2014. április 5., 6., szombat–vasárnap
com KILÁTÓ 13
SZERKESZTI: KONTRA FERENC LIII. évfolyam, 14. szám
Iregtől Járekig,
Jármostól Tiszaistvánfalváig
Egy település nevének színeváltozásai
A régen volt
helységnevek általában természetes névadás útján jönnek
létre, a térszínformák, a növénytakaró vagy más egyéb, a
lakosságot jellemző tulajdonságok, a származás, a helység
tulajdonjogi hovatartozása, a templom védőszentjének neve stb.
alapján, de gyakoriak a mindenkori hatalmi szervek kezdemé-
nyezésére bevezetett és rögzített, az élő nyelvszokást figyelmen
kívül hagyó, lényegében mesterségesen kialakított elnevezések
is. Ugyanakkor vegyes lakosságú területeken szinte törvénysze-
rű jelenség, hogy a különböző nyelvet beszélő közösségek mind
hangalaki, mind jelentéstani értelemben kisebb vagy nagyobb
mértékben eltérő módon nevezik meg földrajzi környezetük
fontos helyeit, objektumait, természetesen a városaikat és falva-
ikat is. Normális körülmények között ez nem szokott vitát és
ellentéteket kiváltani, azonban sokan úgy vélik, hogy a neveknek
mágikus erejük van, és ha valaki másként nevezi meg ugyanazt a
dolgot – jelen esetben ugyanazt a települést –, mint ő, akkor már
el is vette tőle, jelképesen kisajátította. Ezen a primitív, „kőkori”
logikán alapszik a huszadik és a huszonegyedik századi soviniz-
musok türelmetlensége a kisebbségi nyelv- és névhasználattal
szemben, amit a hatalmasok politikai számításból rendszerint
még szítanak is.
Mindez azonban csak kis mértékben érinti mai cikkünk tárgyát,
még ha egyébként a mindennapi életben gyakran találkozunk is
az említett káros jelenség különféle megnyilvánulási formáival,
például átpingált helység- és utcanévtáblák formájában.
A PESTY-FÉLE HELYNÉVTÁR
Amikor a XIX. század hatvanas éveiben
Pesty Frigyes a belügyminisztérium megbízásá-
ból hozzálát nagyszabású, kérdőíves helynévtá-
ri kutatómunkájához, az akkori Járek elöljáró-
ja, bizonyos olvashatatlan vezetéknevű, András
keresztnevű jegyző kétszer is – 1864-ben és 1865-
ben – válaszol a feltett kérdésekre, többek között
azokra is, amelyek a község egykori nevére, illet-
ve annak feltételezett eredetére vonatkoztak.
A jegyző szerint a hely- és környékbeliek által
használt Járek visszavezethető a szerb Jarak-ra,
ami „veszi eredetét Római sánczokról (...) mely
Sánczok Szerbúl (!) Jareknak neveztettnek.”
Hozzáteszi, használatos a Kis Temerin elnevezés
is, „mivel Temerinhez igen közel fekszik”, „de
nagyon ritkán”. A jegyző okfejtése lényegében
helyes, hiszen Járek falu és határa az Újvidék felől
északkeleti és az egykori Alpár puszta felől keleti
irányban húzódó ún. Nagy és Kis római sáncok
alkotta szögletben van, azt azonban elfelejtette
megjegyezni, talán mert magától értetődőnek
tartotta, hogy a „jarak” szerb közszó a magyar
nyelvben „árok”-nak fordítható. A délszláv nyelv-
történészek megegyeznek abban, hogy a török
nyelvek valamelyikéből került a szerbbe, horvát-
ba. Petar Skok nem zárja ki az avar eredetet sem,
Czuczor Gergely és Fogarasi János szótára szerint
viszont maga a „járek” akár magyarból kölcsön-
zött szó hangtanilag módosult változat is lehet.(A
dél-szerémségi Árki vagy Ároki nevű magyar
falu nevét a törökök elől odamenekülő balkáni
szerbség egy idő után Jaraknak nevezte, s nevezi
ma is, tehát ebben az esetben valóban a magyar
változat az elsődleges.)
A KÖZÉPKORTÓL AZ ÚJRATELEPÍTÉSIG
Csánky Dezső a Hunyadiak korának történetföldrajzával
foglalkozva irdatlan mennyiségű középkori oklevelet és egyéb
levéltári anyagot feldolgozva (1894) környékünkön ilyen neveket
talált: Irg, Irugd, Irugh, Ireg, Iregh, Iregd, Erwg, Wrewgh. E nevek,
névváltozatok visszavezethetők a mélyedés, gödör, árok jelenté-
n CSORBA BÉLA
sű magyar „üreg” közszóra, illetve annak egykori változatára,
az „ürög”-re, ami a már a Pesty-féle kéziratos helynévtárban is
említett érv – a római sáncok közelsége – alapján teljességgel
logikus. Korábban hasonló következtetésre jutott Steltzer Frigyes
is, aki 1882-ben az akkori Ujvidék c. lapban Járekot egy 1464-
ből származó okmány alapján azonosította a dél-bácskai Ireg-
gel, hiszen a Nagyvölgyi László által elpusztított, a Garai család
birtokában levő falvak mind ezen a környéken voltak, példának
okáért a hasonló sorsra jutott Almás is a ma Nagy barának neve-
zett elmocsarasodott folyó partján.
