, majd megigazítottam vékony, bő, krémszínű
pólómat, ami alól a sort nem is látszott volna ki, ha az imént nem
húzom egy kicsit lejjebb a szárát.
Lábujjtangás papucsom csattogott az aszfalton, miközben
átvágtam a parkolón, és úgy szorítottam a táskámat, mintha
bármelyik pillanatban halálos fegyverként sújthatnék le vele.
A bejárathoz közeledve kihúztam magam, majd halkan
kifújtam egy nagy levegőt. Az ajtóba vágott, négyzet alakú ablak
tiszta volt ugyan, de repedt. A fal fehér-vörös festése, ami
valamikor régen biztosan nagyon feltűnő lehetett, mostanra úgy
hámlott, mintha valaki egy vödör savat loccsantott volna rá. A
sötétre színezett, nagy ablakban világító NYITVA felirat lógott, és
mivel ennek is be volt repedve a sarka, pókhálószerű vonalak
finom mintája futott végig a közepén.
Ha ilyen kívülről…
– Jaj, istenem! – Egyetlen porcikám sem kívánta, amire
készültem.
Tekintetem megint rátalált az ajtóba vágott négyszögletes
ablakra. A sötét üvegben visszatükröződve kék szemem
természetellenesen kereknek tűnt, a bőröm pedig betegesen
sápadtnak, amitől csak még tisztábban kirajzolódott a bal
szemem sarkától a szám sarkáig húzódó sebhely.
Hatalmas szerencsém volt. Legalábbis ezt mondták az
orvosok, a tűzoltók és mindenki, aki úgy érezte, mindenképpen
meg kell osztania velem a véleményét. Alig két centin múlt, hogy
nem vakultam meg a bal szememre.
Most azonban, ahogy ott álltam, nem éreztem annyira
szerencsésnek magam. Pontosabban úgy éreztem, hogy Fortuna
nem több mint egy szívtelen ribanc, akinek lógnia kellene.
Megint elmondtam magamnak, hogy akkor is meg tudom
csinálni, majd megragadtam a kopott kilincset, és hirtelen
mozdulattal kinyitottam az ajtót. A következő kínos pillanatban
már meg is torpantam, ahogy megbotlottam a küszöbben, és
egyszerre léptem ki az egyik papucsomból, valamint vágott
mellbe a sör, az olcsó parfüm, valamint a zsíros kaják egymással
keveredő, mégis ismerős bűze.
Otthon. Azt már nem!
Szabad kezem ujjai ökölbe szorultak. Ez a kocsma minden
volt, csak az otthonom nem. Jobban mondva nem lett volna
szabad annak tekintenem. Nem számított, hogy gimis koromban
a suli után majdnem mindennap itt töltöttem az időmet,
bevackolódva az egyik hátsó helyiségbe, vagy éppen előosonva
onnan, hogy láthassam anyát, aki sehol máshol nem mosolygott,
csak itt. Talán igazából csak azért, mert itt mindig részeg volt.
És most, ahogy szétnéztem, minden ugyanolyannak tűnt.
Többnyire.
A magas, szögletes asztalok a kopott asztallapokkal. A
háttámlás bárszékek és a többi magas szék. Aztán meghallottam
az egymásnak ütköző biliárdgolyók jellegzetes csattanását, és
tekintetemet azonnal a teljesen üres, emelt tánctéren túl álló
biliárdasztalok felé kaptam.
A sarokban a zenegépből valamilyen tökön-döföm-magam
country szólt, aztán kicsapódott a konyhába nyíló kétszárnyú
ajtó, és kilépett egy nő, akivel soha életemben nem találkoztam.
Egyértelműen festett szőke haja magasan a feje tetejére volt
tornyozva, egyik füle mögött golyóstoll. Farmert és fehér pólót
viselt, vagyis akár valamelyik vendég is lehetett volna, de persze
tudtam, hogy a Monában soha senkitől nem követelték meg az
egyenruhát. Könnyed léptekkel két, sült csirkeszárnyakkal
púpozottan teli, piros kosarat vitt a zenegép közelében lévő egyik
bokszhoz.
Az asztalok alatt golyóba gyűrt szalvéták hevertek, a padlón
ránézésre is ragacsos foltok csillogtak. Szétnéztem, és láttam,
hogy a berendezést több helyen egyszerűbb volna kidobni és
kicserélni, de mivel a kocsmákra jellemző félhomály uralkodott,
azt is tudtam, hogy az igazán gázos dolgokat nem is vettem észre.
A Mona olyan volt, mint egy szerencsétlen nő, akiből az
utolsó csepp energiát is kiszipolyozták, aztán sorsára hagyták.
Nem mocskos volt, inkább majdnem tiszta. Mintha valaki
kétségbeesett csatát vívott volna a lepusztultság ellen, a győzelem
legkisebb esélye nélkül.
Anyának persze ilyesmi eszébe se jutott volna. Mindig is utált
takarítani, de régen legalább egy kicsit jobban megerőltette
magát. Valami távoli, ködös emlék élt még bennem arról az
időről, amikor minden sokkal jobb volt.
Mivel viszonylag hosszú ideig álltam az ajtóban
mozdulatlanul, mint valami idióta, és akárhogy meresztettem a
szemem, anyát sehol nem láttam, úgy döntöttem, jó ötlet volna,
nem is tudom, mondjuk, beljebb menni. Éppen tettem volna
előre egy lépést, amikor rádöbbentem, hogy az egyik papucsom
még mindig az ajtóban van.
– Basszus! – Megfordultam, és lehajtott fejjel próbáltam
visszaügyeskedni a lábujj tangát.
– Úgy tűnik, rád férne egy ital!
Megfordultam, amint meghallottam a mély férfihangot, ami
olyan zengő és kellemes volt, hogy úgy éreztem, mintha
selyemként simogatná a testem. Már éppen megjegyeztem volna,
milyen hihetetlen emberismeretre vall, hogy egy kocsmában állva
tényleg úgy nézek ki, mint akire ráférne egy ital, de amint
megláttam a patkó alakú pult mögött álló pasit, azonnal a
torkomra forrt minden vitriolos visszavágás.
Az első pillanatban úgy tűnt, mintha kiegyenesedett volna,
mintha hátrahőkölt volna egy kicsit. Nagyon különösnek találtam
ezt a reakciót, mert ebben a félhomályban, annyira messzire a
pulttól tutira nem láthatta a sebhelyemet. Én azonban nagyon is
alaposan szemrevételezhettem, és azonnal kitörlődött a fejemből
minden korábbi gondolat.
 Te szentséges…
A pult mögött ugyanis olyan pasi állt, akivel az ember soha
nem gondolná, hogy éppen a Monában találkozhat.
Atyám, szexi-pultos-pasi-riadó, legmagasabb szint.
Uramisten, mennyire jóképű volt! Valahogy úgy, ahogyan
Jase Winstead, jobban mondva talán még nála is jobban, hiszen
hirtelen nem is tudtam volna megmondani, találkoztam-e valaha
dögösebb pasival életemben – ráadásul, mivel a pult mögött állt,
Szexi Pultos Pasit csak deréktól felfelé láttam.
Barna haja volt, de a pult fölötti erősebb lámpák fényében
valahogy mélyebb, melegebb színűnek tűnt. Oldalt nagyon
rövidre volt nyírva, a feje tetején pedig valamivel hosszabbra
hagyva. A homlokából rendezetlennek tűnő, de gondosan
beállított, hullámos tincsekben simult hátra, láthatóvá téve
széles, magas arccsontját. A bőre kicsit sötétebbnek tűnt, amiből
arra következtettem, hogy egzotikus felmenőkkel rendelkezhet,
és erős, határozott vonalú állkapcsával bármelyik
borotvareklámban megállta volna a helyét. Egyenes és csak
egészen kicsit horgas orra alatt pedig az ajka olyan telt volt, és
csábító, amilyet pasin még életemben nem láttam.
Anyám borogass, órákon keresztül képes lettem volna csak
bámulni ezeket az ajkakat – vagy legalábbis sokkal tovább, mint
egy épeszű embertől elfogadható lenne. Még a végén azt hiszi,
hogy Zakkantfalváról jöttem (egyetlen lakosa Calla). Minden
erőmmel arra kényszerítettem magam, hogy elszakítsam a
tekintetem ezektől az ajkaktól.
Szemöldöke természetesen rajzolt íve azonnal a szemére
vonta a figyelmemet.
Barna szemére.
Barna szemére, ami ebben a pillanatban lassan, minden
sietség nélkül, szinte simogatva mérte végig a testemet. Ajkam
résnyire szétnyílt, és sóhajtottam.
 Kopott, szürke pólója csak úgy feszült a széles vállakon,
valamint a szoborszerűen kigyúrt mellkason. Nem vicc! Tényleg
lehetett látni a pólón keresztül is a két mellizom közti árkot. Te
szent szar, soha nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges
egyáltalán! És a többiből, amit a bárpult nem takart el, nagyon
úgy tűnt, hogy a hasa is éppen ilyen kőkeményre van gyúrva.
Ha a Shepherdre járna, semmi perc alatt letaszítaná Jase-t a
Szexi Pasik Bandájának alelnöki székéből. És a sóhaj, ami Szexi
Pultos Pasit kíséri, a világ minden részén hallható lenne, vele
együtt pedig nagyon sok bugyi nagyon gyorsan lenne nagyon
forró.
Talán még néhány alsógatya is.
Azok a fincsi ajkak félmosolyra húzódtak. Aha, a mosolya is
olyan volt, hogy azonnal lecsússzan a bugyim.
– Minden rendben, édes?
Úgy mondta az édes szót, mintha teljesen természetesen
jönne neki. Nem volt benne semmi ciki vagy nyálas, csak egyfajta
szexi kedvesség, amitől melegség gyűlt a hasamba.
És egész idő alatt úgy bámultam, mint akinek elmentek
otthonról.
– Aha. – Hát sikerült végre megtalálnom a hangomat, és
kimondani egy szót, ami azonban rekedt károgásként hatott.
Istenem, az arcom annyira lángolt, hogy legszívesebben a földre
vetettem volna magam, és a két kezemmel takarom el.
Az a szexi félmosoly pár milliméterrel szélesebb lett, ahogy
felém nyújtotta a kezét, és intett, hogy menjek közelebb.
– Miért nem jössz ide, és ülsz le a pultnál?
Oké.
A lábam mozogni kezdett, bár az agyamnak ehhez semmi
köze nem volt. Mondjuk, nem is kellett, hogy legyen, mert mégis
ki ne reagált volna ugyanígy, ha Szexi Pultos Pasi hosszú ujjával
hívja oda magához? Mire észbe kaptam, már a fenekem alatt
éreztem az egyik bárszék szakadt, kicsit kényelmetlen párnáját.
 Szentséges úristen a mennyekben, ez a pasi ilyen közelről
nézve a férfiasság olyan tökéletes mesterművének tűnt, hogy az
embernek azonnal összeszaladt a nyál a szájában.
Két tenyerével a pultra támaszkodott, és még mindig
ugyanolyan szexin mosolyogva megkérdezte:
– Mivel mérgezed magad?
Csak pislogtam rá – de azzal a nagyon lassú pislogással –, és
közben egyfolytában azon járt az eszem, hogy egy ilyen pasi
mégis mi a fenéért dolgozik egy ilyen lepra helyen. Hiszen
lehetne a tévében vagy magazinok címlapján is, de ha más nem,
akkor legalább néhány házzal lejjebb, a steak house-ban.
Szexi Pultos Pasi oldalra billentette a fejét, és most már
azoknak az átkozott ajkaknak a másik sarka is mosolyra
húzódott.
– Édes…?
Megacéloztam magam, és nem könyököltem a pultra,
elveszve csodálatos szemében, pedig, basszus, csak egy hajszál
választott el attól, hogy megtegyem.
– Igen?
Halkan nevetett, és közelebb hajolt. Soookkal közelebb. Egy
másodperc sem kellett hozzá, és máris mélyen behatolt a
személyes terembe, az ajkai mindössze pár centire voltak tőlem,
két bicepszének játéka miatt pedig a póló ujjai majd
szétszakadtak.
Anyám borogass, csak abban reménykedtem, hogy a póló
anyaga feladja a küzdelmet, és egyszerűen lefeslik róla.
– Mit szeretnél inni? – kérdezte.
Ebben a pillanatban csak azt szerettem volna, ha még
bámulhatom az ajkait, ahogy mozognak.
– Ööö… – Az agyam teljesen kiürült.
Felvonta a szemöldökét, és a tekintete a számról a szememre
siklott.
– Okosabb lenne megnéznem a személyidet?
 Ez végre kibillentett a révületemből.
– Nem. Dehogy is. Huszonegy vagyok.
– Tuti?
Az arcom megint lángolni kezdett.
– Eskü.
– Így görbülj meg?
Tekintetem megint a kinyújtott kezére és begörbített ujjára
siklott.
– Most komoly?
A jobb arcán megjelent egy gödröcske, és most már a foga is
kivillant. Szent szar, ha még gödröcskéje is van, tutira elvesztem!
– Úgy nézek ki, mint aki viccel?
Inkább, mint aki boldogan rángatna bele mindenféle bűnös
dologba, mert a kedves tekintetű, kakaóbarna szem pajkosan és
kajánul csillogott. Az ajkam megremegett. Én is felemeltem a
kezem, begörbítettem az ujjam, és az övébe kulcsoltam.
– Így görbüljek meg – mondtam, és közben arra gondoltam,
hogy még életemben nem csekkolták ennél élvezetesebben a
nagykorúságomat.
Az a széles mosoly hihetetlenül fincsin csillogott.
– Ó, mindig imádtam azokat a csajokat, akik elég bátrak egy
ilyen fogadalomhoz.
Aha, fogalmam sem volt, hogy erre mégis mit lehetne
mondani.
Amikor pedig elengedtem az ujját, ahelyett hogy ő is
elengedett volna, ujjait gyöngéden a csuklómra kulcsolta, és
finoman, de határozottan megfogta. Miközben a szemem úgy
guvadt, hogy attól féltem, kiugrik a helyéről, ő valahogy még
közelebb hajolt, és az illata… mennyei volt. Amolyan fűszeres-
szappanos keverék, amitől a bugyim megint majdnem lecsúszott.
A táskámban megszólalt a telefonom, és teljes hangerőn
üvöltötte a „Brown Eyed Girl”-t. Miközben kapkodva próbáltam
előhalászni, Szexi Pultos Pasi felnevetett.
 – Van Morrison? – kérdezte.
Szórakozottan bólintottam, és ujjaim ekkor rátaláltak a
vékony készülékre. Teresa hívott. Lenémítottam.
– Csípem az ízlésed.
Ránéztem, és a telefont visszapottyantottam a táskába.
– Én… izé, jobban szeretem a régebbi dolgokat, mint azokat a
számokat, amik éppen most vannak a csúcson. Régebben
mindenki rendesen énekelt, és valódi zenét játszott. Most nem
csinálnak semmit, csak félmeztelenül ugrálnak, sikoltoznak, és
ének helyett beszélnek. Mintha már nem is zene lenne.
A szemében elismerés csillant.
– Esküszöl, hogy így görbülj meg, és régebbi zenét hallgatsz?
Tetszel nekem.
– Mondhatom, téged aztán könnyű lenyűgözni.
A fejét hátrahajtva nevetett, és esküszöm mindenre, ami
szent, nagyon állat volt a nevetése is. Mély. Zengő. Játékos.
Olyan, hogy az ember belső szervei kocsonyává változnak miatta.
– Pedig az eskü, hogy így görbülj meg, és a zene nagyon is
komoly dolog – felelte.
– Azt mondod?
– Azt. – És közben látszott az arcán, hogy nagyon jól
szórakozik. – Majdnem annyira komoly, mint ha jó kisfiúhoz
illően cserkész-becsszót adsz valamire.
Eddig csak halványan mosolyogtam, de éreztem, hogy az
ajkam hirtelen sokkal szélesebbre húzódik.
– Hát, még soha nem voltam jó kisfiú…
– Mondjak egy titkot?
– Persze – feleltem sóhajtva.
Lehajtotta a fejét, és úgy nézett rám.
– Én sem.
És ki tudja, miért, de ezen annyira nem is lepődtem meg.
Különösen amiatt, hogy azóta sem engedte el a csuklómat.
– Te nem idevalósi vagy – jelentette ki.
 Legalábbis már nem.
– Ezt honnan szeded?
Kis város ez, és a Monába általában mindig ugyanazok a régi
bútordarabok járnak, nem pedig a hozzád hasonló, szexi csajok.
Úgyhogy a nyakamat tenném rá, hogy nem vagy idevalósi.
– Valamikor… – Na, várjunk csak! Hozzám hasonló szexi
csajok? Bármit akartam is mondani az előbb, egyszerűen
kitörlődött az agyamból.
Elengedte a csuklómat, szépen lassan fejtve le az ujjait, és
közben egyetlen pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust.
Az ujjai előbb a csuklóm belső oldalán siklottak végig, majd
finoman megsimogatták a tenyeremet is, egészen az ujjaim
hegyéig, mire a karomon hullámokban rohant végig a hideg, hogy
aztán vad táncot járjon lefelé a gerincem mentén.
Istenem, teljesen megőrjített, úgy éreztem, van közöttünk
valami szikra. Valami kézzelfogható, ami ott pattogott a
levegőben. Tudom, hogy eszement, de hirtelen nagyon
nehezemre esett levegőt is venni, nem hogy a gondolataimat
összefogni.
Ő meg anélkül, hogy levette volna rólam a szemét, a pult alá
nyúlt, be a hűtőbe, és kivett belőle egy üveg sört. Lecsavarta a
kupakját, azután a pultra helyezte. Beletelt vagy egy
másodpercbe, mire rádöbbentem, hogy valaki más is áll
mellettem.
Oldalra pillantottam, és egy egészen rövidre gépelt hajú,
jóképű srácot vettem észre. Miközben megragadta az üveg
nyakát, futólag biccentett a pultos pasinak.
– Kösz, haver.
Ezzel tovább is állt, és mi megint kettesben maradtunk.
– Szóval – mondta Szexi Pultos Pasi. – Mit szólnál, ha
kevernék neked valami speckót?
Normális esetben, ha egy pasi felajánlja, hogy „keverne
nekem valami speckót”, sikoltozva rohanok világgá, most
azonban azon kaptam magam, hogy a fejem bólogatni kezd, ami
csak megerősítette bennem a gyanút, hogy mélységesen sekélyes
és talán egy kicsit kettyós is vagyok.
Meg persze totál elvesztettem az irányítást az események
fölött, ami különösen… szokatlan élmény volt számomra.
Le sem tudtam venni róla a szemem, ahogy megfordult, és a
felső polcon lévő drága tömények felé nyúlt. A pólója alatt csak
úgy táncoltak az izmok. Nem láttam, melyik üveget vette le, de
kecses magabiztossággal mozgott. Aztán elővett egy poharat,
affélét, amibe kisebb adag mixelt piákat vagy éppen jéggel kínált
töményeket szoktak önteni.
Amikor rádöbbentem, hogy ennyi év után is simán
felismerem a poharat, legszívesebben megfejeltem volna a pultot,
de sikerült ellenállnom a kísértésnek – hál’ istennek. Figyeltem,
ahogyan az italt keveri, és próbáltam megtippelni a korát.
Legalább egy vagy két évvel tutira idősebb, mint én. Néhány
másodperccel később már elém is tett egy lenyűgöző koktélt. A
tetején piros volt, gyönyörű átmenettel változott a színe lefelé
haladva a lenyugvó nap sárgájára, és egyetlen cseresznye
díszítette. Megfogtam a poharat, és belekortyoltam. A
gyümölcsös aroma szinte az orgazmusig izgatta minden
ízlelőbimbómat.
– Ebben nem is lehet érezni a piát!
– Tudom – felelte, és nagyon elégedettnek tűnt magával. –
Finom, de azért óvatosan. Ha túl sokat iszol belőle túl gyorsan, a
padlón csattan a csinos kis segged.
Úgy voltam vele, hogy a „csinos kis segg” megjegyzés biztosan
afféle tipikus pultos kedveskedés, úgyhogy ittam még egy kis
kortyot. Semmi szükség nem volt az óva intésre. Ha ivásról volt
szó, soha semmilyen körülmények között nem vetettem el a
sulykot.
– Mi a neve?
– Jax.
 Felvontam a szemöldököm.
– Érdekes.
– Ó, nagyon is! – Aztán két karját egymásba fonva előredőlt,
a bárpultra hajolt, majd megint rám villantotta azt a kis
félmosolyt, amiről mostanra pontosan tudtam, hogy minden
gondolatomat összezavarja, és pusztítóan izgató. – Van már
valami terved ma estére?
Csak bámultam rá. Semmi többre nem lettem volna képes.
Eltekintve attól a ténytől, hogy csak néhány perce voltam itt, és
ennyi idő alatt sikerült elérnie, hogy teljesen elfelejtsem, miért is
jöttem valójában – ami semmiképpen nem az ismerkedés lett
volna –, képtelen voltam elhinni, hogy tényleg azt csinálja, amit
gyanítottam, hogy csinál.
Flörtöl velem.
Randira hív.
Calla világában ilyesmi egyszerűen nem történik meg. Még
azt is nagyon nehéz volt elhinni, ha olyan szívdöglesztő csajokkal
esett meg, mint Teresa, Brit vagy Avery, de az tuti száz, hogy
velem semmiképpen.
Szexi Pultos Pasi azonban egy kicsit még jobban előrehajolt,
csinált a karizmaival valami egészen lenyűgözőt, aztán gyönyörű
tekintete megragadta az enyémet, és egy pillanatra azt is
elfelejtettem, hogyan kellene levegőt vennem. Abból, ahogyan az
ajka mosolyra húzódott, nyilvánvaló volt, hogy pontosan tudja,
milyen hatással van rám.
– Csak ha esetleg arra lenne szükséged, hogy tisztázzam a
helyzetet, az imént azt szerettem volna megtudni, hogy volna-e
kedved csinálni velem valamit.
 3. FEJEZET

S ZENT SZAR!

Még szerencse, hogy visszatettem a poharamat a pultra, mert

ha nem, akkor tutira a földön köt ki.
– Hiszen a nevemet sem tudod!
Pillantása lejjebb vándorolt, így tökéletesen láthatóvá vált,
milyen nevetségesen hosszú szempillái vannak.
– Hogy hívnak, édes?
Csak néztem rá tátott szájjal, és valószínűleg a lehető
legkevésbé vonzó módon. Tutira viccel.
Aztán Szexi Pultos Pasi megint a szemembe nézett, és
türelmesen várt.
Szentséges isten, tényleg komolyan gondolja?
– Te minden csajt elhívsz, aki belép? – Mert ha igen, egyetlen
gyors körbepillantással megállapíthattam, hogy nem sok
választása van. Eltekintve attól a sráctól, aki az előbb a sört vette,
majd visszaült a haverjai mellé az asztalhoz, a vendégek
többségét mindössze egy hajszál választhatta el a nyugdíjtól.
Félmosolya egy kicsit szélesebb lett.
– Csak a szépeket.
Megint tátott szájjal néztem rá.
Ugyanakkor annyira nem lepődtem meg a válaszon. Mert
valamikor tényleg szép voltam. Mindig is annak tartottak az
emberek azóta, hogy éppen csak kinőttem a földből, és még
rugdalózóban nyomultam. Régebben anya mindig ámuldozott,
hogy mennyire szimmetrikus az arcom, és mennyire tökéletesek
a vonásaim. Régebben. Kiskoromban egészen olyan voltam, mint
a porcelánbabák, és anya akkoriban még úgy is mutogatott
mindenkinek. Aztán ahogy nőttem, a vonásaim ugyanolyan
szimmetrikusak maradtak – telt ajkak, magas arccsont, apró orr
és a természetes szőke hajamhoz illő kék szem.
Azonban a kulcsszó ebben az esetben sajnos valóban a
valamikor és a régebben volt, és habár sok mindent lehetett
mondani rám, de azt, hogy hülye lennék, semmiképpen.
Többnyire.
Abban a pillanatban azonban, ahogy ennek a srácnak a
szemébe néztem, kimondhatatlanul ostobának éreztem magam.
– Helyesbítenék – folytatta Szexi Pultos Pasi, és már olyan
szélesen mosolygott, hogy a bal arcán megjelent a gödröcske. –
Azokat a szép csajokat, akiknek ilyen állat lábuk van.
Erre már beindult a szarriasztóm.
– De ülök! Nem is látod, milyen a lábam.
Mély hangon nevetett, és isten az atyám, ez is csodálatos volt.
– Édesem, láttam, amikor bejöttél, és az első dolog, amin
megakadt a szemem, a lábad volt.
Na jó. A lábammal tényleg nem volt semmi bajom. Hetente
háromszor úgy tettem, mintha hatalmas fitneszguru lennék, és
futottam. Illetve nagyon szerencsés is voltam. A zsír soha nem
ment a combomra vagy a lábszáramra. Ehelyett az egész a
seggemen és a csípőmön gyülekezett.
Na jó, beismerem, hogy amikor a lábamat dicsérte, tényleg
valami kellemes zümmögés vett erőt rajtam, ugyanakkor…
Hirtelen élesen beszívtam a levegőt, és éreztem, hogy a
bensőmbe hidegség költözik.
Szexi Pultos Pasi egyenesen a szemembe nézett, egész idő
alatt egymás felé fordulva beszélgettünk. Képtelenség, hogy ne
tűnt volna fel neki a sebhelyem, és csak ekkor döbbentem rá,
hogy nekem viszont, amióta csak beszélgettünk, egyetlen
pillanatra sem jutott eszembe. Annyira megzavart a viselkedése,
hogy egészen elfelejtkeztem róla.
 Most azonban, ahogyan ezen töprengtem, hirtelen
önkéntelenül is lehajtottam a fejem, majd balra fordítottam az
arcomat. Egyszerre erőtlenné váló ujjakkal fogtam a poharat.
Biztos voltam benne, hogy csak játszik velem, mert ő is tagja a
Szexi Pasik Bandájának, én pedig Calla vagyok, aki legfeljebb
havercsaja lehet a banda bármelyik tagjának, nem pedig v>alla,
akivel nyíltan flörtölnek.
Lehet, hogy cracket szívott.
Úgy döntöttem, innentől kezdve bármit mond nekem, nem
törődöm vele, és inkább arra fogok összpontosítani, amiért
valójában jöttem.
– Tényleg nagyon finom ez az ital – mondtam, majd ügyelve,
hogy csak a jobb orcámat láthassa, megint alaposan végignéztem
a kocsmában. Még mindig nem láttam anyát. – Jól néz ki, és
finom is.
– Kösz szépen, de nem az italról beszélgettünk. Kivéve
persze, ha az a téma, hogy mit fogunk meginni mi ketten együtt
meló után – felelte, én pedig önkéntelenül is felé kaptam a
tekintetem. Amikor látta, hogy megint övé minden figyelmem,
felvonta az egyik szemöldökét. – Mert utána szívesen meginnék
veled egyet.
Gyanakodva szűkült össze a szemem, és kényelmetlenül
mocorogtam a bárszéken. Ez… nagyon nem olyasmi volt, amit
megszoktam.
– Ugye nem csak hülyítesz?
Mind a két szemöldökét felvonta, és megismételte, amit az
előbb is csinált, hogy tekintetével lassan végigsimogatta az
arcom, egy kicsit elidőzött az ajkamon, és végül mélyen a
szemembe nézett.
– Nem, édes, nagyon is komolyan mondom.
– Hiszen nem is ismersz.
– Nem éppen emiatt szoktak az emberek meginni együtt egy
italt? Hogy könnyebben letudják az ismerkedős szakaszt.
 Padlót fogtam.
– A szó szoros értelmében csak pár perce találkoztunk.
– Ezt már az előbb elmagyaráztam, de ha akarod,
elmagyarázok neked még valamit. Ha én valamit meg akarok
kapni, akkor mindent megteszek, hogy megszerezzem. Az élet túl
rövid ahhoz, hogy elvesztegessem. És amit most akarok, az az,
hogy jobban megismerjelek téged. – Aztán megint lejjebb siklott
a tekintete, és úgy tapadt az ajkamra, mintha mágnes vonzaná. –
Igen. Nagyon szeretnélek megismerni.
Szent tehénlepény!
Szóra nyitottam a számat, de gőzöm sem volt, mit
válaszolhatnék. Aztán mire sikerülhetett volna valami
összefüggőt és értelmeset kipréselnem magamból, hirtelen
meghallottam a nevemet, és annyira meglepődtem, hogy
mindent elfelejtettem.
– Calla? – Mély, reszelős hang. – Tényleg te vagy az?
A lengőajtó felé fordultam, és pár pillanat alatt sikerült is
párosítanom az ismerős hangot a belépő nagydarab, kopaszodó
férfi képével.
Clyde bácsi, aki igazából nem volt a nagybátyám, viszont már
ősidők óta a család barátja volt, döngő léptekkel indult meg
felém. Pirospozsgás arcán hatalmas, csupa fog vigyor villant.
– Szent szar és agyhúgykő, tényleg te vagy!
Ujjammal egy kicsit megfenyegettem, és éreztem, hogy én is
elmosolyodom. Clyde bácsi egy jottányit sem változott a három
év alatt, amióta elköltöztem.
Szexi Pultos Pasi csendesen hátrahúzódott, de sejtettem, mi
jár a fejében, ha rájött, hogy Mona lányával kezdett ki.
Aztán Clyde bácsi már ott is volt előttem. Ez a hatalmas
medve átölelt a szálfányi karjaival, és úgy emelt fel a székről,
mintha papírból lennék. A lábam tehetetlenül rúgkapált, az erős
ölelésben kénytelen voltam összeszorítani a lábujjaimat,
különben mind a két papucsom leesett volna.
 Persze a papucsom elvesztése ebben a pillanatban nem
igazán érdekelt, és az sem, hogy alig kapok levegőt. Clyde bácsi…
istenem, hiszen ő a kezdetektől a Monában dolgozott, azóta vitte
a konyhát, hogy anya és apa megnyitott, sőt, azután is itt maradt,
amikor minden elindult lefelé a lejtőn, és ezek szerint azóta sem
lépett le.
Két szememet könnyek marták, ahogy próbáltam gigantikus
vállai köré fonni a karomat, és közben mélyen beszívtam a zsíros
kajaszaggal keverő Old Spice aromáját. Clyde tényleg nagyon
hiányzott. Ő volt talán az egyetlen ebből az egész városból.
– Te jó isten, kicsi lány, milyen jó újra látni téged! – Aztán
megint megszorított, addig, hogy, mintha valami sípolós játék
lennék, halk nyüszítés tört fel belőlem. – Annyira rohadt jó!
– Szerintem ezt ő is tudja – jegyezte meg szárazon Szexi
Pultos Pasi. – Mert éppen az életéért küzd, ahogy a szuszt is
kiszorítod belőle.
– Fogd be, kölyök! – Clyde letett a földre, de az egyik karjával
továbbra is a vállamat ölelte. Olyan magas és olyan nagydarab
volt, hogy tisztára eltörpültem mellette. Éppen úgy, mint régen. –
Tudod, ki ez a lány, Jax?
– Azt hiszem, ki tudom találni – felelte a másik szárazon, a
hangjában éppen csak egy csipetnyi iróniával.
– Várj csak! – szabadítottam ki magam Clyde bácsi
öleléséből, és Szexi Pultos Pasi felé fordultam. – Téged Jaxnek
hívnak?
– Igazság szerint Jackson James, de mindenki csak Jaxnek
hív.
Ízlelgettem egy kicsit magamban a nevét. Kénytelen voltam
elismerni, hogy a Jax nagyon szexi becenév, és a pasi maga is
emlékeztetett egy bizonyos Jax nevű, szívtipró motorosra.
– Ez olyan, mintha valami idióta fiúbandában ugrálnál.
Halkan nevetett.
– Akkor azt hiszem, ez a rész kimaradt az életemből.
 – A fenébe! – Clyde karja megint megszorította a vállam. –
Az igazat megvallva Jax tényleg egész jól énekel, és ha sikerül
elég whiskey-t töltenünk belé, akkor még egy pár akkordot is
elpenget a gitárján.
– Komolyan? – Most, ha lehet, még jobban érdekelt,
különösen, mert kevés izgatóbb dolog van, mint egy pasi, aki
gitározni is tud.
Jax a pult mögötti mosogatónak támaszkodott, és két karját
összefonta a mellkasa előtt.
– Igen, egy vagy két alkalommal játszottam már.
– Mi szél hozott vissza, kicsi lány? – kérdezte Clyde, és
lehetetlen volt nem észrevenni a hangjából kicsendülő
gyanakvást. Mintha igazából azt kérdezte volna, hogy mégis mi a
fenéért jöttem vissza erre a lepratelepre.
Lassan felé fordultam. Clyde rettenetesen szomorú volt,
amikor elmentem a fősulira, annak ellenére, hogy elsősorban ő
ragaszkodott hozzá. Szeretett volna minél távolabb tudni ettől a
várostól és… nos, mindentől. Valószínűleg akkor lett volna a
legboldogabb, ha az ország másik végében találok magamnak
sulit, én azonban olyanba jelentkeztem, ami annyira nem volt
azért távol. Az ember soha nem tudhatja… hogy mi történik.
– Anyát keresem.
Csak ennyit mondtam. Nem akartam különösebben
elmagyarázni Jax előtt. Éppen elég rossz volt, hogy amikor most
rám nézett, már valóban annak látott, aki voltam, nem pedig csak
egy véletlenül betérő csajnak.
Mert vannak emberek, akik szerint az alma soha nem esik
messze a fájától.
Néha még az én fejemben is megfordult.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Clyde megfeszült, és az
sem, hogyan kapta a pillantását előbb Jaxre, majd vissza rám. A
kényelmetlen érzés egyre mélyebbre ásta magát a lelkembe, és
úgy kezdett terjedni, akár valami gyom.
 Minden figyelmemmel Clyde felé fordultam, és
megacéloztam magam, felkészülve a legrosszabbra.
– Miért?
Széles mosolya egy kicsit halványult, majd levette rólam a
karját, és ideges arccal felém fordult.
– Nincsen semmi, kicsi lány, csak…
Mély levegőt vettem, és vártam, amíg Jax a hűtőből újabb
üveg sört vett ki, majd tett le a pultra egy szakadt, vörös
flanelinget viselő, idősebb férfi elé, akinek esélye sem volt, hogy
elmondja, igazából mit kér, de azért megfogta az üveget, és kicsit
részeg mosollyal az arcán, látszólag boldogan csoszogott vissza a
helyére.
– Anya itt van?
Clyde a fejét rázta.
Magam köré fontam a karom.
– Hol van?
– Tudod, igazából én sem tudom, kicsi lány – felelte Clyde, és
tekintetét a csupa karcos padlóra függesztette, amire már nagyon
ráfért volna egy alapos takarítás.
– Nem tudod, merre van?
Ez meg hogy lehet?
– Igen, nos, Mona nem volt errefelé már vagy… –
Elhallgatott, állát domborodó mellkasára hajtotta, és
végigsimított kopasz fején.
Éreztem, hogy a gyomromban megint megjelenik a görcs, és
addig nem is múlt el, amíg a tenyerem tövét keményen oda nem
nyomtam.
– Mióta nem láttátok?
Jax tekintete előbb a kezemre siklott, majd megint megtalálta
a szememet.
– Anyád legalább két hete elment. Senki nem hallott róla,
senki nem látta. Egyszerűen lelépett a városból.
Úgy éreztem, mintha hirtelen megnyílt volna alattam a padló.
 – Két hete eltűnt?
Clyde nem felelt, Jax azonban a bárpulton keresztül közelebb
hajolt hozzám, és halkabban mondta:
– Egyik este bejött, valami miatt nagyon fel volt húzva, és
törni-zúzni kezdett az irodában, ami egyébként annyira nem is
volt szokatlan.
Igen, ez tényleg ismerős volt.
– És?
– Bűzlött a piától – tette hozzá gyöngéden, és közben félig
lehunyt szempillái alól nézett rám.
Ez ugyancsak elég általános volt.
– És?
– És olyan szaga volt, mint aki egy zárt szobában órákon
keresztül füvezett és cigizett.
Na, a fű már valami új volt. Anya korábban inkább a
bogyókat szerette, nagyon sok bogyót – egész bogyóhegyeket
dobált be néha.
– És az elmúlt nagyjából egy évre visszatekintve ez sem volt
olyan nagyon szokatlan – folytatta Jax még mindig óvatosan, a
reakciómat figyelve. Ezek szerint jó ideje a kocsmában dolgozott.
– Úgyhogy igazából senkinek nem tűnt fel a dolog. Tudod, az
anyád, hogy is mondjam…
– Nem sok vizet zavart akkor sem, amikor itt volt? – fejeztem
be a mondatot, és éreztem, hogy az állkapcsom megfeszül. – Na
igen, ebben sincs semmi újdonság.
Jax egy pillanatig még állta a pillantásomat, aztán a mellkasa
nagy sóhajjal emelkedett és süllyedt.
– Aznap este olyan nyolc óra magasságában elment a
kocsmából, és azóta semmit nem tudunk róla. Ahogy Clyde is
mondta az előbb, ennek vagy két hete.
Istenem!
Lehuppantam a bárszékre.
 – Nem akartalak felhívni, kicsi lány, mert… tudod, nem ez az
első alkalom, hogy anyád lelépett. – Clyde csípővel a bárpultnak
támaszkodott, és egyik kezét a vállamra tette. – Néhány havonta
megesik, hogy egyszerűen világgá megy Kakassal, és…
– Kakassal? – A szemöldököm a homlokom tetejére szaladt.
Anyának volt egy kakasa? Bizarr kiskedvenc, nem mondom, de
annyira nem lettem volna meglepve. Anya ugyanis egy farmon
nőtt fel, és kiskoromban mindenféle agyament állatot tartottunk
házi kedvencként. Egy ideig volt egy Billy nevű kiskecském is.
Clyde hunyorgott.
– Ó az anyád… izé, az anyád pasija.
– És Kakas a neve?
Anyám borogass!
– Legalábbis mindenki így ismeri – felelte Jax, és ezzel
megint magára vonta a figyelmemet.
Istenem, ez olyan sok módon volt megalázó, hogy hirtelen
nem is mertem belegondolni. Anya alkoholista volt, aki füvezett,
bogyózott, két fűszálat nem tett keresztbe a saját kocsmájában, és
időről időre lelépett valami pasival, aki tuti, hogy igazi nagyvilági
csávó lehetett, és akit mindenki Kakas néven ismert.
Basszus!
Mi lesz a következő? Kiderül, hogy részidőben a szemközti
sztriptízbárban is fel szokott lépni? Egyszerre nem vágytam
másra, csak egy sötét sarokra, ahol kényelmesen lekuporodhatok,
és a térdemet átölelve ringatózhatom egy kicsit.
– Pár hónappal ezelőtt egy teljes hónapra nyoma veszett,
aztán váratlanul visszatért – folytatta Clyde. – Emiatt tényleg
nincsen értelme aggódni. Anyád szereti élni a világát, de mindig
visszatér.
Lehunytam a szemem. Anyának egyáltalán nem máshol lett
volna a helye. Itt kellett volna lennie, hogy beszélhessek vele, és
kiderítsem, maradt-e egyetlen cent is a jogtalanul elvett pénzből,
hogy dühösen sikolthassak a képébe, és tehessek legalább
valamit azzal kapcsolatban, hogy miatta úgy tűnt, darabjaira
hullik körülöttem az életem.
Clyde megszorította a vállam.
– Ha gondolod, megcsörgetlek, amikor visszajön.
Ez annyira meglepett, hogy éppen abban a pillanatban
néztem rá elkerekedett szemmel, amikor Jax kemény és hosszú
pillantást váltott vele.
– Nem kell, hogy itt maradj, kicsi lány. Tényleg nagyon
klassz, hogy így meglátogattál bennünket, de biztos vagyok
benne, hogy anyád…
– Azt akarod, hogy menjek el? – A szemem összeszűkült, és
hirtelen nagyon szűknek éreztem a fejbőrömet. Ó, most már tuti,
hogy itt valami sokkal nagyobb disznóság folyik, mint amiről
tudok!
– Dehogy! – felelte Clyde gyorsan.
Ugyanakkor azonban Jax is felelt:
– Igen.
Most felé fordultam, és megint eltöltött az iménti hidegség.
– Tudod, nem hiszem, hogy egy pultosnak ebbe bármilyen
beleszólása lenne.
A barna szemek hirtelen egészen feketére váltak, és nem
maradt bennük semmi melegség. Az állkapcsában megrándult
egy izom, de keményen álltam a pillantását, mert kíváncsi
voltam, hogy lesz-e pofája ellentmondani. Amikor azonban nem
válaszolt semmit, visszafordultam Clyde felé, aki még mindig
Jaxet figyelte. Valami nagy disznóság volt itt, és ha anyámról van
szó, tényleg bármit el tudtam képzelni. De akkor sem voltam
hajlandó elmenni – nem is tehettem volna, hiszen nem volt hová.
Szó szerint. Az előző szemeszterekkel szemben idén nem
jelentkeztem nyári kurzusokra, mert egészen egyszerűen nem
engedhettem meg magamnak. Ami azt jelentette, hogy a koliból
is ki kellett költöznöm, vagyis amikor a hazautazás előtt
összepakoltam a cuccaimat, akkor tényleg mindent
összepakoltam. Annak a kevésnek, ami a személyes
bankszámlámon maradt, mindenképpen ki kellett tartania, amíg
megtalálom anyát, vagy sikerül valami melót felhajtanom. De
bármelyik legyen is, az tuti, hogy nem volt pénzem albérletre,
szállodára, az pedig ki volt csukva, hogy ráerőszakoljam magam
Teresára, amíg sikerül megoldanom az életemet.
Tekintetem végigjárt a kopott bárpulton, a falakra akasztott
régi utcanévtáblákon és a bekeretezett, fekete-fehér fényképeken.
Aztán megakadt a szemem az egyiken, amit addig észre sem
vettem. Talán mert eddig minden figyelmemet lekötötte, hogy
volt min legeltetnem a szemem, most mégis szinte mágnesként
vonzotta magához a tekintetemet.
A bár mögött, az elegáns, kézírásos betűkkel, vörös neonból
Mona feliratot formázó tábla alatt volt egy másik, bekeretezett
kép is.
A torkom összeszorult.
Ez a kép színes volt, élénk és vidám, és egy családot ábrázolt
– egy valódi családot. Két szülő, mindketten szépek és boldogok.
Az anya egy egészen kicsi fiút tart a kezében, pontosan egy év
három hónapost. Egy másik kisfiú is áll mellettük, tízéves és öt
hónapos, mellette pedig egy kislány, aki éppen akkor lett
nyolcéves, és buggyos ujjú hercegnőruhát viselve olyan szép volt,
mint egy porcelánbaba. Vakító mosollyal nézett a
fényképezőgépbe.
A gyomrom forogni kezdett.
Mindenképpen el kellett innen tűnnöm.
Lecsusszantam a bárszékről, majd felkaptam a táskámat a
pultról.
– Később visszajövök.
Jax értetlenül összevont szemöldökkel nézte, ahogy kifelé
hátrálok, ugyanakkor… mintha meg is könnyebbült volna egy
kicsit. Az állkapcsában már nem remegett az az izom, a vállát is
lejjebb eresztette, és annak ellenére, hogy még néhány perccel
korábban is próbált megfőzni, hogy igyák vele egy italt, most
egészen úgy tűnt, mintha megkönnyebbülne, amiért elmegyek.
Aha, sejtettem, hogy csak kamu volt az egész.
Clyde felém nyúlt, de könnyedén elléptem előle.
– Kicsi lány, miért nem jössz hátra az irodába, és ülsz…?
– Nem, minden a legnagyobb rendben van. – Aztán sarkon
fordultam, és mielőtt Clyde egyetlen szót is mondhatott volna,
kimenekültem a kocsmából.
Amikor becsapódott mögöttem az ajtó, és a papucsom a
járdán csattant, a mellkasomra mintha valami hatalmas súly
nehezedett volna. A parkolóban állt még az enyémen kívül
néhány másik kocsi is, úgyhogy átvágtam közöttük.
Koncentrálj! – mondogattam magamban. Csak az előtted
lévő problémával foglalkozz!
Vissza fogok menni anya házába, áttúrom a szarj ait, és talán
sikerül kiderítenem, hogy ezúttal vajon hova a pokolba ment.
Semmi jobb nem jutott eszembe.
Erővel kitöröltem a fejemből azt a régi, családi fényképet,
megkerültem egy régebbi pickupot, ami már akkor is a
parkolóban állt, amikor megérkeztem, majd a saját kocsim felé
léptem.
A parkolóban nagyon sötét volt, és az utcai világítás sem
működött, úgyhogy szegény kis autóm sötétségbe merülve várt.
Nem törődtem a gerincemen végigfutó baljós hidegséggel. Ujjaim
már a kilincs felé nyúltak, amikor észrevettem, hogy valami nincs
rendben.
Csak a levegőt markoltam, mert azonnal távolabb léptem,
majd a kocsi orra felé indultam. Fojtott, meglepett kiáltás
hallatszott. Az enyém.
Hiányzott a szélvédő.
Jobban mondva csak éles szilánkok maradtak belőle körben a
keretben, és annak ellenére, hogy tényleg nagyon sötét volt,
tisztán láttam a műszerfalamon heverő téglát.
Valaki azzal törte be.
 4. FEJEZET

–T E TÉNYLEG EGY FORD FOSKUSZT VEZETSZ?

Lehunytam és összeszorítottam a szemem, majd hatalmasat

sóhajtottam. Miután felfedeztem, hogy a szélvédőm egészen
intim kapcsolatba került egy téglával, fogtam magam, és
visszavonszoltam a seggemet a bárba. Szinte révületben álltam
Jax előtt, és magyaráztam el neki, mi történt.
Engem teljesen ledöbbentett az eset, de még így is feltűnt,
hogy ő mintha annyira nem lenne meglepődve rajta. Harag
árnyékát láttam átsuhanni azon a lélegzetelállító arcon, hogy a
szeme megint sötétebben csillogott, de meglepetésnek nyoma
sem volt. Nem, bizony. Inkább mintha éppen valami ilyesmire
számított volna.
És igaz, hogy ez nagyon fura volt, de ebben a pillanatban
eltörpült az igazi probléma mellett. A szélvédőmet betörték,
nekem pedig nem volt pénzem kicseréltetni.
Kinyitottam a szemem, és megint felé fordultam. A pult
mögött látva nem is tűnt fel, mennyire magas, most azonban,
ahogy mellette álltam, vagy húsz centivel nagyobb volt nálam,
legalább száznyolcvan centis, vagy még annál is több. A dereka
nagyon keskeny volt, és nyilvánvaló volt, hogy nemigen hagyja el
magát.
– Focusnak hívják.
– Errefelé meg Foskusznak – felelte, és a szeme összeszűkült,
ahogyan a motorháztető fölé hajolt. – Basszus!
Amikor láttam, hogy keresztülnyúl az üvegen, azonnal
megfeszültem.
 – Vigyázz! – Lehet, hogy egy kicsit túl drámai volt, ahogyan
kis híján sikoltva figyelmeztettem, mert megfordult, és kérdő
tekintettel nézett rám. – Megvághatod magad – tettem hozzá
kicsit bután.
A szája egyik sarkában mosoly bujkált.
– Aha, tudom. Vigyázok. – Aztán kivette a téglát, és nagy
kezében megforgatta néhányszor. – A picsába!
Nem akartam belegondolni, mennyibe kerülhet majd a
szélvédőcsere, mert attól tartottam, hogy akkor nem is keresek
sötét sarkot, hanem ott helyben elkezdem a kuporogva hintázást.
Jax a földre hajította a téglát, és felém fordult. Meleg kezének
ujjai a kezemre kulcsolódtak, és megindult vissza, a kocsma felé,
maga után húzva engem is. Érintésére a gyomrom mintha
azonnal a torkomba ugrott volna. Most, hogy egy vagy két
lépéssel mögötte jártam, alaposan megnézhettem a seggét.
A rohadt élet! Még a segge is állat volt.
Most már nagyon sürgős lenne felállítanom egy fontossági
sorrendet!
– Beszélek valakivel, hogy jöjjön ki, és nézze meg a kocsidat –
mondta, nekem pedig igencsak szednem kellett a lábam, ha
tartani akartam vele a lépést.
Gyorsan pislogtam.
– Semmi szükség, hogy…
– Van egy haverom az egyik karosszériásnál, pár kilométerre
innen, vissza, a városközpont felé. Úgyis jön nekem eggyel –
folytatta, mintha meg sem szólaltam volna. Feltépte az ajtót, de
olyan erővel, hogy azt hittem, menten kiszakad a helyéről, majd
besietett, és engem is maga után rángatott.
– Maradj itt! – mondta, és figyelmeztetően pillantott rám.
– De…
Elengedte a kezem, felém fordult, és ezzel azonnal benne is
volt a személyes teremben. Bakancsának orra a papucsomhoz ért,
körülvett az illata. Aztán lehajtotta az állát. Csak úgy
megszokásból balra fordultam, és a levegő is bennszakadt,
amikor megéreztem, hogy ujjai az államra simulnak, és óvatos
mozdulattal visszafordítja az arcomat.
– Maradj itt! – mondta megint, és tekintete nem engedte el
az enyémet. – Egy perc és itt vagyok. Max egy perc.
Mire kell neki egy perc?
– Eskü.
Megint úgy éreztem, hogy megfordul velem a világ, és azon
kaptam magam, hogy suttogva válaszolok neki.
– Jól van.
Tekintete egy pillanatig még fogva tartotta az enyémet, aztán
sarkon fordult, és elsietett, nekem pedig a nem sokkal korábban
mondott szavai visszhangoztak a fejemben: Nagyon szeretnélek
megismerni. Hosszú, kecses léptekkel tűnt el a biliárdasztal
mögött, egyenesen a konyha felé.
Én meg csak álltam ott.
Nem egészen egy perccel később megint megjelent,
mutatóujján kocsikulcsot pörgetett. Megállt a pincérnő mellett,
aki az imént azt a nagy, piros kosarat cipelte, és gyöngéden
megfogta a könyökét.
– Szerinted el fogod tudni vinni a bárt, amíg Roxy be nem ér?
A nő előbb rám pillantott, majd Jaxre.
Jax odavezette hozzám. Közelről nézve nagyon csinosnak
láttam, annak ellenére, hogy bőven harminc fölött járhatott, az
arcán szinte semmi ránc nem volt.
– Bemutatom Pearl Sanderst – mondta Jax, majd felém
mutatott. – Ő pedig Calla… Mona lánya.
Pearl álla a padlón koppant.
Hoppá!
Aztán előrelépett, és egyik karjával gyorsan, erősen megölelt,
hogy most már rajtam volt az állkoppantás sora.
 – Annyira örülök, hogy végre megismerhetlek, Calla! – Aztán
Jax felé fordult, és közben kivette a füle mögül a tollát. –
Ajánlom, hogy jól vigyázz rá, megértetted?
– Persze – motyogta Jax, és egészen olyan volt, mintha a
világon semmit nem akart volna ennél kevésbé. Ami már csak
azért is ostobaságnak tűnt, hiszen nekem semmi szükségem nem
volt arra, hogy bárki pátyolgasson, és soha, egyetlen szóval sem
kértem tőle ilyesmit. Különben is mi a fene lett azzal, hogy
szeretne közelebbről megismerni?
– Azt hiszem, hogy most inkább…
– Gyere! – mondta Jax, és megint megfogta a kezem. A
következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy hirtelen
mozdulattal megfordít, kivezet az ajtón, vissza az éjszakába, és
aztán már ott is álltunk annál a pickupnál, ami az én szegény kis
kocsim előtt parkolt. Kinyitotta az utasoldali ajtót. – Beszállás!
Megtorpantam.
– Tessék?
Megint meghúzta a kezem.
– Mássz be!
Kiszabadítottam a kezem a szorításából, és hátamat a nyitott
ajtó belső oldalának vetettem.
– Nem megyek sehova. Most sokkal fontosabb, hogy…
– A kocsid elintézd – fejezte be helyettem a mondatot, és
oldalra billentette a fejét. Olyan volt, mintha az ezüstös holdfény
csak az ő magas arccsontján akart volna játszani, és gyöngéden
simogatni az arcát. – Megértem, és már mondtam, hogy van egy
haverom, aki mindenről gondoskodik. Clyde máris beszélt vele,
úgyhogy sínen van a dolog.
Úgy éreztem, az agyam mindjárt rövidzárlatot kap.
– Miért?
– Mert hamarosan esni fog.
Csak néztem rá. Az időjósláshoz is ért?
 – Ha beleszagolsz a levegőbe, te is érezheted… késő tavaszi,
kora nyári eső. – Közelebb hajolt, és én azonnal balra fordítottam
a fejem. – Vegyél egy jó nagy levegőt, édes! Érzed az esőillatot?
Valami megmagyarázhatatlan okból valóban vettem egy jó
nagy levegőt, és tényleg éreztem azt a nedves, hűvös illatot.
Felnyögtem. Ha nincs szélvédőm, tönkre fog menni a kocsi.
– Röviden, gondoskodunk róla, hogy a kocsi ne legyen itt
kint, mire esni kezd az eső – fejezte be.
– De…
– És nem nagyon hiszem, hogy szeretnél úgy vezetni, hogy a
csinos kis seggeddel üvegben ülsz, a menetszél meg folyamatosan
a képedbe fúj.
– Na jó. Igazad van, de…
– De közben el is viszlek innen – sóhajtott fel, és
hátrasimította rendezetlennek tűnő haját. – Nézd, megtehetjük,
hogy az elkövetkező tíz percet itt töltjük a járdán állva, és
vitatkozhatunk a dologról, de a helyzet az, hogy akkor is be fogsz
szállni a kocsimba.
Összeszűkült a szemem.
– Akkor hadd emlékeztesselek valamire! Még mindig nem
ismerlek. Fogalmam sincs, ki vagy.
– Én pedig nem azt kérem tőled, hogy itt helyben vetkőzz
meztelenre, és mutass nekem egy kis magánszámot. – Aztán
elhallgatott, és a tekintete szépen lassan végigsimította a testem.
– Bár nagyon izgalmas lenne. Nem valami jó ötlet, de
izgalmasnak izgalmas.
Eltelt vagy egy másodperc, mire felfogtam, amit az előbb
mondott, és a döbbenettől a szám is tárva maradt.
Jax az orra alatt mormogott valamit, közelebb lépett, és a
következő pillanatban két keze már a hónom alatt volt, nekem
pedig az érintése erejétől a lélegzetem is elakadt. A keze
különösen nagy volt, ami azt jelentette, hogy az ujjai szuperközel
voltak a mellemhez. Olyannyira, hogy az ujja hegye hozzá is ért a
mellem alsó ívéhez. Hirtelen és váratlan hullámokban rohant
végig rajtam valami jóleső remegés.
Aztán Jax felemelt. Szó szerint. A lábam nem is érte a földet.
– Hajtsd le egy kicsit a fejed, édes! – utasított.
Én meg persze megtettem, mert őszintén szólva gőzöm sem
volt, mi történik körülöttem. Mire észbe kaptam, már a
pickupban ültem, és becsapódott az ajtóm. Két tenyeremmel
végigsimítottam az arcomon, és éppen akkor vettem el a kezem a
szemem elől, amikor kocogva megkerülte a kocsi orrát, aztán
semmi perc alatt bepattant, és a saját ajtaját is becsapta.
Miután becsatoltam magam, dühös pillantást vetettem rá, és
kimondtam az első dolgot, ami az eszembe jutott:
– Te Chevyt vezetsz?
Elvigyorodott.
– Hallottad már, mit mondanak róla?
– Aha, hogy inkább tolnék Chevyt, mint hogy Fordot
vezessek. – És a szememet forgattam. – Nem mintha ennek
bármi értelme lenne.
Jax kuncogott, majd direktbe tette a váltót. Egy szót sem
szóltam, ahogy kihúzott a parkolóból, és rákanyarodott az útra.
Rágcsálni kezdtem az ajkam, és rádöbbenten, nem az a
legfontosabb, hogy korábban flörtölt velem, és még csak nem is
az, hogy valahogy mindenképpen meg kellene találnom anyámat,
aki ki tudja, merre lehet.
– Szerinted mennyibe kerül majd a szélvédőcsere? –
kérdeztem.
Amikor a bevásárlóközpont előtt egy piros megállította, a
szeme sarkából gyorsan rám pillantott.
– Legalább kiló-ötvenbe. Talán még többe.
A mellkasom összeszorult, ahogyan fejben gyorsan levontam
az összeget a rendelkezésre álló keretből, és felnyögtem.
– Király!
 Jax nem felelt semmit, megvárta, amíg a lámpa zöldre vált,
majd komótosan áthajtott a kereszteződésen.
– Valamelyik szállodában laksz?
Horkantottam. Vagy inkább röfögtem egy kicsit. Igen, pont,
mint egy malac.
– Na nem. Túl sokba kerülne.
– Akkor anyád házában? – És a hangjából jókora meglepetés
csendült.
– Aha.
Tekintetét az útra szegezte.
– De anyád nincsen otthon.
– Na és? Valamikor én is ott laktam. – Aztán megvontam a
váltamat, és a kezemet az ölembe ejtettem. – Különben pedig
semmi kedvem szállodára pénzt kidobni, amikor van egy hely,
ahol ingyen is ellakhatok.
Még akkor is, ha az igazat megvallva a világon ez volt talán a
legutolsó hely, ahol szívesen lettem volna.
Jax egy végtelennek tűnő pillanatig nem válaszolt, majd
megszólalt.
– Ettél már?
Megráztam a fejem, és összeszorítottam a számat. Aznap
reggel óta semmit nem ettem, és akkor is csak egy müzliszeletet.
Túlságosan ideges voltam, hogy bármi megmaradjon bennem. A
gyomrom pedig ebben a pillanatban – talán mivel rettenetesen
be volt rám pöccenve, amiért ennyire nem foglalkozom vele –
hangosan megkondult.
– Én sem – jegyezte meg.
Gyorsan megálltunk egy gyorskajáldánál, és mivel nagyon
éhes voltam, rendeltem egy burgert meg egy csésze édes teát.
Mire azonban elővehettem volna a tárcámból a nagyon is
korlátozott mennyiségű pénzemet, ő már kifizette az egészet.
– Van pénzem – mondtam, és előkaptam a tárcám.
 Ő azonban csak egyetlen lapos pillantást vetett rám, és az
egyik karját kilógatta az ablakon.
– Egy hamburgert és egy csésze teát rendeltél. A vendégem
voltál.
– De van saját pénzem! – ismételtem megint.
Felvonta a szemöldökét.
– Na és?
Megráztam a fejem, és elkezdtem kinyitni a pénztárcámat.
– Mennyibe… hé! – csattantam fel, amikor egyszerűen fogta,
és kikapta a kezemből. – Mi a fenét csinálsz?
– Már mondtam, édes, hogy a vendégem voltál. – Aztán
becsukta a pénztárcámat, és visszaejtette a táskámba, azt pedig
egyszerűen megfogta, és a hátsó ülésre dobta.
Dühösen néztem rá.
– Ez rohadtul nem király!
– Egy köszönöm azért jólesne.
– Nem kértem, hogy helyettem fizess.
– És?
Hitetlenkedve pislogtam.
Jax meg kacsintott.
Egy kicsit visszavettem. Elég volt ez az egyetlen kacsintás, és
a puncim azt mondta, hűha, nagyon is bejön neki a dolog. Ami
igen nyilvánvaló jele volt, hogy okosabb lenne egy kicsit jobban
gondját viselnem ennek a bizonyos puncinak, ha már ez is elég
neki.
Jó, elismerem, egy kicsit elvette az eszemet ez a pasi, de
mégis ki hibáztatna emiatt?
Egy perccel később már megint úton voltunk, ölemben egy
hatalmas adag kajával, valamint egy tartóban két pohár édes
teával. Nemigen figyeltem, amikor rendelt, de a nyálcsorgató
illatot árasztó csomag súlyából ítélve vagy a fél kínálatot kikérte.
– Teljesen más vagy, mint anyád – jelentette ki váratlanul.
 Ezzel nem is vitatkoztam. Anyának festett napszőke haja volt
– legalábbis régebben. Mivel jó régen találkoztam vele utoljára,
nem lehettem egészen biztos benne, de amikor legutóbb láttam,
azon a napon, amikor végre eljöttem Plymouth Meetingből a
Shepherdre, hogy is mondjam… megviseltnek tűnt.
– Neki… sokkal nehezebb élete volt. Valamikor régen nagyon
csinos volt. – Úgy hallgattam magam, mintha valaki más
beszélne, és közben az ablakon kifelé bambulva figyeltem,
ahogyan lassan eltűnnek a főutcát szegélyező gyorskajáldák.
– Azt sejtem. Már ha csak egy kicsit is hasonlítasz rá.
Hirtelen felé kaptam a fejem, de nem engem nézett. Nem
mosolygott, és nem is vigyorgott. A világon semmi nem utalt
arra, hogy ne gondolta volna egészen komolyan, amit mondott,
én azonban tudtam magamról, hogy nem vagyok szép, és ezt nem
az alacsony önbecsülésem mondatta velem. Bal orcámat
hatalmas vágás csúfította, márpedig nincs ember, aki ne úgy
látná, hogy ez jelentősen rontja az összképet.
Fogalmam sem volt, mit tervez Jax velem kapcsolatban, és az
igazat megvallva nem is vágytam arra, hogy kiderítsem. Most
sokkal nagyobb és sokkal fontosabb dolgokkal kellett törődnöm,
és bőven volt mi miatt aggódnom. Amikor azonban láttam, hogy
Jax hirtelen lekanyarodik a főútról, és egy sokkal rövidebb úton
vág át anya háza felé, már megint döbbenten néztem rá.
– Te tudod, merre van anya háza?
Horkantott, amit igennek vettem.
– Korábban is voltál már ott?
Ujjai erősebben szorították a kormányt.
– Egy párszor.
Fejemben rettenetes gondolat merült fel.
– Miért jártál te anyám házában?
– Nem azt akartad mondani, hogy a „mi házunkban”,
tekintve, hogy valamikor te is ott éltél?
 – Oöö, nem. Lehet, hogy tényleg ott éltem, amíg be nem
fejeztem a gimit, de azt a helyet soha nem éreztem az
otthonomnak.
Rám nézett, majd megint az út felé fordult. Eltelt egy pillanat.
– Először Clyde-dal kellett eljönnöm Monához. Anyád…
akkor elég sokáig ivott egyfolytában. Annyira seggrészegre itta
magát, hogy azt hittük, kórházba kell vinnünk.
Fájdalmasan hunyorogtam.
– Aztán még néhány alkalommal, amikor napokon keresztül
nem láttuk, és aggódtunk, hogy talán valami baja lehet. – Most
már nem szorította annyira a kormányt, mi több, kis ütemet
kezdett verni az ujjaival. – Olyan minden második nap felváltva
Clyde vagy Pearl eljött hozzá, és ránézett, hogy minden rendben
legyen.
– És te? Te is eljöttél ránézni?
Bólintott.
Beharaptam az ajkam, és minden erőmre szükségem volt,
hogy visszafojtsam a torkomat fojtogató, feltörő bűntudatot.
Clyde-on kívül ezek az emberek gyakorlatilag vadidegenek voltak,
én meg a legközelebbi hozzátartozója, és nem hogy mindennap,
de éveken keresztül nem tudtam venni a fáradságot, hogy
eljöjjek, és megnézzem, jól van-e, vagy túladagolta magát. Mert
pontosan tudtam, mit jelentett, amikor azt mondta, hogy
„ránéztek”.
Próbáltam szembeszállni a bűntudattal, de kudarcot
vallottam.
– Tudod, én nem állok olyan közel anyához. Mi ketten…
– Figyelj, Calla, magamtól is sikerült rájönnöm, hogy nem
kimondottan jó a kapcsolatotok. Megértem – szakított félbe, és
rám villantott egy veszedelmes mosolyt. Azért mondom, hogy
veszedelmes volt, mert csak tisztában kellett lennie vele,
mennyire erőteljes az ajkának az a kis félszeg íve, amit látszólag
minden erőfeszítés nélkül dobott felém. – Nekem nem kell
magyarázkodnod.
– Kösz! – suttogtam, mielőtt belegondolhattam volna, hogy
mit mondok, aztán meg már tiszta hülyének éreztem magam. Ő
azonban válasz helyett csak biccentett.
Utána már némán telt az anya házáig vezető út, és nagyon
meglepődtem, hogy egyenesen a kocsibehajtóra parkolt. Aztán a
két pohár teával a kezében követett a bejáratig.
Amikor a kulcsommal kinyitottam, felpillantottam rá.
– Tudod, nem kell mindenképpen bejönnöd.
– Tudom – vigyorgott. – De ha lehet, inkább nem kajálnék a
kocsiban vezetés közben. Ugye nem baj?
Már a nyelvem hegyén volt, hogy de, nagyon is baj, csak
sajnos nagyon úgy tűnt, a fejemnek saját akarata van, mert
bólogatni kezdtem. Aztán kinyitottam az ajtót.
– Király! – Jax ellépett mellettem, és előttem ment be a
házba.
– Mintha csak otthon lennél! – motyogtam.
Nem is hallotta, amit mondtam, mert azzal volt elfoglalva,
hogy óvatos léptekkel körüljárt a házban, megkeresett minden
villanykapcsolót, és felgyújtott minden lámpát. Óvatosan és
gyanakvóan nézett szét mindenhol, mintha arra számítana, hogy
bármelyik pillanatban rávetheti magát valami mumus az egyik
szakadt kanapé alól. Amikor láttam, hogy a konyha felé indul,
utánamentem, és amikor kijelentette, hogy megkeresi a
fürdőszobát, a pultra tettem a zacskót, és elkezdtem kipakolni
belőle.
Basszus, ez a pasi tényleg nem először volt itt, mert eszébe
sem jutott megpróbálkozni a földszinti fürdővel. Hallottam,
ahogyan a léptei a lépcsőn kopognak, és egy kicsit eltöprengtem
rajta, vajon valójában miért ment fel az emeletre, de aztán az
agyam már túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy különösebben bele
akarjak gondolni. Mire visszatért, sikerült megtalálnom a saját
egyetlen árva hamburgeremet az általa összerendelt rengeteg
kaja között.
Mellém húzott egy széket, majd kecses mozdulattal leült rá. A
jobb oldalamon.
– Szóval – hosszan ejtette a szót, miközben a csirkés
szendvicsét csomagolta ki. – Meddig tervezel itt maradni?
Megrántottam a vállam, és gondosan kibányásztam a
savanyúuborka-szeleteket a burgerből.
– Még nem tudom.
– De, gondolom, nem olyan nagyon sokáig. Szart sem lehet
csinálni ebben a koszfészekben, és mivel anyád is távol van, nem
sok okod lenne maradni. – Aztán egy pillanat szünet következett.
– Azt az ubit még megeszed? – És amikor megráztam a fejem,
elvette mindet.
Nem válaszoltam azonnal. Haraptam még két nagyot, amíg
megint megszólalt.
– Fősulira jársz, igaz? A Shepherdre.
Megállt a számban a falat.
– Ezt meg honnan tudod?
Felemelte a hamburgerének a tetejét, és szépen, akkurátusán
belepakolta az elszajrézott ubikat.
– Clyde néha szokott rólad beszélni. És Mona is.
Minden izmom megfeszült, és a számban ízetlenné vált az
étel. Mert teljesen mindegy, mit mondott rólam az anyám, abban
nem lehetett semmi köszönet.
Aztán megint csönd telepedett kettőnk közé egy időre, amíg
az egyik hamburgerének levette a tetejét, az alját meg
félbehajtotta, és úgy ette, mint egy burritót.
– És mi leszel, ha nagy leszel?
Visszatettem a hamburgeremet a csomagolópapírba.
– Nővér.
Felvonta a szemöldökét, és halkan füttyentett.
 – Tudod, ebben a pillanatban minden miniszoknyás nővérkés
fantáziám sokkal izgalmasabbá vált.
Összeszűkült szemmel néztem rá.
Ó meg vigyorgott.
– Miért éppen ezt választottad?
Arra koncentráltam, hogy minél akkurátusaidban
becsomagoljam a maradék burgeremet, és megint megvontam a
vállam. Igazság szerint pontosan tudtam az okot, csak olyasmi
volt, amit nagyon nehezemre esett hangosan is kimondani.
Inkább gyorsan témát váltottam.
– Na és te?
– Úgy érted, mit csinálok, ha éppen nem a pultban állok? –
Befejezte a hamburgerét, és a hasábburi után nyúlt.
– Aha. – Meredt szemmel néztem. – Azon kívül, hogy ennyit
zabálsz.
Jax megint felnevetett, ugyanolyan mélyen, ugyanolyan
szexisen, mint korábban.
– Pillanatnyilag csak pultos vagyok. De közben rajta vagyok
még néhány dolgon.
Ő sem ment bele részletesebben, hogy pontosan mire gondol,
én pedig nem akartam erőltetni. Mondjuk, ezzel a témát is
kinyírtuk.
– Burit?
Megráztam a fejem.
– Ne csináld már! Hiszen ez a legjobb része a gyorséttermi
kajálásnak. A burit nem lehet szkippelni. – És a tekintete még
barátságosabban csillogott. – Színtiszta zsír, szénhidrát és só.
Mennyei.
Éreztem, hogy megrándul a szám sarka.
– Pedig te nagyon nem úgy nézel ki, mint aki annyi
szénhidrátot eszik.
Felvonta az egyik széles vállát.
 – Mindennap futok. És mielőtt bemegyek a kocsmába,
elmegyek gyúrni is. Ez pedig azt jelenti, hogy azt ehetek, amit
csak akarok, és akkor, amikor csak akarom. Mekkora szopás
lenne már az élet, ha az idő felében az ember erőszakkal
megvonná magától azokat a dolgokat, amikre annyira vágyik!
Istenem, mennyire tudtam, hogy igazat mond!
Úgyhogy vettem is egy burit. Aztán még egyet. Na jól van,
talán még ötöt, de aztán összeszedtem a szemetet, és az egészet
odavittem a kukához, amiben meglepő módon frissen cserélt,
üres zsák volt. Miközben kezet mostam, Jax felállt, a hűtőhöz
ballagott, és amikor kinyitotta, megint halk füttyentést hallatott.
Gőzöm sem volt, mit csinál. A hűtőben egyébként néhány szószos
flakonon kívül semmi kaja nem volt.
Becsukta az ajtaját, és a csípőjével a pultnak támaszkodott.
Végignézett a boglárkasárga falakon – amiket annak idején még
Clyde festett ilyenre –, valamint a kis asztal csupa karcos lapján,
amin az imént ettünk, aztán mély levegőt vett, és az arcára
nagyon komoly kifejezés ült. Az állkapcsa megfeszült. Telt ajka
vékony vonallá húzódott. Szeme egészen sötétbarnára, szinte
mahagóniszínűre vált.
– Nem maradhatsz itt! – jelentette ki.
Pislogtam, és úgy helyezkedtem, hogy a jobb oldalammal
forduljak felé.
– Azt hittem, ezt már megbeszéltük.
– Nincs a frigóban semmi kaja.
– Igen, ezt én is észrevettem. – Aztán elhallgattam, és karba
fontam a két kezem. – Viszont ugyanígy nem lenne kaja a
szállodában sem… csak azért még fizetnem is kellene.
Jax felém hajolt egy kicsit, és a tekintetem lejjebb siklott. A
csípője és a dereka vékony. Nyilvánvalóan fut.
– Errefelé azért nem annyira drága a szállodai szoba.
Most már egyre jobban kezdett idegesíteni a dolog. Azt
tudtam, hogy előbb vagy utóbb mindenképpen el kell mennem
kaját venni, mert azt terveztem, hogy huzamosabb ideig
maradok. Ugyancsak tudtam, hogy a kocsimat kénytelen leszek
megjavíttatni, és azért is ki tudja, mennyit kell még kifizetnem.
Tudtam, hogy minél tovább maradok, annál nagyobb lyukat ütök
a bankszámlámon, de az igazat megvallva nemigen maradt más
választásom, mert – legalábbis, amíg a suli augusztus végén
megint el nem kezdődik – nem volt hova mennem.
És természetesen az is csak akkor volt lehetőség, ha
elfogadják a támogatással kapcsolatos igénylésemet.
Na és ha nem?
Talán sikerül szereznem egy sötét sarkot valami kényelmesen
párnázott falú szobában, és kezdhetek ringatózni.
Persze ezek mind olyasmik voltak, amikről Jaxnek nem
kellett tudnia.
– Kösz, hogy elhoztál ide, és vacsorát is vettél nekem. Tényleg
nagyon hálás vagyok, és azt is nagyon megköszönném, ha
megmondanád, kit kell megkeresnem a szélvédőmmel
kapcsolatban. De most már elég fáradt vagyok, és…
Jax egyik pillanatról a másikra ott állt közvetlenül előttem.
Komolyan. Az egyik másodpercben még a hűtő mellett
támaszkodott a pultnak, a következőben meg már itt magasodott.
Döbbenten kaptam levegő után, és hátrálni kezdtem a pult felé.
– Azt hiszem, nem érted, mit akarok mondani neked, édes.
Nyilvánvalóan.
– Anyádnak kezd elmenni az esze. Ugye tudod?
Na jó. Az egy dolog, ha én azt mondom anyámra, hogy
teljesen szét van esve, de ugyanezt más szájából hallani egészen
más lapra tartozik.
– Nézd, anyám…
– Soha nem fogja megnyerni az Év Anyukája díjat? Igen, ezt
tudom – mondta, és éreztem, hogy az ujjaim a tenyerem húsába
vájnak.
 – Ugyanúgy, ahogyan soha nem fogja megnyerni az Év
Főnöke díjat sem. De gondolom, ezt is tudod.
– Mi köze van ennek ahhoz, hogy itt maradok-e vagy sem? –
csattantam fel.
– Csak annyi, hogy okosabb lenne a városból is elmenned,
nemhogy ebből a házból.
Tárva maradt a szám, mert ez komolyan mellbevágott.
– Tessék?
– Az lesz a legokosabb, ha ma estére szállodába mész, aztán
amint elkészül a kocsid, amire remélhetőleg már holnap délután
sor kerül, beteszed a csinos kis seggedet, és elhúzol innen olyan
gyorsan, hogy soha ne is akarj többé visszajönni.
Oké, ez azért durva volt. A tököm tele volt ezzel az egésszel, és
az sem érdekelt, ha ez a Szexi Pultos Pasi a legklasszabb, akivel
valaha találkoztam, és aki ráadásul elhozott ide, és kaját vett
nekem. Még az sem, hogy csinosnak tartja a seggem, és tetszik
neki a lábam.
Kihúztam magam, eléálltam, és a harag minden más
gondolatot kitörölt a fejemből.
– Csak egyvalamire válaszolj!
Barna szemének tekintete az enyémbe kapaszkodott.
– Hallgatlak.
A hangomból csak úgy csöpögött a melaszos édesség.
– Ki a fasznak képzeled magad, hogy meg akarod mondani
nekem, mit tehetek és mit nem?
Pislogott egyet, aztán hátrahajtotta a fejét, és hahotázni
kezdett.
– Nem mondom, van benned tűz! Tényleg. Nagyon bejön.
Ezen csak még jobban felhúztam magam, mert már megint
nem volt semmi értelme annak, ami történt.
– Most már hazamehetsz.
 – Majd ha felfogtad, hogy mi folyik itt valójában. – Jax két
tenyerével a pultra támaszkodott, azután felém hajolt, és teljesen
börtönbe zárt. – Jól figyelj arra, amit mondani fogok!
Felnéztem rá, és bármennyire törtem a fejem, nem jutott
eszembe, mikor volt egy pasi utoljára ennyire közel hozzám.
– Calla! – kezdte, mire a hideg rázott, mennyire zengőn és
selymesen formálja a nevem. – Ha jól sejtem, fogalmad sincs,
mennyire gázos állapotban van Mona, és mit jelent ez
mindenkinek, aki körülötte él.
Elakadt a lélegzetem.
– Mennyire?
– Nem fogsz örülni.
– Sejtem.
Tekintete továbbra sem engedte el az enyémet.
– Ez a ház az elmúlt néhány évben kész bulipalotává
változott. Csakhogy most olyan bulikról beszélek, ahova épeszű
ember nem szívesen menne el. A zsaruk rendszeresen szállnak ki.
A ház gyakorlatilag drogtanya lett, és nem lennék nagyon
meglepve, ha valamelyik fiókban crackpipákat találnánk eldugva.
Te jó isten!
– És akikkel együtt szokott lógni? A kibaszott férgek kibaszott
férgei. Ennél lejjebb már nem süllyedhet ember, mint ahol ők
vannak. És ennél sötétebb sem igen lehet. De ez még csak nem is
a leggázosabb dolog az egészben.
– Nem? – Mi lehetne rosszabb annál, hogy anya drogtanyává
változtatta a házat? Jó, ha spurit főznek, az rosszabb lenne, de
akkor is.
– Ezek közül a sötét alakok közül egy csomót berágatott
magára – folytatta, mire a gyomrom görcsbe rándult. – Ahogy
hallom, egy rakás pénzzel tartozik nekik. És nem is csak ő,
hanem a pasija, Kakas is.
Rajtam kívül még egy csomó embernek tartozik? Jaj,
istenem, ez tényleg nagyon rossz hír.
 – Na mármost, Clyde szeretett volna megkímélni a dologtól,
de szerintem azzal nem segítünk rajtad, ha eltitkoljuk előled,
milyen magasra csapnak a szartenger hullámai. Nagyon sokan be
vannak pöccenve Monára. Olyanok, akik nem jó, ha be vannak
pöccenve az emberre. És a szélvédőd?
– Annak mi köze van ehhez az egészhez?
– Mielőtt a kocsmába jöttél, itt is megfordultál, nem? Valaki
biztosan folyamatosan figyeli a házat, és amikor észrevett téged,
úgy döntött, hasznos lesz, ha kapsz egy kis régimódi, parasztos
figyelmeztetést. Lehet, hogy még nem tudják, milyen
kapcsolatban vagy vele, de abból, hogy idejöttél, tutira kitalálták,
hogy ismeritek egymást. Persze az is lehet, hogy az egész
szélvédőbetörés csak egy hatalmas véletlen, de azért én őszintén
kétlem. És közben reménykedjünk, hogy nem jönnek rá, hogy a
lánya vagy.
Ó, te szentséges szar! Ez rohadtul nem jó hír. A pulzusom egy
pillanat alatt az egekbe szökött, a mellkasom gyorsan emelkedett
és süllyedt. Ez a helyzet vacakból nagyon gyorsan változott kész
szarhurrikánná.
– Igen, látom, hogy most már kezd egy kicsit érthetőbbé válni
minden – felelte halkan, szinte gyöngéden. – Innen pedig már
csak rosszabb lehet, különösen akkor, ha anyád nem kerül elő,
bárhol bujkál is.
Balra fordítottam a fejem. Hallottam a szavait, és fel is
fogtam, amit mond, olyannyira, hogy hamarosan a hideg kezdett
futkosni a hátamon. Istenem, ennél azért még az is jobb lenne, ha
tényleg csak spurit főznének.
Jaj, anya, mi a fenébe keveredtél bele?
Az, hogy ilyen élete van, hogy mivé vált, szó szerint fizikai
fájdalmat okozott, és hirtelen életre kelt bennem valami, amit
pedig már régen halottnak hittem. Egy késztetés, amit régóta
próbáltam elfojtani magamban, egy erő, ami arra sarkallt, hogy
segítsek neki – hogy segítsek helyrehozni az anyám életét.
 Két ujj érintését éreztem az államon, amik visszafordították a
fejem, hogy Jax szemébe nézzek.
Amikor a pillantásunk összeakadt, megint meglepetten
kerekedett el a szemem.
– Mert talán téged akarnak majd felhasználni, hogy
eljussanak hozzá.
Az agyam abban a pillanatban kizárta ezt a gondolatot. Ez az
egész már így is túl sok volt. Anya ellopott tőlem egy csomó
pénzt, és közben mindenféle szélvédőpusztító parasztok akarnak
rajtam keresztül bosszút állni rajta. Ez az egész leginkább olyan
volt, mint valami lejárt sztár főszereplésével készült, Zs
kategóriás film.
– Édesem, hidd el, hogy a legjobb, amit tehetsz, ha hátat
fordítasz, és egyszerűen elmész ebből a városból – mondta
megint, és barna szeme nem engedte el a tekintetemet. –
Számodra nincs itt semmi.
Majdnem mintha csalódottság csendült volna a hangjában, és
amikor megint tudtam levegőt venni, a tekintete végre elszakadt
a szememtől, és lejjebb siklott, résnyire szétnyílt ajkaimon
állapodott meg. A hangja mélyebb és reszelősebb volt, amikor
még hozzátette:
– Itt csak bajra és szenvedésre számíthatsz.
 5. FEJEZET

T ELJESEN MINDEGY, MIT MONDOTT JAX, másnap nem mentem

haza. De nem azért, mert a kocsim nem volt olyan állapotban,
vagy mert Jaxnek totál semmi köze nem volt ahhoz, mit teszek és
mit nem – komolyan nem volt más választásom, mint ott
maradni a seggemen… és mit is csinálni? Felkutatni, merre lehet
anya, aztán valahogy kideríteni, milyen baromságba keverte bele
magát, és remélhetőleg visszaszerezni a pénzemet?
Nem is mertem belegondolni, hogy mi van, ha minden
pénzem elszállt, de ezen a ponton két választásom volt: vagy itt
maradok, vagy aludhatok a kocsimban egész nyáron. Már ha
egyszer visszakapom.
De ennél sokkal többről volt szó. Persze a pénz nagyon fontos
kérdés, hiszen az életem múlt rajta, de anyát sem lehetett
kihagyni a számításból. Megkerülhetetlen volt.
Amikor előző este Jax végül hazaindult, ragaszkodott hozzá,
hogy én is vele menjek, és elvihesse a „csinos kis seggemet” egy
szállodába. Még azt is felajánlotta, hogy kifizeti a szobát, de
persze visszautasítottam. Úgy voltam vele, hogy most semmi nem
hiányzik kevésbé, mint még több tartozást a nyakamba venni.
Erre figyelmeztetett, hogy küld értem egy taxit.
Egészen pontosan volt pofája azt mondani nekem: „Tudom,
hogy sokkal okosabb vagy, mint amilyennek tetteted magad,
édes, úgyhogy kapsz negyven percet, hogy meggondold magad, és
amikor a taxi megáll a ház előtt, te szépen beleteszed a csinos kis
segged.”
Mi a fenét képzel?
 Éppen ezért, amikor a taxi valóban megállt a ház előtt, és
vagy egy percen keresztül folyamatosan dudált, úgy voltam vele,
hogy úgy teszek, mintha ott sem lenne. Végül elhajtott.
Persze nagyon kedves volt Jaxtől, hogy felajánlotta, kifizeti
helyettem a szállodai szobát, és még egy taxit is küldött értem –
kedves, a maga kis nyomulós módján. De ez a kicsit már
túlzottnak tűnő kedvesség volt az, amit nem engedhettem meg,
hogy bevegye magát a gondolataim közé.
Nyugtalan éjszakát töltöttem a kanapén, majd a következő
délelőtt túlnyomó részében anya kuplerájos szobájában
kutattam. Végül nem találtam semmi hasznosat, még egy
crackpipát sem. A beépített szekrényben ugyanakkor volt néhány
olyan holmi, amit bárcsak inkább soha ne láttam volna.
Az egyik egy bekeretezett kép volt, ami rólam készült nyolc-
vagy kilencéves koromban. A másik meg egy trófea – kábé hatvan
centi magas, és még mindig fényesen csillogó. Mind a kettő olyan
múlt mementója, amit már soha nem kaphatok vissza.
Miután visszatettem őket a szekrény hátsó részébe, egy
csomó viseltes farmer alá, felkészültem, hogy visszamenjek a
kocsmába. A ruhámmal nemigen törődtem, de nagyon gondosan
sminkeltem, és sikerült is szinte teljesen elfedni az arcomon
keresztülhúzódó sebhelyet, hogy a végére már nem vörös, sokkal
inkább rózsaszín volt, és ha az ember elég távolról nézte, szinte
nem is volt észrevehető. Nem okozott különösebb problémát,
hogy gyűrött melegítőben vagy kicsit lyukas pólóban menjek ki az
utcára, viszont a világ minden kincséért sem léptem volna ki
vastag smink nélkül. Amikor mindennel elkészültem, felhívtam
Clyde-ot. Tudtam, hogy most már csak egyetlen hely lehet, ahol
bármit is kideríthetek a bankszámlával történtekkel, valamint
anya hollétével kapcsolatban.
Nem sokkal dél után állt meg a ház előtt. Már a tornácon
vártam rá. Mielőtt hatalmas testével kikászálódhatott volna a
Jaxénél sokkal öregebb Ford pickupból, én már bepattantam
mellé, és be is csatoltam magam.
– Kicsi lány…
– Mint a telefonban is mondtam, szeretnék a kocsmába
menni. Ha lenne kocsim, nem is hívtalak volna.
– Jax már gondoskodik a kocsidról.
Felhúztam az orrom, és a táskámat az ölembe ejtettem.
– Hát ez nagyon megnyugtató – motyogtam, ami elég szemét
dolog volt tőlem, mert annak ellenére, hogy Jax tényleg
parancsolgató volt, azért nagyon sokat segített.
Clyde felém fordította hatalmas testét.
– Kicsi lány! – kezdte megint. – Te tényleg itt akarsz lakni?
Felsóhajtottam, majd feltettem a napszemüvegemet. Nagyon
csinos napszemüveg volt. Persze koppintás, de akkor is csinos.
– Úgy érted, a hírhedt drogbarlangban? Igen. Nem fogok
szállodába költözni.
– Calla…
– Jax tegnap már próbált meggyőzni. Még taxit is küldött
értem. – Annak ellenére, hogy vadul mutogattam, nem tudtam
nem észrevenni, ahogy Clyde szája megrándul. – Anya… Nagyon
durván kitolt velem. Nagyon durván. És ha jól sejtem, akkor az is
nagyon gáz, amin ő keresztülmegy éppen.
Clyde csak összeszorította a száját, majd hátramenetbe tette a
kocsit.
– Tényleg az.
Reszketve vettem levegőt.
– Annyira gáz, amennyire Jax mondta?
Lényemnek egy kis része még mindig azt remélte, hogy Clyde
majd azt válaszolja, Jax szereti eltúlozni a dolgokat.
De nem volt ekkora szerencsém.
Mert annak ellenére, hogy igazából nem mondtam el neki,
amit Jaxtől hallottam, ő csak horkantott.
 – Fogalmam sincs, mit mondott neked, de úgy sejtem, hogy
messze nem mindent.
Lehunytam a szemem, és csak hallgattam az úton súrlódó
kerekek zaját. Istenem, mibe keveredtem már megint? Talán
tényleg szállodába kellett volna mennem, aztán vissza a suliba,
felhívni Teresát… Nem. Ezt abba kell hagynom. Teresának és
Jase-nek egy csomó terve volt a nyárra, és nem vagyok hajlandó
mindent tönkretenni azzal, hogy a saját szennyesemet is az ő
nyakába borítom – illetve mindkettejük nyakába. Ezenkívül
pedig volt valami olyan érzés is bennem, hogy ha a barátaimnál
aludnék, az azt jelentené, hogy nem tudom kézben tartani az
életemet. Márpedig ez sok lett volna.
Clyde csak percekkel később szólalt meg megint.
– Ez a világon a legutolsó dolog, amit kívántam volna neked,
kicsi lány. – Ki sem nyitottam a szemem. – Hogy ide visszagyere.
Mindig is őszinte voltam veled, és ezután is az leszek.
A szívem azonnal a torkomba ugrott, és egyre Jax szavai
jártak a fejemben. Hogy itt csak bajra és szenvedésre
számíthatok.
– Ez a legutolsó hely, ahol lenned kell, és az igazat megvallva
vannak dolgok, amikről jobb, ha nem is tudsz. Amikről soha nem
is lenne szabad tudnod. Egyvalami azonban nem változott meg:
te, kicsi lány.
Most már kinyílt a szemem.
– A szíved mélyén nagyon jó vagy. Mindig is az voltál,
teljesen mindegy, milyen baromságokat kellett elszenvedned
Mona miatt. Már a tűz előtt is.
Szomorúság lobbant lángra a mellkasomban, és szétterjedt az
egész testemben, forrósággal árasztotta el az arcomon lévő
sebhelyet, aztán végigsöpört az összes többin is – a sokkal
rosszabbakon. Úgy éreztem, mintha az egész csak tegnap történt
volna. A tűz.
– De, tudod, az anyád már menthetetlen.
 – Tudom – suttogtam, mert a torkomba gombóc költözött. –
De nem emiatt vagyok itt. Anya csúnyán becsapott engem. Az
igazat mondom.
Egy gyors, mindentudó pillantást vetett rám.
– Tudom, és el is hiszem. De azt is nagyon jól tudom, hogy ha
itt vagy, és már tisztában vagy vele, milyen nagy bajba keveredett
az anyád, mindent meg fogsz tenni, hogy valahogy segíts rajta.
Mélyen felsóhajtottam.
– De nem győzöm hangsúlyozni: Mona számára nincs
segítség. Most legalábbis biztosan nem. A legjobb, amit most
tehetsz, hogy visszamész az iskolába, és vissza se nézel.

A mosdókhoz vezető folyosó végén nyíló iroda csupa karcos

íróasztalának tetején egy tál pirított kukorica virított. Az íróasztal
mögött két nagy iratszekrény állt, és a berendezést egy bőrkanapé
egészítette ki, ami meglepően újnak tűnt – mindenesetre sokkal
újabbnak annál, amin az este én aludtam.
Valahogy képtelen voltam rávenni magam, hogy felmenjek,
és a régi szobámban töltsem az éjszakát.
Még soha életemben nem vezettem kocsmát, és nem is
nagyon értettem a számokhoz sem. De miután alaposan
átolvastam minden kimutatást, nyugtát és számlát, majd takaros
halmokba válogattam őket, két dolog fájdalmasan nyilvánvaló
lett számomra.
Először is tuti, hogy anya vagy egy éve semmivel nem
törődött. Ha az ember kinyitja a lexikont, és megkeresi a
„szervezett” ellentétét, szinte biztos, hogy példaként egy olyan
fényképet talál, amin anya szélesen mosolyog. Valaki más vezette
a könyvelést, és biztos voltam benne, hogy nem Clyde az. Isten az
atyám, mindig két lábbal állt a földön, gyakorlatilag az egyetlen
pozitív példaképet jelentette errefelé, fantasztikusan főzött, de
hogy a kocsma pénzügyi oldalával foglalkozzon? Biztos, hogy
nem.
Másodszor, a kocsmából nem ömlött úgy a pénz, mint valami
lyukas hordóból, ami az igazat megvallva egészen
megdöbbentett. Mert ha anya felélte volna minden pénzemet, és
ezzel együtt, gondolom, a sajátját is, akkor a következő áldozat
biztosan a kocsma lett volna. Ráadásul nem is volt különösebben
jó állapotban.
Nos, jobban meggondolva…
Amikor megérkeztünk, Clyde elmagyarázta, hogy mivel a
kocsim nem áll a parkolóban, a szervizben kell, hogy legyen a
szélvédőcsere miatt (nem is akartam belegondolni, ez mennyi
lesz majd), aztán a konyhába ment takarítani, így én egyedül
maradtam, és egy kicsit jobban körülnézhettem.
Akkoriban, amikor egyetemre mentem, a Mona igazi
lepratelep volt. A pult és a padló mindig ragadt valamitől, hogy
mitől, azt soha nem sikerült megfejtenünk. A sörcsapok
elromolva, a kegeket már régen ki kellett volna hajítani.
Többnapos citromot szeleteltek a pultosok, a gyümölcslevek
szavatossága lejárt, és volt még egy csomó ehhez hasonló,
undorító dolog. Anya mindig a barátait állította a pultba, akik
egytől egyig középkorú pasik és nők voltak, de túl éretlenek
ahhoz, hogy felfogják, pultosnak lenni nem azt jelenti, hogy egész
nap ingyen ihatnak. Éppen ezért a takarítás soha nem volt a
legfontosabb.
És habár a kocsma már messze nem a régi fényében
tündökölt – inkább olyan volt, mint egy idősotthon lakóinak a
törzshelye –, kénytelen voltam elismerni, hogy tegnap sokkal
rosszabbnak láttam a helyzetet, mint valójában. A pult mögött a
jeges hordó frissen volt töltve, és a jégkockakészítő csapját is
forró vízzel mosták ki, így nem alakulhatott ki rajta az a
takonyszerű baktériumtenyészet. Nem láttam sehol muslicákat és
rágcsálószart sem, pedig az ilyesmi nagyon is hozzátartozott a
legtöbb kocsmához. A pult le volt törölve, és mögötte a padló is
teljesen tiszta volt; az üvegek mind akkurátusán egymásra
halmozva, elrendezve.
Még az asztalokat is mind lesuvickolták, a hamutálakat
kiürítették. Mindez arra utalt, hogy ugyan a helyre ráfért volna
már egy felújítás, valaki mégis gondoskodott róla. És azt is
tudtam, hogy ez semmiképpen nem lehetett anya.
Aztán a tekintetem egy kinyomtatott táblázatra tévedt, ami az
előző hónapra szólt – vagy kétcsilliárd számlát és blokkot tűzött
hozzá valaki. Gyorsan végigszaladtam a sorokon. Éppen úgy,
ahogyan a vagy tucatnyi egyéb kinyomtatott táblázaton, ezen is
azt láttam, hogy egészen tavaly márciusig minden pontosan
követve volt – az adott hónapra szóló számlák, mint a villany és
egyéb közüzemi díjak, a bevétel, szépen lebontva az ételre és
italra fordított összegek, és ami még ennél is meglepőbb, az
alkalmazottak fizetése.
A fizetése, basszus!
Anya már régebben is azért alkalmazta a barátait, és azok
azért ittak annyit ingyen, mert soha az életben nem tudott nekik
rendes fizetést adni. Még az ötlet is nevetséges volt, hogy a Mona
elég bevételt termeljen ahhoz, hogy eltartsa az alkalmazottakat –
csak sajnos nem olyan viccesen, hanem mániákusan és kicsit
elmebetegen sikoltva nevetséges.
A Mona azonban az elmúlt nagyjából egy évre visszamenően
rendszeresen fizette az alkalmazottakat, és ahogy a neveket
olvastam, Jaxen és Clyde-on kívül senkit nem ismertem a
listáról. Volt valaki, aki hétvégéken, esténként dolgozott a
konyhában, Clyde-nak segített.
Az elmúlt négy hónapban pedig a Mona profitot is termelt.
Semmi különöset, nem olyasmit, amitől az embernek össze
kellene pisilnie magát, de akkor is profit.
 Hátradőltem a székben, és lassan ingattam a fejem. Ez meg
hogy volt lehetséges? Hiszen ha a Mona nyereséges, akkor miért
kell, hogy tőlem lopjon…
– Te meg mi a fenét csinálsz itt?
Halkan felsikoltottam, ugrottam egyet a székben, és
felvetettem az állam. A tüdőmből egy pillanat alatt kiszaladt
minden levegő. Jax állt az ajtóban, és tuti, hogy valami
félszellem-félnindzsa volt, mert nem is hallottam közeledni. Ha
az ember végigsétált a folyosón, a padló deszkái minden második
lépésnél megnyikordultak, mire az irodáig elért.
Csak alig néhány órája, hogy utoljára láttam, és persze ennyi
idő alatt nyilván nem felejtettem el, mennyire állati jól néz ki, de
most, ahogy rápillantottam, a lélegzetem is elakadt, és miközben
bámultam, képtelen voltam egyetlen szót is kinyögni. Csak
nemrég zuhanyozhatott, mert a haja nedvesen, sötéten
göndörödve tapadt a homlokára. Fekete pólója feszesebb volt
annál is, amit előző nap viselt, és biztos vagyok benne, hogy a
világ minden nőnemű lénye hálát adott ezért.
Ugyanakkor nagyon nem úgy tűnt, mint aki különösebben
boldog, hogy láthat.
Állkapcsában remegett egy izom, kemény tekintettel nézett
rám, én meg csak bámultam őzikeszemekkel.
– Mit csinálsz itt, Calla?
Amikor a nevemet kimondta, hirtelen elszállt a kábulat. A
kinyomtatott táblázatokat és számlákat az asztalra helyeztem, és
viszonoztam a pillantását.
– Nos, tekintve, hogy a kocsma anya tulajdona, úgy
gondolom, minden jogom megvan, hogy az irodában legyek.
– Ez azért egy kicsit erős, tekintve, hogy én már két éve
dolgozom a kocsmában, és mégis tegnap éjjel láttam először a
csinos kis segged. Forróság árasztotta el az arcom, és balra
dőltem a székben.
 – Megtennéd, hogy nem utalsz állandóan úgy a seggemre,
hogy csinos?
Szeme a csokoládébarna egy egészen sötét árnyalatára
váltott.
– Jobban szeretnéd, ha dögösnek nevezném?
– Nem.
– Szexinek?
Az orromon át vettem mély levegőt.
– Nem.
– És ha szív alakúnak és markolhatónak?
Ujjaim ökölbe szorultak.
– És ha sehogyan sem utalnál rá?
Ajka egy pillanatra megrándult, de aztán, amikor megint az
íróasztalra halmozott papírokra nézett, tekintetében már nyoma
sem volt az iménti játékosságnak. Közelebb jött.
– A kimutatásokat nézegeted?
Higgadtságot kényszerítettem magamra, és megrántottam a
vállam.
– Csak szerettem volna látni, hogyan teljesít a kocsma.
– Biztos vagyok benne, hogy ehhez már tényleg semmi közöd.
Mi a fene folyik itt?
– Én viszont biztos vagyok benne, hogy nagyon is van közöm
hozzá.
Egyik kezét az asztal lapjára helyezte, és a táblázatokra
támaszkodott.
– Miért?
Hátradőltem a székben, és úgy fordultam, hogy a jobb
oldalamat lássa.
– Nos, tekintve, hogy ez a kocsma az egyetlen dolog, amit
anya egy nap rám fog hagyni, minden jogom megvan arra, hogy
belenézzek ezekbe a papírokba.
Valami villant az arcán, és oldalra billentette a fejét.
– Rád hagyja a kocsmát?
 – Végrendelkezett. Évekkel ezelőtt. Amennyiben, isten
ments, történne vele valami, a kocsma az én nevemre száll,
hacsak nem változtatta meg a végrendeletét az utóbbi időben, de
kétlem, hogy mostanában ez lett volna számára a legfontosabb.
Megint olyan fura módon feszült meg a bőr a szeme körül.
Nem értettem, miért. Egy pillanat is eltelt, mire újra megszólalt.
– Tényleg ezt szeretnéd? A kocsmát?
Na, azt már nem. Ilyesmit egy szóval sem mondtam.
– Ha esetleg egészen váratlan módon mégis az öledbe
hullana, mit tennél vele? – kérdezte követelőzőn.
Kimondtam az első dolgot, ami az eszembe jutott.
– Valószínűleg eladnám.
Jax lassan felegyenesedett, egész testében fölém magasodott.
Ahogy letekintett rám, pillantása szinte vágott. Már az emléke
sem volt meg benne az évődő, flörtölős pultos pasinak.
– Ha téged nem érdekel ez a kocsma…
– Ezt egyetlen szóval sem mondtam. – Vagy legalábbis nem
ezekkel a szavakkal.
Elengedte a füle mellett a választ.
– Akkor meg miért vagy itt? Anyád miatt? Te is rohadtul
tisztában vagy vele, hogy az már veszett fejsze nyele. És tegnap
éjjel nem szállodában aludtál, igaz?
Hirtelen nem is tudtam lekövetni ezt a gyors témaváltást.
Nekem is voltak olyan napjaim, amikor meg voltam győződve
róla, hogy anyának már tényleg nincs visszaút, máskor meg
egyfolytában azért ostoroztam magam, hogy nem szabad így
gondolnom rá.
– Kösz szépen, hogy küldted a taxit, de…
– Istenem, már most tudom, hogy az agyamra fogsz menni! –
Távolabb lépett az asztaltól, és ujjaival nedves hajába túrt.
Hátizmai csak úgy feszültek a szűk póló alatt.
Hirtelen felsóhajtottam, és megint éreztem, hogy az arcom
elvörösödik.
 – Nem megyek én rá semmidre, haver!
Hirtelen hangosan nevetett fel, és szembefordult velem.
– Tényleg? Elmondtam neked, mekkora szarba keverte
magát az anyád, és azt is, milyen gázos alakok akarják elkapni, te
mégis még mindig itt vagy. Az sem tántorított el, hogy valaki
betörte a szélvédődet…
– Nézd, én pontosan tudom, hogy anya bajban van. Lehet,
hogy így elsőre egy kicsit meglepőnek hat majd, de rohadtul nem
újdonság.
– Nos, az utóbbi időben mintha azért sokkal rosszabb lenne a
helyzet, de tök mindegy. – És ami a kocsimmal történt? Csak
egypár percig voltam anya házában. Nem valószínű, hogy valaki
éppen akkor látott volna meg. Nem is beszélve arról, hogy aztán
meg egy kocsma mögött parkoltam le vele, szemben egy
sztriptízbárral. Az ilyesmi egy ilyen helyen megtörténik.
– Tényleg? – Megint karba fonta két kezét a mellkasa előtt. –
Ennyire jól ismered a sztriptízbárok környékét?
– Nem! – sziszegtem.
Az állkapcsában megint megrándult egy izom. Látszólag egy
örökkévalóságig tartó, hihetetlen durva farkasszempárbaj
kezdődött, majd megint megszólalt.
– Miért vagy itt, Calla? Komolyan. Nem vár itt rád semmi.
Anyád biztosan nem. És nincsen más családtagod. Amennyit
rólad tudok, az elmúlt néhány évet a suliban töltötted, és még egy
egészen rövid időre sem látogattál haza. Ne hidd, hogy elítéllek
emiatt, vagy ilyesmi, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy egészen
mostanáig leszartad az egészet. Szóval akkor miért éppen most?
Hűha! A szavai úgy döftek belém, mintha mindegyik egy-egy
hegyes lándzsa lett volna.
Jax hátrálva megindult az ajtó felé, de a tekintete egyetlen
pillanatra sem engedte el az enyémet.
– Szerintem menj haza, Calla! Neked itt…
 – Az egész életem romokban hever! – És abban a pillanatban,
hogy kimondtam ezeket a szavakat… te szentséges szar, csak
akkor tudatosult bennem, mennyire igazak. És emiatt olyan
érzésem volt, mintha savat nyeltem volna. Fogalmam sem volt,
miért mondtam egyáltalán. Talán amiatt, hogy olyan gyöngéden
beszélt, és ezzel arra emlékeztetett, milyen, amikor együttéreznek
valakivel. Nem is tudom.
Nagyot nyeltem, aztán csak figyeltem, ahogyan megtorpan, és
döbbenten néz a szemembe.
– Az egész életem romokban – ismételtem meg, ezúttal
sokkal halkabban, aztán pedig minden kiömlött belőlem, mint
aki elkapta a világ legdurvább szófosását. – Anya teljesen
letakarította a bankszámlámat. Elvette az összes
megtakarításomat, minden pénzemet… azt is, ami a tandíjra
kellett, amit azért tettem félre, ha valami gebasz történne, és
amiből addig akartam fenntartani magam, amíg sikerül munkát
találnom. És ez még nem minden, mert a nevemben hitelt vett
fel, kimaxolt egy csomó hitelkártyát, azután persze egyiket sem
fizette vissza. Miatta olyan szinten vagyok eladósodva, hogy azt
sem tudom, tanulmányi hitelt kaphatok-e majd egyáltalán.
Jax szeme egy kicsit elkerekedett, majd felemelte a karját, és
tenyerével végigsimított a mellkasán, a szívéig.
– Nincs más, ahova mehetnék – folytattam, elszorult a
torkom, a szemem pedig égni kezdett. – A koliban nem
maradhattam, mert pénz híján nem vehettem fel egyetlen nyári
kurzust sem. Anya úgy hagyott itt, hogy csak néhány dollárom
maradt, ami egy másik bankszámlán volt, na meg ez a ház, ami a
jelek szerint drogtanya. Elszökött, és csak isten tudja, mit művel
egy Kakas nevű csávóval. Én pedig csak abban reménykedem,
hogy maradt még valamije, legalább valamennyi pénze, amiből
visszafizetheti, amit elvett tőlem. Szóval igen, vettem, hogy nincs
itt semmi keresnivalóm, és csak egy rohadt nagy púp vagyok a
hátadon, de tényleg nincs hova mennem.
 – A fenébe! – Jax elfordult, és az állkapcsa megfeszült.
Aztán rádöbbentem, mit csináltam. Annyira megalázó!
Szorosan lehunytam a szemem. Hol van a tűzőgép? Befogom vele
a számat.
– A fenébe! – ismételte meg még egyszer. – Calla, nem is
tudom, mit mondhatnék.
Kényszerítettem magam, hogy kinyissam a szemem, és
egyenesen |ax kemény tekintetébe nézzek. Nem volt benne
semmi szánalom, viszont megint világosabban csillant.
– Nem várom, hogy bármit mondj.
– Itt viszont nem fogsz pénzhez jutni, édes. A Mona nem tud
adni neked semmit. – Szeme a szememet kutatta. – Nem
kamuzok. Szar ügy. Nagyon szar ügy, de nincsen benne egy cent
sem. Csak annyi, amit az utóbbi időben kezdett termelni, és az
nagyon kevés.
Hátradőltem, és reszketeg sóhaj szakadt fel belőlem. Ne. Ne.
Ne. Csak ez az egy szó ismétlődött a fejemben újra és újra.
– Ha elvette a pénzed, már régen elköltötte. És ha neki
magának volt bármi pénze, annak is a seggére vert. Hidd el! –
Aztán halkabban folytatta. – Nem telik el úgy hét, hogy ne jönne
ide valaki, aki őt keresi, mert a tartozását akarja behajtani.
Elfordultam, és megint nagyot sóhajtottam.
– Jól van. Akkor viszont kénytelen vagyok elfogadni, hogy itt
nincsen semmi pénz, és nem kapok vissza tőle egy vasat sem. –
Erre nem mondott semmit, ami már csak azért is szerencsés volt,
hiszen jórészt magamban beszéltem. – Ennyi. Le vagyok égve.
Nem marad más, mint az ima, hogy jóváhagyják a támogatást.
Ahogy kezdtem felfogni a saját szavaim jelentését, éreztem,
hogy a torkomba gombóc költözik. Tényleg nem maradt egy
centem sem. Az életem tényleg romokban hevert. És könnyen
lehet, hogy mindjárt a taccsot is kidobom.
– Nagyon sajnálom – mondta Jax halkan.
Összerezzentem.
 Megkerülte az asztalt, és egy kicsit közelebb jött. Nem
akartam, hogy közelebb legyen. Idegesen simítottam végig
farmernadrágos lábamon.
– Akkor jön a B terv – suttogtam.
– Tessék?
Remegett a hangom.
– B terv. Munkát kell találnom, és a lehető legtöbb pénzt
összeszedni a nyáron. – Körbepillantottam az irodában, és
hirtelen pontosan tudtam, mit kell tennem ahhoz, hogy megint
az én kezemben legyen az irányítás. A szívem összeszorult, és
habár szerettem volna, hogy ez az érzés megszűnjön, igazából
esélyem sem volt rá. – Mondjuk, itt dolgozhatnék.
Jax csak nézett, aztán összevonta a szemöldökét.
– Itt? Ez a hely nem neked való, édes.
Viszonoztam a pillantást.
– Nekem úgy tűnik, neked sem.
– Miért is? – kérdezett vissza élesen.
– Nézz csak magadra! – Majd kinyújtott karral
végigmutattam a testén. – Nem úgy nézel ki, mint akinek egy
késdobálóban kellene melóznia.
Felvonta az egyik szemöldökét.
– Én szeretek úgy gondolni a Monára, mint ami egy szinttel
azért a késdobáló fölött áll.
– Egy egészen kicsivel – motyogtam.
Erre félmosoly jelent meg az ajkán.
– És akkor szerinted hol kellene dolgoznom?
– Nem is tudom. – Hátradőltem, majd kifújtam egy
hajtincset a homlokomból, és felsóhajtottam. – Férfi-
sztriptízbárban?
Mind a két szemöldökét felvonta.
– Szóval úgy gondolod, jól nézek ki.
A plafonra néztem.
– Jax, van szemem.
 – De ha azt hiszed, jól nézek ki, akkor mégis miért nem
akartál eljönni velem, amikor először elhívtalak a kocsmában?
Csak néztem rá, és közben azon töprengtem, mégis hogyan
tudott ez a beszélgetés ebbe az irányba kanyarodni.
– Számít ez?
– Igen.
– Szerintem nem.
Szeme játékosan csillogott.
– Egyetértünk abban, hogy nem értünk egyet?
– Mi semmiben nem értünk egyet. – Aztán feltoltam magam
a székből, és felálltam. Mivel ő nem lépett hátra, egy pillanat alatt
nagyon szűk lett az iroda kettőnk számára. Nem tudtam
megkerülni. – Dolgozhatok itt.
– Hétvégente elég kemény vendégek szoktak lenni. Talán
okosabb volna, ha először megpróbálkoznál az Outbackben, egy
kicsit lejjebb az utcán, vagy valami ilyesmi.
– Nem félek a parasztoktól – morogtam.
Jax szeme összeszűkült.
– Most mi van? – emeltem fel a két kezem. – Nagyon úgy
tűnik, hogy a kocsmában elkél a segítség, nekem pedig pénzre
van szükségem. Ez nyilvánvaló. És ha itt dolgozom, akkor talán
leakaszthatok némi jattot, amiből a pénzemnek legalább egy kis
százalékát visszaszerezhetem.
– Jattot? – Tett még egy lépést előre, amitől teljesen
beszorultam a szék és a teste közé. – Mert szerinted milyen
munkád lenne itt?
Megvontam a vállam.
– A pultban állhatnék.
– Csináltad már valaha? – Aztán amikor megint
megrántottam a vállam, hangosan nevetni kezdett. Most rajtam
volt a sor, hogy szúrós szemmel nézzek rá. – Édes, hidd el, ez
nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.
– De annyira nehéz sem lehet.
 Jax egy hosszú pillanatig csak nézett a szemembe, és aztán
megtörtént a talán leglenyűgözőbb dolog, amit az ember a saját
két szemével láthat. Lassan minden egyes izma ellazult, és az
arcán sokatmondó mosoly jelent meg.
A gyomrom azonnal tótágast állt.
– Nos, ez azért mégsem maradhat így, ugye?
– Micsoda? – A tótágast álló gyomromról beszél? Azt meg
honnan tudja?
– Hogy nincs hová menned. – Aztán, amikor nem
válaszoltam, a fejét oldalra billentette. – Jól van, édes, ha ezt
akarod… akkor megkapod.
Valami megmagyarázhatatlan okból úgy éreztem, hogy
egészen más dologról beszél, és a gyomrom már nem tótágast
állt, hanem szoros kis csomóba tekeredett.
– Jól van.
Mosolya addig szélesedett, amíg ki nem villantak hófehér
fogai.
– Király.
 6. FEJEZET

A KOCSMA DÉLUTÁN EGYKOR NYITOTT, és mivel senki nem

támolygott be, Jax a pult mögé állított citromot meg lime-ot
szeletelni, és csak egyvalamire figyelmeztetett.
– Le ne vágd az ujjad! Az nagyon nem lenne király.
Elhúztam a számat, és válaszra sem méltattam. Egy szó
nélkül dolgoztam, amíg mindent fel nem szeleteltem. Többnyire
nem volt semmi gondom azzal, hogy a pult mögött legyek, csak
az kellett, hogy el tudjam terelni a figyelmemet arról a
fényképről, amit legszívesebben letéptem volna a falról, és
keresztülhajítottam volna a kocsmán.
De szerencsére bámulhattam ennél sokkal jobbat is.
Mert időről időre lopva egy-egy pillantást vetettem Jaxre. A
pult távolabbi végénél támaszkodott, lába keresztben, keze a
mellkasa előtt karba fonva, arccal a mennyezetről lógó tévé felé
fordulva.
Amikor kijöttünk az irodából, közölte, hogy az ő műszakjába
leszek beosztva, ami a jelek szerint délután négykor kezdődött, és
egészen zárásig tartott. Éppen ezért el sem tudtam képzelni, mit
keres itt már ennyire korán. A legforgalmasabb éjszakákon
dolgozott: szerdától szombatig, tízórás műszakokban.
Ez persze sokkal később volt a megszokott, unalmas, tizenegy
órás fekvési időmtől, de akkor is biztos voltam benne, hogy meg
tudom majd csinálni. Kénytelen voltam. Nem volt nekem arra
időm, hogy szerencsét próbáljak, és megkíséreljek valami melót
felhajtani az Outbackben, ahogyan Jax javasolta.
És miközben lopva rá-rápillantottam, megint megpróbáltam
kitalálni, hány éves lehet. Persze meg is kérdezhettem volna, de
tartottam tőle, hogy azt mondaná, semmi közöm hozzá. Nem
lehetett sokkal idősebb nálam, mégis volt a viselkedésében
valami, amitől jóval érettebbnek tűnt. A legtöbb huszonegy éves
– engem is ideértve – az ágyból is alig tudja kikaparni magát
reggelente, őt azonban a magabiztosság légköre lengte körül, és
komolyan viselkedett, ami sokkal idősebb emberre vallott –
olyasvalakire, akinek sok felelősség nyugszik a vállán.
Körülpillantottam a bárban, ami még mindig teljesen kihalt
volt, és ekkor tudatosult csak bennem a válasz, ami pedig egész
idő alatt ott volt az orrom előtt. Tekintetem megint Jaxre
vándorolt. A haja már nem volt nedves, megszárította, de nem
állította be, és most bronzbarna, rendetlen hullámokban állt
mindenfelé.
Ő vezeti a kocsmát.
Csakis ő lehet az.
Az igaz, hogy rajta kívül csak Pearllel találkoztam.
Emlékeztem még az irodában látott táblázatra, amiben még két
embert láttam pultos munkakörben, valami Roxyt és egy Nick
nevű pasit. Volt még egy Gloria nevű felszolgáló, aki péntek és
szombat éjjel segített, valamint egy bizonyos Sherwood, aki Clyde
mellett volt a konyhán.
Persze lehet, hogy tévedek, és köztük lesz az üzletvezető,
valami mégis azt súgta, hogy igazam van, ugyanakkor fogalmam
sem volt róla, mit gondoljak erről az egészről.
De akkor sem hagyott nyugodni a dolog. Miért akarna ilyen
sok energiát belefektetni a Monába?
Önkéntelenül is elkalandozott a tekintetem, és a pillantásom
végigsimított vállig érő haján, majd lejjebb haladt a hátán, és az
erősen kopott farmernél állapodott csak meg.
Istenem, milyen klassz segge volt! Kész műalkotás, basszus!
És annak ellenére, hogy a farmere nem feszült rajta, a formája…
Jax váratlanul megmozdította a fejét, és a válla fölött
hátrapillantva egyenesen az én bámuló szemembe nézett. És ezt
pontosan úgy kell érteni, ahogy mondom: kis híján tátott szájjal
bámultam.
A szája egyik sarka mosolyra görbült.
Rajtakapott.
A forróság egy pillanat alatt elöntötte az arcom, és
elfordultam, miközben fejben igen tekintélyes méretű láncot
fűztem válogatott szitkokból és káromkodásokból. Pedig tényleg
nem stíröltem. Nekem most semmi szükségem arra, hogy bárkit
is stíröljek. Úgy értem, egyébként nagyon sok időt töltöttem
azzal, hogy a pasikat stíröltem, de csak, mert tudtam, hogy az
egész úgysem vezet sehová.
Soha nem vezethetett.
– Na és most? – kérdeztem, és gyorsan kezet mostam,
mielőtt a csupa citromlé ujjaimmal a szemembe nyúlnék.
– Nos, mivel nincsen barback, aki kisegítsen, így nekünk kell
gondoskodnunk arról, hogy a polcok fel legyenek töltve.
Ezenkívül leltároznunk is nekünk kell. Ezt ma már megtettem, de
azért megmutatom, hogyan kell. Biztos vagyok benne, hogy
teljesen más minden, mint amikor elmentél.
És valóban, nagyon sok dolog változott azóta, hogy legutóbb
itt jártam. Miközben a kezemet töröltem, átfutott az agyamon,
hogy vajon anya leltározott-e valaha.
– És ki vezeti a kocsmát?
Látszott rajta, hogy egész testében megmerevedik, aztán
felém fordult.
– Meg kell mutatnom, hogy hol tartjuk a dolgokat. A sör a
konyhai hűtőben van. A tömények hátul a raktárban.
Ezzel ellökte magát a bárpulttól, és elindult, nekem pedig
nem maradt más választásom, mint követni a folyosón.
Amikor megállt az iroda közelében nyíló ajtó előtt, én is
megtorpantam, és egy vastag hajtincset söpörtem ki az arcomból.
– Azt már tudom, hogy biztosan nem Clyde az.
A zsebébe nyúlt, és kihalászott belőle egy kulcskarikát.
 – Fogalmam sincs, miről beszélsz, édes.
Összevontam a szemöldököm, és csak néztem, miközben
kinyitja az ajtót.
– Ki vezeti a kocsmát? Ki az, aki mindent így rendben tart?
Kitárult az ajtó.
– Látod ezt a csiptetős táblát? – Állával arrafelé bökött, ahol
a teli polcok közelében valóban egy ilyen tábla lógott. – Minden,
ami innen kimegy vagy bejön, ide kerül feljegyzésre. Minden. És
a leltáreredményeket is erre vezetjük fel.
Gyorsan végigpillantottam rajta. Elég egyértelműnek tűnt.
– És ugyanez a helyzet a nagy hűtőkamrával is. Minden
szépen rendben van, éppen ezért nagyon könnyű megtalálni.
Aztán sarkon fordult, és már éppen kiterelt volna a
helyiségből, de amikor el akart lépni mellettem, gyorsan útját
álltam.
– Ki vezeti a kocsmát, Jax? – kérdeztem megint, és amikor
elfordította rólam a tekintetét, kemény pillantással a hátam mögé
nézett, majd a szemét egy egészen kicsit összehúzta, már
pontosan tudtam, hogy helyes volt a gyanúm. – Ugye te vagy az?
Nem mondott semmit.
– Te vezeted a kocsmát, és ezért nem olyan totális lepratelep.
– Totális? – Barna szemét rám szegezte.
Bal felé hajtottam a fejem.
– Teljesen más, mint amilyen annak idején volt. Most
minden rendezett és tiszta. A Mona nyereséges.
– De éppen csak.
– Ennek ellenére az elmúlt egy évben sokkal sikeresebb volt,
mint évek óta bármikor – mondtam. – És ez csak annak
köszönhető, hogy…
Aztán a szavak hirtelen a torkomon akadtak, ahogyan egyik
keze a vállamra nehezedett.
Nagyot nyeltem.
 Lehajtotta a fejét, és tekintete gyöngéden tartotta fogva az
enyémet. Halkan beszélt.
– Tévedsz, ez nem egyedül nekem köszönhető. Csupa olyan
ember dolgozik itt, aki nem szarja le az egészet, Clyde pedig
alapból is mindig ilyen volt. Ezért van, hogy sokkal jobban megy
a kocsma. Mert az egész csapat együtt tett érte. Sőt, még most is
együtt tesz érte.
Tekintetünk összekapcsolódott, és éppen úgy, ahogyan az
előző éjjel anya konyhájában, a közelsége annyira
megdöbbentett, hogy nem találtam a szavakat. Nem szeretem, ha
bárki ennyire közel jön hozzám, mert nem szeretem, ha a
sminkem mögé látnak.
– Az utóbbi időben a vendégek is jobbak lettek – folytatta, és
a tekintete már önmagában elég volt ahhoz, hogy ne tudjak sem
elfordulni, sem elrejtőzni előle. És basszus, ez nagyon gázos volt,
már csak azért is, hiszen én voltam a rejtőzködés non plus
ultrája. Még halkabban folytatta. – Szolgálaton kívüli zsaruk.
Néhány diák a helyi állami fősuliról. Még motorosok is, de
olyanok, akik soha nem balhéznak. Így, hogy már nincsenek azok
a gázos gyökerek, akik valamikor a Monába jártak, még ha el is
fajul egy kicsit a dolog, minden sokkal jobban kezelhető.
– Nyilvánvalóan – mormogtam.
Lehetetlenül hosszú szempillái kissé lejjebb mozdultak, és
ahogy a tekintetem követte őket, majd továbbment… pontosan az
ajkán állt meg. Istenem, hogy lehet valakinek ennyire telt ajka?
Megint megjelent az a félvigyor, mire persze a képem megint
pipacspirosra vált.
– Érdekes – jegyezte meg.
Pislogtam.
– Micsoda?
– Te.
 – Én? – Próbáltam volna elhátrálni, azonban a vállamra
nehezedő kéz szorítása erősödött, és nem engedett. – Én cseppet
sem vagyok érdekes.
Oldalra billentette a fejét.
– Pontosan tudom, hogy ez nem igaz.
Miért volt az, hogy a vállamra nehezedő kezének súlyánál
csodálatosabbat még életemben nem éreztem? Annak ellenére,
hogy most már csak nagyon finoman érintett, valahogyan az
egész testemben szétáradt a belőle sugárzó melegség.
Hűha, ez nagyon nem lesz így jó!
– Pedig az – suttogtam végül, és aztán a szófosás úgy tört rám
megint, mintha Montezuma átka lenne rajtam. – Még soha nem
élt ezen a világon nálam unalmasabb ember. Életemben nem
jártam a tengerparton, és nem láttam New Yorkot sem. Soha nem
ültem repülőn, nem voltam vidámparkban. A suliban sem
csinálok semmit, csak… – Aztán elakadt a szó, és nagyot
sóhajtottam. – Nos, mindenesetre nagyon unalmas vagyok.
Felvonta az egyik szemöldökét.
– Ha te mondod.
Istenem, mennyire kellett volna most egy tű, amivel
bevarrhatom az átkozott számat!
– De ezzel kapcsolatban is abban az egyben értünk majd
egyet, hogy nem értünk egyet. – Barátságos tekintetű szemében
jókedv csillogott, és ekkor már annyira közel volt, hogy nem
tudtam nem észrevenni a pupilla közelében a valamivel sötétebb
barna pöttyöket.
Megint próbáltam ellépni, de megint sehova nem jutottam
vele. A mellkasom emelkedett és süllyedt, ahogyan hirtelen
nagyot sóhajtottam.
– Miért érdekel téged annyira ez a kocsma?
Most rajta volt a pislogás sora.
– Ezt meg hogy érted?
 – Miért fektetsz bele ennyi energiát? Hiszen ezzel az erővel
dolgozhatnál máshol is, jobb helyen, ahol nem kellene még azzal
is foglalkoznod, hogy egy olyan kocsmát vezess, ami nem is a
tiéd.
Jax egy pillanatig csak nézett rám, majd a keze lecsúszott a
vállamról, és finoman végigsimította a felkaromat, hogy aztán
lúdbőrös ösvényt hagyva maga után végül tényleg elengedjen.
– Tudod, ha jobban ismernél, ezt a kérdést nem kellene
feltenned.
– De nem ismerlek.
– Ez itt a lényeg. – Aztán ellépett mellettem, és elindult
vissza a vendégtérbe, én meg csak álltam ott a folyosón, és nem
értettem semmit.
Hát persze hogy nem ismertem! Hiszen csak tegnap
találkoztam vele, úgyhogy mégis mi a fenét akar ez jelenteni? És
ez még csak egyike volt a rengeteg kérdésnek. Megfordultam,
majd a hajamat a bal vállam fölött hátravetve hatalmas levegőt
vettem. És szépen, lassan kifújtam.
Volt egy kis gond.
Na jó, rengeteg gondom volt, de most sikerült a nyakamba
venni egy újabbat is.
Meg akartam ismerni Jackson – Jax – Jamest, pedig
pontosan tudtam, hogy nem lenne szabad. Hogy ennek kellene
lennie a legutolsó dolognak, amit akarok, mégis akartam.

Pultosnak lenni durva egy meló.

