Írta: Ker Dukey & K Webster

A mű eredeti címe: Pretty Stolen Dolls

Text copyright © Ker Dukey and K Webster 2016

Cover Design: K Webster

Cover photography: Fotolia

Fordította: Sándor Alexandra Valéria

A szöveget gondozta: Balogh Eszter

Köszönjük Ms_thebetty moly.hu-s olvasó barátunk

közreműködését a hátlapszöveg véglegesítésében.

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2416-1195
ISBN 978 963 457 284 8

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2018-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Réti Attila, Koncz Ramóna
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes
Ez a könyv nem valós történetet ír le. A nevek, a
szereplők, a helyszínek és az események a szerző
képzeletének szüleményei. A valós eseményekkel,
helyekkel és élő vagy elhunyt személyekkel való
egybeesés pusztán csak a véletlen műve.

A SZERZŐK MEGJEGYZÉSE
Ez a könyv olyan témákkal is foglalkozik, amelyek a
nyugalom megzavarására alkalmasak lehetnek. Ha
érzékeny lelkülettel olvasod, legyél óvatos.
Kérünk szépen, hogy a regényről alkotott –
remélhetőleg pozitív – véleményed megosztásakor ne
lődd le a poénokat, hogy a többieknek is izgalomban
lehessen részük. Köszönjük, hogy elolvasod, és reméljük,
élvezni fogod minden fejezetét.
 HULLAJÁNLÁS
A világ összes ellopott, összetört, tönkretett,
fájdalmakkal küszködő, sebesült, piszkos és csinos
játék babájának.

Dukey kisasszonynak támadt egy szörnyen beteg ötlete,

Úgyhogy felhívta K. Webstert, és ahogy tudta, sürgette,
Hogy jöjjön, és hozzon magával gonosz képzelőerőt,
meg a mosolyát,
És azt mondta: írjunk olyat, amilyet még nem látott a
világ,
így hát kettecskén ezernyi jelenetet kieszeltek,
Benne annyi sötét szenvedéllyel, amennyivel csak lehetett.
Miközben együtt írták a bűnös, sötét és mocskos cuccokat,
Rájöttek, hogy az olvasók azt fogják mondani róluk:
kurvára kattantak.

Fiúk-lányok, szeretünk benneteket!

„Gyötrelmes, és néha veszélyes dolog
játék babának lenni.
A babáknak nincs választásuk,
mindig csak őket választják.
Nem csinálnak semmit,
csak velük csinálnak dolgokat."

– Rumer Godden, The Dolls' House -

 PROLÓGUS

Jade
Tizennyolc éves...

APA MINDIG MONDTA , HOGY V IGY ÁZZUNK MAGUNKRA . Ne

álljunk szóba idegenekkel, akármilyen barátságosnak tűnnek
is. Kételkedjünk mindenkiben. Meg akarta tanítani és el
akarta magyarázni nekünk, a beteg világban nevelkedő két
naiv kislánynak, hogy milyen is a gonosz, akinek az
ámokfutását a híradóban láttuk. Erővel rávett minket, hogy
nézzük annak a világnak a történéseit, amelyik annyira
távolinak tűnt a miénktől. Be akarta mutatni nekünk azokat a
szörnyetegeket, akik a miénkhez vagy az övéhez hasonló arc
mögé bújva járnak-kelnek – még az Egyesült Államok
közepén is. Egy csendes utcában laktunk, egy csendes
kisváros csendes környékén, ez viszont nem jelentette azt,
hogy a világ szörnyetegei ne álltak volna lesben mindig.
– Mindenhol ott vannak – mondta apa. – Nemcsak az
árnyékban.
Azt akarta, hogy résnyire szűkült szemekkel és csukott
szívvel szemléljük a világot.
Így is tettem. Apuci kicsi lánya vagyok tűzön-vízen át.
Szkeptikusnak születtem. Gyanakvónak. Távolságtartónak.
Bizalmatlannak. Szóról szóra betartottam apa utasításait,
hogy biztonságban tudjam a testvéremet és saját magamat.
 Egészen addig, míg...
Addig a napig, amíg a feje tetejére nem állt velem a világ.
Addig a napig, amikor mindent elraboltak tőlünk.
Úgy is mondhatnám, hogy minket raboltak el a világból.
Négy évvel ezelőtt közel engedtem magamhoz egy férfit.
Hagytam, hogy a bennem lakozó kíváncsi kislány elfelejtse a
legfontosabb leckét, amire apa megtanított. Nem minden
szörnyeteg vadászik sötétben. Levetettem az örök
páncélomat egy szelíd aranybarna szempár és egy huncut
mosoly kedvéért. Meggyengültek a sziklaszilárd falaim,
megfosztva engem a nyugalomtól, káoszt szítva a
hormonháztartásomban. Tizennégy évesen remegni kezdtem
egy férfiért, aki sokkal idősebb volt nálam.
Benny.
Legalábbis azt mondta, hogy így hívják. Hazudott. Mindig
csak hazudott.
Benny Szép Játék babái.
Újra és újra végigpörgetem magamban azt a napot. Más
végkifejletről álmodom, de mindig itt lyukadok ki. Még
mindig összevissza ver a szívem, ha eszembe jut, amikor
először találkoztam vele. Sohasem fogom elfelejteni azt a
napot.

Fáj a lábam. A másik szandálomat kellett volna

felvennem, ahogy Macy tette. Előttem ugrándozik a zsúfolt
bolhapiac standjai közötti szűk helyeken, és útközben meg-
megáll, hogy fecsegni kezdjen mindenről, ami akár csak egy
kicsit is csillog. Lenyűgöz, hogy milyen fürge ebben a
hőségben, de Macy már csak ilyen: tele van élettel, és ezt
nyíltan ki is fejezi a világ felé. Izzadságcsepp gördül le az
ajkamon, és már érzem is a sós ízt a számban, amiről
eszembe jut, hogy milyen szomjas vagyok. A ruha második
bőrként tapad nyirkos testemre. A sátrak alatt valahogy
még nagyobb a forróság, mint a könyörtelenül tűző napon.
A kézfejemmel letörlöm a verejtékcseppet az ajkamról, és
rosszalló pillantást vetek egy hájfejű, potrohos fickóra, aki
éhesen méregeti a húgomat, miközben a kövér száját
nyalja, és a nadrágját igazgatja. Disznó!
Mennünk kell.
Eluralkodik rajtam az aggodalom, ahogy apa tanította.
Kalapál a szívem. Muszáj hazavonszolnom a húgomat. Anya
fél óra múlva vacsorával vár bennünket.
Persze, Macyt nem lehet ilyen könnyen elrángatni.
Mindig kíváncsi, mosolygós, és lelkesen szeretné
megismerni a világot.
A bolhapiac neki a hét fénypontja. Apa csak ide enged el
minket az utcánk határain túl. A húgom minden szombaton
felmarkolja az egydollárost, amit azzal keresett, hogy
mindenféle házimunkában segített otthon, aztán az
elérhetetlen árú cikkekért epedezve végül kiegyezik egy
egyszerű játékban, amit megengedhet magának, és amit
később összetör vagy elhagy, nekem pedig adnom kell
helyette egyet a sajátjaim közül, hogy abbahagyja a
zokogást.
Ami engem illet, én spórolós vagyok.
Félreteszek minden egyes dollárt.
Ahogy apa tanította.
Egyszer majd elmegyek egy olyan nagyvárosba,
amilyeneket anya tévéműsoraiban szoktak mutatni, és
megtalálom azokat a lesben álló szörnyetegeket. Rendőrnő
leszek, és a húgom mellett másokat is meg fogok védeni.
Nem vagyok szeleburdi vagy felelőtlen.
Tudok várni.
A húgom sajnos nem tud.
– Jaj, istenem, Jade! – sikkant fel, és ragyogó mosolyt
villant rám. Én is elmosolyodom az izgatottságán. – Nézd,
milyen szépek!
Rávicsorgok a lógó hasú és perverz vigyorú fickóra, aki
véletlenül pont arra sétált az elmúlt tíz percben, amerre mi.
Nézi, ahogy a húgom lehajol, hogy felvegyen egy játék
babát az asztalról. A halálos pillantásom láttán van annyi
esze, hogy elszégyelli magát és elfordul.
– Huszonnyolc dollár – motyogja a húgom, árnyalatnyi
szomorúsággal a hangjában.
Gyorsan visszafordulok felé, és a baba láttán
elmosolyodom. Harminc centi magas porcelánbaba, állig
érő hajjal és nagy, mogyoróbarna szemekkel. Macy
szakasztott hasonmása.
– Ó... – bukik ki belőlem. – Gyönyörű, de nagyon drága.
Válassz valami mást, Macy.
Macy a homlokát ráncolva bólint, aztán visszarakja a
babát az asztalra. Éppen indulni készülünk, amikor valaki
utánunk szól.
– Szép baba a szép babának – jelenti ki egy kellemes
férfihang.
Macyvel mindketten az árusra emeljük a tekintetünket. A
babák a múltba vesznek, amikor meglátjuk a jóképű pasit,
aki huncut félmosollyal figyel minket. Egy barna hajtincs
göndörödik borostyánszínű szeméhez. Kissé borostás,
amiből látszik, hogy idősebb nálunk – talán a húszas évei
elején jár –, de sugárzik belőle valami ártatlanság, amitől
mégis fiatalabbnak tűnik.
– Nincs elég pénze a babára – mondom neki kissé
remegő hangon. Olyan helyes, mint azok a pasik a
tinimagazinokban, amiket anya néha enged nekünk
megvenni a boltban, ha éppen nem olyan szűkös a keret.
A férfi egyikünkről a másikra nézve elvigyorodik.
– Talán nyélbe üthetünk egy alkut. Nem vagyok oda
érte, ha ilyen szép lányok szomorkodnak, mint ti ketten.
Jobban szeretem, ha...
Hirtelen elhallgat, és eltöprengve az ajkába harap.
Engem bámul.
Lélegzet-visszafojtva, szinte transzban várom a
folytatást.
– ...mosolyognak – int felém vigyorogva. – Mennyi
pénzetek van?
Próbálok nem arra összpontosítani, hogy izmos. Nem
úgy, mint a szomszéd Bo, aki végzős gimis, de még mindig
nincsenek izmai. Legalábbis nem ilyenek. Ez a pasi jobb,
mint Bo. Jobb, mint azok, akik szerepelnek az újságban.
Álompasi. Pillangók kergetik egymást a hasamban.
Anya ezeket pillangóhormonoknak hívja, amik elárulják,
hogy nemsokára felnőtt nő leszek. Jaj!
– Egy dollárom van – jelenti ki büszkén, felszegett állal
Macy, amivel ismét magára vonja a srác figyelmét, én pedig
gyászba burkolózom, mert elveszítem. A húgom kipirult
arcából látom, hogy ő is pont ennyire zavarban van, amiért
ez a helyes pasi rá figyel. Én pedig azt akarom, hogy megint
rám figyeljen...
Erre kuncogni kezd. Nem udvariatlanul. Nem úgy,
mintha kigúnyolná a húgomat. Sokkal inkább úgy, mintha
szórakoztatná a válasz. Mintha helyesnek találná őt.
Belém nyilall a féltékenység. Gyorsan elnyomom
magamban, és próbálok emlékezni rá, hogy most elvileg a
húgomra vigyázok: védelmezem őt az ólálkodó férfiaktól, és
attól, hogy bajba keveredjen. Kezd egy kicsit hűvösebbnek
tűnni a levegő, a tömeg pedig lassan ritkul. Megijedek, hogy
milyen sok idő eltelt.
– Gyere, Macy – sziszegem, és megragadom a könyökét.
– Haza kell mennünk. Ezek a babák túl drágák. És tudod,
hogy apa nem szereti, ha idegenekkel állunk szóba.
– Benny – mosolyog rám. Egyik sötét szemöldöke eltűnik
a hajfürtjei alatt, az arcán pedig gödröcske jelenik meg. –
Ismeretlen, de nem idegen. Benny a nevem.
Felhevült arccal nyelek egyet.
– Nem tudjuk megvenni a babát.
Erre vállat von, mintha egy pingpongmeccset nézne, amit
a húgommal vívok.
– Ahogy gondoljátok – feleli laza vállvonással, és
visszarakja a babát a helyére.
Macy hátrafordulva lesújtó pillantást vet rám. A húgom
édes és gondtalan teremtés, még sohasem láttam haragot
villanni a mogyoróbarna szemében.
– Van valamennyi spórolt pénzed. Kölcsönadhatnál pár
dollárt. Még sohasem volt ilyen babám – vonja össze a
szemöldökét lefelé biggyesztett ajkakkal.
Bűntudat mardos, ahogy végigcsorog az izzadság a
hátamon. Lassan és gyötrelmesen.
– Nincs huszonnyolc dollárom – közlöm a pasival
rekedten.
Kedvesen rám mosolyog, amitől nem enyhül a forróság
sem kívül, sem belül. Ketyeg az óra, és sokat kell sétálni
hazáig.
– Odaadhatom nektek egy húszasért – biccenti oldalra a
fejét. Fészkelődni kezdek, miközben engem méreget.
Macy reménykedve rám néz. A haragjának már nyoma
sincs. Boldogan csillog a szeme.
– Tizenöt. Tizenöt dollárom van összesen – hadarom
szégyenkezve.
Benny megvakarja a borostát az állán, és fontolóra veszi
az ajánlatot. Győzedelmes mosoly jelenik meg a szája
sarkában.
– Akkor legyen tizenöt.
Macy felsikkantva ölbe kapja a porcelánbabát, és pörög
vele egyet, mielőtt magához öleli. Elkényeztetett kiscsaj.
– Köszönöm! Megígérem, hogy nemsokára visszaadom a
pénzt! – örvendezik.
 Nagyot nyelve bejelentem nekik a rossz hírt.
– Otthon van a pénz. Nem tudom, lesz-e elég időm, hogy
hazamenjek és visszaérjek, mielőtt bezár a piac.
És azt se tudom, hogy apa vissza fog-e engedni, miután
hazaértem.
Benny a homlokát ráncolva járatja közöttünk a
pillantását.
– Tudok várni.
Macy reszkető kézzel visszateszi a babát az asztalra.
Látszik rajta, hogy le van sújtva.
– Vagy... – folytatja laza vigyorral Benny – ti ketten
segíthetnétek nekem összepakolni. Levonok még öt dollárt
a munkátokért, utána pedig hazaviszlek benneteket. Akár
be is mutathattok a családnak. Ki tudja, még a végén
rábeszéled az apukádat, hogy neked is vegyen egyet –
pillant rám, és megint elönt a forróság.
– Én már nem szoktam babázni – felelem kurtán.
Valamiért azt szeretném, hogy korban közelebb állónak
gondoljon magához, mint a húgomhoz hasonló, babázó
lányokhoz.
Csalódottan leolvad az arcáról a mosoly, és úgy
összevonja a szemöldökét, mintha személyes sértésnek
venné, amit mondtam. Máris szörnyen érzem magam, és
félni kezdek, hogy visszavonja az ajánlatát, Macy pedig
dühös lesz és kiborul.
– Mármint... ööö... apa nem akarná, hogy bárkinek is
beszálljunk a kocsijába.
Bennynek elkerekedik a szeme. Érti a helyzetet.
– Én nem bárki vagyok, hanem Benny.
– A kislány babát szeretne? – csendül fel mögöttem egy
mély hang. Az augusztusi hőség ellenére kiráz a hideg. Az
alkohol és a dohányfüst szaga fojtogatni kezd. – Lehet, hogy
mindkettőtöknek veszek egyet. De mit kapok érte cserébe?
A pocakos férfi visszatért, és ezúttal semmi szégyenérzet
nem látszik rajta.
Benny a pasas felé kapja a fejét, hogy lesújtó pillantást
vessen rá. Egy pillanatra lenyűgöz a hevessége, és közelebb
lépek Macyhez.
– Menjen a pokolba, maga pedofil seggfej, mielőtt hívom
a rendőrséget!
– Kopj le, köcsög – morogja a fickó, aztán eloldalog.
Néhány másodperccel korábban még amiatt aggódtam,
hogy Benny veszélyt jelenthet. Most már tudom, hogy
egyszerűen csak egy kedves fickó, aki azt szeretné, hogy
egy kislány megkapja a babáját, és elzavarja a
gazembereket. Apa biztos szívesen megismerkedne azzal,
aki elüldözött egy szörnyeteget.
– Igazából szeretnénk neked segíteni – szólalok meg
bátran. – Lehet, hogy apa megveszi majd nekem azt –
mutatok az egyik fiú babára, akinek mézszínű szeme és
borzas barna haja van. Pont, mint Bennynek.
– Áll az alku, babácska – vigyorodik el Benny.

– Ez az utolsó doboz – nyög fel Benny, ahogy beemeli a

kartondobozt a régi barna furgon hátuljába. Biztos ettől
olyanok a karján azok a feszülő izmok. Ezek a dobozok
nehezek. Macyvel még együtt sem tudtunk felemelni egyet,
de a bepakolásban sokat tudtunk segíteni.
– Most már mehetünk hozzátok, és majd megpróbálom
rábeszélni az apukátokat két babára. Az anyukátok szereti
a babákat?
– Néha szokott velem Barbie-zni – kuncog a hátsó ülésre
beszállva Macy.
Benny rámosolyog, mielőtt kinyitja az elülső ajtót,
aminek nyikorog a zsanérja.
 – Máris bírom az anyukátokat – mutat nekem a kocsi
hátuljába.
– Én majd előre ülök – mondom neki.
Egy pillanatra elsötétül az arca, aztán megkeményednek
a vonásai.
– Az a helyzet, hogy az anyósülés melletti ajtó teljesen
berozsdásodott. Még az is lehet, hogy leesik, ha kinyitjuk,
hogy a fene enné meg. Azt mondtad, hogy itt laktok a
közelben. Majd bekapcsolom a légkondit. Jó lesz neked
hátul is. Amúgy sem szeretnénk, hogy a kisebbik baba
egyedül ücsörögjön ott – borzolja fel Macy haját, aki
csillogó szemmel néz fel rá.
Idegesen a húgomra pillantok, de ő máris bemászott
hátra.
– Nem tudom. Lehet, hogy fel kéne hívni a szüleinket a
fülkéből. Tényleg nem hiszem, hogy apa örülne neki, hogy
veled megyünk.
Benny kacagásban tör ki, amitől céklavörös leszek.
– Sz-szerinted én akarok valamit? Mint az az előbbi
fickó? Mégis, hány éves vagy? Tizenkettő? – horkantja. –
Nem vonzanak a kisgyerekek, hidd el.
Elönt a pulykaméreg.
– Tizennégy vagyok, már nem kisgyerek! – kiáltok fel, és
karba fonom a kezem.
– Tizennégy? – suttogja, és valami csalódottságféle
árnyékolja be a vonásait. Még mielőtt belekapaszkodhatnék
a reménysugárba, hogy szeretné, ha idősebb lennék,
nevetve vállat von.
Lehet, hogy tévedtem a csalódottságot illetően.
Végül sikerül abbahagynia a nevetést, és megadóan
felteszi a kezét.
– Jó, jó. Megértettem. Nem vagy már kisgyerek. De akár
kisgyerek vagy, akár nem, nem akarok tőled semmit. Ennyi.
Azok a lányok szoktak érdekelni, akiknek van mellük.
 Most már dühös vagyok és szégyellem magam. Egész
végig rajta legeltettem a szememet, miközben ő gyereknek
lát engem. Nem mintha bármit is szerettem volna, de attól
még egy kicsit fáj. Fújtatva beszállok hátra, és összefonom
a karom a lapos mellkasom előtt.
– Csak vigyél minket haza.
Mire beül a volán mögé és kikanyarodunk az útra,
lazaságnak már nyoma sincs rajta. Egy hűtőtáskában
matat az anyósülésen, és kivesz belőle egy palack vizet.
– Szomjasak vagytok?
Istenem, de még mennyire!
Macy kitépi a kezéből, hogy mohón benyakalja a felét,
mielőtt sikerül megkaparintanom. Fantasztikus érzés a
hideg víz érintése a forró tenyeremen. Pillanatokon belül
ledöntöm a maradékot, aztán a nyakamhoz szorítom a
palackot, hogy lehűtsem magam vele.
– Meg sem kérdezed, hol lakunk? – kérdezem néhány
perc elteltével. Nem nagyon szólalt meg, a könnyed mosoly
helyett pedig rezzenéstelen az arca. A visszapillantóból
engem figyel. Hiába ígérte meg a légkondit, forró és párás a
levegő a furgon hátuljában. Szédelgek tőle. Elhomályosul
előttem a világ, a gondolataim pedig kuszák. Meg akarom
fogni a kilincset, hogy belekapaszkodjak és levegőhöz
jussak... De hol a kilincs? Macyre pillantva látom, hogy
oldalra bukik a feje, és kényelmesen elhelyezkedik az ülésen.
– Már mondtad – hallom a választ a távolból.
Elnehezül a szemhéjam, de azon vagyok, hogy ne
csukódjon le. A forróság tényleg kezdi megtenni a hatását.
– Nem mondtam – tiltakozom, miközben mintha a
testem összes izma elernyedne. Kalapál a szívem, ám úgy
érzem, semmit sem tehetek ellene. – Vigyél haza! –
követelem akadozó nyelvvel.
– Otthon lesztek – feleli olyan sötét hangon, aminek
semmi köze ahhoz a Bennyhez, aki kedveskedve rávett,
hogy ne foglalkozzunk apa intelmeivel.
Forogni kezd velem a világ, és hányingerem támad.
– Mitől vagyok rosszul? – kérdezem, de csak suttogni
bírok.
– Semmitől. Szuperül vagy. Mindketten szuperül
vagytok. Pont ezt kerestem. Két gyönyörű kisjáték babát.
Alig van erőm felemelni a vizespalackot. Ekkor veszem
észre az alján a maradék fehér port.
Bedrogozott minket!
Ez egy szörnyeteg. Fényes nappal ólálkodó szörnyeteg,
amilyenre apa figyelmeztetett minket.
– Segítség!
Hiába, a halk motyogásomat még Benny dúdolása is
elnyomja. Nemsokára rájövök, hogy azt az altatódalt
dúdolja, amit anya szokott nekünk, amikor betegek
vagyunk.

Miss Polly kis babácskája be-teg-lett.

Hívta hát az orvost, gyorsan csör-ge-tett.
Megjelent a táskájával, tip-top-top,
Jó hangosan zörgetett be, kop-kop-kop.
Fejcsóválva vizsgálgatta, a-tya-ég:
„Miss Polly, dugja gyorsan ágyba, ször-nyű-ség!”
Írt fel neki orvosságot, gyó-gyul-jon.
„Reggel visszajövök megvizsgálni, azt-mon-dom!”

– Állj meg! – nyögöm ki, de ő nem is foglalkozik vele. Az

utolsó sor után viszont abbahagyja az éneklést, és
bekapcsolja a rádiót. Kemény rockzene üti meg a fülemet,
miközben áldásosan elsötétül körülöttem minden.
Segítség...
 A mellettem lévő cellából halk nyöszörgés ránt vissza a
jelenbe. Úgy szorítottam a saját karomat, hogy véres a
nyoma. Négy éve vagyunk Benny foglyai. Az ő játék babái.
Csak most már tudom, hogy nem is Bennynek hívják.
Legalábbis nem úgy kell szólítanunk.
Hanem Benjaminnak.
Megköveteli, hogy Benjaminnak hívjuk.
Aznap nem az aranybarna szemű, kedves mosolyú Benny
szállt be a kocsiba. Benny soha nem is létezett!
Helyette egy szörnyeteg furgonjába szálltunk be. Egy
szörnyetegébe, aki négy szörnyű évet töltött azzal, hogy a
kedvére szabott játék babákat formáljon belőlünk, akikkel
gyakran szokott játszani. És nem bánik valami gyengéden a
játékaival.
A könnyeken már rég túl vagyok. Az ártatlanságommal
együtt eltűntek.
Macy néha sír, amikor különösen kegyetlen vele, vagy
amikor otthagyja a cellában, a húgom pedig könyörög neki, és
fogadkozik, hogy jobb lesz. Macy tudja, hogy ha nem
igyekszik a lehető legjobb babácska lenni, akkor egy-két
napig nem kap enni.
Én inkább éheznék, mint hogy hű babácska legyek.
Emiatt a beteg lelkű szörnyeteg miatt érzéketlen lettem.
Ahelyett, hogy könyörögnék neki, hogy engedjen el minket –
ami amúgy is mindig süket fülekre talál, és az eszelősen fel-
alá járkáló Benjamin lesz érte a jutalmunk, aki altatódalokat
énekel, aztán kifesti a babái arcát –, a szökésünket tervezem.
A halálát tervezem. Azért veszem egyik lélegzetet a másik
után, hogy a húgomnak és nekem legyen jövőnk.
A mellettem lévő cella faajtaja nyikorogva csukódik be.
Akármit is csinált Macyvel, már végzett. A húgom
nyöszörgésébe megint belesajdul a szívem.
Most én következem.
Mindig muszáj végighallgatnom, amikor a húgommal van.
Ez külön a kínzásom része, hogy végighallgattatja velem
Macy sikolyait, így mire hozzám jön, már meg vagyok veszve.
Imádja, amikor harcolok, és beletépek a húsába,
valahányszor csak tudok. A beteg állatja arra izgul, ha
támadok. Mindig ruhákkal és sminkcuccokkal megy Macy
cellájába. Hallom, ahogy tökéletes játék babát csinál belőle.
Belőlem viszont nem. Engem meghagy csupasznak és
zabolátlannak.
Hamarosan hibázni fog, én pedig készen állok majd.
A cellám előtt világító egyetlen halogénizzó fényében
kirajzolódik az izmos alakja. Egy szál farmer van rajta, lazán a
csípőjére engedve. Izzadságcseppek csorognak le kemény
mellkasáról, a haja pedig csapzott az erőkifejtéstől.
Örökre beleég az agyamba, ahogy ennek az embernek a
bőréről megcsap a kishúgom vérének fémes szaga. Sohasem
lehet majd kitörölni onnan – hacsak nem érezhetem a saját
vérének a szagát, ahogy az utolsó lélegzetéért hörög.
Ez a férfi, aki játék babákat készít a celláink közelében
kialakított műhelyében, több mint őrült. Inkább szörnyeteg,
mintsem ember. Sokkal brutálisabb és elmeháborodottabb,
mint amilyeneket apa valaha is elképzelt odakint ólálkodni.
Egy igazi agybeteg állat. Valahányszor elmegy dolgozni,
ólálkodni és kötekedni, Macy mindig tőlem kérdezi, mikor jön
vissza, és hogy egyáltalán visszajön-e. Eddig még mindig
visszajött, és nem tudtam megmenteni tőle a húgomat.
Amikor eluralkodik rajta az elmebajos düh, az egyébként
mézszínű szeme tejcsokoládévá változik. Figyelem minden
mozdulatát, minden szavát, és tanulmányozom a
viselkedését.
Jobban ismerem, mint amennyire ő ismeri saját magát.
 Tisztában vagyok a szokásaival.
A játszmáival.
A gyenge pontjaival.
És egy napon lecsapok majd. Véget vetek ennek, és
megmentem magunkat, megmentem a húgomat, ahogy azt
már rég meg kellett volna tennem.
– Itt az én piszkos kis babácskám. Milyen vadóc és ijedt,
de attól még kibaszottul csinos – mér végig résnyire szűkült
szemmel. Van itt vagy száz fok, mégis muszáj volt
szembeszegülnöm vele. Nem vagyok pucér, nem guggolok le.
Lerántottam a takarót a matracról, és ruha módjára
magamra kötöttem. El fogja vinni magával, amikor elmegy.
Hiányozni fog, ha majd lehűl a cellám éjszaka, és nem lesz
mivel betakaróznom, de túl nagy volt a kísértés, hogy
szembeszegüljek vele. Ez az egycseppnyi szabadságom van
vele szemben.
Már majdnem visszaszólok neki, amikor észreveszem,
hogy meginog. Csak egy picit, alig lehet látni. De én látom.
Részeg. Sohasem szokott részeg lenni. Jó, hogy most az. A
részegség gyengévé tesz.
Ökölbe szorítom magam mellett a kezemet, és várok. Túl
nagy lehetőség ez ahhoz, hogy ne éljek vele. Amikor majd
bejön, rátámadok. Biztos, hogy fölé tudok kerekedni.
Elnagyoltak a mozdulatai, úgyhogy csak el kell érnem, hogy
egyszer ne figyeljen oda.
– A mestered játszani akar. Mit játszol ma velem, piszkos
kis babácska? – kérdezi bujkáló mosollyal, miközben a
kulcscsomójával babrál.
– Barkochbázhatunk, de olyan kicsi a farkad, hogy az
inkább csak fogalom – vetem oda, hogy felhúzzam.
Mély hangon felmordul.
– Vagy játszhatok a beleiddel, miután felboncollak, mert
rossz kis babácska vagy.
Megszoktam már a fenyegetéseit. Mindig gonoszak voltak
és halálosak, de igazából sohasem állt neki, hogy megöljön.
Szerintem tetszik neki a szemtelenségem, ettől csak még
jobban élvezi a játékot.
A nyíló lakat zajától libabőrös leszek az izzadságréteg alatt.
Nemsokára bent lesz a cellámban, hogy elvegye, amit akar –
mint minden éjszaka.
Ma viszont nem.
A hirtelen vad gondolattól buzogni kezd bennem az
adrenalin. És amikor elejti a kulcscsomóját, és a csörrenés
úgy visszhangzik a cellámban, mint egy startpisztoly,
megteszem azt a bizonyos lépést. Durván félrehúzom jobbra
a reteszt, és velőtrázó sikollyal kivágom az ajtót. Alig van
esélye felfogni, hogy kijöttem, mielőtt két ököllel belevágok a
mellkasába, és durván ellököm. Az ingatag teste egy
puffanással ér földet.
– ÁLLJ! – mordul fel, miközben feltápászkodik.
De nem állok meg.
Menekülök. Mindkettőnkért menekülök. Ha kijutok ebből
a nyomorult földi pokolból, találhatok segítséget, és meg
tudom menteni a testvéremet. A lépcső felé indulok.
Kettesével veszem a fokokat – megdöbbenve, amiért lefelé
vezetnek.
Homályosan látom az otthonát, miközben a konyhából
jobbra nyíló ajtóhoz sietek. Egy játékbaba-tömlöccé alakított
padláson voltam. Mintha nem lenne eléggé elcseszett a világ
körülöttem. Ez meg itt olyan, mint valami horrorfilm. Nem
állok meg, hogy szemügyre vegyem a konyhát, hogy telefont
keressek, vagy akár hátranézzek a vállam fölött, hogy
utánam jött-e. Csak kivágom az ajtót.
NEM
ÁLLOK
MEG.
Hideg levegő csap az arcomba. Úgy öleli körül az egész
testemet, mint egy köpeny. Fák között vagyunk. Zöld,
reszkető fák suhannak el mellettem, miközben úgy rohanok,
ahogy csak a lábam bírja. Nem törődöm azzal, hogy minden
lépésnél gallyak és fenyőtobozok szúrják a lábamat. Nem
foglalkozom a nekem csapódó ágakkal, amik sziszegve
marnak a bőrömbe. Semmi más nem számít, csak az, hogy
segítséget találjak. A hátam mögül levélropogást és morgást
hallok. Itt van a nyomomban, de nem elég közel.
Gyenge.
És részeg.
Ez a párosítás így szóra sem érdemes.
A sűrű erdőben minden lépéssel távolabb kerülök tőle.
Hogy ne érezzem a testemben szétáradó fájdalmat, addig
futok, amíg a légszomjtól égni nem kezd a mellkasom.
Szédülök, éhes vagyok, és nem szoktam hozzá az ilyen
hirtelen erőkifejtéshez. Mégsem állok meg, és nem is lassítok,
amíg biztos nem vagyok benne, hogy már régóta nem
hallottam őt. Inkább halok meg, mint hogy még egyszer a
karmai közé kerüljek.
Elszöktem.
Rohadtul sikerült elszöknöm. Képzeletben őrült kiabálásba
kezdek, de egy hang se jön ki a torkomon.
És vissza fogom kapni a húgomat.
Ráveszem magamat a továbbhaladásra. Megint
meglódulok, ezúttal gyorsabban.
Zokogó hang tör fel a torkomból, ahogy eluralkodik rajtam
a felismerés. Végre szabadok vagyunk. Amint találok
segítséget, börtönbe fogják csukni azt az elmebeteget, mi
pedig hazamegyünk anyához és apához. Még mindig a
szüleim kifakult és megsárgult képébe kapaszkodom,
miközben kirobbanok a fák közül.
Harminc méterre ott egy út.
Egy autó fényszórója közelít felém úgy hétszáz méteres
távolságból. Szétárad bennem a megkönnyebbülés, és
kitárom a karomat, hogy jelezzek a sofőrnek.
 – Segítség! – rikácsolom előrelendülve.
A kocsi mintha elég lassan jönne ahhoz, hogy leintsem és
megmentsenek.
– Segítség!
A hangom rekedt, de a lábam visz előre.
Amikor az autó lassít, úgy elkezdek sírni, hogy nem látok
semmit. De ettől még nem állok meg. Szélesen integetve
rohanok, amíg a véres, összevagdalt lábam végre az aszfaltot
tapossa.
– Segítség!
A fékcsikorgás jelzi, hogy a sofőr észrevett. Meg fog állni,
hogy megmentsen. Segíteni fog...
Puff.
Valami fémes tárgy ütközik nekem oldalról egy száguldó
vonat erejével. Úgy recsegnek-ropognak a csontjaim, mintha
a testem egy mélabús hangszer lenne. Nem tudom, merre
van a fölfelé, amíg a fejem fájdalmasan neki nem csapódik az
aszfaltnak. A reccsenés visszhangzik a koponyámban.
Ekkor felnézek.
Csillagok fénylenek az égbolton, a fejemből pedig valami
meleg szivárog, és eláztatja alattam az aszfaltot. Négy éve
nem láttam az eget. Gyönyörű, magával ragadó és hatalmas.
Próbálok megszólalni, amikor egy idősebb nő őszülő hajjal
kiabál, hogy tartsak ki.
De nem tudok kitartani.
A csillagok elhalványulnak, az égbolt pedig elsötétülve
beleolvad körülöttem a semmibe.
A nő vonásai homályba vesznek.
Ezúttal a sötétség rabol el.
Tarts ki, Macy! Visszajövök érted.
 ELSŐ FEJEZET

~ Piros ~

Nyolc évvel később...

– JADE, MINDEN RENDBEN? Nem úgy nézel ki, mint aki

rendesen eszik.
Anya aggódó és fürkésző szemébe nézve elmosolyodom, és
kanalazok egy falatot az élénkpiros zselével borított tortából,
amit a kávénk mellé hozott. A város egyik kis éttermében
üldögélünk. A székek élénkpiros bőrborítása hámladozik, de
jó a kaja, a kávé pedig még jobb.
– Rendben vagyok, anya. És több kilót nyomok, mint
életemben bármikor.
Ez igaz. Vállfával kellett kitágítanom a kedvenc farmerom
gomblyukát ma reggel.
– Haza kéne jönnöd, hogy egyél valami meleget. Apád
nagyon örülne, ha látna – mondja mosolyogva, amitől ráncok
rajzolódnak ki a szeme körül.
Megfogom a kávéscsészét, és hagyom, hogy átjárja a meleg
a tenyeremet, miközben magamba szívom a gőzölgő illatot.
– Nemsokára megyek, megígérem. Csak most nagy a
nyüzsgés a munkahelyemen.
Anya önkéntelenül kavargatni kezdi a kávéját.
– Olyan keményen megküzdöttél érte, hogy nyomozó
legyél, erre rögtön bedobtak a mély vízbe, és nem is hagytak
levegőhöz jutni.
Furcsa, hogy még mindig erről akar beszélni. Tudja,
mennyire akartam ezt az állást, és milyen keményen
megdolgoztam érte. Négy évet kihagytam az iskolából, amíg
el voltam zárva a világtól. Esti képzésre és nyári kurzusokra
kellett járnom. Kétszer annyit tanultam, mint mindenki más.
– Szeretek dolgozni – válaszolom, aztán hirtelen
elvékonyodik a hangom. – Ha nem foglalom le magam, akkor
megint eszembe jut, hogy...
Anya elsápad. Mint mindig, amikor megemlítem a
történteket. Évek teltek el azóta, de még mindig bennem van
a dolog, mintha egy kísértet járna a nyomomban. Anya és apa
nem szeret erről beszélni. Próbálták ott folytatni, ahol
tizennégy éves koromban abbahagytuk, naivan és
hiszékenyen. De az a lány meghalt abban a cellában az első
alkalommal, amikor Benny rátette a kezét.
Virágillat csapja meg az orromat, ahogy elsétál mellettünk
egy nő és egy gyermek. A nőn túl sok a parfüm, kék
szemhéjpúdere pedig illik a teletömött királykék táskájához.
Kiesik belőle valami a földre, és odagurul a lábamhoz.
Lehajolok, hogy felvegyem, de megtorpanok. Egy játék baba
az. Egy egyszerű baba, mégis az egész testem libabőrös lesz a
látványától, az idegrendszerem pedig turbó fokozatra
kapcsol.
Ez egy jel?
Visszatért?
Ő mondta a nőnek, hogy ejtse el?
Itt van, és engem figyel?
Felveszem a babát a földről, és a nő után szólok.
– Elnézést – állok fel, hogy megtegyem az étterem elülső
részébe vezető hat-hét lépést. – Ezt elejtette.
A nőnek elkerekedik a szeme, és eltátja a száját.
– Jaj, istenem! Köszönöm. Nélküle nem aludna el – sóhajt
fel, és ezúttal mélyebbre nyomja a babát a táskájában.
Integetek a kislánynak, akinek ámulatba ejtenek a kék
szemei. Az anyja lábához bújva lel mosolyog rám.
– Jade – szól rám az anyukám, amikor még mindig ott
állok a farmerom zsebébe dugott kézzel, az ajtót bámulva,
ahol a nő és a gyermek húsz másodperccel ezelőtt kiment.
Utálok szabadságon lenni. Túl sok időm marad a
gondolkodásra, a tépelődésre és az emlékezésre. Nem nagyon
vettem még ki egész napot, de megígértem anyának, hogy
beülök vele egy kávéra, és elmegyünk vásárolni. Egyáltalán
nem is akartam vásárolni. A munkahelyemen kéne lennem,
arra az egy hívásra várva, amelyik segít elkapni Bennyt.
Régóta bujkál, de a lelkem mélyén tudom, hogy elő fog
kerülni.
Minden ügy, amit elvállaltam, Bennyről szól. Minden egyes
győzelemmel neki mutatok be.
Elszöktem.
Elszöktem, és meg foglak találni, te féreg.
– Na, melyik boltba menjünk először?
– Nekem igazából megfájdult a fejem – nyögök fel abban a
reményben, hogy anya nem lát át a hazugságomon. – Nem
bánod, ha áttesszük máskorra? – dörzsölöm meg két ujjal a
halántékomat a hatás kedvéért. Mostanra már hozzászokott
a lerázáshoz, és jó szülő módjára elenged.
– Semmi baj, drágám – ráncolja aggódva a homlokát. –
Menj haza, és pihenj egy kicsit.
– Meglesz – válaszolom, bár egyikünk sem hiszi el ezt a
hazugságot.

Hazamenés helyett az irodában találom magam, és

nekilátok a papírmunkának. Pittyen a telefonom: SMS-em
jött.

Köcsög Nyomozó: 100$-t teszek arra, hogy dolgozol...

A társam szeret ugratni a hétvégék miatt, amikor otthon

kéne lennem, helyette viszont régi ügyeken dolgozom, és
korábbi papírokat futok át, hogy biztos nem siklottak-e el
valami fölött akkoriban. Félmosollyal kezdek neki a
válasznak.

Én: Rám férne egy új táska.

Visszadobom a telefont az asztalra, amikor megint felvillan

a kijelző.

Köcsög Nyomozó: Pff! A melltartódban hordod a pénzt.

Sose láttam még nálad táskát.

Faszkalap!

Én: Pont azért kellene.

Köcsög Nyomozó: Hétfő reggel megyek a pénzemért,

Phillips.

Pláne faszkalap!