A XVIII. században Németországból érkező új telepesek népe-
sítették be a törökök elleni hadjáratok és a Rákóczi-szabadságharc
harcai során lényegében néptelenné vált pusztát. Újabb kutatá-
sokból tudunk arról is, hogy rövid ideig bolgár dohánykertész
családok is megtelepedtek Járekon, de ennek részletei jórészt
még ismeretlenek. A németség, akárcsak a Temerint benépesítő
magyarok készen kapták az ótörök, avar vagy magyar eredetű
közszóból szerb településnévvé változott Jarak-ot illetve Járek-ot, s
noha többségük aligha tudta értelmezni, elfogadta és nyelvi hasz-
nálatba vette, olyannyira, hogy a község zömmel német lakossága
– 1890-ben 2279 német és 46 magyar – akkor is ragaszkodott
hozzá, amikor azt meg akarták változtatni. Bácskai német értel-
miségiek a századforduló táján próbálkoztak a német Schönhaus
terjesztésével is, de ez, úgy tűnik, nem váltott ki nagyobb vissz-
hangot, ennélfogva hivatalossá sem vált soha.
Husvéth Lajos: Kuntity Máté pipával [1930]
A Szabadkai Városi Múzeumban március 28-án nyílt meg a
Vajdasági Magyar Képtár (1830–1930). A kiállított művekből
válogattuk a mai Kilátó illusztrációit. A reprodukciókat Molnár
Edvárd készítette.
kilato@magyarszo.
Az ártatlanság tora
n LENNERT TÍMEA
Nincsenek-színek
(h)ideg és fehérszíntelen
nélküled
eltollászkodom a fényben
a tényben
mint lassú galamb
ha nincsen
hit-e
a költészet varangy
a szerelem mise
Kölcsey halott
és nem éljük túl mi se
rosszul mondom
és rosszul hiszek
a szerelem sziget
(szám)űzetés
régen holt
emléke szép
meglékelték
jegét
meglincselt-
ék
csupa régi szó
nélkül
nélküled feletted
virrasztok végül
mikor születsz
(t)él
A XX. SZÁZADI VÁLTOZÁSOK ÉS VÁLTOZATOK
A magyar állam az Országgyűlés 1898. évi IV. törvénycikke
alapján Országos Községi Törzskönyvbizottságot hozott létre
a településnevek gondozása céljából. A törzskönyvbizottság-
nak ötvennégy rendes tagja és tanácsadója volt, köztük olyan
kiválóságok, mint Borovszky Samu, a kétkötetes Bács-Bodrog
vármegye szerkesztője, a már említett Csánky Dezső, valamint
Kandra Kabos, mindketten történészek (utóbbi mitológia-kutató
is), Melich János és ifj. Szinnyei József nyelvészek, vagy Szent-
kláray Jenő csanádi kanonok, a Bánság (Torontál, Temes és
Krassó-Szörény megyék) múltjának kiváló ismerője és máig
érvényes megállapításokat tevő feldolgozója. A nevek módosítá-
sa körültekintően folyt, de a gyakorlati hasznosság szempontjai
(pl. a hasonló vagy azonos helynevek kiiktatása és a jóhangzás)
mellett kétségtelenül előfordultak olyan ötletek is, amelyek nem
támaszkodtak történelmileg meggyőző adatokra, vagy figyelmen
kívül hagyták egy-egy település idők során jelentős mértékben
megváltozott nemzetiségi összetételét.
Kovács Alajos, a bizottság nagy tekintélyű jegyzője, majd
elnöke 1902-ben minden bizonnyal a fenti meggondolásból
javasolta a magyarul érthetetlen Járek helyett a Jármos-t vagy az
Árkosfalvá-t. A testület az ötleteket nem vetette el, de kiegészí-
tette még egy változattal, az Árokköz-zel, nyilván összefüggésben
a település két sáncárok közötti fekvésével, ám a járeki közégi
képviselők fellebbezésükben mindhárom javaslatot elutasították,
ezzel szemben Bács-Bodrog vármegye törvényhatósági gyűlése
1903-ban a Jármos mellett foglalt állást. A név hamarosan rákerült
egy korabeli megyetérképre is, mégsem vált hivatalossá, ugyanis
hatalmi tekintélyét latba vetve a Belügyminisztérium véget vetett
a vitának, és 84 709/1904-es számú rendeletével figyelmen kívül
hagyva mind a hagyományos elnevezést, mind az új változatokat,
a keménykezű szabadelvű miniszterelnökről, a kor meghatározó
személyiségéről – tagadhatatlanul bizonyos konzervatív személyi
kultusz jegyében – Tiszaistvánfalvá-nak keresztelte át a nagykö-
zséget. (Az 1915. évi kalocsai főegyházmegyei sematizmusban
Tiszaistvánfalu.) A trianoni impériumváltozás után két évvel,
1922 áprilisában ismét rendelet döntött a település nevéről, csak
ezúttal már egy másik államé: a Szerb-Horvát-Szlovén Király-
ság belügyminisztériuma, sok más magyar elnevezéssel együtt a
Tiszaistvánfalvát is törölte, s innentől kezdve szerb hivatalos neve
Bački Jarak lett, leszámítva az 1941 áprilisától 1944 októberéig
tartó magyar közigazgatási intermezzót, amikor ismét az 1904-
ben elfogadott változat került mind az anyakönyvekre, mind az
egyéb okiratokra.
Mint tudjuk, ma a szerb állami változat mellett hivatalos hasz-
nálatban van a hagyományos Járek név is, de a mindennapi, s
általában minden nem hivatalos kommunikáció során nyugodtan
élhetünk a Tiszaistvánfalvával is.
