|| gītārtha saṅgraha ||

A Bhagavad-gítá jelentésének összefoglalása

A mű első strófája egyetlen slókába sűríti a Gítá hétszáz versét:

svadharma-jñāna-vairāgya-sādhya-bhakty-eka-gocaraḥ |
nārāyaṇaḥ paraṁ brahma gītā-śāstre samīritaḥ ||1||
A világi hivatás, a tudás és függetlenség (képezik az alapot, ám) csakis a beteljesült
odaadással érhető el
Nárájana, a legfőbb Brahman – mondja a szentírás, a Bhagavad-gítá.
A zárójeles kiegészítést a későbbi versek indokolják. Bár sokféle útról, módszerről
beszél Krsna a Gítában, a legfontosabb ezek közül a bhakti: „Ardzsuna! Csakis
színtiszta odaadással lehet engem ilyesféleképp megismerni, ténylegesen
megpillantani és elmélyülni bennem.” (Bg. 11.54.)

A Gítát három részre osztják, a következő versek e fejezetcsoportok summáját adják:

jñāna-karmātmike niṣṭhe yoga-lakṣye su-saṁskṛte |

ātmānubhūti-siddhyarthe pūrva-ṣaṭkena codite ||2||
A gjána- és karma-jóga gyakorlatainak gondos végzése
a lélek megtapasztalásának tökéletességét célozza – mondja az első hat fejezet.
A Gítá első fejezete bevezető, Ardzsuna dilemmáját mutatja be, a tanítás a
második fejezetben kezdődik el. Krsna először az anyag és lélek
megkülönböztetéséről (szánkhjáról) tanít, majd az érzékek fegyelmezésről, a
vágynélküli cselekvésről (jógáról). A cselekvés legyen áldozat – mondja a harmadik
fejezetben –, majd az áldozatok fajtáit ismerteti a negyedikben. A cselekvés és
lemondás viszonyát elemzi az ötödik fejezet, majd a csapongó elme
megszilárdításáról, a meditációról a hatodik.
Az első hat fejezet az utak sokféleségét mutatja be. Mit tegyek – kérdezi Ardzsuna – s
így a cselekvés és az átmant az anyagtól elválasztó tudás áll a középpontban.

madhyame bhagavat-tattva-yāthātmyāvāpti-siddhaye |
jñāna-karmābhinirvartyo bhakti-yogaḥ prakīrtitaḥ ||3||
A középső hat fejezet a Bhagavánról szóló végső igazság elnyerésének tökéletességére
irányuló,
gjána és karma eredményezte bhakti-jógáról szól.
Az első hat fejezetben felismertük a meditáció fontosságát… most kiderül, kire
irányítsuk figyelmünket, ki legyen meditációnk „tárgya”. A hetedik fejezet megalapozza
a lelki tudást, a nyolcadikból kiderül, milyen életutakat járhat be az ember, s mi a sorsa
a halála után, a kilencedik pedig elmélyíti tudásunkat Istenről. A tizedikben Ardzsuna
hall Krsna fenségéről, majd a tizenegyedikben meg is pillantja Krsna isteni alakját. Isten
megközelítésének módja a szerető odaadás, a bhakti – teszi fel a koronát a tanításra
Krsna a tizenkettedik fejezetben.

pradhāna-puruṣa-vyakta-sarveśvara-vivecanam |
karma-dhīr bhaktir ityādiḥ pūrva-śeṣo'ntimoditaḥ ||4||
Az őstermészet, a lélek, a megnyilvánult (teremtés), s a mindenség ura (természetének)
megtárgyalása,
a cselekvés, az értelem, az odaadás, s más, az előzőekben (éppen csak említett témákat)
tárgyal az utolsó hat fejezet.
Az előző részek elmondtak mindent… most az eddig elhangzottak megalapozása, az
ismeretek elmélyítése következik. Az anyag és a lélek, a tudás (13. fejezet), az
anyagvilág minőségei, a kötőerők (14. fejezet), a kötőerők meghaladása (15. fejezet), a
jó és a rossz (16. fejezet), majd a vallásosság legfontosabb elemeinek kötőerők szerinti
 analízise (17-18. fejezet) következik. A tizennyolcadik fejezet végén Krsna összefoglalja
tanítását: az ember természetéből fakadó kötelességeinek (dharma) végzése jelenti az
alapot, majd önfegyelmet gyakorolva s a kettősségektől eltávolodva lelki síkra érhet a
szádhaka. Ám Istenhez csak odaadó szeretet (bhakti) révén kerülhet közel – s Krsna a
végső oltalom.