Mivel gyakorlatilag egy kocsmában nőttem fel, idősebb
koromban már tudatosan kerültem őket, olyannyira, hogy évek
óta nem voltam egyben sem. Annak idején a legtöbb italt el
tudtam készíteni, pusztán azért, mert annyiszor láttam, mit
hogyan csinálnak a pultosok, mostanra azonban mindent
elfelejtettem. Hivatalosan is nagyon fos voltam pultosnak. Híg
fos. Majdnem minden ital esetében kénytelen voltam a pult belső
oldalára ragasztott receptekre pillantani.
Szerencsére Jax tök normálisan viselkedett. Amikor bejött
valaki – márpedig délután három után egyik vendég érkezett a
másik után –, és rendeltek tőlem valamit, aminek a neve is olyan
volt, mintha valami idegen bolygóról származó nyelven
mondanák, akkor sem szívta a véremet. Ehelyett hátrább lépett,
és halkan adta az utasításokat, vagy kijavított, ha rossz
keverőpohárért nyúltam, vagy éppen túl sok vagy túl kevés
töményt öntöttem a koktélba. Mivel egy csomót dolgoztam
pincérnőként, a legdurvább helyzetben is képes voltam
barátságosan mosolyogni, ami az idősebb, véres szemű pasik
esetében még jobban működött.
– Csinálja csak nyugodtan, kedves! – mondta az egyik
idősebb pasi, amikor ki kellett öntenem az italát, és az egészet
elölről kezdeni, mert még nem tudtam mérce nélkül, és annyi
tömény ment bele, hogy talán bele is halt volna, ha megissza. –
Másom sincs, csak időm.
– Köszönöm! – mondtam, majd elölről kezdtem az egészet,
és végül elétettem az italát, egy teljesen szimpla gin-tonikot. –
Jobb?
Kortyolt egyet, aztán rám kacsintott.
– Tökéletes.
Amikor ellépett a pulttól, és a biliárd melletti egyik asztalhoz
ment, Jax megjelent mögöttem.
– Figyelj, hadd mutassam meg neked, hogyan kell mérce
nélkül is pontosan tölteni! – Ezzel elnyúlt mellettem, megfogta az
egyik alacsonyabb falú poharat, majd megragadott egy üveg gint.
– Figyelsz?
Aha.
 Annyira közel állt hozzám, hogy éreztem a testéből sugárzó
hőt. Akár arról is beszélhetett volna, hogy a Mars hányszor kerüli
meg a Napot.
– Persze – motyogtam.
– Nemigen szoktunk mércét használni, de az egész nagyon
egyszerű. Gyakorlatilag minden löketre fél centet mérsz ki.
Vagyis ha két centet akarsz kitölteni, akkor négyig kell
számolnod. Ha egy centet, akkor kettőig.
Ez tényleg nem tűnt nagyon bonyolultnak, amikor azonban
gyakorolni kezdtem, nem sikerült minden löketre ugyanolyan
mennyiséget tölteni a pohárba, így csak pocsékoltam a töményt.
– Minél többet gyakorlod, annál jobb lesz, nekem elhiheted –
mondta erre Jax, majd csípőjével a pultnak támaszkodott. –
Szerencsére a legtöbben csak sört kérnek, meg tisztán töményét,
legrosszabb esetben valami nagyon egyszerű koktélt.
– Aha, de ha valaki egyszer csak betoppan, és azt mondja
nekem, hogy kér egy Jax speckót, akkor nagyon hülyének fog
nézni – jegyeztem meg, és letöröltem a pultra kiömlött töményt.
Jax halkan nevetett.
– Azt csak én szoktam csinálni, úgyhogy emiatt nem kell
aggódnod.
Megjelent a fejemben egy kép, amint minden egyes csajnak
ad egy ilyen italt, akit csak meg akar fektetni, és aztán magam is
ledöbbentem rajta, mennyire zavar ez a gondolat.
– Nos, jó tudni.
– Hidd el, hogy ügyes vagy! – Aztán ellökte magát a pulttól,
egyik tenyere a hátam közepére simult, az ajka veszedelmesen
közel volt a fülemhez. Amikor pedig megszólalt, egész testemben
megdermedtem, forró leheletétől jóleső borzongás futott végig az
egész testemen. – Csak mosolyogj továbbra is így, és akkor nem
lesz pasi, aki ne bocsátana meg!
 A szemem majd kiugrott, ahogy lassú léptekkel a bárpult
távolabbi végébe ment, majd két könyökével a pultra
támaszkodott, miközben az egyik vendég mondott neki valamit.
Azt hiszem, teljesen el is felejtettem levegőt venni, és csak
néztem meredten valami kopaszodó pasi maradék ősz
hajszálakkal borított tarkóját.
Kétségem sem volt azzal kapcsolatban, hogy Jax nagyon ért a
flörtöléshez. Miközben ellöktem magam a pulttól, és letöröltem
az arcomról a mosolyt, amit csak remélhettem, hogy nem volt
túlságosan ostoba, végignéztem a helyiségen.
Jax hangosan nevetett. Nevetése mély volt, zengő és szabad,
és ahogy felemelte az állát, és ezen a férfias hangon hahotázott,
olyan volt, mintha a világon semmi gondja nem volna. Már a
hallatára is mosolyra húzódott a szám. Nem tudom, ki volt, akivel
beszélgetett, de ő is éppen olyan meghatározhatatlan korú volt,
mint Jax. És ő is vonzó volt – sötétbarna haja talán egy kicsit
hosszabb volt, mint ami nekem igazán tetszik, de még így is
rövidebb Jaxénél. És már amennyit onnan láttam belőle, neki is
széles válla volt.
A szexi pasik mindig falkában járnak. Ez annyira biztos volt,
hogy szerintem még valamilyen tudományos bizonyíték is tutira
alátámasztaná.
Roxy az esti műszak elejére futott be, és ő okozta a következő
meglepetést. A magam százhatvanöt centijével én sem voltam a
város legmagasabb csaja, ő viszont kimondottan alacsony volt.
Jó, ha százötven centis lehetett, és gesztenyebarna hajába vörös
csíkokat színezett, majd az egészet a feje tetejére halmozva
viselte. Buddy Holly-stílusú, fekete keretes szemüveget viselt,
amitől finom vonalú kis arca csak még aranyosabbnak tűnt, ettől
eltekintve nagyjából úgy öltözött, mint én, farmert és pólót viselt.
Azonnal megkedveltem, mert Odaát-póló volt rajta, Deannel és
Sammel.
 Ahogyan keresztülsétált a kocsmán, kerek szeme végigmért, a
pultnak támaszkodó Jax pedig gyorsan odaintette magához. Nem
tudom, pontosan mit mondhatott neki, Roxy mindenesetre
azonnal rám nézett.
Gyűlöltem én lenni az új ember.
Amikor pedig úgy tűnt, Jax mindent elmondott neki, amit
szeretett volna, folytatta az előző beszélgetést azzal a jóképű
pasival. Kényszerítettem magam, hogy néhány mély levegővel
nyugtassam meg az idegeimet. Nagyon… nehéz volt számomra az
ismerkedés. Teresa talán észre sem vette rajtam a dolgot, hiszen
vele szinte azonnal összekattantunk, annyira nem érdekelte
egyikünket sem a zene, de azért általában az volt a jellemző rám,
hogy nem szívesen találkoztam új emberekkel. Tudom, hogy
rettenetesen szánalmasan hangzik, de állandóan azon agyaltam,
hogy vajon nem mindenki arra próbál-e rájönni, hogyan került a
sebhely az arcomra. És közben tudtam, hogy csak magamból
indulok ki, mert én ezt tenném, de nem tehettem ellene semmit.
Ilyen az emberi természet.
Miközben szélesen mosolyogva közelebb jött, hirtelen
eszembe jutott, hogy vajon észre szokta-e venni bárki is a pult
mögött.
– Szia! – mondta, és egyik apró kezét felém nyújtotta. –
Roxanne vagyok, de mindenki csak Roxynak hív. Kérlek, te is.
– Calla vagyok – mondtam, és nevetve kezet ráztam vele. –
Örülök, hogy megismerhetlek, Roxy.
Leengedte válláról a táskáját.
– Jax mondta, hogy nővérnek tanulsz a Shepherdben.
Tekintetem arrafelé fordult, ahol Jax állt. Basszus, nemcsak
gyorsan dolgozik, de gyorsan is beszél.
– Aha. Te az állami suliba jársz?
– Bezony. – Aztán felnyúlt, és megigazította a szemüvegét. –
De nem olyan klassz dolgot tanulok, mint te. Próbálok
számítógépes animátorként lediplomázni.
 – Ez azért rohadt klassz. És ügyesen is rajzolsz?
Bólintott.
– Aha, a rajz és a festészet amolyan családi örökség nálunk.
Tudom, hogy nem ez a legjövedelmezőbb hivatás, de ez legalább
olyasmi, amit nagyon szeretek csinálni. Úgy voltam vele, hogy ha
grafikai tervezőként elhelyezkedem valahol, még mindig sokkal
jobb, mintha valódi művészként éheznék.
– Rendesen irigykedem rád – ismertem be, majd a hajam a
bal vállam mögé fésültem. – Mindig is szerettem volna rajzolni
tudni, de én még egy pálcikaemberkét sem tudok úgy lerajzolni,
hogy ne tűnjön tiszta gáznak. Két dolog van, amiben úgy nagy
általánosságban igen erősen hiányt szenvedek… rajztudás és
tehetség.
Erre nagyot nevetett.
– Pedig biztos vagyok benne, hogy te is tehetséges vagy
valamiben.
Az orromat ráncolva gondolkoztam.
– Az, hogy állandóan beszélek, és nem tudom, mikor kellene
befognom a számat, számít?
Roxy megint nevetett, és láttam, hogy Jax ránk pillant.
– Ez valódi tehetség. Na, megyek, és leteszem a táskám. Egy
pillanat és itt vagyok.
Amikor visszajött, kettesben dolgoztunk a pult mögött, és
ahogyan Jax, ő is nagyon klassz és türelmes volt velem. A
vendégek csípték a fura humorát, aminek az is részét képezte,
hogy kis firkákat rajzolt a szalvétákra, mielőtt kiadta volna őket,
és a jelek szerint éppen így csípték a fura pólóit is. Úgy tűnt, egy
csomóan azonnal a pulthoz jönnek, megnézik, hogy éppen mit
vett fel, és csak azután rendelnek.
A kocsma egyébként aznap nem volt rettenetesen forgalmas,
de ahogy egyre jobban benne voltunk a csütörtök éjjelben, lassan
megteltek az asztalok, én pedig, mivel elég lassú voltam, kiálltam
a pult mögül.
 Jax elkapta a karomat.
– Nem felejtettél el valamit?
– Micsodát?
Arcán félmosoly jelent meg, ahogyan keze egy kis
mozdulatával közelebb húzott magához. Beharaptam az ajkam,
ahogy botladozva közelebb mentem hozzá, és gőzöm sem volt,
hogy ezzel most mire készül. Annyira közel álltam hozzá, hogy
amikor benyúlt egy rejtett kis fiókba, a karja a combomhoz
simult.
– Ha kimész, akkor kötényt kell viselned.
Felvontam a szemöldököm, és csodálkozva meredtem az apró
köténykére.
– Eskü?
Jax Pearl felé biccentett.
Amikor láttam, hogy neki is van egy ugyanolyan köténye,
egyszerűen kikaptam Jax kezéből.
– Ha ezt akarod.
– Nagyon jól megy a pólódhoz.
Forgattam a szemem.
Jax meg nevetett.
– Hadd segítsek!
– Ha az emlékeim nem csalnak, még meg tudok kötni egy… –
És aztán elfogytak a szavak. A kötény ugyanis valami varázslatos
módon már megint az ő kezében volt, a másik keze pedig a
csípőmre került, és ezzel nagyon megdöbbentett.
– Mi a fenét csinálsz?
– Csak segítek – mondta egészen közel hajolva a jobb
fülemhez, mire azonnal elvörösödtem. – Nem vagy egy kicsit
ideges?
Erre megráztam a fejem, és rá kellett döbbennem a kínos
igazságra, miszerint teljesen elfelejtettem, hogyan kell szótagokat
formálni.
 Ő meg egy szó nélkül megfordított, hogy a fenekemet
mutattam a lágyéka felé, és végül az egyik kezét bedugta kettőnk
közé. Mozdulni sem mertem.
– Tudod, ha kell, most már nyugodtan vehetsz levegőt.
Miközben a keze végigsimított a hasam alsó részén, és rám
adta a kötényt, apró kis remegések egész hulláma futott végig
rajtam.
– Most is veszek. – Nagy nehezen tudtam csak kipréselni
magamból.
A hangjából kicsendült, hogy nagyon mulattatja a helyzet.
– Biztos vagy ebben, édes?
– Aha.
Pearl éppen akkor lépett be a kocsmába egy nagy tálca
tisztára mosogatott pohárral egyensúlyozva. Amikor látta, mit
csinálunk, felvont szemöldökkel nézett bennünket.
– A kezedbe veszed a dolgokat, Jackie fiú?
– Jackie fiú? – mormogtam.
Jax halkan kuncogott a fülemtől nem is annyira távol.
– Rémesen nehéz megkötni ezt a csomót.
– Aha – felelte Pearl.
– És vele kapcsolatban tényleg szeretném a kezembe venni a
dolgokat – tette hozzá.
Mire végzett – ami, ha jobban belegondolunk, szinte abszurd
módon hosszú idő volt –, az arcom olyan vörös lett, mintha
leégtem volna. Aztán megéreztem, hogy még egyszer, utoljára
meghúzza a csomót, és a következő pillanatban mind a két keze a
derekamon volt.
Uram atyám, mindjárt az egész kocsma lángra kap!
– Szerintem jó lesz. – Ezzel levette rólam a kezét, majd
gyöngéden a vendégtérbe vezető kijárat felé taszított. – Csak
ügyesen!
A vállam fölött dühös pillantást lövelltem felé, aztán
lebiggyesztettem a szám, amikor meghallottam azt az átkozott
nevetését, amit csak azért sem fogok soha rettenetesen szexinek
hallani. Nem. Soha.
Pedig kimondhatatlanul szexi volt.
 7. FEJEZET

A NNYIRA NEM VOLT NEHÉZ SEGÍTENI PEARLNEK a vendégek körül,

rendeléseket felvenni, és a kaját kihordani a konyhából. Nem
voltam benne biztos, mennyit fogok tudni összeszedni a
jattokból, de mivel a munkámért nem kaptam rendes órabért,
hiszen nem voltam alkalmazott, nagyon reméltem, hogy nem
fogok hatalmasat szívni.
Igaz, hogy nem volt éppen egy szellemileg felemelő munka,
de ahogy ide-oda rohangáltam, legalább nem kellett semmi
másra gondolnom, és már szinte úgy is tehettem, mintha
jókedvemből, nem pedig kényszerből végezném ezt a munkát.
Csak egyetlen dolgot nem tudtam kitörölni a fejemből: anyát.
Újra és újra azon kezdtem agyalni, hogy vajon merre lehet, és
hogy jól van-e. Ismerős aggodalom volt ez, ami pár évvel
korábban olyan szinten szokásommá vált, hogy a vége felé
gyakorlatilag éreztem a gyomromban formálódó fekélyt. De
elhatároztam, hogy ezúttal nem fogok ide eljutni. Legalábbis ezt
mondogattam magamnak, de ha mindenképpen őszinte akartam
lenni – bár ki olyan hülye, hogy mindig őszinte akarjon lenni
magához –, tisztában voltam vele, hogy nem fog menni.
Letettem egy csirkeszárnyakkal megrakott tányért egy
asztalra, aminél szinte teljesen egyforma, felnyírt hajuk alapján
egy csomó szolgálaton kívüli zsaru vagy katona ült. És szentséges
atyám, egész csomó nagyon is fincsi pasi volt közöttük. Nem
sokkal később csatlakozott hozzájuk az is, akivel Jax korábban a
pultnál beszélgetett, és egy kicsit idegesen mentem közelebb az
asztalukhoz, mert az agyam azzal volt elfoglalva, hogy minden
egyes pasit más egyenruhában képzelt el, és őszintén szólva
nagyon tetszettek ezek a lelki szemeim előtt megjelenő képek.
– Kösz – mondta az egyik pasi, amikor egy egész bála
szalvétát tettem le eléjük. Innen közelről olyan kék szeme volt,
amire nem is létezik szó.
Mosolyogtam, és összecsaptam a két kezem.
– Kértek rátölteni, vagy efféle?
– Nem, teljesen jól vagyunk – mondta az egyik, és
mosolygott.
Én pedig bólintottam, aztán gyorsan visszasiettem a pult
mögé, hogy felváltsam a szünetét töltő Roxyt. El sem tudtam
képzelni, hogy lehet, hogy Jax most is teljesen olyan, mintha
éppen csak megérkezett volna, csupa mosoly és csupa energia.
Pedig éppen olyan régóta volt már itt, mint én. A nyakamat
masszírozva próbáltam eltüntetni belőle egy csomót, és
odaléptem egy pasihoz, aki nem lehetett sokkal idősebb nálam.
Nagyon hosszúra nyúlt már ez a nap, és mivel a lábujjtangás
papucs nem volt a legalkalmasabb viselet az egész napos
szaladgáláshoz, majd leszakadt a lábam. De nem akartam
panaszkodni.
A kötényem zsebében gyűlő pénz azért adott egy kis erőt,
hogy tovább mosolyogjak.
– Mit adhatok?
Végigsimított sok számmal nagyobb, fehér pólója elején,
majd gyorsan elkapta rólam a tekintetét.
– Ööö, csak egy Budot.
– Csapolt vagy üveges?
– Üveges. – Aztán a tekintete visszavándorolt rám, és feljebb
húzta több számmal nagyobb farmerét.
– Már adom is. – Azzal megfordultam, elléptem Jax mellett,
és megragadtam egy üveget.
Ha a Monába valóban begyűlnek az emberek, akkor a pult
mögött tényleg kész őrültekháza lesz, ennek ellenére, valami
meglepő módon én már nagyon vágytam arra, hogy ezt is
megtapasztaljam. Lehetséges, hogy az ember képes megtalálni a
nyugalom zen központját pusztán a tevékeny munkán keresztül?
Visszamentem a vendéghez, lepattintottam a kupakot, majd
mosolyogva nyújtottam át neki, miközben a hideg pára egy kis
felhő képében szállt fel az üvegből.
– Most fizeted, vagy felírjam?
– Írd fel! – Aztán megfogta az üveget, és ahogy hátrább hajolt
a pulttól, halkan motyogta. – Kár.
Csodálkozva néztem rá.
– Kár? – Őszintén kételkedtem benne, hogy ez a neve lenne,
vagy valami ehhez hasonló. – Ne haragudj, nem értem.
Nagyot kortyolt az üvegből, majd összevonta a szemöldökét.
– Mondom, milyen kár.
Körbenéztem, mert nem voltam biztos benne, miről beszél, és
közben az is eszembe jutott, hogy talán már elég részeg. Eddig
még senkit nem kellett leállítanom, bár az igazat megvallva nem
is nagyon vágytam rá. A szemem sarkából láttam, ahogyan Jax
felénk fordul, majd felsőtestével közelebb hajol.
– Ne haragudj! – mondtam. – Tényleg nem értem, mit akarsz
mondani.
Erre a sörösüveget tartó kezét felemelve egy kört rajzolt a
levegőbe nagyjából a fejem magasságában.
– Az arcod – magyarázta, én pedig levegő után kaptam. – Kár
érte.
Minden izmom megfeszült, miközben a pasit néztem.
Valahogyan, talán, mert annyira lefoglalt az ide-oda rohangálás,
megtörtént az elképzelhetetlen: elfelejtkeztem a sebhelyemről.
Márpedig ez nem olyan könnyű, mert nem elég, hogy mélyen
szántotta fel az arcomat, ugyanakkor a személyiségem
elválaszthatatlan részévé is vált. Tisztában voltam vele, hogy
nagyon jól látszik, és a Dermablenddel is csak annyit érhettem el,
hogy kicsit halványabb lett. Most mégis elfelejtkeztem róla.
 Megint húzott egy nagyot az üvegből, majd folytatta.
– Pedig tuti, hogy régebben rohadt jó csaj lehettél.
Ez a kijelentés nagyon fájt. Nem is emlékszem, mikor
éreztem utoljára ilyen lélekbe hatoló fájdalmat. Tudom, nem
kellett volna hagynom, hogy valami teljesen ismeretlen seggfej
megjegyzése így hasson rám, de akkor is a lelkembe hatolt.
Fogalmam sem volt, mit tegyek, vagy hogyan reagáljak. Már
olyan régen történt, hogy valaki utoljára megjegyzést tett rá!
Talán azért, mert mire egy hosszú nap végére a sminkem annyira
lekopott, hogy tisztán láthatóvá lett a vágás, már mindig olyan
emberek vettek körül, akik ismertek, és akiket nem döbbentett
meg annyira a dolog.
– Húzz innen a faszba!
Annyira megijedtem a fülem mellett megszólaló mély
hangtól, hogy egészen összerezzentem, és arrafelé fordultam. Jax
állt ott, a szeme haragosan villogott, állkapcsának izmai
megfeszültek, szája keskeny vonallá vált. Döbbenten néztem,
nem értettem, miért nem akarja, hogy ott legyek. Hiszen nem
tettem semmi rosszat, és korábban is látta már az arcom eltorzult
oldalát.
De nem hozzám beszélt.
Hát persze hogy nem.
Én hülye.
Jax kemény tekintettel nézte a pult másik oldalán álló pasit,
majd előrelendült. Egyik tenyerével a pultra támaszkodott,
átugrott fölötte, és kecses mozdulattal érkezett le a másik
oldalon, mindössze pár centivel a seggfej előtt.
– Szent szar! – suttogtam, és a szemem elkerekedett.
Még soha senkit nem láttam így ugrani. Nem is hittem volna,
hogy egyáltalán lehetséges. Ráadásul Jax egyetlen széket sem
borított fel. Olyan volt, mintha mindig így közlekedne a pult
fölött. Lehetséges, hogy az üres időben ezt gyakorolta, újra és
újra átvetette magát a pulton?
 Pearl a kocsma közepén állt, úgy nézte Jaxet, de a
legmegdöbbentőbb az egészben az volt, hogy a szemében nyoma
sem volt meglepetésnek. Jax haverja, aki az asztalnál ült, azonnal
felállt, és az ott ülő többi pasi is mind arrafelé fordult a székén.
De a szemükben és az arcukon nem érdeklődés villant, hanem az,
hogy bármelyik másodpercben készek felugrani az asztaltól.
Jax kikapta az üveget a seggfej kezéből, és a másik tenyerével
keményen mellkason lökte, hogy több métert hátrált.
– Hé, haver, most meg mi bajod van? – kérdezte Fehér Pólós,
miután magához tért egy kicsit.
– Azt mondtam, hogy húzz innen a faszba! – Jax egészen
beleállt a másik arcába, és tekintve, hogy vagy egy fejjel
magasabb volt nála, ez elég megdöbbentő látványt nyújtott. –
Most azonnal, te szánalmas kis műgangszta!
– Mi a fasz van? Nem csináltam semmit! – vágott vissza
Fehér Pólós. – Csak egy sört akartam.
– Leszarom, mit akartál vagy mit nem! – Hátizmai táncot
jártak a pólója alatt. – Csak az érdekel, hogy ebben a kibaszott
pillanatban elhúzz a kocsmából!
– Hülye vagy? – Fehér Pólós úgy emelte fel az állát, mint aki
kész bármelyik pillanatban nekimenni Jaxnek. Azonban abból,
ahogyan Jax kinézett és beszélt, ez nagyon rossz ötletnek tűnt
volna. – Nem rúghatsz ki csak úgy e miatt a szabdalt tyúk miatt!
És Fehér Pólós közben egyenesen rám mutatott.
A gyomrom megint megfordult, és mielőtt még felfoghattam
volna, mit csinálok, az egyik kezemet felemeltem, és a sebhelyem
kicsit kidudorodó vonalára tettem az ujjamat. Amikor pedig
rájöttem, gyorsan elkaptam onnan.
De Fehér Pólós még nem végzett.
– Mit vártál, mi fog történni, haver? Nem az én hibám, hogy
Mona lánya! Ne mondd, hogy te nem látod a pofáján…
 – Ha bemerészeled fejezni ezt a mondatot, a te pofádat
fogom úgy beverni, hogy életed végéig nem ismersz magadra,
seggarc!
Jaj, istenem, ez kezd nagyon rosszul alakulni. Odaléptem,
egészen közel a pulthoz.
– Jax, hagyd! Az egész nem ér ennyit.
Fehér Pólós arca egészen sötét rózsaszín lett.
– Ó, haver, most már kezdek nagyon berágni rád!
Még szerencse, hogy Jax barátai ekkorra mind ott álltak
mellette, mert a jelek szerint engem meg sem hallott.
– Na gyere, Mack! – mondta Jax egyik haverja, majd
megragadta Fehér Pólós karját, és nem túl gyengéd
mozdulatokkal maga után rángatta a kijárat felé. – Húzz el innen
a bánatba, mielőtt Jax laposra ver.
– Mi a fasz ez? – csattant fel Mack, és annyira megijedtem,
hogy ahogy az izmaim összerándultak, a nyakam és a hátam is
meghúzódott. – Nem vagy szolgálatban, Reece, úgyhogy
bekaphatod…
– Lehet, hogy nem vagyok szolgálatban, de ajánlom, jól
gondold meg a következő szót.
Aha, tehát Jax haverja, Reece tényleg zsaru. Reszkető kézzel
simítottam végig a nadrágom szárán, és reménykedtem benne,
hogy hamarosan véget ér ez az egész. A kocsmában mindenki
bennünket figyelt, és várta, mi fog kisülni ebből. Amitől persze
csak még gázosabban éreztem magam.
Jax a kijárat felé indult, két keze ökölbe szorult.
– Ezt alaposan elbasztad, haver! – Mack megtorpant az
ajtóban, mert mindenképpen szerette volna, ha övé az utolsó szó.
– Azt hiszed, bajban vagy? Mert még semmit nem láttál, fasz…
– Istenem, ti soha semmiből nem tanultok, fiúk? – motyogta
Reece, majd kitaszította Macket az ajtón, és miközben utánalépve
eltűnt a sötétben, még egy pillantást vetett Jaxre. –
Gondoskodom róla, hogy eltűnjön innen a kis szarházi.
 – Kösz – motyogta Jax, és visszafordult. Tekintete rám talált.
– Ez Mona miatt volt? – kérdezte Pearl halkan, és én azonnal
tudtam, miért nem volt annyira meglepődve, amikor Jax átugrott
a pult fölött. – Megint…
– Nem – morogta Jax, és visszament a pult mögé. –
Megtennéd, hogy tartod a frontot, amíg Roxynak letelik a
szünete?
Pearl arcán látszott, hogy egy kicsit összezavarodott, de aztán
csak bólintott, és egyik kezével hátrasimította szőke haját.
– Persze.
Nem is mozdultam, csak néztem, ahogy Jax megkerüli a
bárpultot, majd megáll a folyosóra vezető ajtóban. Intett nekem.
– Gyere!
A szívem vadul vert, de nem tudtam rávenni magam, hogy
megmozduljak, mert a hangján és a mozdulatain is látszott, hogy
nagyon be van pöccenve, és nem lehettem biztos benne, hogy
nem rám dühös-e. Igaz, hogy nagyon gyorsan beleegyezett, hogy
itt dolgozzam a kocsmában, de ez még nem jelentette, hogy
mindenben mellettem áll. És tekintve, hogy az első éjszakán kis
híján balhé lett miattam, nem hittem, hogy olyan jól áll a szénám.
– Gyere velem! – mondta Jax kemény hangon. – Azonnal.
A lélegzetemnek útját állta a torkomban gyülekező gombóc,
de a lábam megindult felé. Miközben kifelé menet elhaladtam
Pearl mellett, láttam, mennyi aggodalom csillan a tekintetében.
Tisztában voltam vele, hogy én nem tettem semmi rosszat, de ez
akkor sem nézett ki valami jól.
– Jax…
Megfogta a kezem, és keményen megszorítva húzott ki a pult
mögül.
– Ne itt.
Ugyan hatalmas erőfeszítésembe került, de befogtam a szám,
és nem szóltam egyetlen szót sem, amíg végigkísért a folyosón
egyenesen az irodához. Kinyitotta az ajtót, behúzott, és a szívem
a torkomban dobogott, amikor hallottam, hogy bevágja maga
mögött az ajtót. Megint próbáltam volna elmagyarázni, de
amikor még mindig erősen tartva a kezemet maga felé fordított,
hirtelen képtelen voltam egy szót is kipréselni magamból.
Tekintetünk a másodperc törtrészére összeakadt, aztán balra
fordítottam a fejem, és mélyet sóhajtottam.
– Nagyon sajnálom, ami odakint történt. Én…
– Most tényleg bocsánatot kértél, basszus?
Felemeltem a tekintetem, és a szemébe néztem.
– Igen. Azt hiszem, igen. Úgy értem, a pasi tényleg egy bunkó
volt, de…
– Komolyan mondod, cseszd meg? – A szeme egyszerre olyan
sötétbarna lett, hogy nem is értettem, hogyan képes ennyire
gyorsan színt váltani. – Semmi okod bocsánatot kérni amiatt,
amit az az elcseszett kis seggfej csinált.
– Ez az első éjszakám, és neked máris ki kellett rúgnod
valakit miattam.
– Nem érdekel, hogy ez az első vagy a tizedik éjszakád, ha
valaki így viselkedik, annak repülnie kell. Itt nincs második esély.
– Lefelé nézve kutatta a szemem, és a pillantása olyan átható
volt, hogy azt hittem, egyenesen keresztüllát rajtam.
– Nem haragszol rám?
– Tessék? – Elkerekedett szemmel nézett, és egyik keze
rátalált a könyökömre. – Mi a fenéért haragudnék éppen rád,
Calla?
Megráztam a fejem. Így belegondolva tényleg elég hülyeség
volt.
A szeme összeszűkült.
– Ezt nem gondolhatod komolyan.
Hirtelen elsöprő erővel tört rám az érzés, hogy minél
hamarabb el kell tűnnöm ebből az irodából, vagy legalábbis
témát kell váltanom.
– Valamit emlegetett. Ez a Mack. Anyáról beszélt?
 – Ez már nem számít.
Én viszont biztos voltam benne, hogy nagyon is számít.
– Akkor miért rángattál el a kocsmából?
– Mert biztos akartam lenni benne, hogy tényleg minden
rendben van.
A szavak újra és úja megismétlődtek a fejemben, visszhangot
verve. Biztos akart lenni benne, hogy minden rendben van
velem… és is nagyon kedves volt.
Nem tettél semmi rosszat – folytatta halkan, majd finoman,
nyugtatóan szorította meg a karom. – Csak azért vagyok
bepöccenve, mert ez az egész egy hatalmas baromság volt.
– Igen, szerintem is az volt, de…
Oldalra billentette a fejét.
– De?
Forróság árasztotta el az arcom, és hátráltam egy lépést,
olyan messzire tőle, amennyire csak lehetett így, hogy nem
engedte el a karom.
– Mi van, Calla? – Utánam lépett, és bakancsa orra a
papucsomhoz ért.
Tettem még egy lépést hátra, de a falnak ütköztem, a hátam
egészen nekisimult, Jax pedig már megint ott állt közvetlenül
előttem. Az egész testem remegett a közelsége miatt. Próbáltam
elfordulni, próbáltam másfelé nézni.
Ahogyan az előző éjjel, most is két ujjal fogta meg az állam, és
fordította az arcomat egyenesen maga felé. Aztán lehajtotta a
fejét, és az ajka… csak pár centire volt az enyémtől.
– Ugye nem hiszed el, amit az a seggfej mondott? – Hangja
sokat sejtetően mély és halk volt.
A torkom azonnal kiszáradt.
Elengedte a karom, és egyik tenyerével a fejem mellett a
falnak támaszkodott, a másik keze két ujjal még mindig az
államat tartotta.
– Én nem tudom elhinni.
 Csak pislogtam.
– Pedig hidd el, nincsen a béka segge alatt az önbecsülésem,
csak az a helyzet, hogy két lábbal állok a valóság talaján. Realista
Rita vagyok.
– Realista Rita? – Csodálkozva vonta össze a szemöldökét, és
halkan ismételte a szavaimat.
– Aha – feleltem suttogva. És amit ezután mondtam, azt
teljesen komolyan is gondoltam. – Tudom, mit látnak az
emberek, amikor rám néznek. A legtöbben nem annyira bunkók,
hogy megjegyzést tegyenek, de akkor is tudom, mit látnak.
Tízéves korom óta ilyen vagyok. És ezen semmi nem változtathat.
Jax csak nézett rám, majd telt ajkai szétváltak.
– Mit látnak, Calla?
– Tényleg el kell magyaráznom? – vágtam vissza, és
egyszerre voltam ideges, dühös meg még vagy ezer más is. – Azt
hiszem, azért elég egyértelmű, nem?
Szeme a szememet kutatta.
– Igen, elég egyértelmű.
Annak ellenére, hogy én magam bizonygattam neki a dolgot,
hallani, ahogyan ő nemcsak kimondja, de egyet is ért vele, olyan
volt, mintha valaki alaposan gyomron öklözött volna.
Megpróbáltam volna elfordulni, de nem hagyta.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha most…
És ekkor az ajka az ajkamra forrt.
Ó, atyaúristen!
Nem volt semmi figyelmeztetés, és semmi nem utalt arra,
hogy ezt akarja tenni. Az egyik másodpercben még beszélgettünk,
a következőben meg már az ajkamon éreztem lágy, meleg ajkát.
Jax megcsókolt.
 8. FEJEZET

A BBAN A PILLANATBAN, HOGY FELFOGTAM, Jax éppen megcsókolt,

az ajka szó szerint az enyémre simult, az agyam rövidzárlatot
kapott, és lekapcsolt.
És még csak nem is amolyan finom kis ajakérintésről
beszélünk. Nem volt olyan mély, nem jutott szerep benne a
nyelvnek, nem olyan volt, mint amilyenekről a romantikus
regényekben olvastam mindig, ami bár egy kicsit undi volt, de el
tudtam képzelni, hogy ha az ember rendesen csinálja, akkor egy
pillanat alatt lecsúszik a bugyija. De ez a csók… akkor is valódi
csók volt.
Ajka az enyémre simult, és az érzés mindent áthatott. A szája
lágy volt, ugyanakkor megfelelően feszes is, pedig nem
gondoltam volna, hogy lehet valami egyszerre mindkettő. Úgy
követte végig az én ajkam ívét, mintha fel akarná térképezni.
Két karom mozdulatlanul lógott az oldalam mellett, viszont a
testem kezdett előrehajolni, a faltól távolodva, közelebb hozzá.
Viszont nem ért össze az övével, ami valószínűleg jobb is volt így.
Mert így is csak egy másodpercre voltam attól, hogy
felrobbanjak. Jax felemelte a fejét, eltávolodott, és csak ekkor
döbbentem rá, hogy egész idő alatt zárva volt a szemem. De még
így is éreztem a tekintetét a forró arcomon, az orrom hegyén… az
ajkamon.
– Te megcsókoltál – suttogtam, és elismerem, hogy ez elég
ostoba kijelentés volt. Végtelenül ostoba.
– Igen – felelte, és a hangja mélyebb volt, rekedtebb.
Érzékibb. – Megcsókoltalak.
 Kényszerítettem magam, hogy nyissam ki a szemem, és
egyenesen belenéztem a Szexi Pasik Bandája egyik nem hivatalos
tagjának a szemébe.
Közelebb hajolt hozzám, egyik kezével még mindig a falnak
támaszkodott, de az államról már elvette a kezét.
– Én nem szoktam olyan csajokat megcsókolni, akiket nem
látok hihetetlenül szexinek vagy gyönyörűnek. Ez elég bizonyíték
neked?
Az agyam zúgni kezdett.
– Csak azért csókoltál meg, mert be akartál bizonyítani
valamit?
Halvány mosoly jelent meg az ajkán.
– Ez tűnt a leggyorsabb megoldásnak.
És ennyi. Magam sem tudtam, hogy most meg kellene
sértődnöm, hogy csak azért csókolt meg, mert bizonyítani akarta
az igazát, és éppen ezért az egész mögött nem is állhat ennél
több, vagy inkább legyek egészen lenyűgözve, amiért mégiscsak
megcsókolt, hiszen hihetetlenül szexinek és gyönyörűnek tart.
Nem tudtam, mit tegyek vagy mondjak ebben a helyzetben,
ezért amikor ő ellökte magát a faltól, én megint nekivetettem a
hátam. Ajkán még mindig félmosollyal hátranyúlt, és kinyitotta
az ajtót.
– Ilyesmi soha nem fog még egyszer megtörténni ebben a
kocsmában – jelentette ki, és már ki is ment az irodából.
Úgy mondta ezt, mintha ígéretet tenne rá – csakhogy ezt soha
nem fogja tudni betartani, mert nem rajta múlik. Ugyanakkor
más is volt ez az ígéret… hihetetlenül kedves.
Megint lehunytam a szemem, és felsóhajtottam, miközben az
államat a mellkasomra hajtottam. Három hete még
Shepherdstownban laktam, az életemet a három M szerint éltem,
közel voltam ahhoz, hogy elvégezzem a sulit, és ez a kocsma a
legvadabb gondolataimban sem bukkant fel. Az egész életem
célok körül forgott: el kellett végeznem az iskolát, nővérként
elhelyezkedni valahol, és aztán csak learatni a babérokat azáltal,
hogy követem az előre meghatározott utat.
Ennyi.
Most, néhány héttel később gyökeresen megváltozott
minden. Itt voltam a Monában, anya ki tudja, merre, nem volt
egy vasam sem, és az egész jövőm egy cérnaszálon függött,
miközben a Szexi Pasik Bandájának egyik nem hivatalos tagja
éppen megcsókolt.
Ezeket azonban soha nem terveztem, és sehogyan sem illettek
a három M-re alapuló tervbe.
De ez a csók… Teljesen mindegy, hogy csak bizonyítani akart
vele vagy sem, nagyon sokat jelentett. Rettenetesen sokat. Végső
soron most csókoltak meg először életemben.

Vagy egycsilliárd okom volt arra, hogy nagyon hálás legyek,

amikor Pearl elém állt, és kijelentette, hogy kocsival hazavisz.
Nagyon nem tetszett, hogy úgy ráncigálnak ide-oda, mintha
nekem semmi beleszólásom nem lenne a saját életembe, de
amiatt, ami az előbb Mack-kel, majd Jaxszel is történt, nagyon
örültem, hogy végre eltűnhetek a kocsmából, és kitörölhetem a
fejemből a gázos és nagyon nem gázos dolgokat is.
Megragadtam a táskám, és elköszöntem Clyde-tól.
Kifelé menet megfogadtam magamban, hogy a tekintetem
nem fogja Jaxet keresni, de persze egészen két másodpercig
tudtam csak tartani a fogadalmamat. Az ajtóból
visszapillantottam a még mindig zsúfolt kocsmára. Jax Roxy
mellett állt a pult mögött, és ahogyan a vendégekkel foglalkoztak,
mind a ketten mosolyogtak és nevettek.
Roxy felnézett rám, szórakozottan, gyorsan intett nekem, én
pedig viszonoztam.
Jax még csak fel sem emelte a tekintetét.
 A mellkasomban kényelmetlen érzés támadt, aztán valami
sokkal, de sokkal idegesítőbb és nevetségesebb is. Elnyomtam
magamban, és követtem Pearlt a kocsijához, miközben
megfogadtam, hogy legkésőbb másnap, a lehető leggyorsabban
megcsináltatom a Focust.
Az anya házáig tartó úton Pearl egyre csak csacsogott, és
persze megint nem volt semmi szükség arra, hogy én mondjam
neki, merre kell menni. Kedveltem Pearlt, és mivel nagyjából
olyan korú lehetett, mint anya, nem volt nehéz elképzelnem,
hogy ő is ilyen lehetne, ha nem határoz úgy, hogy felül a
Szemétfalvára tartó csúszdára.
Amikor megérkeztünk anya háza elé, mielőtt kiszállhattam
volna a kocsiból, Pearl megfogta a karom.
– Ó, majd elfelejtettem! – Hátranyúlt a régi Honda hátsó
ülésére, és egy köteg pénzt vett elő. – Ezt azok a srácok hagyták
neked, akik a csirkeszárnyat rendelték.
A zsaruasztalnál ülők. Mosolyogva vettem át, és azonnal
éreztem, túlságosan sok ahhoz, hogy sima jatt legyen.
– Köszönöm!
– Nincs mit. Most pedig gyorsan menj, és pihenj! – válaszolta
széles mosollyal.
Kinyitottam az ajtót.
– Te meg vezess óvatosan!
Pearl bólintott, majd megvárta, amíg a kulcsommal kinyitom
az ajtót, és belépek. Odabent felkapcsoltam a lámpát, és
próbáltam elfojtani magamban a nosztalgiát. A szemem magától
csukódott le, és máris visszarepültem az időben, tizenhat éves
koromba, amikor, miután egész este Clyde-nak segítettem a
konyhában, végre hazaérkeztem. Nem esett nehezemre
elképzelni anya nevetését, ami mindig ragadós volt, szívből jövő
és korlátokat nem tűrő, olyan, hogy aki hallotta, önkéntelenül is
vonzódni kezdett hozzá. Csak az a baj, hogy nagyon ritkán
lehetett hallani. És amikor mégis, az azt jelentette, hogy
valószínűleg annyira be van tépve, hogy a saját fejében lévő
felhők között jár.
Az a bizonyos éjszaka különösen rossz volt.
A ház tele volt a barátaival, egy csomó túlkoros gyerekkel,
akiknek talán volt családjuk otthon, de sokkal jobban érdekelte
őket a bulizás, mint hogy a saját kölykeikről gondoskodjanak.
Végigmentem a folyosón, és lelki szemeim előtt megint
megjelenek az öt évvel korábbi jelenet képei. Valami ismeretlen
pasi hevert a padlón eszméletlenül. Anya a kanapén ült, egyik
kezében üveg, mellette egy másik pasi, akit még soha életemben
nem láttam, fejével a nyakába hajolt. Közben egyik keze anya
combjai között.
A padlón fekvő pasi mozdulatlanul hevert.
Anya szinte észre sem vette, hogy én is hazaérkeztem. Végül
az a pasi látott meg először, aki teljesen bele volt temetkezve
anyába. Az egyik kezével intett, hogy csatlakozzam a bulihoz, én
azonban felmentem az emeletre, és próbáltam úgy tenni, mintha
nem is lennének ott.
Csakhogy, mint kiderült, a földön heverő pasi vagy egy órán
keresztül meg sem mozdult, és a házban végre akadt valaki, aki
aggódni kezdett miatta.
Csak az isten tudja, mióta volt halott.
A padlóra néztem, arra helyre ott, a kanapé közelében, és
összerezzentem. Mintha megint ott lett volna. Félmeztelenül.
Mocskos farmerben. Arccal lefelé, miközben a két karja
természetellenes szögben áll. Villámgyorsan takarodott el
mindenki, én meg ott maradtam a házban anyával és a hullával a
padlón. A rendőrök is hamarosan megérkeztek. Nem volt valami
kellemes élmény. Dokumentáltak mindent, és leírták, amit kell,
de senki nem jött a gyermekvédelmisektől. Senki. Ami annyira
nem is volt meglepő.
Anya ezután tiszta lett… illetve egy pár hónapig tiszta maradt.
Az igazán nagyszerű pár hónap volt.
 A fejemet rázva dobtam a táskám a kanapéra, és
kényszerítettem magam, hogy kitöröljem a fejemből az emléket.
A zsebembe nyúltam, kivettem belőle egy hajgumit, és gyorsan
összefogtam vele a hajam.
Mivel képtelen lettem volna még egy éjszakát eltölteni a
kanapén, és eszemben sem volt az emeleten aludni, inkább erőt
vettem magamon, és leszedtem az ágyneműt a földszinti ágyról,
az emeleti ágyneműtartóban talált takaróval együtt az egészet
betettem a mosógépbe, és csak nagy erőfeszítéssel tudtam
rávenni magam, hogy ne akarjam hipóba áztatni a matracot.
Végül az akadályozott meg benne, hogy viszonylag újnak tűnt,
nem volt rajta semmilyen gyanús folt, és nem volt furcsa szaga
sem.
Mivel cseppet sem éreztem magam álmosnak, és tele voltam
energiával, kitakarítottam anya hálóját, és minden szemétnek
kinéző dolgot beledobáltam a kamrában talált nagy, fekete
műanyag zsákokba, aztán kivittem őket a hátsó tornácra. A
tükrös komódot korábban még meg sem néztem, de most
teljesen üresen találtam, és a beépített szekrényben is mindössze
néhány régi farmernadrág és pulóver volt. Abból pedig, amit a
földről szedtem össze, messze nem jött volna ki egy teljes öltözék
ruha.
Ami csak újabb bizonyíték volt arra, hogy anya nagyon
komolyan lelépett.
Fogalmam sem volt, mit gondoljak, vagy hogyan érezzék
ezzel kapcsolatban. Lopott tőlem, és nagyon megnehezítette az
életemet. Még egy csomó másik embert is meglopott. És most ott
van valahol a nagyvilágban, és valószínűleg fogalma sincs, milyen
nagy bajt csinált.
A zsebembe nyúltam, és előhalásztam belőle harminc dollárt,
amit a zsaruktól kapott húsz mellé tettem. Az összeg messze túl
nagynak tűnt, és valószínűleg inkább sajnálatból kaptam, mint
azért, mert olyan jól szolgáltam volna ki őket, de egy ötvenes jatt
a legelső éjszakámon nem is volt rossz. A pénzt a pénztárcámba
tettem, miután az egész táskámat átvittem a földszinti hálóba.
Kimerülten sóhajtottam, majd megvetettem az ágyat, és
elpakoltam a ruháimat. Aztán lezuhanyoztam, és
megtörülköztem az anya által mindig csak „otthonosnak”
nevezett fürdőben – már ha otthonosnak lehet nevezni azt, hogy
ha az ember terpeszben áll, és kinyújtja a két karját, akkor
egyszerre érintheti meg a mosdót, a fürdőkádat és a vécét.
Ahogy megfordultam, hogy elinduljak ki a fürdőből, a csupa
pára tükör megragadta a figyelmemet. Nem is tudom, miért
tettem, amit ezután csináltam. Évek óta eszembe sem jutott, hogy
ilyesmit tegyek, de most előrehajoltam, majd a kezemmel
letöröltem a tükröt.
Talán a stressz miatt, vagy mert annyi minden történt az
utóbbi időben. Talán azért, amit az a pasi – Mack – mondott
nekem a kocsmában. Talán Jax és a csók miatt. Igen, talán
valóban a csók miatt lehetett, de nem is számított, mert már nem
tudtam megakadályozni, hogy megtegyem.
Mindig is próbáltam elkerülni, hogy látnom kelljen magam a
tükörben, különösen közvetlenül a történtek után, és az ezt
követő rengeteg bőrátültetés során. Mint az előbb is mondtam,
évek óta nem néztem meg magam a tükörben. Egyszerűen nem
engedtem meg magamnak, hogy megtegyem.
Most azonban beharaptam az alsó ajkamat, és
kényszerítettem magam, hogy alaposan végignézzek a testemen.
Nem csak egy gyors pillantás erejéig. És a lélegzetem
bennszakadt valahol a mellkasom és a torkom között félúton.
A kulcscsontommal nem volt semmi baj, egészséges színű
volt a bőr. Nagyon szép volt a természetes bőrszínem, kiválóan
sminkelhető, olyasmi, amire büszke lehet az ember. A mellkasom
felső része teljesen sima volt. Aztán a tekintetem lejjebb mozdult.
Innentől kezdve pedig minden úgy nézett ki, mint valami
elcseszett Picasso-festmény.
 Ugyanaz a vágás, ami az arcomat csúfította el, a bal mellemen
folytatódott, végigkövetve az ívet, keresztülmetszve a
bimbóudvart, éppen csak elkerülve a mellbimbót. Hatalmas
szerencse volt. Nagyon szar lenne egy mellbimbóval élni. Nem
mintha valaha bárki látta volna a mellbimbómat, de akkor sem
szerettem volna úgy gondolni magamra, mint Egybimbós Calla. A
másik mellemmel nem volt semmi baj. A méretük is pont jó volt,
csakhogy a kettő között a bőr egy kicsit világosabb színű lett.
Másodfokú égési sérülés. Sebek nem voltak, csak a bőrszín
változott meg. De aztán következett a hasam.
Teljesen olyan volt, mint valami régi kanapé, aminek a
huzatát valaki úgy javította meg, hogy különböző színű
anyagokkal foltozta be. Komolyan. A harmadfokú égés nem vicc.
Egy cseppet sem.
Voltak olyan foltok, ahol sötét rózsaszín volt a bőr, máshol
világosabb, és habár a felületük teljesen sima volt, az oldalam
mentén a sebek szélei már sokkal jobban kidudorodtak. A
tükörben mindezt tisztán láttam. Egy kicsit olyan volt, mintha
anyajegyek lettek volna ott, de amikor megfordultam, és a
nyakamat nyújtogatva lepillantottam, megláttam a hátamat.
Közvetlenül a fenekem fölöttiről indulva végig, egészen a
lapockákig az egész úgy nézett ki, mint elöl, azzal a különbséggel,
hogy itt a sebek sokkal csúnyábbak voltak, a bőr felülete durva és
egyenetlen, néhány helyen egészen olyan, mintha össze lenne
gyűrődve, és a színe is sokkal sötétebb volt. Szinte barna.
Itt nem végeztek bőrátültetést.
Ekkorra apa már lelépett, és felszívódott a drámától és
gyásztól mentes ismeretlenben. Amikor elvégeztem a gimit,
Clyde segítségével el sikerült felkutatnom.
Újranősült.
Floridában élt.
Nem volt gyereke.
 És mindössze egyetlen telefonbeszélgetés elég volt, hogy
bebizonyosodjon, nem kívánja megint felmelegíteni az apa-lánya
kapcsolatot.
Szóval mire eljutottunk volna oda, hogy a hátamon is
elvégezzék a bőrátültetést, apa már lelécelt, és anya… nos, azt
hiszem, vagy elfelejtkezett a műtétekről, vagy egyszerűen nem
érdekelte a dolog, vagy valami ehhez hasonló.
A szememet könnyek kezdték marni, miközben minden
erőmmel azon voltam, hogy megint lélegezni tudjak. Fizikailag
legalábbis az égési sérülések okozta fájdalom volt a legrosszabb,
amit életemben éreztem. Habár akkoriban még nagyon fiatal
voltam, emlékszem, hogy az eset utáni órákban és napokban egy
csomószor azt kívántam, inkább a halál, mint a szenvedés. A
sebek már nem fájtak. Csak nagyon szarul néztek ki.
Lehunytam a szemem, és megfordultam, de még ekkor is
láttam magam. Elölről nem volt olyan rossz a helyzet. Nem volt
nagyon szép, de azért lehetett volna sokkal rosszabb is. Amikor
az égési osztályon feküdtem, sokkal durvábbakat láttam.
Kiskölyköket, akik játszottak a tűzzel. Felnőtteket, akik balesetet
szenvedtek. Akiknek a bőre gyakorlatilag elolvadt. Na és persze
ott voltak azok – a gyerekek –, akik vagy a hő, vagy a füst miatt
nem élték túl a tüzet. Szóval pontosan tudtam, hogy ennél sokkal
rosszabbul is járhattam volna, de teljesen mindegy, mit tettem,
milyen messzire menekültem, és milyen sokáig maradtam ott, a
tűz azon az éjszakán mind fizikailag, mind érzelmileg nagyon
mély nyomot hagyott bennem.
És anyát is nagyon megviselte.
Csókolózás.
Egyre erősebben haraptam az ajkam, amíg vér ízét nem
éreztem a számban.
Hülyeség volt megcsókolni. Hülyeség volt belezúgni
Brandonbe. Még nagyobb hülyeség volt Jax Johnsonnal
csókolózni. Minden hülyeség volt.
 Gyorsan elléptem a tükör elől, és felöltöztem. Könnyű, gyapjú
alvós rövidnadrágot, valamint vékony, de hosszú ujjú felsőt
vettem. Fogalmam sem volt, miért, de a ház valahogy egész évben
hűvös tudott maradni, késő este pedig rendesen fázni lehetett
benne, úgyhogy térdzoknit is húztam, mert nem akartam, hogy a
lábujjacskáim megfagyjanak.
Korgó gyomorral indultam a konyha felé, de hiába, ugyanis a
kamrában sós kekszen kívül semmi egyéb nem volt. Felkaptam a
dobozt, és elhatároztam, hogy teljesen mindegy, milyen
állapotban van a kocsim, holnap mindenképpen elmegyek, hogy
annak az ötvenesnek egy részéből mindenfélét vásároljak
magamnak.
Kezemben a remélhetőleg még nem teljesen penészes
kekszekkel teli dobozzal, a másikban meg az előző éjjel a
nappaliban iszogatott teám maradékával éppen indultam volna,
amikor kopogtatást hallottam az ajtó felől, és nagyon
megijedtem.
A kekszes dobozt ledobtam a kanapéra, majd a falióra felé
fordullam. Ha pontos, akkor majdnem hajnali egy óra volt. Mégis
ki a fene akarhat ilyenkor bármit?
Mozdulatlanul álltam, és amikor megint felhangzott a
kopogás, kelletlenül hunyorítottam. Idegesen fordultam meg, és
halkan végigsiettem a keskeny, rövid folyosón a bejárati ajtóhoz.
Kinyújtottam a nyakam, és kikukucskáltam a kémlelőnyíláson.
Nem értettem.
Hiába néztem, senkit nem láttam. Két tenyeremmel az ajtóra
támaszkodtam, és megint kinéztem. A tornác teljesen üresnek
tűnt.
– Mi a fene van? – mormogtam.
Már kezdtem azt mondani magamnak, hogy biztosan
megkattantam, aztán hátrébb léptem egy kicsit, és elfordítottam
a kulcsot a zárban. Éppen csak egy arasznyira nyitottam ki, de
már tudtam is, milyen hülyeséget csináltam. Mert a tornác nem
volt üres. Egy pasi ült az ajtó előtt, és most olyan gyorsan pattant
fel, hogy a szívem akkorát dobbant, hogy szinte fizikai fájdalmat
éreztem a bordáimon.
És amit a tompa fényben kivehettem belőle, nagyon nem tűnt
bizalomgerjesztőnek. Magas volt, nagyon sovány, vállig érő,
szőke haja zsírosan, mocskosan lógott. Arca barátságtalan, szája
cserepes. Fúj! Ennél többet nem is akartam látni belőle. Tettem
egy lépést hátra, és megfogtam a kilincset, készen arra, hogy
becsapjam az ajtót, de ebben a pillanatban jókora kezével
keményen rácsapott.
– Monát keresem – szólalt meg száraz, reszelős hangon.
– Ő n-nincs itt. Bocsánat. – És megint elkezdtem bezárni, de
ekkor már egy lába is a nyílásban volt, és belökte az ajtót. Sokkal
erősebben, mint kinéztem volna belőle. Engem is ellökött vele
együtt. Testem a falnak csapódott, a fejem hangosan koppant.
Fájdalom robbant a tarkómban, amit azonban hamarosan
elmosott egy még nagyobb fájdalom, hiszen ekkor meg a
kivágódó ajtó csapódott a homlokomnak.
– Basszus! – nyögtem fel.
A zsíros hajú pasi pedig belépett, és csak nézett rám, ahogyan
valami eltaposott bogárként ültem a padlón.
– Bocs – mormogta, majd csupa mocskos bőrcsizmájának
egyetlen rúgásával becsukta az ajtót. – Monát keresem.
Néhányszor pislogtam, és a kezemet a fejem oldalára
szorítottam. Egy pillanatig meg voltam győződve róla, hogy
kismadarak röpködnek a fejem körül.
– Mona! – kiáltotta a pasi, és elindult a folyosón.
A fájdalomtól hunyorogva tápászkodtam fel, és húztam ki
magam, ő pedig ekkor már a nappaliban volt, úgy üvöltötte újra
és újra anyám nevét, mintha azt remélné, hogy attól majd valami
varázslatos módon egyszer csak előbukkan a semmiből.
Végigsiettem a folyosón, egy kicsit még mindig zúgott a
fejem.
 – Nincs itt.
Zsíros Hajú ejtett vállal állt meg a kanapé előtt. Az élesebb
fényben tisztán látható volt, amit eddig nem akartam látni. A pasi
mocskos volt – a pólója és a farmere is. A két karja teljesen
meztelen, és az alkar belső oldalán egy csomó dudorodó kis vörös
foltos sebhely látszott.
Basszus.
Tűnyomok.
Zsíros Hajú alaposan be volt szakadva.
Szuperbasszus.
– Most nincs itt – mondtam megint, és hunyorogtam, mivel a
szívem az ijedtségtől fénysebességre kapcsolt, amitől a
halántékomat tépázó lüktetést olyannak éreztem, mint valami
apró légkalapács dübörgését.
Felém fordult, és az állkapcsa újra és újra megfeszült.
– Tartozik nekem.
Szuperbasszus a négyzeten.
Zsíros Hajú felém fordult, és vizenyős kék szemét láthatóan
nem tudta rám fókuszálni. Még abban sem voltam egészen
biztos, hogy lát-e engem egyáltalán.
– Van itthon anyaga. Tudom.
A szemem azonnal elkerekedett. Ó basszus, annyira ajánlom,
hogy ne legyen itthon anyag!
Zsíros Hajú azonban egyetlen további szó nélkül ellépett
mellettem, és azonnal a hálószoba felé vette az irányt. A szívem
megint dobott egy szaltót a mellkasomban.
– Mit csinálsz? – kérdeztem követelőzőn.
Nem felelt semmit, hanem egyenesen az ágyhoz ment, és egy
szó nélkül elkezdte leszaggatni róla a tiszta ágyneműt.
– Hé! – kiáltottam.
Még mindig nem vett tudomást rólam, miközben a kezét
bedugta a matrac alá, és egyszerűen felfordította. Amikor pedig
semmit nem talált, szép, egybefüggő káromkodást eresztett el.
 Ó, ez már így is nagyon szar helyzet volt, de nagyon gyorsan
romlott.
Megindultam volna felé, ő azonban felemelte egyik
tűnyomokkal teli karját, és megállított.
– Maradj távol tőlem, baszd meg!
A gyomrom görcsbe rándult, és távol maradtam tőle,
miközben ő odalépett a komódhoz, kirángatta belőle az
összehajtogatott ruhái mát, majd a beépített szekrényhez ment.
Valami kisebb csoda kellett hozzá, de miután szétverte a szobát,
amit éppen csak az imént takarítottam ki, a táskámat és benne a
tárcámat mintha észre sem vette volna.
Aztán megállt a fürdőszoba bejáratában, és kihúzta magát. Az
arcán furcsa kifejezés suhant keresztül.
– A francba!
Zsíros Hajú megfordult, sietős léptekkel kiment a nappaliból,
és egyenesen a lépcső felé indult.
Na, azt már nem! Mit képzel ez, hova megy?
Remegő kézzel elé álltam, és nem hagytam, hogy az emeletre
menjen.
– Nagyon sajnálom, de nincsen ott sem. Nem tudom, merre
lehet, vagy maga miért akarja megtalálni, de okosabb lesz, ha…
Az egyik kezével mellkason lökött, majd beleállt egészen a
képembe. A fogai sárgák voltak, némelyik teljesen kirohadva, és a
leheletének olyan szaga volt, mint a pár napos szemétnek. A
torkomba gyomorsav fröccsent.
– Nézd, nem tudom, ki vagy te, és kurvára nem is érdekel.
Semmi bajom veled – mondta. – De nagyon nem volna jó, ha ez
megváltozna. Érted?
Remegve bólintottam. Nem szerettem volna, ha bármi baja
lenne velem.
– Értem.
Egy pillanatig még nézett rám meredten, majd tekintete
rátalált az arcomat csúfító vágásra.
 – Mona kölyke vagy, mi?
Nem válaszoltam semmit, mert nem voltam biztos benne,
hogyan reagálna.
– Szar neked – mondta végül, és leengedte a kezét. Elindult
felfelé a lépcsőn.
Tudom, hogy a józan ész nem ezt diktálta volna, de akkor is
utánamentem, és követtem a fenti szobába – ami valamikor az
enyém volt. Zsíros Hajú pontosan tudta, mit keres.
Egyenesen a beépített szekrényhez ment, és olyan vadul tépte
fel az ajtót, hogy kész csoda, hogy le nem szakadt a zsanérjairól.
Aztán letérdelt, és behajolt. Lélegzetemet visszafojtva osontam
közelebb hozzá, és azon töprengtem, mi lenne, ha felkapnám az
éjjeli lámpát, és leütném vele.
Benyúlt a szekrénybe, félretologatta a cipősdobozokat, és
habár nem láttam, mit csinál, hamarosan horkantott, és
felemelkedett. Mintha a fal egy darabját vette volna ki és dobta
volna félre – pontosabban egy gondosan kivágott darabot, ami
valószínűleg egy rejtett kis üreget fedett.
Ó, ne!
– Igen, baszd meg! – Elégedetten sóhajtott, majd kihátrált a
beépített szekrényből, és felállt. – Megvan. Megvan ez a szar!
Nem is akartam odanézni, de persze nem tehettem mást.
Zsíros Hajú nem egy, de legalább nyolc simítózáras tasakot
tartott a kezében – és mindegyik olyasmivel volt tele, ami így első
pillantásra összeragadt barna cukornak tűnt.
– Jaj, istenem! – suttogtam.
Zsíros Hajú meg sem hallott. Úgy nézte a zacskókat, mintha
készen állna bármelyik pillanatban feltépni az egyiket, és az orrát
egyenesen belenyomni az anyagba.
Mind a két térdem elgyöngült. Drog volt a házban, méghozzá
az én régi hálószobám szekrényének egyik rejtett kis üregében.
És még csak nem is fa vagy valami ehhez hasonlóan viszonylag
veszélytelen cucc, hanem olyasmi, ami tutira nagyon veszélyes és
rettenetesen drága is volt.
Zsíros Hajú, úgy tűnt, el is felejtette, hogy én is a világon
vagyok, amivel nekem semmi bajon nem volt. Elindult lefelé a
lépcsőn, aztán néhány másodperc múlva hallottam, ahogy
döngve becsapódik az ajtó, és ettől annyira megijedtem, hogy
ugrottam egyet.
Fogalmam sem volt, mennyi ideig állhattam a szobában a
nyitott beépített szekrényt bámulva, amíg sikerült összeszednem
magamban annyi erőt, hogy megmozduljak. Lementem a
földszintre, be a hálóba, és a táskámból elővettem a mobilom.
Remegő kézzel hívtam Clyde-ot.
A harmadik csörgésre vette fel.
– Minden rendben van, kicsi lány?
Nagyon késő volt, és Clyde még valószínűleg bent volt a
kocsmában.
– Valami pasi volt itt.
Pár pillanat néma csend, és aztán Clyde hangja nagyon mély
és nagyon komoly lett.
– Mi történt?
Mindent egy szuszra mondtam el neki, ő pedig azt felelte,
hogy nézzem meg, kulcsra van-e zárva az ajtó – nem rossz
gondolat –, és ne csináljak semmit. Mindjárt átjön. Annak
ellenére, hogy már nem sok mindent tehetett, azért örültem.
Nem tagadom, nagyon be voltam parázva. Halálosan.
Bezártam anya hálószobájának beépített szekrényét, és bár
csak Clyde-ról volt szó, sminket tettem az arcomra, és a kanapén
ülve vártam. Vagy húsz percen keresztül ültem ott a mobilomat
mellkasomnak szorítva, amikor kopogtatást hallottam.
Kinéztem a kémlelőnyíláson, és azonnal láttam, hogy áll ott
valaki odakint – valaki, aki miatt a már így is alaposan
megterhelt szívem konkrétan megállt.
Jax állt az ajtóban.
 9. FEJEZET

M ÉGIS MI A FENÉT KÉPZELTÉL, MIT CSINÁLSZ? – Ezek voltak Jax

első szavai, amikor kinyitottam az ajtót.
Nekem viszont volt egy sokkal jobb kérdésem:
– Te mit keresel itt? Én Clyde-ot hívtam.
– Clyde pedig elmondta nekem, úgyhogy most itt vagyok. –
Belépett, majd bezárta és gondosan be is reteszelte az ajtót. – És
még nem válaszoltál a kérdésemre.
Mivel az agyam még mindig azon pörgött, hogy ott áll az
előszobában, csak néhány lapos pislogásra futotta az erőmből.
– Mit is kérdeztél?
– Hogy mi a fenéért nyitottad ki az ajtót valakinek az éjszaka
közepén.
– Ja. Tudod, előtte azért kikukucskáltam.
Csak nézett rám meredten.
– És nem láttam, ki van ott – tettem hozzá a saját magam
védelmére.
Jax erre karba fonta a kezét.
– Akkor csak, hogy tisztán lássak. Kopogtatást hallottál a
bejárati ajtó felől. Odamentél, és ügyesen használtad is a
kukucskálót, mikor pedig nem láttál odakint senkit, akkor azt
mondtad magadban, hogy: Ó, az ördögbe is, mi volna, ha mégis
kinyitnám? Az eszedbe sem jutott, hogy azért nem látod, mert
elbújt?
Hűha, látszott rajta, hogy nagyon dühös, és a hangja is szinte
remegett, de úgy voltam vele, hogy megcsókolhatja a rózsás kis
popomat.
– Nem bújt el. Hanem ült.
 Jax szemöldöke magasra szaladt.
– De ezt már csak akkor tudtad meg, amikor kinyitottad az
ajtót, nem? – A szeme még sötétebb lett.
– Nézd, felfogtam, hogy hülyeség volt kinyitni az ajtót. –
Egyik kezemmel a mobilomat szorítottam, a másikkal pedig
legszívesebben a mellkasába öklöztem volna. – Nem
gondolkoztam.
– Nem mondod! – morogta.
Dühösen hunyorítottam.
– Felfogtam. Semmi szükségem rá, hogy egyfolytában ezt
hajtogasd.
– Jézusom, Calla! Hiszen elmondtam neked, milyen szarba
keverte magát anyád, és azt is mondtam, hogy ne maradj itt. A
minimum, amit megtehettél volna, hogy nem nyitod ki senkinek
az ajtót az éjszaka közepén.
Felsóhajtottam, majd felemeltem a kezem, és a jobb fülem
mögé simítottam a még mindig nedves hajamat.
– Felfogtam. És kösz, hogy személyesen mondtad el. Most
pedig. .. – Aztán elhallgattam, és elkerekedett a szemem.
Kicsit ijesztően nézett, és éppen olyan mozdulattal jött
közelebb, mint nem sokkal korábban az irodában. Hátrálni
kezdtem, de amikor a hátam a falnak ütközött, már nem volt
hova menekülnöm. Két ujjának hegye nagyon finoman ért hozzá
a jobb halántékomhoz.
Aggodalommal és haraggal teli tekintete egyenesen arra a
pontra tapadt.
A szívem megint olyan gyorsan vert, mint amikor Zsíros Hajú
törte rám az ajtót.
– Jax…?
Tekintete végigjárta a testem.
– Meg is ütött?
– Nem – válaszoltam suttogva.
 – Akkor mi történt a halántékoddal? Vörös, és fel van
dagadva. – Hangja hidegen és keményen csendült.
– Az ajtó ütött meg. Amikor a pasi belökte. Éppen az útban
álltam. – Ezt hallva haragosan villant a szeme, és megfeszült az
állkapcsa. – De nem akart szándékosan bántani, Jax. Csak azt
akarta megszerezni, ami a házban volt.
Állkapcsában még mindig ugyanúgy feszült az az izom, és
néhány végtelen pillanaton keresztül, ami alatt, ha jól sejtem,
összesen ha egy levegőt vehettem, egyikünk sem szólt semmit.
– És jól vagy?
Tekintetünk összekapcsolódott.
– Aha. Csak… elég felkavaró volt az egész. Nem számítottam
rá. – Ami így kimondva meglehetősen hülyén hangzott, tekintve,
hogy Jax korábban figyelmeztetett. – Nem is tudtam, hogy cucc
van a házban.
– Tudom. – Most halkabban, lágyabban beszélt, és minél
tovább nézett a szemembe, annál jobban erősödött a
mellkasomban az a feszítő érzés, amitől meg vagy ezernyi
vészcsengő szólalt meg a fejemben. – Clyde azt mondta, hogy a
pasi megtalálta a cuccot.
Bólintottam.
– Aha. Az emeleten, a régi szobámban. A beépített
szekrényben.
– Basszus – morogta, és nyilvánvalóan dühös volt. Ujját
lassan simítva vette le a halántékomról, aztán megfordult, és
bement a nappaliba.
Néhány pillanatig mozdulni sem tudtam, csak álltam ott, és a
telefonom a két mellem közé szorítottam. Aztán kényszerítettem
magam, hogy lépjek el a faltól. Még mindig fogalmam sem volt,
miért Jax jött, amikor Clyde-ot hívtam, de azért utánamentem.
Ekkor már a lépcső közepénél járt, és utána egyikünk sem szólt
egyetlen szót sem, amíg Jax leguggolt a beépített szekrény előtt,
és kivette azt a darabot a könnyűszerkezetes falból.
 – Azt láttad, hogy mit vitt el? – kérdezte.
– Több zacskót, amiben ránézésre mintha barna cukor lett
volna. De gondolom, nem az volt.
– Bassza meg! – motyogta, de mintha máson járt volna az
esze. – Az heroin lehetett. Kis zacskók voltak, vagy nagyok?
Heroin. Istenem! Anya már ide jutott?
– Hogy érted azt, hogy kicsi? Mint egy szendvicses zacskó?
– Nem. – Aztán hangosan nevetett, és amikor felállt, felém
fordult. – Egy szendvicses zacskónyi heroin nagyon sok lenne. Én
valami ilyen kicsiről beszéltem. – Ezzel felemelte a kezét, és a
hüvelyk-, valamint a mutatóujját egymástól mindössze pár
centire tartotta.
– Ekkorát láttál?
– Több, ennél nagyobb, simítózáras tasakot láttam, Jax. Ha
jól emlékszem, nyolcat, és mind dugig volt. – Aztán amikor
láttam, hogy az arcából kifut a vér, a szívem kihagyott egy
ütemet. – Ez… ez nem valami jó hír, igaz?
– Kurvára nem az – felelte, és a hajába túrt. – Szerintem
lehetett vagy egy kiló is összesen a zacskókban. Talán több. És
abból, amit elmondtál, szerintem fekete kátrány volt.
Azt tudtam, hogy egy kiló az nem kevés, de az igazat
megvallva fogalmam sem volt, hogy a drogok világában ez mit
jelent.
– Fekete kátrány?
– Amit hallottam, az alapján ez a drágább anyag.
A szoba forogni kezdett velem.
– Mennyire drága?
– Basszus. Ez a cucc érhet hetven vagy akár több százezer
dollárt is kilónként – magyarázta, és mély lélegzetet vett. – De
tényleg csak attól függ, mennyire tiszta. Hogy kőkemény cucc,
vagy nem. Ez alapján pedig akár több millió dollár értékű is
lehetett, amit a pasi elvitt.
 – Ó, istenem! – Hirtelen nagyon gyengének éreztem a két
térdem. – Honnan tudsz te ilyesmit?
A szemembe nézett.
– Jártam erre egy párszor.
– Te is hernyóztál?
– Egy fenét! – De ennél többet nem mondott. – Most próbáld
elmondani, hogy nézett ki a pasi!
Amikor a lehetőségekhez képest leírtam neki Zsíros Hajút,
Jax még feszültebb lett.
– Nagyon kétlem, hogy az övé lett volna az anyag, amit elvitt.
És azt is nagyon kétlem, hogy Monáé volt.
A gyomrom dobott egy szaltót.
– Azt hiszed, hogy anya… csak tárolta valakinek a cuccát?
Bólintott.
– És kurvára imádkozzunk, hogy ez volt a pasi, akinek a
cuccot tárolta, mert ha nem…
Jaj, istenem, nem kellett kőkemény drogdílernek lenni ahhoz,
hogy megértsem, mire akar ezzel utalni. Ha anya ilyen értékben
tárolt drogot valakinek, akkor a tulajdonos előbb vagy utóbb
biztosan el fog jönni érte. Ha pedig azt látja, hogy eltűnt a drog,
anya még a mostaninál is jobban benne lesz. Talán bele is fullad.
Csak abban reménykedhettem, hogy, amint Jax is mondta, Zsíros
Hajúé volt az a szar. Mindenesetre úgy tűnt, pontosan tudja, hol
keresse.
Amikor elindultunk lefelé, megcsörrent a kezemben a telefon.
A kijelzőre pillantva láttam, hogy Clyde hív.
– Halló.
– Minden rendben van, kicsi lány? – Hangja mély és reszelős
volt.
– Igen.
– Jax még ott van?
– Aha.
Hatalmasat sóhajtott.
 – Ő nagyon jó srác. Meg fog védeni.
Összevont szemöldökkel néztem, de nemcsak azért, amit
Clyde mondott, hanem mert Jax a hálószobában volt, és éppen
azokat a holmikat szedte fel a földről, amiket Zsíros Hajú
szétszórt. Köztük a bugyijaimat is.
– Ööö, Clyde bácsi… most mennem kell.
– Komolyan mondtam, kislány. Ő majd vigyáz rád – folytatta
Clyde, és a szavai miatt visszaköltözött a mellkasomba a korábbi
feszítő érzés, csak még sokkal erősebben. – Hallottad?
– Igen – suttogtam. – Hallottalak.
– Helyes. Reggel hívj fel, jó?
– Hívlak. – Aztán letettem a telefont, és ahogy lassan
beléptem a hálóba, a szívem azonnal megállt. Az ajtóban
torpantam meg.
– Jax, mit csinálsz?
– Minek néz ki? – Megigazította a matracot. – Kétlem, hogy
így szeretted volna átrendezni a szobát.
– Nem, de majd én elintézem. Nem kell…
– Csak segíteni szeretnék, úgyhogy, légy szíves, ne vitatkozz!
– Ezzel lehajolt, felkapott egy lepedőt, és felém hajította. – Ma
éjjel itt maradok.
Nem kaptam el a lepedőt.
– Mi van?
– Itt maradok veled. – És közben a másik lepedőt az ágyra
terítette. – Majd alszom a kanapén. – Hosszú szempillái alól rám
pillantott, és láttam, hogy a szeme megint olyan meleg barnán
csillog. – Vagy aludhatok akár itt is…
Nem jutottam szóhoz.
Felvette a földről a korábban nekem dobott lepedőt, én meg
csak álltam mozdulatlanul, és figyeltem, ahogy megigazítja az
ágyat, aztán nekilát összeszedni a szétdobált ruhákat. Amikor
viszont azt láttam, hogy felmarkol egy egész halom színes,
selymes holmit, hirtelen magamhoz tértem a kábulatból.
 Két lépéssel ott voltam előtte, és kikaptam a kezéből a
bugyikat.
– Nem maradhatsz itt!
– Akkor te jössz el hozzám.
Eltelt vagy egy perc, amíg ezt sikerült feldolgoznom.
– Nem aludhatok nálad.
– Akkor viszont mégis én alszom itt. – Miközben az egyik
fiókba gyömöszöltem a bugyikat, ő folytatta a többi ruha
összeszedését. – Egyértelmű, hogy ez a ház nem biztonságos,
különösen úgy, hogy minden jöttment kétes alaknak kinyitogatod
az ajtót…
– Nem nyitom ki többet az ajtót senkinek! – kiáltottam.
Egy pillanatra nem válaszolt, amíg betolta a komód egyik
fiókját, majd felegyenesedett, és a szája sarkában mosoly játszott.
– Mi van rajtad?
– Tessék? – Végigpillantottam magamon. A póló fekete volt,
melltartós, amit nagyon szerencsésnek éreztem, hiszen semmi
kedvem nem lett volna pattogó cicisét játszani, az alvós
rövidnadrágom pedig sötét rózsaszín. – Mi bajod van a
ruhámmal?
– Semmi – felelte vigyorogva. – Csípem a zoknit. Aranyos.
Nagyon aranyos.
A zokni kék-rózsaszín kockás volt, és szerintem is nagyon
aranyos.
– Kösz – motyogtam, mert a gondolataimat teljesen
összezavarta a kellemes kis bizsergés. Ami hiba volt. Nagy hiba.
Nagyon, de nagyon nagy hiba, mert semmi miatt nem lett volna
szabad bizseregnem. Úgyhogy a bizsergés kapott tőlem egy
akkora sallert, hogy a fal adta a másikat.
– Nem maradhatsz…
– Vagyis akkor te jössz át hozzám? Király.
A halántékom azonnal lüktetni kezdett.
– Nem megyek át hozzád.
 Jax az ágy lábához lépett, az egymásra halmozott párnákhoz.
Ez volt az egyetlen dolog, amit anya soha nem változtatott meg.
Az ágyán mindig volt legalább öt párna, és egyik sem lehetett
legfeljebb egy hónapnál régebbi.
– Miért vitatkozol velem állandóan?
Rápillantottam.
– Miért vagy ennyire zsarnok?
Rám villantott egy széles mosolyt.
– Édesem, te még nem láttad, milyen az, ha zsarnok vagyok.
– Hurrá… – És közben kapott tőlem egy nem túl lelkes
egyezményest.
Vigyorogva ragadott meg két párnát és kerülte meg az ágyat.
Hosszú lábaival pár lépéssel később közvetlenül előttem állt, és
az arca csak pár centire volt tőlem.
– Mondhatod nekem, hogy nem maradhatok melletted,
amilyen sokszor csak akarod. Kiabálhatsz. Mutogathatsz.
Teljesen mindegy, mert akkor sem fogsz lebeszélni róla, és
komoly kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy ki tudnál
dobni a házból. Ugye érted?
Éreztem, hogy a szemem elkerekedik. Nagyon is értettem,
amit mondott, és nagyon nem tetszett a dolog, úgyhogy azon
kezdtem töprengeni, hogy ha tökön rúgom, az elég nyomaték
volna-e, hogy átmenjen, amit én mondok.
Jax lehajtotta a fejét, és ezzel az ajka annyira közel került az
enyémhez, hogy szinte ugyanazt a levegőt szívtuk. Annak
ellenére, hogy dühített a viselkedése, és ettől úgy éreztem,
mintha ezernyi kis hangya masírozna végig a karomon, a szívem
kihagyott egy ütemet.
– És tudom, hogy a lelked mélyén pontosan tisztában vagy
vele, miért én jöttem ide, és nem Clyde.
Oöö, az igazat megvallva nem. És már éppen meg is
mondtam volna neki, de aztán folytatta.
 – Azt szeretném, ha biztonságban éreznéd magad, amíg itt
maradsz… bármeddig tartson is. – Egy kicsit oldalra billentette a
fejét, és a tekintetünk összeakadt. – És egyedül itt lenni nagyon
nem biztonságos, úgyhogy valamit mindenképpen tennünk kell.
Résnyire szétnyílt ajkaim közül apró lélegzet szökött ki.
Valahonnan a semmiből rám tört a késztetés, hogy egész
testemmel előrehajoljak, neki Jaxnek. Basszus. Még soha
életemben nem éltem át ennél különösebbet. Soha nem éreztem
ennyire ellenállhatatlan vágyat, hogy odabújjak egy pasihoz.
Olvasni már olvastam róla, de nem hittem, hogy valóban létezhet
ilyesmi, most azonban úgy éreztem, hogy biztonságban lennék,
ha odahajolnék hozzá. A vágy teljesen átvette az irányítást a
gondolataim felett, és a helyzetet persze csak tovább rontotta a
tudat, hogy a teste kellemesen meleg volna, és kemény is, de csak
a legjobb és legizgalmasabb helyeken.
Ó, a rohadt élet, a gondolataim pont arrafelé tartottak,
amerre nem lett volna szabad – a perverz irányba –, de nem
tudtam ellenállni. Jax… olyan módon volt szép, hogy az szavakkal
talán le sem írható, amolyan érinthetetlenül szép, és még a
szemöldöke is tökéletes volt. Komolyan. Sötétebb, mint a
hullámos haja. Természetesen ívelt. Kifejező. Persze csak
szemöldök volt, de akkor is állat.
És Jax sokkal több is volt, mint csak szép.
Isten a tanúm, talán éppen akkor követtem el a hét főbűn
egyikét, de még az is eszembe jutott, hogy Jax talán maga a Cam
2.0.
Mert abból, amit megtudtam róla, Jax kedves pasi volt,
nagyon kedves, és éppen emiatt kifejezetten veszélyes a szellemi
épségemre – különösen, mert még azt is egy hatalmas bulis
kalandnak tartottam, hogy megbomoljak érte.
Pedig pontosan tudtam, hogy egy ilyenből soha az életben
nem lábalnék ki sérülés nélkül.
 És mégis, szinte az ajkamon éreztem az ajkát. Korábban csak
egy futó csókot váltottunk, amit ráadásul csak azért adott, mert
be akarta bizonyítani a saját igazát, ennek ellenére az emlék
szinte kézzel tapintható maradt.
Szemében valami mély érzelmekről tanúskodó kedvesség
csillant, és eszembe jutott, hogy vajon sejti-e, mi jár a fejemben.
Jaj, istenem, a pufók kisjézushoz imádkoztam, hogy bármit, csak
ezt ne. Tekintete lejjebb vándorolt, és pillantása súlyától
bizseregni kezdett az ajkam.
– Igen, úgy sejtem, hogy lassan kezded felfogni. – Aztán
könnyed léptekkel elment mellettem, egyenesen a nappaliba.
– Felnőtt felügyeletre lesz szükségem – motyogtam, majd
lassan megfordultam, és csak néztem, ahogyan a nappali
kanapéjához lép.
– Ja, és mielőtt még elfelejtem…
– Ne akarj témát váltani! – toppantottam, és rohadt büszke is
voltam magamra ezért.
A válla fölött hátrafordulva nézett rám, és csodálkozva vonta
fel a szemöldökét.
– Eskü, hogy toppantottál?
Arcomra forróság kúszott, és motyogva válaszoltam:
– Talán.
Jax szája sarka egy egészen kicsit megrándult.
– Aranyos.
– Egy frászt aranyos! És nem fogsz itt maradni. Én pedig…
– Te pedig majd holnap reggel hazaviszel kocsival, mielőtt
elindulnál a kocsmába dolgozni – fejezte be a mondatot, és
megállt a kanapé előtt.
– Nem foglak… – Aztán ahogy felfogtam, mit mondott az
előbb, fejhangon sikoltva kimondott szavaim megszelídültek. –
Mi van?
 – Holnap reggel haza kell majd vitetnem magam valahogy –
ismételte meg, majd a párnát a kanapé egyik karjára dobta. – A
te kocsiddal jöttem. Kész a szélvédő.
Olyan hosszú ideig néztem rá elkerekedett szemmel, hogy
szerintem azt hitte, biztosan megkattantam, de aztán a tévé
melletti ablakhoz siettem. Elrántottam a függönyt, és valóban ott
állt a Focusom a kocsibehajtón.
– Hadd találgassak! Nincs kábeltévéd – mondta Jax.
– Tessék? – Egyre csak bámultam kifelé az ablakon, és a
szívem úgy vert, akár egy üstdob.
– Tévé. Gondolom, Mona nemigen fizette a kábeltévét sem. –
És közben úgy hallottam, mintha egy távirányítót dobott volna az
asztalra. – Nálam van kábeltévé. HBO, Starz… csak úgy
mondom.
A torkomban gombóc gyülekezett, amikor szembefordultam
vele.
– Meny… mennyivel tartozom a szélvédőért?
– Semennyivel.
– Ezt mindenképpen ki kell fizetnem neked. Ez azért nem
ugyanaz, mint amikor meghívsz egy burgerre. Annyira nem
vagyok leégve. Ki tudom fizetni…
– Én sem fizettem érte. – Aztán ujjaival a hajába túrt, és
közben egyre engem figyelt. – Már mondtam, hogy van ez a srác,
úgy hívják, Brent, aki jött nekem eggyel. Ő intézte a
szélvédőcserét. Ingyen és bérmentve.
– Jött neked eggyel? – ismételtem szinte bűvöletben. – Mi
vagy te, valami maffiózó?
Hátrahajtotta a fejét, és olyan szívből jövőn és zengő hangon
kezdett nevetni, hogy a gyomrom is görcsbe rándult.
– Nem.
Nagyon tetszett a nevetése.
Aztán lassan eltávolodtam az ablaktól, és úgy éreztem… nos,
nem is tudom, mit éreztem. Megkönnyebbülést? Feszültséget?
Döbbenetet? Igazság szerint mindezt egyszerre, de már régen
megtanultam, hogy ajándék lónak ne nézd a fogát.
– Köszönöm!
Megvonta egyik széles vállát.
– Nem nagy ügy.
– De igen.
Eltelt egy pillanat.
– Nem vagy fáradt?
Nem. Izgatott voltam, és annyira fel voltam pörögve, hogy a
csontjaim és az izmaim majd kiugrottak a bőrömből, de persze
hazudtam neki. Azt mondtam, hogy nagyon fáradt vagyok, mert
pontosan tudtam, hogy képtelen volnék még egy pillanatot vele
egy szobában tölteni. A szememet marni kezdte valami, és ennek
mindenképpen véget kellett vetnem.
Tekintetünk egy másodpercre összeakadt, majd ledobta
magát a kanapéra. Nem szólt egyetlen szót sem, csak nézte,
ahogyan a kis ágyneműs szekrényhez lépek, és kiveszem belőle a
másik takarót, amit korábban láttam. Aztán a kanapéhoz
mentem, és a Jaxtől távolabbi karfára tettem.
– Egyébként… – Jax megint rám villantotta azt a félmosolyt,
amitől a zoknimban a lábujjaim mintegy saját akaratuknak
engedelmeskedve ökölbe szorultak. – Ez a rövidgatya és a lábad!
Kurvára tökéletes párosítás.

Hanyatt fordultam az ágyon, és tágra nyílt szemmel meredtem a

sötétségbe. Az ablakzsalu több falamellája is ki volt törve, és a
holdfény sápadt sugarai játékos ujjakként nyúltak be a
hálószobámba.
Úgy éreztem, órák óta forgolódom, és dobálom magam az
ágyban, de képtelen voltam kikapcsolni az agyam. Minden
alkalommal, amikor megmozdultam, az ágy egy kicsit
megnyikordult. Vagy nagyon hangosan. Nekem mindenesetre
hihetetlenül hangosnak tűnt, de ebben a pillanatban a fülemben
lüktető vér hangját is annak éreztem.
Jax a kanapén feküdt, néhány apró méterre a hálószoba
ajtajától. És korábban csókolóztunk. Aztán megjavíttatta a
szélvédőmet. És azt is mondta, hogy a lábam kurvára tökéletes
párosítás a rövidnadrágommal.
Mit van ennyire megakadva a lábammal?
A hasamra fordultam, és belenyögtem a párnába. A lábamnak
semmi köze ehhez az egészhez. Annyira nem is volt fontos a
kérdés, de képtelen voltam elengedni a gondolatot, hogy ennyire
készen van a lábamtól. Pedig a testemen volt még egy csomó
minden más, sokkal feltűnőbb is, például az arcom, amit
mindenki azonnal észrevett. A lábam nem tartozott ezek közé.
Viszont akkor is megcsókolt, a szomszéd szobában volt, itt a
házban, és az ajkam megint bizseregni kezdett. Életem első
csókja – huszonegy év kellett ahhoz, hogy átéljem. Végre
megtörtént! És még csak abban sem lehettem biztos, hogy
tényleg igazi volt.
– Istenem! – nyögtem bele a párnába.
Aztán az oldalamra fordultam, és eltökéltem magamban,
hogy nem fogok többet Jaxre gondolni, mert úgy sincs semmi
értelme. Úgyhogy elkezdtem a heroinon agyalni. A sok heroinon.
A talán százakat vagy ezreket érő heroinon. Valójában mennyi is
volt? Hány életet fog megfertőzni és romba dönteni? Százakat?
Ezreket?
És ebben a házban volt – anyám házában.
Szorosan behunytam a szemem, ahogy görcsbe rándult a
gyomrom, és a fájdalom ártalmas füstként terjedt tovább a
testemben. Vajon most is ugyanazt a szart csinálja?
Oké, erre sem szabadott gondolnom. Az agyam kiürült
néhány áldott pillanatra, aztán eszembe jutott az iskola. A kezdeti
pánik, ami azzal kapcsolatban tört rám, hogy hogyan fogom így
befejezni a sulit, mostanra némiképpen alább hagyott, mert már
tudtam, hogy szövetségi támogatást kapok. Így nem kell újabb
diákhitelt felvennem, bár ettől még nem oldódott meg minden
gondom. Ha visszamegyek, kénytelen leszek folytatni a
pincérnősködést, mert valamiből fizetnem kell majd a számlákat.
Ez viszont már csak azért is hatalmas szívás lesz, mert a nővérsuli
utolsó pár féléve nevetségesen nehéz. És ha elvégzem a sulit, attól
még mindig nem leszek kint a lekvárból – el leszek adósodva,
szar lesz a hitelem, és még egy csomó efféle.
Gőzöm sem volt, mihez fogok kezdeni, és nem is akartam
tovább erre gondolni, mert tudtam, hogy minden tőlem telhetőt
elkövetek. Ma is kerestem ötven dolcsit, ami azért sokkal több a
semminél.
Ötven dolcsi.
Istenem!
A hátamra fordultam, és ezúttal vagy öt percen keresztül úgy
is maradtam. Aztán kezdett gázos lenni a dolog, úgyhogy megint
helyezkedtem, és ezúttal úgy feküdtem az oldalamon, hogy a
fürdőszoba felé nézzek.
Ekkor meghallottam, hogy nyikorogva nyílik a hálószobám
ajtaja, ahogyan valaki lassan benyit. Visszatartottam a
lélegzetem. Háttal voltam ugyan az ajtónak, de tudtam, hogy
csakis Jax lehet. Szinte magába szippantotta a szobából az összes
oxigént.
Mi a fenét csinál? Felébresztette, ahogy dobálom magam?
Lehet, mert a háló ajtaja nem záródott rendesen, és mindig
maradt egy harminccentis rész az ajtó és az ajtófélfa között. A
zsanérokkal lehetett valami. Nem tudtam biztosan, és nem is
igen számított.
A padló deszkái megnyikordultak a léptei alatt.
Ó, istenem!
– Calla? – Nem beszélt hangosan, mégis mintha
mennydörgés harsam volna a szobában.
 Tegyek úgy, mintha aludnék? Szorosan lecsuktam a szemem,
és miközben azt mondogattam magamban, hogy tiszta hülye
vagyok, úgy voltam vele, hogy megér egy misét.
– Tudom, hogy nem alszol.
Basszus!
Még mindig nem mondtam semmit, hiszen tisztában voltam
vele, hogy képtelen volnék bármit is kipréselni magamból.
Miközben szépen, lassan kinyitottam a szemem, az egész
testemen hullámokban futott végig a jóleső hidegrázás. Szomorú,
de az az igazság, hogy még soha nem voltam ágyban úgy, hogy
közben egy pasi tartózkodott volna ugyanabban a szobában. Nos,
ez azért nem teljesen igaz, hiszen egyszer az egyik fősulis
osztálytársam, Jacob ott volt nálam a koliban, de ez nem
ugyanolyan helyzet.
A padló nem nyikordult meg többet, de az ágy határozottan
besüppedt testének súlya alatt. Felejtős lett, hogy továbbra is
alvást tettessek. A testem egyszerűen nem engedte. Egyik
könyökömre támaszkodtam, majd hátrafordultam, és a szemem
elkerekedett. Az ezüstös holdfényben tisztán kirajzolódott
arcának vonala és testének alakja. Ami több mint elég volt.
– Mit csinálsz? – A hangomat kínosan sipítónak hallottam.
Jax a csípőjére nehezedett, és tenyerével a testem mellett
nagyon közel támaszkodott az ágyra.
– Nem aludtál.
– De igen. – Nagyon szarul hazudtam.
– Szerintem vagy egy órája hallgatom, ahogy forgolódsz.
Nem tudtam, erre mit lehetne mondani, de úgy éreztem, hogy
a fejem üstdobbá változott.
– És be kell ismernem, hogy rohadtul zavaró. – Aztán az
árnyakkal terhes szobában közelebb húzódott, mire azonnal
megdermedtem.
– Ne haragudj! – törtem ki végül.
Halkan, mély hangon nevetett.
 – Nem kell bocsánatot kérni. Olyan jóféle zavarás volt.
Ezt az utolsót fejben elismételtem egy párszor, de még utána
sem értettem.
– Mindig ilyen nehezedre esik elaludni?
Mindig ilyen nehezemre esett normális beszélgetést folytatni?
Belülről az arcomba haraptam, és megráztam a fejem.
– Csak amióta itt vagyok.
Jax egy pillanatig nem felelt semmit, és utána is csak annyit
mondott, hogy megérti.
– Tényleg? – kérdeztem, mert nagyon meglepődtem ezen a
válaszon.
– Igen, amikor én először hazajöttem… nem ide, hanem a
szüleimhez, rohadtul nehezen tudtam elaludni, és ha mégis,
állandóan felébredtem az éjszaka közepén. Túl sok minden volt
itt bent – mondta, majd felemelte az egyik kezét, és a homlokára
mutatott.
A józan ész azt diktálta, vagy azonnal zavarjam el az
ágyamból, vagy én tűnjek el onnan, amilyen gyorsan csak lehet,
és tartsam tőle a három lépés távolságot, de a kíváncsiságom
végül erősebbnek bizonyult.
– Honnan jöttél haza?
Megint pár pillanatnyi szünet, aztán megmozdult – hanyatt
feküdt, és fejét közvetlenül mellém, a párnára tette. Hanyatt
fekve mellettem, ugyanabban az ágyban, amiben én is fekszem!
Te szent szar, mi a fene van itt? A nyelvem úgy kiszáradt, hogy a
szájpadlásomra tapadt, a szívem összevissza zakatolt a
mellkasomban, és a gyomrom egyszerre görcsbe rándult.
– A tengerentúlon voltam – szólalt meg, és beletelt vagy egy
pillanatba, mire eszembe jutott, miről is beszélgettünk.
Az agyam ezerrel pörgött, de végül csak ennyi lett belőle:
– A tengerentúlon?
– Mi volna, ha lefeküdnél, én meg mindent elmondanék?
 Lefeküdjek? Az ágyba? Mellé? Na nem. Azt már nem. Soha
nem fogok megmozdulni. Nem. Nem. Nem.
– Ugyan, gyere már! – mondta gyöngéden, olyan hangon,
hogy minden agysejtem úgy olvadt egybe, mint a mikrobán
hagyott sajt. – Feküdj le, Calla! Nyugi.
Nem is tudom, miért, de attól, ahogyan ezt mondta, a bal
karom engedett, és mire észbe kaptam, az arcom már a párnán
volt.
Varázslatos volt a hangja, basszus!
– Tizennyolc éves koromban, közvetlenül a gimi után
bevonultam – magyarázta. – Választhattam ezt, vagy
dolgozhattam volna a szénbányában, ahogyan apám és a bátyám
is.
Szénbányában? Szent szar!
– Honnan származol?
Éreztem, hogy a matrac megint besüpped, vagyis – gondolom
– az oldalára fordult, hogy velem szemben legyen.
– Oceana, Nyugat-Virginia.
– Oceana… – suttogtam az ággyal szemközti, csupasz falra
meredve. – Miért olyan ismerős ez nekem?
Jax nevetett.
– Talán azért, mert mindenki Oxyanának nevezte, és még egy
dokumentumfilm is volt róla a tévében. Az ottaniaknak volt egy
kis gondja az OxyContin nevű fájdalomcsillapítóval, ami
konkrétan azt jelenti, hogy a fél város függő lett tőle.
Aha, tényleg ezért tűnt ismerősnek.
– A bányában dolgozni nagyon kemény meló, de vannak, akik
szerint jól fizet. Én másra vágytam. Csak az a baj, hogy arrafelé
nemigen lehet semmi mást csinálni, én meg nem akartam a
városban maradni. – A hangjába hirtelen valami olyan
keménység vegyült, hogy a gerincem mentén végigszaladt a
hideg. – A másik lehetőségem tehát az volt, hogy bevonulok.
– És milyen… hova vonultál be?
 – Tengerészgyalogság.
Hűha, a tengerészgyalogosok kőkemények. Ha mindenki más
felteszi a kezét, akkor mennek ők. Apa egyik bátyja is
tengerészgyalogos volt, és emlékszem még a sztorikra a
kiképzésről, hogy mennyire durva volt. Nem mindenkiből lesz
tengerészgyalogos, de a jelek szerint Jax alkalmasnak bizonyult,
és ez megmagyarázta az is, ahogyan keresztülvetette magát a
pulton egyenesen Mack orra elé.
Még szexisebb.
Lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogyan olyan
díszegyenruhát visel, amit kiskoromban a nagybátyám
szekrényében is láttam.
Na jó, ez már elviselhetetlenül szexi.
– Öt évre írtam alá, aztán két évvel azután, hogy bevonultam,
aktív szolgálatra mentem, és majdnem három évet töltöttem a
sivatagban – magyarázta, én pedig nagyot nyeltem. Az aktív
szolgálat nagyon nem vicc. – Amikor letelt a szerződésem, nem
voltam biztos benne, hogy szeretném meghosszabbítani. És
amikor hazamentem, gondjaim voltak az alvással. El sem tudtam
képzelni, mit kezdjek magammal. Otthon szar sem várt, de odaát
sem volt egy kimondott örömmámor. Ugye érted? A sivatagban
nagyon más az élet, és megváltoztatja az embert. Olyan dolgokat
kell tenned, amikről nem szívesen beszélsz. Olyan dolgokat látsz,
hogy leírhatatlan. Voltak éjszakák, amikor csak egypár órát
tudtam aludni. És voltak olyanok is, amikor egy percet sem. Az
agyam nem állt le egy pillanatra sem, aminek nagyon sok
álmatlan éjszaka lett a vége.
Meg akartam fordulni, hogy a szemébe nézzek, de képtelen
voltam megmozdulni.
– És sajnálod… hogy bevonultál?
– Dehogy! – Gyors és határozott volt a válasz. – Nagyon jó
érzés volt, hogy tehetek valamit a hazámért, meg ilyesmi.
 A mellkasomban valami melegség gyülekezett, és annyira
szerettem volna a szemébe nézni, csak egyrészt nem volt erőm,
másrészt nem volt bátorságom. Úgyhogy inkább beszéltem, mert
ennél többet nem adhattam neki, és valamit mindenképpen
akartam.
– Szerintem ez csodálatos.
– Micsoda?
Az arcom lángolni kezdett.
– Hogy bevonultál a tengerészgyalogsághoz, és harcolni
mentél. Nagyon bátor, tiszteletre méltó és csodálatos dolog. –
Három olyan dolog, ami én semmiképpen nem voltam, és három
olyan dolog, amit ha őszinte vagyok, nem mondhattam el a
körülöttem lévő emberek többségéről, köztük a Szexi Pasik
Bandájának tagjairól sem. Persze Brandon kivételével. Mert ő is
volt a tengerentúlon.
Jax erre nem felelt semmit, és a csend végül kényelmetlenül
hosszúra nyúlt. Összeszorítottam az ujjaim.
– És mennyi… mennyi ideje, hogy leszereltél? – kérdeztem.
– Hmm, jövő tavasszal lesz két éve. – A hangja közelebbről
hallatszott.
Gyorsan összeadtam fejben mindent, amit az előbb
megtudtam, és végül megtaláltam a választ az egyik kérdésemre.
– Vagyis akkor… huszonnégy vagy?
– Aha, te meg huszonegy, annak ellenére, hogy tizenhétnek
nézel ki.
Mosolyra húzódott a szám.
– Nem nézek ki tizenhétnek.
– Ha te mondod – mormogta. – Mikor van a szülinapod?
– Áprilisban… tizenötödikén.
– Eskü? – Aztán megint feltört belőle az a mély hangú
nevetés, amire a mosolyom még szélesebb lett. – Nekem meg
április tizenhetedikén.
Vigyorogtam.
 – Az április erős hónap.
– Az bizony.
Most, hogy hozzászoktam a közelségéhez, a testem
felengedett egy kicsit.
– És hogyan kötöttél ki végül éppen itt?
– Ugye találkoztál Andersszel? A kocsmában.
– Anders? – Töprengve vontam össze a szemöldököm.
– Azt hiszem, te úgy ismered, hogy Reece.
Ja, igen.
– Az a fiatal zsaru?
– Jobban mondva Philadelphia megye sheriffhelyettese. Még
a seregben ismerkedtünk össze, egy évvel előttem szerelt le, de
kapcsolatban maradtunk – magyarázta. – Tudta, mennyire
gyűlölöm Oceanát. Meghívott magához, azt mondta, nála
ellehetek. Én meg szaván fogtam, és egyenesen idejöttem.
Először nem találtam a helyem.
Az ajkamat rágcsáltam, és a sötétségbe meredtem.
– Hogy érted?
– Mindenhol jártam – válaszolta, de ez persze nem nagyon
volt válasz a kérdésre. – Aztán egyik este elmentem a Monába,
szereztem magamnak melót, lett saját kéróm, most pedig egy
ágyban fekszem Mona szívdöglesztő lányával. Az élet kurvára
fura ám!
Halkan felsóhajtottam. Szívdöglesztő lányával?
– Te… nagyon kedves dolgokat mondasz. – Persze tudtam,
hogy ez nagyon cikin hangzott, de fáradt voltam, és az agyam
valamiért nem akart rendesen működni.
– Csak az igazat.
Eltelt egy pillanat.
– Még mindig gondot okoz az alvás? – Erre nem érkezett
válasz, és ahogyan a csönd egyre hosszabbra nyúlt, végül úgy
döntöttem, nem erőltetem tovább a dolgot. Suttogva váltottam
témát. – Szerinted el fog jönni valaki azért a drogért?
 Mély levegőt vett.
– Nem tudom, Calla.
Nem hittem neki. Talán azért, mert korábban azt mondta,
szerinte nem a Zsíros Hajúé volt az anyag, hiszen az igazat
megvallva cseppet sem úgy nézett ki, mint akinek lenne rá pénze.
– Anya nagyon nagy bajban van, igaz?
– Igen.
A szívem szinte fizikai fájdalommal dobbant.
– De nem olyasmiben, amibe neked is bele kellene
keveredned – tette hozzá Jax halkan, mégis határozottan. – És
nem is olyanban, amit most azonnal meg tudnál oldani.
Istenem, ez annyira gáz volt, hiszen egyrészt pontosan
tudtam, hogy igaza van, másrészt nem is értem, hogyan, de
rájött, hogy korábban éveken keresztül próbáltam megoldani
anya életét. Olyan volt ez nekem, mint valami szakkör.
– Értem – suttogtam, mert nem tudtam, mi mást
mondhatnék.
Ahogy ott hevertem, és próbáltam elnyomni egy hatalmas,
gáz ásítást, eszembe jutott valami, amit első találkozásunkkor
mondott azzal kapcsolatban, hogy túl rövid az élet. Úgy éreztem,
hogy kiszolgálás közben neki első kézből való tapasztalatai
lehetnek a megrövidült életekkel kapcsolatban. Ez a
gondolkodásmód azonban saját tapasztalatból fakadt. Most már
értettem. Még talán meg is értettem, ugyanakkor volt valami,
amit szerettem volna, ha még elmagyaráz.
– Miért? – kérdeztem.
Volt egy szívdobbanásnyi szünet.
– Mit miért?
Jax hangja nagyon kimerültnek tűnt, és tudtam, hogy ezen a
ponton kellene befognom a számat, vagy elmondani, hogy
nagyon fáradt vagyok, és valószínűleg el tudnék aludni, aztán
megkérni, hogy most már menjen vissza a saját ágyába. De nem
tettem.
 – Miért vagy itt? Nem is ismersz… – Aztán elhallgattam, mert
igazából nem tudtam, mi egyebet mondhatnék.
Eltelt vagy egy perc, és még mindig nem válaszolt a
kérdésemre, aztán még egy, és már kezdtem elfogadni, hogy ez a
kérdésem is válasz nélkül marad, mert talán még ő maga sem
tudja. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak halálosan
unatkozik, és azért jött el.
De aztán megmozdult.
Szorosan a hátamhoz simult, és a következő lélegzetem
egészen egyszerűen a torkomban ragadt. A szemem egy pillanat
alatt felpattant. Köztünk volt ugyan a takaró és a lepedő is, de
mintha ott sem lettek volna.
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
– Elhelyezkedem. – Egyik karját a derekamra ejtette, mire az
egész testem összerándult. – Azt hiszem, ideje aludni.
– De…
– Ha beszélsz, nem tudsz aludni – jegyezte meg.
– Neked meg nem kellene rám tehénkedned – vágtam vissza.
A válasz helyett felhangzó halk nevetés forró lehelete
megbizsergette a nyakamon a kis hajszálakat.
– Édes, én nem tehénkedem rád.
Ezzel azért kurvára tudtam volna vitatkozni.
Próbáltam valahogy arrébb mászni, de a derekamra fonódó
kar megszorított, és nem hagyott mozdulni sem.
– Nem mész innen sehova – jelentette ki könnyedén, mintha
nem éppen ő tartana fogságban a saját ágyamban.
Na jó, elismerem, hogy ez a fogságban tartós dolog egy kicsit
túlzottan melodrámai, de akkor sem hagyta, hogy eltávolodjam.
És közben egyre jobban kényelembe helyezte magát mögöttem.
Istenem, hiszem mi kiskifliben feküdtünk! Totálisan. A Szexi
Pasik Bandájának tiszteletbeli tagjával fekszem kiskifliben.
Lehet, hogy egy párhuzamos valóságban ébredtem fel?
 – Aludj! – mondta határozottan, mintha csak egyetlen
szavával elvarázsolhatna. – Aludj, Calla! – Ez alkalommal a
hangja már sokkal lágyabb és barátságosabb volt.
– Aha, csak, tudod, ez nem éppen így működik, Jax. Nagyon
kellemes a hangod, de akkor sincs olyan varázsereje, hogy engem
álomba ringasson.
Nevetett.
Forgattam a szemem, de a lehető legnevetségesebb módon
azt vettem észre, hogy pár perccel később a szemhéjam már
magától is csukva marad. Én… szó szerint hozzábújtam. Melle és
hasa a hátamnak simult, hosszú lábai összefonódtak az
enyémmel, karja erősen tartotta a derekam, és komolyan
mondom, hogy biztonságban éreztem magam. Ezenkívül pedig
valami mást is – valamit, amit évek óta nem éreztem.
Hogy valaki vigyáz rám… hogy a tenyerén hordoz.
Aminél ostobább dolog konkrétan eszembe sem juthatott
volna, hiszen alig ismertem, de ezt érezve, és felismerve, hogy mi
ez a kellemesen melengető, zsibongó érzés, végül álomba
szenderültem.
 10. FEJEZET

A MIKOR FELÉBREDTEM, annyira kellemesen és otthonosan

éreztem magam, hogy nem is volt kedvem kiszállni az ágyból.
Olyan volt, mintha valami fantasztikusan kényelmes burokban
feküdtem volna, és nem is akartam mást, csak közelebb bújni a…
Kipattant a szemem. Egy pillanat alatt kiszállt belőle az álom,
és teljesen éber lettem.
Nem voltam egyedül.
Ó, basszus, nagyon nem voltam egyedül az ágyban, és habár
arra emlékeztem, hogy amikor elaludtam, akkor tényleg nem
voltam egyedül, az valahogy nem rémlett, hogy az arcommal egy
férfi mellkasán hevertem volna. Ami már csak azért is nagyon
különös, mert én azok közé tartozom, akik álmukban meg sem
mozdulnak. Képes vagyok egész éjjel ugyanabban a pózban
feküdni, szóval ezt… ezt nagyon különösnek éreztem. És mivel
fogalmam sem volt, hogy kerülhettem ebbe a jelenlegi helyzetbe,
felelősséget sem vállalhattam érte.
És uram atyám, testem minden izma egyszerre feszült meg,
amikor rádöbbentem, hogy egészen pontosan milyen pozícióban
aludtam.
Mert nem az arcom volt az egyetlen, ami Jax testén volt. A
vállam és a mellem az oldalának simult, hogy nem volt kettőnk
között egyetlen milliméter sem. A bal karom a hasán keresztben,
és minden egyes lélegzetvételekor éreztem a keményre gyúrt
hasizmait. Hála istennek legalább póló volt rajta, mert ha még
félmeztelen is lett volna, akkor a testem szerintem öngyulladással
elpusztul. Az egyik lába az én két lábam között volt, és
gyakorlatilag minden kis négyzetcentiméteren egymáshoz
simultunk. Egymásba voltunk kulcsolódva.
Jax egy egészen kicsit megmozdult, mire a lába is hozzám
dörzsölődött. Kénytelen voltam az ajkamba harapni, hiszen a
gyomrom alsó része görcsbe rándult, és a gerincem mentén
megannyi ujjként táncolt végig egyfajta éles bizsergés.
Lélegzetének üteme azonban cseppet sem változott, még mindig
mély volt, és egyenletes, miközben a derekamon nyugvó kéz
lassan lejjebb csúszott.
A nyomában pedig tiszta lúdbőrös lett a testem, és ahogy
hirtelen levegő után kaptam, a mellkasom még jobban
hozzásimult. A kéz pedig még lejjebb csúszott.
Jax megmarkolta a fenekem.
Totálban, öt ujjal belemarkolt a fenekembe.
Szentséges szarzivatar!
Lehet, hogy dühösnek kellett volna lennem, amiért álmában
megpróbál sunyi módon letaperolni, de valahogy nagyon nem így
éreztem. Egyre erősödő forróság árasztott el a bőr és az izmok
mélyére hatolva, aztán hatalmába kerítette minden kis sejtemet,
bizonyos részeimbe pedig különös, ismeretlen lüktetés költözött.
Lélegzetem felgyorsult, és kapkodó lett, majd a csípőm
megrándulva a combjához dörzsölődött. Az érzések fokozódtak,
olvadt lávaként áradva szét bennem. Lábam között a lüktetés
egyre erősödött.
És ez nagyon nem volt jó, ugyanis nagyon nem volt igazságos.
Mert semmi okom nem volt arra, hogy hagyjam magam ennyire
felhúzni, miközben tisztában voltam vele, hogy soha nem lehet
folytatása, úgyhogy a lehető leghamarabb el kellett húznom ebből
az ágyból. A pánik porviharként kavargott körülöttem, és
elkeveredett a veszedelmesen erősödő vággyal.
Elhúzódtam tőle, majd kezdtem volna felkelni, de nem
jutottam messzire. A fenekemre simuló kéz ugyanis váratlanul a
hasamra csúszott és az ágyra nyomott, közben pedig a vállamra
fonódó kar szorosabban kezdett tartani.
– Hova mész? – kérdezte álomittas hangon.
Tekintetem végigvándorolt a testén. A szeme még félig
lehunyva, ajkai résnyire nyitva. Az arcán sötét borosta, amitől
csak még erősebb lett az így is kimondhatatlanul szexi, éppen-
csak-most-keltem kinézete.
Oldalra fordította a fejét, és az éjjeliszekrényen álló órára
nézett. Felnyögött.
– Még túl korán van. Aludjunk!
Túl korán? Majdnem kilenc óra volt! Persze értettem, hogy
pultosként az ember egy kicsit más szemmel nézi a korán és a
késő fogalmát.
Amikor nem mozdultam, Jax egyszerűen visszahúzott,
úgyhogy megint félig rajta hevertem.
– Jax…
– Alszunk – mormogta.
– Én nem…
– Azt mondtam, aludj!
Mi a fene van itt? Sikerült addig fészkelődnöm, amíg az egyik
karomat kettőnk közé tudtam húzni, aztán ahogy felemelkedtem,
távolabb toltam magam tőle.
– Nem akarok tovább aludni, és azt hiszem, hogy ez az egész
nem túlságosan illendő. Nekem most… – Aztán, ahogy a
tekintetem végigjárta a testét, a szavak szerteszálltak a fejemből.
Azta!
Jax feje a párnán nyugodott, láttatni engedve hosszú,
napbarnított nyakát, és egyenletes, hófehér fogainak hegye telt
alsó ajkába harapott. Ez a kifejezés az arcán, ami olyan volt,
mintha szántszándékkal fogná vissza magát, hogy ne akarjon
valami nagyon mocskos és nagyon klassz dolgot csinálni, teljesen
összezavart.
Aztán rájöttem, miért néz így.
 Az egyik kezem az alhasán volt, olyan értelemben, hogy
sokkal, de sokkal lejjebb a hasánál, és most már az én combom
volt az ő két lába között.
– Jaj, istenem! – suttogtam, és ahogyan elkaptam a kezem a
hasáról, éreztem, hogy az arcomba vér szökken.
Jax villámgyorsan mozdult, és elkapta a csuklómat.
– Pedig talán tényleg okosabb lenne, ha visszafeküdnél.
A szívem hatalmasat ugrott a mellkasomban. Igen, szó szerint
ugrott egyet.
Jax nagyon gyorsan mozdult, és mire észbe kaptam, már
hanyatt feküdtem, ő pedig fölém magasodott. Egyik keze még
mindig a csuklómat fogta, a másikkal pedig a fejem mellett
támaszkodott úgy, hogy az alkarja a matracba nyomódott.
– Mi a fenét csinálsz?
Nem azonnal adta meg a nyilvánvaló választ, hanem
tekintetével előbb végigsimogatta az arcom – az arcom –, hogy
aztán az ajkamnál állapodjon meg.
– Ugye tudod, mit szoktak mondani a pasikról korán reggel?
– Mit?
Szája egyik sarka mosolyra görbült, aztán megértettem, mire
utal, és az arcom pipacspirosra változott. Szexisen mély
nevetésébe az egész teste belerázkódott.
– Tudod, mégis nagyon örülök, hogy nem aludtál vissza, ez
így most sokkal érdekesebb.
Az agyam kiürült.
A csuklómra kulcsolódó kéz végigsimított a karomon, és csak
a könyökömnél állt meg, ahol finoman megsimogatta a karom
oldalát.
– És tudod, hogy ezenkívül mi az, ami még nagyon izgalmas?
– Mi?
Mi a fenéért kérdeztem meg? Mi a fenéért érdekel ez engem?
Annyira lehajtotta a fejét, hogy az orra az enyémhez ért, és én
megmerevedtem.
 – Hogy mennyire klassz volt úgy ébredni, hogy a kezem a
seggedet simogatja, a lábam pedig a combjaid között van.
– Már ébren voltál!
Elvigyorodott.
– Nem elképzelhetetlen.
Szabadon maradt kezemet a mellkasára tettem, és
megpróbáltam eltolni magamtól.
– Menj már el!
– Azon vagyok.
Szemem dühösen szűkült össze.
– Aha, de pontosan tudod, hogy nem erről beszéltem, te
barom!
Úgy tűnt, cseppet sem hatja meg a dolog, és hüvelykjét
egészen lassan a könyököm belső oldalára mozdította. Ez az
apró, szinte önkéntelen érintés érzések egész hullámával
árasztotta el a testem. Az egyik pillanatban kész lettem volna
tökön rúgni, a következőben meg már sokkal kellemesebb
dolgokon járt az eszem, de a tökének ehhez is sok köze volt.
– Mit csinálsz? – kérdeztem megint, és a pulzusom már olyan
gyors volt, hogy szerintem láthatóan lüktetett a szívem.
A mellkasát kinyomta, hozzásimítva az enyémhez, mire a
lábujjaim mind ökölbe szorultak.
– Valamit, ami sokkal jobb, mint az alvás.
És ez megint csak nem volt rendes válasz.
Jax lehajtotta a fejét, és az orra hegye végigsimított a jobb
orcámon.
– Tetszel nekem.
A szívem abbahagyta az ugrálást, és lenyomott a
mellkasomban egy könnyed piruettet.
– Mi van?
– Tetszel – ismételte meg, és ahogy az arca az enyémhez
simult, hangja suttogássá csendesült.
 – Nem is ismersz – jegyeztem meg vagy századjára azóta,
hogy először találkoztunk.
– De amit tudok rólad, az nagyon bejön.
Király válasz volt. Komolyan. Nagyot nyeltem.
– De…
– Ne agyalj rajta túl sokat, édes! Az élet túl rövid – felelte, és
ajka a bőrömet simogatta. Minden izmom a lehető
legkellemesebb módon rándult össze, és hüvelykje, ami még
mindig lassú köröket írt le, újabb érzésvihart kavart bennem. –
Tetszel. Ennyi.
– De ezt akkor sem teheted. – A szavak szinte önmaguktól
jöttek a számra.
Ajka megállt az arcomon, és felemelte a fejét. Tekintetünk
összetalálkozott, és ha lett volna erőm, elfordulok.
– De igen.
Aztán Jax rám engedte a testét, és a szobából az utolsó korty
levegő is eltűnt. Testének súlya… Soha még hasonlót sem
éreztem. Nehéz volt, de nagyon állati, és a csípője pontosan
beleillett a két lábam közé, a…
Szentséges szűzanyám, amit ott éreztem, az csakis az lehetett,
amit sejtettem.
– Érted már? – kérdezte olyan hangon, amitől szerintem vagy
száz bugyi egyszerre lobbanna lángra.
Nem értettem.
Tetszem Jaxnek, bár még csak pár napja ismer. Ennek így
nem volt semmi értelme. Ha én is úgy néztem volna ki, mint
Avery vagy Teresa, akkor persze. Ők ugyanis a maguk
gyakorlatilag rohadtul tökéletes módján mind a ketten
lélegzetelállítóan szépek voltak. És teljes joggal tudhatták
magukénak a Szexi Pasik Bandájának egy-egy tagját. Én viszont
Calla voltam – Calla, akinek a sminkje, a Dermablend
valószínűleg most reggelre teljesen lekopott, amitől feltehetően
sokkal látványosabb lett a sebhelyem. Nem voltam sem
Gyönyörű Személyiség, sem pedig Sziporkázó Kisasszony. A
fenébe, amennyire Jax ismert, lehettem volna akár kőbuta is.
Úgyhogy nagyon nem értettem, és ezt meg is mondtam neki.
– Tetszel nekem, Calla. Igen, tényleg csak egypár napja
ismerlek, de megnevettetsz – felelte, miközben tekintete egyetlen
pillanatra sem szakadt el tőlem. – És pontosan tudom, hogy ha
akarsz, akkor tudsz kedves és gyöngéd is lenni. Azt gondolom,
hogy pokolian szép vagy. Farokállító.
Hűha! Most komolyan ezt mondta?
– Az elmúlt hetven-egynéhány órában egy csomószor felállt
miattad a farkam, és hidd el nekem, hogy ez nagyon nem rossz –
folytatta. – Meg akarlak dugni, és ehhez nekem annál, hogy
tetszel, nem is kell több. Hidd el, édes, tényleg nem annyira
nehéz eljutni velem A-ból C-be.
Duplán hűha!
Egy az egyben kimondta, célratörően, minden kertelés nélkül,
és ezt valamiért üdítően… izgatónak találtam, ami minden
bizonnyal azt jelenti, hogy valami súlyos baj van velem. Vagy
csak annyit, hogy nem sok tapasztalattal rendelkezem, hiszen
még egyetlen pasi sem mondta meg nekem nyíltan, hogy szeretne
velem egy jó ivarcsörtét.
De bármelyik is… Baaaassszzuus!
Annyira le voltam döbbenve, hogy szóhoz sem jutottam, amit
ő beleegyezésnek vett, megint lehajtotta a fejét, és ezúttal nem
csináltam össze magam. Akart engem, és őszintén fogalmam sem
volt, hogy ez milyen érzés egészen… nos, mostanáig. Elámultam
attól, ahogyan a testemben azonnal szétáradt a forróság. El is
felejtkeztem róla, hogy a sminkem nagy része valószínűleg
ledörzsölődött az éjjel. A szemem magától lecsukódott, és a
lábujjaim megint ökölbe szorultak. Meg fog csókolni, és ezúttal
nem akadályozom meg. Talán ezúttal nyelves lesz. Na, azt nagyon
szerettem volna megtapasztalni.
Jax nem csókolt meg.
 Vagy legalábbis nem az ajkamat. Szája az utolsó pillanatban
irányt váltott, és a bal arcomon simított végig. Megcsókolta a
sebhelyemet.
A sebhelyemet, cseszd meg!
Érzelmek támadtak bennem – erőszakos és vad érzelmek.
Ezernyi kifacsarodott gondolat és érzés. Szépség. Félelem. Pánik.
Vágy. Hidegség. Forróság. Undor. Zavar. Mindezt egyszerre
éreztem, és ez már túlságosan sok volt.
Tenyeremmel a mellkasára csaptam.
– Szállj le!
Megmerevedett.
– Tessék?
– Légy szíves!
Jax leszállt rólam. Biztosan volt valami a hangomban, mert
egy szó nélkül gördült le rólam, én pedig azonnal kimásztam az
ágyból, és felálltam. Addig hátráltam, amíg a hátam neki nem
ütközött a komód sarkának, amitől fájdalom árasztott el.
Felült, és két kézzel az ágyon támaszkodva közelebb jött.
– Calla, kicsim, megijesztettelek valamivel?
– Nem. De igen. Úgy értem, dehogyis. Nem ijesztettél meg
semmivel. – Egy pillanatra szorosan lecsuktam a szemem. – Nem
erről van szó.
– Akkor miről?
Soha nem fogunk dugni.
Ennyi. Nem tudtam rávenni magam, hogy hangosan is
kimondjam, de akkor is ez volt az igazság. Soha nem fogok
levetkőzni előtte. Soha nem eresztem annyira közel.
Istenem, ennek nem kellett volna ennyire kiábrándítónak
lennie, de akkor is az volt, hiszen most Jaxről volt szó, és vele ez
az egész -az ágyban heverés, az egymásba gabalyodás és az
egymásra vágyakozás – valamiért annyira természetesnek tűnt!
Én viszont soha nem leszek természetes és normális. Egy olyan
pasival, mint ő, biztosan nem. Mert lehet, hogy megszokta a
szétszabdalt arcom látványát, de még nem látta és nem is
tapintotta a testem többi részét.
Ez nem az önbecsülésről vagy a tapasztalatlanságról szólt,
nem arról, hogy túlságosan gyenge lennék, vagy félnék
meztelenül mutatkozni tíz kiló súlyfelesleggel. A testem egy
roncs volt. És nem volt benne az égvilágon semmi vonzó.
Több mély lélegzetet vettem, és kényszerítettem magam,
hogy eltűnjön a szememből az a maró érzés, hogy lenyeljem a
torkomban gyülekező gombócot.
– Rólam van szó. Érted? Úgyhogy nem fogjuk megtenni.
Sötét szemöldökét csodálkozva vonta fel.
A rohadt élet, még a szemöldöke is állat!
Megint elterelődött a figyelmem.
– Úgy értem, te nagyon klasszul nézel ki. Félre ne érts! És
biztos vagyok benne, hogy ezzel te is tisztában vagy, hiszen
egyszerűen lehetetlen, hogy ne legyél.
Ajkának két sarka elkezdett felfelé görbülni.
Tényleg be kellett volna már fognom.
– És hidd el, hogy le vagyok nyűgözve, amiért te… szóval,
hogy tetszem neked, de ez… egyszerűen nem történhet meg.
Érted? Lehetetlen. Nem én vagyok a neked való csaj.
– Honnan tudod? – kérdezte, és a hangja őszintén
kíváncsinak tűnt.
Én meg majdnem megint a szememet forgattam.
– Tudom. Hidd el! És ezzel nincs is semmi baj. Nagyon
kedves vagy, és tényleg hálás vagyok azért, amit eddig tettél
értem, és amit most is teszel, de ez az egész… nem fog
megtörténni. Jó? Megértetted?
Egy pillanatig még nézett rám, és a szeme úgy csillogott,
mintha szeretné még hajtani egy kicsit ezt a dolgot, de aztán csak
lassan bólintott.
– Megértettem – mondta Jax.
És aztán elvigyorodott.
 Tartottam tőle, hogy nem értette meg.