– Phillips! – vakkantja Stanton kapitány, amitől

megijedek. Kikapcsolom a telefonom kijelzőjét, és leteszem az
asztalra, hogy rá figyeljek. Késő van. Csak akkor tudatosul
bennem, hogy mennyire, amikor felnézek a monitorról.
Odakint már sötét van, a gyomrom pedig éhesen korog.
– Kapitány úr – biccentek.
Megáll az asztalom mellett, és rátámaszkodik.
– Nem ma szabadnapos?
Összevonja a borzas ősz szemöldökét, és karba fonja a
kezét, amitől még hangsúlyosabban látszik a gyarapodó
sörhasa.
– Csak tető alá akartam hozni néhány beszámolót –
hazudom.
Mindig csak a hazugságok.
Már amúgy is tudja, mennyi időt töltök bent, szóval biztos
unatkozik, ha itt állva azon fáradozik, hogy megszorongassa a
nem létező golyóimat.
– Tessék – nyúl a pantallója zsebébe, hogy elővegyen egy
húszdollárost. Néhány másodpercig simítgatja, hogy ne
legyen olyan gyűrött, mielőtt felém nyújtja. – Ide hallom,
milyen éhes. Menjen, hozzon nekünk pár szendvicset a
Benny’sből.
Benny.
Szívdobogás.
– Tessék? – lehelem, miközben remegés fut végig a
testemen.
– Jenny’s Subs, itt van szemben – morogja, aztán megint a
homlokát ráncolja. – Miért sápadt el ennyire? Átmentek azon
a legutóbbi közegészségügyi ellenőrzésen. Az csak egy
mendemonda volt a patkányról – rázza meg a fejét, és int,
hogy induljak.
Tehát Jenny’s, és nem Benny’s... Bakker! Utálom, hogy
még mindig ilyen hatással van rám.
– Kapitány úr, most jött be egy gyilkossági ügy. Én
hasznát venném Phillipsnek, ha maga nem bánja – sétál el az
asztalom mellett Marcus nyomozó.
Stanton felém nyúlva kitépi a kezemből a húszast, aztán
int, hogy menjek Marcusszal.
 Milyen kedves! És mekkora sóher...

– Miért kellek? – kérdezem, amikor leparkolunk egy

lakótömb mellett. Egyik nyomozó sem kedvel engem
túlzottan odabent, úgyhogy finoman szólva is szokatlan, hogy
elhívott magával.
– Majd meglátod – feleli cinikus mosollyal.
Összeráncolom a homlokom, és inkább befogom a szám,
miközben követem őt a nyüzsgő lakók között.
– Hetek óta mondjuk nektek, ti marhák, hogy meg fogja
ölni a végén, de leszartátok! – kiabálja egy nő. Úgy
hadonászik a feje körül, mintha egy darazsat akarna
elüldözni.
– Befelé! – vakkant rá Marcus a háta mögötti nyitott
ajtóra mutatva.
A nő puffogva ott marad, ahonnan látja, mit csinálunk.
A bűncselekmény helyszínének bejáratánál egyenruhások
állnak.
– Küldjék vissza az embereket a lakásukba, és mondják
meg nekik, hogy majd jövünk felvenni a vallomásukat –
mondom az egyiknek, aki úgy fest, mintha mindjárt lehányná
a csillogó fekete cipőjét. Nyomi!
Betolakodva zajt és mozgolódást hallok balról, a konyhából.
Az egyenruhások egy nagydarab, izmos férfival ülnek, aki
bilincsben van. Félmeztelen, így látszik, hogy vér fröccsent a
mellkasára és az arcára. Követeli, hogy engedjék el, és azt
kiabálja, hogy baleset volt.
Találkozik a tekintetünk, mire szinte látom, ahogy a
fújtatástól füst jön ki az orrából. Ugyanaz a sötétség látszik a
szemében, mint Bennynek: semmi megbánás, semmi
együttérzés.
 Robot üzemmódban besétálok a nappaliba, ahol egy
meztelen nő fekszik hanyatt. Végignézek a fedetlen bőrén, és
számolni kezdem, mi minden az, ami feltűnő rajta. Kék
zúzódások a csuklóján. Nemrég megkötözték. Régi és új kék-
zöld foltok a belső combján. Durva szex vagy nemi erőszak.
Véraláfutások a nyakon: fojtogatás jelei. Árnyalatukból ítélve
a halál beállta előtt keletkeztek, valószínűleg annak okozói.
Van egy nagy erejű ütés okozta fejsérülése is, feltehetően a
kandallótól, de a másik szobában lévő gyanúsítottra fröccsent
vérből, az enyhe vérzésből és a gyulladás hiányából arra
következtetek, hogy ez már a halál beállta után történt.
Oldalra biccentett fejjel előveszek egy pár gumikesztyűt a
blézerem zsebéből, és felhúzom, mielőtt visszamegyek a kis
lakás konyhájába.
A gyanúsított felszegett állal lesújtó pillantást vet rám.
– Baleset volt. Elesett – préseli ki a fogai között.
– És a zúzódások? – kérdezem, miközben végigmérem őt,
meg a mellkasára fröccsent vért.
– Szeretünk dugni – von vállat. – Keményen. Kibaszottul
imádta. Biztos te is imádnád – nyalja meg a száját, hogy aztán
cuppantson egyet. Végül felhúzza az orrát. – Hacsak nem
vagy egy nyomorult leszbi.
Csak mert nyomozó vagyok, és nem járkálok csajos
cuccokban? Hát ez új. Pöcsfej!
– Mivel csinálta? – kérdezem, mire megrándul a jobb
szeme. – Mivel törte be a fejét? – pontosítok.
– Ráesett a kandallóra – vakkantja védekezésképp.
Keserűen felnevetek, és a véres mellkasára meg arcára
mutatok.
– Utána magamhoz öleltem – magyarázkodik.
– Maga egy idióta.
Megfeszül a teste a sértéstől.
– Maga egy nőverő, erőszaktevő szarházi, aki megfojtotta
a barátnőjét, aztán meg pánikba esett. Megvárta, hogy
összeálljon egy terv a mogyorónyi agyában, keresett valamit,
amivel betörheti a fejét, aztán otthagyta a kandalló mellett.
Mellbe bököm, mire meghökken.
– A boncolás ki fogja mutatni a halál okát, maga hülye.
Addig is hadd világosítsam fel. A halál beállta után már nincs
véralvadás, úgyhogy máshogy spriccel. Mivel a test már nem
keringteti az erekben, egyszerűen ott marad ahelyett, hogy
kiáramlana.
Azzal hátulról megfogom a fejét, és teljes erőből belevágom
az asztalba. Jólesik hallani a reccsenést, ahogy eltörik az orra.
– Kinyírlak, te kibaszott kurva! – kiabálja, miközben ömlik
a vér az orrából.
– Csak megbotlott. Jobban fog vérezni, mint a barátnője –
mondom gúnyos mosollyal, mielőtt visszaszambázom
Marcushoz.
– Rám támadott! Rám támadott! – kiabálja a pasas.
– Láttuk, ahogy megbotlott – feleli mindkét egyenruhás
kórusban.
– Lesz valahol egy tárgy, amit a halál beállta után használt
– bököm ki. – Talán egy nehezebb szobadísz vagy egy trófea.
A fojtogatás volt a halál oka. Én most hazamegyek.

Marcus tudta, hogy kiállhatatlanul fogok viselkedni a

gyanúsítottal. Ezért akarta, hogy vele tartsak. Tudja, hogy
mindennél jobban gyűlölöm a nők elleni erőszakot, de nem a
többieket akarom szórakoztatni ezzel. Elvégeztem a kedvéért
a munkát, a takarítást viszont már nem vártam meg.
Az ágyban odabújok a barátom, Bo mellé.
Bo Adams szó szerint a szomszéd srác. Amikor
elmenekültem és végre hazakerültem, Bo segített
helyrerázódni lelkileg.
 A szüleimnek fogalmuk sem volt róla, mit kezdjenek a
dühömmel. Magamon kívül voltam, amiért nem találtuk meg
a húgomat.
Haragudtam magamra. Haragudtam a rendőrségre.
Haragudtam a szüleimre.
Bo volt az, aki megmutatta, hogyan vezethetem le az
agressziót.
Ő vitt el az első önvédelmi foglalkozásra, a visszatérésem
után mindössze három hónappal. Még mindig totál kivoltam
agyilag, és gyengének éreztem magam, de végül a
megszállottja lettem. Nemcsak azt tanultam meg, hogyan
védjem meg saját magamat, hanem azt is, hogy tényleg szét
tudjam rúgni mások seggét, miután más órákra – például
kick-boxra – is beiratkoztam.
Bo megtanított lőni. Először csak kólásdobozokra az apja
régi furgonjának platóján, aztán vadászattal folytattuk.
Minden zsákmány helyébe Bennyt képzeltem. Valahányszor
meghúztam a ravaszt, a visszarúgás elégtételt jelentett.
Mindig elképzeltem, ahogy a golyó áthatol a bőrén, az erein
és a csontjain.
Bo hagyta, hogy levezessem az agressziót és a gyűlöletet.
Barátságnak indult közöttünk, de több lett belőle. Amikor
beköltöztem a városba, Bo is jött. A helyi főiskolán kapott
munkát, azóta együtt élünk. Utálja, amikor késő estig vagy
hétvégén is dolgozom, mert mindössze ennyi időnk lenne
egymásra, de ez igazából nem is tudatosul benne.
Szörnyű barátnő vagyok, ő pedig még csak nem is látja.
A hátamra fordulva bámulom a plafont. Próbálok elaludni.
Közben imádkozom, mint minden este, hogy Benny kurvára
hagyjon békén.
Az imám persze süket fülekre talál.
Rögtön ott lesz, amint behunyom a szememet.
 MÁSODIK FEJEZET

~ Amerikai rózsaszín ~

– ELTŰNT SZEMÉLY . T IZENNÉGY ÉV ES, FEHÉR BŐRŰ

LÁNY . A Woodland Hills plázában látták utoljára, tegnap
délután. Készen állsz, Phillips?
Tizennégy éves, fehér bőrű lány. A szavak visszhangoznak
a fejemben. Libabőrös leszek.
– Hány éves vagy? Tizenkettő?
– Tizennégy, és már nem vagyok kisgyerek!
– Aha – csattanok fel, és behunyom a szememet. –
Nyugodj le a picsába, Scott.
Megborzongok az áldozat korától. Eszembe jut, hogy
engem is annyi idősen raboltak el. Visszaszuszakolom az
emléket az elmém leghátsó fiókjába, és felvont szemöldökkel
bemutatok a kollégámnak, aki morogva eloldalog. Amikor
Stanton kapitány kijelölte, hogy mi ketten dolgozzunk együtt,
Dillon kiakadt. Nyolc hónapja vagyunk társak, és még mindig
úgy bánik velem, mintha púp lennék a hátán. Talán a korom
miatt, de nem vagyok benne biztos. Fiatalon lettem nyomozó,
de nem méltatlanul. Kidolgoztam a belemet a pozícióért,
amiben tényleg tehetek valamit a világ szörnyetegei ellen.
Benny.
Lehet, hogy csak púp vagyok Dillon hátán, és még zsenge a
korom, de attól még nem fog úgy bánni velem, mintha nem
számítanék. Nincs fölöttem hatalma, hiába tűnik úgy, hogy
szerinte mégis van. Én fektetek időt a munkába: ő még csak
hétvégén sem dolgozik.
Én vagyok Stanton álomnyomozója, amikor csavaros
ügyekről és apró részletekről van szó, amik fölött mindenki
más elsiklik. Akkor vagyok elememben, amikor aktákat és
bizonyítékokat böngészek. A jelek nem kerülik el a
figyelmemet. Megtalálom a logikát az őrületben.
Mert én is abban éltem.
Az emberekkel van bajom.
Az olyanokkal, mint Dillon Scott.
Jól működik a pletykalánc a kapitányságon. Hallom a
sutyorgást, és látom a tekinteteket, amikor a többiek
elmennek mellettem. Mindenki tudja. Mindenki tudja, hogy
tizennégy éves koromban elraboltak a testvéremmel együtt,
és tizennyolc évesen valahogy sikerült megszöknöm, a
tizenhárom éves húgomat hátrahagyva. Mindenki tudja, hogy
a szökésem napján majdnem meghaltam, mert elütött egy
Ford furgon. Basszus, még a rendszerben is benne van:
mindössze rám kell keresniük a számítógépen, és minden ott
lesz rólam. Nagyjából olyan visszafogottan intézik, hogy egy
ital mellett feltételezésekbe bocsátkozzanak rólam a
kocsmában, mintha a barátom gázmaszkban látna neki a
nyelvmunkának az ágyban.
A baleset után három hétig tartottak mesterséges
kómában belső vérzés és agyi vérömleny miatt. Miután
magamhoz tértem, nem emlékeztem semmire.
De Bennyre, Benjaminra, vagy ki a fasz volt igazából... Rá
emlékeztem. És arra, hogy elrabolt minket. Emlékszem rá,
hogy milyen érzés volt a ragacsos bőre az enyémen, amikor
éjszakánként elvette, ami nem volt az övé. Emlékszem, hogy
a húgom minden este álomba sírta magát az elején. Az
emlékekben az a legrosszabb, hogy vannak bizonyos
mozzanatok, amik lavinát indítanak el, és kihatnak a
mindennapi életemre. Le tudom lőni azt, aki fegyvert fog
rám, de képtelen vagyok kimenni éjjel a mosdóba úgy, hogy
nem kapcsolom fel a villanyt. Üldöznek az árnyak: a
nyomomban vannak, és otthont adnak azoknak a
szörnyetegeknek, akik odakint ólálkodnak. Emlékszem az
álmaim fülsüketítő némaságára. Az az ember végül mindentől
megfosztott – még az álmaimtól is. Emlékszem a szagára, az
ízére, a magasságára, a súlyára, ahogy rám nehézkedett az
apró ágyon...
Képtelen voltam bármi másra emlékezni.
A fontos dolgokra sem tudtam. Arra, hogy honnan
menekültem el, vagy mennyi ideig futottam, mielőtt elütött
az autó. Hogy meddig tartott az út a bolhapiacról aznap,
amikor elrabolt. Hogy milyen márkájú és típusú volt a
furgonja. Hogy milyen címke volt az élelmiszereken, amiket
tőle kaptunk. Semmi olyan részlettel nem tudtam szolgálni,
ami segíthetett volna. A rendőrök tették fel nekem ezeket a
kérdéseket, amiket a munkám során azóta én is rengetegszer
feltettem más áldozatoknak.
Soha nem megyek vele semmire.
A rendőrség több kilométeres sugarú körben felderítette a
baleset helyszínének környékét. Egyetlen ház sem maradt ki
az ellenőrzésből. Úgy nézett ki, mintha derült égből
pottyantam volna oda.
És azóta is keresem a húgomat.
Amíg meg nem találom, a többi eltűnt lányért teszem meg,
amit tudok. Azzal szoktak ékelődni, hogy vadászkopó vagyok.
Könyörtelen. Hajlamos vagyok megszegni a szabályokat
azért, hogy megoldjam az eltűnt személyekkel kapcsolatos
ügyeket.
Stanton kapitány és Wallis hadnagy mindig lecsesz ezért.
Meg sem tudom számolni, hányszor kaptam megrovást,
amiért erősítés nélkül bemerészkedtem az oroszlán
barlangjába. Eddig mindig szerencsém volt, és mindig
kihasználom a szerencsémet. Meg kell találnom a
testvéremet. Sohasem fogom feladni, hogy megtaláljam.
A határozott kiállásom miatt viszont úgy cserélgetem a
társakat, mint más a fehérneműjét. Senki sem szeret velem
együtt dolgozni. Dillon bírta eddig a legtovább, le a kalappal
előtte. De ő is egy faszkalap, és senki sem szeret vele
dolgozni. Elég valószerűtlen páros vagyunk.
A pláza felé menet egész úton azon töprengek, hogy ez a
lány vajon elvezethet-e a húgomhoz. Így állok neki minden
eltűnéses esetnek. Mikroszkóppal végigmegyek a
részleteken, hogy kiszúrjam a nyomokat és a jeleket. A mi
kerületünkben a legtöbb a sikeresen megoldott ügy, és
közülük a legtöbb beszámolót magáénak tudó, s emiatt a
legtöbb elismerést kapó munkatárs egy nő. A srácok ettől
persze totál kivannak.
De ők nem érdekelnek. Mint ahogy a díjak sem.
És az sem, ha ezer megrovást kapok.
Engem csak az érdekel, hogy megtaláljam a
szörnyetegeket.
Hogy megtaláljam a húgomat.
Igaz, hogy világéletemben a rendőrségen akartam
dolgozni, de azok után, amit ő tett velem, és ott kellett
hagynom a testvéremet, már muszáj. A lehető legjobb
pozícióba és körülmények közé kellett kerülnöm ahhoz, hogy
levadásszam.
– Ez a hely tényleg fos lett a kilencvenes évek óta. Az én
időmben még tiszteletre méltónak számított ebben a
plázában lógni. Jó srácok voltunk, nem keveredtünk bele
semmi szarba. Most meg tele van kibaszott gengszterekkel.
Nézd! – mutat Dillon egy csapatnyi tinire, akik javarészt
színes bőrűek. – Ennyi – hajt el mellettük.
– Rasszista tapló vagy, Scott – forgatom a szememet,
miközben leparkol a rendőrautóval. – Ezek a kölykök nekem
teljesen normálisnak tűnnek. Te bemész kikérdezni a
tiszteletre méltó embereket. Én majd beszélek a
gengszterekkel – mosolygok rá gúnyosan.
– Baszd meg – motyogja. – Nem a bőrszínükre utaltam.
– Ha „lehentelnek”, amíg odabent vagy, akkor örültem,
hogy megismerhettelek – teszem hozzá, és úgy teszek,
mintha félelmemben a szám elé kapnám a kezemet. Dillon
morgolódik, de nem méltat válaszra, csak eloldalog. Én pedig
eltökélten megközelítem a „bandát”.
Hogy megtaláljam a lányt.
– Phillips nyomozó. Szeretnék feltenni néhány kérdést –
villantom meg a jelvényt az övemen.
Néhány tini srác idegesnek tűnik, és az orra alatt sziszeg,
de nem azért jöttem, hogy lecsukjam őket azért a kis fűért
vagy valamiért, ami miatt aggódnak. Engem csak a lány
megtalálása érdekel.
Előveszem a telefont a blézerem zsebéből, hogy
megmutassam nekik az eltűnt személy fényképét. Alena
Stevens. Kísértenek az élénkkék szemei. Édes és ártatlan.
Amilyen én voltam.
– Itt voltatok tegnap, skacok?
– Pff... skacok... – mered rám az egyik fiú karba tett
kézzel. – Aha. És? Az még nem bűn.
– Láttátok ezt a lányt? – tartom fel a képet.
A csapat láthatóan ellazul, és egy fekete hajú, copfos lány
előrelép. A rágóján csámcsogva, résnyire szűkült szemmel
megszólal.
– Igen, mintha láttam volna tegnap a Raze-ben. Valami
szar csillámos cipőt próbált, amiben csak fehér lányokat
szoktak holtan találni.
A csapat kuncogni kezd, kivéve egy filigrán, tejfehér bőrű
lányt, aki egy olyan fiúnak a kezét fogja, akiről a lófarkas
képtelen levenni a szemét. Felvonom a szemöldökömet.
– Van testvéred? – kérdezem kedvesen.
A mellette álló lány felé biccent, aki úgy néz ki, mint ő.
– Igen, Keisha. És?
 – Alena is a testvére valakinek. Valaki elrabolta őt a
családjától. A világ tele van gonosz, megátalkodott
emberekkel. Minden perc számít, hogy megtaláljuk ezt a
lányt. Ha Keisháról lenne szó, te is akarnád, hogy segítsenek.
Ellágyul a tekintete, amikor Keishára pillant.
– Láttam beszélni egy fickóval a bolt előtt.
Felélénkülve előveszem a noteszemet.
– Egy fickóval? Milyen fickóval?
– Nem tudom. Igazából szerintem helyes volt, olyan
Orlando Bloomos.
A testvére kuncogni kezd, engem pedig kiráz a hideg.
– Pontosabban, kérlek. Mi a neved?
– Kiki.
– Hogy nézett ki az a férfi, Kiki? Fiatal volt? Öreg? Szakáll,
bajusz, borosta? Milyen ruha volt rajta?
A karika fülbevalóját piszkálva rám néz.
– Talán korodbeli lehetett. Tudod, ilyen öregebb. Barna
göndör hajjal. Biztos helyes volt, a fehér lány szerint
legalábbis tuti. Úgy elpirult tőle, mint az állat, és úgy
vigyorgott, mintha fejben máris az esküvőt tervezné.
Borzongás fut végig a gerincemen. Eszembe jut, hogyan
fakasztott minket mosolyra Macyvel. Hogyan édesgetett be
minket a furgonjába. Ez ő. Biztos, hogy ő. Szétárad az
ereimben az izgatottság és a félelem, hogy aztán befészkelje
magát a szívembe. Úgy dobog, hogy bumm, bumm, bumm.
Ha tényleg ő az, és új játék babát keres magának, akkor
lehet, hogy Macy már nincs neki?
– Elárulnál nekem még valamit? Hallottad őket beszélni?
Erőszakoskodott a férfi, hogy menjen vele? – csattanok fel a
lány fölé magasodva, amitől kénytelen ösztönösen
visszavenni a pillanatokkal korábbi peckes tartásából.
Lehanyatlik a keze a csípőjéről, hogy átfogja a derekát.
Vállat von, de a hangja kissé megremeg.
– Nem erőltetett az a pacák semmit. A csaj csak bólogatott
és követte, akármit is mondott neki.
Felsóhajtva mosolyt erőltetek magamra, pedig
hányingerem támadt.
– Köszi. Valaki tud még esetleg valamit, ami segíthet
nekünk a nyomozásban?
Igazából még mindig nincs semmi, amivel nekiláthatnék a
munkának. Nincs nyom, amin elindulhatnék. Csak a
személyleírás, ami akár őt is takarhatja, de éppúgy ezer
másik férfit is.
A tinik mind a fejüket rázzák, én pedig próbálom nem
hagyni, hogy maga alá temessen a vereség.
Ez nem is vereség – még akadhat valaki, aki segít.
Hátborzongatóan illik rá a gazfickó leírása, a viselkedése
pedig passzol a módszereihez.
Meg fogom találni azt a köcsögöt.

– Ott van – mutatok a monitorra a bevásárlóközpont

biztonsági kameráinak felvételeit visszanézve. Alenát látom,
ahogy egyedül kimegy, és alig egy perc múlva követi a férfi,
akire illik Kiki személyleírása. A pasas lehajtja a fejét, és
baseballsapkával takarja az arcát. – Meg tudja mutatni másik
szögből? – kérem határozottan.
– Nem. Csak ez az egy kamera figyeli az áruháznak azt a
részét – feleli a biztonsági őr, miközben gombokat
nyomkodva egy árnyalatnyival világosabbra állítja a képet.
Ez a szoba pokolian kicsi és dohos. Az embernek
bezártságérzete támad benne a pláza tágas méreteihez
képest. Vagy száz monitor van itt. A maradék helyet Dillon
tölti ki mellettem, és valahányszor levegőt veszek, mindig az
jut nekem, amit ő kifújt éppen. Édes illata van, mintha valami
cukorkát szopogatna. Korogni kezd a gyomrom, miközben
forgatom a szemem a ténytől, hogy egy mondatba került az
„édes” szó és Dillon.
– Mi a helyzet a kijáratokkal? – kérdezi Dillon az őr válla
fölött előrehajolva. Véletlenül hozzáér a karomhoz. Jeges
borzongás fut rajtam végig, hiába van idebent hőség. Nem
viselem jól a zsúfoltságot.
A srác begépel valamit, aztán rákattint egy fájlra.
– Amikor ma délelőtt idetelefonáltak, rögtön feljöttem ide,
hogy megkeressem a lányt – bök a kijelző felé. – Ez ő, ahogy
kimegy az épületből.
Most egy másik kamera szemszögéből mutatja az
áldozatot, aki a délnyugati parkolón keresztül távozik, aztán
gyorsan eltűnik a képitől. A biztonsági őr már emeli a kezét,
hogy megállítsa a felvételt, de megragadom a csuklóját.
– Várj!
Pillanatokon belül kijön a sapkás is.
Egyre gyorsabban ver a szívem, ahogy a férfit nézem a
monitoron. Nem tűnik olyan nagydarabnak, hogy Benny
lehessen az, de hát nyolc éve láttam utoljára. Azóta
fogyhatott vagy összeeshettek az izmai.
Ez ő. Ő kell, hogy legyen!
– Másik irányba megy – állapítja meg Dillon. A mellemre
téved a tekintete, aztán másfelé néz. Alig lehet észrevenni, de
nekem rögtön feltűnik. Elönt a forróság, ami nem javít a
helyzetemen ebben a zsúfolt szobában.
– Ami nem jelenti azt, hogy ne jött volna vissza –
tiltakozom magamat legyezve. – Vagy ne közelítette volna
meg a lányt egy másik irányból.
Dillon megint felém kapja a fejét, és homlokráncolva
fürkészi az arcomat.
– Vagy csak annyi az egész, hogy egy fickó kimegy a
plázából, és elindul hazafelé.
Már megint lefelé vándorol a tekintete, mire én is követem
a pillantását, hogy vajon mit bámul. Leesik az állam, de
gyorsan becsukom a számat.
Mindjárt elsüllyedek! Az egyik gomb megadta magát a
blúzomon, közszemlére téve a dekoltázsomon csillogó
izzadságcseppeket. Ügyetlenkedve összerántom a
blézeremet, megkockáztatva ezzel a túlhevülést.
Dillon bujkáló mosollyal megrázza a fejét, mielőtt megint
komolyra váltana.
– Nem jön vissza. Ez csak egy átlagos pasas – vonja le a
következtetést, és megint a szemembe néz.
Lószart átlagos pasas! Benny nem egy átlagos pasas, ő egy
szörnyeteg.
Megadóan fújtatok egyet. Dillonnak igaza van. Több
bizonyítékra van szükségünk ennél a felvételnél.
– Küldje át ezeket a kapitányságra. Bizonyítéknak
számítanak – bököm meg a biztonsági őrt a monitorra
mutatva.
Utána kettesben hagyom őket Dillonnal, lelkesen
szabadulva a fullasztó szobából, ami túlságosan is arra a
börtönre emlékeztet, ahol éltem.
A nyomodban vagyok, Benny!

– Milyen napod volt, bébi?

Ledobom a fegyvert és a jelvényemet az asztalra, a
pénztárcám mellé, és követem az illatot a konyhába, ahol Bo
a tűzhelynél áll.
– Jó – sóhajtok fel, miközben megpaskolom a hátát, és
belenézek a serpenyőbe. – Hamburger steak, nyami!
Ha ő nem főzne rám, már rég éhen haltam volna.
Kuncogva megpuszilja a fejem búbját.
– Szörnyen nézel ki ma. Úgy örülök, hogy hazajöttél!
Biztos, hogy minden rendben? – vonja fel a szemöldökét.
 – Pont ezt akartam hallani a férfitól, aki azt mondja, hogy
szeret – élcelődöm, és elcsórok egy darabka zellert a kész
salátából.
– Nem csak mondom, bébi. Később meg is mutatom –
kacsint, én pedig némán felsóhajtok. Tényleg jó ember.
Végigjáratom a tekintetemet szép metszésű arcán,
gyönyörködöm kicsit a vonásaiban. Nem nőtt valami sok szőr
az arcán, de amennyi van, pont illik a sötétszőke,
természetesen borzas hajához, amit most miattam szokott
rövidre nyírva hordani. Amikor először együtt aludtunk, és ő
hátulról átölelt a sötét szobában, a tincsei pedig
megcsiklandozták a bőrömet, rémálom foglyává váltam,
aminek az a szörnyeteg volt a főszereplője. Csakhogy nem
aludtam! Ösztönösen visszatámadtam Bóra, lelöktem a
földre, és kapott tőlem egy heget a jobb szeme fölé, mert
behúztam neki egyet az aznap tőle kapott gyűrűvel a
kezemen. Egy romhalmaz voltam akkoriban. Még mindig az
vagyok, de Bo imád engem. Érzem az érintéséből. Abból,
ahogy rám néz azokkal a tengerkék szemeivel. És abból,
ahogy a mosolya beragyog minden helyiséget, amit elsötétít a
jelenlétem. Tényleg összeillünk: az ő jó természete meg az én
sündisznóságom. Az univerzum gondoskodott róla, hogy
együtt kiegyenlítsük a dolgokat.
– Igazából borzalmas napom volt – fortyanok fel,
miközben tányérokért indulok. – Eltűnt személy. Alena
Stevens. Tizennégy éves.
Elrabolták a plázából. Ő volt az.
Bo elzárja a sütőt, de nem mond semmit. Érzem, hogy
megváltozott a hangulata. Utálja, hogy az a mániám, hogy
megtaláljam Macyt. Tudja, hogy minden egyes ügyre úgy
tekintek, mintha a húgom nyomára vezetne, és ez most sincs
másképp. Mindenre csak ráncolni fogja a homlokát, amit
elmondok neki az ügyről, de ha neki sem önteném ki a
szívemet, akkor belezakkannék a hallgatásba.
 – Ne hagyd, hogy beszippantson a dolog, bébi. Akkor túl
sokat fogysz, és nem alszol eleget. Pedig azt szeretem, ha van
mit fogni a csajomon – válaszolja erőltetett mosollyal. Mindig
próbálja könnyen venni az elcseszett mániáimat.
– Hát most nagyon éhes vagyok, úgyhogy egy darabig
nem fog változni a csajod fogása.
Ezzel kiérdemlek egy valódi mosolyt a jóképű sráctól.
– Helyes. Pont úgy szeretlek, ahogy vagy.
És tényleg úgy szeret. Azt hiszem, elég jól nézek ki. A
tükör szerint vonzó nővé értem azokban az években, amikor
bebörtönöztek, használtak és kihasználtak. Sötét fürtjeim
illenek a sápadt arcomhoz és a mogyoróbarna szememhez,
ami pont olyan élénk színű, mint Macyé, csak egy kicsit
megfakult. Az alakom csak mostanában engedi láttatni, hogy
nőből vagyok. Bónak évekig tartott, hogy rápakoljon egy kis
húst a törékeny csontjaimra. Tetszik a kikerekedett csípőm.
Passzol a kisebbfajta C-s mellemhez és a kerek fenekemhez.
Azt hiszem, van oka annak, hogy Bo szerelmes belém.
Biztos nem a derűs jellemem miatt.
De én nem vagyok belé szerelmes.

Arra ébredek, hogy valaki a mellbimbómat szívogatja.

Iszonyúan összerándul a szívem. Egy pillanatra olyan, mintha
megint a cellámban lennék. Tizenhét évesen, amikor az a
szörnyeteg először a magáévá tett.
Csak amikor beletúrok a hajába, akkor veszem észre, hogy
rövid és szögegyenes tincseket markolok, nem pedig dús,
göndör fürtöket. A megfeszült izmaim így már valami más
miatt húzódnak össze, miközben átadom magam annak,
ahogy köröz és szívogat a forró nyelvével.
– Én vagyok az, bébi – suttogja. – Csak én vagyok.
 Bo.
Sohasem gondoltam volna, hogy Benny után akarni fogom
a szexet. Nem szerettem, ahogy elárult a testem, amikor vele
voltam. Bo viszont lassúra vette a tempót, és megtanított rá,
hogy legyek ura annak, amit csinálok, és kinek adom oda
magam. Bóval jó a szex. Ő gyengéd szerető, de bennem itt
ólálkodik egy démon, mert Benny kínzása bemocskolt. És az
többet akar, többre van szüksége.
– Szeretlek. Csak én vagyok – mormolja a bőrömbe,
miközben végigcsókolja a mellemet és a hasamat. – Ezt soha
ne felejtsd el, bébi.
Nem fogom. Nem tudom. Sok mindenért utálom magam,
és az az egyik, hogy ő szeret engem.
Nem érdemlem meg.
Felnyögök, amikor belemártja a nyelvét a köldökömbe.
Addig folytatja a kóstolgatást, amíg már az érzékeny
puncimon érzem a forró leheletét. Torokhang szakad föl
belőlem abban a pillanatban, amikor becsúszik a nyelve a
vájaton.
– Szeretlek – suttogja. Pont olyan forrón hangzik, mint a
lehelete, és még tovább perzseli az amúgy is felhevült
húsomat. A szája megadja nekem az élvezetet, amire
szükségem van, de a szavai tompítják a szikrát, aminek
lángra kéne kapnia. Meghűl a vér az ereimben.
Ő is szeretett engem.
Amikor megismerkedtem Bóval, nem szerelemre
vágytam. Hanem barátságra. Betojtam a gondolattól, hogy
egyedül legyek. Ráadásul Bo kellett volna, hogy legyen az, aki
annyi évvel korábban felkelti az érdeklődésemet. Főiskolára
készült, és kívül-belül rendben volt a feje. Ehelyett hagytam,
hogy a hülye hormonjaim belökjenek egy furgonba, ami
egyenesen a pokolba vitt.
Soha többé nem fogom hagyni, hogy a testem döntsön
helyettem.
 Most már mindig a tudatom irányít. Szeretni pedig
olyasmi, ami ott hever a húgommal együtt, vele egy cellába
zárva. Mindennél jobban szerettem, és kudarcot vallottam
előtte. Nincs helye az életemben annak, hogy szeressek.
– Szeretlek, Jade. Én vagyok az, Bo – mormolja megint,
miközben a lábam között bálványoz. Valahányszor bennem
van, mindig emlékeztet rá, hogy ő az. Imádom, hogy szeretne
biztonságot teremteni nekem a szenvedélyes perceinkben, de
ő nem tudja, hogy Benny ugyanezt a szót suttogta annak
idején.
Sokkal jobb lenne neki és nekem is, ha malac dolgokat
mondana.
– Szeretlek – hajtogatja.
Fogd be, fogd be, fogd be...
Néha már majdnem beadom a derekam, és azt mondom
neki, hogy én is szeretem őt, csak hogy megadjam neki, amit
megérdemel, és abbahagyja az ismételgetést. De képtelen
vagyok rá. Ilyen fontos dolgokban nem tudok hazudni.
Szeretni hazugság.
– Te vagy az én édes, imádott Bóm – súgom neki. Mindig
ezt szoktam mondani. Az én verzióm az ő szívből jövő
vallomására.
Ezt ő is tudja.
A válaszommal megelégedve még éhesebben folytatja.
Tudom, hogy még mindig visszafogja magát, amit utálok.
Úgy nyalogat és szívogat, mintha iskolában tanulta volna.
Miután anatómiát tanít az itteni főiskolán, ki tudja? Lehet,
hogy van ilyen kurzusa. Néha viszont azt kívánom, bárcsak
megharapna. Hogy akár csak egyszer fájdalmat okozna.
– Igen! – nyögök fel, amikor becsusszan az ujja. – Még...
Ügyesen megtalálja odabent a legérzékenyebb pontot, és
nemsokára beleremegek a gyönyörbe. Bo tudja, mitől lesz
orgazmusom.
Benny is tudta.
 A testem teljesen becsicskul az élvezettől. Bóval ez pont
olyan büntetés saját magammal szemben, mint amennyire
jólesik. A szavai visszavisznek a múltba, az illata és az
érintése viszont a jelenben tart. Mintha hullámvasúton ülnék.
Meg is érdemlem, amiért nem szeretem viszont. Hogy is
tudnám szeretni, amikor még az se megy, hogy teljesen
átadjam neki magamat szex közben?
Piszkos kis babácska.
Magamhoz szorítom a combommal, amíg el nem
ernyednek az izmaim, és lehanyatlik a lábam.
– Jade... – kezdi elfúló hangon, miközben fölém kerekedik,
és még jobban szétterpeszti a lábaimat, hogy közéjük
férkőzzön, kemény farkának hegyével hozzáérve a lüktető
puncimhoz.
– Hmm?
Szinte kínzó lassúsággal merül el a vágyakozó testemben,
és felsikkantok, amikor tövig belém hatol.
– Bébi...
– Hmm?
Egy hevesebb csípőmozdulat kíséretében szívogatni kezdi
az alsó ajkamat.
– Gyere hozzám!
Mintha egy vödör jeges vízzel öntenék nyakon a vágytól
lángoló porcikáimat. Az ajka a nyakamra téved, és úgy
szopogatja, mintha én lennék neki a világon a legértékesebb.
Nem mehetek hozzá. Még csak nem is vagyok belé
szerelmes. Nem az ő hibája. Igazi mintatárs. Nagyszerű
szerető. Megértő és megbocsátó.
Egy tökéletes világban tudnám szeretni Bót. Legalábbis
illene. A szüleim imádják, és mindenki marhára szereti...
Kivéve engem.
Talán ha Benny sohasem lopott volna magának édes kis
játék babákat, akkor beleestem volna Bóba.
De ez a világ nem tökéletes.
 Az a szörnyeteg elrabolt minket.
Ez a világ beteg és utálatos. Sohasem fogok felhagyni a
húgom keresésével. Sohasem fog csillapodni a vágyam, hogy
megtaláljam az összes eltűnt lányt. Sohasem fog enyhülni a
lángoló gyűlöletem Benny iránt, és a mindent felemésztő
vágyam sem, hogy igazságot szolgáltassak neki.
Egyszerűen nincs elég hely az összetört szívemben Bónak.
Ő egy áldott jó lélek. Az én munkám és bosszúvágyam csak
bemocskolná.
Bo a csiklómat simogatva zökkent ki a gondolataimból.
Perceken belül újabb mennyei orgazmussal ajándékoz meg.
Amikor összerándul a testem a nem túl nagy farka körül, ő is
belém élvez. Abban a pillanatban, amikor megállunk, és csak
a lélegzetünk hangja töri meg a szoba csendjét, felemeli a
fejét, hogy rám nézzen.
Holdfény világítja meg a helyes arcvonásait, de most nem
azt a derűs, boldog embert látom, akit ismerek. Csak
szomorúságot és elveszettséget látok. Többet akar, mint
amennyit adni tudok neki.
– Ez most egy „nem”? – ugrik egyet az ádámcsutkája.
Utálom, hogy ennyire rossz hatással vagyok rá.
– Bo... – szöknek könnyek a szemembe, de nem
csurrannak ki belőle. Többé már nem. Azok után, amin
keresztülmentem, semmitől sem fakadok sírva. Még egy
szomorú, összetört férfitól sem, akinek az egyetlen kívánsága
lenne, hogy szeressem őt. – Szörnyű feleség lenne belőlem.
– Számomra nem – biztat, miközben ajkával megtalálja az
ajkamat. – Nekem te tökéletes vagy.
Piszkos kis babácska.
Olyan édesen csókol, hogy úgy tűnik, mintha életre
keltené vele a megfeketedett szívemet. Teljesen lecsupaszít
vele maga előtt.
– Oké – motyogom felsóhajtva. Tudom, hogy később
megbánom majd.
 Mocskos kis babácska.
– De hosszú jegyességet akarok. Egy vagy két évet.
Utálom magamat. Milyen kegyetlen, önző nőszemély
vagyok! Felcsillan a kék szeme a holdfényben, és
elvigyorodik. Tényleg áldott jó lélek.
– Annyi időt adok neked, amennyire csak szükséged van,
bébi. Bőven van időnk.
Visszamosolygok rá, de az én szemem nem csillog.
Neki és nekem tényleg sok időnk van egymásra.
De attól tartok, hogy Macynek egyáltalán nincs sok ideje.
Ha a plázás fickó Benny, akkor az azt jelenti, hogy megint
vadászik. Ha pedig vadászik, akkor kezdi unni a régi játék
babáját.
Vagy ami még rosszabb, egy olyan babát akar pótolni, aki
annyira tönkrement, hogy már nem lehet helyrehozni.
Meg kell találnom a húgomat.
Minél előbb.
 HARMADIK FEJEZET

~ Burgundivörös ~

OLYAN NAGY ÉS CSILLOGÓ!