Jámunácsárja a következő 18 versszakban a Gítá egy-egy fejezetét foglalja össze:

asthāna-sneha-kāruṇya-dharmādharma-dhiyākulam |
pārthaṁ prapannam uddiśya śāstrāvataraṇaṁ kṛtam ||5||
A gyöngédséget és könyörületet félreértve megzavarodott a dharma és adharma körül
forgó gondolataitól,
ezért Ardzsuna (Krsna) oltalmáért folyamodott. Őt tanítva szállt alá a szentírás, (a
Bhagavad-gítá).
A gyöngéd szeretet és a sajnálat nagyon fontos tulajdonságok, az isteni könyörület
emberi megnyilvánulásai. Ám ahogy a tüzet sem oltja el a rálocsolt olaj, a háborút
kirobbantó rokonság mohóságát sem csillapítja a rosszul alkalmazott sajnálat. A helyes
és helytelen cselekvés útvesztőjében eltévedt Ardzsuna tanítványként hódol Krsna előtt.
A prapatti, a meghódolás a Srí vaisnava szampradája különösen nagyra tartott, központi
eszménye.

nityātmāsaṅga-karmehā gocarā sāṅkhya-yoga-dhīḥ |

dvitīye sthita-dhī-lakṣā proktā tan moha-śāntaye ||6||
(Az Úr) az örök lélek és a ragaszkodásmentes cselekvés (felismeréséhez) vezető szánkhja
és jóga tudományát
tanította a második fejezetben, hogy eloszlassa Ardzsuna illúzióját, (hiszen e tanokat) a
megállapodott értelem jellemzi.
A megállapodott értelem jellemezi: utalás Ardzsuna kérdésére a megállapodott értelmű
bölcsről (lásd Bg. 2.53.) A zavarodott és kételyek gyötörte tanítványt a higgadtság
útjára vezeti Krsna. A szánkhja tudománya a purusa és prakrti, a lélek és az anyag
különválasztásáról szól, míg a jóga itt a ragaszkodásmentes cselekvésről.

asaktyā loka-rakṣāyai guṇeṣvāropya kartṛtām |

sarveśvare vā nyasyoktā tṛtīye karma-kāryatā ||7||
Ragaszkodásmentes, a világ oltalmazásának érdekében történő, kötőerők jellemezte
működésként
beszél a cselekvésről a harmadik fejezetben. A cselekvés a mindenség Urának felajánlott
kötelesség.
Ragaszkodásmentes, és a cselekvés a mindenség Urának felajánlott kötelesség: „Ezért
mindig ragaszkodásmentesen (azaz: a tettek eredményéhez nem kötődve), kötelesség
gyanánt végezd tetteidet, mert a ragaszkodás nélkül cselekvő a Legfelsőbbet éri el.”(Bg.
3.19., lásd még: 3.7., 3.25.)
A világ oltalmazásának érdekében: A Gítá szövegében (Bg. 3.20.) szereplő loka-
saṁgraha kifejezésben a loka jelent köznépet, és világot is, így egyaránt jelenti a világ
oltalmazását és a köznép irányítását.
Kötőerők jellemezte működés: Bár az anyagi természet (prakṛti) s a kötőerők működtetik
a cselekvést, ám az ahankár által megtévesztett, megzavarodott lélek önmagát tekinti
cselekvőnek – áll a 3.27. versben.
A mindenség Urának felajánlott: Küzdj ezért, óh Ardzsuna, minden munkádat Énnekem
feláldozva, elmédet Rám irányítva, haszonvágy, önzés és letargia nélkül. (Bg. 3.30.)