14 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com
Vid(eotele)fon és tapi
K. Dick és Huxley
A
derridai ihletésű ferrarisi íráskoncepció szempontjából „a
szóbeliségről szóló […] jövendölés” és „a szóbeliséget favo-
rizáló előítélet[…]” puszta tünete (volt) többek között Philip
K. Dick regényeiben, például a Visszafelé világ és A Titán játékosai
címűben a vidfonnak, avagy videotelefonnak a szerző által leírt/
bemutatott funkcionálási módja. K. Dick regényvilágában ugyanis
a vidfon (a videotelefon) a személyközi kommunikációs folyamat-
ban csupán hangot és mozgóképet továbbít, alfabetikus vagy pedig
alfanumerikus szekvenciákat nem, és működtetéséhez azokra,
mármint betűkre és írásjelekre egyáltalán nincs is szükség. A K.
Dick-regények szereplői tehát (tőlünk eltérő módon) gond nélkül
megtehetik azt, hogy csak beszélgetésre használják vidfonjaikat,
vagyis a (kommunikáció)technológiai fejlődés magasabb szintjére
jutott, nem csupán hangokat, hanem mozgóképe(ke)t is továbbító
mobil-, vagyis hordozható telefonjaikat; eközben pedig készülékeik
soha nem fognak „makacsul és tolakodóan írni” (Ferraris) nekik,
miként „könyörtelenül” írnak nekünk napjaink maroktelefonjai.
A korabeli regényíró sem számolhatott – fűzhetné hozzá és nem
is alaptalanul Ferraris – „az írás robbanásszerű térhódítás[ának]”
„váratlan esemény[ével]”. A vidfon ily módon K. Dick regényvilágá-
ban az egymástól távol lévő embereket hozza közelebb egymáshoz.
A K. Dick által a korai hatvanas években megálmodott videotelefon
azt a látszatot keltette, hogy ez a berendezés a kommunikációnak
az írásbeliség frusztráló, az érzékeket elszegényítő és deszocializáló
hatású terhe alóli várva várt felszabadulását valósítja meg.
Az adott összefüggésben nem mellékes körülmény, hogy
a szóban forgó két regény a hatvanas évek első felében, illetve
derekán íródott. A Titán játékosai (angol címe: The Game-Players of
Titan) 1963-ban, a Visszafelé világ (angol eredetiben: Counter-Clock
World) 1965-ben jelent meg első alkalommal. Továbbá itt jegyezzük
meg, hogy K. Dick Az utolsó szimulákrum című 1964-es regényében
(video)telefonálás alkalmával némelykor szükség mutatkozik tele-
fonszámok használatára. Fontos azonban kiemelni, hogy ez utóbbi
K. Dick-regény expressis verbis nem is videotelefonálást, hanem
(csupán) telefonálást említ.
A vid(eotele)fon ilyképpen – Dieter Mersch Medialitás és ábrá-
zolhatatlanság című, „negatív” médiaelméleti bevezetőjét idézve
– a mitológiával tendenciózusan rokonítható, misztériumként
manifesztálódó, önmagát a medializálttal, jelen esetben a medi-
alizált személyekkel való teljes mértékű összeolvadás érdekében
felismerhetetlenné tevő, vagyis önmagát, önmaga medialitását
(technikai voltát), sőt, autonómiáját/függetlenségét eltörlő technikai
médiumként jelenik meg. Miként Mersch fogalmaz: „A perfectio
ideáljának, a hatékonyság optimatizálásának elkötelezettjeként
fejlődési logikájuk [mármint a technikai médiumoké, vagyis többek
között a videotelefonálást lehetővé tevő berendezéseké] a láthatóság
szukcesszív finomítása, a zavar forrásainak kiiktatása, a hibátlan
transzmisszió, illetve az ismételhetőség automatizálása irányába
tendál – egészen addig, míg a digitalizálás lehetővé látszik tenni az
immaterialitás győzelmét és a tér-idő eltörlését”. Ily módon válik
lehetővé, megtapasztalhatóvá, láthatóvá – Hans Belting kifejezésé-
vel élve – az ikonikus jelenlét. „Az ikonikus jelenlét fenntartja egy
test hiányát, és látható hiánnyá változtatja – fogalmaz Belting. – A
Oláh Sándor: Feleségem arcképe fekete kesztyűvel [1920]
n BEKE OTTÓ
képek [és tegyük hozzá: a mozgóképek is] abban a
paradoxonban élnek, hogy a jelenlét hiányát jelení-
tik meg, és vice versa (ami a mai médiumokban az
emberek televíziós jelenlétére is vonatkozik.) Ez a
paradoxon abban a tapasztalatunkban gyökerezik,
hogy a jelenlétet a láthatósággal kapcsoljuk össze.
A testek jelen vannak, mivel láthatók (még a telefon-
ban is távollevő a másik test). [A fentebbi módo-
kon leírt, megjelenített és elgondolt vid(eotele)fon
viszont már fenntartja és egyben látható hiánnyá
változtatja a távollévő test hiányát, vagyis a jelen-
lét hiányát.] Amikor a távollevő testek láthatóvá
válnak a képeken [és a mozgóképeken] keresztül,
akkor helyettes láthatóságot használnak.”
Éppen az ikonikus jelenlét, avagy a helyettes
láthatóság révén nyújt többet a videotelefonálás a
pusztán hangot, fonikus szubsztanciát közvetítő,
közvetíteni képes hagyományos telefonálásnál.