Jax a kocsmához közelebb lakott, egy takaros, jól karbantartott

sorházban, valamivel több mint egy kilométerre a város
határától. Nem mentem be vele, amikor hazavittem, és nem is
maradtam ott csevegni, amikor kiszállt a kocsiból. Ahogyan
felébredtünk, és amilyen ciki volt minden, ami utána történt,
most semmit sem szerettem volna jobban, mint egyedül maradni
egy kicsit.
Szerettem volna rendezni a gondolataimat, megérteni, hogy
pontosan mit is akar Jax, és miért akarhatja egyáltalán. Nem
kellett volna, hogy olyan különösebben számítson, mert tudtam,
hogy soha semmi nem lesz az egészből, de Jax akkor is
lélegzetelállítóan jóképű volt. Biztos voltam benne, hogy
bármelyik csaj szívesen ugrana az ágyába, ugyanakkor volt vagy
egy halom indok arra, hogy nekem miért nincs semmi
keresnivalóm Jax dugnivalóinak listáján.
Istenem, egy örökkévalóság is kevés lesz kitalálnom, miért
csinálja.
Miután kitettem, a kocsmába sem mentem be azonnal. Arra a
napra megint az ő műszakjában voltam, ami azt jelentette, hogy
csak délután kellett bemennem, éppen ezért vettem magamnak
egy csomó olyan kaját, amitől úgy éreztem, mintha diétázni
akarnék, aztán hazamentem. Fényes nappal valahogy nem
tartottam tőle, hogy drogosok vagy drogbárók törnek rám, ami –
ha jobban belegondolunk – hatalmas hülyeség volt, hiszen ezek
mégsem vámpírok, hogy csak éjjel járjanak.
Éjjel sokkal félelmetesebbnek tűnt minden, éppen ezért a
pénteki műszakom után – amikor egyébként megint egész
tisztességes jattot akasztottam – a fáradtságom ellenére
rettegtem visszamenni anya házába. Inkább Jax mellett
maradtam, amíg megmutatta, hogyan kell bezárni a kocsmát, mit
kell csinálni a pénztárgéppel, és hova megy a bevétel.
Egész éjjel úgy viselkedett, mintha semmi nem történt volna,
mintha minden, ami az előző éjjel megesett, teljesen hétköznapi
dolog lett volna. Jobban mondva neki hétköznapi. Elbűvölően
viselkedett velem, és folyamatosan flörtölt. Sorban másodszorra
történt meg, hogy ragaszkodott hozzá, hogy ő kösse fel a
kötényemet, amikor kimentem a pult mögül, és a keze egy
másodpercre elidőzött a csípőmön, hogy tisztára elvörösödtem,
de több nem történt.
Éppen elindultam a kocsim felé, amikor hallottam, hogy
valaki a nevemet kiáltja. Megfordultam, és amikor megláttam
Jaxet, a szívem hatalmasat dobbant.
– Itt leszek közvetlenül mögötted – mondta, és megállt a
saját pick-upjának az ajtaja mellett.
Nem értettem.
– Minek?
Kihalászta a nadrágja zsebéből a kocsikulcsát.
– Mert hazakísérlek, kicsim.
Csak néztem rá meredten, és meg voltam győződve róla, hogy
nem hallottam jól, amit mondott.
– Dehogy kísérsz haza!
Ezzel pedig félórás vita kezdődött arról, hogy hazakísér-e
vagy sem, és végül csak azért adtam be a derekam, mert
konkrétan többet ásítottam, mint beszéltem.
Úgyhogy követett a házig.
Ezúttal még váltás ruhát is hozott magával, basszus – érted,
váltás ruhát!
Odabent a házban próbáltam látványosan nem venni
tudomást a jelenlétéről, teát készítettem magamnak, de utána
úgy éreztem, bunkóság lenne nem megkérdezni, hogy ő is kér-e
egy csészével. Elvégre úgy ült ott a kanapén, mintha a személyes
biztonsági őröm lenne.
 – Kösz! – mondta, amikor a kisasztalra tettem a teli csészét.
Annyira fáradt és ideges voltam, hogy nehezemre esett még
csak ránézni is. A teáscsészét két kézzel fogtam, és megszólaltam.
– Nem voltam biztos benne, hogy cukorral vagy mézzel
szereted, úgyhogy mindkettőből tettem bele egy kicsit. – A
szemem sarkából láttam, hogy a csésze felé nyúl, majd
belekortyol. – Ha szeretnél még bármelyikből, a konyhapulton
megtalálod.
– Így tökéletes. – Aztán pár szívdobbanásnyi szünet. –
Boltban voltál?
– Igen – mondtam, és mocorogtam.
– Miért nem ülsz ide mellém egy kicsit?
A gyomrom azonnal ideges görcsbe rándult.
– Nagyon fáradt vagyok.
– Nem szoktál még hozzá ezekhez a műszakokhoz, mi?
Tekintetem lassan végigvándorolt rajta, és ekkor vettem észre
az ölében a könyvet. Szokott olvasni? Ó, istenem, az olyan pasi,
aki szeret olvasni, ritka, mint a fehér holló! Szinte csak a
mesékben létezik. Szerettem volna megkérdezni, mit olvas, de
nem tettem. Csak egy biccentéssel nyugtáztam a kérdését.
Lényemnek egy része arra számított, hogy nem hagyja
ennyiben a dolgot, hogy többet akar majd, hogy beveti minden
csáberejét, ezzel szemben csak hanyatt dőlt a kanapén, és feltette
a lábát.
– Akkor reggel találkozunk, kicsim.
Én meg csak álltam ott egy másodpercig, és különös módon
csalódottság vett rajtam erőt. Aztán megacéloztam magam, hátat
fordítottam, bementem a hálószobába, és behajtottam magam
mögött a becsukhatatlan ajtót. Miután lemostam a sminkemet, és
átöltöztem – túl fáradt voltam ahhoz, hogy még le is tusoljak –,
egyszerűen bedőltem az ágyba, úgy aludtam el, mint akit fejbe
vágtak. Amikor pedig felébredtem, Jax már a konyhában
sürgölődött, és az előző nap vásárolt tojásból meg szalonnából
készített reggelit.
A szombat este szinte teljesen olyan volt, mint a péntek,
eltekintve attól, hogy végre megismerkedhettem Nickkel.
Mivel korábban már bizonyítást nyert „a jóképű pasik
falkában járnak” elméletem, annyira nem is lepődtem meg, Hogy
a magas, sötét hajú és zöld szemű pultos simán bekerülhetne a
fejemben már ezerszer megtervezett Szívdöglesztő Pultos Fiúk
Naptárába. Ha belegondolok, mennyit szakíthatnék, ha csak ő és
Jax benne volna…!
Ugyanakkor Nick nagyon más volt, mint Jax. Sokkal
csendesebb és visszafogottabb. Amikor bemutatkoztunk
egymásnak, másodperceken keresztül csak nézett egy szó nélkül,
amíg egészen el nem pirultam. Nem értem, miért, a tekintetemet
mintha mágnesként vonzotta volna a szeme, amiben közben
olyan felismerés villant, amit egyelőre nem tudtam hova tenni.
Lehet, hogy a környékről származik? Azután azonban üdvözölt,
és folytatta tovább a dolgát. Aznap éjjel jó, ha egy vagy két szót
váltottunk, de nem viselkedett bunkó módon vagy ilyesmi.
Inkább olyan pasinak láttam, aki nem beszél feleslegesen,
amolyan töprengő típus.
Éppen úgy, ahogyan előző éjjel is történt, bezártam a
kocsmát, Jax pedig hazáig követett. Kicsit ijesztő volt, hogy akár
ő, akár bárki más úgy érzi, a történtek miatt okosabb, ha
mellettem marad, de próbáltam nem nagyon gondolni erre.
Aznap éjjel, miután elkészítettem a teát, nem menekültem
azonnal az ágyba. Kicsit még a nappaliban maradtam, és végül
leültem a kanapé karfájára is. A könyv megint Jax ölében volt.
– Mit olvasol? – Csak most tettem fel a kérdést, amit előző
éjjel szerettem volna.
– A túlélőt.
Kérdőn vontam fel a szemöldököm.
– Ööö…
 Rám villantott egy félmosolyt.
– Igaz történet egy Marcus Luttrell nevű haditengerészeti
kommandósról és egy rosszul elsült bevetésről. Nem
kimondottan könnyed, elalvás előtti olvasmány, de nagyon állat.
– Szóval te ilyen dokumentumregényeket szoktál olvasni? –
Tudtam, hogy a kíváncsiságom fog egyszer a sírba vinni, de
képtelen voltam ellenállni.
– Nem. Szeretem David Baldaccit, John Grishamet, és néha
olvasok még Dean Koontzot és Stephen Kinget is. – Ahogyan a
fejét a háttámlára hajtotta, elfordult tőlem. – A gimiben nemigen
olvastam, a tengerentúlon viszont voltak egész hosszú időszakok,
amikor nem sok minden történt. Akkor kaptam rá, mert ez tűnt a
legjobb módszernek, hogy ne őrüljek bele az unalomba, és…
– És? – kérdeztem, mert nem fejezte be a gondolatot.
Jax nem válaszolt, nekem pedig nemigen kellett a
képzeletemre hagyatkoznom, hogy az unalmon kívül mi lehetett,
ami elvehette volna a józan eszét. A múltján gondolkoztam:
katona volt. Ez persze megmagyarázta, miért érzett ennyire
kényszert a védelmezésemre, de azért biztos voltam benne, hogy
szombat este ennél sokkal jobb dolga is lehetne, mert az tuti,
hogy velem nem lesz semmi.
Meg akarlak dugni.
Ahogyan a szavak visszhangot vertek a gondolataim között, a
bőröm felforrósodott, és szinte levegőt is alig kaptam.
Tekintetem ide-oda járt a szinte teljesen üres nappaliban, és
végül természetesen megint Jaxen kötött ki. Arcán olyan
kifejezéssel nézett rám, amit nem tudtam megfejteni, és abban a
pillanatban eltöltött a félelem, hogy most biztosan fel fogja hozni
azt, ami a minap reggel történt közöttünk.
Nem is haboztam, azonnal felálltam.
– Tudod, nem kell mindenképpen itt maradnod…
– Ne csináld! – válaszolta, és kinyitotta a könyvet. Nem akart
többet hallani.
 Nem sokkal később lefeküdtem aludni, fejemet a párnán
nyugtatva, tekintetemet a hálószoba ajtajára függesztve. Nagyon
gyorsan álomba merültem, de amikor felébredtem, Jax nem
készített reggelit. Úgy tűnt, korán hazament.
Mivel a vasárnapom szabad volt, beszélgethettem egy kicsit
Teresával. Nagyon jó érzés volt. Hiányzott ő is, Jase is, és az is,
ami kettejük között volt. Mindössze pár nap és indultak a
tengerpartra, én pedig pontosan tudtam, hogy emiatt Teresa
éppen annyira izgatott, mint amennyire ideges. Ez volt az első
közös nyaralásuk egy párként. Én persze soha nem éltem át
ilyesmit, de azért megértettem, miért lehet annyira izgalmas.
– Szóval akkor tényleg egész nyáron ott leszel? – kérdezte
Teresa, és a meglepetés miatt egészen magas lett a hangja.
Bólintottam, aztán rájöttem, milyen hülye vagyok, hiszen
nem láthatta.
– Igen.
– Még soha nem beszélgettünk a családodról… – Teresa
hangja elhalkult, de teljesen egyértelmű volt a kimondatlan
kérdés.
Nagyon sok oka volt annak, hogy soha nem hoztam szóba a
dolgot, úgyhogy most nyilvánvalóan különösnek találta, miért
akarok egy egész nyarat együtt tölteni a családommal, ami
ráadásul gyakorlatilag nem is létezett.
– Gondoltam, idén nyáron változtatok egy kicsit.
– De te mindig tanulni szoktál – jegyezte meg, én pedig
hallottam, hogy valahol a háttérben kinyílik és becsapódik egy
ajtó, majd egy mély férfihang szólal meg. Jase. Jase, akitől megáll
az ész.
– Aha, tudom, de mostanában felszolgálok egy kocsmában,
szóval keresek egy kis pénzt, és…
– Felszolgálsz? Nem is tudtam, hogy ahhoz is értesz.
Hunyorítottam.
– Nos…
 Úgy tűnt, mintha a vonal másik végén kis birkózás kezdődött
volna, és aztán megint megszólalt Teresa.
– Hagyd már abba, Jase! Istenem, öt másodperc és megint
tiéd a szám és minden másom is.
Ó, anyám!
– Oöö, letehetjük, ha akarod.
– Nem – felelte azonnal. – Jase várhat.
Aztán mély hangú nevetés hallatszott, mire az én szám is
önkéntelenül mosolyra húzódott.
Megint Teresa szólalt meg.
– Úgy érzem, mintha egész életemben hazugságban éltem
volna.
– Tessék? – pislogtam, és kipillantottam az utcai ablakon.
– Te. Mi. Az egész együtt töltött életünk. Olyan rengeteg
dolog van, amit nem tudok rólad!
Nevettem.
– Bennem nincsen semmi érdekes.
– De hiszen felszolgáló vagy. Egy kocsmában. Ezt sem
tudtam. – Aztán egy kis szünet következett. – Mit szólnál, ha a
tengerpart után Jase-szel meglátogatnánk?
A szemem elkerekedett. Az egész nem is annyira kérdésnek,
mint inkább kijelentésnek tűnt, és habár biztosra vettem, hogy
rettenetes az ötlet, nem mondhattam rá nemet. Úgyhogy csak azt
motyogtam, hogy persze, utána pedig gyorsan le is tettem a
telefont, mert ekkorra Jase-nek már nyilvánvalóan nagyon nagy
szüksége volt Teresa szájára és egyéb testrészeire.
Meg akarlak dugni.
Ó, basszus, tényleg nem lenne szabad többet erre
gondolnom!
Volt vagy öt teljes percem azon pánikolni, hogy a barátaim
egy előre meg nem nevezett időpontban, teljesen véletlenszerűen
be fognak állítani hozzám, aztán megjelent Clyde bácsi. Ajtót
nyitottam neki.
 – Mi a következő napirendi pont, kicsi lány? – kérdezte, és
imbolyogva a nappaliba ment. Akkora Philadelphia Eagles-pólót
viselt, hogy még az ő igazán méretes testén is legalább két
számmal nagyobbnak tetszett.
– Ööö… – Körülnéztem, mert nem is tudtam, hogy vannak
napirendi pontjaim.
Clyde meg tele szájjal vigyorgott.
– Mindent csak szépen sorjában, kicsi lány. Előbb a pincétől
a padlásig végig kell néznünk a házat, hogy biztosan ne legyen
semmi drog.
Aha.
Ez egyébként hihetetlenül jó ötlet volt. Clyde-dal a vasárnap
túlnyomó részét azzal töltöttük, hogy alaposan végigkutattunk
mindent, jobban mondva azt kerestük, hol lehetnek még esetleg
olyan rejtett kis helyek, ahová anya drogot dughatott. Nagyon
fura volt, hogy ezt kellett csinálnunk, én azonban élveztem, hogy
együtt vagyunk, és azt hiszem, egy kicsit közelebb is kerültünk
egymáshoz. Mintha a történelem ismételte volna önmagát. Össze
kellett fognunk, hogy anyán segíthessünk. Életem legnagyobb
részében Clyde segítségével tudtam csak megoldani anya
problémáit. Ha jobban belegondolok, elég szomorú, de ismerős
érzés volt, és ebben a pillanatban pont arra vágytam, hogy legyen
az életemben valami ismerős dolog.
Hála az úrnak nem találtunk semmit, aztán mielőtt
besötétedett volna, Clyde elrohant a boltba, és megvett mindent,
amiből estére tacovacsorát csinálhattunk magunknak.
Taco.
Miközben a pultra pakolta a darált húst, és serpenyőt keresett
a szekrényben, én csak néztem a konyha ajtajában állva, remegő
ajkakkal, mellkasomra szorított kézzel.
Egyszer régen Clyde is nős volt. Szinte nem is emlékeztem
már Nettie-re, mert csak hatéves voltam, amikor agyvérzés vitte
el, sok, nagyon sok évvel ezelőtt. Clyde tehát legalább tizenöt éve
élt egyedül, nem nősült újra, és abban sem voltam biztos, hogy
próbál-e találni valakit egyáltalán. Nagyon szerette Nettie-t, és
amikor még gyerekkoromban itt éltem, több olyan éjszaka is volt,
amikor nagyon sokat beszélt róla.
Az hiszem, soha nem tette túl magát a veszteségen.
Egyvalamire azonban nagyon is tisztán emlékeztem.
Kettőjüknek volt egy vasárnap esti rituáléjuk: tacót készítettek.
Isteni tacót. Vörös és zöld paprikából, hagymán párolva,
olvasztott sajttal nyakon öntve, apróra vágott salátával.
Aztán ez a vasárnapi rituálé az enyém és Clyde-é lett, illetve,
ha anya éppen itthon volt, és elég tiszta is maradt, az övé is.
Most mosolyogva néztem, ahogyan Clyde kipakolja a zacskót.
Ez is nagyon ismerős volt, és rémesen hiányzott. Nagyon
hiányzott, hogy legyen valaki, akit olyan közel érzek magamhoz,
mintha a saját családtagom lenne annak ellenére, hogy nem
vagyunk vér szerinti rokonok.
És ebben a pillanatban valami elpattant bennem. Nem
értettem, mi történik, de hirtelen nagyon kellemetlenül éreztem
magam. Nem amiatt, ami abban az adott percben történt, hanem
amiatt, ami az elmúlt néhány évben.
A szememet könnyek kezdték marni. Nem tudom, miért.
Ostobának éreztem magam. Úgy tűnt, az egész világ ostoba lett.
Clyde kivett az egyik zacsiból egy fej salátát.
– Tudod te, mi a feladatod, kislány, úgyhogy vonszold ide a
hátsód, és kezdj darabolni!
Könnyeimet nyeldekelve léptem a pulthoz. Nem fogok bőgni.
Nem veszítem el az irányítást. De az arcom ekkor már nagyon
nedves volt.
– Nem találtam olyan mexikói sajtot, úgyhogy kénytelenek
leszünk… Jaj, kislány! – Clyde letette a pultra a nagy darab
sajtot, és egész testével felém fordult. – Miért sírsz? – kérdezte.
Megvontam a vállam, majd megtöröltem az arcomat, és
suttogva válaszoltam:
 – Nem tudom.
– Anyád miatt? – Azok a nagy kezek végtelen gyöngédséggel
simogatták az arcomat, és az évek munkája alatt
bőrkeményedésessé vált ujjai letörölték a könnyeimet. – Vagy a
fiúk miatt? Kevin és Tommy miatt?
Reszketegen felsóhajtottam. Soha nem gondoltam sem rájuk,
sem arra a rettenetes éjszakára, amikor az egész világot
elemésztették a vörös és narancs lángnyelvek. Nem akartam
hideg és szívtelen lenni, de nagyon nehezemre esett az
emlékezés, főleg azért, mert habár az arcuk szinte teljesen
elhomályosult bennem, a koporsójuk még mindig tisztán jelent
meg lelki szemeim előtt. Különösen Tommyé. Úgyhogy annak
ellenére, hogy az agyamban elzártam őket, a nevük többször, újra
és újra fellobbant előttem.
– Vagy minden miatt? – kérdezte, és finoman megbökött.
Istenem, Clyde annyira a vesémbe látott! Lehunytam és
összeszorítottam a szemem, majd bólintottam.
– Minden miatt.
– Kicsi lány! – mormogta bele a hajamba, miután magához
húzott, és hatalmas karja ölelésébe zárt. – Lehet, hogy úgy tűnik,
most minden túlságosan sok, de hidd el, hogy nem az! Láttál és
éltél már át ennél sokkal rosszabbat.
– Tudom – feleltem, aztán a hangom elcsuklott, és minden
erőmre szükségem volt, hogy kordában tartsam az érzelmeimet.
– Csak ez most… annyira ismerős, amit csinálunk. Éveken
keresztül volt ez a szokásunk, és nem is sejtettem, hogy valaha
megismétlődik még. De azt sem, hogy megint itt állok majd, és a
Monában dolgozom. Az volt a tervem, hogy nővér leszek. Előre
megterveztem az egész életem. – És ebben a tervben nem volt
benne sem egy olyan pasi, mint Jax, sem a tacokészítés Clyde
bácsival. De ezt megtartottam magamnak. – Most meg már azt
sem tudom, mit tegyek legközelebb.
 Clyde úgy lapogatta a hátamat, ahogyan a kisbabáknak
szokták, amikor büfiztetik őket, de nagyon jólesett.
– Calla cica. Te nagyon sok minden vagy, nagyon sok
csodálatos dolog egybegyúrva. Erős vagy. Megvan a magadhoz
való eszed. Leszel te még nővér. Nem kell életed végéig ezt
csinálnod. Meg fogod valósítani a terveidet.
Bólintottam, de közben tudtam, hogy nincs igaza. Nem azért
bőgtem, mert olyan mélyen csalódott lettem volna, amiért az
életem ennyire durván mellékvágányra futott, vagy azért, ami
azon a rémálomszerű éjszakán történt. Persze, szerettem volna,
hogy az életem bizonyos részei, mondjuk a heroin és az, hogy
anya nyakig van a lekvárban, mások lennének, de igazából nem
emiatt bőgtem.
Az én könnyeim egészen más okból patakzottak. Azért sírtam,
mert ez az egész annyira ismerős volt, és ez kimondhatatlanul
boldoggá tett.
 11. FEJEZET

E LTELT EGY HÉT, HOGY ZSÍROS HAJÚ MEGJELENT ANYA HÁZÁBAN,

aztán egy vagyont érő heroinnal távozott. Azóta semmi hasonló

látogatásra nem került sor – minden bizonnyal azért, mert
mindig volt velem a házban valamilyen férfi. Na jó, nem
valamilyen férfi, hanem vagy Clyde, vagy Jax.
A szabadnapjaimon Clyde tartotta a frontot, aztán amikor
szerdán visszamentem dolgozni, már Jax vette át a helyét, és
követett hazáig, ami, nem tagadom, egy kicsit meglepett. A
szabadnapjaimon nem hallottam felőle. Egyetlenegyszer sem.
Soha. Pedig tudta a mobilszámomat, hiszen akárcsak a
többieknek, nekem is le kellett adnom az irodában arra az esetre,
ha valamilyen vészhelyzet miatt el akarnának érni.
Mondjuk, én sem különösebben erőltettem, hogy keressem,
de csak azért, mert sikerült meggyőznöm magam arról, hogy ez
értelmetlen és nagyon ostoba is volna. Márpedig próbáltam
elkerülni mindent, ami ostoba lehet. Nagyon vártam a szerdát,
hogy megint mehessek a Monába – ami azért mégiscsak elég
ostoba volt.
Röviden, rohadtul kudarcot vallottam az ostoba dolgok
elkerülésével kapcsolatban.
A szabadnapjaimon Jax mintha nem is létezett volna,
azonban amikor szerdán bementem, ő általában már az irodában
volt, és az íróasztalnál ülve tanulmányozta a számlákat. Amikor
pedig én is beléptem, hogy felakasszam a táskámat, felnézett
rám, elmosolyodott, és édesemnek nevezett.
Na és persze aztán pontosan úgy viselkedett velem, mint a
legutolsó szombaton, amikor együtt dolgoztunk: flörtölt,
elbűvölő volt… és egy csomószor hozzám ért. Ennek ellenére
egész idő alatt olyan volt, mintha nem is mondta volna nekem
nyíltan, hogy a bibliaival szöges ellentétben álló értelemben
szeretne engem közelebbről is megismerni.
Még az is eszembe jutott, hogy már meggondolta magát
azóta, hogy egy jó öreg reggeli merevedéssel ébredt, és
mindenképpen kefélni akart.
Nekem pedig ezzel nem is volt semmi bajom.
Egyáltalán.
Nem ezért fordítottam különleges figyelmet a sminkemre és a
ruhámra. Hanem mert minél több jattot akartam.
Jax ezúttal is a kocsmában volt már, az irodában, és csak a
jóisten a megmondhatója, mit művelt. Ez egyébként egy kicsit
dühített, hiszen mégiscsak az én anyámé volt a Mona, de mielőtt
bármit tehettem volna, Reece lépett be. Néha, amikor megláttam,
a tesóm, Kevin jutott az eszembe. Teljesen elbűvölték a tűzoltók
és a rendőrök, és hogy ha esélyt kapott volna, hogy felnőjön, és a
mennyországban nem lett volna olyan nagy szükség rá, akkor
biztosan zsaru vagy tűzoltó lett volna belőle.
Nem több mint egy másodperccel azután, hogy Reece
belépett, Roxy hátat fordított neki, és nagyon drámaian kezdte
porolni az üvegeket, vagy mi. És nem ez volt az első alkalom,
hogy ezt csinálta.
Amikor Reece a kocsmában volt – ami látszólag minden
szolgálaton kívül töltött percére vonatkozott, és elég sűrűn elő is
fordult Roxy látványosan nem vett róla tudomást. Nagyon
nyilvánvaló volt az egész.
– Szia! – mondta Reece nekem, de közben végig Roxy hátát
nézte. – Kaphatnék két Budot?
– Simán. – A fejemet oldalra billentettem, és megragadtam a
behűtött üvegeket, aztán kinyitottam őket, és a kezébe adtam. –
Felírjam?
 – Nekem jó. – A tekintete hirtelen megint rám talált. Nagyon
szép szeme volt, szikrázóan kék, szinte lélegzetelállító
mélységgel. – Szóval akkor komolyan itt akarsz maradni?
Mivel Reece nem olyan szemmel nézett rám, mint Roxyra, aki
még mindig a hátát mutatta neki, nem éreztem kényszert, hogy
eltakarjam magam. Vagy legalábbis nem annyira. Úgy éreztem
magam, mintha Cammel, Jase-szel vagy Ollie-val beszélgetnék –
más szóval olyan állati pasikkal, akiket csak egy bizonyos csaj
érdekel, és akiknek éppen ezért teljesen mindegy lett volna az is,
ha olyan vagyok, mint Joker unokatestvére.
Ami tökéletesnek tűnt számomra.
– Aha, legalább a nyár végéig. – Még én magam is furcsának
hallottam ezt kimondani, de fogalmam sem volt, miért.
– Klassz. – Közelebb hajolt a pulton keresztül, és oldalra
billentette a fejét. Erőteljes, férfias vonásai voltak. Nem tudtam
nem odafigyelni rá. – Ez a kocsma nagyon más lett, amióta Jax
itt dolgozik.
Ezzel kénytelen voltam egyetérteni.
– Amikor még itt éltem, anya néhány… igazi lúzert
alkalmazott.
Reece nevetett, és a nevetése nagyon szép volt.
– Biztos vagyok benne, hogy az őrsön mindegyikről van egy
aktám.
Kis mosolyra húzódott a szám.
– Valószínűleg.
Szélesen elmosolyodott, és az arcán megjelent egy gödröcske.
– Hamarosan találkozunk.
Roxy megvárta, amíg Reece visszamegy az asztalához,
aminek a közelében egész komoly biliárdmeccs volt kialakulóban,
és csak akkor jött oda hozzám. A kupakokat a szemetesbe
dobtam.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze.
 – Miért menekülsz el minden alkalommal, amikor Reece
megjelenik a kocsmában?
Amióta megismertem, szerintem első alkalommal vette le a
jókora szemüveget, majd ujjatlan felsője szélével megtörölgette.
Így szemüveg nélkül látva az arcát kénytelen voltam
megállapítani, hogy ez a csaj olyan aranyos, mint egy kosár
kiscica. Apró, fitos orr, telt, babás ajkak és hatalmas, barna szem.
Tökéletes ívű ajkai egészen kicsit szétváltak.
– Őt nem szolgálom ki – felelte, majd visszatette a
szemüvegét.
Mielőtt azonban tovább kérdezhettem volna a dologról, az
ajtóból valaki hangosan felkiáltott.
– Ez Calla Fritz, baszd meg! Te tényleg itt dolgozol?
Mi a fene?
A hang irányába fordultam, és először el sem tudtam
képzelni, ki áll velem szemben.
Olyan volt, mint egy életnagyságú Barbie.
Vagy ilyesmi.
Már ha Barbie-nak kisebb melle lett volna, és úgy öltözködik,
mint egy sztriptíztáncos.
A riszálva a pult felé közeledő csaj valami nagyon testhezálló
anyagból készült ruhát viselt, ami a fenekétől a melléig takarta,
de semmi mást. És úgy nézett ki, mintha egy vödör csillámban
mosta volna ki a ruhát, mielőtt felvette. Egészen olyan volt, mint
valami diszkógömb.
Kilométeres magas sarkúban lépkedett – a sarok egyébként
átlátszó volt –, és gondosan beszárított, szőke haját ide-oda
dobálta járás közben. Mintha a kifutón lépkedne.
Ahogy közelebb ért, az ajka széles mosolyra húzódott, és
végre sikerült az arcára és a szemhéjára tett csillám mögé
pillantanom. Felismertem.
– Katie? – Annyira megdöbbentem, hogy két kézzel a pultra
kellett támaszkodnom.
 – Felismertél! – Megállt, aztán olyasmit csinált, hogy ha egy
ilyen magas sarkúban én próbálnám meg, tutira a nyakamat
szegném. Felugrott, és miközben boldogan tapsikolt, tovább
ugrándozott. – Engem soha senki nem ismer fel!
És most már sokkal egyértelműbb lett. Katie Barbara nagyon
csendes csaj volt a gimiben. Biztos voltak olyanok is, akik
furcsának nevezték. Mindig Hello Kitty-s uzsisdobozban hozta az
ebédet, egész suli alatt, még az utolsó évben is. Állandóan a
könyveket bújta, nagy, széles karimájú kalapokat hordott,
mindennap akadt egy tanár, aki megunta, és levetette vele. Volt
valami halvány emlékem arról is, hogy egyszer irodalomórán
harmadik személyben tartott beszédet. A suli alatt a haja vagy
egymillió különböző színű volt: szőke, barna, fekete, lila és még
tűzoltóautó-piros is. A kedvence azonban mindig a rózsaszín volt,
és ez mostanra sem változott, hiszen közelebbről megnézve a
hajvégek most is ilyen színűre voltak festve, hogy passzoljanak a
ruhájához.
– Annyira… más vagy – feleltem, mert fogalmam sem volt,
mit mondhatnék.
– Hát persze! Megbarátkoztam a testemmel! – És miközben
végigsimított az említett test két oldalán, egy kicsit megriszálta a
fenekét. – És egy kis átalakítást is végeztem rajta.
Roxy valahol mögöttem halkan felnevetett.
– Nagyon jól nézel ki. – Az ilyen diszkógömbruhák soha nem
jöttek be igazán, de Katie szexi volt benne. Olyan szinten szexi,
hogy a pasik biztosan hihetetlen hülyeségekre is képesek
lennének, csak közelebb kerüljenek hozzá. Nagyon más lett
ahhoz képest, amilyen a gimiben volt, és egy pillanatra eszembe
jutott, hogy vajon az akkori osztálytársaink mit gondolhatnak
róla.
– Te viszont ugyanolyan vagy. A vágás egy csomót halványult.
Sminkkel szinte nem is lehet látni – felelte Katie, és miközben
felült az egyik bárszékre, hallottam, hogy Roxy felszisszen.
 Nos, azért mindenben mégsem változott. Még mindig
fájdalmasan egyenes volt. Nem bunkó, csak egyszerűen
kimondta, amit gondolt. Én pedig mosolyogtam, és nem
hagytam, hogy a megjegyzés elrontsa a kedvem. Pontosan
tudtam, hogy cseppnyi rosszindulat sem volt benne.
– Igen.
Napbarnított könyökét a pultra tette, és állát két tenyerébe
támasztotta.
– Annyira hihetetlen, hogy megint itt vagy a városban, és
anyád kocsmájában melózol! Mindig azt hittem, hogy valami
nagyobb és jobb dolgot fogsz csinálni.
Na, ez azért már elég kínos volt. Úgy éreztem magam, mint a
hülyegyerek, aki annyira keményen tolja a bulizást a főiskolán,
hogy végül kibukik, és kénytelen a farkát a lába közé húzva
hazakullogni.
– Csak a nyárra látogattam vissza.
– Az Év Anyukájához?
Roxy megint levegő után kapott, és halkan suttogott:
– Baaassszuus.
Katie már megint kimondta, amit gondolt.
– Ez volt a terv, anya viszont nincs itt.
– Hidd el nekem, jobb is így, csajszi! De akkor is nagyon
klassz, hogy visszajöttél.
– Kösz! – Az ajkamba haraptam, és Roxyra néztem.
Vigyorogva figyelte Katie-t. – Szóval mit csinálsz mostanában?
Katie hátradőlt a bárszéken, és két kezével végigmutatott a
testén.
– Szerinted? Tutira nem irodai munkát.
Szerintem úgy nézett ki, mint aki vetkőzik, de nem szerettem
volna ezt így azonnal kimondani, mert mi van, ha mégsem.
– Itt dolgozik szemben – magyarázta Roxy a pultra
támaszkodva. – A bárban.
Hű. És duplahű. Szóval Katie tényleg sztriptízel.
 Ő pedig nevetett, és hosszú műszempilláit rebegtetve nézett
rám.
– És minden pillanatát imádom.
Triplahű.
– Hidd el, hogy a legtöbb csaj ugyanígy gondolja! Ez az egész
baromság, hogy aki vetkőzik, annak biztosan apakomplexusa
van. – A csuklója egyetlen mozdulatával jelezte, hogy mit gondol
erről. – Én azért vetkőzöm, mert az ostoba pasik fizetnek, hogy
egy kis meztelenséget lássanak, pedig ugyanezt megkapnák
otthon is ingyen. És hidd el, rohadt jól keresek vele.
Nos, ha ő jól érzi így magát, akkor nem lehet egy szavam sem.
Mosolyogtam.
– Jól hangzik.
– Na és te? – Megint megrebegtette a szempilláit. –
Kocsmában dolgozol? Azt hittem, nem is szoktál inni – jelentette
ki, és csillogó rózsaszín ajka zavartan görbült lefelé. – Voltál már
életedben egyszer is részeg?
Soha. Nos, elsősorban anya miatt. De éreztem, hogy Roxy
szeme is várakozón mered rám.
– Egy vagy két üveg sört azért én is megiszom, de részeg soha
nem szoktam lenni.
– Mi van? – Roxy szinte kiabált.
Reece és a haverjai mind felénk fordultak az asztalnál, én
pedig éreztem, hogy elvörösödöm.
– Nos, azt hiszem, ez jobb is így, tekintve, hogy kocsmában
dolgozom.
Roxy még mindig tátott szájjal meredt rám.
– Még soha nem élted át azt a csodálatos érzést, amikor
sakálrészegre iszod magad?
– Szeretek becsípni… – mondta Katie, majd elhallgatott, mert
leült a pulthoz egy jóképű, húszas évei végén járó pasi.
– Whiskey-t. Tisztán – mondta, majd a tekintetét előbb rám
emelte, azután Roxyra, aki azonnal a pohárért nyúlt.
 Katie tekintete a pasi sötét színű bakancsának orrától
kiindulva végigvándorolt a farmerén, a fehér ingén, és nem is állt
meg egészen hullámos, barnásszőke hajáig.
– Basszus, vele szívesen becsiccsentenék!
A pasi pedig viszonozta a pillantást, és hosszan a szemébe
nézett – pontosan olyan színtisztán pasis módon, amiből annyira
sokat láttam már a kocsmában töltött rövid időm alatt, és ami azt
mondta, hogy szeretné meztelenül látni. Aztán elvigyorodott,
megfordult, és visszament Reece asztalához.
– Mindenesetre hamarosan az egész életed megváltozik –
jelentette ki Katie látszólag a semmiből. Állát megint a tenyerébe
támasztotta. – Komoly.
Pislogtam egyet, majd még egyet, és próbáltam nem
tudomást venni Roxyról, aki nagyon diszkréten oldalba bökött a
könyökével.
– Tessék?
– Mondom. Az egész életed megváltozik – folytatta Katie,
Roxy pedig ezúttal a csípőjével lökött meg. – Ez a nyár hatalmas
lesz.
Gőzöm sem volt, merre tart ez a beszélgetés.
– Nos, az életem már most is egy csomót változott.
– Jaj, nem. Nem arról beszélek, ami már megtörtént. Hanem
arról, ami majd ezután fog. – Katie előrehajolt, hogy a melle
majdnem kibuggyant a szűk ruhából. Mondjuk, akkor le is törölte
volna vele a pultot helyettem. Bimbitörlés. – Tudod, nekem van
érzékem az ilyesmihez.
A vetkőzéshez?
– Milyen érzékről beszélsz?
– Hűha! – nyögött fel mellettem Roxy.
Katie egyik hosszú, francia manikűrös körmével
megkocogtatta a halántékát.
 – Hát látok dolgokat. Látnok vagyok. Teljesen mindegy,
manapság hogyan nevezik az ilyesmit. Megérzek bizonyos
dolgokat, és egyszerűen tudok ezt-azt.
Ööö…
Fogalmam sem volt, mit válaszolhatnék erre. Azt sem
tudtam, komolyan beszél-e egyáltalán. Viszont bizonyos
szempontból Katie mindig is egy kicsit különös lány volt,
úgyhogy hajlottam rá, hogy higgyek neki, Roxy pedig egyáltalán
nem segített. Szemüvege mögül tekintetét a mennyezetre
függesztette, és ajka alig láthatóan megremegett.
– Szóval akkor… már gimiben is megvolt ez a tehetséged? –
kérdeztem.
Katie nevetett.
– Nem. Volt egy balesetem. Amikor másnap felébredtem,
már ilyen voltam.
– És milyen… milyen baleseted volt? – kérdeztem, de közben
nem voltam egészen biztos benne, hogy szeretném tudni.
– Anyám borogass! – motyogta Roxy.
– Leestem a rohadt rúdról.
Istenem.
– A rúdról?
Bólintott, és az egyik ujja hegyével végigsimított az alsó
ajkán.
– Aha. Ezek a rohadt ribancok annyi olajat kennek magukra,
mintha egy fritőzben akarnának meztelenül fürdőzni, úgyhogy
néha, ha nem törlik le a rudat, rettenetesen olajos tud lenni. És
hidd el nekem, némelyik csaj után jobb letörölni.
Elkerekedett szemmel hallgattam, de közben semmit nem
láttam magam előtt, csak azt a nagyon csúszós, krómozott rudat.
Roxyból rövid nevetés tört fel, ami egy pillanattal később már
erőltetett köhögésben halt el, miközben megragadta az üveget,
valamint három felespoharat.
Jaj, ne.
 – Mindenesetre az volt, hogy egyik szombat este felugrottam
a rúdra. Nagyon sok vendég volt, és az az egyik legjobb számom,
amikor így fejjel lefelé csüngök a rúdon. – Katie hátradőlt, a feje
fölé emelte a kezét, és egy pillanatra megijedtem, hogy megint le
fog zajlani a sztori, és bekövetkezik a hatalmas cicipokalipszis. –
És közben valahogy így voltam. – Amikor összefonta a két karját,
és rám nézett, nagyon is hitelesen adta a szexéhes csajt. – Csak
éppen fejjel lefelé, érted?
– Aha – motyogtam, miközben Roxy a három felespohárba
öntötte a borostyánszínű italt.
– A következő, amire emlékszem, hogy a lábam lecsúszik a
rúdról, én meg zuhanok.
Újabb viccesnek hangzó zaj hagyta el Roxy száját, és
keményen a pultra csapta az üveget, nekem meg egy csomó nagy
levegőt kellett vennem, amíg sikerült elintéznem annyival:
– Jaj, ne.
– Pedig de – felelte. – Bevertem a fejemet a színpadba.
Készen voltam, mint a házi feladat.
Készen, mint a házi feladat? Jézusom!
– A többi már kész A médium, csak szellemek nélkül, és
sokkal jobb frizurával.
– Komolyan? – kaptam levegő után.
Bólintott.
– Úgyhogy mondom, meg fog változni az életed. Nem lesz
könnyű, de megváltozik.
Lassan megfordultam, és Roxyra néztem.
– Felest? – kérdezte.
– Felest! Felest! Fe-fe-felest! – sikoltotta Katie, majd felkapta
az egyik poharat, a vállait előre-hátra rázta, és nem egészen egy
kicseszett másodperccel később a piának már nyoma sem volt.
– Lenyűgöző – mondtam.
Katie meg vigyorgott.
 Miután Roxy is bedobta a sajátját, mind a ketten kérdőn
néztek rám. Én persze csak a fejemet ráztam.
– Nem hiszem, hogy annyira jó ötlet volna.
– Én megmondtam – jegyezte meg Katie.
Roxy fenyegetőn nézett rám.
– Látni akarom, ahogy életedben először töményét iszol, és a
legjobbat töltöttem neked.
A gyomrom görcsbe rándult. A gondolat, hogy komolyan inni
fogok, hogy akár el is veszíthetem a kontrollt… el sem tudtam
képzelni.
Katie felsóhajtott, majd kinyújtotta a kezét, és megfogta a
nekem töltött italt.
– Aki lemarad, kimarad. – Ezzel bedobta a második felest is,
majd a poharat a pultra csapta. – Igen, én mondtam ezt. És igen,
most mennem kell, hogy megszedjem magam. Később
találkozunk, ribik!
Figyeltem Katie-t, ahogy balerinaként megpördül a sarkán,
majd a kijárat felé indul éppen akkor, amikor kinyílt az ajtó, és
két lány lépett be a kocsmába. Egyikük, egy nagy mellű vörös
csücsörítve nézte Katie-t, majd odahajolt a barátnőjéhez, és a
fülébe suttogott valamit, mire mind a ketten nevetni kezdtek.
Hunyorítva néztem őket, és rájöttem, hogy nagyon nem
tetszik, amit csinálnak.
Katie megállt, egyenesen belenézett a vörös csaj szemébe.
– Szétváglak, ribanc!
Roxy szája tárva maradt.
Én meg horkantottam. Aha. Nagyon otthon érzi magát.
– És ezek a ribik a pult mögött nem fognak kiszolgálni
benneteket, úgyhogy jobb, ha lejjebb mentek az utcán az Apple-
Backbe. – Aztán a válla fölött hátrafordulva ránk nézett. – Jól
mondom?
Mivel úgy voltam vele, hogy bizonyos szempontból az enyém
a kocsma, bólintottam.
 – Jól.
– Húzzatok, ribancok! – Katie szó szerint kikísérte az ajtón a
két lányt, és közben valami titkos bandajelet mutatott hátra az
ujjaival.
– Ti meg legyetek rosszak, ribik!
Roxyval vagy egy percen keresztül szóhoz sem jutottunk,
utána felé fordultam.
– Katie mindig is egy kicsit más volt, mint a többiek, de azért
kedveltem.
Bólintott, majd összeszedte a felespoharainkat, és
elvigyorodott.
– Különös módon azonban, amit mond, az néha be szokott
jönni. Nekem is jósolt egyszer… – És aztán ráncolni kezdte apró
orrát.
– Valami olyasmit, amire tényleg okosabb lett volna
hallgatnom.
Tátva maradt a szám.
– Ugye most szívatsz?
– Nem – felelte. – De én is imádom ezt a csajt. Ha ő itt van,
mindig történik valami őrültség. És szeretem ezeket a
megérzéseit.
– Megérzéseit…
– Feeee-lings – kezdte énekelni Roxy annyira hangosan, hogy
a Reece asztalánál ülők megint felénk fordultak.
Illetve Reece fordult felénk.
Ajka apró mosolyra görbült, amint Roxyt figyelte, aki részeg
gogo táncosként pörgött, és végül arra a tálcára tette a
felespoharakat, ahol a mosogatnivalót tartottuk. Aztán megállt
velem szemben, és rám mutatott.
– Nothing more than…
– Feeee-lings – énekeltem én is éppen olyan rettenetesen és
éppen olyan hangosan. Na jó, egy kicsit talán rettenetesebben. –
Trying to forget my feee-lings…
 – Oooof looooove – fejezte be Roxy, majd két karját széttárva
drámai módon meghajolt.
Reece asztala mellett mindenki tapsolni kezdett, mi pedig
könnyezve vihogtunk éppen, amikor Jax lépett be a pult mögé.
Pár méterre tőlünk megállt, és arcán széles vigyorral nézett.
– Mi a szent szar folyik itt?
– Semmi – énekelte Roxy, nekem pedig a kelleténél egy
pillanattal tovább elidőzött a tekintetem Jaxen, aki most is éppen
olyan jól nézett ki farmerében és viseltes pólójában, mint mindig.
Roxy billentett ki a révületből. – Szóval még tényleg soha nem
voltál részeg?
– Megint itt tartunk? – Karba fontam a két kezem, és azt
gondoltam, hogy sokkal jobban szeretnék inkább énekelni.
Jax vigyora azonnal döbbent csodálkozásnak adta át a helyét.
– Mi van?
A szememet forgattam.
– Tényleg olyan nagy dolog ez?
– Még soha nem volt részeg – közölte Roxy Jaxszel, aki még
mindig olyan arccal nézett, mintha éppen az imént téptem volna
le magamról a felsőmet, és ráztam volna a cickómat egyenesen a
képébe. – Szó szerint.
– Szoktál te inni egyáltalán? – kérdezte Jax, majd előrébb
lépett, és valami különös módon sikerült beférkőznie a köztem és
Roxy közötti apró résbe, ami azt jelentette, hogy a teste bal oldala
teljes egészében hozzám simult.
Próbáltam elfojtani a válaszreakcióként érkező jóleső
remegést, de nem sikerült.
– Néhanapján azért meg szoktam inni egy-két üveg sört. –
Pedig az igazság az volt, hogy soha életemben nem ittam meg
egyetlen teljes üveggel sem.
Jax egyik kezével a pultra támaszkodott, majd felém hajolt,
hogy a csípőnk pontosan egy vonalba került, és a mellkasán
feszülő szűk, fekete póló éppen szemmagasságban volt nekem.
Elvesztem. Tisztán láttam a mellizmok vonalát. Ennek a pasinak
gyönyörű mellizmai voltak.
– És töményet ittál már?
Megráztam a fejem, azonban a szememet egy pillanatra sem
tudtam levenni a melléről.
– Egyszer sem?
– Nem – suttogtam, és habár tudtam, hogy hihetetlenül
ostoba dolog úgy bámulni a mellét, mintha valami csokihab
lenne, ez olyan ostobaság volt, amit nagyon, de nagyon élveztem.
– Én akkor ittam először töményet, amikor azt a bizonyos
italt megkóstoltam – sóhajtott fel Roxy. – Soha nem voltál még
részeg? Nagyon sok hülyeségből maradtál ki.
– Ezen mindenképpen változtatnunk kell. – A szemem
sarkából láttam, ahogy Jax másik keze megmozdul, és mire észbe
kaptam, már a fülem mögé fésült egy tincset, ami az arcom bal
oldalára hullt. – És nagyon hamar.
Amikor feltárta a bal arcomat, hátramozdultam, és a
fenekemet beütöttem a jégkocka-adagolóba. Láttam, hogy Roxy
vigyorogva, a szemöldökét felvonva figyel bennünket. Istenem,
jobb lenne, ha csütörtökönként sokkal nagyobb lenne a forgalom,
mert akkor kevesebb ideje lenne Jaxnek engem kínozni.
Ráadásul ezen az éjszakán nagyon is jó hangulatban volt
ahhoz, hogy flörtöléssel gyötörjön, és kedvességgel fojtogasson.
Lehajtotta hozzám a fejét, és ekkor már pontosan tudtam, hogy
nem csak Roxy figyel bennünket.
– Mi más van, amit még soha nem csináltál? Mintha erről
már beszélgettünk volna korábban is.
A lélegzetem a torkomban akadt, de aztán sikerült kifújnom.
A közelsége teljesen kibillentett a lelki egyensúlyomból.
– Még soha nem voltam a tengerparton.
Roxy a fejét rázta.
– És… még nem jártam New Yorkban, és soha nem ültem
repülőn sem. Még soha nem mentem vidámparkba. – Csak járt a
szám, és közben az izgalomtól egyetlen görcsbe rándult a
gyomrom. – És összességében nagyon unalmas életet éltem.
Jax egy pillanatig még nem engedte el a tekintetem, majd
hátralépett, és a bárpult túlsó vége felé indult. Én meg csak
álltam ott megkövülten, és arra eszméltem, hogy Roxy szemébe
nézek.
Felvonta a szemöldökét, és hangtalanul formálta a kérdést:
Mi volt ez?
Ráztam a fejem, és miközben Roxy széles vigyorral
visszafordult Jax felé, éreztem, hogy az arcomat forróság árasztja
el. Fogalmam sem volt, vajon mit gondolhat, de egészen biztos,
hogy valami hatalmas ostobaságot. Aztán az egymásra halmozott
koszos poharakra néztem, és úgy éreztem, nem is kell ennél jobb
alkalom, hogy a konyhába vonuljak.
Hallottam, hogy nyílik a kocsma ajtaja, és még mielőtt
megnézhettem volna, ki az, már éreztem, hogy megváltozik a
hangulat. A levegőt feszültség töltötte meg, szinte szikrázott a
harag és a gyűlölet. Beleharaptam az ajkamba, és amint Jaxre
néztem, láttam, hogy minden izma megfeszül, miközben arrafelé
fordul.
Ó, ne!
Ganxta Mack visszatért, és ezúttal nem volt egyedül. Egy
haverja is elkísérte, ugyanolyan magas, mint ő, és ugyanolyan
rosszarcú.
Előbb a kocsma másik felébe néztek, Reece asztala felé, majd
tekintetük nagyon gyorsan megtalált engem is.
Mack undorító vigyort villantott rám.
A gyomrom most már egész más miatt görcsölt.
– Mondtam, hogy ne gyere ide többet. – Jax hangja szólalt
meg, és amikor felé fordultam, láttam, hogy szinte a fogát
csikorgatva nézi az érkezőket.
– Ajjaj! – motyogta Roxy.
 Mack haverja gonoszul nevetni kezdett, és ezt hallva hideg
futott végig a gerincemen.
– Nem terveztem maradni – felelte Mack, de a tekintete végig
az enyémbe kapaszkodott. – Csak egy üzenetet jöttem átadni… és
kurvára boldogan.
Jax ekkor már köztem és a pult között állt.
– Leszarom, Mack. Takarodj ki innen, mielőtt én takarítalak
ki!
Hűha.
Mack sötét szeme olyan keményen és hidegen csillant, akár
az obszidián.
– Egyszer már figyelmeztettelek, és most elmondom még
egyszer. Fogalmad sincs, hogy kivel baszakodsz.
– Nagyon jól tudom, kivel baszakszom. – Jax a pultra
támaszkodott, és hangja mély volt, halk és veszedelmes, akár egy
közelgő hurrikán. – Egy senkivel.
Úgy tűnt, Mack szeretett volna mondani valamit, azonban a
haverja megmozdult, és ő vele együtt lépett oldalra úgy, hogy Jax
mellett elpillantva a szemembe nézhessen.
– Isaiah beszélni akart anyáddal. A múlt héten.
Ki a fene ez az Isaiah?
– Ez nem az ő problémája – felelte Jax.
– Ez a kis kurva Mona lánya, és mivel anyuci nincs itt, neki
kell gondoskodnia róla, hogy Mona eljöjjön, és beszéljen Isaiah-
val – vágott vissza Mack.
Kis kurva? Mi van?
A zsaruk asztalának figyelmét kezdte felkelteni a kis közjáték,
és ha ez az Isaiah anyától akar valamit, akkor az biztosan bűzlik.
Úgyhogy Mack nagyon hülye volt, hogy ezt az egészet egy csapat
szolgálaton kívüli zsaru előtt intézte.
– Egy hete van – tette hozzá Mack, majd hátrálni kezdett az
ajtó felé. – Aztán Isaiah nagyon türelmetlen lesz.
 Mielőtt egyetlen szót szólhattam volna, a haverjával együtt
már távozott is. A szívem csak úgy zakatolt, és amikor Jax felém
fordult, láttam, hogy az állkapcsán még mindig remeg egy izom.
– Ki ez az Isaiah? Valami amish maffiózó?
Némiképp csökkent az arcában tükröződő feszültség, és az
ajka egyik sarka egy kicsit mintha mosolyra görbült volna. Barna
szemének tekintete némiképpen barátságosabbnak tetszett.
– Nem egészen. De majdnem.
Ajjaj, ez a nem egészen rész aggasztott igazán.
– Mi folyik itt? – Reece ekkor már a pultnál állt, és tekintetét
Jax-re függesztette.
– Isaiah Monát keresi – felelte Jax.
Roxyra pillantottam, és egy kicsit meg is lepődtem, hogy nem
menekült el valami rettenetesen fontosat csinálni.
– Nekem gőzöm sincs, ki ez az Isaiah, és azt sem tudom, anya
merre lehet – feleltem, mert úgy éreztem, ezt mindenképpen
tisztáznom kell.
– Tudom – felelte Jax most már teljesen nyugodtan. – És
Reece is.
A zsaru rám nézett.
– Biztos vagy benne, hogy egy ideig még maradni szeretnél?
Szóra nyitottam volna a számat, de Jax megelőzött.
– Ez már eldőlt. Marad.
Azonnal felé fordultam. Nagyon meglepett, hogy ezt tette. De
így legalább megkíméltem magam a hihetetlenül ciki helyzettől,
hogy el kelljen magyaráznom, miért nem mehetek máshova,
egyébként viszont. .. na jó, azt hiszem, nem is volt egyébként
viszont.
Reece fújt egyet, és megint rám koncentrált.
– Ha valami bajod van ezzel vagy akármelyik másik
szarházival, akkor azonnal szólj!
Bólintottam.
 – Előbb nekem fog szólni – mondta Jax, és már megint
csodálkozva néztem rá. – És aztán együtt szólunk neked is.
Reece csodálkozva nézett rá.
– Figyelj, öreg, én nem tudom, hogy mi folyik itt – mondta,
és végigfutott a hátamon a hideg. – De ha jót akarsz, akkor jó
nagy ívben elkerülsz minden szarkavarást Isaiah-val.
– A kocsma miatt már így is szálka vagyok Isaiah szemében,
Reece, és ezt te is nagyon jól tudod. – Jax felemelte az állát. – És
az igazat megvallva most nem a saját szarom miatt aggódom.
Ó, hűha!
– Na jó, most már mondjátok el nekem, ki ez az Isaiah! –
jelentettem ki, mert úgy éreztem, most ezt a legfontosabb
tisztázni. – És azt is, hogy miért említitek a szart vagy a
szarkavarást olyan gyakran a nevével egy mondatban.
Reece ajka halvány mosolyra húzódott.
– Errefelé elég problémás a faszi. Általában Philadelphiában
dolgozik, de a bűze nagyon messzire terjed.
– Drogok – tette hozzá Jax halkan.
Eszembe jutott a heroin. Basszus!
– Elintézem, hogy meglátogassa néhány emberem – mondta
Reece, és a tekintete Jax felé fordult. – Megértetem vele, hogy
Mona problémája nem Callára tartozik.
– Azt nagyon megköszönném – felelte Jax, és látványosan
kiengedett egy kicsit.
Ahogyan én is.
– Kösz… asszem.
Reece nevetett.
Jax felemelte az egyik kezét, és kócos hajába túrt.
– Be tudnád zárni ma éjjel a kocsmát, Roxy?
Roxy bólintott.
– Persze.
 – De én is itt leszek – szólaltam meg gyorsan, Jax azonban
csak a fejét rázta. – Mi van? Hiszen még óráim vannak a
műszakból.
– Már nem. – Aztán megragadta a kezemet, és elindult kifelé,
nekem meg nem maradt más választásom, mint követni. Kifelé
menet még felkapott a pultról egy borostyánszínű töménnyel teli
üveget. – Ideje, hogy kipipáljunk egy tételt a bakancslistádról.
– Tessék? – kérdeztem szinte sikoltva.
Roxy mosolya pedig vigyorrá szélesedett.
– Hajrá!
 12. FEJEZET

A Z EMBER AZT HINNÉ, a legnagyobb problémám ebben a

pillanatban az volt, hogy Isaiah, aki talán a környék drogkirálya,
személyesen miattam küldte el a kocsmába a kis csicskáit. De
mivel nekem meg az a különleges képességem, hogy ostobán
viselkedjek, az ember nagyon tévedne.
Mert ahogy anya házának konyhájában álltam, tekintetem a
kocsmából elhozott üveg Joséról és a két felespohárról minden
bajom pillanatnyi forrására vándorolt.
A forrás telt ajkának egyik sarka könnyed mosolyra húzódott,
ami tökéletesen illett barna szemének lusta pillantásához.
Fenekével a pultnak támaszkodott, és izmosán duzzadó karját a
mellkasa előtt keresztbe fonta.
És igaz, hogy forrásnak nagyon vonzó volt, de akkor is
pokollá tette az életemet.
– Nem – jelentettem ki megint, talán már a tizedik
alkalommal. Vagy negyven perce itt voltunk, és mindegyik azzal
telt, hogy ő azt mondta, igyák egy felest, én meg mindenféle
indokkal visszautasítottam.
És egyszer sem veszítette el a türelmét.
Egyszer sem lett mérges.
Egyszer sem gúnyolt ki azért, mert nem akarok inni.
Egyszer sem történt meg, hogy ne az utolsó pillanatban
kellett volna visszafognom magam, nehogy eláruljam neki a
valódi okot.
Lassan kezdtem kifogyni a kifogásokból, és tekintetem a
teletöltött poharakra vándorolt. Nagyot nyeltem,
kétségbeesettnek éreztem magam, és… nagyon kétségbe voltam
esve. Nem mintha soha nem szerettem volna inni. Kipróbáltam
volna én. Szerettem volna megtapasztalni, mi az, amit látszólag a
világon mindenki csinál. Részegnek lenni olyan volt nekem, mint
egy ismeretlen világ.
De közben nagyon sok minden más is annak számított.
Szerettem volna a padlóra vetni magam, és hisztizve
csapkodni, mint egy dedós, mint ahogy a testvérem is annak
idején – aztán ezt a gondolatsort szándékosan megszakítottam,
és a fejemet rázva próbáltam elfelejteni.
– Ki kell próbálnod, édes! Csak ezt az egyet.
Tekintetünk összeakadt. Nagyon tetszett, amikor édesnek
vagy édesemnek szólított, ami persze a hülyeség-csokimázt
jelentette az ostobaság-tortán. Tekintetem összetalálkozott az
övével, és láttam a hosszú szempillákat, a szemet, a szemöldököt,
az arcát.
Bassza meg!
Lehet, hogy csőlátó leszek, és agyilag zokni, amint
észreveszek egy jóképű pasit, de legalább ezt is megtudtam
magamról.
– Mona miatt? – kérdezte.
Hűha! Olyan erővel találta fején a szöget, hogy szó szerint
hátratántorodtam. Nekimentem az asztal alá tolt egyik széknek,
ami hangos, csikorgó hanggal csúszott odébb a padlón.
– Tessék? – suttogtam.
Ellökte magát a pulttól, és leengedte a kezét.
– Anyád miatt nem iszol? Mert olyan, amilyen?
Szentatyám, ne hagyj el, a lábam egészen földbe gyökerezett,
és csak néztem fel Jaxre teljesen tehetetlenül. Alig valamivel több
mint egy hete ismertem, és máris rátapintott a lényegre. Egy
pillanat alatt. Nem elképzelhetetlen, hogy azért, mert ismerte
anyát, miközben senki más – úgy értve, Teresa vagy Avery – még
egy fényképet sem látott róla, nem hogy személyesen is
megismerje, milyen csodálatos teremtés.
 Hát persze hogy anya miatt nem ittam. Nekem ez nem volt
annyira meglepetés, az ő szájából hallva mégis padlót fogtam.
Szemtanúja voltam, ahogyan anya rettenetes, nagyon ostoba
dolgokat csinál részegen vagy betépve. Szemtanúja voltam,
ahogyan szörnyű és megalázó dolgokat tettek vele, amikor részeg
volt, vagy be volt tépve. Mert ilyen állapotban teljesen elveszítette
az önkontrollt. Basszus, hiszen egyébként sem sok volt neki, de
amikor ivott, vagy bedobott egypár bogyót, még sokkal rosszabb
lett a helyzet. Ő volt az oka annak, hogy nagyon sok dolgot
egyszerűen nem voltam hajlandó megtenni, hiszen nem akartam
hagyni, hogy nekem is így kicsússzon a kezemből az irányítás,
hogy…
Olyan legyek, mint ő.
Nem voltam az anyám.
És soha nem is leszek az.
A lábam mozdult, még mielőtt az agyam felfoghatta volna, mi
történik. Megkerültem a pultot, és elléptem Jax mellett, aki felém
fordulva követett, és nézte, amint megragadom a felespoharat.
Ujjaim remegve kulcsolódtak rá.
Megfordultam, megacéloztam magam, és Jax szemébe
néztem.
– Nem vagyok az anyám.
Aztán bedobtam a felest.

Csak egy pohárral. Na persze! Azok a bizonyos híres utolsó

szavak!
Négy felessel később ugyanis az oldalamra fordulva hevertem
a padlón, és a mellkasomhoz szorítva babusgattam a félig üres
tequilás üveget. A szemem csukva. A gyomromba valahogy egy
elektromos takaró kerülhetett, mert nagyon finoman melegített,
és az ereimbe megnyugtató bizsergés költözött. A cipőmet már
rég lerúgtam, és most éppen azon töprengtem, hogy a felsőmtől
is meg kellene szabadulnom. Volt alatta egy atléta, de ebben a
pillanatban valahogy túl nagy erőfeszítésnek éreztem, hogy
felüljek és levegyem.
Homlokomon megéreztem egy lágy érintést, egy
pehelykönnyű simogatást, mire a gyomromba költözött meleg és
a véremet elárasztó bizsergés felerősödött.
– Tequila… Jax, a tequila… – Aztán kifogytam a szavakból,
mert… nos ezeket a hülye szavakat annyira nehéz megtalálni és
sorba is rendezni.
– Király? – kérdezte halkan, és elvette a kezét a
homlokomról.
Kinyitottam a szemem, és elmosolyodtam. Mellettem ült,
hosszú lába kinyújtva, háta a kanapénak vetve. Csak néhány
centire voltunk egymástól, és habár arra már nem emlékeztem,
hogy kerültem a padlóra, arra igen, hogy amint ott voltam, ő is
azonnal leült.
– Calla?
– Hmm? – A szemem magától lecsukódott, szóval
kinyitottam. Kinyújtotta felém a kezét, megkopogtatta a térdem,
én meg kuncogtam. – Igazi kezdő vagyok, mi?
Szélesen mosolygott.
– Mivel még soha életedben nem voltál részeg, azt
mondanám, hogy négy fél tequila rohadt jó teljesítmény.
– A tequila olyan, mint egy barát, akivel már nagyon régen
nem találkoztál, és soha nem idegesített – feleltem, majd
szorosabban a mellkasomhoz öleltem az üveget. – Nagyon
szeretem a tequilát.
– Meglátjuk, reggelre is ugyanezt gondolod-e. Mi lenne, ha
ideadnád az üveget?
Mérgesen húztam el a szám.
– De szeretem. Nem veheted el tőlem.
Jax előrehajolt, és halkan nevetett.
 – Nem fogom bántani, Calla.
– Mi van, ha kérek még egy felest?
– Szerintem nem volna olyan jó ötlet.
Próbáltam hihetetlenül dühösen nézni rá, de ha jól sejtem,
csak annyit értem el, hogy kancsalítottam. Drámai sóhaj
kíséretében kicsit kevésbé szorosan tartottam az üveget.
Jax gyöngéden lefejtette róla a két karomat, majd a
kisasztalra tette olyan távol, hogy ne érhessem el. Azonnal
hiányozni kezdett a boldogság borostyánszínű üvege, és eszembe
jutott, hogy mi volna, ha felülnék és visszaszerezném. Aztán
megint úgy voltam vele, hogy az túl megerőltető lenne. Amikor
Jax ismét felém fordult, arcára kiülő mosolyától fura érzések
költöztek a mellkasomba és a pocakomba.
Na és még egy csomó más helyre is, amitől megint kuncogni
kellett.
– Szóval, akkor visszatérve azokra a dolgokra, amik eddig
kimaradtak az életedből. – Hátradőlt, neki a kanapénak, és
nyilvánvaló, hogy közel sem érezte annyira jól magát, mint én.
Szépen végigmentünk mindenen, amit életem eddigi huszonegy
évében kihagytam. Kínosan hosszú volt a lista, de nem érdekelt.
Nagyon tetszett, hogy minden alkalommal elmosolyodott, amikor
valami újabb dolog eszembe jutott, és az is, ahogyan gyönyörű
arca ilyen különös fénnyel csillogott, amikor neki jutott eszébe
valami újabb dolog.
– Még soha nem érezted a nedves homokot a meztelen
lábujjaid között? – kérdezte.
Megráztam a fejem. Asszem.
– Tudod, vannak terveim. És azokba az ilyesmi nem fér bele.
– Milyen tervek?
– A három M.
Felvonta a szemöldökét.
– Három M?
 – Igen! – kiáltottam, majd sokkal halkabban és sokkal
komolyabban folytattam. – Megszerezni a diplomát. Munkát
találni nővérként. Ééééés, végül megoldani, hogy legalább
egyvalamit sikeresen végigcsináljak az életben. – Aztán
elhallgattam, és csücsörítve gondolkoztam. – Bár ebben a
végigcsinálós dologban annyira nem vagyok biztos. Többnyire
mindent végig szoktam csinálni, de nem sok olyan M betűvel
kezdődő dolog jutott eszembe, ami jól mutatna egy háromlépéses
tervben, úgyhogy…
Elvigyorodott.
– Szóval ennyi? Az a nagy terved, hogy elvégzed a fősulit,
aztán munkát találsz?
– Bezony.
A fejét ingatva nézett a szemembe.
– Ez nem valami sok, édesem.
Már éppen kezdtem volna azt mondani neki, hogy igenis az,
de aztán ahogy egy kicsit eltöprengtem rajta, biztosan csak a
tequila miatt, de határozottan úgy tűnt, igaza van.
Aztán inkább azt mondtam:
– Veled csókolóztam először.
– Jobb lesz ezt minél gyorsabban… tessék? – Az a könnyed
mosoly egyetlen pillanat alatt szívódott fel az arcáról. – Mit
mondtál?
Először nem is fogtam fel, hogy mit mondtam neki, és el sem
tudtam képzelni, miért néz rám úgy, mintha elment volna az
eszem. Aztán rádöbbentem az iménti beismerésemre… és aha,
nem érdekelt, hogy elárultam neki egy ilyen kínos kis részletet az
életemből.
A tequila nagyon állat.
– Még soha nem csókolóztam – mondtam.
Felvonta egyik sötét szemöldökét.
– Senkivel?
 Megráztam a fejem. Vagy legalábbis vonaglott a fejem egy
kicsit a padlón.
Elkerekedett a szeme.
– Huszonegy éves vagy, és még soha…
Arca még kifejezőbb lett, ahogy a mennyezetre függesztette
gyönyörű tekintetét, mintha imádkozna, vagy mi.
Mivel kezdtem egy kicsit furcsán érezni magam így
vízszintesben, elhatároztam, hogy felülök. A szoba vagy egy
másodpercen keresztül vadul pörgött, a gyomrom pedig ijesztően
liftezett. Nem nagyon tetszett ez az érzés – ez a pörgés –, de
aztán gyorsan elült, és már megint Jax szemébe néztem.
Istenem, annyira… jóképű volt! Minél tovább figyeltem,
annál erősebb lett bennem az érzés, hogy nem is átlagos
szépségű. Biztosan vannak, akik azt mondanák, hogy az ajka túl
telt, a szemöldöke túl vastag, de nekem nagyon bejött. Amikor
ránéztem, azt kívántam, hogy…
Nagyon gyorsan abba kellett ezt hagynom. Nem agyalhattam
tovább azon, hogy mennyire jól néz ki, mert a gyomromba
feszültség költözött, és hirtelen nagyon nehéznek éreztem a
mellem.
Jax felém döntötte a fejét, és arcán különös kifejezés ült.
– Basszus, édes, hiszen az még csak nem is volt rendes csók.
– Ó! – suttogtam.
Ó!
Lehajtottam az állam, és hagytam, hogy tudatosuljon
bennem, amit az előbb mondott, és habár a tequila ködén
keresztül nem juthatott túl messzire, a mellkasomban éreztem
azt a bizonyos szorító érzést, mintha egyszerre csak a helyükre
kerültek volna a dolgok. Na persze.
– Mi van? – kérdezte Jax.
Kiadtam neki magam. Felnéztem rá, és a vállára szegeztem a
tekintetem.
 Kicsit hülyének éreztem magam, amiért azt hittem, valódi
volt a csók, hiszen még alig ismert, és csak néhány napja, hogy
először találkoztunk. És az olyan srácok, mint ő – akik úgy
néznek ki, úgy járnak és úgy beszélnek, mint ő… akik úgy vesznek
levegőt, mint ő –, soha nem csókolják meg az olyan lányokat,
mint én. Az olyan lányokat, akik úgy néznek ki, mint én, és akik
olyan családban nőttek fel, mint én.
– Calla? Jól érzed magad?
A hangjából csendülő aggodalom miatt megint elfacsarodott
a szívem.
– Én… még mindig nagyon szeretem a tequilát.
Egy pillanatnyi szünet következett, aztán Jax hangosan
nevetni kezdett.
– Várj csak, amíg megkóstolod a vodkát!
– Mmm. Azok az átok ruszkik.
Jax vigyorgott.
– És persze a whiskey-ről sem feledkezhetünk meg!
– Whiskey? – Levegő után kaptam, és két kezemet az állam
két oldalához kaptam. Kezdtem sejteni, hogy vagy az alkohol
miatt hajlamos vagyok egy kicsit túldramatizálni a dolgokat, vagy
éppen kezdek némiképpen kijózanodni. – Nem. Whiskey-t soha.
Anya ivott mindig whiskey-t, és olyankor… igen, olyankor mindig
vagy nagyon boldog, vagy nagyon szomorú lett. – Aztán
feltérdeltem, és a hajamat a vállam mögé dobtam. – Túl meleg
van itt.
– Szerintem kellemes. – Megfogta a csuklómat, hogy ne
boruljak el. – Mona tényleg szereti a whiskey-t.
Aha, nagy felfedezés. Jax ismerte anyát. Tekintetünk megint
összeakadt, és úgy éreztem… hogy elmondhatok neki valamit.
– Mindig azt hittem… hogy ha iszom, akkor majd én is olyan
leszek, mint ő, érted? Hogy ostobaságokat csinálok, és… láttam,
mit csinálnak vele, ha részeg.
 Sarokülésbe helyezkedtem, és közben tudtam, hogy nem
lenne szabad elmondanom neki azokat a dolgokat, amiket láttam.
Mert ilyesmit soha senki nem szívesen hall. Mert ez undorító.
Nagyon ronda. Nem úgy, ahogyan a testemet elcsúfító sebhelyek,
hanem sokkal mélyebben és sokkal fájdalmasabban ronda.
A nyelvemet azonban ekkorra már a tequila irányította.
– Először… és azért mondom, hogy először, mert utána még
egy csomószor megtörtént… bulit rendezett. Szinte állandóan
bulizott, ez alkalommal azonban megszomjaztam, és már nagyon
késő volt. Meg voltam fázva, vagy influenzám volt, valami
ilyesmi. Teljesen ki volt száradva a szám. Lejöttem a földszintre.
Anya mondta, hogy ne jöjjek le, ha buli van, de nem tudtam mit
tenni.
– Értem – mondta halkan. – Hány éves voltál?
Megvontam a vállam, és próbáltam előbányászni a választ az
emlékeimből.
– Talán tizenkettő. Nem is tudom. Nem sokkal azután volt,
hogy… szóval lejöttem, és mindenhol emberek hevertek teljesen
kiütve. Aztán meghallottam anyát. Nyögdécselt, de nem úgy,
mintha jó lenne neki. És nyitva volt a hálószoba ajtaja. Benéztem,
és a földön feküdt. Valami pasi volt vele. A pasi… – Lassan
ingattam a fejem, mert lelki szemeim előtt megint megjelentek
ezek a ködös, zavaros képek. – Anya meglátott. És a pasi is. Anya
nagyon megijedt, én meg felrohantam. Akkor éjjel rettenetesen
részeg volt.
Jax mellkasa erősen emelkedett.
– És megtörtént, hogy ezek a pasik… téged sem hagytak
békén?
Egy pillanatig csak néztem rá, aztán felnevettem. Pedig nem
volt olyan vicces. Most sem volt az, de akkoriban… sokkal
rosszabbnak tűnt, mint elmesélve.
– Nem.
– Ettől még nem lesz kevésbé rossz.
 Nem. Szerintem sem.
– Láttam már olyanokat, akik nagyon hülye helyzetbe hozták
magukat, ha ittak, és olyanokat is, akik nagyon veszélyessé váltak
– mondta, és barna szeme komolyan csillant. – De neked semmi
ilyesmi miatt nem kell aggódnod, amíg itt vagy. Biztonságban
vagy, úgyhogy nyugodtan élvezd az életet.
– Köszönöm! – feleltem, mert úgy éreztem, ezt kell
mondanom.
– De a fenébe is, Calla… – Ujjai finoman megszorították a
csuklómat, és tekintete keményebben csillant. – Akkor sem lett
volna szabad ilyesmit látnod.
– Tudom. De már megtörtént, és az igazat megvallva semmi
hatása nem volt az életemre. – Aztán ahogy a tekintete még
mindig fogva tartotta az enyémet, a gondolataim elszálltak a
szélben. Annyira szerettem volna, ha tényleg szépnek tart, és ha a
csókja igazi lett volna!
– De akkor sem erről van szó. A tequila egyszerűen jobb,
mint a whiskey.
Lágyabban csillant a tekintete.
– Akkor a whiskey-t máris levesszük a listáról, édes.
Mosolyogtam.
– Jól van. Ez… ez most nem olyan, mint anyával. Miért
féltem annyira? – Aztán nem is adtam neki lehetőséget, hogy
válaszoljon, mert azonnal felugrottam, és a csuklómat
kiszabadítottam laza szorításából. Ez a hirtelen mozdulat
ugyanakkor éppen elég is volt, hogy elveszítsem az
egyensúlyomat, és kénytelen voltam a két kezemet oldalra
nyújtva segíteni magamon.
– Hű, basszus…
Jax könnyedén felállt, ő valamiért nem ingott.
– Calla, kicsim, talán okosabb lenne, ha most leülnél.
A leülés nagyon okos ötletnek tűnt.
– Mit is akartam csinálni?
 Megint mosolygott.
– Nem vagyok benne egészen biztos. Arról beszéltél, hogy
félsz.
Felhúztam az orrom, és aztán beugrott.
– Aha! Maradj csak, ahol vagy!
Aztán mielőtt megakadályozhatta volna, faképnél hagytam.
– Calla…!
Egyenesen a hálószobába mentem, kinyitottam a beépített
szekrényt, és kivettem belőle a dolgaimat. A mellkasomhoz
szorítva őket visszamentem a nappaliba. Jax még mindig a
kanapé mellett állt, szemöldöke kíváncsian felvonva.
Odamentem hozzá, és letettem elé a kisasztalra azt a trófeát,
amit a Napsugár Kisasszony Szépségversenyen vagy valami
effélén nyertem.
– Ez az enyém.
Jax leült a kanapé szélére, és tekintete a trófeára vándorolt. A
fémből és műanyagból álló holmi csak úgy csillogott a lámpák
fényében.
– Régebben szépségversenyeken indultam. – Lényem egy
része, egy egészen apró kis szilánk, ami szinte teljesen elveszett a
fejemben uralkodó ködben, alig bírta elhinni, hogy ezt elmondom
neki. Mert soha senkinek nem beszéltem még erről. – Úgy értem,
szinte csecsemőkorom óta. Komolyan. Még ülni sem tudtam, de
anya már mindenféle szépségversenyre elhurcolt. Az is lehet,
hogy a tévében is voltam… tudod, a Csecsemők koronában című
műsorban. Éveken keresztül ez töltötte ki az életem.
Tekintete végül megint rám talált, és a fényképre, amit
egészen mostanáig a mellkasomhoz szorítva tartottam. És megint
olyan különös kifejezéssel az arcán nézett.
Úgyhogy felemeltem a bekeretezett képet, megfordítottam, és
megmutattam neki.
– Régebben így néztem ki. Persze ezen a képen nyolc- vagy
kilencéves lehetek, de mindegy. Valamikor régen ilyen voltam.
 Jax vagy egy másodpercen keresztül nézte a képet.
Tovább fecsegtem.
– Trófeákat nyertem, meg koronákat meg mindenféle
vállszalagokat és pénzt. Ennél még sokkal több volt… több száz
korona és trófea, de egyszer nagyon dühös lettem. Tizennégy
lehettem, vagy tizenöt… teljesen mindegy, a lényeg, hogy gimis,
és egyik délután az összeset kivágtam az ablakon. Darabokra
törtek. Anya meg rettenetesen bepöccent. Inni kezdett, és
napokon keresztül abba sem hagyta. Nagyon gáz volt. Nem volt a
házban semmi kaja, nem volt mosószer, hogy kimossam a
ruhám.
Jax összevont szemöldökkel nézett engem most, nem pedig
azon a képen, amelyik azt mutatta, milyen voltam akkor.
– Erre gyakran sor került?
Lepillantottam a fényképemre, csupa göndör, szőke tincs,
hatalmas mosoly és hatalmas, fehéren csillogó, részleges
műfogsor – úgy nevezték, flipper, igen, flipper. Gyűlöltem az
érzést, amikor a számban volt, és gyűlöltem az ízét is. A műfogsor
miatt nagyon fájt a szám, de anya ragaszkodott hozzá, mert azt
mondta, úgy vagyok szép. A bírák is azt mondták, szép vagyok.
Annak az idióta fogsornak köszönhettem a díjakat. Apa… apa
meg csak rázta a fejét.
– Tessék?
– Gyakran volt olyan, hogy napokra egyedül hagyott minden
kaja nélkül, hogy te gondoskodj saját magadról?
Megvontam a vállam, és megráztam a fejem.
– Clyde ilyenkor általában átjött, és foglalkozott velem. Vagy
én mentem át hozzá. Annyira nem volt nagy ügy.
– Szerintem pedig igenis az volt – felelte halkan.
A szemébe néztem, és megint megpillantottam benne azt a
valamit, amit nem értettem, és nem is voltam biztos benne, hogy
szeretném megérteni. Aztán felemeltem a fényképet, és
gyakorlatilag az arcába nyomtam.
 – Valamikor régen nagyon szép voltam – suttogtam, mintha
titkot osztanék meg vele. – Látod? Valamikor…
– Nincs itt semmi „valamikor”. – Kikapta a kezemből a képet,
én pedig tátott szájjal néztem, ahogy félrehajítja. A kép pörögve
zúgott keresztül a levegőn, majd egy párnának csapódott, és
sértetlenül hullt a kanapéra. – Most is rohadtul szép vagy.
Kinyitottam a számat, és nagyon hangosan nevetni kezdtem.
Talán még horkantottam is.
– Te annyira…
– Mi vagyok? – Ajka mosolyra görbült.
– Annyira… rohadtul kedves – fejeztem be, majd két karom a
fejem fölé emeltem, és meghajoltam. – Kedves vagy. De hazug.
– Mi vagyok? – ismételte.
Ledobtam magam a kanapéra, mert hirtelen hatalmas
fáradtság tört rám, és mintha a szoba is forogni kezdett volna egy
kicsit.
– Nagyon nem vagyok szép.
Csak nézett rám.
– Azt mondtam, hogy nagyon szép vagy. Úgyhogy az is vagy.
És nem akarok erről a baromságról tovább vitázni.
Szóra nyitottam a szám, hogy elmondjam neki az összes okot,
ami miatt nincs igaza, de aztán csak megvontam a vállam.
Kedves volt velem. Úgy döntöttem, elfogadom.
– Aranyos vagy – vágtam bele megint. – Aranyos volt, hogy
ezt mondtad. És nagyon hálás vagyok, amiért így viselkedsz
velem. Úgy értem, biztos vagyok benne, hogy egy vagon sokkal
érdekesebb dolgot is csinálhatnál, mint hogy engem pátyolgatsz,
miközben életemben először iszom seggrészegre magam.
Oldalra billentette a fejét.
– Nem kell megköszönnöd.
– Kösz – mormogtam.
Félmosoly jelent meg az ajkán.
 – Ha bármikor úgy éreznéd, hogy megint inni akarsz, csak
szólj!
Nos, ez is nagyon kedves volt. És nem is tudom, honnan, de
egy gombóc jelent meg a mellkasomban. Egy sírós, zavaros
gombóc.
– Tényleg?
Bólintott.
– Már megmondtam, hogy mellettem biztonságban leszel.
Bármikor. Komolyan. Teljesen mindegy, hogy éppen milyen új
élményt szeretnél átélni, mellettem biztonságban megteheted.
Ezek a szavak… hű, atyám, ezek a szavak felszabadítottak
bennem valamit. Nem mintha eddig úgy éreztem volna, hogy
nem vagyok teljes biztonságban, csak annyi, hogy anyával azért
nem volt éppen minden móka és kacagás. Egy vagy két
alkalommal komolyan gázossá váltak a dolgok.
– Így jobban meggondolva… azt hiszem, segíthetnék, hogy
kipipáljunk még néhány dolgot azon a te bakancslistádon –
folytatta, és az a féloldalas mosoly olyan szélessé vált, amit látva
szívek törtek darabokra.
Már nem is hallottam, mit mond, csak bámultam őt, és a
mellkasomból az a gombóc szépen lassan elindult felfelé, hogy
bevegye magát a torkomba. Most már teljesen biztos, hogy
könnyekből állt, és nagyon zavaros dolgokból. Jax sokkal több
volt, mint egy szinte mindenkinél szexibb pasi. Kedves volt –
sokkal kedvesebb, mint Jase, és talán még Camnél és Brandonnél
is kedvesebb.
Azt mondta, hogy mellette biztonságban leszek.
Azt mondta, hogy most is rohadtul szép vagyok.
Felugrottam, és felé indultam. Nem is gondoltam át, mit
fogok csinálni, mert mire magamhoz tértem, már álltam, és nem
egészen egy másodperccel később átöleltem a nyakát.
 Hirtelen mozdulatom teljesen felkészületlenül érte,
megtántorodott, és tennie kellett hátra egy lépést, mire
visszanyerte az egyensúlyát.
Egy pillanat eltelt, aztán éreztem, hogy a karja átölel, és a
keze összefonódik a hátamon.
– Köszönöm! – mondtam neki, és a hangom tompán szólt,
ahogyan belebeszéltem a mellkasába… a kőkeményre gyúrt
mellkasába. – Tudom, hogy azt mondtad, ne köszönjem meg, de
akkor is.
Nem reagált azonnal, de az egyik karja engedett egy kicsit a
szorításán, és felfelé végigsimított a gerincem mentén,
megsimogatva a hajam. Jóleső remegés futott végig a simogató
kéz nyomán, aztán szétterjedt a két karomban, megbizsergetve az
ujjhegyeimet, szétterjedt az egész testemben, elérte a lábujjaim
hegyét is, megbizsergetve mindent menet közben. Különösen a
kettő közötti rész volt az érdekes.
Istenem, ez a mellkas nagyon kemény volt!
Elvettem a fejem a mellkasáról, és a szemébe néztem, ő pedig
lepillantott rám, és ajka gyöngéd mosolyra húzódott. Aztán a
másik keze is elhagyta a hátam alsó részét, és lejjebb haladt a
csípőmre. Papám, ez nagyon jó volt! Annyira jó, hogy azon
töprengtem, vajon mit érezhet a felsőmön és az atlétámon
keresztül.
A tequila rohadt jó cucc!
Lágy, csokoládébarna tekintete végigsiklott az arcomon, és
keze szorosabban fogta a csípőm, amitől nagyon, de nagyon sok
izmomat éreztem ronggyá változni.
– Nagyon örülök, hogy hazajöttél, Calla.
A szívem szó szerint megállt. Basszus, az egész világ megállt.
– Tényleg? – hallottam a saját hangom.
– Tényleg – felelte.
Na jól van. Többé nem érdekelt, hogy csak a tequila miatt
hallok félre, nem érdekelt, hogy a mellkasomban minden zseléssé
vált, és emiatt hihetetlenül ostobán viselkedem-e vagy sem,
ahogyan nem érdekelt, hogy talán hamarosan olyasmit fogok
csinálni, amit életemben még soha, és teljesen hidegen hagyott,
hogy az egész szoba úgy pörgött velem, mint valami vidám kis
körhinta.
Lábujjhegyre álltam, a két kezemet lejjebb csúsztattam a
vállára, és közelebb hajoltam az ajkához. Meg akartam csókolni.
Még soha egyetlen pasit sem próbáltam megcsókolni, most mégis
úgy nézett ki, hogy megteszem. Az ajkam az ő csodálatos ajkára
tapad majd, mert azt mondta, hogy mellette biztonságban
érezhetem magam, hogy nagyon örül, amiért hazajöttem, és hogy
rohadtuk..
Jax hátrakapta a fejét. Pontosabban az egész testével
hátramozdult, hogy az ajkam végül nagyon nem az övén kötött ki,
hanem leszánkázott az állán, és végig a nyakán. Mivel nyitva volt
a szám, éreztem a bőre ízét.
Hűha, milyen jó íze volt!
Ki gondolta volna?
Oldalra lépett úgy, hogy a kisasztal kettőnk közé kerüljön, én
meg, mivel már nem támaszkodhattam rá, egy kicsit előredőltem.
A keze szerencsére azonnal elkapta a két karomat, és nem hagyta,
hogy eldőljek… aztán úgy is tartott, kartávolságban magától.
Zavartan néztem rá. Szeme már megint elkerekedett, és
nyoma sem volt benne a melegségnek vagy a nyugalomnak. Ajjaj!
Ez nem sok jót jelentett.
– Calla – kezdte halkan, és túlságosan kedvesen. Nagyon, de
nagyon is túlságosan kedvesen.
Ajjaj! Ez tényleg gáz.
– Édesem, ez most…
A szívem olyan hangosan kezdett kalapálni, hogy teljesen
elnyomta, amit Jax próbált mondani nekem. Ez az egész rohadt
szar volt. Olyan fajta szar, amin az ember az élete végéig nem
tudja túltenni magát. Próbáltam megcsókolni Jaxet, ezt a
gyönyörű, elbűvölő és annyira rohadtul kedves Jaxet.
Tényleg meg akartam csókolni?
Jaj, istenem… a tequila nagyon rossz nekem.
– …azt mondtam, hogy mellettem biztonságban leszel. –
Mostanra megint felfogtam, amit mond nekem, és a hangját
mélyebbnek, halkabbnak hallottam, mint eddig. – És nem is
hazudtam.
Ennek meg mi a fene köze volt bármihez? Lehet, hogy a
tequila mégis elárult, és mint valami cracktől beállt agybeteg,
hátba döfött egy rozsdás villával? Próbáltam megcsókolni, ő
pedig elhúzódott tőlem, sőt mi több, szó szerint leválasztott az
ajkáról.
Szent szar ezüsttálcán!
Az a könnyekkel és zavaros érzésekkel teli gombóc megint
megjelent, ezúttal azonban a gyomromban és a mellkasomban
egyszerre, ráadásul összekeveredett valami mással is, ami maró
volt, és gyorsan emelkedett felfelé.
Jaj, ne!
Hátraléptem, és kiszakítottam magam a szorításából.
– Jaj, istenem! – kaptam levegő után. – El sem hiszem, hogy
megpróbáltalak. .. – Aztán visszanyeltem egy csuklást. Abból a
vacak fajtából. – Ó, basszus!
– Semmi baj. Szerintem okosabb lenne most leülni –
javasolta, és tett felém egy lépést.
Újabb csuklás.
– A tequila egy mocskos kurva.
Jax zavartan nézett, és összehúzta a szemöldökét.
– Calla…
Aztán sarkon fordultam, és a fürdőszoba felé vetettem
magam. Éreztem. Undorító volt, és gyorsan közeledett.
Botladozva kerültem meg az ágyat, meztelen talpam megcsúszott,
ahogy elértem a fürdőszoba ajtaját, és teljes erőből rávágtam,
hogy kinyíljon. Ki is nyílt, és úgy csapódott a falnak, hogy a
vakolaton biztosan nyomot hagyott.
Térdre vágtam magam közvetlenül a vécécsésze előtt – és
istenem, csak most jutott eszembe, hogy vajon mikor lehetett ez a
vécé utoljára kitakarítva. Késő. Két kézzel ragadtam meg a
peremét, miközben a gyomrom összerándult és vonaglott, kiadva
magából mindent.
A tequila nagyon szar egy valami.
 13. FEJEZET

A TEQUILA AZ ÖRDÖG ITALA, és soha többé nem engedek a

csábításának.
És ami az egészben a legnagyobb gáz, hogy az emberek
mindig azt állítják, nem emlékeznek arra, amit részegen
csináltak. A lószart nem, mert én emlékeztem – ó, istenem,
mennyire jól emlékeztem –, mégpedig minden egyes fájdalmas
és megalázó kis részletre.
Elmondtam Jaxnek mindent, amit még nem csináltam
életemben, és volt közte néhány igazán nevetségesen nagy
baromság is. Olyasmi, amit hallva talán azt is hihette, valami
atombunkerben nőttem fel, vagy ilyesmi.
Aztán megölelgettem az üveget. Megölelgettem. Mintha
kiskutya lenne. Vagy kiscica. Tök mindegy. Valami kis szőrös, de
semmiképpen nem egy üveg tequila.
Aztán megmutattam neki a trófeáimat is, és a fényképet,
amin olyan vagyok, mint egy kikent-kifent játék baba, és azt is
mondtam neki, hogy valamikor régen nagyon szép voltam. Ez az
egyetlen apró kis részlet is elég lett volna ahhoz, hogy
legszívesebben a sütőbe dugjam a fejem, és rányissam a gázt. De
persze ez még nem minden.
Elmondtam neki egy csomó mindent anyáról. Olyasmiket,
amiket elismételni is rémes volt.
Aztán megpróbáltam megcsókolni.
éés végül kidobtam a taccsot, miközben Jax a hajamat
tartotta, hogy ne legyen mocskos, és a hátamat simogatta. Szó
szerint simogatta – azta – a hátam, és mintha addig beszélt
volna hozzám, amíg túl voltam az egészen. Arra már nem
emlékszem, pontosan mit mondott, csak arra, hogy a hangja halk
volt és nyugtató, miközben a gyomrom hangos volt és kavargó.
De ha valóban ez történt, akkor mindenképpen éreznie kellett a
sebhelyeket. Mert a hátamon a bőr nem volt éppen sima. Durva
tapintású volt, és néhány helyen ki is dudorodott, de annyira,
hogy a felsőmön keresztül simán érezni lehetett.
Aztán amikor kiadtam magamból az összes tequilát, és vele
együtt a maradék büszkeségemet is, egyszerűen lefeküdtem a
hívogatóan hűvös, sima és tökéletes padlóra. Hagyta, hogy ott
maradjak, ő pedig elment egy törülközőért, benedvesítette, majd
– jaj, istenem, ez már igazán vérgáz – letörölgette az arcom.
Végül az egész betetőzéseként, amikor biztos volt benne, hogy
nem fogok többet rókázni, ölbe vett, az ágyamba vitt, és belém
diktált még egy pohár vizet meg két fájdalomcsillapítót.
Az oldalamon fekve ájultam el, ő pedig leült mellém, lábát a
csípőmhöz nyomta, és amikor valamikor az éjszaka közepén
felriadtam, és úgy éreztem magam, mint akit elcsapott egy szexi
és kigyúrt tűzoltókkal teli tűzoltóautó, ő még mindig ott volt.
Ekkorra már feküdt, a melle és a hasa a hátamnak simult,
miközben izmos karja a csípőmet ölelte. Ha nem érzem úgy
magam, mint akinek a feje bármelyik pillanatban kettészakadhat,
talán élveztem is volna ezt az ébredést. Ehelyett azonban olyan
pánik tört rám, mintha egy ismeretlen pasi ágyában tértem volna
magamhoz.
Felugrottam az ágyról, de szó szerint, és kis híján arccal előre
a földön csattantam. El sem tudom képzelni, hogy volt erőm
tiszta ruhát keresni, beállni a tus alá, majd lemosni magamról a
tequilázás maradék bűzét, ami mintha a bőrömből áradt volna,
anélkül hogy ne üljek le néhány órára a kád szélére, és kezemet a
szememre szorítva bőgjek, amiért annyi ostoba, ostoba dolgot
tettem és mondtam előző éjjel.
Mire kitámolyogtam a fürdőből, már Jax is ébren volt, a
szeme csillogott, a haja csupa kócos. Felkelt, és a fogkeféjét
megragadva a fürdőbe indult. A fogkefét még a második éjszakán
hagyta itt, amit a házban töltött.
Amikor kijött, a haja egy kicsit nedves volt, mert
nyilvánvalóan alaposan megmosta az arcát és a haját. Az ágyon
ültem, és villámgyorsan elkaptam róla a tekintetemet, hogy arra
a pontra függesszem, ahol előző éjjel a tequilát dajkálva
hevertem.
A tequilás üvegnek titokzatos módon nyoma veszett. Csak
remélni tudtam, hogy fogta magát, és visszamászott a pokolnak
abba a bugyrába, ahonnan jött.
Próbáltam megcsókolni, ő meg visszahőkölt.
Istenem, lőjön le valaki!
Nem tudtam a szemébe nézni. Egyszerűen képtelen voltam
rá. Még akkor sem, amikor a nevemet mondta.
– Hogy vagy? – kérdezte, amikor nem válaszoltam.
Felvontam az egyik vállam, és lilára festett lábujjkörmömet
tanulmányoztam.
– Szarul.
– Erre megvan a gyógymódom.
Micsoda? Félautomata stukker?
– Át fogjuk adni magunkat a másnapos bajnokok hivatalos
reggelije jelentette élvezeteknek.
Nem értettem az egészből semmit, de végre felemeltem a
fejem. Úgy mosolygott rám, mintha az előző éjjel nem is ittam
volna sakálrészegre magam, és nem molesztáltam volna.
– Tessék?
– Elmegyünk a Waffle House-ba, és eszünk egy durva
reggelit. Csak néztem rá lassan pislogva, aztán elfordultam, és
éreztem, hogy a sminkem alatt forróság árasztja el az arcom.
– Nem akarok enni. Kajára gondolni sem akarok.
– Gondolod most, de hidd el nekem, hogy a zsíros kaja csodát
tesz majd a gyomroddal. Én már csak tudom. Elég sokat
gyakoroltam.
 A fejemet ingatva felálltam, és kinéztem az ablakon.
– Tényleg azt hiszem, hogy most nem kell semmi, csak
visszamászni az ágyba, és aludni vagy nyolc órát, mielőtt ma este
megint dolgozni megyek. És azt hiszem, most már neked is
menned kellene. Nem akarok bunkó lenni, vagy…
– Ne csináld ezt! – mondta, és máris ott volt közvetlenül
mellettem. Nem is hallottam, amikor mozdult. – Calla, ne tedd!
Tekintetem a mellkasára siklott. Hogy a fenébe tud ennyire
jól kinézni ugyanabban a pólóban, amiben egész éjszaka aludt,
basszus? Kedvem lett volna a képébe sikoltani, hogy ez nem
igazságos. – Mit?
– Ne szégyelld magad! – felelte halkan.
Szorosan lehunytam a szemem, és ráncoltam az orrom.
– Te könnyen beszélsz.
– Nem beszélek könnyen. De akkor sincs semmi okod arra,
hogy szégyelld magad. Tegnap este ittál. És nagyon jól érezted
magad, legalábbis addig a pontig, amíg rókázni nem kezdtél..
– Kösz, hogy emlékeztetsz – morogtam.
– Ez teljesen normális. Basszus, tudod te, hányszor ébredtem
arra, hogy a klotyit ölelgetem, és közben fogadkozom, hogy soha
többé egy kortyot sem? Hidd el, nem is akarod tudni azokat a
rémtörténeteket, amiket mesélhetnék!
De közben tutiszáz, hogy egyszer sem történt meg vele, hogy
próbált volna lesmárolni egy csajt, az pedig nem hagyta magát.
– Calla, nézz rám, légy szíves!
Egy frászt!
– Már megmondtam, hogy nagyon fáradt vagyok, és alvásra
van szükségem. – Vagy lobotómiára. – Ha ezt megkapom,
minden sokkal jobb lesz.
– Ne tedd, édes! – Két ujja megjelent az állam alatt, és
eszembe sem jutott ellenállni neki, amikor felemelte az arcom, és
a szemembe nézett. Felsóhajtottam, egy pillanatra megint
szédülni kezdtem, és eszembe jutott, hogy talán maradt még
némi tequila a szervezetemben. – Ha nem vagy hajlandó
meghallgatni, sokkal drasztikusabb módszerekhez kell
folyamodnom.
Szóra nyitottam a számat, ő azonban hátralépett, és elvette a
két ujját az állam alól. Talán egy másodperc telhetett el, amikor
lehajolt, és mielőtt megmozdulhattam volna, vagy egyáltalán
elkezdhettem volna felfogni, mit csinál, az egyik kezét a térdem
mögé csúsztatta, a másikat pedig a derekamhoz, és máris a
levegőben voltam, a mellkasának nyomva.
– Mi a fenét csinálsz? – kiabáltam, és miközben megfordult
velem, a vállába kapaszkodtam. – Mi van már?
Lenézett rám, majd mély levegőt vett.
– Tizennégy éves voltam, amikor először sört ittam. Túl sokat
vedeltem az egyik haveroméknál, és az egész éjjelt azzal
töltöttem, hogy a klotyót kerülgettem.
Körülnéztem a hálószobában.
– Értem.
– Ezt gyerekkoromban még olyan sokszor megcsináltam,
hogy az ember azt hinné, alaposan megtanultam a leckét –
folytatta, és egyre csak engem figyelt. – Aztán amikor hazajöttem
a tengerentúlról, többször is egyedül a whiskey segített, hogy
legalább pár órára le tudjam hunyni a szemem.
A testem még jobban megfeszült. Whiskey. Istenem,
mennyire gyűlölöm a whiskey-t, de közben igazából nem is
anyára gondoltam. El sem tudtam képzelni, mik lehettek azok a
dolgok, amik miatt Jaxnek nem jött álom a szemére.
– És még akkor is, amikor idejöttem, egyedül a whiskey és a…
nos, teljesen mindegy, a lényeg az, hogy nagyon sok éjjelen és
nappalon keresztül bántam azt, amit tettem. Azonban amiatt,
amit te tegnap tettél, teljesen mindegy, hogy most mennyire
szarul érzed magad, semmi szégyenkeznivalód nincs.
Mélyen a mellkasomban a szívem elfacsarodott, ahogyan a
tekintetünk összetalálkozott.
 – Mit… mi más segített még?
Valami furcsa kifejezés suhant végig az arcán, de aztán csak
megrázta a fejét.
– Menjünk!
Dühösen néztem rá, amiért ennyire hirtelen témát váltott.
– Hova?
– Elviszlek a Waffle House-ba.
– Nem kell végig ölben vinned.
Vigyorogva nézett le rám.
– Neked meg nem kell kiabálnod.
– Tegyél már le! – sikoltottam megint, de olyan hangosan,
hogy a halántékom lüktetni kezdett.
Ő azonban nem is törődve velem az ajtó felé indult, majd
mégis megtorpant, és hátrálva visszament a konyhába.
– Kapd fel a kulcsod és a napszemüveged! Mindkettőre
szükség lesz.
Dühösen néztem rá, de ő mosollyal válaszolt.
– Jax, ugyan már!
Lehajtotta a fejét, majd olyan halkan szólalt meg, hogy
minden lábujjam ökölbe szorult.
– Édes, hidd el, hogy harcolhatsz, amennyit csak akarsz, de
akkor is kihurcolom a csinos kis seggedet a pickupomhoz,
beteszlek, aztán elviszlek a Waffle House-ba, ahol sült tojást
eszünk majd baconnel és egy csomó átkozott palacsintával.
Gyanakvóan néztem rá. Istenem, ez a pasi nagyon szeret
parancsolgatni.
De közben barna szemében valami szikra is csillant.
– És lehet, hogy kapsz egy szelet almás pitét is. De csak
akkor, ha jó kislány leszel, és nem vitázol.
– Soha nem ettem még almás pitét – tört ki belőlem a
vallomás.
 A konyhában állva, és úgy tartva a két karjában, mintha
semmi súlyom nem lenne – pedig tuti, hogy nagyon is volt –, szó
szerint tátva maradt a szája.
– Te soha nem ettél almás pitét?
– Nem.
Felvonta a szemöldökét.
– Miért?
– Nem tudom. Soha nem kóstoltam.
– Hiszen ez annyira… amerikaiatlan – jegyezte meg, mire a
tekintetemet a plafonra függesztettem. – Mi vagy te, terrorista?
– Édes istenem! – motyogtam, majd mocorogni kezdtem,
hogy kiszabaduljak végre.
Jax azonban csak még erősebben tartott.
– Komolyan mondom, te leszel a halálom, édes. Eskü. Soha
nem voltál részeg. Soha nem jártál a tengerparton. De soha nem
ettél almás pitét? Egypár dolgot már sikerült kihúzni a listáról, de
azt hiszem, ma még egyet ki fogunk.
Úgy gondoltam, ez talán nem a legmegfelelőbb pillanat lenne,
hogy közöljem, Waffle House-ban sem jártam még soha
életemben.
Ekkorra Jax már megint szélesen mosolygott, és ebben volt
valami különösen lefegyverző.
– Maradj csak mellettem, kicsim, és megváltoztatom az
életed!
Katie szavai jutottak eszembe. Meg fog változni az életed.
Aztán egy pillanatra abbahagytam az agyalást és ezzel együtt a
harcot is. Kinyújtottam a kezem, felkaptam a kulcsom és a
napszemüvegem, majd az utóbbit fel is vettem.
Amit Jax nem tudhatott, hogy máris megváltoztatta az
életem, még ha csak egy nagyon kicsit is. Ezzel szemben, aminek
teljesen tudatában volt, hogy az ölében vitt ki a házból, majd tett
be a pickup-jába, és vitt el reggelizni a Waffle House-ba.
– Szóval akkor Jax elvette a szüzességed?
A margaritás pohár kis híján kicsúszott a kezemből, ahogy
megfordultam, és arrafelé néztem, ahol Roxy állt. Mögötte Nick
is meredten nézett bennünket. Talán ez volt az első alkalom a
találkozásunk óta, hogy bármilyen érdeklődést mutatott
bármelyikünk iránt. De persze, ha valaki olyasmiket mond, hogy
„elvette a szüzességed”, az hajlamos megragadni az emberek
figyelmét.
– Ó, istenem, ez aztán a tökéletes beszélgetés!
Az arcom azonnal elvörösödött, miközben visszafordultam
arra, ahol Katie ült.
– Ez egyáltalán nem tökéletes beszélgetés.
Katie vastagon kihúzott szeme elkerekedett.
– Te még szűz voltál? Úgy értem, múlt időben.
A mellette ülő pasi azonnal rám nézett. Egy hajszál választott
el a sikítástól.
– Roxy az ivásról beszél. A részegségről. Még soha nem
voltam részeg. A tegnap éjjel volt az első. Jax így vette el a…
– Mit vettem el? – kérdezte Jax, aki mintha a semmiből
jelent volna meg.
Ó, basszus!
Katie előrehajolt, és a melle majdnem kibuggyant a szűk
ruhából. A retinámba égett a kép.
– Te tényleg elvetted Calla szüzességét?
– Elvettem-e Calla… mi van? – pislogott Jax, majd rám
nézett, és oldalra billentette a fejét. – Történt tegnap éjjel bármi,
amire esetleg nem emlékszem? Mert hidd el, szívem, nagyon
csalódott lennék, ha ez valóban megtörtént volna, és én nem
emlékeznék rá. Kurvára csalódott…
 – Nem! – sikoltottam olyan hangosan, hogy a kocsmában egy
csomó fej felénk fordult. – Roxy csak arról beszélt, hogy még
soha nem ittam. Nem pedig a… tudod…
– Szüzességedről – segített ki Roxy, miközben megigazította
a szemüvegét.
Anyám borogass…
Jax egy pillanatig csak nézett rám, az állkapcsában ugrált egy
izom, aztán odahajolt Nickhez, és suttogott valamit a fülébe. Én
meg csak reménykedhettem, hogy nem velem kapcsolatban.
Már az is vérciki volt, hogy végig kellett ülnöm vele a reggelit
úgy, hogy közben az előző éjjel miatt ne érezzem magam teljesen
hülyének. Jax azonban nem hozott fel semmit a történtekből, az
almás pite meg olyan finom volt, hogy ölni tudtam volna érte.
– Ja, jó – mondta Katie, és kicsit csalódottnak tűnt, ahogyan
a pasi is. – Na mindegy. Lényegtelen. Akkor vissza a rúdra.
Leugrott a székről, majd ránk kacsintott, és ide-oda
hajolgatva keresztülkígyózott a tömegen.
– De nem ez volt az egyetlen dolog, amiben elvettem a
szüzességét – jelentette ki Jax.
Ó, most már tényleg az iste…
Roxy feje azonnal felé fordult, és arcán várakozó, kíváncsi
tekintet villant.
– Ne kímélj!
Nick is megint nekünk szentelte a figyelmét.
Jax ajka szexi, könnyed mosolyra húzódott.
– Még soha nem evett almás pitét. Ma reggel ezen is
változtattunk.
– Még soha nem ettél almás pitét? – kiáltott fel Roxy.
– Na, kezdődik megint elölről! – motyogtam.
Jax azonban nem hagyta, hogy ilyen könnyen szabaduljak.
Nem. Eszében sem volt. Tekintetünk összetalálkozott, és
megcsillant benne valami, amitől a gyomrom valahol mélyen
megremegett.
 – És a Waffle House-zal kapcsolatban is én törtem be először.
A szám elkerekedett.
– Honnan tudtad, hogy még soha nem voltam?
– Édesem, tudom, amit tudok. – Tekintetünk egymásba
kapaszkodott, és aha, a remegés felerősödött, Jax ugyanis a
pillantásával egészen mást mondott, olyasmit, aminek a világon
semmi köze nem volt a Waffle House-hoz, a tequilához vagy az
almás pitéhez.
Viszont nagyon, de nagyon sok köze volt más dolgokhoz,
amik először történnek meg.
– Tényleg tegnap éjjel voltál életedben először részeg? –
szólalt meg Nick, és rettenetesen megdöbbentem.
Roxy gyorsan bólintott, majd elindult egy csaj felé, aki olyan
veszetten integetett, mintha vagy tíz perce várt volna arra, hogy
kiszolgálják, pedig tíz másodpercnél több semmiképpen nem
lehetett.
– Mit ittál? – kérdezte Nick.
– Tequilát – felelte helyettem Jax, és kacsintott. –
Megkóstolta a tequilát.
Nick összeszorította az ajkát.
– Erős kezdés.
– Nos, teljesen mindegy, mert soha többé nem iszom alkoholt
– feleltem, majd sarkon fordultam, és odamentem, ahol a
kötényem lógott felakasztva. Mivel a pult mögött csupa
gyakorlott csapos állt, és Gloria éppen nem volt sehol, kénytelen
voltam kimenni, és segíteni Pearlnek.
Nick bólintott.
– Ha te mondod.
– Komolyan soha.
Az ajka kicsit megrándult, gyanúsan úgy, mintha egy mosoly
készülne kitörni.
– Vettem.
 Egy pillanatig csak néztem rá. Szó szerint megálltam a
kocsma kellős közepén, és onnan néztem a szemébe.
– A tequila egy mocskos kurva – jelentettem ki neki.
Halk, rekedtes, mély hangú nevetés tört fel belőle.
– Ezt már hallottam.
Én is elmosolyodtam.
Jax ujjai a kezemre kulcsolódtak.
– Most pedig velem jössz!
Tekintetem Jax arcáról a kezemet fogó kezére siklott.
– Hova?
Nem válaszolt, csak finoman maga után húzott, el a kötény
mellett, a kocsma kijárata felé. Inkább kíváncsian, mint
mérgesen követtem végig a folyosón egészen az irodáig.
Behúzott, majd becsukta magunk mögött az ajtót, és nekem
eszembe jutott, mi történt, amikor legutóbb ezt tette.
Megcsókolt, de nem igazi csókkal.
Jax nem engedte el a kezem, csak nekitámaszkodott az
íróasztalnak, és nem szólalt meg.
Egyik lábamról a másikra álltam, aztán próbáltam elhúzni a
kezemet, de nem engedett el.
– Mi van?
– Vasárnap szeretnék randizni veled.
– Tessék? – Mindenre számítottam, csak erre nem. Eskü.
Mosoly villant az arcán.
– Randira hívlak. Te és én. Vasárnap éjjel. És nem a Waffle
House-ban.
Biztosan a fülemmel volt valami baj, mert lehetetlen volt,
hogy tényleg azt mondja, amit hallottam, hogy mondott.
– Van a városban egy új steakétterem. Csak egy-két éve
nyitott, de mindenki nagyon imádja – folytatta, és végig engem
nézett. – Gondoltam, hatkor felvennélek.
– Most… most komolyan randira hívsz?
– A legkomolyabban.
 Egyszerre két dolog történt bennem. Az egyik egy nagyon
forró hullám volt, ami betöltötte az egész testemet, hogy úgy
éreztem, belülről kifelé sugárzóm, a másik viszont a jeges
hitetlenkedés, ami egy pillanat alatt árasztott el. Nem értettem,
miért akar engem randira vinni, hacsak nem valami kifacsarodott
módon szánalomból.
És a gyomrom begörcsölt.
Istenem, ez tényleg egy olyan kifacsarodott szánalomrandi
volt.
– Nem – mondtam neki, és elhúztam a kezem. Nem engedte
el, de akkor sem akartam ebben az egészben részt venni. – Nem
randizom veled.
Ujjai elengedték a kezem, majd feljebb simítottak, a
csuklómig.
– Szerintem meg igen.
– Nem.
– Pedig szeretni fogod a steaket – folytatta, mintha nem is
hallotta volna, amit mondtam. – És a bélszínt is nagyon jól
csinálják.
– Nem szeretem a steaket. – Hazudtam. Mert imádtam a
vörös húst, mindenféle vörös húst. Húsevő voltam, hús, hús, hús.
Felvonta az egyik szemöldökét, és hüvelykjével finoman
végigsimította csuklóm belső oldalát.
– Kérlek, mondd, hogy szereted a steaket! Nem vagyok benne
biztos, hogy barátkozhatom veled, ha nem.
Majdnem felnevettem, mert ez annyira hihetetlen volt.
– Na jó, szeretem a steaket, de…
– Király! – mormogta, és hátrahajtotta a fejét. – Hoztál
magaddal ruhát is? Úgy értem, csinos ruhát. Nagyon szeretnélek
kiöltözve látni.
Hoztam ugyan magammal nyári ruhákat, és néhány bolerót,
ami eltakarta a sebhelyeket, de most nem ez volt a lényeg.
– Miért akarsz te egyáltalán randizni velem?
 – Mert tetszel.
A szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban, és biztos
voltam benne, hogy ha a szívemnek lett volna keze, most biztosan
tapsikolni kezd örömében.
– Nem tetszhetem neked.
– És ne felejtsd, hogy azt is mondtam, szeretnék dugni veled.
Szent szar.
– Ezt a részletet valahogy próbáltam kizárni.
Mély hangon nevetett, és láthatóan mulattatta a helyzet.
– Nem értem, miért vagy annyira meglepődve, hogy tetszel
nekem.
– Az, hogy tetszem neked, és az, hogy meg akarsz dugni, két
nagyon különálló dolog.
– Ez igaz. És nem az. – Tekintete az enyémbe kapaszkodott.
– Csak azért mondasz nemet, mert nem tartod magad szépnek?
Szent szar a Szaturnuszon.
– Tudom – mondta.
Megpróbáltam elhúzódni tőle, és ez alkalommal keményen
meg is vetettem a sarkam, de szorosan átölelt, és nem engedett. A
pánik savba mártott karmokkal marta a bőröm. Mély levegőt
vettem, a mellkasom emelkedett, majd a szemem összeszűkült, és
próbáltam a tőlem telhető legdurcásabb pillantással nézni a
szemébe. Képes lettem volna bármire, csak el tudjam terelni a
figyelmét arról, hogy ezzel az egyetlen kis kérdéssel megint fején
találta a szöget.
– Tudom – ismételte meg, és miközben szétterpesztette a két
lábát, magához vont, és mire észbe kaptam, már a két combja
által formált V közepén voltam. Közel, túlságosan közel hozzá.
Nem értettem, miért mondogatja ezt, úgyhogy továbbra is
dühösen néztem rá.
– Azonnal engedj el!
Az egyik karja átfogta a testem, a másik kezének ujja pedig
egyre csak simogatta a karom belső oldalát. Ez az érintés, a
közelsége különös dolgokat indított el bennem. A térdem
elgyöngült, miközben minden izmom egyszerre feszült meg.
– Már tudtam a szépségversenyekről – mondta, és a szeme
egyre csak az enyémet figyelte. – Mielőtt tegnap éjjel
megmutattad volna a fényképet és a trófeákat, én már tudtam.
Erre mit mondhattam volna?
– Anyád nagyon sokat beszélt rólad, és ezerszer elmondta,
hogy milyen szép az ő kislánya. Nem azt mondta, hogy szép volt,
hanem hogy az.
Most már biztos, hogy megfojtom anyát.
– És Clyde is nagyon sokat beszélt – folytatta, és nem is volt
tudatában, hogy ezzel az egy megjegyzésével Clyde bácsi is
felkerült a halállistámra. Persze a tegnap este után kénytelen
leszek magammal is végezni. – Nem volt valami boldog a
szépségversenyek miatt, és az sem tetszett neki, hogy anyád úgy
mutogatott, mint egy bazári majmot. De ha jól sejtem, apádnak
sem.
Clyde tényleg gyűlölte a szépségversenyeket, de apa…
– Nem is tudom – hallottam a saját szavaimat. – Apa soha
semmit nem mondott anyának.
– Azt hiszem, hogy Clyde-dal viszont egy csomót beszélgettek
– mosolygott Jax halványan. – Emlékszel még, mit mondtam
tegnap arról, hogy szép vagy? Minden szót komolyan gondoltam.
Ezért akarok randizni veled.
A karja még szorosabban átölelt, és most már a mellünk is
egymásnak nyomódott. Ez az egyetlen érintés elég volt, hogy
elektromosság fusson végig a testemen. Lehajtotta a fejét, és csak
centikre volt az arcunk egymástól. Észre sem vettem, hogy
szabad kezem a mellkasára tapad.
Nem tudtam levegőt venni.
De nem is érdekelt.
 – Tegnap éjjel nem akartál megcsókolni – jegyeztem meg, és
a következő pillanatban legszívesebben puncin rúgtam volna
magam.
Szeme egy egészen kicsit összeszűkült.
– Persze hogy nem.
A mellkasomban fájdalom támadt.
– Akkor miért akarsz mégis randizni velem?
Jax egy pár pillanatig csak nézett, aztán arcvonásai újra olyan
könnyeddé és nyugodttá váltak, amit valami okból
megfoghatatlanul szexinek és őrjítőnek éreztem.
– Figyelj, édes, én soha semmit nem fogok tenni olyan
lánnyal, aki nem józan. Különösen, ha rólad van szó. Soha az
életben. Amikor azt mondtam neked, hogy mellettem
biztonságban vagy, nem rizsáztam. Tegnap éjjel is megmondtam.
– Tényleg? – Személy szerint csak annyira emlékeztem, hogy
Jax hátrahőköl tőlem, de mondjuk tényleg beszélt valamit,
miközben én azzal voltam elfoglalva, hogy majd összeszartam
magam, és a hányás küszöbén álltam. – Ó!
– Ó! – mormogta válaszképpen, és mintha az egész világ
kivirult volna. – Én meg arra emlékszem, hogy azt mondtad,
velem csókolóztál életedben először. Tudod, ez a baromság a
múltkor az irodában nem számít, de én leszek, akivel valóban
először csókolózol. Vasárnap, a randink után.
A szám tátva maradt. Megint majd összecsináltam magam,
mert tudott róla, hogy szépségversenyekre jártam, meg mert
minél messzebb kellett kerülnöm tőle, és végül azért is, mert
nagyon izgató volt. Igen. Felizgatott. Teljesen nyilvánvaló
okokból persze nulla tapasztalattal rendelkeztem, ennek ellenére
felismertem, mi megy végbe a testemben. És ez, ami a testemben
végbement, már csak azért sem volt szerencsés, hiszen egyrészt
semmi esélyem nem volt arra, hogy vele fedezzem majd fel
mindezt, másrészt nem is terveztem annyira sokáig itt maradni,
hogy az bármelyikünk számára elég legyen.
 – Az igazat megvallva… – Megint lehajtotta a fejét, és ajka
finoman megsimította a bal orcám. – Most azonnal szeretnélek
megcsókolni.
Reszkettem.
Jax is érezte.
– És azt hiszem, te is szívesen csókolnál meg. Nem,
helyesbítenék. Pontosan tudom, hogy szívesen csókolnál meg.
Ez alkalommal erősebb remegés futott végig rajtam, és szinte
magával ragadott, annyira tudatába kerültem mellem súlyának,
valamint annak az odalent támadó, bizsergő érzésnek. Kezem
ökölbe szorulva kapaszkodott az ingébe. Nem csókolhat meg.
Nem randizhatok vele. Nem ezért jöttem ide.
De akkor miért? Már nem számított. Mert ostobaság volt.
A torka mélyéről feltörő, mély hangú morgás miatt a bensőm
vagy milliónyi kis élvezettel teli csomóba csavarodott, aztán
éreztem, hogy az ajka megindul az arcomon, végigköveti
állkapcsom vonalát, egyenesen az…
És ekkor felpattant az iroda ajtaja.
– Jax te most… hoppá! Erre nem számítottam.
Clyde bácsi hangját hallva összerezzentem, és próbáltam
eltávolodni Jaxtől. Ő azonban csak azt engedte meg, hogy
megforduljak, el már nem hagyott menni. A karja még mindig a
derekamra kulcsolódott.
Clyde először az én szemembe nézett, majd tekintete
valahova a vállam fölé siklott. Éreztem a hátam mögött Jax
testének melegét, aztán láttam, hogy Clyde tekintete megint
megtalál.
Elvigyorodott, méghozzá széles, teli fogas vigyorral.
Elvigyorodott!
– Erre bizony nem számítottam. – Ismételte meg újra kezét a
kötényébe törölve. – De nem ám!
Mindenképpen meg kellett próbálnom helyrehozni a dolgot.
– Ez nem az, aminek…
 – Vasárnap randizunk – jelentette be Jax. Képtelen voltam
elhinni, hogy megtette. Aztán visszahúzott magához, bele a
testmelegébe, és azt hittem, menten holtan rogyok össze. A
szívem egyszerre olyan tempóban kezdett verni, hogy a
szívroham elkerülhetetlennek tetszett. – Az Apollo’sba viszem.
Apollo’s?
– Jó választás, kölyök. Nagyon jó – felelte Clyde, és
bólintásával mintegy lezártnak is tekintette a dolgot.
Szent szar!
Mindenképpen meg kell akadályoznom. Ez alkalommal,
amikor próbáltam elhúzódni tőle, Jax nem állt ellen.
Előreléptem, megbotlottam, majd a vállam fölött dühösen
pillantottam rá.
Ő meg kacsintott.
Kacsintott!
Toppantottam, aztán megpróbáltam távozni, ellépve Clyde
mellett, aki azonban csak lepillantott rám, és ugyancsak
kacsintott.
– Jó választás, kislány. Nagyon jó választás.
Erre egyszerűen nem voltak szavak.
Elindultam vissza a kocsmába, és közben kénytelen voltam
több mély lélegzetet venni. Remegő kézzel ragadtam fel a
kötényemet, és közben dafke nem vettem tudomást Roxyról és
Nickről, akik kérdő pillantásokat vetettek felém. Aztán
felkötöttem a kötényt, és gyorsan kimentem a vendégek közé,
mielőtt Jax megjelenhetett volna.
Meg akart csókolni.
El akart vinni vacsorázni az Apollo’s nevű steakétterembe.
És Clyde bácsi is nagyon jó ötletnek tartotta.
Jaj, isten az égben, hogy a fenébe voltam képes ilyen
lekvárba kavarni magam? De nagyon helyesen tettem, amikor
nem maradtam ott az irodában, ahogyan akkor is nagyon
helyesen döntök majd, amikor nemet mondok Jaxnek a
meghívásra. Éppen annyira hiányzott most, hogy összetörjék a
szívem, mint az, hogy anya még ennél is nagyobb szarba
keveredjen.
Erre a gondolatra kis híján kifordult alólam a lábam, és
majdnem ráöntöttem egy egész kosár frissen sült hasábburit
annak a pasinak a fejére, aki rendelte.
Összetört szív?
Az idősebb pasi rám nézett, és az arca a szeme körül ezernyi
ráncba szaladt.
– Minden rendben van, kislány?
Bólintottam, mert látásból felismertem. Az ötvenes évei vége
felé járhatott. Törzsvendég. Minden áldott éjjel itt volt a
kocsmában, még az olyan sűrűbb napokon is, amikor pedig
többnyire fiatalokkal telt meg, ahogyan ezen az estén is.
– Csak nem tudom összeszedni a gondolataimat, Melvin.
– Ismerős érzés.
Letettem a kosarat az asztalra, és rámosolyogtam.
– Hozhatok még valamit? Egy sört esetleg?
– Nem, kedves, egyelőre ez is éppen elég lesz. – Aztán amikor
sarkon fordultam, hogy menjek a dolgomra, kezét a karomra téve
megállított. – Nagyon örülök, hogy itt látlak, és azt csinálod, amit
az anyukádnak is kellene.
Az állam a földön koppant, és el sem tudtam képzelni, mit
válaszolhatnék erre. Ahogy azt sem, hogy mégis honnan a fenéből
tudta mindenki, hogy ki vagyok. Persze annyira nem próbáltam
titokban tartani. A pasi pedig csak meglapogatta a karom, aztán a
csípős, Old Bay fűszerrel megszórt hasábburira fordította a
figyelmét.
Na jó, most már biztos, hogy ez az éjszaka vérciki lesz.
Ahogyan az egész életem is az volt. És ostoba is – nehogy az
ostobáról elfelejtkezzem.
 Sarkon fordultam, és láttam, hogy Jax lazán járkál a pult
mögött. Önelégültnek tetszett. Elégedettnek önmagával. Nagyon,
de nagyon magabiztosnak. És tekintete ekkor rám talált.
Elfordultam tőle, és elindultam a vendégtér elülső része felé,
hogy megnézzem azokat az asztalokat is, pedig pontosan tudtam,
hogy ott nem nagyon van mit nézni. Aztán egészen beindult a
forgalom, és én csak annyira álltam be a pultba, hogy felváltsam
Nicket, majd megettem az ebédemet, ami totál fura, tekintve,
hogy késő éjjel volt. A rengeteg zsíros kaja után, amit Jax belém
tukmált, szinte egyáltalán nem voltam éhes, és nem volt semmi
kedvem sem a kocsmában, sem pedig a konyhában eltölteni a
szünetemet, mert attól tartottam, hogy Clyde már az esküvőmet
tervezgeti.
Az este, valamikor korábban lecsaphatott a vihar, amikor
azonban kiléptem, már nem esett. A levegő még mindig párás
volt. Céltalanul megkerültem az épületet, hátrafésültem a hajam
a nyakamról, és azt kívántam, legalább az ilyen éjszakákon bár
hordhatnám lófarokban.
Tetszel nekem.
Azt mondtam, dugni akarok veled.
A térdem egy kicsit megremegett, én meg arra gondoltam,
hogy az lenne csak igazi betetőzése ennek az éjszakának, ha fejjel
előre a járdán koppannék.
Tettem még két lépést, és ekkor észrevettem, hogy a
szemeteskonténer mellől, a sötétségből kiválik néhány árnyék,
majd összesűrűsödik, és alakot ölt. A szívem zakatolni kezdett,
ahogy hátrafelé lépkedtem. A hirtelen megmozduló árnyakat
látva rettegés töltött el. Aztán sarkon fordultam, és elindultam az
épület elülső része felé. Biztosan csak könnyíteni akart magán
valaki, vagy valami ennél sokkal undorítóbbat csinált, de akkor is
megszaporáztam a lépteim. Most nagyon jó lett volna, ha
legalább egy kosár hasábburi van a kezemben.
 Már majdnem a saroknál jártam, amikor valami
megmagyarázhatatlan módon minden kis szőrszál égnek állt a
testemen. Az egyenletesen koppanó lépések mögöttem már
nagyon közel jártak. Elakadt a lélegzetem. Testemen úrrá lett a
menekülési ösztön.
Egy másodperccel később éreztem, hogy valaki megragad, és
keményen a téglafalnak lök, majd a nyakamra nedves, meleg
ujjak kulcsolódtak.
Mack közvetlen közelről nézett bele az arcomba.
 14. FEJEZET