Szép és új.
Hibátlan.
Egyáltalán nem olyan, mint én.
Nehéz, és abszolút nem jó munkába. Nagy nehezen
lehúzom az ujjamról az eljegyzési gyűrűt, aztán leteszem a
komód tetejére. Megvonaglik az arcom a ténytől, hogy igent
mondtam Bónak. Önző voltam. Halálra rémültem, hogy
elveszítem. Olyan nő lett belőlem, amilyeneket amúgy
megvetek: magamhoz láncoltam, pedig tudom, hogy nem
adhatok meg neki mindent, amit megérdemel – mindent, ami
járna neki pusztán azért, mert kibírja a fos életemet.
– Nem jó a méret? – zökkent ki a hangja a saját
magammal szembeni méla undorból.
– Nagyon...
– Szép és tökéletes? – villantja rám a bugyihúzogató
mosolyát. – Pont, mint te.

Piszkos kis babácska.

Erőltetett mosollyal igyekszem elfojtani a borzongást.
 Átöleli a derekamat, hogy szorosan a kemény mellkasához
húzzon. Bónak végül lettek izmai, és keményen megdolgozik
érte az edzőteremben, hogy megtartsa őket. Ő minden nő
álma. Minden nőé, csak az enyém nem.
Felé fordulva átkarolom a nyakát, és ízlelgetni kezdem az
ajkait. A szájának hívogató melegébe kéredzkedve addig
táncol és küzd egymással a nyelvünk, amíg a farka keményen
a combomhoz nyomódik. Ölbe kap, mire átfogom a derekát a
lábaimmal.
– El fogsz késni – leheli a számba.
Válasz helyett hozzápréselem az ölemet, és ráharapok az
ajkára, ő pedig orgazmusokkal feledteti el velem a
bűntudatomat.

Dillon egy csésze feketével ácsorog az asztalom mellett.

Olyan szag árad a szájából, mintha valaki nyers kávébabot
hányt volna bele.
– Elkéstél – állapítja meg az órájára nézve, gonoszul
megrázva a fejét.
– Egyél még egy fánkot, és ne kémkedj az időbeosztásom
után – feleselek egy álmosoly és egy kétkezes tisztelgés
kíséretében.
– Nagyon érett és egyedi válasz – méltatlankodik. –
Ennyire futja?
A kibaszott cukor még mindig ott világít a szája szélén.
Odanyúlva letörlöm a fehér port az alsó ajka mellől, és
megmutatom neki. Megfeszül a teste. Nekem meg gondjaim
vannak a határok tiszteletben tartásával.
– Ne legyél már ovis – pufogom, és lenyalom a cukrot az
ujjamról. Nem túl gyakran engedek meg magamnak cukros
nassolnivalókat.
 Félretolom az asztalomról a félig üres fánkos dobozt, amit
nem én raktam oda, és felvonom a szemöldökömet. – Nem
kell nyomozónak lenni ahhoz, hogy az ember megoldja ezt a
rejtélyt – csóválom a fejemet az arcára mutatva.
Erre megtörli a száját a kézfejével, és leteszi a csészéjét az
aktáimra, csúnya barna körfoltot hagyva vele a papíron.
Arrébb teszem a papírokat, aztán a kezébe nyomom a
csészét. Faszkalap.
– Van valami hír az eltűnt lányról? – érdeklődöm abban a
reményben, hogy éjszaka fény derült valami bizonyítékra.
Bólintva rámutat a hátam mögötti táblára, amire ki
szoktuk tűzni az összes ügyet.
– Jelentkezett az anyja, és azt mondta, hogy volt egy
vitájuk, mielőtt a lány elment a plázába. Lehet, hogy
szökevényt keresünk.
– Miért nem mondta ez korábban?
Dillon vállat vonva újabb fánkért nyúl.
– Biztos nem akarta, hogy keressük.
Hát persze hogy keresni fogjuk!
– Phillips, Scott, jöjjenek be! – vakkantja Wallis hadnagy,
és int nekünk, mielőtt eltűnik az irodájában.
– Most meg mit művelhettünk? – ütöm ki Dillon kezéből a
fánk maradékát morgolódva.
– Gonosz picsa – sziszegi a távolodó hátamnak, aztán
lehajol, hogy felvegye a fánkmócsingot. – Öt másodperces
szabály: ha kevesebbet tölt a padlón, akkor meg lehet enni! –
csattan fel. Fúj!
– Csukja be az ajtót, Scott – utasít Wallis, és lehuppan az
íróasztal mögötti bőrfotelbe. – Pont most futott be egy
gyilkossági ügy. A kapitány azt akarja, hogy mindketten rajta
legyetek.
– Mi van az eltűnt személlyel? – kérdezem a kelleténél
több kíváncsisággal, mire Wallis résnyire szűkült szemekkel
mered rám.
 – Azt az ügyet átveszi Jones és Henderson. Több mint
valószínű, hogy szökevényről van szó, aki majd seperc alatt
megéhezik és bűnbánatosan előkerül. Nektek ezen az ügyön
kell dolgoznotok – tol felénk egy mappát, majd az ajtóra
mutat.
– Ez baromság – állapítom meg. Nem bánom, hogy
megkaptam egy gyilkossági ügyet, de az a lány még mindig
odakint van valahol, akár önszántából, akár nem. Mi van, ha
arra vár, hogy megtalálják és megmentsék, de senki sem
keresi?
– Menjünk – parancsolja Dillon, és az asztalomhoz sétálva
az utolsó fánkért nyúl. Kocogva próbálom tartani vele a
lépést, hogy kitépjem a kezéből az édességet, és
megkaparintsam. Erre lesöpri a zakóját, és a válla fölött
gúnyosan hátramosolyog rám.
– Elmegyünk – újságolja az egyértelmű hírt a többieknek,
de lényegében a falnak beszél.
Kulcsfontosságú, hogy odaérjünk, mielőtt az egyenruhások
felforgatják a helyszínt, ezért követem kifelé. Még vetek egy
utolsó pillantást a tizennégy éves Alena Stevens képére a
táblán, aztán beleharapok a fánkba, csak hogy Dillon ne
örülhessen neki. Gonosz picsa!

Ahogy leparkolunk a bolt előtt, ahol megölték a

tulajdonosnőt, összeszorul a gyomrom, és lelassulnak a
mozdulataim. Mintha az ereimben keringő mocsok betonná
szilárdult volna. Alig kapok levegőt.
 Porcelánbabák díszítik az üzlet kirakatát, szép
szimmetrikusan felsorakoztatva a maguk sugárzó
gyönyörűségében. Úgy kalapál a szívem, hogy bumm, bumm,
bumm.
Csinos kis babácskák...
– Phillips?
Kis híján kiráz a hideg, de valahogy sikerül összeszednem
magam. Gyorsan Dillon szemébe nézek, és a kelleténél
fürgébben bólintok.
– Jól vagyok, minden rendben. Tényleg – dadogom, mire
összevonja a szemöldökét, és a sötét szemével áthatóan
végigmér. Nem olyan sötét a szeme, mint Bennyé. Karamell
árnyalat is játszik benne, és látom rajta, hogy a seggfej külső
érzékenyebb lelket takar.
Még mindig bámul, amikor rájövök, hogy farkasszemet
nézünk.
– Esküszöm – emelem fel mindkét kezemet, hogy
megtörjem a varázst.
– Éppen azt akartam mondani, hogy kurvára szedd a
lábad, nem pedig azt, hogy hogy a fenébe’ vagy – szólal meg
újabb hosszúra nyúlt hallgatás után. – Kire hasonlítok, az
istenverte pasidra?
Kissé eltátom a számat, amikor tudatosul bennem, hogy
berosáltam a társam előtt. Muszáj lesz összekapnom magam,
különben Dillon azon fog élvezkedni, hogy teljesen szétszed,
mielőtt rájön, milyen agybajom van. Lerázom a megfeszült
izmaimat, és lesújtó pillantást vetek a seggfejre, akiért
kivételesen hálás vagyok. Résnyire szűkült szemmel nézek
rá, mire gúnyosan elvigyorodik.
– Gyere – folytatja negédesen ékelődő hangon. – Dé bácsi
majd fogja a kezedet, szép kislány.
Megborzongok a szavaitól, ő pedig elneveti magát.
– Ne aggódj – komolyodik el. – Ezektől nekem is tele a
gatyám.
 – Nekem nincs tele – tiltakozom.
Attól hűlt meg a vér az ereimben, amit jelképeznek.
Dillon engem néz, miközben az ülésen fészkelődöm.
– Erről magadat győzd meg – veti oda, aztán kiszáll a
kocsiból.
– Egyél szart – vágok vissza, és vele együtt én is
kipattanok.
– Igazából eléggé tele vagyok – dörzsöli meg a lapos hasát,
ami a keskeny csípőjével egyáltalán nem árulkodik arról,
hogy édesszájú lenne.
– Majdnem egy egész doboz fánkot megettél – füstölgök. –
Nem csodálom. Szerintem bármelyik pillanatban szívrohamot
kaphatsz.
– Akkor majd szájból szájba kell lélegeztetned – marad az
arcán a vigyor.
– Inkább beleköpnék a szádba.
– Ne flörtölj velem, Phillips! – kuncog. – Nem akarok most
veled testnedveket cserélni. Gyilkossági ügyön dolgozunk,
tanúsíts már egy kis tiszteletet!
Lefelé görbül a szám sarka, miközben eluralkodik rajtam a
vágy, hogy letöröljem azt a büszke vigyort a képéről.
Próbálok nem foglalkozni vele, hogy összeszorult a gyomrom
a szavaitól. Eltökélten megindul a bolt felé, én pedig lehajtom
a fejemet, hogy elrejtsem a kis mosolyomat. Még sohasem
néztem meg őt alaposan, egyszer sem fordítottam figyelmet
arra, hogy mi lehet a tüskés felszín alatt. Azt hiszem, nem néz
ki rosszul, legalábbis amikor úgy viselkedik, mint egy
normális ember. Hazugság! Képtelen vagyok becsapni
magamat. Dillon szexi, nyers, és minden értelemben alfahím,
de hiába olyan jó pasi, ha köcsög módjára bánik velem.
– Te most engem stírölsz? – áll meg a bolt bejáratánál,
hogy hátranézzen rám, mit sem törődve a nyüzsgéssel. A
szalaggal elkerített rész határánál tömeg verődött össze. És
hiába mondjuk az egyenruhásoknak minden istenverte
gyilkosságnál, hogy ne menjenek be a bűnügyi helyszínre, egy
egyenruhás bámul ki ránk az üzletből, lábánál egy holttesttel.
Hülye marhák!
– Én csak... – suttogom a helyszín felé ballagva. – A
legjobb szöget kerestem, amiből seggbe rúghatlak.
– Popsijáték? Na, ezzel megleptél – von vállat, nekem
pedig megint leesik az állam, ahogy a távolodó alakjára
meredek.
Egy pillanatra elterelte a figyelmemet arról, hogy milyen
szörnyűségeket tartogat az a hely. Nem tudom, tényleg
emiatt csinálta-e. Most viszont, hogy véget ért az
incselkedés, mázsás súlyként nehezedik rám az egész.
Mindenki tudja, mi történt veled, piszkos kis babácska.
A tüdőm levegőért könyörögve lángol, amikor lélegzet-
visszafojtva belépek a boltba. Ott vannak mindenhol:
bámulnak a polcokról, a vitrinekből. Sápadt bőrrel,
cseresznyepiros ajkakkal és hatalmas szemekkel látnak a
vesémbe.
– Jade?
Felkapom a fejemet. Dillon a nevemen szólított. A
keresztnevemen. Nyolc hónapja dolgozom vele közös
ügyeken, mellette ülök a kocsiban, egy asztalnál eszünk, de
még sohasem szólított a keresztnevemen. Állom a tekintetét.
Hagyom, hogy itt tartson a jelenben.
– Ki kéne menned beszélni a tanúval a járőrkocsi mellett.
Lefelé téved a tekintetem a meggyilkolt nőre a földön,
körülötte vértócsával. Nem tudta, hogy mindjárt
rátámadnak. A pultra fröcskölt vér mintája alapján hátulról
közelítették meg. Nincsenek törött tárgyak, dulakodásnak
semmi nyoma.
Csörr!
Ijedten összerezzenek a hangtól, ahogy porcelán esik le a
földre, és darabokra törik. Kalapál a szívem, lüktet a vér az
ereimben, dübörög a pulzusom a fülemben. A zaj forrásának
irányába nézve látom, hogy most már egy törött baba is
hever a bolt tulajdonosa mellett.
Az egyenruhás, akinek igazából itt sem kéne lennie,
lepillant a felfordulásra. Elfintorodik, aztán ráharap az öklére,
végül karba teszi a kezét.
– Ja, lepottyant – fordul hátra a mögötte lévő polc felé.
Idióta!
A baba szilánkokra tört arccal mered rám, engem pedig
magukkal rántanak az emlékek.

Odakint dörög az ég, de az esőcseppek megnyugtatóan

koppannak a falon.
Elképzelem, ahogy a víz összegyűlik, beárad a cellámba,
és megfullaszt – megszabadítva az élet terhétől.
Macy szipog. Valahányszor csattanó villámlás hasítja
szét az eget, felsikolt.
Bárcsak látnám az ég színeit, magamba szívhatnám az
eső illatát, és érezném az éjszakai levegőt a bőrömön! Telik
az idő, de már nem strigulázom a napokat, amióta letört a
körmöm, miközben a tizenharmadik rovátkát próbáltam
bevésni a falba.
Az már olyan régen volt!
Hosszabb a hajam, és végre kikerekedett a mellem.
Bárcsak látna most Bo! Nem csúfolna laposnak.
Anya mindig azt mondta, hogy a fiúk csak akkor
gonoszkodnak egy lánnyal, ha az tetszik nekik, csak nem
tudják másképp kifejezni. Szerintem anyának igaza lehet.
Benny kegyetlen, de azt állítja, hogy szeret minket.
Csatt, dörr!
– Argh!
Puff!
 Valaki felnyög a cellám faajtaja előtt. Olyan érzésem
támad, mintha lóverseny kezdődött volna a mellkasomban.
– Nézd, mit kellett csinálnom miattad! – mordul fel
Benny Benjamin. Libabőrös leszek, és jeges borzongás fut
végig a gerincemen egészen a vállamig, gyökeret verve a
szívemnél. – Tönkrement – folytatja halkabban, szinte
gyerekes suttogással. Csörrenés hallatszik, úgyhogy
odasietek az ajtómra vágott kémlelőablakhoz, amin
keresztül láthatom, ahogy a babáin dolgozik.
– Az én hibám – szólalok meg. Próbálom elcsábítani,
hogy kinyissa az ajtót, és engem büntessen meg Macy
helyett. Válasz helyett viszont csak fülsüketítő csendet
kapok. Csak a vihar tombol odakint.
Egészen addig, amíg a Macy torkából felszakadó kiáltás
mérgezett puskagolyóként bele nem fúródik a zsigerembe,
áthatolva az egykor ártatlan szívemen.
A viseltes faajtóra teszem a kezemet. Szálkák fúródnak a
körmöm alá, kiserken tőlük a vérem. Úgy áramlik ki
belőlem a levegő, mintha valaki rám nehézkedett volna, és
porrá zúzná a tüdőmet a súlyával.
Kemény, kidolgozott izmok feszülnek a meztelen hátán a
verejtékréteg alatt, ahogy egy összegörnyedt alak fölé
hajol, akit a hajánál fogva markol.
Az alak dús, barna haja függönyként omlik az arcába.
Kihozta a cellájából a húgomat!
Hitetlenkedve zakatolni kezd az agyam.
Az elrablásunk óta nem láttam a húgomat.
– Nézd meg, mit csináltál – morogja Benny. –
Tönkretetted. Pont olyan szép kis babácska volt, mint te, de
most már csúnya.
Azzal lehajolva felvesz egy porcelándarabot a szabad
kezével, és teljesen felegyenesedik. A feje búbja majdnem
felér a mennyezetről lelógó villanykörtéig. Magával rántja
Macyt, aki lábujjhegyre áll, fodros ruhája pedig minden
mozdulatnál meglibben rajta.
Amikor oldalra omlanak a tincsei az arcából, évek óta
akkor látom meg őt először igazából. Forró könnycseppek
szöknek a szemembe, lelógnak a pilláimról. Megváltozott,
de mégis ugyanolyan. A szívem örül, hogy látom őt, a
lelkem viszont szomorú.
Nem sikerült megvédenem.
– Kérj tőle bocsánatot! – dühöng Benny, és az egész teste
beleremeg. – Sirasd meg az összetört babácskát!
Macy hallgat, Benny pedig felemeli a kezét. Hirtelen
megijedek, hogy meg fogja ütni, és a lesújtásra várva
teljesen leáll a szívverésem.
De aztán lassan, szinte óvatosan nekilát valami még
rosszabbnak.
Az egyik porcelándarabkát markolja, és biztos kézzel
belevájja a húgom húsába, pont a könnycsatornája alá.
Felfordul a gyomrom, amikor vért látok a hófehér
porcelánon. Fuldoklom a visszafojtott sikolytól, miközben
végighúzza az éles darabkát Macy orra mellett, vérvörös
folyót vésve az arcára. A húgom résnyire nyitja a száját, de
nem kiált fel. Inkább szomorú tekintettel belenéz a szemébe.
Megremeg az alsó ajka, aztán szelíd és bűnbánó hangon
megszólal.
– Bocsánat.
Ekkor jön vissza a hangom. Sokkal erőteljesebben, mint
ahogy a kinti vihar tombol.
– Engedd el, te elmebeteg! – rángatom a fémrácsot.
Megdermed abban a perverz, kicsavarodott
testhelyzetben, a vérző arcú húgom torkát szorongatva. És
csak bámul. Mindig csak bámul. Ököllel belevágok az
ajtóba, hátha sikerül elterelnem a figyelmét. Hiába. Macy
rám pillant mogyoróbarna szemével, mire úgy felzokogok,
hogy belefájdul a mellkasom.
– Bocsáss meg, Macy! Annyira sajnálom! Bocsáss meg.
Meg fogom menteni mindkettőnket, megígérem.
Elhagy az akaraterőm. Megremeg a térdem, és kis híján
lerogyok a földre. Belesírok a vihar zajába, hátha magával
visz majd, amikor a felhők elvonulnak, itthagyva ezt a
könyörtelen hőséget. Benny beviszi a húgomat a cellájába,
én pedig tehetetlennek érzem magam. Az izzadt és koszos
tenyerembe temetem az arcomat.

Miss Polly kis babácskája be-teg-lett.

Hívta hát az orvost, gyorsan csör-ge-tett.

A beteg dalocskáját énekelve jön ki a húgomtól, aztán

felszedi a törött baba darabjait a celláink elől. Az már
sohasem lesz Benny szép kis babácskája. Mint ahogy Macyt
is örökre megbélyegzi az arcán a sebhely. Mint ahogy én
sem leszek képes eltitkolni, hogy összetörte a lelkemet.
A dalból tudom, hogy ma este sem az én cellámat nem
fogja meglátogatni, sem a húgomét. Hála istennek! Békén
fog hagyni, holnap pedig nem kapunk enni. De legalább
megszabadulunk egy kicsit ettől a szörnyetegtől, aki a
beteg markában tartja a sorsunkat.

– Mi a fenét dúdolsz, Jade? Biztos, hogy idebent akarsz

lenni?
Felkapom a fejemet. Dillon néz vissza rám, de az emlék
még mindig kísért. Szinte érzem a cellám porának ízét a
számban. Szinte érzem, ahogy Benny ismerős illata émelyítő
felhőként körülvesz.
– Dúdolok?
– Aha – rázza a fejét Dillon olyan pillantás kíséretében,
mintha szerinte megkattantam volna. – Valami hidegrázós
fost.
Félek azzal foglalkozni, hogy Benny emléke még mindig itt
van bennem, úgyhogy Dillonnal nem törődve lesújtó
pillantást vetek az egyenruhásra.
– Akarja még valamivel zavarni a helyszínelést? Esetleg
leülni és belepacsmagolni a vértócsába? – csattanok fel
szigorúan az ajtóra mutatva. – Mutassa, hol a tanú.
Követem kifelé a hebegő rendőrt, és nem foglalkozom a
hátamat perzselő pillantással.
Ez az egész Bennytől bűzlik.
Itt van.
Ő rabolta el azt a lányt. Új babát akar magának.
Miért pont ezt a boltot választotta? Nem vall rá egy vele
egykorú nő megölése. Mindig gondosan kitervelte az
emberrablásokat. Akkor gyilkolt, ha haragra gerjedt. Lehet,
hogy emelte a tétet? Lehet, hogy utánpótlásra volt szüksége?
Vajon tényleg visszatért?
 NEGYEDIK FEJEZET

~ Magenta ~

– ÖN MADISON KLINE?
A huszonéves nő félelemtől elkerekedett szemmel bólint. –
Tényleg igaz? Hogy Mrs. Hawthorne... m-meghalt? – kérdezi
elfúló hangon.
A szalagtól néhány lépésnyi távolságra állva visszanézek a
bolt kirakatára. Ide hoztam ki, hogy ne zavarjon minket a
gyülekező tömeg. Az egyik orvosszakértő háttal áll nekünk,
lefelé bámulva a holttestre. A nyaki sebre mutatva magyaráz
valamit a társának. Felsóhajtva megint a tanú felé fordulok.
– Attól tartok. Muszáj lesz feltennem önnek néhány
kérdést. Összeszorított, kissé reszkető ajkakkal bólint, de
könnyes szemével már a kirakatot nézi.
– Ki tenne ilyen szörnyűséget? Mrs. Hawthorne nagyon
kedves ember volt. Babákat készített, az isten szerelmére!
Még csak annyit sem adtunk el belőlük, hogy valakinek
eszébe jusson kirabolni minket. Egyszerűen nem értem.
– Vannak gonosz emberek, Miss Kline – teszem a vállára a
kezemet. – Akiknek nem érthetjük az indítékait.
Elengedem és rámosolygok, úgy folytatom.
– Most a legjobb, amit tehetünk, hogy elkapjuk a férfit, aki
ezt művelte.
– Férfit? – kérdez vissza homlokráncolva.
Felhevült arccal nyelek egyet.
 – Embert – helyesbítek gyorsan.
Bár a gyilkosságok nyolcvan százalékát férfiak szokták
elkövetni, ez akkor is nyelvbotlás volt, aminek nem lett volna
szabad megtörténnie.
– El fogjuk kapni az elkövetőt. Most pedig kérem, mondja
el nekem, hol volt tegnap este nyolc óra és éjfél között.
– Otthon – bólint Miss Kline. – Nyolc körül
lezuhanyoztam. Nagyjából tízig tévéztem, mielőtt
lefeküdtem. Miért?
– Van, aki alá tudja támasztani az állítását?
Nem gyanúsított, csak a megszokott eljárás szerint
haladok.
– Anyukám. Még a szüleimmel élek.
Lehajtott fejjel körmölök a noteszembe a későbbi
beszámoló megírásához, amikor engem megkerülve odalép a
kirakathoz, és megérinti az üveget.
Odafordulva nézem, ahogy befelé bámul. Szinte várom,
hogy elsírja magát a holttest látványától, helyette viszont
felém kapja a könnyes arcát, és az egyik első polcra mutat.
– Ez nem volt itt tegnap. Nem a miénk.
Megdermedve követem az irányt a pillantásommal. A sor
szélén egy fiú porcelánbaba ül. Borzas barna hajjal.
Overallban. Szomorú homlokráncolással.
Ismerem ezt a babát.
Benny.
A tanú tovább beszél, de én földbe gyökerezett lábbal állok
– megint a bolhapiac tikkasztó hőségében. Bennyvel és
Macyvel. Óvatosan beteszem a kiszemelt fiúbabát a dobozba,
és megígérem neki, hogy apukám meg fogja venni őt, és
minden rendben, mert hamarosan az enyém lesz.
Még azt az ígéretet sem tudtam betartani, amit egy hülye
babának tettem.
 – Hagyd abba a sírást! – szól rám szigorúan a rács
túloldaláról. Egyáltalán nem hasonlít a srácra a
bolhapiacról.
– A papírjaid szerint tizennégy éves vagy.
– Annyi vagyok. De hiszen tudod, mert mondtam neked.
– Azt hittem, idősebb vagy – csodálkozik, miközben a
rácsok mögül fürkész.
Én meg azt hittem, hogy épelméjű. Alighanem
mindketten tévedtünk.
– Engedj el! Mit csináltál Macyvel? – faggatom a
könnyeimet törölgetve.
– Semmit. A babájával játszik – nyitja ki a
kémlelőablakot, és morogva belök rajta egy babát.
Elakad a lélegzetem. Az a baba, amelyiket a piacon
láttam nála. A fiúbaba, amire vágytam.
– Tessék, itt a babácskád – rázogatja meg gyengéden.
Összeszorul a gyomrom a haragtól, és az ajtó felé
rohanva kitépem a kezéből.
– Nem kell a hülye babád! – kiáltom, és tépni kezdem a
baba haját meg a ruháját, mielőtt ledobom az ágyra. A
kémlelőablakhoz visszarohanva látom, hogy csúnyán nézi a
drága babácskája maradványait.
Helyes.
Mondtam már, hogy túl nagy vagyok a hülye babáihoz.
– Engedj ki, haza akarok menni! – ordítom lábujjhegyen
állva, hogy lássam az arcát az ablakon át.
Jéghidegen örvénylő szempár néz vissza rám, ami
megfojt a sötétségével, mintha behatolna a testembe és
belülről próbálna elnyelni.
Mielőtt bármit is tehetnék, torkon ragad egy fürge kéz.
Elkerekedik a szemem, az elszorított ereim pedig
kegyelemért könyörögnek.
Sikítani akarok, de nem megy. Nagyon erős. Belevájom a
körmeimet a kézbe, ami kipréseli belőlem az életet. Hiába.
Rezzenéstelen arccal bámul, és egyre erősebb a szorítása.
Elájulok... meghalok... és vége.
Levegő áramlik a tüdőmbe, végigmarja az összeszorult
torkomat. A földre rogyok, mire fájdalom nyilall a
térdkalácsomba, és végigfut az egész testemen.
Csörr.
– Ne! – nyögöm kaparó torokkal. Négykézláb kúszom
távolabb a nyíló ajtótól. Úgy tornyosul fölém az árnyéka,
akár egy sötét hullám. Legyűr, eluralkodik rajtam és
megfullaszt.
Egy kéz a hajamnál fogva talpra állít. Remeg a lábam. A
fejbőröm lángol a fájdalomtól.
– Hagyd abba, kérlek! – könyörgök rekedt és elfúló
hangon. – Haza akarok menni.
– Most már ez az otthonod – válaszolja teljesen közönyös
hangon. Tényszerűen.
Hátraránt, amitől az ágyra zuhanok. Még mindig ökölbe
szorított kézzel markolja a hajamat. A fiúbabára néz, én
pedig követem a tekintetét, és nyöszörgök.
Foltokban kitéptem a baba haját, és lerántottam róla a
ruhát.
Lassan és elvetemülten megint felém fordul. Önkéntelenül
megrázom a fejemet, a testem pedig összegörnyedve
reszket. Durván megmarkol, és tépni kezdi a ruhámat.
Küzdök ellene, eszeveszett dühvel csapkodok. Szégyen,
fájdalom és félelem járja át a lelkemet, miközben könnyedén
győzedelmesedik fölöttem. Mire végez, egy szál
melltartóban és bugyiban szégyenkezem rémülten.
Végül megfogja a babát, és kimegy.
Magzatpózba kuporodva hagyom, hogy a szörnyű
valóság eljusson a tudatomig.
 Soha nem fogok hazajutni.
Soha, semmi sem lesz már rendben.

– Nyomozó?
A tanú hangja visszarángat a jelenbe, nekem pedig
torkomra forr a szó. Meglepetten felsikkantok, amikor két
hatalmas kéz szorítja meg a vállamat.
Benny.
Ösztönösen mozdul a testem, mert keményen
megdolgoztam érte, hogy ezeket az ösztönöket beleverjem.
Megfeszülnek az izmaim, ahogy beugranak a kick-box órák
gyakorlatai. Kinyújtott karral és ökölbe szorított kézzel
hátrafordulok. Felkészülök rá, hogy beverjem az orrát,
miközben a pisztolyomra gondolok. Szükségem lesz rá, hogy
olyan sebeket üssek rajta, amikből már sohasem épülhet fel.
Véget kell vetnem a bennem növekvő káosznak, ami egész
életemben kísért.
Amint a férfialak felé sújtok az öklömmel, egy pillanatra
elbizonytalanodom. Ez pont elég ahhoz, hogy elkapja a
csuklómat, a hátam mögé csavarja a karomat, és
megfordítson. Nekiesek, és összeér a mellkasunk. Szabad
kezemmel megtámasztom magamat, hogy az arcom ne
ütközzön neki a kemény izmainak. Egész testemben remegek
a félelemtől, amíg meg nem csapja az orromat az illata, és
meg nem érzem a szapora szívverését a tenyerem alatt. Pont
olyan gyors, mint az enyém: az én szívem is mintha azért
küzdene, hogy a mellkasomból kiszabadulva véget vessen
mindennek.
Dillon.
– Jade! – sziszegi, forró lehelete pedig megcsiklandozza az
arcomat. – Én vagyok az, Dillon. Mi a fene bajod van?
 Kövér könnycseppek gyűlnek a szemembe, amikor
rájövök, hogy bekattantam a tanú előtt, akit éppen
kikérdeztem, és ami még rosszabb: a társam előtt is. Nem
hagyom kicsurranni a könnycseppeket. Ráharapok az
ajkamra, hogy ne remegjen.
– Semmi baj – motyogom. Kihúzom a karomat a
szorításából, hogy átöleljem magam, és ne ugorjak a nyakába
egy kis vigasztalásért. Gyengének érzem magam. Benny
nyerésre áll.
Dillon résnyire szűkült sötét szemekkel fürkészi közelről az
arcomat. Még nem is láttam, hogy szeplős. Azt sem, hogy a
szemében titkok rejlenek. Nem vettem észre, hogy bőr és
valami nagyon más illat árad belőle. Talán borsmenta?
– Tarts ebédszünetet – morogja. – Majd ha végeztem,
beszélünk erről.
Azzal elenged a szorításából, és visszasétál a bolt felé.
– Scott nyomozó! – kiáltom utána, mielőtt belépne.
Hátrafordulva úgy néz rám, mint egy megoldásra váró
rejtélyre.
Sohasem fog kiismerni. Basszus, még én sem ismerem ki
saját magamat!
– Zacskózd be a fiúbabát. Nézzük meg rajta az
ujjlenyomatokat. Miss Kline azt mondja, hogy az nem volt itt
tegnap.
Ő az.
Tudom, hogy ő az.
Dillon előbb a babára néz, aztán megint rám. Hunyorog és
nem moccan. Biztos érzi rajtam, hogy habozok. Tudja, hogy
valamit még mondani akarok.
– Mi van még? – kérdezi, miközben eltorlaszolja az ajtót a
széles vállával.
– Szerintem ő az – bukik ki belőlem, mielőtt észbe kapnék.
Bárcsak visszaszívhatnám!
Azt fogja hinni, hogy megőrültem. Meg fogja mondani
Stanton kapitánynak, hogy új társat akar maga mellé.
– Mármint hogy... – kezd bele, de intek, hogy menjen, és
elindulok a kocsi felé.
El kell mennem innen.
Gondolkodnom kell.
Benny annyira közel van, érzem. Visszatért, és a vesztét
fogom okozni.

Húsz perce kocsikázom a háztömb körül. Dillon azért

küldött el, hogy kitisztuljon a fejem, és már tiszta.
Kristálytiszta. Muszáj beszélnem az eltűnt lány anyjával.
Tudom, hogy a két eset összefügg. Érzem a zsigereimben.
Nincs ekkora véletlen.
Mélyet sóhajtok, amikor megint felbukkan a házuk.
Valószínűleg megint megrovást fogok kapni, amiért
ellenszegülök a parancsnak, de nem tudnék úgy lefeküdni,
hogy ezzel nem végeztem. Beszélnem kell vele.
Azért, hogy figyelmeztessem a helyzet súlyosságára.
Mert az az igazság, hogy talán sohasem kapja vissza a
lányát.

Matatás és kaparászás zaja ébreszt fel álmomból.

Visszatért.
Nyögésre, majd egy puffanásra leszek figyelmes.
Kibújok a takaró alól, amit az ő kegyelméből magamnál
tarthatok, hogy a cellámon végigosonva kinézzek a rácsok
között. Eláll a lélegzetem, amikor meglátom őt.
 Nincs egyedül.
Egy nő fekszik az asztalán, ájultan és meztelenül. A
mozgását érzékelve gyorsan térdre rogyok, és behúzom a
nyakamat, amikor megfordul, hogy a cellám előtt elsétálva
a szabadsághoz vezető ajtóhoz tartson a börtönünk túlsó
felében, bal kéz felől.
Eszeveszetten kalapál a szívem, és pillangók repkednek a
gyomromban. Rég nem éreztem ilyet – azt hittem, már
soha nem is fogok.
– Hé! – sziszegem. – Hé, te! – próbálkozom egy kicsit
hangosabban, a nő és az ajtó között járatva a tekintetemet.
Neszt hallok Macy cellájából, aki suttogni kezd:
– Ki az!
– Hé, asszonyom! – próbálom megkopogtatni a cellám
faajtaját.
Erre megmoccan. Felemeli a kezét, hogy megdörzsölje a
fejét, miközben lassan felül. Egyáltalán nem asszony. Egy
lány. Idősebb nálam, de attól még fiatal. Talán tizenkilenc
vagy húszéves.
– Mi történt? – kérdezi kábán, akadozó nyelvvel. Sötét
tincsei az arcába omlanak, amikor lehajol, hogy a padlóra
nézzen, aztán megint fel. Találkozik a tekintetünk: az övé
zavarodott, az enyém aggódó.
Elkerekedett szemmel áll talpra, és egy kicsit meginog.
– Mi a fasz történik? Ki vagy te? – kérdezi kétségbeesett
hangon. – Miért vagyok meztelen?
A végére megremeg a hangja a félelemtől.
Tehát nem önként jött ide.
Egy újabb baba.
– Psszt – mutatok az ajtóra. Arrafelé kapja a fejét, és
megrázza, mielőtt odalép a kettőnket elválasztó rácshoz.
– Hol vagyunk? Te miért vagy itt? Ő kicsoda? – sorjázza
a kérdéseket, mindegyiket egyre vékonyabb hangon.
Közeledő léptek zaja hallatszik, aztán megjelenik Benny
árnyéka a nyitott ajtóban.
– Ne nézz oda, Macy! Feküdj le az ágyadba – mondom
félig suttogva, félig kiabálva. Megállt körülöttünk a levegő,
és a zsigereimben érzem, hogy olyasmi fog történni, amit
neki nem kéne látnia.
Mint ahogy nekem sem.
Minden egyes közeledő lépés kihasít egy darabot a
lelkemből.
A lány háttal nekisimul a cellám ajtajának.
– Ne nyúlj hozzám! – kiabál rá a két kezét maga elé
tartva.
– Fuss! – sürgetem. De mindketten tudjuk, hogy nincs
hová menekülni.
Ahogy Benny közelít felé, leguggolva összehúzza magát,
miközben a teste lecsúszik az ajtó mentén. Valami mélyről
jövő bátorsággal aztán felpattan és ráveti magát, hogy
összemarja az arcát. Benny felszisszen, és visszakézből
lekever neki egy pofont, ami gyomorforgató reccsenéssel
zárul. Rémülten eltátom a számat, amikor a lány feje úgy
hanyatlik oldalra, mintha rugó tartaná, s egyenesen
nekiütközik a cellám ajtajának. Beleremeg az ajtó, és vele
együtt a testem.
A lány felsikolt, ő pedig felmordul.
Lesújtó pillantással végighúzza az ujját az arcán esett
maráson. Szétkenődik rajta a vér, amitől még
vészjóslóbban néz ki.
Elfehéredett bütykökkel markolom a rácsot, kezd
elzsibbadni a kezem.
– Hagyd abba, kérlek!– könyörgök a lányért, de ismerem
ezt a tekintetet. Én is kiérdemeltem már, és kibírtam érte a
büntetést... Igaz, alig.
A lány visszanyeri az egyensúlyát, és felemeli a fejét,
hogy egyenesen rám nézzen. Folyik a vér az orrából, és
hörögve kiköpi az egyik fogát. Olyan, mintha vörös
vérzuhatag folyna a szájából. Aztán az új mesteréhez fordul,
aki már nem közönyös arcot vág, hanem csikorgatja a
fogát.
– Nézd meg, mit műveltél! – kiabál rá a lányra, és a
hüvelyk- meg a mutatóujja közé fogja az állát, hogy
végigráncigálja a szobán. Az áldozat botladozva igyekszik
tartani a tempót. Benny hátulról megragadja a fejét, és
rákényszeríti, hogy belenézzen a szemközti falon függő
rozsdás tükörbe.
– Már nem vagy szép babácska – morogja, miközben
előrenyomja a lány fejét, hogy az jobban lássa magát. Végül
egy gyors mozdulattal hátrarántja, mielőtt megint előrelöki.
Felfordul a gyomrom a hangtól. Valaki sikít. Eltart egy
darabig, mire rájövök, hogy belőlem jön a rémült hang.
Újra és újra belevágja a lány fejét a tükörbe. Az üveg és a
koponya reccsenő hangokkal adja meg magát a brutális
erőnek, aztán már csak loccsanást hallok. Sugárban
elhányom magam.
Ez a legundorítóbb és legszörnyűbb dolog, aminek valaha
tanúja voltam, mégsem tudom levenni róla a tekintetemet.
A szörnyetegnek minden porcikáját vér borítja. Benny egy
ragadozó, aki éppen most semmisítette meg a zsákmányát.
Bosszúsan fújtatva elengedi az élettelen testet, ami
puffanással ér földet. Egy reccsenéssel megigazítja a saját
nyakát, mielőtt lassan megfordul, és sötét, haragos
szemmel belenéz az enyémbe.
A ragadozó még mindig éhes.
Torkomra forr a sikoly, ahogy felém közelít. Félelemtől
összerogyva várom, hogy a szörnyeteg a cellám felé
közelítsen. Remélem, hogy énekelni fog. Azt a dalt, ami meg
szokott menteni minket Macyvel a haragjától.
 Visszarángatom magam a jelenbe. Veszek egy mély
lélegzetet, aztán fékcsikorgás közepette leparkolok a kocsival.
Mielőtt még meggondolhatnám magam, máris a kis
földszintes ház felé ballagok, aminek a spalettái a zsanérjukon
lógnak. Az a tudat visz előre, hogy Benny mire képes.
Dobogó léptekkel megyek fel az ajtóhoz vezető pár
lépcsőfokon. Próbálok lenyugodni: mélyeket lélegzem, ahogy
a hülye pszichiáterem tanította a konzultációkon.
Lélegezz, Jade!
Csak te tudsz ezen a lányon segíteni.
Ő lehet a kulcsa annak, hogy visszakapjam Macyt.
Éppen be akarok kopogni, amikor kitárul az ajtó. Szőke,
göndör hajú és táskás szemű nő néz rám várakozó arccal.
– Megtalálták Alenát?
Kissé összegörnyedve megrázom a fejemet.
– Még nem, de megígérem, hogy mindent megteszünk,
amit csak tudunk, hogy megtaláljuk a lányát.
– Kérem, jöjjön be – mondja könnyes szemmel.
Követem a házba, ahol leülök a nappaliban. Ő a fotelban
foglal helyet, tekintete pedig Alena fényképére téved az
asztalon.
Alena még kisebb a fotón, talán kilenc vagy tízéves. Egy
borzas, vörös hajú babát szorongat.
Szép kis babácska.
Nagy nehezen elfordítom a tekintetem a képről, és megint
a nőhöz fordulok.
– Volt Alenának fiúja? Viselkedett valaha engedetlenül?
Összeveszett vele?
Mrs. Stevens megrázza a fejét, és összekulcsolja a hosszú
ujjait az ölében.
– Nem. A korához képest egy kicsit furcsán viselkedett.
Amennyire tudom, sohasem érdekelték a fiúk. Mindig azt
csinálta, amit mondtak neki. Jó gyerek a lányom.
Ez csak megerősíti a gyanúmat.
 Mi is jó gyerekek voltunk Macyvel.
– Van ötlete, hogy ki rabolhatta el? – kérdezem.
– Nem tudom – rázza a fejét. – Maga szerint valaki
elrabolta a kislányomat?
Benny.
– Még nem tudjuk, de minden lehetőséggel számolnunk
kell.
Benny volt az.
Majd’ belehalok, hogy ki is mondjam, ám inkább
ráharapok a nyelvemre. Helyette előveszek egy fantomképet
a zsebemből, amit még a kapitányságon raktam el. Azt a
fantomképet, amelyik akkor készült, amikor sok éve
felébredtem a kómából, és részletes személyleírást adtam
Bennyről. A rajzoló félelmetesen jó munkát végzett: szinte
sikerült életre keltenie Bennyt a papíron. Legszívesebben
kitéptem volna a kezéből, hogy ezer apró darabra
szaggassam, annyira hasonlított.
Amikor végre bekerültem a rendőrséghez, magamhoz
vettem a kép másolatát az adatbázisból. Az asztalom
fiókjában tartom emlékeztető gyanánt, hogy még mindig
odakint kószál, csak meg kell találnom.
– Mrs. Stevens... – lazítom el egy kicsit a gondosan
összehajtogatott papírt szorító ujjaimat, és felé nyújtom. –
Ismerős önnek ez a férfi?
Elveszi tőlem a képet. Óvatosan széthajtogatja, majd
résnyire szűkült szemekkel megvizsgálja. Egy pillanatra úgy
akarom látni, mintha felismerés fénye csillanna a szemében,
de aztán egy hosszúra nyúlt perc múlva csak megrázza a
fejét, és visszaadja a másolatot.
– Nem ismerem ezt az embert.
Elkövetem azt a hibát, hogy lepillantok a képre. A
lélektelen sötét szem vészjóslóan mered rám. Eljövök érted,
szép kis babácska. Kiráz a hideg, és félelmemben nyelek
egyet.
 – Mesélne nekem arról az alkalomról, amikor legutóbb
látta a lányát?
– Vitatkoztunk – feleli elfúló hangon, elveszítve a
higgadtságát. Adok neki egy zsebkendőt, és folytatásra
ösztönzőm.
– Igazából semmiség volt – rázza meg a fejét, és vállat
von. – Csak kérdezés nélkül pénzt vett ki a táskámból.
Szipogva megtörli az orrát, elkap a zsebkendővel egy
kicsurrant cseppet, majd szégyenkezve rám mosolyog.
– Pont akkor jött meg a menzesze. De nem szólt róla, és
pénzt vett ki tamponra. Megértő anyuka vagyok, tudom,
milyen ez. Bárcsak elmondta volna, mire kell... – szipog
levegőért kapkodva. – Nőből vagyok, és a lányoknak
szükségük van az anyukájukra ilyen dolgokban. El kellett
volna vinnem a boltba, hogy együtt vegyük meg.
Kivörösödött, könnyes szemekkel néz rám. Vár valamire.
Talán megértésre?
Azzal nem szolgálhatok.