Nem véletlen, hogy éppen Philip K. Dick regényé-
nek, Az utolsó szimulákrumnak a szereplője, Richard
Kongrosian véli úgy és egyben tart attól, hogy
videotelefonáláskor nemcsak az audiovizuális jelek-
nek, tartalmaknak, hanem egyúttal a szag(ok)nak
a közvetítésére is sor kerül, s hovatovább: úgy
gondolja, videotelefonálással fertőzni is lehet.
A telefon, a hagyományos telefon csupán hallhatóvá teszi a
beszélgetőtársat, láthatóvá viszont (már/még) nem. Telefonálás
alkalmával a beszélgetőpartnert legfeljebb el lehet képzelni, vissza
lehet rá emlékezni (előzetes ismeretség esetén), ő maga azonban
láthatatlan marad. Ennek megfelelően határozza meg Farkas Péter
Gólemének egy szöveghelye többek között a telefonálást „súlyta-
lan, pusztán az érintkezés érzetét keltő, valójában azonban üres,
vonatkozás- és viszonymentes diskurzus[ként]”.
Huxley Szép új világában a tapik ábrázolás- és működésmódja
a Mersch által elemzett mediális perfekcionizmus ideálját testesíti
meg, és egyben kiterjeszti: tapinthatóvá (és ezáltal térbelivé), sőt,
szagolhatóvá teszi a Belting által elemzett ikonikus jelenlétet, avagy
a „helyettes láthatóságot”. Ezek olyan filmek, amelyek nemcsak
audiovizuális élményt nyújtanak, ugyanis az érzékelés minden
területére hatást gyakorolnak, és ily módon a percepció egyfajta
multimediális teljességét valósítják meg. Például a tapiban egy
medvebőrön játszódó szerelmi jelenet esetében – miként a szöveg
fogalmaz – „A medve bundájának minden szál szőrét érezni lehet.”
„Megdöbbentő tapintási effektusok” – olvasható nyomban ezt köve-
tően az elragadtatottságtól teli megállapítás. Egy későbbi szöveg-
hely pedig az érzékelési illúzió tökéletességére hívja fel a figyel-
met annak hangsúlyozásával, hogy a szóban forgó medvebőrnek
„minden szál szőrét […] külön-külön és jól lehetett érezni”. A Huxley-tól
származó, vonatkozó regénybeli leírások hallható, tapintható és
egyben szagolható képekről adnak hírt, továbbá olyan „dobozokról,
amelyeken látni és hallani lehet, mi történik a világ túlsó felén”. A
Szép új világ tévéhíradóiban, vagyis a tapihíradókban megjelenő
személyek szintén nem csupán láhatók és hallhatók, hanem egyben
tapinthatók, miként a filmek is. A filmeknek,
a tapiknak a megtekintése/befogadása egyará-
nt jelenti a szemnek, a fülnek, az orrnak és
a bőrnek az idejét. A tapiműsorok ábrázolási
módja esetében „A [mediális] perfectio ideáljá-
nak, a hatékonyság optimatizálásának” lehe-
tünk (szem- és fül)tanúi. A tapi mint médium
– Mersch érvelését idézve – „kioltja önma-
gát, hogy teljes egészében összeolvadhasson
a medializálttal, s önmagát technikai abszolútnak
mutathassa.” A tapikra is vonatkoztathatjuk
Mersch azon kritikai megjegyzéseit, melyek
szerint a médiumok „Arra, akit a bűvkörük-
be vonnak, az elvakítás/szemfényvesztés fáty-
lát borítják, s így olyan affirmációs kényszer
lép fel, amely a médiumot tendenciózusan
mentessé teszi minden kritikától.” Figyelembe
kell vennünk továbbá Belting azon hasonló
meglátását, amely szerint „már képtelenek
vagyunk befolyásolni egy kép és modellje
közötti kapcsolatot. Ezért tehát – folytatja
a szerző – inkább hiszünk a vizuális gépek-
nek, mint a saját szemünknek, aminek ered-
ményeképpen technológiájukra szó szerint
vakhittel tekintünk.” A tapik esetében azon-
ban a tökéletes medializációra való törekvés,
Mersch kifejezéseit idézve: „a láthatóság [és
tegyük hozzá: a hallhatóság, a tapinthatóság
és a szagolhatóság] szukcesszív finomítása, a
zavar forrásainak kiiktatása, a hibátlan [medi-
ális] transzmisszió” – a K. Dick-regényekben
megjelenő vid(eotele)fonoktól eltérő módon
– nem a (valós idejű) személyközi kommuniká-
ciót szolgálja, hanem a (felhőtlen) szórakozást.
Itt jegyezzük meg, hogy K. Dick – Huxley-tól
2014. április 5., 6., szombat–vasárnap
Zablóczy Z. (?): Pilaszánovics Lajosné Czabaji Horváth Irén,
1859
eltérő módon – a televízió által közvetített látványt nem mélyíti el
a térben, mintegy háromdimenziós hatást keltve, és a látványhoz
– természetesen a beszéden, a hanghatásokon kívül – nem társít
más érzékelési területekhez, például a tapintáshoz, a szagláshoz
tartozó ingereket. Még abban az esetben sem, amikor – miként
például Az utolsó szimulákrum című 1964-es, vagyis több mint három
évtizeddel a Szép új világ című, tárgyalt Huxley-szöveg megjelenése
utáni regény vonatkozó részleteiben – a televíziózás a nézőközön-
ség által bizonyos szinten befolyásolható (legalábbis megállítható),
interaktív tevékenységgé válik, és akkor sem, amikor a televízió
kimondottan a meggyőzés retorikáját alkalmazza.