–H A EGYETLEN OLYAN SZÓT SZÓLSZ, AMI NEM TETSZIK, nagyon

megbánod – fenyegetett, és a tompa fényben a jobb szemem
mellett megvillant valami fényes, éles holmi. – Egyformára
vágom a pofád.
Miközben a harag egyre magasabbra csapott bennem, a
gyomromba jeges félelem költözött. Egyenesen gonosz, sötét
pillantású szemébe néztem. A kemény tekintete és a kegyetlen
arckifejezése arra utalt, hogy nem csak üres fenyegetést
hangoztat. Mindössze annyi erőm maradt, hogy egy apró levegőt
vegyek.
– Megértettél? Ha igen, akkor bólints!
Nem nagyon szerettem volna bólintani, mert nem akartam
elveszíteni az egyik szemem, de azért megtettem, amit kért.
Bólintottam.
Vicsorgása egy pillanat alatt széles, kegyetlen vigyorrá
változott.
– Jó kislány. Korábban már próbáltam átadni neked egy
üzenetet, de ennek a faszfejnek mindenképpen bele kellett
avatkoznia, és én nem fogom azt mondani Isaiah-nak, hogy erre
rábaszott. Megértetted?
Rohadtul nem értettem ezt az utolsó részét, de akkor is
bólintottam, mert semmiképpen nem akartam, hogy a másik
oldalon is megvágjon. Ezenkívül az is eszembe jutott, hogy Reece
vagy néhány rendőr haverja elvileg meglátogatta Isaiah-t, és
elmagyarázta neki, hogy nekem semmi közöm anya
baromságaihoz, de ezek szerint ez a látogatás vagy nem történt
meg, vagy Macket és Isaiah-t egyszerűen nem érdekelte a dolog.
 – Monának egy hete van, és utána Isaiah nagyon türelmetlen
lesz – folytatta, és a kés hegye egy kicsit elmozdult. A lélegzetem
bennszakadt. – Ha jövő hét csütörtökig nem kerül elő, a te
problémád lesz. És a faszfejé is.
Csak feltételezhettem, hogy ez a bizonyos faszfej Jax akar
lenni.
– Én… nem tudom, merre van.
– Ez már nem az én gondom. És nem is Isaiah gondja. –
Mack megmozdult, és nekem nyomta magát, én meg attól
kezdtem félni, hogy mi lesz, ha elhányom magam az érintésétől.
– Hanem a tied. És eszedbe se jusson olyan hülyeség, hogy
eltűnsz a városból! Pontosan tudjuk, hol találhatunk meg, és hidd
el, nagyon nem szeretnéd, ha a kis barátaid is belekeverednének.
Felfogtad?
A szívem csak úgy zakatolt a mellkasomban, és harmadjára is
bólintottam.
– Hidd el, hogy nem akarsz Isaiah ellensége lenni. És az
enyém sem. Mert mi nem baszakodunk sokat. – Amikor ez
alkalommal megint nekem nyomakodott, visszafojtottam a
lélegzetem. A testünk egészen egymásnak tapadt, de ez most
semmiben nem hasonlított arra, amikor Jax csinálta. Ettől a
közelségtől szó szerint a hideg rázott. – Ha anyád nem jelenik
meg, majd küldünk neki üzenetet. És nagyon nem akarsz te is
része lenni ennek az üzenetnek.
Nagyon nem akartam része lenni ennek az üzenetnek.
Apró malacszeme végigsimított az arcomon, és a bal orcámon
állapodott meg.
– Tudod, annyira nem is nézel ki elbaszottan. Hátulról meg
tudnálak csinálni. Megfordítanálak. És úgy basználak meg.
Elkerekedett a szemem. Úgy éreztem, mintha a húsom és a
bőröm legszívesebben leugrana a csontjaimról, és messzire
szaladna. Elöntött a pánik, az egészen enyhe, haraggal keveredő
félelemnél sokkal, de sokkal erősebb pánik, hogy a torkomba sav
fröccsent.
Anya hozta a fejemre ezt a szart. Ő rángatta ezt a mocskos
állatot a küszöbünkre.
Mack vigyora még a korábbinál is gonoszabb lett.
– Aha, azt hiszem, már tudom is, mi lesz az üzenet. És ami a
legjobb, hogy odabent annak a faszfejnek is üzenni fogok vele.
Jaj, istenem, ez nagyon nem volt jó. Egyre erősebben
nyomtam a hátamat a falnak, és teljesen meg voltam rémülve,
hogy beváltja a fenyegetését. Mert sejtettem, milyen üzenetre
gondol.
A gyomrom felfordult.
– És okosabb lesz, ha tartod a pofád! – tette hozzá, majd
ellépett tőlem. A kés egy másodpercre eltűnt a szemem elől, de
aztán megéreztem az államnak feszülő hideg hegyét, hogy tíz
ujjamat félelmemben legszívesebben a téglafalba vájtam volna. –
Felfogtad?
– Igen – suttogtam, mert ez alkalommal már tényleg nem
mertem bólintani.
Mack rosszindulatúan röhögött, aztán sarkon fordult, és
olyan könnyedén lépkedett keresztül a parkolón, mintha nem
éppen az imént fenyegetett volna meg mindenféle rettenetes
dologgal, és tartott volna kést a torkomnak. Beszállt egy nagy
városi terepjáróba, és elhúzott.
Én pedig csak ekkor tudtam megmozdulni.
Erőtlenül remegő térddel, egyik lábamat a másik elé téve,
kábultan mentem vissza a kocsmába, el a pult előtt, és habár
mintha hallottam volna, hogy valaki a nevemet mondja, nem
álltam meg. Bementem az irodába, és leültem az első vízszintes
felületre. A bőrkanapé fura hangot adott ki, ahogy ledobtam rá
magam. Remegő kezemet verítékező homlokomra tettem, és
kényszerítettem magam, hogy több nagy levegőt vegyek.
Ez nagyon nem volt jó.
 – Calla? – hallottam Roxy hangját az ajtóból. Mert ugye
voltam annyira hülye, hogy elfelejtettem bezárni magam után. –
Jól vagy?
Nem emeltem fel a fejem, és nem mondtam egyetlen szót
sem. Teljesen biztos voltam benne, hogy ha bármelyiket
megteszem, azonnal hisztériázni kezdek. Csak ráztam a fejem, de
közben nem tudtam, hogy jól rázom, vagy rosszul.
Roxy nem válaszolt semmit, én pedig továbbra is szorosan
zárva tartottam a szemem. Mi a fenét fogok most csinálni?
Fogalmam sem volt, merre lehet anya, vagy egyáltalán merre
kellene kezdenem a keresést, és mind jobban erőt vett rajtam a
rémületes bizonyosság, hogy azt az üzenetet igenis el fogják neki
küldeni. Mert ha régebben nem voltam képes soha anya nyomára
akadni, akkor most mégis mitől lenne annyira más a helyzet?
Talán tényleg okosabb lett volna még a legelején
megfogadnom Jax és Clyde tanácsát, és egyszerűen eltűnni
innen.
– Calla? – Ez alkalommal Jax hangját hallottam, mégpedig
sokkal közelebbről, mint az imént Roxyét. Biztos voltam benne,
hogy ott van közvetlenül előttem, a fejünk egy magasságban.
Biztosan le kellett térdelnie, mert akkora a pasi, mint Godzilla.
– Mi folyik itt?
Amikor nem válaszoltam azonnal, mert próbáltam
összeszedni a gondolataimat, hogy mégis mit mondhatnék neki,
egyszer csak megéreztem, hogy ujjai a csuklómra kulcsolódnak,
és gyöngéden elveszi a kezemet az arcomról. És igazam is volt.
Ott guggolt előttem, és gyönyörű arcára az aggodalom minden
jele kiült.
Aztán elengedte a kezem, térdre ereszkedett, és tenyerét jobb
orcámra simította.
– Mondj valamit, édes! Kezdek nagyon aggódni.
 Ebben nagyon is igaza volt. Sötét szeme még sötétebbnek
tűnt, állkapcsa megfeszült. Tekintetünk összetalálkozott. Azonnal
tudtam, mit kell tennem.
Nem fogom befogni a szám.
Bassza meg!
A lehető legnagyobb ostobaság lett volna, ha nem beszélek,
mert egyedül soha az életben nem tudnám megoldani ezt a
problémát. Ebben biztos voltam. Semmiképpen.
– Mack itt volt. Amikor kimentem, elkapott. Már várhatott
rám egy ideje.
Jax mély levegőt vett, szeme figyelmesen csillogott, és vállát
felhúzta.
– Hozzád nyúlt?
– Igen – feleltem szárazon nevetve.
Jax vonásai megkeményedtek, amiből arra következtettem,
hogy ő nem tartotta ennyire viccesnek a dolgot. És nem is volt az.
– Azt mondta, mindenképpen meg kell találnom anyát. Hogy
nagyon nagy gáz, hogy eltűnt. És azt is mondta, hogy ha anya
nem kerül elő csütörtökig, az már az én problémám is lesz. –
Miközben engem hallgatott, Jax arca szó szerint bezárult. Nem
tükröződött rajta semmi érzelem. Semmi. Szenvtelenül nézett, de
a tekintete közben olyan jeges volt, mint egy északi-sarki hóvihar.
– Aztán azt is mondta, hogy én is benne leszek az üzenetben,
amit anyának fognak küldeni.
Jax keze egészen enyhén remegni kezdett, és amikor
felpattant a földről, mindkét karját leengedte. Tett egy lépést
hátra. Az állkapcsában ugrálni kezdett egy izom.
– Nem akarok üzenet lenni – mondtam neki halkan. –
Nagyon nem akarok olyan üzenet lenni, amiről beszélt.
Jax csak nézett rám néhány pillanatig, aztán az arcán látszott,
hogy megértette, amit mondani akartam, és a légkör azonnal
megváltozott. A feszültség szó szerint kézzel tapintható lett.
– Megkeresem azt a szarházit, és kinyírom, baszd meg!
 Hűha.
Felálltam, és felemeltem a két kezem.
– Na jó, nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő válasz.
– Meg is fenyegetett? – vágott vissza.
– Nos, igen, de…
– Azzal fenyegetett meg, amire gondolok? – Habár nem
mondtam meg a választ, és azt is elhallgattam, hogy Mack szerint
ezzel Jaxnek is üzenni akar, ő akkor is megértette. – És az én
területemen merészelt téged fenyegetni, baszd meg?
Nem voltam biztos benne, hogy értem ezt az ő területe dolgot,
de tök mindegy.
– Jax…
– Hozzád ért? – kérdezte, és levegő után kaptam.
Megráztam a fejem.
– Nem. Nem igazán.
– Nem igazán? – A hangja halk volt, és annyira mély, hogy
csak úgy vibrált belőle a harag.
Hirtelen Nick jelent meg az ajtóban.
– Minden rendben van?
– Ne most! – Jax olyan hangon köpte a választ, hogy én Nick
helyében azonnal sarkon fordulok és világgá szaladok, ő azonban
rendületlenül állt, és miközben tekintete egyikünkről a
másikunkra ugrált, tutira érezte, hogy valami nagyon nem kerek.
– Calla?
Talán mégsem volt annyira jó ötlet éppen neki szólni. Talán
okosabb lett volna, ha egyenesen elmegyek a rendőrségre, mert
így elnézve Jax arra készült, hogy ő is bevesse a jó öreg paraszt-
igazságszolgáltatást. Nagyot nyeltem.
– Macknek kése is volt.
– Basszus – mormogta Nick.
Jax megmerevedett, és szálegyenesre húzta ki magát.
– Bántott?
 – Nem – suttogtam. – Csak megfenyegetett. Azt mondta… –
Nickre pillantottam, de ő is éppen olyan volt, mint Jax:
cselekvésre kész és dühös. Halkabban fejeztem be a mondatot: –
Azt mondta, ha sikoltok, egyformára vágja a pofám.
Volt egy pillanatnyi néma csönd, aztán Jax szó szerint
felrobbant.
– Szarházi köcsög! – ordította, és annyira megijedtem, hogy
rendesen felugrottam. – Kinyírom a rohadékot!
– Ha jól sejtem, a négyéves tervedben nem volt benne, hogy
sittre vágjanak, Jax – mondta Nick, én pedig tompán forgattam a
fejemben a gondolatot, hogy Jaxnek négyéves terve van, majd
ostoba módon az tűnt fel az egészből, hogy még soha nem
hallottam Nicket egyfolytában ennyire hosszan beszélni. –
Különben pedig tudhattad, hogy ez megtörténhet.
Tekintetemet hirtelen Nickre szegeztem. Tényleg tudták.
Clyde előre figyelmeztetett. Azt mondták, hogy anya nagyon nagy
szarba keverte bele magát, és hogy ez engem is elér majd. És nem
is vicceltek, de azt soha nem gondoltam volna, hogy ennyire nagy
lehet az a bizonyos szar – még akkor sem döbbentem rá, hogy
ennyire rossz a helyzet, amikor Zsíros Hajú megtalálta a heroint.
Csak azzal voltam elfoglalva, hogy visszaszerezzem a pénzemet,
haragudjak anyára, és rettenetesen sajnáljam magam.
Vissza kellett volna mennem a Shepherdbe. Fel kellett volna
hívnom Teresát, és megkérni, hadd aludjak a kanapéján. El
kellett volna takarodnom ebből a koszfészekből.
Kellett volna, kellett volna, kellett volna.
De az igazság az, hogy még ha a kezdet kezdetén tudatában
lettem volna is, mennyire komoly a helyzet, anya állapota miatt
nem biztos, hogy elmentem volna. Ha ráébredek, hogy ennyire
nagy szarban van, valószínűleg az első naptól kezdve próbáltam
volna megtalálni. Megkeresem, lopok valahonnan egy vagon
pénzt, aztán veszek neki egy jegyet bárhova, és elküldöm innen,
amilyen messzire csak lehet.
 Jax megfordult, és a hajába túrt.
– Tudni, hogy valami talán megtörténhet, és látni, hogy aztán
be is következik, nagyon nem ugyanaz, Nick.
– Tudom – felelte Nick halkan, nagyon halkan.
A hasam előtt fontam karba a két kezem, és megint
megremegtem. Úgy éreztem, ahhoz képest egész jól kezelem a
helyzetet. Szerettem volna megpaskolni emiatt a vállam, de aztán
amikor megszólaltam, tisztán hallottam a hangomba költöző
remegést.
– Most mit fogok csinálni? Fogalmam sincs, merre lehet
anya, és Mack azt mondta, ha el merek menekülni, akkor is tudni
fogják, hol keressenek. Az lesz a vége, hogy én is egy elkúrt…
Jax hirtelen előttem termett, és arcomat a két kezébe vette.
Hüvelykje a sebhelyemet érintette, de a tekintete sokkal
félelmetesebb volt, mint bármi, amit rövid életem huszonegy éve
alatt láttam, márpedig én nagyon sok nagyon félelmetes
dolognak voltam szemtanúja.
– Belőled nem lesz üzenet. Nem lesz semmi közöd ezekhez.
Megértetted? Senki nem nyúlhat hozzád – mondta, mégpedig
úgy, hogy Nick egyenesen bennünket figyelt. Megérintett, és a
sebemet is megsimogatta Nick szeme láttára. – Mi majd mindent
elintézünk, és ez a szar soha többet nem érhet el. Jól van?
Hittem neki.
Hűha, tényleg hittem.
– Jól van – suttogtam.
Jax lehajtotta a fejét, és ajkával a homlokomat simította,
megint csak nem törődve azzal, hogy Nick is ott van velünk. Erre
pedig valami elszorult a mellkasomban. Nagyon erősen. Aztán
Jax visszafordult Nick felé, miközben egyik karjával átölelte a
vállam, és közelebb húzott magához. Odahajoltam hozzá, mert
ebben a pillanatban úgy éreztem, mindenképpen oda kell
bújnom.
 – Szólnunk kell a zsaruknak – jegyezte meg Nick. Szóra
nyitottam a szám, de folytatta. – Nem szabad azonnal
cselekednünk, és semmiképpen nem itt.
– Olyan helyen kell csinálni, ami nem olyan forgalmas –
felelte Jax, miközben keze a csípőmet simogatta. – Hívom Reece-
t, és elmondom neki, mi a helyzet. Elbírsz a kocsmával ma
éjjelre?
Nick felemelte az állát.
– Még itt sem voltál, amikor én már elbírtam vele.
Egy pillanatnyi szünet, majd Jax válaszolt.
– Igaz.
 15. FEJEZET

AMIKOR JAX ELMONDTA CLYDE-NAK, MI TÖRTÉNT, a hatalmas em.

bér elmondhatatlanul dühös lett. Én ugyan nem tartottam okos
ötletnek őt is beavatni, de azért azt sem tehettük meg, hogy
kihagyjuk mindenből.
– Kinyírom! – bömbölte Clyde dühében.
Nagyon sokan pályáztak Mack bőrére.
Megölelt azzal az ismerős és jóleső medveöleléssel, aztán
megígérte, hogy minden rendben lesz. Az egyik kezéből közben le
sem tette a spatulát.
Imádtam a pasit.
Vártunk vagy egy órát, és habár nagyon nem éreztem, hogy
most ezt kellene tennem, próbáltuk fenntartani a látszatot, és a
pultban maradtam. Jax figyelmeztetett, ahogyan Clyde és Nick is,
hogy figyelhetik a pultot – hogy még talán bent a kocsmában is
lehetnek néhányan, akik azt nézik, megteszem-e, amit Mack
mondott. Nem Mack emberei, mert azért mindenki kispályás kis
gyökérnek tartotta a pasit, hanem Isaiah csatlósai. Márpedig ő,
mint még aznap, később megtudtam, minden volt, csak kispályás
nem.
Valamivel éjfél előtt jöttem el a kocsmából Jaxszel. Nagyon
mérges voltam, amiért éppen pénteken hagyom abba hamarabb a
munkát, amikor a legnagyobb jattot lehet leakasztani, de –
döbbenetes módon – jelenleg nem a pénz volt a legnagyobb
gondom.
Kocsival mentem anya házához, Jax pedig szorosan
mögöttem jött. Nem úgy tűnt, mintha különösebben beszédes
kedvében volna, miközben gyorsan átöltöztem, és frissen mosott
pólót, valamint nadrágot vettem, aminek nem volt kocsmaszaga.
 – Most pedig megyünk, és beszélünk Reece-szel. – Csak
ennyit mondott, mielőtt a hálószobába mentem volna.
Csak úgy megszokásból gyorsan felfrissítettem a sminkem,
aztán már Jax pickupjában ültünk mind a ketten, úton vissza, a
város felé. Amikor rádöbbentem, hogy abban az utcában járunk,
ahol az ő háza is van, a gyomrom elszorult.
– Hozzád megyünk? – kérdeztem.
Bólintott, de a szemét nem vette le az útról.
– Reece egyenesen idejön. Ha téged mégis figyel valaki, akkor
remélhetőleg azt gondolják, hogy csak beugrik hozzám egy
beszélgetésre. Mindenki tudja, hogy barátok vagyunk.
Ökölbe szorultak az ujjaim.
– Szerinted figyelnek?
Erősebben szorította a kormányt.
– Lehetséges.
– Istenem! – sóhajtottam fel, és lassan ingattam a fejem. Ez
az egész… annyira valószerűtlennek tetszett.
Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, miközben beállt egy
üres parkolóhelyre, majd kiugrott a kocsiból, futva megkerülte,
és mire én is kinyitottam a saját ajtómat, már ott állt az én
oldalamon.
Megfogta a kezem, és gyöngéden szorította, miközben a 474-
es számú ház felé vezetett.
Magam sem tudtam, mire számítsak, mielőtt beléptem. Nem
sok srác lakásában voltam még életemben, legalábbis olyanéban,
akinek egyébként nem volt csaja, úgyhogy azt hiszem, hatalmas
kuplerájra és mindenfelé szétszórt pizzás- meg sörösdobozokra
számítottam.
De nagyon mást találtam.
Közvetlenül az ajtó mellett néhány pár sportcipő volt a földön
takarosán egymás mellett. Az egyik olyan volt, mint a kosaras
cipők, és a lelki szemeim előtt azonnal megjelent egy kisfiú képe,
amint lobogó szőke hajjal rohan a házban, kosárlabdáját a
mellkasához szorítva.
Kevin.
Megráztam a fejem, hogy megszabaduljak az emléktől, és
lerúgtam a lábujjtangás papucsomat. Jax azonban nem vette le a
cipőjét. Közvetlenül velem szemben egy lépcső vezetett fel- és
lefelé is – gondolom, a pincébe.
Követtem egy kimondottan pasisan berendezett nappaliba,
amit egy sötétbarna bőrkanapé uralt szemben egy tévével, ami
akkora volt, mint egy kisebb autó. Az ablak előtt néhány cserepes
növény. Egyetlen, sötétbarna asztal állt az ebédlőben, azon túl
pedig a konyha nyílt, ami egészen úgy festett, mintha csak
nemrég takarítottak volna benne. Amerikai konyhás volt a lakás,
vagyis kényelmes és tágas.
– Tetszik a lakásod – jegyeztem meg, aztán azonnal el is
pirultam, mert nagyon bénának éreztem magam.
Ő azonban csak rám pillantott a válla fölött, majd letette a
kezéből a lakáskulcsot.
– Egyelőre még elvagyok itt, de aztán valamivel később majd
szeretnék egy olyat, aminek kertje van, és nem lakik senki
közvetlenül mellettem. Nagy néha a szomszédban lakó pár
nagyon bele szokott lendülni. Mindent hallani. Van, amikor
egészen szórakoztató. De van, amikor annyira azért nem.
Nem is tudom, miért, de úgy éreztem, a gyomrom
összerándul. Csak egypár évvel volt idősebb nálam, mégis
megvolt mindene, amit most akart, és azt is tudta, hova szeretne
eljutni, én pedig még azt sem tudtam, hogy lakásban szeretnék-e
lakni, sorházban vagy inkább kertes házban. Valamiért még soha
nem gondolkoztam ezen. És ez olyasmi volt, ami igazán
komolyan akkor merült fel bennem először.
A három M ugyanis nem is volt igazán terv.
– Minden rendben van?
 Lassan pislogtam, és csak most tűnt fel, hogy Jax érdeklődő
szemmel figyel a konyhából.
– Aha, csak kicsit sok minden jár a fejemben.
– Érthető. – Jax odalépett hozzám, ahol álltam az étkezőrész
szélén. Vagyis nem lépett. Inkább libbent egy táncos
könnyedségével. Közvetlenül előttem állt meg, két kezét a
nyakam két oldalára tette, és hüvelykjét az állam alá emelve
hátrahajtotta a fejem.
– Minden rendben lesz.
A szívem összevissza verdesett, de nem tehettem semmit
ellene. Szerettem volna megkérdezni, hogy miért akar ennyire
belefolyni ebbe az egészbe, de állandóan olyasmik jutottak
eszembe, mint hogy „tetszel nekem” meg efféle, amit nekem
mondott. És az, hogy Nick szeme láttára csókolt homlokon.
Lehajtotta a fejét, és ajkával megint finoman végigsimított a
homlokomon.
– Nem kérsz inni valamit? Van itthon üdcsi, víz, almalé.
Nem is vettem észre, hogy be van csukva a szemem, egészen
addig, amíg halk nevetését hallva ki nem nyitottam.
– Vizet kérek – mondtam, és megköszörültem a torkom. – Az
jó lesz.
Szája egyik sarka mosolyra húzódott.
– Na igen, nagyon várom már ezt a vasárnapi randit.
Mi van? Ha jól emlékszem, még egy szóval sem mondtam
igent. Aztán elengedett, ujjai finoman siklottak le a nyakamról, és
a nyomukban csupa lúdbőrös lettem.
Istenem, már megint homlokon csókolt.
Fogalmam sem volt, mit jelent ez az egész, vagy hogyan
kellene reagálnom. A kezem megint remegni kezdett, de már
messze nem a félelem miatt. A nappaliba siettem, és leültem a
kanapéra. Nem éreztem magam huszonegynek. Inkább olyan
voltam, mint egy tizennégy éves.
 – Meggondoltam magam – szóltam hangosan hátra. Nem is
láttam, hol tűnt el a konyhában. – Kaphatnék mégis inkább
almalevet?
Újabb mély hangú, szexi nevetés hallatszott.
– Persze.
Beharaptam az alsó ajkam, és megfordultam. Jax közeledett,
kezében egy doboz gyümölcslé, benne egy szívószállal.
Tekintetem az arcáról a dobozra siklott, majd vissza. Nem
tehettem róla. Nevetés bugyogott fel a torkomból, mert nagyon
viccesnek éreztem, hogy van ez a pasi, ez a gyönyörű, szexi pasi,
aki kemény is tud lenni, ha kell, de közben kis dobozos
gyümölcsleveket tart otthon.
Imádtam.
Aztán mosolyogva vettem át az almalevet.
– Kösz!
Jax néhány pillanatig csak nézett rám meredten. Ez
alkalommal az a bizonyos féloldalas mosoly játszott az ajkán, és
istenem, lélegzetelállító volt. Ahogyan pedig a szeme együtt
mosolygott az ajkával, mintha olvadó csokoládévá változott
volna.
– Nagyon szépen nevetsz – jegyezte meg. – És gyönyörű a
mosolyod. Többször kellene csinálnod. Mind a kettőt. A
mosolygást és a nevetést is.
Az almaleves doboz kis híján kicsúszott a kezemből. Már
megint sikerült elérnie, hogy szóhoz se tudjak jutni. Gőzöm sem
volt, mit mondhatnék.
– Köszönöm!
Basszus, most tényleg megköszöntem?
Meg.
És mivel az agyam azonnal elterelő módba kapcsolt, a szám
kontroll nélkül mozgott tovább.
 – Neked viszont tényleg nagyon szép a mosolyod. Úgy értem,
szó szerint elveszi az ember eszét, és amikor nevetsz? Hűha. És
szerintem az ajkad… csodálatos ajkad van…
Basszuskulcs, ezt hangosan kimondtam? Hogy csodálatos
ajka van?
Jax mosolya, ha lehet, még szélesebbre vált, és olyan
szikrázóvá, mintha az egyetlen csillag lett volna az égen.
Aha, hangosan kimondtam.
Istenem, milyen egy idióta vagyok!
Szerencsére ekkor megszólalt a csengő, és megmentett attól,
hogy még több baromságot beszéljek. Jax kinyúlt felém, és
hüvelykjével végigsimított az alsó ajkam alatt, amitől teljesen
lefagytam. Utána az ajtó felé fordult, felállt és elindult.
Óriási korty almalevet szippantottam, és éppen csak sikerült
magamhoz térnem, amikor Reece belépett, és Jax becsukta
mögötte az ajtót.
Reece ugyanis egyenruhában volt, és én annyira megszoktam,
hogy mindig pólóban és farmerben látom, hogy az alsó ajkamhoz
tapadt szívószállal, tátott szájjal bámultam. A méretre szabott,
sötétkék egyenruhában ugyanis a válla mintha még szélesebbnek
tűnt volna, és tökéletesen kirajzolódott, mennyire lapos a hasa,
mennyire keskeny a dereka és izmos a lába.
– Szia, Calla! – mondta nekem, és szélesen mosolygott.
A fogam halkan összekoccant, amikor becsuktam a szám.
– Szia! – mormogtam, és ittam még egy kortyot.
Reece mosolya pedig egy kicsit még szélesebbre vált, amikor
Jaxre nézett.
– Bocs, hogy ilyen sokáig tartott. Csak letettem a kék-fehéret,
és a saját kocsimmal jöttem, arra az esetre, ha valaki figyelne.
Megremegtem, amikor belegondoltam, hogy talán tényleg
vannak, akik figyelik a kocsmát, az utcákat és még Jax házát is.
– Okos – mondta Jax, majd leült mellém a kanapéra. Nagyon
közel. Annyira, hogy a combja végig az enyémhez simult. – De
most sokkal fontosabb lenne azt tudnom, hogyan mászkálhat
Isaiah egyik kis csicskája a kocsma körül, és fenyegetheti meg
Callát, amikor elvileg el kellett volna ijesztened a szarháziakat.
Ó, apám!
Reece szeme összeszűkült, ahogyan Jaxre nézett, és már nem
volt többé egy a sok szexi pasi közül, akik a kocsmában lógtak, és
nem volt csinos rendőrpasi sem. Az egész viselkedése egy pillanat
alatt megváltozott. Kihúzta magát, a szeme szúrósan nézett, és a
lábát egy kissé szétvetette, ahogyan a kanapé előtt megállt.
– Még nem sikerült megtalálnunk a seggfejet. Nem olyan
egyszerű elkapni, de előbb vagy utóbb elérünk hozzá.
– Akkor tegyétek egyszerűvé! – felelte Jax halkan.
– Jax! – Reece hangja figyelmeztetően csendült.
–, basszus!
– Nem az a munkád, hogy szolgálj és védj? – vágott vissza
Jax, és az állkapcsa megfeszült. – Akkor meg szolgálj és védj,
baszd meg!
Egy feszültséggel teli pillanaton keresztül meg voltam
győződve, hogy ott, a szoba közepén fognak egymásnak esni, de
aztán Reece vett egy mély lélegzetet.
– Az a rohadt nagy szerencséd, hogy annak idején kihúztál a
szarból a sivatagban, mert most legszívesebben szétrúgnám ezért
a segged.
Jax kihúzta a szarból? Erről szerettem volna többet tudni.
Jax azonban csak elmosolyodott.
– Megpróbálhatod. És ez itt a kulcsszó: próbálhatod.
Úgy tűnt, ezt a megjegyzést Reece elengedi a füle mellett,
mert a következő pillanatban leült mellém a kanapé karfájára, és
minden figyelme felém fordult. Úgy tűnt, nem fogok semmi
többet megtudni erről a bizonyos szarból kihúzásról.
– Mindent hallani akarok, Calla.
Nem is tudom, milyen ostoba okból, de Jaxre néztem.
Bólintott, beleszívtam az almalébe, és amikor az utolsó cseppet is
szürcsölve megittam, nagyot sóhajtottam. Aztán mindent
elmondtam Reece-nek, kezdve azzal, hogy anya lenyúlta a
pénzemet – ami a valódi oka volt mind az ittlétemnek, mind
annak, hogy a Monában dolgoztam. Amikor ezekről beszéltem,
Reece számomra megfejthetetlen pillantással nézett Jaxre,
amikor azonban már Zsíros Hajúról, a heroinról és arról
meséltem, amit Mack mondott nekem a kocsma mögött, a teljes
figyelme rám irányult.
– Bassza meg! – horkantott Reece, amikor végeztem, és úgy
gondoltam, ezzel tökéletesen összefoglalta a helyzetet. – Nem
semmi, milyen híg szarba léptél! Nem kell különösebb agyalás,
hogy biztosak legyünk benne, a heroin, amit a házban találtak,
nem anyádé volt. Jó esély van arra, hogy csak elrejtette
valakinek, és a mennyiségből ítélve valószínűleg Isaiah volt ez a
valaki. Csak a jóisten a megmondhatója, mivel tartja a kezében
anyádat, ha hajlandó volt hagyni, hogy ekkora mennyiségű
drogot pihentessen nála. Hatalmas felelősség ez.
Abból ítélve, ahogy a szívem zakatolt, valószínűleg nem
tetszett nekem ez az egész.
– Ki ez az Isaiah?
– Drogkereskedő, nagyban játszik, és másban is benne van a
keze. De ami a lényeg, hogy ha az ember összetalálkozik vele,
amire szinte semmi esély nincs, cseppet sem veszi le róla, hogy
mivel foglalkozik. Olyan, mint valami üzletember. – Jax szája
dühös vicsorba húzódott. – Amikor legutóbb találkoztam vele, ha
jól emlékszem, kibaszott Armani öltönyben volt.
– Vannak legális érdekeltségei is, és messzire elér a keze –
tette hozzá Reece, nekem pedig egyre kevésbé tetszett, amit
hallok. – Mindent hall, mindent lát, és sokan vannak a zsebében.
Zsaruk is. Ha van valaki, akivel az ember nem szeretne
összebalhézni, nos, az ő. Általában nem olyan kaliberű
emberekkel üzletel, mint anyád meg azok a kis gyökerek, akikkel
Mona együtt szokott lógni. Nem is értem, hogyan keveredhetett
bele ebbe az egészbe.
– Ez most nem is annyira lényeges – szólalt meg Jax. – Mona
talán keresztbe tett Isaiah-nak, tartozik neki pénzzel, vagy
amekkora szerencsénk van, egy tonna heroinnal.
Jax hátradőlt, a karját lelógatta a kanapé háta mögé, aztán
felemelte, és a vállamra tette. Annyira megijedtem, hogy egy
kicsit fel is ugrottam.
– És ez most elérte Callát is.
– Igen – vágott közbe Reece.
Én meg, miközben őket hallgattam, a Shepherdben, a
barátaimmal töltött utolsó estére gondoltam – ott volna Cam és
Avery, Jase és Teresa, Brandon és hogyishívják. A suliról
beszélgettünk, a tengerpartról és arról, hogy beutazzuk a világot.
Még csak fel sem merült a heroin meg egy drogbáró, akinek
minden bizonnyal kiterjedt tapasztalatai vannak azzal
kapcsolatban, hogyan kell betonkockával a lábán embert
úsztatni.
– Ha tudjátok, hogy droggal kereskedik, miért nem csuktátok
még le? – kérdeztem.
Mind a ketten rám néztek, és Jax mormogva jegyezte meg:
– Cuki. Nagyon cuki.
Lövelltem felé egy kinyalhatod pillantást.
– Nos, nem túloztam, amikor azt mondtam, hogy Isaiah-nak
nagy hatalma van. Azok a zsaruk, akiket nem vett meg,
számtalanszor próbálták már lecsukni, de a bizonyíték… nos,
valahogy soha nem bizonyul elégségesnek – magyarázta Reece
óvatosan, és volt egy olyan gyanúm, hogy nagyon sok mindent
nem oszt meg velem. – Odakint van egy olyan világ, ami nem
aszerint működik, hogy mi helyes és mi helytelen, nekünk pedig
nincs más választásunk, mint a lehető legjobban csökkenteni a
járulékos veszteségeket.
 Járulékos veszteségeket. Hűha. És ez volt az a pillanat,
miközben az ujjaimat bámultam, hogy rádöbbentem, én is
járulékos veszteség vagyok. És hogy ez a bizonyos világ, aminek
éppen csak egy apró részletébe pillanthattam bele, sokkal
nagyobb és sokkal veszedelmesebb, mint valaha gondoltam
volna.
– Mindenképpen meg kell találnunk anyát – mondtam, és
felnéztem. – El sem tudom képzelni, hol lehet, de Clyde-nak
talán van valami ötlete. Vagy, mondjuk, megkereshetnénk
Isaiah-t, és elmagyarázhatnánk neki, hogy…
– Isaiah-hoz soha nem fogsz tudni közel kerülni – felelte Jax,
és a keze egy kicsit erősebben szorította a vállam. – És igen, van
néhány hely, ahol megnézhetjük anyádat, de azok meg olyan
lepra helyek, hogy annak sem fogsz a közelébe menni.
– Tessék? – Ahogy felé fordultam, próbáltam lerázni
magamról a kezét, de nem hagyta magát. – Mióta mondod meg
te nekem, hogy mit tehetek, és mit nem, haver? – Jó, tudom,
nem ez volt a legokosabb válasz, de már mindegy. – Ez az én
problémám.
– Az enyém is. – Összekapcsolódott a tekintetünk.
Remegés futott végig a hátamon.
– Nem az.
– A fenét nem.
Ujjaim összeszorították az almaleves dobozt, és a karton
megadta magát.
– Lehet, hogy Mona neked a főnököd, nekem viszont az
anyám. Az én problémám.
– A főnöke? – motyogta Reece.
Jax előrehajolt, és az arca ott volt egészen előttem.
– Azért az én problémám, mert a te problémád.
– Ennek semmi értelme! – A bőröm szinte bizsergett, annyira
dühös voltam, és közben zavart is. – Hiszen alig ismersz, Jax!
Nincs semmi okod arra, hogy ebbe belekeveredj.
 – Ó, hát megint elérkeztünk ehhez az „alig ismersz”
baromsághoz. Édesem, nem kell a legjobb barátodnak lennem
ahhoz, hogy ezt ne akarjam annyiban hagyni – vágott vissza, és a
szeme olyan sötétbarna volt, amilyennek még nem is láttam. –
De az igazság az, hogy egy jó ideje már nagyon jól ismerlek. Csak
te nem ismertél még engem.
Pislogtam, mert ez nagyon meglepett, de aztán gyorsan
magamhoz tértem.
– Pusztán az, hogy ismered az anyámat és Clyde-ot, még nem
jelenti, hogy ismersz, és nem jogosít fel, hogy megmondd nekem,
mit tehetek.
Reece felsóhajtott.
– Gyerekek…
De nem törődtünk vele. Most sem.
– Ó, ennél azért többről van szó. Lefeküdtél velem. Vagyis
innentől kezdve az enyém is a probléma.
– Nocsak! – mormolta Reece.
Tárva maradt a szám.
– Nem feküdtem le veled!
– De, mert ott feküdtél az ágyban, amikor én is. – És az ajka
egyik sarka megint mosolyra húzódott. – És pontosan tudom,
hogy ezt nem felejtetted el.
Te jó isten!
– És velem is ébredtél – tette hozzá, miközben pillantása már
sokkal barátságosabban csillant. – Aha, arra csak emlékszel!
Te jó isten! Reece felé fordultam.
– Ez nem azt jelenti, amit hiszel, hogy jelent.
Reece úgy emelte fel a két kezét, mintha azt mondta volna,
hogy ha lehet, őt hagyjuk ki ebből.
Visszafordultam Jax felé, aki még mindig nagyon
magabiztosan mosolygott, de mielőtt egyetlen szót is szólhattam
volna – mondjuk, azok után, amit hallottam, nem is igen jutott
eszembe semmi —, egyik kezének ujjai a tarkómra simultak, és a
hajamat kezdték simogatni.
– Ez a kettőnk problémája – mondta megint halkan. – Érted?
Meg akarod találni anyádat, én pedig segíteni fogok neked.
Melletted leszek, és nem hagyom, hogy egyedül csináld.
Kinyitottam a szám, és már éppen vitatkozni szerettem volna
vele, hogy nincsen szükségem a segítségére, hiszen így éltem le az
egész életemet, de Reece közbevágott:
– Nagyon jól tetted, hogy mindent elmondtál Jaxnek, Calla.
Annyian vannak ebben a világban, akik azt hiszik magukról, hogy
egyedül helyt tudnak állni, ha borul a szar, miközben egy elsős is
pontosan tudja, hogy mindenképpen segítségre volna szükségük!
Továbbra is viselkedj ilyen okosan! Errefelé sokan vannak, akik
teljesen ártalmatlanok, ez az egész helyzet azonban kezd nagyon
veszélyessé válni. Légy okos! Légy óvatos!
Ezek a szavak valahogy keresztüljutottak haraggal terhes
gondolataimon. Legyek okos. Legyek óvatos. Más szóval ne
csináljak ostobaságot. És egy dolog volt Jaxszel kapcsolatban
nagyon ostobán viselkedni, azonban egészen más volt, ha az
ostobaságommal magamnak okozok fájdalmat vagy még annál is
rosszabbat.
Úgyhogy bólintottam.
Jax finoman megszorította a tarkóm, majd leengedte a kezét.
– Okos kislány.
A szememet forgattam.
– Ráállítok néhány embert, hogy ugyancsak keresse Monát,
és közben próbálom felgyorsítani a találkozót is Isaiah-val. Addig
pedig javaslom, maradj Jax és Clyde közelében. – Reece nagy
levegőt vett. – És beszélni akarok Mackkel is.
Megmerevedtem.
– Azt nem teheted.
– Nem azt mondtam, hogy rólad fogok beszélgetni vele.
Nagyon nem tetszik, hogy megfenyegetett, de én is okos leszek.
 – Úgy csináld, hogy Callára semmiképpen ne üssön vissza a
dolog! – jegyezte meg Jax.
– Nem fog. – Reece arcán feszült mosoly jelent meg. – Bízz
bennem, az elkövetkező huszonnégy órában Mack biztosan
csinálni fog valami olyasmit, ami miatt meglátogatom. Akkor
pedig, egyelőre legalábbis, elterelhetem a figyelmét.
– Jó terv – mondta Jax.
Nekem mondjuk az előbb hallottakból semmi nem tűnt
annyira jó tervnek, de mit tudhatok én az ilyesmiről, nem? Reece
ezzel felállt, elindult az ajtó felé, és azt mondta, hogy maradjunk
kapcsolatban, Jax pedig ugyancsak felállt, és kikísérte. Én meg
hátradőltem a kanapén, és éppen egy gátlástalan ásítás kellős
közepén voltam, amikor Jax visszajött.
– Minden rendben van? Úgy értem, nem láttál semmit,
amikor az előbb Reece-szel kimentél?
– Minden rendben. Valami egészen másról beszélgettünk. Az
egyik haverunk nősül. Én leszek a tanúja.
– Milyen kedves! Azok közül a srácok közül valaki, akik a
kocsmába járnak?
Bólintott.
– Igen. Dennis. Reece biztos akart lenni benne, hogy el tudok
jönni a legénybúcsúra, mert hétköznap lesz. – Aztán egypár
pillanatig csak nézett engem. – Fáradt vagy?
Arra nincs is szó. Az előző éjjel elfogyasztott tequila és az
egész nap eseményei végül meghozták a gyümölcsüket. Abban a
pillanatban nem is akartam mást, mint lehunyni a szemem, és
elfelejtkezni mindenről. Ezzel szemben bólintottam, nagy
nehezen összeszedtem magam, és mivel úgy gondoltam, most
már ideje lenne Jaxnek hazavinnie, felálltam.
– Én is – mondta.
Aztán ahelyett, hogy felkapta volna a pultra dobott kulcsot,
lerúgta a bakancsát. Nem értettem, miért csinálja, de biztos
voltam benne, hogy nem szívesen vezetne mezítláb.
 – Visszaviszel anya házába?
Ekkor lekerült a zokni is, és a bakancs mellett, a padlón
kötött ki mind a kettő.
– Az utóbbi időben vagy én, vagy Clyde mindig veled volt. És
ez most sem fog változni.
Ennek azért örültem.
– Nagyon késő van, és semmi okunk visszamenni anyád
házába – folytatta. – Nálam is alhatsz.
A szívem dobott egy szaltót. Még soha nem aludtam egyetlen
pasinál sem.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet volna.
– Ha akarod, adok még egy doboz üdcsit.
A bejárati ajtóra pillantottam, és a gyomrom egyszerre egy
csomó görcsbe rándult, a két tenyerem pedig izzadni kezdett. Egy
egészen kicsit.
– Nem kérek több almalevet.
– Van vegyigyümi is. Nem valami vacak, hanem Capri Sun.
Jaxnek egy csomó különböző féle dobozos gyümölcslévé van
itthon? Csak ingattam a fejem, mert most nem ez volt a
legfontosabb. Igaz, hogy nagyon aranyos volt, de akkor sem
fontos.
– Nincsen váltóruhám sem.
Jax vigyorgott, majd megkerülte a kanapét, és közelebb jött.
Minden izmom megfeszült.
– Biztos vagyok benne, hogy találok valamit, amit felvehetsz.
És van teljesen szűz fogkefém is. Úgyhogy megvan minden, ami
kell.
Basszus!
– Calla, ez éppen olyan, mint amikor én alszom nálad.
Nagyon nem volt olyan. A pulzusom az egekben járt,
miközben minden erőmmel próbáltam találni egy olyan kifogást,
ami nem tűnik nevetségesen ostobának. Végül rájöttem, hogy
nincs ilyen.
 – Jól van – sóhajtottam fel.
Az az átkozott mosoly megint felvillant, és a gyomrom
egymás után dobálta a szakokat.
– Én… majd a kanapén alszom.
– Szó sem lehet róla.
– Akkor te alszol a kanapén? – kérdeztem reménykedve.
Felnevetett.
– Egy fenét! Tudod, milyen kényelmetlen az a vacak? Senki
még csak a közelében sem lesz a kanapénak.
Ó, atyám!
– Két ágyad van?
– Csak egy. De az jó nagy. – Aztán lenyúlt, és megfogta a
kezem, mire egy kicsit összerándultam, mert reméltem, hogy
annyira azért nem izzad. – Királyi méretű. Kényelmesen elférünk
benne te, én és egy bernáthegyi is.
– Neked van egy bernáthegyid?
Nevetett.
– Nincs.
Hülye kérdés volt.
– Szerintem tényleg nem lenne olyan jó, ha mi ketten egy
ágyban aludnánk. Úgy értem, ez tényleg… nem is tudom, nem
olyan nyerő ötlet.
Felvonta az egyik szemöldökét.
– Az életben a legjobb dolgok soha nem tűnnek nyerő
ötletnek.
Már majdnem elmosolyodtam, de szerencsére sikerült időben
összeszorítanom a számat. Erre meg hogyan reagálhattam volna?
Jax a kezemet megszorítva maga után húzott, megfordult, és a
lépcső felé indult. Én meg szótlanul követtem, és közben a szívem
gyorsvonatként zakatolt a mellkasomban. Akkor sem igen
ellenkeztem, amikor felvezetett a lépcsőn, de csak mert
túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy pánikoljak.
 Odafent volt egy folyosó, egy fürdő és két szoba. Mind a két
szobának nyitva volt az ajtaja. Az egyiket iroda/edzőszobának
alakították ki: a fal mellett egykezes súlyzók sorakoztak,
mindegyik a helyén, egy pad közelében. Mi azonban nem errefelé
indultunk. Egyenesen a másik szobába vezetett, és felkapcsolta a
villanyt.
Hirtelen nagyon nehezemre esett a lélegzés.
Úgy tűnt, Jax az egészből semmit nem vett észre, mert
megkerülte a hatalmas franciaágyat, és kutatni kezdett egy sötét
tölgyszínű komódban. Teljesen lefagytam.
Jax hálószobájában voltam.
Az éjszaka közepén.
Amikor felegyenesedett, az izmok látványosan játszottak a
pólója alatt, és azt kívántam, bárcsak normális lennék. Nem
mintha életemben most először kívántam volna ilyesmit, mert
egy vagon esetben éreztem már így, de ha most normális lennék,
akkor izgatottan állnék ott, ahol állok, nem pedig rettegéssel telve
és teljesen reménytelenül. Alig várnám, ami történni fog, nem
pedig keserű rémületet éreznék. Azon aggódnék, hogy aznap
reggel milyen bugyit vettem fel, nem pedig a sebhelyeim miatt.
Csak egy teljesen mindennapi lány lennék, aki annak a
srácnak a szobájában van, aki tetszik neki. És isten a tanúm,
nekem nagyon tetszett Jax. Persze még nem olyan hosszú ideje
ismertem, de amit tudtam róla, az nagyon tetszett.
– Ez a póló szerintem hálóingnek is jó lesz neked – jegyezte
meg, majd átadta a pólót, én meg csak néztem fel rá meredten. –
Az az ajtó vezet a fürdőbe. Új fogkefét a mosdó alatti fiókban
találsz.
Még mindig bámultam.
– Lemegyek, és megnézem, hogy mindent bezártam-e.
Csak szorítottam a mellkasomhoz a kölcsönkapott pólót, és
álltam ott szótlanul, megkövülve, amíg Jax kikerült. Aztán
meggondolta magát, megtorpant, egyik kezét a hátam közepére
tette, majd közel hajolt, és belesuttogott a fülembe, forró lehelete
végigperzselte a bőröm.
– Emlékszel még, mit mondtam neked?
Nagyon sok mindent mondott.
– Úgy érzem, nem sok pasinál aludtál még.
Ráncolni kezdtem az orrom. Tényleg ennyire nyilvánvaló?
Ciki.
– De nekem ez is tetszik benned – folytatta, amit azért egy
kicsit furcsának találtam. – Aranyos.
Ez a pasi tényleg furcsa.
De a mellkasomba akkor is meleg puhaság költözött.
– Azt mondtam, hogy mellettem biztonságban vagy – keze a
csípőmre csúszott, és tétován megszorította. – Ez azóta sem
változott, Calla.
Lassan kifújtam a levegőt. Ezt mondta, én pedig megbíztam
benne. Itt az idő felvenni a nagylányos bugyit. Nála alszom, vele
egy ágyban, de nem lesz semmiféle szex.
– Szóval itt alszol – mondta.
– Igen, itt alszom – sóhajtottam fel.
– És nem fogsz a kanapén aludni. Ahogyan én sem.
Ez alkalommal a szívem kész piruettet csinált, de csak
felsóhajtottam, majd megint bólintottam.
 16. FEJEZET

A MIKOR JAX KIMENT A HÁLÓSZOBÁBÓL, szinte futva menekültem

be a fürdőbe, és azonnal magamra zártam az ajtót. Ahogyan a ház
többi része, ez a helyiség is rendezett volt, és tiszta. A padlóra
terített kék szőnyeg passzolt a kék zuhanyfüggönyhöz. Más
dekorációt nem láttam. A magas, széles tükörbe bele sem
pillantva gyorsan lekapkodtam magamról a ruhát. A
melltartómat is le kellett vennem. Soha nem voltam képes
csöcsfékben aludni, bár az igazat megvallva nem tudtam, hogy a
sebhelyek miatt érzem kényelmetlennek, vagy mert egyszerűen
az. Jaxnek igaza lett. A pólója hosszú volt, és széles, leért egészen
combközépig, és egy cseppet sem bizonyult szorosnak.
Visszavettem alá az atlétát is, vagyis volt egy extra védelmi
rétegem.
A bugyim aranyos volt – élénk rózsaszín, kislányos bugyi, elöl
középen kis masnival –, de ez most nem is számított, ugyanis ki
volt zárva, hogy egyetlen pillantást is vessen rá, úgyhogy semmi
értelme nem volt a színére vagy a kis masnira gondolni.
Lemostam a szememről a sminket, majd felkaptam az egyik
fogkefét, és próbáltam nem gondolni arra, hogy vajon miért lehet
annyi szűz fogkefe a fiókban.
Amikor végeztem, keresztülrohantam a hálón, lekapcsoltam a
villanyt, majd gyors mozdulattal felhajtottam a takarót, az ágy
ajtótól legtávolabbi szélére húzódtam, és bebugyoláltam magam.
Aztán csak hevertem ott az oldalamon, és a beépített szekrény
zárt ajtaját bámultam. Minden álom kiszállt a szememből.
Az ágynak kellemes illata volt. Egészen pontosan olyan jaxes
illata, amiben keveredett a kölnije és a szappan aromája. Mélyet
lélegeztem belőle, aztán majdnem megfulladtam, amikor
rádöbbentem, mit csinálok. Most komolyan az ágyát
szagolgatom? Ennél lejjebb már nemigen süllyedhetek.
Meghallottam felfelé jönni a lépcsőn.
Minden erőmre szükségem volt, hogy nyugton maradjak, és
ne kezdjek azonnal a kezemmel csapkodva ide-oda hengeredni az
ágyon, mint valami idióta. Végül összepréseltem a szám, és
amikor meghallottam, hogy belép a szobába, a párna alatt ökölbe
szorítottam a kezem. Hallottam, amint a komódhoz lép, és a
következő hang hallatán már átkoztam magam, amiért nem
vettem sokkal nagyobb levegőt az imént, mielőtt úgy döntöttem,
hogy vissza fogom tartani.
Mert azt hallottam, ahogyan egy cipzár lehúzódik, és ez a
fémes hang pattanásig feszítette az idegeimet.
Aztán a padlóra hulló ruha zizegése következett.
Lehajtottam egy kicsit a fejem. Annak ellenére, hogy a
szobában teljes sötétség uralkodott, és így fekete körvonalnál
többet nemigen láttam, erőltettem a szememet, hátha valamit
észreveszek. Lehet, hogy emiatt perverznek tűnök, de nem
érdekel. Aztán felvett valamit – talán pizsamaalsót, de felsőt
nem. Visszafordult az ágy felé.
Az egyik petefészkemet odaadtam volna, ha fényes nappal is
láthatom azokat a hasizmokat.
Az ágy besüppedt a súlya alatt, és éreztem egy enyhe rántást,
amint magára húzta a takarót. Mocorgott egy kicsit, és habár
annyira nem volt közel hozzám, éreztem a testéből sugárzó
melegséget. Nem szólt egy szót sem, én meg azon agyaltam, amit
korábban mondott – hogy már régebb óta ismer engem, mint én
őt. Ennek egyébként nem volt semmi értelme, mert láthatóan
nagyon meglepődött, amikor megtudta, hogy Mona lánya vagyok.
Nem akartam töprengeni sem ezen, sem bármi máson, az
agyam azonban nem volt hajlandó leállni, és egyre csak pörgött.
És annak ellenére, hogy teljesen kényelmesen feküdtem az
oldalamon is, hirtelen nagyon szerettem volna hanyatt fordulni,
mégsem tettem meg, hiszen már régen aludnom kellett volna.
Kicsit megmozgattam a csípőm, azt remélve, hogy hamarosan
elalszom, és reménykedve, hogy ő is nagyon gyorsan el fog. Az
első éjszakán, amit egy ágyban töltöttünk, elég gyorsan elaludt.
– Calla?
Szorosabban lehunytam a szemem, és visszatartottam a
lélegzetem.
– Tudom, hogy ébren vagy.
Basszuskulcs.
– Alszom.
Jax mély hangon nevetett.
– Lenyűgöző, hogy álmodban is képes vagy válaszolni.
– Alvadumáló vagyok.
Megint az a nevetés, amitől minden lábujjam ökölbe szorult.
– Fogadjunk, hogy nem vagy álmos.
– De igen – hazudtam. – Halálosan fáradt vagyok.
– Azért mocorogsz folyamatosan azóta, hogy lefeküdtem?
Hatalmas, drámai sóhaj kíséretében kinyitottam a szemem.
– Miért, te nem vagy álmos?
– Már nem – felelte, és jaj ne, a hangja megint olyan mélyen
és zengőn szólt, hogy az ajkaim önkéntelenül szétváltak. –
Minden rendben?
Ó, basszus, az a lágy és meleg érzés megint itt volt a
mellkasomban. Annyira aranyos volt, hogy ezt kérdezte! Istenem,
olyan kedves volt, hogy még tequilát sem ittam, de
mindenképpen el akartam neki mondani!
– Igen. És nem. Úgy értem, lehetne rosszabb is.
– Aha, szerintem is. – Az egész ágy mozgott egy kicsit, és
biztos voltam benne, hogy közelebb húzódott. A takaró alatt is
éreztem a testmelegét. – Tudok egypár helyet, ahová talán az
anyád rejtőzött. Ha gondolod, holnap elnézhetünk, mielőtt
bemegyünk a kocsmába.
 Bólintottam.
– Az nagyon… klassz lenne.
– És Reece gondoskodni fog róla, hogy Mack legalább egy
hétig ne zavarhasson. Úgyhogy miatta sem kell aggódnod.
– Isaiah miatt azonban okosabb lenne? – kérdeztem halkan.
Az ágy megint megmozdult, ahogyan Jax egyik könyökére
emelkedett. Nagyon közel volt – félmeztelenül –, de nem ért
hozzám, és a sötétben is tisztán éreztem magamon kutató
pillantását.
– Meg kell találnunk anyádat.
Anélkül kaptam választ a kérdésemre, hogy szó szerint
megválaszolta volna. Ajkamat megint szorosan összezártam, és a
torkomba gombóc nőtt. Anya… vajon mibe keveredett? Mivel
mindenképpen valami másra kellett koncentrálnom, inkább
feltettem azt a kérdést, ami Reece látogatása óta nem hagyott
nyugodni.
– Te megmentetted Reece életét?
Több másodperc telt el, miközben Jax elhelyezkedett
mögöttem, ezúttal sokkal közelebb. Most már szinte a két lábát is
éreztem a combomnál.
– Ez nem éppen esti mesének beillő sztori.
Ezt mondjuk sejtettem.
– Akkor is hallani szeretném.
– Biztos?
Én is feltettem már magamnak a kérdést, de csak most
döbbentem rá, hogy tényleg, valóban szeretném tudni, mi történt
– minél többet szeretnék megtudni Jaxről.
– Igen.
Aztán megint egy kis szünet következett.
– Együtt voltunk Afganisztánban, egy felderítő csoportban.
Legalább húszán voltunk, és már olyan sokszor csináltuk, hogy
szinte megszokottá vált. Mindannyian készen álltunk, hogy
bármelyik pillanatban történhet valami, de nem aggódtunk, mert
a rutin már csak ilyen. Elaltatja az embert.
Beharaptam az alsó ajkamat, és próbáltam elképzelni azt a
világot, amit ő látott.
– Szóval ott voltunk ennek a kis falunak a határában. Maga a
falu pontosan olyan volt, mint a több száz másik, amibe felderítés
közben behatoltunk, valamiben azonban mégis különbözött.
Mint kiderült, minden helybéli állig fel volt fegyverkezve, és nem
mind a mi oldalunkon álltak. Na és akkor jött az a bomba.
Összerezzentem. Jaj, istenem, egy bomba? Ha az ember az
elmúlt vagy egy évtizedet Amerikában töltötte, jóformán napi
tapasztalatokkal rendelkezett arról, milyen pusztítást képes egy
ilyen, út szélén elhelyezett bomba csinálni. Még ha egészen kicsi
is.
– Rajtunk ütöttek – tette hozzá csendesen, szinte mintha
csak mellékes körülmény volna. – Az ilyesmi egyáltalán nem
kivételes arrafelé. Az egyik percben még minden teljesen simán
megy, a másikban meg már az egész világ felrobban. A
csoportunk gyorsan szétszóródott. Reece kapott egy
gyomorlövést. Én hoztam ki.
A következő lélegzetemet nagyon furcsán vettem.
– Te hoztad ki?
– Aha.
És többet nem is volt hajlandó mondani az esetről, pedig
biztos voltam benne, hogy ennyire nem volt ez egyszerű. Nem
lehet az, ha az ember körül bombák robbannak és golyók
röpülnek.
– Ez… ez volt az, ami miatt gondjaid voltak az alvással?
Nagyon sokáig nem felelt.
– Néha… azt álmodtam, hogy nem sikerült kimentenem.
Máskor meg megint lejátszódott minden pontosan úgy, ahogyan
történt. Őrület, hogy az agy mennyire el tudja raktározni ezeket a
képeket.
 A mellkasomban fájdalmas feszítést éreztem.
– És a whiskey segített?
– Néha – mormogta. – Inkább eltompított mindent… minden
részletet.
Szerettem volna még kérdezni, de megelőzött, és teljesen
kibillentett az egyensúlyomból.
– Te szerettél szépségkirálynő lenni?
Elkerekedett a szemem.
– Én… – Nem szerettem volna válaszolni erre a kérdésre,
mert gondolni sem igen akartam rá. Ugyanakkor biztos voltam
benne, hogy Jax sem szívesen emlékszik vissza arra, ahogyan
lőnek rá, és bombák robbannak mellette, úgyhogy tartoztam neki
ennyivel. – Néha.
Jó, tudom, hogy ez nem volt valami sok, de akkor is.
– Néha? – kérdezősködött tovább gyöngéden.
Beharaptam az alsó ajkam, majd becsuktam a szemem.
– Néha jó buli volt. Kislány voltam, és nagyon szerettem
öltözködni. Úgy éreztem magam, mint egy tündérhercegnő. –
Szárazon felnevettem. – Úgyhogy minden hétvégén azt
játszottam, hogy csinosan felöltözöm, és anya… ettől nagyon
boldog volt, mert imádott a hajammal babrálni, sminkelni, és
színpadra küldeni. És nagyon örült, amikor nyertem, különösen,
ha fontos versenyről volt szó.
– Hogy érted, hogy fontos versenyről? – kérdezett bele a
sötétségbe.
– Az egyik ilyen a Grand Supreme. – Kénytelen voltam
kinyitni a szemem, mert megint láttam magamat a színpadon,
ahogy megfordulok, és csókot dobok a közönségnek, aztán az
állam alatt összeteszem a két kezem. – És amikor anya boldog
volt, mindig nagyon szeretett. Tudom, hogy egyébként is, de
ilyenkor valahogy sokkal jobban. – Megint mocorogtam egy
kicsit a csípőmmel, és próbáltam olyan pozíciót találni, ahol
kényelmesen felehetek, és nem kell hanyatt fordulnom. – Na és
persze voltak olyan pillanatok, amikor szívesebben lettem
volna… nem is tudom, egy egyszerű gyerek. Szerettem volna
játszani, de azt kellett gyakorolnom, hogyan kell a színpadon
járni. Vagy szerettem volna együtt lógni apával, de ő ki nem
állhatta ezt az egész felhajtást. És néha szerettem volna
egyszerűen csak együtt lenni a… – Elhallgattam, és becsuktam a
szám.
– Kivel?
Néha szerettem volna egyszerűen otthon lenni, és kergetőzni
Kevinnel. Idősebb volt nálam – ő volt az én nagy testvérem –, és
amikor otthon voltam, állandóan utána koslattam. De nagyon
szerettem együtt lenni Tommyval is, mert ő meg annyira kicsi és
aranyos volt, és ha vele játszottam, úgy éreztem magam, mintha
babáznék.
De hallgattam, mert már évek óta nem történt meg, hogy
hangosan kimondtam volna a nevüket, és az előtt, hogy a
hétvégén Clyde nyíltan beszélt róluk, évekig senki sem említette
őket.
– Nem volt rossz – folytattam gyorsan. – De azért ez nem
olyasmi, amit általában a gyerekek csinálni szoktak.
– Egyetértek. Azt hiszem, ezzel csak arra nevelik a lányokat,
hogy a lényegtelen dolgokra koncentráljanak… és azt higgyék,
hogy a kinézet minden. Szóval megint van valami, amiben egy
hullámhosszon vagyunk.
– Aha – suttogtam, és éreztem, hogy a hasam megfeszül.
Nagyon fura érzés volt itt feküdni egy ágyban Jaxszel, és közben
arról beszélgetni, miben értünk egyet a gyereknevelés terén.
– Volt valami más, amit nagyon szerettél gyerekkorodban, és
nem volt semmi köze ehhez a szépségkirálynős marhasághoz? –
kérdezte.
A szívem összeszorult, mert nem mondhattam el neki az
igazságot. Legjobban azt szerettem, ha Kevinnel lóghattam.
Úgyhogy a második legjobbat mondtam.
 – Kosarazni.
– Kosarazni? – Nagyon tisztán hallható volt a hangjából
kicsendülő meglepetés.
– Aha, és te?
Habozás nélkül válaszolt. Azonnal.
– Úgy tenni, mintha a kishúgom folyamatosan az agyamra
menne, pedig az igazság az, hogy nagyon szerettem, amikor a
nyomomban járkált, mert vele mindig belekeveredtem valamibe.
Elakadt a lélegzetem, de fogalmam sem volt, hogy azért, mert
megtudtam, hogy van egy húga, vagy mert a jelek szerint a
kapcsolatuk éppen olyan volt, amilyen az enyém Kevinnel
lehetett volna.
– Neked van egy húgod? – kérdeztem pár pillanattal később.
– Volt.
A mellkasomra súly nehezedett, és nem olyan kellemes
érzéssel.
– Volt?
– Volt – ismételte meg.
Jaj, ne! Szorosan lehunytam a szemem.
– Mert már… nincs közöttünk?
– Nincs.
A hátamra fordultam. Hirtelen cselekedtem, nem is
gondolkoztam, és amikor odafordítottam a fejem Jax felé, láttam,
hogy az arca csak néhány centire van az enyémtől.
– Mi történt?
Tekintete az enyémet kutatta.
– Tizenhat évesen volt egy autóbalesete a barátjával. A srác
túl gyorsan hajtott, és a pickup felborult. A srác meghalt, a
húgom… nos, ő eltörte az egyik lábát. A baleset után nagyon nagy
fájdalmai voltak, nem is csak testi értelemben.
Ó, sejtettem már, mi lesz ennek a vége, és előre féltem.
Halvány, nagyon szomorú mosoly jelent meg telt ajkán.
 – Jena… annyira klassz kis csaj volt, sokkal tökösebb, mint a
legtöbb srác, akit ismertem. Síelt, és bázisugró volt, meg
ejtőernyőzött, és szinte folyamatosan szívrohamot kaptak tőle a
szüleink. De a baleset után megváltozott.
– Hogyan? – suttogtam, miközben a torkomban érzett keserű
ízből ítélve talán nem is igazán szerettem volna tudni.
Folyamatosan az arcát kutattam, és nem is vettem észre,
ahogyan a keze megmozdul a kettőnk közötti sötétségben. Csak
akkor ébredtem rá, amikor hüvelykje finoman megsimította az
ajkam, hogy a fejem búbjától a lábujjam hegyéig bizseregni
kezdtem.
– Nagyon sok gyógyszert kapott a fájdalmaira. Az elején
érthető is volt, de aztán függővé vált. Gondolom, könnyebben
birkózott meg a gyásszal, ha teletömte magát
fájdalomcsillapítókkal.
Ó, istenem, mennyire átéreztem a helyzetet! Csak néztem rá,
nem is pislogtam.
– Igen – suttogtam.
– Az orvosok végül felismerték, hogy baj van, de már késő
volt. Nem tudott lemondani róla, úgyhogy jött a következő
lépés… heroin és OxyContin. – Hüvelykje megint végigsimított az
alsó ajkamon, hogy az egész testem beleremegett. – A szüleim
próbáltak segíteni rajta, de nem akadályozhatták meg a dolgot.
Az alapkiképzésen voltam, amikor anya megtalálta a szobájában.
Túladagolta magát. Valamikor az éjszaka folyamán halt meg. –
Jax nagyot sóhajtott. – És nagyon hosszú időn keresztül
magamat hibáztattam.
Összevontam a szemöldököm.
– Miért?
– Azt hittem, hogy ha otthon vagyok, akkor talán segíthettem
volna rajta – felelte. – Basszus, legbelül még mindig meg vagyok
győződve róla.
 – De nem tehetsz semmit azzal, aki maga nem akarja, hogy
segíts neki – mondtam. – Hidd el, én tudom!
– Tudom, hogy tudod – érkezett a csendes válasz. – De ezt a
bűntudatot akkor is még jó ideig hurcolni fogom magamban.
Talán életem végéig. Ö… a kishúgom volt. Nekem kellett volna
vigyáznom rá.
– Jaj, Jax! – suttogtam, és most még sokkal nagyobbnak
éreztem a gombócot a torkomban. – Annyira sajnálom! –
mondtam, és habár tudtam, hogy az egész nagyon üresen
hangzik, semmi jobb nem jutott eszembe.
A hüvelykje még egyszer végigsimított az ajkamon, aztán
elvette a kezét.
– Nincs semmi, amit sajnálnod kellene.
– Tudom. – Eltelt egy pillanat, majd felsóhajtottam, és
megint oldalra fordultam, vissza, a beépített szekrény felé. A
szívem majd megszakadt miatta és a családja miatt, és a húga
miatt is, aki esélyt sem kapott arra, hogy azzá váljon, amivé
szeretett volna. Mindkettőnknek más a múltunk. Nagyon más.
De vannak benne hasonlóságok. Anya azért volt olyan, amilyen,
mert ő sem tudta feldolgozni magában a gyászt és a lelki
fájdalmat. Eszembe jutott, hogy ha Jax tud a
szépségversenyekről, akkor vajon tudhat-e a tűzről, Kevinről és
Tommy-ról is.
– Annyira sajnálom, hogy elveszítetted a húgodat, és azt is,
amit a tengerentúlon kellett átélned. Te… biztosan nagyon bátor
vagy.
– Szerintem ez nem a bátorságon múlt, hanem azon, hogy
nem akartam meghalni, és nem akartam látni a barátaimat
meghalni.
Nagyon szerénynek éreztem. Mivel ő olyan sok mindent
elmondott magáról, úgy éreztem, nekem is el kell mondanom
neki valamit. De nagyon nehéz volt. Beletelt egy kis időbe, amíg
rá tudtam venni magam.
 – Hazudtam.
Kis csönd, majd visszakérdezett.
– Tessék?
Habár sötét volt, éreztem, hogy az arcom megtelik vérrel.
– Hazudtam. A barátaimnak, odahaza. Teresának és a
barátjának, Jase-nek, Averynek és Camnek. Cam Teresa bátyja,
és ő meg Avery a világ legaranyosabb párja. – Annyira ideges
voltam, hogy nem tudtam megállítani a folyamot. – Camnek van
egy teknőse, és vett egyet Averynek is.
Éreztem, hogy a nevetés az egész testét rázza.
– A teknősök is bele vannak zúgva egymásba?
– Aha. Lehetetlen nem érezni a szerelmet, amikor az ember a
közelükben van, és még a teknősök sem immunisak. – Aztán
folytattam. – Teresa és Jase pedig szerintem az egész világ
legszexibb párja. Komolyan. Na és ott van Brandon.
Újabb néma pillanat.
– Brandon?
Őt talán mégsem kellett volna említenem.
– Ő is benne van a társaságban. Van barátnője – tettem hozzá
gyorsan, majd továbbléptem. – Na mindegy, szóval nagyon jó fej
mindegyik. Komolyan, és nagyon szeretem őket, de akkor is
hazudtam nekik. Már annyi hazugságot mondtam nekik, hogy
igazából nem is tudnak rólam semmit.
– Kicsim…
– Nem. Komolyan. Azt mondtam nekik, hogy anya meghalt.
–És amikor nem jött semmi válasz, a sötétben elhúztam a szám.
– Érted már? Annyira rettenetes dolog ezt hazudni. De mivel
soha esély sem volt arra, hogy bármikor is összetalálkozzanak,
bizonyos tekintetben számukra máris halott, nem? Az ivás és a
drogok évekkel ezelőtt megölték azt az anyát, aki engem
felnevelt.
– Értem – mormogta.
De nem voltam benne biztos.
 – És azt hiszik, hogy most a távolabbi rokonaimat látogatom.
– Ez viszont nem is hazugság, hiszen Clyde szinte családtag a
számodra.
Már éppen kijavítottam volna, amikor rájöttem, hogy igaza
van. Nocsak!
– A múlt félévben azt mondtam Teresának, hogy a szünetre
hazamegyek, és tudod, mit csináltam, Jax?
– Mit? – kérdezett vissza halkan.
– Elmentem egy szállodába, és azt ettem, amit a
szobaszolgálat fel tudott hozni. – Aztán, mivel egy ideig nem
érkezett válasz, még hozzátettem: – Egyébként tök jó volt a kaja.
– Nem vagy hazug – mondta végül.
– Ööö, ennek a kis beismerésemnek melyik része nem ment
át? Hazudtam nekik. Mégpedig szándékosan. – És most, hogy
komolyan beszéltem róla, még bűnösebbnek éreztem magam.
– Megvolt rá az okod, Calla. Nem azért hazudtál, mert
szemétkedni akartál, vagy ilyesmi. Nem volt valami jó
gyerekkorod, és anyáddal a kapcsolatod a legjobb esetben is nem
létező. És biztos vagyok benne, hogy ha elmondanád nekik az
igazat, akkor a barátaid is megértenék, miért tetted. – Aztán
elhallgatott. – És titkai mindenkinek vannak, kicsim. Nincsen
egyetlen olyan ember sem, aki mindig minden helyzetben
tökéletesen őszinte. Ugyanez áll a barátaidra is.
Lehunytam a szemem, és ahogy a hallottakon töprengtem,
kétségtelenül úgy éreztem, most már egy kicsit könnyebb
elfogadnom magamban, hogy olyan fontos dolgokat hallgattam el
a barátaim elől.
– Kösz.
Egy pár pillanatig megint nem mondott semmit, aztán
mocorogni kezdett. A lába most már teljesen egyértelműen az
enyémhez ért.
– Calla?
Megint a torkomban akadt a lélegzetem.
 – Igen?
Egy pillanat csend, majd megszólalt.
– Tényleg azt hiszed, hogy gyönyörű ajkam van?
– Ó, istenem! – nyögtem fel, mert teljesen el is felejtettem,
mit mondtam neki nemrég. Jax nevetése azonban finoman
végigtáncolt a testemen, és ezzel egy pillanat alatt minden rendbe
jött. – Úgy utállak!
Megint nevetett.
– Nem utálsz.
A szobában teljesen sötét volt, és amikor elmosolyodtam, bár
tudtam, hogy nem láthatja, valahogy tisztában voltam vele, hogy
érzi. És az előbb tényleg igaza volt. Nem utáltam.
– Calla?
– Jax? – El sem tudtam képzelni, mit fog mondani.
Megérintette a hajam. Vagy legalábbis mintha megérintette
volna, de annyira gyors és annyira gyöngéd volt, hogy nem
lehettem benne biztos.
– Te is nagyon bátor voltál.
Halkan felsóhajtottam.
– Mikor?
Jax nem válaszolt, én pedig nem erőltettem a dolgot, mert
magam sem voltam benne biztos, miért, vagy jogosan-e, de
tartottam attól, amit hallani fogok. Egy idő után a lélegzése
mélyebbé vált, és tudtam, hogy elaludt. Csak hevertem mellette,
és éreztem, hogy a mellkasomba egyre erősebb nyomás költözik.
Még nagyon sok időbe telt, amíg az agyam már nem azon
pörgött, amit elmondott nekem, és amit én osztottam meg vele.
És mindazon, amit még mindig elhallgattam előle.
 17. FEJEZET

M ÁSODIK ALKALOMMAL ÉBREDNI JAX JAMES MELLETT teljesen

olyan volt, mint először. Most már biztos, hogy bújós típus.
Amikor végre sikerült elaludnom, a combja végig az én combom
hátulsó részének simult, de most egészen másképpen feküdtünk.
A teste egész elülső része a hátamhoz ért, és ha még nem lett
volna elég, egyik lába az én két lábam közé volt becsúsztatva, a
karja pedig a csípőmön nyugodott. És tuti, hogy a párnán is
osztoztunk, mert forró lehelete megcsiklandozta a halántékomon
a kis hajszálakat, és végigtáncolt az arcomon.
Már megint kiskifliben voltunk.
És ez megint éppen olyan isteni és éppen olyan ostoba érzés
volt – de még az ostobát is isteninek éreztem. Olyan
ostobaságnak, amit szerettem volna egy kicsit jobban felfedezni,
mert a testmelege miatt úgy éreztem magam, mintha egy
kényelmes kis borsóhüvelybe lennék zárva, ahonnan nem
szívesen szabadulnék ki. Ugyanakkor az is eszembe jutott, mi
történt a legutóbbi alkalommal.
Mély levegőt vettem, és próbáltam legurulni az ágyról, minél
távolabb Jaxtől. Nem jött össze. Mert abban a pillanatban, hogy
megmozdultam, a karja erősebben ölelt, és mire észbe kaptam,
már a hátamon hevertem.
Az egyik lábát átvetette rajtam, és közelebb jött – nem, még
közelebb bújt. Amikor beszélt, ajka a nyakam oldalát simogatta,
mire a fél oldalam lúdbőrözni kezdett.
– Mit képzelsz, hova mész?
Ajjaj! A hangja mély volt, reszelős és álomittas, és ahogyan ez
összekeveredett azzal, hogy beszéd közben az ajka a bőrömet
simogatta, így együtt nagyon is észbontó hatása volt. A szívem
kihagyott egy ütemet, majd ezerrel pörögni kezdett.
– Én… csak gondoltam, felkelek.
– Mmm – mormogta, és a keze felfelé végigsimított a
hasamon, csak közvetlenül a mellem alatt állapodott meg. Amint
ez tudatosodott bennem, és megteltem feszültséggel, beharaptam
az ajkamat. A keze nagyon közel volt, annyira, hogy ha csak
széttárná az ujjait, az is elég lenne, hogy a hüvelykje éppen a
megfelelő helyre kerüljön. – Úgy érzem, neked valahogy idegen a
szundikálás koncepciója.
Szemem tágra nyílva meredt a mennyezetre. Tudtam, hogy el
kellene vennem magamról a kezét. Nem hittem, hogy a
kölcsönpólón és az atlétán keresztül is ki lehetne tapintani az
egyenetlenségeket a hasamon, de a gyomromban akkor is valami
ideges energia gyülekezett, ami elvegyült egy nagyon is ismerős
érzéssel.
Még soha nem fektettek le, izgattak fel vagy ilyesmi.
Nyilvánvalóan. De tinikoromban engem is éppen annyira
érdekelt a dolog, mint bármelyik másik lányt, úgyhogy több
alkalommal is közeli ismeretségbe kerültem a saját testemmel, és
pontosan tudtam, mi ez az éles zümmögés, ami most az ereimben
áramlott.
– Igazam van? – kérdezte.
– Én… – Aztán a szó bennszakadt, mert ez volt az a pillanat,
amikor a keze megmozdult, és az ujjait egészen kicsit
szétnyitotta. Hüvelykje végigsimított bal mellem halmán, én
pedig önkéntelenül összerezzentem. Nem tudom, hogy a seb
miatt vagy sem, de a bal mellem különösen érzékeny volt.
A keze azonnal megállt. És várt. Az ösztöneim azt súgtak,
hogy pontosan tudta, mihez ért hozzá a hüvelykje az imént, és
most arra várt, hogyan fogok reagálni. Vagy az is lehet, hogy
teljesen öntudatlanul, félálomban próbált tapizni.
 Jax ajka ebben a pillanatban a fülcimpám alatt, egy
hihetetlenül érzékeny pontra siklott, hogy minden levegő
egyszerre szökött el a tüdőmből. Hűha! Na jó. Most már biztos,
hogy ez nem egy álomittas, öntudatlan taperolás. Pontosan tudja,
mit csinál.
Mindenképpen el kell vennem magamról a kezét.
Mindenképpen el kell húznom ebből az ágyból.
De nem mozdultam.
És bármilyen válaszra várt is Jax, a jelek szerint megkapta,
mert a hüvelykujja megint a mellem halmára siklott, és nekem
azonnal kiszáradt a szám. Te szentséges ég, mit csinál ez?
– Felejtsük el a szunyókálást! – jelentette ki, és ajka megint
elindult a nyakamon, ezúttal a torkom felé. – Azt hiszem, mégis
tetszik, hogy nem érted a lényegét.
– Igen?
Az a hüvelykujj vagy egy centivel feljebb csusszant, én pedig
az ajkamba haraptam.
– Aha. Úgy szeretlek, ha ébren vagy.
Erre már megint nem tudtam volna mit mondani, de közben
tudatában voltam, hogy a szemhéjam lassan, de biztosan
lecsukódik, a szívem egyre gyorsabban ver, és a testemet
melegség árasztja el, feloldva izmaim feszültségét, és ezzel egy
időben valami egészen másféle feszültséggel öntve el.
– Ugye tudod, hogy mit csinálunk? – A kérdésre azonnal
felpattant a szemem, és megállt a szívem. – Kérlek, mondd, hogy
érted, mit csinálunk!
– Igen – suttogtam, majd hozzátettem: – Nem.
– Igen és nem? – A hangja mélyebb és reszelősebb lett. A
mellbimbóm hegyéből ezernyi kis bizsergés indult meg
egyenesen a hasam felé, majd lejjebb, sokkal lejjebb. –
Elmagyaráznád?
– Miért? – Csak ennyit tudtam kimondani.
Az ajka a nyakam oldalán simított.
 – Mit miért?
Elég nehéz volt összehozni egy épkézláb gondolatot. Így még
soha senki nem érintett meg, és habár még csak érintésnek is alig
lehetett nevezni, mégis az egész testemet lángra lobbantotta.
– Miért csináljuk?
– Mert szeretném – válaszolta, és a hüvelykujja megint
mozogni kezdett.
És persze ezzel nem válaszolta meg a kérdésemet.
– De miért?
– Már megmondtam. – Lehajolt, és éppen a nyakamban
lüktető verőérre talált rá az ajkával, megszívogatta, mire levegő
után kaptam. Aztán elvette a fejét, és az egyik karjára
támaszkodva izzó tekintettel nézett le rám. – Ugyanazért, amiért
holnap vacsorázni akarlak vinni.
Tekintetem még mindig elveszett az övében, és a szívem úgy
vert, akár az üstdob. Ez az átkozott hüvelykujj meg megint
elindult, és egész bizsergéshullámokkal árasztott el.
– Mert nagyon tetszel nekem, Calla – mondta suttogásnál
alig hangosabban.
Azonnal következett a kérdésem:
– De hogyan?
Jax pislogott.
Ezt még én is szánalmasnak hallottam, de akkor is meg
kellett kérdeznem, mert őszintén mondom, hogy nem foghattam
fel. Az arcom egyik fele jó volt. A másik nem. A testemet pedig
még nem is látta. Ő ezzel szemben az a fajta pasi, akiről az ember
levelet ír haza az anyukájának, az apukájának és minden egyes
ismerősének. És teljesen biztos voltam benne, hogy annyira
régóta viszont még nem ismer, hogy megtudhassa, milyen
személyiségem van, vagy – istenem, mennyire gáz már, hogy
ezen kell agyalnom – van-e bennem valami belső szépség.
– Mi hogyan?
Az arcom most egy másfajta forróságtól volt vörös.
 – Nincsenek illúzióim, érted? Már nagyon régóta nincsenek.
Másképpen nekem nem megy, és az, hogy tetszem neked… hogy
randizni akarsz velem, és hogy…
– Nagyon bulis és érdekes dolgokat akarok csinálni veled –
fejezte be a gondolatomat.
Elpirultam.
– Igen.
– Olyan mocskos dolgokat, amiktől majd jól fogod érezni
magad – folytatta, és a szavai meg amiket mondott, olyan szinten
indítottak be, mint eddig semmi más. – Mert én ezt szeretném
csinálni veled.
– Értem – sóhajtottam fel. – Megértettem.
A szája félmosolyra húzódott.
– De ennek akkor sincs semmi értelme – folytattam, és
közben a takarót markoltam. – Mert te annyira szép vagy…
– Köszönöm!
Elengedtem a megjegyzést a fülem mellett, és próbáltam
kizárni azt is, hogy az egyik keze már jóformán teljesen a bal
mellemre tapadt. Nem akartam erre gondolni, mert biztos voltam
benne, hogy ha nem lenne eltakarva, Jaxnek eszébe sem jutna
hozzáérni. Mély levegőt vettem.
– Én pedig nem vagyok szép. Én nem…
A szavak elhaltak, amikor lehajolt, és ajka az ajkamat
simította végig.
– Ezt egyszer már megbeszéltük – mondta, és ajka egyre csak
az enyémet simogatta. – És már akkor megmondtam, hogy soha
nem csókolnék meg olyan lányt, akit nem találok vonzónak.
– De azt is mondtad, hogy az nem is volt igazi csók.
– Az nem volt. De ez az.
És ekkor Jax megcsókolt. Igazából. Ajka az enyémre tapadt,
és úgy mozgott rajta, mintha minden kis részletét fel akarná
deríteni. Ujjaim elengedték a takarót, és tenyerem a mellkasára
tapadt, közvetlenül a nyaka alatt, készen arra, hogy eltoljam
magamtól. A bőre forró volt, kemény és durva tapintású.
Valahogy másmilyen, mint gondoltam, de még mielőtt
alaposabban megnézhettem volna, a fogával elkapta az alsó
ajkam, és megrágcsálta. Levegőért kaptam a váratlan harapás és
a nyomában fellobbanó érzések miatt. Azonnal kihasználta az
alkalmat, a nyelvét a számba tolta, és nekem eszemben sem volt
többé lelökni magamról.
A csók… nedves volt, mély, és sem jó, sem kellemes nem volt.
Csodálatos volt, és egyszerre minden, amit a romantikus
regények írnak róla. Jax kóstolgatott. Erre a csókra nincsen más
szó, mert a fejét oldalra billentette, és a nyelvét a nyelvemhez
érintette. Nyelvével végignyalta a szájpadlásom, mire torokhangú
morgás tört fel belőlem.
Jax visszahúzódott, és annyit mondott:
– Csípem ezt a hangot. Basszus! Imádom ezt a hangot.
Amint ajkaim bizseregni kezdtek, a szemem megint
becsukódott.
– Nem… nem is tudtam, hogy így is lehet csókolni.
– A pokolba! – nyögte.
Megint megcsókolt, és ez éppen olyan klassz volt, mint az
első, csak… ebből aztán valami egészen más lett. A kéz, ami az
előbb még szinte a mellemre simult, most már egészen
nyilvánvalóan a mellemet markolta, és a testem mintegy a saját
akaratának engedelmeskedve mozdult. A gerincem hátrahajlott,
és megint kiadtam azt a hangot, amit a jelek szerint még mindig
nagyon imádott, mert belőle is mély, érzéki morgás tört fel,
megremegtetve a mellkasát. Keze egyre csak a mellemen
mozgott, és ravasz, átkozott hüvelykujja sebészi pontossággal
talált rá a mellbimbóm hegyére. A fejemet hátrahajtva a párnába
temettem, a szája azonban követett, karistolva, csókolva,
miközben ujja apró mozdulatokkal simította a megkeményedett
bimbót.
 Alteste megmozdult a takaró alatt, és fölém helyezkedett. Két
lábával finoman széjjelnyitotta a combjaimat, és leereszkedett
közéjük. Belesóhajtottam a szájába, és éreztem, ahogyan a vágy
egyetlen központból kisugározva, lüktetve árad szét bennem.
Az agyam lefagyott. Nem gondoltam semmire, és végre
megtettem: visszacsókoltam. Egyik kezemmel a mellkasa felső
részét simogattam, míg másik kezem ujjai a tarkójára
kulcsolódtak, és a hajával játszottak. Nem hagytam magam,
mindenképpen érezni akartam az ízét, és végül sikerült is.
Hagyta, hogy én is ugyanannyit kapjak belőle, amennyit ő vett el
belőlem, és feltérképezzem a száját és az ajkait. Csípőm ősi
ösztönnek engedelmeskedve magától mozgott, a combjának
dörzsölődve.
– Istenem, mennyire édes vagy! – Egy kicsit felemelkedett,
de éppen csak annyira, hogy a kezével lefelé végigsimíthasson a
hasamon. – Tudod, mit szeretnék? Azt szeretném látni, ahogy
ennél is édesebbé válsz.
Édesebbé? Gyorsan kapkodtam a levegőt, szinte lihegtem.
Ajkamat és mellemet duzzadtnak éreztem. A lábam között a
feszültség elviselhetetlenné fokozódott, és szinte úsztam.
– Élveztél már el valaha? – kérdezte, amikor keze elérte a
póló alját, ami úgy volt megcsavarodva, hogy a csípőmig ért.
Felpattant a szemem. Mit csinál ez? Nem engedhettem, hogy
benyúljon a póló alá! A kéjes vágyba pánik keveredett, amint
lenyúltam, és megragadtam a csuklóját.
Kinyílt a szeme, és láttam, hogy olyan sötétbarna, akár az
étcsokoládé. Megremegtem, és hirtelen meg akartam csinálni
minden mocskos dolgot, amiről az imént beszéltünk.
– Szóval élveztél már el valaha? – kérdezte megint.
Forróság öntötte el az arcom, és dadogva feleltem.
– I-igen. Azt hiszem.
– Azt hiszed? – Kiszabadította a kezét, és mivel sokkal
erősebb volt nálam, nemigen tehettem semmit. Ujjai már a póló
szélénél jártak, de nem mentek be alá. – Vagyis még soha senki
nem juttatott el a csúcsra? Csak te?
Istenem, el sem tudtam hinni, hogy ilyesmiket kérdez tőlem,
és erre a beszélgetésre egyáltalán sor kerül. A szívem annyira
vert, hogy az már fájt; igen, a testem szó szerint fájt.
Lehajtotta a fejét, majd úgy nézett a szemembe.
– Igen. Én leszek az első, aki igazán eljuttat a csúcsra.
Lúdbőröző szent Habakuk. Ugye nem azt mondta, amit
hallottam?
– Jax…
Az ajka egy pillanattal később már megint az enyémen volt, a
keze pedig lejjebb csúszott, sokkal lejjebb a póló szélénél. Kézfeje
végigsimította combom belső oldalát, és a hátam annyira
meghajlott, hogy szinte el is emelkedett az ágyról. Keze egyre
feljebb mozgott, és ez az egészen enyhe érintés is olyan volt,
mintha a világ remegne. Megpróbáltam összezárni a combom, de
végül csak annyi lett belőle, hogy megszorítottam a lábát a
lábammal.
– Meg foglak érinteni – mondta bele a számba, és ezt hallva
megfeszült bennem valami. Nem is csak a gyomromban, hanem
egyszerre mindenemben, és arra gondoltam, lehetséges volna-e,
hogy valaki puszta beszéddel is eljuttasson a csúcsra. – Csak
ennyit teszek, semmi többet. Jó?
Csak ennyit? Mielőtt még egyetlen szót is szólhattam volna,
már megint csókolt, és a kézfeje megsimított… ott, az ölemen. Ez
alkalommal a hátam tényleg elemelkedett az ágyról, ő pedig
elismerően mormogott. Egyik kezem ujjai keményen a hajába
kapaszkodtak, a másik pedig a csuklóját szorította. Aztán ujjai
hegye simított végig a bugyimon, hogy azt hittem, mindjárt
szívrohamot kapok.
– Calla, kicsim… – Belecsókolt a szám egyik sarkába. –
Engedd, hogy megérintselek!
Nem tehettem. Lehetetlen volt. Mert ostobaság lett volna.
 – Engedd meg! – mondta, és hangja selyemként simogatta a
bőröm.
A szívem összevissza vert, szorításom engedett a csuklóján,
majd a kezem feljebb csússzam, egészen a keményen feszülő
bicepszig.
Annyira ostoba voltam!
– Ez az én kicsim!
Az én kicsim? Mindenféle vad érzelmek áradtak szét bennem
a szavaira, de aztán szinte a vérem is lángra lobbant, ahogyan
ujjai még néhányszor megsimítottak, lassú köröket írtak le a
bugyimon, és egyre közelebb és közelebb kerültek, amíg már
magamtól mozdítottam úgy a csípőmet, hogy elérjék azt a kis
pontot, és két ujjának hegyével egyszerre, finoman megnyomta.
Körözött rajta. Megnyomta. Körözött.
– Ó, istenem! – nyögtem bele a szájába.
Éreztem, hogy ajka mosolyra görbül, és a csók annál
szenvedélyesebbé válik, minél erőteljesebben dörzsöltem a
csípőmet a kezének.
– Ez az! – mondta, miközben ujjaival szinte csodát tett
velem. – Hadd lássam, hogyan leszel még édesebb!
A fejem hátrabicsaklott, és miközben hangosan felkiáltottam,
ajka az orcámon csókolt végig. Még az is lehet, hogy a nevét
kiáltottam. Nem voltam benne egészen biztos. Csak arra tudtam
koncentrálni, ahogyan egy pillanat alatt felszabadul bennem a
feszültség, és kemény, intenzív hullámokban csap végig a
testemen.
Éreztem, hogy figyel, miközben a gyönyör hullámai lassan
elcsitulnak, és a fejemet visszahajtottam a párnára. Lényem egy
része úgy érezte, most talán zavarban kellene lennem, hiszen ez
volt a legelső alkalom, hogy ilyesmit bárkivel átéltem. Azonban
ahogyan az orgazmusom utórezgéseiben minden izmom ronggyá
vált, egyszerre már semmi másra nem maradt erőm, csak heverni
az ágyon mozdulatlanul. Elengedtem a haját, és kezem a nyakára
siklott.
– Sokkal édesebb, mint képzeltem – mormogta, és
megcsókolta a nyakam oldalát. Aztán legurult rólam, az oldalára
feküdt mellettem, kezét kivette a lábam közül, és a medencémen
nyugtatta. – Élsz még?
– Nem vagyok benne biztos. A lábamat egyáltalán nem
érzem.
Kuncogott.
– És gondolj csak bele: ez semmi ahhoz képest, milyen az, ha
benned vagyok!
A szemem azonnal felpattant, és meredten néztem a
mennyezetet. Szavai megdöbbentettek, de aztán ráébredtem,
hogy habár én teljesen nyilvánvalóan elélveztem, ő nem. Felé
fordultam, készen arra, hogy kimondjam a világegyetem talán
legcikibb mondatát, de aztán amikor ránéztem, elakadt a szavam.
Jax az oldalára fordulva feküdt, fejét a tenyerében nyugtatva.
A takaró lecsúszott egészen a csípőjéig, és az alsója ugyancsak
egészen le volt húzódva, láttatni engedve azt a hihetetlenül szexi
V alakot a csípője tájékán, valamint a hasizom kemény kis
kockáit. Aha, szó szerint kockahasa volt, és igen, ahogyan szépen
lassan végigjárattam a tekintetem a hasán, fel a mellére, nem
elképzelhetetlen, hogy egy kicsit a nyálam is kicsordult. Vagy
nem is kicsit. A szám mindenesetre tátva maradt, azonban ennek
egészen más oka volt.
A teste ki volt gyúrva, sehol egy gramm felesleg, olyan, hogy
az embernek a torkán akad a szó, de a bőre… az már egészen más
lapra tartozott. Tele volt sebhelyekkel, többtucatnyival, végig a
mellkasán, a hasán, és hirtelen megértettem, miért éreztem az
imént annyira durva tapintásúnak.
Felültem, és az arcába néztem – laza, könnyed félmosolyára,
felvont szemöldökére –, majd tekintetem megint a testére
vándorolt. A sebhelyek néhány helyen krátereknek tetszettek,
ahol vagy hiányzott egy darab a húsból, vagy egyszerűen csak
besüppedt. Más helyeken meg inkább kidudorodtak, mintha így
hegedtek volna be.
Nem is gondolkodtam, csak kinyúltam felé, mire szabad keze
úgy csapott le a csuklómra, akár egy csörgőkígyó. Nagyot
nyeltem, és a szemébe néztem.
– Mi történt? – hallottam a saját hangom, és közben némán
átkoztam magam. Lehajtottam a fejem. A hajam a vállamra hullt,
elrejtve előle az arcomat. – Ne haragudj! Nagyon bunkó dolog
volt ezt kérdeznem. Sejthetném a választ.
– Semmi baj. – Maga felé húzta a kezem, amíg ujjam hegye
az egyik sebet érintette. – Rejtett bomba. A repeszek szar
egyvalamik.
Ó, hogy…
Sejtettem, hogy nem mondott el mindent tegnap éjjel.
Felnéztem.
– Szóval megmentetted Reece életét, de eltaláltak a repeszek?
– Igen – mondta, mintha nem is lett volna olyan nagy dolog.
Pedig biztos, hogy nagy dolog volt, mert azok a sebek mind a
szíve és a létfontosságú szervek közelében voltak, és némelyik
elég mélynek tűnt. Biztosan rettenetesen fájtak, és nagyon
véreztek is. És ő ennek ellenére is kimentette Reece-t? Istenem,
ez a pasi nemcsak bátor volt, hanem hihetetlenül bátor.
Tekintetünk egymásra talált, és nem is tudom, miért, de ömleni
kezdtek belőlem a szavak.
– Engem a szétrobbanó üveg cserepei vágtak meg.
Jax nem mondott semmit, csak ujjait összefonta az
enyémekkel.
– Úgy… úgy nevezik, hogy hátsó huzat – folytattam. – Tűz
volt a házban, és a szobában hatalmas volt a nyomás… –
Tekintetem elszakadt az arcától, és inkább a testére siklott, arra a
rengeteg különálló kis sebhelyre. Erről még nem beszéltem soha.
Senkinek. – Amikor kinyitottam az ajtót, beáramlott a friss
oxigén, vagy valami ilyesmi, és az ablak felrobbant.
– Nagyon szerencsés vagy. – Felült, a térde hozzám ért. Aztán
leengedte a fejét, és az arcunk közvetlenül egymással szembe
került. – A szemedet is elveszthetted volna.
Vagy egy mellbimbómat, de nincs az a pénz, hogy ezt
elmondjam neki.
– Te is szerencsés voltál.
– Így van.
Egy végtelennek tetsző pillanatig egyikünk sem szólalt meg,
aztán hirtelen felugrott az ágyról.
– Reggelizzünk! Mit szólnál, ha elmennénk az IHOP-ba
palacsintázni? – jelentette be, én pedig elkerekedett szemmel
néztem rá. – Aztán megyünk, és megpróbáljuk megtalálni
anyádat. Jó terv?
Pislogtam egyet. Aztán még egyet.
– Oké.
Megint megjelent az a féloldalas mosoly.
– De akkor fel kell kelned az ágyból.
Mondjuk, ebben igaza volt, de…
– Várj! – Lekászálódtam az ágyról, és máris forrónak éreztem
az arcom, mielőtt még feltettem volna neki a kérdést. – Na és te?
Megállt az ágy lábánál, a fejét félrebillentette, és a nadrágja
annyira le volt csúszva rajta, hogy láttam az alá vezető, vékony
szőrcsíkot.
– Mi van velem?
– Tudod… én, izé, elmentem, és te…
– Nem? – Még szélesebben vigyorgott.
– Igen.
Hátrahajtotta a fejét, és hahotázni kezdett.
A szám két sarka legörbült.
– Mi ebben olyan vicces?
 – Csak te. Annyira vicces vagy! És hihetetlenül aranyos. –
Aztán előrelépett, és már ott is volt közvetlenül előttem. – És
amikor élvezel, akkor kimondhatatlanul édes is.
Ó! Hűha!
– Édes, tudom, hogy nem élveztem el, de a te kezeden kívül
még soha senkié nem volt a csinos kis combod között. –
Tekintete végigsimította az említett combokat, és megremegtem.
– Ez volt az első alkalom, és ennek csak és kizárólag rólad kell
szólnia. Nem rólam.
Ó! Dupla hűha.
Csak néztem utána tátott szájjal, ahogy megfordult, és a fürdő
felé indult. Odabent mindenem olvadozni kezdett.
Aztán megállt, felém fordult, és az arcán sokatmondó
kifejezés jelent meg.
– Én majd a tus alatt elintézem magam.
Az állam a padlón koppant.
Jax pedig egyenletes, hófehér fogával alsó ajkára harapott,
majd hozzátette:
– És közben végig rád gondolok majd.
 18. FEJEZET

H A AZ EMBERT EGY PASI EGÉSZEN AZ ORGAZMUSIG RÖPÍTI, egy kicsit

minden átértékelődik. Ezen még soha nem töprengtem el, mert
egyetlen olyan pasi sem volt, aki esélyes lehetett volna, de ez
olyasmi volt, amihez hozzá tudtam volna szokni.
Amíg Jax zuhanyozott, visszafeküdtem az ágyba, mert mint
kiderült, tényleg nagyon korán keltünk. Még nyolc óra sem volt.
Próbáltam nem elképzelni, milyen lehet, ahogy a tus alatt
simogatja magát, de a gondolataim egyre csak visszatértek erre a
képre, és az igazat megvallva éreztem, hogy ez megint felizgat.
Ami már csak azért is különös volt, hiszen még mindig nem
voltam benne biztos, hogy tudom-e rendesen használni a
lábamat.
Nagyon abba kellene hagynom a fantáziálást róla.
Úgyhogy inkább arra használtam az időt, hogy átgondoljam,
hol is tart az életem.
Végre megvolt az első, nem Calla gerjesztette orgazmusom,
ami azért nem semmi. Lényemnek egy része nagyon büszke volt
magára, amiért végül én is fejest ugrottam ebbe az őrületbe, még
akkor is, ha ez huszonegy évbe került. Ugyanakkor fogalmam
sem volt, hogy mit kezdjek vele. Mit jelent ez számomra? És Jax
számára. Kettőnk számára.
Istenem, most már tényleg van olyan, hogy „kettőnk
számára”?
A szívem egy kicsit gyorsabban kezdett zakatolni, és felültem
az ágyban, majd miközben a fürdőszoba zárt ajtaját bámultam, a
takarót a mellkasomra szorítottam. Hallottam odabentről a
vízcsobogást, és aztán… őt is. Nem nyögdécselt vagy ilyesmi,
hanem dúdolt. Vagy talán énekelt. De a víz miatt határozottan
dúdolásnak tűnt. Hirtelen annyira intimnek tűnt ez a pillanat,
hogy kedvem lett volna kiugrani az ágyból, aztán sikoltva, két
kezemmel csapkodva rohanni fel-alá az utcákon.
Mi a fenét keresek én itt?
Hiszen nem lehet olyan, hogy orgazmusos, tusolásos,
éneklős, együtt reggelizős „mi ketten”. Nem úgy terveztem, hogy
életem végéig itt maradok. Az volt a nagy terv, hogy amint
rábólintanak a tanulmányi támogatásomra, augusztusban már
megyek is vissza a suliba. Hiszen én ezt akartam, nem? Nekünk
kettőnknek nem volt közös jövőnk.
Lassan pislogtam.
És ami talán ennél is fontosabb, hogy minél hamarabb elő
kellett kerítenem anyát, mert nagyon nem szerettem volna, ha
valami csicska kis műgengszter szétvagdos, vagy – rosszabb
esetben – ha kénytelen lennék szemtől szemben találkozni
Isaiah-val.
És ami még inkább lényeges, hogy az én életembe nem fér
bele olyasvalaki, mint Jax. Hiszen a hátamon olyan a bőr,
mintha…
Annyira elvesztem a gondolataimban, hogy nem is hallottam,
amikor a víz csobogása abbamaradt, éppen ezért teljesen
megdöbbentem, amint Jax egyszer csak kinyitotta az ajtót, és
kilépett a fürdőből.
A derekára törülközőt kötött, haja csurom nedves volt,
hátrafésülve, és úgy általában ki volt téve az egész teste.
Nagyon fincsi. Volt mit nézni, az biztos.
Francba, nagyon jól nézett ki! Annyira, hogy kis híján megint
beindult a nyálelválasztásom.
– Akarsz te is tusolni, mielőtt indulunk? – kérdezte, és olyan
lazán lépkedve jött oda az ágyhoz, mintha nem is csak egy szál
törülköző lett volna rajta.
– Tessék?
 Megjelent az a félmosoly.
– Zuhany? Nincs kedved letusolni?
Olyan voltam, mint egy agyhalott.
– De! – sikkantottam végül, kipattantam az ágyból, és
felkaptam a komódról a ruhámat. – A tus nagyon király ötlet. –
Már megint rám jött a szófosás. – Annyira okos vagy!
Amint elléptem Jax mellett, utánam fordult, és a fenekemre
csapott.
Ugrottam egyet, és meglepett kis sikoly hagyta el a számat, ő
meg csak nevetett. Amikor pedig a vállam fölött hátranéztem,
hogy dühös pillantást lövellhessek, rádöbbentem, hogy az imént
nem a kezével csapott a fenekemre.
Hanem azzal a törülközővel, ami egy pillanattal azelőtt még a
derekára volt kötve.
És most már nemcsak csodálatosan izmos háta tárult a
szemem elé – ami maga is olyan volt, hogy csak –, hanem izmos
segge is.
– Ó, istenem! – sikoltottam. – Hiszen te meztelen vagy!
A halk kuncogás hamarosan hangos nevetéssé vált, én pedig
előrevetettem magam, és szinte beestem a fürdőszobába. De már
késő volt. Annak az izmos, kerek seggnek a képe beleégett a
retinámba.
Anyaszült meztelen volt! Totálisan és teljesen meztelen! És
nem is izgatta magát. Úgy tűnt, a szemérem szikrája is hiányzik
belőle, ami csak még jobban megerősítette bennem a gyanút,
hogy soha nem lehet közöttünk semmi. Belém ugyanis sokkal
több szemérem szorult, mint egy egész zárdára való apácába.
Használtam a Jax-illatú szappant, valamint a kettő-az-egyben
sampont és balzsamot. És csak miután lezuhanyoztam,
felöltöztem, és nedves hajamat a fejem tetején kontyba
csavartam, akkor jöttem rá, hogy nincsen rajtam semmi smink.
Egyáltalán.
 Ami ma reggel még az arcomon volt, többnyire az is
ledörzsölődött, és most sokkal tisztábban látszott a sebhelyem. A
Dermablend nagyon állat cucc, de most egyértelműen sikerült
ledörzsölnöm.
– Ó, istenem!
Tágra nyílt szemmel néztem magam a tükörben, és szemem
kékjét szikrázónak láttam a kis, szögletes ablakon keresztül
beszűrődő, kora reggeli napfényben. Az arcbőrömnek
Dermablend nélkül olyan krémes barackvirágszíne volt, amit a
világ legjobb sminkje sem tudott utánozni. Csak a jobb oldalát
láttam, ami smink nélkül sokkal szebbnek tűnt, csak az a baj,
hogy amikor kilépek az emberek közé, ott a másik fele is.
Smink nélkül a sebhely még mindig egészen sötét
rózsaszínnek tűnt, és élesen elvált az arcom eredeti színétől, a
szemem sarkától majdnem a szám sarkáig ért. Csak ezt láttam.
– Calla?
Amikor meghallottam a hangját, egész testemben
megmerevedtem, és erősen megszorítottam a mosdókagylót.
Nem mehetek ki így. Tudom, hogy nevetséges, de akkor sem
hagyhattam, hogy így lásson.
– Minden rendben van? – kérdezte.
Visszatartottam a lélegzetem, és az ajtó felé fordultam. Vajon
nagyon feltűnő lenne, ha a törülközőt az arcomra csavarnám, és
úgy mennék ki? Feltűnő nem, de ostoba igen. Persze tudtam,
hogy hülyén viselkedem, de nem is olyan régen Jax még a
csókjaival árasztott el, a keze a testemet simogatta, és én annyira
szépnek éreztem magam mellette. Viszont ez – ez nagyon ronda.
És nem akartam, hogy…
Hirtelen hideg fuvallat csapott végig a testemen, lehunytam a
szemem, és vettem néhány nagy levegőt. Jax tudja, hogy ott a
sebhely. Nagyon, de nagyon közelről látta az arcomat. Még meg
is csókolta.
 A fürdőszoba ajtaja hatalmas csattanással vágódott ki és
csapódott neki a falnak. Majd összecsináltam magam, amint Jax
berontott.
Nem zártam kulcsra az ajtót.
Sóhaj.
Gyorsan végigpillantott rajtam, talán azt kutatta, nem
sérültem-e meg, vagy ilyesmi.
– Jézusom! – mondta végül. – Már azt hittem, elcsúsztál, és
eszméletlenül heversz, vagy mit tudom én.
Na jó, ez egy kicsit ciki volt, de most nem a legfontosabb
részlet. A testemmel egy kicsit balra fordultam, hogy csak az
arcom jobb oldalát láthassa.
– Nem mehetek veled reggelizni.
– Tessék?
– Nem mehetek veled reggelizni, mert vissza kell mennem a
házba. – Tudtam, hogy ez nemcsak értelmetlennek, de
hülyeségnek is hangzik. – Visszamehetnénk anya házába?
Jax közelebb lépett, és megláttam farmernadrágba bújtatott
lábát. Mezítláb volt, lábfeje kivillant a kissé elrongyolódott
szárból.
– Miért?
– Csak vissza akarok menni. Ha akarsz, menj nyugodtan
előre az IHOP-ba, én meg majd a saját kocsimmal utánad
megyek. Talán az lenne a legjobb…
– Egy frászt!
Felkaptam az államat, majd a fejemet balra fordítottam.
– Tessék?
A szemében harag villant.
– Nem fogunk külön kocsival menni, miután nemrég a kezem
a lábad között volt, te pedig úgy élveztél el, hogy a nevemet
kiáltottad.
Szóra nyitottam a számat, de most őszintén… mit lehet erre
mondani?
 – Együtt fogunk elindulni, eszünk valami isteni zsírosat,
aztán elmegyünk, és megnézzük az egyik helyet, ahol talán anyád
meghúzza magát – folytatta. – Aztán pedig, ha még mindig
marad időnk, mielőtt megkezdődne a műszak, talán egy kis
szundi is belefér majd.
– Egy szundi?
Most komoly, hogy az összes mondandójából ez ragadt meg
bennem a legjobban?
– Kettesben.
– Szundi kettesben?
– Aha. – És halkabban folytatta. – És ha még így is elég időnk
marad, akkor talán megpróbálhatnám elérni, hogy megint a
nevemet sikoltsd.
Te szent szar, ugye nem azt mondta, amit hallottam?
Aztán beljebb lépett a fürdőszobába, közelebb hozzám, én
pedig csak addig tudtam hátrálni előle, amíg a fenekem a
mosdónak nem ütközött. Elém állt, fölém magasodott, és
miközben próbáltam volna balra fordulni, ő egyik kezét a bal
orcámra tette, a másikat pedig a nyakam oldalára csúsztatta.
Egyenesen maga felé fordította az arcomat, és csak most
döbbentem rá, nem is ez volt az első alkalom, hogy ezt tette.
– Nem vagyok hülye – mondta, és ujja hegyével a nyakamat
simogatta. – És ha kell, akkor rohadt jó megfigyelő is vagyok.
– Értem – suttogtam. – Kösz a felvilágosítást.
A szája sarka megrándult, aztán hátrahajtotta a fejem, hogy
egymás szemébe néztünk.
– Tudom, miért bújtál a fürdőbe.
Ó, istenem!
– Mert attól félek, hogy megint kitalálsz valami pitét, amit
még soha nem kóstoltam?
– Ha-ha. Nem. – Lejjebb hajtotta a fejét, és én nagyot
nyeltem. – Én meg sem látom.
 A szívem dobott egy hátast, de úgy tettem, mintha nem
érteném, mit mond.
– Miről beszélsz?
– Calla, kicsim, pontosan tudod, hogy miről beszélek. Erről.
– Aztán lehajtotta a fejét, és a következő pillanatban megéreztem
ajka érintését közvetlenül a bal szemem sarka alatt.
Olyan hirtelen vettem levegőt, hogy szinte belesajdult a
mellkasom. Ezt is csinálta már korábban, és akkor is éppen ilyen
érzelmi vihart keltett vele, de ezúttal továbbment. Ajkai
végigkövették a sebet az arcomon, le, egészen a szám sarkáig,
aztán megcsókolt. Gyöngéden, édesen és hosszan. Kezem a
mellkasára tapadt, és közelebb bújtam hozzá.
Amikor elvált az ajkunk, és homlokát az enyémnek nyomta,
éreztem, hogy a torkomban könnyek gyülekeznek.
– Engem nem érdekel, Calla. Még csak eszembe sem jut –
mondta. – Észre sem veszem.
Szorosan lehunytam a szemem, és a szívem elszorult. Az első
pillanatban nem hittem neki, mert bassza meg, azért annyira
hülye nem vagyok, de aztán abbahagytam – abbahagytam. Nem
mondogattam többé magamnak, hogy pontosan tudom, mi jár a
fejében, hogy mit akar, és mit nem akar. Abbahagytam. Mert
nem tudtam – és senki más sem tudhatta, ha vannak sebhelyei,
ha nincsenek. Abbahagytam, és nem mondogattam magamnak,
hogy az egésznek semmi értelme, mert hamarosan úgyis
elmegyek innen. És nem volt bennem más, csak az, amit
mondott, és amit mutatott nekem. Úgyhogy abbahagytam a
süketelést, leráztam magamról minden szarságot, éppen úgy,
ahogyan az éjjel a Dermablend dörzsölődött le rólam, és végre
úgy éreztem, hogy valóban önmagam vagyok. És lehet, hogy ez
az egész hatalmas ostobaság. Hogy egyszer majd nagyon meg
fogom bánni. De elhatároztam, hogy akkor is ilyen ostoba leszek.
Hogy én leszek a lehető legjobb ostoba, amilyen az ember csak
lehet.
 Hűha!
Kicsit haboztam, aztán az orromon keresztül kifújtam a
levegőt, és amikor megszólaltam, a hangom remegett, a
szememet könnyek marták, de akkor is kimondtam, amit
akartam:
– Jól van. Csináljuk! És végezzünk minél hamarabb, mert
nagyon rám fér az a szundi!
Éreztem, ahogyan az ajka mosolyra húzódik.
– Okos kislány.

Amikor Jax kilépett a házból, és elindult lefelé a kis lépcsőn,

hátul még mindig a pólóját próbálta a farmerbe betűrni. Éppen
olyan tükrös pilótaszemüvege volt, mint Jase-nek, és neki is
éppen olyan jól állt.
Nem sok szó esett közöttünk, amíg az IHOP-ba nem értünk,
ami már csak azért is szerencsés volt, mivel teljesen rá voltam
kattanva arra, hogy vajon mi fog történni közvetlenül a szundi
előtt és után. Talán még több nem öngerjesztett orgazmus?
Benne vagyok. Annyira lelkesen követtem, amit újonnan
felfedezett ostobaságom diktált, hogy nem is aggódtam semmi
egyéb miatt.
Mint minden normális nő, én is gondoltam néha a szexre, de
persze közel sem olyan gyakran, mint az elmúlt egy órában. Az
agyam boldogan árasztott el mocskosabbnál mocskosabb
képekkel egészen addig a pillanatig, amíg le nem tették elénk a
szalonnát, a pirítóst meg valamit, amit Jax puliszkának nevezett,
és amit szerinte nem lehet kihagyni.
Nagyon nehéz volt elterelni a gondolataimat arról, hogy
smink nélkül vagyok kint, az emberek között, azonban minden
alkalommal, amikor az agyam kezdte volna azt mondogatni, vagy
azt hittem, hogy valaki éppen engem bámul, hogy a szomszéd
bokszból a kisfiú csak emiatt kukucskál hátra a támla felett, és a
pincérnő is csak ezt látja mosolygás közben, kényszerítettem
magam, hogy ne törődjek vele.
És aztán a gondolataim irányt váltottak – Jaxre terelődtek, és
arra a valamire, ami köztünk van. Mert valami határozottan
volt. Mint korábban ő is megjegyezte, a keze a combjaim között
járt, én pedig a nevét kiáltottam, úgyhogy valami kellett, hogy
legyen. Valami, amivel kapcsolatban nagyon kevés tapasztalattal
rendelkeztem, valami, amiről én sem tudtam, meddig tarthat.
Ha ugyanis megkapom a támogatást, akkor azonnal elköltözöm
innen, kocsival háromórányira. Vajon milyen jövője lehet ennek
a valaminek, ha én a főiskolára járok, ő meg itt van a kocsmában
halál szexisen, meg minden?
És különben is, mi a fenéért agyalok én ezen egyáltalán? Mert
ostoba voltam, és már korábban eltökéltem magamban, hogy
végigcsinálom ezt a valamit, bármi legyen is ez, és bármit
jelentsen is, ahova ez a valami vezet.
A villámmal megszurkáltam a darabos, fehér vackot.
– Ez a puliszka?
– Kóstold csak meg!
– Olyan, mint egy horrorfilm főszereplője. – Megint
megböktem. – Mindjárt rám veti magát, és beteríti az arcom.
Jax nevetett, és belemártogatott néhány palacsintát a
juharszirupjába.
– Annyira nem vicces! Még a végén az lesz, hogy valami
idegen puliszkafattyúnak adok életet – motyogtam. – És akkor
mit csinálsz?
Félig lehajtott fejjel nézett fel rám, és a mosolya azt mondta,
szórakoztatja a dolog.
– Csak kóstold meg!
– Milyen íze van?
Ilyen könnyen nem adom magam.
– Puliszka.
 Leengedtem a villám, és lapos pillantást vetettem rá.
– Kicsit részletesebben.
Felnevetett, majd a késével vágott egy szeletet a vagy tíz
egymásra halmozott palacsintából.
– A puliszka ízét nem lehet leírni. Érezni kell.
A mennyezetre néztem, majd ügyelve, hogy sajt is biztosan
jusson bele, vettem egy kanállal, és óvatosan megkóstoltam. Jax
egész idő alatt engem figyelt, és várt. Lenyeltem, de még mindig
nem voltam biztos a dolgomban. Úgyhogy vettem még egy
kanállal.
– Na? – kérdezte.
– Nem tudom – feleltem, és bekaptam még egy adagot. –
Még ingadozom. Az íze jó, de ez a név… nem hiszem, hogy
őszintén tudnék rajongani valamiért, amit puliszkának hívnak.
Még egy kicsit töprengenem kell rajta.
Jax nevetett.
– Aranyos.
Én meg visszamosolyogtam, és nekiláttam a szalonnának is.
– Szóval akkor ezután hova is fogunk menni?
– Philadelphiába – mondta két harapás között. – Van ott egy
ház, ahol anyád egy csomószor szokott lógni. Talán mákunk lesz,
és vagy most is ott van, vagy legalább látták mostanában.
– Ez egész jól…
– Calla! És Jax! – hallottam egy ismerős, sikoltó hangot.
Megfordultam a bokszban, és megláttam Katie-t, aki a végtagjait
dobálva közeledett felénk. Én meg csak pislogtam, mert hirtelen
azt hittem, hogy valami időkapun keresztül észrevétlenül
visszaröppentünk a nyolcvanas évekbe.
Katie ugyanis élénk rózsaszín latexnadrágot viselt, bő lila
zoknival, sportcipővel, és fekete felsője a vállán le volt húzva. Na,
és a sálja – vörös alapon kék pöttyös volt. Júniusban.
– Szia! – mondtam, és egy szelet szalonnával integettem neki.
 – Cicám! – Katie megállt a boksz mellett, kezében egy
kajahordó dobozzal. – Nézzenek csak oda! Mondtam, hogy meg
fog változni az életed.
Aha.
Jax hatalmas adag palacsintát lapátolt be a szájába,
egyértelmű volt, hogy csak a mosolyát próbálja kajálással
leplezni.
– Mit csináltok ti ennyire korán? – Aztán mielőtt
válaszolhattam volna, már folytatta is. – Én jógázni voltam.
Minden reggel szoktam. Aztán eljövök az IHOP-ba, a Waffle
House-ba vagy a Denny’sbe. Olyan ez nekem, mintha valami
univerzális ellensúly lenne vagy efféle marhaság. De akkor is
nagyon korán van még ahhoz, hogy rémesen elfoglalt és rémesen
szexi pultosok itt reggelizzenek. Együtt.
Tekintetem Jaxre vándorolt.
– Együtt is ébredtünk – jegyezte meg egyszerűen.
Katie szeme azonnal elkerekedett, én meg szerettem volna azt
kiabálni, hogy nem arról van szó, amire gondol, de aztán
rájöttem, hogy de igen. Tényleg arról van szó, amire gondol.
Úgyhogy erőt vettem magamon, és csendben maradtam.
Katie csinos arcán széles mosoly terült szét.
– Nem semmi. Komoly? Ha ti ketten együtt maradtok,
összeházasodtok, aztán gyereketek lesz, Katie-nek kell majd
neveznetek.
Az arcomat megint melegség öntötte el.
– Mi van?
– Ha fiú lesz, akkor is nevezhetitek Katie-nek, de tutira
halálra szívatnák miatta a suliban, és szerintem ti ezt nemigen
akarnátok. Hű… mi ez? Puliszka? – Úgy váltott témát, hogy
közben levegőt sem vett. – Legközelebb kérj rá több sajtot! És egy
reggel el kell jönnötök hozzám is. Rohadt jó puliszkát készítek.
 – Királyul hangzik – felelte Jax könnyedén, és barna szeme
csak úgy csillogott. – És megígérem, hogy ezt a névadós dolgot is
átgondoljuk.
Ránéztem azzal a bizonyos „Mi a fenét csinálsz?”
pillantásommal.
Katie meg nevetgélt.
– Király. Nos, nekem most mindenképpen haza kell vinnem a
muffinokat és a palacsintát. Később találkozunk.
Figyeltem, ahogyan sarkon fordul, és riszálva kilibben az
étteremből, aztán, mivel ehhez nem tudtam volna semmi
értelmeset hozzátenni, inkább csak annyit mondtam:
– Tudtad, hogy mióta fejre esett a rúdról, azóta a jövőbe lát?
Hallottam.
Beharaptam az alsó ajkamat.
– Roxy azt mondja, volt már olyan, hogy egész jól bejött, amit
mondott.
– Katie – mormogta Jax, mire az asztal fölött ránéztem. Ó
meg mosolygott. – Nem is bánnám, ha a kislányunkat Katie-nek
neveznénk.
Istenem! – feleltem.
Jax erre hátrahajtotta a fejét, és mélyen, szexisen felnevetett,
mire akaratomon kívül is elmosolyodtam.

Ehhez képest, amikor negyven perccel később beértünk a

városnak abba a részébe, ahova épeszű ember a lábát sem tenné
be, már semmi kedvem nem volt mosolyogni. Az utcán nem
sokan jártak ilyenkor délelőtt.
Jax egy lepukkant bérház előtt talált parkolóhelyet, szemben
a parkkal, ami leginkább posztapokaliptikus filmbe illett volna.
Ahogy végignéztem a környéken, egy csomó bedeszkázott
ablakot és ajtót láttam.
 – Biztos jó helyen vagyunk?
– Ez lenne a legutolsó koszfészek, ahova elhoználak, de ha jól
emlékszem, tegnap amiatt akartad leszedni a fejem, hogy ez a te
problémád és a te szarod. – Leállította a motort, és önelégült
pillantást vetett rám. – Úgyhogy most itt vagyunk.
Persze igaza volt, de ezt soha az életben nem ismerném be
neki.
– Tök mindegy.
Ajka mosolyra húzódott.
– Maradj mellettem! Érted? És engedd, hogy én beszéljek…
Ne, ne nézz rám úgy, mint aki citromba harapott! Én beszélek.
Ha ezt nem tudod elfogadni, már itt sem vagyunk, bezárlak egy
szobába Clyde-dal vagy Reece-szel, aztán egyedül jövök vissza.
Hunyorítva néztem rá.
– Attól még nem kellene így beszélned velem.
– De igen. – Ezzel előrehajolt, és nyomott egy csókot az
orrom hegyére. Gyors volt a mozdulat, és egy kicsit meg is lepett.
Amikor azonban visszahúzódott, már sokkal barátságosabban
mosolygott. – Elfogadod?
Haboztam, majd felsóhajtottam. Persze nem mintha én
lettem volna Rambo vagy valaki, aki berohan a bérházba,
kifordítja az egészet, és üvöltve követeli, hogy adják ki neki az
anyját, mert különben.
– Na jó, rendben van. Elfogadom.
Jax bólintott, majd kiszállt a kocsiból. Én még egy pillanatig a
fenekemen maradtam, majd gyorsan elmondtam egy imát, és
követtem. Miközben a bérházak előtt, az utcán sétáltunk, végig a
fenekében maradtam, aztán hirtelen megálltunk, és felmentünk
néhány omladozó lépcsőfokon az egyik épületbe, amelynek a
második emeletén minden ablak be volt deszkázva.
– Anya járt itt? – kérdeztem, és összefontam a két karom a
hasam előtt.
Jax bólintott, majd lepillantott rám.
 – Aha.
Összeszorítottam a szám, de tudtam, hogy annyira nem is
kellene meglepődnöm. Nem volt ebben semmi újdonság, de
akárhány lepukkant lakókocsiból rángattam elő én személyesen
még tinédzserkoromban, látva ezt a helyet, és tudva, hogy
többször is eljött ide, valahogy nagyon rossz érzés fogott el.
Jax bedörömbölt az ajtón. Amikor néhány pillanattal később
még mindig nem érkezett semmi válasz, én már konstatáltam
volna magamban, hogy ez zsákutca lesz, de ő sokkal
hangosabban, ököllel is verni kezdte az ajtót.
– Hűha! – mormogtam, és körülnéztem. – Biztos, hogy ez jó
ötlet?
Elengedte a kérdést a füle mellett, és az ajtóhoz hajolt.
– Nyisd ki, Ritchey! Tudom, hogy odabent vagy. Kint parkol a
szar kocsid.
A szemem elkerekedett, a torkom elszorult.
Volt egy szívdobbanásnyi szünet, aztán az ajtó résnyire
kinyílt. Látni senkit nem láttam, azonban hallottam egy reszelős
hangot.
– Mi a fenét akarsz, Jackson?
Hmm.
Jax egyik kezét a kopott ajtó közepére helyezte.
– Beszélnünk kell.
– Beszélj! – hangzott a válasz.
– Nem fogok veled a rohadt lakásod küszöbén beszélni,
Ritchey. Engedj be bennünket!
Kis szünet.
– Nem egyedül vagy?
Aztán vagy harminc centire kinyílt az ajtó, és egy férfi jelent
meg. Önkéntelenül is tettem egy lépést hátra, amikor megláttam
a borotválatlan arcot, a véreres szemeket és a vöröslő, hatalmas
orrot.
– Ki a fene ez?
 Habár a férfi úgy nézett rám, mintha még soha életében nem
látott volna, azonnal felismertem. Szent szar, hogy is
felejthetném el azokat a vizenyős szemeket és a vörös orrot?
Régebben egy csomószor járt nálunk, és bulizott anyával.
– Ehhez tényleg semmi közöd, Ritchey, és nem azért jöttem,
hogy ismerkedjünk – vágott közbe Jax, a hangja pedig… hűha,
erre nincs más szó, csak az, hogy kőkemény volt. Olyannyira,
hogy én is csak néztem rá megkövültén. – Nyisd ki!
Nem nyitotta.
Jax halkan káromkodott, és megmozdult. Egyik lábát az
ajtóba tette, majd a kezével egyszerre nagyot lökött rajta. Az ajtó
azonnal kitárult, Ritchey pedig hátratántorodott.
– Ööö…
Jax megfogta a kezem, maga után húzott a lakásba, és a
szag… istenem, amikor becsukódott mögöttünk az ajtó, a szag
volt az első, amire felfigyeltem. A szoba, aminek a berendezése
mindössze egy üvöltő tévéből és két kanapéból állt, jobb napokat
is látott már, de macskahúgy és pia szagát árasztotta.
Kérlek, add, hogy anya ne legyen itt!
És közben tudtam, hogy nem lenne szabad ezt kérnem. Ha
most megtalálnám, egy pillanat alatt megoldódna minden
problémám, de akkor sem kívántam neki, hogy ilyen helyen
kelljen rejtőznie.
– Ez nem volt valami király, haver! – mondta Ritchey,
miközben próbált távolabb kerülni Jaxtől, és mocskos körmével
nyakának csupa vörös bőrét vakargatta. – Úgy törted rám az
ajtót, mintha valami rohadt zsaru lennél.
– Miért nem nyitottad ki? – morogta Jax.
Azon töprengtem, vajon mekkora tapasztalata lehet abban,
hogy olyan házakba törjön be, ahol… nos, kétes alakok laknak. Az
igazat megvallva nagyon mindennapinak tűnt, ahogy csinálta.
Léptem egyet oldalra, mert észrevettem, hogy a parkettán egy
hatalmas lyuk tátong éppen előttem, és egy pillanatra átláttam az
egyik kanapé háttámlája fölött.
A szívem nagyot dobbant.
Egy kisgyerek kuporgott a kanapén, vékony takaró alatt. Nem
lehetett több öt- vagy hatévesnél. Az ölében egy macska ült. Csak
néztem a gyereket, és éreztem, hogy felfordul a gyomrom.
– Mi van? – kérdezte Ritchey.
Jax két karját lazán lógatta az oldala mellett.
– Monát keressük.
– Mona Fritzet?
– Mintha lenne másik Mona is, aki miatt itt lennék. És nem
ez lenne az első alkalom, hogy innen szedem össze – felelte Jax,
és nagyon meglepődtem, amikor ezt meghallottam. Aztán
eszembe jutott, hogy nemcsak ő, de Clyde is csinálta. – Úgyhogy
elég a dumából! Tudod, mi következik.
Ennek megszokott menetrendje van?
Ritchey továbbra is a nyakbőrét vakargatta, de a szemében
mintha valami csillogás jelent volna meg.
– Nekem semmi közöm Mona szarjaihoz.
Jax tett felé egy lépést, és lehajtotta az állát.
– Csak egyszer teszem fel a kérdést, Ritchey.
– Haver, hidd el, én nem…
– Egyszer – figyelmeztette Jax.
Ritchey nem válaszolt, erre Jax rávetette magát, megragadta
mocskos pólója elejét, és szó szerint felemelte az egész pasit,
hogy csak koszos, meztelen lábujjai hegye maradt a földön.
Szent szar, itt verekedés lesz.
Annyira megdöbbentem, hogy melléjük léptem, és miközben
próbáltam higgadt maradni, megszólaltam:
– Egy gyerek van a kanapén, Jax.
– Basszus! – motyogta Jax, de a kezét egy pillanatra sem
vette le a pasiról. – Itt van veled Shia? Ebben a koszfészekben?
– Lelépett az átkozott anyja. Megteszem, amit tudok.
 Jax bicepsze megfeszült.
– Menjünk a konyhába, és megígéred, hogy jól viselkedsz!
Shia érdekében. Vetted?
Bementünk a konyhába, illetve oda, ami valamikor a konyha
lehetett. Nem volt benne mosogató, csak a helyén egy tátongó
lyuk a falban.
A szemem sarkából mintha valami barnát és undorítót láttam
volna elsurranni a fal mellett, a frigó közelében.
– Mona nincs itt – mondta végül Ritchey.
– Nem bánod, ha azért körülnézünk?
– Ha akarjátok. – Ritchey oldalra lépett, és a pultnak
támaszkodott. – De igazat mondok. Nincs itt, és nem is ti vagytok
az elsők, akik rajtam keresik.
Megdermedtem.
– Nem?
– Ki kereste még? – kérdezte Jax, és nem mozdult.
Ritchey vizenyős szeme rám talált.
– Olyan ismerős…
– Tartsd rajtam a szemed, Ritchey! – De amikor megtette,
Jax egy cseppet sem tűnt nyugodtabbnak. Kezdtem én is egyre
feszültebbé válni. – Ki kereste még Monát?
– Valami pasik. A rosszabbik fajtából – felelte Ritchey, majd
vékony karját összefonta beesett mellkasa előtt. Biztos voltam
benne, hogy nem ez a legjobb hely erre a beszélgetésre így, hogy a
szomszéd szobában egy kiskrapek alszik, de Ritchey folytatta. –
Isaiah emberei.
Ó! Ez rossz hír.
– Ezt már tudjuk – felelte Jax higgadtan.
– Hallottam a szóbeszédet – mondta Ritchey pár pillanat
múlva. – Mona nagyon nagy szarban van.
– Ezt is tudjuk.
Ritchey elhúzta a száját.
 – Aha, de azt tudjátok, hogy vagy hárommilliónyi heroint
pihentetett Isaiah-nak? És hogy egy héttel ezelőtt vissza kellett
volna adnia neki?
Kis híján hangosan felnyögtem. Mégis igazolódott a
legrosszabb félelmem. Az a drog egy nagykutyáé volt, nem pedig
Zsíros Hajúé.
– Az utcán azt beszélik, hogy valaki lenyúlta a cuccot, de
Isaiah mindenképpen azt akarja, hogy Mona mondja el neki, mi
történt. – Ritchey szárazon nevetett. – Baszd meg, ha tudtam
volna, mi van nála, azonnal kifordítottam volna az egész házat,
amint kiteszi a lábát!
Kedves.
De ezzel még nem volt vége.
– Az a hülye picsa már halott, csak még nem tud róla. Érted,
Jax? Még szerencse, hogy átadta…
– Elég! – szakította félbe Jax határozottan, én pedig úgy
éreztem, hogy mindjárt odahányok a padlóra. – Van valami
ötleted, hol lehet? Vagy ő, vagy Kakas.
– Kakas? – Ritchey megint felnevetett. – Öreg, ő vagy
ugyanott bujkál, ahol Mona, vagy ha van egy kis esze, akkor
annyira távol tőle, amennyire csak lehet. Haver, Jax, hiszen
tudod, milyen Mona! Ha beáll, akkor úgy beszél, és úgy
viselkedik, mintha ő finganá a passzátszelet, csak azért, mert
Isaiah-nak szokott futárkodni, meg ilyenek. De annyira nem
okos. Már régen vissza kellett volna adnia az anyagot, amit
pihentetett.
– És miért nem adta vissza? – kérdeztem, miközben
magamon éreztem Jax tekintetét. – Erről hallottál valamit?
Bólintott.
– Mert ez az idióta Kakas a fejébe vette, hogy megkerülik
Isaiah-t. Ahelyett, hogy megkapnák a részüket, amiért elmennek
az anyagért, többet akart. És azt mondta, addig nem adják vissza
a cuccot, amíg meg nem kapják. Úgyhogy elrejtették. Emiatt meg
a seggfej Mack került nagyon szar helyzetbe, mert neki kellett
volna átvennie az árut Monától, és elvinni, ahova kell. Tudjátok,
milyen Isaiah. Nem szereti bemocskolni a kezét.
Ó, istenem, ez még sokkal rosszabb volt, mint gondoltam.
Nem is tudtam, mit mondhatnék.
– És ismerve Monát és Kakast, valószínűleg lefölözték az
anyagot, belőtték magukat, aztán meg beszartak, hogy mi lesz, ha
Isaiah megtudja, és bepöccen. Én mondom, nagyon nagy szarban
vannak. – Elhallgatott, és széttárta a két karját. – Most tehát itt
tartunk, ömlik a fos lefelé, keresztül Macken, Kakason, le egészen
Monára.
Jax állkapcsában megremegett egy izom.
– A francba!
– Aha. De tudod, hogy talán ki tudhat még róla, hol vannak?
– Ritchey oldalra billentette a fejét, Jax pedig egy kicsit felemelte
az állát, és ránézett. – Ismered Ike-ot?
– Találkoztunk párszor.
Ritchey bólintott.
– Őt keressétek meg… Plymouthtól északra, egy Happy Trails
nevű táborban lakik. Nem is téveszthetitek el. Olyan
agyontuningolt pickupja van. – Aztán megint rám pillantott. –
Nem ismerlek én téged valahonnan? Mert, basszus, rohadtul
ismerős vagy, csak nem tudom, honnan. Várj csak… – És
vizenyős szeme elkerekedett. – Te szent szar, hát mégis igaz!
– Ritchey! – Jax hangja fenyegető volt, és közben a zsebébe
nyúlt. – Ne akarj feldühíteni!
– Ó, haver, basszus, hidd el, nem akarlak! Nagyon szeretlek.
Mindig is szerettelek, mert mind a ketten megjártuk a poklot. –
Feltette a két kezét, és ekkor vettem észre a rengeteg tűnyomot
végig, mind a két alkarján. – De tudnod kell, hogy az utcán arról
is beszélnek, hogy Mona lánya visszatért. Csak nem akartam
elhinni. Imádkozzatok, hogy Isaiah fülébe ne jusson el!
Nos, ezzel egy kicsit elkéstünk.
 – Ne merj még egyszer ránézni! – parancsolta Jax, Ritchey
pedig azonnal elkapta rólam a tekintetét. Csak nézte, ahogy Jax a
zsebébe nyúl, és egy méretes pénzköteget vesz elő, majd az
asztalra hajítja. – Ebből vegyél kaját a fiadnak! És ha megtudom,
hogy egyetlen centet is anyagra költöttél belőle, meglátogatlak, és
hidd el, nem nagyon fogod élvezni!
A lélegzetem is elakadt, amint a pénzt néztem. Nem volt
olyan rettenetesen sok, de azért tisztességes méretű kötegnek
tűnt. Aztán Jax-re pillantottam. Pénzt adott Ritchey-nek, hogy
gondoskodjon a kisfiáról. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor
végleg beleszerettem.
Miután ledobta a pénzt az asztalra, Jax még mondott
Ritchey-nek valami olyasmit, hogy soha nem jártunk ott, aztán
megfogta a kezem, és kivezetett a házból. Legszívesebben
felkaptam volna a kissrácot, és vele együtt rohantam volna el, de
tekintve, hogy nekem milyen kilátásaim voltak, kétségesnek tűnt,
hogy jobban járna velem.
– Nem kellene megnéznünk az emeleten? – kérdeztem,
amikor becsukódott mögöttünk az ajtó.
Jax a fejét rázta.
– Ritchey nem hazudik. Mona nincs itt. Megkeressük ezt az
Ike-ot, és megkérdezzük, mit tud mondani.
Elindultam lefelé a lépcsőn, és a fejemet hirtelen ezernyi
gondolat töltötte meg. Úgy jöttem haza, hogy vagy visszaszerzem
a pénzemet anyától, vagy legalább üvöltözöm vele egy sort, aztán
rádöbbentem, hogy ezek egyikére sem fog sor kerülni, próbáltam
anyagilag helyrejönni valamennyire, és végül itt találtam magam
egy több millió dolláros drogvita kellős közepén.
Anya!
Bassza meg!
– Jól vagy? – kérdezte Jax csendesen, és ahogy elindultunk a
járdán a kocsi felé, finoman megszorította a kezem.
 Felnéztem rá, és ekkor rádöbbentem még valamire, ami talán
ennek az egész kalandnak a leginkább valószerűtlen része volt:
hogy őt megtaláltam. Bólintottam, és azt mondtam:
– Nem. Akarom mondani, olyan régen nem kellett már
ilyesmivel foglalkoznom, hogy teljesen elszoktam tőle.
Jax közelebb húzott magához, míg a testem már teljesen az
oldalának simult, és miközben mentünk, elengedte a kezem,
majd átölelte a vállam. Ez nagyon jó érzés volt. Néha Brandon is
csinálta, de az más volt.
– Azért nem annyira király, hogy ez egyszer már megszokott
volt – mondta. – Az ilyesmit az ember soha nem tudja igazán
megszokni. Nem akartam, hogy…
Kerékcsikorgást hallottunk, valaki sikoltott, és a levegőt
betöltötte az égett gumi szaga. Minden szál hajam égnek állt, Jax
karja erősebben szorította a vállam. Megpördült, és még
magához szorított, amikor megláttam, hogy egy fekete terepjáró
tör keresztül két parkoló kocsi között, az egyiket félrelökve.
Fémes csikorgás és széttörő üveg hangja töltött be mindent, majd
a terepjáró a járdára ugratott.
A szívem is megállt, amikor láttam, hogy egyre gyorsulva
közeledik.
Egyenesen felénk.
 19. FEJEZET

T E SZENT SZAR, ITT FOGNAK MINKET ELÜTNI Philadelphia

legleprább részén fényes nappal? És csak azért, mert a nyomorult
anyámat keressük?
A terepjáró annyira közel volt, hogy a kis embléma minden
részletét tisztán láttam, és éreztem az üzemanyag füstjének bűzét
is. A levegő a torkomon akadt, és a szívem hatalmasat dobbant a
mellkasomban.
Jax gondolkodás nélkül cselekedett.
Az egyik másodpercben még a vállamon volt a karja, a
következőben pedig már a derekam köré fonódott, és egyszerűen
felkapott a földről. Repültünk, én legalábbis így éreztem, ugyanis
szó szerint a levegőben voltam, és nagyon gyorsan mozogtam.
Aztán belezuhantunk a száraz bokorba. Apró, szúrós kis
gallyak karcolták a karomat, és kapaszkodtak bele a tarkómon
kontyba fogott hajamba. Jax a legutolsó pillanatban hanyatt
fordult, és mielőtt belecsapódtunk volna a talajba, alám került,
hogy én a hasára érkeztem. A becsapódás ereje így is akkora volt,
hogy minden levegő kiszorult a tüdőmből, a szemem pedig majd
kiugrott.
Jax továbbgördült, majd miután hanyatt fektetett a földön, a
derekához kapott. Gyorsan guggoló helyzetbe került, és miközben
a testével engem védett, a jobb kezét kinyújtotta. Valami keskeny
és fekete volt benne.
A terepjáró ekkor már leugratott a járdáról, vissza az útra, és
hatalmas, fekete felhő kíséretében, csikorgó gumikkal, nagy
gázzal távolodott. Jax kecses mozdulattal felállt, és közben végig
a távolodó terepjáróra mutatott a karjával.
 Én meg csak hevertem ott, félig a bokorban, félig a hőségtől
sárgára száradt gyepen, és teljesen le voltam döbbenve. Hacsak
az itteni sofőrök általános vezetési tudása nem került a béka
segge alá azóta, hogy legutóbb itt jártam, valaki megpróbált
elütni bennünket. És Jax pisztolyt tartott a kezében. És nem is
csak hogy most pisztolyt tartott a kezében, de egész idő alatt nála
volt, mert emlékeztem, hogy amikor kijöttünk a házból, éppen a
pólóját gyűrte be hátul a nadrágjába. És ha még ez sem lett volna
elég, a legdurvább az egészben az volt, hogy úgy ugrott, gurult és
helyezkedett, ahogyan egy profi, és úgy kezelte a fegyvert, mint
aki pontosan tudja, mikor mit kell tennie.
Jax rám nézett, és hirtelen már ott térdelt mellettem, két
kezét a vállamra téve. Mind a kettő erősen remegett.
– Minden rendben van?
– Igen.
Az arca sápadt volt és feszült.
– Biztos?
Bólintottam, és a szívem most már ezer különböző okból
egyszerre kezdett összevissza verni. Az arcán ugyanis pánikot
láttam… és kendőzetlen félelmet.
– Tényleg rendben vagyok.
Egy pillanatra szorosan lehunyta a szemét.
– Csak amikor megláttam, hogy az a kocsi közeledik felénk,
azt hittem… – Megrázta a fejét. – Az a bomba az út szélén… nem
vettük észre.
– Ó, istenem! – suttogtam.
Tekintete elsötétült, majd újra kitisztult.
– Csak egy pillanatra minden annyira összekuszálódott.
– Ez érthető. De most már jól vagy?
Bólintott, és a szín valóban kezdett visszatérni az arcába.
Halkan káromkodva felállt, majd hirtelen megfordult, amikor
hallotta, hogy mögöttünk kinyílik egy ajtó. Azonnal be is
csapódott, és valaki odabentről kiabált valamit. Olyan volt, mint
Ritchey, és ha jól hallottam, olyasmit kiabált, hogy mindenféle
bajt hoztunk a házára. Azonban a figyelmem ekkor már teljesen
Jaxre irányult.
Lenézett rám.
– Akarom tudni? – kérdeztem.
Az egyik szemöldökét felvonva a háta mögé nyúlt, és mire
megint elővette a kezét, már üres volt.
– Hiszen tudod, ki vagyok.
Csak pislogtam rá, és felültem.
– Ez… döbbenet volt. Nagyon vágod az ilyesmit.
– A múltban, tudod, elég sokat gyakoroltam, hogyan kell
cselekedni az efféle helyzetekben, édes.
Aha. A seregben. Ja, persze.
– És a fegyver?
– Amikor elkezdtem a Monában dolgozni, nem egy
alkalommal keveredtem össze olyanokkal, akikkel nyugodtabban
beszélgetek, ha tudom, hogy van nálam fegyver. – Aztán lenyúlt,
megfogta a kezem, és felhúzott. – Különben pedig nekem annyira
azért nem idegen ez a dolog.
Kétszeresen na persze. A sereg.
– Szerinted… szerinted mi volt ez az egész?
Egy ajtó – valószínűleg Ritchey-é – megint hangosan
becsapódott.
– Valószínűleg semmi biztató. – Két kezét a fejem két
oldalára tette, és hátrahajtotta. – Tényleg minden rendben van?
– kérdezte.
Erősen lihegtem, de azért bólintottam. Eltekintve attól, hogy
egy kicsit megütöttem magam, és majd összecsináltam a gatyám,
minden rendben volt.
– Valaki megpróbált elütni bennünket.
– És nem sikerült – mondta.
– De akkor is megpróbálta!
 És szó szerint csak ekkor esett le. Hogy valaki megpróbált
elütni bennünket, Jaxnek fegyvert kell hordania a Mona miatt –
vagy ami valószínűbb, Mona miatt –, és valaki komolyan
megpróbált elütni bennünket.
A térdem remegni kezdett. Nagyon gyengének éreztem
magam, de az igazság az, hogy az elcseszett életem ellenére még
soha nem kellett átélnem, hogy valaki késsel fenyeget, majd nem
egészen huszonnégy órán belül megpróbálnak elütni. És ez
nagyon ijesztő volt.
– A francba! – mondta Jax, majd odahúzott a mellkasához,
én pedig megöleltem. – Édes…
Lehunytam a szemem, beszívtam az illatát, élveztem a
testmelegét, és erősen kapaszkodtam belé.