Jéghideg a cellám éjszaka, úgyhogy megbánom, hogy

lemészároltam Benny babáját. Semmi mást nem értem el a
kirohanásommal, mint hogy most itt szégyenkezem szinte
meztelenül.
És fázom. Nagyon fázom.
Utálom, hogy a melltartót és a bugyit leszámítva
meztelen vagyok. Folyton pókok rohangálnak a koszos
padlón, és megcsípik a lábamat. Érzékeny és viszket tőle a
bőröm.
Szólni akarok Macyhez, de ő nem hagyja, hogy
beszéljünk, amikor itt van. Ha eltűnik egy-két napra, akkor
beszélgetünk. A húgom viszont már alig mond valamit, úgy
kell kicsalogatnom belőle a szavakat. Nem is tudom, mióta
vagyunk itt pontosan. Hetek, hónapok óta? Nehéz lenne
megmondani.
Görcs áll a hasamba. Ráteszem a kezemet a lehűlt
bőrömre, hogy tompítsam a fájdalmat. Az elmúlt néhány
napban gyakran előfordult ez. Mi van, ha haldoklom? A
cellám sarkában lévő szedett-vedett vécére nézve
megvonaglik az arcom. Utálom használni, mert koszos, és
fáj úgy megtartani magam fölötte, hogy ne érjek hozzá.
Az ágyról feltápászkodva elindulok a vécé felé, amikor
valami nedvesség folyik le a lábam között. Odanyúlok, és
elkerekedett szemmel látom, hogy vér került a kezemre.
Lenézve észreveszem, hogy cseresznyepiros folt
éktelenkedik a fehér bugyimon.
Vérzek.
Hullámzó mellkassal, de némán zokogni kezdek.
– Mi az?
Eláll a lélegzetem a hangjától. Azt hittem, hogy a
munkaasztal melletti ágyon alszik itt a cellánk ajtaja előtt,
de tévedtem. Bekukucskál hozzám, és a bugyimra meg a
combomra folyt vérre bámul.
– Megjött – felelem megszégyenülten. Csörren a zár,
kinyílik az ajtó. Az ágyánál égő lámpa fénye megvilágítja a
feszülő izmait. A verejték harmat módjára gyöngyözik a
bőrén. Borzalmas, hogy milyen gyönyörű.
Gyűlölöm.
Tesz felém egy lépést, én pedig hátrálok. Résnyire szűkült
szemmel figyeli a távolodásomat.
Próbálom eltakarni a kezemmel a bugyiba bújtatott intim
részeimet, hogy elrejtsem előle a szégyenkezésem okát.
Már így is elég sokat birtokol belőlem. A méltóságom
még az enyém.
Felmordulva odacsap, hogy félrelökje a kezemet. Fölém
tornyosul, és hozzáér a csípőmhöz, amitől remegni kezdek
és libabőrös leszek.
Ne érj hozzám, ne érj hozzám, ne érj hozzám! – kiabálom
némán, mert elnémít a rettegés.
Beakasztja a hüvelykujját a bugyim szélébe, és lehúzza
rólam.
– Lépj ki belőle – követeli, mire nyelek egyet, mert
hirtelen gombóc lett torkomban.
Fél térdre ereszkedik előttem. A hasam alsó részén érzem
a forró és tolakodó leheletét.
– Büdös vagy – jelenti ki.
Mindjárt elsüllyedek a szégyentől és a félelemtől.
– Mocskos kis babácska – simogatja ujjaival a véres
combomat. Amikor bekapja az ujját, hogy megízlelje a vért,
és közönséges cuppanással húzza ki a szájából, rám jön az
öklendezés. – Nővé értél – közli. Mielőtt szóhoz jutnék,
feláll, és kimasírozik a cellámból a foltos fehérneműmmel
együtt.
Az ajtón kilépve megáll és hátrafordul.
– Kurvára ne moccanj.
Megrándul a lábam. Az ösztöneim azt súgják, hogy
fussak. Háború tör ki a józan eszem és a véremben
szétáradó adrenalin között.
Nem fog sikerülni.
Fuss!
El fog kapni.
Menekülj!
Macy.
Kissé előrebukom, de nem veszi észre, miközben visszatér
a cellámba egy vödörrel. Szappanos víz loccsan benne,
ahogy odahozza hozzám, és megint letérdel elém. Felemel
belőle egy szivacsot, kicsavarja, és almaillat csapja meg az
orromat. A langyos víz a bizsergő bőrömön a legjobb érzés,
amióta elrabolt engem.
– Én is meg tudom csinálni – motyogom rekedten,
bizalmatlanul.
– Nem – szakad fel belőle egy mély morgás. – Majd én
megmosom a mocskos kis babácskámat.
Megint belemártja a szivacsot a vízbe, a másik kezével
pedig megpaskolja a lábamat.
Nem moccanok, úgyhogy még erősebben megpaskolja.
Összeszorítom a combomat. Nem engedelmeskedem a
néma utasításnak.
Még egyszer odacsap, ami már fáj. Azt akarja, hogy
széttegyem a lábamat. Összeszorított foggal kitartok.
– Akkor maradj mocskos – csattan fel, majd feláll, hogy
elinduljon és magával vigye a vödröt. De én nem akarok
koszos és ragacsos maradni! Kétségbeesetten a karja után
kapok.
– Kérlek, ne!
Lenéz a karjára, mire gyorsan visszarántom a kezemet.
Szétteszem a lábamat, hogy megmutassam neki: azt
csinálom, amit mond. Egy pillanatig csak csendben fürkész.
Egyszer csak víz loccsan a belső combomra, és eláll a
lélegzetem.
Fürgén és alaposan megtisztít, aztán kimegy, és egy
csörrenéssel becsukódik a cellám ajtaja. Már majdnem
kiborulok a gondolattól, hogy bugyi nélkül kell lennem,
amikor a rácsokon átnyúlva kitakarja a beszüremlő
narancssárga fényt a kezével. Egy rózsaszín bugyit tart
felém.

– Nyomozó?
Felkapom a fejem a képről, és Mrs. Stevens kérdő
tekintetével találom szemben magam.
Érzem, hogy átizzadtam a blúzomat.
 – Elnézést...
– Maga szerint ez az ember rabolta el a lányomat? –
ráncolja a homlokát. – Ismeri őt? Jaj, istenem, valami
sorozatgyilkos?
Gyorsan visszakozom, hogy megnyugtassam.
– Nem, csak megvizsgálok minden nyomot.
– Ismeri őt – mutat rám, és megrázza a fejét. – Akárki is
ő. Maga sír.
Résnyire nyílik a szám. Letörlöm az árulkodó
könnycseppeket.
– Hát... ööö... igazából csak...
– Mit művelt? Te jó isten! – bukik ki belőle.
A homlokomat ráncolva előredőlök, hogy megfogjam a
kezét.
– Ez az ember bántott engem és a húgomat. Már nagyon
régen történt, de okom van feltételezni, hogy megint
előkerült. Lehet, hogy ennek semmi köze az ön lányának
ügyéhez, viszont megígérhetem, hogy addig le sem fekszem
aludni, amíg meg nem találom. Személyes motivációm van,
hogy megoldjam ezt az ügyet.
És pont ezért nem szabadna itt lennem. A jelvényemet
kockáztatom azzal, hogy kiteregetek neki, elveszítem a
fejemet, és hagyom, hogy az emlékeim kiszakítsanak a
jelenből.
Könnyek buggyannak ki a szeméből, miközben megszorítja
a kezemet.
– Ne hagyja, hogy bántsa a kislányomat. Jaj, istenem...
kérem!
– Nem fogom hagyni, megígérem – igyekszem
megnyugtatni, de ez csak egy üres ígéret. Mi van, ha már
bántotta?
– Köszönöm – hálálkodik elfúló hangon. – Köszönöm.
Bármi is történt magával, nagyon sajnálom.
– Én is – felelem álmosollyal, aztán felállok és bólintok.
 – Elárulnád, mi volt ez a mai? – kérdezi Dillon rám
szegezett tekintettel, miközben rengeteg cukrot kavar a
kávéjába. Negyvenéves korára cukorbeteg lesz, ha így
folytatja.
– Ettől nem leszel édesebb – mutatok a cukorra, mire
elvigyorodik.
– Szerinted már így is elég édes vagyok?
– Nem erre gondoltam – horkantok fel.
– Tudom, miben sántikálsz – biccent. – Szó sem lehet róla.
Most pedig válaszolj a kérdésemre.
– Nem történt semmi.
Felvonja a szemöldökét a hazugságomon. Ettől a fickótól
nincs menekvés.
– Kurvára kibuktál, és az nem semmi. Nyolc hónapja
figyellek, és még egyszer sem akadtál ki ennyire – erősködik,
aztán halkabban folytatja. – Történt valami, és addig nem
megyünk ki ebből a kávézóból, amíg el nem mondod, hogy
micsoda.
– Nyolc hónapja figyelsz? – kérdezek vissza. Fogalmam
sincs, miért, de lepkék keltek szárnyra a gyomromban.
– Nyolc hónapja figyelem veled az ügyeket – köhint egyet.
– Nem téged figyellek. Csak terelni próbálsz – vádol úgy,
hogy nem néz a szemembe.
– Nem fordul elő még egyszer – pillantok a szalvétára,
amit szétmarcangoltam.
Megint találkozik a tekintetünk. Az ablakon beáradó meleg
napfényben olyan barna a szeme, akár az olvadt csoki. Még
nem is láttam, milyen hosszú és sötét szempillái vannak.
Dillon jóképű pasi. Látom a kapitányságon, hogy a nők folyton
keresik az alkalmat, hogy szóba elegyedjenek vele, de
őszintén szólva én még sohasem figyeltem fel rá. Hazugság!
 Mindig úgy kezelt, mintha púp lennék a hátán, amire
hasonlóképp reagáltam. Most, hogy aggódik, szó szerint új
oldaláról ismerem meg – és ez bosszant. Nem akarom, hogy
megváltozzon a viszonyunk. Nem bírom, hogy ilyen
gondoskodó, és bele akar látni a fejembe. Úgyse tetszene
neki, amit ott találna.
Mocskos kis babácska!
Telt ajkához emeli a bögrét, és úgy kortyol bele, hogy egy
pillanatra sem veszi le rólam a szemét. Jól áll neki a borosta.
Amikor leteszi a bögrét, végighúzza a kezét a túlnőtt sötét
haján, és azt üzeni a tekintetével, hogy felőle akár egész nap
is itt ülhetünk.
Rájövök, hogy ezt nem úszom meg könnyen. Megadóan
felsóhajtok.
– Olvastad az aktámat. Vagy hallottál róla.
– Elmebeteg! – villan meg dühösen a szeme, és kimérten
bólint.
Benny vagy én!
– Gondolod? – nevetek fel hamisan.
Megint belekortyol a kávéjába, és összevonja sötét
szemöldökét. Még soha nem kerültem a figyelme
kereszttüzébe, s őszintén szólva nyugtalanít. Hirtelen zavarni
kezd, hogy olyan kuszán fogtam kontyba a hajamat ma
reggel. Meg az is, hogy a blúzom tetején eggyel több gombot
oldottam ki, hogy a hűs levegő simogathassa a bőrömet. És az
is, hogy csak sietve kentem magamra valami sminket,
mielőtt kiléptem az ajtón. Nem fordítottam különösebb
figyelmet arra, hogy jól nézzek ki.
Szép kis babácska!
Végigfut rajtam a borzongás, mire Dillon rácsap az
asztalra. Összerezzenek.
– Erről beszélek, Jade! Pont erről. Mesélj!
A hangja nem tűr ellentmondást.
– Hát... ööö... azért akadtam ki, mert... – kezdem elfúló
hangon, könnyekkel küszködve. – A babák. Az elrablóm
babakészítő volt. Még árulta is őket a bolhapiacon. Úgy csalt
be minket aznap a furgonjába.
Dillon nem szól semmit, csak megrándul az állkapcsa,
összeszorítja a fogát, és harag lobban az olvadtcsoki-
szemében, amitől borostyánban kezd el játszani az árnyalata.
– Megláttam a babákat, és olyan volt, mintha
visszakerültem volna oda. A cellába, vele. A teste... a
lehelete... Jézusom! – nyögöm ki nagy nehezen.
– Beteg állat! – mordul fel Dillon.
Benny vagy én?

Arra riadok fel álmomból, hogy nyikorogva becsukódik

mögötte az ajtó. Koromsötét van a cellámban. Nem
kapcsolja fel a villanyt, hogy megtörje vele az éjszaka
közepén honoló feketeséget, mégis érzem a jelenlétét. Mély,
szaggatott lélegzetvételeket hallok a közelemben. Felülve
hunyorogni kezdek, hogy hozzászokjon a szemem az éj
fekete fátylához.
– Mit akarsz tőlem? – sziszegem halkan, hogy ne
ébresszem fel a húgomat.
Leül mellém az ágyra. Forróság sugárzik a testéből, én
pedig elhúzódom tőle. Amikor megragadja a felkaromat,
hogy magához húzzon, hiába akartam csöndben maradni,
felsikoltok.
Épp most ölt meg egy másik lányt. Ezúttal nem láttam,
de mindig elképzelem az áldozatok arcát, és álmatlanul
forgolódva újra hallom a sikolyaikat.
– Nem vagy jó.
Ezt kántálta, miközben lemészárolta. Muszáj volt
végighallgatnom a sikolyokat és a hörgést, amíg még volt
élet a lányban.
Négyen érkeztek eddig, hogy eltávozzanak az
árnyékvilágba. Folyton azt kérdezem magamtól, hogy
minket vajon miért tart életben.
De életben tart.
Elzárva.
Elzárva egymástól, magányosan, figyelemért epedve.
Szomjazva a vigasztalást és a kapcsolatokat.
– Nem volt jó. Közelről nem volt elég szép, és hazudott.
Miért szoktak hazudni a korukról? Nem huszonegy volt. A
jogsija szerint tizenkilenc. Mire való a hazugság? – kérdezi
tőlem, de szerintem nem vár választ. Eddig még sohasem
várt.
Reszkető kézzel végigsimítja a farmert a combján.
Félmeztelen, mint mindig. A bőre pedig vérfoltos, amitől úgy
fest, mint egy perverz műalkotás.
– Minket miért tartasz itt? – bukik ki belőlem a négy szó,
mielőtt észbe kapnék. Álmosan bátrabb vagyok.
Amikor felém fordul, nyelek egyet, hogy álljam a
tekintetét.
– Miattad – feleli tömören.
– Miattam?
– Téged tartalak itt – veszi két tenyere közé az arcomat,
és hirtelen nem kapok levegőt. Teljesen körülvesz a testével,
kiszívja az oxigént a cellából és a tüdőmből.
Ez új.
– Te vagy a legszebb baba, akit valaha láttam – csapja
meg az arcomat a forró lehelete.
Szép?
Általában azt mondja, hogy mocskos baba vagyok.
Azt soha, hogy szép.
Megborzongok, amikor közeledni kezd hozzám a szája, és
beleszagol a nyakamba. Csiklandoz a sóhaja, belefúrja az
arcát a hajamba. Ahhoz már hozzászoktam, hogy
bántalmaz. A kegyetlen szavaihoz. Az éheztetéses
kínzáshoz.
Hozzászoktam már, hogy folyton arról beszél, mennyire
szereti nevetséges ruhákba öltöztetni a húgomat, és hogyan
festi ki élő babának. Hozzászoktam, hogy ronggyal mossa le
a testünket, és elevenre sikál minket.
Három éve ez az életünk.
Egy olyan világ rabjai vagyunk, amit csak ő ért meg.
Ehhez viszont nem vagyok hozzászokva.
A gyengéd érintéséhez.
A levegő vibrálásához.
Félek.
Ahogy én megváltoztam és nővé értem az évek alatt, ő is
megváltozott.
Magasabb és izmosabb lett. Mély rovátkák futnak végig
a hasán a kockák között, a csípője pedig íveltebb,
határozottabb. A haja hosszabb, hónapokig nem nyírja le.
– Játszani akarok a piszkos kis babácskámmal. Nem
tudok tovább várni. Készen állsz? Elég érettnek érzed
magad hozzá? – könyörög bele a nyakamba, két kezét
pedig ökölbe szorítja a hajamban.
Nem...
– Ne! – nyögöm ki nagy nehezen.
Felemeli a fejét, és üres tekintettel néz le rám.
– Játszani akarok a piszkos kis babámmal – ismétli meg.
Beleborzongok a félelembe. – Az enyém vagy. Csak az
enyém. Nem várok tovább.
Hirtelen kinyújtja a nyelvét, és megízleli a nyakamat a
fülem alatt. Jéggé dermedek, megmoccanni félek. Amikor
végighúzza a kezét a fedetlen mellkasomon, és megmarkolja
a mellemet, a világ forogni kezd körülöttem.
Ezer éve kinőttem a melltartómat. Azt, amelyikben
érkeztem.
Érkeztem... Mint valami szállóvendég.
 Amikor egyszer nem voltam hajlandó levenni, hogy
megmosdasson, letépte rólam a bugyimmal együtt, és azóta
meztelenül kell élnem.
– Eljött az ideje, hogy szeressem a piszkos babácskámat
– simogatja meg az arcomat. – Olyan átkozottul szép és
tökéletes ez az arcocska – mér végig. – Ez a test... –
folytatja, és a térdével széthúzza a lábamat. – Édes, tiszta
punci.
Összeszorul a torkom a hányingertől, a szememet pedig
mintha forró láva csípné. A könnyek végigégetik az
arcomat.
Vonaglani kezdek alatta, hogy lerázzam magamról. De
hiába tiltakozom, teljes súlyával az ágyhoz nyom.
Markolászni kezd a kezével. A lemészárolt babácska
vérmaradványainak fémes illata megcsapja az orromat.
Fölém kerekedve lehúzza a nadrágját, és a forró, kemény
merevedése a hasamhoz csapódik.
Megrázom a fejemet, hogy ne csinálja, amikor
hidegzuhanyként tudatosul bennem, mire készül.
– Kérlek, ne!
– Most szeretni foglak – sziszegi, és a számra tapasztja a
kezét.
Szeretni...
Milyen hülye szó ez egy ilyen gyűlöletes szájból!
Világéletemben csak a húgomat és a szüleimet szerettem.
Bennyt biztos nem. Sohasem fogom szeretni ezt a gonosz
szörnyeteget, ahogy még többet elvesz tőlem, mint
amennyit már eddig is elvett. Már nem fog maradni semmi.
A karjával kitámasztja a lábamat, hogy teljesen
kitárulkozzak. A szerszámának hegye addig bökdös, amíg
kettőnk közé nyúlva oda nem teszi a nyílásomhoz.
Elkerekedik a szemem, amikor belém nyomja.
Összeszorítom a szememet, és szikrákat látok a sötétben.
Lélegzet-visszafojtva várom, hogy csillapodjon a kínzó
fájdalom.
Miért fáj ennyire? Miért csinálják ezt önként az emberek?
Még mindig rám nehezedik. Megfeszült testtel mélyen
lélegzik.
– Tökéletes – jelenti ki.
Legszívesebben addig tépném a húsát, hogy csak pép
maradjon belőle.
– Csak egy percig fáj – bátorít, miközben újra és újra
belém hatol.
Hazudott.
Egyáltalán nem múlik a fájdalom.
Amikor végre abbahagyja a mozgást és felmordul, forró
folyadék árad belém, aztán kifolyik. Szörnyen csíp, úgyhogy
le akarom törölni, de szoborrá dermedtem az ágyban. Ezt
már sohasem fogom visszakapni.
Felemelkedik rólam, és leül mellém. Megdörzsöli a farkát
a hüvelykujjával, aztán az ajkamra keni az ártatlanságom
maradékát, mint valami rúzst.
– Az én szép, tökéletes, mocskos kis babám – hajol közel,
hogy szinte összeérjen az ajkunk. – Nincs még egy ilyen,
mint te.
Azzal eltűnik, én pedig egyedül maradok. Üresen, belül
haldokolva.
Örökre bemocskolva.

Behunyt szemmel próbálok vidámabb dolgokra gondolni,

de nem jut eszembe semmi. Nem tudom, mi a fene tesz
boldoggá.
Macy.
Macy.
Macy.
 Körém fonódik egy erős kar, és felsikkantok. Csak most
veszem észre, hogy Dillon beült mellém a bokszba, és az
izmos mellkasához ölel. Nagyon szégyellem, de kicsurran a
szememből egy könnycsepp. Nem tolom el magamtól, és nem
csinálok viccet a szorongásomból.
Engedelmesen hagyom, hogy magához öleljen.
Valószerűtlen érzés, ahogy az arcomon végigfolyó
könnycseppek eláztatják az ingét, és ő nem ítél el érte. Olyan
rég nem sírtam!
Hatalmas kezével a karomat simogatja, amitől
megnyugszik a kalapáló szívem. A borsmenta és a bőr illatába
most kávé is vegyül, ami így együtt segít lehiggadnom és
belelazulnom az ölelésébe. Könnyebben megy, mint valaha
hittem volna. Pont úgy összepasszolunk, mintha a testének
ívét pont erre a pillanatra teremtették volna: arra, hogy
megvédjen egy keserűséggel teli nőt egy összetört kislány
emlékeinek áradatától. Felsóhajtva örülök a vigasztalásnak.
Hálás vagyok neki, amiért nem a szokásos élcelődő formáját
hozza.
Nemsokára megszólal. A vállára hajtott fejjel érzem, ahogy
vibrál a hangja.
– A baba. A boltban... – kezdi reszelős hangon. – Ismerős
volt?
– Igen.
– Gondolod, hogy a gyilkosságnak köze lehet a te régi
ügyedhez?
Bólintva ráharapok az ajkamra.
– Meg a lányhoz is, akit elraboltak a plázából. Egy tanú azt
állítja, hogy látta valakivel beszélgetni, akire illik Benny
személyleírása. Minden összeáll, Dillon. Esküszöm, nem
kattantam meg.
Felemelem a fejemet, hogy a szemébe nézve lássam, hisz-e
nekem. Óriási hiba. Az érzelmeim ámokfutásának közepette,
és a múltam szörnyetegének feléledő képével a fejemben
hirtelen még inkább vágyom Dillon vigasztalására.
Szégyenteljes gondolatom támad, amit igyekszem gyorsan
elfelejteni. De amikor egy pillanatra az ajkamra szegezi a
sötét szemét, eláraszt a forróság.
– Ebből a szögből nem is tűnsz olyan gonosz picsának –
viccelődik, mielőtt elenged. – De attól még mindig idegesítő
vagy.
Azzal rám kacsint, és visszaül velem szembe. Ahogy
eltávolodik tőlem, rögtön fázni kezdek.
Felrémlik bennem Bo képe.
Hányingerem támad. Borzalmas vagyok. Pont ezért nem
szabadna hozzámennem.
– Menyasszony vagyok – bukik ki belőlem.
Úgy látszik, nem tudom, mikor kell abbahagyni.
Beazonosíthatatlan érzés villan meg Dillon arcán, mielőtt
megköszörüli a torkát.
– Kibaszott nagy gratula – mondja erőltetett vigyorral. –
Most pedig mesélj nekem arról a seggfejről, meg arról, hogy
hogyan fogunk rajtaütni.
Eszembe jutnak az iménti pillanatok. Amikor újraéltem,
hogy Benny elrabolta a szüzességemet.
Akkor volt velem a leggyengédebb. Az első alkalom után
egyre mohóbban akarta a testemet, és elszabadult a benne
élő szörnyeteg. Szerette hajtogatni nekem, hogy nem
perverz, és hogy már teljesen kifejlett a testem.
Megszállottan győzködött nemcsak engem, hanem szerintem
saját magát is. Súlyos gondjai voltak.
Dillon többet akar tudni erről a seggfejről. Akárcsak Bo, aki
minden részletet tudni akart róla.
De nem bírnák megemészteni azt, ami velem történt.
Bakker, még én is alig bírom!
Összehúzom magam, amikor eszembe jut, hogy Benny
végül mivé tett engem. Ha mindent tudnának róla, akkor
mindent tudnának rólam is.
 Elönt a szégyen.
Nem tudhatják meg.

– Kérlek... – enyhül suttogássá a könyörgésem, miközben

továbbra is dél felé vándorol a keze. – Épp megvan.
Kuncogni kezd, a hang vibrálása pedig megrázza a
lelkemet.
– Tudom. Egész héten ott csorgott lefelé a combodon. De
már majdnem vége, te mocskos kis babácska.
– Nem akarok...
Torkomra forr a szó, amint megérint a lábam között.
Próbálok arrébb fészkelődni, de olyan helyen simogat meg,
amitől mintha áramütés futna végig a testemen.
Most már jobban ismeri a testemet, mint én magam.
Néha olyan érzés, mintha nem is az enyém lenne. Mintha a
saját testem elárulna, és vágyakozna a feloldozásra, amit ő
nyújt neki. Ez az egyetlen menekülési lehetőségem innen.
– Feküdj hanyatt, és engedd, hogy szeresselek –
motyogja, miközben körkörös mozdulatokkal masszíroz a
szeméremszőrzetem alatt az ujjaival. Erős kezének minden
egyes rezdülésével egyre mélyebbre csúszom ebben a
beteges rémálomban.
Lüktetni kezd bennem a kéj, elzsibbasztva a vágások és
zúzódások nyomát, amiket egy korábbi dührohama miatt
szereztem, mert a legutóbbi porcelánbabáját rondának
neveztem.
Idegen érzések állítják meg a fejemben kavargó állandó
gyűlöletet. Beleragadtam ebbe a perverz hálóba, hogy
felfaljon engem – úgy, ahogy nem is értem, és nem is
láthatom előre.
Mielőtt észbe kapnék, már a hátamon fekszem a
matracon. A combjaim maguktól szétváltak, ő pedig
folytatja a támadást ellenem. De egy percig sem küszködöm
ellene.
Általában harcolni szoktam.
Általában megkarmolom, sziszegek és sikítok, amikor
bánt.
De csinált valamit az agyammal azáltal, hogy gyengéd
lett. Azzal, hogy a korábbi közös dolgainkat erre az új
dologra cserélte, amit művel a testemmel.
Végül sikerült betörnie.
Én pedig hagyom, hogy olyan dolgokat csináljon velem,
amikről nem is tudtam, hogy lehetségesek.
– Ó! – nyöszörgök, mert feloldozásra várva minden
izmom megfeszül.
Miféle feloldozásra várva?
– Ez az, szép kis babácska. Mutasd meg, hogy mennyire
szeretsz!
Könnyek szöknek a szemembe. Gyenge vagyok. Annyira
borzalmasan gyenge, amiért nem lököm el magamtól.
Pofán kéne rúgnom. Menekülni, ameddig tudok. Mégsem
teszem. Amúgy is hiábavaló lenne. Túl erős.
– Ahh!
– Lazulj el! Engedd, hogy megtörténjen.
És akkor megtörténik.
Akármi is legyen az.
Vakító fehér fény robban szét körülöttem a koromfekete
cellában. Addig nem ismert gyönyör szállja meg a testemet,
mígnem szégyentelenül reszketek. Nem értek semmit.
Benny bánt engem. Most meg úgy ér hozzám, hogy az jó.
Elmerülök a gondolataimban, mielőtt rám huppan, és
maga alá temet a súlyával.
Érzem a...
– Jaj, istenem! – nyögök fel, amikor becsusszan a farka
hegye a nedves nyílásomon.
 Kiáltozni kezdek, mert annyira undorodom magamtól.
Ellentmondásosak a reakcióim és az érzéseim. Az agyam ezt
mondja, a testem meg azt. Ennyi idő után hiányzik
bármilyen emberi érintés.
Betapasztja a számat a szájával. Még soha nem tette az
övét az enyémre. Soha nem csókolt szájon.
Mi történik?
– Csitt – mormolja. Forró lehelete csiklandozza az
ajkamat, ahogy elkezd ki-be járni bennem.
Nem szokta érdekelni, hogy fájdalmat okoz-e.
Szeret nekem fájdalmat okozni.
Nem értem.
Felzokogok a fájdalomtól, mert annyira ellentmondásos
az érzés, hogy hagyom, hogy ilyen örömet szerezzen nekem.
Egyre gyorsulnak a mozdulatai, elkezd durvábban lökni.
Olyan gyorsan taszigál, hogy a testem fel-le mozog alatta.
Olyan, mintha két darabra szakítana. Ami azt illeti, ez talán
igaz is. Talán tényleg szét fog tépni, hogy felfalja a lelkem
maradványait.
– Csitt! Szeretlek, szép kis babácska.
Fuldokolva zokogok, könnyek folynak végig az arcomon.
Kapkodom a levegőt. Most már biztos: a pokolra kerültem.
0 nem moccan bennem addig, amíg végül megpróbálok
levegőhöz jutni.
– Az enyém vagy. Csak az enyém. Szeress engem, szép
kicsi babám – motyogja, ajka pedig a nyakamhoz ér.
Szívogatja a bőrömet, és szinte áhítattal csókolgat, amitől
összezavarodom. Annyira lekötik a figyelmemet a csókjai,
hogy észre sem veszem: masszíroz odalent – pont afölött,
ahol bennem van. Megint hullámokban tör rám a gyönyör,
és egyre kevésbé fáj a behatolása.
Szükségem van arra, hogy...
Ott fekszem ökölbe szorított kézzel, de amint megint jó
érzést vált ki belőlem, úrrá lesz rajtam a késztetés, hogy
hozzáérjek.
Érintés. Kapcsolat.
Felfelé szánkáznak az ujjaim a kidolgozott vállán, és
vágyképek jelennek meg a fejemben.
Az, hogy most már szeret minket.
Hogy kedves lesz.
Hogy el fog engedni.
Megváltozik. Nemsokára vége lesz ennek az egésznek.
Ez csak egy kósza gondolat volt. Sohasem engedi el a
babáit.
A szája megint a számhoz ér, és olyan érzelmesen csókol,
hogy a lelkem mélyéig hatol vele. Ő azt hiszi, hogy ez a
szerelem. Hogy ez valódi.
Nem az.
De ha belemegyek a játékba, akkor talán ki fog vinni a
cellámból.
Láthatom Macyt...
Elmenekülhetünk.
Olyan hévvel túrok bele a hajába és viszonzom a csókját,
amilyenre nem is tudtam, hogy képes vagyok. Megint belém
vágja magát, ami fáj, de hagyom, hogy azt higgye: minden
porcikám az övé. Akkor hátha belém esik, és a falakon kívül
is velem akar lenni. A teste teljesen felemészti az enyémet,
én pedig beleveszek az eljátszott szerepbe.
Az élvezet túlszárnyalja a fájdalmat. Eljuttat arra a
pontra, hogy már önként vagyok jelen – akár tettetve, akár
nem.
Belemarkolok a hosszú, göndör hajába, és úgy
szétteszem a lábamat, ahogy csak bírom.
Erővel nyomul belém, újból emlékeztetve arra, hogy ő a
férfi, én meg csak a babája vagyok. De úgy lehel csókokat
az ajkamra, mintha fontos lennék neki. Eszembe jut, hogy
talán tényleg elértem, hogy belém szeressen. Talán nekem
is lett hatalmam. A mellek, a testszőrzet meg a menzesz
tényleg megőrjíti a férfiakat? Úgy néz rám, mintha a párja
lennék?
– Baszd meg, milyen tökéletes vagy! – mordul fel az
ajkamat harapdálva. Kiserken tőle a vérem. Ez jelenti neki a
játékosságot. Lehet, hogy még a szeretetét is így fejezi ki.
Szereti vérrel vörösre festeni az ajkamat.
Felhevülök a hangtól, ahogy újra és újra összecuppan a
testünk. Megint lüktetni kezdek úgy, mint korábban, csak
most erősebben. Megint akkora szükségem van arra az
érzésre, mint a levegőre.
– Szeretsz?
Megrémiszt a kérdés, de az ujjai tovább köröznek
odalent. A csípőmozdulatai nem lassulnak. A gyűlölt ajkak
nem állnak le a csókokkal.
Nem!
– I-igen – dadogom.
Utállak!
– Mindjárt elélvezek – mordul fel.
Ez azt jelenti, hogy nemsokára végez. Megpróbálom
kitervelni a szökésemet, amikor megint eluralkodik rajtam
a gyönyör – forrón, vakítóan és bűnös módon. Az ő teste is
válaszol: mintha a kétszeresére dagadna a farka, majd
forró folyadék árad belém.
Ellágyult a testem. Rongybaba vagyok csupán: az ő
rongybabája.
Kihúzza a farkát, a forróság pedig végigcsorog a
fenekemen, alám a matracra. Mozdulatlanul fekszem, amíg
matat. Ki tudja, mennyi időt töltök kábán. Csak akkor térek
magamhoz, amikor meleg, nedves rongyot érzek a lábam
között.
– Olyan mocskos vagy, babácska.
Ezúttal nem ráz ki a hideg a szavaitól. Hagyom, hogy
megmosdasson, nem harcolok. Káosz van a fejemben, össze
vagyok zavarodva. Ez az első alkalom, amikor úgy járt a
cellámban, hogy úgy éreztem, visszakapok valamennyit a
hatalmamból.
Ez az első alkalom, hogy kedvesen viselkedett.
Mi van, ha Macyvel is ilyen kedves?
A gondolat belenyilall a mellkasomba.
– Te... te a húgommal is csinálod ezt?
Kuncogása felmelegíti a sötét szobát. Most nem
borzongok meg tőle, mint máskor. Valahogy lángra gyúlok
tőle belül, mint eddig még soha.
– Akarod, hogy csináljam?
Nem. Kérlek, ne!
Erősen megrázom a fejemet.
Elkapja az államat, és mélyen a szemembe néz, hogy
meglássa a sebezhetőségemet a védelmi vonal mögött.
– Csak veled, mocskos kis babácska – bizonygatja. –
Csak veled.

Túlságosan valósághű az emlék Bennyvel. Úgy zakatol a

szívem, mintha még mindig érezném a gusztustalan
lüktetést, amit előidézett a lábam között. Ennyi év elteltével
is velem van. Még mindig tudja, hogyan tegye árulóvá a
gondolataimat.
Hiába nem vagyok már abban a cellában, Benny attól még
abszolút a mesterem maradt.
 ÖTÖDIK FEJEZET

~ Karmazsinvörös ~

– SCOTT: PHILLIPS! AZ IRODÁMBA , MOST RÖGTÖN: –

bődül fel Stanton kapitány odakint a folyosón.
A beszámolómból felnézve látom, hogy Dillon értetlenül
mered rám. Kurtán bólint nekem egyet, aztán feláll.
Alapjáraton köcsögölne velem, és próbálna felhúzni, de a ma
délutáni kávézásunk óta megváltozott valami.
Társak lettünk.
Két ember, aki elkötelezetté vált, hogy együtt megoldjon
egy fontos ügyet.
Egy megállíthatatlan páros.
Barátok?
Amikor felállok, és mellé érek a folyosón, menet közben
ráteszi a kezét a derekamra, a fenekem fölé. A fenébe is, de
beleborzongok az érintésébe. Felhevül a bőröm ott, ahol
hozzám ér. Igyekszem félretenni a helytelen gondolatokat, és
arra koncentrálni, hogy mekkora szarba sétálunk be éppen.
Az irodához közeledve Dillon leereszti a kezét, hogy
előttem menjen be. Stanton az ajtóban állva liheg dühösen,
vörös fejjel.
Vajon mi az ördögöt művelhettünk?
Miután belépünk, Stanton úgy becsapja az ajtót, hogy
meglepetten felsikoltok. Dillon mordul egyet, és közénk áll,
mintha védelmezni akarna a haragjától. Ez pont annyira
szívmelengető nekem, mint amennyire még jobban
felbosszantja a főnökünket. Gyengéden megérintem Dillon
karját, mielőtt helyet foglalok, majd ő is követ.
– Tudni akarom, hogy maguk ketten miért gondolták
helyénvalónak, hogy megszegjék az egyértelmű parancsokat
– forrong Stanton, miközben levágja magát a székére.
Előrehajolva az asztalra könyököl, és kifejezetten rám mered.
– Nem tudom, mire gondol... – kezdem, de félbeszakít
azzal, hogy ököllel rácsap az asztalra.
– Baromság!
– Nyugodjon meg, kapitány úr – vág közbe Dillon.
Stanton viszont messze áll a nyugodttól. Dühöng. Tényleg
sokszor felhúztam már, de még sohasem láttam ennyire
kibukva.
– Alena Stevens. Eltűnt lány. Megmondtam Wallis
hadnagynak, hogy vegye le az ügyről magukat. A bababoltos
gyilkosságon kellett dolgozniuk. Mégis mi a fészkes fekete
fenéért maradtak rajta az eltűntes ügyön?
Dillon homlokráncolva felém kapja a fejét. A plafonra
szegezem a tekintetem, és megrázom a fejemet, aztán
farkasszemet nézek Stantonnal.
– Tudom, de éppen azon a környéken jártam, és arra
gondoltam, hogy a két ügynek köze lehet egymáshoz. Mint
kiderült, tényleg.
A kapitánynak úgy elvörösödik a feje, mintha szét akarna
robbanni.
– Van elképzelése arról, hogy milyen médiabalhét okozott,
Phillips?
Dillonra pillantok, de ő is pont annyira ledöbbent, mint én.
– Nem tudom, mire gondol, uram.
– Ne szarakodjon itt nekem az uramozással, nyomozó! –
ragadja meg a monitort, és odahúzza nekünk, hogy lássuk. –
Azt mondta annak a nőnek, hogy ugyanaz az ember rabolta el
a lányát, aki annak idején magát is!
– Nem! – tiltakozom egész testemben megfeszülve. – Azt
mondtam neki, hogy talán. Hogy lehetséges.
– A média nem ezt állítja – vicsorog Stanton.
Ekkor látom meg az egyik helyi hírportál vezető
anyagának címét:

ÉLETRE KELT A DÖGLÖTT AKTA:

A RENDŐRSÉG 12 ÉVE ELTŰNT LÁNYOKHOZ
KÖTI
ALENA STEVENS ÜGYÉT
Behunyt szemmel próbálom kiverni a fejemből a képet,
amin egymás mellé montírozták Alena arcát az enyémmel és
a húgoméval. Aztán nyelek egyet, megint kinyitom a
szememet, és Stantonra nézek.
– Meg tudom magyarázni. Biztos, hogy összefügg a két
ügy. Tudja, a baba a kirakatban...
A kapitány ugatva felröhög, és az asztalra csap.
Összerezzenek.
– Megtalálták a lányt – mondja.
Megtalálták a lányt.
Összeszorul a gyomrom.