prasaṅgāt sva-svabhāvoktiḥ karmaṇo'karmatāsya ca |

bhedā jñānasya māhātmyaṁ caturthādhyāya ucyate ||8||
Mellékesen szól néhány szót önnön eredeti természetéről, (tisztázza) a cselekvés és a
nemcselekvés
különbségét, továbbá a tudás dicsőségéről beszél (Krsna) a negyedik fejezetben.
 A negyedik fejezet elején Ardzsuna kérdésére válaszolva Krsna saját avatárjairól beszél,
ám a fejezet alapvetően a cselekvés, a tétlenség és a bűnös cselekvés viszonyát írja le.
Visszahatásoktól mentes cselekvés az áldozatként felajánlott tett, míg a különféle
áldozatok közül a lelki tudással végzett áldozat a legmagasztosabb – így a fejezet e
tudás magasztalásával zárul.

karma-yogasya saukaryaṁ śaighrya kāścana tad-vidhāḥ |

brahma-jñāna-prakāraś ca pañcamādhyāya ucyate ||9||
A karma-jóga gyors útját, annak néhány fajtáját,
és a Brahman tudásának módozatait tárgyalja az ötödik fejezet.
A karma-jóga gyors útját: A Gítá 5.3. verse szerint aki mindig lemondó, soha nem gyűlöl
és nem is vágyakozik, s mindig kiegyensúlyozott, az könnyedén megszabadul az evilági
lét kötelékeitől.
Brahman tudásának módozatai: Az 5.16. verstől kezdődően a fejezet végéig tartó rész.

yogābhyāsa-vidhir yogī caturdhā yoga-sādhanam |

yoga-siddhiḥ svayogasya pāramyaṁ ṣaṣṭha ucyate ||10||
A jóga gyakorlásának módjai, a négyféle jógí, a jóga beteljesülésének módszerei,
a jóga tökéletessége, s a Krsnához kapcsolódás jógájának felsőbbsége a hatodik fejezet
témája.
A jóga gyakorlásának módjait, szabályait a fejezet 10. versétől kezdve találjuk meg. A
négyféle jógí a jóga mélységének osztályozása, a 29. és 32. versek között: i) a lélek-látó,
aki egyenlően tekint mindenkire (6.29.), ii) aki Krsnát veszi észre mindenben (6.30.), iii)
aki minden lény szívében is Krsnát veszi észre, és Őt imádja (6.31.), iv) s mindezt oly
módon éli meg, hogy bár átérzi mások örömét-bánatát, ám megértve, hogy mindez a
test és az elme játéka, túllát ezen.
A jóga beteljesülésének módszerei (yoga-sādhanam) a 6.35. vers szerint a gyakorlás
(abhyāsa) és az anyagi léttől való elkülönülés, függetlenség (vairāgya). Még a teljes
sikert el nem érő jógí törekvése sem hiábavaló, következő születése magától kínálkozó
alkalmat biztosít félbehagyott gyakorlatai folytatásának – így a sikertelen jógi is előbb-
utóbb tökéletességre jut.
Végezetül a Krsnához kapcsolódás jógájának felsőbbségét hirdeti a fejezet utolsó verse:
„a legkiválóbb jógí az, aki mindig Krsnára gondolva nagy (mad-gatenāntarātmanā –
„hozzám jött”, azaz bennem elmélyült értelemmel) hittel (śraddhāvān – erőshitű) imádja
(bhajate) őt.

sva-yāthātmyaṁ prakṛtyāsya tirodhiḥ śaraṇāgatiḥ |

bhakta-bhedaḥ prabuddhasya śraiṣṭhyaṁ saptama ucyate ||11||
Az önmagáról szóló igazságról, az anyagi természeten való felülkerekedésről, a
meghódolásról,
a bhakták különféle csoportjairól, és a bölcsek kiválóságáról szól a hetedik fejezet.
Az önmagáról szóló igazság: „Halld most, óh, Prthá fia, hogyan ismerhetsz meg Engem
teljesen, kétségtelenül, a Rólam való teljes tudat által, a jóga gyakorlásával, az elmét
Rám irányítva!” (Bg. 7.1.)
Az anyagi természeten való felülkerekedés eszköze a meghódolás, erről így ír a Gítá: „Az
anyagi természet három kötőerejéből álló Isteni energiámat nagyon nehéz legyőzni. De
akik átadták magukat Nekem, azok könnyen túllépnek rajta.” (Bg. 7.14.) Az istenhez
fordulók indítékaik szerint lehetnek i) szenvedők, ii) kíváncsiak, iii) vagyonvágyók és iv)
bölcsek. (Bg. 7.16.), „közülük a hűséges odaadással örökre hozzám kötődő bölcs a
legkiválóbb, mert fölöttébb kedves vagyok neki, s ő is kedves nekem.” (Bg. 7.17.)