A K. Dick-regényekben a vid(eotele)fon ábrázolási módja az
irodalmi technoutópia keretei között, alfabetikus jelek igénybe-
vételével helyezi vissza jogaiba a látványt és a hangot, a vizuális
és az aurális (vagyis a látványon, illetve a hangzáson, a halláson
és a hangoztatáson alapuló) retorikát. Nem az írás jeleinek és az
azok aktualizációja révén felhangzó/artikulált, azonban továbbra
is (valamiképpen) az íráshoz, a lejegyzéshez kötődő (a rögzítés
által ahhoz kötött) szavak, illetve különböző szintű nyelvi egységek
változatlan (írásos) formában való továbbélése, hanem magának a
látványnak, a valós időben kommunikáló személy látványának és a
kommunikáció fonikus dimenziójának a rehabilitációja és minden-
nek megfelelően egy olyan – ismételten Dieter Mersch tanulmányát
idézve – „technikai illuzionizmus” figyelhető meg, amely „a mági-
ára kezd hasonlítani”. S vajon nem (ugyan)ezt teszi a gyakorlatban,
mármint nem az eredetileg, az alfabetikus írás megjelenése előtt
őt megillető szerepkörrel ruházza fel a vezetékes és mobiltelefon
(illetve korábban a rádió) az élő-eleven hangot (a fonikus szubsz-
tanciát mint a – verbális – kommunikáció meghatározó, ám közel
sem kizárólagos eszközét), továbbá a televízió, majd pedig való-
ban interaktív módon (a Skype vagy akár a Facebook esetében) a
videotelefonálás a hangot és a látványt is?
Aczél Petra 2012-ben a következőképpen fogalmazott az aurá-
lis retorikának a hegemón írásbeliség korát követő, illetve az azt
felváltó új/digitális média kontextusában megfigyelhető – értékelése
szerint – továbbra is alárendelt, sőt mi több: szinte érzékelhetetlen/
kimutathatatlan, pehelykönnyű szerepkörével kapcsolatban: „Míg
a vizuális retorika az új/digitális/multi/integrált médiával előtérbe
kerül, addig a hangzás-hallás retorika (aurális retorika) ugyanen-
nek a médiának a láthatatlan és hallhatatlan aspektusa marad.”
Pedig éppenséggel úgy tűnik, hogy napjaink új- és multi-mediális/
digitális és egyben integrált (hogy az imént idézett, Aczél Petrától
származó szöveghely terminológiájánál maradjunk) kommuniká-
ciótechnológiai kontextusában a hang, a hangzóanyag, a fonikus
szubsztancia, vagyis az aurális retorika a látvánnyal, a képiséggel,
a vizuális retorikával szövetségre lépve válik (egyre inkább) hallha-
tóvá. Teljes mértékben egyetérthetünk a szerző azon kijelentésé-
vel, mely szerint „ha a média multi- és integrált, ekképpen pedig
új, akkor a hangnak, hangzásnak legalább olyan fontos szerepe
van, mint a képnek”, azzal a derűlátó megállapítással egészítve
ki az idézett gondolatot, hogy a hang és a hangzás emancipáci-
ója kultúránkban, ha még nem is fejeződött be, de mindenkép-
pen folyamatban van. Philip K. Dick fentebb más összefüggésben
már szóba hozott, Az utolsó szimulákrum című 1964-es regényében
például már vizionálta, előrevetítette a hangzóanyagnak, a fonikus
szubsztanciának – nem csupán a technikai-technológiai úton zajló
interperszonális kommunikációban, hanem többek között a hírköz-
lésben, a reklámiparban és a különböző berendezések vezérlésében
egyaránt rá váró – (részleges) emancipációját. Mondani sem kell: ma
már mindez közel sem utópia, hanem nap mint nap tapasztalható
kulturális, kommunikációtechnológiai gyakorlat.
2014. április 5., 6., szombat–vasárnap kilato@magyarszo.com KILÁTÓ 15

Inzultus n BENE ZOLTÁN

Zé, miután tizenkettedszer is találkozott a harcsabajszos szakival
a Szaladi kocsmában, azon kezdett tűnődni, vajon több rend zöld
melósruhával rendelkezik ez az ember − aki következetesen deci
vodkákat iszik vörösboros kólával −, s ezeket váltogatja két-három-
naponta, vagy éppenséggel mindig ugyanabban az egy öltözékben
jár, minden áldott nap. Hiába spekulált azonban, a megoldást sosem
lelte meg.
Zé egyébiránt fröccsöt ivott (ahogyan a
nagyapja mondta volna: spriccert), mellé
sörkorcsolyának kihelyezett sózott földimo-
gyorót ropogtatott (a lófogú pultos új nője
rakta ki kis hamutálakban, némelyiken
poshadt hamuval keverve, némelyiken csak
úgy natúr) és a zöld kezeslábast, alatta szür-
ke pólót, fölötte zöld vászonkabátkát viselő
férfiút fürkészte. Tetszett Zének, ahogyan a
bajsza a mellére lóg, ám az állát és arcának
oldalsó részeit simára borotválja. A fején zöld
baseball-sapkát hordott, csak néhány kósza
hajtincs kandikált ki alóla a füle körül meg a
tarkójánál. A simli nem rejtette el az alacsony
homlokot. Zé lopva, ám mélységes áhítattal
leste a szakit. Az résnyire nyitotta a száját, hogy
ajkai közé illessze a vörösboros kólát tartalma-
zó pohár csorba szélét, s közben megcsillant
az aranyfoga; míg a poharat tartó jobb keze
kisujján egy csinos kis pecsétgyűrű ragyogott
sápatag fénnyel. Egyszer, miközben a pultnál
mellé keveredett, azt is fölfedezte Zé, hogy a
zöld ruhásnak zavaros-szürke szeme van, az
írisze sárgás-véres tócsában úszik, és könnyek
vonnak elé hályog-réteget.