– Biztos, hogy látni akarod? – kérdezi apa, és ledob elénk

egy dobozt az asztalra, ami hangos puffanással landol.
– Mutasd meg – nézek határozottan a szemébe.
Leveszi a doboz fedelét, és felém tolja. Anya a székén
előrehajolva megszorítja a kezemet.
Egy hete vagyok itthon. Még csak egy hete. A régi
szobám nem változott: négy évig érintetlenül hagyták. Pont
úgy, mint Macyét.
Ismerős volt, de egyben idegen is. Vigasztaló, de kínzó is
egyszerre. Csak félig tértem vissza, mert a másik felem ott
maradt abban a cellában a húgommal. A szüleim a
fellegekben járnak, hogy visszakaptak, de látom, hogy
milyen pillantásokat váltanak. Ott tolakodnak a kérdések a
nyelvük hegyén. Kíváncsiak, mi történt a két kislányukkal.
Tudni akarják az igazságtalanság okát, hogy miért csak
egyiküket kapták vissza.
Engem pedig az a kérdés emészt, hogy vajon engem
hibáztatnak-e érte.
Én magamat hibáztatom.
Mélyet sóhajtva megfogom az első újságkivágást, és
megfeszülök.
MÉG MINDIG NEM TALÁLJÁK A TESTVÉREKET:
A HAJTÓVADÁSZAT FOLYTATÓDIK,
AZ EMBEREK FÉLNEK
Az egyik képről Macy mosolyog rám vissza, fiatal és üde
arccal.
Most már tizenhárom éves. Négy teljes év telt el úgy,
hogy mi be voltunk zárva, de az élet ment tovább.
A szomszéd Bo lediplomázott a főiskolán. A szomszédok
végre befejezték a házuk bővítését. Anya még mindig az
étteremben dolgozott, apa pedig az autószerelő műhelyben.
Az élet ment tovább... nélkülünk.
Leteszem a papírt, és a következőért nyúlok.

MEGTALÁLTÁK AZ ELTŰNT TINI,

EMMA MILES HOLTTESTÉT
 Tegnap hajnalban megtalálták Emma Miles holttestét. A
kamaszlányt meggyilkolták – erősítette meg a rendőrség.
Emma Miles három napja tűnt el az utcabálról, ahol a
barátaival szórakozott este. Nem tudni, hogy az esetnek van-
e köze a két eltűnt helyi lány, Jade és Macy Phillips ügyéhez,
akik egy éve tűntek el, és még mindig nem találták meg őket.

Reszketni kezd a kezem, amikor ránézek annak az

ártatlan teremtésnek a fényképére, aki valahol még ott él
bennem, annak a félig kiüresedett léleknek a mélyén, amivé
lettem . Hiába telt el sok idő azóta, még élénken emlékszem
rá, ahogy a másik lány fejét beleverte a tükörbe.
– Hányan vannak, anya?
Nem kérdez vissza, hogy kikre célzok. Érzi a keserű
hangomból.
– Négyen összesen, de idősebbek. A rendőrök nem
tudták, hogy összefüggésben vannak-e a ti ügyetekkel. Egy
évvel ezelőttig négy lány volt, azóta senki. Az akta a fiókba
került – válaszolja fáradt hangon, és aggódva rám néz.
Öregedett, amíg távol voltam. Ráncok éktelenkednek a
homlokán és a szeme körül.
Én is négyet számoltam össze. Azóta nem volt több.
Azóta nem, hogy elvette a szüzességemet.
Vajon újra fogja kezdeni most, hogy már nem vagyok
ott?
Leverem a dobozt, ahogy felpattanok és kirohanok a
mosdóba. Sugárban hányok, és amikor végre kiürül a
gyomrom, a vécécsésze fölé görnyedve sírok. Azt kívánom,
hogy bárcsak magamat is lehúzhatnám a hányással együtt.

– Hol? – kiáltja Dillon, amitől visszazökkenek a jelenbe. –

Hol találták meg?
Pislogva próbálok magamhoz térni, és a kapitány szavaira
figyelni.
– Alena Stevens lelépett egy fiúval, akivel a plázában
találkozott. De miután eltöltött vele egy napot, és rájött, hogy
a srác nem olyan, amilyennek mutatta magát, hazament –
mondja hidegen a szemembe nézve Stanton.
– Elengedte? – áll el a lélegzetem. – Benny elengedte?
Dillon megfogja a térdemet, hogy ne rázzam.
– Hagyd már abba, Jade.
Értetlenül pislogva megint Stanton felé kapom a fejemet.
– Nem értem. A két ügy összefügg. Tudom, hogy
összefüggnek!
A társam megszorítja a combomat, hogy elhallgattasson,
de nem tudom befogni a számat. Nem értem ezt az egészet.
Egyszerűen tudom, hogy ő rabolta el a lányt. Úgy, ahogy
engem is. Visszatért. Újabb babákra vadászik.
– Kérem a jelvényét és a fegyverét – csattan fel a
kapitány. – Nemcsak, hogy lekerül a gyilkossági ügyről, de
még kötelező szabadságra is megy. Nem akarom megint itt
látni, amíg ez a szarság le nem zajlik. Maga olyan színben
tüntette fel az egész rendőrséget, mintha egy csapat laikus
hülye lennénk, akik hagyják, hogy egy korábbi áldozat
összebarmoljon két ügyet. A héten már ne lássam a képét.
Jéggé dermedve hagyom, hogy a szavai eljussanak a
tudatomig.
Nem függ össze a két ügy.
Le vagyok véve róla.
Kötelező szabadság.
– De kapitány úr...
Dillon megpaskolja a lábamat, és szomorúan megrázza a
fejét.
– Gyere, kikísérlek.
Odakint jeges-csípős szél fogad, amit jólesik érezni a
bőrömön.
– Meg mertem volna esküdni rá, hogy ő volt – suttogom
lehajtott fejjel, szégyenkezve. Dillon egy határozott fogással
magához húz, én pedig hagyom, hogy megöleljen. Teljesen
nekitámaszkodom. A vigasztalása új dimenziót nyit a
barátságunkban, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem
tetszik. Túlságosan is tetszik, ahogy a kemény mellkasához
szorít. Biztonságban érzem magam, ahogy körülvesz a
testének melegével. Életemben először ellazulok, és hagyom,
hogy valaki tényleg magához szorítson. Régóta nem éreztem
ilyen békességet.
Csak egy pillanatig tart a dolog, aztán a kocsim felé tol.
– Menj innen a picsába. A kapitány csak azért csinálta,
hogy végre kivegyél egy kis szabit – bátorít mosolyogva, de
hiába. – És ne hidd, hogy elfelejtettem, hogy még mindig
tartozol nekem száz dolcsival – próbálja oldani a hangulatot,
amit egy beintéssel jutalmazok.
– Köszönök mindent – motyogom alig hallhatóan, aztán
beszállok a kocsiba.
– El fogjuk kapni, Jade – kapja el az ajtót Dillon, mielőtt
becsukhatnám. – Egyszer mindegyik elcseszi, és amikor erre
sor kerül, megígérem, hogy elkapjuk.

Belebámulok az üres pohárba, és megrázom. Amikor Bo

hazaér, kénytelen leszek közölni vele a hírt. Elkúrtam. Már a
gondolattól is hányingerem támad, hogy milyen szörnyen
alakult a napom.
Annyira biztos voltam benne!
Még mindig a kudarcomon kesergek, amikor hallom, hogy
nyílik a bejárati ajtó. A vőlegényem hangosan jön be, csörög a
kulcscsomó a kezében.
 – Bébi?
A konyhába lépve meglátja, hogy a pulton ülve lógatom a
lábam, mellettem egy félig üres viszkisüveggel. Egy pillanatra
elkerekedik a szeme, aztán ledobja a kulcsokat a pultra, és
odasétál hozzám.
– Jesszusom, Jade! – mormolja, miközben átölel. – Mi
történt?
– Minden – válaszolom fájdalomtól összeszorult torokkal.
Levesz a pultról, de alig bírok állni a lábamon. Amikor
megingok, magához ölel. Puszikat lehel a fejem búbjára, hogy
megnyugtasson. Az a helyzet, hogy nem nagyon nyugszom
meg tőle. Annyira messze nem, mint amennyire Dillon
viccesen megnyugtatott a mai összeomlásomkor.
Borzongás fut végig rajtam.
Már megint ezt csinálom.
Dillon újonnan felfedezett emberi vonzerején kattogok,
miközben itt kell lennem a... vőlegényemmel. Megint kiráz a
hideg.
– Gyere – mormolja. – Lefektetlek.
Valahogy sikerül bevonszolnia a hálószobába, ahol nekilát,
hogy lehámozza rólam a ruhát. Bo nagyon jó ember:
gondoskodó és védelmező. Jó férj lesz belőle.
De másé.
Hányingerem támad a gondolattól.
Ő nem akar mást. Engem akar. Rá kell vennem magam,
hogy én is akarjam őt. Amint megszabadít a farmeromtól, és
egy szál bugyiban maradok, letámadom. Halk, elégedett
morgás szakad fel belőle, amikor megragadom a keményedő
farkát a melegítőnadrágján keresztül.
– Kefélj meg, Bo.
Összekoccan a fogunk, miközben rekordidő alatt
lehámozza magáról a ruhát. Le fog fektetni az ágyra, hogy a
következő lélegzetvételnél már bennem legyen. Édes
szavakat suttog majd a fülembe, amíg szeretkezünk. Drága
Bo, annyira kiszámítható!
Szeretném, ha egyszer elveszítené a fejét és tényleg
megkefélne.
Úgy, mint Ő?
Kikapcsol az agyam, amint eszembe jut az első alkalom,
amikor megkeféltek.

– Hasra!
Megijedek a hirtelen felharsanó parancstól, és értetlenül
ráncolom a homlokomat.
– Miért?
Félek, hogy megint bántani fog, mint régen. Most már
hónapok óta ezeket a dolgokat csinálja a testemmel. Olyan
örömet okoz nekem, amihez még mindig túl fiatal vagyok.
Már a gondolattól is pánikba esem, hogy talán megint a
sötét szörnyeteg énje van itt.
– Ne kérdezz vissza! – mordul fel. – Csak csináld.
A jeges utasítás hallatán ügyetlenül engedelmeskedem.
Meztelen, és még sohasem jött hozzám így. Általában az
éjszaka közepén szokott, amikor nyugodt.
Még mindig reménykedem benne, hogy azt akarja, hogy
szeressem.
Sohasem fogom szeretni.
Remélem, hogy az ő szép kis babácskájának fog szólítani.
Hogy a lábam közé hajol, mint ahogy mostanában kezdte
csinálni, és a lelkem egy pillanatra kiszabadulhat ebből a
cellából.
– Milyen szép kis babácska vagy! – mormolja.
A szavai megnyugtatnak.
Rácsap a fenekemre. Ég a nyoma. Aztán olyan erővel
szorítja meg az egyik farpofámat, hogy megijedek tőle.
 A másik kezével a zsebében matat, aztán az arcomba vág
egy darab papírt. Ökölbe szorított kézzel felfelé rántja a
hajamat, hogy kénytelen legyek lenézni a lapra.
Egy újságcikk az eltűnésünk évfordulójáról Macyvel.
Régi fénykép van hozzá rólunk, amit apukám csinált. Bo
mellettem állva átkarolja a vállamat, Toby nevű kutyája
pedig a lábunknál fekszik, és mindannyian apa platós
furgonjának dőlünk.
– Ki ez? – forrong olyan gyilkos hangon, hogy kiráz a
hideg, és a csontomig hatol.
– Senki – nyugtatom suttogva. – Csak a szomszéd.
– Akkor mi a fenéért ölel át úgy, mintha
összetartoznátok? – morogja birtokvággyal a hangjában,
én pedig megsemmisülök a rettegéstől. – Meg foglak baszni.
Te az enyém vagy, babácska. Nem az övé. Hanem az
enyém.
Éppen rá akarok kérdezni, hogy mi a különbség a
szeretkezés és a baszás között, amikor még jobban
hátrarántja a fejemet, és így már alig kapok levegőt.
– Ahh – fújom ki a levegőt reszkető ajkakkal.
– Könyörögj érte! Mondd meg, kinek a babája vagy!
Folyni kezdenek a könnyeim, ahogy a matracra
támaszkodva próbálom megemelni magam, hogy ne tépje
ki a hajamat.
– Kérlek!
– Mire kérsz? – terpeszti szét a combomat a térdével.
– A te babád vagyok...
Elernyed a szorítása, amitől visszahanyatlok a nemrég
tőle kapott új párnára. Az emberek alapdolognak hiszik a
párnát, amíg nem kell három évet leélniük nélküle.
Olyankor aztán annyira lehet örülni egy ilyen ajándéknak,
hogy szinte feledhető, milyen szörnyeteg bujkál abban, aki
adta.
Felsikkantok, amikor a legforróbb pontjaimhoz nyomja a
kemény farkát. A testem befogadóan várja, mint mindig.
Csak ő van nekem. Az egyetlen emberi kapcsolatom.
Gyakran éheztet, és étel helyett azzal táplálja a testemet,
hogy „szeret”.
Amúgy is ki szoktam hagyni az evést, csak hogy jöjjön az
az édes érzés, ami olyan, mintha tovalibbennék a
gondolataimon.
– Te vagy az én kis babácskám – nyögi bele a hajamba,
miközben brutális erővel belém nyomul. Nem vagyok
hozzászokva, hogy így tegyen a magáévá. Mindent
erősebben érzek.
– Igen.
– Szarrá akarom fojtogatni a kis babácskámat.
Könnyes szemmel próbálok tiltakozni, de a nyakam köré
fonódik a keze. Erős és könyörtelen a szorítása, miközben
hátulról újra és újra belém nyomul. Képtelen vagyok lelökni
magamról, ahogy levegőért kapkodok. Rám nehezedik az
egész testével, de valahogy sikerül a hasamra tennie a
kezét, hogy közelebb húzzon magához.
Vajon engem is meg fog ölni, mint a többieket?
Megrémiszt a gondolat, de nem azért, amiért kéne. Csak
nem akarom egyedül hagyni Macyt.
Hogy vele is ezt csinálja.
Hogy pótolható legyek neki.
Egyre sűrűsödik körülöttem a levegő, és az érzékeimet
eltompító sötétben fuldokolni kezdek. Ezzel a gondolattal
ájulok el, de amint hozzáér a csiklómhoz, újjáéledek.
Amennyire össze vagyok zavarodva, levegő helyett inkább
az orgazmust választom – csakúgy, mint táplálék helyett.
– Jó kislány – mondja, és enged egy kicsit a szorításán. –
Szeress!
Apró kortyokban próbálok levegőt szívni a tüdőmbe, de
nem arra vagyok kiéhezve. Hanem arra a heves kéjre, amit
tudom, hogy meg fogok kapni tőle, ha egyszerűen nem
moccanok.
Folytatja a fáradhatatlan csípőmozdulatait, miközben az
ujjai varázstáncot járnak.
Szakavatott érintésétől és a torkomra fonódó erős
kezének durva szorításától erősebb orgazmust élek át, mint
valaha. Teljesen kikapcsol az agyam, ahogy a nevét
suttogom. Azt a nevet, amit nem enged nekünk kimondani.
Benny.

– Benny.
A mozdulatoknak vége szakad, én pedig pislogva kinyitom
a szememet, hogy Bo elkeseredett arcát lássam.
– Rá... arra a szörnyetegre gondoltál? – kérdezi suttogva.
Istenem, nem!
De igen.
Megremeg az ajkam. Borzalmasan rossz időpontnak tűnik
ez most ennek a megvitatására, hiszen éppen tövig a
hüvelyemben van.
– Ööö... szörnyű napom volt.
Lekászálódik rólam, és úgy kiugrik az ágyból, mintha kígyó
lennék, aki pont most marta meg.
– Mi történt?
– A kapitány szabadságra küldött – ráncolom a
homlokomat, miközben ő rekordidő alatt felöltözik. – Azt
hittem, hogy az eltűnt lány ügye és a mai gyilkosság
összefügg a...
– Mivel? – csattan fel Bo.
– Bennyvel.
Erre dühösen elhúzza a száját. Az én édes Bóm egyáltalán
nem is látszik édesnek. Felhúzta magát.
– Már megint ez a szarság, Jade? Nem minden eltűnt lány
és gyilkosság amiatt a beteg fasz miatt van.
Ez a szarság?
Tényleg azt várja, hogy csak úgy elfelejtsem?
Nem érti, hogy Benny bennem él, és valahol még mindig
fogva tart?
– Azt akarom, hogy visszamenj a pszichiáteredhez –
sziszegi ridegen. – Mostanában rosszabbul vagy.
Megkattansz tőle, Jade.
A könyökömre támaszkodva csúnyán nézek rá.
– Tudod, mi a véleményem a pszichiáterről. Nem segít.
Csak ront a helyzeten. Folyton ugyanott lyukadunk ki,
semmit sem old meg. Nem megyek vissza. Hibát követtem
el, és van rá egy hetem, hogy átgondoljam.
– Miért nem hordod a gyűrűdet? – dörzsöli meg az arcát.
– A munkám miatt... – árad szét bennem a bűntudat úgy,
mint olajfolt a tengeren.
– Hazudsz. Elmondtad egyáltalán valakinek az
eljegyzésünket? A szüleidnek?
Behunyom a szememet.
– A társamnak mondtam – bököm ki.
– Össze kell szedned magad, bébi – nevet fel hamisan. –
Elég sokáig néztem tétlenül a dolgokat, de azt már nem
vagyok hajlandó, hogy belülről felemészted magad. Elmész a
pszichiáterhez, különben...
Elfúl a hangja és szigorúbbá válik a tekintete.
– Különben?
– Felejtsd el – csörtet be a gardróbba.
Az ágyból feltápászkodva ráállok a részegségtől még
mindig ingatag lábamra, és utánalódulok.
– Különben mi lesz, Bo?
Begyűr pár ruhadarabot egy hátizsákba, a vállfák pedig
összekoccannak, ahogy lerántja róluk az ingeket.
– Vagy akár most is bedobhatjuk a törülközőt. Hogy a
picsába vállalhatnánk gyereket egy ilyen helyzetben?
 Gyereket?
Tátott szájjal, a döbbenettől elnémulva meredek rá.
– Mint már mondtam, felejtsd el – fújtat. – Mindig is
tudtam, hogy nehéz lesz közös nevezőre jutnunk. Csak azt
nem tudtam, hogy kibaszottul lehetetlen.
Kicsurran a szememből egy könnycsepp, amikor kilép
mellettem a gardróbból.
– Hová mész?
– Anyához – von vállat. – Ott megtalálsz, ha szükséged
van rám. Úgy tűnik, rád fér egy kis egyedüllét, hogy
összeszedd magad. Megvárom, hogy kimássz ebből. Mint
mindig.
Ne menj el! Ne hagyj egyedül!
Ott állok meztelenül, a döbbenettől leesett állal, és
végignézem, hogy a fiú, aki mindig mellettem állt, most
kisétál az ajtón.
 HATODIK FEJEZET

~ Indiai vörös ~

A HOGY ÍGY KÖRÜLNÉZEK A LAKÁSBAN, amit ez a nő, orvos

vagy akárkicsoda rendelőnek hív, ezernyi olyan dolgot látok,
amire soha az életben nem lehet szüksége senkinek. Annyi...
tárgy van itt.
Nincsenek fényképek, vagy bármi nyoma a családnak.
Csak az ő dolgai.
Mintha azért gyűjtené őket, hogy kitöltsön valami űrt az
életében.
Egy számmal nagyobb nadrágkosztüm van rajta, ami
elnehezülve lóg a testén, és elrejti az alatta megbúvó női
vonalakat.
– Helyet foglal? – kérdezi, miközben int a tollával, amiben
nincs tinta. Helyette egy elektronikus rajztáblára ír, ami
egyenesen beviszi a jegyzetet a számítógépébe. Milyen
modern...
Sohasem fogom megérteni, miért kell az embereknek,
hogy pszichiáterrel beszéljenek. De az én célomnak most
megfelel. Mi baj lehet belőle?

– Tetszik a ruhája – kamuzom, és szerintem ezt tudja is.

Résnyire szűkült szemmel mér végig.
 – A magáé is szép – mosolyodik el őszintén, felfedve a
szeme körüli ráncokat. Így már látszik a kora.
Szép.
Ez rajta kívül másnak a szájából csak egy üres szó.
Lélegezz!
Végigsimítom elöl a ruhámat. Szinte már csinosnak érzem
magam benne, de nem teljesen.
Csinos kis babácska.
Végighúzom az ujjamat a szoba közepén lévő akvárium
üvegén. Nyilván azért tették oda, hogy menő legyen, nekem
viszont csak annyit árul el erről a nőről, hogy magányos. Mint
én. Csakhogy ahhoz, hogy ezt tudjam, nekem nem kell
állatokkal körülvennem magam, akiket cserélgetni kell, mert
úgyis meghalnak.
Teljesen egyedül vagyok ebben a nagy, gonosz világban.
Hagyja, hogy körbejárjam a helyiséget. Nem erőlteti, hogy
leüljek vagy beszéljek. Végül ráérősen lehuppanok a székre
vele szemben.
– Hogy van? – érdeklődik.
Milyen egyszerű, mégis sokatmondó kérdés! Hogy
vagyok?
Félek. Dühös vagyok. El vagyok veszve.
– Mintha hiányozna belőlem egy darab – felelem őszintén,
mielőtt felpillantok az arcára, hogy lássam a reakcióját.
Számított vajon ilyen mély őszinteségre? Látja vajon a
ruha és a frizura alatt az összetört babát?
– Meséljen erről. Mi hiányzik? – táncol a tolla a rajztábla
fölött, de nem látom, mit ír. Kissé felhúzza az orrát, amiből
arra következtetek, hogy többet tud, mint szeretném.
Nem lefelé néz. Valahogy sikerül tartania velem a
szemkontaktust végig, amíg diszkréten jegyzetel.
– Kislány koromban a húgom le volt nyűgözve a hajamtól
– válaszolom elgondolkodva. Tekintetem az akváriumra
téved, ahol egy kék hal üldöz egy sárgát. – Két copfba fonta,
én pedig hagytam. Így nem gubancolódott össze –
mosolyodom el a szép emléken.
– Meséljen még a húgáról. Közel álltak egymáshoz?
Felkeltettem a nő érdeklődését. Kissé előredőlve hallgat,
mintha nem akarna lemaradni egyetlen részletről sem.
Felvillan előttem Macy képe. Belekapaszkodom, mert
rettegek, hogy egy napon majd halványulni kezd, és teljesen
eltűnik. Milyen tökéletes! Sötét haj. Csillogó, mogyoróbarna
szem. Szép.
Szép kis babácska.
– Mindennél közelebb – suttogom a hasamat átölelve. –
Kaphatnék egy kis vizet?
– Szolgálja ki magát – mutat egy átlátszó kancsóra,
aminek a tetején mintha uborkaszelet úszna.
Töltök magamnak, de egy szelet is belepottyan a pohárba,
amitől kiloccsan a víz az asztalra.
– Elnézést – motyogom, és nekiállok letörölni a kezemmel.
Nem illek ebbe a hülye lakásba, ahol halak a dísztárgyak és
trendi vizet lehet inni.
– Semmi baj, hagyja – hajol előre, hogy megpaskolja a
kezemet, mire hátrahőkölök a széken. Elkerekedik a szeme,
és megadóan feltartja mindkét tenyerét. – Ne haragudjon!
Nem szereti, ha megérintik?
De, szeretem, ha megérintenek... csak nem idegenek.
 HETEDIK FEJEZET

~ Lángvörös ~

H ÁROM NAP TELT EL AZÓTA , HOGY BO ITTHAGY OTT. Nem

válaszol az érdeklődő üzeneteimre, ami azt jelenti, hogy
jelenleg szingli vagyok. Nehéz elhinni, de megkönnyebbülés
lett úrrá rajtam. Sokat elárul az elcseszett fejemről, hogy
megkönnyebbültem attól, hogy nem bújik hozzám a barátom.
Meg az elcseszett kapcsolatunkról is.
Így, hogy Bo nem figyel árgus szemekkel, átnézhetem a
régi aktákat. És fel-alá járkálhatok a nappaliban, amikor nem
tudok aludni a szorongástól.
Szabadon gondolkodhatok Macyről.
Az otthoni dolgaim rendben vannak ugyan, de a
megszállottság egészen új dimenziója uralkodott el rajtam. A
laptopomhoz ragadva keresgélek. Mindig keresgélek.
A dohányzóasztalra felrakott lábakkal görgetem végig egy
újabb, babakészítéshez szükséges cikkeket árusító helyi üzlet
weboldalát. Benny mindig különös gondot fordított a
szempillákra és a hajra.
Ezt akkor tudtam meg, amikor tönkretettem az egyiket, és
ő fel-alá járkálva üvöltött a cellámban, és arról beszélt,
milyen nehéz lesz beszerezni a megfelelő hajszínt, amivel
pótolhatja majd a kitépett tincseket.
Szép haj a szép babácskáimnak.
Akármilyen hihetetlen, egész weboldalakat szentelnek
csak a babahajnak. Az elmúlt két nap jó részét azzal
töltöttem, hogy a megtalálásom helyszínének közelében
lévőket kerestem.
A zuhany alatt pedig Bennyn töprengtem. Tényleg
elhagyná a házát, hogy eljöjjön értem? Képtelen vagyok
elviselni a gondolatot, hogy a húgom teljesen egyedül van. Jó
egy órát sírtam a vízsugár alatt.
Egyszer csak kopognak az ajtón. Végignézek az atlétámon
és a kis sortomon. Nem feltétlenül szokás ilyesmiben ajtót
nyitni.
Lehet, hogy Bo az.
Elönt a bűntudat, és odazavar az ajtóhoz. Az előre
begyakorolt bocsánatkérést felidézve nyitok ajtót. Egy férfi
sötét árnyékát látom a bejárat félhomályában, de magasabb
és szélesebb Bónál. Gondolkodás nélkül berohanok a
hálószobába, ahol az éjjeliszekrényben vár a végszükség
esetére tartogatott pisztolyom. A kapitány elvette a szolgálati
fegyveremet, de hülye lennék önvédelem nélkül maradni.
Ahogy végigrohanok az előszobán, hallom a bejárati ajtó
csapódását, aztán súlyos léptek zaját a hátam mögött. Éppen
lehajolok, hogy kivegyem a pisztolyt a fiókból, amikor egy
erős kar megfogja a derekamat. Előtör belőlem a vadállat a
szorításában, és elkezdem karmolászni, a pisztoly kicsúszik a
kezemből. Erővel letesz az ágyra, és a két csuklómnál fogva
odaszegez a matracra.
– Nyugodj már le a picsába, Jade!
Lélegezz!
Abbahagyom a vergődést, és beleveszek a csokoládébarna
szempárba, amit napok óta nem láttam.
Dillon.
– Azt hittem, hogy... – szólalok meg rekedten.
– Ő az?
Bólintok, miközben tudatosul bennem, milyen érzés, hogy
nekifeszül a testemnek, és erős csípőjével ránehezedik az
enyémre. Fáj, ahogy szorítja a csuklómat. Napokig kék-zöld
foltok lesznek rajtam.
Hozzá vagy szokva. Benny állandóan zúzódásokat
okozott neked az ágyban, mocskos kis babácska.
Összeszorított szemmel próbálom kiűzni a fejemből az
őrületet.
– Ne haragudj, amiért ki akartalak nyírni.
Dillon kuncogni kezd, de nem enged el. Ettől még jobban az
enyémhez nyomódik a teste, és megkeményedik a
mellbimbóm. Amikor megint kinyitom a szememet, olyan
tekintettel bámul rám, amilyet még sohasem láttam tőle.
Akar engem.
Szerintem ezt jelenti az örvénylő szeme, a kipirult arca, és
ahogy az ajkát megnyalja.
– Üres nélküled a kapitányság.
Még mindig nem moccan.
Forróság árad szét a bőröm alatt, és a szememet forgatva
válaszolok.
– Senkinek se hiányzom ott. Mindenki utálja a kattant
csajt.
A homlokát ráncolja, és megint a számra téved a tekintete.
Ettől aztán hangosan dübörögni kezd a szívem.
– Nekem hiányoztál.
Résnyire nyílik a szám a döbbenettől. Mielőtt
válaszolhatnék, elenged, és feláll.
Hanyatt fekszem elterülve, hullámzó mellkassal, és bűnös
vágy önti el a testemet. Végignéz a mellemen, aztán kissé
megrázza a fejét, mintha ki akarná tisztítani a gondolatait.
– Öltözz fel – vakkantja, miközben kiviharzik a szobából. –
Elviszlek, hogy felszedj egy kis húst arra a csontos testedre.
Amint kiment, lenézek a felcsúszott atlétából kikandikáló
lapos hasamra és a kemény mellbimbómra. Szétárad bennem
az izgalom.
Várjunk csak, kajáról beszélt?
 Próbálok visszaemlékezni, hogy mikor ettem utoljára
normálisan, de esküszöm, nem jut eszembe. A Benny
padlásán eltöltött évek alatt megtanultam a lehető
legkevesebbel túlélni. Szegény Bo a kötelességének hitte,
hogy etessen.
De Bo itthagyott.
Most pedig Dillon fog megetetni.
Ezúttal nem menekülök a szégyenteljes gondolatok elől.
Mindegyiket kiélvezem öltözködés közben.

Burgermániás vagyok. Összefogom a zsemlét, amitől oldalt

csöpögni kezd a szaft meg a sajt. Minden egyes falatnál
akkorára tátom a számat, hogy szinte bereped a sarka.
– Éhes vagy? – csodálkozik Dillon, és egy tányér sült
krumplit tol elém. Elveszek egyet, és belemártom a
turmixomba, mielőtt bekapom. – Nem fog elszaladni a kaja –
nevet fel kedves és mély hangon. – Rendelhetek még neked.
– Benny zabkásával és moslékkal etetett minket – bukik
ki belőlem csak úgy, gondolkodás nélkül.
Miért fecsegem ki a dolgaimat? Senkinek sem beszéltem
ilyesmiről. Még Bónak sem. A szüleimnek sem. Senkinek.
– Csak az volt? – fürkész oldalra biccentett fejjel.
Csak az? Vissza kell tartanom a cinikus kacajt. Nem egy
kibaszott Disney-táborban voltunk!
– Szörnyű vendéglátó volt – motyogom, még több sült
krumplit elcsórva.
– Fel akartalak hívni.
Szívószállal belekortyolok a turmixomba. Nem foglalkozom
vele, hogy milyen hülye módon megdobbant a szívem.
– Tényleg? – mosolygok a pohár mögül.
Elővesz valamit a táskájából, amit magával hozott az
étterembe, és végül egy dokumentumot tol elém.
– A baba ruhái...
Zúgó füllel fogom meg a papírt.
– A húgod DNS-e van rajtuk.
Úgy ejtem el a lapot, mintha kigyulladt volna. Felpattanva
pedig kiborítom a turmixom maradékát a földre. Szétfolyik a
padlón – hidegen és megállíthatatlanul.
Pont úgy viselkedik, mint Benny.
Macy!
A pincérnő oda akar sietni hozzánk, de Dillon felemeli a
kezét, hogy megállítsa.
– Vér?
Haldoklik a lelkem. Én hagytam ott. Miattam ölte meg.
– Nem – feleli Dillon, és felállva megfogja a kezemet. –
Hidd el, nem vér. Minden rendben lesz, Jade. Megígérem.
– De nincs rendben – suttogom.
Semmi sincs rendben. Soha, semmi nem lesz rendben.
– Nyál volt, és egy hajszál.
A kapitányságra érve átböngészem az ügyünk aktáit.
Tizenkét évvel ezelőtt DNS-mintát vettek a fogkefénkről és a
hátrahagyott hajszálainkról, amikor folyt a nyomozás.
– Ez egy üzenet – préselem ki magamból. Lehuppanok a
székre, hogy ne essek el.
– Amennyire tudjuk, az utóbbi nyolc évben meghúzta
magát – mondja Dillon. – Szerinted mitől változott a helyzet?
Egymást kergetik az emlékek a fejemben. Azokban az
években, amíg ott voltunk, ő pedig gyilkolászott, amíg nem
álltam készen a...
– Egy hónapja töltötte be a huszonegyet – motyogom a
húgomra célozva, és hányingerem támad a saját szavaimtól.
Dillon rám mered, de képtelen vagyok a szemébe nézni.
– Az mit jelent? Miért lényeges?
 Az éjszaka közepén arra riadok, hogy sírás hallatszik
Macy cellájából. Benny lefeküdt aludni, miután elment
tőlem, és mindenütt csend honolt, ezért tudom, hogy nem ő
az oka. Amióta megsebezte a húgom arcát, dührohamot
kap, valahányszor ránéz: a húgomat hibáztatja az új
kinézete miatt, aztán megbünteti a nadrágszíjával. Az
öklével. Az utálatával.
– Jade... – nyöszörög Macy. – Jade, vérzem.
Odasietek az ajtóhoz, és ráteszem a kezemet. Arról a
napról álmodozom, amikor megint összeérhet a tenyerünk.
– Pssszt, Macy – nyugtatgatom, mert félek, hogy
felébreszti Bennyt. Aki nagyon megharagudott ránk,
amikor egyszer beszélgettünk, és olyat tett, amit még
elképzelni sem lehet. Miután megkötözött minket, bevarrta
a szánkat. Emlékszem, hogy égett, amikor a
hajszálpontosan haladó tű átszúrta a húsomat. Az első
néhány lyuk után már nem éreztem több fájdalmat. Szó
szerint kikapcsolt az agyam. Szörnyen fájt, de főleg a hegek
miatt aggódtam. Már amúgy is rosszul bánt Macyvel
amiatt, amit korábban az arcával csinált. Tartottam tőle,
hogy ennek is nyoma marad, és többé már nem fogunk
kelleni neki. Hogy végül eldob minket. De Benny
szakavatottan bánt a tűvel és a fonállal, így néhány hét
múlva begyógyultak az apró lyukak a krémtől, amivel
bekente őket. Az ajkamat megdörzsölve beleborzongok,
amikor végiggondolom, milyen borzalmakon mentünk
keresztül, amióta bezárt minket.
– Vérzem – zokogja, én pedig egész testemben reszketni
kezdek a félelemtől. Félek, hogy fel fog ébredni, és
megbünteti a szófogadatlan kis babácskáit. A szemem
sarkából látom, ahogy Macy kinyúl a rácson.
 – Hol?
– A lábam között – suttogja Macy. – Meg fogok halni,
Jade?
Megszakad a szívem. Nem volt meg neki anyával az a
beszélgetés a menstruációról. Akkor még túl kicsi volt
hozzá.
– Ez csak azt jelenti, hogy nővé válsz – nyugtatgatom,
miközben próbálom leplezni a remegést a hangomban. –
Minden rendben lesz, megígérem.
Újabb ígéret, amit nem tudok betartani.
– Nővé?
– Igen. Ez végül minden lánnyal megtörténik.
– Veled is megtörtént? – kérdezi szipogva, és csuklik
egyet.
– Igen.
– Akkor most már olyan vagyok, mint te?
– Igen.
– Benjamin most már velem is fogja csinálni azokat a
dolgokat... amiktől te boldog vagy?
Boldog? Átjárja a lelkemet a szégyen.
Vele is fogja?
– Nem vagyok perverz! – veti oda, a beszélgetésünket
félbeszakítva. Megfordul az ágyán, aztán felkel, és hidegen a
szemembe néz.
Felénk csörtet, Macy pedig minden lépésnél nyöszörög.
– Még csak cicid sincs – jegyzi meg undorodva, kimért
hangon. – Mit mondtam nektek a fecsegésről?
Látszik rajta, hogy forrong a dühtől. Mindjárt füst jön ki
a füléből. Mintha ő lenne maga az ördög.
– Nézd meg ezt a kuplerájt – csettint a nyelvével Macy
cellájába nézve.
– Hagyd békén, te seggfej! – kiabálom, miközben rázom
a rácsot, mint egy csapdába esett csimpánz.
Rám irányítja a figyelmét, és a cellám felé indul.
 – Micsoda?
– Ne legyél már perverz, Benny! – piszkálom morogva.
Megvillan a szeme, és benyúl a zsebébe a cellám kulcsáért.
Kinyílik az ajtó, ő pedig tesz egy fenyegető lépést a hátráló
alakom felé.
– Ő még kislány – rázom a fejemet iszonyodva. Úgy
megrándul a feje, mintha megütöttem volna.
– Nem érek hozzá úgy – csattan fel védekező hangon. –
Nem vagyok perverz.
– Hozzám úgy értél – horkantok fel a fejemet rázva.
– Te huszonegy éves vagy – tiltakozik, miközben a
tenyerével rácsap a saját fejére.
– Nem, nem vagyok annyi – forrongok. Szorosan
behunyja a szemét, aztán kinyitja, hogy a pupillái
befogadják a halovány fényt. – De úgy nézel ki, mintha –
néz rám csúnyán. – Kibaszottul nem vagyok perverz! –
ordítja megint. Életem szörnyetege felém botorkálva
meglendíti az öklét, és az államat célozza meg vele. Az ütés
ereje leterít, úgyhogy puffanással landolok a hideg padlón.
Belém nyilall a fájdalom, ám felfogni sincs időm, mert a
csizmája nekiütközik a bordámnak, és eláll a lélegzetem az
émelyítő reccsenéstől. Talpra állít, én pedig kétségbeesetten
kapkodok levegőért.
– Többet ne – zihálom.
Az ágyra hajít, amitől a testem úgy szétterül a matracon,
mintha egy elkényeztetett gyerek elhajított rongybabája
lennék.
– Nem vagyok perverz! – sziszegi bele a fülembe. Nem
kapok levegőt, mert rám nehezedik. Ég a tüdőm a
légszomjtól, és apró lihegésekkel próbálom magamba szívni,
de nem jut be semmi. Egy másodperc múlva már bennem
van a farka, és vadul, állatiasan elkezd mozogni.
– Nem vagyok perverz! – kántálja, miközben
megerőszakol. Sötétség vesz körül, szédülök. – Csak te
kellesz nekem, kicsi babácska. Nincs szükségem másikra.
Levegőt... levegőt... nem kapok levegőt.
Az ágyamon ébredek bekötözött hassal és jégtömlővel az
arcomon.
Addig nem tett újra magáévá, amíg nem lett megint szép
az arcom.