aiśvaryākṣarayāthātmya-bhagavac-caraṇārthinām |
vedyopādeya-bhāvānām aṣṭame bheda ucyate ||12||
Az isteni fenség, a múlhatatlan, s a Magasztos Úr lábai után vágyakozók
által megismerendő, és elfogadandó (dolgokat) veszi számba a nyolcadik fejezet.
 A nyolcadik fejezet elején Ardzsuna az előző vers szavainak hátteréről kérdez. Krsna
válaszában Jámunácsárja a különféle istenképeket fedezi fel: adhibhúta („létfölötti”) a
dévák fenséges, ám múlandó világát idézi, a gazdagság, hatalom, stb. okán keresők
világát. A dévák világán túli a múlhatatan Brahman, míg az áldozat Ura Isten személyes
formája. (vö. Bg. 8.4.)

sva-māhātmyaṁ manuṣyatve paratvaṁ ca mahātmanām |

viśeṣo navame yogo bhakti-rūpaḥ prakīrtitaḥ ||13||
Önnön dicsőségét, emberi alakban is transzcendentális természetét, a nagy lelkek
jellemvonásait, és az istenszeretet jógáját fejti ki a kilencedik fejezet.
Önnön dicsősége: „Megnyilvánulatlan formámban én töltöm be ezt az egész
mindenséget. Minden lény bennem van, de én nem vagyok bennük, és mégsem
bennem lakoznak a lények – lásd fenséges hatalmam! A lények fenntartója, s nem a
lényekben lakozó: én magam vagyok a lények teremtője.” (Bg. 9.4-5.)
Emberi alakban is transzcendentális természete: „Az ostobák kigúnyolnak, mikor
alászállok emberi alakomban. Nem ismerik transzcendentális természetem és mindenek
felett álló, páratlan uralmam. (Bg. 9.11.)”
A nagy lelkek jellemvonásai: „Ám az isteni természet védelmében álló nagy lelkek
rendületlen elmével imádnak engem, mert a világ eredetének, s múlhatatlannak
ismernek engem. Állandóan engem dicsőítenek, fogadalmaikban eltökéltek, állhatatosan
törekszenek, odaadással hódolnak előttem, s (így) örök kapcsolatban engem imádnak.”
(Bg. 9.13-14.)

sva-kalyāṇa-guṇānantya-kṛtsna-svādhīnatā-matiḥ |
bhaktyutpatti-vivṛddhyarthā vistīrṇā daśamoditā ||14||
Saját áldásos tulajdonságainak határtalan teljességéről, s hogy minden tőle függ –
e tudást beszéli el (Krsna) a tizedik fejezetben, az istenszeretet kibontakozásának és
elmélyítésének érdekében.
Minden tőle függ: „Én vagyok a mindenség eredete, minden belőlem árad. Ezt
fölismervén a lét örömétől mámoros bölcsek engem imádnak.” (Bg. 10.8.)

ekādaśe sva-yāthātmya-sākṣāt-kārāva-lokanam |
dattamuktaṁ vidiprāptyor bhaktyekopāyatā tathā ||15||
A tizenegyedik fejezetben megadta (Ardzsunának), hogy saját szemével pillanthassa meg
(Krsna) valós formáját,
és kifejtette, hogy a bhakti az egyetlen módszer, amivel az ember megismerheti és
elérheti Őt.
A bhakti az egyetlen módszer: „Sem a védán keresztül, sem vezekléssel, sem
adományozással vagy áldozattal nem lehetséges olyasféleképp meglátni engem,
ahogyan te láttál. Ardzsuna! Csakis színtiszta odaadással lehet engem ilyesféleképp
megismerni, ténylegesen megpillantani és elmélyülni bennem.” (Bg. 11.53-54.)