Miután majdnem megpróbáltak egy terepjáróval megölni, nem

volt aznap már sem szundi, sem délutáni orgazmus. És bár az
orgazmus tényleg fantasztikus élmény volt, azután, ami reggel és
délután történt, nagyon hiányzott volna az a bizonyos szundi is.
Jax abban a pillanatban telefonált Reece-nek, hogy
visszaszálltunk a pickupba, és elhúztunk onnan. Aztán az lett a
vége az egésznek, hogy egy idősebb, sötét bőrű, fáradt szemű, de
nagyon barátságosan mosolygó zsaru, akivel még soha nem
találkoztam, írásos vallomást vett fel tőlünk. A zsarut úgy hívták,
Dornell Jackson nyomozó, és úgy tűnt, nagyon képben van az
üggyel kapcsolatban, ugyanis egy csomó kérdést tett fel nekünk
anyáról, Mackről és Isaiah-ról. Aztán találkoztunk Reece-szel, és
Jax neki is mindent elmondott. Reece nagyon nem tűnt
boldognak a dolog miatt, különösen azután, hogy amikor
visszamentünk Jax házába, észrevették a karomon néhány apró –
komolyan apró – karcolást.
 Ez a felfedezés végül abba torkollt, hogy berángattak a
földszinti fürdőbe, peroxidot meg vattalabdacsokat vettek elő, és
alaposan lefertőtlenítették a teljes karomat. Mintha attól féltek
volna, hogy bármelyik pillanatban lerohadhat, vagy ilyesmi.
Arra a következtetésre jutottak, hogy valaki minden
bizonnyal figyelte Ritchey házát, várva, hogy Mona megjelenjen,
és habár azt nem mondták meg, miért, valószínűleg emiatt
akartak bennünket elütni. De ha tényleg olyan fontos sakkfigura
vagyok, akit felhasználva eljuthatnak anyához, vagy legalább
előcsalogathatják a rejtekhelyéről, akkor mi hasznomat vennék
laposra taposva?
Erre senkinek nem volt válasza.
Mielőtt bementünk volna dolgozni, Jax visszavitt anya
házához, hogy össze tudjam szedni magam. Aztán ahelyett, hogy
ő is ment volna a dolgára, végig mellettem maradt, és eközben
valamikor meghozta azt az általános szabályt, hogy innentől
kezdve csakis az ő kocsijával mehetek bárhova, és természetesen
csak ő vezethet.
– Nem hiszem, hogy erre szükség volna – mondtam neki.
Jax ledobta magát a kanapéra, és csodálkozva nézett rám.
– Én csak azt akarom, hogy biztonságban légy, Calla. Mert
egyértelmű, hogy itt valami nagyon ronda szarkavarás folyik.
Úgyhogy biztonságban is leszel. Különben pedig mindennap
ugyanabban a rohadt műszakban dolgozunk, úgyhogy a
benzinpénzen is tudsz spórolni.
Na, ezzel már nem tudtam vitatkozni.
– Szedj össze néhány ruhát, mert ma este nálam alszol! –
jelentette ki, és a szám tátva maradt. – Calla, ennek megint az az
értelme, hogy biztonságban akarlak tudni. Az én lakásom jobb.
Már ne sértődj meg, de nálam a frigóban normális kaják vannak,
és van kábeltévém is.
Na jó. A normális kaja és a kábeltévé valóban nyomós érv.
– Kösz szépen! Úgy értem, azt, hogy nálad alhatok, és…
 – Helyes – vágott a szavamba szélesen mosolyogva. – Buli
lesz. És ugye sokkal jobb, mint ebben a házban lenni?
Összeszorítottam a szám, és gyanakvóan hunyorítottam.
Ő meg előrehajolt, és miközben a két kezével a combjára
támaszkodott, nagyot sóhajtott.
– Calla, én tényleg azt akarom, hogy biztonságban légy, amíg
elsikáljuk ezt az egész szart, és te is nagyon jól tudod, hogy ez a
ház minden, csak nem biztonságos. Az én házamba soha senki
nem tudna csak úgy betörni. De ide? Egy kisgyerek is.
Habozva álltam meg a hálószoba ajtajában, de kénytelen
voltam elismerni, hogy ebben igaza van. Ez a ház nem volt a
legklasszabb. Nála sokkal nagyobb biztonságban lennék, de az
akkor is nála volt, ha pedig nála lakom, akkor az jelent valamit…
Basszus!
Tényleg jelentett valamit. És ez volt aznap már a harmadik na
persze. Jax azért szerette volna, ha nála lakom, mert ez jelentett
valamit számára és kettőnk számára – ez volt a mi valamink.
– Látom, már kezded kapiskálni – jegyezte meg önelégülten.
Hirtelen felé fordultam.
– Fogd be!
Ő csak nevetett, én meg szinte berohantam a hálóba. Miután
felvettem egy elég szűk, fekete farmert, hozzá csinos, lapos talpú
cipőt és egy teljesen mindennapi, fekete, ujjatlan felsőt, rávettem
még egy olyan inget is, ami egy kicsit lezserebb volt, és könnyen
lecsúszott a vállamról, de úgy, hogy a hátamat továbbra is
takarta. Aztán kiengedtem a hajam, ami az egész napos kontyban
viseléstől egészen hullámos lett, és a lila sminkes dobozom felé
nyúltam.
Tekintetem a tükörre meredt. Mielőtt átöltöztem volna, már
megmostam az arcom, és így most teljesen tiszta és üde volt.
Könnyűnek éreztem, mint mindig, amikor nem volt vastagon
sminkelve.
 Szorosan becsuktam a szám, és lepillantottam az alapozós
tubusra. Egész délelőtt és a délután túlnyomó részében is smink
nélkül mászkáltam az utcán, és senki, még a mindentől annyira
könnyen megrémülő gyerekek sem menekültek sikoltva, amikor
megláttak. És igazából senki nem is bámult meg. Ami pedig még
durvább, hogy egész idő alatt eszembe sem jutott. Lehet, hogy
azért, mert találkoztam Ritchey-vel, aztán kis híján elütöttek, de
akkor is.
A gyomrom egy kicsit összerándult.
A legtöbben nem értenék, miért, de számomra hatalmas
dolog volt ám, hogy visszazártam a tubust, és egyszerűen
visszatettem a sminkes dobozba. A smink ugyanis számomra
olyan volt, mint egy pajzs, ami megvéd a világtól.
Remegő ujjakkal, görcsölő gyomorral vettem kézbe a másik
alapozót, amit használni szoktam – valami krémet, amitől üde
hatása lesz az arcbőrnek, viszont fedni nem sokat fed. Azt tettem
magamra, és óvatosan kentem szét a sebhelyen. Néhányszor
pislognom kellett, mire sikerült a szememet is kifestenem, hogy
olyan legyen, ami egy kocsmában való éjszakai munkához
megfelelő. Aztán még egy kis rúzs, és kész.
Lassan léptem hátra a tükör elől.
Mély levegőt vettem, kimentem a fürdőből, és felkaptam a
táskám. Amikor kiléptem a nappaliba, Jax meglátott, a kanapén
ülve előredőlt, és oldalra billentette a fejét. Tekintete lassan
simította végig az arcomat.
Elmosolyodott.
A szívem pedig dobott egy szaltót. Nem kicsit, hanem egy jó
nagyot.

A hadiösvényre lépett terepjáróval és Mack fenyegetésével

kapcsolatos hírek futótűzként terjedtek.
 Abban a pillanatban, hogy beléptem a konyhába, Clyde
megragadott, és kaptam tőle egy rá jellemző, hatalmas ölelést.
– Jaj, kicsi lány, Jax mondta, hogy mentek, és
megpróbáljátok megkeresni anyukádat, de ez nagyon nem
tetszik.
Nekem sem különösebben tetszett, azonban a csütörtök már
nem volt olyan messze, és nekünk mindenképpen meg kellett
találnunk anyát.
– Lehet, hogy csak véletlen egybeesés – mondtam bele a
hatalmas mellkasba.
– Efféle véletlenek nem léteznek. – Megint megszorított,
mintha sípolós játék lennék. – Nem akarom, hogy veszélybe
kerülj!
Csak sajnos volt egy olyan gyanúm, hogy akkor is bajban
vagyok, ha nem próbálok anya nyomára bukkanni. Csakhogy vele
ezt nem osztottam meg.
– Nem lesz semmi baj. Ígérem.
Clyde elhúzódott, és végigsimított a fején.
– De azért annyira örülök, hogy megint itt vagy, és megint
mosolyogni látlak, kicsi lány…
Mi az, hogy megint? Mikor hagytam abba? Igaz, hogy amikor
itt éltem, nem sok okom volt rá.
– De ha a biztonság azt jelenti, hogy visszamész az iskolába,
akkor inkább menj!
– Egyelőre nem lehet – feleltem mosolyogva. – Te is tudod. –
Mondjuk, azt nem mondtam el neki, hogy Mack megfenyegetett.
– De minden rendben lesz.
Arcára az aggodalom ezernyi jele ült ki, és pontosan tudtam,
hogy egy szavamat sem hiszi, azonban felvette a spatuláját, és
egyik kezével megdörzsölte a mellkasát. Csak álltam ott a
lengőajtóban, és nagyon szerettem volna, ha valamivel
könnyíthetek a helyzetén. De az egyetlen, ami eszembe jutott,
hogy nem keveredem bajba.
 Odakint, a vendégtérben csak egy lélegzetnyi szünetet
kaptam az állandó aggodalomból. Mert amint Nick megérkezett,
azonnal felajánlotta, hogy ő majd hordoz mindenhova, amivel
rettenetesen meglepett. Nagyon kedves volt, de egy pillantás
Jaxre elég volt, hogy inkább udvariasan nemet mondjak. Viszont
felfigyeltem arra, hogy amikor Jax kint volt vendégek között,
Nick mindig a közelemben maradt. Lövésem sem volt, hogy mit
gondoljak erről. Szinte semmit nem tudtam Nickről, de ahogy
viselkedett, mégis nagyon aranyos volt, és egészen levett vele a
lábamról.
Roxy is aggódott miattam, és fel is ajánlotta, hogy ha akarok,
nyugodtan alhatok nála. De ezt az ajánlatot ugyancsak kiütötte
Jax, amikor a raktárba menet mintegy futtában bejelentette,
hogy már nála „alszom”.
– Te nála alszol? – kérdezte Roxy a keskeny folyosón állva. –
Úgy értve, hogy egész éjszaka?
– Asszem, igen… ma este. – Aztán elhallgattam, és
összevontam a szemöldököm. – És tegnap este is.
Roxy szeme hatalmasra kerekedett a szemüveg mögött.
– Jaxnél töltötted a tegnap estét? Előtte meg elvette az
piaszüzességed?
– Nos, igen…
Széles vigyor volt a válasz.
– Összejöttetek?
Erre nem válaszoltam, mert Jax ekkor lépett ki az
italraktárból, kezében egy csomó üveg töménnyel. Amint ellépett
közöttünk, gyanakvó pillantást vetett ránk, de telt ajkán halvány
mosoly játszott, és rám kacsintott.
A pocakomba melegség költözött, mert a pocakom már csak
ilyen dilis.
– Tudod, Jax nagyon, de nagyon klassz pasi – mondta Roxy.
Nem mintha erre magamtól ne jöttem volna rá. – Olyan
értelemben, hogy ha arról van szó, akkor tényleg megvéd. Tavaly
Reece… – És egy pillanatra elhallgatott, mire kérdőn vontam fel a
szemöldököm. – Szóval szolgálat közben volt valami lövöldözés.
Teljesen tiszta volt az ügy, de tudod, az ilyen mindig összekavarja
az ember fejét egy kicsit. Jax pedig mellette állt, és mindenben
lehetett számítani rá.
Most már mind a két szemöldököm a homlokom legtetején
volt. A fenébe! Nem is tudtam, hogy erre mit lehetne mondani.
Erre Roxy megragadta a kezem, és behúzott az irodába.
– Szóval akkor ti ketten összejöttetek?
– Nem. Illetve nem tudom. – Szorosan lehunytam a szemem,
és megráztam a fejem. – Azt hiszem. Talán.
– Talán? – Kérdőn nézett vissza rám. – Úgy vagytok együtt,
hogy érvényben van az egy egy ellen szabály?
– Milyen szabály?
– Hát hogy csak egymással randizhattok.
Ja, értem! A negyedik na persze ezen a napon.
– Erről még nem beszélgettünk.
– Akkor csak kúrótársak vagytok? – kérdezte, és gyanakvóan
nézett.
Azonnal elpirultam.
– Azt hiszem, hogy azok sem vagyunk.
Vagy mégis? Úgy értem, még nem neveztük nevén a dolgot,
és nem beszéltünk meg egyáltalán semmit.
– Jól van. – Roxy megsimogatta a karom, miközben nagyokat
pislogva próbáltam kitörölni a tudatomból a kúrótársas
megjegyzését. – Mert úgy érzem, hogy te nem az a fajta csaj vagy,
aki csak kúrótárs szeretne lenni. Ami pedig azt jelenti, hogy ti
kerten együtt vagytok, úgy értem, együtt jártok, és majd kiderül,
merre halad a dolog.
– Nagyjából tényleg ez a helyzet. Holnap randizni megyünk
az Apollo’sba.
Összecsapta a két tenyerét.
– Ó, az egy annyira állat hely! Nagyon jó a steak.
 – Én is ezt hallottam – mormogtam.
– A kúrótársát az ember nem viszi az Apollo’sba. – Aztán a
szája sarka legörbült. – Inkább olyan helyekre, mint a Mona is.
Hidd el! Én csak tudom.
Megint feltűnt, mennyire megváltozik a hangulata, de mielőtt
kérdezhettem volna, folytatta.
– Az Apollo’s olyanoknak való, akik komolyan gondolják az
együtt járást. Olyanra gondolok, hogy a pasi pontosan tudja,
milyen kávét szeret a csaj inni reggel, és mivel. Az Apollo’s
nagyon szép hely. És említettem már, milyen jó a steak?
Hirtelen úgy éreztem, hogy mindenképpen beszélnem kell
Teresával. El kellett mondanom neki, mi folyik körülöttem, mert
őszintén nem tudtam, merre vagyok arccal. Azonban azt is
tudtam, hogy nagyon késő van, és Teresa a tengerpartra ment
Jase-szel. Roxyra néztem, és beharaptam az alsó ajkam. Nem is
tudtam… ó, basszus.
– Nekem még soha nem volt pasim.
Roxy lassan pislogott, majd tett hátra egy lépést. Felemelte az
egyik ujját, majd az ajtóhoz lépett, becsukta, és visszafordult
felém.
– Egyetlenegy sráccal sem jártál soha?
Megráztam a fejem.
– És kúrótársad volt?
Megint megráztam a fejem.
Nekidőlt az ajtónak.
– Akkor, gondolom, az a kis poénkodás a szüzességed
elvesztéséről elég érzékenyen érintett.
– Oöö, igen. – Két bokámat keresztbe vetve az íróasztal
szélére ültem. – Érintetlen vagyok.
– Nem semmi – motyogta.
Zavartan néztem rá.
– Miért?
 – Nem is tudom. Egy huszonegy éves szűz csaj kábé olyan
ritka, mint a jeti.
A vállam lehanyatlott.
– Aha. Kösz.
– Tudod, hogy gondoltam. – Szemüvegét a feje tetejére tolta.
– A jetiről is mindig csak hall az ember, de a saját szemével soha
senki nem látta. A huszonegy éves szűz lányok is ilyenek.
Volt egy sanda gyanúm, hogy talán mégsem volt olyan nagy
ötlet megosztani vele ezt a kis titkot.
– Miért? – kérdezte. – Miért nem volt senkid?
Oldalra billentettem a fejem, és meredten néztem.
– Most komoly?
– Halálosan.
Karba fontam a kezem a mellkasom előtt.
– Ha rajtad van a szemüveg, sokkal tisztábban látsz, nem?
Hunyorított, és az orrát ráncolta.
– Aha, egész tisztán. És látom, hogy nagyon csinos vagy. És
kedves. Ha pedig nővérnek tanulsz, akkor biztosan okos is.
Akkor?
– Csinos? – mormogtam.
Aztán megint pislogott néhány nagyot, ellökte magát az
ajtótól, és közelebb lépett.
– Ja, értem már. A sebhely miatt az arcodon? Az semmit nem
változtat azon, hogy csinos vagy. Ezt neked is tudnod kellene. És
már korábban is szerettem volna mondani, de úgy éreztem, kicsit
ciki lenne megjegyezni – folytatta. – Ma este valahogy nagyon
szép vagy. Látom, hogy nincs rajtad olyan erős smink, és hidd el,
azzal is szép voltál, de most… sugárzol.
A Dermablend nagyon durva cucc – olyan erős smink, ami
mindent eltakar, és a lelkem mélyén mindig tudtam, hogy ezt
látják is. Csak azt hittem, hogy ha az arcomon van, egy kicsit
szebb vagyok.
 – És ölni tudnék, ha olyan ajkam lehetne, mint neked –
folytatta Roxy, amivel persze csak a saját ajkára vonta a
figyelmem. Nagyon szép szája volt. Íj alakú. – És bárkivel
végeznék, hogy ilyen cicim legyen. Egyfolytában eltakarod, de
akkor is látom, mennyire szép.
– Nem szép – kiáltottam, mielőtt megállíthattam volna
magam.
Roxy arcára zavar ült ki.
– Hogy érted? Lehet, hogy neked van a világtörténelem
legállatibb csöcsféke? Mert ha igen, akkor mindenképpen el kell
mondanod, honnan szerezted. – És kezét saját, sokkal kisebb
mellére helyezte. – Mert ezek a kis drágák minden segítségre rá
vannak szorulva.
Elmosolyodtam.
– Nem. Nem erről van szó. Bocs.
– A fenébe! – Rosszkedvűen biggyesztett. – Akkor miről?
Még soha senkinek nem beszéltem arról, hogy nézek ki
anyaszült meztelenül, és most kicsit nehéznek éreztem
megtalálni a megfelelő szavakat.
– Az arcomon levő sebhely semmi ahhoz képest, ahogy a
testem többi része kinéz. Elég csúnya. Tényleg.
Roxy szóra nyitotta a száját, de nyilvánvaló volt, hogy
fogalma sincs, mit mondhatna, így gyorsan folytattam.
– Úgyhogy nem sok tapasztalatom van a pasikkal, éppen
ezért mondom, hogy azt hiszem, együtt járunk, és azt hiszem,
Jax…
– Bejön neked – segített ki.
Felsóhajtottam és bólintottam.
– Igen. Bejön nekem. Tudom, hogy ostobaság.
– Nem az.
Úgy folytattam, mintha meg sem szólalt volna.
– Úgy értem, ő nagyon állatul néz ki, annyira szexi és annyira
kedves, ő a tökéletes párosítás, csak ezzel a sok kavarással az
anyám körül valószínűleg nem ez lenne a legjobb pillanat, hogy
bárkivel bármibe is belekezdjek.
– Aha, amit az anyád művel, az tényleg nagyon gáz – mondta,
miközben egyik lábáról a másikra helyezte apró teste súlyát. –
Übergáz, de tudod, ennek az egésznek igazából semmi köze
Jaxhez. A kettő két teljesen különálló dolog.
Aha, tudtam.
– De én eredetileg azt terveztem, hogy augusztusban
visszamegyek a suliba.
– És? – felelte. – A Shepherd max három óra kocsival. Nagy
dolog. Attól még járhattok együtt. És nemcsak kocsi, de még
vonat is létezik a világon.
Nevettem.
– Igen, egy vagy két alkalommal, azt hiszem, már hallottam
róla.
– Te is bejössz Jaxnek – felelte Roxy, és egy bólintással
nyomatékosított. – Tetszel Jaxnek, Calla. Hidd el! Én tudom.
– Tényleg?
Előbb felemelte az állát, majd lehajtotta, de mielőtt bármit
mondhatott volna, kinyílt az iroda ajtaja, és Nick dugta be a fejét.
– Ha ti ketten végeztetek azzal, amit idebent csináltok, akkor
jó lenne, ha kijönnétek segíteni.
Roxyra néztem, aki a szemét forgatta.
– Pasik – jegyezte meg, és hirtelen Nick felé fordult. – Hova
lennének nélkülünk?
Hangosan nem mondtam ugyan semmit, de vigyorogni volt
kedvem attól a pillantástól, amit válaszként Nicktől kapott.
Utánamentünk mind a ketten, és láttuk, hogy a kocsma
konkrétan dugig van emberekkel. Jax megállított, a derekamra
kötött egy kötényt, majd nem is olyan lopva a fenekemre csapott,
és kiküldött a vendégek közé.
 – Figyelj, kislány, én nem tudom, mi van ma, de ez kész
őrültekháza! – jegyezte meg Pearl, és kezembe fogtam a kis
füzetet, amibe a rendeléseket szoktam felvenni.
Tényleg az volt.
Fiatalok és idősek vegyesen, és abban a pillanatban, hogy
Melvin észrevett, egyik inas ujjával intett, hogy menjek oda az
asztalához. Nem volt egyedül. Egy másik férfi is ült mellette,
nagyjából olyan idős, mint ő.
– Igaz, amit hallottam, hogy téged és Jacksont ma kis híján
elütöttek? – kérdezte, és megint konstatáltam magamban, hogy a
hírek bizony villámgyorsan terjednek.
A haverjára pillantottam, és nem voltam biztos benne, mit is
mondhatnék.
– Ő Arthur – biccentett Melvin az asztaltársa felé. – Ő pedig
Mona lánya.
Arthur csupa ránc arca még több ráncba szaladt, amikor rám
nézett.
– Örülök, hogy megismerhetlek, kedvesem.
Gyorsan és esetlenül intettem neki, majd azt mondtam, hogy
igen, tényleg kis híján elütöttek bennünket, de mivel nem
akartam nagyon felizgatni őket, hozzátettem, hogy csak egy
különösen béna sofőrrel keveredtünk majdnem balesetbe.
Melvin, úgy tűnt, hitte is, meg nem is a történetet, mert
megütögette a karomat, és azt mondta, hogy vigyázzak magamra.
Ahogy telt az idő, a tömeg mintha cseppet sem akart volna
csökkenni, és mire Nick szünetre ment, én meg beálltam helyette
a pultba, egészen megörültem, hogy nem kell esztelenül tovább
talpalnom.
Éppen két Jäger-bombát készítettem, amikor felnéztem, és
megláttam őket. Jobban mondva először a pasit pillantottam
meg, és kis híján elejtettem a felespoharat, de nem úgy, ahogyan
a Jäger-bombába kell.
 Hatalmas volt – sokkal nagyobb és vállasabb, mint Jax, és
magasabb is nála. Fekete inget viselt, ami csak úgy feszült széles
mellkasán és a bicepszén. Barna haja oldalt felgépelve, felül
hosszabbra hagyva és felfelé állítva, valamivel hosszabb volt,
mint Jaxé, és úgy tűnt, ha hagyja még egy kicsit nőni, hullámos
lesz. A pasinak egyértelműen latinos beütésű, szögletes
arcvonásai voltak. Magas pofacsontján ránctalanul feszült barnás
bőre, sűrű szempilla keretezte fekete szemét. A bal szeme alatt
félhold alakú sebhely látszott, egy másik pedig az ajkát vágta
ketté.
Olyan rosszfiús volt – de a jó értelemben.
A csaj viszont, aki közvetlenül a nyomában jött, mintha egy
megelevenedett Britney Spears lett volna – a katolikus iskolából.
Szőke haja hosszú, hullámos, és tökéletesen frizurára vágva
keretezte szív alakú arcát. Telt ajka, nagy, barna szeme és
tökéletes teste volt. Hogy honnan tudtam, mennyire tökéletes a
teste? Nos, a legnagyobb részét kitette a kirakatba.
Vékony pántos atléta volt rajta, ami sokat mutatott lapos
hasából, és annyira mini szoknya, hogy nem is hagyott kétséget,
mennyire állati, napbarnított lába van. Ezenkívül olyan melle
volt, amiért a pasik verekedni szoktak, és úgy összességében
nagyon jól nézett ki.
Ráadásul mintha nem is érdekelte volna az előtte haladó,
nagydarab pasi. Egyenesen a pult felé nézett. De nem rám. Nem
is Roxyra. Barna szemének tekintetét szinte mágnesként
vonzotta valami a pult másik végén, a lehető legtávolabb tőlünk,
kettőnktől.
Jax.
Ééés nem egyszerűen csak nézte.
– Te tudod, ki ez? – kérdezte Roxy, miközben egy vödröt
lapátolt tele jéggel. – Ott, az a hihetetlenül szexi pasi. Látod?
Tekintetem a csajról a pasira siklott.
 – Hogy lehetne egy ilyet nem észrevenni? – Mosolyogva
adtam át a vendégnek a megrendelt Jäger-bombát, aztán
átvettem a pénzt. – Ki ez? – Miközben igazából azt akartam
tudni, hogy a csaj kicsoda, és mégis mi a fenéért stíröli Jaxet úgy,
mintha fel akarná falni vacsorára.
– Brock – felelte Roxy, és a kezével legyezni kezdte magát. -A
Brock.
– Ööö, kicsoda? – kérdeztem vissza, és közben egy főiskolás
korú srác felé fordultam. – Mit adhatok?
– Brock „Bestia” Mitchell – mondta a srác a kérdésemre
válaszolva, én meg pislogtam. – Nem is hallottál még róla?
Odapillantottam „Bestiára”, és a fejemet ráztam.
– Kellett volna?
A srác horkantott, és a fejét ingatta.
– Az MMA-ben van… nagymenő. Jobban mondva hamarosan
az lesz. – Aztán felé fordult, és az arcára szinte vallásos áhítat ült
ki. – Basszus, ezt a pasit nem szívesen pöccenteném be. Nem is
tudtam, hogy itt van a városban. Egyébként egy Bud lesz.
Megfogtam az üveg nyakát, aztán Brockra pillantottam.
Tudtam, hogy mi az MMA – kevert harcművészet –, és ha a pasi
abban nagymenő, akkor valószínűleg profi harcos. Cam és Jase is
teljesen odáig volt az MMA-ért. Teljesen biztos voltam benne,
hogy a pasi nem helybéli, mert tutira emlékeztem volna az
arcára, ha a gimiben ennél sokkal kisebb volt is.
– Klassz – mormogtam, és átadtam a srácnak a sörét.
Azonnal elfelejtkezett rólam, megragadta az üveget, és úgy
indult el Brock felé, mintha egy mágnes húzná.
– Ó, basszus! – Roxy kihúzta magát, és láttam, hogy most
már a csajt nézi. Aztán megpördült, és tekintete Jaxet kereste. –
Ó, basszus!
– Mi van? – kérdeztem, és a szívem nagyot dobbant.
Roxy felém fordult, és olyan grimaszt vágott, mintha valami
nagyon undorítóba harapott volna.
 – Ez a csaj Aimee… Aimee, két e-vel és egy i-vel.
– Értem. – Közben egy szót sem értettem az egészből.
– Gőzöm sincs, mi a fenét csinál Brockkal. Na jó, azért van
néhány ötletem, de azt elképzelni sem tudom, hogy mit keres
éppen itt Brockkal.
Most már kezdett nekem is nagyon rossz érzésem lenni a
dologgal kapcsolatban, különösen, hogy a kocsmában a pasik
mind Brock köré gyűltek, Aimee-t két e-vel pedig láthatólag
teljesen hidegen hagyta az emberhegy. Lassan megkerülte a
tömeget.
Roxy úgy nézett ki, mint aki éppen az imént sétált bele arccal
valami bazi nagy pókhálóba – azt hittem, mindjárt csapkodni
kezd maga körül a karjával –, és egy csomóan vártak az italukra
is. De a tekintetemet le sem tudtam venni Aimee-ről, aki ekkor
már félúton járt a bejárat és nyilvánvaló célpontja, Jax között.
Jax éppen a pulton keresztülhajolva adott oda két koktélt egy
csoport vihogó csajnak, és amikor felegyenesedett, majd
végignézett a kocsmán, tekintete előbb simán keresztülsuhant
Aimee-n, aztán a következő pillanatban vissza is ugrott rá.
Pislogott, úgy húzta ki magát, mintha valaki belemarkolt volna a
fenekébe, én pedig éreztem, hogy a gyomrom összerándul.
Jaj, ne!
– Jaj, ne! – mondta hangosan Roxy.
Aimee két e-vel átfurakodott a vihogó csajok között és egy
idősebb pasi mellett, majd két kezét a pultra tette, lábujjhegyre
állt, hogy a fantaszcicikus cicik majd szétfeszítették a felsőt, aztán
mély, füstös hangon megszólalt:
– Jax, bébi! Annyira hiányoztál!
 20. FEJEZET

J AX BÉBI EGY PILLANATIG CSAK BÁMULTA AIMEE-T, aztán villantott

rá egy félmosolyt – de nem olyat, amit én szoktam kapni tőle,
inkább valami félszeg vigyort, aminek a láttára is elszorult a
torkom. Mondott valamit, a csaj meg hátravetette szőke haját, és
mély hangon nevetett.
Elfordultam, és az italukra váró vendégekre
összpontosítottam. Nem tudom, mennyi idő telt el ezzel, de nem
is próbáltam ellenállni a késztetésnek, hogy odapillantsak feléjük.
Még mindig beszélgettek.
Nem nagy ügy.
Amikor felnéztem, és tekintetemmel próbáltam megkeresni
Brockot, akivel a csaj érkezett, nem láttam sehol. A
biliárdasztalok környékén ugyanakkor gyanúsan nagy tömeg
gyűlt össze, gyanítottam, hogy valószínűleg ott lesz.
Nagyon furcsán éreztem magam, és mintha benyeltem volna
egy nagy marék energiabogyót, túlságosan széles mosollyal és
túlzott vidámsággal szolgáltam ki minden vendéget egészen
addig, amíg Nick vissza nem jött a szünetéről. Ekkorra készen
álltam visszatérni a vendégtérbe, és amikor elléptem Roxy
mellett, ő vetett rám egy „erről beszélnünk kell” pillantást, mire
ugyancsak pillantással azt válaszoltam, hogy „nem kell nekünk
beszélni semmiről”.
Sietve mentem ki a pult mögül, tekintetemmel megtaláltam
Pearlt, és láttam, hogy a rohanásban kezd kibomlani a kontya.
Ekkor azonban oldalról valaki elkapta a derekamat, és magához
rántott. Lenyeltem feltörő sikoltásomat, mert ez a valaki
megpördített, és ott találtam magam Jax és a pult vége között,
egyenesen Aimee-vel szemben.
Aha.
Aimee nagyon zavartan nézett Jaxről rám és vissza, majd
tekintete lejjebb siklott, egyenesen Jax karjára, ami még mindig a
derekamat ölelte.
– Aimee, ha jól sejtem, még nem ismered Callát – jelentette
ki Jax, és a karja szinte égette a bőrömet. – Régebben itt lakott a
városban, de már főiskolára jár. Azért jött vissza…
– Ismerem – felelte Aimee, és a hangja nem volt hűvös,
durcás, egyáltalán semmilyen.
Felvontam a szemöldököm. Fogalmam sem volt, ki ez a csaj,
és volt egy olyan gyanúm, hogy ha ismertem volna valaha, akkor
biztosan emlékeznék rá.
Aztán elmosolyodott, és a haját az egyik válla mögé dobta.
– Látom, te már nem emlékszel rám. Nagyon régen, de
ismertük egymást.
Jax megmozdult, és most már az egész oldala a testemnek
simult.
– Honnan ismeritek egymást? Hiszen te vagy egy megyével
távolabb nőttél fel.
Annyira leszartam, hogy ismernem kellene-e Aimee-t két e-
vel, vagy hogy mennyire közel nőtt fel.
– Tényleg ezer éve már – folytatta, és kénytelen volt
felemelni a hangját, mert a biliárdasztalok felől fülsiketítő
üdvrivalgás remegtet-te meg a levegőt. – Szépségversenyekre
jártunk együtt.
Szent szar!
Kihúztam magam, és alaposabban megnéztem az arcát.
Aimee… ? Aimee… ?
– Aimee Grant?
 Még szélesebben mosolygott, és basszus, tényleg
lélegzetelállítóan szép volt. Tökéletes fogak, mintha ő azóta sem
vette volna le a flippert.
– Igen! Mégis emlékszel. Jaj, istenem, Jax! – Aztán tekintete
megint Jaxre tapadt, majd átnyúlt a pult fölött, és olyan
mozdulattal tette a kezét Jax karjára, mintha már legalább
egymilliószor csinálta volna. – Calla és én gyakorlatilag együtt
nőttünk fel.
Oöö, ennyire messzire azért nem mennék. Lehet, hogy a
szépségversenyeken vagy kéthavonta összefutottunk, de soha
nem voltunk a legjobb barátnők vagy ilyesmi. Ha pedig nem csal
az emlékezetem, az anyáink – akárcsak minden anya, akinek a
gyermeke állandóan ellenfélnek számít – szenvedélyesen
gyűlölték egymást. Anyát mindenki faragatlan bunkónak tartotta,
amiért kocsmát vezetett, míg Aimee anyja háztartásbeli volt, aki
egy orvoshoz ment feleségül, a lánya fogaiból ítélve valószínűleg
fogorvoshoz.
– Komolyan? – kérdezte Jax, majd kezét a hátam közepére
csúsztatta, és én képtelen voltam egy szót is kinyögni. Aztán
egész testével odahajolt hozzám, és elhúzódott, hogy Aimee keze
már nem érhette el a karját. Annak ellenére, hogy nem volt
különösebb tapasztalatom az együtt járás terén, pontosan
tudtam, mit akart ezzel jelezni. Nemegyszer láttam, ahogy Jase is
ezt teszi. És Cam is.
A belsőmet napsugaras érzések töltötték el.
Aimee-t azonban vagy nem érdekelte az üzenet, vagy nem
tudta megfejteni.
– Igen, hihetetlen, mennyire kicsi a világ! Évek óta nem
láttalak. – Most már minden figyelme csak rám irányult. – Azóta,
hogy már nem jártál a szépségversenyekre.
A gyomromban kialakult egy csomó, de olyan nehéz, mintha
legalábbis ólomból lett volna, és habár a bevett szokásomnak
megfelelően próbáltam volna hátrább lépni, de mivel szorosan
mögöttem volt Jax, semmi esélyem nem volt.
– Állandóan legyőzött – folytatta Aimee, és a gyomromban a
csomóból éles jégcsapok kezdtek kinőni. – Minden egyes
versenyen. Mellette mindig csak második lehettem.
Jax ajka könnyed mosolyra húzódott, ahogy ezt hallgatta, és
engem nézett, nekem azonban olyan érzésem volt, hogy
legszívesebben a bőrömből is kimásztam volna, csak kerüljek
minél messzebb tőle, a kocsmától és Aimee-től is.
Aimee oldalra billentette a fejét, és a pultra támaszkodott.
– Nem is láttalak a tűz óta.
A levegő a torkomban akadt, és a hátamon minden kis
szőrszál égnek állt.
– Nagyon sok szervezet tartott gyűjtést nektek. Erre tisztán
emlékszem – folytatta, semmivel nem zavartatva magát. – A
lányok vagy hat hónapon keresztül minden pénzt, amit a
versenyekkel nyertek, nektek adományoztak.
Ó, istenem!
Erre én is emlékeztem – még apa mondott valamit erről,
amikor a kórházban feküdtem, és anyát túlságosan maga alá
temette a gyász ahhoz, hogy meglátogasson.
– Annyira szörnyű! – tette hozzá Aimee, és nagy szemével
pislogott. – Mindaz, ami veled és a családoddal történt. Mennyi
ideig voltál kórházban?
Ki a fenének van pofája ilyesmit megkérdezni? De már
tudtam is a választ. Mert egész életemben, állandóan találkoztam
olyan vadidegenekkel, akik úgy érezték, joguk van beleütni az
orrukat a dolgaimba, és olyasmiket kérdeztek, amiket alsó
hangon is furcsának, de többnyire rémesen illetlennek tartottam.
Az emberek ugyanis általában vagy nem gondolkoznak előre,
vagy tesznek magasról mások érzéseire.
– Hónapokon át – hallottam a saját hangom.
 Jax tenyere a hátamra simult, és éreztem, hogy a testében
megfeszülnek az izmok. Most már bizseregtek is a szőrszálak.
– Ne haragudj! – A hangom reszelős volt. Kiszabadítottam
magam Jax karjából, és kiléptem a pult mögül. – Most már
dolgoznom kell.
Azonnal el is mentem onnan, és meg sem vártam, mit
válaszol Aimee. Felkaptam a kerek tálcát, és egyenesen
kimentem a vendégtérbe, hogy összeszedjem az üres poharakat
és üvegeket. Az agyamban annyi gondolat kergette egymást
villámgyorsan, hogy képtelen voltam kiválasztani egyet, amire
összpontosíthattam volna.
Aimee váratlan és kellemetlen emlékeztető volt a múltamra.
Olyan emlékek része volt, amiket még ennyi évvel később sem
voltam képes feldolgozni, és az igazat megvallva nem voltam
biztos benne, hogy valaha is az leszek. De ami még rosszabb, ő
olyasmit képviselt, ami én is lehettem volna.
A torkomban még nagyobb lett a gombóc, miközben sorra
kapkodtam fel az üres üvegeket, és az enyhe sörszaggal nem
törődve a tálcára halmoztam mindegyiket. Később talán majd
már nem fogom úgy érezni, hogy ezt a sok szart mind Aimee
jelképezi, abban a pillanatban azonban, amikor rá gondoltam,
minden eszembe jutott, ami a tűz előtt történt, arra gondoltam,
milyen élete lehetett volna a családomnak – anyának, Kevinnek,
Tommynak, apának és nekem, ha az a tűz soha nem következik
be.
Lehet, hogy talán akkor is ugyanitt állnék.
És akkor ráébredtem, de olyan váratlanul és elemi erővel,
hogy a testem az ujjam hegyétől a lábujjam hegyéig
belebizsergett: ha nincs az a tűz, akkor talán ugyanott állnék,
ahol abban a pillanatban is álltam. Anyáék biztosan arra
tanítottak volna, hogy egy nap majd én vegyem át a kocsmát,
mert akkor még sikeres volt, és akkoriban még olyan üzletnek
számított, amit a szüleink lelkesedéssel építettek ki, és nekünk,
gyerekeknek szándékoztak továbbadni. Lehet, hogy Kevin
irányította volna az üzletet. Tommy is itt lehetett volna. Anyával
és apával együtt.
Én pedig pontosan ott álltam volna akkor is, mint abban a
szent pillanatban, és hirtelen nem is tudtam felfogni ezt a
felismerést. Egyáltalán nem. Minden gondolatomat pengeélesnek
éreztem, és a bőröm bizsergett.
– Calla.
A mellkasom összeszorult, és a gerincem megfeszült. Nem
fordultam meg.
– Még le kell takarítanom az asztalokat – szóltam hátra
Jaxnek. - Nagyon sok van hátra.
Aztán megéreztem, ahogyan a keze súlya a vállamra
nehezedik, és maga felé fordít. Tekintetünk egymásba
kapaszkodott, és amikor megszólalt, tudtam – egyszerűen
tudtam –, hogy mit akar mondani, és ez darabokra zúzta a
világomat.
Mert közelebb hajolt, ajkát egészen a fülemhez közelítette, és
csak annyit suttogott:
– Tudok róla.

Nagyon csendesek voltunk mind a ketten a kocsiban Jax házához

menet. Én végig az ablakon kifelé bámultam, a sötét házakat és
kirakatokat, amik mellettünk sorjáztak tova. Mind mentálisan,
mind fizikailag nagyon kimerült voltam, hogy nem is vágytam
másra, mint bevonszolni magam az ágyba, a fejemre húzni a
takarót, aztán jó éjszakát kívánni.
Aimee zárásig maradt, és egyetlen pillanatra sem ment vissza
Brockhoz, aki végül még sokkal korábban, egy egészen másik
csajjal távozott. Nem csoda, ha el sem tudtam képzelni, mi van
kettejük között, az viszont tuti, hogy Aimee-t látszólag cseppet
sem rázta meg a dolog. És közben tisztában voltam vele, miért
marad ilyen sokáig. Jaxszel akart hazamenni.
Csakhogy ez nem történt meg.
Amikor felszólítottak minden vendéget, hogy rendeljék ki az
utolsó köröket, Aimee kérdő tekintettel nézett fel Jaxre – mesélte
Roxy –, aki nagyon kedvesen megkérdezte tőle, hogy van-e, aki
hazavigye, és mielőtt Aimee válaszolhatott volna, felajánlotta,
hogy hív egy taxit.
Nagyon laza.
Roxy azt is mondta, Aimee úgy nézett ki, mint aki kísértetet
látott, és habár bevallom, szórakoztató lett volna ott lenni, és
végignézni a jelenetet, az igazat megvallva nem voltam olyan
biztos benne, hogy ha nem vagyok jelen, Jax akkor is
kikosarazza-e. Nem lett volna szabad, hogy ez számítson, mégis
számított, mert én is csaj voltam, és valamiért különösen
hülyének éreztem magam.
Tudok róla.
A lélegzetem is elakadt, amikor Jax befordult a házához
vezető útra. Tisztában voltam vele, hogy a tűzről beszélt. Mivel
viszonylag régóta dolgoztak együtt anyával, aki a
szépségversenyeket is elkottyantotta neki, nem tűnt túlságosan
nagy logikai huroknak feltételezni, hogy a tűz is szóba került
közöttük. De vajon mennyire részletesen? Vajon Jax mennyire
ismerte a sztorit, amikor először meglátott belépni a Monába?
Amikor hazaértünk, én felvittem az emeletre a táskámat, Jax
pedig a konyhába indult, és most is ugyanazt csinálta, mint
tegnap este, vagyis lerúgta a cipőjét, és a kulcsát a pultra tette.
Levetkőztem, ezúttal az atlétára vékony, hosszú ujjú felsőt
vettem, és hozzá az alvós rövidnadrágomat. Megmostam az
arcomat, és a hajamat laza lófarokba fogtam.
Amikor visszamentem a hálószobába, a táskámból kivettem a
mobilom, lefeküdtem, és felkapcsoltam az éjjeli lámpát. A meleg
fény az egész szobában ott parázslott.
 Volt egy olvasatlan SMS-em, és Teresa küldött egy képet is
magáról és Jase-ről a tengerparton: Teresa Jase karjaiban volt, és
két feltartott mutatóujjával ördögszarvat formázott a saját fejére,
Jase pedig szélesen mosolygott, gyönyörű volt, és példátlanul
szép, szürke szemét ugyanolyan napszemüveg mögé rejtette,
amilyet Jax is hordott.
Aztán lépések vonták magukra a figyelmemet, a telót
visszatettem a táskámba, és ekkor belépett a szobába Jax.
Valahol útközben a földszint és az emelet között nyilvánvalóan
elveszítette a pólóját, de annyira nem róttam fel neki a dolgot,
mert széles mellkasa sebekkel telve is fantasztikus látványt
nyújtott, különösen, ha azt tekintjük, hogy a farmernadrágja a
csípőjén egészen le volt engedve.
Az egyik kezében egy üveg sört, a másikban pedig egy doboz
üdítőt tartott.
Mosolyom egy fokkal szélesebb lett.
– Nekem?
– Gondoltam, talán szeretnél egy alkoholmentes
gyümölcskoktélt.
– Kösz! – Átvettem a gyümölcslevet, majd törökülésben
elhelyezkedtem az ágyon. A szívószál már bele volt dugva a
dobozba. Tökéletes. Aztán felnéztem, és láttam, hogy belekortyol
a sörbe, majd leengedi az üveget, és a másik kezével a hajába túr.
A hasamban mindenféle kényelmetlen érzés kezdett gyülekezni,
és csak figyeltem, ahogyan nagyot sóhajtva emelkedik, majd
süllyed a mellkasa.
– Minden rendben van?
Nagyon hülyének tűnt a kérdés.
Oldalvást rám pillantott, majd az üveget megint az ajkához
emelte. Nem szólt egy szót sem, de az ádámcsutkája nyelés
közben fel-alá járt, és basszus, kiitta az egészet, míg én csak egy
kicsit szippantottam a saját italomból.
 A kényelmetlenség erősödött, amíg már teljesen olyan volt,
mint a kertekben tenyésző gyom. Vajon Jax meggondolta magát,
és mégsem szeretné, hogy vele legyek? Nem tűnt kimondottan
boldognak. Talán azon töprengett, hogy szívesebben hozta volna
haza Aimee-t két e-vel. Tekintve, hogy a bőre és a mosolya
tökéletes, ráadásul az anyja sem tűnt el a föld színéről, miután
összebalhézott valami drogkereskedővel, érthető is lett volna,
hogy más alapokra helyezte a mi kapcsolatunkat. Ráadásul ma
majdnem el is gázolták, és úgy, hogy nem is az ő hibája lett volna.
Nem is lenne szabad egy házban lenni vele, nemhogy az
ágyában ülni, mert nem tartozom ide.
És ebben a pillanatban semmit nem szerettem volna jobban,
mint megint a Shepherdben lenni, Teresa szobájában, és
biztonságos távolságból figyelni a Szexi Pasik Bandáját. Mert ott
tényleg biztonságban lehettem, senki semmit nem tudott rólam,
és akkor még belekapaszkodhattam a három M-be, mert nem
volt semmi más az életemben, és rákényszerítettem magam, hogy
ezzel meg is elégedjek.
Úgy szorítottam a gyümölcsleves dobozt, hogy már attól
tartottam, vulkánként fog szétrobbanni, aztán elkezdtem
lemászni az ágyról. A gyomromban ott volt az a rettenetes, feszítő
érzés.
– Akkor szerintem ma este a földszinten alszom, és aztán
holnap…
- Mi?
A lábujjam ekkor már majdnem a padlón volt.
– Azt mondtam, hogy ma este a földszinten alszom, és holnap
majd…
– Igen, hallottam. – Az üres sörösüveget letette az
éjjeliszekrényre, majd rám nézett.
Körülpillantottam.
– Nem értem. Ha hallottad, amit mondtam, akkor miért
kellett megismételnem?
 – Igazad van, valószínűleg részletesebben ki kellett volna
fejtenem, mit szeretnék – javította ki magát, én pedig
elkerekedett szemmel figyeltem, ahogy odahajol hozzám, majd
megfogja a csípőmet. Levegő után kaptam, a két combomon
remegés futott végig, mert hű, basszus, ez a pasi nagyon értett
hozzá, hogyan kell megfogni egy csaj csípőjét.
– Mi a büdös francért akarnál a földszinten aludni?
Lassan felemeltem a gyümölcsleves dobozt, és
beleszippantottam. Jó nagyot.
– Csak gondoltam, hogy miután… úgy értem, azután, hogy…
– Aztán elakadt a szavam, mert egyszerűen a levegőbe emelt.
– Szóval mire is gondoltál? Hogy nem akarom, hogy itt legyél
velem? – Úgy mászott közelebb az ágyban, mint egy prédájára
leső ragadozó. Erre nem is volt más szó. Az egyik lába az egyik, a
másik pedig a másik oldalam mellett. A keze még mindig a
csípőmön. – Hogy nem vettem észre, mennyire jól nézel ki ma?
És hogy egyetlen alkalommal sem érezted szükségét, hogy balra
fordítsd, és elrejtsd bárki elől?
Ó, istenem!
A gyümölcsléről teljesen elfelejtkeztem.
– Azt hitted, nem akarok soha többé melletted aludni? Nos,
ha igen, akkor nagyon tévedsz. – Ujjai erősebben markoltak a
csípőmbe, mire forrni kezdett a vérem. – Mert kurvára élveztem,
hogy melletted alhatok el és ébredhetek. Még soha nem
tapasztaltam ilyesmit. Általában nem nagyon vagyok híve, de…
na igen, te más vagy.
Életemben nem szerettem volna ennél másabb lenni.
Két keze felfelé végigsimított az oldalamon.
– Vagy azt hiszed, nem vettem észre, mennyire jól kezelted a
munkát a sok szar ellenére, ami ma történt velünk? Elmentünk
abba a koszfészekbe, és kis híján elgázoltak bennünket, de te
akkor is képes voltál mosolyogni. Nagyon jól kezelted a helyzetet,
és bementél dolgozni. Aztán megjelent Aimee.
 Jax lehajtotta a fejét, és ajkával végigsimított az ajkamon.
– Aimee-vel soha nem jártam.
Az izmaim megfeszültek, és az agyamban üvölteni kezdett a
szarriasztó.
– Azt hiszem, hogy ehhez semmi közöm.
Mély hangon felmordult.
– Nem most is az ágyamban vagy?
– De igen.
– És az imént a szám a szádat simogatta?
Bólintottam.
– A kezem pedig bent járt a csinos kis combjaid között?
Ó, hűha. Az a bizonyos forróság ott a combjaim között
hirtelen olvadó lávává változott.
A homlokát az enyémhez nyomta.
– És hamarosan veled megyek randizni. Úgyhogy akkor most
azt mondd meg nekem, hogy melyik világban nincsen semmi
közöd ahhoz, hogy váratlanul megjelenik egy csaj a kocsmában,
úgy viselkedik, mintha azonnal rám akarna ugrani, és aztán úgy
tesz, mintha bármikor is együtt lettünk volna?
A számhoz emeltem az üdítőt, és inkább beleittam, mert a
gyomromban olyan csomó volt, amitől beszélni sem tudtam.
– De akkor is szeretném, ha megértenéd, merre tart ez a
dolog kettőnk között. Már korábban is megmondtam, hogy
nagyon tetszel nekem. És azt hiszem, aztán egészen egyértelműen
meg is mutattam. Amikor pedig ennek a beszélgetésnek vége,
még ennél is egyértelműbb bizonyítékát szeretném adni.
Nem hazudhatok. A testem legtöbb része nagyon örült, hogy
ezt mondta.
– Aimee-vel csak egypár alkalommal jöttünk össze –
folytatta, és annak ellenére, hogy már tudtam, semmi értelme, a
mellkasomban mégis ott volt ez a rettenetes érzés. – Általában
Philadelphiában lakik, és ha nem tévedek, valahol fenn, északon
jár fősulira. Nem tudom, és őszintén szólva nem is nagyon
érdekel. Inkább csak szórakoztunk egymással. Volt itt is. De soha
nem maradt egész éjszakára. Egyetlenegy alkalommal sem. De az
tutiszáz, hogy soha nem ivott dobozos üdcsit az ágyamban.
– Ennek az utolsó résznek nagyon örülök – ismertem be.
Mosoly villant az arcán.
– Aimee nagyon szép lány. És nagyon tudja, hogyan kell
szórakozni, de akkor sem ő a nekem való csaj. Soha nem is volt
az.
A mellkasomban megint ott volt az a feszítő érzés.
Simogatni kezdett, a fejét pedig oldalra billentette.
– És pontosan tudom, hogy bármi jár is a fejedben, az sokkal
több annál, mint hogy egyszer csak feltűnt egy olyan csaj, akivel
valamikor talán összejöttem néhány alkalommal. Inkább azon jár
az agyad, amit mondott.
Megint megmerevedtem.
– Jax…
Egyik mutatóujját az ajkamra helyezte, és belém fojtotta a
szót. Szokásos esetben megfordulna a fejemben, hogy bárki
csinálja is ezt velem, azonnal leharapjam az ujját, ez a téma
azonban túl súlyos volt a hülyéskedéshez.
– Tudok róla – mondta halkan. – Mindent tudok a tűzről.
A levegő a torkomban rekedt. Egyik kezemmel az ágyon
támaszkodtam meg, mert elhajoltam tőle, mivel azonban még
mindig szorosan fogta a csípőm, annyira messzire nem
mehettem. Pedig nem volt elég erőm egy ilyen beszélgetéshez.
Éreztem, hogy az a kis önuralmam is kezd szertefoszlani.
– Mona időről időre felhozta a dolgot, a lyukakat pedig Clyde
töltötte ki – folytatta halkan, türelmesen. – Tudom, hogy történt.
A szívem erősen verni kezdett a mellkasomban, és amikor
megszólaltam, a hangomat nagyon rekedtnek hallottam.
– Nem akarok erről beszélni.
– Ezt is tudom. – Jax valahogy közelebb húzódott hozzám, a
medencéje az enyém fölött volt, testének súlyát a két lábával
tartotta. – A kocsma hatalmas siker volt a városban. Mindig
dugig volt, és egy rahedli pénzt hozott. A szüleid pedig
elhatározták, hogy felépítik az otthont, amiről mindig is
álmodoztak.
Elfordultam, mert nem bírtam tovább a barna szemekbe
nézni, és közben ujjaim a takaróba kapaszkodtak.
– Nem akarok erről beszélni – ismételtem meg suttogva.
Lehajtotta a fejét, és olyan gyöngéd csókot adott a bal
orcámra, hogy elakadt a lélegzetem is.
– Olyan ház volt, amit mindig is szerettek volna, amilyenben
felnevelhetik a gyermekeiket, ahol elég hely van
mindnyájatoknak, különösen Kevinnek és Tommynak.
Jaj, istenem!
A mellkasomon hidegség vágott keresztül, és megráztam a
fejem.
– Nem vagyok képes erről beszélni.
Jax azonban nem hagyta annyiban a dolgot.
– Amit a szüleid nem tudtak, hogy a villanyszerelő, akit
felfogadtak, nem volt éppen tisztességes. A korábbi munkáit is
hanyagul végezte, és a biztonságnál sokkal jobban érdekelte,
hogy minél több pénzt zsebelhessen be. Hogy vizsgálat folyt
ellene egy korábbi házon végzett munkája miatt is. A szüleid
ebből az egészből semmit nem tudtak, amikor mind
beköltöztetek, boldogan, izgatottan, ünnepelve. A villanyszerelő
ugyanis nem tartotta be a szükséges előírásokat a második
emeleti folyosó szabályozható villanykapcsolójának
beszerelésénél – ott, ahol a gyerekszobák voltak.
Lehajtottam a fejem, és szorosan lehunytam a szemem, ami
nagyon rossz ötletnek bizonyult, mert azonnal és ijesztő
részletességgel jelent meg előttem minden. Életem végéig
emlékezni fogok arra az éjszakára, amikor felébredtem a
vadonatúj szobámban, a falak rózsaszínre festve, a nevem nagy,
szögletes betűkkel felírva a falra, és láttam, hogy a szobát füst
tölti be. Soha nem fogom elfelejteni azt az első, reszkető
lélegzetet, ami végigpörkölte a torkomat és a mellkasomat. Pánik
lett úrrá rajtam, ahogy kimásztam az ágyból, és láttam, hogy a
rózsaszín festék felhólyagzik a falon, majd halálos rémület,
amikor kinyitva a fürdőszoba ajtaját, az egész világ felrobbant. A
füst azonnal sárga és barna lett – erre tisztán emlékeztem –,
közvetlenül a robbanást megelőzően. Üvegszilánkok röppentek
keresztül a levegőn, szétszabdalva a húsomat. Lángok kúsztak
mindenhol, végig a padlón, fel a falakon és a mennyezeten is.
Olyan volt az egész, mint egy hatalmas villanás. És aztán
meghallottam a sikolyokat. A rettenetes sikolyokat, amiket
egyetlen horrorszereplő sem tudna soha hűen visszaadni, és
közben tudtam, hogy a sikolyok egy része az én torkomból tör fel.
Egy része pedig Kevinéből.
– Rettenetesen forró volt. A festék levált a falról. Nem volt
levegő, és… – Reszketegen sóhajtottam, és csak akkor döbbentem
rá, hogy hangosan beszélek, amikor Jax megint a halántékomra
nyomta az ajkát.
– Tudom, milyen szerencsés voltál, hogy túlélted – mondta,
és hüvelykjével a csípőm oldalát simogatta. – Apukád ért oda
hozzád először, és azonnal kivitt a házból. Aztán anyukáddal
együtt megpróbáltak visszamenni, de a tűz már teljesen
elárasztotta az emeletet. Nem tudtak feljutni a lépcsőn… és a
testvéreidnek túl késő volt.
Megint próbáltam kiszabadulni alóla, de Jax nem hagyta
magát. A mellkasomban az a jeges kis folt egyre tovább terjedt, és
most már fizikai fájdalmat éreztem miatta. „Tommy fel sem
ébredt” – mondta nekem anya. A boncolás kimutatta, hogy
megfulladt a belélegzett füst miatt. Ami bizonyos szempontból
áldás volt, mert mire eloltották a tüzet, az ő szobájából feketére
égett falakon és hamun kívül semmi más nem maradt.
– Kevin… ébren volt.
Megint halk válasz.
 – Tudom.
Lassan kinyitottam a szemem, és éreztem, hogy a
szempilláim könnyektől súlyosak.
– A koporsójuk – suttogtam, miközben megint szorosan
lehunytam a szemem, és a fejemben újra megjelent a kép. –
Annyira kicsi volt mind a kettő! Érted? Sokkal kisebb, mint
amekkorára a koporsókat készíteni szokták. Tudom, hogy vannak
még ennél is kisebbek, de istenem… annyira kicsi volt mind a
kettő!
Ajka végigsimított a jobb szemem alatt, és én tudtam – jaj,
istenem, mennyire sajgott a szívem –, tudtam, hogy letörölte vele
a könnycseppet. És erre a gondolatra a mellkasomban terjengő
jeges szorítás valamelyest enyhült.
– Esélyük sem volt – mondtam, és nagy nehezen megint
vettem egy hatalmas levegőt. – A tűz közvetlenül a szobájuk
ajtajában kezdődött, égtek a falak és a mennyezet is. És nagyon
gyorsan terjedt.
Jax nem szólt egy szót sem, és eltelt néhány pillanat, amíg
újra beszélni tudtam.
– Amikor kiderült, hogy a tűz… a hibás vezetékezés miatt tört
ki, a biztosító egy vagyont fizetett ki a családomnak. Apa egy
részét félretette a főiskolai tanulmányaimra. Ezt… ezt vette el
tőlem anya. Pedig neki is nagyon sok pénze volt… több százezer
dollár, amit mind elköltött. – Ujjaim már nem szorították a
takarót. – Apa vagy egy évvel később hagyott el bennünket. Nem
tudott együtt élni a történtekkel.
– Rohadék – motyogta Jax.
A szemem felpattant, és már kezdtem volna megvédeni apát,
de aztán meggondoltam magam. Igen, bizonyos szempontból
tényleg egy rohadék volt. Csak ezt az igazságot én már nagyon
régen elfogadtam. A következő lélegzetemet egy kicsit
könnyebbnek éreztem.
 – Erről még soha senkinek nem beszéltem. A barátaimnak
sem. Nem mintha nem… tudtam volna megbirkózni vele, mert
végül sikerült. Nagyon fiatal voltam még, amikor megtörtént, de
azóta is hiányoznak a testvéreim. Ez az egész annyira baromira
szomorú!
– Tényleg az.
Tekintetünk összetalálkozott, és éreztem, hogy a szívemre
hatalmas súly nehezedik, mert ennyi nem lesz elég Jaxnek.
– És tudom, hogy ez még nem minden – mondta ő, majd
felemelte a kezét, és egy ujjával végigsimította a vágást az
arcomon. – Tudom, hogy nem ez az egyetlen sebhelyed.
Nem tudtam elfordulni. Basszus, mindennél jobban
szerettem volna megtenni, de a tekintete fogva tartott, a
pillantása gyöngéd volt, és csak rám figyelt.
– Azt is tudom, hogy megégtél, Calla. – Ezt hallva zavar és
megkönnyebbülés elegye lett úrrá rajtam. – Tudok a műtétekről
is, és tudom, hogy idejekorán abbamaradtak.
– Anya… ő…
– Teljesen lekötötte a saját gyásza. Vagy elfelejtkezett róla,
vagy nem érdekelte a dolog – fejezte be helyettem. – Az igazi
okot soha nem mondta el, és tisztában vagyok vele, hogy ettől
még nem lesz könnyebb számodra, de egész életében rettenetes
bűntudat marcangolta emiatt. Ezt egészen biztosan tudom.
Aha, ez már tényleg nem változtatott semmin. És soha nem is
fog. Nem tudtam, hogy ez változtatott-e szívtelen ribanccá, vagy
sem, de vannak dolgok, amiket az ember nem tud annyira
könnyen elfelejteni. Mert nem úgy vagyunk bedrótozva.
– Én soha… senkinek nem mutattam meg a sebhelyeimet –
mondtam alig hallhatóan. – Nem valami szépek.
– De akkor is hozzád tartoznak.
Lassan bólintottam. Ezernyi gondolat kavargott a fejemben,
és Jax pillantását kerestem. Az első másodperctől tudta, hogy egy
csomó sebhelyet rejtegetek. Basszus, már azelőtt tudta, hogy
először meglátott, mert anya és Clyde mindent elmondott neki.
Bizonytalan voltam, mennyire kellene gyűlölnöm őket, amiért így
kiadtak egy gyakorlatilag vadidegennek, de valahogy ebben a
pillanatban nem tudtam haraggal gondolni rájuk. Érzelmileg
teljesen kiégtem, és csak néztem Jax szemébe.
– Tetszem neked.
Az ajka megrándult.
– Ebben nincs semmi újdonság, édes. Úgy is tetszel, hogy a
sebhelyek hozzád tartoznak.
– De hogyan? – Nem először tettem fel neki ezt a kérdést.
– Már megmondtam, hogyan. – Megint mind a két keze a
csípőmön volt, és nekem a torkomon akadt a lélegzetem. – És azt
hiszem, éppen ideje, hogy meg is mutassam.
Felvontam a szemöldököm.
– Megmutasd?
– Aha, megmutassam.
Két keze a karom alá csusszant, majd felemelt, és én egy
kicsit szorosabban fogtam az üdítőt. Közelebb húzott a
fejrészhez, egyenesen az ágy kellős közepére. Aztán lenyúlt
kettőnk közé, kivette a kezemből az üdítőt, és az éjjeliszekrényre
helyezte.
Utána pedig belefogott, hogy nagyon is egyértelművé tegye
számomra, mennyire tetszem neki.
 21. FEJEZET

A NAPFÉNY SZÉLES PÁSZMÁKBAN SÜTÖTT BE a jókora, szögletes

ablakon, én pedig nagyokat pislogva ébredeztem. Jax ajkát
éreztem magamon, a nyakamon, amint apró, finom csókokkal
rajzol vonalat az oldalára.
Hűha! Ajkam mosolyra görbült, aztán amikor a nyelve
megtalálta a fülcimpám alatti érzékeny pontot, levegő után
kellett kapnom. Keze a hasamról elindult lefelé, a csípőm
irányába, mire a hátam az élvezettől annyira meghajlott, hogy
egészen elemelkedett az ágyról. Csodálatos dolog így ébredni.
A tegnap éjjel… nos, szó szerint orgazmikus volt, és annak
ellenére, hogy olyan sokat azért nem aludtunk, annyira
kipihentnek éreztem magam, mintha vagy egy évig szunyáltam
volna. Mondjuk, abban azért kételkedtem, hogy ez csak attól van,
hogy azzal az ügyes kezével megint sikerült eljuttatnia a csúcsra.
Inkább azért érezhettem így, mert tegnap éjjel valami más is
történt. A mellkasomra nehezedő súly egy része eltűnt. És már
nem volt ott a fal kettőnk között.
De ott volt valaha is?
Az az igazán furcsa, hogy valójában talán soha nem is volt
semmilyen fal kettőnk között. Az ő részéről legalábbis. Mert
tudott a tűzről, a testvéreimről, a pénzről, a sebhelyekről és arról
is, mennyire szörnyű volt mindez. Még azelőtt tudott mindenről,
hogy először találkoztunk volna. És nem érdekelte. Még mindig
nem értettem teljesen, miért van ez. Az is lehet, hogy soha
életemben nem lennék képes rájönni, csak az igazság az, hogy
amikor előző este nekilátott bebizonyítani, mennyire tetszem
neki, a rengeteg csók és simogatás közepette, amivel a testemet
elárasztotta, elhatároztam magamban, hogy meg sem próbálom.
Az alvós rövidnadrágom elfeledve hevert valahol Jax
hálószobájának padlóján, és amikor keze a bugyim vékony
gumijának vonala alá siklott meztelen bőrömön, kénytelen
voltam beharapni az alsó ajkam. Másik keze eközben a combom
belső oldalát simította végig, majd ujjai a térdem belső részére
kulcsolódtak. Felemelte az egyik lábam, mintegy kényszerítve a
fenekem, hogy beilleszkedjen az ölébe.
Az biztos, hogy enyhe remegésnél valami sokkal erősebbet
éreztem a lábaim között, amikor hátulról nekem feszült. A
mellem megint nehezebbnek tűnt, és amikor gyöngéden, érzékin
megcsókolta nyakamon a lüktető eret, azonnal csurom nedves
lettem, hogy minden erőmre szükségem volt, ha nem akartam,
hogy a csípőm megint saját magától mozogni kezdjen.
Tegnap éjjel Jax nem élvezett el… megint. Miután végzett a
bizonyítással, mögém feküdt, és szorosan hozzám bújt. Ennyi.
Töprengtem ugyan azon, hogyan lehet képes ennyit adni anélkül,
hogy kapni is akarna, de aztán már túlságosan erőt vettek rajtam
az érzések, hogy ezen agyalni tudjak – talán az orgazmus
utórengései miatt is nehezemre esett volna megmozdulni –, és
úgy éreztem, nincsen bennem elég bátorság, hogy ezen
változtassak. Leginkább egyébként attól tartottam, hogy ugyan
volt valami általános elképzelésem arról, mit kellene tennem,
ugyanakkor biztos voltam benne, hogy ezt is tanulni kell.
A mai nap azonban más lesz, mert elhatároztam, hogy
felveszem a nagylányos bugyit, és azonnal bele is vágok. A
hátamra fordultam, Jax pedig álmos, de nagyon szexi tekintettel
nézett rám. Mielőtt bármit mondhattam vagy tehettem volna, az
ajka az enyémre forrt, és lassan, érzékin megcsókolt.
Végigsimítottam az arcát, és éreztem, hogy apró borostái a
tenyeremet csiklandozzák. Fölém helyezkedett, egyik lábát a
lábam közé tette, combját testem leglágyabb részének feszítve, én
pedig a hasam alján megéreztem, mennyire kemény. És ettől a
felismeréstől a lélegzetem is elakadt.
– Jó reggelt! – mormogta résnyire nyitott ajkaim közé.
– Szia!
Szája egyik sarka mosolyra húzódott.
A szívem egy csomó okból hevesebben kezdett verni. Ezek
egyike az volt, hogy az ajka már megint az enyémen volt, és
ezúttal sokkal mélyebben csókolt. Nyelve az én nyelvemet
kergette, aztán megindult a jobb keze is. Volt egy olyan érzésem,
hogy megint arrafelé tart, ahol tegnap éjjel is járt. A mellemre.
Amikor tegnap hozzáért, úgy megfeszültem, mint soha korábban,
és minden lelkierőmre szükségem volt, hogy az előző alkalommal
ellentétben most ne csapjam félre a kezét. Nem tettem meg, mert
tudtam, hogy ezzel is bizonyítani szeretne valamit – amikor ő
akar megérinteni, akkor meg is érint.
És most megint ott érintett meg.
Nagy keze a bal mellemre simult, és pontosan tudtam, hogy
éreznie kell a sebeimet, de ez egy cseppet sem zavarta, mert
azonnal megkereste a máris sajgóan lüktető mellbimbót. Jax
nagyon jó volt… annyira jó, hogy amikor a hüvelyk- és
mutatóujját is bevonta a játékba, a mellbimbóm a felsőmön és az
atlétámon keresztül is azonnal kis kaviccsá keményedett, aztán
onnan, a mellem közepéből éles, bizsergő hullámok indultak meg
lefelé. Halkan belenyögtem a csókjába, és a hátam megint
elemelkedett. Éreztem, hogy tetszik neki a hang, mert azonnal a
másik mellemet vette kezelésbe.
– Basszus, annyira imádom, amikor így nyögsz! – mondta
szinte morogva, bele a számba. Aztán megint megcsókolt. –
Megint hallani akarom.
Úgyhogy elérte, hogy megint nyögdécselni kezdjek, én meg
többé már nem törődtem azzal, hogy próbáljak nem vonaglani,
mert mindenképpen meg akartam érinteni ott. Tudtam, hogy
gyorsan kell cselekednem, ha ugyanis hagyom, hogy a keze
eljusson odalentre, elvesztem.
Finoman végigsimítottam a nyakán, aztán ujjaimat
gyöngéden lecsúsztattam a mellkasán, és amikor lelki szemeim
előtt megjelent, hogy a meztelen bőrünk ér egymáshoz, egy
pillanatra majdnem el is felejtettem, mit akarok csinálni. Persze
tudtam, hogy erre talán soha nem fog sor kerülni, úgyhogy
összeszedtem magam, és az oldalát simogatva kezem a lapos
hasára siklott.
– Mire készülsz? – kérdezte szexi hangon.
– Semmi különösre.
Jax felemelkedett, hogy több hely legyen kettőnk között, és én
majd elájultam a gyönyörtől, ahogy a hasizmai erre a kis
mozdulatra megfeszültek. Felvonta az egyik szemöldökét.
– Semmire?
Megráztam a fejem, majd az alsó ajkamba haraptam, ujjam
hegyével körberajzoltam a köldökét, aztán elindultam lefelé,
fekete bokszeralsója széléhez. Vettem egy nagy levegőt, és
benyúltam alá.
Elkapta a csuklóm.
– Meg akarsz fogni?
Arcomat forróság öntötte el, de a vérem közben egészen
másféle forróság miatt forrt.
– Igen. – Kényszerítettem magam, hogy felnézzek, a
szemébe. – Meg szeretném adni neked… amit te adtál nekem.
Olyan éhség villant a tekintetében, amitől végigborzongott a
gerincem.
– Ez nagyon tetszik. Én is ezt akarom. – Aztán lehajtotta a
fejét, és gyors csókot nyomott az alsó ajkamra. – De csak egy
feltétellel.
– Feltétellel?
Ajkával az arcom vonalát kényeztette.
 – Igen. Egy feltétellel. Megérinthetsz. – És közben hagyta,
hogy a csuklóm vagy egy centivel közelebb vigyem hozzá,
megérintve a finom kis szőrszálakat. – De csak akkor, ha leveszed
a felsőd.
– A felsőm?
A halántékomat csókolta.
– Aha. A felsőd. Le kell kerülnie.
A szívem vadul vert, és megdermedtem. Ha leveszem a
felsőm, attól még nem leszek teljesen meztelen, hiszen az atlétám
még mindig rajtam volt, azonban látni engedné a mellkasom
felső részén lévő sebhelyeket és a hátam egy részét is. Viszont
mivel hanyatt fekszem, utóbbiakat nem látná.
– Azt akarom, hogy megérints – ismételte meg Jax, mire
megint végigfutott rajtam a remegés. – Nagyon vágyom rá. És te
is. – Aztán fogaival a fülcimpámat kezdte karistolgatni. – És csak
a felsődbe kerül.
Jax villámgyorsan cselekedett. Egyetlen hirtelen mozdulattal
elrántotta magáról a kezem, és megragadta a felsőm alját.
Közben a másik keze azonnal a hátam alsó részére simult, és
éppen csak annyira emelt fel, hogy felhúzhassa rólam, aztán a
következő pillanatban már a fejemen keresztül le is vette.
Én meg csak hevertem ott hanyatt, tágra nyílt szemmel és
vadul dobogó szívvel. Tekintete az enyémbe kapaszkodott,
miközben oda sem nézve félredobta a felsőmet, majd elindult
lefelé, végigsimítva az arcomon, a nyakamon és még tovább.
Tekintete egy kicsit elidőzött a mellkasomon, és a gyomromba
rettegés nyilallt. Két karom megmozdult, hogy magam előtt
keresztbe fonva elfedjem magam.
– Ne merészeld! – utasított, de kedvesen. – Nincs semmi,
amit rejtegetned kellene.
A gyomrom tisztára görcsben volt, miközben a keze
végigsimított a mellemen. És csak ekkor ébredtem rá, mi az, amit
ennyire behatóan néz. Nem a két mellem közötti részt.
 Valami mást.
Két mellbimbóm kemény és sajgó volt, szinte kínozta az
atléta vékony anyagának érintése, és lélegzetem egy félig
nevetéshez, félig síráshoz hasonló hang kíséretében akadt el.
Aztán Jax megint rám emelte a tekintetét, és miközben a fejét
egyre lejjebb engedte, a szemembe nézett.
Ajka a két mellem között ért először hozzám, és azonnal
csókolni kezdett, majd oldalra mozdult, rátalálva az egyik
mellbimbóra, és ott is megcsókolt. A vékony anyagon keresztül
szívogatta, és erre annyi érzés árasztotta el a testem, hogy a
hátam a gyönyörtől elemelkedett az ágyról.
Istenem, ilyet még soha nem éreztem.
– Tetszik? – kérdezte.
Lihegve feleltem.
– Igen.
Aztán a másik mellbimbóra vándorolt át, és az is éppen ilyen
csodálatos volt. Az élvezettől levegőt is alig kaptam, amikor a
keze is beszállt a játékba, és kis híján el is felejtettem, hogy miért
kellett levennem a felsőmet. Soha nem gondoltam volna, hogy
ezen a helyen ennyire érzékeny vagyok, ekkor azonban felemelte
a fejét. Ideje volt, hogy ő is teljesítse az egyezség rá eső részét, és
nem is habozott. Lenyúlt, ujjait beakasztotta a bokszeralsóba,
majd lehúzta magáról. Most először láttam teljesen meztelenül.
Hűha!
Az is csodálatos volt.
Jax… Csak néztem ámultan, hogy milyen nagy és milyen
vastag, és hát igen. Elakadt a szavam.
– Nem bánom, ha így bámulsz, de ha még sokáig folytatod,
mindennek vége lesz, mielőtt elkezdenénk.
– Komolyan? – Nagy nehezen a szemébe néztem, ő meg
vigyorgott.
– Komolyan.
– Ez azért tetszik – ismertem be.
 Volt egy szívdobbanásnyi szünet, aztán Jax hátrahajtotta a
fejét, és hangosan nevetni kezdett.
– Azt sejtem.
Mielőtt teljesen elvesztettem volna a bátorságom, benyúltam
kettőnk közé, megmarkoltam, és ahogyan még mindig őt
markolva végigsimítottam rajta, a csípője megrándult, és
nevetése azonnal férfias nyögésbe fordult.
Nem nagyon kellett találgatnom, hogyan szereti, mert
egyszerűen megfogta a kezem, és megmutatta, milyen ritmusban
és milyen erősen kell csinálnom. Még azt is megmutatta, hogyan
simítsam a hüvelykemmel a hegyét minden alkalommal, és abból
ítélve, ahogyan egyre mélyebben kezdett csókolni, úgy tűnt,
élvezi. Úgyhogy megismételtem az egészet a tövétől a hegyéig
haladva.
– Basszus! – nyögött fel, és a fejét a nyakamba rejtette.
Az, hogy csókoltuk, nyalogattuk és simogattuk egymást, még
magasabb fokozatba kapcsolta egyébként is vágytól izzó testemet.
És amikor az egyik kezét becsúsztatta kettőnk közé, ügyelve, hogy
ne zavarja meg, amit csinálok, széttártam neki a combom.
Ujja a bugyim közepére csusszant, a következő pillanatban
pedig már benne is volt. Amikor először érintett meg,
felsikoltottam, aztán amikor a nevét mondtam, már ő is
felnyögött.
– Basszus!
Egy kicsit még mozgatta a kezét, aztán felemelte a csípőm, és
levette rólam a bugyit. Minél nehezebbnek éreztem rendesen
lélegezni, annál erősebben markoltam őt. Kinyitottam a szemem.
A feszültség mostanra szinte elviselhetetlenné vált odabent.
Amit láttam, az olyan volt, hogy bárkinek a hormonjait
megőrjítette volna. Ujjaim teljesen átkulcsolták, ő pedig nagy
volt, rózsaszín és kemény. Mi több, láttam, hogy a bugyim
valahol a térdem közelében volt, a combom széttárva, a keze ott,
közöttük.
 Aztán az egyik ujját belém nyomta, és a testem azonnal
reagált. A csípőm előrerándult, a fejem pedig a párnának
nyomakodott.
– Calla, kicsim, annyira szűk vagy! – motyogta, és a
hangjából ítélve ez nagyon jó volt. Aztán lassan mozgatni kezdte
az ujját. Sokkal lassabban és sokkal finomabban, mint ahogy én
tettem vele, és aztán hirtelen gyorsítani kezdett, én meg azonnal
abbahagytam mindent.
– Valami azt súgja, hogy ezt szereted.
– Én… – Fogalmam sem volt, mit mondjak, de azt tudtam,
hogy ennél többet akarok. Őt akartam. Az ujja csodálatos volt, de
akkor is többet akartam. És eszemben sem volt elgondolkodni
rajta, hogy hova vezet mindez. – Akarlak.
– Tudom.
Hunyorítva néztem rá, ő pedig halkan nevetett, amint ujjaim
erősebben kezdték szorítani. Tenyeremben éreztem, ahogyan a
szívverése benne lüktet.
– Ezt akarom – mondtam megint, ezúttal suttogva. – Azt
akarom, hogy bennem legyen.
A csípőjét előrenyomta, mintha azonnal megtenné, amit
kértem, és megint azt a mély hangú morgást hallatta, amitől a
lábujjaim azonnal begörbültek. A homlokát az enyémhez
érintette, és a következő csók édes volt és gyöngéd, és teljesen
más, mint a korábbiak – aztán amint megéreztem, hogy egy
másik ujját is belém teszi, a csók átment valami egészen másba.
– Ó, istenem! – kaptam levegő után.
– Semmit nem akarok annál jobban, mint hogy benned
lehessek. Istenem, hiszen már a gondolatára is mindjárt
elmegyek! – Lassan mozgott, kiélveztetve velem minden
pillanatot. – De ehhez előbb le kell venned ezt is.
Szavai egy pillanat alatt kirántottak a bűvöletből.
– Az atlétámra gondolsz?
 – Igen, kicsim. Mennie kell. – És közben nyelvével
végignyalogatta az ajkam. – Készen állsz megtenni?
Na jó. Ez a nap tényleg nagyon más volt, mint a többi, de
annyira azért mégsem, és hát vannak dolgok, amik talán soha
nem változnak. Lehet, hogy a felsőmbe belementem, de az
atlétám soha, de soha nem kerülhet le rólam.
– Nem – suttogtam.
– Számítottam rá. – Aztán megcsókolta az orrom hegyét. –
De valamit akkor is meg kell értened, édes. Addig nem leszek
benned, amíg a meztelen bőrünk nem érhet egymáshoz.
Szavaira az egekbe szökött a pulzusom, azonban a
pillantásom azt mondta, hogy ezt majd később még meglátjuk,
mire ő halk nevetéssel és nagyon forró, nagyon nedves csókkal
válaszolt. Keze megmozdult a lábam között, és hüvelykjével
megtalálta a legérzékenyebb pontot. Nem sok kellett hozzá, hogy
a csípőm magától dörgölőzni kezdjen a kezéhez, előbb követve az
általa diktált ritmust, aztán már csak a saját ütemének
engedelmeskedve. Megadott nekem mindent, amit azzal a két ki-
be járó ujjal és a dörzsölő hüvelykkel csak megadhatott.
– Ez az. – Lehajtotta rám a száját, majd a fejét oldalra
billentette, és miközben az egekbe korbácsolta vágyam hullámait,
mélyen megcsókolt. – Lovagold meg a kezemet!
Valószínűleg bármilyen más alkalommal a föld alá
süllyedtem volna szégyenemben, ha ilyet mondanak nekem, és
talán később sor is kerül majd rá, de egyelőre még kit érdekelt?
Pontosan azt tettem, amit mondott. És aztán csak egy egészen
enyhe kis figyelmeztetés következett – mintha egy pillangó
csapkodott volna a szárnyával a hasamban –, és a feszültséggel
teli csomó egyszerre kioldódott, én pedig hangosan sikoltva
élveztem el. Nem hagyta még abba, addig folytatta, amíg a lábam
teljesen elgyöngült.
Aztán óvatosan kivette belőlem az ujját, és megfogta a kezem.
Félig lehunyt szemmel figyeltem – mindkettőnket. Volt ebben az
egészben valami hihetetlen intimitás, ami bevette magát a
mellkasomba. A teste gyönyörűen mozgott, és csak úgy sugárzott
belőle a férfias szépség. Ahogyan a csípőjét újra és újra
előrenyomta, bele a kezembe, minden izma megfeszült és
elernyedt.
Amikor végleg elragadta a mámor, éppen mélyen megcsókolt,
és az egészben ez volt a legklasszabb. Fantasztikus volt érezni a
testén végigfutó remegéseket, nyögését a nyelvemen, és azt,
ahogyan a csípője
fokozatosan lelassult. A legcsodálatosabb dolog mégis az ezt
követő percekben történt.
Jax ugyanis egypár pillanatig még mellettem, jobban mondva
fölöttem maradt, és a csókjai megint olyan édesek és gyöngédek
lettek, hogy sokkal többet jelentettek puszta csóknál, melegséggel
töltve el a szívem. Amikor pedig mégis felkelt, gyorsan a fürdőbe
sietett, majd egy benedvesített törülközővel tért vissza.
Letisztította, amit rajtam hagyott, aztán visszaadta rám a bugyit,
és még mindig nem végzett.
Ujjainkat összefonva ülő helyzetbe emelt, és túl későn
kaptam észbe, hogy ezzel láthatóvá teszi sebekkel teli hátam egy
részét is, amit az atléta nem fedett.
A gyomromban páni félelem robbant, és próbáltam volna
visszabújni a takaró alá, a kis rohadék azonban sokkal gyorsabb
volt, mint gondoltam. Hirtelen a hátam mögé csusszant, be a
hátam és az ágy fejrésze közé, majd átölelte a derekam.
Odahúzott magához, széttárt lábai közé ültetett, és a mellkasára
vont – a hátam teljesen hozzásimult.
Tisztában voltam vele, hogy érzi a sebeket a hátamon és a
vállamon, mert az atléta hátul egészen mély kivágású volt. És
közben azzal is tisztában voltam, hogy látta őket egy pillanatra,
mielőtt magához húzott. Talán nem nézhette meg alaposan, de
látnia kellett.
 Minden izmom megfeszült, és próbáltam a szemben lévő
ablakra összpontosítani, miközben ő a derekam köré fonta a két
karját, majd az állát leengedve a váltamra helyezte.
– Meséltem már róla, hogyan találkoztam először Clyde-dal?
– kérdezte.
Megráztam a fejem, és azt suttogtam, hogy nem.
– Vasárnap volt. A kocsmában akadtunk össze. Aztán az lett a
vége, hogy tacót csinált nekem. – Elhallgatott, majd halkan a
fülembe nevetett. – Azt mondta, hogy ez családi hagyomány lesz,
ha a családjába fogok tartozni.
Hatalmas levegőt vettem, és éreztem, hogy az a fojtogató súly
megint csökken valamelyest.

Még aznap, valamivel később Jax már éppen végzett a zuhannyal.

Úgy terveztük, hogy utána visszavisz anya házába, hogy
felkészülhessek a randinkra.
A randinkra.
Hűha!
Kicsit furcsának éreztem, hogy randizni megyünk, amikor
ilyen dolgok történnek körülöttünk, de Jax szigorúan az „élj a
mának” elv szerint élt, úgyhogy annyira nem lepett meg a dolog.
A sok őrület és az állandó idegfeszültség ellenére már nagyon
vártam, hogy együtt legyünk – nagyon örültem annak is, ami ma
reggel történt, meg annak is, hogy mi együtt vagyunk.
Mivel Jax a tus alatt elfoglalta magát, gyorsan felhívtam
Teresát, és mosolyogni kezdtem, amikor a harmadik csörgésre
felvette.
– Szia! – csicseregte bele a telefonba. – Éppen rád
gondoltam.
Jax kanapéjának szélén ültem.
– Tényleg?
 – Aha. Azon járt az eszem, hogy még mindig pultos vagy-e, és
ha igen, akkor nem akarsz-e a hivatalos mixerünk lenni
Shepherdstownban, ha visszajössz.
Nevettem.
– Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg ezt akarnátok. A
legtöbben errefelé csapolt sört isznak, üvegeset vagy töményet,
ami egyébként jó, mert nem tudok még olyan nagyon keverni.
– De akkor is olyan hihetetlen, hogy egy kocsmában dolgozol!
Biztos voltam benne, hogy rengeteg olyan dolog van velem
kapcsolatban, amit Teresa egészen hihetetlennek tartana.
– Milyen a tengerpart? – kérdeztem.
Teresa hangosan sóhajtott.
– Csodálatos! Annyira klasszul lebarnultam, és Jack nagyon
jól érzi magát. Még soha nem volt a tengernél.
Jack Jase kisöccse volt, és ők ketten döbbenetesen közel
álltak egymáshoz.
– Na, és látnod kellene őket együtt, ahogy a homokban
játszanak. Hidd el, semmitől nem kezd jobban bizseregni az
ember petefészke, mint ha azt látja, hogy egy ilyen álompasi
együtt játszik egy kissráccal! – magyarázta, nekem meg
mosolyognom kellett, amikor elképzeltem magam előtt Jaxet egy
kiskrapekkal, és valahol lent meg is remegett valami. –
Egyébként pár nap múlva megyünk haza, de esküszöm, el
tudnám itt tölteni az egész életemet.
Tényleg nagyon jó lett volna, ha én is el tudok jutni végre a
tengerpartra valamikor.
– Na, de mesélj, milyen Pennsylvania festői államában?
Minden rendben?
– Nos, igen, a dolgok… egész jól alakulnak – mondtam, és a
lépcsőre pillantottam. – Én, izé… összejöttem egy pasival.
Néma csend.
Aztán még több.
Zavartan hallgattam.
 – Ott vagy még?
– Igen. Igen! Csak totál lefagytam. Egyszer azt mondod, hogy
minden oké, aztán meg a következő pillanatban azt, hogy
összejöttél egy pasival, én meg várom itt a részleteket. – A végére
majdnem kiabált. – Rengeteg részletet!
Megint a lépcsőre pillantottam, majd beszélni kezdtem neki
Jax-ről és arról, hogy ma este együtt vacsorázunk. És az egészet
azzal a beismeréssel zártam le, hogy:
– Igen, azt hiszem, eléggé bejövök neki.
– Hát persze! Még szép, hogy bejössz. Szóval hogy hívják ezt
a helyet? Apollos? Várj csak egy kicsit! – mondta, majd a hangja
mintha távolabbról szólt volna. – Figyelj, Jase! Megtennéd, hogy
rákeresel az Apollos nevű étteremre Philadelphia közelében?
Tessék? Csak keress rá!
Te jó isten!
– Na, és akkor vissza arra, hogy kedvel téged. Nem is értem,
miért vagy ezen annyira meglepődve. Brandon is teljesen készen
volt tőled, csak te…
– Tessék? – szakítottam félbe. – Nem igaz.
– Ó, de, nagyon is igaz. Tiszta cuki volt. Az elején olyan
csendes voltál, amikor elkezdett a társaságba járni. Mindig téged
nézett, de úgy tűnt, nemigen érdekel. Én meg azt hittem, hogy
talán rosszul értelmezem a dolgot, és igazából egyáltalán nem jön
be neked.
Teresa biztosan szívott valamit.
– És ez a srác tetszik neked? – kérdezte hirtelen. – Mert Jase
éppen az előbb találta meg az Apollo'st… Jase azt mondja, puszil.
– Én is őt – motyogtam.
– Azt mondja, ő is téged! – kiabálta Teresa, majd folytatta. –
Szóval azt mondja, hogy rongyrázósnak tűnik a hely. Szóval
tetszik a pasi, Calla?
Lehunytam a szemem, és bólintottam.
– Igen, tetszik. Nagyon is.
 – Helyes. Mert alig várom, hogy találkozzam vele. És veled is
végre. De vele jobban. – Amikor meg felnevettem, ő is nevetni
kezdett. – Annyira boldog vagyok emiatt! Komoly.
Felsóhajtottam, és aztán tettem neki egy kicsit ijesztő
beismerést.
– Én is boldog vagyok.
Aztán megígértem, hogy később még felhívom, és részletesen
elmesélek neki mindent, majd letettem a telefont.
És abban a pillanatban, amikor egy hajtincsemet a fülem
mögé fésültem, valami furcsa megérzés lett úrrá rajtam – hogy
nem vagyok egyedül.
Ó, ne!
Az alsó ajkamba haraptam, megfordultam, és láttam, hogy
Jax ott áll a lépcső aljában, vacsorára készen. Sötét farmer és
fehér ing volt rajta. És hihetetlenül jól nézett ki.
Emellett azonban vigyorgott is, mégpedig nagyon öntelten.
– Szóval tetszem neked? Tényleg?
Felnyögtem, és éreztem, hogy az arcom égni kezd.
– Hallgass már!
Erre hátrahajtotta a fejét, és hahotázni kezdett. Az volt a nagy
szerencséje, hogy ilyen állat a nevetése.

A szájfény volt az utolsó lépés, és nagyon örültem, hogy sikerült

elkészülnöm. A pocakom hangosan korgott, és hőn reméltem,
hogy Jaxnek bejönnek az egészséges étvággyal megáldott csajok,
mert volt egy olyan érzésem, hogy ma telezabálom magam.
A hajamat lazán hullámosra formáltam, majd oldalt
kettéválasztottam. Ezúttal sem használtam Dermablendet, csak
valami könnyebb sminket tettem fel, és füstös szemeket
festettem magamnak.
 Mivel minden ruhámat magammal kellett hoznom, egy cuki
és flörtölős darabot vettem fel. Pántos, sötétkék nyári ruha volt,
mellben és derékban szűkített, a csípőn talán egy kicsit túl
testhezálló, de a szoknya ezután már kiszélesedett, és közvetlenül
combközép alá ért. Nem túl magas sarkú szandált vettem hozzá,
és az egészre a pontot egy babakék, ujjatlan bolero tette fel, ami
közvetlenül a mellem alattig ért, és mellben ugyancsak szűkített
volt.
Megnéztem magam a tükörben, és el kellett ismernem, hogy
állati jól nézek ki.
Aztán úgy biccentettem a saját tükörképemnek, mint valami
kis dinka, és kimentem a nappaliba. Miközben én készülődtem,
Jax fel-alá mászkált a házban, aztán leült a kanapéra, és olvasott.
Néztem a profilját, amint állát lehajtva a könyvre
összpontosít, és nem is tagadhattam, hogy nagyon szexi. De
amikor észrevette, hogy ott vagyok, és rám nézett, akkor volt csak
igazán szexi.
– Készen állok – jelentettem ki, majd hozzátettem: – a
vacsorára és az evésre.
Aha, most már hivatalos. Szuperdinka vagyok.
Jax tekintete sötétebb lett, és szenvedély villant benne. Az
egyik másodpercben felállt a kanapéról, a következőben meg már
ott volt közvetlenül előttem. Az egyik keze a tarkómat simogatta,
a másik pedig az arcomat. Hüvelykje végigjárta az ajkamat, hogy
a gyomrom csinált egy pár szaltót.
– Nagyon szép vagy – suttogta.
És amikor ezt mondta, tényleg szépnek is éreztem magam.
– Köszönöm! Te is szép vagy.
Felvonta a szemöldökét.
Hoppá!
– Úgy értem, olyan férfiasan szép – javítottam ki magam, de
az igazat megvallva ez még hülyébben hangzott. – Na jó, ez elég
gáz volt. Szóval klasszul nézel ki.
 Erre halkan nevetve közelebb hajolt, és ajkával végigsimított
az arcomon. Megint megcsókolta a sebhelyet, és megint
megfeszültem, de most már nem azért, mint korábban, hanem
mert ezután közvetlenül eljutott a fülem alatti érzékeny kis
pontig.
– Klasszul nézek ki, és tetszem neked – mormogta. –
Szerencsés ez a nap.
– Fogd be!
Újabb mély hangú nevetés, majd az ajka az enyémre forrt.
Nagyon szerettem – nem, imádtam –, ahogy Jax csókolt. Mindig
lassan kezdett, aztán váltott, és már minden volt, csak lassú és
gyöngéd nem, inkább mély és nagyon izgató. És mire észbe
kaptam, a tenyerem már a mellkasára tapadt, és simogatta
felfelé, a válláig.
– A vacsora. – Megint megcsókolt, és aztán a lehető
legédesebben időzött el a számon. – El fogunk késni.
Ujjaim az ingébe kapaszkodtak, és szinte csüngtem rajta.
Esélyem sem volt bármit válaszolni, mert ekkor már megint
csókolt, és mivel úgy csókolt, ahogy, úgy éreztem, felfal.
– A vacsora. – Ismételte meg újra, miközben az ajka az
enyémet simogatta. – Foglaltam asztalt.
Kezem egyre csak a mellkasát simogatta, majd hátravetettem
a fejem, és tágra nyílt a szemem.
– Igen. Kaja.
– Steak – felelte, és a karja szorosabban fogott. – Nagyon jó
steak.
A gyomrom válaszként korogni kezdett, mire hátrébb léptem,
és mind a ketten nevetni kezdtünk.
– Fogd be! – mondtam megint.
– Szerintem aranyos.
Keze a csípőmre siklott, úgyhogy annyira messzire azért nem
tudtam menni.
A szememet forgattam.
 – Inkább éhes. Ami nem aranyos. Úgyhogy ha nem
megyünk…
Szavaimat hangos puffanás szakította félbe. Mintha valami
nagyon nehezet dobtak volna le a küszöbre. Ijedten sikkantottam
és ugrottam egyet, majd körbefordultam.
– Mi a fene volt ez?
Jax máris a bejárati ajtó felé indult, és kintről csikorgó
kerekekkel induló kocsi zúgása hallatszott. A szívem a torkomban
dobogott, ahogyan követtem.
– Maradj ott! – utasított, amikor elért az ajtóhoz.
De nem hallgattam rá.
A vállában minden izom megfeszült, ahogy óvatosan
megfogta a kilincset, majd hirtelen feltépte az ajtót.
Két kezemet a szám elé kaptam, és rémülten tettem egy lépést
hátra. Jax káromkodva fordult felém, és próbálta a saját testével
takarni azt, amit a verandára dobtak, de már késő volt. Nem
lehetett kitörölni agyamból azt a halottfehér, merev testet, a
homloka közepén egy vörös kis lyukkal.
 22. FEJEZET

A VACSORÁT AZ APOLLO’SBAN LEFÚJTUK.

Ha az ember küszöbére – szó szerint – odadobnak egy hullát,

akkor elmegy az étvágya. És ez a test még mindig ott volt,
ugyanott, ahova dobták, és addig ott is maradt, amíg a rendőrök
és a nyomrögzítők tették a dolgukat.
Mint később megtudtam, ennek a hullának volt neve is –
amikor pedig megtudtam, mi, páni félelem vett erőt rajtam.
Mert a hullát Ronald R. Millernek hívták, de az utcán
mindenki csak Kakas néven ismerte, és a pletykák szerint anya
pasija volt. Ami nagyon nem jó hír.
Kakasnak egyetlen golyó ütötte lyuk volt a homloka közepén,
és azt is hallottam, ahogy Reece az egyik rendőrrel beszélget a
ház előtt. Kakas farmerének térdén fűfoltokat találtak, és nem
kellett különösebben élénk képzelőerő, hogy az ember megfejtse,
térden állva várta a halált, amikor a gyilkosa meghúzta a ravaszt.
Klasszikus kivégzés.
De vajon merre lehet anya? Ez a kérdés merült fel a fejemben
újra és újra, mert bárki, akivel beszéltünk, azt mondta, hogy
Kakassal ment el valahova.
Kakassal, akinek golyó volt a fejében.
Megremegtem, és minden figyelmemmel Jaxre
összpontosítottam. Ott állt az ablak előtt, háta megfeszült,
állkapcsában remegett egy izom. Nemigen szólt, amióta a hullát
megtaláltuk. Felvették a vallomásunkat, de sokat nem
mondhattunk.
Clyde megszorította a kezem.
– Minden rendben van, kicsi lány?
 Bólintottam. Nagyjából egy órával a rendőrök után érkezett.
El sem tudtam képzelni, honnan tudta meg, mi történt, de
egyszer csak megjelent az ütött-kopott pickupjával, aztán
üvölteni kezdett, hogy engedjék be a házba, mert látni akarja az ő
„kicsi lányát”, segíteni akar neki ebben a „megrázó helyzetben”,
és ez az egész „nincs így jól”, aztán még mindezt megspékelte egy
csomó káromkodással. Érthető okokból a verandára nem
engedhették fel, de a rendőrök a sok kiabálás miatt végül
beleegyeztek, hogy bejöhet a házba a hátsó bejáraton, ami
történetesen a konyhából nyílt.
– Szerinted még mennyi ideig…? – Elhallgattam, mert
hirtelen azt hittem, elhányom magam. – Mikor viszik végre el?
– Hamarosan – felelte Clyde morgósan. – Már biztosan
hamarosan.
Felé néztem, és észrevettem, hogy kopasz fején finom
verítékréteg csillog.
Jax elfordult az ablaktól, majd odajött, ahol Clyde mellett
ültem a kanapén. Nem mondott egy szót sem. Csak leült a
karfára. Egy másodperccel később hallottam, ahogy nyílik a
bejárati ajtó, és belép rajta Reece meg egy nyomozó, aki
homokszínű egyenruhanadrágot, valamint Jaxéhez hasonló inget
viselt, csakhogy ő a nadrággal megegyező színű nyakkendővel.
Valami fura okból az jutott eszembe, amit Roxy mesélt arról,
hogy Reece belekeveredett egy lövöldözésbe. Tudom, hogy ennek
kellett volna a legutolsó dolognak lennie, ami a fejemben jár, de
azon töprengtem, hogy vajon Reece-nek nem lehetett-e felkavaró
élmény így látni Kakast… holtan. Aztán eszembe jutott, hogy
rendőrként biztosan nem ez az első.
Majdnem el is felejtettem a nyomozó nevét. Nem volt sokkal
idősebb nálunk, talán a húszas évei végén, a harmincas évei
elején járhatott. Jóképű volt, nagyon is, a haja rövidre vágva, a
szeme szikrázóan kék.
 – Hamarosan végzünk – jegyezte meg, és a tekintete végigjárt
mindhármunkon. – Jól van, nos, ami a lényeg, hogy máris van
néhány gyanúsítottunk, és mindenképpen megtaláljuk a tettest.
Bólintottam.
– Rendben. Izé. Köszönjük!
Mintha halványan elmosolyodott volna.
– Na mármost. Anders rendőrtiszt elmondta, hogy önök
ketten próbálnak Miss Fritz nyomára bukkanni.
Anders rendőrtiszt? Pislogtam néhányat, mire rájöttem, hogy
Reece-ről beszél. Tekintetem előbb Reece-re, majd Anders
nyomozóra siklott. Na várjunk csak…
– Ti ketten rokonok vagytok?
– Testvérek – felelte Jax.
– És én vagyok a jóképű – mondta Reece vigyorogva.
Anders nyomozó odafordult hozzá, és most már teljesen
biztosan látszott, hogy Reece csakis az öccse lehet.
– De nyilvánvalóan nem az okos.
Zsarufivérek. Fincsi.
Basszus!
Tényleg meg kellene nézetnem a fejemet.
– Mindenesetre – folytatta a nyomozó – Reece azt mondta,
hogy önök ketten próbálják megtalálni az ön édesanyját, és hogy
a tegnapi nap folyamán a városban is belekeveredtek valamibe.
Mindenről tudok.
Jax szeme összeszűkült, nekem meg görcsbe ugrott a
gyomrom. Teljesen mindegy, mi folyik itt, ha már a zsaruk is
tudják, mi a helyzet, akkor anya tényleg nagyon nagy bajban van.
Nagyon nagyban.
Reece tekintete azt mondta, hogy sajnálja, de akkor is el
kellett mondania.
– Beszéltem neki Mackről is. És a rohadék az egyik fő
gyanúsítottunk.
 – Teljesen egyértelmű, hogy ez figyelmeztetés volt Callának –
jelentette ki Jax feszülten. – De ennek akkor sem lenne semmi
értelme. Ha Mack megtalálta Kakast, akkor hogy nem találta meg
Monát?
– Lehet, hogy Kakas jobbnak látta lelépni tőle – jelentette ki
Anders nyomozó, és két karját a mellkasa előtt keresztbe fonta. –
Talán, hogy visszatért, és ha… már amennyiben a forrásaink
igazat mondanak, szóval ha nem hozta magával az anyagot vagy
az ellenértékét, akkor nagyon szíves fogadtatásban részesíthették.
Aha, golyót kapott a fejébe. A drog nem volt anyánál. És
teljesen biztos, hogy a pénz sem.
De akkor is mindenképpen Mack volt a tettes, mert ahogyan
Ritchey is mondta, lefelé hömpölyög a szar, és mind Mack
nyakába ömlik.
– Ezenkívül az ön személyleírása alapján keressük azt a férfit
is, aki bejött a házba, és elvette a drogot. Mindkettőjüket meg
fogjuk találni – jelentette ki Anders nyomozó. – De ehhez az is
kell, hogy önök leálljanak. Hagyják, hogy végezzük a munkánkat!
Higgyék el, a közelében sem szeretnének lenni ezeknek az
embereknek!
Nem akartam én egyiküknek sem a közelében lenni, de
mindössze pár napom maradt, hogy előkerítsem anyát. Ám nem
válaszoltam, mert semmi kedvem nem volt azt hallgatni, ahogy
egyszerre mindegyikük próbál lebeszélni, hogy megtegyem, amit
tennem kell.
És nekünk volt egy nyomunk is.
Ike.
És ha nem tévedek, egyelőre Jax sem beszélt róla a
rendőröknek. Újabb zsaru nézett be a házba, és bejelentette, hogy
a hullát elvitték a verandáról. Hatalmasat sóhajtottam, aztán
mivel a beszélgetésnek ezzel vége is szakadt, Jax kiment Reece és
a bátyja után.
Clyde a mellkasát dörzsölte.
 – Ez aztán a felfordulás!
Felsóhajtottam.
– Tudom. Anya… szerinted van bármi fogalma arról, mibe
keveredett?
Clyde bólintott.
– Szerintem igen, és ha van egy kis esze, akkor ebben a
pillanatban is Mexikóban bujkál.
Istenem, az rettenetes volna – úgy értem, ha örökre
elköltözne, és soha többé nem találkozhatnék vele. De ha van egy
kis esze, akkor pontosan ezt fogja tenni. Ráadásul soha az életben
nem térhet ide vissza.
– Ha nem jön vissza… akkor mi lesz a kocsmával? –
kérdeztem, a lehető legkevésbé fontos kérdésre összpontosítva,
mert egészen egyszerűen könnyebb volt így, mint az összes többi,
sokkal fontosabb részletre koncentrálni. Tisztában voltam vele,
hogy a kocsma rám fog szállni, ha anya… ha elhunyt, de
fogalmam sem volt, mi az eljárás abban az esetben, ha csak
eltűnik.
– Kicsi lány, hidd el, hogy emiatt nem kell aggódnod! – Nagy
nehezen felállt, és ahogy nagyokat lélegzett, a mellkasa
emelkedett és süllyedt. – A kocsmával minden rendben lesz.
Aggódva néztem.
– Minden rendben van?
– Persze, semmi baj. Miattam nem kell aggódnod.
Erre azért nem mertem volna mérget venni, de aztán
visszatért Jax. A csinos zsarufivérek nem voltak sehol. Egyenesen
odajött hozzám, megfogta a kezem, és felhúzott.
– Nem akarsz eltűnni innen? – kérdezte.
Bólintottam, mert őszintén szólva semmit nem szerettem
volna ennél jobban.
Clyde is odajött hozzánk, és meg sem várva, hogy Jax
elengedje a kezem, hatalmas karjaival átölelt.
 – Nagyon örülök, hogy nem ebben a házban laksz. Ez jó.
Nagyon jó.
Vonakodva engedtem el, amikor elhúzódott tőlem.
– Minden rendben lesz – mondtam neki, mert úgy éreztem,
nagyon fontos, hogy ezt hangosan is kijelentsem.
Ő meg fogait kivillantva, szélesen elmosolyodott, és Jaxre
nézett.
– Igen, kicsi lány. Minden rendben lesz.
Amikor Clyde is elment, összeszedtem még néhány ruhát
meg személyes holmit, aztán kifelé indultunk Jax pickupjához.
Nagyon nehéz volt úgy végigmenni a verandán, hogy ne
egyfolytában a hullát lássam magam előtt.
Amikor beszálltunk a kocsiba, Jax rám nézett.
– Jól vagy?
Ezen eltöprengtem egy kicsit.
– Amennyire most lehet.
Halvány mosoly jelent meg az arcán, majd odahajolt hozzám,
és hüvelykjével végigsimított az alsó ajkamon.
– Ez az egész kavarás Kakassal és Mackkel… meg az anyáddal
nem helyes. Túlságosan komoly. Nem normális. És teljesen
érthető, ha ebben a helyzetben az ember nem érzi jól magát.
– Tudom – suttogtam.
Szája egyik fele mosolyra húzódott.
– És mint már mondtam, szerintem nagyon bátor vagy.
Mellkasomat melegség töltötte el, és ahelyett hogy
ellenkeztem volna vele, inkább én is elmosolyodtam. Egy kicsit.
– Mit szólnál, ha hazafelé megállnánk valahol, és ennénk
valamit?
– Ha te akarod, akkor bármit, kicsim.
Ez nagyon jól hangzott.
Mivel már túlságosan késő volt, hogy bárhova beüljünk
vacsorázni, a gyorskaja maradt az egyetlen lehetőségünk.
Ekkorra már annyira éhes voltam, hogy szerintem a lóhúst is
megettem volna, így egy szóval sem panaszkodtam, amikor a
hamburgeres előtt állt meg. Igaz, hogy nem az állam legjobb
steakje lesz, de megteszi.
Miközben mentünk Jax háza felé, vagy éppen amikor
kajáltunk, szinte alig szóltunk egymáshoz, de mire
megmosdottam, és az üdítős dobozomat a szemetesbe dobtam,
már éreztem, hogy nem kerülgethetjük tovább a témát.
Nekem legalábbis mindenképpen beszélnem kellett róla.
– Szerinted anya jól van? – kérdeztem.
Jax az apró kertben lévő kis teraszra nyíló ajtó melletti
asztalnál ült, és amikor felém fordult, lehajtotta a fejét.
– Nem tudom.
Lehunytam a szemem, és próbáltam gátat vetni feltörő
érzelmeimnek.
– Gyűlölöm ezt kimondani, de szeretnék őszinte lenni veled.
– Köszönöm, és örülök, hogy az vagy.
– Tudom – mondta, aztán hirtelen közelebb éreztem
magamhoz, és kinyitottam a szemem. Ott állt közvetlenül
előttem. – Kakas talán azért lépett le mellőle, mert már nagyon
forró lett a talaj a lábuk alatt. Ez viszont azt is jelenti, hogy anyád
még mindig bujkál valahol.
Hiszen nem hevert az imént ő is a verandámon Kakas mellett.
– De ez akkor sem valami jó – fejezte be.
Clyde is pontosan ezt mondta.
– Ebből viszont már tutira nem fog tudni kimászni. Még ha
Macket el is fogják azért, amit Kakassal tett, Isaiah akkor is
hátravan. És most nagyon sok drogról és nagyon sok pénzről van
szó. Ezt nem lehet csak úgy kibekkelni.
– Nem. Szerintem sem.
A torkomba gombóc költözött.
– Ezúttal tényleg nagyon elintézte magát. Úgy értem,
komolyan, Jax. Ezt nem tudja rendbehozni. Itt most nincs olyan,
hogy megoldódik. Aztán belerángatott engem is, én meg cserébe
belerángattalak téged. Annyira sajnálom, mert neked erre aztán
igazán semmi szükséged! Nem lett volna szabad ma látnod Kakas
hulláját.
– Édesem – mondta halkan, és két kezével fogta az arcom,
majd hátrahajtotta a fejem. – Ez semmiképpen nem a te hibád.
Neked is tudnod kell, úgyhogy semmi szükség arra, hogy bármi
miatt is bocsánatot kérj. Nem kérted, hogy belekeveredj, és nem
te keverted bele magad.
Amit mondott, az persze mind igaz volt, de mivel az én
anyámról volt szó, akkor is felelősnek éreztem magam. Két
kezem az oldalára helyeztem, és olyasmit tettem, amit még soha.
Odabújtam hozzá, az arcomat a mellkasába fúrtam.
– Most mit fogunk csinálni? – kérdeztem, és ez a kérdés
nagyon fontos volt, ugyanakkor nehezemre is esett feltenni. Mert
azt kérdeztem, hogy „mi” mit fogunk csinálni, mintha eszembe
sem jutna a lehetőség, hogy egyedül oldjam meg a dolgot. És ez
hatalmas lépés volt. Ijesztő.
Jax átölelt.
– Először is beszélnünk kell Ike-kal. Ha pedig ezután
megtaláljuk anyádat, akkor…
– Akkor mi lesz? – kérdeztem. – Fel nem adhatjuk. Láttad,
mit csináltak Kakassal is.
– Eszembe sem jutna azt javasolni, hogy adjuk fel az anyádat,
édes. Azonban nagyon fontos, hogy mi találjunk rá először, és
megértessük vele, milyen nagy szarba keveredett, aztán pedig…
majd meglátjuk, merre mozdulunk tovább.
Ez a „majd meglátjuk, merre mozdulunk tovább”
természetesen azt is jelentette, hogy mind a ketten tudtuk,
mennyire kevés az esélye, hogy életben marad, ha visszatér
Pennsylvaniába.
– És Mack?
 – Ő nem fog a közeledbe jönni – mondta Jax egy kicsit
hátrébb hajolva tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni. – Ezt
megígérem. És Isaiah sem.
Annyira szerettem volna hinni neki. És már kis híján hittem
is, hiszen olyan hangsúllyal beszélt, mintha valóban hatalmában
állna befolyásolni ezeket a dolgokat.
Aztán a homlokát az enyémhez illesztette.
– Kár, hogy így elszállt a vacsora.
Halványan elmosolyodtam, és rekedtes hangon válaszoltam.
– Igen, pedig már nagyon vártam azt a steaket.
– Nos, mindig van holnap. Basszus, hiszen mindig van jövő
hét vasárnap is.
Lehunytam a szemem, és magamban egy kicsit élveztem,
hogy ennyire előre tervez kettőnkkel kapcsolatban. Jó, egy hét
nem olyan nagy idő, de akkor is egy hét. A következő dolog pedig
egyszerűen csak úgy feltört belőlem.
– Életemben ez a második alkalom, hogy hullát láttam.
– Kicsim…
– Nem a testvéreimre gondolok. Nekik zárt koporsójuk volt,
és nem… Szóval nem láttam, amikor kihozták őket a házból. De
korábban láttam már egy halottat. – Aztán elhallgattam, és
mélyen, reszketőn felsóhajtottam. – Mindig egy csomó ember
bulizott anyával. Aztán ott volt ez a pasi is, aki túladagolta magát,
vagy ilyesmi, de mindenki túlságosan be volt tépve, hogy
észrevegye. Amikor meg beléptem a nappaliba, már ott hevert a
padlón, arccal lefelé, és nem mozdult, nem is lélegzett.
Jax mellkasa felemelkedett, ahogy felsóhajtott.
– Basszus, kicsim, nem is tudom, mit mondhatnék erre. Soha
az életben nem lett volna szabad ilyesmit látnod.
– Nem akarok több hullát látni.
A néma csend a végtelenségig nyúlt kettőnk között.
– Ez olyasmi, amit az ember soha nem szokhat meg – ismerte
be. – Én nagyon sokat láttam a homokozóban… úgy értem, a
sivatagban. Néha lázadók voltak, máskor meg ártatlanok, akik
egészen véletlenül a tűzvonalba keveredtek, és…
– És néha a barátaid is? – kérdeztem csendesen.
– Aha – felelte. – És soha egyikük arcát sem fogom
elfelejteni.
Erősen az ajkamba haraptam. Teljesen átéreztem, amit
mond.
Mert tényleg vannak dolgok, amikről az ember soha nem
feledkezhet el.
Annyi minden járt a fejemben. Mack. Anya. Halottak,
homlokuk közepén golyó ütötte sebbel. Clyde, amint a mellkasát
dörzsöli, és teljesen egyértelmű, hogy nagyon aggódik és félt.
Fantasztikus steakvacsorák, amik soha nem kezdődtek el.
Visszatérni ide, a városba. Elmenni a suliba. Az, ahogyan aznap
reggel Jax engem ölelt, egészen közel bújva a hátamhoz.
De már nem akartam többet ilyesmire gondolni.
Felemeltem a tekintetemet, és a szemébe néztem.
– Nem szeretnék többet gondolkodni.
Jax nem kérdezett, és nem is mondott semmit. A szemében
mintha villant volna valami forró és lobbanó, de aztán lehajolt, és
gyöngéden megcsókolt. Úgy, hogy az sokkal több volt minden
érzéki és szenvedélyes csóknál. Olyan, ami jelentett valamit, és
úgy éreztem, most először teljesen megnyílok ennek a csóknak,
őszintén érzem, és hiszek is benne.
És ez hihetetlenül lenyűgöző felismerés volt.
Amint a csók szenvedélyesebb lett, a szám egészen kicsit
kinyílt, majd amikor a nyelvünk egymásra talált, én a csípőjére
csúsztattam a két kezem. Odahúzott magához, és megéreztem,
ahogy odalent nekinyomódik az alhasamnak. Emlékeztem még,
hogyan markoltam aznap reggel, és hogyan reszketett válaszként
izmos teste az élvezet csúcspontján. Ezek az emlékek a bőrömet
perzselték, mégis szinte semmik nem voltak ahhoz képest,
amilyen forró ösvényt a csókjai égettek az arcomra, a fülemre és
még lejjebb, a nyakamra. Fejemet hátrahajtottam, ujjaim a
hajába túrtak.
– Nem fogsz többet gondolkodni – mondta nekem két
nagyon gonosz kis harapás között. – Egyetlen francos pillanatig
sem.
– Helyes – mondtam.
Belenevetett a nyakamba, és két kezét közben lejjebb
csúsztatta a csípőmön, be a ruhám alá. Nagyon tetszett, amit
tesz, különösen, amikor megéreztem, hogy ujját beleakasztja a
bugyimba.
A másodperc töredéke alatt a padlón volt.
– Készen állsz? – kérdezte.
Bólintottam, és a szemébe néztem.
Ő meg elmosolyodott, majd gyorsan megcsókolt, és
megragadta a csípőm. Felemelt, és a konyhapultra tett.
Igen. Meztelen fenekem ott volt a pulton.
És ezt elmondhatatlanul sok szempontból éreztem egyszerre
helytelennek és hihetetlenül izgatónak.
Jax a lábam belső oldalán futtatta végig a kezét, majd a
térdemhez érve finoman széthúzta a combjaim. A levegő a
torkomon akadt, és az ösztönöm azt üvöltötte a fülembe, hogy
azonnal zárjam össze a lábam, de aztán azok a sűrű szempillák
felnyíltak, és barna szemének tekintete rátalált az enyémre.
– Ne zárd össze, kicsim! – A hangja mély volt, és ott remegett
bennem, legbelül.
Nem zártam össze.
Egy kicsit távolabb tolt, és éreztem, hogy keresztülcsap
rajtam a hideg levegő. Az arcomba vér szökkent, majd forróság és
pirosság indult lefelé a nyakamon, a mellkasomra. A szívem
vadul vert, ahogyan lehajolt, lágyan megcsókolt, és két keze egyre
feljebb simogatta a combom. Minél feljebb simogatott, annál
jobban felgyűrte a szoknyámat, és amikor végül a derekam körül
gyűrődött, beharaptam az alsó ajkam. Ujjaim még erősebben
szorították a pult szélét.
– Gyönyörű – mormogta.
Ó, istenem! Fogalmam sem volt, mit tegyek, vagy mit
mondjak. Ott ültem előtte teljesen kitárulkozva, totálisan
terpeszben, a szeme pedig szinte itta a puncim látványát. És
habár pontosan tudtam, hogy amire készül – illetve készülünk –,
abban nincsen semmi rendhagyó, minden annyira új volt
számomra, hogy az összes kis részletre rácsodálkoztam.
A keze megint mozogni kezdett a combom belső oldalán, a
térdemtől elindulva, és kínzó lassúsággal haladt egyre feljebb.
– Tényleg nagyon szép vagy, Calla. Ebben soha ne merészelj
kételkedni! A fenébe, lehetetlen, hogy egy pillanatra is kételkedj
benne.
A szívem akkorára nőtt, hogy már alig fért bele a
mellkasomba. A bőröm bizsergett, hiszen minden érzékem
kiélesedett. Aztán Jax eltávolodott egy kicsit.
– Megbízol bennem? – kérdezte.
Ó, istenem, a szívem most még nagyobb lett.
– Igen.
Az a ferde mosoly ott villant az arcán, majd a két keze a
csípőmbe markolt. Közelebb húzott a pulton – soha az életben
nem leszek képes erre a konyhapultra ugyanolyan szemmel
tekinteni –, egészen addig, hogy azt hittem, mindjárt leesek.
Nem érintett a kezével, és nem is játszadozott. Az egyik
pillanatban még mosolygott, aztán a következőben már lehajolt,
és a szája rám tapadt. Egész testem megrándult ettől az intim
csóktól, és az ereimbe folyékony tűz áradt.
Amit tett, az nedves volt, izgató és megsemmisítő erejű. Jax
pontosan tudta, mit tesz. Ahogy a száját mozgatta rajtam,
ahogyan a nyelvével ízlelgetett, mind arra szolgált, hogy egyre
magasabbra fokozza bennem a gyönyört, amíg a fejem
hátrabicsaklott, és a hátam ívben meggörbülve felemelkedett a
pultról. És minden remegésem ütemét pontosan lekövette a
nyelvével. A bennem tomboló lüktetés nyers volt, ősi és
gyönyörű.
Pontosan azt tette, amit kértem. Mert többé nem tudtam
azokra a rettenetes dolgokra gondolni. Egyáltalán. Az agyam
kikapcsolt, a testem pedig saját akaratának engedelmeskedett.
Lihegtem, és olyan apró kis hangokat adtam ki, amikről nem is
tudtam, hogy ki tudom adni őket. És aztán mélyebbre hatolt,
keményebben, gyorsabban. Annyira szorítottam a pultot, hogy
azt hittem, az ujjaim menten eltörnek.
– Jax! – lihegtem.
Testem összerándult pontosan abban a pillanatban, amikor
kinyitottam a szemem. Nem tudtam tovább csukva tartani.
Minden kis mozdulatát látni akartam. Lehajtottam a fejem, de
nem láttam egyebet, csak bronzbarna haját a két combom között.
Mély levegőt vettem. De semmire nem mentem vele.
Amikor megláttam, már nem volt számomra visszaút.
Felsikoltottam, ő pedig hangosan morogni kezdett. A kéj
magával ragadott és elárasztott, én pedig elvesztem benne.
Minden csontom feloldódott, és az érzések vad örvénye
szétszaggatott.
Jax egészen addig nem hagyta abba, amíg a hátam
meggörbülve maradt, és a lélegzetem némiképpen le nem lassult,
majd felemelte a testem, és ajkát a nyakamhoz nyomta.
– Annyira szeretem, hogy ilyen hangokat adsz ki, édes. Ami
pedig még jobb, amikor a nevemet kiáltod… igen, az nagyon jó
volt.
Lehajtottam a fejem, és az arcomat odasimítottam az övéhez.
– Ez… ez csodálatos volt.
– Te vagy csodálatos.
Ez a három szó annyira egyszerű és kedves volt, hogy azonnal
keresztültört valami mélyen bennem lévő falat. Olyan volt, mint
az egy hónapon keresztül tartó eső után a vastag, fekete felhőkön
keresztültörő napsugár. De ez a három szó még ennél is sokkal
többet jelentett.
Felemeltem a fejem, majd elengedtem a pultot, és kezemet a
vállára helyeztem. Hátratoltam, ő pedig hátra is lépett, de úgy
tűnt, csak azért, mert készületlenül érte a dolog. Lecsusszantam a
pultról, és éreztem, hogy a szoknyám visszahullik.
Ez annyira, de annyira sokkal többet jelentett, mint pusztán a
három szó.
Mert ebben benne voltak azok a hetek, amik során
megismertem. Benne volt mindaz, amit megosztottam vele, és
amit ő osztott meg velem. Benne volt a tudat, hogy ő látott a
teljes valómban, és mélyebbre tudott pillantani a felszínnél,
egészen a lelkemig, túl a puszta fizikai testemen.
– Calla? – Oldalra billentette a fejét, és gyöngéden mondta ki
a nevemet.
Istenem, az ajka tőlem csillogott nedvesen, és ez a felismerés
megint olyasmi volt, hogy a mellkasomba mindenféle élvezettel
teli feszültség költözött. Nem volt valami okos dolog így
összejönni valakivel, amikor körülöttünk minden a levegőben
lógott, és az őrület határán táncolt. Ostobaság volt.
De a legjobb féle ostobaság.
Miközben csak néztem azokba a barna szemekbe,
amelyeknek pillantása megolvasztotta a bensőmet, úgy
döntöttem, kidobom a három M-et az ablakon, majd felemeltem
a kezem, és megfogtam a bolero szélét. Egy mozdulattal levettem
magamról, és a padlóra csúsztattam.
Jax tekintete követte a bolerót, aztán megint rátalált a
szememre.
Nem törődtem azzal, hogy tudatában vagyok-e annak, amit
teszek, mert megint felemeltem a kezem, és lehúztam a ruhám
cipzárját az oldalamon, aztán pedig nem is próbáltam
megakadályozni, hogy lecsússzon rólam.
Gyönyörű arcára feszültséggel terhes kifejezés ült.
 – Calla… – Most valahogy másképpen mondta a nevem.
Ekkor ismertem be magamnak, miközben levettem a
vállamról a vékony pántokat, hogy Jax nem pusztán tetszik
nekem. És miközben a ruha lecsúszott rólam, és a csípőmön
gyűrődve állt meg, majd kis riszálás után a padlóra került,
kénytelen voltam magamban bevallani, hogy bele vagyok zúgva.
És aztán ott álltam előtte a konyhában, a vakítóan erős lámpa
fényében. Nem volt rajtam semmi egyéb, csak a szandálom, és
istenem, mennyire rettegtem. Piszkosul be voltam tojva, és
amikor éreztem, hogy a bőröm szinte elzsibbad, már tudtam,
hogy ez nem azért van, mert életemben gyakorlatilag most
először vetkőztem anyaszült meztelenre egy másik ember előtt,
hanem mert mélységesen szerettem.
Szerelmes voltam Jaxbe.
 23. FEJEZET