– Tizenhét éves voltam, amikor először megerőszakolt, de

mindig azt mondta, hogy idősebbnek látszom, és kiakadt
rajta, amikor egy lány hazudott neki a koráról. Szerintem a
huszonegy éves kort tartja elfogadhatónak a szexhez. Én csak
tizenhét voltam, de szerintem nem tudott tovább várni –
idézem fel a szörnyű emlékeket, amiktől most pislogással
próbálok megszabadulni, a társam fájdalmas szemébe nézve.
Homlokráncolva próbálja kibogozni a szavaim értelmét. –
Valami biztos történt vele régen, ami meggyötörte, de sose
sikerült rájönnöm, micsoda.
Dillonnak megrándul az állkapcsa, és ökölbe szorul a keze.
Alig tudja kordában tartani a dühét.
– Kibaszott beteg köcsög! Nincs kifogás arra, amit csinált.
Haragszik a velem történtek miatt. Bo mindig szomorú
volt miattuk. Még sohasem volt harcos az oldalamon. Így
nem.
Elszakítom a pillantásomat a lángoló tekintetétől, és úgy
magamhoz szorítom az alkaromat, hogy belemélyed a
körmöm a bőrömbe.
Lélegezz!
– Szerinted most már a húgoddal fogja folytatni?
Felvillan előttem Macy sebhelyének képe.
– Tönkretett, tönkretett babácska.
 – Ne bántsd! – könyörgök, miközben nézem, hogy
kikészít egy ruhát Macynek.
– Meg fogom szépíteni, de sohasem lesz olyan tökéletes,
mint te, mocskos babácska.
– Nem – felelem Dillonnak teljes meggyőződéssel. –
Egyébként megvárta volna, hogy nővé érjen, de így sem lesz
elég jó neki a sebhelye miatt – rázom a fejemet. – Újabb
babát fog keresni a szexuális kielégüléshez. Arra kellett neki
a többi baba, akiket meggyilkolt. Mindannyian idősebbek
voltak nálunk, és egyik sem volt elég tökéletes – idézem fel
mély sóhajjal.
Miért csak most állt össze a kép?
Azért, mert el van cseszve az agyad, ha rajta kell
gondolkodni.
– Szóval egy újabb lehetséges emberrablással van dolgunk
– mered rám Dillon. – És újabb gyilkosságokkal, ha nem talál
olyat, aki tetszik neki – csap rá ököllel az asztalra, amitől
megcsörrennek a tányérok. – Bassza meg!
– Vagy... visszajön a mocskos kis babájáért – suttogom
leginkább csak magamnak.
– A mocskos kis babájáért? – vonaglik meg Dillon arca.
– Értem.

A hólyagom megkönnyebbülésért kiált. Megadom magam,

úgyhogy kibújok a takaró alól, és vonakodva kicammogok a
fürdőszobába. Hirtelen emelt hangú beszélgetésre leszek
figyelmes, ami jobban megijeszt, mint a tény, hogy Dillon
nálam van. Este hazahozott, miután kiviharzottam az
étteremből, és ragaszkodtam hozzá, hogy berúgjak. Semmi
más nyomunk nem volt azon kívül, hogy az Macy DNS-e, és
nem bírtam volna ki még egy éjszakát otthon fel-alá járkálva.
 Így hát addig ittam, amíg megálltam a lábamon, és amíg ki
nem üresedett a szívem.
Dillon mindenképp a kanapén akarta tölteni az éjszakát, én
pedig nem voltam eléggé magamnál ahhoz, hogy tiltakozzak.
Álmosan félrehúzom az arcomból a hajamat, és a szobám
ajtaját kinyitva elindulok a hangok felé. A helyszínre érve
kiguvad a szemem.
Dillon egy szál testre simuló fekete bokszeralsóban éppen
a konyha falához nyomja Bót.
Mi a franc?
– Hogy tehetted ezt kettőnkkel? – kiabálja Bo a
mellkasára fonódó izmos kar mögül.
Dillon felmordul.
– Semmi sem történt, Bo – legyintek, mert nonszensz,
hogy ennyire kiakadt. – Ő a társam.
– Jézusom – nevet fel hamisan. – Azt várod, hogy
elhiggyem, amikor mindketten kurvára meztelenek vagytok?
Végignézek a ruhátlan testemen. A Bennyvel töltött idő
után képtelen vagyok úgy aludni, hogy bármi is van rajtam.
Egy párna. Egy sima takaró. Meztelenül. Pont úgy, ahogy
négy évig éltem.
– Ez nem az, aminek...
– Én is dugtam valakivel – szakít félbe gyűlölködve.
Fájdalmat akar okozni nekem. Szomorú, de ezzel nem sikerül
neki úgy, ahogy kellene.
Inkább megkönnyebbülés.
– Micsoda?
– Cindyvel a munkahelyemről. Tudod, hogy régóta
nyomul rám. Hát megdugtam a múltkor, miután elmentem
innen.
Fúj, Cindy. Ő az, aki próbált csókot lopni tőle éjfélkor a
tavalyi szilveszteri bulin. Olcsó ribanc.
Ki ez az ember?
Ez nem az én elkötelezett, rajongó Bóm.
 – Te löktél el magadtól – magyarázza. – Miattad
csináltam. Azért jöttem ide, hogy bevalljam, és remélhetőleg
túllépjünk rajta, de neked már itt van ő. A közös ágyunkban
keféltél vele?
– Az az én ágyam, Bo! – csattanok fel, de aztán ellágyul a
hangom. Hagyom, hogy könnyek szökjenek a szemembe,
miközben kimondom azt, ami fájni fog neki. – És igen,
keféltem vele az ágyamban.
Mocskos kis babácska.
– A kanapémon. A fürdőszobámban. És annál a falnál –
mutatok oda, ahová Dillon még mindig nyomja. Dillon
morogva és értetlenkedve hátrapillant rám a válla fölött.
Hiányozni fog Bo. Kihívás lesz egyedül boldogulni, de
nekünk egyszerűen nem szabad együtt lennünk. Nem vagyok
rá jó hatással. Elrabolom tőle a jól megérdemelt,
tündérmesébe illő boldogságot, és átitatom az életét a sötét
múltammal. Basszus, pont Bo csalt meg engem, az isten
szerelmére! A hűséges Bo megcsalt. Miattam csinálta.
Borzalmas vagyok.
– Vissza akarom kapni a gyűrűt – csikorgatja a fogát Dillon
karját feszegetve.
Dillon elengedi, de továbbra is megfeszülve marad,
támadásra készen. Várja, hogy kárt tehessen Bóban, ha akár
csak csúnyán mer rám nézni. Amikor Bo elindul felém, Dillon
kilöki a konyhából a bejárati ajtó felé.
– Intézd el vele telefonon. Te ma itt végeztél, haver.
– Vissza akarom kapni az istenverte gyűrűt!
Felemelem a kezemet, hogy nyugodjon meg. Szomorúság
járja át a szívemet.
– Visszakaphatod. Majd elküldöm az anyukádhoz.
Még egyszer találkozik a tekintetünk, mire ő undorodva
elhúzza a száját. Undorodik attól, amiről úgy tudja, hogy
elkövettem ellene. Akarom, hogy azt higgye, megcsaltam.
Segíteni fog neki lelkileg a továbblépésben. Többet érdemel
annál, mint én valaha is tudnék adni neki. Mégis fáj a szívem,
mert a legjobb barátomat veszítem el. Ő segített nekem
eljutni odáig, ahol most vagyok.
Az ajtó egy puffanással csukódik be mögötte, én pedig a
félmeztelen Dillont bámulva állok. Szégyentelenül végigméri
a meztelen testemet, miközben a méretes farka életre kel a
bokszerben.
Takargatnom kéne magamat, mégsem teszem.
Forróság önti el az arcomat, és válaszként
megkeményedik a mellbimbóm.
– Nem is dugtunk – motyogja mély, rekedt hangon.
– Tudom – lehelem. A mellkasom hullámzása árulkodik az
izgatottságomról.
Dillon pillantása végül hunyorogva az arcomon landol.
– Vegyél fel valami kibaszott ruhát. Beszélnünk kell, és
képtelen vagyok rá úgy, hogy ilyen átkozottul csábítóan állsz
ott.
Csábítóan?
Döbbenten meredek rá.
– Mozdítsd a sovány kis seggedet, Phillips! – vakkantja. –
Különben kénytelen leszek úgy beszélni veled, hogy
huszonhárom centi mélyen vagyok a szexi kis testedben.
Huszonhárom?
Megmozdítom a sovány kis seggemet.
 NYOLCADIK FEJEZET

~ Láva ~

– BESZÉLJ!
Rápillantok, miközben megkavarja a kávéját, amiben
szerintem a kelleténél eggyel több kanál cukor van. Miután
nem válaszolok neki, csípőjével nekidől a konyhapultnak, és
felvonja a szemöldökét, hogy zúdítsam rá a dolgokat.
Van rajta ruha, hála istennek.
És ami azt illeti, rajtam is.
Még mindig nem tudom, hol áll a fejem, miután láttam a
társamat annyira... meztelenül, és annyira vonzónak.
– Miről beszéljek? Arról, hogy hamarosan elkezdem szúrni
az ujjadat, hogy terepmunka közben méregessem a
vércukrodat? – próbálom nevetve oldani a hangulatot.
Leteszi a kávéját a pultra, és tesz felém egy lépést,
mígnem fölém tornyosul a forró testével. Elfordulok a
perzselő tekintetétől, de így még rosszabb, mert a fehér póló
alatt domborodó kemény mellkasával találom szemben
magam, és tudom, milyen nélküle.
Amikor megint felnézek, gúnyosan elvigyorodik.
– Hát legalább erről beszélnünk kéne.
– Nincs miről – lököm el magamtól kacagva. Nagyon
kemény a mellizma.
Ez a pasi olyan, mint egy betonoszlop. Nem mozdul.
Helyette két kezét a falnak támasztja a fejem mellett, így
csapdába ejt.
– A barátodnak nem ezt mondtad – suttogja úgy, hogy a
fülemhez ér a szája.
Nyelek egyet. Megpróbálom eltolni magamtól, de még
mindig mozdíthatatlan.
– Le kellett ráznom. Hazudtam neki.
Gonosz picsának érzem magam, ahogy ezt kimondom.
Dillon végighúzza az ajkát a fülcimpámon, mire örömteli
borzongás fut végig rajtam.
– Nem érzem hazugságnak. Inkább lehetőségnek.
Nyöszörgés szakad fel belőlem, amin kuncogni kezd.
Seggfej!
– Jobbat érdemel – vallom be.
Dillon erre dühösen elhúzódik, hogy a szemembe nézzen.
Erősen ráncolja a homlokát, és hullámzik a mellkasa.
– Nem. Te érdemelsz jobbat. Az a faszkalap rögtön
megcsalt, amint probléma adódott köztetek.
– Miattam csinálta – szöknek könnyek a szemembe. –
Amiatt, hogy ilyen vagyok.
Szégyenkezve a padlóra nézek. Sohasem leszek
százszázalékos agyilag egyetlen férfi szemében sem. Sohasem
leszek képes teljesen átadni magam valakinek addig, amíg a
húgom annak a beteg állatnak a foglya. És lehet, hogy még
akkor is sebzett maradok majd.
Erős ujjak vájnak az államba, hogy felemeljék a fejemet.
Sötét, lángoló szempár néz az enyémbe.
– Nyolc hónapja dolgozom veled, Jade. Nyolc istenverte
hónapja. Tudod, mit láttam?
– Egy csőlátású picsát? – nevetek megint, de már fájó
szívvel.
Az ajkamra pillant, mielőtt ismét a szemembe néz.
– Egy jó zsarut láttam. Olyat, akit még az egóm ellenére is
baromira csodálok. Olyat, akit védelmezni akartam, mert bár
kemény csaj, másról árulkodik a tekintete. Egyszer sem
néztél rá más férfira, pedig ők aztán rohadtul bámultak.
Hűséges voltál ahhoz a seggfejhez, és keményen dolgoztál. Ő
az, aki hagyta kicsúszni a kezei közül a tökéleteset.
Tátott szájjal nézek rá, úgy lesokkoltak a szavai.
– Én... ööö... – dadogom. – Nem vagyok tökéletes.
– Ki a fene az? Én aztán állatira nem! A volt pasid, Bo meg
aztán végképp nem. A tökéletesség a szemlélőn múlik, Jade.
A megfelelő ember szemében minden tekintetben tökéletes
vagy.
Ez pedig minden tekintetben gyönyörű.
Jézusom, mikor lett Dillon ennyire aranyos? Ilyen szexi?
És ilyen lábremegtetős?
– Miért vagy velem kedves? – kérdezem a szégyenkezés
fenyegető könnycseppjeivel a szememben. Az egyik
kicsurran, ő pedig letörli a hatalmas kezével. Egyetlen
hüvelykujjmozdulattal megszárítja a helyét.
– Mert megérdemled. Mert talán én látom a
tökéletességet – mormolja fölém hajolva. – És nyolc hónap
óta először közel engedtél. Én látlak, Jade.
De el is bírod, amit látsz, Dillon?
– Nem szeretem közel engedni az embereket – vallom be
suttogva. – Általában nem tetszik nekik, amit látnak.
Az enyémhez dörgöli az orrát, mire becsukódik a szemem.
– Engem közel engedtél. Nekem nagyon tetszik, amit
látok, és nem tervezem, hogy a közeljövőben távoznék.
Meleg, puha ajkak préselődnek az enyémhez. Annyira
gyengéden! Olyan nagy a kontraszt a kemény, sötét
munkatárshoz képest, akivel naponta kilenctől ötig dolgom
volt. Amikor erős kezek megmarkolják a csípőmet,
felsóhajtok. Rávesz, hogy nyissam ki a számat, nyelvével
pedig megkeresi az enyémet. Édes íze van. Mint a cukornak,
amiből olyan sokat fogyaszt.
Szédítő a csókja, de nem akarom, hogy véget érjen. A Bo-
féle események után jó érzés, hogy még mindig kellek – a
hatalmas hibáim ellenére.
Óvatosan végighúzom a kezemet a kemény mellkasán, fel
egészen a válláig. Jelnek veszi, hogy még mélyebben
csókoljon, és mély hangon felnyög. Minden egyes
nyelvcsapásától egyre inkább úgy érzem, hogy lebegek. Úgy
szúr a borostája, ahogy Bo kisfiús arca sohasem. Más érzés,
és tetszik – nagyon. Jobban megrészegít a csókja, mint Jack
Daniels valaha.
Végül elhúzódik, mire felnyöszörgök. Vibrál a mellkasa a
mély kuncogástól, aztán homlokát az enyémnek nyomja,
sötét szemével pedig belenéz az enyémbe.
– Mi ez? – kérdezem nagy nehezen.
– Így az igazi. Ilyennek kell lennie, Jade. Ez tökéletes.
Azzal hátralép.
– Vegyél cipőt – adja ki a parancsot. – Elviszlek valahova.
Mutatni akarok neked valamit.
Még mindig szédülök, és gyengének érzem magam a
csókjától.
– Palacsinta is lesz a dologban? – vigyorgok.
– Megígértem, hogy felhizlalom a csontos seggedet –
kacsint rám. – Most pedig mozogj, Phillips, még mielőtt
visszaviszlek a hátamon.
És ha becipellek a hálószobába, akkor... minden bizonnyal
lemaradunk a reggeliről – teszi hozzá fülig érő szájjal.

Egy ódon temető murvával felszórt útjára kanyarodik be,

és felkavarodik a gyomromban a bőséges reggelink. Amikor
megkockáztatok egy pillantást felé, látom, hogy elfehéredett
bütykökkel szorítja a kormányt, és megfeszül az állkapcsa. A
kis sírkert végébe hajt, és egy hatalmas tölgyfa alatt leparkol.
Valahol a távolban mennydörgés hallatszik, ami azt jelenti,
hogy a temetői kiruccanásunk rövidnek ígérkezik.
– Miért vagyunk itt?
Szomorkás mosollyal kiszáll a kocsiból. Megfeszül az izmos
háta, miközben nagy léptekkel egy sír felé halad a fa
közelében. Ez a sírkő tűnik a legújabbnak az egész
körbekerített részen, a tetején lévő vázában pedig friss
virágok díszelegnek. Követem Dillont, aztán elolvasom a
nevet a grániton.

DELANEY SCOT T
1981. NOVEMBER 14. – 2010. MÁJUS 3.
SZERET ET T LÁNY UNK ÉS T EST VÉRÜNK

Homlokráncolva a vállára teszem a kezemet.

– Akkor ő...
– A kishúgom – erősíti meg a gyanúmat. – Idén lenne
harmincöt éves.
Lejjebb csúsztatom a kezem, hogy megszorítsam az övét.
A csókolózásunk és a reggeli közbeni játékos flörtölésünk
után helyénvalónak tűnik így vigasztalni.
– Sajnálom.
Felém fordul, és fájdalom csillan az olvadtcsoki-színű
szemében.
– Én is.
– Mi történt?
Elönti a düh. Már majdnem kihúzom a kezemet az övéből,
amiért ilyen hirtelen megváltozott a hangulata, de ő csak még
jobban megszorít, és kemény pillantással rám néz.
– Egy seggfej, akivel járt. Chipnek hívták. Kibaszottul
rühelltem a fickót. Mindig is tudta, hogy a húgom különb az ő
szánalmas pofájánál.
– Bántotta? – vonom össze a szemöldökömet.
– Hogy bántotta-e? – pufog Dillon. – Nem csak bántotta.
Rohadtul tönkretette, Jade. Züllött pasas volt. Drogos,
alkoholista, piti bűnöző. Lúzer volt, teljesen felemésztette a
húgomat. Ígérgetett, ő pedig mindent elhitt neki. Hamarosan
már rá sem ismertünk Delaney-ra. Heroinfüggőt faragott
belőle, és felcsinálta.
Eláll a lélegzetem, ahogy az arcomon landol az első
esőcsepp.
– Sikerült leszoknia, én pedig figyelmeztettem azt a
köcsögöt, tartsa távol magát tőle. Így is volt, legalábbis azt
hittem – rázza a fejét a földet nézve. – Kurvára nem tudtam,
hogy szerette verni a nőket.
Borzongva felidézem, hogy Benny hányszor lesújtott rám.
Összerezzenek egy mennydörgéstől a távolban.
Dillon a szabad kezével beletúr a sötét hajába, és mély
lélegzetet vesz, mintha fájna neki kimondani valamit.
– Jasmine első szülinapján...
Felvonom a szemöldökömet. Ki az a Jasmine?
– Az unokahúgom – terül szét őszinte mosoly az arcán, de
nem sokáig. – Felbukkant, és beetette Laney-t egy csomó
hülyeséggel, hogy már leszokott és megváltozott. Hazudott –
szorítja össze a fogát Dillon. – Az a féreg egy kicsit erősebben
ütötte meg. És amikor rájött, hogy túl messzire ment, és
rohadtul megölte a testvéremet, elmenekült. Még csak nem
is próbált meg segítséget hívni, vagy értesíteni a hatóságokat,
a kurva anyját! Otthagyta Jasmine-t a szobájában, és csak
úgy eltűnt.
Dillonból sugárzik a gyűlölet. Elengedi a kezemet, hogy
letérdeljen a sírkőhöz. Erős kezével megmarkolja a gránitot,
miközben lehajtja a fejét. Hagyok neki egy pillanatnyi
csendet, ahogy a gondolatok vihara épp olyan gyorsan kezd el
cikázni a fejemben, mint az igazi, amelyik közeledik felénk.
Megtalálták Chipet?
Lecsukták a gyilkosságért?
Hol van Jasmine?
Villámcsapás és mennydörgés zökkenti vissza a jelenbe
Dillont. Feláll. Kövér esőcseppek kezdenek hullani ránk,
gyorsan eláztatva a fehér pólóját, közszemlére téve az izmos
felsőtestét. Nem rohanunk vissza a kocsihoz. Inkább ott
állunk az ömlő esőben, egymást bámulva. Két fürge lépéssel
letudja a közöttünk lévő távolságot, beletúr a hajamba, és
felemeli a fejemet, hogy belenézzek a haragos szemébe.
– Fáradhatatlanul kerestem majdnem három évig. Három
hosszú évig minden estét és hétvégét azzal töltöttem, hogy
megtegyem, amire a hatóság, amelyiknek szolgálok, nem volt
képes – érinti a homlokát az enyémhez. – Ez a szarság lett a
mániám. Igazságot akartam szolgáltatni Delaney-ért, és
tudni, hogy az a féreg sohasem jöhet el Jasmine-ért.
Sajog érte a szívem. Pontosan tudom, hogy érez.
– Megtaláltad?
– Megtaláltam – mordul fel. – Egy szaros motelban, egy
másik államban. Egészen Nebraskáig követtem a nyomát.
– Sikerült igazságot szolgáltatnod? – nézek a szemébe. A
kölcsönös megértés szikrája pont úgy villan fel közöttünk,
mint a zivatar villámai, amiben bőrig ázunk.
– Heroin túladagolásban halt meg. Úgy találták meg a
holttestét, hogy gumiszalag volt a karján, és tű lógott ki a
vénájából. Senki se hívott segítséget. Kurvára nem érdekelt
senkit. Két nap múlva találtak rá.
– Elérted, hogy megfizessen érte. Megérdemelte –
suttogom, miközben megsimogatom a mellkasát, de a
szavaim belevesznek a süvöltő szélbe.
– Csak az járt a fejemben, hogy megtaláljam Chipet –
érinti az ajkát az enyémhez, melegséget nyújtva a hideg
esőben. – Csak az érdekelt. Kibaszottul csak az éltetett. És
most, hogy ő már nincs, megszabadultam a tehertől.
Megkapta, amit megérdemelt. A nyomorult életem
fénypontja volt, amikor láttam, hogy elkerekedik a szeme a
rémülettől, miközben beleszúrtam a tűt a karjába. Aztán
végignéztem, ahogy kiszivárog belőle az élet, és lassan átjut a
pokolba. Ez lett a kedvenc pillanatom.
Megrántom a pólóját, hogy magamhoz húzzam.
Indulatosan összeütközik a szánk. Hatalmas keze a
fenekemre téved, és úgy megragadja, hogy tudom: napokig
kék-zöld leszek tőle. Éhes nyögés szakad fel a torkomból,
miközben szinte felfal.
Fülsüketítő mennydörgés rebbent szét minket, aztán a
kocsi felé futva megfogja a kezemet. Ahogy beszállunk, és
menedéket találunk a vihar elől, hunyorogva rám néz.
– Tudom, milyen érzés, Jade. Amit te lelki problémának
érzel, olyasmi, amit én az összetört szívem minden egyes
darabjával megértek. Nem vagyok egy anyámasszony
katonája, aki a gatyájába csinál, amikor a csaja az igazságért
harcol.
Nagyot dobban a szívem a szavaitól.
– Akkor ki vagy?
– A társad – húzódik mosolyra a puha ajka, majd
halkabban folytatja. – És a jó barátod. Basszus, akár még
több is lehetek, ha továbbra is így csókolsz, te nő. De
egyvalami biztos...
– Micsoda? – pislogok rá kérdő tekintettel.
– Segíteni fogok, hogy igazságot szolgáltass. Meg fogjuk
találni a húgodat, meg azt a faszkalapot is, aki elrabolt titeket.
– És utána?
– És utána valami sokkal rosszabbat fogunk csinálni, mint
hogy beleszúrnánk egy tűt a karjába – húzódik gyilkos
grimaszra az arca. – Megfizet majd minden istenverte
gaztettért, amit elkövetett ellened.
Most először érzem felcsillanni a reményt. Tényleg a
nyomára akadhatunk annak a pszichopatának úgy, ahogy ő
megtalálta a húga gyilkosát? Hamarosan vége ennek az
egésznek?
– Együtt, Jade – mennydörög úgy a hangja, mint maga az
ég. – Együtt csináljuk, minden egyes lépését.
 – Szerinted ez a kettő összefügg? – tolok felé két
újságcikket az asztalon.
– Két kiskamasz lány – veszi őket szemügyre Dillon. –
Eltűntek, de a feltételezések szerint nem szökevények.
Később megtalálták a holttestüket, megfojtották őket –
összegzi résnyire szűkült szemmel. – Nem igazán vall rá.
Tudom, hogy csak tapogatózom. Nyolc éve mást se
csinálok, csak tapogatózom. Ezért van nyolc óriási doboznyi
újságkivágásom eltűnt lányokról szóló cikkekkel az egész
Egyesült Államokból, beleérve azokat is, amiket a szüleim
gyűjtöttek a távollétem négy éve alatt.
– Igazad van. Benny nem fojtogat, hanem csonkít.
Megkordul a gyomrom, Dillon pedig kuncog, így oldódik
valamelyest a feszültség.
– Rendelek pizzát vacsorára. Az az átkozott palacsinta már
rég eltűnt egy ilyen nagyfiúnak a hasából. Rabszolgahajcsár
vagy, Phillips. Én odabent még az ebédszünetet sem szoktam
végigdolgozni.
Mosolyra húzódik a szám, amikor rápillantok. A temetői
látogatás után beugrottunk a kis külvárosi lakására, hogy
lezuhanyozzon és átöltözzön. Ez volt a szabadnapja, amit azzal
töltött, hogy naprakésszé tegyen az üggyel kapcsolatban.
Elhajtottunk egy bolhapiac mellett, ahol csak úgy nyüzsögtek
az emberek. De a tapasztalat azt mutatta, hogy bár minket is
egy ilyen kaotikus szombati napon raboltak el, nincs értelme
megint bemenni. A legtöbb eladó rendszeresen árul, és
miután éveken keresztül kihallgattam mindenkit, lényegében
ki lettem tiltva onnan. Dillon lelassított, ám intettem neki,
hogy menjünk tovább. Egy szombati nap nem tartogat ott
válaszokat.
Elcsórja a laptopomat, hogy pizzát rendeljen, de
nemsokára ráncolni kezdi a homlokát.
– Ezt nézd! Amikor rákerestem a környékbeli
eseményekre a város és a szülőhelyed között, kidobott
néhány kézműves vásárt. Néhol még babaárusokat is
hirdetnek. Voltál már valaha ilyenen?
A székről felállva odasietek hozzá. A monitorhoz hajolva a
vállára teszem a kezemet, hogy jobban lássam. Körülvesz a
tusfürdője illata, mélyen magamba szívom. Jólesik a
lelkemnek, rögtön megszeretem.
– Van olyan stand, hogy Benny Szép Játékbabái? –
borzongok meg a saját szavaimtól. – Vagy Benjamin néven is
lehet.
Végiggörgeti az árusok nevének listáját. A „J” betűhöz
érve mindketten egyszerre mutatunk a kijelzőre.
„Jádeszemű Babák”. A nevem jádekövet jelent.
– Gondolod, hogy...? – ráz ki a hideg.
A válla fölött hátrafordulva rám néz, és látom a szemében
megcsillanó reményt.
– Simán lehet. A szemed ugyan nem zöld, de Jade-nek
hívnak. Ez túl gyanús ahhoz, hogy ne foglalkozzunk vele.
Szélesen rávigyorgok, miközben kövér könnycseppek
gyűlnek a szemembe.
– Jaj, istenem! Mi van, ha ő az? Mi van, ha végre
megtaláljuk Macyt?
Feláll, hogy magához öleljen. Bo mindig is azt akarta, hogy
fussak el a múltamtól. Most pedig itt van Dillon, aki erős és
szenvedélyes, és velem együtt rohan felé.
– Meg fogjuk találni őt is, Jade. Hétfőn tízkor nyit a
kézműves vásár, és péntekig lesz a városban. Tizenegykor
eljövök ebédszünetre. Találkozzunk a kapitányságon, onnan
majd együtt megyünk kocsival. Ketten le tudjuk vadászni, ha
arra kerül sor.
Bólintva ártatlan csókot lehelek a szép metszésű szájára.
– Köszönöm.
 Már majdnem elhúzódom tőle, amikor beletúr a hajamba,
és elmélyíti a csókunkat. Érzem a keménységét, amitől átjár
a vágy, hogy felfedezzem a testét. Szerencsére neki nagyobb
az akaratereje, így kibontakozik a felhevült csókból. A
szemében viszont az enyémhez hasonló vágy csillan.
Benny mindig elvette, amit akart.
Bo mindig olyan gyengéd volt, és megkérdezte, mire van
szükségem.
Dillon pedig csókokat lop. Az érintése durva, és kék-zöld
foltokat hagy, mégsem csinál semmi olyat, amit én ne
akarnék pont annyira.
Hirtelen azon kapom magam, hogy úgy vágyom egy
férfira, mint még soha. Egyenlő az állás közöttünk: két társ,
aki együtt jár egy göröngyös úton.
– Kiszaladok egy kis sörért, amíg megjön a pizza – szólal
meg rekedten, és hátralép.
– Most is maradsz éjszakára? – téved a pillantásom az elöl
dudorodó farmerjára.
– Még egy éjszakát maradok – morogja, mire
megborzongok az örömtől. – A kanapén. Egyedül.
Találkozik a tekintetünk. Látszik rajta, hogy leplezetlenül
kíván engem. Süt róla a vágy.
– Nem akarod, hogy...
Képtelen vagyok rávenni magamat, hogy befejezzem a
kérdést. Inkább csak egy kicsit lefelé biggyesztem az
ajkamat.
Erre szexin felkuncog, amitől megőrülök.
– Akarlak, te nő. Hidd el. De valamit tudnod kell rólam –
kapja fel a slusszkulcsát a bejárati ajtó melletti asztalról. – Ha
egyszer elkezdek valamit, nem állok meg. Abban a
pillanatban, ahogy alám kerülsz, azt akarom majd, hogy
minden pillanatban érezzem a mézédes húsodat. Most pedig
saját magunkon kívül egyéb szarságokkal is foglalkoznunk
kell.
 Azzal rám kacsintva becsapja maga mögött az ajtót.
Hideg zuhanyként tudatosul bennem a valóság, és
lerogyok a székbe, amelyikben ült. Holnapután elindulunk az
egyetlen nyomon, amit találtunk. Ez azt jelenti, hogy további
nyomozásra van szükség. Holnap muszáj lesz
áttanulmányoznom a kézműves vásár kijáratait és a többi
árust. Tényleg nem az ágyban kell töltenünk az időt,
akármilyen jól is hangzik.
Macy még mindig ott van valahol.
Az pedig várhat, hogy szexeljek ezzel a görög istennel.
Muszáj várnia.
Most csak egy férfira tudok összpontosítani.
Bennyre.

Felpuffadt hassal és elhomályosuló szemmel oldalra bukik

a fejem. Felriadva egyenesbe hozom. Dillon kuncogására
leszek figyelmes. A második sörénél tart, én pedig nem is
tudom, hányadik pizzaszeletnél. Egy sörrel és két szelettel
már jóllaktam, de nem vagyok hajlandó feladni.
– Korábban le kéne feküdnöd – javasolja, de megrázom a
fejemet, és megint egy ikon fölé megyek az ujjammal a
laptopomon.
– Jól vagyok.
Már századjára nézem a Google Térképen azt a részt, ahol
rám találtak. Kilométereken keresztül csak fák vannak, aztán
meg valami magánterület, ahol nincs semmi.
– Holnap meglátogatom anyát és Jasmine-t – jelenti be
Dillon.
A tekintetem a képernyőről a szemére vándorol.
– Ezért nem dolgozom hétvégén – magyarázza a jóképű
arcán elterülő félénk mosollyal. Bűntudatom támad, amiért
mindig szívattam, hogy csak kilenctől ötig van bent.
Leteszi a sörösüveget az asztalra, és megfog egy újabbat,
amit felém nyújt. Megrázom a fejemet, mire hátradől, és
fürkészni kezd.
– Csak én vagyok nekik. Apa egy éve halt meg, és anya
rosszul viselte – ráncolja a homlokát, miközben a kezében
tartott üveget tanulmányozza, és tépkedi róla a címkét. –
Szeretek együtt csinálni dolgokat Jasmine-nal. Kompenzálni,
hogy nincsenek szülei, akikkel együtt csinálhatna dolgokat.
Fantasztikus anyukám van, de ahogy idősödik, ráfér egy kis
pihenés.
Még mindig nem hiszem el, hogy seggfejnek tartottam,
amiért nem dolgozik hétvégén. Hivatalosan is egy gonosz
picsa vagyok. Dillon csodálatos ember, és én vagyok a seggfej,
amiért ezt nem vettem észre hamarabb. Túl sokáig hordtam
szemellenzőt.
– Ez szuper, Dillon – mosolygok rá. – Szerencsés, hogy ott
vagy neki.
Csak ennyit tehetek, hogy ne dobjam félre a laptopot, ne
rohanjak át a szobán, és ne lovagoljam meg úgy, mint egy
műbikát, akibe a túlélésért kell kapaszkodnom rodeózás
közben.
– Ha nem akarsz egyedül lenni, te is jöhetsz.
Megfeszül a teste, amitől kidagadnak a karján az erek.
Összefut a nyál a számban. Megrándul az álla, amiből látom,
milyen ideges. Nem tudom, hogy azért az-e, mert szeretné,
hogy menjek, vagy csak szánalomból ajánlotta fel.
– Vasárnaponként igazából a szüleimet szoktam
meglátogatni – mondom neki, és ő nem kérdőjelezi meg a
hazugságot.
A szüleimhez aztán végképp nem akarok menni, főleg
miután Bo oda fészkelte be magát a szomszédba a
családjához.
Dillon határozottan bólint egyet, belekortyol a sörbe, aztán
megint megfogja azt az aktát, amit böngészett. Én ismét a
laptopra függesztem a tekintetemet. Utálom a ránk
telepedett csendet. Ég a szemem a kijelző fényétől, a
szemhéjam pedig elnehezül. Elbóbiskolok.

Valami baj van. Benny folyton minket néz a cellánkban,

miközben fel-alá járkál. Felzabálja az idegeimet a feszültség,
valahányszor sietve betekint.
– Megittad a vizedet? – vakkantja oda nekem.
– Igen – hazudom, ő pedig tovább fürkész azzal az üres
tekintetével.
– Hazudsz – vicsorogja résnyire szűkült szemekkel.
– Miért érdekel, hogy megittam-e bármit is? – feleselek,
majd nyelek egyet, mert minden egyes szaggatott
lélegzetvételével alábbhagy bennem a harci ösztön.
– Te kis picsa!
Eláll a lélegzetem, a lábam pedig magától hátrálni kezd a
sarokba.
Csörrenés.
Ne...
– Azt hiszed, hogy hazudozhatsz?– morogja, amikor
belép a személyes poklomba. – Hol van az üveg?
Mi a fenéért ilyen mérges? Csak el akartam tenni
későbbre a vizet. A párnára pillantok, amit tőle kaptam,
aztán megint rá. A szeme villanásából és a szája
rándulásából látom, hogy észrevette a nem túl diszkrét
félrepillantásomat.
Odacsörtetve ledobja a párnát az ágyról, és megfogja az
üveget.
– Gyere ide.
– Nem.
 Olyan gyorsan pördül meg, hogy beleszédülök. Odasiet
hozzám a sarokba, ahol gubbasztok, és elkapja a torkomat.
Ösztönösen belemélyesztem a körmömet a csuklójába, hogy
lazítsak a szorításán – hiába.
– Mocskos, dacos kis baba – zsörtölődik, és nekidörzsöli
a hátamat a falnak, amitől égni kezd a bőröm.
– Baszd meg! – vetem oda, s az összes nyálamat
összegyűjtve leköpöm. Semmi olyat nem tehet velem, amit
eddig ne tett volna meg... Azonkívül, hogy megöl. És ezen a
ponton szerintem örülnék neki.
Robbanásszerű fájdalom nyilall a bokámba, mert olyan
erővel ütközik a lábfeje az enyémnek, hogy kicsúszik alólam
a lábam. Ha nem tartana meg, akkor spárgázva lezuhannék
a földre.
Mielőtt valóban tudatosulhatna bennem a fájdalom,
gúnyosan rám vigyorog.
– Nem. Te baszd meg.
Megrázza a vizespalackot, aztán közönséges jelenetet
csinálva szopogatni kezdi a rácsavart kupakot. Végül
egyetlen brutális döféssel nekilát behatolni vele a testembe.
Túl nagy a szűk nyíláshoz képest, és nem nagyon megy be,
de ettől még próbálkozik. Újra és újra. Fáradhatatlanul
nyomkodja belém a műanyagot.
Minden egyes idegszálam lángolva megfeszül a
fájdalomtól, ám nem tehetek semmit, hogy vége legyen, a
kiáltásaimat pedig elnémítja a nyakamra fonódott keze.
– Van még valami mondanivalód? – élcelődik, amikor
végre kirántja belőlem.
Valami meleg csorog le a lábamon, ő pedig a szájához
emeli a véres flakont. Meg akarok halni. Öljön már meg!
Lecsavarja a kupakot a fogával, és az ajkamhoz nyomja
a palackot, hogy beleöntse a tartalmát.
Fémes ízű víz ömlik a nyelvemre, de a szorítása miatt
nem megy le a torkomon. Hörögve fuldoklom, vizet köpök
mindenhova.
Ding-dong.
Elkerekedik a szemem, és látom, hogy az övé is.
Valaki van itt? Ez egy ajtócsengő volt?
Eltátom a számat, miközben szétárad bennem az
adrenalin. Közel húzza a fejemet az övéhez, és rám vicsorog.
Hátraránt, aztán a koponyám nekiütközik a falnak.
Elveszítem az eszméletemet.
Minden elsötétül előttem.