bhakteḥ śraiṣṭhyam upāyoktir aśaktasyātmaniṣṭhatā |

tat-prakārās tv-atiprītir bhakte dvādaśa ucyate ||16||
A bhakti kiválósága, elérésének módjai, s az arra képtelen számára az átman kutatása,
a bhakták jellemvonásai, és Krsna hívei iránt érzett forró szeretete – ezek a tizenkettedik
fejezet témái.
A tizenkettedik fejezet a szívbéli spontán rajongás eszményét mutatja fel: „Egyedül rám
irányuljon elméd, csakis rám összpontosítsd értelmed, így velem élsz majd ezután,
semmi kétség.” (Bg. 12.8.) Ám felmutatja az ide vezető utat is (Bg. 12.9-11. versek). S
utat mutat azok számára is, akik nem a bhakti útját járják: „Ám akik a múlhatatlant, a
meghatározhatatlant, megnyilvánulatlant, mindent áthatót, felfoghatatlant, változatlant,
mozdulatlant és szilárdat tisztelik érzékeiket szabályozva, mindig elfogulatlanul, és
minden lény jólétéért cselekedve, ők is engem érnek el.” (Bg. 12.3-4.)
deha-svarūpam ātmāpti-hetur ātma-viśodhanam |
bandha-hetur vivekaś ca trayodaśa udīryate ||17||
A test alapvető jellemvonásait, a Lélek elérésének módját, az elme megtisztítását,
a kötöttségek okát és a megkülönböztetés tudományát tárgyalja a tizenharmadik fejezet.
A fejezet 6-7. versei az anyagi tettek mezejét definiálják – ez a test eredeti természete.
A Lélek elérésének módjai, a lelki tudás jellemzői a 8-12. versekben olvashatók. Az elme
megtisztítása a „megismerendő” (jñeyam) a 13. verstől kezdődő részre vonatkozik, míg
a kötöttség okairól a 20-22. versek szólnak. A megkülönböztetés a prakrti (anyag) és a
purusa (lélek) megkülönböztetése, melyről a 24. verstől kezdődő részben olvashatunk.

guṇa-bandha-vidhā teṣāṁ kartṛtvaṁ tan-nivartanam |

gati-traya-sva-mūlatvaṁ caturdaśa udīryate ||18||
Az anyagi természet kötőerőiről, működésükről, a kötőerők meghaladásáról,
és a három kötőerő forrásáról is szól a tizennegyedik fejezet.
A szanszkrt guṇa szó egyaránt jelent minőséget, tulajdonságot, de fonalat vagy kötelet
is. Így ez az egyetlen szó elmondja, hogy a háromféle anyagi minőség evilághoz
bilincselő kötelék. A tizennegyedik fejezet részletesen szól a három guṇa működéséről.
A kötőerők meghaladása: „Aki teljesen az odaadó szolgálattal foglalja le magát, és nem
esik vissza semmilyen körülmények között, az egyszeriben túllép az anyagi természet
kötőerőin, s így elér a Brahman síkjára.” (14.26.)
A kötőerők forrása: „Én vagyok Brahman alapja, valamint a kifogyhatatlan nektár, a
végérvényes vallás és az abszolút boldogság beteljesülése.” (14.27.)

acin-miśrād viśuddhāc ca cetanāt puruṣottamaḥ |

vyāpanād bharaṇāt svāmyād anyaḥ pañcadaśoditaḥ ||19||
A Legfőbb Személy egyaránt különbözik a tudatlansággal társult és a makulátlan lelkektől
is,
minek oka mindent átható, gondoskodó, és uralkodó természete – ezt mondja el a
tizenötödik fejezet.
„Kétféle lény létezik: a gyarló és a tévedhetetlen. Az anyagi világban minden lény
gyarló, a lelki világban pedig mindenki tévedhetetlen. E kettőn kívül létezik a
legnagyobb élő személyiség, Maga az Úr, aki behatolt a három világba, és fenntartja
azokat. Miután Én transzcendentális vagyok, túl a gyarlón és a csalhatatlanon, s mert Én
vagyok a leghatalmasabb, ezért a Legfelsőbb Személyként magasztalnak Engem a
Védák és a világ. „(15.16-18.)
E három vers a megelőző fejezetekre is felteszi a koronát: a tizenharmadik a lelki
tudásról, a Legfelsőbb eléréséről és az anyag és lélek különválasztásáról szóló részei
miatt a megtisztult dzsíva-lelkeket idézi fel, a tizennegyedik az evilági kötőerőket, s az e
kötelékekkel gúzsbakötött rab lelkek fogságát írja le, a tizenötödik fejezet pedig a
Legfelsőbb Személyről szól.