R EMEGTEM, AHOGYAN JAX ELŐTT ÁLLTAM. Még az oldalam mellett

lógó kezem ujjai is mind finoman reszkettek. Szerettem Jaxet.
Szerelmes voltam Jaxbe. Fogalmam sem volt, hogy történhetett,
de akkor is megtörtént, és ez az egész csodálatos és rémisztő
élmény volt egyszerre, de a fenébe is, ugyanakkor
reménykeltőnek is éreztem, hiszen korábban is többször
megesett már, hogy bejött nekem valaki, és némelyikük után
vágyakoztam is, de még soha egyikükbe sem szerettem bele, és
soha egyiküket sem ismertem meg annyira, hogy szerelmes
legyek.
Most azonban az voltam.
Jax szeme az arcomra tapadt, és úgy tűnt, talán felfoghatott
valamit a gondolataimból, mert a torka mélyéről olyan hang tört
fel, hogy az egész testemen reszketés futott végig.
És már a karjaiban is voltam.
Két keze a fejemet fogta, és hajtotta hátra, a szája pedig máris
az enyémre forrt. A csók mély volt, és megindító. Éreztem az ízét,
és közben valami mást, sósat is, amiről tudtam, hogy az én ízem,
és ettől még jobban bepörögtem. A nyelve az én nyelvemet
üldözte, majd a szájpadlásomat simította végig, mielőtt még
mélyebbre hatolt volna a számba. Abban a csókban benne volt
minden, amit ereznem kellett.
– Biztos vagy benne? – kérdezte.
Mély levegőt vettem, de nem úgy tűnt, mintha elég oxigént
tudnék a tüdőmbe préselni.
– Hiszen már itt állok meztelenül! Persze hogy biztos.
Jax nevetése a bőrömet bizsergette.
 – Mertem remélni, de édes, még soha nem tettél ilyet, és
mielőtt megteszed, szeretnék száz százalékig biztos lenni benne,
hogy ezt akarod.
Bólintottam, de közben a mellkasomon csak erősödött a
nyomás.
– Biztos vagyok benne, Jax.
Megint azt a hangot hallatta, majd megcsókolt.
– El sem tudom mondani, mennyire kurvára boldog vagyok,
hogy ezt mondtad! – Megfogta a kezem, és a mellkasára vonta,
oda, ahol a szíve volt. – Bennem megbízhatsz.
És meg is bíztam.
Pillanatra sem engedve el a kezemet, maga után vont, ki a
konyhából, el az éles fényekből, keresztül a sokkal sötétebb
nappalin, majd fel a lépcsőn. A szívem csak úgy zakatolt, ahogy
felmentünk a lépcsőn, majd a hálószobájában megálltunk az ágya
előtt.
Ekkor elengedte a kezem, és néztem, amint az
éjjeliszekrényhez lép. Kihúzta a fiókot, és mintha egy csík
alufóliát vett volna elő. Felvontam a szemöldököm. Ööö,
pontosan hányra lesz szüksége? Amikor meglátta az
arckifejezésemet, csak mosolygott, majd az ágyra dobott
néhányat. Aztán felém fordult.
Tekintete az enyémbe kapaszkodott, aztán lenyúlt, levette az
ingét, és elkezdte kicsatolni az övét. Kicsatolta, majd kigombolta
a nadrágot, lehúzta a sliccet, és hamarosan már a farmere is a
földön landolt. A fekete bokszeralsó egy pillanattal később
ugyancsak követte.
Ő is éppen olyan meztelen volt, mint én.
Lélegzetelállító volt. Minden centije. Kócos, bronzszínű
hajától kezdve, széles arccsontján és telt ajkán keresztül, végig a
nyakán a kigyúrt mellkasáig és kőkemény, lapos hasáig. Még
tovább haladva ennél is csodálatosabb volt. Csípője két oldalán
feszülő izmai egy pillanatra ugyancsak megragadták a
figyelmemet, de aztán a tekintetem tovább haladt, a finom
szőrrel borított részre, ahol teste a legkeményebb volt.
Te jó isten!
Beszippantottam az alsó ajkam, és éreztem, hogy kellemes
zümmögés kezdődik a fejemben. Jax e téren nem szenvedett
hiányt.
Ajka félmosolyra húzódott.
– Gyere!
Szívem minden dobbanása visszhangot vert a fülemben,
amint elindultam felé, és megálltam előtte az ágynál. Két kezét a
vállamra tette, és finoman lenyomott, amíg az ágyon nem ültem.
Aztán letérdelt, és combtól bokáig egyszerre simította végig mind
a két lábam külső oldalát. Amikor elért a szandálom pántjához,
megállt, és finoman kikapcsolta.
– Legközelebb azt szeretném, ha magadon hagynád –
mondta, és félig lehajtott fejjel pillantott fel rám. – Érted?
Ó, jaj, hát persze hogy értettem.
– Jó kislány – mormogta, majd a másik szandálomat is
levette. Amikor ezzel megvolt, miközben felemelkedett, a két keze
megint végigjárta a lábam, ezúttal felfelé haladva. És nem állt
meg. Végigsimított a hasamon, majd a mellem külső ívén, és
végül elért az arcomig, ahol megtorpant.
Ajka megint az enyémre forrt, lassan mozogva, nyelvével
kényeztetve és ízlelgetve, amíg meg nem nyíltam neki, és nyelvét
a szám szélén futtathatta végig. Amint behatolt a számba,
éreztem, hogy megint elönt az a rohanó, perzselő forróság.
Miközben csókolt, keze lecsússzam a karjaimon, majd lejjebb, a
két karom alá. Felemelt, beljebb vitt az ágyon, aztán felmászott
rá, és ő is követett, rám fekve, lábaival az én két lábamat ölelve.
Lélegzetem ki-kihagyott, ahogyan a hátamra fektetett, és
hirtelen már felfelé néztem rá. A gyomorszájam magasságában
felrobbantak az idegek. Mi lesz, ha nem vagyok elég jó? Mi lesz,
ha nem fogom szeretni? Nem minden nő élvezi a szexet. Ezt már
tudtam. Mi lesz, ha…
– Bármikor leállhatunk. Oké? – kérdezte olyan mély hangon,
hogy minden lábujjam ökölbe szorult tőle. – Ha fáj, azonnal
szólj! Ha nem tetszik, amit csinálok, azonnal szólj! Oké?
– Oké – feleltem sóhajtva, és kényszerítettem magam, hogy
ellazuljak.
Feszülten elmosolyodott, majd ajka az enyémre forrt. Most
megint másképpen csókolt, mélyen, pusztítón. Szája addig
mozgott rajtam, amíg már alig tudtam levegőt venni, és két
kezem a vállára nem tettem. Amikor ajkunk elvált egymástól,
idegességem is alábbhagyott valamelyest. Elindult lefelé a
nyakamon, a kulcscsontom mentén, és közben végig csókolt,
valamint a nyelvével kényeztetett, izzó kis ösvényt rajzolva a
bőrömre.
Istenem, mennyire tudta, hogyan kell használni a száját!
Lehunytam a szemem, mert ajka már rátalált a mellemre,
végighaladt a húsomba metszett sebhelyen, és a bimbóra tapadt.
Amikor szívogatni kezdte, a hátam meghajlott, és elemelkedett az
ágyról, az a magas hangú nyüszítés pedig, ami a torkomból tört
fel, még évekkel később is a fülemben visszhangzott. Kezét a
másik mellemre tette, így némiképpen csökkent a fájdalmas
hiány. Szája minden egyes mozdulata, ujjainak minden egyes
simogatása a gyönyör újabb hullámát indította el a testemben, és
mind egyenesen lehatolt a lábam közé, ahol a feszültség újra
gyülekezni kezdett.
Aztán szája áttért a másik mellemre, és ott is megismételte
ugyanezeket az izgató mozdulatokat, hogy hamarosan több,
nagyon is érdekes helyen kezdtem érezni a pulzusom lüktetését.
Csípőm újra és újra az övének dörzsölődött, és ahogy a Iába
közötti keménységnek feszültem, szinte levegő után kaptam,
amikor végigcsapott rajtam az élvezet.
 A szája egyre csak nyalogatott, karistolt, szívogatott és
kényeztetett, aztán testével már másképpen helyezkedett, és keze
a lábam közé simult. Éreztem, hogy a tenyere teljesen átveszi az
uralmat ott lent, és a csípőm ösztönösen mozdult előre,
belesimulva az érintésbe.
Felemelte fejét a mellemről, majd egyik ujját finoman belém
nyomta. Az élvezettől megint hátrahajlottam, majd ahogyan egy
másik ujjával is behatolt, hirtelen egyre gyorsabban kezdtem
szedni a levegőt.
– Ennyire jó? – kérdezte.
– Aha – lihegtem, de aztán a biztonság kedvéért még
bólogattam is, hogy mennyire.
Mosolya most már kimondottan ördögi lett, azután lehajtotta
a fejét, és mind a két mellbimbót felváltva kezdte szívogatni,
miközben ugyanolyan ütemmel dolgozott az ujjaival is. Ez így
egyszerre olyan volt, mintha villám csapott volna belém. A vérem
lángra kapott, és ujjaim a vállába vájtak. Mélyen bennem lüktetés
indult el, ugyanolyan ütemben, ahogy az ujjai hatoltak belém.
Kicsavarta a kezét, hogy tenyerével tudja simogatni a kis
ideggócot, én pedig szégyent nem ismerve sikoltottam a nevét,
miközben a csípőm egyre erősebben dörzsöltem bele az
érintésébe. A feszültség villámgyorsan erősödött bennem
elviselhetetlenné, és aztán egyik pillanatról a másikra
szétrobbantam, a fejemet hátrahajtva, rekedt hangon kiáltva,
ahogyan aznap éjjel más másodszor ragadtak el a gyönyör vad
hullámai.
Jax gyorsan mozdult, és felkapta az egyik ezüstös csomagot
az ágyról. Az élvezet apró, elektromos sokkjai még mindig
bennem lüktettek, izzón felforrósítva az idegvégződéseimet, és
csak néztem, ahogyan fölém emelkedik, és a csípőjét a két lábam
közé engedi. Éreztem őt, ahogyan a nedveim közé helyezkedik, és
a szemem azonnal felpattant.
Levegőt is alig kaptam, amikor ránéztem.
 – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte megint, és
éreztem, hogy a fejem két oldalán támaszkodó két karja finoman
remeg. – Mondd ki, édes!
– Igen.
Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd rám nézett.
– Köszönöm, istenem! Mert annyira vágyom rád, hogy
legszívesebben kibújnék a bőrömből.
Talán fel is nevettem volna, ha ebben a pillanatban nem
helyezi az egész testsúlyát az egyik karjára, miközben a másikkal
lenyúlt kettőnk közé, és bevezette magát. Amikor először
megéreztem a feszítést, hirtelen nem kaptam levegőt, és
összerándultam. Még csak két centire, ha bennem lehetett, de
már éreztem, hogy tágulok. Fájdalmat éreztem, és nem is
tudtam, hogy ez tetszik-e vagy sem. Beharaptam az alsó ajkam.
Tekintetét el sem véve rólam, kezével az arcomat kezdte
simogatni.
– Még mindig szeretnéd?
Bólintottam, de csak azért, mert fogalmam sem volt, meg
tudnék-e szólalni. Hüvelykjével végigsimított alsó ajkamon,
finoman kiszabadítva a fogam közül. Aztán megmozdította a
csípőjét, és ez az apró mozdulat is elég volt ahhoz, hogy
mélyebben belém hatoljon. Combjaimmal keményen
megszorítottam, mert a fájdalom szétterjedt és egyre erősödött,
aztán már nem is annyira fájdalom, mint inkább éles nyomás lett
belőle.
A fejem mellett támaszkodó karja remegett, ahogyan próbált
úrrá lenni magán.
– Annyira szoros vagy. A fenébe, Calla, mindjárt belehalok.
Már majdnem bocsánatot kértem tőle, de aztán a medencéje
megint előremozdult, és bennem szakadt a szó.
Aztán megmerevedett, és kezével megsimogatta az
állkapcsom.
 – Hallanom kell, hogy készen állsz, édes. Hallanom kell, hogy
kimondod.
A szám teljesen kiszáradt, mégis kipréseltem magamból a
szavakat.
– Készen állok.
Jax egy pillanatig még fogva tartotta a tekintetem, aztán
lehajolt, és megcsókolt. Ajkaim ekkor még szorosan zárva voltak,
azonban ő addig kényeztetett, amíg maguktól megnyíltak neki, és
ahogyan a csók mélyebb és szenvedélyesebb lett, ő tövig hatolt
belém odalent is. A csók elnyelte fájdalmas sikolyom, mert a
fájdalom hirtelen robbanással sugárzott szét a lábam között, és
utána sokkal erősebb, szúró érzés vette át a helyét. Bennem volt,
nem mozdult, és csak ekkor tudatosult bennem, hogy már nem
vagyok szűz.
– Minden rendben? – kérdezte torokhangon.
Nagyot nyeltem.
– Igen.
És igaz is volt. A fájdalom alábbhagyott. Még mindig ott volt
az a szúrás, de annyira nem volt zavaró. Csak ott volt.
– Akkor most jön az, hogy az egész jóból csodálatos lesz –
suttogta bele az ajkamba, de nem tudtam biztosan, pontosan mit
akar ezzel mondani.
Megint megcsókolt, aztán lassan mozogni kezdett, félig kijött
belőlem, aztán megint mélyen behatolt. Nagyon furcsa érzés volt,
ahogyan szétfeszített. Nem volt fájdalmas, de azért az egész
testemben egyértelműen éreztem minden alkalommal, amikor
kihúzta belőlem, majd visszanyomta magát belém.
Jax lassú, egyenletes ütemben mozgott, amíg a feszítés már
egyáltalán nem volt fájdalmas, hanem átalakult valami egészen
mássá. Aztán az égő érzés is egyfajta folyamatos gyönyör
forrásává lett, ami minden ütemre egyre jobban felerősödött.
 Mivel már kezdtem hozzászokni az érzéshez, végigsimítottam
az oldalát, a csípőjébe kapaszkodtam, és kezdtem én is felvenni
az ütemet, egyszerre mozogva vele.
– Basszus – nyögött fel, amiből nagyon gyorsan rájöttem,
hogy együtt mozogni vele nagyon jó, nagyon, de nagyon jó,
úgyhogy megismételtem, aztán megint, egészen addig, amíg a
következő szava egy nagyon mély, reszelős hangú nyögés volt. –
Bassza meg!
Az általa diktált ritmusban mozgattam a csípőm, és a
feszültség kezdett megint felépülni bennem, mind magasabbra
csapva. A lábamat felemeltem, összefontam a csípőjén, és ettől
valahogy mélyebben belém tudott hatolni. Csókjai egyre
vadabbak lettek, nyelve ugyancsak követte csípőjének ütemét,
körmöm a bőrét karistolta.
– Többet! – hallottam saját, suttogva kimondott kérésemet,
pedig fogalmam sem volt, honnan jöhetett ez a gondolat. Ő pedig
megtette, amit kértem.
Többet adott.
Sokkal többet.
Mozgása felgyorsult, arcát a nyakam és vállam közé temette.
Mostanra a lábam között érzett nyomás mindent felülírt. A
fájdalom teljesen elmúlt. Mozdulataink egyre gyorsabbak lettek,
és bármilyen ritmus volt is kettőnk között korábban, az mostanra
felbomlott. A fülembe nyögött, nekem pedig meghajlott a hátam,
és két kezemmel kétségbeesetten húztam közelebb magamhoz.
– Istenem, Calla, annyira jó benned lenni! – suttogta a
fülembe. – Érzem, ahogyan szorosabb leszel. Őrjítően gyönyörű.
A lélegzetem a torkomon akadt. Már egészen a határán
voltam valami nagyobbnak, valami gyönyörűnek, valami sokkal
erőteljesebbnek, ami a testemmel történt, és ahogy a csípőjét
egyre keményebben és gyorsabban lökte előre, úgy tűnt, ő is érzi
mindezt. A súrlódás nagyon intenzív volt, és teljesen átvette az
irányítást. A nevét suttogtam, és szorosabban fogtam. A
feszültség hatalmassá erősödött, majd szétrobbant, és olyan
erőteljes gyönyör árasztotta el a testem, mint korábban soha.
Mélyebb volt, ugyanakkor sokkal koncentráltabb.
Csípője keményen csapódott az enyémnek, és már nem is
próbált úgy tenni, mintha ura lenne a helyzetnek, miközben fejét
a vállamra hajtotta. Mélyen belém nyomta magát, majd egy
pillanatra mozdulatlanná dermedt, végül a csípője megrándult. A
nevemet nyögte a nyakamba, amikor ő is elélvezett. Szorosan
átöleltem, és mivel a szex sokkal több érzelmet szabadított fel
bennem, mint valaha gondoltam volna, szorosan lehunytam a
szemem. És nehezen lélegeztem.
Úgy éreztem, egy egész örökkévalóság telt el, mire újra
megmozdult, éppen csak annyira emelve fel a fejét, hogy a
nyakam oldalát csókolhassa, közvetlenül ott, ahol pulzusom most
már sokkal lassabban lüktetett.
– Jól vagy?
– Igen – suttogtam. – Ez… – Nem találtam a szavakat,
egyáltalán.
Alkarjára támaszkodott, majd lehajolt rám, és megcsókolt.
Még mindig bennem volt, de közben gyöngéden csókolóztunk.
– Ez… rohadtul tökéletes volt.
Kinyitottam a szemem.
– Igen. Én nem…
– Tessék? – kérdezte, mert nem fejeztem be a mondatot.
– Nem is gondoltam volna, hogy ilyen is lehet – ismertem be,
mert egy kicsit ostobán éreztem magam. – Egyszerűen el sem
tudtam képzelni, hogy ilyen lehet.
Ajkán elégedett mosoly jelent meg, majd megcsókolt, és
óvatosan kihúzta magát belőlem. Elveszíteni azt, ami eddig
kitöltött, valami különös módon kényelmetlen és nagyon fura
érzés volt.
Ahogy legurult az ágyról, majd a fürdőszoba felé indult, úgy
éreztem magam, mint egy rongybaba. Amikor visszatért, az
óvszernek nyoma sem volt, és kezében egy benedvesített
kéztörlőt tartott. Leült mellém, és letörölgette rólam az imént
történtek bizonyítékát, a jelenet intimitása miatt szinte
remegtem. Valahogy ez még meghittebbnek tűnt annál, amit az
előbb csináltunk. A torkom elszorult, és csak néztem, ahogy
visszamegy a fürdőbe, és kiakasztja a kéztörlőt.
Akkor sem szóltam egy szót sem, amikor visszatért, lefeküdt
mellém, és magunkra húzta a takarót. Úgy fordított, hogy
szemben feküdjek vele, majd a karját a csípőmre tette, behajlított
térdünk egymáshoz ért. A hajammal játszott, újra és újra az ujja
köré csavart egy-egy tincset. A csend olyan hosszúra nyúlt, hogy
kezdtem attól tartani, esetleg mégsem volt neki olyan jó, vagy
éppen nem volt rá olyan nagy hatással, mint rám.
– Köszönöm! – mondta.
Pislogtam.
– Mit?
Fura kis mosoly játszott a szája sarkában.
– Hogy megbízol bennem.
A szám tátva maradt.
– Ez nagyon nagy dolog ám! – Kinyitotta a szemét, és a
szemembe nézett. – Amit tettünk. Neked ez volt az első. Nekem
ez hatalmas megtiszteltetés.
Komolyan mondja?
– Szóval köszönöm!
Jax egészen közel húzódott, és az ajkunk megint összeforrt,
de olyan gyöngéd és érzéki csókban, amilyenben talán még soha.
És csak ekkor döbbentem rá, hogy minden szót komolyan
gondolt, és nem csak az előbbi orgazmus miatt töltötték el ilyen
érzelmek. Nem is csoda, ha beleszerettem.
Ujjaim Jax mellkasába vájtak, amint a nevét kiáltva elélveztem.
Két keze a mellemet markolta, és a csípőjét teljes erőből lökte
felfelé, amíg szó szerint a mellkasára nem omlottam. Aztán
amikor elért a csúcsra, szorosan magához ölelt, nekem pedig
nagyon kellett koncentrálnom a légzésemre, ami nem volt
egyszerű, miközben azt figyeltem, hogyan reszket a teste a
gyönyörtől.
Teljesen kielégültem, és színtiszta boldogság töltötte el a
testem. Egyik kezével a tarkómat simogatta, majd a fejemet
finoman a mellkasára vonta. Hallottam, hogy az ő szíve is éppen
olyan vadul zakatol, ahogyan az enyém. Mosolyogva hagytam,
hogy a két szemem lecsukódjon.
Gőzöm sem volt, miképpen sikerült rávennie, hogy így
csináljuk – hogy én legyek felül. Lehetett talán valami köze
ahhoz, hogy hétfőn reggel arra ébredtem, hogy az ajka a
mellbimbómra tapad, finoman harapdálja és nyalogatja. Ez aztán
oda vezetett, hogy megint belém hatolt, sokkal finomabban és
gyöngédebben, mint előző éjjel – már ha ez lehetséges volt
egyáltalán. Na és persze talán az is benne volt, hogy hétfőn éjjel
sikerült megint deréktól lefelé levetkőztetnie a konyhában,
azután megismételtük azt, amit a megelőző éjszaka csináltunk,
csak ezúttal nem a nyelvét, hanem a farkát használta.
Soha, de soha az életben nem leszek képes még egyszer
ugyanúgy nézni arra a konyhapultra.
Vagy talán amiatt lehetett, hogy kedden este elindultunk a
táborhelyre, ahol Ritchey információi szerint Ike-ot is
megtalálhatjuk. Mint kiderült, ez a tipp totál zsákutca volt, mert
Ike-ot nem találtuk, és már napok óta senki nem látta. Elment, és
nyoma veszett, mint hamunak a hurrikánban. És ez nagyon
kiábrándító volt, hiszen erősen reméltem, hogy végre anyának is
a nyomára akadhatunk. Aztán Jax kocsijában hazafelé menet a
csalódottságomat sikerült nagyon gyorsan elfelejtenem.
 Jax komplex feladatmegoldási képességei igen lenyűgözőek
voltak, hiszen tökéletesen tudott vezetni úgy is, hogy az egyik
keze a nadrágomban volt. Én pedig azonnal visszaadtam neki,
amit tőle kaptam, amint megérkeztünk hozzá, és boldogan
térdeltem le elé. Volt ebben valami csodálatosan mocskos.
Szóval lehet, hogy mégis a kedd délután történtek voltak,
amik segítettek meggyőzni, hogy ezúttal én legyek fölül, mert
most már kétségem sem maradt azt illetően, hogy az előző
éjszaka után tökéletesen át tudom érezni az „úgy megdugtak,
hogy a fülem ketté állt” kifejezés jelentését.
És ez nagyon jó érzés volt.
Vagy az is lehet, hogy egész egyszerűen csak a ma reggel volt
ilyen, mert teljesen nyilvánvaló, hogy Jax az ébredés utáni
szeretkezés híve volt, elsősorban azért, mert ilyenkor mind a
ketten tovább bírtuk, és igazi hősi szexcsatákba ment át az egész.
Aztán amikor azt mondta, hogy most már menne zuhanyozni, na
akkor történt, hogy valamiért ő a hátán kötött ki, én pedig lovagló
ülésben rajta.
De nagyon ideges voltam. Ha ő volt felül, nemigen kellett
aggódnom a testem miatt. Az elülső részemet így teljes egészében
láthatta, mégis jól sült el a dolog. Nagyon is. Olyannyira, hogy
ezentúl talán ez lesz a kedvenc pózom.
– Most már készülni kell a munkára – mondta.
– Nem akarok megmozdulni.
Nevetett.
– Hidd el, hogy én is sokkal jobban szeretném, ha így
maradnál, de…
Felsóhajtottam.
– Nem lehetne, hogy örökre így maradjunk?
Erre megint felnevetett, majd a fenekemre csapott. Morogva
gördültem le róla, majd heveredtem mellé az ágyba, akár egy
rongybaba.
 – Ha akarod, kezdheted te a zuhanyzást. Én még szundítok
egyet.
Az oldalára fordult, majd ujjával végigsimított a csípőm
vonalán.
– Vagy zuhanyozhatnánk együtt.
Horkantottam.
– Abból nem lenne zuhanyzás.
– Miért mondod ezt? – kérdezte évődve, és megpuszilta a
könyökömet.
– Mert az lenne a vége, hogy megint azt csinálnánk, és nem
vagyok benne biztos, hogy súlyos agykárosodás nélkül kibírnék
egy újabb orgazmust.
Nevetése a bőrömet bizsergette.
– Igazad lehet – mondta, majd ajkával megkereste a számat,
és megcsókolt. – Gyors leszek.
– Aha.
Jax mindig olyan sokáig zuhanyozott, ameddig még csajt sem
láttam. Mindig elcsodálkoztam rajta, hogy miután végre kilibbent
a tus alól, még maradt legalább valamennyi meleg víz számomra
is. De tök mindegy. Mert ahogy most álltunk, elképzelhető, hogy
egy hideg zuhany egyébként is sokkal hasznosabb lenne.
Úgyhogy csak hevertem az ágyban, az álom határán lebegve,
és hagytam, hogy körülvegyen az a meleg, bolyhos kis búvóhely,
ahol nyíltan és félelem nélkül ismerhettem be magamnak,
őrülten, mélyen és talán rémesen ostoba módon, de
beleszerettem Jaxbe. Mondjuk, teljesen mindegy. Nem érdekelt,
mert a szex utáni boldogságban gondolni sem akartam a szívet
darabokra zúzó és világvégét jelentő esetleges csalódásokra.
Amikor Jax végre végzett a zuhanyozással, nekem még
beletelt egy kis időbe, hogy én is elkészüljek. Csigalassúsággal
mozogtam. Hajamat unalmasan egyenesre szárítottam be, mert
eljutottam arra a pontra, hogy nem is akartam bármilyen
erőfeszítést tenni, és aztán azon töprengtem, milyen lesz együtt
dolgozni most, hogy végre lefeküdtünk egymással. Többször is.
Mindenhol. Mert az ember gondolatait egy kicsit össze tudja
zavarni egy ilyen állati szexhétvége.
És a Monába menet egy egészen kicsit ideges is lettem emiatt.
Kényszerítettem magam, hogy ne aggódjak ezen, és a táskámban
megszólalt a telefon. Örültem, hogy végre elterelődik a
figyelmem, így azonnal elővettem, és amikor a kijelzőre néztem, a
szívem is megállt. A Shepherd pénzügyi támogatásokkal
foglalkozó tanácsadójától jött e-mail.
A szívem kihagyott egy ütemet.
– Ó, istenem!
– Mi van? – kérdezte Jax, és miközben ráfordultunk a
főútvonalra, oldalra pillantott, egyenesen rám.
– E-mail a pénzügyi támogatási tanácsadótól. Biztosan a
kérvényemmel kapcsolatban írt, ha sikerült még időben
beadnom – feleltem neki.
Tekintete már megint az útra tapadt.
– Nos?
– Félek elolvasni.
– Akarod, hogy én olvassam el? – kérdezte.
Abban a pillanatban meg tudtam volna ölelni és csókolni.
– Igen, de te most vezetsz, és teljesen mindegy, jó vagy rossz
a hír, nem szeretnék egy ötvenkocsis tömegkarambol részese
lenni.
Horkantott.
Mély levegőt vettem, majd megnyitottam a levelet, és vártam,
amíg a kis rohadék letöltődik. Természetesen egy
örökkévalóságig tartott, és már éppen azon voltam, hogy a
fejemet a műszerfalba verem, amikor végül megjelent az üzenet.
Gyorsan átfutottam, csak a leglényegesebb szavakat próbáltam
kimazsolázni belőle. És amikor megtaláltam a gratulálunk szót a
kiegészítésként kapott összeg közelében, boldogan sikoltottam
fel, ugrottam egyet ültömben, és olyan hirtelen fordultam Jax
felé, hogy kis híján megfojtottam magam az övvel.
Telt ajka őszinte mosolyra húzódott.
– Úgy sejtem, jó hír.
– A legjobb! Elfogadták a kérvényt. Most már van elég
pénzem. Ezzel a támogatással simán be fogom tudni fejezni a
sulit.
Még mindig ugráltam az ülésen.
Átnyúlt hozzám, kezét a térdemre helyezte, majd finoman
megszorította.
– Ez tényleg nagyon jó hír, édesem.
És valóban az is volt.
– Most akkora súly esett le a vállamról. Legalább már
biztosan tudom, hogy képes leszek kijárni a sulit. Tudod, milyen
nagy dolog ez?
– Tényleg az. És annyira boldog vagyok emiatt!
A hangjából és az arckifejezéséből láthattam, hogy valóban,
őszintén boldog, és ettől kellemes melegség töltött el. Egészen
addig, amíg rá nem döbbentem, hogy ez azt is jelenti, hogy
konkrétan augusztusban én visszamegyek Shepherdstownba, Jax
meg itt marad.
Basszus!
Erről meg hogy felejtkezhettem el?
Boldogságom egy része azonnal elszállt. Nem nagy része, de
ahhoz éppen elég, hogy dühös legyek magamra, amiért hagytam,
hogy elszálljon, aztán hirtelen azt is éreztem, hogy most már
nagyon fontos lenne tisztáznunk, pontosan mi is van kettőnk
között, ahogyan azt is, mi következik majd ebből, ha
megkezdődik a főiskola.
Mire megérkeztünk a Monába, és beálltam a pult mögé, hogy
lime-ot meg valami mentolos izét szeleteljek, sikerült egyfajta
egyensúlyt találnom a két bennem dúló érzés között. Úgy
döntöttem, ki fogom élvezni azt, ami most van, és nem aggódom
tovább amiatt, amit a jövő tartogat, mert azzal kapcsolatban még
nagyon sok megválaszolatlan kérdés volt. Az egyik például éppen
az, hogy honnan fogom előkeríteni anyát holnap éjjelig.
Mert ahogy a dolgok álltak, erre semmi esélyem nem volt.
Ugyanakkor lehet, hogy részben azért is nem görcsöltem
agyon magam egy csomó olyan dolog miatt, aminek az irányítása
cseppet sem az én kezemben volt, mert mielőtt Jax elvonult volna
az irodába, Nick és Clyde szeme láttára szenvedélyesen
megcsókolt.
– Helyes, fiam – jegyezte meg Clyde, majd kacsázva a
konyhába ment.
Mosolyogva ingattam a fejem, amikor eszembe jutott, majd
félretettem a vágódeszkát. Összességében minden kerek volt.
Többnyire. Már nem voltam szűz. És halálosan szerelmes voltam
a pasiba, aki elvette a szüzességem. Ráadásul szinte teljesen
biztos voltam benne, hogy ő is kedvel engem. Nem is kicsit. És a
támogatásomat is jóváhagyták.
Plusz sikerült egészen szerdáig úgy kibírnom, hogy közben
senki nem akart elgázolni, senki nem dobott hullát a verandára
vagy az előkertbe, és nem éreztem kényszert, hogy Dermablendet
használjak.
Vagyis összességében nagyon klassz három nap állt
mögöttem.
A kocsmában a forgalom éppen viszonylag gyenge volt, és
Nick-kel kettesben simán kezeltünk mindenkit, amikor belépett
egy fiatal pár. Éppen elég ideje dolgoztam már, hogy tudjam,
nem törzsvendégek. A szememmel követtem őket, ahogyan
odamentek két üres bárszékhez, és leültek.
Nagyon aranyos pár voltak: a csaj alacsony volt, kábé olyan
pici, mint Roxy, a srác meg hihetetlenül magas, barna haja
rendezetlen. A lánynak olyan gyönyörű kék szeme volt, amilyet
még életemben nem láttam, éles kontrasztban állt koromfekete
hajával.
 – Mit adhatok? – kérdeztem.
A lány végigsimított Marylandi Állami Egyetemes pólóján.
– Csak egy kólát kérek.
– És az étlapot – tette hozzá a srác, majd a pultra könyökölt.
– Meg még egy kólát.
– Máris hozom. – Odaadtam nekik az italokat, aztán
átnyújtottam a laminált étlapunkat is. – A hasábburi nagyon
finom. És ha szeretitek az Old Bayt, akkor ajánlhatom a
csirkeszárnyat.
A csaj szeme azonnal felcsillant.
– Imádom az Old Bayt! Ez nem amolyan elvárt dolog, ha
valaki Marylandbe jön tanulni?
A Marylandi Állami Egyetem viszonylag közel volt a
Shepherd-höz.
– Átutazóban vagytok itt?
A srác bólintott.
– Eljöttünk Philadelphiába egy napra. Syd még soha nem
volt.
– És jól éreztétek magatokat?
Syd bólintott.
– Elvitt egy Phillies baseballmeccsre is, de mivel nem
rendeltem semmi kaját, most farkaséhes vagyok.
A srác gyorsan végigfutotta az étlapot.
– Azt hiszem, hogy akkor tényleg maradunk a hasábburinál
és a szárnynál. A csontot hagyjátok benne. És tizenhat darab lesz.
Leadtam a rendelésüket, és amikor visszatértem, már az öreg
Melvin is leült a pult mellé, és rám várt.
Ó, ne!
Mosolyogva néztem rá annak ellenére, hogy olyan volt, mint
aki bármelyik pillanatban kidobhatja a taccsot. De mosolyom
egyetlen pillanat alatt lefagyott, amikor belépett a kocsmába
Aimee két e-vel. Gyorsan körbepillantott, és amikor nem látta
meg Jaxet, odalibbent a pultnak tőlem lehető legtávolabbi
végébe, egyenesen a kicsit mérgesen néző Nick elé.
Meg sem vártam, hogy Melvin rendeljen, máris letettem elé a
sört egy alátétre, és reméltem, hogy azonnal megfogja, majd
visszamegy vele a helyére.
De nem így lett.
– Igaz, amit arról hallottam, hogy Kakas hulláját valaki a
küszöbödre dobta? – kérdezte, és ujjai az üveg nyaka köré
fonódtak.
A srác mozdulatlanná dermedt, és a csaj szeme is
elkerekedett.
– Micsoda szégyen, amit ezek a rohadt drogosok csinálnak
ezzel a várossal! – folytatta Melvin, és láthatóan észre sem vette,
menynyi szempár mered rá. Nagyot kortyolt a söréből. – Pedig
valamikor még jó város volt ez, és jó emberek lakták. Most meg
térdig járunk a főbe lőtt hullákban. Rohadt egy szégyen.
– Kyler – suttogta a lány, ahogyan lassan a srác felé fordult. –
Ööö…
A srác nem mondott semmit, csak rám nézett. És mielőtt
megszólalhattam volna, Melvin úgy érezte, mindenképpen
közölnie kell még valamit.
– Mondjuk, nem mondhatnám, hogy annyira bánom Kakast.
Mindenki tudhatta, hogy éppen ilyen mocskos véget fog érni.
Csak egy alantas senkiházi volt, és…
– És mit kér ma a hasábburgonyára, Melvin? – kérdeztem
tőle, még mielőtt a szerencsétlen pár fejvesztve menekül el az
éjszakába, rettegve, hogy őket is meggyilkolják.
Valóban megzavarta egy kicsit a kérdésem, és morogva
rendelt csirkeszárnyat is. Amikor bementem a konyhába, hogy
leadjam a rendelését, a pár kajája már elkészült. Kivittem nekik,
és hála istennek ekkorra megérkezett Melvin haverja is, és mind
a ketten visszamentek az asztalukhoz.
 – Ne haragudjatok emiatt! – mondtam, majd a kosarakat a
pultra tettem. – Azért általában nem szokott ilyen problémánk
lenni.
A srác közelebb hajolt.
– Tényleg volt egy hulla a verandádon?
Hunyorítottam.
– Igen. De ez hosszú sztori.
– Hűha! – mormogta, és visszaült.
Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és Katie lépett be
rajta. Pontosan tudtam, mikor vette észre a csaj, mert a szeme
még nagyobbra kerekedett. Talán, mert Katie éppen élénk
rózsaszín hálós ruhát viselt, alá pedig, ha jól láttam, bikinit vett.
Vagy csak bimbótapaszt. Az igazat megvallva nem akartam olyan
sokáig nézni, hogy megtudjam.
Vigyorogva jött oda egyenesen hozzám.
– Nagyon jól nézel ki, csajszi! Annak ellenére, hogy hullák
potyognak a küszöbödre.
Te jó isten!
– Egészen pontosan úgy nézel ki, mint akit nem is olyan
régen alaposan megdugtak – folytatta, és az állam a földön
koppant. – Igen, én már csak tudom. Sugárzik rólad.
Most már komolyan eszembe jutott, hogy talán valami
szuper-sztripper képességei vannak, vagy ilyesmi. De ezt akkor
sem voltam hajlandó vadidegenek előtt megbeszélni.
– Szünetet tartasz, Katie?
– Nem. Még csak most megyek melózni. Gondoltam,
beugrom, és megnézem, hogy nem az egyik sötét sarokban
kuporogva himbálod-e magad a sokk meg az ilyen szarok miatt.
– Totál rendben vagyok – mondtam neki. – De azért kösz,
hogy benéztél.
És komolyan is gondoltam.
 Már éppen mondani akart valamit, de ekkor az irodából végre
előbukkant Jax. Rám nézett, majd kacsintott. Éreztem, hogy az
ajkam ostoba mosolyra görbül.
– Ez a pasi totál benne volt a bugyidban – mondta Katie, és
olyan megjátszottan suttogott, mintha a színpadon lenne, mire az
egyetemista srác kis híján félrenyelte a szárnyat.
Jax megint eltűnt valahova, és még mielőtt kitalálhattam
volna, hogy egy ilyen megjegyzésre mit is mondhatnék, Aimee
nyakának egyetlen elegáns mozdulatával felénk fordult.
– Annyira szexi, nem? – jegyezte meg, és a szempilláival
felém verdesett. – Úgy értem, Jax.
Nick a szemét forgatva elfordult tőle, és inkább a pult mögött
lévő üvegekkel kezdett foglalkozni.
Szóra nyitottam volna a szám, de Katie megelőzött.
– Mit szívtál, hülye picsa? Lehet, hogy kurvára csinos vagy,
de ez a te szexi Jaxed éppen most kacsintott Callára, és ha jól
láttam, téged észre sem vett. Csak, hogy tudd.
Annyira erősen szorítottam össze a szám, hogy azt hittem,
mindjárt szétreped, mert láttam, hogy Aimee arca egészen
sötétvörösre vált. Egy pillanatig csak nézett Katie-re, aztán
hirtelen mozdulattal hátat fordított nekünk, leszállt a székről, és
riszálva, gyors léptekkel indult abba az irányba, amerre Jax is
ment, hogy az asztalokról összeszedje az üres üvegeket és
kosarakat.
Felsóhajtottam.
Katie meg felém fordult.
– Jippiáéj, egy nap még a hajánál fogva rángatom ki ezt a
picsát a kocsmából. Jegyezd csak meg, az istenre esküszöm, meg
minden efféle!
Vajon erről most miért Bruce Willis jutott az eszembe?
Aztán ő is nagy seggriszálás közepette elvonult, csak a másik
irányba, a kijárat felé.
 Tekintetem a pár felé fordult, akik mind a kerten elkerekedett
szemmel és tágra nyílt szájjal néztek.
– Isten hozott a Monában! – jegyeztem meg szárazán.
 24. FEJEZET

R OXY SZOMBAT ESTE A PULT MÖGÖTT ÁLLT, vékony karja a

mellkasa előtt keresztbe fonva, lába terpeszben. Fekete keretes
szemüvegét feltolta a feje tetejére, pontosan a tökéletesen
borzosra alakított konty alá.
Szeme egészen össze volt szűkülve, és ahogyan az állát
dacosan felemelve tartotta, az kimondottan cuki volt. Ezt pár
perccel korábban meg is mondtam neki, amikor beugrottam a
pult mögé, hogy vigyek egypár üveg sört az egyik hátsó asztalnál
ülő társaságnak, de azt mondta, hogy egyáltalán nem cuki, amitől
csak még durcásabb lett. És még cukibb.
A halálos pillantás áldozata Aimee volt két e-vel, aki egy
barátnőjével ült a pult mellett. A barátnő egy kicsit
narancssárgának tűnt, és Roxy azonnal el is nevezte Umpalumpa
Egynek.
És nekem mindenképpen mosolyognom kellett ezen, mert
ezeket a halálos pillantásokat az én érdekemben lövellte. Az
igazat megvallva Aimee elég kedves volt Roxyval és még velem is,
ennek ellenére teljesen egyértelművé tette, miért van itt, és ez
Roxynak nagyon nem tetszett.
Mert Aimee minden alkalommal, ha Jax a pultba lépett,
megpróbálta minden figyelmét magára vonni. És akárcsak az
összes korábbi éjszakán, Jax biztosan most is valami hihetetlenül
sziporkázó hangulatában volt, ugyanis nem telt el perc, hogy
Aimee ne nevetett volna harsányan valamin. Vagy ne dobálta
volna a haját a válla mögé. Vagy ne hajolt volna úgy a pultra,
hogy nemcsak Jax, de Roxy is tökéletesen belátott neki.
 És ahogyan az elmúlt négy napban is, Jax időről időre elkapta
egy-egy pillantásomat, mélyen a szemembe nézett, és ilyenkor
azonnal hidegen hagyott, hogy Aimee ott ül a pultnál, és minden
tőle telhetőt megtesz, hogy felhívja magára Jax figyelmét.
Mondjuk, Jax megtehette volna, hogy az egésznek elejét
veszi, ha megmondja neki, hogy már foglalt. Igaz, hogy még nem
neveztük nevén a dolgot, de akkor is együtt jártunk a szó minden
értelmében.
És… én nagyon szerettem, úgyhogy Aimee azt csinált, amit
akar. Mert mi együtt vagyunk.
Ő ugyan még nem mondta ki nekem a varázsszót, de az is
igaz, hogy én sem. És eltökéltem magamban, hogy nem fogok
semmit beleképzelni ebbe a dologba, és nem is fogok miatta
jelenetet rendezni. Mert mindennek ellenére nagyon boldog
voltam, hogy szombat éjjel van, és Macknek egyáltalán nyoma
sincs.
Nem hagyom, hogy bármi elrontsa a kedvem.
Melvin asztalánál felvettem a rendelést az Old Bay csirkére,
aztán villantottam egy mosolyt az öregre, és letettem eléjük a
kosarat.
– Jó étvágyat! Hozhatok még valamit?
– Jók vagyunk – mondta az öreg, és szeme körül a ráncok
még tovább mélyültek, miközben elmosolyodott. – Addig
legalábbis, amíg így mosolyog ránk.
Felnevettem.
– Micsoda egy vén nőcsábász maga!
Halkan nevetett, és kivette a kosárból az egyik szárnyat.
– Ha csak húsz évvel fiatalabb lennék, felszántanánk a
parkettet.
Felvontam a szemöldököm. Húsz év? Mondhatott volna
kétszer annyit is, de akkor is aranyos volt.
– Ha bármikor táncolni szeretne, csak szóljon!
 Alig bírtam elhinni, hogy ezt mondtam neki, de amikor
megláttam a szemében a csillogást, már láttam, hogy jól tettem.
– A szaván fogom!
Megint rávillantottam egy „olyan” mosolyt, aztán
megfordultam, és már éppen elindultam volna a következő asztal
felé, ahol úgy láttam, minden pohár üres, amikor öntudatlanul a
pult felé néztem.
Roxy olyan volt, mint egy megelevenedett sárkány, és olyan
erővel rázta a shakert, hogy csoda, hogy nem repültek belőle
szerteszét a koktél alkotóelemei. Aztán követtem a pillantását
oda, ahol Aimee ült, és elkerekedett a szemem.
Mi a fene…?
Aimee gyakorlatilag fent ült a pulton, és két keze Jax arcát
simogatta. Az arcát. Két tenyerével simogatta. Fellobbant
bennem a harag, de aztán gyorsan formálódott a gyomromban
valami más is, valami kicsi és jegesen hideg, ami aztán a
mellkasomba is továbbterjedt, és nagyon nem jó érzéseket keltett
bennem. Hiszen miért – mi a francért – érinti így Jaxet, ő pedig
miért – mi a büdös francért – hagyja neki?
Mielőtt még meggondolhattam volna a dolgot, elindultam a
bárpult felé. Fogalmam sem volt, mit fogok tenni, ha odaérek, de
az tuti, hogy nem lesz szép látvány, és később talán meg is bánom
majd, azonban akkor, abban a pillanatban leszar…
– Szia, kislány!
Az ismerős hangot hallva megtorpantam. Hitetlenkedve
álltam ott. Ez nem lehet igaz. Annyira megdöbbentem, hogy el is
felejtkeztem Aimee-ről meg Jaxről, és hátrafordultam. Aztán
leesett az állam.
Jase Winstead kacsintott rám.
A mindenségit, hiszen Jase Winstead állt előttem!
Jase – a Szexi Pasik Bandájának oszlopos tagja – ott állt
előttem a Monában.
 – Meglepetés! – Teresa ugrott elő a háta mögül gyönyörűen
lebarnulva. Szép volt, mint mindig.
Tekintetem Teresáról Jase-re vándorolt, majd a hátuk mögé,
és a szavam azonnal elállt. Mert nem egyedül jöttek. Velük volt
Cameron Hamilton – a Szexi Pasik Bandájának elnöke – és Avery
is. Cam egyik karjával Avery vállát ölelte, és a rájuk jellemző
aranyos, de kicsit esetlen módon húzta közel magához.
Jase meg csak nevetett.
– Úgy tűnik, a meglepetéstől elment a szavad.
– Jaj, istenem – mondtam, és néhányszor csak pislogni
tudtam. – Totálisan megleptetek. Fogalmam sem volt, hogy
jöttök.
– Ezért meglepetés a meglepetés – felelte Teresa, majd a
válla fölött bátyjára és bátyja barátnőjére pillantott. – Olyan
pillanatnyi elhatározás volt, egyébként. Nagyon hiányoztál
mindenkinek!
Aztán előreugrott, és a nyakamba vetette magát. Ő is nagyon
hiányzott nekem, és boldog voltam, hogy eljöttek, de aztán
amikor Teresa elengedett, és hátrébb lépve azt kezdte mesélni
Jase-nek, hogy még soha nem csapolt sört, rá kellett döbbennem,
hogy igazából semmit nem tudnak rólam. Legalábbis semmi
olyat, aminek bármi köze lett volna a valósághoz.
Te szent szar, kész kártyavárat építettem a hazugságaimból,
és nagyon úgy nézett ki, hogy ez az egész hamarosan a fejemre
dől. Már csak abban bízhattam, hogy mivel Jaxnek elmondtam
mindent, lesz annyi lélekjelenléte, hogy nem buktat le.
Ennek ellenére még mindig nagyon ronda, hazug dög voltam.
A szívem azonnal gyorsabban kezdett verni. Eltekintve attól,
hogy anyát mind halottnak hiszik, ez az egész helyzet talán
nagyon veszélyessé is válhat, ha hirtelen hullák kezdenek
potyogni körülöttem, vagy ha valaki esetleg elszólja magát
előttük. Eszembe jutott az a kedves pár tegnapról, akik teljesen
véletlenül megtudták, milyen szomorú sorsra jutott Kakas.
 Egyszeriben legszívesebben torkom szakadtából sikoltva
rohantam volna olyan messzire a kocsmától, amennyire csak
lehet.
– Szóval Teresa mesélte, hogy van ez a srác, akivel összejöttél
– mondta Avery kérdő hangsúllyal.
– Tessék? – Az agyam még mindig valahol egészen máshol
járt, és lelki szemeim előtt a plafonról hullák és heroinnal teli kis
zacskók potyogtak.
– Az a pasi – vette át a szót Teresa, és átölelte Jase derekát. –
Azt mondtad, hogy Jaxnek hívják. Akivel együtt vacsiztatok
abban a puccos étteremben. És aki itt dolgozik. Még így sem
tiszta?
– Ó! De igen. – Olyan voltam, mint akinek elmentek
otthonról. Kezemet a fejemhez emeltem, és idegesen fésültem
egy tincset a fülem mögé. Észrevettem, hogy Teresa a
mozdulatomat figyeli. – Ő is itt van. Izé… – Aztán a pult felé
fordultam.
Ó, ne!
Roxy mostanra valódi tűzokádó sárkány lett, kész
tömegpusztító fegyver. Jax még mindig a pult mögött állt, Aimee
pedig, két e-vel és i-vel, ugyan már nem ült fenn a pult tetején, de
attól még a két keze rajta volt Jax mellkasán, és egész pontosan
olyan volt, mintha a mellizmát simogatná.
– Úgy érted, az a pasi, aki éppen mammográfiás vizsgálatot
kap? – kérdezte Jase.
Nagyot nyeltem, azonban a torkom olyan száraz volt, mint a
sivatag délben.
Cam előrelépett, és maga után húzta Averyt is.
– Ugye nem róla van szó?
Ó, istenem, itt vannak a barátaim, és csak azért jöttek, hogy
Jax-szel találkozzanak, erre Poconos gyermek-szépségkirálynője,
Aimee Grant éppen ebben a pillanatban taperolja össze.
 Teresa szétnézett, és keresett volna egy másik pasit, de sajnos
Jaxen kívül egyedül Roxy állt a pultban, ő pedig nem volt egy
kimondottan férfias jelenség…
Mindannyian a pult felé néztünk, és láttuk, amint Jax tesz
hátra egy lépést, ahol Aimee már nem érheti el, majd mondott
valamit, mire Aimee úgy kezdett nevetni, mintha maga a
humoristen szólt volna hozzá.
– Ő Jax – mondtam furcsa hangon.
Jase rám nézett, a fejét oldalra billentette, majd Jax felé
fordult.
– Nocsak.
Ó, ne!
A hangjából ítélve valami rettenetesre készült.
Én meg szórakozottan kezdtem töprengeni, hogy mi volna, ha
keresnék egy asztalt, bemásznék alá, és összekuporodva
hintáznék egy kicsit.
Jax felénk nézett, és amikor összetalálkozott a tekintetünk,
szája széles mosolyra húzódott. Ez a mosoly azonban nem tartott
sokáig, mert Jase a vállamra tette az egyik karját, és amikor Jase
mögé néztem, azt láttam, hogy már Teresa sem tapad úgy rá,
mint egy szexi, nyolckarú polip.
Jax szeme összeszűkült.
Nagyon úgy nézett ki, hogy ebből balhé lesz.
Jax elindult, hogy kiálljon a pultból, mire Aimee és a
barátnője úgy fordult utána, mintha mágnes vonzaná a
tekintetüket. Ő azonban egyszerűen ellépett mellettük, rájuk sem
hederített.
Amit bármilyen más napon nagyon szórakoztatónak
gondoltam volna.
Megállt előttem, és tekintetét Jase-re szegezte.
– Minden rendben van, Calla?
Nem láttam ugyan Jase-t, de simán el tudtam képzelni az
arcára kiülő önelégült vigyort.
 – Igen. Bemutatom Jase-t – mondtam, majd egy kicsit
elfordultam. – És ő itt Teresa. Ott pedig Cam és Avery. Ők…
– A barátaid a főiskoláról. – Bebizonyította, hogy figyelt,
amikor összevissza beszéltem neki, és azonnal megnyugodott,
majd kezet nyújtott Jase-nek. – Örülök, hogy megismerhetlek.
Jase levette a karját a vállamról, és kezet rázott Jaxszel.
– Úgyszintén.
Aha, ez totálisan nem tűnt őszintének. És az egész helyzet
nagyon kínos volt.
– Ööö, meglepetéslátogatás – mondtam.
– Tök jó – felelte Jax, majd fejét oldalra billentve Teresára
nézett.
– Callának mindnyájan nagyon hiányoztatok.
– De csak azért, mert olyan csodálatosak vagyunk – felelte
Teresa.
– És mert mi is mind nagyon szeretjük Callát. Őszintén.
Mindnyájan. És nagyon. És megtennénk bármit, hogy
megvédjük.
Jax meredten nézett rá.
Ebben a pillanatban teljesen jó lett volna, ha egy hulla a
fejem tetejére esik, és valami különös módon az jutott eszembe,
hogy ha Cam és Avery is itt van, akkor mégis ki viseli gondját a
két teknősüknek, Michelangelónak és Raffaellónak.
Cam hirtelen megmerevedett.
– Mi a…?
Pontosan tudtam, kit vett észre, és miért vált ő is, meg Jase is
egy pillanat alatt rajongó tinilánnyá.
– Te szent szar! – sóhajtott fel Jase.
– Szent bizony!
Brock ott állt Jax mögött néhány lépésre, kezében
biliárddákót tartott. Cam és Jase leplezetlenül bámulta, ő mégis
nagyon lazán kezelte a helyzetet, és egyszerűen csak az állával
biccentett oda nekik.
 – Ez kicsoda? – kérdezte Teresa.
– Hogy ez kicsoda? – Jase hatalmasra kerekedett szemmel
nézett rá. – Azt hiszem, nem járhatok veled tovább.
Teresa a szemét forgatta, aztán teljes erőből Jase karjára
csapott.
– Hülye.
– Akartok beszélgetni vele? – kérdezte Jax, és rám kacsintott,
mire a szívem mindenféle fura dolgot csinált, mert azért el kell
ismerni, kacsintani nagyon tudott.
Jase és Cam gyakorlatilag el is felejtette, hogy a barátnőjük a
világon van, és úgy indultak Jax után, mintha megbabonázta
volna őket.
– Most ez komoly? – kérdezte Teresa. – Ki a fene ez?
– Valami kevert harcművészetes nindzsa vagy ilyesmi. A
tévében szokott verekedni – magyaráztam. – Itt edz
Philadelphiában.
– Ó! – szólalt meg Avery. – Cam nagyon odáig van ezért.
Teresa még mindig nem tűnt túlságosan elégedettnek.
– Kértek valamit, csajok?
– Egy üdítő jó lenne – felelte Avery, és csak ekkor jutott
eszembe, hogy Teresa még túl fiatal ahhoz, hogy törvényesen a
kocsmában tartózkodjon. Ezen a ponton úgy voltam vele, hogy
teszek rá. Odakísértem őket a pulthoz, majd beálltam mögé, és
kiadtam nekik két üdítőt.
– Barátok? – kérdezte Nick.
Bólintottam.
– Akkor vegyél ki egy kis szünetet! Mi majd megoldjuk.
– De ez…
– Vegyél ki egy kis szünetet, Calla! – ismételte meg Nick
komolyan. – Nem lesz semmi baj. Roxyval ketten meg tudjuk
oldani.
Rámosolyogtam és bólintottam.
– Kösz szépen!
 Az italokat a kezembe fogtam, és elindultam oda, ahol a két
lány egymáshoz bújva, a bárszéken ülő vendégek mögött
álldogált. Roxy éppen azzal volt elfoglalva, hogy italt szolgált fel,
de emlékeztettem magam, hogy őt is mindenképpen be kell
mutatnom mindenkinek.
Miután átadtam nekik az üdítőket, a falnak támaszkodtam. A
fejem melletti fénykép egy olyan pasit ábrázolt, aki leginkább a
Pokol Angyalai közé illett volna. Avery különös tekintettel nézett
rám, és amikor elkaptam a pillantását, elmosolyodott.
– Nagyon jól nézel ki, Calla.
– Kösz! Biztosan a… smink miatt van. – Az arcom égni
kezdett, és hirtelen totál bénának éreztem magam, amiért erről
beszélek. – Úgy értem, hogy már nem használok olyan sokat.
– Nekem jobban tetszik így. – Azzal megrázta a csuklóját,
hogy ezüst karkötője a helyére kerüljön.
– Tényleg nagyon jól nézel ki. – Teresa az ajkába harapott,
majd azonnal a lényegre tört. – Ki volt ez a csaj?
Bőgni lett volna kedvem. A fejemet a pult szélébe verni, és
közben bőgni.
– Csak egy csaj, akivel régebben kavart.
– Régebben? – Teresa Jaxre pillantott, aki a fiúk mellett állva
felénk nézett. A hangjából kicsendült, hogy nagyon kételkedik
abban, amit hallott, én meg legszívesebben egy teherautó elé
vetettem volna magam.
– Igen – suttogtam, majd hatalmasat sóhajtottam, amikor
Jax rám nézett. Arcán azonnal elhalványult a mosoly, én pedig
elfordultam tőle, és a barátaimra összpontosítottam, mert azért
tényleg hihetetlenül boldog voltam, hogy eljöttek. – Különben
meg annyira örülök nektek. Meddig akartok maradni?
– Egy szállodában vettünk ki szobát, nem messze innen –
mondta Avery, majd a füle mögé fésült egy hajtincset. Annyira
hihetetlenül szép volt a vörös hajával és a szeplőivel! – És úgy
terveztük, hogy holnap szétnézünk a városban.
 – Ugye te is szabad leszel? – kérdezte Teresa.
Bólintottam.
– Igen, veletek tarthatok, ha akarjátok. Biztosan jó buli lesz.
– Legalábbis reméltem, hogy velük tarthatok majd, tekintve, mi
minden történik körülöttem mostanában.
– Annyira klassz! Még soha életemben nem jártam
Philadelphiában – mondta Avery, aztán nevetve hozzátette: – És
ha már itt tartunk, szinte sehol máshol sem.
Avery és én… Annak ellenére, hogy korántsem ismertem
olyan jól, mint Teresát, mindig úgy éreztem, mi ketten rokon
lelkek vagyunk. Mosolyogva néztem rá.
– Még én sem sokat láttam a városból, úgyhogy részemről
oké.
Avery szélesebben mosolygott, olyan őszintén, hogy a szeme
is csillogni kezdett. Éppen abban a pillanatban nézett a fiúk felé,
amikor Cam is felénk fordult, és ő is mosolyogni kezdett.
Basszus, ezek ketten olyan aranyosak voltak, mintha egy
romantikus regényből léptek volna ki!
Éppen mondani akartam valamit, de ekkor kinyílt az ajtó, és
belépett rajta Katie.
Csillogott, akár egy tündér. Szó szerint tele volt csillámmal,
szőke hajától le egészen az aranyszínű, magas talpú cipőből
kikandikáló, rágógumi-rózsaszín lábujjkörmökig. A ruhája
inkább tűnt pólónak vagy kicsit hosszabb atlétának, mellben és
csípőben egészen szorosan a testére tapadt, derékban lazább volt,
és a combja közepéig ért. Nyilvánvalóan munkából jött.
Még szárnya is volt. Olyan áttetsző. Nem angyalszárny,
hanem amolyan tündérszárny, és nagyon, de nagyon jól állt neki
az is.
Teresa kinyitotta a száját, majd gyorsan be is csukta, és a
tekintetét látva kis híján elnevettem magam.
 Katie körbepillantott a bárban, a szeme összeszűkült, amikor
meglátta Aimee-t és a barátnőjét, majd bennünket is észrevett.
Szép arcán tündöklő mosoly villant, és azonnal hozzánk indult.
– Szünetem van, csajszi. Te is éppen szüneten vagy. Teljesen
nyilvánvaló, hogy ezt csakis a sors akarhatta így – csicseregte.
– Csakis – feleltem mosolyogva. – Katie, szeretném ha
megismernéd…
– A fősulis barátaidat? – És illedelmesen összetette a két
kezét maga előtt.
El sem tudtam képzelni, honnan tudhatta, ki a két lány, de
már nem is akartam megkérdezni, mert tartottam tőle, hogy ezt
is arra fogja majd, amikor leesett a rúdról. Úgyhogy jobbnak
láttam annyiban hagyni a dolgot.
– Aha. Ő Teresa, ő pedig Avery.
Avery némiképpen visszafogottan integetett neki az ujjaival.
– Szia!
– Atyám-gatyám, milyen gyönyörű hajad van! – Katie kinyúlt
felé, és felemelte az egyik vörös tincset. – Egyszer én is
megpróbáltam vörösre festeni, de olyan lettem, mint egy répa.
Atyám-gatyám? Jaj, istenem. Felsóhajtottam volna, de aztán
csak egy hihetetlenül vonzó horkantás lett belőle.
– És az én szakmámban, ha az embernek répafeje van, akkor
nem jön a bevétel – folytatta Katie, és szerencsére már nem
játszott tovább Avery hajával. Teresa felé fordult. – Ó, te jó isten,
megdöbbentően szép vagy! Úgy értem, annyira, hogy miattad
akár át is állnék a másik oldalra.
Ha-ha!
Teresa elvigyorodott.
– Ezt bóknak veszem.
Katie oldalra billentette a fejét.
– Egy rakás pénzt keresnél, ha táncolnál.
– Ó, valamikor táncoltam. És Avery is.
Jaj, ne!
 Kate tekintete előbb Averyre siklott, majd vissza Teresára, aki
éppen az üdítőjét szürcsölte.
– Csak szétment a térdem – tette hozzá Teresa. – Előtte
viszont évekig csináltam.
– Kétlem, hogy úgy táncoltatok, ahogyan én. Bármelyikőtök
is – felelte Katie egy szemernyi szégyen nélkül, amit nagyon
becsültem benne. – Én itt dolgozom az utca másik oldalán.
Avery összevonta a szemöldökét, és pontosan tudtam, hogy
fejben végigveszi, mit látott odakint, amikor pedig leesett neki, a
szeme elkerekedett.
– Te…
– Vetkőzöm? – nevetett Katie. – Igen, időről időre
kivillantom az árut, de azért ez a hely sokkal puccosabb, mint az
átlag. Nem olyan váratlanul belenyomom a kuffert valami
gyanútlan pasi képébe stílusú.
Nem bírtam ki, hogy ezen ne kezdjek el hangosan nevetni,
Teresa azonban továbbra is faarccal nézte.
– Hát igen, az ilyesmi nagyon kínos tud lenni.
– Hát még, ha kuffer helyett egy farkat nyomnak a pasi
képébe – felelte Katie.
Az állkapcsom már fájt, annyira próbáltam összeszorítani a
szám, hogy ne nevessek, de hallottam, hogy közben a pohara
mögé rejtőzve Avery sem bírja ki.
– Tudod, ezt mindig szerettem volna kipróbálni. Úgy értem, a
sztriptízt. Csak egyszer – jelentette ki Teresa töprengve, és
majdnem leestem a székről. – Úgy tűnik, elég bulis lehet.
Katie arcán jól látható volt az izgalom.
– Simán tudnék segíteni neked!
Csakhogy volt egy olyan gyanúm, hogy ennek sem Jase, sem
pedig Teresa bátyja nem örülne annyira. Ugyanakkor sokat nem
adtam volna, ha én is ott lehetek, amikor Teresa bejelenti nekik,
hogy a sztriptízt is lehúzhatja a bakancslistáról.
 Pearl lassan úgy rohangászott, mint a mérgezett egér, engem
pedig eltöltött a bűntudat, amiért csak állok és beszélgetek.
– Figyeljetek, csajok, most mennem kell segíteni. Ne
haragudjatok, de…
– Nincsen semmi baj. —Teresa integetett felém, és közben
Katie-re mosolygott. – Ne aggódj! Szerintem mi még maradunk
egy darabig.
– Jól van. – Aztán odaugrottam hozzá, és megpusziltam
előbb őt, majd Averyt is. – Jók legyetek!
Teresa nevetett, aztán megöleltem Katie-t, és gyorsan
mentem is a dolgomra, de közben azért imádkoztam, nehogy az
legyen, hogy mire legközelebb találkozunk, Teresa már az utca
másik oldalán melegíti a rudat. Elmentem a srácok mellett, és
sikerült is vagy másfél métert észrevétlenül megtennem, amikor
Jax hirtelen megjelent mellettem. Átölelte a vállam, majd mielőtt
kettőt pisloghattam volna, behúzott az iroda és a raktár felé
vezető folyosóra.
Az iroda ajtaja előtt aztán megállt, és szembefordult velem. A
fejét lehajtotta, majd halkan megkérdezte:
– Mi van?
– Semmi.
Szeme összeszűkült.
– Valami baj biztosan van.
Abban a pillanatban rengeteg baj volt, de ezeket nem
akartam az orrára kötni.
– Minden rendben. És holnap valószínűleg a barátaimmal
leszek a városban, ha már itt vannak.
Megremegett az állkapcsában egy izom.
– Semmi nincsen rendben. Pontosan tudom, hogy kamuzol.
A mellem előtt karba fontam a kezem.
– Komolyan?
– Odakint úgy beszélgettél a barátaiddal, mintha valaki
éppen az imént rúgta volna be a kiskutyádat egy vonat elé.
 – Egyáltalán nem úgy beszélgettem velük, mintha… –
Felsóhajtottam, és aztán azt mondtam, hogy mindenki
bekaphatja, a nyakába zúdítok mindent, amit akarok, mert mi
értelme volna még tovább magamban tartani, és forrongani
miatta? A szemébe néztem. – Tudod, mit? Tényleg nagyon nincs
rendben semmi. És talán azért nem, mert beszéltem rólad
Teresának.
– Tényleg? – Hirtelen elszállt belőle a feszültség, és boldogan
mosolygott. – Király.
Tuti, hogy mindjárt bebokszolok neki.
– Nem, ez egyáltalán nem király, mert ő továbbadta Jase-
nek, aki pedig elmondta Camnek, és rajta keresztül eljutott
Averyhez, akik egyébként az együtt járás történetének
legaranyosabb párja, aztán eljöttek ide, hogy meglepjenek,
miközben pontosan tudom, hogy igazából csak téged akartak
látni, mert voltam olyan hülye, hogy kinyitottam a szám, és
beszéltem nekik rólad.
A mosolya még szélesebb lett.
– Jó barátok. Ez tetszik.
Jobban meggondolva inkább torkon fogom vágni.
– Nos, nagyon örülök, amiért ennyire boldog vagy emiatt,
csak az a baj, hogy amikor először megláttak, éppen egy másik
csaj keze volt mindenhol a testeden.
Jax hátrébb lépett, és kihúzta magát.
– Aha. Na ez itt a baj! – folytattam, és most, hogy már nem
kamuztam, megállíthatatlanná váltam. – Még alkalmam sem volt
bemutatni benneteket egymásnak, de már látták, mit művelsz
Aimee-vel, és ez… nagyon szar volt.
– Kicsim…
– Ne kicsimezz itt nekem! – csattantam fel, és hátraléptem. –
Tudom én jól, hogy még nem mondtuk ki egyértelműen, mi folyik
közöttünk, és olyan nagyon régóta nem is ismerjük egymást, és
hogy neked ez az egész inkább csak amolyan könnyű szórakozás,
de én akkor is nagyon örültem volna, ha a barátaim nem úgy
látnak meg először, hogy Aimee a melledet vizsgálgatja.
– Könnyű szórakozás? – ismételte meg, és felmerült bennem,
hogy meghallott-e bármi mást is abból, amit mondtam. –
Szerinted ez tényleg csak könnyed szórakozás?
Már éppen kimondtam volna, hogy igen, mert… nos, mert
mindenképpen meg akartam bántani, de ekkor a gyomromba
visszatért az az undorító, jeges érzés. Fájdalom munkált bennem,
és szégyen, és habár nagyon szerettem volna tovább folytatni ezt
a játékot, végül nem azt mondtam, amit akartam. Mert
egyszerűen fogalmam sem volt, hogyan kell játszani.
– Nem. Én nem csak szórakozom. Messze nem.
Pillantása lágyabb lett, és közelebb lépett.
– Figyelj, kicsim, ez nekem sem szórakozás, és nagyon meg is
vagyok döbbenve, hogy ez egyáltalán eszedbe jut.
– Tényleg?
– Hiszen minden jel, minden tett, minden szó, amit feléd
küldtem az első naptól kezdve azt mondja neked, hogy nem
szórakozni akarok veled, édes – felelte, majd csípőjével a falnak
támaszkodott. – Tudom, hogy nem sok tapasztalatod van még a
kapcsolatokban, de ezzel nincs is semmi baj. Csak az a gond,
hogy lövésem sincs, ezen kívül mivel bizonyíthatnék még. És ez
az egész marhaság, hogy nem mondtuk ki egyértelműen? –
folytatta, majd az egyik ujját az állam alá helyezte. – Szerintem te
enélkül is pontosan tudod, mit jelentünk egymásnak.
Csak sajnos nagyon nem tudtam. Talán vasárnap éjjel,
amikor levetkőztem előtte, ő pedig úgy kényeztette a testem,
mintha valami istennő lennék, akkor is, és utána is minden
alkalommal még biztosra tudtam volna. De amikor ma
megláttam Aimee-vel? Na igen, lehet, hogy nincs túl sok
tapasztalatom a párkapcsolatokban, de attól még nem vagyok
sem hülye, sem ostoba.
 És nem is arról van szó, hogy smároláson kaptam volna őket,
és persze nem számíthatott rá, hogy a barátaim váratlanul
megjelennek, de az tény, hogy minden este, amikor dolgozott,
Aimee itt volt vele. És minden este, amikor dolgozott, Aimee csak
úgy tapadt rá. És minden este, amikor dolgozott – legalábbis
amennyire én láttam a dolgot, továbbá feltéve, hogy nem én
vagyok a legostobább csaj a világon –, Jax nagyon nem erőltette
meg magát, hogy leszerelje Aimee próbálkozásait.
Még azt is hagyta, hogy megérintse.
Nem is egyszer. És ez nagyon nem volt király.
Emiatt volt, hogy a szememet könnyek kezdték csípni. Ez az
egész annyira azért nem volt nagy dolog, de akkor sem volt
helyes, amit csinált. Bassza meg, hiszen én is itt dolgoztam! És
nem is tudtam, mit mondhatnék erre az egészre, annyira
megbántott vele.
Mély levegőt vettem.
– Nézd, most már mindenképpen vissza kell mennünk.
Nagyon sok a vendég.
– De ennek a beszélgetésnek még nincs vége.
– Tévedsz, vége van. Egyelőre. Később még beszélgethetünk
róla, ha akarod. Vagy tök mindegy. – Ezzel elfordultam, és az ujja
lecsusszant az államról.
– Soha nem gondoltam volna, hogy féltékeny típus vagy.
A lábam a földbe gyökerezett, majd megfordultam, és a
szemébe néztem. Basszus, nem is tudja, mennyire mellényúlt
ezzel a beszólással.
– Nem vagyok féltékeny.
Felvonta a szemöldökét.
Én meg kemény pillantással néztem.
– Jól van. Talán egy kicsit. De annyira meglepő lenne? Úgy
értem, hiszen éppen most mondtam, hogy ez az egész – és
közben úgy mutogattam kettőnkre, mint akinek rohama van –
nekem nagyon nem az egyszerű szórakozásról szól. Úgyhogy nem
fog tetszeni, ha valami csaj minden este kis híján rád mászik.
Különösen akkor nem, ha valamikor már együtt voltál vele.
Jase megfeszült, és oldalra billentette a fejét.
– Nincsen semmi, ami miatt féltékenynek kellene lenned.
Száraz nevetés tört fel belőlem.
– Komolyan?
– Igen, komolyan. És őszintén szólva csak annyi kellene
ehhez, hogy meg tudj bízni bennem. Nem benne. Hanem
bennem. Mert ha valóban bíznál bennem, akkor nem lennél
féltékeny.
Döbbenten néztem rá. Részben persze igaza volt, mert
tényleg mindig kettőn áll a vásár, de akkor is.
– És ami kettőnk között van, csak abban az esetben
működhet, ha megbízol bennem – folytatta, és amikor azt
mondta, hogy ami kettőnk között van, csak abban az esetben
működhet, a gyomrom összerándult. – Mert ha valóban
megkapod azt a támogatást, augusztusban már mész is vissza a
suliba, és akkor bizony lesz közöttünk jó pár kilométer. Úgyhogy
mindenképpen meg kell tanulnod bízni bennem. Érted, ugye, mit
mondok?
Rohadtul értettem. A szívem egyik része örömében sikoltozva
ugrálni kezdett, mert éppen most derült ki, hogy annyival előre
tervez kettőnkkel kapcsolatban, hogy gondol arra is, milyen lesz,
ha elkezdődik a suli, a másik része azonban valahogy olyan volt,
mint a gyomrom. Az egy dolog, hogy megbízom benne, de akkor
sem volt kerek, amit ma láttam. És bízhatok én benne akár a
világ végéig is, de ez nem jelenti, hogy tetszeni fog, ha mindenféle
csajok simogatják, majd még a szememre is veti, hogy féltékeny
vagyok.
Most viszont az kellett, hogy át tudjam gondolni ezt az
egészet.
Felsóhajtott.
– Calla…!
 Megráztam a fejem, és elléptem mellőle.
– Tényleg vissza kell mennem.
Most már nem állított meg. Visszamentem a vendégtérbe, és
minden erőmre szükségem volt, hogy ne vessem rá magam
Aimee-re, mint valami veszett pókmajom.
Igen, féltékeny voltam.
Mert hús-vér ember vagyok.
Jase és Cam mintha el is felejtkeztek volna a lányokról, csak
Brock-kal beszélgettek. Katie-t sehol sem láttam, és azon
töprengtem, hogy Teresának talán már új foglalkozása van.
Szerettem volna beszélgetni velük, de megláttam Pearlt, aki
tényleg úgy rohangált, mint akinek elmentek otthonról.
Villantottam rá egy bocsánatkérő pillantást, majd nekiláttam
az asztaloknak, és bementem a konyhába, hogy kivigyem a kész
rendeléseket. Nem sokba telt, hogy az agyamból az étel- és
italrendeléseken kívül minden egyéb kiürüljön, és ez pont jó is
volt így. Mert annak ellenére, hogy tényleg kellett volna idő
átgondolni a történteket, semmi kedvem nem volt ezzel
foglalkozni.
Kivittem egy adag sajttal és rákkal alaposan nyakon öntött
hasábburit – én is azt terveztem, hogy ezzel kényeztetem majd
magam a szünetben – az ajtó melletti falnál álló egyik asztalra,
majd felnéztem, és a biliárdasztalok környékén csoportosuló
vendégekre pillantottam. Hirtelen megéreztem, hogy ujjak
kulcsolódnak a karomra, közvetlenül a könyököm felett, majd
egy korábban soha nem hallott hang szólalt meg a fülemben.
– Ha jelenetet csinálsz, szétlövöm a kocsmát!
Testem minden molekulája azonnal megfagyott, a lábam
földbe gyökerezett. Csak a szívem nem állt le, vad ritmust vert.
– Okos kislány – mondta a férfi, és erősebben szorította a
karom. – Most pedig szépen kisétálunk innen. Ha viselkedsz,
senkinek nem esik bántódása. Megértetted?
 A szám kiszáradt, és összerándultam, amikor a hátam
közepén megéreztem valami nyomást. Egy fegyver csöve? Sokk
lett úrrá rajtam, megakadályozva, hogy higgadtan gondolkozzam.
A mögöttem álló pasi az ajtó felé tolt, és biztos voltam benne,
hogy ha a vendégek közül bárki látja, ami történik, azt hiszi, régi
ismerősök vagyunk. Eltekintve a képemre kiülő rettegéstől.
Ennek ellenére néhány másodperccel később elértük az ajtót.
A kocsmában hatalmas volt a tömeg. Roxy, Nick és Jax mind
a pultban álltak, és olyan hatalmas volt a tömeg, hogy esélyem
sem volt észrevenni Aimee-t vagy a barátaimat. A férfi előrenyúlt
mellettem, és kinyitotta az ajtót.
Senki nem nézett felénk.
Senki nem állított meg bennünket.
 25. FEJEZET

E LRABOLTAK!

Elraboltak, a fenébe is!

Hiszen a való életben ilyesmi nem szokott megtörténni, csak
a filmekben. Valódi emberekkel soha.
Viszont feltéve, hogy nem valami nagyon durva
hallucinációba zuhantam, velem pontosan ez történt. Ahogyan
szépen kivezettek a Mona oldalsó kijáratán, egyenesen a hátsó
parkoló felé, a szívem úgy zakatolt, hogy majdnem szívrohamot
kaptam. Itt csak fák voltak, néhány elhagyott raktárépület, és
összességében olyan helynek tűnt az egész, ahova legfeljebb
meghalni jönnek az emberek.
A karomat szorító kéz kegyetlen volt, erősen a húsomba vájt,
de már nem éreztem a kemény kis nyomást, amiről úgy
sejtettem, hogy fegyver csöve okozza. A két lábam annyira
durván remegett, hogy még magam is meglepődtem, hogy
nemcsak állva tudok maradni, de járni is tudok, és aztán
megláttam a szemeteskonténerek mellett halkan duruzsoló
motorral várakozó, fekete terepjárót.
A vezető oldalán lehúzódott az ablak, és valahonnan a kocsi
sötét utasteréből egy mély hang szólalt meg.
– Siess már, Mo, baszd meg!
Istenem, ezek ketten vannak, és jó esély van arra, hogy én is
Kakas sorsára jutok.
A világon minden nőnek megtanítják, hogy soha ne engedje
elvinni magát onnan, ahol eredetileg volt, mert annak, ha harcol,
és talán kap egy golyót, sokkal kisebb a kockázata, mint ha hagyja
magát ki tudja, hova elhurcolni.
 És amikor eszembe jutott ez az évekkel korábban megtanult
szabály, hirtelen kizökkentem a fásultságomból.
Előrevetettem magam, és a hirtelen mozdulat váratlanul érte
elrablómat. Megbotlott, azonban cserébe olyan keményen
szorította meg a karomat, hogy a fájdalomtól felsikoltottam.
Aztán kicsavartam magam, felé fordultam, és egy teljesen
ismeretlen arccal néztem farkasszemet. Kinyitottam a szám, hogy
olyan hangosan sikoltsak, ahogyan még soha életemben, de csak
egy apró vonításra futotta, mert a pasi káromkodva rángatni
kezdte a karom. A hátam keményen beleütközött a mellkasába,
az egyik keze pedig a számra tapadt.
Cigaretta és valamilyen folyékony kézfertőtlenítő illatát
éreztem, aztán ahogy próbáltam az orromon keresztül lélegezni,
hirtelen úrrá lett rajtam a pánik. És rájöttem valami nagyon
fontosra. Ha az egyik kezével a számat fogja be, a másikkal pedig
satuszerű szorításban tartja a karom, akkor – hacsak nincs egy
harmadik karja is – nem tudja mivel tartani a stukkerét vagy
bármi más fegyvert.
Úgyhogy beleharaptam a kezébe, és addig szorítottam az
állkapcsom, amíg nem éreztem, hogy felreped a bőr. A gyomrom
kavargóit, de nem eresztettem.
– Baszd meg! – ordította Mo, és elkapta a kezét. Egy
másodpercre tehát kiszabadultam, elléptem tőle, és azonnal
megpördültem, hogy alaposabban megnézhessem magamnak.
Láttam, amint felemeli a kezét, és más figyelmeztetést nem is
kaptam.
Az állkapcsomba és a számba rettenetes fájdalom hasított,
mire hátratántorodtam. Apró csillagok robbantak a szemem
előtt, és a fájdalom a nyakamba is bevette magát.
– Mi a fene volt ez? – kérdezte a férfi a terepjáróból, majd
hosszan káromkodni kezdett.
– Megharapott ez a kurva! – kiáltotta vissza Mo. – Vérzek,
baszd meg!
 – Úgy nyavalyogsz, mint egy hülye picsa! Jézusom! Pakold be
a kocsiba, és menjünk…
A többit már nem hallottam, mert a vérem a fülemben
dübörgött, és elnyomott minden más hangot. Megfordultam, és
rohanni kezdtem.
Lapos, vékony talpú cipőm nemigen volt alkalmas a
menekülésre, de most nem törődtem vele, hogy minden kis
kavicsot megérzek lépés közben. Az épület elülső része felé
futottam, fülsiketítőén sikítottam, aztán hátulról keményen
belém rohantak. Előreestem, tenyérrel és térddel érkezve a
földre.
Egy kar fogta át a derekam, és rángatott fel, ami nagyon nem
volt jó. Hanem kifejezetten rossz volt. Nagyon rossz. Mo
megfordult, és gyakorlatilag egy karjával fogva hurcolt a
mostanra szélesre nyitott utasoldali ajtóval várakozó terepjáró
felé.
Úgy küzdöttem, akár a macska fürdetés előtt. Felhúztam a
lábam, és két kezemmel vadul csapkodtam mindenfelé, lelassítva
Mót, aki így kénytelen volt minden lépésért megküzdeni. És
egész idő alatt folyamatosan sikítottam.
– Mi a fene folyik itt? – hallatszott egy kiáltás valahonnan
hátulról.
Amikor meghallottam, azonnal feltámadt bennem a remény.
– Clyde! – sikoltottam, és minden erőmmel oldalra löktem
magam. – Clyde!
A kocsi ajtaja azonnal becsukódott, az engem cipelő férfi meg
hangosan a fülembe káromkodott, majd ledobott a földre. Ilyen
egyszerűen. Nem mintha nagyon panaszkodni akarnék, de a
kezemet és a térdemet is keményen beütöttem.
– Szent szar! – kaptam levegő után, és próbáltam
visszanyerni légzésem rendes ritmusát. Aztán feltoltam magam a
földről, és megláttam Clyde felém rohanó, hatalmas testét. –
Szent szar!
 A kezem remegett, ahogy hátrafésültem a hajamat a
szememből. Észrevettem, hogy mostanra sokkal többen vannak
kint, és az épület sarkánál is kisebb tömeg gyülekezik.
Amikor Clyde odaért hozzám, a terepjáró sofőrje nagy gázt
adott, és a kipörgő kerekek alól felrepülő kavicsokkal az épület
előtt állókat beterítve, nagy sebességgel elhúzott onnan. Kiabálás
is volt, és valaki a terepjáró után dobott valamit. Üveg
csörömpölt.
– Calla! – Clyde erősen lihegett. – Jól vagy?
Bármiben lefogadtam volna, hogy csak másodpercekre
vagyok egy teljes idegösszeroppanástól, de eltekintve az
állkapcsomban érzett, valamint a kemény földet érés miatt a
kezemben és a térdemben lüktető fájdalomtól, többnyire egyben
voltam.
– Jól vagyok.
– Biztos? – kérdezte sípoló lélegzettel, és amikor ezt
meghallottam, hirtelen minden mást elfelejtettem. Mert ez
nagyon rossz hang volt. Olyan, amilyet egyetlen embernek sem
lenne szabad kiadnia.
Visszaültem a lábamra, készen arra, hogy felálljak.
– És te jól vagy, Clyde?
Kopasz feje reszketegen bólintott, és nemigen voltam biztos
benne, hogy tényleg igazat mond.
– Láttalak kijönni… ide. De nem… ismertem fel a pasit. Én…
nem tudtam, mi történik. De ami az utóbbi időben folyik…
Aztán a vállamat kezek markolták meg. Jax is ott volt, és
mellettem térdelt. Arca sápadt volt, és éppen olyan feszültség
sugárzott róla, mint azon a napon, amikor megpróbáltak
elgázolni bennünket.
– Mi a franc folyik itt? Mindenki azt mondja, hogy valaki
megpróbált elrabolni.
– Valaki tényleg megtette. – És szavaim éppen olyan
idegennek tűntek, mint Clyde zihálása.
 Jax ujjai keményebben szorították a vállamat.
– És mi a fenét kerestél te idekint?
– Nem a saját jószántamból jöttem ki. Aki el akart rabolni,
bent volt a kocsmában. Azt mondta, ha jelenetet rendezek,
szétlövi az egészet – mondtam, és tekintetem Clyde-ra vándorolt.
Most már sokkal jobban nézett ki. Kicsit még mindig sápadt volt,
de legalább már nem zihált olyan ijesztően. – Azt hittem,
fegyvere van.
– Jézusom! Bassza meg! – motyogta Jax. Egyik kezét a
nyakam köré fonta, és hátrahajtotta a fejem. Tekintetem végre
megtalálta az övét, és hirtelen levegő után kaptam. Az arcán csak
düh és aggodalom látszott, a nem sokkal korábban látott
haragnak már nyoma sem volt. – Megütött.
Nem kérdés volt, és nem is akartam tagadni.
– Mert megharaptam.
– És megütött? Bassza meg, kicsim! – Jax lehajtotta a fejét,
és ajkát a homlokomhoz érintette, majd elvette, és megint a
szemembe nézett.
– Hívnunk kell a rendőrséget – horkantott Clyde.
Jax állkapcsa megfeszült, és egy pillanatra sem szakította el
rólam a tekintetét. A szemében ijesztő csillogást vettem észre,
ami izzóan vörös volt, és amiből robbanásközeli düh sugárzott.
– Tudom, mi jár a fejedben, fiam – mondta neki Clyde. – De
akkor is hívnod kell a haverodat, Reece-t. Ez túl nagy falat neked.
Mi? Jax maga akarta intézni? És aztán leesett. Mindig
elfelejtettem, hogy ő nem olyan, mint Cam vagy Jase. Nem
mintha bármi baj lett volna velük, csak annyi, hogy Jax más volt.
Keményebb, és életében számtalan olyan dolognak volt
szemtanúja, amiket Jase és Cam felfogni sem lennének képesek.
Ő más volt. És éppen ezért szinte semmi nem jelentett számára
túl nagy falatot.
Segített felállni, és a mellkasára vont. Egész testemben
remegtem.
 – Hívom Reece-t.
Jax válla fölött hátrapillantva láttam, milyen sokan állnak a
Mona előtt. Úgy tűnt, a fél kocsma kint volt, de ami a
legfontosabb, ott voltak köztük a barátaim. Teresa szája tátva.
Jase és Cam csak rettenetesen dühös volt, szegény Avery arcán
pedig látszott, hogy fogalma sincs, mi zajlik körülötte.
Még Brock is ott volt, és úgy tűnt, készen áll egy kis nindzsás
bunyóra.
Aztán Teresa mégis kivált közülük, és odaszaladt hozzám.
Megállt, majd átkarolta magát.
– Mi a fene folyik itt, Calla?
Szorosan lehunytam a szemem. Most már semmi értelme
nem lett volna tovább rejtegetni előlük az életemet és azt sem,
milyen nagy bajban vagyok.

Már nagyon késő volt, és én ott ültem Jax hálószobájában. Azt

sem tudtam, mit csinálok én itt egyáltalán. Az biztos, hogy
semmiképpen nem készülődhettem lefeküdni, hiszen a
földszinten még egy csomóan voltak. Anders nyomozó és a társai
kiszálltak a Monához, mindenkinek felvették a vallomását, és
elvégeztek minden olyasmit, ami ekkorra már kezdett ijesztően
megszokottá válni a számomra.
És ami még rosszabb, hogy Anders nyomozónak nem is volt
ismerős a Mo név. Az mindenki számára egyértelműnek tűnt,
hogy az egésznek anyához lehet köze, vagyis némi nyomuk azért
mégis volt a zsaruknak, azonban Mack még mindig rejtőzött
valahol, és semmi – egyetlen apró kis bizonyíték – sem akadt,
ami elvezethette volna őket a titokzatos Isaiah-hoz.
Teresa és Jase, Cam és Avery Brock társaságában mind lent
voltak a földszinten. A barátaim végül mindent megtudtak a
helyzetről, részben tőlem, részben pedig Reece-től, aki a
testvérével együtt érkezett.
És ezzel eljutottam a valódi okához is annak, hogy miért
vagyok itt fent. Mert pontosan tudtam, hogy miért vagyok az
emeleten, Jax hálószobájában, miközben a barátaim a
földszinten ülnek.
A hazugságokból épített kártyavár sokkal gyorsabban omlott
a fejemre, mint előre sejthettem volna. Abból, amit Reece-nek és
a bátyjának elmondtam, és aztán amit nekik is továbbmeséltem,
már pontosan tudták, hogy anya jobb esetben nagyon is él,
viszont belekeveredett egy csomó olyan rettenetes szarságba, ami
most az én életemre is kihatással van. Már csak a tűz volt az
egyetlen téma, amiről nem beszéltünk, de ebben a pillanatban ez
volt a legkevésbé lényeges dolog, amiről velem kapcsolatban
tudniuk kellett.
Úgyhogy aha, nagyon is tisztában voltam vele, miért ülök Jax
ágya szélén, és miért nem érzek magamban annyi erőt, hogy
lemenjek, és a barátaim szemébe nézzek. Úgy terveztem, hogy
örökre itt is maradok, mert itt körülvesz Jax arcszeszének az
illata, és a rengeteg emlék azzal a sok mocskos dologgal
kapcsolatban, amit mi ketten műveltünk az ágyban, a földön… és
a fürdőben.
Aha, itt maradok örökre. Egész jó tervnek tűnt. Talán
sikerülhet meggyőznöm Jaxet, hogy naponta kétszer hozzon fel
nekem kaját. És ha ez bejön, akkor a terv csak még állatibb lesz.
– Calla?
Felemeltem a fejem, és az ajtó felé fordultam. Kihúztam
magam. Teresa állt ott, és nem volt egyedül. Mögötte volt Avery
is.
– Jax mondta, hogy feljöhetünk – magyarázta Avery,
miközben Teresa a csípőjével egy kicsit meglökte az ajtót, hogy
szélesebben kinyíljon. – Úgyhogy totál nem véletlenül
keveredtünk ide.
 Ez annyira Jaxre vallott. Csak az isten tudja, mióta voltam
már az emeleten.
– Ne haragudjatok! – mondtam, és minden figyelmemmel a
lábujjaimra koncentráltam. – Elvesztettem az időérzékemet.
– Ez érthető. Kész őrület, mi volt ma este! – jegyezte meg
Avery csendesen.
Teresa belépett, majd ledobta magát mellém az ágyra.
– És a jelek szerint az egész életed kész őrület.
Hunyorítottam.
Avery sokatmondóan pillantott Teresára, ő azonban
nyilvánvalóan elengedte a füle mellett az egészet.
– Most meg itt bujkálsz? – kérdezte Teresa.
A szám megrándult, de erre a kis mozdulatra is fájdalom
hasított az állkapcsomba. Amikor nem is olyan régen a tükörbe
néztem, láttam, hogy az arcom jobb oldalán máris kezd
megjelenni egy kék folt, és a szám jobb sarka is fel volt repedve.
– Ennyire egyértelmű?
Megvonta a vállát.
– Eléggé.
Mély levegőt vettem. Mivel mégsem sikerült idefent
elrejtőznöm a világ elől, más választásom nem lévén, kénytelen
voltam felnőtt nagylányként viselkedni.
– Annyira sajnálom, csajok! Tudom, hogy mindegyikőtöknek
hazudtam, ráadásul úgy, hogy semmi igazán nyomós okom nem
volt rá.
Teresa oldalra billentette a fejét, Avery pedig közelebb jött az
ágyhoz, és ujjai a bal csuklóján viselt ezüst karpereccel játszottak.
– Szóval… akkor nem is Shepherdstown mellől származol,
igaz?
Szégyenkezve ráztam meg a fejem. Legutóbb hatéves
koromban éreztem így magam, amikor az egyik lány göndör,
barna fürtjei közé dobtam a rágómat közvetlenül azelőtt, hogy
színpadra lépett volna. Nem szándékosan csináltam, csak anya
ott állt az első sorban, és amikor észrevette, hogy még mindig a
számban van, olyan halálos pillantást vetett rám, hogy kis híján
összecsináltam magam.
– Tizennyolc éves korom óta vagyok a Shepherdben, és
őszintén szólva inkább azt tekintem az otthonomnak – feleltem
Teresára pillantva. A szemén láttam, hogy minden figyelmével
rám összpontosít. – És tudom, hogy ettől még nem lesz jobb a
hazugság, de… de erre a helyre, legalábbis nagyon hosszú ideig,
képtelen voltam az otthonomként gondolni.
Teresa lassan bólintott.
– És hol voltál akkor, amikor a szünetekben elmentél
meglátogatni a családodat? Mert ahogy az elmondottakból
kiveszem, évek óta most először jársz a városban.
– Nem ide jöttem – válaszoltam, és az arcom égni kezdett. –
Mindig kivettem egy hotelszobát.
Teresa a homlokát ráncolta.
Avery szeme elkerekedett, de csak együttérzés csillant benne.
– Ó, Calla…!
– Tudom, hogy nagyon hülyén hangzik, de őszintén szólva
azért csináltam, mert meg akartam szabadulni mindentől, és ez
volt az egyetlen reális lehetőségem. Egyébként tök jó buli volt.
Tudom, hogy rohadtul rettenetes volt azt mondanom anyáról,
hogy meghalt. Most biztosan szörnyű embernek tartotok mind a
ketten.
– Az igazat megvallva nem. Egyáltalán nem tartunk annak. –
Teresa felém fordult, és kinyújtotta a lábát, ami először tánc
közben sérült meg, később pedig akkor, amikor a szobatársa
őrült pasija fellökte, ezzel gyakorlatilag meg is fosztva minden
reményétől és álmától, hogy az egyik elit balettiskolában
tanulhasson táncolni. – Nem állítom, hogy részletesen ismerek
minden indokot, amiért úgy érezted, hogy nem mondhatod el
nekünk az igazat anyukádról és arról, milyen volt itt az életed, de
abból, amit az elmúlt néhány órában megtudtam, hidd el, nagyon
is megértem, miért tetted.
– Mindnyájan megértjük – tette hozzá Avery, és éreztem,
hogy egy halvány remény támad bennem.
Aztán Teresa megbökte a térdem.
– De azért azt remélem, tudod, hogy teljesen mindegy, mit
miért tettél, vagy milyen volt az életed, mi, a barátaid
semmiképpen nem fogunk elítélni miatta. És velünk mindig
nyíltan beszélhetsz.
– Bízz bennünk! – szólalt meg megint Avery. – Mi lennénk a
legutolsók, akik elítélnek.
Tekintetem egyikről a másikra mozdult, és láttam, hogy olyan
pillantást váltanak egymással, aminek a jelentőségét nem
értettem. Aztán Avery odajött hozzám, és leült mellém az ágyra.
Idegesen fésülte a füle mögé egyik vörös tincsét.
Olyan nagyot sóhajtott, hogy tisztán hallottam, aztán még
egyszer Teresára pillantott, és tekintetét végül rám szegezte. A
gyomromban minden izom azonnal összerándult, mert éreztem,
hogy valami nagyon komoly dolgot fog mondani. Teljesen
nyilvánvaló volt már abból is, ahogyan az arca egy kicsit elsápadt.
– Fiatalabb koromban elmentem egy nagyobb srác
házibulijába. A srác aranyos volt, és én flörtöltem is vele, de aztán
a dolgok kicsúsztak a kezemből. Nagyon csúnyán.
Ó, istenem, ne! Legbelül már sejtettem, mi lesz ennek a vége,
ezért kinyúltam, megfogtam a kezét, és finoman megszorítottam.
Szorosan összezárta az ajkát, és látszott rajta, hogy hatalmas
erőre van szüksége, ha szavakba akarja önteni, amit mondani
akar – sokkal nagyobbra, mint nekem.
– Megerőszakolt – mondta végül alig hallhatóan, és a szívem
elszorult. – Én persze azt tettem, amit helyesnek láttam. A
rendőröknek és a szüleimnek is elmondtam, mi történt.
Csakhogy a szüleim és a srác szülei ugyanabba a klubba jártak, jó
barátok voltak, így a srác szülei egy rahedli pénzt ajánlottak fel a
hallgatásomért. Ráadásul valaki fényképet is készített rólam,
ahogy aznap éjjel a srác ölében ülök, és mindenki tudta, hogy
ittam is. A szüleim sokkal jobban aggódtak amiatt, hogy mit
fognak szólni az emberek, ha kiderül, mi történt, mint amiatt,
hogy rám milyen hatással lesz mindez. Úgyhogy beleegyeztem.
Elfogadtam a pénzt, de azóta is kínoz a lelkiismeret, Calla. Mert
amikor igent mondtam, máris nagyon szarul éreztem magam
miatta.
A szememet könnyek marták, miközben finoman elvette a
kezét a kezemből, és lassan levette ezüst karperecét. Felfelé
fordította csuklója belső oldalát, és önkéntelenül is levegőért
kaptam. Gyűlöltem magam, amiért így reagálok, de amikor
megláttam a sebhelyet, pontosan tudtam, mi történt.
Avery halványan mosolygott.
– De még csak nem is ez a legrosszabb az egészben. Mivel
nem jelentettem fel a srácot, így nyugodtan folytathatta, és
megtehette ugyanezt másokkal is.
– Ó, istenem! – sóhajtottam fel, és nagyon szerettem volna
megölelni. – Édesem, ez nem a te hibád! Nem te kényszerítetted,
hogy megtegye sem veled, sem másokkal.
– Tudom. – És a mosolya már egy kicsit határozottabban
csillant. – Tudom, mégis felelősnek érzem magam. De ami miatt
ezt elmeséltem neked, hogy én is éveken keresztül tartottam
magamban a titkot, amikor pedig megismerkedtem Cammel,
hatalmas erőfeszítésembe került megnyílni előtte. És nem sok
híja volt, hogy emiatt elveszítsem. – Nagy levegőt vett. – Ami
pedig a lényeg? Nagyon szégyellem magam, amiért
megpróbáltam eldobni az életem, és beadtam a derekam a
szüleimnek, de a pszichológus segítségével eljutottam oda, hogy
már értem, mit miért tettem. És azt is pontosan tudom, hogy
attól, ha valamit magába zár, még nem válik az ember rosszabbá
vagy kevésbé értékes baráttá.
 – Nem – suttogtam, és a könnyeimet nyeltem. – Te nem vagy
rossz ember.
Teresa megköszörülte a torkát, és amikor beszélni kezdett, a
hangja érzelmektől volt terhes. Ránéztem, és azonnal megint
összerándult a gyomrom.
– Még gimis koromban egy olyan sráccal jártam, aki
megütött. Nem is egyszer. Pontosabban elég sokszor.
Ó, istenem!
Ezt képtelen voltam elhinni, hiszen Teresát egyáltalán nem
olyannak ismertem, aki benne maradna egy ilyen erőszakos
kapcsolatban. És aztán amikor rádöbbentem, min gondolkozom,
azonnal elszégyelltem magam, mert ezúttal én ítélkeztem felette.
– Nagyon fiatal voltam, de persze ez nem lehet indok arra, ha
az ember olyan srác mellett marad, aki veri – mondta,
megválaszolva a fel sem tett kérdést. – Nem beszéltem róla
senkinek, mindenki előtt titkoltam. Amikor a zúzódások olyan
helyre kerültek, ahol a ruha nem rejthette el, mindenféle
sztorikat kitaláltam, hogy hogyan szereztem őket. Aztán egy nap,
közvetlenül hálaadás előtt, anya rám nyitott. Már nem
tagadhattam tovább. És az egészben a legszörnyűbb nem is az,
hogy olyan kapcsolatban éltem, ahol folyamatosan bántalmaztak,
hanem az, amit ez az egész a bátyámmal tett. Mert Cam teljesen
elvesztette a józan eszét, Calla. Kocsiba szállt, elment a srácék
házához, és számon kérte. Aztán verekedés lett belőle, és Cam
úgy összeverte, hogy kórházba került, őt meg letartóztatták.
– Szent szar! – Elkerekedett szemmel kaptam levegő után.
Teresa bólintott.
– Cam nagyon nagy bajba került, én pedig még sokáig
hordoztam a vállamon a súlyt, hogy vajon mi történt volna, ha
másképpen cselekszem. Ha nem tartok ki a srác mellett. Ha
hamarabb elmondom valakinek. Vajon Cam akkor is elveszített
volna mindent? Mert nagyon sokat veszített. Kihagyott egy
szemesztert a suliból. Kirúgták a focicsapatból, és utána még
sokáig tartott, amíg feldolgozta a történteket. És emiatt engem is
hatalmas bűntudat gyötör. A mai napig.
– Biztos vagyok benne, hogy Cam semmiért nem téged
hibáztat – mondtam.
– Nem – válaszolt helyette Avery. – Ez soha eszébe sem
jutott.
Teresa mosolya szomorkásnak tűnt.
– De csak azért, mert a tesóm annyira állatira jó fej!
Kinyúltam felé, és megfogtam a kezét. Éreztem, hogy nem
fogok tudni gátat vetni a könnyeimnek.
Avery a másik oldalról bújt oda hozzám.
– És Jase is az. Ő is állatira jó fej.
Halk nevetés hallatszott.
– Pedig neki is vannak ám titkai! Nagyon nagy és komoly
titkok… csakhogy ezeket nem mondhatom el. Én is nagyon
sokáig csak a sötétben tapogatóztam, és amikor végre
megosztotta velem, értettem, miért nem tette hamarabb. –
Teresa gyönyörű arcán ezerféle érzelem tükröződött beszéd
közben. – És ezzel csak azt szerettem volna mondani, hogy
mindenkinek vannak olyan dolgai, amikre nem lehet büszke, és
amikről okosabb lett volna sokkal hamarabb beszélnie valakivel.
– De ha elmondod valakinek, ha erőt veszel magadon, és
megnyílsz… – Avery megint elmosolyodott, és megszorította a
kezem. És amikor a szemébe néztem, rádöbbentem, hogy rajtam
keresztül mindhárman összekapcsolódunk. – Nem akarok
közhelyesnek vagy nyálasnak tűnni, de ha megnyílsz valakinek,
akkor minden megváltozik.
– Különösen, ha a barátaidnak nyílsz meg – tette hozzá
halkan Teresa.
Szorosan összezártam a szám, és bólintottam, miközben
magam sem voltam egészen biztos abban, hogy miért tettem.
Talán most határoztam el magamban, hogy mindent megosztok
velük. Aztán kellett vagy egy teljes fél perc, amíg sikerült
megtalálnom magamban az erőt, hogy elmondjam nekik, amit
Jaxnek csak a tequilától megbátorodva tudtam.
Meséltem anyáról – őszintén. Elmondtam, milyen volt,
milyen lett, és mitől változott meg. Meséltem a tűzről. Meséltem
Kevinről és Tommyról, és meséltem apáról is, meg arról, hogyan
mondott le rólunk. Aztán meséltem nekik a sebhelyekről,
mindegyikről, és ekkor úgy sírtam, akár egy kisgyerek, aki
kidobta a játékát, és most senki nem adja vissza neki. Egész
pontosan ezen a ponton már mind a hárman bőgtünk. Viszont az,
hogy megnyíltunk egymásnak, és megosztottuk mély és sötét
titkainkat, megtisztulást is hozott. A könnyeink tisztítottak meg
bennünket.
Mire végeztem, már mind a hárman öleltük egymást, és végre
valóban olyannak éreztem magam, amilyennek Jax hitt – úgy
éreztem, bátor vagyok, mert hatalmas kurázsi kellett ahhoz, hogy
ezeket mind elmondjam nekik. És nem számított, hogy Jax már
tudott róla. Ezek a lányok megértették, hogy teljesen mindegy,
hány alkalommal mondja el az ember ugyanazokat a dolgokat,
bár idővel egy kicsit könnyebb beszélni róluk, de azért mindig
nagyon nehéz marad.
Miközben ott ültünk egymást ölelve, valami nagyon fontos
felismerésre is jutottam. Kicsit szomorúnak éreztem, hogy
huszonegy évembe telt, de rájöttem, hogy a család nem a
vérrokonságon vagy a DNS-en múlik. Sokkal több ezeknél. És
éppen úgy, ahogyan Clyde esetében, habár Teresával és Averyvel
semmilyen vérségi kötelék nem kötött össze bennünket, mégis a
testvéreimnek éreztem mindkettőjüket.
És ami ennél is fontosabb, hogy miközben az arcomon
patakzó könnyek miatt a szemem duzzadt és vörös volt, akkor is
azt éreztem, amit Jax mondott rólam akkor este, amikor végre
levetkőztem előtte.
Hogy bátor vagyok.
 Teresa szipogva húzódott el tőlem, és a mutatóujja felső
részével megtörölte a szeme alatt az arcát.
– Na, akkor most, hogy ezt megbeszéltük, kinek a seggét kell
szétrúgni, hogy kint legyél ebből a lekvárból, amit az anyád
főzött?
 26. FEJEZET

M ÁR MAJDNEM HAJNAL VOLT, mire mindenki elment Jaxtől.