Kinyílik a szemem, és minden sötét. Semmi sincs

körülöttem, csak mindenhol a sötétség, és valami nagy súly
nehezedik rám.
Nem! Nem! Nem!
– Nem, nem! – küzdök a fulladás ellen rugdosva és
vergődve, mire fényvillanás hasít bele a szemembe, és Dillon
hangja hatol át a rettegésen.
– Semmi baj – nyugtatgat. – Biztonságban vagy.
Lelököm a földre a nagy súlyt, talpra szökkenek, és lihegve
lenézek az ellenségre.
Egy takaró. Egy átkozott takaró.
– Elaludtál. Lefektettelek az ágyadba, és kerestem
valamit, amivel betakarhatlak – mondja higgadtan, két
tenyerét megadóan feltartva.
Francba, teljesen kész vagyok. Biztos azt hiszi, hogy
megkattantam.
Lelassul a szívverésem, és letörlöm a verejtéket a
homlokomról.
– Ne haragudj – bököm ki a torkomra forrt zokogással.
Minden bizonytalanság, minden bántalmazás, és a
mindennap eljátszott kemény zsaru szerep izzadság
formájában árad ki belőlem.
Minden bent rekedt félelem és gyötrődés kiszakad, én
pedig levegőért kapkodok, hogy valami a földön tartson.
Dillon forró keze körülveszi az enyémet, aztán körém
fonódnak a karjai, és magához ölel. Beburkol az illatfelhője.
Mélyet szippantok belőle, hogy kívül-belül átjárjon, és
elüldözze Bennyt meg az álmot.
Róla álmodtál.
Valami megváltozik közöttünk ebben a pillanatban. Nem
olyan, mintha egyik munkatárs vigasztalná a másikat. Nem
olyan, mintha egyik barát nyugtatná a másikat. Hanem
olyan, mint amikor az egyik ember osztozik a másik
fájdalmában, egyaránt megértve a csendes és a hangos
pillanatokat. Két lélek esszenciája egymáshoz ér. A férfi
magához öleli a nőt, és megmutatja neki, hogy nyugodtan
összetörhet, mert ő segíteni fog neki addig, amíg a nő képes
segíteni önmagán.
Ebben a pillanatban összezuhanok, ő pedig hagyja, és
befogadja az összes dühömet, félelmemet és fájdalmamat.
– El fogjuk kapni, és vége lesz ennek. Megígérem – ismétli
nagyobb meggyőződéssel, mint amilyet valaha is hallottam
bárkitől.
Rátesz az ágyra, magához szorít, így összebújva alszunk el.
Életemben először tényleg biztonságban érzem magam.
 KILENCEDIK FEJEZET

~ Rozsdabarna ~

– Ö RÜLÖK, HOGY ISMÉT ELJÖTT – fürkész résnyire

szűkült kék szemével az akváriumos nő. – Kérem, foglaljon
helyet, ha elkészült.
Végighúzom a barna kanapé támláján a kezemet. Érzem a
puha bőr hűvös érintését az ujjhegyeimen.
– Maga hány éves?
– Fontos önnek a kor? – ráncolja a homlokát, amitől sokkal
idősebbnek látszik. – Ön hány éves?
Válasz nélkül odamegyek a furcsa uborkás vízhez. Az jut
eszembe, hogy a kislányok ilyet szoktak felszolgálni a játék
babáiknak az olyan zsúrokon, amilyeneket anyával
rendeztünk otthon. Töltök magamnak a hideg italból egy
pohárba, és iszom egy apró kortyot. – Vannak barátai? –
kérdezi.
Lopva rápillantok. Szorongatja a műtollat, amit az
elektronikus jegyzetelésre használ, borzas szemöldöke pedig
csaknem a hajvonaláig csúszik.
– Nem sok – sóhajtok fel szomorúan. – De nem is akarok.
Felegyenesedve rám mered. Együttérzés csillan az
élénkkék szemében.
– Miért nem akar? Mindenki akar barátokat, nem?
– Nem – visszhangzik a csendes szobában a nevetésem.
Figyelem az arcát, hogy hatással vannak-e rá a szavaim.
Igen.
Egy pillanatra csalódottan összevonja a szemöldökét,
mielőtt közönyössé rendezi a vonásait.
– Beszéljünk magáról. Amikor legutóbb itt járt, említette a
húgát. Rajta kívül van még testvére?
A húgom említésétől borzongás fut végig rajtam. Egyetlen
nap sem telik el úgy, hogy ne gondolnék rá. Hogy ne
hunynám le a szememet, hogy felidézzem a vigaszt nyújtó
hangját.
– Nincs.
Tehetetlenül felsóhajt. Halkan, de azért hallom. Mindig
észreveszem a legapróbb részleteket is. Ettől vagyok annyira
jó abban, amit csinálok.
– Nem tudok segíteni, ha nem beszél – mondja végül, és a
faliórára pillant.
Leülök a kanapéra, s ráérősen végigmérem. A kora és a
foglalkozása – ami miatt egész nap ül –, mintha ráncokkal és
legalább tíz pluszkilóval gazdagította volna az amúgy is telt
alakját. A weboldalán egy sugárzóbb, fiatalabb és sokkal
vékonyabb nőt mutat a portréja. Úgy tűnik, nem én vagyok
az egyetlen, aki szeretné másmilyennek látni.
– Nincs szükségem segítségre – közlöm vele kissé
csípősen. Mégis, mit tud ő tenni bárkiért?
– Akkor nem lenne itt – ráncolja a homlokát.
Vállat vonok, és benyakalom a hideg innivalót.
Miután befejeztem, leteszem a poharat az asztalon egy
szép könyvre, ami legutóbb még nem volt itt. Belenézek a
szemébe, amitől megrezzen, de nem szól semmit. Elégedetten
hátradőlök a kanapén.
– Azért jöttem ide, mert ő megkért rá.
– Kicsoda? A barátja?
A barátom... nem, de mik is vagyunk pontosan
egymásnak?
– Maga vonzónak tartja ezt a férfit – állapítja meg.
 – Igen, nagyon – vallom be neki.
Ekkor elmosolyodik. Őszintén. Fiatalabbnak tűnik tőle.
Szebbnek.
Szép kis babácska.
 TIZEDIK FEJEZET

~ Rózsafa ~

E GY SZOMBATI NAPON RABOLTAK EL. De az is pont ilyen

volt, mint a mai. Ugyanaz a fullasztó hőség. Ugyanilyen
pézsmás kipárolgást árasztó testek tömege.
Miért jöttél vissza ide?
Arra gondoltam, hogy tartanom kellene magamat ahhoz,
amit Dillonnak mondtam a szüleim meglátogatásáról.
Ehelyett azon kaptam magam, hogy a kocsim lekanyarodik
arra a földútra, amin régen minden szombat délután
végigmentem.
Napfény cirógatja a meztelen karomat, és éget a fekete
nadrágon keresztül. Állva lepillantok a könyvesstandra,
ahová minden alkalommal eljöttem. Olyan sok év után még
mindig ugyanaz a nő árul. Mintha megállt volna itt az idő.
Macyvel sohasem engedték meg nekünk, hogy vasárnap
jöjjünk. A vasárnap a templomról szólt. Sokszor azt kívántam,
hogy bárcsak a templom is szombaton lett volna. Akkor talán
sohasem találkozunk Bennyvel.
– Szeret olvasni? – érdeklődik a nő egy viseltes Harry
Potter-sorozat felé biccentve.
Megrázom a fejemet, és rögtön a lényegre térek.
– Van itt valahol babásstand? Régen volt egy.
Az árus megdermed. Fel se néz egy kupac könyvről, amit
éppen nekilát kipakolni az asztalra.
 – Maga újságíró? Csak mert az a sztori lerágott csont –
rázza a fejét bosszúsan.
Az a sztori! Mintha olyan lenne, mint az egyik regénye.
Az a sztori, amit négy éven keresztül el kellett viselnem.
Az a sztori pont olyan valóságos volt, mint amennyire
borzalmas.
– Az a helyzet – válaszolom összeszorított fogakkal –, hogy
ajándékot szeretnék venni valakinek.
Erre felemeli a fejét, és a tömeg felé mutat.
– Van egy játékosstand arrafelé, úgy száz méterre. Ott
biztos talál majd valamit.
– Köszi.
Nem reagál a hálálkodásomra, helyette inkább egy másik
közeledő vevőhöz fordul.
Robot üzemmódban, zakatoló szívvel elsétálok az említett
standhoz.
Közelebb kéne éreznem itt magamat Macyhez, de nem
megy. Csak azt érzem, hogy mennyire cserben hagytam őt.
– Szia, cukorfalat – szólal meg vontatottan egy mély,
reszelős hang. Olyan, mintha egész életében minden egyes
nap elszívott volna egy doboz cigarettát.
Felnézve egy óriási pasast pillantok meg. Tetoválások
borítják, sűrű, őszülő szakálla csaknem leér a lógó pocakjáig,
és oldalra biccentett fejjel bámulja a seggemet.
– Mit szeretnél?
Végighúzom a kezemet a terítőn, amit az egyik játékokkal
teleszórt asztalra rakott, és nem válaszolok neki. Végül
csettint a nyelvével, aztán odamegy egy kislányhoz, aki az
anyukájával jött.
– Szép babát a szép babának – hallom a hangját, és kis
híján kiejtem a plüssmackót a kezemből.
A gyereken végignézve látom, hogy egy porcelánbabát ölel
magához.
– Megkaphatom, anyuci? Kérlek!
 A lábam automatikusan odavisz hozzájuk, és még mielőtt
észbe kapnék, máris elveszem a babát a kislánytól, aki
döbbenten felsikkant.
– Elnézést... – csattan fel az anyja.
– Ez honnan van? – követelek választ az eladótól a babát
meglóbálva.
Megvakarja a kopasz fejét, rámered a babára, végül vállat
von.
– Ez nem az enyém. Biztos máshonnan vette el – feleli, és
a gyerek anyjára néz. – Hol találta?
– Itt – mutat a nő az előttünk lévő asztalra.
– Van rajta címke? – kérdezi a szakállas a babáért nyúlva.
Odalépek, hogy megnézzem a talpat, ahová Benny
ragasztotta az árakat.
Huszonnyolc dollár.
Bumm, bumm, bumm – zakatol a szívem.
– Ez nem jó – zsörtölődik a férfi. – Kétszer annyit ér.
Benny.
– Biztos abból a kupacból van, amit a feleségem rakott ki –
hazudja, nyilván a haszonra hajtva.
Váratlanul gesztenyebarna haj és mogyoróbarna szem
villan fel a tömegben, amitől teljesen elnémul minden. Csak
azt hallom, ahogy dübörög a szívverésem.
Macy?
Erős kéz ragadja meg a bicepszemet. Az eladó fickó
megkerülte az asztalt, és a karomat felemelve ott tart.
– A baba – követelőzik. Elengedem a babát, ő pedig
elengedi a karomat, hogy elkapja. Csörrenés hallatszik
mögöttem, ahogy berohanok a tömegbe azt a mogyoróbarna
szempárt keresve.
– Ezért fizetni fog! – kiabálja hátulról. – Hé! Jöjjön vissza!
Durván beleütközöm másokba, ahol előretolakszom.
Macy.
Felverem a port lábammal, miközben teperek, hogy
odajussak hozzá. Ég a szemem, mert nem akarok pislogni.
Macy.
Ismerős mosoly villan fel a vékony hajfüggöny mögül. Nem
sokáig. Csak egy szempillantásnyira.
– El az útból! Bocsánat! Elnézést, oda kell jutnom!
Felemelem a karomat. Karnyújtásnyira van tőlem, és
megrezzen a haja, ahogy mozog.
– Macy! – kiáltom, és a vállánál fogva magam felé
fordítom. Csalódottság árasztja el a lelkemet. Egy tágra nyílt
szemű lány néz rám vissza értetlenül.
Nem Macy.
Kinyitom a számat, de nem jönnek a szavak.
Összerezzenek, amikor egy kéz megránt.
– Hé!
Annyira összetörtem attól, hogy nem Macy az, hogy nincs
jobb reakcióm a durva bánásmódra.
– Ki kell fizetnie az összetört babát – morogja a
játékstandos.
Még csak nem is az ő babája volt! Seggfej.
Fújtatva benyúlok a zsebembe, előveszek két
húszdollárost, és hozzávágom a mellkasához. Amikor érte
nyúl, megfogom a hüvelykujját, és reccsenésig hátrahajlítom.
– Picsába! – ordít fel. – Te hülye kurva!
– Hozzám ne érjen még egyszer! – sziszegem vicsorogva,
aztán magára hagyom a kificamított hüvelykujjával.

A kocsimból figyelek mindenkit, aki kijön a piacról, de

Macyt nem látom. Csak a képzeletem játszott velem. Megint.
Az a szerencsétlen nő, akit elkaptam, biztos azt hitte, hogy
megkattantam.
Papírod van róla.
 Az a baba csak véletlen egybeesés volt, vagy ő szórakozik
velem?
Nem tudhatta, hogy idejössz.
Amikor az árusok összepakolnak, és kiürül a tér,
beindítom a kocsit, hogy elmenjek oda, ahol elütött az a
furgon a szökésemkor.
A nő, aki elütött – Ellie Russell – két éve halt meg.
Felzabálta a rák a belét. Mindennap meglátogatott a
kórházban, amíg lábadoztam. Később megtudtam, hogy az
unokájáért ment, amikor elütött.
– Még sohasem örültem ennyire annak, hogy elcsaptam
valakit – viccelődött mindig nekem, és azoknak, akik
meghallgatták.
Odafelé menet felmérem a környezetet. A fák nagyon
magasak és zöldek. Megremeg a kezem, ahogy a sűrűjébe
nézek. Ezek a fák sohasem érnek véget. Simán
eltévedhettem volna, hogy ott haljak meg az elemeknek
kiszolgáltatva. Amint elérem azt a pontot, ahol elütöttek,
félreállok, és arra bámulok, amerről Ellie szerint jöttem.
Hol vagy, Macy?
Kopp, kopp, kopp.
Összerezzenek, amikor valaki a kocsim ablakán kopog.
A tükörben látom, hogy egy furgon állt meg mögöttem.
Annyira belefeledkeztem az erdőbe, hogy semmi mást nem
vettem észre.
Egy gombnyomással lehúzom az ablakot. Amint leért, egy
hatalmas kéz fonódik a nyakamra, és szorítani, fojtogatni
kezd.
– Te hülye kis kurva.
A piacos pasas dugta be a karját a kocsimba, hogy torkon
ragadjon.
Pont úgy, mint Benny.
Ég a tüdőm, és megfeszül a gyomrom, ahogy velem együtt
harcolnak a levegőért.
 Kinyújtom a kezemet, hogy felhúzzam az ablakot.
Odacsuktam a karját, így kénytelen elengedni.
Elvakít a düh.
Hogy mer hozzám érni?
Soha, senki nem fog többé úgy hozzám érni!
Erőteljes mozdulattal kinyitom az ajtót, és a csapdába
esett karja miatt ő is hátralökődik.
Fasz! Megérdemli. Eltökélten kiszállok a kocsiból, ő pedig
felém nyúl a szabad kezével. A fickó kis híján megvan két
méter, de fegyvere nincs.
Előrehajolva előrántom a bokámra csatolt pisztolyt, és
ráfogom. Támadó testtartása rögtön megadóra vált.
– Ne lőjél le! – könyörög. – Csak meg akartam tanítani
neked a leckét.
Mintha attól kevésbé lenne erőszakos, amit tett, és ne
lenne istenverte bűncselekmény.
– Milyen leckéről lenne szó? – kérdezem, rezzenéstelenül
tartva a pisztolyt. Forr a vérem, és megtorlásért kiáltanak a
zsigereim.
Megrázza a fejét, és próbálja kiszabadítani az odazárt
karját.
– Nos? – ordítok rá.
Kiráncigálja a karját az ablak és a keret közül, nyöszörög,
aztán masszírozni kezdi a felhorzsolt bőrt.
– Megyek, beszállok a kocsimba – mondja a karját
dajkálva. Egyméteres sugarú félkörben megkerül engem, én
pedig vele együtt fordulok, miközben a fejére célzok.
Mindketten halljuk a közeledő autót, de már túl késő.
Amint az érkező furgon felé fordul, már el is ütik, és úgy
felröppen a levegőbe, mintha tollpihe lenne. Vér fröccsen az
arcomra, eláll a lélegzetem a meglepődéstől. Remegő kézzel
tartom magam előtt a fegyvert.
Puff.
Úgy zuhan a teste az aszfaltra, mint egy hűtőből kiesett
zacskó hús. A furgon nem áll meg. Egyszerűen továbbhajt, én
pedig nem bírok megmoccanni. Földbe gyökerezett a lábam.
Aztán a testem megteszi a felfoghatatlant: a volán mögé ülve
elhajt, hogy otthagyja a haldoklót... vagy a halottat.
Bekapcsolom a jelzőfényt, és nézem, ahogy megvilágítja
előttem az utat.
Piros... kék... piros... kék... piros...
– Központ, itt Phillips kettőharmincegy.
– Hallgatom, Phillips kettőharmincegy.
– Van egy cserbenhagyásos gázolásom. Követem a
járművet dél felé a 9-es úton, kérek egy mentőt.
– Vettem, Phillips. Cserbenhagyásos gázolás. Követi a
tettest. Van egy súlyos sérült.
– Megerősítem.
– Vettem. Úton a mentő.
Rátaposok a gázpedálra, és letörlöm a vért az arcomról,
amennyire tudom. Próbálok nem gondolni arra, hogy
otthagytam a cserbenhagyásos gázolás áldozatát az út
közepén.
Megérdemelte.
A furgon túl messze van, már alig látom. Aztán eltűnik.
Mintha szárnyra kapott volna. Lelassítok, amikor odaérek
arra a pontra, ahol szem elől tévesztettem, és körülnézek,
hogy van-e földút az erdő felé. De csak fákat látok. Az egyik
letört és eldőlt. Kurva anyját!
– Központ!
– Vétel.
– Elvesztettem a tettest – zsörtölődöm. – Visszamegyek
az áldozathoz.
– Vettem.
Ahogy lelassítok, forogni kezd velem a világ. Senki sincs itt.
Sem a furgon, sem a fickó. Jaj, istenem! Megőrültem?
Sziréna harsan a távolban, egyre közelebb érve az
őrületemhez.
 Zakatoló aggyal keresek nyomokat az aszfalton. Kétszer
olyan gyorsan ver a szívem, mint kéne.
– Mi a helyzet, Phillips? – kérdezi Jefferson, amikor
odakocog mellém Michaelsszel, és mindketten az övükre
csatolt pisztolyt markolják. Nem hívtam erősítést, de nem
ritka, hogy a többiek is reagálnak egy kérésre. A mentő
néhány másodperccel később érkezik, és én még mindig ott
állok döbbenten.
– Phillips?
– Nem kattantam meg – magyarázkodom.
Egymásra néznek, aztán megint rám.
– Esküszöm, hogy elütötte az a furgon, és... – dobbantok
az aszfaltra, miközben oda mutatok, ahol a pasas landolt. –
Nézzétek!
Ott a vér. Nem kattantam meg.
– Lehet, hogy felkelt és elhúzott.
– Nem... nem. Szerintem...
Meghalt.
Egy kéz nehezedik a vállamra, mire ugrok egyet, és
megfordulva előresújtok az öklömmel.
– Nyugodj már le a picsába, Phillips! Az adrenalintól
lehetett. Én láttam már pasast nekimenni egy oszlopnak,
aztán úgy szállt ki a kocsiból, hogy kiállt a csont a lábából, és
elrohant. A sokk őrült dolgokat tud csinálni az emberrel.
Aztán mindketten visszamennek az autójukhoz.
– Kiadhatunk rá egy keresést – ajánlja Jefferson. – Jól
láttad az áldozatot vagy a gyanúsítottat?
– Az áldozat egy fehér férfi, akiből ömlik a vér –
válaszolom pléhpofával.
Visszaülök a kocsiba, és elindulok. Ők mindketten
legyintenek, és azt tátogják, hogy „mi a fasz?”
Biztos elmentek mellette, ha a fickó tényleg felkelt és
elhajtott. Nem juthatott messzire. Attól a becsapódástól
mindenképpen súlyosan meg kellett sérülnie. Bakker, rajtam
van a fél vérkészlete!

– Nem, nyomozó. Ilyen személyleírással senki sem került

be.
Leteszem a telefont, miután már az ötödik kórházat
hívtam. Senki se ment be, senkit se vittek be, akire illene
annak a seggfejnek a személyleírása. Lehet, hogy jól van.
Talán jól bírja a fájdalmat.
Nyöszörgött egy kis horzsolástól a karján.
Képtelenség. Meghalt. Csak meg kell találnom a hullát.
Bekapok egy darabot a tegnap esti kihűlt pizzából, aztán
ledöntök egy üveg vizet.
KOPP-KOPP-KOPP.
– Bassza meg – suttogom a vizet lerakva, és előveszem a
pisztolyomat.
– Dillon vagyok, Jade. Kurvára ne lőjél le!
Az ajkamba harapok, hogy visszatartsam a kitörni készülő
nevetést. Milyen jól ismer! Leteszem a fegyvert az asztalra,
félrehúzom a láncot, és kinyitom az ajtót. Néhány órája
láttam, de az azóta eltelt idő örökkévalóságnak tűnt.
Legszívesebben a nyakába ugranék, de visszafogom magam,
mert nem tiszta, hogy mi is van közöttünk.
Nem kell sokáig várnom a válaszra. Aggódva fürkészi az
arcomat, aztán a súlyos csizmába bújtatott lábának egyetlen
lépésével letudja a közöttünk lévő távolságot, hogy a
részegítő ölelésébe vonjon.
Fürdöm a kellemes illatban, és úgy beleolvadok, mint jég a
tűzbe.
– Hiányoztál – mormolom gondolkodás nélkül.
– Egész nap terepen voltam. Nem volt nálam a mobilom –
bontakozik ki az ölelésből, hogy két tenyere közé fogja az
arcomat, és a két hüvelykujjával simogatni kezdje. – Mi
történt? Láttál egy balesetet? Mit csináltál ott?
– Egy köcsög követett a bolhapiacról.
Megfogom a kezét, de nem moccan.
– Kicsoda?
– Senki. Csak valami seggfej – vonok vállat keserű
mosollyal. Fáradt vagyok.
– Csinált veled valamit? – néz rám átható pillantással. –
Jade? – kérdezi fájdalmas hangon, miközben lehanyatlik a
keze az arcomról.
Hátravetem a hajamat a vállam fölött, hogy megmutassam
neki a foltokat a nyakamon.
– Kurva anyját! Ki volt ez? Nem értem – morogja a
nyakamról a szemembe nézve, aztán megint a foltokra. –
Máshol is okozott sérülést?
– Nem – csukom be az ajtót, aztán kézen fogva behúzom
Dillont a nappaliba. – A szüleimhez indultam, és a
bolhapiacon találtam magam – nézek a szemébe
bosszankodást várva. Bo mindig így reagált, valahányszor
véletlenül ott kötöttem ki. Dillon viszont nem tűnik
dühösnek. Sóhajtva leül a kanapéra, és magával húz, hogy
üljek az ölébe. Hozzábújva hagyom, hogy a légzésem felvegye
az ő ritmusát.
– Folytasd – sürget.
– Eltörtem egy babát, és az eladó felhúzta magát rajta.
Kezet emelt rám, úgyhogy kificamítottam a hüvelykujját –
vonok vállat, és Dillon nyakába fúrom az arcomat. Egyszer
csak mozogni kezd a mellkasa, mire felemelem a fejemet,
hogy rápillantsak. Tökéletes fehér fogsor látványa fogad. –
Te röhögsz rajtam?
– Csak örülök, hogy meg tudod védeni magad – feleli
büszkén, amivel belopja magát a szívembe. – Folytasd,
Wonder Woman!
 Szemforgatva folytatom a történetet.
– És hát követett. Másra figyeltem, nem vettem észre.
Sikerült elkapnia, de fegyvert fogtam rá. Akkor jött az a
furgon a semmiből, és elgázolta. Hallottam, ahogy eltörnek a
csontjai. Az arcomra fröccsent a vér – borzongok meg az
emléktől. – Aztán meg csak úgy eltűnt. Köddé vált.
– Lehet, hogy a baleset miatti sokktól el tudott hajtani... –
töpreng, én pedig megint hozzábújok. Lehet.
– Milyen napod volt? – váltok témát.
– Nagyszerű. Jasmine egy ördögfióka. Várj csak, amíg
megismered, Jade! Nem egy szarozós kiscsaj. Eléggé hasonlít
rád – válaszolja őszinte és kedves örvendezéssel, majd puszit
nyom a fejemre.
Azt akarja, hogy megismerkedjek az unokahúgával. Talán
nem tart kattantnak. Vagy ami még jobb: nem zavarja, hogy
az vagyok.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

~ Skarlátvörös ~

BLUGGY , BLUGGY , BLUGGY .

Ezek semmi mást nem csinálnak odabent? Elvileg terápiás
hatásuk kéne, hogy legyen. Csak éppen nincs nekik.
Legszívesebben megpöckölném az egyiket, hogy vajon csak
levegő van-e a puffadt hasában.
– Szereti a halakat?
Ma nem nadrágkosztümben van, hanem féllábszárig érő
szoknyában. Mintha meg lenne dagadva a bokája. Tudja is, ha
azért fészkelődik, mert észrevette, hogy bámulom.
Nem válaszolok neki. Nincs értelme. Nyilván szélhámos,
ha nem tudja eldönteni, hogy tetszenek-e a hülye halai vagy
nem.
– Meséljen még erről a férfiról – noszogat. – Akiről azt
mondta, hogy vérzett az úttesten.
– A világ egy őrült hely. Néha eszembe jut, hogy talán ki se
jutottam a cellámból. Lehet, hogy ez az egész csak a
képzeletemben játszódik le. Egy különös, gúnyos álom –
töprengek, miközben ő körmöl a műtollával.
– Ez az első alkalom, hogy cellát említ. Elmondaná, milyen
volt önnek ott?
Végighúzom az ujjamat a szoknyám egyik redőjén.
– Nyáron forróság volt. Szakadt rólam a víz, megfőtt az
agyam. A téli hónapokban pedig meg lehetett fagyni. Mindig
nyikorogtak a csövek, valahányszor kinyitották a csapot
valahol a házban.
– Tehát egy házban tartották.
Most szívat engem? Mégis hol máshol tartottak volna?
– Mintha farkasok vonyítottak volna a holdra. Néha arról
fantáziáltam, hogy vérfarkas – nevetek elmélyedve a
gondolataimban.
– Kicsoda?
Jézusom, ez a nő tényleg szörnyen végzi a munkáját.
– Lejárt az idő – jelentem be.
Remélem, hamarosan tényleg.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

~ Rubinvörös ~

M EGINT AZ ÓRÁRA NÉZEK, és megpöckölöm a mutatót,

hogy tényleg jól jár-e. Aztán a telefonomra pillantok.
11:37.
A fene egye meg! Amikor ma reggel elment, azt mondta,
hogy tizenegykor találkozunk ezen a kézműves vásáron
ahelyett, hogy a kapitányságon futnánk össze. Hol a pokolban
lehet?
– Eleget vártam – motyogom magamban, mielőtt
behuppanok a kocsiba, és elindulok a nyüzsgő piacra.
Egymást követik a bódék a hatalmas zöld területen.
Kihívás lesz megtalálni azt az árust, akit szombaton néztünk
ki a neten.
Megállok az első árusnál, akinél mindenféle sajtok vannak,
es odanyújtom a keresett nevet és kiírást, de ő csak
megrázza a fejét.
Újra és újra eljátszom ezt, amíg egy méteráru-
kereskedőnek fel nem csillan a szeme.
– Néggyel mellettem lesz jobbra. Valami Johnny vagy
ilyesmi – vakarja a fejét a férfi, akár egy majom.
– Köszi – tépem ki a kezéből a szórólapot.
– Benny! – kiáltja, amitől földbe gyökerezik a lábam, és
kővé dermed minden porcikám.
– Mit mondott? – kérdezem szinte hallhatatlanul.
 – Benny – ismétli a szót, amitől kiráz a hideg. – Az a neve.
A felesége után nevezte el a boltot, aki elhunyt. Talán rákban,
vagy nem tudom. Nem kérdeztem rá – von vállat. Úgy érzem
magam, mintha zuhannék, és nem lenne rajtam ejtőernyő,
hogy megvédjen a péppé változtató becsapódástól.
– Hé, kisasszony! Jól van?
Megmozdul és inogni kezd alattam a talaj, de
ráparancsolok a lábamra, hogy induljon el alattam.
Előrehajolva megmarkolom a blézerem alá rejtett
pisztolyomat.
– Félre... el innen... el az útból – förmedek rá az
emberekre, akik elválasztanak tőle.
Ő az. Ő az. Ő az.
Macy!
Ahogy az emberek sorfal módjára kettéválnak, megjelenik
előttem a felirat.
Jádeszemű babák.
Bumm, bumm, bumm – zakatol a szívem.
Van ott egy asztal, de senki sem áll mögötte. Magányos,
ruhátlan baba hever rajta. A szívem mindjárt kiesik a
helyéről. A baba sötétbarna haja koszos és lelapult. Az arca
összevissza maszatolódott. Rongytestén tépés tátong, amiből
kilóg a tömés.
Gyorsan körbenézek. Végigmérem az arcokat és a
zugokat, hátha meglátom, hol rejtőzik.
Reszkető kézzel a babáért nyúlok. Szemmagasságba
emelem, és meglátok egy címkét a nyaka körül.
Mocskos kis babácska.
Mintha falak zárulnának össze körülöttem, ahogy
önkéntelenül elengedem a babát. Puffanás kíséretében landol
a gyepen, és egy pillanatra becsukódik a szemem. Amikor
megint kinyitom, már látom őt, ahogy engem bámul a
tömegben. Ő az. Benny.
Ő kell hogy legyen.
 Kirántom a kezemet a blézerem alól, egyenesen magam
elé tartva a fegyvert, ujjammal a ravaszon. Készen állok rá,
hogy véget vessek ennek – és neki.
– Benny! – kiáltom felé tartva. Nem moccan. Egyszerűen
csak bámul a tömegben.
Ő az.
Farkasszemet nézünk. Üresen örvénylő pokolmély
tekintete szinte éget, ahogy egyre közelebb érek.
Biztos meg akar halni, mert nem moccan. Várja, hogy
közelebb érjek. Várja, hogy lelőjem. Sikolyok harsannak
körülöttem, a szemem sarkából pedig abnormális sebességgel
tovatűnő homályos testeket látok.
Már nagyon közel vagyok.
Úgy fest, mint egy eltökélt vadállat. Gúnyos mosolyra
húzódik a szája, mintha lenne egy titka, amiről nem tudok.
Megnyalja az ajkát – az ajkat, ami régen a testem minden
szegletét bejárta, miközben az a sűrű, zabolátlan göndör haja
belelóg az arcába. És...
– Aucs!
Valaki leterít oldalról, amitől fájdalom nyilall a bordáimba.
Arccal a porban landolok, így belélegzek belőle egy adagot.
Hullámzó mellkassal köpködöm ki a számból.
Pukkadozik a fülem a körülöttem támadt zajtól. Még
mindig a földre szegez valami nagy súly.
– Gyanúsított letartóztatva – hallom a dörmögést annak a
mellkasa felől, aki lefog.
Végigjáratom a tekintetemet a helyen, ahol Benny állt.
Már nincs ott senki. Mintha soha nem lett volna ott.
Akár egy szellem.
– Szállj le rólam! Ő az – köhögöm. – Rendőrfelügyelő
vagyok. Szállj le, ő az – kiabálom olyan erővel, hogy
kiduzzadnak tőle a halántékomon az erek. – Ő az!
Miért nem hallgat rám senki?
Megbilincselve talpra rángatnak. Egy fiatal egyenruhás
srác mosolyog rám úgy, mintha megnyerte volna a fődíjat.
Idióta! Fürkészem az embereket, az üres helyeket... hiába.
– Phillips nyomozó vagyok, és éppen egy rendkívül
veszélyes bűnözőt üldöztem – sziszegem annak ellenére,
hogy a szúr a mellkasom. Ez a marha meg fog érte fizetni, ha
eltörte a kibaszott bordámat!
– Megvolt, az isten verje meg, megvolt!
– Phillips? Vedd le róla a bilincset – csattan fel egy ismerős
hang.
Marcus. Hála az égnek!
– A pasas, aki megölte a bababoltos nőt – préselem ki
magamból. – Itt volt. Zárjátok le az egész helyet. Ne
engedjetek ki senkit.
Forogni kezd körülöttem a világ, és hirtelen kétszer
akkorának látom Marcus arcát. A hangja eltorzul, az égbolt
pedig kavarogni kezd, aztán...

– Hoztam egy új ruhát a csinos babácskámnak – szólal

meg. – Akarod látni?
Nem. Fel akarom venni, mert halálra fagyok.
– Szükségem van egy takaróra, Benny – motyogom
csikorgó fogakkal.
Ledobja az asztalra a ruhát, amivel Macynek bíbelődött,
és odamasírozik a cellámhoz.
– Benjamin! – ugatja. – Hányszor mondjam még, baszd
meg?
– Megfagyok, Benjamin – helyesbítek abban a
reményben, hogy mégis lakozik könyörület abban a halott,
megfeketedett szívében.
– Szeretem, ha fázol. Akkor egy árnyalattal világosabb a
bőröd – tűnődik el a meztelen, vámpírszínű testem
látványán élvezkedve. – Olyan, mint a porcelán.
– Ez a halál előszobája, Benjamin – dörzsölöm magamat
vacogva, hátha attól felmelegszem.
– Én felmelegíthetlek – morogja, de az ajánlat hallatán
inkább meghalnék. Ha kicsordulna a szememből egy
könnycsepp, valószínűleg ráfagyna az arcomra. A gondolat,
hogy a meleg húsa az enyémhez ér, nem gerjeszt tiltakozást
bennem. Sőt, hirtelen másra se tudok gondolni. Lehet, hogy
utána még a pulcsiját is nálam hagyja.
– Oké – válaszolom, mire felkapja a fejét.
– Mi?
– Oké – ismétlem, aztán hátrébb állok az ajtótól, hogy
kinyithassa és bejöhessen.
Csörrenés hallatszik, és már bent is van a cellámban.
Türelmetlenül vetkőzik. Nézem, ahogy a földre esnek a
ruhái, s közben azt kívánom, hogy bárcsak beléjük
bújhatnék, és érezhetném, ahogy melegítenek. Felé tartva
már érzem is a testéből sugárzó hőt. A nyaka köré fonom a
karomat, mire egy pillanatra megfeszül, mielőtt ellazulna. A
derekamat megragadva felkap, én pedig engedelmesen
átölelem a lábammal. Milyen meleg! Milyen jó érzés! Szinte
égeti a bőrömet a forrósága, mielőtt átszivárog belém, és
enyhülést ad.
Elindul velem az ágyhoz, hogy leüljön rá. Magához húz,
én pedig vonaglani kezdek, hogy annyi meleget szívjak
magamba belőle, amennyit csak lehet. A combom belső
oldalán érzem, ahogy megnövekszik és megkeményedik a
farka. Eszét vesztve felkap és magára ránt. Mindketten
felszisszenünk, ahogy belém hatol – hiába érzünk mást,
mindkettőnknek örömet okoz. Mozogni kezdek rajta, ő
pedig csodálkozva figyel. Nem érdekel, hogy éppen
kurvulok a fogvatartómmal azért, hogy ne fagyjak halálra.
Máris pezseg a vérem, életben tartva engem. Gyorsabban
mozgatom a csípőmet, fel-felemelve a fenekemet. Beleharap
a vállamba, kiserken tőle a vérem. Túl durván markolja a
mellemet ahhoz, hogy jólessen, de az sem érdekel. Mert
meleg a teste.
– El fogok élvezni – morogja. – Kurvára elélvezek!
Hangosan felnyög, és még szorosabban markol.
Mozdulatlanul tart a karjával, miközben felemeli a csípőjét
az ágyról, hogy belém hatoljon még egyszer, kétszer... végül
forróság árad ki belőle a testembe, amiből tudom, hogy
egész éjjel ragacsos leszek. Túl hangos a vízvezeték, ezért
utálja, ha este kinyitjuk a csapot.
– Fantasztikus volt – leheli bele a bőrömbe, rajtam pedig
úrrá lesz a látogatásai után megszokott émelygés.
Lemászom róla, aztán magzatpózba húzom magam az
ágyon a papírvékony takaró alatt. Zajos léptekkel elindul az
ajtó felé, aztán megáll. Felnézve látom, hogy felemeli a
ruháit, és ekkor valami nehéz landol az ágyamon.
– Ez rajtad lehet, de csak ha alszol. Ha az ágyon kívül is
hordani fogod, darabokra tépem, és felőlem akár szét is
fagyhat a kibaszott segged.
Megértően bólintok, és hálásan elfogadom az ajándékot.
Egy pulóver.
– Rendben, köszönöm – fokozom a hányingeremet azzal,
hogy hálás vagyok neki az alapvető emberi jogom
megadásáért. – Így lesz.
Olyan illata van, mint neki. Most már az álmatlan
álmaimban sem tudok tőle elmenekülni.
De most nem érdekel.
Mert legalább melegít.

– Benny! – húzom ki magam gyorsan, de felszisszenek,

mert a bordáim tiltakoznak ellene. Dillon mellettem terem, és
óvatosan visszafektet.
– Ne akarj felülni – adja ki az utasítást némileg elkésve. –
Megrepedt az egyik bordád. Egy kibaszott nyomi leterített.
– Miért nem jöttél tizenegyre? – zihálom a szoba vakító
fényében. Kórházi ágyon fekszem. A lábamon lévő szúrós
takaró felszínre hozza a Bennytől való szökésem utáni
felépülés emlékeit. – Hol voltál?
Bűntudatosan összevonja a szemöldökét, és az ágyam
szélén ülve megfogja a kezemet.
– Jött egy riasztás. Behoztak egy férfit, aki alig lélegzett.
Egy hölgy azt mondta, hogy a fickó az út mentén motyogott
valami nőről, aki pajszerral megtámadta.
Homlokráncolva próbálom értelmezni a szavait.
– Persze hogy hazudik! – tiltakozom fújtatva, és megint
megpróbálok felülni. Dillon biztosan hisz nekem.
– Ne moccanj – morogja. – Azzal csak rontasz a helyzeten
– nyomja le gyengéden a vállamat, míg el nem lazulok a
matracon fekve. – Aztán kaptunk még egy riasztást. Egy
kattant nő miatt, aki egy bizonyos Benny nevét kiabálva
hadonászott a pisztolyával.
A név hallatán megborzongok.
– Ott volt, Dillon – motyogom. – Ott volt előttem –
ismétlem esdeklő tekintettel.
– Hiszek neked – feleli kedvesen. – Tényleg hiszek.
– De? – kérdezem a csokoládébarna szemében kavargó
aggodalmat látva.
– Megtalálták a véres pajszert a csomagtartódban.
– Mi? – kerekedik el a szemem. – Nem, ez lehetetlen.
Hazudik. Találkozni akarok vele – húzom ki a tűt a kezemből,
mit sem törődve a kis lyukból bugyogó vérrel.
– Baszki, Jade, állj már le! – parancsol rám morogva.
Megpróbálja lefogni a két kezemet, de vergődni kezdek,
amivel összekenem a fehér ágyneműt az ölemben. – Hívnunk
kell egy nővért, az isten verje meg!
 – Engedj el, Dillon! – rikácsolom. – Tudnom kell, miért
hazudik arról, ami történt. Lehet, hogy aki megütötte, az
zsarolja.
– Nem tudsz beszélni vele. A műtőben van. Életveszélyes
állapotban.
– Egyedül akarok lenni – szöknek könnyek a szemembe,
és elhúzom tőle a karomat.
– Ne csináld ezt – könyörög. – Ne távolodj el tőlem.
Próbálok neked segíteni.
– Nővért – követelem, miután megtalálom a hívógombot,
Dillon pedig megvonaglik.
Sovány nő jelenik meg az ajtóban, és végignéz a véres
katyvaszon, amit a kezemmel műveltem. Felmordul, aztán
odakiált egy másik nővérnek, hogy segítsen neki.
– Egyedül akarok lenni – ismétlem. Mindketten Dillon felé
fordulnak, aki hátralép az ágytól, és a támogatása rögtön
hiányozni kezd.
Dillon a fejét rázva letörli a véremet a kezéről.
– Ne taszíts el magadtól, Jade! El fogjuk kapni ezt a
szörnyeteget, és megmutatom neked, hogy már nem vagy
egyedül ebben az egészben. Senki sem mondhat vagy állíthat
semmi olyat, amitől elfordulnék tőled, vagy azt hinném, hogy
ez az egész csak a képzeleted szüleménye. Azt pedig végképp
nem hiszem el, hogy majdnem halálra vertél egy nálad
kétszer nagyobb darab pasast egy kibaszott pajszerral. A
DNS-teszt nem hazudik, ezért a hülye vád két percig sem
fogja megállni a helyét.
Aztán biccent egyet, én pedig a távolodó hátát nézem.
Ahogy becsukódik mögötte az ajtó, zokogás tör fel belőlem.
Iszonyúan fáj a bordám, de kibírom, mert megengedem
magamnak a sírást.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

~ Bíborvörös ~

– FÁJ?
Az arcomon lévő zúzódáshoz emelem a kezemet, és
önkéntelenül vállat vonok.
– Ez történik, ha az embert leteríti egy pasas.
– Ki volt az?
– Mit számít?
A nő fészkelődik a széken, én pedig a vizet nézem. Ma
zellerszárat rakott bele. Legszívesebben ordítva
megkérdezném tőle, hogy miért, mégsem teszem. Helyette
csak bámulom, ahogy apró buborékok gyűlnek az alján.
Biztos itt áll már egy ideje.
– Szomorúnak látszik ma. Miért? – kérdezi.
A szemébe nézve azt kívánom, hogy bárcsak tűzgolyóvá
változna, de nem változik.
Szomorúnak látszik.
Nem hiszem el, hogy ezért a szarságért fizetni kell.
– Lehet, hogy tényleg szomorú vagyok – közlöm
kifürkészhetetlen arccal bámulva.
– El tudná mondani, hogy miért? Mi történt, amitől így
érzi magát? – teszi keresztbe a lábát, és leteszi a tollat a szék
karfájára. Már megint egy olyan rettenthetetlen
nadrágkosztüm van rajta.
– Kérdezhetek valamit? – érdeklődöm eltűnődve, és
előrehajolok, hogy letöröljek egy foltot a cipőmről.
– Természetesen – mosolyog, miközben felemeli a tollat.
– Előfordult már magával, hogy annyira akart valamit,
hogy maga előtt látta, de nem tudta, valóság-e, vagy csak
szerette volna, ha az?
Tekintete a távolba réved a kies lakásban, ahogy
eltöpreng.
– Amikor valakit valamilyen trauma ér, nem szokatlan, ha
az elméjében keres feloldozást. Ez egy feldolgozási
mechanizmus. Mód arra, hogy végre továbblépjen. Ön nem
őrült – mosolyodik el megint.
– Nem mondtam olyat, hogy megőrültem – pattanok fel.
– Nem akartam megsérteni – teszi le a rajztáblát, és
előrehajolva összekulcsolja a kezét.
– Maga szarul végzi a munkáját.
Úgy hagyom ott, hogy eltátja a száját.
Mára elegem volt belőle.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

~ Bikavér ~

A MOBILOM MÉG MINDIG DILLON NEV ÉV EL V ILLOG, de

nem tudom rávenni magamat arra, hogy felvegyem. Kijöttem
a kórházból, és azóta a kanapén kuporogva nem foglalkozom
a hívásaival. Semmi sem áll össze. Olyan érzés, mintha
rémálmomban alvajárnék, és baromira nem bírnám
megtalálni a módját, hogy felébredjek.
Pitty.
A fejemet felemelve látom, hogy Dillon írt, de nem olvasom
el. – Szóval tényleg életben vagy, és tényleg tudod, hogy
hívlak – mennydörög a baritonja a lakásomban, amitől
megijedek. – Csak elhatároztad, hogy nem törődsz velem.
– Jaj... aucs! – nyögök fel, amikor a bordám lüktetni kezd a
fájdalomtól.
Odasétál hozzám, hogy letérdeljen a kanapé mellé.
– Francba, bocsi! – vonja össze a sötétbarna szemöldökét,
miközben felméri az állapotomat. Meg akarja simogatni a
hajamat, de elhessegetem a kezét.
– Mi a fenét csinálsz itt, Dillon? Hogy jutottál be?
A zsebébe nyúlva elővesz egy kulcsot. A lakáskulcsomat.
– Te adtad ide, amikor elmentem sörért a múltkor.
Affene, tényleg odaadtam neki.
– Hát most már nem múltkor van, és egyszeri használatra
szántam – csattanok fel, és kitépem a markából. Megvonaglik
az arcom, mert a mozdulattól megint lüktetni kezd az
oldalam.
– Nem fogom hagyni, hogy eltaszíts magadtól és
bezárkózz, Jade. Nem és kész.
– Hagyj békén, Dillon.
– Oké. Ha ilyen kiállhatatlan vagy, akkor választhatjuk a
nehezebb utat is – nyúl a szék karfájára dobott ruháimért. –
Öltözz fel. Így nem léphetsz ki a házból.
Végignézek a fekete harisnyámon, a bekötött oldalamon és
az ujjatlan Pink Floyd pólómon.
– Úgy nézel ki, mint egy aerobikedző a nyolcvanas évekből
– közli gúnyos mosollyal, bosszantóan aranyosan.
– Miért kell felöltöznöm? – nyafogom, de máris érzem,
hogy ő nyert. – Nem megyek sehova.
– Phillips, vedd fel azt a kibaszott ruhát, és irány a
kocsimhoz – közli csípőre tett kézzel. – Be kell hogy vigyelek
a kapitányhoz.
Erre már felfigyelek. A kelleténél kicsit gyorsabban ülök
fel, amitől fájdalom nyilall az oldalamba. Istenem! Ki fog
rúgni, le fog tartóztatni, vagy el fog marasztalni. Nem lehet,
hogy egy seggfejnek hisznek, aki azt állítja, hogy kis híján
halálra vertem.
– Megmaradt a fickó?
Dillon bólintva beletúr a hajába. A szeme alatt sötét
karikák kezdenek kirajzolódni. Fáradtnak tűnik. Miattam
van. Olyan vagyok, mint valami méreg: tönkreteszem a
számomra fontos embereket.
– Még mindig kritikus az állapota, de túl fogja élni. Öltözz
fel, öt perc múlva találkozunk odalent.