devāsura-vibhāgokti-pūrvikā śāstra-vaśyatā |
tattvānuṣṭhāna-vijñāna-sthemne ṣoḍaśa ucyate ||20||
Az isteni és démoni tulajdonságok felosztása, valamint a szentírás, a tan követése,
hogy az igazságnak szentelt bölcsesség erős gyökeret ereszthessen – ez áll a tizenhatodik
fejezetben.
A vaśya szó szerint engedelmességet, irányítottságot jelent. A śāstra-vaśya, a tan, a
szentírásoknak való alávetettség fogalmazódik meg a fejezet utolsó versében: „Az
Írások irányadásából kell megérteni, hogy mi a kötelesség és mi nem. Miután az ember
megismerte e szabályokat, cselekedjék úgy, hogy fokozatosan fejlődhessék
általuk.”(16.24.) A fejezet első három verse az isteni tulajdonságokat sorolja, míg a 7.-
verstől kezdődő rész a démoni gondolkodás jellemzése.

aśāstram āsuraṁ kṛtsnaṁ śāstrīyaṁ guṇataḥ pṛthak |

lakṣaṇaṁ śāstra-siddhasya tridhā saptadaśoditam ||21||
Démoniak, azaz a szentírással szembehelyezkedők sajátosságait, a szentírást követők
kötőerők szerinti tulajdonságait,
valamint a tökéletességre jutottak jellemzőit írja le a tizenhetedik fejezet.
A tizenhetedik fejezet elején Ardzsuna arról kérdez, mi a helyzete azoknak, akik feladják
a szentírások elveinek követését. Így Krsna beszél a szentírással szembehelyezkedőkről
(17.5-6. versek), majd beszél az áldozat, az önfegyelmezés (vezeklés) és az
adományozás kötőerők szerinti felosztásáról. Oṁ tat sat – e három szó jellemzi a
tökéletesek tetteit, miként arról a 23. verstől kezdődő rész szól.

īśvare kartṛtā-buddhiḥ sattvopādeyatāntime |

sva-karma-pariṇāmaś ca śāstra-sārārtha ucyate ||22||
Az utolsó fejezetben az Úrnak szentelt tettekről és értelemről, a jóság kiválóságáról,
a saját (dharmánk) szerinti cselekvésről beszél (Krsna), majd összegzi a Gítát.
A tizennyolcadik fejezetben olvashatunk a lemondásról (18.2-11. versek) és a
cselekvésről (13. verstől kezdődő rész). Kötőerők szerinti csoportosításban elemzi a
cselekvés jellemzőit: a tettet meghatározó értelmet, magát a tettet, és a cselekvőt, az
elhatározást, és az eredményt. A 41. verstől kezdődő rész szerint a saját dharmája
szerinti kötelességeit végezve bárki elérheti a tökéletességet, végezetül a 64-66. versek
a Bhagavad-gítá végkövetkeztetését mondják el.

A mű záró verseiben Jámunácsárja szól a Legfelsőbb iránti odaadásról, a három

jógafolyamat összefonódásáról, és a beteljesülésről.

karma-yogas tapas tīrtha-dāna-yajñādi-sevanam |

jñāna-yogo jita-svāntaiḥ pari-śuddhātmani sthitiḥ ||23||
A cselekvés (karma) jógája az önfegyelmezés, a zarándoklat, az adományozás, az
áldozat, s más tettekkel végzett szolgálatot jelent,
míg a megismerés (gjána) jógája megállapodás a megtisztult önvalóban, a
megfegyelmezett gondolatok segítségével.

bhakti-yogaḥ paraikānta-prītyā dhyānādiṣu sthitiḥ |

trayāṇām api yogānāṁ tribhir anyonya-saṅgamaḥ ||24||
Az önátadó szeretet (bhakti) jógája a Legfelsőbb iránti kizárólagos szeretetben elmerülő
meditáció.
E három jógafolyamat szorosan összekapcsolódik egymással.