Ezután minden nap, ahogy táncolni kezd-
tek a szeme előtt a betűk és rezegni a monitor
plazmafelülete, Zé fölkerekedett és elsétált a
Szaladi kocsmába, fröccsözött és nyugtalanul
várta a harcsabajszú szakit. Akkor nyugodott
csak meg, mikor az ajtóban megjelent a zöld
melósgúnya. A lófogú pultos olyankor már
töltötte is a deci vodkát és keverte a kannás
vörösbort a teszkós kólával. Zé úgy érezte, ez kell neki, ez a bizo-
nyosság. Vizslatta egy keveset az emberét, meghallgatta azt a három
mondatot, amit minden nap elmondott. Ezek közül egy a köszö-
nést, egy az újabb körök rendelését, egy pedig ismeretlen célt szol-
gált. Miután mindhárom beleveszett a légtérbe, Zé indult vissza a
fordítanivalóihoz, s olyan békesség szállta meg, amiben évtizedek
óta nem volt része.
Egy délután, úgy tűnt, hiába várakozik.
A hetedik fröccsét itta már, amikor elnyúlt mackónadrágban, a
hozzá tartozó fölsőben és magas sarkú cipőben ittas asszony nőtt ki
előtte a kocsma padlójából, és engedélyét kérte, hogy az asztalához
ülhessen. Zé nem tagadta meg a kérését, annál is inkább, mert az
asztal nem a saját, de a Szaladi kocsma tulajdonát képezte. A nő
leült, üvegből itta a sörét, bámulta Zét. Zé visszabámult rá, szótalan.
A nő kiszívta az ászokot sebesen, fölállt, megkérte Zét, vigyázzon
a helyére, a pulthoz bizonytalankodott és újabb teli üveget kért.
Balázs G. Árpád: Ritmus, 1925
A lófogú pultos nője szemrehányó pillantást vetett az emberére,
amiért adott neki. Csóválta a fejét és ciccegett, a lófogú pultos meg
a vállát vonogatta. A nő ezalatt visszatért Zéhez, leült, hörpölte a
sört, bámult Zé arcába. Zé visszabámult rá, szótalan. A nő két korty
között végignyalta cserepes ajkait − kék a nyelve, mint a csau-csau
kutyáknak, állapította meg Zé.
Újra nyílt az ajtó, s a keretben megjelent a zöld melósruha és a
harcsabajusz. Zé megkönnyebbülten fölsóhajtott, ám rögvest meg
is szeppent, a szaki ugyanis egyenesen az asztalához lépett, a kezét
a nő vállára tette (a pecsétgyűrű foszforeszkált a kisujján) és megsi-
mogatta az asszonyt.
− Nem inzultálta? − kérdezte Zét.
Zé csodálkozott, hogy efféle szót hall a szájából, s csodál-
kozásában elfelejtett válaszolni.
− Szóval? Igen vagy nem? − vonta föl a szemöldökét a
harcsabajszos, azzal a nőhöz fordult:
− Hajtsd föl, aztán gyerünk a francba!
− Ó, nem, nem inzultált − szedte össze magát Zé.
A szürke szemek vészt jóslón szikráztak felé.
− Ajánlom is! − sziszegte a férfi, s mivel az asszony
közben az utolsó csöppig kiürítette az üveget, fölemelte a
székről és kitámogatta a helyiségből.
Zé értetlenül nézett utánuk. Kisvártatva ő is távozott.
A lány, akit el kellett
volna rontanunk
n CSIDER ISTVÁN ZOLTÁN
a cukrászda éppen úgy viselkedett, mint
a lány, akit el kellett volna rontanunk.
kétségbeejtően új volt és csillogó,
és senkitől nem sajnálta krémes-szagát.
dönteni kellett volna, hogyan csináljuk.
ne járjunk úgy, mint múltkor a rádióval.
azt sehogy se tudtuk többé összerakni.
és hát lányt a lomosban mégsem tarthatunk.
ezt éppen annyira ronthatjuk csak el, hogy
még üzemképes legyen, ha visszahozzuk,
és elhelyezzük a márványasztal mögött,
 ott szokott ülni. nem lesz új. neve se lesz.
a kétségbeejtést kivonjuk belőle,
saját szagot rakunk rá: a birtokunkra.
Szép, megkínzott
 mikor szembejöttél – illetve nem helyes:
ott feküdtél a Selmeci utca sarkán,
szokásos szerda reggeli ájulásban –,
átléptem rajtad. hőségriasztás volt, nyár.
ezért láthattam: szép, megkínzott a húsod.
nem mindig éles a kés a henteseknél,
gondoltam, és hogy ha visszafelé is itt
leszel, hazaviszlek. így. Márvány-betadine.
nincs tiszta törölközőm, se új fogkefém,
csak egy fél házam, fél jelzáloghitelem.
de nem ott lakom. most már nem lakom sehol,
mondhatnám nagyképűen. meg azt is, hogy most
már én sem bízom többé a hentesekben.
a hűtőben találsz inni. este jövök.