Teresa és a többiek még mindig azt tervezték, hogy

napközben szétnéznek Philadelphiában, de bármennyire is
szerettem volna együtt lenni velük, nem lett volna túl okos dolog,
és amikor megemlítettem Anders nyomozónak, hogy kóborolnék
egy kicsit a városban, azt hittem, letépi a fejem.
Ami szívás volt, mert nagyon hiányoztak a barátaim, és
nemegyszer eszembe jutott, hogy mi lesz, ha ezentúl az egész
életem ilyen marad. Hogy soha nem mehetek majd sehova, és
nem csinálhatok semmit e miatt a fenyegetés miatt.
Ezen változtatni kellett. Azt persze nem tudtam, hogyan, de
abban egészen biztos voltam, hogy ha még sokáig tart ez az
állapot, végül én fogom letépni valakinek a fejét.
Jax azonban előállt egy egész jó tervvel: meghívta őket
magához egy késői reggelire vagy korai ebédre, mielőtt a
barátaim a nyakukba vennék a várost, majd továbbindulnának
Nyugat-Virginiába. Úgyhogy végül mégis találkozom majd velük
– igaz, csak a négy fal között. Persze ez is több volt a semminél.
Átöltöztem a szokásos alvós cuccomba, amikor végre órák óta
először kettesben maradtunk Jaxszel. Ott állt a hálószoba
ajtajában, és az arckifejezése mélységes feszültséget tükrözött – a
fogait összeszorította, szája egyetlen, vékony vonallá változott.
Hirtelen idegesség támadt bennem, ami aztán
bizonytalansággal vegyült. A sok minden közepette nem
felejtettem el, hogy van egy lezáratlan vitánk, de eddig nem ez
volt a legfontosabb.
 Most azonban gyorsan az első helyre került, miután minden
mást félrelökdösött maga elől. Még csak az sem számított, hogy
ennél az egész kavarásnál Aimee-vel szinte minden sokkal
fontosabb volt.
Jax feszült pillantása miatt szinte mozdulni sem tudtam, és
amikor elindult felém, szinte úgy mozgott, akár a prédájára leső
vadállat. Közvetlenül előttem állt meg, tekintetünk
összetalálkozott, és amikor felemelte a kezét, nagyot nyeltem.
Ahelyett, hogy ujja hegyével a bal arcomat érintette volna meg,
amihez egyébként kezdtem egészen jól hozzászokni, az
állkapcsomon éreztem meg gyöngéd érintését, ahogyan
végigsimított a zúzódáson, egészen felrepedt ajkamig.
– Nem fáj? – kérdezte.
Kicsit megráztam a fejem.
– Nem. Nem igazán.
Tekintete sötétebben csillant, és leengedte a kezét.
– Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.
Ezzel nemigen vitatkozhattam.
Aztán a hajába túrt, és folytatta.
– Észre sem vettem, amikor eltűntél. Fegyvert nyomtak a
hátadba, én meg ott voltam pár méterre tőled, és nem vettem
észre. Tudnom kellett volna róla.
– Hűha! Hátrább az agarakkal! Ami történt, az nem a te
hibád, Jax. Semmi. Nagyon elfoglalt voltál a pult mögött, és
örülök, hogy nem láttad, mi történik – mondtam neki. – Mert
megsérülhettél volna.
Tekintetében hitetlenkedés villant.
– Hogy érted, hogy megsérülhettem volna? Te sérültél meg,
Calla! Az a rohadék megütött, és te mégis miattam aggódsz?
– Nos, igen… és az összes vendég miatt, mert a pasi azzal
fenyegetőzött, hogy lövöldözni kezd. – És amint kimondtam a
szavakat, már tudtam, hogy az egészet mintha meg sem hallotta
volna, mert amit mondtam, az csak arra volt jó, hogy még jobban
felingerelje. Elléptem tőle, és ledobtam magam az ágyra. –
Minden rendben van, Jax. Tényleg.
– Meg kellett harapnod a csávót. Annak a rohadéknak a bőre
ott volt a szádban, neked pedig a fogadat kellett használnod, hogy
megvédd magad. Hogy a francba lenne már minden rendben?
– Nos, ha így mondod, akkor én sem vagyok benne annyira
biztos.
Az állkapcsában remegett az izom, előrébb lépett, és elém
térdelt.
– Megígértem neked, hogy nem fogom hagyni, hogy
bántódásod essen.
– Jax…
– És mégis bántottak. – Két keze megjelent a térdem hátsó
részénél, finoman széthúzta a két lábam, majd közéjük bújt. A
karomra meredt, én pedig követtem a pillantását. Ott is volt egy
zúzódás. – Ezt én nem tudom elfogadni. Már a puszta
gondolatára is úgy érzem, megőrülök. Úgy érzem magam, mintha
megismétlődne minden.
Először nem értettem, mire akar ezzel utalni, amikor pedig
felfogtam, hevesen megráztam a fejem.
– Ez nem ugyanaz a helyzet, mint a húgoddal volt.
Jax nem mondott semmit.
– Ezt ugye tudod? Én nem vagyok a gondjaidra bízva. Ez
teljesen más helyzet. – Azt akartam, hogy elhiggye, amit mondok.
– És egyébként Jena sem volt a te gondjaidra bízva.
Elfordult, összeszorította a fogait.
– És még ha nem is…
– Calla! – A hangja figyelmeztetőn csendült.
De nem törődtem vele.
– Még ha otthon lettél volna is, ez akkor sem olyan helyzet,
amin változtathatsz.
– Kérlek… hagyjuk ezt a témát!
 – Nem. – Elhatároztam, hogy nem adom fel. – Akkor is
túllőtte volna magát, ha a szomszéd szobában vagy. Ha ott vagy,
akkor is ugyanez lett volna a vége. Így vagy úgy, de megtalálta
volna a módját, hogy megtegye.
Tekintete megint a szemembe mélyedt.
– Honnan tudhatod?
– Mert ugyanezt én is átéltem. – Álltam a pillantását. –
Nekem sem volt lehetőségem más útra terelni anya életét, pedig
hidd el, hogy megpróbáltam. Vagy egymillió alkalommal. És a
lelkem mélyén biztos vagyok benne, hogy a húgoddal ugyanez
lett volna a helyzet.
Pillanatok teltek el, és aztán felszakadt belőle egy mély sóhaj.
– Nem tudom. Calla. Ezt… nagyon nehéz elfogadni.
– Tudom. – Jaj, istenem, annyira tudtam, de közben azzal is
tisztában voltam, hogy bármit mondok, azzal nem
változtathatom meg a Jax lelkét marcangoló érzéseket. Ez
olyasmi, amit csak az idő lehet képes begyógyítani, és csak akkor,
ha ő maga megtalálja a gyógyulás módját.
– Azt hiszem, okosabb lenne, ha néhány napig itt maradnál
nálam – jelentette ki pár pillanattal később.
Zavartan néztem rá.
– Hiszen már most is itt lakom, nem?
– Nem éppen erre gondoltam, kicsim. – Ujjaival
végigsimított a felkaromon lévő zúzódáson. – Ne gyere be a
kocsmába, amíg… nos, amíg minden elül.
– Tessék? – Elhúztam a karom, ő pedig felemelte az állát, és
tekintete megint az enyémbe kapaszkodott. – Én nem fogok
elrejtőzni sem nálad, sem sehol máshol! És nem azért, mert nem
értem, mi folyik körülöttem, hanem mert mindenképpen kell a
pénz.
Ujjai megint a térdem hátsó részére kulcsolódtak.
– Calla…
 – Komolyan mondom, hogy kell. Több mint százezer
dollárral el vagyok adósodva, Jax. Persze így sem keresek olyan
hatalmas pénzt, de akkor is több, mint a semmi. Egyszerűen nem
engedhetem meg magamnak, hogy a Jax Tanúvédelmi Program
keretében lógassam a lábam.
Halvány mosolyra húzódott az ajka.
– Jax Tanúvédelmi Program?
Hunyorítva néztem rá.
Ő pedig megint nevetett, és tekintetéből elszállt a harag nagy
része – bár nem az összes.
– Pedig nekem tetszik ez a program.
– Na, azt gondolom – vágtam vissza szárazon. – Csak annyi…
hogy óvatosabbnak kell lennem, és jobban oda kell figyelnem, kik
vannak körülöttem. Biztos vagyok benne, hogy Mo egyáltalán
nem tűnt ártalmatlannak. Szóval egyszerűen vigyáznom kell
magamra.
– És nekem is – értett egyet velem.
Már éppen vitatkozni kezdtem volna, amikor rájöttem, hogy
semmi értelme. Szemében még mindig ott volt az iménti
feszültség árnyéka, és emlékeztem, milyen halálosan fenyegető
volt a tekintete a kocsmánál.
Aztán a szemem láttára változott meg benne valami. Még
mindig ugyanolyan sötét volt a szeme, de most már sokkal
barátságosabban és szexibben csillant. Nagyon késő volt. Vagy
nagyon korán. Attól függ, honnan nézzük. És nagyon sok
mindenről beszélnünk kellett volna, például Aimee-ről két e-vel
és egy z-vel és a nagy „meg kell bíznod bennem” megoldásáról,
meg hogy pontosan miért is hagyta, hogy úgy simogassa a csaj,
mintha a piacon nézegetné az árut.
Igen, erről tényleg mindenképpen beszélnünk kell.
De abból, ahogy rám pillantott, azonnal tudtam, mire gondol
– szinte tapinthatóan éreztem, mi jár a fejében. Azután, hogy kis
híján elraboltak, és aztán kiöntöttem a szívem Averynek és
Teresának, hajnali négykor semmi másra nem vágytam kevésbé,
mint hogy Aimee-ről meg az ügyes kis kezecskéiről beszéljünk.
Különösen, mert ha egyszer is eszembe jutott a téma,
legszívesebben átváltoztam volna veszett kenguruvá, odamegyek
hozzá, és lerúgom a fejét.
Mégis elkerülhetetlen volt, hogy beszélgessünk. Mert ez
nagyon fontos téma, és ősztől viszonylag messze leszünk
egymástól, úgyhogy tudnom kellett, hogy megbízhatom benne,
így hát beszéltünk.
Úgymond.
Az agyam felsóhajtott. Szó szerint.
Aztán amikor Jax keze elindult felfelé a combomon, és
benyúlt a nadrágom alá, már a testem is boldogan sóhajtott fel.
Jax szájának egyik sarka szexi mosolyra húzódott.
Jól van.
Beszélni később is lehet.
Az agyamnak esélyt sem adva arra, hogy vitába szálljon a
döntésemmel, miszerint egy kis fekvőbugi kedvéért feladom a
kemény csajos viselkedést, megragadtam Jax pólójának a szélét,
és felfelé húztam.
Jax egy kicsit hátrébb hajolt, aztán felemelte a két karját. Egy
pillanat alatt félmeztelen volt, én pedig a tenyeremmel
simogattam kemény, sebekkel tarkított mellkasát. Ki tudja,
hányadik alkalommal töprengtem el magamban, mégis hogy a
fenébe tudtam ennyi éven keresztül kibírni egyetlen férfi –
jobban mondva Jax – mellkasának simogatása nélkül.
Lehajtottam a fejem, de Jax nem várta meg, amíg elérek
hozzá, hanem előrehajolt, és még félúton sem jártam, amikor
megcsókolt azzal a hosszan elnyúló, gyöngéd, simogató csókkal.
Ajka finom érintése a mellkasomban lüktetett, és elszorult tőle a
szívem.
Istenem, mennyire odáig voltam ezért a pasiért!
 Kezét feljebb csúsztatta az oldalam mellett, villámgyorsan
levéve rólam a felsőm. Deréktól felfelé meztelenül éreztem, hogy
a hideg levegő keresztülcsap a bőrömön, Jax pedig felemelkedett,
és két kezét a vállamra helyezte. Finoman belecsókolt a szám
sarkába, aztán ajka végigjárta állkapcsom zúzódással borított
vonalát. Gyöngéden hanyatt fektetett az ágyon. Mellkasának
finom szőrszálai a mellemet csiklandozták, és éreztem, hogy ajka
elindul lefelé, a nyakamra. Kezem a felkarjára simult, aztán ott is
maradt, élvezettel tapintva izmai játékát, miközben fölöttem
tartotta magát.
Szája összezárult a mellbimbómon, és egész testem
elektromossággal telt meg. A hátam hátrahajlott, és ajkam halk
sóhajjal nyílt szét.
– Annyira érzékeny vagy! – mondta bele a mellembe. – Ezért
olyan könnyű felizgatni.
Igaza is volt.
– Ne haragudj!
Nevetett.
– Emiatt is csak te vagy képes bocsánatot kérni.
Aztán nyelvével megpofozgatta a megkeményedett bimbót,
mire ujjaim belekapaszkodtak. Úgy helyezkedett, hogy a súlyát az
egyik karjára helyezze, és amint a másik mellemet simogatva a
keze is beszállt a játékba, azonnal megérkeztem Boldog
Callaföldre. Az érzés csak tovább erősödött, amikor megéreztem
a combomon a merevedését.
A gyönyör végigrohant az ereimben, mert a keze elengedte a
bal mellemet, és elindult a hasamon lefelé. Ujjait szétnyitotta,
tenyere a hasam aljára simult, majd óvatosan becsússzam a
nadrágomba. Aztán hangosan felsikoltottam, mert keményen és
határozottan megszívta a mellbimbóm, mintha a bőrömön
keresztül akarná kiszívni a lelkemet.
Hirtelen tényleg azt hittem, hogy képes lenne rá.
 Egy kicsit még harapdálta az érzékeny pontot, aztán teljes
testével felemelkedett rólam, és megfogta a nadrágomat,
valamint a bugyimat. Egyszerre vette le őket, majd követte a saját
ruhája is. Egy pillanatra eltűnt, aztán ezüstös csomaggal a
kezében tért vissza. Amikor felhúzta magára, és megint
elhelyezkedett fölöttem, kezdtük az egészet elölről, előbb
finoman megcsókolta a szám sarkát, aztán végig az állkapcsomon
lévő zúzódáson és le, előbb a bal mellemre, majd onnan át a
jobbra.
A hátam ívben meghajolt, a torkomból kéjes nyögés szakadt
fel.
– Jax…
– Basszus! – A hangja vad volt, és mély, a csípője önkéntelen
mozgással dörzsölődött az enyémnek, én pedig széttártam neki a
lábam, átadva magam, mert szerettem volna, hogy bennem
legyen.
Amikor kicsit elhúzódott tőlem, már tudtam, hogy nem
szeretné elsietni, minden pillanatot ki fog élvezni, és teljesen
elveszi az eszemet. Nem hagyhattam.
– Azt már nem! – mondtam, vagy inkább lihegtem. Akarlak.
Most.
Felvonta az egyik szemöldökét.
– A türelem rózsát terem, kicsim.
– Cseszd meg a türelmed!
Nevetett, de nevetése nagyon gyorsan nyögésbe ment át,
amikor benyúltam kettőnk közé, és ujjaim rákulcsolódtak
pontosan a tövénél.
– Basszus, kicsim, ma tényleg nagyon türelmetlen vagy.
Megszorítottam, a csípője megint megrándult, hogy amikor
lepillantottam, tökéletesen láthattam a szinte táncot járó, fincsi
izomkötegeket.
– Talán csak egy egészen kicsit.
 Egyik kezével végigsimított, le a csípőmön, végig a combom
külső oldalán, majd a csípőm alá nyúlt, és felemelte, én
bevezettem pontosan oda, ahol szerettem volna, hogy legyen. A
vége nekem nyomódott, és hirtelen minden ott, a lábam között
összpontosult. Megmozdítottam a kezem, a másik karommal a
nyakát öleltem.
Jax sokkal erősebb volt nálam, és visszatartotta magát.
Mosolya megint olyan öntelten villant.
– Jax! – suttogtam.
Fölöttem magasodva vagy egy ujjnyival közelebb engedte
magát hozzám, aztán a fejével lehajolt, hogy a szánk csak pár
centire volt egymástól.
– Ezt akarod?
– Hülye kérdés.
– Ó! Tényleg? – Egyik hüvelykjével végigsimított a mellemen,
majd két ujja közé fogta a mellbimbóm, mire az élvezettől
felkiáltottam.
– Ez nem fair.
– Nem vagyok benne biztos, hogy tetszett, amikor azt
mondtad, hülye volt a kérdésem. – Aztán leengedte a fejét, és
csókokkal árasztotta el a vállam, miközben két ujjával továbbra is
addig izgatta a mellbimbót, hogy végül mind a két mellemet
teltnek és nehéznek éreztem. Finoman megharapta a bőröm. –
Még mindig hülyének tartod?
– Igen – kényszerítettem ki magamból a választ, és
kiszabadítottam az egyik lábam. A csípője mögött
összekulcsoltam a másikkal, majd teljes erőmből magamra
húztam, és ezzel egy időben a csípőm felfelé mozdult.
Összeszorított foggal sziszegett, miközben belém hatolt,
egészen tövig.
Soha nem éltem még csodálatosabbat annál a feszítő
érzésnél, mint amikor belém hatolva kitöltött.
– Kicsim – nyögött fel. – Mintha ki lennél éhezve rám.
 És ki is voltam.
Ő viszont nem mozdult. Egy kicsit sem. Ennek a pasinak
egészen példátlan önuralma volt. Tökéletesen mozdulatlan volt,
mélyen bennem, én pedig tökéletesen elvesztettem minden
türelmemet. Megmozdítottam a csípőmet, mire egyként
nyögtünk fel.
– Istenem, most tényleg nagyon akarod, mi? – Ott csókolta
meg a nyakam, ahol a pulzusom lüktetését érezte. – Készen állsz.
Éreztem, hogy az arcom elvörösödik, amikor ezt mondta.
– Igen.
Lehajtotta a fejét, majd nyelvével végigsimított pontosan a
két ajkam között, amíg lágyan szét nem nyílt neki. Mélyen
megcsókolt, de közben csodálatos módon a sebre is vigyázott.
Aztán felemelte a fejét.
– Velem vagy?
Emlékeztem, hogy az első alkalommal is ezt kérdezte, és
boldogan bólintottam.
– Igen – suttogtam.
Megint megcsókolt.
– Akkor maradj is velem!
Mielőtt megkérdezhettem volna, ezzel mit akart mondani,
kiszakította magát a lábam közül, és kihúzta magát belőlem.
Amikor tiltakozón felnyögtem volna, megragadta a csípőm, aztán
hasra fordított.
Megmerevedtem.
A hajam a vállamra terült, a hátam ott volt előtte, a
legrosszabb sebeim is úgy kitárulkozva, ahogyan még soha nem
látta. De ez most más volt. Nagyon más. Kezdtem megint hanyatt
fordulni, ő azonban megfogta a csípőm, és térdre emelt. Alhasa a
fenekemnek nyomódott, bennem meg a pánik vagy ezer más
érzelemmel keveredve uralkodott el mindenen.
– Maradj velem, kicsim! – mondta megint bele a tarkómba.
 – Jax… – Ahogy hátulról belém hatolt, már képtelen voltam
egyetlen szót is kimondani.
Most egészen más érzés volt, feszítőbb, jobban kitöltött.
Négykézláb álltam, ő pedig hátulról hatolt a testembe. Nem
kaptam levegőt. Az érzés nagyon intenzív volt, mindent átható és
hihetetlenül erős.
– Még mindig velem vagy? – kérdezte.
Vele voltam. El sem tudtam hinni, de teljességgel vele voltam.
Keze a vállamat simította végig.
– Calla?
– Igen – sóhajtottam. – Veled vagyok.
– Helyes – mormogta.
Aztán keményen megadta nekem.
Mélyen és gyorsan mozgott bennem, időről időre egy kicsit
lelassított, belülről végigdörzsölt, és így, ebben a pozícióban,
hátulról teljesen más volt. Egészen más érzések lobbantották
lángra a testem. Ujjaim mélyen a takaróba vájtak, ahogyan
magától értetődő természetességgel nyomtam felé a csípőm.
– Ó, istenem! – suttogtam. Nem sokat tudtam a szexről, és
vele minden alkalommal rácsodálkoztam, mennyire fantasztikus,
de ennyire még soha nem volt jó.
Élvezettel teli morgása ott remegett bennem is, aztán egyik
karjával átölelte a csípőm, és szorosan magához húzott,
összeforrasztva a testünket. Ezután kezét a lábam közé
csúsztatta, és amikor az egyik ujja megnyomta a kis ideggócot,
már szinte elviselhetetlenül sok volt. Testem megremegett, a
gyönyör élesen és szédítőn ragadott magával, én pedig
megtámaszkodtam, miközben keményen csapkodta nekem az
altestét. Azután az én mozdulataim is egyre vadabbak lettek, és
ellentartottam neki.
A nyakamba hajolt, és mély hangon szólalt meg.
– Ilyet még soha nem éreztem. Senkivel. Csak veled.
 Lélegzetem a torkomban akadt, és amikor ezeket a szavakat
meghallottam, már tudtam, hogy teljesen elvesztem.
Feloldódtam vad, gyors, gyönyörű mozdulataiban, és a szobát
hamarosan betöltötte egymásnak csapódó testünk, nyögéseink és
lihegésünk hangja. Hamarosan elvesztettük a közös ritmust, ő
pedig az önuralmát, és testemben a feszültség kibírhatatlanná
lett. Hirtelen megéreztem, hogy összerándul bennem, majd
lüktetni kezd.
– Még soha nem volt ilyen – morogta megint a fülembe.
És ebben a pillanatban jutottam el én is a csúcsra. A testem
megszorította, megfeszült a karom, a lábam és minden izmom, a
fejemet hátrahajtottam, és hangosan felkiáltottam. A feszültség
szétrobbant bennem, keresztülcsapott rajtam, és Jax minden
lökése újabb hullámot indított meg. Karom nem bírta tovább
megtartani a testem súlyát, elterültem az ágyon, ő pedig velem
zuhant, testének súlyával kiszorítva belőlem a levegőt. De még
ekkor is bennem volt, és egyik karjával kinyújtott lábamat
simogatta.
Az érzés, ahogyan bennem volt, a hangja, az egymásnak
dörzsölődő testünk miatt megint elélveztem, és ez alkalommal
hangosan sikoltottam a nevét, ő pedig minden korábbinál
mélyebben hatolt belém, mély, hangos, érzéki nyögések
kíséretében.
Csak ezután lassított le. A teste mintha a saját akaratának
engedelmeskedne, mintegy magától mozogva lovagolta meg az
orgazmus utolsó hullámait, miközben én csodálkozva figyeltem a
saját testem, amit az én utórezgéseim ráztak.
Nem tudom, mennyi idő telt el, amíg bennem maradt és
lassan mozgott, de aztán kivette belőlem, oldalra gurult, és
felkelt, hogy megszabaduljon az óvszertől. Nem mozdultam. Nem
lettem volna képes rá. Minden izmom ronggyá lett. Amikor
visszatért, még mindig abban a helyzetben hevertem, ahogy
hagyott, és semmit nem tudtam segíteni akkor sem, amikor
betakart, akkor sem, amikor az oldalamra fordított, és akkor sem,
amikor magához ölelt.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Mhm – feleltem álomittasan.
Kis szünet.
– Ugye nem okoztam fájdalmat?
– Nem. Csodálatos volt.
Megcsókolta a vállamat.
– Élvezted.
Nem kérdés volt, de ahogy mondta, úgy éreztem,
válaszolnom kell neki.
– Mhm.
Jax nevetése megbizsergette a tarkóm, aztán szorosabban
magához húzott, hogy kettőnk között résnyi hely sem maradt.
– Még mindig velem vagy?
– Veled vagyok.
 27. FEJEZET

H ASON FEKVE HEVERTEM AZ ÁGYON. Egyik karom a fejem alá

gyűrt párna alá dugva, a másik az oldalam mellett kinyújtva.
Nagyon finom érintésre ébredtem, ami végigsimított a csípőm
ívén és a fenekemen.
Nyugtalanul mocorogtam, majd lustán pislogva kinyitottam a
szemem, de csak azért, hogy a következő pillanatban újra
becsukjam, amikor elvakított a hálószoba ablakán beáradó,
vakító napfény. Morogva szorítottam össze, és próbáltam megint
bebújni a párnák közé. Úgy éreztem, mintha minden egyes
izmom le lett volna választva a csontjaimról, de meglepő módon
ez nagyon is kellemes érzésnek bizonyult. Éppen olyan
kellemesnek, mint a lassú, különös mintákat a bőrömre rajzoló
ujj könnyed érintése.
Még soha nem aludtam hason, és most az igazat megvallva
nem is emlékeztem, mikor aludtam el. Gondolom, nagyjából
valamikor azután, hogy Jax átölelt, és vettem egy nagy levegőt.
Még mindig úgy éreztem, mintha egy úthenger ment volna
keresztül rajtam. De olyan jóféle módon. Annyira, hogy…
Kipattant a szemem.
Amikor hozzászoktam a fényhez, először Jax beépített
szekrényének az ajtaját láttam meg, és ebből arra
következtettem, hogy ő rajzolgatja azokat a nyolcasokat a
fenekemre. Vagy valami rajzművész mászott be mellém az ágyba,
amíg aludtam.
És a hátam teljesen fedetlen volt.
Basszus! A takaró és a lepedő valahol a combom felső
részének magasságában gyűrődött, ami azt jelentette, hogy Jax
tisztán láthatta a teljesen elroncsolódott bőrt éppen úgy, mint
legutóbb, amikor egyszerűen megfordított, és hátulról tett
magáévá. Az, hogy tegnap este teljesen tisztán láthatta a hátam,
nem igazán zavart, hiszen erősen gyanítottam, hogy elsősorban
nem arra figyelt.
Megfeszültem, majd reszketegen sóhajtottam, felkészülve
arra, hogy mindjárt hanyatt fordulok, és akkor meglátja a
mellem. Igaz, hogy az ő közelében már nem aggódtam annyira a
testem elülső fele, mint a hátsó rész miatt, azért biztos voltam
benne, hogy a magam alatt összegyűrt lepedő miatt tele leszek
piros csíkokkal és gyűrődésekkel, és ez azért annyira mégsem
vonzó. Mérget mertem volna venni rá, hogy jelen helyzetben a
szexisségi mutatóm mélyen negatívban van.
– Ne merd!
Csak néztem meredten a beépített szekrényre, és közben
megfordult a fejemben, hogy talán úgy kellene tennem, mintha
még mindig aludnék. Aztán azonnal el is vetettem az ötletet, mert
éreztem, hogy hülyeség lenne. Ez az! Hülyének tettetem magam.
– Mit?
Jax tenyere meztelen csípőmre simult.
– Ne merd eltakarni magad! Pontosan tudom, hogy éppen
hanyatt akartál fordulni. Ne tedd!
Lehunytam a szemem, és kényszerítettem magam, hogy ne
mozduljak. Pár másodperc múlva Jax már megint mosolygós
arcokat vagy miket rajzolgatott a fenekemre. Úgy éreztem
magam, mintha a pillantása lyukakat égetne elszíneződött,
egyenetlen felületű bőrömbe, mintha rétegenként hámlana le a
hátamról a röntgenszeme miatt.
– Rohadt jó segged van.
Mi?
– Komolyan mondom. Hihetetlenül jó segged van, kicsim –
folytatta, és a szemem kinyílt, a szemöldökömet pedig zavartan
vontam össze. – Te is azoknak az egyike vagy, akik eleve
csodálatos seggel jönnek a világra. Ilyen kerek segget semmilyen
edzéssel nem lehet formálni.
– Igazad van – mondtam neki néhány másodperccel később.
– Mert az én seggemet Big Mac és taco formálta ilyenre.
Mély hangú nevetését hallva az ajkam mosolyra húzódott,
aztán megéreztem, hogy lába az enyémhez simul, és jókora,
merev farka nekinyomódik ennek a csodálatos seggnek.
– Akkor azt ajánlom, soha ne szokj le se a Big Macről, se a
tacóról!
Azonnal benedvesedtem. Totálisan. És nem tudom, hogy
attól-e, mert annyira közel volt a legbelsőbb részemhez, vagy
mert azt mondta, hogy nyugodtan egyek tovább Big Macet és
tacót, de teljesen mindegy is, mert a lényeg, hogy készen álltam
rá.
– Azt hiszem, ezt tudom vállalni – hallottam saját kéjtől
rekedt hangom. – Úgy értem, a Big Mac- és tacoevést.
Megcsókolta a vállam, majd a térdével szétfeszítette a két
lábam, és a kezét kettőnk közé csúsztatta.
– Okosabb lenne hamarosan felkelni – mondta.
Nem elképzelhetetlen, hogy erre horkantottam valami
tagadásfélét.
Ő meg csak nevetett, és lehelete a vállamon táncolt.
– Már majdnem tíz óra van. És fogalmam sincs, mikor
jönnek a barátaid.
– Addig még biztosan van időnk – mondtam neki, de persze
fogalmam sem volt, hogy tényleg van-e.
Jax benyúlt a lábam közé, és amikor ujjai elérték a megint
nedves részt, csípőm azonnal megvonaglott.
– A fenébe, édes, hihetetlenül telhetetlen vagy. Imádom.
És ó, a szívem egy gyors kis táncot járt, amikor meghallottam
az imádom szót, annak ellenére, hogy persze tudtam, ez nem
jelent semmit.
 Aztán elvette a kezét. Arra számítottam, hogy mindjárt
legördül rólam, és előveszi az óvszert, de aztán amikor
másodperceken keresztül nem történt semmi, gyanakodni
kezdtem. Felkönyököltem, majd a vállam fölött hátranéztem.
Istenem, az egész világon csak ő képes ennyire nevetségesen
szexi lenni mindössze néhány óra alvás után is annak ellenére,
hogy a haja összevissza áll, és az arcát borosta fedi. Bevallom, egy
pillanatra elvesztem a látványban, de aztán rádöbbentem, hogy a
hátamat nézi ennyire mozdulatlanul. Bámulja. A vállam
megfeszült, és néhány végtelennek tűnő másodperccel később
összetalálkozott a tekintetünk.
Én pedig azt mondtam neki, amit mondanom kellett.
– Nem tetszik, amikor így bámulsz.
Arckifejezése komolyabb lett.
– Miért nem, kicsim?
Abból, ahogy kérdezte, azonnal tudtam, hogy őszinte a
meglepetése, de valami megfoghatatlan oknál fogva mégis
gombóc gyűlt a torkomba miatta. Kinyújtottam a két karom, és a
fejemet visszatettem a párnára.
– Csúnya a hátam – suttogtam.
Jax némán odahajolt hozzám, és kifésült az arcomból néhány
hajtincset.
– Tudod, én mit látok, amikor a hátadra nézek?
– Az Appalache-hegység domborzati térképét? – vicceltem,
de Jax nem vette a lapot.
– Nem, édesem – mondta, majd mély levegőt vett. – Őszinte
leszek veled. Nem fogom azt mondani, hogy jó érzés itt ülni, és a
hátadat nézni.
Istenem. A szívem úgy összeszorult, hogy szinte alig maradt
belőle valami.
– De nem azért, amiért te gondolod – folytatta, aztán
megéreztem az érintését a hátamon, mégpedig a legcsúnyább
részen. Egész testem szinte reflexszerűen húzódott volna
bárhova, de mivel gyakorlatilag rajtam feküdt, erre nem sok esély
volt. – Amikor a hátadra nézek, arra a fájdalomra gondolok, amit
át kellett élned. Személyesen nem tudom, milyen érzés lehetett,
viszont izzó repesz már szaggatta a húsomat, és biztos vagyok
benne, hogy az meg sem közelíti a kínt, amit te éreztél. Amikor a
sivatagban az a bomba felrobbant, akkor láttam katonákat… a
barátaimat lángra kapni.
Lehunytam a szemem, de a szavai nyomán olyan képek
jelentek meg a fejemben, amiket nem szerettem volna látni,
mégis kénytelen voltam.
– És azzal is tisztában vagyok, hogy szedhet az ember
akármennyi fájdalomcsillapítót, akkor sem szabadulhat meg
teljesen az ilyen égés jelentette kíntól. Te mégis túlélted. És
amikor a hátadra nézek, ezt látom. És aztán arra gondolok, hogy
ezek a rohadt sebek menynyire befolyásolták az életed. Az egyik
legszebb csaj vagy, akivel életemben találkoztam, és a sebek miatt
mégis csúnyának érzed magad. Pedig ezektől még nem lesz
kevésbé gyönyörű a mosolyod, a csodálatosan kék szemed és a
fantasztikus segged.
Ó, istenem!
És még nem végzett.
– És tudod, hogy ezenkívül még mi mást is látok? A
kézzelfogható emlékeztetőjét az erődnek, Calla, és a
bátorságodnak is. Ezeket látom, amikor a hátadra nézek. A
bátorságod, az erőd és a kitartásod térképét.
Ó, istenem!
A szememet könnyek csípték. A torkomban megint megjelent
az az érzelmekkel teli gombóc, készen arra, hogy felszakadjon, és
elárassza az egész világot.
– És ez minden, csak nem csúnya. – A hangja most már
suttogássá vált.
Megint felkönyököltem, és a vállam felett újra a szemébe
néztem. Csak elmosódottan láttam a könnyeimen keresztül.
 – Jax…
– Mert a hátad a saját maga módján ugyan, de gyönyörű.
Néhány könnycsepp máris végiggördült az arcomon, és
pontosan tudtam, hogy mindjárt bőgni kezdek. Ennél szebbet
még életemben nem hallottam, és válaszképpen mégis csak egy
béna köszönömöt tudtam kinyögni.
Ajka félmosolyra húzódott.
Szerettem volna még többet is mondani, és még többet bőgni,
de szerencsére ekkor megszólalt a telefonja. Szerencsére, mert
már a nyelvemen volt, hogy szeretem, és szeretnék gyereket
szülni neki. Gyereket persze nem most azonnal, hanem majd
csak valamikor később, és aztán már magam is ráébredtem, hogy
kicsit korai lett volna ilyesmit kijelenteni. De azzal kapcsolatban
kétségem sem volt, hogy nagyon szeretem.
Jax, nem törődve a telefonnal, hanyatt fordított.
– Azt hiszem, már érted – mondta, majd egyik karjával a
párnára támaszkodott, és a másik kezével letörölte arcomról a
könnyeket. – Végre.
A „megértés” egészen kis magja valóban ott volt bennem, és
habár még kicsi volt, és gyenge, akkor is megjelent a
gyomromban, készen arra, hogy kisarjadjon. Már csak szeretetre
és gondoskodásra volt szüksége.
Elmosolyodott.
– Igen – mondta, majd a fejét lehajtotta, és megcsókolta a bal
orcámat, éppen abban a pillanatban, amikor a telefon megint
megszólalt. Felemelkedett, majd egy gyors pillantást vetett az
éjjeliszekrény felé.
– Szerintem inkább vedd fel – mondtam neki érzelemtől
fulladozva.
Nem úgy nézett ki, mint akinek olyan nagy kedve lenne
hozzá, de egy kis káromkodás kíséretében lemászott rólam, majd
felkapta a készüléket.
– Igen? – szólt bele.
 Bevettem magam a párnák közé, és – bár tudom, hogy kicsit
eszelősen hangzik – fejben majdnem megint lejátszottam az
egész beszélgetést. Jax hirtelen felült.
– Tessék?
A hangját hallva nyugtalanság töltött el. Felültem, majd
megmarkoltam a takarót, és a mellem elé húztam.
– Igen. Jackson James vagyok. Mi történt? – Pár pillanaton
keresztül csak hallgatta a választ, aztán felugrott, én meg
kemény, kerek seggét bámultam. A válla felett hátrafordult, és
feszült pillantással nézett rám. – Igen. Köszönöm! Aha.
– Mi van? – kérdeztem, amikor letette.
Jax felkapta a földről a farmerét és a bokszeralsóját.
– Azonnal fel kell kelned és öltöznöd, édes.
A hangját hallva jobbnak láttam nem vitatkozni, és mivel
tudtam, hogy biztosan valami baj van, inkább azt tettem, amit
mondott. Ledobtam magamról a takarót, és felálltam. Jax
ekkorra felvette a farmert, és elém állt.
Amikor a szemébe néztem, szinte minden levegő egyszerre
szállt ki belőlem. Jaj, ne! A szívem hatalmasat dobbant.
– Ugye anyáról van szó? Megtalálták a holt…
– Nem, édes, nem anyádról van szó. – Aztán két kézzel
megfogta az arcom, és mélyen a szemembe nézett. – Hanem
Clyde-ról. És nagyon rossz hír. Szívrohama volt.

Gyűlöltem a kórházakat, ami az egyik legfőbb oka volt annak,

miért akartam éppen nővér lenni. Gyásszal, fájdalommal és
kétségbeeséssel teli, kellemetlen emlékek pöcegödrének
tekintettem őket, és úgy voltam vele, hogy ha nővér leszek, akkor
talán úrrá lehetek majd ezen a gyűlöleten és félelmen. Azonban
ezen a napon érthető okokból nem elsősorban az eljövendő
karrieremre koncentráltam, és máris utáltam, hogy ilyen hosszú
idő elteltével megint valamilyen rettenetes emléket fogok
összekapcsolni a kórházakkal.
Legalább félórája az intenzív osztály előtti váróban voltunk.
Megmondtuk, kik vagyunk, aztán közölték, hogy Clyde orvosa
hamarosan jön, és beszél velünk, de azóta is hiába vártunk.
Ami biztosan nem utalt semmi jóra.
A váróban csak Jaxszel kettesben voltunk, és ezt elég
szerencsésnek éreztem, hiszen nem voltam biztos benne, hogy
nem fogok-e egyik pillanatról a másikra összeomlani. A barátaim
is csak akkor jutottak eszembe, amikor Teresa felhívott, és szólt,
hogy öt percre vannak Jax házától. Elmondtam neki, mi történt,
mire közölte, hogy akkor jönnek a Montgomery Kórházba.
Lebeszéltem róla, és megígértem, hogy ha bármilyen fejlemény
van, azonnal szólok. Egyrészt ugyanis szerettem volna, ha jól
érzik magukat Philadelphiában, másrészt pedig biztosra vettem,
hogy ha ők is itt vannak, nem bírom ki bőgés nélkül.
Mondjuk, így sem volt rá sok esély.
Fel-alá járkáltam a fehérre festett falú, szürkésbarna
székekkel, valamint kanapékkal berendezett váróban. Csak
annyit tudtam, hogy Clyde-nak szívrohama volt, nagyon súlyos a
helyzet, éppen a műtőben van. Többet nem.
– Szerintem jobb lenne, ha leülnél, édes – javasolta Jax.
– Nem tudok – mondtam, és elhaladtam a széksor előtt. –
Szerinted meddig fog még tartani?
Előrehajolt, két karját a combján támasztotta meg.
– Nem tudom. Elég sokáig is eltarthat.
Szórakozottan bólintottam, majd a mellkasom előtt karba
fontam a kezem, és folytattam a járkálást.
– Tudtam, hogy valami nincs rendben vele. Nagyon sokat
dörzsölte a mellkasát, az arca pedig vagy vörös volt, vagy falfehér.
És nagyon verítékezett…
– Nem, Calla, ezt nem tudhattad. Egyikünk sem tudhatta.
Nem hibáztathatod magad emiatt.
 Mondjuk, ebben igaza volt, de akkor is láttam, hogy nézett ki
Clyde az előző éjjel, amikor az emberrabló után futott.
Megráztam a fejem, és a harag kivilágítatlan utcán suhanó
árnyékként, észrevétlenül vette be magát a lelkembe.
– Hogy rogyna rá az ég anyámra! – sziszegtem.
Jax csodálkozva nézett rám.
Egy pillanatig csak viszonoztam a pillantását, aztán
elfordultam.
– Tudom, hogy nagyon nagy nyomás volt rajta a kocsma
miatt, amióta anya elment. A fenébe, hiszen rajtad is nagyon
nagy a nyomás! Gyakorlatilag te viszed az egész kócerájt, és
miért? Jatt plusz minimálbér?
Megmagyarázhatatlan kifejezés ült ki az arcára, de aztán csak
megdörzsölte borostás állát.
– Miatta van, hogy tegnap kis híján elraboltak, és az is, hogy
Clyde utánam szaladt. Neki semmi szüksége még efféle stresszre
is. Nézd meg, mit tesz vele a stressz! – Elhallgattam,
kinyújtottam a kezem, majd az ujjaim ökölbe szorultak. A harag
sistergő méreggé változott a véremben, ahogyan sziszegve
mondtam a következő szót: – Gyűlölöm.
Jax pislogott.
– Kicsim…
– Tudom, hogy nem kellene, de nem tehetek ellene semmit.
Nézd meg, mit tett az emberekkel! És miért? Tudom, hogy nehéz
élete volt, tudom, mert én is átéltem. Én is ott voltam vele, Jax.
Én is átéltem, de én…
– Valószínűleg mi sem lennénk ott, ahol most vagyunk. Ugye
tudod? – mondta halkan. – Ami köztünk van, azt neki
köszönhetjük.
Neki köszönhetjük.
Befogtam a szám, és kihúztam magam. Belenéztem a
szemébe, aztán elfordultam. A mellkasomba égető érzés
költözött, és amilyen gyorsan elszabadult bennem az imént a
mérgező harag, olyan gyorsan el is szállt belőlem. Már suttogva
beszéltem.
– Igen, ezt neki köszönhetjük.
– Igazából nem is gyűlölöd.
Lehunytam a szemem, mert útját akartam állni a
kétségbeesés könnyeinek.
– Tudom.
De az igazság az volt, hogy néha nagyon is kedvem lett volna
gyűlölni. Akkor ugyanis nem érdekelne, hogy mi történik vele,
vagy mit tesz az életével, nem kellene aggódnom amiatt, hogy mit
tesznek vele a drogok, nem érdekelne, hogy van-e tető a feje
fölött, vagy van-e tiszta ruhája, nem érdekelne, mert a rohadt
életbe is, az aggodalom kimondottan fájt.
Felerősödött bennem az a nyers érzelem, ami sokkal
korábban támadt, nem aznap, nem azon a héten, és még csak
nem is abban az évben, és úgy éreztem, megint járkálnom kell, ha
nem akarom, hogy úrrá legyen rajtam. Úgyhogy inkább
próbáltam valami másra koncentrálni.
– Miért téged hívtak?
– Gondolom, ez a szám van megadva vészhelyzet esetére.
Nem pedig az enyém. Nem én voltam az értesítendő személy
annál az embernél, aki gyakorlatilag kislánykorom óta nevelt.
Tudom, hogy ostobaság volt rosszul érezni magam emiatt, de
tisztában voltam vele, hogy ha többet vagyok a városban, akkor
minden bizonnyal engem akart volna értesíteni. És ebből
következett a hátborzongató felismerés, hogy ha éppen nem
vagyok itt, akkor talán soha nem tudom meg, mi történt vele.
És ez olyan erővel vágott mellbe, mint egy robogó kamion.
Mindent nagyon rosszul csináltam. Egész életemben.
Teljesen rosszul. Az én döntésem volt elhagyni a várost és
gyakorlatilag megszakítani minden kapcsolatot azzal az
emberrel, aki egész életemben az egyetlen rohadt követendő
példát jelentette. Ettől ugyanis még nyugodtan kapcsolatban
maradhattunk volna, többször is ellátogathattam volna a
városba. Bassza meg! Talán akkor anya sem nyúlta volna le olyan
lelki nyugalommal minden pénzemet. Ki tudja? De én az első
adandó alkalommal elmenekültem innen, és habár tudtam, hogy
Clyde egy szóval sem hibáztatna emiatt, lehettem volna okosabb.
Azt mondogattam magamnak, gyűlölöm a kocsmát, életem
legboldogabb emlékei mégis mind oda kötnek. Magamnak is
hazudtam. Mégpedig nagyon sokat.
Talán valóban a bátorság, az erő és a kitartás térképét viselem
a hátamon, de közben nagyon régóta ezzel szöges ellentétben
viselkedtem. És nem csak azóta, amióta anya elvette a pénzem,
én pedig megismerkedtem Jaxszel.
A térdem elgyengült, és azon csodálkoztam, hogy nem tettem
le a seggem a földre.
– Ó, istenem!
Jax rám nézett.
– Minden rendben lesz, édes.
– De ha idén nyáron nem jövök ide, és ő szívrohamot kap,
soha nem tudtam volna meg. – Aztán megálltam közvetlenül
előtte. – Jax, soha nem tudtam volna meg. És mi van, ha meghal?
Mi van, ha életemben ez lett volna az utolsó esély, hogy lássam?
Arcára feszült kifejezés költözött, az egyik karomat
keresztben áthúzta a testem előtt, majd az ölébe ültetett, és a
másik kezével megsimogatta az arcom.
– Hidd el, édes, ha valami történt volna Clyde-dal, neked
biztosan szóltam volna róla!
Újabb könnyek buggyantak ki a szememből.
– De hogyan? Hiszen azt sem tudtad, ki vagyok, és nem
tudtad, hogyan találhatsz meg. Hallottál már rólam, de az akkor
sem ugyanaz.
Megint megjelent az arcán az a feszült kifejezés, aztán a kezét
a tarkómra csúsztatta, és finoman a mellkasára húzta a fejem.
 – Mindenképpen megtaláltalak volna, édes. Most viszont az a
legfontosabb, hogy itt vagy.
Közel bújtam hozzá, gyöngéden megöleltem, és olyasmit
csináltam, amit évek óta nem. Imádkoztam. Őszintén
imádkoztam, hogy Clyde-nak ne essen semmi baja. Annak
ellenére, hogy kicsit képmutatónak éreztem a dolgot, akkor is
imádkoztam.
Abba sem hagytam, amíg nem hallottam, hogy nyílik az ajtó.
Azonnal felültem, mert azt hittem, az orvos jön. De csak Reece
érkezett. Egyenruhát viselt, vagyis szolgálatban volt.
Megfeszültem, és biztosan elértette a tekintetem, mert sietett
azonnal megnyugtatni.
– Csak hallottam, mi történt Clyde-dal. Meg akartam nézni,
hogy van.
– Még a műtőben – feleltem. – Semmi egyebet nem tudunk.
– Jó pár éve ismerem – mondta Reece, és leült mellénk. –
Erős ember. Fel fog gyógyulni.
Reszketegen felsóhajtottam, Jax pedig a hátamat simogatta.
– Kösz!
Reece nem sokat mondott, azonban úgy ült ott, mint aki
viszonylag sokáig szándékozott maradni, és ezért nagyon hálás
voltam neki. Amikor tíz perccel később megint nyílt az ajtó, és
Teresa meg a többi barátom lépett be rajta, a szívem összeszorult.
Némán követtem őket a tekintetemmel, ahogyan közelebb
jöttek, és mindannyian leültek.
– Ti meg mit csináltok itt?
– Úgy gondoltuk, hogy el kell jönnünk – felelte Teresa, aki
közvetlenül mellettünk ült. Kinyújtotta a kezét, és megszorította
a karom. – Biztosak akartunk lenni benne, hogy te is rendben
vagy.
Cam és Avery velünk szemben ült le. Avery Cam ölébe, fejét a
vállára hajtva.
– Mindnyájan úgy éreztük, hogy így helyes.
 – És melletted akarunk lenni – egészítette ki Jase, majd leült
Teresa mellé.
Kinyitottam a szám, és valami köszönetfélét böktem ki, de
aztán elfordultam, és Jax nyakába temetkeztem. Ő szorosabban
ölelt, én pedig mondtam magamnak, hogy ne sírjak, mert tiszta
hülyeség lenne, de ekkor éppen egy érzelmi hullám legtetején
voltam, úgyhogy odabújtam, és aztán úgy is maradtam, amíg a
könnyeim legalább némiképp elapadtak, majd megint
megköszöntem. Összeszedtem magam, és sikerült nemcsak
követnem a beszélgetést, de be is kapcsolódtam.
A következő néhány órában aztán valamikor megjelent Roxy
és Nick is, majd maradtak egy ideig, amíg már mindenképpen
vissza kellett menniük a kocsmába. Roxy egész ottléte alatt
kerülte Reece-t, amikor azonban távozott, valami titokzatos
módon Reece-nek is éppen indulnia kellett, és követte kifelé.
Nagyon különös. Szépen sorban mindenki megjelent, aki a
kocsmában dolgozott, és nagyon jót tett a lelkemnek, hogy
láttam, mennyien szeretik Clyde-ot.
Amikor ezt suttogva Jaxnek is elmondtam, ugyancsak
suttogva válaszolta:
– Szerintem téged is szeretnek.
És igaza is volt. Mint mindig. Ez már kezdett idegesítő lenni.
Nem sokkal később megint nyílt az ajtó, és a gyomrom
görcsbe rándult, amikor megláttam, hogy az orvos lép be.
Próbáltam volna összeszedni magam, és felállni, azonban Jax
ölelése szorosabb lett, így más választásom nem lévén, csak az
arcommal fordultam felé.
– Hogy van? – kérdeztem, és a szívem hevesen vert.
A kék műtősruhába öltözött, idősebb nő halálosan
kimerültnek tűnt. Kezével végigsimította őszülő haját.
– Önök a családtagok?
– Igen – válaszoltam azonnal, mert lehet, hogy nem vér
szerint, de Clyde akkor is a családom része volt.
 Az orvos mogyorószínű szeme körbetekintett a váróban.
– Mindannyian?
– Igen, mindenki családtag – válaszolta Jax, majd tenyerét a
hasamra helyezte. – Hogy van?
Az orvos odament az egyik nagy karosszékhez, amit
átellenben velünk, az egyik sarokban állítottak fel, leült, majd
kezét két térde közé tette.
– Túl van a műtéten.
– Ó, hála istennek! – suttogtam, és visszarogytam Jax
mellkasára.
– De még nem lélegezhetünk fel – folytatta, és a suliban
tanultak alapján tudtam, hogy ezután valami nagyon súlyosat fog
mondani. – Több ér elzáródott a szívében, ami súlyos rohamot
okozott. Beültettünk néhány stentet, mert a tapasztalat…
A tapasztalat szerint stentbeültetés esetén a beteg gyorsabban
gyógyul fel, mint bypassműtét után. Miközben az orvos folytatta,
agyam két féltekéje egymástól teljesen függetlenül kezdett
működni. Az egyik oldala a klinikai, a másik pedig a személyes
gondolatokért felelt. De végső soron Clyde túl volt a műtéten,
habár tudtam, hogy az ilyesmi nem gyerekjáték, és innen akár
még tragédiába is torkollhat a dolog. Ennek ellenére most mégis
az volt a legfontosabb, hogy életben van. A megkönnyebbülés
miatt megint könnyek gyűltek a szemembe.
– Jelenleg még alszik, és úgy gondolom, hogy a nap
fennmaradó részében nem is fog magához térni. Talán jobb is
lenne most hagynunk, hadd pihenjen! – fejezte be az orvos, és
halványan mosolygott. – Ha holnap mindent rendben találunk,
és eléggé erős lesz, legalább egyikük biztosan be fog tudni menni
hozzá.
Felálltam, és Jax már nem akart megakadályozni.
– Köszönöm… annyira köszönöm!
Az orvos még mindig halványan mosolygott.
 – Most pedig az lenne a legokosabb, ha mindnyájan
hazamennének, és kipihennék magukat. Ha bármilyen változás
állna be az állapotában, azonnal jelezni fogjuk. Rendben?
Amikor az orvos elment, szélesen mosolyogva fordultam
Teresához. Azonnal megölelt, én pedig visszaöleltem.
– Ez jó hír – mondta. – Nagyon jó hír.
Pislogva próbáltam visszafojtani a könnyeimet, és
bólintottam.
– Tudom. Clyde nagyon erős. Fel fog gyógyulni. – Aztán
szipogva hátrébb léptem, és rámosolyogtam. Jax mellettem állt,
megfogta a kezemet, és összefonta az ujjainkat. Megszorította. –
Köszönöm! – mondtam megint, és a torkom totál elszorult,
amikor végignéztem a barátaimon. – Köszönöm!
Avery válaszképpen elmosolyodott, és nem is tudom, miért,
de tekintetem lejjebb siklott, egészen a derekáig. Valóban ők
voltak a világtörténelem legaranyosabb párja. Avery kis keze
szinte elveszett Cam tenyerében, ahogyan egymás kezét fogták, és
az ujjaik összefonódtak.
Éppen úgy, ahogyan Jax fogta az én kezemet.
 28. FEJEZET

C LYDE CSAK HÉTFŐ REGGELRE LETT ANNYIRA JÓL, hogy egy rövid
időre meglátogathassam. Jaxnek kint kellett maradnia a váróban,
míg engem egy fiatal nővér bekísért hozzá.
Rettentő megrázó volt úgy látnom, hogy ez a nagy és erős
ember most törékenyen hevert azon a keskeny ágyon, és
mindenféle csövek meg vezetékek voltak rákötve.
A térdem összekoccant, mert láttam, hogy nagyon lassan
pislog, és én kénytelen voltam visszanyelni a torkomban feltörő,
nyers érzelmeimet. Csak ültem ott azon a kis széken az ágya
mellett, kinyújtottam felé a kezem, és megérintettem az ujjait.
– Szia!
Ajka gyenge, nagyon halvány mosolyra húzódott. Rémesen
sápadtnak láttam.
– Kicsi lány…
Lélegzetem a torkomban akadt.
– Hogy érzed magad?
– Akár azonnal… lefutnám a maratoni.
Nevettem, de a mosolyom gyorsan remegővé vált.
Másodperceken keresztül csak néztük egymást, aztán megint
nagyot nyeltem.
– Szeretném, hogy jobban légy.
Megint egy halvány mosoly.
– Azon vagyok.
– Szeretném, hogy jobban légy, és amikor megint elkezdődik
a suli, és én hétvégémé hazajárok, tudj nekem tacót készíteni –
mondtam. – Érted?
 Szemöldökét éppen csak egy egészen kicsit feljebb vonta,
majd motyogva kérdezett vissza.
– Haza?
Aggódva, hogy a szívroham talán nem csak a szívében okozott
kárt, bólintottam.
– Igen, amikor hazajárok, akkor szeretném… – Aztán
elhallgattam, mert egyszerre megértettem, mire gondolt.
Haza.
Az itt helyett azt mondtam, hogy haza.
Évek óta nem gondoltam otthonomként erre a helyre, mert
egészen egyszerűen, amióta anya elindult lefelé a lejtőn, apa meg
lelépett, nem éreztem annak. A szám kinyílt, de szó nem jött ki
rajta, mert fogalmam sem volt, mit mondhatnék. És ami a
legkülönösebb, nem is éreztem úgy, hogy ki kellene javítanom
magam, hiszen az itt… már megint az otthon volt.
Hűha!
Fogalmam sem volt, mit kezdjek ezzel az egésszel.
Az a kimerült mosoly egy pillanatra csillogó fogú vigyorrá
szélesedett, de aztán gyorsan elhalványult megint.
– Kicsi lány, én soha… nem gondoltam volna, hogy… még
egyszer ezt hallom tőled.
– Soha… soha nem gondoltam volna, hogy valaha még ezt
mondom. – Basszus! A könnyeknek csak sikerült utat találniuk,
és hirtelen eszembe jutott, hogy talán ez lesz az a nyár, amikor
végleg rászokok az antidepresszánsokra. – De ez…
– Igaz. – Mélyet sóhajtott, majd kacsintott. – És ez nagyon jó,
kislány. Nagyon… jó.
Gyöngéden megszorítottam az ujjait, majd odahajoltam
hozzá, és a fülébe súgtam:
– Szerintem is.
És pontosan így is gondoltam. Valóban jó volt. Amikor pedig
a kézfejemmel letöröltem az arcomat, éreztem, hogy a szívem
odabent hatalmasat dobban.
 – Érzed már? – kérdezte halkan.
– Mit? – A hangom rekedt volt.
– Hogy az a súly egy kicsit felemelkedik… a válladról –
mondta. – Érzed?
Remegő ajkakkal bólintottam.
– Igen, Clyde bácsi. Érzem.
Újabb hatalmas sóhaj, és látszott rajta, hogy csak nagy
erőfeszítéssel képes felfelé fordítani a tenyerét. Olyan erősen
szorította az ujjam, mintha egy csecsemő tenné, és nagyon
nehezemre esett látni, hogy ilyen állapotban van. – Az anyukád…
nagyon szeretett, kislány Még mindig szeret, ugye… ugye ezt
tudod?
Összeszorítottam az ajkamat, majd bólintottam. Tényleg
tudtam. Mindannak ellenére, amit velem tett, tisztában voltam
vele, hogy még mindig szeret. Csak nálam vagy a szeretetemnél
sokkal nagyobb szüksége volt a következő belövésre. Ez minden
drogfüggő szomorú igazsága.
A szorítása gyengült, és lehunyta a szemét. Én meg csak
ültem ott mellette pár pillanatig.
– Most már pihenned kell. Később visszajövök.
Lassan bólintott, azonban amikor már éppen kezdtem volna
elhúzni a kezem, szeme felnyílt, és megszorított.
– Az a kölyök… már nagyon régóta törődik veled… – Aztán
elhallgatott, én pedig csak néztem mozdulatlanul, félig ülve, félig
állva. Megint megszólalt. – Ő nagyon jó fiú, kislány. Jackson
mindig is tökéletes volt hozzád.
– Mindig is? – kérdeztem.
Válasz azonban már nem érkezett. Clyde bácsit legyűrték a
gyógyszerek, bennem pedig egyre csak nőtt a zavar az imént
hallottak miatt. Úgy beszélt, mintha Jax hosszú évek óta az
életem része lett volna. Igaz persze, hogy Clyde bácsi nagyon
durva fájdalomcsillapítókat kapott.
 Maradtam még egy ideig, figyeltem, ahogyan a mellkasa
ütemesen emelkedik és süllyed, és arról győzködtem magam,
hogy nagyon is életben van, és hamarosan sokkal jobban lesz.
Aztán megcsókoltam az arcát, és kilépem a szobából.
Végigmentem a folyosón, el a mindig elfoglalt nővérek asztala
előtt, egyenesen a váró felé.
Anders nyomozó a falnak támaszkodva várt rám. Amikor
észrevettem, már nem akadályozhattam meg, hogy a feszültség
eluralkodjon rajtam.
– Üdvözlöm – mondtam, és lelassítottam. Bepillantottam a
váróba a jókora ablakon keresztül. Teljesen üres volt.
– Jax leszaladt egy emelettel lejjebb, mert venni akart valami
italt az automatából – magyarázta Anders nyomozó. – Pár perc
és itt lesz. Mondtam neki, hogy én majd megvárom. Hívtam az
ön mobilját, de nem vette fel, úgyhogy felhívtam Jaxet.
– Értem. – Karba fontam a kezemet, felnéztem rá, és hirtelen
hálát adtam, hogy nem megint azon jár az eszem, mennyire
jóképű. Nem úgy, mint legutóbb. Basszus. Már megint azon jár.
A pasi nagyon jól nézett ki egyenruhában. Elfordultam, és
legszívesebben képen rúgtam volna magam. – Jax kocsijában
hagytam.
– Clyde hogy van? – kérdezte.
Mélyen felsóhajtottam, és összeszedtem a gondolataimat.
– Egy egészen kicsit ébren volt, úgyhogy tudtunk váltani
néhány szót. – És már előre gyűlöltem magam amiatt, amit
ezután mondtam. – Nagyon gyenge, és nagy fájdalmai vannak, de
biztos vagyok benne, hogy… meg fogja csinálni.
– Nagyon kemény fickó. Hinnem kell benne, hogy most is
erősebb lesz.
Bólintottam.
– Anders nyomozó…
– Nem tegeződhetnénk? Colton vagyok.
 Colton? Colton a neve? Még életemben nem találkoztam
senkivel, akit így hívtak volna, azonban ez a határozott és szexi
név nagyon illett hozzá.
– Nos, Colton. Csak Clyde miatt jöttél be, vagy…?
– Részben igen. De közben veled is szerettem volna beszélni,
és megnyugtatni, hogy még mindig keményen dolgozunk az
ügyön.
– Szóval akkor semmi rossz hír?
Együttérző pillantás villant meg az arcán.
– Nem, Calla, ezen a ponton valóban nincs sok újdonság.
Még nem sikerült találnunk senkit, akire ráillene a személyleírás,
Mack pedig, úgy tűnik, meghúzza magát valahol, ami
tulajdonképpen jó hír. Mármint ez az utóbbi.
Összevontam a szemöldököm.
– Nem értem.
Körülnézett, majd az álla egy gyors mozdulatával jelezte,
hogy menjünk be.
– Inkább odabent beszéljünk.
Ajjaj!
Megtartotta nekem az ajtót, beléptem, és leültem az első
székre, ő pedig kigombolta a kabátját, és ugyancsak leült velem
szemben.
– Eléggé megizzasztottuk Isaiah-t. Nem túl meglepő, de
nincsen semmi nyom, ami összefüggésbe hozná az üggyel.
Nagyon ügyel, hogy tiszta maradjon a keze, de mi pontosan
tudjuk, hogy könyékig benne van. Eddig megvan?
A titokzatos Isaiah megint lecsap.
– Igen – Isaiah nem szereti az elkúrásokat és az elvarratlanul
hagyott szálakat, márpedig ebben a pillanatban Mack éppen ezt a
kettőt jelenti számára. És miatta van, hogy ennyire a figyelmünk
középpontjába került. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy az
eltűnt drog miatt sem valami boldog. – Miközben magyarázott,
egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. – Mack nagyon benne
van a szarban. Éppen úgy, ahogyan…
– Ahogyan anyám?
Még mindig nem szakította meg a szemkontaktust.
– Nem szívesen mondom ezt, de igen.
Végigsimítottam a combomon, és felsóhajtottam. Erre nem
tudtam mit mondani. Az égvilágon semmit.
– Ha hallasz valamit anyádról, mindenképpen szólj! –
folytatta. – Tudom, hogy nehéz helyzetbe hozlak, de komoly
veszélyben van.
Szó szerint mi vagyunk a kisebbik rossz, ami vele történhet.
Ugye érted, mire gondolok?
Nem voltam biztos benne, hogy képes lennék feldobni anyát a
rendőröknek, így inkább némán elfordultam. Tudtam persze,
hogy ez lenne a helyes dolog, ha anya esetleg mégis váratlanul
felbukkanna, és szerettem volna azt mondani, hogy elég erős
leszek, és megteszem, de közben tisztában voltam vele, hogy ha
anya megjelenik, az egy egészen más helyzet lesz, amit egészen
másképpen fogok kezelni.
Anders nyomozó felállt, és úgy voltam vele, hogy a
beszélgetésnek ezzel vége. Elindult kifelé, de az ajtóban megállt,
és a fejét oldalra billentve megkérdezte:
– Ugye most jól érzed itt magad?
Őszintén szólva nagyon furcsának találtam a kérdést, és
némán bólintottam.
– Akkor fogadd meg, amit anyáddal kapcsolatban mondtam,
Calla! Tudom, hogy a véred, és azt is, hogy nagyon szereted. És
tudom, hogy nem egyszerű ilyen döntést meghozni, de akkor se
hagyd, hogy miatta tönkremenjen az, ami most jó az életedben!
Anders nyomozó szavai nemcsak egész délután a fülemben
csengtek, de este sem hagytak nyugodni. Próbáltam nem erre
gondolni, amikor Jaxszel elmentünk, és bekaptunk egy késői
ebédet egy kajáldában, és akkor sem, amikor este a nappalijában
lazítottunk. Nagyon sok volt ez így egyszerre, és nemcsak
szellemileg, de érzelmileg is kimerített.
Már majdnem este nyolc óra volt, én pedig éppen kivégeztem
egy nagy zacskó gumicukrot. Kimentem, hogy kidobjam az üres
zacsit, elindultam visszafelé, és kezemmel végigsimítottam a
hajamon, pedig biztos voltam benne, hogy olyan, mint egy
szénaboglya. A kanapé felé indultam.
Jax ültében előrehajolt, majd két kézzel elkapta a csípőmet,
éppen akkor, amikor elléptem volna előtte. Mellé akartam volna
ülni, de a jelek szerint neki más elképzelései voltak.
– Azt hiszem, lemondom Dennis legénybúcsúját.
Basszus, teljesen ki is ment a fejemből, hogy az meg holnap
lesz!
– Miért?
Felvonta az egyik vállát, és végigsimított a csípőmön.
– Annyi minden van most Clyde-dal meg veled is, hogy
egyetlen porcikám sem vágyik a sztriptízbárba.
– Pedig éppen amiatt lenne szükséged egy kis lazításra, mert
ennyi minden van – vicceltem.
– A csütörtök esték egyébként is elég sűrűk szoktak lenni,
édes, és nem szeretném…
– A bárral és a konyhával nélküled is megbirkózunk. És
megígérem, hogy nem fognak elrabolni vagy valami efféle őrület.
Felvonta az egyik szemöldökét.
– Megígéred?
– Tutiszáz.
Elvigyorodott.
– Azért nem hiszem, hogy ez olyasmi, ami csak és kizárólag a
te irányításodon múlik.
 – Ha a pult mögött maradok, nem lesz semmi bajom. Plusz
ott lesz Nick is. Már megbeszélted vele, hogy csütörtökön ugorjon
be a helyedre. Minden rendben lesz.
– Te így is nagyon rendben vagy.
Felsóhajtottam.
– Jax!
Ajkán huncut mosollyal az ölébe vont, én pedig hagytam
magam, és lovagló ülésben elhelyezkedtem rajta. Ez jó volt.
Nagyon is. De ha azt hiszi, hogy ilyen könnyen elterelheti a
figyelmemet, téved.
– Menj! Nem lesz baj. Egész végig ott leszek a kocsmában, és
zárás előtt bejössz értem. Minden jó lesz, hidd el!
Hátradőlt a kanapé párnáinak.
– Na és ha inkább haza akarok hozni egy csajt?
– Hát, nem tudom. Katie azt mondja, nagyon durván
olajozzák magukat, úgyhogy nem hiszem, hogy könnyű dolgod
lesz, ha meg akarod fogni.
Jax hátrahajtott fejjel nevetett.
– Kedves.
Aztán eszembe jutott valami.
– És mi lesz, ha Katie is táncol?
Megrázta a fejét.
– Akkor engem éppen szólítani fog a természet.
– Pedig nagyon állatul néz ki.
Két karjával szorosabban átölelte a csípőm, majd
szétterpesztette a combját, hogy még közelebb csússzak hozzá.
– Nem erről van szó. Csak annyi, hogy ő mégis Katie… és
nem szeretném úgy látni.
Én meg elmosolyodtam, és arra gondoltam, milyen klassz
lenne, ha megint tündérnek öltözne.
– Szóval elmész?
Egyik kezével végigsimított a gerincem mentén, majd a
hajamba túrt, és lehúzta magához a fejem.
 – Megyek.
– Helyes.
Finoman beleharapott az alsó ajkamba.
– Valószínűleg te vagy a világon az egyetlen csaj, aki azt
mondja, helyes, hogy a pasija sztriptízbárba megy.
A pasim? Egy kicsit leragadtam ennél a szónál, úgyhogy el is
felejtettem közölni vele, hogy az igazat megvallva a legtöbb lányt
egyáltalán nem érdeklik a sztriptízbárok. Na és persze azért is,
mert ekkor már csókolt, lassan, érzékien.
Amikor vége lett a csóknak, ajkával finoman végigsimította az
államnak azt a részét, ahol a balul sikerült emberrablás miatt
még most is kék folt éktelenkedett. A zúzódás már határozottan
kezdett felszívódni, amikor azonban megéreztem a leheletkönnyű
érintést, a szívem azonnal dobott egy hátast.
Odabújtam hozzá, és elhelyezkedtem a karjában, miközben ő
lustán, egyik csatornáról a másikra kapcsolgatott. Nem sok
kellett hozzá, hogy a szemem is lecsukódjon, ahogyan lassan,
hosszú mozdulatokkal a hátamat simogatta. Soha nem
gondoltam volna, hogy ebben az életben még bárkinek is
megengedem majd, hogy akár ruhában a hátamat simogassa.
Erre tessék, mindjárt elalszom egy olyan érintéstől, ami miatt
nem is olyan régen még egész testemben összerándultam volna.
Nagyon sok minden megváltozott az életemben.
Amikor megtalálta a baseballközvetítést, letette a
távirányítót, és megint a hajamat kezdte simogatni.
– Reece hívott, amikor a számítógép előtt ültél, és valami
sulis ügyet intéztél.
Kinyitottam a szemem, de nem mozdultam. Túlságosan nagy
megerőltetésnek éreztem volna.
– Mit akart?
– Csak szerette volna elmondani, hogy állnak Mackkel. Reece
és Colton határozottan azt hiszi, hogy bujkál valahol, különösen
amiatt, hogy annyira rászálltak Isaiah-ra. Mert ez Macknek is
hatalmas szívás – mondta, és egyik hajtincsemet az ujja köré
csavarta.
– Igen. Anders nyomozó is valami ilyesmit mondott tegnap,
amikor beszélgettünk. – A kezem éppen a mellkasán volt,
úgyhogy lusta köröket kezdtem rajzolni rá az ujjam hegyével. –
Azért őrület! Mintha mindenki tisztában lenne vele, hogy Isaiah
sáros, és mégsem akarnának tenni ellene semmit.
– Akarnának, csak nem tudnak. Isaiah nagyon okos. Minden
mocskot eltakarít maga után, és nincs egyetlen szál sem, ami
visszavezetne hozzá. Ezért olyan nagy gáz neki, amit Mack
csinált. Elkúrta a dolgot anyáddal és Kakassal, nyilvánvaló, hogy
ő csinálta ki Kakast, és…
– Nem lehet, hogy azt Isaiah tette? – kérdeztem.
Jax a vállam mögé fésülte a hajam.
– Nem hinném. Ő ennél tisztábban intézi az ügyeit. És
okosabb is. Nem fog fényes nappal egy hullát hajítani a
küszöbödre. Ő inkább az a fajta, akitől az ember kap egy
betoncsizmát, aztán megúsztatja.
Megborzongtam.
– Mennyire jól ismered te ezt az Isaiah-t?
– Pontosan annyira, amennyire egészségesnek tartom, és
nem jobban. – Tenyere rásimult a fenekemre, és ott is maradt. –
Eljött a Monába néhány alkalommal. Gondolom, fel akarta mérni
a helyzetet.
– Ez azért elég hátborzongató.
– Isaiah már csak ilyen – mondta, és meglapogatta a
fenekem. – Különben pedig, ha Mack meghúzta magát, akkor jó
esély van rá, hogy számodra véget ért ez az egész szarság.
Anders nyomozó is ilyesmit mondott, ennek ellenére
valahogy nem éreztem úgy, hogy annyira jó ötlet volna a főutcán
korzóznom.
– Ike-ot megtalálták?
– Nem.
 – Gondolod, hogy… vele is történt valami?
– Nem tudom. Amilyen életet ezek az emberek élnek, nincs
abban semmi különös, ha egyik pillanatról a másikra eltűnnek.
Lehet, hogy semmi köze a mi ügyünkhöz.
Reméltem, hogy így van. Illetve reméltem, hogy bárki legyen
is ez az Ike nevű pasi, semmi rossz nem történik vele. Nem
ismertem, még csak nem is találkoztam vele soha, de akkor is egy
emberi életről volt szó.
– Tudod, gondolkoztam – szólalt meg, majd finoman
kibogozta az ujját a hajamból. – Ha visszamész a Shepherdre,
akkor ugye a koliban fogsz lakni?
Bólintottam.
– Idén a Printz koliban. Legalábbis oda már visszaigazoltak.
Gondolom, még mindig áll a dolog. A Printzben egyébként két- és
háromszobás kis lakások vannak.
– Vagyis lehet benne magánélet?
– Igen. Teljesen olyan, mint egy normális bérház, csak sokkal
tisztább – nevettem.
– Az jó, mert magánéletre szükségünk lesz.
Beleharaptam az alsó ajkamba, de így sem tudtam
megakadályozni a feltörő mosolyt.
– Igen?
– Édes, hidd el, nem szeretnék meztelenül feküdni veled az
ágyban úgy, hogy közben pár méterre tőlem egy teljesen
ismeretlen csaj stíröl bennünket!
– Ez igaz – vihogtam.
Tényleg. Szó szerint vihogtam. Annyira ostoba vagyok!
– Ha így marad a beosztásom, ahogyan most, akkor
vasárnaponként átmehetnék hozzád, és egypár napot együtt
tölthetnénk. – Megint elkapta egy haj tincsemet, és ezúttal a
fülem mögé fésülte. – És persze ha a suliban nem vagy
agyonterhelve, te is eljöhetnél a hétvégén.
Felemeltem a fejem, és a szemébe néztem.
 – Természetesen csak dolgozni.
Felnevettem, ő pedig mosolygott.
– Azt hiszem, ez járható út – feleltem, és azt figyeltem,
ahogyan a mosolya még szélesebb lesz. – Van egy olyan gyanúm,
hogy te kedvelsz engem, Jackson James.
Felvonta az egyik szemöldökét.
– Nocsak. Sikerült végre felfogni?
Mellkason löktem, mire nevetett.
– Nem, azt hiszem, hogy nagyon kedvelsz engem.
– Mint már mondtam, éppen ideje volt, hogy végre felfogd.
– Menj a fenébe!
Belecsókolt a szám sarkába.
– Az a nagy szerencséd, hogy ilyen állat segged van.
Ezért már rendesen a mellkasára ütöttem, de ő elkapta a
csuklóm, és a szájához emelte. Belecsókolt egyenesen a tenyerem
közepébe.
– Igen, kicsim. Nagyon kedvellek.
Összekapaszkodott a tekintetünk.
– Én is nagyon kedvellek.
– Tudom – mormolta lustán.
– Beképzelt.
– Magabiztos.
– Öntelt – suttogtam, majd gyorsan megcsókoltam, aztán
hozzábújtam, mert szerettem volna, ha látja, hogy a „nagyon
kedvellek” az én esetemben „nagyon szeretlekre” változott.
Aztán a beszélgetés elakadt, mert ő kezdett a baseballmeccsre
figyelni, miközben én teljesen elpihentem, és a karjaiba bújtam.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd így leszek
valakivel, különösen nem egy olyan csodálatos pasival, mint Jax.
És ami a legfurcsább, hogy bizonyos szempontból az egészet
valóban anyának köszönhettem.
 Pár pillanat múlva már aludtam is, és amikor ő is készen állt
a lefekvésre, egyszerűen kikapcsolta a tévét, közelebb vont
magához, felnyalábolt, és felállt.
– Tudok én menni – motyogtam.
Szorosabban tartott.
– Majd én vigyázok rád.
Tetszett, hogy ezt mondja, és nagyon jó volt a tudat, hogy ezt
teszi. Ahogyan karomat a nyakába fontam, és lehunytam a
szemem, teljesen átadtam neki magam, és hagytam, hogy azt
tegyen velem, amit akar.
Mindannak ellenére, ami velem történt, szerencsésnek
éreztem magam. Rohadtul szerencsésnek.
Felvitt az emeletre, és aztán az is nagyon jó volt, amikor
segített levetkőzni. Végül nem volt rajtam egyéb, csak az ő egyik
pólója. Betakart, aztán visszament a földszintre, és kulcsra zárta
az ajtót. Csak pár percbe telt, és máris ott feküdt mögöttem,
szorosan a hátamhoz simulva, egyik lábával a lábam közt, egyik
karjával a derekamat ölelve.
Mielőtt visszasüllyedtem az álom világába, még éreztem,
hogy Jax ajka leheletfinoman a tarkómhoz ér, és aztán hallottam,
hogy minden előzetes nélkül azt mondja:
– Nagyon szép vagy, kicsim.

Felébredtem, és azonnal tudtam, hogy valami megváltozott. Jax

már nem hevert mögöttem olyan szorosan hozzám bújva,
amennyire csak lehetséges. Odagurultam az ő oldalára, mélyen
beszívtam az arcszesz illatát, és nagyokat pislogtam, amíg a
szemem hozzá nem szokott a sötétséghez.
Az éjjeliszekrényre helyezett óra zölden izzó számai szerint
hajnali három volt.
 Felültem, és körülnéztem a szobában. A fürdőbe vezető ajtó
alatt semmi fény nem szűrődött ki, azonban a hálószoba ajtaja
nyitva volt. Álomittas agyammal ezt nagyon különösnek éreztem.
Amióta megosztotta velem az ágyát, egy olyan alkalomra sem
emlékeztem, amikor az éjszaka közepén felébredt volna. Igaz
ugyan, hogy olyan régóta még nem aludtunk együtt.
Ültem ott még egypár pillanatig, és az agyam lassan kezdett
beindulni. Tudtam, hogy azok közül, akik megjárták a háborút,
sokaknak gondot jelent az alvás, és Jax maga is mondta, hogy
amikor visszatért, rengeteg álmatlan éjszakája volt. Aggodalom
töltött el, és felkeltem. Vajon most is olyan éjszakája van? Mivel
még olyan régóta nem voltunk együtt, könnyen lehet, hogy nem
sikerült túljutnia rajta, csak én még nem vettem észre.
Lerúgtam a takarót, és lecsusszantam az ágyról. Ahogyan a
résnyire nyitva hagyott ajtó felé léptem, éreztem, hogy a pólója
alja a combomat simogatja. És ekkor hallottam meg a hangját.
– Most ne!
Zavart pillantással nyitottam ki az ajtót, majd tettem meg a
pár lépésnyi távolságot a lefelé vezető lépcsőig. Onnan fentről
tisztán láthattam az egész lépcsőt és a bejárati ajtót is. Nyitva
volt, de nem állt ott senki.
És meghallottam a másik hangot is.
– Tudom, hogy csörögnöm kellett volna.
A szívem azonnal megállt – de olyan hirtelen, mintha
téglafalnak ütköztem volna. A hang nyilvánvalóan női volt. A
házban. Hajnali háromkor.
Ha Jax mondott is valamit, azt nem hallottam, csak a csaj
válaszát.
– Teljesen készen voltam, és nagyon hiányoztál, bébi.
Annyira hiányoztál!
Te jóságos isten.
Kinyúltam, és megragadtam a lépcső felső oszlopának
tetejére faragott fagömböt, mert attól féltem, hogy a lábam nem
fog megtartani. Ez csakis valami rossz álom lehet: nincs hajnali
három, és nincs ott ez a távolról ismerősen csengő hangú csaj, aki
éppen azt mondja neki, hogy mennyire hiányzott neki, aztán
bébinek nevezi. Ez lehetetlen.
Aztán meghallottam Jaxet is, de csak részleteket abból, amit
mondott.
– .. .most nem jó… nincs időm… előbb csörögj, de…
Az ereimben megfagyott a vér.
Mert amit hallottam, az nem hagyott kétséget: Csörögj,
mielőtt átjössz, mert lehet, hogy valaki mással vagyok. És egy
másodperccel később a gyanúm be is igazolódott.
– Mert van itt valaki? – kérdezte a hang felháborodottan.
Ó, istenem!
Aztán Jaxet is hallottam tisztán és érthetően.
– Maradj már csöndben, Aimee!
Nem csoda, hogy a női hang annyira ismerős volt.
Aimee? A gyönyörű, egykori szépségversenyekre járó és
tökéletes fogú Aimee, akivel régebben Jax is kavart, és aki
mellvizsgálatot tartott neki a kocsmában? Lehetséges volna, hogy
a régebben annyira nem is volt régebben?
Úgy éreztem, jobb lesz, ha leülök.
– Mi ez, egy női táska? – Aimee hangja követelőző volt. – Mi
a fasz ez, Jax? Tényleg van nálad valaki? Hol van? És azt vajon
tudja, hogy amikor legutóbb a városban voltam, együtt töltöttük
az éjszakát? Ami egyébként nem egészen egy hónapja volt?
A szívem a torkomban dobogott. Nem egészen egy hónappal
ezelőtt? Gyors fejszámolást végeztem, hogy mennyi ideje lehetek
a városban, de akárhogy erőltettem magam, soha nem jött ki
olyan eredmény, hogy a szívem visszaszállhatott volna a
torkomból a helyére.
– Basszus, Aimee, az sokkal több mint egy hónapja volt! –
felelte Jax, most már ugyancsak hangosabban. – Nézd, nagyon
kedves lánynak tartalak…
 – Tényleg? – vágott vissza Aimee.
Nagyon kedves lánynak tartalak.
Szorosan lecsuktam a szemem. Néhány órával korábban még
az ágyban feküdtünk, és azt mondta, hogy szép vagyok, pár
órával azelőtt pedig azt, hogy nagyon kedvel, előtte pedig
tervezgettük, hogy milyen lesz, ha majd visszamegyek a
Shepherdre. Erre most itt van a házában Aimee két e-vel, egy
hónapja is együtt voltak, és azt mondja neki, hogy kedves
lánynak tartja. Kinyitottam a szemem. Éreztem, hogy sírok. A
bejárati ajtó még mindig nyitva volt.
Ez nem álom. A valóságban történik.
Fájdalmat éreztem a mellkasomban, fizikai fájdalmat.
Elengedtem a lépcsőoszlopot, és a tenyerem tövét erősen a két
mellem közé szorítottam.
Aztán a lépcső alján megjelent Aimee.
– Te szentséges… – Aztán elharapta a mondatot, és
elkerekedett szemmel nézett rám. – Nem. Ez nem lehet igaz.
Nos, végre sikerült Aimee-vei közös nevezőre jutnunk, mert
szó szerint nekem is ugyanez járt a fejemben.
– Te ezzel vagy? – A hangja hisztérikussá vált, és olyan
gyorsan kapta hátra a fejét, hogy azon töprengtem, vajon ő is
teljesen hátra tudná-e fordítani, ahogyan a kiscsaj csinálta az
Ördögűzőben. – Komolyan? Calla Fritz?
Összerezzentem.
A rohadt életbe, én tényleg összerezzentem.
Ugyanis tökéletesen kihallottam a hangjából a hitetlenkedést
és a mélységes meglepetést. És értettem, miért. Jax olyan jóképű
volt, hogy az már szinte valószerűtlennek tetszett. Annyira, hogy
elég volt egy félmosoly, egy kis intés az ujjával, és máris
csusszantak lefelé a bugyik. Nekem pedig ott volt a képemen az a
nagy sebhely, és ez még a legkevesebb. Anyám közismerten
drogos. Röviden, nem éppen olyan csaj voltam, akit az emberek
túlnyomó többsége Jax mellé képzelt volna. És ezt én teljesen
meg is értettem, hiszen az emberi természet már csak olyan, hogy
tökéletes ember mellé mindig tökéletes párt képzel.
Jax ekkor jelent meg. Félmeztelen volt. És az a rengeteg izom
mind a szemem elé tárult. Nem is tudom, miért, de valahogy
jobban szöget ütött a fejemben a tény, hogy félmeztelenül volt a
házban Aimee-vel, hogy ennyire intim a kapcsolat kettejük
között. Ami persze kurvára nagy felfedezés volt részemről, hiszen
nem is olyan régen még úgy dugtak, mint a nyulak.
– Most már menj el! – mondta Jax, de nem rám nézett. –
Azonnal.
Aimee elengedte a füle mellett. Felemelte az egyik vékony,
aranybarnára sült karját, és rám mutatott.
– Ugye csak szívatsz? Vele? Úgy értem, persze tudom, hogy a
pasiknak néha tök mindegy, milyen luvnyába teszik bele, de ez
akkor is túlzás.
Újabb fájdalmas döfés a mellkasomba, de apám, ez a
rosszindulatú megjegyzés olyan volt nekem, mint egy benzines
hordóba hulló szikra.
Mert azonnal robbantam.
 29. FEJEZET

–M IT MONDTÁL, RIBANC? – A szavak megállíthatatlanul törtek

elő belőlem, és még mielőtt észbe kaphattam volna, már
elindultam lefelé, és beleálltam Aimee képébe. – Először is nem
hiszem, hogy az elmúlt tíz évben bárki használta a luvnya szót,
amit még te is észrevettél volna, ha nem sütöd meg az
agysejtjeidet a szoláriumban, és irtod ki a maradékot peroxiddal,
hogy ilyen szőke maradhass. – Megfogtam egy tincsét, és a háta
mögé dobtam, mire tett hátra egy lépést. Bennem meg úgy forrt a
düh, hogy azonnal a nyomába eredtem. – Igen, az enyém
legalább természetes. Másodszor pedig leszarom a véleményed.
A bőre először elsápadt a barnítókrém alatt, de aztán gyorsan
visszatért bele a szín, és a homlokától a nyaka tövéig
elvörösödött. – Jaj, annyira sajnálom! A szakadt jobban tetszett
volna?
Jax biztosan csak mostanra tért magához révületéből, mert a
szemem sarkából láttam, ahogy közelebb mozdul hozzánk.
– Ebből elég, Aimee, te…
– Szakadt? – vágtam a szavába, és ujjaim ökölbe szorultak.
Jax nagyon tévedett. Mert ennyi nekem nem volt elég. – Kit
neveztél te szakadtnak, cseszd meg?
Tekintete végighaladt rajtam az alvástól kócos hajamtól
egészen a lábujjam hegyéig. Vicsorogva válaszolt.
– Lehet, hogy azt a kurvát, aki egy szál pólóban áll előttem?
Jax hirtelen előrelépett, egyik karjával átfogta a derekam,
elrángatott onnan, majd még egy kicsit lökött is rajtam, hogy
menjek már hátrébb, aztán ő is beleállt Aimee képébe.
 – Most azonnal bocsánatot kérsz, baszd meg. Azt mondtam,
azonnal!
– Miért kérjek bocsánatot? – sikoltotta Aimee.
Jax állkapcsa remegett, és a hátában minden izom
megfeszült.
– Kérj bocsánatot, baszd meg! Nem viccelek, Aimee.
Aimee biztosan megérezte Jax haragját, mert egy kicsit
mintha összehúzta volna magát, valahogy úgy, ahogyan a gyom is
hátrébb húzódik a rózsabokor árnyékában.
– Jax! – suttogta.
Amikor pedig azt hallottam, hogy a nevét suttogja, és olyan
hangsúllyal, mintha nem volna képes felfogni, hogyan védhet
meg engem vele szemben, megint a plafonon voltam. Engem
nem lehet csak úgy félreállítani. A másik oldalról kerülve
rontottam rá.
– Tudod, mit? Nem kell elnézést kérned, mert kurvára semmi
szükségem rá. Az az igazság, hogy te szeretnél lenni az a csaj, aki
Jax pólójában van, és Jax ágyában alszik. Bűzlesz a
féltékenységtől!
Dühtől izzó pillantást vetett rám, de én ekkorra már felvettem
a picsás napszemcsót.
– Csakhogy én vagyok az a csaj, édes, és sokkal régebb óta,
mint te. Aú!
Na jó. Ez fájt. Betalált. De a mellkasomba hasító nyers
fájdalom miatt a haragom egyre csak kavargott és lobogott.
– Tudod, mit, Aimee? Nyugodtan nevezz csak szakadtnak!
Leszarom. Mert nem én vagyok az a csaj, aki minden este egy
olyan pasinak kelleti magát a kocsmában, aki már mással van. És
nem én vagyok az a csaj, aki azt hiszi, hogy a karrierje csúcsa, ha
a ringben körbejár. Főiskolára járok. Nővér lesz belőlem. Tudod,
értelmes dolgot próbálok csinálni az életemmel. Úgyhogy igen,
ha ettől szakadt leszek, és kurva, akkor rohadtul büszke vagyok
magamra.
 A nevetése kegyetlenül csendült.
– Mi van? Tényleg azt hiszed, hogy különleges vagy a
számára? – Aztán mielőtt válaszolhattam volna, már folytatta is.
– Hogy te vagy az ő kis egyetlene?
– Aimee! – mondta Jax mély hangon.
– Csak mert nem vagy az! – csattant fel Aimee. – Olyan
forgalmas az ágya, mint a philadelphiai központi pályaudvar,
különösen mostanában.
Megint a mellkasomba hatolt az a szúró érzés. Én… nem
tudtam, és amikor Jax arcába pillantottam, nem láttam semmit,
ami az iméntieket cáfolta volna. Felsóhajtottam.
– Nos, akkor gondolom, te is csak egy vagy a sok közül.
Villant egyet a tekintete, de nem tudtam volna megmondani,
hogy megbántottam-e azzal, amit mondtam, vagy hogy érdekelte-
e egyáltalán.
– De legalább nem olyan a pofám, mint a tiéd, kurva.
Aha, úgy tűnik, nagyon is érdekelte.
A lábam magától mozdult, és isten az atyám, meg nem
tudtam volna mondani, hogy inkább Aimee-nek akartam
lekeverni egy rohadt nagy sallert, vagy térddel jó alaposan tökön
rúgni Jaxet, de Jax hirtelen felém fordult. Átölelte a derekamat,
majd egyszerűen felemelt, és úgy fordult, hogy én a következő
pillanatban már a falat bámultam, ő pedig Aimee-vel szemben
volt. Forgattam a fejem, hogy én is lássam.
Ujjával fenyegetően mutatott Aimee-re.
– Takarodj!
Még sápadtabb lett a barnasága alatt.
– De…
– Takarodj innen a picsába, Aimee!
Aimee mély levegőt vett, kék szeme nedvesen csillogott.
Aztán az arca is eltorzult a feltörő könnyek miatt, és lehet, hogy
én vagyok az egész világon a legnagyobb idióta, de legbelül
lényem egy egészen apró kis része megsajnálta. Ugyanis azonnal
felismertem az arcát torzító fájdalmat.
Percekkel korábban én is ugyanezt éreztem.
Aztán Aimee pislogott, villámgyorsan felszárította a könnyeit,
és nyelt egy hatalmasat.
– Értem. Bármi legyen is ez. Értem.
Én meg csak töprengtem, hogy ezzel mit akar mondani.
Úgy mosolygott, mintha nem épp az imént zavarta volna haza
Jax.
– Később beszélünk, bébi.
Ez meg mi a szar volt?
Jax kis híján belerúgott utána az ajtóba, majd megfordult, és
visszatett a padlóra. Szabadulni szerettem volna, azonban
derekamra kulcsolódó karja szorosabban ölelt, és odahúzott
magához.
– Engedj el! – mondtam neki a karját markolva.
– Jól van – mormogta bele a fülembe. – Nem tagadom,
tisztára beindultam tőled, amikor láttam, hogy belemászol Aimee
arcába.
Mélységes, lüktető fájdalmamat fellobbanó és pulzáló düh
fogta körül.
– Engedj el, Jax!
– Különösen, amikor láttam, hogy itt állsz, majd
szétrobbansz, és csak az én pólóm van rajtad. Igen. Rohadt szexi
volt – folytatta, és ezen a ponton a haragom messze felülírt
minden fájdalmat.
Az egyik kezét elvette a derekamról, és a hasam alsó részére
csúsztatta. Amikor egy kicsit megnyomta, a fenekem azonnal az
alhasának nyomódott, és na igen, nagyon is éreztem, mennyire
beindult tőlem. Mert a bizonyíték tapintható volt, a testem meg,
amilyen hülye egy liba vagyok, azonnal reagált rá. A gyomrom
ezernyi kis görcsbe rándult, a két lábam között pedig az az ostoba
kis rész forrón lüktetni kezdett.
 Amitől persze csak még zabosabb lettem.
– Ha nem engedsz el most azonnal, az istenre esküszöm, Jax,
nem állok jót magamért! – figyelmeztettem, és teljes erőből
szorítottam a karját.
Fejét lehajtotta, állát a vállamra támasztotta, és úgy válaszolt.
– Beteg dolog, hogy még ezt is izgatónak találom? Mert
annak találom.
Ekkor elpattant bennem valami, és olyan hangosan, olyan
sokáig sikoltottam, hogy a szomszédok is tuti felébredtek.
– Engedj már el, cseszd meg!
Jax úgy kapta el rólam a kezét, mintha valami forrót érintett
volna, én pedig azonnal megpördültem, és lihegve
szembefordultam vele. Tekintetünk összetalálkozott, és a
hangjából csendülő vidámságnak a szemében már nyoma sem
volt. Csak nézett rám. Én meg bámultam vissza. És ebben a
néhány pillanatban megint megszólalt a fejemben minden egyes
szó, amit az imént a lépcső tetején állva lopva hallottam. Megint
átéltem azokat az érzéseket, amik akkor törtek rám, amikor
Aimee idelentről felpillantott, és megláttam az arckifejezését.
Jax összeszorította a fogát.
– Calla…
Tettem hátra egy lépést. Most mindenképpen kellett a
távolság. Kellett az idő, hogy átgondolhassam, mi történt pár
pillanattal korábban.
Ő előrelépett, én viszont megint hátráltam, amíg a vádlim
bele nem ütközött a kanapé párnájába. Néhány méterre tőlem
megállt.
– Nem tudom, mi jár a fejedben, de azt hiszem, nyugodtan
kijelenthetem, hogy egyáltalán nem az történt itt, amire te
gondolsz.
A mellkasomban a szívem hatalmasat ütött a bordáimra.
– Nem?
 – Fogalmam sem volt, hogy ma este egyszer csak megjelenik.
Már nem volt nálam…
– Egy hónapja? – fejeztem be helyette a mondatot. – Egy
teljes hónapja?
Még erősebben szorította össze a fogát.
– Egy hónapnál sokkal régebben volt ez, Calla. Nem vagyok
benne biztos, hogy mikor, de amióta te idejöttél, ő be sem tette a
lábát. Ezt el kell hinned nekem. Hiszen gyakorlatilag amióta itt
vagy, minden éjszakát veled töltöttem.
– Nem mindegyiket.
– De amióta ő megint a városba jött, igen – felelte, és azért be
kellett ismernem, hogy ebben igaza volt. – Jó, nem vagyunk
együtt minden ébren töltött pillanatunkban, de ezért ne engem
hibáztass! És nagyon nem az a helyzet, hogy annyi szabadidőm
van, hogy bármikor összejöhetek vele egy gyors dugásra.
Ebben is igaza volt.
– Kicsivel több mint egy hónapja mégis megvolt az a gyors
dugás.
– Mielőtt te idejöttél, Calla.
Számított ez egyáltalán? Tudtam, hogy nem kellene. Még
csak nem is voltam a városban, és persze nem lett volna szabad
dühösnek lenni amiatt, hogy előttem másokkal is összejött, de
hogy a franc egye meg, nem tudtam megállni. Hihetetlenül be
voltam pöccenve, és féltékeny voltam. Annyira már felnőttnek
éreztem magam, hogy beismerjem, ha valamit értelmetlenül
teszek, de ennyire könnyen nem adtam fel.
– Ahhoz képest, hogy elvileg egy ideje nem jártok össze,
valamiért nagyon dühösnek tűnt, hogy egy másik lánnyal lát, Jax.
Úgy jött ide az éjszaka közepén, mintha csak az övé volna az
egész ház.
– Calla…
 – És minden éjjel ott lóg a bárban, le se száll rólad, te meg
hagyod neki! – Megint ökölbe szorultak az ujjaim. – Még a
barátaim is úgy láttak először, hogy a melledet simogatta.
Az arcán láttam, hogy nagyon mérges.
– Már megint itt tartunk?
– Igen! – kiáltottam. – Már megint itt tartunk, bébi! Tudod,
annál a résznél, hogy „meg kell bíznod bennem”, és gyakorlatilag
fogadjam el, hogy az én és a barátaim szeme láttára egy csaj lóg a
nyakadban.
– Soha nem mondtam, hogy fogadd el, Calla.
– Tényleg nem? – A nevetésem keményen csendült. – Pedig
én nagyon úgy emlékszem, hogy ez lett a beszélgetésünk vége.
Jax mély levegőt vett, és az állkapcsában megremegett egy
izom.
– Az a bizonyos beszélgetés egészen pontosan azzal ért véget,
hogy faképnél hagytál. Esélyt sem adtál, hogy mondjak valamit,
vagy elmagyarázzam, mi a helyzet.
– Mit lehet ezen elmagyarázni? Többször is megsimogatott,
te meg csak mosolyogtál rá. – Úgy éreztem, a fejem mindjárt
szétrobban a dühtől. – Tőlem meg azt várod, hogy simán bízzak
meg benned, és fogadjam el a helyzetet? Még akkor is, amikor
úgy jön ide, a házadba hajnali háromkor, mintha hazajönne, és
aztán paffon van, mert fogalma sem volt róla, hogy mással jársz?
– Helyesbítenék – morogta. – Mert őt teljesen hidegen
hagyja, hogy mással járok.
Ekkorra viszont teljesen magával ragadott a haragom, és én
hagytam magam.
– Amikor meg elment, úgy viselkedett, mintha ti ketten még
mindig dugnátok!
– Calla…
– És azt mondtad neki, hogy nagyon kedves lánynak tartod! –
Persze abban a pillanatban, hogy ezek a szavak elhagyták a
számat, már tudtam, mennyire szánalmasan hangzanak.
Elfordultam, és átmentem az étkezőrészbe. Hallottam, hogy
követ. – Azt mondtad neki, hogy kedvesnek tartod. Hallottam. És
azt is hallottam, hogy ez az időpont most nem alkalmas, és
inkább telefonáljon, mielőtt átjön.
– Na várjunk csak egy percet! – Halkabban beszélt, és szinte
már természetellenesen nyugodtan. – Fogalmam sincs, hogy mit
hiszel, mit hallottál, vagy milyen baromságot magyarázol bele
ebbe az egészbe, de most komolyan, Calla. Olyan furcsa, ha azt
mondom valakinek, hogy a hajnali három nem megfelelő
időpont, és aztán megkérem, hogy legközelebb telefonáljon?
Sarkon fordultam, és vadul dobogó szívvel a szemébe néztem.
– Mert akkor, ha előbb telefonál, és én éppen nem vagyok itt,
alkalmas lett volna, Jax?
Hátrébb lépett, a válla megfeszült.
– Ez most komoly, basszus?
– Miért, te komolyan mondtad? – vágtam vissza, és remegett
mind a két öklöm. – Tudtommal nem én vagyok, akinek a
házánál mindenféle pasik jelennek meg hajnali háromkor, hogy
mellvizsgálatot végezzenek rajta, és nem te voltál, aki azt hallotta
a számból, hogy nagyon kedvesnek tartok egy nyilvánvalóan
kanos férfit.
Jax elfordult, és ujjaival a hajába túrt.
– Tudod, régebben valóban úgy voltam vele, hogy Aimee
egészen elfogadható csaj. Soha semmi komolyat nem terveztem
vele, és az igazat megvallva egyszer sem éreztem, hogy ő bármi
komolyat akarna velem. Úgyhogy igen, valóban érdekel a sorsa.
És nem akarom, hogy bármilyen baj történjen vele. Ez a jövőben
sem fog változni, azonban azt, hogy kedvesnek tartom-e, azt
hiszem, a ma éjszaka után alaposan át kell gondolnom. –
Leengedte a kezét, és a tekintete visszatalált rám. – De az, hogy
törődöm vele, nagyon nem ugyanaz, Calla. És sajnálom, hogy…
– Ezért van a fürdődben annyi fogkefe? – tört ki belőlem a
kérdés.
 – Tessék?
– A fogkefék! – feleltem, és közben a lépcső felé mutattam. –
Ott van a fürdőben az a rengeteg bontatlan fogkefe. Azoknak a
csajoknak tartod őket, akik feljárnak hozzád? Egyet nekem, egyet
Aimee-nek és még ki tudja, kinek?
Egy pillanatig nem szólt egyikünk sem, Jax pedig csak nézett
rám döbbenettől tátott szájjal. Annyira nagy volt a csend, hogy
azt is meghallottuk volna, ha egy tücsök tüsszent.
– Te tényleg komolyan mondod, basszus – jegyezte meg,
amivel persze semmit nem segített azon, hogy lehiggadjak. –
Először is, azért van annyi rohadt fogkefém, mert anyától kapok
egyet minden szülinapomra, vasár- és ünnepnapra. Mindig ezt
csinálja. Amolyan hagyomány nála.
Hoppá!
Ez azért hihetőnek tűnt.
– Másodszor pedig egyetlen csaj sem… rajtad kívül egyetlen
átkozott csaj sem használta soha a fogkeféimet. Aimee sem. Mert
amikor vele voltam, vagy amikor más csajokkal voltam, csak
megkúrtam őket, vagy megkúratták magukat velem, és utána
reggelre mind hazamentek, sokan pedig még korábban. És
egyikük sem használta a dolgaimat. Még a rohadt zuhanyt sem.
Annyira azért nem örültem neki, hogy az előtörténetét
meséli.
– Értem, hogy néz ki neked ez az egész, és nem akarom, hogy
úgy tűnjön, mintha egy érzéketlen pöcs lennék, nagyon
sajnálom… komolyan nagyon sajnálom, amiért találkoznod
kellett vele az előbb. És azt is értem, hogy nincs túlságosan nagy
tapasztalatod az ilyesmivel kapcsolatban – folytatta, mire
éreztem, hogy az arcom elvörösödik. Tudtam, hogy igaza van,
mert huszonegy éves létemre szinte semmilyen tapasztalattal
nem rendelkeztem a pasikról. – Úgyhogy megértem, és próbálom
nagyon higgadtan tudatosítani magamban, hogy nem tudod, mi a
különbség közted és azok között a csajok között, akikkel csak
keféltem.
– Komolyan mondom, hogy nem vagyok kíváncsi azokra a
csajokra, akikkel csak keféltél – válaszoltam, megosztva vele
korábbi gondolataimat. – De mivel te hoztad fel a dolgot,
pontosan mi is a helyzet ezzel a központi pályaudvaros dologgal?
Valami árnyék suhant át az arcán, amikor hátrébb lépett, és
nem értettem, hogy miért tűnik megbántottnak, amikor a világon
neki lenne erre a legkevesebb oka.
– Jól van, oké, nem vagyok különösebben büszke a nagy
részére azoknak a dolgoknak, amiket a múltban tettem, sem az
ivásra, sem arra, hogy egy csomó csajjal lefeküdtem. Akkoriban
rossz döntéseket hoztam, de ez… ez már a múlté.
Istenem!
Ekkor villant csak belém a felismerés – mert soha nem
mondta el, mit csinált, amikor visszatért az Egyesült Államokba,
amikor a városba jött, és amiket azóta sem tud kiverni a fejéből.
Az alkohol és a szex kéz a kézben járnak. Egy egészen kis
bűntudat vett erőt rajtam.
– Nem akarom hallani.
– Pedig akkor is hallani fogod, Calla, mert ez olyan rohadt
nagy dolog számodra, hogy még az éjszaka közepén is emiatt
vitatkozunk. – A hangja ugyanolyan higgadt maradt, azonban a
tekintete sötétebb lett, a szeme szinte feketének tűnt. – De csak
egyszer fogom elmondani. Éppen elég sok csajjal voltam együtt
ahhoz, hogy pontosan tudjam, mi a különbség, amikor velük
vagyok, és amikor veled. Te nem csak egy vagy közülük. Nem
vagy Aimee. Össze sem tudlak hasonlítani velük.
Először összerezzentem, aztán éreztem, hogy megmerevedek.
– Ó, ne, ne tégy úgy, mintha megsértettelek volna! Azért
mondom, hogy össze sem tudlak hasonlítani, mert veled nem
játszom. Érted? Ami köztem és köztük volt, jobban mondva, ami
nem volt, az közel sincs ahhoz, ami kettőnk között van. Érted? –
Aztán még mielőtt válaszolhattam volna, már folytatta. – És
nagyon szerettem volna megbeszélni veled, mi történt ott a
kocsmában, amikor a barátaid betoppantak, csak előbb kis híján
elraboltak, aztán Clyde szívrohamot kapott, szóval őszintén
szólva nemigen tudtam megfelelő alkalmat találni egy ilyen
beszélgetésre.
És természetesen megint igaza volt.
Szívből gyűlöltem érte. Őszintén.
– Most viszont beszélni fogunk róla, és mindent
megbeszélünk, éppen úgy, ahogyan már régen kellett volna, még
mielőtt faképnél hagytál. – Közelebb lépett, és basszus, nagyon
zabosnak tűnt. Kényszerítenem kellett magam, hogy ne hátráljak.
– Igazad volt.
Pislogtam.
– Sokkal többet kellett volna tennem, hogy Aimee-vel
megértessem, nem érdekel, és nem akarok tőle semmit. Minden
alkalommal, amikor megérintett, vagy közelebb hajolt hozzám,
hátraléptem. Nem csak álltam ott, és hagytam, hogy azt tegyen
velem, amit akar. De igen, nyilvánvaló, hogy ez nem volt elég. És
annyira nem vettem észre, mennyire kevés, amit ez ellen teszek,
hogy nem is sejtettem, hogy ma megjelenik. Ráadásul, amikor
rádöbbentem, menynyire megbántottalak, és mennyire kínos
helyzetbe hoztalak, nagyon szar alaknak éreztem magam. Még
mindig annak érzem. Nem sok alkalmam volt ugyan elmondani
ezt neked, vagy akár megmutatni, de tényleg ez az igazság. –
Elhallgatott, és sötét, izzó tekintete az enyémbe mélyedt. – Soha
nem szeretném, hogy kínosan érezd magad bármi miatt, amit
teszek, most mégis ez történt, és ezt kurvára sajnálom.
Komolyan. És ígérem, hogy efféle baromság soha többé nem fog
megtörténni.
A haragom kezdett lassan felszívódni, én pedig megragadtam,
és nem hagytam, hogy elszökjön, mert a haragom volt az, ami a
legtöbb nehézségen átsegített életemben. Ugyanakkor Jax
pontosan azt mondta, amit kellett, és igaza is volt. Tényleg sok
baromság történt szombat és a mai nap között, annyira, hogy
amíg Aimee az imént meg nem jelent, teljesen el is felejtkeztem
róla, hogy mit művelt Jax-szel.
– Nem akarsz mondani semmit? – kérdezte Jax.
Nagyon is akartam. Mert nagyon is lett volna mit mondanom.
Ez volt az a pillanat, amikor lehetőséget adott nekem, hogy ezt az
egész szarvihart kezelhető keretek közé tereljük, de nem
mondtam semmit. Mert legbelül még mindig nagyon dühös
voltam rá, még mindig megbántva éreztem magam, és mert
rettenetesen kínos helyzetbe hozott. És ha még ez sem volt elég,
akkor azért, mert egyszerűen egy gonosz picsa akartam lenni.
Úgyhogy csak néztem a szemébe, és nem mondtam egy szót sem.
– Ez kedves – vágott vissza.
A tarkóm lúdbőrözni kezdett. Mindenképpen ki kellett
nyitnom a szám. Mindenképpen mondanom kellett valamit.
Aztán tett felém egy lépést, és máris ott állt közvetlenül
előttem.
– Akkor majd mondok én még valamit, Calla. Te nem éltél
normális életet. Még csak nem is nagyon éltél.
Na ezt már én sem hagyhattam szó nélkül.
– Igenis éltem az életem!
– Élted? Komolyan? – kérdezett vissza. – Mert én teljesen
biztos vagyok benne, hogy rohadtul semmi olyasmit nem
csináltál, amire azt lehetne mondani, hogy élted az életed.
Nincsen semmid, csak a három M. Különben is, mi a fene az?
Őszintén.
Annyira meglepődtem, hogy a szám is tátva maradt.
– Erről meg honnan tudsz?
– Tequila, kicsim. Nagyon beszédessé tett.
Basszus! Hát persze hogy pont erre emlékszik. És ezzel az
egész határtalanul kínossá vált. Beszéltem neki a három M-ről.
Mennyire szomorú! És baszki, teljesen igaza volt, amikor azt
mondta, hogy nem éltem az életem – nem mintha így könnyebb
lett volna hallani.
– Előttem egy pasival sem csókolóztál – mondta.
– Ó, kösz! – feleltem csípősen, mert tudtam, hogy most már
határozottan kitarthattam a haragom mellett.
Megrázta a fejét.
– Nem érted, mit akarok mondani. Ez nem olyasmi, amit
szégyellned kell. Csak annyit akartam mondani, hogy eddig soha
senkinek nem engedted, hogy közel kerüljön hozzád. Pedig biztos
vagyok benne, hogy nem is egy pasi érdeklődött irántad, csak
nem vetted észre. Mint mondtam, nem sok tapasztalattal
rendelkezel.
– Igen, azt hiszem, felfogtam. Már éppen elégszer elmondtad.
Ő pedig vagy bölcs módon úgy döntött, nem törődik a
megjegyzésemmel, vagy úgy volt vele, hogy kész, leveszi rólam a
kezét, mert a következő mondata az volt:
– De pontosan ez az a pont, amíg hajlandó vagyok eltűrni ezt
a baromságot.
Ahogy minden izmom megfeszült, a levegő lassan áramlott ki
a tüdőmből.
– Hogy érted ezt?
– Nyilvánvaló, hogy cseppet sem bízol meg bennem, és ebben
az egészben még csak nem is ez a legelcseszettebb, Calla. Mert az
is nyilvánvaló, hogy nem tartasz valami sokra, hiszen ha
feltételezed rólam, hogy képes volnék valami csajt fűzni,
miközben egy másik is itt van a házamban, és az én pólómban
alszik az ágyamban, akkor nagyon, de nagyon rosszul ismersz.
Ez alkalommal már egészen más okból rezzentem össze.
– És ez nagyon fáj – tette hozzá.
Jax végig a szemembe nézett, de én nem voltam képes
egyetlen szót sem kipréselni magamból. Aztán hátat fordított, és
magamra hagyott. Hallottam, ahogy felszalad a lépcsőn, és azt is,
amikor becsapta maga mögött az ajtót.
 Nem tudom, meddig állhattam ott, de végül a karjaimmal
átöleltem magam. Szorosan lehunytam a szemem. Már nem
dühös voltam, sokkal inkább zavarodott. Fogalmam sem volt,
hogyan jutottunk el onnan, hogy nekem van igazam, ő meg téved,
oda, hogy ő iszonyatosan dühös rám, és egyszerűen kizár a
hálóból. Hiszen nem tettem semmi rosszat!
De tényleg nem?
Lehetséges, hogy elhamarkodottan ítéltem? Tényleg nem
hallottam minden szót, amit Aimee-nek mondott. Csak néhány
részletet. És a szombat éjjel miatt is tényleg bocsánatot kért. Azt
mondta, soha többé nem fordul elő, de vajon ezzel jóvá is tette,
ami történt? Már semmiben nem voltam biztos. És ez volt a
legnagyobb baj. Hogy nem voltam benne biztos.
Csak az isten tudja, milyen sokáig álldogáltam ott, amíg végre
sikerült összeszednem a bátorságom, és elindultam felfelé a
lépcsőn. Odaértem a lépcsőfordulóba, és teljesen arra
számítottam, hogy a hálószoba ajtaja zárva lesz, ezzel szemben
szélesre volt tárva.
A vendégháló ajtaja volt zárva. Már éppen elindultam volna
felé, készen arra, hogy bekopogjak, de azután
elbizonytalanodtam, és megtorpantam. Csak álltam ott az
ajtónál, két karom a mellkasom előtt keresztbe fontam, mert
fogalmam sem volt, mit fogok mondani, ha bekopogok, ő pedig
kinyitja. A szemem előtt még mindig ott volt az a vörös köd, de
közben keveredett bele jó adag zavartság és szégyen is.
Hegyeztem a fülem, és egy pillanatra mintha lépéseket
hallottam volna odabentről, lépéseket, amelyek az ajtó felé
közeledtek, és azonnal elöntött a feszültség, hogy mi lesz, ha
kinyitja. De aztán egypár másodperccel később már biztos voltam
benne, hogy erre nem kerül sor.
Beharaptam az ajkam, lehunytam a szemem, és úgy
döntöttem, adok még a dolognak egypár pillanatot, aztán
megfordultam, és jobb ötlet híján visszamentem a hálószobába,
majd felmásztam az ágyra. Az én oldalamra ültem, és csak
figyeltem az éjjeliszekrényre állított óra számlapját. A percek
lassan teltek, és végül lefeküdtem, a bejárati ajtó felé fordulva.
Rettenetesnek és helytelennek éreztem azt, hogy itt fekszem az
ágyában, miközben ő ennyire dühös rám, és én is majd
felrobbanok mérgemben.
Nagyot nyeltem, azonban a torkomba gyűlt gombócot ez egy
cseppet sem érdekelte, és amikor lehunytam a szemem, éreztem,
hogy könnyek marják. Az arcomon gördültek végig. Megfogtam a
párnáját, szorosan a mellkasomra öleltem, majd lehunytam a
szemem. Csak hevertem ott, és miközben próbáltam rájönni, hol
ronthattuk el, és hogyan lehetne helyrehozni a helyzetet, teljesen
üresnek éreztem magam.
Aztán eljött az a pont, amikor a gondolataim mind eggyé
váltak, és biztosan el is aludtam, mert álmodni kezdtem.
Álmomban egy nagy házban jártam, Jaxet követtem, de
bármennyire kiabáltam neki, nem hallott, és utolérni sem
tudtam. Amikor pedig ez az álom véget ért, a következőben azt
éreztem, hogy az ujjai engem érintenek, végigsimítva a fejem
tetején, gondosan a fülem mögé fésülve minden kis hajtincsemet.
És aztán az ajka finom csókot lehel az arcomra.
És ez az álom annyira valóságosnak tűnt, hogy amikor még
mindig kimerülten és az álomtól ködös szemmel felriadtam, félig
arra számítottam, hogy valóban ott fog feküdni mellettem. Hogy
az ágynak az a fele nem lesz jéghideg. Pedig az volt. Én még
mindig a mellkasomhoz szorítva tartottam a párnát, Jax azonban
nem volt sehol.
Nem akartam felkelni.
Úgy éreztem, legfeljebb ha egypár percet aludhattam, és
mind a két szemem rettenetesen égett, a torkom és a szám pedig
teljesen kiszáradt. A halántékomban fájdalom lüktetett. Azonnal
eszembe jutott, ami kettőnk és Aimee között történt. Most,
fényes nappal már teljesen egyértelműnek tűnt, hogy Jaxnek
igaza volt. Nekem nem sok tapasztalatom van semmi ilyesmivel
kapcsolatban. Fogalmam sincs, mi a különbség a különböző
emberi kapcsolatok között. Csak annyit tudok az egészről, amit a
barátaimtól láttam.
Annyi mindennel kapcsolatban igaza volt!
Szombaton természetesen minden jogom megvolt arra, hogy
haragudjak rá, azonban esélyt sem hagytam neki, hogy
elmagyarázza, mi történt, és tényleg bocsánatot is kért. Ráadásul
amiatt tényleg nem ő volt a felelős, amit Aimee tett. Hiszen nem
ő hívta meg, hogy jöjjön el.
Még jobban magamhoz szorítottam a párnát.
Haragom alábbhagyott, és már kész voltam elismerni
magamban, hogy előző éjjel igazság szerint tényleg nem
hallottam mindent, amit Jax mondott – úgy elismerni, hogy el is
higgyem –, és eltekintve attól, hogy nem kapcsolta le azonnal
Aimee-t, amikor nyomulni kezdett rá, semmi különösebben nagy
bűne nem volt.
És így jobban meggondolva az előző éjjel meg is védett
Aimee-vel szemben.
Elnézést kért, és bevallotta, hogy szar alaknak érzi magát.
És mindezt meg is mondta nekem.
Most az kell, hogy beszéljek vele anélkül, hogy kiabálnék,
hogy túlreagálnám a dolgot, úgy, hogy megértse az én oldalamat
is.
Elengedtem a párnát, majd kimásztam az ágyból, és meztelen
talpammal a szőnyegen puhán lépkedve kimentem a folyosóra. A
vendégszoba ajtaja nyitva volt, de nem láttam bent senkit. A
lépcső felé fordultam, és lementem a teljesen néma nappaliba,
majd a konyhába.
Ott sem volt.
Ahogy lassan megfordultam, a szívem gyorsabban kezdett
verni, és a gyomrom görcsbe rándult. Hol lehet? Hiszen a ház
annyira azért nem nagy, hogy ne találjam meg benne. Aztán
tekintetem az utcai ablakra talált. Odasiettem, félrerántottam a
leheletvékony, törtfehér függönyt, és kikukucskáltam a reluxa
lapjai között. A levegő a torkomban akadt, amikor egyszer, majd
még egyszer végignéztem a parkolón, mert sehol nem láttam a
pickupot.
Nem volt sehol.
Jax elment.
 30. FEJEZET

E L SEM TUDTAM KÉPZELNI, MIT TEGYEK, VAGY MIT GONDOLJAK.

Jax egyszerűen egy szó nélkül ment el. Nem írt üzenetet, nem
küldött SMS-t, és hangüzenetet sem hagyott a mobilon.
Egyszerűen távozott, nem ébresztett fel, és habár ennek nem
kellett volna annyira nagy tragédiának lennie, mégis baljós érzés
vett rajtam erőt.
Leültem a kanapé szélére, és megint a fülemben csengtek a
szavai, amikor elmondta, mennyire hihetetlennek tartja, hogy
kinézem belőle, amit kinéztem, és hogy nem is ismerem igazán.
Körmöm a tenyerem húsába vájt. Nagyon dühös volt, és
haraggal ment a vendéghálóba lefeküdni, vagy ki tudja, mit
csinálni, és előtte még mondott néhány hatalmas ostobaságot is.
Tisztában voltam vele, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet
csak úgy visszaszívni. Tényleg elértünk volna erre a pontra?
Ez lenne a vége?
Istenem!
Mi van, ha elment, és nem szeretné, hogy itt legyek, amikor
visszajön? Én meg itt ültem az ő kanapéján, az ő pólójában, és
úgy éreztem magam, mint egy rakás szerencsétlenség. Ezt
nagyon is elképzelhetőnek tartottam. Azért volt annyira
bepöccenve, mert azzal gyanúsítottam, hogy még mindig kavar
Aimee-vel.
Felugrottam, és remegő kézzel fésültem hátra a hajam. Jax
kedves pasi volt. Komolyan. Nem akarna jelenetet rendezni.
Basszus, még Aimee-vel is normálisan viselkedett egészen addig,
amíg Aimee le nem kurvázott. Biztos, hogy csendesen véget akar
vetni ennek az egésznek.
 Istenem, hiszen megvédett, én pedig annyira… ostoba
voltam!
Felrohantam az emeletre, letéptem magamról a pólóját, és az
ágyra dobtam. Felvettem a saját ruhámat, aztán a hajamat úgy,
ahogy volt, fésülködés nélkül hevenyészett kontyba fogtam, és
minden cuccomat beledobáltam egy jókora válltáskába.
Miközben behúztam a cipzárt a teletömött táskán, egy
pillanatra megálltam, mert megszólalt a fejemben egy nagyon
halk kis hangocska, és azt mondta, hogy kurvára le kéne
lassítanom, és átgondolni, mit csinálok. Ugyanis nem lehetetlen,
hogy túlreagálom a dolgot. Csakhogy ekkor már túlságosan
rettegtem attól, hogy mi lesz, ha visszatér, és itt talál, úgyhogy
nagyon gyorsan elnyomtam magamban.
Már éppen elindultam volna kifelé, amikor sarkon fordultam,
és mégis felkaptam az ágyról a pólóját, amiben aludtam. Nem
tudtam, miért teszem, de felkaptam, és vállamon a táskámmal
kimentem a házból.
Túl sok minden kavargott a fejemben a kormány mögött ülve.
Először nem is tudtam, merre megyek, de aztán rádöbbentem,
hova vezet a tudatalattim.
Vissza anya házába.
Nem is tudom, hogyan jutottam oda egyáltalán, mert
semmire nem emlékeztem az egész útból. A ház csendes volt, és a
megszokottnál sokkal melegebb, mert napok óta nem volt senki,
aki bekapcsolta volna a légkondit. A táskámat a kanapéra
hajítottam, aztán előbányásztam a telóm.
Nem hívott és nem üzent senki, és az igazat megvallva nem is
értettem, miért számítottam rá. A szívem vagy ezerrel vert, a
gyomrom görcsben volt, és elkezdtem hívni Teresát, mert
valakivel mindenképpen beszélnem kellett, de ő nem ismerte
Jaxet.
 Néhányszor körbejártam a kanapét, majd kikerestem a
kontaktlistából Roxyt, és ráböktem. A harmadik csörgésre
felvette.
– Szia! – mondta, és a hangján hallottam, hogy éppen akkor
ébredt.
Behúztam a nyakam, úgy kérdeztem:
– Ne haragudj! Még nagyon korán van? Később visszahívlak.
– Nem, semmi baj – mondta, és a torkát köszörülte. –
Minden rendben?
Majdnem azt mondtam, hogy nem.
– Anyáddal vagy Clyde-dal van valami? – Minden álmosság
elszállt belőle.
– Nem, nem erről van szó. Csak… – Megnyaltam az ajkam. –
Azt hiszem, szakítottunk Jaxszel.
Pillanatnyi csend, majd szinte sikította a kérdést:
– Micsoda?
Leültem a kanapéra.
– Úgy értem, hogy együtt voltunk. Azt hiszem. Nem hívtuk
egymást csajomnak és pasimnak. Úgy értem, így soha nem
beszéltük meg a dolgot.
– Én nem hiszem, hogy az embereknek az ilyesmit meg kell
beszélniük, csajszi. Ez csak úgy megtörténik. Ti ketten totál
együtt vagytok.
– Igen, ő azt mondta, hogy a pasim, úgyhogy aha, de aztán
tegnap éjjel… – Elhallgattam, és éreztem, hogy émelyegni
kezdek. – Nem tudom. Elment valahova.
– Hogy érted, hogy elment valahova?
Az émelygő érzés feljebb kúszott, és már a mellkasomnál járt.
– Amikor felébredtem, nem volt sehol, és tegnap este nem
mellettem aludt.
– Hol vagy most? – kérdezte hirtelen.
– A házban.
– Jaxében?
 – Nem. Anyáéban. Nem voltam képes nála maradni. Nem
tudtam, hogy akarja-e egyáltalán, hogy ott legyek, és ha nem,
nem akartam ott lenni, amikor hazaér. – Erősebben szorítottam
a telefont. – Úgyhogy most… most anya házában vagyok.
– Gondolod, hogy ez jó ötlet? – kérdezte, és olyan volt a
hangja, mintha gyorsan mozogna. – Ezzel a sok kavarással
körülötted?
A szívem hatalmasat dobbant. Te szent szar!
– Milyen hülye vagyok! Több is, mint egy mindennapi hülye.
Inkább egy kész überhülye. Ez eszembe sem jutott. – Szent szar,
tényleg eszembe sem jutott. Felugrottam, és a bejárati ajtóhoz
rohantam, hogy megnézzem, kulcsra zártam-e magam mögött. –
Komolyan mondom, csodálkozom, hogy ennyi ésszel még élek.
– Jól van. Csak ne húzd fel magad! Próbálj higgadtabban
gondolkozni! Nem kell csodálkoznod azon, hogy ennyi ésszel élsz
még. Talán egy kicsit meglepődhetsz, de ennyi – felelte, és most
valahogy távolabbinak tűnt a hangja. – Kihangosítottalak.
Öltözöm. Maradj, ahol vagy! Átmegyek hozzád. Csak küldd el a
címet!
Elkerekedett a szemem.
– Erre nincs semmi szükség.
– Dehogyisnem. A barátnőd vagyok. Pasigondjaid vannak, és
pár napja majdnem elraboltak. Ez totál barátnőzóna, úgyhogy
átjövök.
Maradj, ahol vagy, zárd kulcsra az ajtót, és bújtasd el a
gyerekeket! Mindjárt ott vagyok.
Egyszerre horkantottam és nevettem.
– Te most tényleg Antoine Dodsont idézted?
– Talán – felelte Roxy egy kis szünet után. – Max negyedóra,
és ott vagyok. Oké? Csak fogat mosok, és talán a hajammal is
csinálok valamit.
– Jól van. Várlak.
 Azt hiszem, végül nem egészen húsz perc telt el. Fogalmam
sem volt, pontosan merre lakik, vagy mennyire gyorsan kellett
jönnie, hogy ideérjen, de amikor ajtót nyitottam neki, levágott
szárú farmer rövidgatyában volt, egy túlméretes atlétatrikóban,
ami alól szinte teljesen kint volt a sportmelltartója, és a kontya
még az enyémnél is hevenyészettebbnek tűnt. Olyan hihetetlenül
cuki volt, amit én – teljesen mindegy, mit veszek fel – soha meg
sem közelíthettem volna.
Volt a kezében egy fehér kartondoboz is, amit egyszerűen a
kanapéra ejtett.
– Hoztam fánkot. Ehhez a beszélgetéshez kell a szénhidrát.
Lehetetlennek tartottam, hogy bármit magamba tudjak most
diktálni, de akkor is nagyon aranyos volt tőle, hogy gondolt rá.
Leült a kanapéra, előrehajolt, kinyitotta a doboz tetejét, és
megláttam a benne lévő válogatott édességeket. Felkaptam a
konyhai pultról néhány szalvétát, ami még a gyorskajás
vacsoránkból maradt, és visszamentem a kanapéhoz.
Ekkorra Roxy legyűrte egy csokibevonatú fánk felét.
– Mindent el kell mondanod.
Fújtam egy hatalmasat, aztán leültem mellé, és belevágtam,
kezdve Aimee-vel, akiről nagyon is tudta, mi a helyzet, és végezve
a ma reggel történtekkel. Még azt is elmeséltem neki, hogy
mindenféle terveket szőttünk akkorra, amikor vissza kell
mennem a Shepherdbe. És amikor mindennel megvoltam,
meglepve tudatosult bennem, hogy előrehajolok, és éppen egy
cukormázast veszek a kezembe.
– Jól van. – Kivette a negyedik fánkot, én meg azon
töprengtem, hova tehette az előző hármat. – Akkor kezdjük
Aimee-vel! Eszébe sem jut, hogy van pasi a világon, aki neki
nemet mondana, és szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy azt
is tudja, Jax mennyire beléd van esve. Bár az igazat megvallva ezt
mindenki tudja. Basszus! Mindenki látja.
– Látja?
 Roxy fánkkal teli szájjal, szélesen vigyorgott.
– Attól a pillanattól kezdve, hogy beléptél a kocsmába, Jax a
szó szoros értelmében képtelen levenni rólad a szemét. Nagyon
nyilvánvaló a dolog.
Melegség töltött el, amikor végiggondoltam, amit mondott.
Jólesett a tudat, hogy az emberek ezt hiszik. Aztán meg egy kicsit
ostobának éreztem magam, mert eszembe jutott, hogy másoknak
ez talán nem volt annyira klassz dolog, mint nekem.
– Tudod, én is észrevettem, hogy Aimee mennyire
ráakaszkodik – folytatta. – Azóta tökéletesítem rajta a halálos
pillantásomat, hogy belépett a kocsmába, de sajnálatos módon
nem működik.
Ezt hallva megint elmosolyodtam, és a számba dobtam egy
kis falatot. Roxy halálos pillantása Reece esetében sem tűnt
túlságosan hatásosnak.
– Jax azonban nem vevő a dologra. Tényleg tehetne ennél
sokkal többet, hogy lekapcsolja, de semmiképpen nem viszonozta
az érdeklődést. Egyetlenegyszer sem. Mert nagyon kedves pasi. –
Felvette az egyik szalvétát, és megtörölte az ujját. – Nagyon sok
kell ahhoz, hogy az ember ki tudja billenteni a nyugalmából. Én
már csak tudom. És túlságosan kedves velünk, csajokkal.
Egészen egyszerűen jól nevelték.
– Ez igaz – suttogtam.
– Ugyanakkor jogod van hozzá, hogy bármi miatt dühös légy.
– Igen? Tényleg?
Bólintott.
Hála isten, hogy nem voltam sem teljesen őrült, sem pedig
óriási balfék.
– Én biztos szétvágnám a picsát, ha az éjszaka közepén
megjelenne a pasim házánál. Már ha volna pasim. Valószínűleg a
pasimat is szétvágnám, és utána kellene egy kis idő, amíg az
egészen túlteszem magam, de…
Hátradőltem, és a térdemet a mellkasomhoz húztam.
 – Itt jön az a rész, hogy „én elkúrtam”?
– Igen. És nem. – Roxy mosolygott, és felém fordult. – Neked
ez az első kapcsolatod és az első veszekedésed. Remélem, hogy az
egyetlen kapcsolatod is, de arra a nyakamat tenném, hogy nem az
utolsó veszekedésed. Mert az ilyesmi valószínűleg egész gyakran
meg fog történni.
Ezt persze én is tudtam, csak voltam annyira hülye, hogy
egészen elfelejtkeztem róla.
– És te gyakorlatilag azzal vádoltad meg Jaxet, hogy amíg
együtt voltatok, ő úgy viselkedett, mint egy szoknyabubus,
úgyhogy biztosan nagyon zabos rád, de ettől még nem fogsz
kevésbé tetszeni neki. Ha pedig mégis, akkor hidd el, nem éri
meg a ráfordított időt. Én viszont nem ilyennek ismerem Jaxet.
Le fog higgadni, és megint minden jó lesz.
Ajkamat harapdálva forgattam a fejemben a szavait. Minden,
amit mondott, teljesen logikusnak tetszett. Feltámadt bennem a
remény.
– Szerinted hívjam fel?
– Szerintem adj még neki egy kis időt – javasolta. – Mindig
okosabb hagyni, hogy a pasi jöjjön vissza hozzánk. Nem?
Egyikőtöknek sem volt teljesen igaza, de nem szabad elfelejtened,
hogy itt nem egyedül te hibáztál.
– Igazad van – sóhajtottam fel, és fejemet a háttámlára
hajtottam. – Szerinted ott kellett volna maradnom reggel?
– Ööö… – Megigazította a szemüvegét. – Nos, ha nem lenne
körülötted ez a rengeteg őrültség, akkor valószínűleg nem
számítana. Jax valószínűleg nem örül különösebben, de ma este
úgyis találkozni fogtok.
– Nem. Legénybúcsúra megy. Elfelejtetted, hogy ezért kell
ma este neked és Nicknek is dolgozni?
– Basszus! – nyögött fel, majd a kanapé kartámlájára omlott.
– Teljesen kiment a fejemből.
 – Esetleg terveztél valamit? Mert ha igen, biztos vagyok
benne, hogy megleszünk Nickkel ketten is.
Roxy felnevetett.
– Ahhoz, hogy terveim legyenek, előbb el kellene kezdenem
élni az életem! Nem, mindössze annyit terveztem, hogy hajnalok
hajnaláig heverészek, olvasok, és egészségtelen kajákkal tömöm
magam, éppen úgy, mint bármelyik másik szuperszexi,
huszonkét éves, szingli csaj.
Erre nevettem.
Szélesebben mosolygott, majd összeakadt a tekintetünk,
közelebb hajolt, és megérintette a karomat.
– Minden rendben lesz.
Visszamosolyogtam rá, és annak ellenére, hogy reggel még az
idegösszeomlás határán voltam, már sokkal jobban éreztem
magam. Mintha tényleg minden rendbe jöhetne.
– Kösz!
– Ha pedig nem, akkor tutira van itt anyádnak eldugva
valami kis fekete notesze, benne olyan emberek telefonszámával,
akik jó pénzért szétrúgják a seggét.
– Ó, istenem! – mondtam, és megint nem bírtam nevetés
nélkül.
Ő is nevetett, és lábát felhúzva odabújt a kanapé karjához.
Annyira kicsi volt az egész csaj, hogy a párna felét is alig foglalta
el.
– De legyen ez a B terv.
– És mi az A?
– Váratlanul becsöngetsz hozzá egy szál elegáns fekete
kabátban, és amikor kinyitja az ajtót, egyszerűen letepered.
Megint nevettem, és a fejemet ingattam.
– Bejön az A terv.
– Tuti, hogy neki is bejönne.
Szerda este tiszta ideg voltam. A gyomromba is beköltözött, hogy
még a késői ebédet is alig bírtam magamban tartani, amit
Roxyval kaptam be, miután meglátogattuk Clyde-ot. Pedig csak
egy fél csirkesalátás szendvicsről beszélünk.
Egy csomó csajos dolog miatt ezer évbe telt, amíg
elkészítettem magam az esti műszakra, Roxy pedig csak várt
hűségesen. Előbb hullámosítottam a hajam, aztán
sminkmesterhez illően kifestettem a szemem, és ajkamra a
karmazsinvörösnél egy árnyalattal világosabb színt tettem. Biztos
voltam benne, hogy a pasik még az este valamikor átjönnek majd
a legénybúcsúból, ami azt jelentette, hogy Jax is velük lesz.
Csak akkor próbáltam beszélni Jaxszel, amikor már én is, és
Roxy is a saját kocsinkban ültünk. Küldtem neki egy SMS-t, hogy
remélem, aznap éjjel láthatom majd. Aztán, mivel úgy féltem,
mint egy kislány a sűrű, sötét erdőben, visszaejtettem a telómat a
táskámba, és felhangosítottam a zenét. Amíg meg nem érkeztem
a kocsmába, nem is néztem, hogy válaszolt-e valamit.
Nem válaszolt.
Azt mondtam magamnak, hogy nem olyan nagy dolog ez,
aztán kimásztam a kocsiból, és elindultam befelé. A szívem
azonban egyre csak zakatolt.
Hatkor sem volt válasz.
Kilenckor sem.
És persze csak tovább rontotta a helyzetet, hogy valami
megmagyarázhatatlan és gyanús módon Aimee sem jött el aznap
este a kocsmába. Az is lehet persze, hogy egyszerűen csak végre
vette az üzenetet, azonban a szívem ettől még ugyanolyan
gyorsan zakatolt, és egyre többször megfordult a fejemben, hogy
mi van, ha Roxy tévedett.
Lehet, hogy Jax mégis meggondolta magát.
 – Minden rendben? – kérdezte Roxy, miután átadtam neki
egy appletinit. Nem voltam biztos benne, hogy helyesen
kevertem.
És közben tiszta paranoidnak éreztem magam.
– Aha.
Alaposan megnézett magának.
– Ugye még mindig nem hallottál felőle?
Összeszorítottam a szám, és megráztam a fejem.
– Calla, én nem…
Az ajtó hirtelen kivágódott, én meg arrafelé kaptam a fejem,
és a szívem megint olyan erősen kezdett verni, mint minden
alkalommal aznap este, amikor belépett rajta valaki. Nem Jax
volt.
Katie libbent be a kocsmába olyan magas sarkú cipőben, hogy
fúrótoronynak is elment volna. És még csak nem is billegett járás
közben.
De nem ám. A fenekét riszálva jött oda a pulthoz, és
megütögette egy nő vállát.
– A helyemen ülsz.
Felsóhajtottam.
Roxy halkan nevetett.
A nő biztosan nem először találkozott már Katie-vel, mert
válaszként valamit mormogott az orra alá, aztán felállt. Katie
felült a székre, és feljebb húzta a csillogó csőfelsőt, hogy
valamivel jobban fedje a mellét.
– Whiskey-t. De tisztán.
Csodálkozva néztem rá.
– Kemény este?
A szemét forgatta.
– June… az egyik lány… éppen egy új számot mutat be.
Hastáncot. Pedig szerencsétlen még hip-hopra sem tudná úgy
nyomni, hogy a látvány miatt ne meneküljön el minden pasi,
mintha a feleségük toppant volna be.
 – Akkor hogyhogy vetkőzik? – kérdezte Roxy.
Erre úgy tűnt, még Nick is felfigyelt, aki pár lépésre tőlünk, a
jégkocka-adagoló túloldalán állt.
– Ki tudja? Klassz a cicije, és jó a segge. Teljesen mindegy,
nem bírom elviselni.
Vigyorogtam, töltöttem neki egy felest, és a bárpulton
odacsúsztattam a poharat. Egy csepp sem löttyent ki.
– Ó, na nézzenek oda, még a végén igazi pultos lesz belőled! –
jegyezte meg Roxy.
Nick horkantott.
Mind a ketten megkapták a maguk gyilkos pillantását, aztán
megint nyílt az ajtó. Amilyen gyorsan kaptam arra a fejem, kész
szerencse, hogy nem húzódott meg a nyakam. A levegő
bennszakadt, és kis híján kiejtettem a kezemből a whiskey-s
üveget.
Először Reece lépett be kopott farmerben és ingben. Nagyon
jól nézett ki.
– Basszus! – nyögött Roxy. – Most komolyan. Pedig már
teljesen biztosra vettem, hogy legalább ma este nem kell azzal
szenvednem, hogy itt van előttem.
Rápillantottam.
Katie horkantott, és felemelte a felespoharat.
– Én pedig el tudnék vele tölteni nagyon sok nagyon hosszú
éjszakát. – Aztán egy húzásra bedobta a töményt. – Szent tehén!
– nyögött fel.
A francba.
Még néhány másik pasi is szépen besorakozott. Ott volt Reece
bátyja is, és először egy kicsit meglepődtem, hogy mit keres ő a
társaságban, de aztán rájöttem: a jövendőbeli férj zsaru volt. És a
szívem most már nagyon gyorsan vert, mert tutira vettem, hogy
Jax is mindjárt belép.
Katie a válla fölött nézett rájuk.
– Látjátok? June elől még ők is menekülnek.
 Aztán tehetetlenül emelte magasba a kezét.
Az ajtó becsukódott, és a nevető pasik csoportja egyenesen a
biliárd melletti egyik üres asztalhoz ment. Rettenetesen
elszomorodtam.
Jax nem volt velük.
– Ugye a bárban voltak? – hallottam magam.
– Aha. De nem volt semmi vadulás. – Katie egypár
másodpercig a körmét vizsgálgatta, aztán rám nézett, és kék
szemében együttérzés csillant.
Jaj, ne!
Tettem hátra egy lépést, és egyenesen beleütköztem
Sherwoodba, aki olyan halkan osont be a pult mögé, mint valami
szellem, és éppen a poharakkal matatott valamit.
Roxy csak nézett rám, és összevonta a szemöldökét.
– Calla…
Teljesen biztos voltam benne, hogy amikor Katie leesett a
rúdról, nem szerzett egyszeriben szupersztripper képességeket,
most azonban, ahogyan a szemébe néztem, mintha azonnal
levágta volna, miért vagyok annyira ideges.
– Jax is velük volt – jegyezte meg.
Nem meglepetés. Tudtam, hogy ott lesz.
Roxy közelebb lépett, és a kocsmát kémlelte. Tekintete
elkapta Nickét, aki odalépett kiszolgálni az egyik vendéget.
– Jól van – suttogtam, de olyan halkan, hogy a nagy zajban
még én sem hallottam.
Katie beszippantotta rózsaszínre rúzsozott ajkát.
– A pasik nagyon jól érezték magukat, Jax azonban nem tűnt
különösebben boldognak, és vagy fél órával azelőtt, hogy én
átjöttem, Aimee is megjelent.
A mellkasomban mintha bomba robbant volna.
– Nagyon fura volt az egész, mert Aimee soha be nem tenné a
lábát a bárba.
 Hát persze hogy nem, és most is csak azért, mert Jax bent
volt.
– Vagy tíz perccel azután, hogy megjelent, Jax felállt, és
kiment. – Katie tekintete az enyémbe fúródott. – És közvetlenül
utána Aimee is. Nem mondom, hogy együtt távoztak, de szó
szerint a nyomában volt.
Ó, istenem!
– Calla. – Roxy megérintette a karom. – Aimee-t csak egy
hajszál választja el a beteges zaklatótól. Te is tudod, hogy Jax
soha nem kérte volna, hogy a sztriptízbárba menjen utána.
Ránéztem, de már abban sem voltam biztos, hogy őt látom
magam előtt. A korábban érzett üresség megint erőt vett rajtam.
– Mielőtt dolgozni jöttünk, küldtem neki egy SMS-t, és még
mindig nem válaszolt rá. Egyetlen szót sem.
– Jól van, ez még nem jelent semmi rosszat – felelte gyorsan.
Tényleg nem? Az előző éjjel megjelent Aimee. Jax elzavarta,
de még mindig kérdéses volt, hogy pontosan miről beszéltek.
Aztán veszekedtünk egy hatalmasat. Nem aludt velem, mire
felébredtem, hűlt helye volt, és egész nap nem is próbált elérni,
de még az üzenetemre sem reagált. Ez így összességében nem sok
jóval kecsegtetett.
Égni kezdett a torkom.
Ahogy ott álltam, vérezni kezdett a szívem, mintha csak jól
irányzott, lassan ölő és halálosnak szánt sebet ejtettek volna
rajta.
– Ti ketten sokkal többek vagytok egymásnak, mint barátok.
Nem mondtad ki ugyan nyíltan, de akkor is tudom – jegyezte
meg Katie, és ujja hegyével a feje oldalát kopogtatta. – Tudom.
– Katie! – sóhajtotta Roxy.
– Megmondtam, hogy meg fog változni az életed – folytatta.
– Emlékszel? Én megmondtam. De azt nem mondtam, hogy
könnyű lesz.
Csak néztem rá meredten.
 Szerencsére ekkor egy nagyobb csapat ömlött be a kocsmába,
és szinte teljesen megtöltötték, ezért nem is volt esélyem
válaszolni Katie-nek. Olyan elszántsággal vetettem bele magam a
rendelések felvételébe és a kiszolgálásba, hogy az már szinte
beteges. Nem is vettem észre, amikor Katie távozott.
Roxy több alkalommal is próbált beszélgetést
kezdeményezni, azonban minduntalan elhárítottam, mert
pontosan tudtam, hogy Jaxről lenne szó, és ezt nem lettem volna
képes elviselni. Egyszerűen nem.
Készítettem három Long Island Iced Tea-t, és mosolyogtam.
És nevettem. És elvettem a pénzt. Gyűjtöttem a jattot. Aztán
egyszer csak azon kaptam magam, hogy Roxy Glóriának segít,
ezért nekem kellett elkészítenem egy vagon Jáger-bombát Reece-
ék asztalának.
Reece nem említette Jaxet.
Én sem.
Mire Reece-ék távoztak, már csak egy óra volt hátra zárásig,
és én nem vágytam semmi egyébre, mint hazamenni, és bebújni
az ágyba. Nem mintha ez olyan okos dolog lett volna. Az éjszaka
során egyszer Roxy említette, hogy aludhatnék nála is, de én
egyedüllétre vágytam. Kész voltam inkább vállalni a kockázatot,
mert biztos voltam benne, hogy a szívem éppen úgy fog vérezni,
mint korábban.
Aznap éjjel még egy alkalommal az ajtó felé fordultam, az
ajkam megremegett, a mellkasomat jeges fájdalom töltötte el, és
ugyanez a fájdalom szorította görcsbe a gyomrom is. Éreztem,
ahogy erősödik bennem. Éreztem, hogy mindjárt összeomlok, és
ezen a mai csodálatos elkúrástortán már csak az lenne a hab.
Hirtelen elhatározással Roxy és Nick felé fordultam, és
vettem egy mély levegőt.
– Nem lenne gond nektek, ha ma korábban elmennék?
Roxy bólintott.
– Persze. Már megoldjuk, de…
 – Oké, kösz! – Odasiettem hozzá, gyorsan megöleltem, majd
megkerültem őt és Nicket is. Felkaptam a táskámat az irodából,
és amikor elindultam vissza, Nick egyszer csak belépett a
folyosóra.
– Ha akarod, elviszlek – javasolta.
– Nem – feleltem gyorsan, és balra billentettem a fejem. –
Van kocsim. Megoldom.
Nick Roxyra pillantott, és ezt úgy vettem, hogy minél
hamarabb el kell tűnnöm a kocsmából, különben az lesz a vége,
hogy az egyikük mindenképpen hazavisz, márpedig akkor
valakinek a vállát ma este tutira eláztatom a könnyeimmel.
Kisiettem az utcára, és az éjszakai levegőben tisztán érezni
lehetett az eső illatát.
Megálltam, kivettem a táskámból a telómat, és megnyomtam
a gombot. Kivilágosodott a kijelző. Se nem fogadott hívás, se
olvasatlan űzi.
Felnéztem, szárazon felnevettem, majd a telót visszaejtettem
a táskámba. Szinte viszketett a kezem, annyira szerettem volna
felhívni. Az utca túloldalán lévő parkolóra néztem. Persze miért
is lett volna ott Jax pickupja, hiszen mindössze másodpercekkel
Aimee előtt jött el, és a Monába egész este nem érkezett meg.
Nem próbált meg kapcsolatba lépni velem, és nem is hívott
vissza.
Nem lett volna szabad ilyen közel engednem magamhoz.
Nem lett volna szabad beleszeretnem.
Nem. Ez nem igaz.
Megtöröltem az arcomat a szemem alatt, és végigsétáltam a
parkolón. Az utcán lejjebb álló szupermarket még nyitva volt.
Úgy voltam vele, hogy a jattokból összeszedett pénzem egy részét
jobb lesz egy nagy kosár nassra és fagyira költeni. Aztán
hazamegyek, és nem érdekel, mindet felfalom. Holnap pedig…
nos, ezt még nem tudtam. Mindössze néhány lépésnyire voltam
csak a kocsimtól, amikor hallottam, hogy valaki a nevemet
mondja.
– Calla?
A szemem elkerekedett, és ujjaim erősebben szorították a
táskám pántját. Megpördültem, vissza az út felé, és miközben
vadul próbáltam kiszúrni, hogy ki szólt hozzám, hihetetlen
módon ismerősnek tűnt a hang.
A parkoló egyik vibráló lámpája alatt állt. Még ebben a tompa
izzásban is tisztán látszott a mosatlan, festett szőke haj, ami sötét
hajtöveivel szigorú keretbe foglalta a sovány arcot. A ruhája
csupa gyűrött. Pólója szinte lógott csontos válláról. A farmer
testhez álló lett volna, térdtől lefelé mégis túlságosan nagynak
láttam.
Tett felém egy lépést, én pedig ugyanennyit távolodtam.
Mosolya feszült, ideges.
– Kicsim…
Képtelen voltam elhinni.
Anya ott állt velem szemben, úgy tűnt, totál be van tépve, és a
kicsijének szólít. Szó szerint földbe gyökerezett a lábam, és
fogalmam sem volt, mit kellene tennem. Még csak azt sem
tudtam, mit mondhatnék, mert lett volna vagy ezer dolog, amit
legszívesebben a képébe sikoltanék, de valahogy nem találtam
meg magamban a szavakat.
– Jól vagy? – Csak ennyit kérdeztem.
Válaszra nyitotta a száját, de bármit is szeretett volna
mondani, azt azonnal elnyelte egy hang. Egy felüvöltő motor
hangja. Arrafelé kaptam a fejem, és magam mögé néztem.
Négyajtós, sötétített üvegű kocsi hajtott be hatalmas sebességgel
a parkolóba, és állt meg közvetlenül a neonfény alatt. A
vezetőoldali ablak lehúzódott.
Apró szikrák szálltak ki az éjszakai levegőbe.
Pukkanó hangok sorozata.
 Anya kiabált valamit, azt hiszem, talán a nevemet, de aztán
még több pukkanást hallottam, mintha vagy tucatnyi pezsgőt
nyitottak volna fel, és még több szikra szállt a levegőben. Valami
távoli bizonyossággal tudtam, hogy ezek lövések, de ekkor már
üvegcserepek is röpködtek körülöttem. Fémes csattanások
hallatszottak a közelemben, túlságosan közel, a táskám
kicsusszant az ujjaim közül, és a mellkasomban sikoly
készülődött. A hang azonban soha nem hagyhatta el a torkomat,
mert amint a gyomromban egy soha korábban nem érzett, éles,
hirtelen és intenzív fájdalom lobbant lángra, egyszerre minden
levegő kiszaladt a tüdőmből.
Lenéztem, és hátratántorodtam, neki egy Jeepnek. Mintha
kiabálást is hallottam volna, a fejem azonban már egészen furán
kóválygott. A kezem remegett, amikor az oldalamhoz
szorítottam. Valami nedveset és meleget tapintottam.
– Anya! – mondtam rekedt hangon, amikor mindkét
lábamból kifutott az erő. Nem is emlékszem a zuhanásra, csak
arra, hogy a fejem hirtelen fájni kezdett, bár közel sem annyira,
mint a gyomrom. Az égre bámultam, de a csillagok úgy
mozogtak, minta sűrű eső hullt volna. – Anya?
Nem jött semmi válasz.
 31. FEJEZET