nitya-naimittikānāṁ ca parārādhana-rūpiṇām |
ātma-dṛṣṭes trayo'py ete yoga-dvāreṇa sādhakāḥ ||25||
A Legfelsőbb imádataként megnyilvánult állandó és alkalmi kötelességek (elvégzése)
lélek-látóvá tesz – ennek beteljesülését támogatja a három jógafolyamat.
A Szentírás által megszabott időszakos és állandó rítusok mögötti cél a Legfelsőbb
imádata. Az áhítat útjának fontos állomása a brahma-bhūta, a lelki lét felismerése,
megélése. A lét lelki természetét felismerő nem bánkódik, nem vágyakozik, egyenlő
minden élőlénnyel, s elnyeri az irántam való legfőbb odaadást – jelenti ki Krsna. (Bg.
18.54.) Ezt említi a vers lélek-látásként.

nirasta-nikhilājñāno dṛṣṭvātmānaṁ parānugam |

pratilabhya parāṁ bhaktiṁ tayaivāpnoti tat-padam ||26||
A tudatlanságon teljességgel felülkerekedve válik az ember lélek-látóvá, s a Legfelsőbbet
követve
a legfőbb odaadást nyeri el. E (szívbéli) odaadás segítségével pedig az Úr lábaihoz ér.
„Aki az értelme által megtisztult, elméjét szilárd határozottsággal fegyelmezi, megvált
az érzékkielégítés tárgyaitól, mentes a ragaszkodástól és a gyűlölettől, magányos
helyen él, keveset eszik, testét és nyelvét fegyelmezi, mindig transzban van, lemondó,
mentes a hamis egótól, az álhatalomtól, hamis büszkeségtől, kéjtől, dühtől és
 birtoklásérzettől, s békés, az biztosan felemelkedik az önmegvalósítás síkjára” (Bg.
18.51-53., szó szerint: brahma-bhūyāya kalpate – készen áll a brahman lét elérésére, az
imént említett lélek-látásra.) „Aki ilyenformán eljutott a transzcendentális síkra, az
egyszerre megvalósítja a Legfelsőbb Brahmant. Sohasem bánkódik, és nem is vágyik
semmire, egyenlő minden élőlénnyel szemben. Ebben az állapotban tiszta odaadó
szolgálatot ér el Énirántam.” (Bg. 18.54.)
Az Úr lábaihoz ér (tat-padam) a védahimnuszok és az upanisad-irodalom szokásos
szófordulata1, a pada szó többféle jelentése (láb, lábnyom, hely, célállomás, helyzet)
miatt a szövegösszefüggés szerint különféleképpen fordítható.

bhakti-yogas tad-arthī cet samagraiśvarya-sādhakaḥ |

ātmārthī cet trayo'py ete tat-kaivalyasya sādhakāḥ ||27||
A szeretet jógája – ha valaki arra vágyik – elvezet minden bőség forrásához,
míg a három jógafolyamat a Lélekre vágyót az üdvösséghez vezetik.
Az üdvösséget a vers a kaivalya szóval írja el. Ez szó szerint kizárólagosságot jelent (a
kevala – kizárólagos, elkülönült, egész, teljes szóból), a lélek teljes és végleges
elkülönülését az anyagtól. Patanydzsali szerint: a gunák visszahúzódása, mikor a
szemlélő eredeti természetében honol, s egyedül a tudatosság ereje (cit-śakti) van jelen.
A Lélek kutatója (az arthin valamire törekvőt, vágyódót jelent) a három jógafolyamat
segítségével elérheti a kaivalya állapotát.
Miként a Gítában is láthattuk: Isten feltárja isteni voltát annak, aki a szeretet jógájával
közeledik őhozzá. (lásd 11.54.)