Másnap délután a második fröccsénél tartott, amikor belépett
a harcsabajszú férfi. Először megitta az első vodkáját, utána három
korty vörösborral kevert kólával leöblítette, s csak aztán lépett Zé
elé. Egyik kezét csípőre téve, másikban a poharát tartva így szólt:
− Ha inzultált volna, levágom a farkadat.
Szavai úgy kopogtak Zé koponyáján, akár az ónos eső csöppjei.
Tudomásul vette a hallottakat, ennek jeléül kurtán biccentett.
− No, azér’ ­− mondta még a másik, ledöntötte a maradék vörös-
boros kólát, újabb kört kért.
Zé figyelte, ahogy iszik: állva, kissé görnyedten. Nyilvánvalóan
fogalma sincs, mit jelent inzultálni valakit… Illetőleg… Nagyon is
jól tudja, számára mit jelent ez a kifejezés.
A lófogú pultos nője megvető pillantásokat vetett Zére. Idővel
Zé már-már attól tartott, előbb-utóbb inzultálni fogja….

S Z Ó F I GY E L Ő
Láncdohányos n MOLNÁR CSIKÓS LÁSZLÓ
Az erős dohányos emberre mondják újabban, hogy láncdohányos, arra utalva, hogy az egyik cigarettáról gyújt a másik-
ra: Nem dohányoztam, de az összes kollégám láncdohányos volt. – Több olyan láncdohányossal találkoztam, akik azonnal
abbahagyták a cigizést, amint megtudták, hogy tüdő- vagy gégerákjuk van. – Asztmás vagyok, ehhez képest együtt kell élnem
egy láncdohányossal. – Ha beszélgetsz egy nagyivóval vagy láncdohányossal, a jelszavuk mindig az, hogy valamiben meg kell
halnunk. – Nem is lett volna semmi baj, ha nem egy láncdohányossal van dolgunk. – Hozzátartozik még az összképhez, hogy
láncdohányost tisztelhetünk a hölgyben. – Korábban tüdőrákkal műtötték az egykori láncdohányost, azóta orvosai állandóan
figyelik állapotát. – Jó néhány hozzám forduló láncdohányost is sikerrel leszoktattam.
Olykor melléknévként jelenik meg a láncdohányos szó: Nikotinfüggővé tette kisgyerekét egy apa Indonéziában: a láncdohá-
nyos kétéves napi két csomag cigarettát szív. – Letette a cigarettát az a láncdohányos indonéz kisfiú, aki korábban naponta két
dobozzal szívott el. – A láncdohányos II. Margit dán királynő ezentúl csak cigaretta nélkül jelenik meg a nyilvánosság előtt.
A lánc szó az összetételek nagy részében valóságosan egymásba kapcsolt fémkarikákból, ill. fémszemekből álló eszközre
utal, amellyel összekötnek, megerősítenek, felfüggesztenek vagy húznak valamit. Pl. láncáru, lánccsörgés, láncerősítő, láncfe-
szítő, lánchajtású, lánckarika, lánckereskedő, lánckovács, láncmeghajtásos, láncvédő, lánczörgés, aranylánc, ezüstlánc, hólánc,
nyaklánc, óralánc, rablánc, tartólánc stb.
A láncdohányos azok közé az összetételek közé sorolható, amelyekben ’lánchoz hasonló, láncszerű’ jelentést hordoz a lánc
előtag. Pl. láncfonál (olyan fonál, amely a szövet hosszirányában halad), lánchegység (olyan hegység, amelynek szerkezetét
a rétegek gyűrődése jellemzi, és amelyben az egyes alakulatok láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz), lánckereskedelem
(fölösleges közvetítőnek üzérkedő jellegű bekapcsolódása az áruforgalomba, ami az árak színvonalát veszélyezteti.), lánckö-
vetkeztetés (logikai következtetések láncszerű sorozata, amelyből a könnyen odaérthető közbeeső tagok zárótételeit el szokták
hagyni), láncöltés (kézimunkában olyan öltés, amely a láncszemekhez hasonló, egymásba fonódó hurkokat alkot), láncreakció
(hasadásra képes atommagok között bekövetkező és a jelenlevő összes hasítható atommagokra átterjedő lavinaszerű, önmagát
Aczél Henrik: Két kisfiú arcképe, 1905 fenntartó átalakulás, amelynek folyamán az atommagokból nagy energia szabadul fel) stb.
16 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com
Útközben
Ö
119.
römhétnek is nevezhetném az elmúlt hetet. Nemcsak
azért, mert gyakori vendég volt a napsütés, hanem azért,
mert néhány olyan rendezvény sorakozott fel egymás
mellé, amely a lelki és szellemi megnyilvánulások világába terelte
mindazok figyelmét, akik erőt kívántak/kívánnak meríteni abból,
hogy a mindennapok taposómalmának körforgásából kilépve a
léleknemesítés ösvényén merítkezzenek meg a világunkban kife-
jezésre juttatott és még fellelhető szépben és nemesben.
Egy színházi előadás a Népkörben pl. eszembe juttatta azt,
hogy milyen is az, amikor a nagybetűs SZÍNÉSZNŐ játékában
gyönyörködhet a néző, melynek elemei az érthető és kifejező-
erővel bíró, árnyalt színpadi beszéd, meg az emberi méltóság
ihlette színpadi mozgás. Igen, Jónás Gabrielláról van szó, akit jó
néhány évvel ezelőtt láttam utoljára az Újvidéki Színház színpa-
dán a vajdasági magyar színjátszás nagyasszonyával, Romhányi
Ibivel együtt. A felejthetetlen színházi élményt ma is, pillanatok
alatt meg tudom idézni.