A MIKOR KINYITOTTAM A SZEMEM, már nem a csillagokat, és nem .

is valami éles fényt láttam, hanem fehér álmennyezetet beépített,
lágy, fehér fényű lámpával. Minden más árnyékba burkolózott, és
amikor a tekintetem megtalálta a szemközti falat, láttam, hogy
halványkék függöny takarja. A gondolataim teljesen zavarosak
voltak, és habár olyan különösen éreztem magam, mintha
lebegnék, tisztában voltam vele, hogy kórházban vagyok. A jobb
karomban tompa nyomást éreztem, és amikor lassan sikerült
arrafelé fordítanom a tekintetem, láttam, hogy infúzió van
belekötve.
Aha, most már tutira kórházban vagyok.
Ó, igen, hát persze, hiszen meglőttek. Szó szerint. Fegyverrel.
Komolyan.
Istenem, mennyire szar a szerencsém!
Elkezdtem volna felülni, de a hasamban lévő, tompán lüktető
fájdalom nagyon éles és erős lett, és olyan hirtelen tört rám, hogy
levegőt sem tudtam venni. A falak úgy kezdtek pörögni, mint egy
vacak LSD-tripben.
Aztán a szemem sarkából a bal oldalamon mozgást vettem
észre, és a vállamon gyöngéd kéz simított végig. Miközben a
fejemet valaki finoman visszavezette a meglepően magasra
halmozott párnára, pislogva sikerült kitisztítanom a képet.
– Még csak egypár másodperce vagy magadnál, és máris
felülnél.
Amint a fejemet balra fordítottam, hallottam, hogy a
szívmonitor enyhén felgyorsult pulzust jelez. Aztán kicsit
összevisszát.
 Jax ott ült az ágy mellé húzott széken, és… nos, nagyon szarul
nézett ki. Normális esetben meleg, whiskey színére hasonlító
szeme alatt most sötét karikák éktelenkedtek, és az állán a
borosta is sokkal nagyobbnak tűnt.
Amikor azonban a tekintetünk összetalálkozott, már
mosolygott, és amikor megszólalt, a hangja érzelmektől volt
mély.
– Jó reggelt!
– Elhoztam a pólód.
Zavartan vonta össze a szemöldökét.
– Tessék?
Nem is tudom, miért mondtam ezt. Tuti, hogy valami nagyon
ütős cucc áramlott a véremben, úgyhogy úgy voltam vele, hogy
majd erre fogom a dolgot.
– Amikor eljöttem a házadból, elhoztam a pólód, amiben
aludtam, mert azt hittem, soha többé nem akarsz látni, de én
mindenképpen szerettem volna megtartani belőled valamit.
Felegyenesedett a széken, és ahogy még mindig a szemembe
nézett, ajka résnyire kinyílt.
– Furán érzem magam – ismertem be. – Azt hiszem,
meglőttek.
Tekintete feszültebbé vált.
– Tényleg meglőttek, édes. A gyomrodba kaptad.
Megnyaltam az ajkam.
– Elég rosszul hangzik.
Amikor jobban belegondoltam, rájöttem, hogy sokkal
rosszabb is lehetett volna. A suliban vagy egy héten keresztül
foglalkoztunk a lőtt sebekkel.
– Őszintén szólva hatalmas mázlid volt. Az orvos azt mondta,
a golyó minden létfontosságú szervet elkerült. Simán
keresztülment rajtad – magyarázta Jax halkan. – Viszont persze
volt belső vérzésed.
– Ó! Az határozottan nem jó.
 Oldalra billentette a fejét, és lehunyta a szemét.
– Igen, édes, az nem jó.
Jax hangja annyira tele volt aggodalommal és… nem is
tudom, félelemmel, hogy úgy éreztem, mindenképpen meg kell
nyugtatnom valahogy.
– Nem fáj annyira.
– Tudom – mormogta. – Mondták, hogy kaptál
fájdalomcsillapítót. Én… a fenébe is, Calla! – Előrehajolt, és az
arca annyira közel volt az enyémhez, hogy tisztán éreztem az
arcszesz illatát. – Ó, édes…
Csak ingatta a fejét, és a tekintetébe szinte fájdalmasan izzó
sötétség költözött. A bal orcámra helyezte a kezét, és éreztem az
egész testén végigfutó, enyhe remegést.
– Tudom, hogy biztosan vagy ezer kérdésed van, de előbb én
szeretnék elmondani valamit.
– Jól van.
– Amikor tegnap felébredtél, és nem találtál a házban, az
nem az volt, amire gondoltál.
Az elmúlt huszonnégy óra történései lassan sorra felmerültek
a fejemben, és amolyan albumként álltak össze.
A tegnapi nap nagyon szar volt.
– Be kellett mennem a városba, mert ruhapróbánk volt az
esküvő miatt, és nagyon korán el kellett indulnom. Tudom, hogy
hagynom kellett volna neked legalább egy üzenetet, de még
mindig rettenetesen be voltam pöccenve rád az előző este miatt.
Úgy mentem el, hogy biztosan otthon leszel még, amikor
hazaérek, és akkor mindent megbeszélhetünk, de aztán
megcsörgetett Roxy.
Zavartan néztem rá.
– Fel… felhívott?
– Aha. – Tekintete az arcomról lefelé indult, a mellkasomon
állapodott meg, és a nyakamat tettem volna rá, hogy azért nézi,
mert látni akarja, hogy lélegzem, tudni akarja, hogy még élek. –
Amikor elindult hozzád. Nagyon aggódott miattad. Akkor már
tudtam, hogy eljöttél tőlem, és nagyon dühös voltam. Azt hittem,
egy hullámhosszon vagyunk. – Aztán száraz, örömtelen nevetés
tört fel belőle. – Szóval gyorsan felhívtam Reece-t, elmondtam
neki, hogy anyád házában vagy, és azonnal odaküldött egy kocsit.
Észre sem vettem. Jó, elismerem, hogy nyilvánvalóan nem
vagyok a legjobb megfigyelő, úgyhogy talán még most át kellene
gondolnom, hogy tényleg nővérként akarok-e dolgozni, de akkor
is.
Hüvelykje végigsimított az állkapcsomon, és tekintete az
enyémbe kapaszkodott.
– Tegnap egész nap forrt bennem a düh, és mérges voltam
rád, magunkra és saját magamra is.
Nos, ez éppen olyasmi volt, amit most nagyon nem szerettem
volna hallani, de közben éreztem, hogy neki óriási szüksége van
arra, hogy kiadja magából. Úgyhogy csendben maradtam, és
figyeltem, mit mond.
A szeme sarkában remegett egy izom.
– Egész nap – folytatta, és megint a fejét rázta. – Az egész
rohadt napot ezzel a baromsággal kúrtam el, pedig tudnom
kellett volna. Ugyanígy történt a testvéremmel is. Vele is csak
utólag bántam már meg mindent. Rengeteg időt fecséreltem arra,
hogy haragudjak rá, és amikor már mindennek vége volt, össze
sem tudtam számolni, mennyivel többet lehettem volna együtt
vele.
– Jax! – suttogtam, és éreztem, hogy elszorul a szívem.
Az egyik karjára támaszkodott az ágyon, de közben nagyon
vigyázott, nehogy megmozdítsa a matracot, és valahogy fájdalmat
okozzon vele. Az igazat megvallva ezen a ponton nem is voltam
biztos benne, hogy képes lennék bármilyen fájdalmat érezni.
– Amit akarok ezzel mondani, hogy nagyon haragudtam rád,
ez azonban nem változtatott azon, hogyan érzek irántad, és
milyen terveim vannak veled. Nem vagyok tökéletes. Messze
nem, olyannyira, hogy nagyon bunkón viselkedtem veled.
Felhívhattalak volna, hogy elmagyarázzam. Válaszolhattam volna
az SMS-edre. De nem tettem. Úgy gondoltam, mind a kettőnknek
szükségünk van egypár lépés távolságra, hogy lehiggadhassunk,
és utána nyugodtan megbeszélhessünk mindent, amit kell.
Tegnap éjjel elmentem a bárba, és erre megjelent Aimee.
Most már erre is emlékeztem, és a korábbi émelygő érzés
sokkal tompábban ugyan, de megint visszatért.
– Ettől még dühösebb lettem, úgyhogy felálltam, és eljöttem.
Utánam jött. Ott üvöltöztünk egymással a kibaszott parkoló
kellős közepén. És komolyan mondom, egy normális kapcsolat
leggázosabb szakítása is gyerekjáték ahhoz képest, mire vele
megértettem mindent. Többet már nem fog gondot okozni, de a
franc essen belé, akkor is csak az időmet vesztegettem rá. Utána
hazamentem. Úgy voltam vele, hogy visszamegyek a kocsmába,
és felveszlek zárás előtt. Nem gondoltam, hogy korábban eljössz,
el akartam menni érted. Csak nem sikerült.
Amikor legközelebb megszólalt, a hangjába annyi nyers
érzelem vegyült, hogy a torkom is elszorult.
– Éppen indultam volna. Már a kezemben volt az a rohadt
kocsikulcs, Calla. Már majdnem az ajtót nyitottam. Éppen azon
töprengtem, hogy küldenem kellene neked egy üzit, amikor
hívott Colton. Majdnem hagytam is a fenébe, mert tudtam, hogy
még biztosan nem ért véget a legénybúcsú, és semmi kedvem
nem volt erről beszélni, de aztán mégis felvettem. Erre azt
mondja, hogy éppen az imént hívta valamelyik seriffhelyettes,
hogy lövöldözés volt a kocsmánál, és hogy valaki megsérült. Csak
ennyit tudott mondani, baszki, kicsim, a szívem… pontosan olyan
volt megint, mint amikor a szüleim hívtak fel. Olyan kibaszott
szar érzés volt, mintha a lábam már nem is tudna megtartani, de
valahogy mégis állva maradtam. Próbáltalak hívni, és amikor
nem vetted fel, már tudtam… egyszerűen tudtam, mert ha
lövöldözés volt a kocsmánál, és tehetted volna, biztosan felveszed
nekem a telefont.
– Minden rendben van – suttogtam neki nyomatékosan, mert
azt hittem, ezt mindenképpen hallania kell. Ő azonban látszólag
elengedte a füle mellett.
– Amikor odaértem a kocsmához, láttam, hogy a kocsidat
tisztára szétlőtték, és te nem voltál sehol. És Roxy sem… – Úgy
tűnt, nagy erőfeszítésébe telik összeszedni magát, és éreztem,
hogy az arcomat simogató keze még mindig remeg. – Nick
mondta meg, hogy te voltál az. Odakint volt. Még a rendőrök
előtt ott volt mellettem. De csak annyit tudott mondani, hogy
téged lőttek meg, és nem voltál magadnál, amikor a mentősök
megérkeztek. Calla, én… nem is tudom szavakkal kifejezni, mit
éreztem abban a pillanatban, vagy azalatt, amíg sikerült beérnem
a kórházba. Csak annyit tudtam biztosan, hogy a tegnapi volt
életem legszarabb napja. – Hatalmasat sóhajtott. – Kis híján
elveszítettelek. Basszus, csak hajszál híja volt! És ha nem lett
volna lehetőségem többé úgy beszélgetni veled, ahogyan most, ha
elragadtak volna tőlem, és ha soha többet nem lehettem volna
együtt veled, nem szerethettelek volna, azt soha nem tudtam
volna megbocsátani magamnak. Úgyhogy megígérem, Calla,
hogy soha többet nem fogok mellébeszélni. És remélem, hogy
megérted, miért mondtam el mindezt, de ha nem, akkor is
tudnod kell, hogy ezt mindenképpen el kellett mondanom. Nem
bántam meg, hogy elmondtam.
A lélegzet kezdett egyre nehezebb lenni, de nem olyan rossz
módon, hanem mert éreztem, hogy gyűlik bennem valami. És a
torkom is elszorult, de nem azért, mert ki lett volna száradva. A
szemem is égett. És a könnyeim ugyancsak gyülekezni kezdtek,
mert abból, amit elmondott, három szó ütött szíven a leginkább:
nem szerethettelek volna.
– El kellett mondanom, hogy szeretlek, Calla – folytatta, én
pedig őszintén meglepődtem, hogy a monitor nem riasztott,
amikor egy kis időre megállt a szívem. – Őszintén mondom.
Szívemből. Szeretem azt, ahogyan a dolgokról gondolkodsz, mert
még ha néha rohadtul idegesítő tud is lenni, mindig nagyon
aranyos. Szeretem, hogy van egy rahedli dolog, amit még soha
nem éltél át, és hogy mindezeket velem fogod először
megtapasztalni. Erre hihetetlenül büszke vagyok. Szeretem, hogy
ennyire erős vagy, és hogy mindent túléltél. Szeretem a
kitartásod, és hogy ihatatlan italokat keversz, de közben annyira
kedves vagy, hogy ez senkit nem izgat.
Én is meglepődtem, amikor halk nevetés tört fel belőlem, és
amikor válaszoltam, a hangom hallhatóan remegett.
– Tényleg ihatatlan italokat keverek néha.
– Igen. Így igaz. És abban is biztos vagyok, hogy a Long
Island Iced Tea-ddel embert lehetne ölni, de ezzel sincsen semmi
baj. – Ajka egyik sarka mosolyra görbült, és tekintete az enyémbe
mélyedt. – Szeretem a humorérzékedet, és hogy még soha nem
ettél puliszkát. Annyi mindent szeretek benned, hogy teljesen
biztosan érzem, szerelmes lettem beléd. Úgyhogy annyi pólót
viszel el tőlem, amennyit csak akarsz, édes.
Megint elakadt a lélegzetem, és szóra nyitottam volna a
számat, csakhogy egyszerre annyi mindent szerettem volna
elmondani neki, hogy végül semmi nem jött ki rajta. Szerettem
volna én is felsorolni mindazt, amit én szeretek benne, de végül
egyszerűen azt válaszoltam:
– Én is szeretlek.
Jax hirtelen nagy levegőt vett, a szeme elkerekedett, és ekkor
rádöbbentem, hogy ő cseppet sem volt biztos benne, hogy
viszonzom az érzelmeit. Ha pedig ez igaz, akkor nagyon hülye.
Csakhogy olyan hülye, akit szeretek, szóval megint elmondtam
neki, ő pedig még közelebb hajolt, lehajtotta a fejét, és az a csók…
istenem, azonnal felismertem azt a csókot, mert csókolt már így
máskor is, és most is éppen úgy tele volt gyengéd szeretettel,
mint minden alkalommal.
 És aztán, mivel Jax szeretett – jobban mondva szerelmes volt
belém –, én pedig szerelmes voltam belé, vagy talán egyszerűen
azért, mert annyira telepumpáltak mindenféle állat
fájdalomcsillapítóval, elbőgtem magam.
Jax belemotyogott valamit a számba, aztán a hüvelykjével
letörölte a könnyeimet. Mivel esélyünk sem volt arra, hogy
bemásszon mellém az ágyba, inkább a második legjobb dolgot
tette, amit tehetett. Olyan közel húzta a széket, amennyire csak
tudta, a felsőtestével mellém feküdt, a karjával átölelte a vállam,
és a fejét a párnámra hajtotta. Beletelt némi időbe, amíg sikerült
abbahagynom a bőgést, és azt vettem észre magamon, hogy
mosolyogva nézek a szemébe. Valahogy sikerült a jobb kezemet
működésre bírnom, és a tarkóját kezdtem simogatni vele, a
hajába túrva, és hallgatva, ahogyan részletesen elmeséli, hogyan
tervezi megmutatni nekem, mennyire szeret, amikor már elég jól
leszek az ilyesmihez. Az igazat megvallva annyira részletekbe
menően beszélt róla, hogy az arcom biztosan pipacspiros lett, de
basszus, ezek után aztán volt mire várnom.
Már annyi idő telt el, hogy azon töprengtem, vajon hogyan
sikerült elérnie, hogy megengedjék neki, hogy a szobámban
lakjon, de végső soron nem érdekelt. Mert csak az számított,
hogy mellettem van. Mind a ketten nagyon fáradtak voltunk.
– Vannak dolgok, amikről mindenképpen beszélnünk kell, de
várhatnak, amíg ki nem kerülsz innen. Oké?
Az elmúlt néhány percben elmondott nekem mindent, amit
igazán hallani akartam, szóval úgy voltam vele, hogy minden más
simán várhat. Bólintottam, és éreztem, hogy a szemhéjam kezd
lecsukódni. És miután már ki tudja, mióta voltam ébren, csak
ebben a pillanatban jutott eszembe.
– Ó, istenem! – mondtam, és megint kezdtem volna felülni,
de szerencsére Jax ott volt mellettem, és gyöngéden
visszanyomott.
– Mi az? – A hangja aggodalommal telt meg. – Mi baj van?
 Jobb kézzel megragadtam a csuklóját.
– Anya. Anya ott volt, Jax. Ott volt a parkolóban. Ő nem
sérült meg?
Néhány pillanatig csak nézett rám, majd ingatni kezdte a
fejét, és összevonta a szemöldökét.
– Mona ott volt?
– Igen. Odakint várt rám, de aztán megállt az a kocsi, és
valaki lövöldözni kezdett. Anyát nem találták el?
– Rendben. Most mindenképpen le kell nyugodnod. –
Tenyere megint az arcomat simította. – Most először hallok az
anyádról, édes. Senki nem mondta, hogy ott volt.
Zavartan néztem rá.
– Nem, várj! Ott volt. Beszéltem vele. Kicsimnek nevezett.
Mondom, hogy ott volt, Jax!
Nem mondott semmit.
Az agyamban egymást kergették a gondolatok.
– Ott volt, amikor elkezdődött a lövöldözés, aztán hallottam,
hogy a kocsi elhúz…
– A rendőrök egy pár kilométerre találtak egy elhagyott
kocsit, amiről úgy gondolják, hogy azt használhatta a támadó –
magyarázta Jax. – Nem tudom, kinek a nevén van, de biztosan
lopott. Később ezt is biztosan megtudjuk majd.
– De… de ennek így semmi értelme.
A tekintete az enyémbe mélyedt, és arcon csókolt.
– Édesem, én… annyira sajnálom!
Már éppen megkérdeztem volna tőle, hogy mit sajnál, de
aztán leesett. Azt sajnálja, hogy anya megjelent a kocsmánál,
látott engem, és én is láttam őt, aztán azok az emberek, akik
annyira be vannak rá pöccenve, tüzet nyitottak, engem
eltaláltak… anya pedig az egészet végignézte.
Lassan pislogtam, és a fejemet ingattam.
– Tudnia kellett, hogy eltaláltak.
 Egyik hüvelykjével végigsimított az ajkamon. Hihetetlennek
tartottam ezt az egészet. Emlékeztem arra is, hogy kiáltottam
neki, de aztán semmi válasz nem érkezett rá.
– Otthagyott, Jax, a parkolóban, miközben egy neki szánt
golyó ütötte sebből véreztem. Otthagyott.
– Édesem – felelte halkan. – Nem is tudom, erre mit
mondhatnék.
Mert hát persze, az ember mégis mit mondhatna egy
ilyesmire?
A saját anyám otthagyott elvérezni egy parkolóban. Te jó
isten, érdekli ezt egyáltalán valaki? Az alsó ajkam remegni
kezdett, aztán megéreztem az arcomon Jax meleg érintését, és
maga felé fordította a fejem.
Ajka az enyémre tapadt.
– Szeretlek.
Lehunytam a szemem, és halványan bólintottam. Homlokát
az enyémnek nyomta, és úgy ölelt, ahogyan tehette, amíg végül
maga alá temetett a kimerültség, és egyszerre mosott el mindent,
ami jó, és ami rossz volt.

A következő két napban, amíg megfigyelésre bent tartottak, a

szobám kész átjáróház lett. Anders nyomozó nem is egyszer jött
el, és természetesen Reece is meglátogatott. Roxy és Nick együtt
jöttek. Roxy fánkot csempészett be nekem, amit egyelőre nem
volt szabad ennem, de ezt nem volt szívem elmondani neki, Nick
pedig komorabbnak tűnt, mint valaha. Felelősnek éreztem
magam a rossz hangulata miatt, hiszen aznap este ő ajánlotta fel,
hogy hazavisz, és ha elfogadom, akkor nem találkoztam volna
össze anyával, nem lőnek meg, és most nem fekszem itt a
kórházban, mint valami ketrecbe zárt vadállat.
 A lövöldözés a hírekbe is bekerült, és vagy Jase hallotta, vagy
Teresa tudta meg, mi történt, miután egyfolytában a mobilomat
hívogatta, és végül Jax vette fel – nem is tudom, melyik történt,
lehet, hogy mind a kettő egyszerre. Mindenesetre a barátaim,
áldja meg mindet a jóisten, azonnal kocsiba szálltak, és eljöttek a
városba. A kórháztól egypár utcányira levő szállodában vettek ki
szobát, mindennap meglátogattak, és úgy tettek, mintha cseppet
sem aggódnának miattam. Jase még el is lőtt egy poént,
miszerint legalább nem hagyom, hogy nagyon punnyadós legyen
a nyári szünetük, de tisztán éreztem, hogy mind nagyon
aggódnak. Különösen akkor lett ez nyilvánvaló, amikor Teresa
kijelentette, hogy a lehető leghamarabb haza kell térnem, vissza a
Shepherdre. Én meg nem tudtam elmondani neki, hogy ezzel
semmi nem oldódna meg.
Mint kiderült, ugyanabban a kórházban feküdtem, ahol Clyde
is, és amint jobban lett, egy-egy rövid látogatásra mindennap
átjött hozzám. Aztán jól felizgatta magát a történteken, és
többnyire úgy kellett egy nővérnek visszaparancsolnia a saját
szobájába, még mielőtt megint kap egy szívrohamot.
Jax egész idő alatt jóformán el sem mozdult mellőlem. Kivett
egy pár napot a kocsmában, Nick és Roxy pedig nagyon odatette
magát, hogy megoldja a helyettesítést. Biztosan tudott valami
szexi pasis jedi-elmetrükköt, mert a személyzet megengedte neki,
hogy egész éjjel a szobámban maradhasson. Tudtam, hogy ez
nagyon, de nagyon nem szabályos, azonban jobbnak láttam, ha
nem kérdezek. Azokon a hosszú éjszakákon keresztül, amikor
elkerült az álom, és nem akartam semmi egyebet, mint minél
hamarabb kiszabadulni onnan, ő végig mellettem maradt.
Beszélgettünk fontos dolgokról, mint mondjuk arról, amin
összevesztünk, és beszélgettünk hülyeségekről is, például arról,
hogy hova menekülnénk együtt, ha kitörne a zombiapokalipszis,
vagy mik a kedvenc valóságshow-ink. Beismertem, hogy még
mindig szoktam nézni a gyermek-szépségversenyekről szóló
Toddlers & Tiarast, talán egy egészen kicsit bele vagyok zúgva a
renoválós Álomház ikerpárjának mind a két tagjába. Ő pedig A
konyha ördöge és a kocsmákat gatyába rázós Bar Rescue részeit
nézte, és nem is egy kicsit volt belezúgva a Fuvarozók
háborújából Robbie Welshbe. Aztán amikor a kedvenc
focicsapata lett a téma, elszundítottam, és amikor felébredtem, ő
ott aludt mellettem, mégpedig a lehető legkényelmetlenebb
pózban, ahogyan ember csak feküdhet.
A székben ülve találta meg az álom, a fejét azonban az ágyra
fektetett karjára hajtotta. Az arcát felém fordította, én meg a
beteges kukkolás egészen új szintjét értem el azzal, hogy ki tudja,
mennyi ideig bámultam, hogyan rezdül meg álmában a
szempillája, vagy milyen békés az arca.
Két éjszakán keresztül ment ez a dolog, a harmadik nap
délelőtt pedig bejelentették, hogy most már hazamehetek, de
nagyon vigyázzak magamra. A nővérek megengedték, hogy
megmossam az arcom és a hajam, közben Jax hazaszaladt, és
hozott nekem tiszta ruhát. Jobbat is el tudtam volna képzelni,
mint szivaccsal megmosakodni, azonban az a mérges vörös kis
sebhely a sokkal régebbi sebhelyeim fölött és az éles fájdalom
minden alkalommal lándzsaként hatolt a testembe, amikor túl
hirtelen mozdultam, vagy túl nagy levegőt vettem, és ezzel
óvatosságra intett.
Még most sem tudtam elhinni, hogy valaki meglőtt.
A barátaim még a városban voltak. Fogalmam sem volt,
meddig szerettek volna maradni, de pontosan tudtam, hogy
másnap át akarnak majd jönni, mert nekem szigorú pihenést
tanácsolt az orvos. Úgy tűnt, mini vakációnak tekintik az egész
idejövetelt.
Miközben az orvos még egyszer alaposan megvizsgált, és Jax
a ruháimmal az ajtón túl várakozott, megint felmerültek bennem
azok a gondolatok, amiket az első, kórházban töltött éjszakám óta
képtelen voltam kiverni a fejemből.
 Anya.
Lehunytam a szemem, és vártam, hogy az orvos megmérje a
vérnyomásom.
A saját anyám, a saját húsom és vérem otthagyott a saját
véremben, a földön fekve. És ez annyira fájt, mintha rozsdás
szöget vertek volna a mellkasomba. Többször egymás után.
Teljesen mindegy, milyen kifogást talált ki, vagy mennyire meg
volt rémülve, ezt semmivel nem lehet megmagyarázni. És
nagyon, de nagyon durva ébredés volt ez számomra. Egészen
addig a pillanatig, amíg ott nem hagyott, én magam sem voltam
tudatában, hogy még mindig tápláltam némi reményt, miszerint
anya egyszer majd megint olyan lesz, mint régen, a tűz, az ital és
a drog előtt.
Most már tudtam, hogy hiába.
Helyesen tettem, hogy beszéltem Anders nyomozóval.
Elmondtam neki, hogy láttam anyát. Nem különösebben örült a
hírnek, én pedig nem különösebben boldogan beszéltem róla.
Jelen pillanatban azonban nem engedhettem meg
magamnak, hogy rá gondoljak, mert annak ellenére, hogy
meglőttek – ami nagyon szar volt –, és nyakig adósságban
úsztam – ami ugyancsak nem volt egy örömmámor –, életben
voltam, és ezért végtelenül hálásnak kellett lennem.
Miközben a doki levette a karomról a vérnyomásmérő
mandzsettáját, a válla fölött Jaxre pillantottam. Kacsintott, mire
mosolyognom kellett.
Kicsit más perspektívába tudja helyezni ám a dolgokat, ha az
embert megérinti a halál lehelete.
Aztán a doki azt mondta, hogy távozhatok. Kifelé menet még
megálltunk Clyde kórterménél. Megtudtam, hogy legkésőbb a hét
végén hazaengedik, de ha az eredményei elég jók, akkor talán
már holnap.
 Amikor hazaértünk Jax házába, bementem, és egyszerűen
ledobtam magam a kanapéra. Még ez a kis kocsikázás is kivett
belőlem minden energiát.
– Jól vagy? – térdelt le velem szemben.
Bólintottam.
– Aha, csak nagyon kimerült. Nem álmos.
Nem úgy tűnt, mint aki hitte volna.
– A gyomrod nem fáj?
Mosolyogtam.
– Csak ha hülyeséget csinálok.
Tekintete az enyémet kutatta, majd kezével a kanapé
kartámlájára támaszkodva felállt. Ajka leheletfinoman simította
végig az enyémet.
– Mit gondolsz, enni azért tudsz? Ugye azt mondták, csak
semmi fűszeres? Mondjuk, egy csirkehúsleves?
– Jól hangzik.
Eltávolodott, de a tekintetében még mindig aggodalom
csillogott. Aztán felkapta a kanapé háttámlájáról az egyik olyan
hihetetlenül kényelmes takarót, és rám terítette.
– Ne mozdulj!
Már éppen indult volna, de én kibányásztam a kezem a
takaró alól, és megragadtam a karját.
– Kösz!
Felvonta az egyik szemöldökét.
– Mit?
– Mindent és bármit.
Ajkán mosoly játszott, aztán lehajolt, és megint megcsókolt.
– Nincs miért köszönetet mondanod, édes. Inkább nekem
kellene megköszönnöm neked.
Zavartan ráncoltam a homlokom.
– Miért?
Mielőtt válaszolt volna, csókokkal simította el a ráncokat,
mire jóleső hidegség hullámai rohantak végig a testemen.
 – Mert itt ülsz a kanapémon, és bármi történjen, ezt már
senki nem veszi el tőlem.
Hűha! A mellkasomat mindenféle melegen olvadó érzés
töltötte el, amiért már megint hálásnak éreztem magam. Amikor
elment, hogy elkészítse a levest, alaposan bebugyoláltam magam
a takaróba. Aztán ott, a tévé előtt ettünk, és közben az Álomház
maratoni kiadását néztük. A végén már kedvem lett volna
megvenni valami rozoga házat, és aztán ezzel a két pasival
visszaállíttatni az eredeti fényébe. Persze könnyen lehet, hogy
ehhez volt némi köze annak is, hogy hihetetlenül szexi ikerpár
voltak.
Kora este volt már, amikor valaki kopogtatott Jax ajtaján.
Kinyújtózva hevertem a kanapén, Jax mellkasa a hátamhoz
simult, és egy kicsit talán el is szundikáltam. Felé fordultam, és
láttam, hogy telt ajkán rosszkedvű kifejezés jelenik meg.
– Vársz valakit? – kérdeztem.
Megrázta a fejét, majd óvatosan kivette a karját a vállam alól.
– Maradj itt, jó?
Bólintottam, majd miután gyakorlatilag keresztülmászott
rajtam, óvatos mozdulatokkal felültem. Csendes léptekkel
megkerülte a kanapét, aztán az ajtóhoz ment, és kinézett a
kémlelőnyíláson.
– Mi a franc?
Azonnal kényelmetlen érzések töltöttek el, felugrottam, és a
gyomromba fájdalom döfött. Kezemet a sebre szorítottam.
– Mi van?
Oldalra billentette a fejét, és hallottam, hogy az ajtó
túloldaláról valaki beszél. A hang fojtott volt, és semmit nem
értettem belőle. Pár másodperccel később Jax felém fordult, én
meg tátott szájjal figyeltem, amint odalép a nappaliban
elhelyezett kis ládához, kinyitja, és kiveszi belőle a pisztolyát. A
kényelmetlen érzés azonnal fölerősödött.
 Persze tudtam róla, hogy van fegyvere, sőt, láttam is már
nála, mégis teljesen sokkolt, amikor így előkapta.
– Jax…?
– Minden rendben van – mondta, és elém állt. Szabadon
maradt kezének ujjai a tarkómra simultak, majd finoman
hátrahúzta a fejem, és megcsókolt. – Csak elővigyázatosságból.
Szerintem viszont a világon semmi sincs rendben azzal, hogy
az ember fegyverrel elővigyázatos, ezért vadul dobogó szívvel
néztem, amint az ajtóhoz lép, és kinyitja a biztonsági zárat.
Minden izmom megfeszült, hiszen úgy nyitott ajtót, hogy a
fegyvert jól láthatóan tartotta a kezében.
– Nem érdekel, kicsoda maga, de ha egyetlen olyan
mozdulatot is tesz, ami nem tetszik, nem fog élve távozni ebből a
házból – figyelmeztette az érkezőt halkan, aztán oldalra lépett.
Volt egy pillanatnyi szünet, utána mély, zengő férfihang
válaszolt.
– Szeretném azt gondolni, hogy elég okos vagyok, és nem
fogom semmivel arra kényszeríteni, hogy használnia kelljen azt a
fegyvert.
– Én pedig ahhoz, hogy biztos legyek benne, teljesen
körülvetette a házat, szóval akkor is megtalálja a módját, hogy
bejusson, ha nem engedem be.
Mi a fene folyik itt?
Mély, férfias nevetés volt a válasz.
– Igaz lehet, én azonban nem azért jöttem, hogy bajt
keverjek, Jackson. Éppen ellenkezőleg. Szeretnék véget vetni
neki.
Olyanok voltak ezek a szavak, mintha valaki jégcsapot
döfködött volna egyenként minden csigolyámba.
Jax állt még ott egy darabig, aztán kurtán biccentett.
Eltelt egy másodperc, majd belépett a házba egy férfi.
Basszus, inkább belibbent. Sötétszürke öltönyt viselt, ami
annyira tökéletesen követte keskeny csípője és széles válla
vonalát, hogy csakis méretre készülhetett, feketén csillogó haját
hátrasimította magas homlokából. Csak úgy áradt belőle a pénz
és a hatalom légköre.
A férfi belépett, sötétbarna szemének pillantása lustán
végigsiklott a lakáson, majd rajtam állapodott meg. Nem tudtam
megakadályozni, hogy éles, szigorú tekintetét látva meg ne
remegjek.
Jax halkan káromkodott, majd bezárta az ajtót, és felénk
fordult. Sóhajtva tette vissza a pisztolyt a farmerébe. Földbe
gyökerezett lábbal álltam, a férfi pedig némán várt, amíg Jax
odaállt mellém, majd egyik karjával védelmezőn átölelte a
derekam.
Aztán a férfi odalépett hozzánk, lépésnyire megállt előttem,
és a kezét nyújtotta felém.
– Calla Fritz? Örülök, hogy végre személyesen is
megismerhetem.
Tekintetem vonzó arcáról kinyújtott kezére siklott. Erőtlenül
kezet fogtam vele, és azonnal el is engedtem.
– Üdvözlöm. Kicsoda is ön?
Elvigyorodott, kivillantva hófehér, tökéletes fogsorát.
– Néhányan úgy neveznek, hogy Mr. Vakhrov.
Mr. Kiafene? Tuti, hogy nem tudtam volna megismételni.
– Mások csak úgy, hogy Isaiah.
 32. FEJEZET

A SZEMEM ANNYIRA ELKEREKEDETT, hogy attól féltem, mindjárt

kiugrik. Szent szar! Ez Isaiah? És itt áll az orrom előtt, Jax
házában? És Jax engedte be?
A pánik az oldalamba mélyesztette jeges ujjait, amint hirtelen
mozdulattal Jax felé fordultam. Ő azonban csak erősebben ölelt,
és megnyugtatón magyarázta:
– Semmi baj. Isaiah soha nem maga végzi a piszkos munkát.
Tekintetem azonnal visszasiklott a férfira.
Isaiah mosolya szélesebb lett. A hideg futkározott a hátamon.
– Persze bizonyos estekben azért kivételt teszek. Elvétve, de
megtörténik.
Na igen, ez egy cseppet sem segített megnyugodnom.
– Megengeded? – Állával a régi karosszék felé bökött, és
közben kérdőn nézett Jaxre, ő pedig biccentett. Isaiah leült.
Szinte nevettem, annyira oda nem illőnek tűnt, ahogy abban
a jobb napokat is látott karosszékben ült, és közben olyan öltönyt
viselt, ami valószínűleg többe került, mint Jax összes bútora
együttvéve. Azonban féltem, hogy ha nevetek, az olyan lesz,
mintha elment volna az eszem. És féltem, hogy tényleg el is ment.
A férfi, akinek anya valószínűleg több millió dollárral tartozik, és
aki felelős azért, hogy az egész életem kisiklott, ott ült velem
szemben.
Jax odavezetett a kanapéhoz, leültetett, de egész végig nem
vette le rólam a karját. Azonnal a lényegre tért.
– Miért van itt?
A legendás Isaiah oldalra billentette a fejét, és habár még
mindig mosolygott, a szemében nem volt semmi melegség.
Sokkal fiatalabb volt, mint amennyinek egy drogbárót és még ki
tudja, mi egyebet képzeltem. Talán a harmincas évei közepén
járhatott.
– Először is – kezdte, majd kigombolta a zakóját, és éreztem,
hogy Jax megmerevedik mellettem. Isaiah azonban csak az ujjait
tette össze. – Szeretnék elnézést kérni Mo miatt.
Mo? Ki a franc…?
– Úgy érti, a pasi, aki megpróbált elrabolni?
– Nem nagyon kedvelem az elrabolni kifejezést, kedvesem.
Komolyan? Akkor hogy a fenébe lehet az ilyesmit nevezni?
– A társamnak csak azt a feladatot adtam, hogy kényszer
alkalmazását mellőzve hozza el önt hozzám, ugyanis beszélnem
kellett önnel. Sajnálatos módon a szükségesnél némiképp több
lelkesedéssel próbálta végrehajtani az utasításom.
– Némiképp több lelkesedéssel? – kérdeztem vissza tompán.
– Megütötte – felelte Jax remegő hangon. – Ezt én nem
éppen a szükségesnél némiképpen több lelkesedésnek nevezném.
Isaiah egyetértőn bólintott.
– És ezért meg is kapta a büntetését. Megvetek minden
erőszakot ártatlan nőkkel szemben.
Felvontam a szemöldököm. Az ártatlan nőkkel szemben
persze, de…?
– Beszélni szerettem volna önnel a történtekről. Mónak annyi
lett volna a dolga, hogy hozza el. Csak ennyit mondtam neki, és
őszintén elnézését kérem azért, ahogyan akkor éjjel cselekedett –
felelte Isaiah. – És mint mondtam, már megkapta érte a méltó
büntetését. Emellett ott van a másik problémája is, ami, ha jól
tudom, már ugyancsak megoldódott… ha pedig nem, épp
ezekben a pillanatokban oldódik meg.
Kihúztam magam, és suttogva kérdeztem:
– Milyen probléma?
Isaiah egy pillanatig csak nézett rám, majd hátradőlt, a lábát
keresztbe tette, és mind a két kezét a fotel karjára fektette.
 – Számos üzleti érdekeltségem van, Miss Fritz, amelyek egy
részéről ön nem tudhat, míg másokkal kapcsolatban legfeljebb
találgathat. Az érdekeltségeimen felül pedig még sokkal több
dologgal kapcsolatban viseltetek felelősséggel. Mi több, van egy
bizonyos rólam kialakult kép is, amelyet mindenképpen meg kell
védelmeznem, és amennyiben ezt a képet bárki veszélyezteti vagy
bemocskolja, azt minden körülmények között igen szigorúan
büntetem.
Azon kaptam magam, hogy bólintok, de közben magam sem
voltam biztos benne, hogy mire akart mindezzel kilyukadni.
Értettem, mire utal, habár egyértelműen nem mondta ki –
vannak legális üzleti érdekeltségei, és vannak kevésbé legálisak
is. De ezt eddig is tudtam.
– Egyik társam egy igen nagy tranzakcióért felelt, ő pedig
ennek a felelősségnek egy részét olyan személyeknek adta át,
akikben okosabb lett volna nem megbíznia – magyarázta, és sötét
szemének tekintete az enyémbe mélyedt. Tudtam, kikről beszél.
Mackről, Kakasról és anyáról. És azt is tudtam, mi volt ez a
tranzakció. – Végső soron a tranzakció kudarcot vallott – vagyis
amikor Zsíros Hajú elvitte az árut, az egész elveszett és mint az
egész levezetésével megbízott társam nagyon is tisztában van
vele, jómagam nem kedvelem a kudarcot.
Megremegtem, és az jutott eszembe, hogy soha nem
szeretnék Isaiah-nak csalódást okozni.
– A társam azonban nem csak a tranzakció lebonyolításában
vallott kudarcot, hibáját azzal tetézte, hogy a rólam kialakult
képet is bemocskolta. Az utóbbi időben nem telt el negyvennyolc
óra anélkül, hogy nagyra becsült rendfenntartó erőink képviselői
ne lihegnének a nyakamba. – Könnyed, mégis hűvös mosolya
ekkor tűnt el az arcáról, és kifejezése most már jéghideg és
fenyegető lett. – Amikor a társam e hibáját felismerte, némiképp
nehezebben elérhetővé vált, és mint utólagosan értesültem róla,
azzal próbálta megoldani a helyzetet, hogy a saját kezébe vette az
ügyet, és megfenyegette önt, egy teljesen ártalmatlan kívülállót. A
jelek szerint úgy gondolta, ha kiiktatja a képből azokat, akiknek a
felelősséget továbbosztotta, majd megbocsátom neki a hibáit.
Sajnálatos módon tévedett.
Ó, hűha!
– Vagyis azt akarja mondani, hogy Mack nem az ön
megbízásából fenyegette Callát, és önnek nincs semmi köze a
néhány nappal ezelőtti lövöldözéshez sem? – kérdezte Jax.
– Mint korábban említettem, mélységesen megvetek az
ártatlan nőkkel szemben elkövetett minden erőszakot. Társam
kétségbeesésében cselekedett. Hibázott, és aztán további hibákat
halmozott egymásra, és ezek eredményeképpen igen nehézzé vált
számomra egyéb üzleti érdekeltségeim háborítatlan irányítása.
És nem felejtkezhetünk meg arról sem, ami önnel történt, Miss
Fritz. Őszintén örülök, amiért ma itt láthatom, mert tisztában
vagyok vele, hogy ez az egész sokkal rosszabb véget is érhetett
volna.
Már megint csak bólogattam, és azon töprengtem, hogy ez
tényleg velem történik-e. Elképzelni sem tudtam, miért
érdekelné egyáltalán Isaiah-t az én sorsom. Őszintén szólva
valószínűleg teljesen hidegen hagyta, csak az nem tetszett neki,
hogy Mack engem is belekevert.
– Mindezek után azonban szeretném megnyugtatni
mindkettőjüket – folytatta olyan mosollyal, hogy a hideg
futkározott a hátamon –, hogy társam többé nem fog problémát
jelenteni az önök számára.
– Tessék? – pislogtam.
Jax levette a karját a vállamról, és a derekamra csúsztatta.
– Ezzel azt akarja mondani, amit szerintem mondani akar?
Isaiah feljebb emelte a fejét.
– Pusztán annyit mondok, hogy többé nem fog problémát
jelenteni az önök számára. Nem kell aggódniuk amiatt, hogy
valaki váratlanul megjelenik a Monában, vagy az utcán
lövöldözni kezd.
Csak néztem rá meredten.
Jax megszorította a kezem.
Pontosan tudtam, mit mondott, és megint csak úgy, hogy
nyíltan semmit nem közölt. Mack többé nem jelent problémát, és
mivel a jelek szerint Isaiah soha nem is jelentett, anya
hülyeségének következményei nem fognak visszaütni rám. Vagyis
többnyire megúsztam mindent.
De akkor is tudnom kellett.
– Ez azt jelenti, hogy Mack… ?
– Értjük – vágott a szavamba Jax, és megszorította a kezem.
Dühös pillantást vetettem rá, ő azonban csak Isaiah-ra figyelt. –
Ez minden?
Isaiah Jaxre nézett, és egy pillanat szünet után válaszolt csak.
– Igen.
– Nos, akkor nem szeretnék udvariatlan lenni, de…
Isaiah ajka megremegett.
– Mindig is kedveltem az egyenességét, Jackson.
– Gondolom, ez jó dolog.
Isaiah megint elmosolyodott, majd felállt, és begombolta a
zakóját.
– Mindkettőjüknek sok szerencsét kívánok a jövőben. Azt
hiszem, egyedül is kitalálok. – Ellépett a kanapé előtt, azonban az
ajtóban még megtorpant, és visszafordult. – Még egy utolsó
dolog, Miss Fritz.
A szívem hatalmasat dobbant.
– Igen?
– Amennyiben esetleg találkozik vagy beszél az édesanyjával,
kérem, közölje vele, hogy nem szívesen látott személy sem a
megyében, sem az államban – mondta halkan. – Mint mondtam,
nem szeretem a kudarcot.
És ezzel el is ment.
 – Ó, istenem! – suttogtam.
Jax gyorsan felállt, majd lehajolt, homlokon csókolt, és a
bejárati ajtóhoz sietett. Kinézett, azután becsukta maga mögött,
és be is reteszelte. Felém fordult, megmasszírozta a tarkóját, és
felsóhajtott.
– Nos, akkor…
Lassan ingattam a fejem.
– Nem is tudom, mit mondjak. Jól érzem, hogy gyakorlatilag
azt mondta nekem, minden rendben lesz, és aztán megfenyegette
anyát? Tényleg ez történt?
– Igen – felelte, majd odalépett hozzám, és leguggolt, hogy a
szemünk egy magasságban legyen. – Erre azért nem
számítottam.
Örömtelenül nevettem fel, majd összerázkódtam.
– Én sem. Azért nem semmi. Mintha egyenesen egy
maffiafilmbe csöppentünk volna. Szerinted…
A zsebében megcsörrent a telefonja. Felegyenesedett,
elővette, majd amikor a kijelzőre nézett, halkan káromkodott.
Felvette.
– Igen?
Csak figyeltem, amint sarkon fordul, majd a nappali
ablakához rohan.
– Komolyan? – Másik kezével a hajába túrt, és tehetetlenül
hagyta, hogy lehulljon. – Nos, mindenesetre azért nem fogom
emiatt telesírni este a párnám.
Összevontam a szemöldököm. Mi a fene történik itt?
Megfogtam a takarót, hatalmas labdát gyűrtem belőle, és a
mellkasomhoz szorítottam.
– Jól van. Szerintem is beszélnünk kell. A holnap nagyon jó
lesz. Ma este már mindenképpen be kell mennem a kocsmába. –
Aztán felém fordult. – Igen, nagyon jól van. Nem lesz semmi
baja. – Megint egy kis szünet. – Jól van, később beszélünk,
haver.
 Jax letette, én pedig amennyire emberileg csak lehetséges
volt, türelmesen vártam, amíg visszajött a kanapéhoz.
– Nos, ez tényleg gyorsan ment. Nagyon gyorsan.
– Micsoda?
Leült, majd átölelt, és takaróstul, mindenestül a mellkasára
vont. Lehajtotta a fejét, és a szemembe nézett.
– Reece volt az. Lehetséges, hogy holnap meg fog látogatni
téged a bátyja.
Ereimben azonnal szétáradt az a bizonyos ismerős félelem.
– Miért?
Tekintete egy pillanatig az enyémet kutatta.
– Valami mellékúton nemrég megtalálták Mack holttestét.
Főbe lőtték. Kivégezték.
– Szentséges… – kaptam levegő után. – Ó, istenem!
Nem mondott semmit, csak kisimította a hajam az arcomból,
és nagyon hosszú ideig mind a ketten csendben próbáltuk
feldolgozni a hírt. Nem is tudtam, hogyan kellene éreznem ezzel
kapcsolatban. Mack rám lőtt – pontosabban meglőtt.
Megfenyegetett. És valószínűleg teljesen hidegen hagyta, élek-e
vagy halok, mert csak az érdekelte, hogy jóvátegye a dolgait
Isaiah-nál. De akkor is halott volt, és valahogy nem éreztem
helyesnek, hogy ezt rendben lévőnek tartsam. Ezért voltam
bizonytalan az érzelmeimmel kapcsolatban.
– Ez gyorsan ment – jegyeztem meg tompán.
– Igen.
– Szóval akkor Isaiah tényleg…
– Ne mondd ki! – figyelmeztetett, és egyik ujját keresztben az
ajkamra tette. – Nem akarunk mindenről tudni, és nem akarjuk
ezt a terhet magunkkal cipelni, Calla. Ennyire egyszerű. Csak
akkor tagadhatunk hitelesen, ha nem tudjuk, mi történt, és
bassza meg, nem engedem, hogy önmagadat hibáztasd emiatt.
Érted? Nem a mi hibánk, hogy meghalt.
Lesütöttem a szemem.
 – Tudom, hogy nem. Mack nem miattam került ebbe a
helyzetbe. Hanem azért, amit csinált. Csak… nem is tudom,
hogyan érezzék az egésszel kapcsolatban.
Ajka végigsimította a homlokom.
– Neked nem kell semmit érezned, csak egy kis
megkönnyebbülést, édes. Biztonságban vagy. És basszus, most ez
az egyetlen, ami igazán számít.
Bólintottam, mert csak most fogtam fel igazán, amit
mondott.
– Vége van – suttogtam.
Szorosabban átölelt, ajka az arcomat simogatta.
– Igen, édes. Vége van.

A világ lehető legkellemesebb érzésére ébredtem, ami annyira jó

és annyira fincsi volt, hogy hirtelen azt hittem, álmodom. De nem
álmodtam. Ó, nem, mégis álom volt, csak az a fajta, amelyik
lélegzik és él.
Pislogva nyitottam ki a szemem, majd alsó ajkamat
beharapva lenéztem, és végigpillantottam a testemen.
Bűnös ígérettel teli, kedves, csokibarna szempár nézett
szembe velem.
– Jó reggelt! – mondta olyan mély hangon, hogy egészen
beleremegtem azon a nagyon is érzékeny ponton.
Nem tudom, hogy éjszaka közepe vagy még nagyon korán
reggel volt, mindenesetre odakint még mindent sötétség borított.
Az éjjeliszekrényen égett a lámpa, a takarók ledobva rólam, a
pólója pedig, amit alváshoz vettem fel – ugyanaz, amit pár
nappal ezelőtt lenyúltam tőle –, a derekam körül fel volt tűrve. A
bugyim annyira le volt húzva a csípőmön, hogy semmi nem állt
az ajka és közöttem.
 – Jó reggelt! – kaptam levegő után, és még mielőtt bármi
egyebet mondhattam volna, feljebb emelkedett rajtam, majd
olyan lágyan és gyöngéden csókolt meg, hogy a torkomban puha
kis gombóc jelent meg. Felemelte a fejét, kaptam még egy csókot
– ezúttal az orrom hegyére –, utána megint elindult lefelé.
Ujját beleakasztotta a bugyimba, majd lehúzta rólam, és
egyszerűen félredobta, hogy szegény kis bugyi egy pillanat alatt
eltűnt valahol a sötétségbe borult ismeretlenben. A két combom
közül nézett rám.
– Megígéred, hogy viselkedni fogsz?
– Én? Te akarod megígértetni velem, hogy viselkedjek?
Telt felső ajkát a fogai közé szippantotta.
– Nem szabad mozognod, kicsim. Nem szeretném, ha
történne valami a varrattal. – Tekintete testem legintimebb
részére tapadt, és megnyalta az ajkát. Te szent tehén, kis híján
abban a pillanatban elélveztem. – Tudom, hogy várnom kellene,
amíg nem gyógyulsz fel teljesen, de nagyon ki vagyok éhezve rád,
és nem akarok várni.
Remegés futott végig rajtam.
Megint felnézett.
– Nyugton fogsz maradni?
Nem mintha tényleg megígérhettem volna ilyesmit, de
bólintottam. Tekintete még egy ideig az enyémbe kapaszkodott,
aztán feljebb emelkedett, és megcsókolt a sebes részen,
közvetlenül a köldököm fölött.
És most már teljesen természetesnek vettem a dolgot.
Lihegve néztem, ahogyan lassan csókolva körüljárja a
köldököm, majd kinyújtotta a nyelvét, körözött vele egy kicsit, és
visszahúzta. Amikor folytatta, megint levegő után kaptam. Úgy
csókolt és nyalogatott, mintha meg akart volna ízlelni minden
ívet és domborulatot. Szépen, lassan haladt, és mire elérkezett a
combjaim közé, a fejem már a párnára hanyatlott.
 Először az ujja érintett meg, finoman simítva.
Kényszerítettem volna a testem, hogy maradjon mozdulatlan,
azonban a csípőm magától megrándult. Szerencsére nem éreztem
fájdalmat a gyomromban. Ujja megint elindult, néhányszor
körbejárt, aztán becsusszant.
Felnyögtem, és belemarkoltam a takaróba. De még messze
nem végzett. Lassan járt ki és be. Légzésem még inkább
felgyorsult, amikor a combom belső oldalán megéreztem előbb a
száját, majd a nyelvét. Lassan csinálta – annyira hihetetlenül
lassan, hogy ajkának minden érintésével, nyelvének minden
ízlelésével egyenként tett magáévá.
Fulladozó hangot hallottam feltörni a torkomból, amikor az
ujja helyét a nyelve vette át, és a csípőm megint megrándult.
Mielőtt vele megismerkedtem, soha nem gondoltam volna, hogy
egyszer még vevő leszek az ilyesmire. Az egész annyira idegennek
és túlságosan intimnek tűnt. Pedig isten az égben, mekkorát
tévedtem! Mert csodálatos volt. Persze talán csak azért, mert Jax
csinálta. Vagy egyszerűen, mert minden férfinak olyan nyelve
van, ami mind egy-egy orgazmikus gyönyörhozó fegyver.
Mindenesetre addig nem hagyta abba, amíg már kifogytam a
nyögésekből és a sóhajokból, amíg nem maradt bennem sem
hang, sem levegő.
Aztán másképp helyezkedett, egyik karját átvetve a csípőmön,
és nem hagyta, hogy elmozduljak. Úgy tűnt, érzi, mennyire közel
vagyok. Lábam között feszültség és forróság gyűlt, majd egy
villanással minden felrobbant, és az élvezet hullámai a gyönyör
forró lökéseivel együtt minden idegszálamat cafatokra
szaggatták. Az orgazmus utórengései miatt a testem újra és újra
összerándult, ő pedig felemelte a fejét, majd megcsókolta a belső
combom és a hasam, közvetlenül a köldököm alatt.
Felemelkedett, én kinyújtottam a kezem, és megragadtam az
alváshoz felvett, régi rövidgatya szélét. Amikor uj-jaim a
műszálas anyagon keresztül a merevedéséhez értek, élesen
felszisszent.
– Calla! – figyelmeztetett.
Megnyaltam az ajkam.
– Csak szeretném viszonozni, amit kaptam.
– Nem ezért csináltam.
– Tudom. – Óvatosan arra az oldalamra fordultam, ahol nem
fájt, és ott volt velem szemben az egyik könyökére támaszkodva.
Ajka olyan közel volt, hogy csak előre kellett hajolnom, és máris
csókolhattam. Élveztem, hogy a szájában összekeveredik a
kettőnk íze.
Jax nagyon jól csókolt. Ezt már a legelején megtapasztaltam.
Szerette, csinálta, élvezte, ha csinálhatja, és hihetetlenül jó is volt
benne. Amikor szenvedélyesebben kezdett ízlelni, egyik kezemet
kettőnk közé csúsztattam. A biztonság kedvéért néhány napon
keresztül még nemigen gondolhattunk a szeretkezésre, de ez nem
jelentette, hogy ne használhatnám a kezemet. Vagy a számat.
Megint megrántottam a rövidgatyáját, mire elkapta a
csuklóm, és mély hangon megszólalt:
– Calla, édes…
– Nem vagyok béna, Jax. Szeretném.
Vagy egy örökkévalóságig tartott, amíg végre megmozdult, és
beengedte a kezemet a nadrágjába. Nos, jó volt látni, hogy
ennyire támogatja az igényeimet.
Teste megremegett, amikor megmarkoltam a vastag
merevedést, majd elengedte a csuklóm, és ujját beleakasztotta a
nadrág szélébe. Miközben a nyakát csókoltam, lehúzta a
combjára.
Finoman felemelkedtem, és hanyatt nyomtam, ő pedig csak
nézett rám a hátán heverve. Tekintetem végigsimogatta a testét,
miközben a kezemet mozgattam. Istenem, mennyire szép volt!
Minden sebhelyével, minden keményen feszülő izomkötegével,
minden egyenetlen bőrfelületével.
 Amikor hüvelykemmel finoman megsimítottam a végén, a
csípője megrándult, én pedig elmosolyodtam, mert ő maga
mutatta meg nekem, mennyire szereti, ha ezt csinálom.
– Istenem, Calla! – nyögött fel, és a hajamba markolt. –
Teljesen megőrjítesz.
Elvigyorodtam.
– Hiszen még nem is csináltam semmit!
– Ó, nagyon sok mindent csináltál. Te… – Szavai mély
nyögésbe fulladtak, mert ekkor lejjebb mozdultam a teste mellett,
és a számmal ereszkedtem le rá. – Basszus, Calla…!
Egy egészen kicsit kényelmetlenül éreztem magam, ahogyan
a számba csúszott, de nem nagyon, és pusztán ez nem vehette el a
kedvemet attól, hogy megtegyem, amit akarok. A szám még
lejjebb csusszant rajta, és a hajamat markoló kéz ujjai lefelé
nyomták a tarkóm. Ujja a nyakszirtemet simogatta, én pedig
felemeltem a fejem, közben folyamatosan nyalogatva és
szívogatva, amíg a csípőjén apró, önkéntelen remegések lettek
úrrá. Ujja szorosabban fogta a nyakam, és éreztem, hogy a
merevedése tövénél lüktetni kezd, mintha a pulzusa erősödött
volna fel. Lélegzése szakadozottabbá vált, én pedig olyan mélyen
a számba vettem, amennyire csak tudtam – ami azért
valószínűleg nem volt túl sok mire rekedten felkiáltott.
Az utolsó pillanatban elrántotta magáról a fejem, és a hirtelen
mozdulatra az oldalamban lévő varrat egy kicsit fájni kezdett.
Ujjaim még mindig őt markolták, és éreztem, ahogy elélvez,
hátrafeszülve, ujjaival a karomba markolva. Figyeltem, ahogyan
az izmai megfeszülnek és elernyednek, a nyakában láthatóan
kiugranak az inak, és gyönyörű arcán feszült kifejezés jelenik
meg. Aztán a csípője már lassabban mozgott, majd teljesen
megállt, és Jax erősen lihegett.
– Basszus, Calla! – Felhúzott magához, majd ajkát az
enyémre forrasztotta, és olyan mélyen csókolt, hogy amint lassan
a hátamra fektetett, a lábam közét megint nagyon forrónak
éreztem, és ez az izzás gyorsan terjedt szét a testemben. Aztán a
csók lágyabbá vált, és a homlokát az enyémre tette. – Ugye
tudod, hogy tökéletes vagy?
– Nem vagyok az. – De azért mosolyogtam, mert boldog
voltam, hogy ő így gondolja.
– Teljesen mindegy. Amit én mondok, az az igazság. – És
miközben elhúzódott tőlem, halkan felnevettem. – Mindjárt itt
vagyok.
Aztán felkelt az ágyról, és tényleg csak egy pillanatra ment ki,
hogy azután egy nedves törülközővel a kezében térjen vissza.
Letörölgetett előbb engem, majd saját magát is, és hozzám
bújt.
– Most már alszunk? – kérdeztem.
Nevetése az egész testemen végigremegett.
– Aha.
Belemosolyogtam a sötétségbe.
– Különben mennyi az idő?
– Nem tudom – felelte, megcsókolva a vállam. – De nem is
érdekel.
– Szóval csak azért ébresztettél fel az éjszaka közepén,
hogy…?
– Mi másért?
Megint nevettem, és hozzádörgöltem magam.
– Szeretlek.
Mellkasa hirtelen felemelkedett, és erősebben a hátamnak
feszült, azután lágy csókokkal árasztotta el a nyakam és az arcom.
– Én is szeretlek.

– Tuti nem lesz semmi bajod, ha itt maradsz? – kérdezte Teresa,

miután megölelt. – Mert még maradhatunk, ha akarod. Jase-nek
sincs ellene kifogása.
 Odapillantottam Jase-re, aki Jax házának bejárata mellett
támasztotta a falat. Az elmúlt vagy egy órában olyan szemmel
nézte Teresát, mintha legszívesebben őt falná fel desszertként.
Úgyhogy erősen kételkedtem, hogy valóban nem lenne kifogása.
Rámosolyogtam.
– Minden rendben lesz. Itt maradok, lazulok, és a tévét
bámulom majd egész este. Nem hiszem, hogy Jax a teljes
műszakot végig fogja dolgozni. Szerintem legkésőbb éjfélre itthon
lesz.
– Mi is sokáig ébren maradunk – felelte Jase. – Úgyhogy ha
bármi kell, csak csörögj.
– Na, azt sejtem, hogy fent maradtok! – mondtam szárazon.
Vigyorogva lökte el magát a faltól, majd hátulról átölelte
Teresa derekát. Aztán rám kacsintott, lehajtotta a fejét, és
megcsókolta a lány halántékát.
– Gyere, drága, menjünk!
Teresa Jase karjára tette a kezét, és hátrálva indultak el a
kijárat felé.
– A holnapot pedig el ne felejtsétek! Ha neked és Jaxnek is jó,
akkor beugrunk egy reggelire, mielőtt visszaindulunk. Jól van?
– Nem fogom elfelejteni. – Aztán a kapuig kísértem a nagyon
is kétségbeesettnek tűnő Jase-t. Miután Cam és Avery elment,
hogy valami olyasmit csináljanak, amit az elbűvölő párok
általában csinálni szoktak, Jase és Teresa még órákon keresztül
velem maradt. – Nem lesz semmi baj. Érezzétek csak jól
magatokat!
Jase vigyora szó szerint bűnössé vált.
– Jól fogjuk.
Teresa a szemét forgatta, Jase pedig kifelé rángatta, azonban
az utolsó pillanatban sikerült kiszabadítania magát, és
visszaszaladt hozzám. Ott, az ajtóban állva ölelt meg.
 – Annyira boldog vagyok, hogy minden rendben lesz! –
suttogta, majd azon a lábán, amelyik nem sérült meg, csinált egy
gyors piruettet.
Odaállt a betonlépcső szélére, és egyszerűen levetette magát.
Jase, aki a lépcső aljánál állt, ezt látva halkan káromkodott, majd
elkapta, és egy kicsit hátrébb tántorodott.
– Jézusom, még a végén szívrohamot kapok miattad!
Teresa nevetett, majd a lábát Jase dereka köré kulcsolta.
Amikor pedig Jase megfordult vele, és a kocsijuk felé indult, a
válla fölött hátraintegetett nekem. Én is visszaintegettem, és
közben azon töprengtem, hogy úgy tűnik, simán le fogják pipálni
Camet és Averyt.
Becsuktam az ajtót, és visszamentem a kanapéhoz. Elég
fáradt voltam, miután az egész napot Jaxszel és a barátaimmal
töltöttem, ezért magam köré csavartam egy takarót, és a kanapé
végébe kuporodtam. Nem sok kellett hozzá, hogy elszundítsak, és
bármennyire nyálasán hangzik is, a boldogság édes felhői lengték
be az álmomat.
Ez a nap jó volt, talán egyenesen kitűnő. Ha úgy vesszük,
normális volt, tele nevetéssel, mosolygással, beszélgetéssel és
csókolózással, nagyon sok, nagyon édes csókolózással, és
másmilyennel is – de úgy tűnt, most már ez lett nekem a
normális. Hozzá tudtam volna szokni, az igazat megvallva talán
már hozzá is szoktam. Nagyon nehéz lesz visszamenni a
Shepherdbe, de megoldom. A boldogság felhője továbbra is
ugyanolyan napsugaras és bodros marad, mint most.
Nem tudom, meddig alhattam, de hideg ujjak finom
simogatása riasztott fel. Pislogva nyitottam ki a szemem, arra
számítottam, hogy Jax áll mellettem. Tutira sokkal többet
aludtam, mint szerettem volna.
De nem Jax volt.
 A szívem a torkomban dobogott, és olyan gyorsan ültem fel,
hogy meghúzódott a sebem, mire a fájdalomtól hunyorognom
kellett.
– Ó, istenem!
Anya volt.
 33. FEJEZET

ÚGY ÉREZTEM, hogy vagy egy rohadt órán keresztül csak

bámultam rá, mire sikerült szóhoz jutnom.
– Hogy jöttél be ide? – kérdeztem, és forgattam a fejem, hogy
Jax is vele van-e. De úgy tűnt, hogy kettőnkön kívül senki más
nincs a házban. Lehet, hogy nem éppen ezzel kellett volna
kezdenem a beszélgetésünket, de teljesen padlót fogtam, hogy itt
van.
Elhúzódott tőlem, és felállt. Csak ekkor vettem észre, hogy
még most is ugyanabban a ruhában van, amiben a legutóbb
láttam, és amikor felsóhajtottam, a szívem… istenem, annyira
fájt, mintha valaki egyszerűen benyúlt volna a mellkasomba, és
teljes erőből belemarkolt volna. Olyan szaga volt, mint aki napok
óta nem fürdött. Istenem.
Jobb alkarját vakargatva körbenézett.
– Magamtól jöttem be.
– Hogyan?
– A hátsó ajtón keresztül. Olyan régi fajta zár van rajta. Nincs
retesz. Úgyhogy megpiszkáltam.
– Te… megpiszkáltad a zárat? – És amikor bólintott, csak
néztem rá. – Tudod, hogyan kell megpiszkálni egy zárat?
Megint bólintott, és most már nem vakargatta a karját. De a
keze attól még a könyökhajlatában maradt.
– Kicsim, nincsen…
– Otthagytál! – csattantam fel, kitörve a révületemből, és
ahogyan a tekintetét hirtelen felém kapta, felálltam.
Anya gyorsan pislogott.
– El kell mondanom…
 – Nem érdekel a mondanivalód. – És ez igaz is volt. Teljesen
mindegy, mennyire rettenetesen hangzott, ez volt az igazság. –
Meglőttek. Tudtad?
– Kicsim…
– Ne kicsimezz engem! – sikoltottam, és éreztem, hogy
ujjaim ökölbe szorulnak. – A kérdésemre válaszolj, anya!
Tudtad, hogy meglőttek?
Cserepes ajka szétnyílt, de aztán semmit nem válaszolt.
Ehelyett lehajtotta a fejét, és megint vakargatni kezdte a jobb
karját.
A megbántottság érzése úgy emelkedett a torkomban, mintha
keserű pirulát nyeltem volna. Csak néztem őt meredten, őt, az
anyámat, és úgy éreztem magam, mintha szellemet látnék.
– Tudtad, hogy meglőttek, mégis ott hagytál a parkolóban, a
saját véremben. Két napig kórházban voltam. Belső vérzésem
volt. Érdekel ez téged egyáltalán?
Felemelte az állát, és vizenyős tekintete a másodperc
töredékére az enyémbe mélyedt, aztán gyorsan elkapta.
– Nagyon is érdekel, mi van veled, Calla. Szeretlek. A
kislányom vagy. Én csak… csak…
– Jobban szeretsz betépni? – Több keserű nevetés szakadt fel
belőlem. – Ez az én életem története, és a tied is egyben. Mert az
anyag mindig fontosabb volt.
Először nem válaszolt semmit, aztán kimondta azt, amit a
lelkem mélyén pontosan tudtam, hogy mondani fog.
– A kicsikéim meghaltak, Calla. Kevin és Tommy…
– Halottak! – kiáltottam, és a szememet könnyek marták.
Szaggatottan lélegeztem, és minden… szó szerint minden kijött
belőlem. – Halottak, anya. Már nagyon régóta. És tudod, mit, apa
is kurva régen elment. Nem te vagy az egyetlen ezen a rohadt
világon, aki elvesztette őket. És teljesen mindegy, mennyi szart
nyomsz bele a testedbe, mert semmi nem hozza vissza őket.
 Hátrafelé lépkedett, mintha elmenekülhetne attól, amit hall,
mert életemben most először mondtam el neki, én hogy érzek. És
tudtam, hogy egyben utoljára is.
De már nem lehetett megállítani. Az évek alatt
felhalmozódott frusztráció, csalódottság és fájdalom egyetlen
hatalmas csomóba sűrűsödött, és úgy tört ki, mint a túlságosan
felrázott üveg.
– Loptál tőlem, anya. Erre emlékszel? Kimerítetted a
bankszámlámat, és több mint százezer dollárnyi hitelt vettél fel
az én nevemre. Most kénytelen vagyok pénzügyi támogatásért
folyamodni, ha be akarom fejezni a sulit.
Összerezzent.
– És ha ez még nem lenne elég, miattad majdnem megöltek.
Szó szerint… megöltek, olyan értelemben, hogy majdnem
kurvára kinyírtak, anya. – Megint összerezzent, pedig biztos,
hogy nem most először fordult meg a fejében ez a gondolat. –
Clyde szívrohamot kapott, annyira félt, hogy mit tesznek majd
velem azok, akiket te magadra haragítottál. Ő is majdnem
meghalt.
Megmozdult a szája, de hangot megint nem hallottam.
– Az egész életem a feje tetejére állt. Már megint.
Megrázta a fejét, és körbenézett Jax lakásában. Fénytelen,
mocskos tincsek lógtak sovány arcába.
– Azt hittem… azt hittem, hogy vissza tudom majd szerezni a
pénzed.
– Aha, azzal, hogy Isaiah-tól lopsz heroint. Nemigen jött
össze a nagy terv, igaz, anya? – Lihegtem, és a szívem
szomorúsággal vegyes dühtől zakatolt. – Tudod, ide is eljött. Azt
üzeni, hogy az államban sem maradhatsz. Tudod, mit jelent ez,
anya?
– Elmegyek – jelentette ki reszelés hangon, és tekintete
valahova a hátam mögé, a falakon túlra meredt. Úgy viselkedett,
mint egy sarokba szorított kisegér. – Vannak barátaim Új-
Mexikóban. Velük leszek. Csak látni akartalak még, mielőtt
megyek.
Szóval elmegy. Tényleg megteszi.
Helyes.
Hűha! Ez a gondolat sokkal jobban elszomorított, mint kellett
volna, és tudtam, hogy ez ostobaság.
Mert sejtettem, hogy ez lesz. A másik lehetősége ugyanis az
lett volna, hogy marad, de az egyenlő az öngyilkossággal. Mack-
stílusban. Csak figyeltem, ahogyan lassú, összevissza körökben
járkál a szobában, és közben mocskos körmével az alkarját
vakargatja. Összeszorítottam az ajkam, mert nem akartam, hogy
feltörjön a zokogás.
– Ugye most is be vagy tépve?
Egy kicsit gyorsabban kezdett járni.
– Nem vagyok. Csak kellett valami, kicsim. Nem valami jó a
helyzet.
Lehunytam a szemem, és mélyen felsóhajtottam. Rengeteg
harag gyűlt össze bennem, és úgy falt fel, akár valami rákos
burjánzás. Olyan méreg volt ez, ami egészen kislánykorom óta
bennem volt, és lassan ölt. Nem volt ebben semmi újdonság,
azonban amikor kinyitottam a szemem, és csak néztem, ahogyan
a karját vakargatva rója ugyanazokat a köröket újra és újra,
hirtelen olyan kimerültség vett erőt rajtam, hogy már nem
voltam képes tovább magamban hordozni ezt a dühöt. A ma este
után soha többé nem fogom látni anyát. Kilép az életemből. Az
elmúlt néhány évben halottnak tekintettem, de most ez sokkal
igazibb lesz, mint eddig bármikor. Mert eddig tudtam, hogy itt
van, vagy legalábbis valahol itt. A ma este után viszont soha
fogalmam sem lesz róla, merre jár. Ha megsérül, vagy történik
vele valami, nem lesz semmilyen Clyde vagy Jax, aki felhívjon.
Szó szerint el fog tűnni.
Leültem, és kifújtam a levegőt.
– Sajnálom – mondta.
 Felemeltem a tekintetem, és láttam, hogy közelebb jött. Még
mindig járkált, és még mindig vakarta a karján, gondolom, a
tűnyomokat, de már közelebb volt. Megfeszültem.
– Tudom.
Megállt, olyan tekintettel nézett rám, mint egy nagy
sebességgel robogó teherautó fényszórójának kévéjébe került őz,
aztán megint elindult. Zavartan követtem a tekintetemmel,
ahogyan odalép az ebédlőasztalhoz, amit gyanítottam, Jax soha
életében nem használt a rendeltetésének megfelelően.
Volt rajta néhány papírlap.
Anya remegő kézzel kapta fel őket, és fordult vissza felém.
Elindult, majd a kanapé mögött néhány lépéssel megállt.
– Ez… a tiéd.
Nem értettem egy szót sem, ezért felálltam, és odaléptem
hozzá.
– Mi ez?
Egyik ösztövér alkarjával megtörölte gyöngyöző homlokát.
Izzadt, pedig a házban jéghidegre volt állítva a légkondi.
– Visszaadom az életed.
Csak néztem rá, és el sem tudtam képzelni, mit akar ezzel
mondani. Kinyújtotta a karját, és átadta nekem a papírokat.
Mindenre felkészülten fogtam meg őket, majd futólag beléjük
pillantottam.
Aztán alaposabban is.
Összesen három lapból állt a köteg, és az egyik hosszabb volt,
összehajtogatott. Kihajtottam, majd a lélegzetem is elakadt.
Anya…
– A tiéd. Az egész ház – mondta, és amikor rápillantottam,
éppen a két orcáját törölte meg reszkető kézzel. – Soha nem volt
rajta semmilyen hitel. És jelzálogot sem vettem fel rá. Csak…
nem foglalkoztam vele.
Ezt nem is tudtam. Meg voltam róla győződve, hogy hónapok
óta fizetetlen hitel van a házon, és bármelyik pillanatban
elvehetik. Nem is értettem, miért nem ezt használta fel, ha
pénzre volt szüksége. Lenéztem a papírokra, mert biztos akartam
lenni benne, hogy még mindig az van odaírva, ami eddig. Még
mindig ugyanaz a közjegyzői okirat volt. Még mindig ott volt
rajta anya aláírása és egy pasié is, akit nem ismertem.
– Csak annyi a dolgod, hogy aláírod, és a tiéd. – Ellépett az
asztaltól, és megállt. – Az egész ház a tiéd. Add el! Kapsz érte
legalább száz rongyot.
A kezem remegni kezdett, és úgy éreztem, a padló is
megindul alattam. Ezt nem tudtam felfogni. A ház az enyém volt
– már ha az okirat tényleg törvényes –, az egész csakis az enyém.
Ha eladom, azonnal visszafizethetem, ha nem is az összes hitelt,
de a túlnyomó részét biztosan. Az életem megint visszazökkenne
az eddigi pályájára, de sokkal jobb és sokkal boldogabb lenne,
mert most már sokkal több minden volt benne.
Felnéztem. És az érzelmekkel teli csomó megint megjelent,
ezúttal azonban kosárlabda-méretűként, és a mellkasomban.
– Anya, nem is tudom, mit mondjak erre.
– Semmiképpen ne köszönd meg! Bármit teszel, meg ne
köszönd! – Aztán hatalmasat nyelt. – Mind a ketten nagyon jól
tudjuk, hogy nem érdemelném meg.
Megremegett az alsó ajkam.
– Anya.
– Nagyon szeretlek, kicsim. – Tett felém egy lépést, és már
csak kartávolságra volt, amikor megtorpant, majd visszalépett. –
Tudom, hogy nem úgy tűnik, de nagyon szeretlek. Mindig is
szerettelek. És mindig szeretni foglak.
Lehunytam a szemem, és reszketegen sóhajtottam.
– Annyira büszke vagyok rád! – suttogta.
Egész testemben megremegtem, és hirtelen felpattant a
szemem. Ott állt velem szemben, és csak nézett rám, miközben
lassú léptekkel hátrált, egyre távolodva. Tudtam, hogy
megölelhetném. Hogy talán soha az életben nem fogom még
egyszer látni. Hogy meg kellene ölelnem. Az anyám volt, és
bármennyire gyűlöltem is néha, azért a lelkem mélyén mindig
szerettem. És ez soha nem fog megváltozni.
Csakhogy esélyt sem hagyott rá.
Anya elhátrált tőlem, a hátsó ajtó felé indult, és tudtam, hogy
ezzel is azt akarja mondani, semmiképpen ne menjek utána.
Elment tőlem, és éreztem, hogy erre a gondolatra elszorul a
szívem. Figyeltem, amint kinyitja az ajtót, azt, amit nemrég
megpiszkált…
És ekkor eszembe jutott a Mona.
– Várj! – kiáltottam, a papírokat a mellkasomhoz szorítva.
Tisztában voltam vele, hogy nem is a kocsma sorsa miatt
aggódom annyira, sokkal inkább azért, hogy elveszítem az
anyámat. Próbáltam elodázni az elkerülhetetlent. – És mi lesz a
Monával? A kocsmával?
Összevonta barna szemöldökét.
– Mi lenne vele, kicsim?
Na jó, azt azért már nem akartam elhinni, hogy éppen a
kocsmát felejtette el.
– Tudod, anya, a kocsma. Azzal mit fogsz csinálni? Ha rám
hagytad a házat, a kocsmát is a nevemre írattad? – Mert
egyébként a kocsma csak a halála után szállna rám, és erre nem
akartam gondolni, és nem is akartam erről beszélni.
Anya a fejét rázta.
– Kicsim, a kocsma már nem az enyém. Vagy… egy éve
eladtam.
Megint imbolyogni kezdett velem a padló.
– Tessék?
– Megvette tőlem… – Aztán szárazon, erőtlenül felnevetett. –
Nem is számít, hogy ki. Mindenesetre eladtam, és a legjobb
kezekben van.
 A nyakam hátulján minden hajszál égnek állt, és lúdbőrök
különös hulláma árasztotta el a testem. Egyszerre úgy éreztem,
jobb lenne leülnöm.
– És te is ugyanezekben a kezekben vagy. Mindig is úgy
gondoltam, hogy… te és Jackson tökéletes pár volnátok. Ö
nagyon jó fiú. Igen, nagyon jó férfi. Nagyon tud szeretni, és
gondoskodó. Ó, mennyire gondoskodik arról, akit szeret –
folytatta, én pedig kénytelen voltam megtámaszkodni az
étkezőszék háttámláján, ha nem akartam ott azonnal összeesni. –
Nagyon jót tett a kocsmának is. És ugyanolyan jól gondoskodik
majd róla, ahogyan mindig is tette.
Hirtelen levegő után kaptam.
– Jaxé a kocsma?
Anya bólintott, és ujjai erősebben markolták a kilincset.
– Én nem ilyen életet akarok neked. Nővér lesz belőled, igaz?
Emberek élete múlik majd rajtad. Jót teszel majd velük. Ez a te…
ez a te utad.
Pislogtam. Várjunk csak! Tessék?
– Ezt honnan tudod?
Kinyitotta a száját, és száraz hajtincsei megint az arcába
hulltak.
– Most már mennem kell, kicsim. Légy jó! Tudom, hogy
egyébként is az lennél, de légy jó… és légy boldog! Megérdemled.
Aztán eltűnt. Úgy osont ki az ajtón, mint valami lidérc, én
meg ott maradtam földbe gyökerezett lábbal, túlságosan eltelve
kavargó érzelmeimmel ahhoz, hogy mozdulni tudjak. Anya
elment. Most már tényleg elment, de mielőtt megtette volna, a
világot adta át nekem.
Ezzel együtt pedig a feje tetejére is állította az egészet.
Hihetetlenül hülyének éreztem magam.
Összeszedtem a papírokat, amiket anya adott át nekem, majd
a kanapéhoz mentem, és a kisasztalról a kezembe vettem a
telefonom. Bárcsak meglenne a kocsim! Viszont lévén nem volt
hátsó ablaka, és az O. K. Corralban történt leszámolás
pennsylvaniai megfelelőjének eredményeképpen a kelleténél
némiképpen több szellőzőlyuk volt a kasztnin, immár második
alkalommal is be kellett vinni a szervizbe, és gyanítottam, hogy
ezt a javítást már nem kapom meg puszira. Persze, most ez
annyira nem is számított. Mert csak az érdekelt, hogy minél
hamarabb eltűnjek innen. Mindenképpen tennem kellett valamit,
ugyanis a fejem szédelgett, a mellkasomban pedig egyre csak nőtt
a nyomás.
Már majdnem tizenegy óra volt. Jax hamarosan hazaér, és
amikor már nem olyan halálos szorítással tartottam a
telefonomat, felmerült bennem, hogy mi volna, ha küldenék neki
egy SMS-t, vagy megcsörgetném. Ehelyett egyszerűen
visszadobtam a készüléket a kisasztalra.
Annyira rohadtul figyelmetlen és ostoba vagyok!
Hirtelen olyan egyértelművé vált minden, hogy nem is
tudom, hogy nem következtettem ki, miszerint anyának már
semmi köze a kocsmához. Hogy már nem volt olyan lepukkant.
Hogy minden olyan gördülékenyen ment benne, és az irodában
fellelt, teljesen rendben lévő papírok mind arra utaltak, hogy
valaki a kezébe vette a dolgokat. És még Clyde is azt mondta
nekem, hogy a kocsmával ne törődjek. Persze, ezért.
Anya eladta Jaxnek, ő pedig soha, egyetlen szóval sem
említette. Persze Clyde sem, de őszintén szólva nem ő volt, akivel
az utóbbi időben együtt aludtam, és akibe beleszerettem. Éppen
ezért a tény, hogy Jax elfelejtett említést tenni erről az egészen
jelentéktelen kis apróságról, valahogy sokkal nagyobb súllyal
esett a latba.
 Nem tudtam, mit gondoljak. Nem is értettem, miért nem
akarta megmondani nekem, különösen a legelső alkalommal,
amikor bementem az irodába, és úgy kezdtem lapozgatni a
papírjai között, mintha minden jogom meglenne hozzá. Pedig
cseppet sem volt.
Két tenyeremmel megdörzsöltem az arcom, majd a házzal
kapcsolatos papírokra néztem – most már az én házam volt, és az
én lehetőségem arra, hogy kiverekedjem magam az adósságból,
amit anya hozott a fejemre. Ez megoldotta az egyik legnagyobb
problémámat, ami mindig ott volt a fejemben, de amire
ugyanakkor próbáltam lehetőleg nem is gondolni, mert attól
tartottam, hogy akkor azonnal belebolondulok. Most azonban…
már itt volt ez.
Jax hazudott nekem.
Nem tudtam, mit érezzék bármivel kapcsolatban, ami az
utóbbi pár percben történt. Márpedig nagyon sok minden
történt. Előbb itt volt anya, aztán örökre elment, és kiderült, hogy
Jax titkolózik előttem. Egy nagyon fontos dologban. Megingott
benne a bizalmam. Darabokra hasadt, és már alig lehetett
összetartani.
Ha erről hazudott, ha ezt eltitkolta előlem, akkor vajon mi
minden más lehet még, amit nem akart elmondani? Nem hittem,
hogy ez annyira jogtalan kérdés. Mert a múltbeli tapasztalataim
arra utaltak, hogy ha az emberek valamit titokban tartanak a
másik előtt, akkor valószínűleg sokkal súlyosabb titkok is
rejtőznek ott még.
Basszus, hiszen én voltam erre a legékesebb példa!
Tekintetem megint rátalált a telefonra, kinyúltam érte,
előrehajoltam, és felkaptam az asztalról. Utána pedig olyasmit
tettem, ami korábban soha eszembe sem jutott volna.
 Kicsit rosszul éreztem magam, amiért Teresát hívom, mert
már tényleg nagyon késő volt, és biztosan meg is zavartam egy
kellemes kis édes kettest Jase-szel – már abból ítélve, hogy most
mennyire gyűrött Teresa ruhája, és mennyire kócos a haja.
Azonban ahogy egy igazi baráthoz illik, felvette a telefont, mi
több, Jase-szel együtt eljöttek értem Jax házához, majd
visszavittek a szállodai lakosztályba, amit Cammel és Averyvel
osztottak meg.
Éjfél is rég elmúlt, a lakosztály minden szobájának ajtaja
nyitva volt, én meg ott ültem négyük társaságában. Felhúzott
térddel kuporogtam egy olyan hihetetlenül kényelmetlen,
virágmintásra faragott karosszékben, és elmeséltem nekik, mi
történt nem is olyan régen.
Avery padlót fogott.
Cam mögötte ült, két karjával átölelte a lány derekát, és
hosszú lábával megtámasztotta a testét. Az arcába nézve láttam,
hogy ő sem különösebben boldog a legújabb hírek hallatán – már
hogy Jaxé a kocsma, amire mindig úgy gondoltam, hogy egy nap
majd rám száll.
Teresa arcán töprengő kifejezés ült.
Jase az ágy fejrészének támaszkodott, és az arca alapján
teljesen a saját gondolataiba mélyedt. Ugyanakkor ő volt az is, aki
a „mi a fene” és a „szent szar” megjegyzéseken kívül valami
értékelhető véleménnyel is szolgált.
– Mindenkinek megvan a maga oka, hogy titkolózzon –
mondta. – Nem mondom, hogy ezzel igazolható, amit tett, vagy
ilyesmi, csak azt, hogy előbb az ő oldalát is meg kellene
hallgatnunk.
Cam a szemét forgatta.
– Figyelj, haver, ez nem olyasmi, amit az ember véletlenül
titokban tart!
– Persze, és hidd el, a világon mindent tudok azokról a
dolgokról, amiket nem lett volna szabad eltitkolni! – Aztán olyan
pillantást vetett Camre, hogy még nekem is gyanús volt. Szavak
nélkül közöltek valamit egymással. – Azonban mindenkinek
megvan a maga oka. Én teljesen klassz srácnak ismertem meg
Jaxet, és nem hinném, hogy csak azért titkolózott Calla előtt,
mert köcsög akart lenni vele.
– Igazad van – felelte Teresa, mielőtt Cam válaszolhatott
volna. – Úgy értem, persze, nagyon gáz, hogy nem mondta el,
mert ez elég fontos dolog, de akkor is kell lennie magyarázatnak.
Bólintottam, és tekintetem az ölemben heverő telefonra
siklott. Jax kábé húsz perccel korábban hívott. Nem vettem fel,
csak válaszüzit küldtem, hogy Teresával vagyok. Ő is írt, de még
nem tudtam rávenni magam, hogy el is olvassam. Aztán megint
hívott, és én megint lenémítottam. Tudom, hogy nem a
legérettebb dolog, de el sem tudtam képzelni, mit mondjak neki,
vagy egyáltalán mit gondoljak erről a helyzetről.
Teresának és Jase-nek ugyanakkor volt némi igaza.
Mindenkinek vannak titkai, és mindenki hazudott már életében.
Én is elég nagylány voltam már ahhoz, hogy beismerjem, a saját
barátaimnak is hazudtam néhány nagyon fontos dologgal
kapcsolatban, ők azonban meghallgattak, meghallgatták az
érveimet, és meg is bocsátottak.
Csak annyi kellett, hogy nyugodtan át tudjak gondolni
mindent. Túl sok minden történt túl rövid idő alatt, és lassan
kezdtem mindenben kételkedni.
– Nagyon szeret téged – szólalt meg Avery, és felé fordultam.
Eszembe jutott, hogy mi van, ha ez a gyönyörű vörös csaj
gondolatolvasó is. – Amikor megsebesültél, nem volt hajlandó
elmozdulni mellőled.
– Tudom – suttogtam.
– Nem – folytatta. – Úgy értem, amikor még nem tértél
magadhoz, a barátod, Roxy elmesélte nekünk, mit csinált. Majd
szétverte a berendezést, amikor nem voltak hajlandók közölni
vele, milyen állapotban vagy csak azért, mert nem családtag.
 A szívem megdobbant.
– Tessék?
Bólintott.
– Kis híján ki is rúgatta magát. Végül csak az egyik zsaru
haverja tudta lecsillapítani, és aztán beszélni az orvosokkal.
Tényleg nagyon szeret téged, Calla, úgyhogy biztosan jó oka volt
arra, hogy…
Kopogás szakította félbe a mondatot, és azonnal kihúztam
magam a székben. Túl késő volt már ahhoz, hogy ne legyen
különös a
– Vártok valakit? – kérdeztem.
Cam lefejtette magáról Averyt, és feltápászkodott.
– Nem várunk senkit, de kész vagyok egy csókban fogadni
arra, hogy ki lehet az.
Teresa szeme elkerekedve nézett rám, én pedig éreztem, hogy
a pulzusom felgyorsul. Letettem a lábam a padlóra, és
megfogtam a szék két karfáját.
Cam kinézett a kukucskálón.
– Aha. Nem is tévedtem.
Hűha!
Kezdtem volna felállni, és eszembe jutott, hogy talán okosabb
lett volna mégis felvenni a telefont, vagy ilyesmi, mert sejtettem,
hogy ki lehet az.
Cam kinyitotta az ajtót, majd félreállt, és amikor megláttam
az ajtóban álló alakot, már tudtam, hogy a sejtésem
beigazolódott.
Jax állt ott, és az arckifejezéséből áradó feszültség, a szorosan
összezárt fogak és a vékony vonallá keskenyült ajak arra engedett
következtetni, tudja, hogy tudom.
Hogy mindent tudok.
Lassú léptekkel jött be, miközben Cam becsukta mögötte az
ajtót.
– Gyere csak be nyugodtan! – mondta.
 Jax nem is törődött vele, és tekintete azonnal rám talált.
– Beszélnünk kell.
A szívem csak úgy zakatolt, ahogyan a telefonomat szorítva
felálltam.
– Igen. Szerintem is.
– Rajtam kívül senkinek nem furcsa, honnan tudta, hogy
Calla itt van, ebben a szállodában? – kérdezte fennhangon Cam,
miközben visszament Avery mellé.
– Nem sok szálloda van a kórház közelében – felelte Jax, de
még mindig csak engem nézett. – És vannak barátaim, akik
rohadt gyorsan ki tudnak deríteni bizonyos dolgokat.
– Ez azért egy kicsit hátborzongató – mormogta magának
Cam, majd kinyújtotta a kezét, és felsegítette Averyt.
Jax egyenes háttal, rettenetesen feszülten nézett engem.
– Tudom.
Pislogtam.
– Talán jobb lenne, ha…
– Biztos vagyok benne, hogy már ők is mindenről tudnak, ha
egyenesen hozzájuk jöttél, és nem engem kerestél meg a
dologgal, úgyhogy akkor akár hallhatják a maradékot is.
Dupla hűha.
Cam és Avery azonnal megtorpant. Már a saját szobájuk
ajtajában voltak, és nyilvánvalóan szerettek volna észrevétlenül
távozni. Utána elég volt egy gyors pillantás Jase-re és Teresára,
hogy lássam, ők meg legszívesebben már vették is volna elő a
popcornt.
– Simán kimehetünk, Jax, semmi baj.
– Amikor hazaértem, nem voltál sehol – felelte, és aztán
folytatta. – Tekintve, hogy mik történtek veled az utóbbi időben,
teljesen kikészültem. Persze minden rendben van, de azért
legközelebb nagyon örülnék, ha küldenél legalább egy SMS-t
vagy ilyesmit.
 – Na várj csak! – feleltem. – Én szóltam, hogy a barátaimmal
vagyok.
– De csak az után, hogy hazaértem, és megláttam az asztalon
a papírokat – helyesbített, és a szeme szinte feketén csillogott.
Basszus, ebben azért igaza volt, úgyhogy okosabbnak láttam
befogni a szám.
– Találkoztál anyáddal. Biztos vagyok benne, hogy ez nagyon
felkavart, és azt is láttam, hogy a nevedre íratta a házat. Ami jó.
Örülök.
Körbepillantottam a szobában, és amikor láttam, hogy
mindenki, még Cam és Avery is milyen kíváncsian figyeli az
eseményeket, elpirultam.
– De közben azt is tudom, hogy nem ezért ülsz a barátaiddal
itt a szállodában, nem pedig az én ágyamban.
Te jóságos isten! Ha lehet, még jobban elpirultam.
Okosabb lesz, ha a beszélgetésnek ezt a vonalát már az elején
elfojtjuk. Ha valóban a barátaim füle hallatára akarja
megbeszélni a dolgot, akkor pontosan ezt is fogjuk tenni.
– A Mona a tiéd. Már több mint egy éve megvetted, és soha
eszedbe sem jutott, hogy talán velem is közölnöd kellene?
Felsóhajtott.
– Tervbe volt véve. Azt akartam, hogy…
– Erre gondoltál, amikor azt mondtad nekem a kórházi
ágyam mellett, hogy beszélnünk kell valamiről? Egy csomó időd
lett volna, hogy elmondd. És előtte is rengeteg alkalmad lett
volna, közte az is, amikor egyszer beléptél az irodába, én meg a
papírok között kutattam.
Jase feje úgy fordult Jax felé, mintha azt mondta volna neki,
hogy most nála pattog a labda.
Nem válaszolt azonnal, ami jó volt, mert magamban már
felkészültem, hogy szavak, kérdések és talán egy egészen kis
káromkodás áradatát fogom a nyakába zúdítani, de amikor
megszólalt, mintha az egész világ a feje tetejére állt volna – aznap
éjjel már második alkalommal.
– Már több mint egy éve ismerlek – mondta, és a feszültség
úgy engedett ki a két vállából, mintha hatalmas súly került volna
le róla. – Nem úgy értem, hogy az alapján, amit Clyde vagy anyád
mondott el rólad. Ismertelek. Láttalak még azelőtt, hogy
egyáltalán tudtál volna a létezésemről.
Kinyitottam a szám, de csak zavaros dadogás lett belőle.
– Tessék?
– Először tavaly tavasszal láttalak, több mint egy éve. Éppen
kiléptél a koliból, és indultál az órádra – mondta, és hirtelen úgy
éreztem, a lábam ronggyá vált. A szobában mindenki a háttérbe
szorult. Csak ő volt ott, és én. – Anyáddal mentem a Shepherdbe,
és nem is ez volt az egyetlen alkalom. Mona minden hónapban
kitisztult egy vagy két napra, és ilyenkor látni szeretett volna.
Úgyhogy kocsiba szálltunk, és elmentem vele én is, mert tudom…
tudom, hogy mindenki megérdemel egy második esélyt. Te is
tudod. Úgyhogy elvittem hozzád. Egyszer egy másik épület előtt
láttalak, ahogy vele beszélgettél. – És ezen a ponton Teresa felé
biccentett. – Egy másik pasi is veletek volt. Aztán megjelent Jase.
Ó, istenem, a lábamból minden erő kiszaladt. Megpróbáltam
visszaemlékezni, és úgy gondoltam, hogy valószínűleg Brandon
volt az a másik srác.
– Legutóbb pedig idén tavasszal. Egyedül ültél egy padon
valami épület előtt, ami szerintem a könyvtár lehetett. Olvastál.
És minden alkalommal, amikor anyáddal elmentünk hozzád,
neki soha nem volt bátorsága megtenni, amit szeretett volna.
Nem volt képes bocsánatot kérni azért a rengeteg szarért, ami
miatt szenvedned kellett, pedig nagyon szerette volna.
Egyszerűen soha nem volt megfelelő az alkalom, mert valahogy
mindig olyan boldognak tűntél. – Lassan sóhajtott. – Mindig
olyan hihetetlenül boldognak. Mosolyogtál. Nevettél. És anyád
nem akarta ezt elvenni tőled.
 Tettem hátra egy lépést, mert nem voltam képes egy helyben
állni.
– Minden alkalommal, amikor mentünk, egész úton csak
rólad beszélt. A szívéből, érted? Nem volt betépve, és nem volt
részeg. Ezért van az, hogy mindent tudok rólad. Nem Clyde-tól
tudtam meg ezeket a dolgokat, és nem is akkor, amikor anyád
lerészegedett és összevissza beszélt. Persze akkor is elmondott
bizonyos dolgokat, a legfontosabbakat azonban mindig csak
akkor, ha teljesen józan volt. Megtudta, hogy nővér szeretnél
lenni, és az igazat megvallva nem is lepődött meg rajta. Egyszer
elmondta, mennyire közel kerültél a nővérekhez, amikor még
kórházban voltál.
Lehunytam a szemem, és átadtam magam az érzelmek
rohamának. Amit anya mondott rólam, igaz volt. Tényleg
összebarátkoztam a nővérekkel, és most már arra is megvolt a
válasz, honnan tudta anya, hogy mit tanulok a fősulin. Eljött a
Shepherdre. És Jax is vele volt.
– És minden alkalommal, amikor eljött, azért volt ott, mert
beszélni szeretett volna velem? – kérdeztem, és közben a
hangomat hihetetlenül gyengének éreztem.
– Igen. Szerintem senki nem sejti, mennyire tisztán
felismerte, milyen hibákat követett el, és milyen állapotban van –
felelte, és amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy engem
figyel. – Soha nem szerette volna, hogy neked is a kocsmában
kelljen dolgoznod. Tudta, hogy nem tenne jót neked, ha
huzamosabb ideig együtt lennétek, az nagyon rossz hatással
lenne rád. És amikor megtudta, hogy szívesen vásárolnám meg
tőle a Monát, eladta nekem. Tudta, hogy jó tulaja leszek. És esze
ágában sem lett volna hagyni, hogy a tiéd legyen.
Most már tényleg le kellett ülnöm.
És ezzel még nem volt vége.
– Azért nem mondtam el neked, mert nem tudtam, mi lesz a
véleményed a dologról. Aztán eljött hozzád anyád, és beszéltetek.
Ti ketten soha nem voltatok igazán jó kapcsolatban, és bárhogy
forgattam a fejemben, mindig nagyon gázosán hangzott minden
magyarázat. Nagyon tartottam tőle, hogy mikor jön el a pont,
amikor nem lehet tovább odázni. De akkor is ez az igazság.
– Ez egyáltalán nem hangzik gázosán – suttogta Teresa
teljesen elalélva.
Jax ajka egy pillanatra megrándult, majd megint minden
figyelmével felém fordult.
– Minden alkalommal, amikor láttalak, úgy éreztem… hogy
egy kicsit jobban ismerlek. Soha egyetlen szót sem váltottunk, de
mindig mosolyogtál… és nevettél… és olyan békés voltál… –
Megrázta a fejét, nekem pedig elfacsarodott a szívem. – Volt
ebben valami, ami… ami hozzád vonzott, Calla. Basszus!
Szerettelek, pedig még a nevemet sem tudtad.
Atyaúristen! A szemem egy pillanat alatt megtelt könnyel, és
Jax arca elmosódott előttem.
– Tudom, hogy hamarabb kellett volna szólnom neked a
Monáról. Már akkor el akartam mondani mindent ott, az
irodában, de aztán azt mondtad, hogy úgyis eladnád, én meg úgy
voltam vele, hogy akkor biztosan nem is érdekel annyira az egész.
Később pedig rádöbbentem, hogy habár nyíltan soha nem
mondtad ki, de ez a kocsma sokat jelent neked. – Tett előre egy
lépést, és a szobában minden fej egyszerre követte. – Nem
tudtam, hogyan adjam elő az igazat. És őszintén szólva még én
sem voltam biztos benne, hogy jó ötlet volna-e megtartani.
Amikor visszatértem, ez a hely adott célt az életemnek, ez volt,
amin keresztül végre hazataláltam, de akkor sem éreztem
helyesnek, hogy az enyém legyen. Miattad nem. Úgy már
semmiképpen, hogy valóban megismertelek.
Nagyot nyeltem, de a gombóc még mindig ott volt a
torkomban.
Tekintete az enyémet kutatta.
 – Szeretlek, Calla. És ezen az sem változtat, hogy az enyém a
kocsma. Ha pedig igen, akkor nem akarom, hogy bármi közöm
legyen hozzá. Csak téged akarlak.
Néztem a szemét, és képtelen voltam egyetlen szót is
kipasszírozni magamból. Mintha lámpalázas lettem volna, vagy
ilyesmi. Csak álltam ott földbe gyökerezett lábbal, és olyan
mélységes csönd borult az egész lakosztályra, hogy szerintem
mindenki tisztán hallhatta, mennyire ver a szívem.
Jax még mindig a szemembe nézett, amikor szakadozottan
felsóhajtott, majd hátat fordított nekem, és távozott. Odament az
ajtóhoz, én pedig mozdulatlanul bámultam távolodó alakját,
láttam, hogy becsukja maga mögött.
És nem mondtam egy árva szót sem.
Komolyan csak álltam ott.
És figyeltem, ahogy elmegy.
 34. FEJEZET

– Ó, ISTENEM! – szólalt meg Avery, majd leült az ágy szélére.

Felpillantott rám. – Szeretett, pedig még a nevét sem tudtad?
Teresa ugyancsak nagy, nedvesen csillogó szemmel nézett.
– Calla…
Levegőt is alig kaptam, nemhogy válaszoljak. Egészen
megkövültem.
Jase is felém fordult, és felvonta a szemöldökét.
– Ha a pasikat szeretném… tudjátok, nem a csajokat… akkor
egy ilyen után szerintem hancúr következne.
Pislogtam. Mi van?
Teresa horkantott.
– Én boldog kapcsolatban élek az életem szerelmével,
úgyhogy kérlek, ne vedd rossz néven, Jase, de én is pontosan ezt
csinálnám. Istenem, csajszi, hiszen ez annyira gyönyörű volt! És
őszinte. Szinte már fájt hallani, te meg hagytad így elmenni?
Tényleg.
Hagytam így elmenni.
– Calla? – mondta Teresa halkan.
Megráztam a fejem, és csak néztem rá.
– Mi a fenét csinálok?
– Gőzöm sincs – mondta. – De azt hiszem, tudod, hogy mit
kellene.
Tudtam. Ó, istenem, tényleg pontosan tudtam, mit kell
csinálnom. A kocsma. A titkok. A minden. Nem számított.
– Annyira elcseszett hülye vagyok! – mondtam.
Cam csodálkozva nézett.
 Aztán rohanni kezdtem, és úgy szorítottam a mobilom,
mintha különleges erőt adna, hogy úgy rohanhassak, akárha egy
T-rex volna a nyomomban. Vissza se nézve feltéptem az ajtót,
aztán kirohantam a folyosóra. Jax természetesen nem volt sehol.
Végigrohantam a folyosón, el a lift mellett, egyenesen a
lépcsőhöz. A harmadikon voltunk, és még életemben nem
szedtem a lépcsőt olyan gyorsan, mint akkor. Szerencse, hogy
nyakam nem szegtem.
Mire leértem a földszintre, és elrohantam a döbbent arcú
recepciós előtt, az oldalamból a fájdalom kisugárzott az egész
hasamba. Úgy rohantam ki az ajtón, mint valami szupernyálas
szerelmes film főszereplője, és hatalmas levegőt vettem.
– Jax! – kiáltottam a szálloda előteteje alatt állva. Tekintetem
gyorsan végigjárta a parkolót, de a pickupot sehol nem láttam.
Minden tele volt kocsikkal. – Jax!
De nem válaszolt sem a föld, sem a csillagok. Elszaladtam a
parkoló széléig, majd megtorpantam, és a kocsik között futottam
tovább, miközben tekintetem egyfolytában az övét kereste. Már
elment volna? A szívem elszorult, megálltam, előrehajoltam, és a
kezemet az oldalamhoz szorítottam.
Jobban mondva a mobilomat szorítottam az oldalamhoz.
Felhívom. Istenem, annyira hülye vagyok! Egyszerűen fel
kellett volna hívnom.
Felegyenesedtem, és ujjam már éppen a képernyőt érintette
volna, amikor úgy megijedtem, hogy ugrottam egy kicsit.
– Calla?
Megpördültem, és a telót kis híján kiejtettem a kezemből,
mert Jax ott állt mindössze néhány méterre tőlem. Most már
nem foglalkoztam vele, hogy átgondoljam, mit teszek, csak az
volt fontos, hogy ne váljak megint sóbálvánnyá.
A szandálom majdnem leröpült a lábamról, ahogy rohanva
elindultam felé, de még ez sem állíthatott meg. Nem ám.
Egyenesen nekirohantam izmos testének, karomat a nyakába
fontam, és úgy kapaszkodtam bele, hogy erővel sem lehetett
volna lefejteni róla.
Jax egy pillanatig nem mozdult, aztán éreztem, hogy megöleli
a derekam. A szemébe néztem, és úgy mondtam:
– Szeretlek. Tartsd meg a Monát! A tiéd. És igen, jobb lett
volna, ha sokkal hamarabb elmondod, de akkor is szeretlek.
Nagyon.
Visszahúzódott egy kicsit, és az arca árnyékban maradt.
Amikor nem mondott semmit, elkezdtem összevissza beszélni.
– Hülye vagyok. Most már jó? Nem ez volt az első eset, hogy
hülyeséget csináltam, és csak álltam ott. De a védelmemre legyen
mondva, hogy az utóbbi időben egy csomó őrület történt velem,
te meg egy pár pillanattal korábban ismerted be, hogy már akkor
is láttál engem, amikor még a létezésedről sem tudtam. Már ez is
éppen elég durva lett volna. Aztán azt mondtad, hogy még nem is
beszélgettünk, amikor te már szerelmes voltál belém, ami pedig
egy csomó mindent megmagyarázott, mert egészen mostanáig el
sem tudtam képzelni, hogy vagy képes ennyire könnyen elfogadni
valakit, akivel éppen csak összetalálkoztál, de te…
Ajkával szakította meg a szóáradatot, és ebben a csókban
ezúttal nem volt semmi gyöngédség. Kemény volt, mély és mohó.
Nem akart lassan csábítani. Ez a csók felperzselt, az övé lettem
tőle, és amint a nyelve az enyémen siklott, belenyögtem a
szájába.
Amikor megszakította, az ajka az enyémet simogatta beszéd
közben.
– Csak annyit kellett mondanod, hogy szeretsz. Többet nem.
Nevetés tört ki belőlem.
– Szeretlek, Jackson James. Szeretlek. Szeret…
A karja erősebben ölelt, és a mellkasából áradó mély hangú
morgás miatt elakadt a szavam. Tekintetünk összekapcsolódott.
– Most azonnal benned kell lennem. Azonnal.
Elkerekedett a szemem.
 – Arra nincs idő, hogy hazamenjünk. – Megfogta az egyik
kezem, és maga után húzva elindult a szálloda bejárata felé.
– Jax?
Rám nézett, a tekintete merő éhség.
– Nincs idő.
Nos, akkor kezdhetek reszketni.
Hamarosan már a meglepetéstől elkerekedett szemű
recepciós előtt álltunk.
– Adjon egy szobát! – mondta Jax, és lecsapta a pultra a
tárcáját. – Azonnal.
Lehet, hogy holnap lesz időm elszégyellni magam, mert az
idős férfi tekintete rólam előbb Jaxre siklott, azután a derekamat
szorosan ölelő karjára, de végül elmosolyodott, és bólintott.
Megkaptuk a szobát. Az első emeleten.
És egy pillanattal azután, hogy Jax berúgta mögöttünk az
ajtót, máris rám vetette magát.
Két tenyere az arcomra simult, hátrafeszítette a fejem,
mélyen csókolt. Amikor elengedett, ujjaim azonnal a pólója után
nyúltak, de elkapta a csuklóm.
– Mielőtt ennél tovább megyünk, tisztáznunk kell néhány
dolgot.
Bólintottam.
– Jól van. Hallgatlak.
– Ne haragudj, amiért nem mondtam el neked! Hülye
voltam. Megérdemlem, hogy dühös légy rám.
Hallottam, és meg is értettem.
– Igazad van, de én a barátaimnak sokkal nagyobb
hazugságot mondtam, és sokkal tovább fenn is tartottam, mint
te. Egyikünk sem jobb a másiknál. De akkor is jólesett volna, ha
hamarabb szólsz, mert az igazság az, hogy mint te is mondtad, én
magam sem tudtam, mennyire érdekel, mi lesz a Mona sorsa. De
a kocsma már a tiéd, Jax. Nem az enyém. Valójában soha nem is
volt az, de bizonyos tekintetben… most megint az. Miattad. Igen.
 Arcában oldódott a feszültség.
– Ugye ezt tényleg komolyan gondolod, mert ha te…
– Komolyan gondolom. – Szerettem volna megérinteni.
Szerettem volna meztelenre vetkőzni, és megmutatni neki,
mennyire komolyan. – A tiéd.
Egy pár másodpercre lehunyta a szemét, majd megszólalt.
– Akkor már csak egy dolog maradt. Szeretlek, de ha velem
akarsz maradni, akkor ebben neked is szívvel-lélekkel benne kell
lenned. Mellettem kell lenned, Calla. Ha valami történik, ne zárj
ki az életedből! Hozzám gyere, ha gondod van! Velem beszéld
meg! Érted?
Összeszorítottam az ajkam, majd bólintottam.
– Szívvel-lélekkel.
– Akkor…
– De ez nem azt jelenti, hogy nem fogok hülyeséget csinálni.
Hogy mindig pontosan tudom, mi a helyes döntés, és soha nem
lesz szükségem egy kis időre, amíg átgondolok dolgokat – vágtam
a szavába. – Mert, tudod, általában nagyon sok hülyeséget
szoktam csinálni. Mint ez az egész…
– Édes – mormogta, és elmosolyodott. – Vettem.
Visszamosolyogtam.
– Akkor megbeszéltük?
És ahelyett, hogy válaszolt volna, inkább megmutatta,
mennyire.
Rekordidő alatt hánytuk le magunkról a ruháinkat. Mint
kiderült, a tárcájában óvszer is volt, aminek láttán egy kicsit
kérdőn néztem rá.
– Soha nem mennék el otthonról nélküle – viccelt.
Megráztam a fejem.
– Csak csókolj már meg!
Levetkőztünk, és az ágyra feküdtünk. Nem tudtunk betelni
egymás érintésével és ízével. Különösen odafigyelt az új sebemre,
de aztán a feje már a lábam között volt, és ujja kitapintotta a
redőket. Aztán közvetlenül azelőtt, hogy a feszültség kirobbant
volna belőlem, fölém emelkedett, és elhelyezkedett a combom
között.
– Óvatos leszek – mondta az ajkamat harapdálva.
– Nem akarom, hogy óvatos légy.
Ajka félmosolyra húzódott.
– Ez is az, amikor hülyeséget csinálsz.
– Hallgass már! – Aztán lábamat ráfontam, és közelebb
húztam magamhoz.
Nevetett, de aztán belém csusszant, és ettől kezdve nem volt
min nevetni tovább. Éppen olyan lassú és gyöngéd volt minden,
mint az első alkalommal. Ő különösen óvatos volt, én pedig totál
elfelejtkeztem a sebhelyemről az oldalamon. A hátam ívben
meggörbült, a csípőm megfeszült, és az övéhez nyomódott.
Egyik keze megjelent a mellemen, tenyere rásimult, és
játszadozni kezdett a bimbóval, bizsergő érzésekkel árasztva el,
miközben testsúlyát a fejem mellé helyezett, másik kezére
támasztotta. Most már mind a két lábammal öleltem, sarkamat a
hátába vájtam, egyre gyorsabb mozgásra ösztökélve.
– Milyen türelmetlen vagy! – Belecsókolt előbb a szám egyik,
majd a másik sarkába is, aztán mélyebben folytatta.
És gyorsabban is mozgott.
Keze már nem a mellemre simult, hanem megkereste az én
kezemet, összefonta az ujjainkat, hogy testünk most már nem
csak odalent olvadt egybe. A fülembe suttogta a nevem, és ez a
hang az egész testemet megremegtette. Áradni kezdett bennem a
forróság, én pedig ezernyi érzés hullámain utaztam, hiszen a
mellem olyan erősen nyomódott az övének, hogy a szívverését is
tisztán éreztem.
Aztán felemelte a fejét, a szemembe nézett, és
elviselhetetlenné fokozódott bennem a nyomás. Megfeszültem
körülötte.
– Ez az! – nyögött fel rekedten.
 Halk nyögdécselésem egyre erősebb lett, és ahogy a tempó
mind jobban felgyorsult, összekeveredett Jax sokkal nyersebb
nyögéseivel. Egyre gyorsabban mozogtam, egyre keményebben
dörzsölve hozzá a csípőm. Az agyam teljesen kiürült, és miközben
erős, érzéki hullámokban ragadta el a testemet a gyönyör, a nevét
kiáltottam. Ő pedig közvetlen utánam ugyancsak elért a csúcsra.
Aztán fejét a váltamba temette.
– Azt hiszem, mégis tetszem neked egy kicsit – szólaltam meg
mély, érzéki hangon testem remegésétől kicsit reszketegen.
Jax belenevetett a nyakamba, majd legördült rólam, és
engem is magával húzott, hogy mind a ketten az oldalunkon
feküdtünk, egymással szemben.
– Fura egy csaj vagy!
– Az – mondtam, és az egyik tenyerem az arcára simult. – Az
vagyok, de akkor is szeretsz.
Ujja a csuklómra kulcsolódott, és a szájához vonta a kezem.
Belecsókolt a tenyerembe.
– Nagyon.

Vagy fél éjszaka nem hagytam, hogy Jax elaludjon,

beszélgettünk, csókolóztunk, és hamarosan már mind a ketten
bántuk, hogy csak ennyi óvszer volt nála. Aztán néhány órával
hajnal előtt elaludtunk, és amikor reggel megéreztem az arcomon
lágy csókjait, olyan volt, mintha csak egypár pillanatra hunytam
volna le a szemem, nem pedig néhány órára.
– Ideje felkelni, álomszuszék – mondta.
Összegömbölyödtem, és valamit motyogni kezdtem arról, hogy
több alvásra van szükségem, azonban hajthatatlan volt, és a
hajamat kezdte húzogatni. – Mára még terveink vannak.
Nagy nehezen kinyitottam az egyik szemem. És amikor
megláttam, hogy felöltözve ül az ágy szélén, a másikat is.
 – Miért vagy máris ruhában?
– Mert ha nem veszek magamra valamit, akkor az lesz a vége,
hogy leszarok minden elővigyázatosságot, és úgy, ahogy vagyok,
benned leszek.
Nos.
Legalább nem kertelt.
– Mindenképpen át kell állnom a bogyóra – mondtam neki,
és megint lehunytam a szemem.
Hangosan nevetett.
– Van egy olyan érzésem, hogy ezt tudnám támogatni, most
azonban akkor is fel kell emelned az ágyból a csinos kis segged.
– Brü-hü-hü.
– Terveink vannak mára, édes, és még ki kell jelentkeznünk a
szobából, hazamenni, zuhanyozni, aztán, ha elég gyorsan
kikászálódsz az ágyból, még arra is lesz időnk, hogy kúrjunk,
mint a nyulak.
Megint felpattant a szemem. Ez már sokkal jobban tetszett.
– Milyen terveink is vannak?
– Klasszak. Kiveszek egy napot a kocsmából, és mi ketten
együtt elmegyünk valahova. Buli lesz. Úgyhogy felkelni. – És
amikor nem mozdultam, a fenekemre csapott. – A barátaid is
csak rád várnak.
– Tényleg? – Ostoba módon körülnéztem, és őszintén szólva
nagyon megkönnyebbültem, hogy nincsenek ott mindannyian.
– Ki fogunk pipálni még egy tételt az elsők közül.
A könyökömre támaszkodtam, és megmarkoltam a takarót.
– Az elsők közül?
Elmosolyodott, és a szeme gyönyörű, szeretetteli volt, a színe
egészen olyan, mint az érett whiskey-é.
– Igen, emlékszel még arra a vagon dologra, amit soha nem
éltél még át? Nos, ha azt akarjuk, hogy legalább egy kicsit
apadjon a lista, mielőtt visszamész a Shepherdre, most azonnal el
kell kezdenünk tenni róla.
 Hű! A szívem rendesen cigánykerekeket hányt a
mellkasomban. Lefejtette az ujjaimat a takaróról, ami így a
csípőmre csusszant. Annyira elmerültem a látványában, hogy
nem is fogtam fel, mi történik, és az sem érdekelt, hogy félig
fedetlen vagyok. Aztán Jax szórakozottan odahajolt hozzám, és
egyik hüvelykjével végigsimított a kis kaviccsá keményedett
mellbimbón.
– Most melyik első jön? – kérdeztem.
Lehajtotta a fejét, és megcsókolt ott, ahol az előbb még a
hüvelykje érintett.
– Elmegyünk a Hershey Parkba.
– A Hershey Parkba?
Felemelte a fejét, és ujját gyöngéden a tarkómra kulcsolta.
– Igen, édes, az egy vidámpark. Még soha nem voltál
vidámparkban. És amikor reggel odalent összefutottam Jase-szel,
elmondtam neki, hogy szeretnélek elvinni. Ők is velünk jönnek,
mind a négyen.
Felsóhajtottam, de valahogy furcsának hangzott.
– Te vidámparkba viszel engem?
Mosolyogva bólintott.
– Odanézzenek már! Hiszen mindjárt elbőgöd magad!
– Fogd be! – suttogtam, és nagy nehezen visszapislogtam a
könnyeimet. – Csak… annyira csodálatos vagy, Jax! Komolyan.
– Frászt – mormogta.
– Emlékszel arra a hülye listára. – Felültem, és ő is velem
együtt emelkedett feljebb. Odahajoltam, majd a homlokommal
hozzábújtam. – Éppen emiatt vagy annyira csodálatos.
Másik karja a derekamra kulcsolódott, és az ölébe húzott.
Csak kapaszkodtam belé, és lehunytam a szemem. Eszembe
jutott valami, amit még ő mondott nekem. Ami már akkor is
igaznak tűnt. Hogy bár a körülmények nagyon szarok, és
mindent elnyel az őrület, de egyvalamit csakis anyának
köszönhetek: hogy megismerhettem Jaxet. Mert a kettőnk
kapcsolata tényleg olyan volt, mint egy reményt adó, ezüstös
fénysugár a sötét éjszakában.
– Még mindig velem vagy? – kérdezte bele a számba.
Éreztem, hogy ajkam mosolyra görbül, miközben ujjaim a
tarkóján levő kis hajszálakkal játszottak. A szívem elfacsarodott,
és a szemembe könnyek gyűltek, de aztán nem hulltak alá. Ha
pedig mégis, a boldogság könnycseppjei lettek volna, mert
teljesen mindegy, hol vagyok, ha itt, ha a Shepherdön, mindenhol
vele leszek. Éppen olyan jól tudtam ezt, mint azt, hogy minden
kilégzés után újabb levegőt veszek.
– Veled vagyok.
Szélesen elmosolyodott, majd még erősebben magához ölelt.
– Okos kislány.
 Köszönetnyilvánítás

Annak ellenére, hogy a sorban ez már a huszonhetedik

könyvem, mindig különösen nehéznek találom, hogy ezt a részt
megírjam – mert biztos vagyok benne, hogy ki fogok felejteni
valakit. Pedig az ember azt hinné, mostanra igazán
hozzászokhattam volna. Nos, sajnos nem ez a helyzet, ezúttal
azonban szeretnék valami új módszert kipróbálni, és inkább csak
amolyan névsorolvasásképpen felsorolni minden érintettet.
Hatalmas köszönet illet mindenkit, aki a könyveim üzleti
oldalát kezeli: Kevan Lyon, Taryn Fagerness, Brandy Rivers,
Tessa Woodward, Molly Birckhead, Jessie Edwards, KP Simmon,
Caroline Perny, Shawn Nicholls, Pam Spengler-Jaffee és a
HarperCollins, a William Morrow, valamint az Avon minden
csodálatos munkatársa.
Külön köszönet jár Katie-nek (katiebabs!), amiért
megengedte, hogy róla nevezzek el egy erotikus táncost, aki
leesve egy túlságosan beolajozott rúdról, beveri a fejét, és
szupersztripper-képességeket kap. Szívesen… azt hiszem.
Újabb köszönet illeti azt az ismeretlen zsenit, aki elkészítette
a Theo James Eyebrows nevű Tumblr-oldalt, és azt írta róla, hogy
„ügyesen használja a szemöldökét”. Mert most komolyan… szó
szerint így van. És talán azért is köszönet illeti, hiszen
nyilvánvaló, hogy ez után Theo James jelentős szerepet játszott
abban, hogy meg tudjam alkotni Jax figuráját. De ez nem
perverz, vagy de?
Biztosan én is egy sarokban hintáznék valahol a két térdemet
átkulcsolva, ha nem lett volna mellettem Laura Kaye, Sophie
Jordan, Tiffany King, Jen Fisher, Vi (VEE!), Damaris Cardinali,
Trini Contreras (Elvesztettem a cipőm, tum-di-dum-dum!),
Hannah McBride, Lesa Rodrigues, Stacey Morgan, Dawn
Ranson, a férjem és a családom, Tiffany Snow, Valerie Fink, és
most jött el a pont, amikor kezdem elfelejteni a többi nevet.
Végül, de nem utolsósorban ugyancsak szeretnék köszönetét
mondani minden bloggernek/kritikusnak és olvasónak, aki a
kezébe veszi ezt a könyvet. Mert ha ti nem vagytok, ez sem
születik meg soha. Ha tudnám, egyenként ölelném meg
mindegyikőtöket.