aikāntyaṁ bhagavaty eṣāṁ samānam adhikāriṇām |

yāvat prāpti-parārthī cet tad evātyantam aśnute ||28||
Mindezen törekvőket egyaránt a Magasztos Úr iránti kizárólagosság fűti,
ám a Legfelsőbb elérésére vágyó a végtelen (boldogságot) ízleli.
Mindhárom jógafolyamat útján egyedül az Abszolútat kutatják. A vers aikāntyam szava
kizárólagost jelent, egyedüli, végső célt – az Úr valamely aspektusa felé fordul minden
jóga. A Legfelsőbbet elérni vágyó jelölt őt éri el maradéktalanul – az atyanta („végen
túl”) szó teljest, tökéletest jelent –, s egyben megízleli a végtelen boldogságot is (lásd:
ānanda-mayo’bhyāsāt, Vsz. 1.1.12.). Bár a boldogság szót a vers nem mondja ki, mégis,
indokoltnak látom a fordításba foglalni – a Legfelsőbb végtelensége, teljessége a lét, a
tudatosság és a boldogság teljességét jelenti.

jñānī tu paramaikāntī tad-āyattātma jīvanaḥ |

tat-saṁśleṣa-viyogaika-sukha-duḥkhas tad-eka-dhīḥ ||29||
A bölcs az személy, ki egyedül a Legfelsőbbnek szenteli magát, és csakis tőle függ.
Az együttlét az egyedüli öröme, s csak az elválás a bánata – csak Urára gondol.
A vers a Gítá hetedik fejezetére utal. Krsna a hozzá közeledők négy csoportjáról szól
(szenvedők, kíváncsiak, vagyonvágyók és bölcsek), s közülük a bölcset (jñānī) emeli ki: ő
nitya-yukta, azaz „mindig összekötött”, azaz egyhegyű elmével mindig Krsnának
szenteli magát, és eka-bhakti – szerető ragaszkodással (bhakti) az Elsődleges Létezőt
(eka) imádja. (Bg. 7.17-18.)
A Szvámí Védánta Désika által kommentált szövegváltozatban így áll a vers, ám más Srí
vaisnava forrásokban a második páda olvasata ez: tadāyattam ajīvanaḥ – tőle függő,
nincstelen.

bhagavad-dhyāna-yogokti vandana-stuti-kīrtanaiḥ |
labdhātmā tad-gata-prāṇa-mano-buddhīndriya-kriyaḥ ||30||
A Legfelsőbbön meditálva, róla beszélve, őt imádva, hozzá fohászkodva és őt
magasztalva
az ember életerői, gondolatai, értelme és érzékei csakis reá összpontosulnak.

1
http://slokamala.blogspot.hu/2008/12/visnu-legfbb-hajlka.html
nija-karmādi bhakty-antaṁ kuryāt prītyaiva kāritaḥ |
upāyatāṁ parityajya nyasyed deve tu tām abhīḥ ||31||
Saját kötelességétől kezdve az odaadás gyakorlásáig minden tettét végezze szeretettel,
s ne az (üdvösség) eszközeiként tekintsen rájuk. Felhagyva a félelemmel bízza magát az
Úrra!
A vers a meghódolás (śaraṇāgati, a Srí szampradája terminológiája szerint: prapatti)
alapelveit fogalmazza meg a Gítá végkövetkeztetésére alapozva: „Az Én hívem, bár
állandóan sokféle tettet végez, az Én védelmem alatt, kegyem révén eléri örökkévaló és
elpusztíthatatlan lakhelyemet. Minden cselekedetedben csak Énrám bízd magad, s
dolgozz mindig az Én védelmem alatt! Légy teljesen tudatos Rólam az ilyen odaadó
szolgálatban!” (Bg. 18.56-57.) „Gondolj mindig reám, légy az én hívem, imádj engem s
hódolj nékem! Mivel oly kedves vagy nekem, megígérem, biztosan eljutsz majd hozzám.
Minden dharmát feladva, hozzám, az egyetlen menedékhez jöjj! Megszabadítalak majd
téged minden bűntől, ne félj!” (Bg. 18.65-66.2)

ekāntātyanta-dāsyaika-ratis tat-padam āpnuyāt |

tat-pradhānam idaṁ śāstram iti gītārtha-saṅgrahaḥ ||32||
Kinek egyetlen öröme az Abszolút egyhegyű, állandó szolgálata, az elnyerheti az ő
hajlékát,
ezt hangsúlyozza e Szentírás – íme a Bhagavad-gítá jelentésének összefoglalása.

2
http://slokamala.blogspot.hu/2009/03/bhagavad-gita-1865-66.html