A másik szívet melengető élményt a Kosztolányi Dezső Gimná-
zium tanulói nyújtották. A névadó költő születésének 129. évfor-
dulója alkalmából megrendezett iskolai ünnepség a kortárs és
barát Csáth Géza emlékét hívta elő. Nem szokványos értelmezés-
ben, sajátságos és fiatalos lendülettel kalauzolta el a jelenlévőket
a kis csapat a Varázsló kertjében vagy éppenséggel a virtuális
Bencze Ferenc: Palicsi tópart, 1891
n KÁICH KATALIN
Csáth szobában. Egymásra hangolódott
szép találkozás tanúi lehettünk ennek a
többsíkú, irodalmat, képzőművészetet,
zenét, színpadi mozgást ötvöző produk-
ciónak révén, amely egy eredeti és külön-
leges látvány varázslatával ajándékozott
meg bennünket. Pedig a Csáth téma akár
egy kibicsaklott világ naturalista, mocsok-
ba fulladt valóságának felvonultatására is
lehetőséget adhatott volna, így társulva a
napjainkat elárasztó tényállásmegállapító
produkciókhoz. De a G. Erdélyi Hermina
irányította kis csapat nem ezt tette. Nem
undorkiváltó, hanem elgondolkodásra
serkentő hatása lett a látottaknak. S ez így
volt rendjén.
Érdi Tamás vasárnapi koncertje a lélek-
emelő események csúcspontja volt. Végső
lépcsőfok a lélek felmagasztosulásának
útján. Lehetőséget adott a földi halandó-
nak arra, hogy csodavárása beteljesedjék,
s a több mint kétórás tömény zene megtisz-
títsa őt a mindennapok tisztátalanságának
hordalékától. Szinte hihetetlen, mire képes
Nagyapáti Kukac Péter: Falusi család [1930]
2014. április 5., 6., szombat–vasárnap
Than Mór: Mária Terézia császárnő, 1880
az emberben lángra lobbanó isteni szikra, mely egy zenekar
komplexitásával rendelkező hangszeren keresztül szólaltatja meg
azt a mikrotheoszi lényeget, mely a gondolat, a lélek érzelemdús
állapotja meg a szellemi kiteljesedés lehetőségének teret és időt
megszüntető hármas egységében a földön is megélhető tökéletes
harmóniával lesz azonos. Hát ezért volt rendkívüli pillanat az
Érdi Tamás zongorajátékával való találkozás mindazok számá-
ra, akik a szabadkai városháza dísztermében helyet foglaltak a
százéves padsorokban.
De, vajh, mondom a 19. század szóhasználatával, mi mégis-
csak egy tökéletlen földi világban élünk, amelyben nincsen öröm
üröm nélkül. Ezt viszont mindennap, többször is, mint kellene,
megtapasztalhatjuk. Ilyen volt pl. a szombat délelőtt. A színhely
pedig a szabadkai városi könyvtár díszterme, ahol igen jeles
irodalomtörténészek osztották meg a kis számú hallgatósággal
– ennyire telik a tömbmagyarságban! –, Kosztolányi Dezsővel
kapcsolatos kutatási eredményeiket. Merthogy a Kosztolányi
városában az általános és középiskolai diákokat tanító magyar
irodalomtanárok – bocsánat, mert egy közülük ott volt! – nem
tartották szükségesnek azt, hogy diákjaikkal szerencséltessenek
egy olyan, akár hasznosnak is nevezhető rendezvényt, amelyet
a város szülöttének tiszteletére szerveztek, s amelyen az oktatás
szempontjaiból is igen érdekes és újszerű tudnivalók birtokába
juthattak volna. Az élvezetes előadások abban is megsegíthették
volna őket, hogy tetszetőssé, figyelemfelkeltővé tegyék az íróval
kapcsolatos irodalmi órákat. Az ilyen szellemi igénytelenséggel
elegy hozzáállás nem válik senkinek sem a dicsőségére.
Az egyetemi diploma pedig ma, amint látjuk, többé már
nem szavatolja az értelmiségi státust a tömegemberré süllyed-
tek számára!
Riportpályázat
A padéi Takáts Rafael Magyar Kultúrkör Keszég
Károly újságíró, a Napló hetilap főszerkesztőjének emlé-
kére az idén is meghirdeti a KÖZEGELLENÁLLÁS című
riportpályázatot.
Az érdeklődők magyar nyelven írt, eddig meg nem jelent
RIPORTOKKAL jelentkezhetnek. A pályázat jeligés. A pályá-
zóknak zárt borítékban kötelezően mellékelniük kell a jelige
feloldását, vagyis az adataikat: név, cím, telefonszám.
A munkáknak NÉGY példányban 2014. május 16-áig
kell megérkezniük a következő címre: Riportpályázat, Takáts
Rafael Magyar Kultúrkör, Žarko Zrenjanin utca 91., 23325
Pade (Padej).
Az első díj 14.000, a második 12.000, a harmadik 10.000
dinár.
A bíráló bizottság tagjai: Klemm József (Újvidéki Rádió),
Bencsik István (Szabadkai Rádió) és Máriás Endre újságíró,
a tavalyi pályázat első helyezettje.
A díjátadás 2014. május 31-én lesz Padén, a Keszég
Károly Emléknapon.