Fel-le jár a térdem. Nem tudom abbahagyni a lábrázást.

Ideges vagyok, nem akarok itt lenni. Mindenki engem les,
amióta bejöttem a kapitányságra. Az sem javított a
helyzeten, hogy két kezemet felemelve megkérdeztem,
akarnak-e fotót, hogy megörökítsék a pillanatot. Most pedig
Dillon tőlem egy méterre, egy másik székről néz rám
csúnyán.
– Hagyd már abba a kibaszott lábrázogatást, Jade! –
csippenti össze két ujjal az orrnyergét. Próbálom elfojtani a
vigyoromat. Szeretem, amikor Jade-nek szólít. Eddig tartott
a keménység meg a némaság, amit egész úton játszott.
Becsapódik az iroda ajtaja, és Stanton kapitány elsétál
előttünk. Az asztalhoz érve leteszi a seggét a székre, és lecsap
az asztalra egy mappát, amit aztán felém lök.
– Mi ez?
– Adam Maine orvosi beszámolója.
A mappát felkapva a bolhapiaci faszfej képével találom
szemben magam.
Adam Maine.
– Túlságosan súlyosak a sérülései ahhoz, hogy egy akkora
ember okozhatta volna, mint maga – veti oda. – Marhára
esélyes, hogy inkább egy furgon csapta el.
– Ahogy mondtam... – motyogom az orrom alatt, amivel
kiérdemlek Dillontól egy apró figyelmeztető rúgást.
Átlapozom az orvosi beszámolót. Van benne egy csomó
érthetetlen szakkifejezés, amiken kívül tényleg van, ami
kitűnik: összeesett tüdő, combcsonttörés, többszörös
bordatörés, szegycsonttörés, kulcscsonttörés,
medencecsonttörés, átszúrt vese miatti belső vérzés... és a
lista még folytatódik.
– Senki se tudja, hogy maradhatott életben – teszi hozzá
Stanton. – Az orvosoknak tippjük sincs, de a maga
szerencséje, hogy így történt. Kihallgatjuk majd, amikor
felépül.
– Akkor tisztázva vagyok? Folytathatom a munkát? –
kérdezem.
– Nem fogok hazudni, Phillips – zsörtölődik Stanton. –
Mad Maxet játszott egy kibaszott kézműves vásáron, ami
tele volt civilekkel... főleg nagymamákkal meg ilyenek... és ez
az egész sztori a pajszerral, aminek a végén egy hapsi a
kórházban végezte félholtan... hát nem a legjobb hír, ami
napvilágot látott erről a kapitányságról. De nem is az utolsó
ilyen. Mégis hosszabb szabadságra kell küldenem magát,
amíg ez az ügy meg nem oldódik. Túlságosan benne van.
Marhára érintett. Szóval nem, nincs tisztázva. Még nincs.
Leesik az állam.
– Ez nem kérés – emeli fel a kezét, hogy ne is folytassam.
– És velem mi lesz? – kérdezi Dillon.
Stanton előredőlve összekulcsolja az ujjait.
– Maga tovább dolgozik ezen a kibaszott ügyön, és
utánajár, hogy az az elmeroggyant tért-e vissza Phillips
múltjából, hogy szórakozzon vele. Ha igen, akkor el fogjuk
kapni, a kurva anyját neki!

Zakatol az agyam.
Nem bírok ülni és gondolkodni.
Csak arra vagyok képes, hogy fel-alá járkáljak a
nappaliban.
Dillon megkattan tőlem.
– Nem bírom ki, hogy ne csináljak semmit! –
panaszkodom a kimerült Dillonnak, aki borostás állát
megdörzsölve szigorúan rám néz.
– Most nincs más választásod, Jade. Az a köcsög odakint
vár, és próbál tőrbe csalni. Ki tudja, mi a célja. Túl kockázatos
lenne bármit is csinálnod. Téged nem foglak kockára tenni!
 Én tudom, mit akar Benny.
Mocskos kis babácska!
– Ígérd meg nekem, hogy itt maradsz, pihensz, és hagyod,
hogy a munkámat végezzem.
– Rendben – legyintek lemondóan, de azért fújtatok hozzá
egyet.
– Jade!
– Megígérem.
Nyom egy puszit az orromra, aztán otthagy.
Akármennyire is szeretnék Benny nyomába eredni, nincs
nyom, amin elindulhatnék. Kifárasztottak a nap eseményei,
így alig jutok el a kanapéig, mielőtt kidőlök.

Felriadva most először nem sikoltok fel, amikor egy férfi

hozzám ér a sötétben. Ismerős érzés, ahogy beletúr a
hajamba a durva kezével. Borsmenta és enyhe kávéillat
keveréke vesz körül. Felismerem az illatot: Dillon.
– Mennyi az idő? – motyogom, miközben próbálom
kivenni az alakját a sötétben.
Telt ajkai hozzápréselődnek az enyémhez. Résnyire
nyitom a számat, hogy beengedjem. Olyan hévvel csókol,
hogy levegőért kapkodok.
– Késő – suttogja. Gyengéden végigsimítja a pólómat, és
közben megmarkolja a mellemet. Kéjesen felnyögök, amin
kuncogni kezd. Mély és szívmelengető hangja van. Hívogat.
Összeszorítom a combomat, hogy csillapítsam az odalent
lüktető hiányérzetet.
– Van valami hír, amiről tudnom kell?
Dillonnak ötig tart a munkaideje, már ha lehet nála
munkaidőről beszélni. Az, hogy órákkal később itt van, azt
jelenti, hogy történt valami.
 – Nem akarok erről beszélni – morogja.
Hiába próbál kemény lenni, megremeg a hangja. Valami
kiborította a rendíthetetlen nyugalmú Dillon Scottot. A
vállára támaszkodva felülök, és látom a sziluettjét, ahogy a
kanapé mellett térdel.
– Mondd el – követelem.
A sziluett feláll, és kisétál a nappalimból. Felhorkantva
felpattanok, és utánaszaladok a hálószoba felé. Fáj az oldalam
a bordarepedés miatt, de ez sem tántorít el. Fény szűrődik ki
a szobából, és amikor belépek, látom, hogy éppen kigombolja
az ingét.
– Le kell zuhanyoznom – jelenti ki a homlokát ráncolva,
aztán letépi magáról az inget.
Végigjáratom a tekintetem napbarnított bőrén. Leveszi a
fehér atlétáját is, és megint lenyűgöz a kigyúrt izmaival.
Fenségesen néz ki – pláne ahhoz képest, hogy mintha el
akarná pusztítani az összes fánkot a világon. Biztos extra
keményen kell dolgoznia a cukormániája miatt. Még mindig a
testét bámulom, amikor a bokszerével együtt letolja a
nadrágját. Formás és feszes a feneke. Legszívesebben
beleharapnék.
Amikor felém fordul, nyoma vész bennem a kéjvágynak.
Barna szemét szomorúság árnyékolja be. Gondterhelten
ráncolja a homlokát. Úgy fest, mint aki össze van törve. El
van keseredve. Gondolkodás nélkül a karjaiba vetem magam,
mit sem törődve a közöttünk lévő vastag farkával.
– Mi történt? – kérdezem válaszért könyörögve.
Megsimogatja borzas hajamat, és nyom egy puszit a fejem
tetejére.
– Túl sok minden, bébi. Kibaszott sok minden.
Bár megdobban a szívem a becézéstől, meghűl a vér az
ereimben.
– Van köze Bennyhez?
Egész testében megfeszül. Nem kell, hogy szóban is
válaszoljon, mert ezzel már megtette. Valami történt.
– Mondd el!
Kirántja magát a szorításomból, és úgy sétál be a fürdőbe,
mintha övé lenne a ház. Minden lépésnél megfeszülnek az
izmok a hátán. Nagyon tetszik, ahogy a nagy termetével
kitölti a kis fürdőszobámat.
– Dillon...
Megborzong, amikor kinyitja a csapot. Meg sem várja,
hogy meleg víz jöjjön: rögtön beáll a jeges vízsugár alá, amitől
felszisszen.
Bosszant, hogy nem foglalkozik velem. Lehámozom
magamról a pólót és a melltartót. Miután a bugyim és a
farmerom is a földön landol, behúzódom mellé a hideg zuhany
alá, és az ajkamba harapva várom, hogy beszéljen. Hamar
felmelegszik a víz, és gőz száll fel körülöttünk. Háttal áll
nekem, úgyhogy nekitámasztom a homlokomat a kemény
húsának, és hátulról átölelem.
– Úgy nézett ki, mint te.
– Ki? – dermedek meg a szavaitól. Kérlek, ne mondd,
hogy meghalt a húgom!
– A lány, akit találtak.
– Macy az? – lehelem bele a párába, hátha én is
légneművé válok.
– Nem. Rögtön megkértem Jesse-t a laborból, hogy
csinálja meg a vértesztet. Jött nekem egy szívességgel. Nem
ő az, hidd el.
Az ujjaimat széttárva megfogom a derekát, miközben
elmondok egy néma hálaimát istennek. Ettől úgy elönt a
szégyen, hogy mocskosnak érzem magam tőle. Az a lány is a
testvére, a lánya, a barátja és a gyermeke volt valakinek.
– Mi történt vele?
– Nagyon mocskos volt – feleli Dillon mély, elnyújtott
sóhajjal.
Mocskos kis babácska!
 – Igen? – nyelek egyet.
– Igen. Gyilkosság volt, bébi.
Bébi.
Hagyom, hogy erőt merítsek a szóból, pedig mindjárt
elhányom magam.
– Hol?
– A várostól huszonöt kilométerre. Meztelenül. Tele
sebekkel.
– Ez Bennyre vall – suttogom.
Benny.
Dillon megfordul az ölelésemben, és beletúr a félig nedves
hajamba.
– Olyan szép volt az arca. Sehol egy seb, zúzódás vagy
ilyesmi. Ilyen kibaszott hosszú műszempilla volt rajta.
Rengeteg pirosítót mázoltak rá. A szája pedig vérvörösre volt
festve.
Megborzongok a gondolattól, hogy Benny vajon hogyan
szokta felöltöztetni Macyt. Sohasem engedte, hogy lássam, de
láttam, ahogy betolja a bevásárlókocsit a cellájába. Egy
kocsira való sminkcuccot, parókát, ilyeneket. Meg azokat a
hülye fodros ruhákat, amiket órákon át varrt neki.
– Jade... – mormolja Dillon, miközben körkörös
mozdulatokkal a halántékomat masszírozza. Résnyire szűkült
szemében félelem csillan. – Annyira sajnálom!
– Mit sajnálsz?
– Hogy azt művelte veled az a köcsög! – mordul fel, és
minden izma megfeszül a dühtől. – Az a lány szexuális
támadás áldozata lett, Jade. Más tizenévesekkel együtt
megerőszakolták, megcsonkították, és otthagyták az út
mentén, mintha kurvára nem számítana. Pedig kurvára
számított! Te is kurvára számítasz!
Összeütközik a szánk, és kétségbeesetten csókolni kezd.
Halkan felnyögök, amikor a keze a combom belsejére csúszik.
Könnyedén felemel, mire a lábam szinte magától az izmos
dereka köré fonódik. A nyelvünk incselkedve kínozza a
másikét, merev farka pedig közénk csusszan. Sajog a bordám,
de ő nem okoz nekem fájdalmat. Nem, sőt: minden oltári jó
érzés, amit a testemmel művel.
– Dugj meg, Dillon! – motyogom bele a szájába. –
Szabadíts fel, csak egy pillanatra!
Helyeslés gyanánt felnyög, és érzem, hogy a bársonyos
farkának hegye hozzám préselődik odalent. Dillon nagyobb,
mint bárki, akivel eddig voltam, de így, hogy folyik közöttünk
a víz, könnyedén belecsusszan a nedves, kiéhezett testembe.
Istenem, mekkora!
Minden porcikám kitágul, ahogy megtölt engem.
– Jézusmária! – sziszegi, és háttal nekidönt a csempének.
Két kézzel markolja a fenekemet, hogy megtartson a
levegőben, miközben brutális erővel belém hatol. A heves
mozdulatok közben úgy kapaszkodom a nyakába, ahogy csak
bírok.
Bennyvel minden olyan szörnyű volt, beteg módon néha
mégis jó.
Bóval minden olyan jó volt, többnyire mégis szörnyen
rossz érzést keltett bennem.
De Dillonnal?
Vele hihetetlenül jó. Semmi rossz nincs abban, amit csinál
velem.
Vibrál körülöttünk a levegő, miközben ki-be jár bennem.
Sercegve szétéget mindent, mintha egy túlfűtöttséggel telt
buborékot hozna létre körülöttünk, amihez senki más nem
érhet. Ahol biztonságban vagyunk. A világ pedig nem is
borzalmas hely, hiszen most rajtunk kívül senki és semmi
nincs benne.
– Érintsd meg a puncidat, Jade. Hónapok óta rád
gondolok, amikor magamhoz nyúlok. Most, hogy végre az
enyém vagy, nem fogom sokáig bírni. Azt akarom, hogy
velem együtt élvezz el a farkamon. Hallod, bébi? – vájnak
bele a fenekembe az ujjai.
– I-igen – nyúlok kettőnk közé. Így, hogy teljesen kitágít
közben, megőrülök a gyönyörtől, amikor a csiklómhoz érek.
Az egész testem orgazmusért remeg.
– Jó kislány – mondja megint belém nyomulva. – Dörzsöld
erősebben!
Gyorsítok, amíg lángra nem gyúlnak az idegszálaim.
– Jaj, istenem! – mélyednek a szabad kezem körmei a
nyakába.
Közel vagyok.
Nagyon-nagyon közel.
– Elélvezek, baszki! – harap rá az alsó ajkamra. Nem olyan
durván, hogy kiserkenjen tőle a vérem. Csak pont annyira,
hogy édes nyomot hagyjon rajtam.
Elönt a forróság. Ez, és ahogy ő fájdalmasan vergődik a
gyönyör határán, miközben magamhoz érek, földrengésszerű
rohammal fut végig a testemen. Csillagokat látok, és néhány
másodpercre beleveszek a fenséges érzésbe.
– Dillon – nyögöm, egész testemben reszketve a
gyönyörtől. – Dillon...
Belefúrja az orrát a vizes hajamba, aztán a forró lehelete a
fülemet csiklandozza. Felvihogok, amitől összehúzódnak az
izmaim az elernyedő farka körül.
– Ez...
– Kibaszottul fantasztikus volt? – harapdálja a nyakamat a
fülcimpám alatt.
– Ki gondolta volna magáról, nyomozó? – bólintok
nevetve.
Megint keményedni kezd, de csalódnom kell, amikor
kihúzza, és ráállít a remegő lábamra.
– Nem fájt a bordád? – mér végig az aggódó barna
szemével.
– Jól vagyok – mosolygok rá.
Huncut félmosolyt villant rám, ami gyorsan leolvad az
arcáról.
– Francba! – túr bele a szemébe lógó borzas hajába. –
Bocs, előtte kellett volna megkérdeznem. Mondd, hogy
szedsz tablettát!
Szomorúság tép az izmaimba, a csontjaimba, s végül a
lelkembe is.
– Ne aggódj. Nem tudok teherbe esni. A Benny okozta
traumák után már nem.
Gyilkos indulat ül ki az arcára. Elvörösödik. A düh
grimaszba torzítja a vonásait. Az enyém.
Hirtelen birtokvágy söpör rajtam végig. Dillon más.
Megérti a múltamat és a bosszúszomjamat. Senki sem tudott
olyan közel kerülni hozzám, mint ő. Szegény Bo próbálkozott
vele, de csak addig jutott, amíg a falaim engedték. Dillonnal
szemben viszont esélyük sem volt azoknak a falaknak.
Két tenyerem közé fogom a borostás arcát.
– Elkapjuk és meg fog fizetni érte. Megígérted, emlékszel?
Vadul összeütközik a szánk.
Most sincs szükségem szóbeli válaszra.
A csókja elmond mindent, amit már amúgy is tudok.
Gondoskodunk róla, hogy Benny megfizessen.

– Egyél – tesz egy tányér pizzás csigát az

éjjeliszekrényemre.
A laptopomból felnézve végigmérem a csaknem meztelen
testét. Az előbbi tusolásunk után az ágyban is megdugott.
Lágyabban és édesebben. De nem úgy, mint Bo. Máshogy.
Jobban. Függőséget okozva. Szeretkeztünk.
– Huszonnégy kilométerre a kollégiumától. Szerinted hogy
került oda? – kérdezem az egyik gőzölgő pizzás csigáért
nyúlva, és megfújom. Dillon nemrég kapott egy SMS-t
Stantontól, hogy az áldozat immár nem névtelen, hanem
Silvia Collins, húszéves főiskolai hallgató.
Dillon a bokszeréből kibújva bemászik mellém az ágyba.
Miután ráhúzza a takarót az ernyedten is elismerésre méltó
farkára, rápillant a térképre a kijelzőn. Bejelöltem rajta a
kollégiumot és a megtalálás helyét.
Ugyanott találták meg a lányt, ahol Adam Maine-t
elcsapta egy furgon az orrom előtt.
Ugyanott, ahol engem elcsapott egy furgon nyolc évvel
ezelőtt.
Semmi kétség, hogy mindez Benny műve. Tudom. Dillon is
tudja. Még Stanton kapitány is tudja.
– Talán becsalta a furgonba, ahogy téged és Macyt?
– Azt mondtad, hogy szét volt szaggatva a lábfeje, ugye? –
nyújtom felé a pizzás csigámat, és kizoomolok a térképből.
– Mintha menekült volna – bólint Dillon.
– Én akkor éjjel úgy futottam, ahogy csak bírtam.
Futottam az életemért. Minden elhomályosult körülöttem.
Kövekre, tövisekre és szúrós ágakra léptem. Egyik sem
zavart, semmi sem lassított le. Vitt az adrenalin – mondom
leginkább magamnak.
– Szerinted milyen messzire futhattál? – ül fel, hogy rám
nézzen.
– Azt mondták, hogy abban a kiszáradt és tönkretett
állapotban legfeljebb hat, hat és fél kilométer lehetett. Még
hárommal kibővítették a keresési terület sugarát a biztonság
kedvéért.
Dillon elveszi a laptopomat, hogy rákeressen valamire.
Beírja az áldozat nevét a Google-be, mire kijön egy csomó
találat a főiskolai futóversenyeken elért eredményeiről.
– Mi volt a legjobb időd a suliban egy kilométeren?
A homlokomat ráncolva vállat vonok.
– Négy perc húsz másodperc körül volt a felmérésen, de
edzésen sikerült négy perc három alatt is. Megvolt a
menzeszem a felmérés idején. Még azért az időért is
küszködnöm kellett.
Dillon megnyitja a számológépet, és elkezdi beírni a
számokat.
– Szilvia legjobb ideje három perc negyvenöt volt. De
mezítláb... – csippenti össze eltöprengve az orrnyergét. –
Szerintem emiatt inkább öt perc lehetett. Az adrenalin miatt
viszont többé-kevésbé meglehetett a négy húsz.
– Igen?
– A koliban látták utoljára, sötétedéskor – sóhajt fel
elgyötörtén Dillon. – Úgy kábé háromnegyed kilenckor. A
szobatársa azt mondta, hogy futáshoz volt öltözve, de aztán...
megtalálták a cipőjét a parkolóban – szorítja meg a kezemet.
– Gondolod, hogy Benny üldözte? Semmiképpen sem
hagyhatta elmenekülni. Inkább kivasalta volna azzal a hülye
furgonjával.
Dillon közel hajol hozzám. Perzsel a testéből kiáradó meleg,
ahogy még több pizzás csigát csór el, és kettőt belenyom a
tenyerembe.
– Mi van, ha direkt azt akarta, hogy meneküljön? Hogy
neked üzenjen vele?
– Szerinted szándékosan üldözte? – hűl meg a vér az
ereimben. – Azt biztos látta volna valaki a koliban.
– Akkor nem, ha előbb elrabolta, elvitte a főiskola
területéről, aztán hagyta elmenni. Akkor nem, ha elvitte
valahova, hogy megcsinálja vele azokat a dolgokat. Van egy
lepukkant motel félúton a kampusz és a megtalálás helye
között. Mi van, ha előbb odavitte? – elmélkedik hangosan
Dillon.
– Meg kell néznünk a motelt.
– Írok Jeffersonnak, hogy intézkedjen.
– Milyen közel van a motel a megtalálás helyéhez?
Belefájdul a fejem a gondolkodásba, de megzakkanok, ha
nem járok a végére.
 – Keress rá. Legalább tizenhat kilométernek kell lennie –
túr bele Dillon a sötétbarna hajába.
Elveszem tőle a laptopot, hogy megnézzem a távolságot.
– Huszonegy kilométer – mondjuk ki kórusban.
– Szóval meg volt rémülve, és az életéért futott – hadarja
Dillon. – De mezítláb, meztelenül és sérülten. Pont úgy, mint
te. Egy átlagos futó gyorsan megtenné ezt a távot, ez viszont
nem átlagos helyzet volt. Az adrenalin azért gyorsít egy
kicsit. Úgyhogy az ember ilyenkor közel kerülhet a legjobb
idejéhez.
– Nagyjából másfél órát futott úgy, hogy üldözték a sötét
főúton?
Kiráz a hideg a borzalomtól, amit ennek a lánynak át
kellett élnie.
– Kábé. Ez passzol a halál beálltának becsült idejéhez, ami
pont akkor következhetett be, amikor odaért – feleli Dillon. –
A pasas azt akarta, hogy lefussa azt a távot. Valószínűleg
autóval üldözte. Amikor pedig odaért, ahová szánta, akkor
megszabadult tőle.
Dillon rám néz, és ki nem mondott kérdések csillannak a
szemében.
– Mi jár a fejedben? – kérdezem.
– Mit mondtál nekik, hogy mennyi ideig menekültél? –
töm egy pizzás csigát a szájába. Nekem még mindig a
markomban van az a kettő, amit adott.
– Nem tudom. Azt mondtam, hogy óráknak tűnt. Mire
három héttel később magamhoz tértem, majdnem tíz
kilométeres körzetet felderítettek a húgomat keresve. Nem
találtak semmit. És amikor közöltem velük, hogy távolabb is
keressék, akkor udvariasan elmagyarázták, hogy az az én
állapotomban lehetetlen lett volna. Már a tíz kilométer is
túlment a határon.
Kiveszi az egyik pizzás csigát a kezemből, és megeteti
velem. Aztán a másikat is, mielőtt megint megszólal.
 – Mi van, ha annál messzebb futottál? Mi van, ha most
direkt hagyott jelet, hogy megtaláld? – ráncolja a homlokát,
mintha még az ötlet is felháborítaná.
– Biztos, hogy direkt hagyott jelet a kézműves vásár
weboldalán. Csak egy apróságot, ami miatt egyedül
odamegyek. Amikor odaértem ahhoz a standhoz, mindössze
egyetlen meggyötört babát láttam, rajta egy üzenettel.
Szerintem megpróbált volna elcsalni a tömegtől és megint
elrabolni, ha az az egyenruhás köcsög nem terít le úgy,
mintha rögbimeccsen lennénk.
– Milyen üzenet volt azon a babán, amiről azt mondod,
hogy neked hagyta ott? – keményednek meg Dillon vonásai.
– Már nem találták meg, amikor visszamentek a helyszínre.
MOCSKOS KIS BABÁCSKA.
– Az a név, ahogy szólított... – szorul össze a torkom.
– Mocskos kis babácska – morogja. Hiába Dillon szájából
hangzik el, és nem Bennyéből, mégis hullámokban tör rám
miatta a rémület. Erre átölel és magához húz. – Ez volt a
gyilkosság áldozatának melle fölött. Azután vésték bele, hogy
meghalt – sziszegi dühösen. – A nyakától a farkáig fel fogom
vágni azt a faszkalapot, hogy kitéphesd az istenverte beleit.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

~ Borvörös ~

–T E ITT MARADSZ, és mindig zárva tartod az ajtókat.

Lőj le minden köcsögöt, aki be mer jönni. Kivéve, persze, ha
én vagyok az – mondja Dillon egy félmosollyal, miközben a
kávéjából gőz száll fel az arcához.
Marha szexi ma a fekete nadrágjában és a szűk
halványkék ingében. Odakint a kénköves pokolnál is
melegebb van, ezért máris feltűrte az ingujját a könyökéig.
Minden mozdulatnál megfeszülnek az izmok az alkarján.
Erős, markáns erek vannak rajta – pont úgy, mint a farkán.
Tudom, mert az éjszaka közepén letérdelve közelebbről is
megfigyelhettem.
Az engem körülvevő szörnyűségek ellenére különös
elégedettséggel tölt el, hogy Dillonnal közel kerültünk
egymáshoz. Segít elviselni az állandó stresszt. Tényleg jól
érzem magam vele. Még akkor is sikerül elterelnie a
figyelmemet, amikor Benny és Macy felkutatásán dolgozunk.
Képesek vagyunk mindent kizárni, ha egybeforr a testünk.
Még sohasem éreztem magam biztonságban, mert Benny
non-stop ott volt a gondolataimban.
Dillon elzavarja onnan.
Dillon megtölti a helyét a maga mindent átható, részegítő
jelenlétével.
Dillon az első számú figyelemelterelés, és én teljes
szívemből elfogadom.
Benny már nem győzhet. Dillon az alfahím, aki a mellét
verve elfoglalta az agykapacitásomat.
– Tudod, hogy nem haboznék, hogy lelőjem, ha eljönne
hozzám – biztosítom Dillont.
Végigjáratja a tekintetét a testemen. Mivel nem kell
dolgoznom, csak egy bő, fehér, ujjatlan top van rajtam,
rózsaszín csipkés bugyival. Tetszik, hogy ekkora hatással
vagyok rá. Hiába dolgoztunk hónapokig együtt, egyszer sem
adta jelét, hogy érdeklődött volna irántam.
– Ha végre visszaengednek majd dolgozni, kurva nehéz
lesz, hogy ne fektesselek hasra az asztalodon, és ne dugjalak
meg hátulról – morogja, miközben leteszi a bögréjét a
konyhapultra.
Felkacagok, ő pedig odajön hozzám. Sajog a testem a
tegnap este után, de az ölelése nem fáj. Belefúrja az orrát a
hajamba, hogy magába szívja az illatomat.
– Istenem! Az illatod lesz a végzetem. Hogy a fenébe
koncentrálhatnék ma úgy, hogy magamon hordozlak?
A szája megtalálja az enyémet, és keményen, mohón
megcsókol. Mintha felemésztené az éhség. A mellkasára
teszem a két kezemet, hogy a testén végigsimítva
megmarkoljam a merevedését. Ez a pasi fáradhatatlan!
Tegnap éjjel úgy szétkefélt, hogy még mindig fájok, de
valahogy mégis sikerül benedvesednem a puszta gondolattól,
hogy bennem lehetne.
– Mennem kell – magyarázkodik, aztán tovább fal a
szájával. Szemlátomást nem siet. Szinte letépi rólam a felsőt,
és önkéntelen nyögés szakad fel belőlem, amikor szívogatni
kezdi a kulcscsontomat. Aztán a mellbimbómon van a szája,
amit szívogat, harapdál és húzogat a fogával. Égnek a
mellbimbóim az állandó igénybevételtől, mégis ágaskodva
várják a folytatást. Dillonnak frissen zselézett a haja, de
legszívesebben megint összeborzolnám. Bele is túrok, és pont
annyira meghúzom, hogy felmorduljon.
– Baszki! – nyúl a bugyimhoz, és sietve lehúzza rólam,
aztán megfordít. – Dőlj előre, bébi!
Bébi.
Végigsöpör rajtam az izgalom.
Hátat fordítva ráhajolok a pultra, mire a hatalmas
tenyerével rásóz egyet a fenekemre. Felsikkantok.
– Au! Seggfej!
Hallom, ahogy zörög az övcsatja. Aztán érzem, ahogy
szétnyit az ujjával, és egyetlen kemény döféssel már bennem
is van a kövér farka.
– Jaj, istenem! – sikkantok fel a pultot karmolászva.
Visszhangzik a konyhában, ahogy újra meg újra
összeütközik a testünk. Brutálisan a magáévá tesz hátulról, a
keze viszont gyengéden cirógatja a hátamat. Dillon úgy kefél
velem, ahogy egy oroszlán tenné a szukájával.
Elhatalmasodik rajtam a birtokvágya.
Ez a fájdalommal fűszerezett gyönyör... Megadja nekem,
amit Bo sohasem tudott.
Két ujjal összecsippenti a csiklómat, amitől visszazökkenek
a jelenbe. Még néhány másodperc kell a mennyei kínzásból,
és máris durván elélvezek a farkán. Beletúr a kócos hajamba,
és kissé hátraránt, miközben ő is eljut a csúcsra. Olyan szexi
nyögés tör fel belőle, hogy majdnem elkezdek könyörögni
neki, hogy vigyen vissza a hálóba egy második körre.
– Ki fognak rúgni miattad – panaszkodik, amikor kihúzza,
és forróság folyik végig a combom belső oldalán, egészen a
térdemig. Még egyszer rácsap a fenekemre, amivel
kiérdemli, hogy csúnyán hátranézzek rá a vállam fölött. De
amint meglátom a borzas haját és a köcsög vigyorát, nekem
annyi. Elolvadok tőle. Ebben a szörnyű életben most érzem
magam először igazán gyengének.
– Jelents beteget – heccelem, miközben felhúzom a
bugyimat. – Majd én ápollak.
 Visszarakja a csöpögő farkát a bokszerbe, és felrántja a
nadrágját. Felhúzza a sliccét, közben pedig megrázza a fejét.
– Ki gondolta volna, hogy ilyen vadmacska vagy, Jade? Ha
tudtam volna, hogy ilyen jók vagyunk együtt, már az első
közös napunkon megduglak a szolgálati kocsi hátsó ülésén.
Nem esett le, hogy a gonosz picsaság jelenti nálad a flörtölést.
– Mekkora seggfej vagy! – csapok rá nevetve.
Megmarkolja a csípőmet, hogy magához húzzon. Azok a
tökéletesen telt ajkak az enyémhez nyomódnak, és
keményen megcsókol. Dillonnal minden alkalom annyira
kemény, mohó és nyers! Még sohasem éltem át ilyet.
Amikor kibontakozik a lélegzetelállító csókból, komolyan a
szemembe néz.
– Ma ne menj sehova. Ígérd meg, hogy itt leszel
meztelenül, és várod, hogy hazaérjek.
Kellemes borzongás fut végig a gerincemen és a
megharapott ajkamban a lángra gyúló szenvedélytől.
Megrészegít, hogy az otthonának nevezi a lakásomat. Úgy
elvarázsol vele, hogy el sem jut az agyamig a csók, amit
gyorsan az ajkamra lehel, és a néhány másodperccel későbbi
ajtócsapódás. Otthon.
Olyan, mint ha maga Dillon állna hozzá a legközelebb.

Távolabbi területeknek is utánanézek, mint az a tíz

kilométer sugarú kör, ami fölött eleinte órákig görnyedtem.
Elérkezett az ebédidő, és még mindig nem hallottam egy árva
szót sem a társam felől. Dillon számításai szerint távolabb is
lehettem, ezért megduplázom a távolságot, és most már
majdnem húsz kilométeren keresgélek. Nyakig vagyok a
részletekben, amikor megcsörren a telefonom.
– Halló? – veszem fel, miközben a képernyőn görgetek.
 – Halló-halló – szól bele egy ismerős, mély hang. –
Mocskos kis babácska.
Meghűl az ereimben a vér. A hívó – az a kurva Benny –
most már a teljes figyelmemet élvezi.
– Hol a húgom? – hangosítom ki a telefont, hogy
megnézzem, kiírja-e a számot. Hála istennek, kiírja. – Hol a
picsában van, te köcsög?
Sötét és vészjósló hangon felkuncog. Pont úgy, ahogy
emlékeztem rá. Egész testemben reszketek a félelemtől.
Évek óta nem hallottam a hangját, de mintha csak tegnap lett
volna.
– Miután otthagytad, vagyis mindkettőnket otthagytál,
miért érdekel? Amúgy sem miatta kell aggódnod. Hanem
amiatt a köcsög miatt – fröcsögi.
Dillon.
Belém hasít a fájdalom a gondolattól, hogy Benny őt is
bántja.
– Nem!
– De...
Bingó! Egy benzinkút, tizenegy kilométerre innen.
Francba, milyen közel van!
– Ha bántod őt, akkor istenemre esküszöm, hogy
megöllek, Benny!
– Benjamin – dühöng. – Benjaminnak kell szólítanod.
Nem foglalkozom vele. Gyorsan megnyitom a
postafiókomat, hogy írjak az egész rendőrségi hálózatnak.

A gyilkossággal és emberrablással gyanúsított Benjamin

(más néven Benny) felhívott a mobilomon. A kijelzett szám
alapján a Delaware és Hollister sarkán lévő benzinkútról
hívott. Máris a nyomába eredek. Azonnal erősítést kérek!

A küldés gombra nyomva belebújok a cipőmbe.

– Már nem te diktálod a játékszabályokat, Benny. Ide
fogod adni a húgomat, és feladod magad a hatóságoknak.
Nem hülye. Csak azt akarom, hogy tovább beszéljen. Minél
tovább marad a telefonnál, annál nagyobb az esély a
letartóztatására. A pisztollyal az övemen kirohanok az ajtón,
és a kocsim felé kocogok.
– Mindketten tudjuk, hogy nem fogom feladni magam –
feleli önelégülten. – Hiányzom neked, szép kis babácska?
Hiányzik, ahogy a szűk kis puncidat basztam, és közben
kiabálva könyörögtél, hogy megmentsenek? Emlékszel,
milyen keményen elélveztél, amikor a puncidat nyaltam?
Milyen piszkos, mocskos kis babácska! Miért menekültél el
tőlem? Tőlünk? Csak miattad tartottam meg őt, és te hogy
háláltad ezt meg?
Kis híján elhányom magam, de nagy nehezen visszatartom.
– Te egy szörnyeteg vagy. Imádkozhatsz érte, hogy a
húgom életben van, és jól van. Ha bármit is csináltál vele,
kivágom a szívedet és megetetem veled.
– Milyen színpadias! Mindig is vadóc voltál. Senki sincs
hozzád hasonló – mondja halkan. – Mindig is te akartál a
középpontban lenni. Mindig azt akartad, hogy téged dugjalak
meg, ne pedig őt. Féltékeny babácska voltál, ugye?
– Baszd meg! – vetem oda, miközben végigszáguldok az
úton jelzőfénnyel, de sziréna nélkül.
Csipog a telefonom, de meg sem próbálom felvenni. Őt kell
vonalban tartanom.
– Már megtörtént, mocskos kis babácska. Olykor direkt te
kérted. Annyiszor megbasztalak, és istenem, mennyire jó
volt! Amióta elszöktél tőlem, nem éreztem hasonlót. Az az
igazság, hogy te vagy a kedvenc babám – folytatja émelyítő
derűvel. – És kurvára vissza akarlak kapni!
Az ordításától felsikkantok, és majdnem elejtem a telefont.
Rémült zokogás akar feltörni belőlem, de elfojtom.
– Nem megyek vissza – sziszegem, miközben
kétségbeesetten próbálom elérni, hogy ne remegjen a
hangom.
– Nem hiányzik a kishúgod?
Könnyek szöknek a szemembe. Sűrűn pislogok, hogy
lássam az utat.
– Nagyon – suttogom.
– És ő? Ő nem hiányzik? – kérdezi féltékenyen. Meglep,
hogy tud rólam és Dillonról. Mi van, ha járt nálam?
– Nem tudom, miről beszélsz – csattanok fel.
– Nem is érdekel, honnan tudom a telefonszámodat? –
nevet fel ugatva. – A te kis barátod. Csak vártam és vártam,
hogy felhívd, de nem hívtad. Úgy tűnik, pont annyira
pótolható a számodra, mint amennyire mi voltunk.
Amennyire én voltam. Akkor biztos hiába bántottam.
– Mit csináltál?
Egy pillanatra csend honol a vonal másik végén. Félek,
hogy letette. Végül mélyet sóhajt a telefonba.
– Kellett egy fiúbaba a gyűjteményembe.
Kiszökik a szememből egy könnycsepp.
Én mindenkit tönkreteszek.
A Benny nevű sötét felhő mindenhová követ, és
ámokfutásba kezd azoknak az életén, akik belecsöppennek az
enyémbe.
– Engedd el...
– Nem kellett volna vadásznia rád, amikor még kislány
voltál. Emlékszem arra a képre, amelyiken úgy átölelt a
nyurga karjával, mintha a tulajdona lennél. Beteg fasz.
Szertefoszlik a fejemben Dillon képe.
Bo.
Nem!
– Fogadni mernék, hogy alig várta, hogy kihasználja a
magányodat – gonoszkodik tovább. – Hiányoztam neked? Te
hiányoztál nekem.
– Ne bántsd! Benny, kérlek...
– Benjamin! Benjamin! Benjamin!
 – Bocsáss meg – nyögöm ki elveszetten. Megint az az
összetört baba vagyok, akivé ő tett engem.
– Még nincs miért sajnálkoznod, de majd lesz.
– Kérlek, Benjamin!
– Viszlát, mocskos kis babácska. Nemsokára eljövök érted.

Alig öt perc múlva érkezem a benzinkúthoz, de tudom,

hogy már túl késő. Eltűnt. Felemelt pisztollyal szállok ki a
kocsiból, hogy odaszaladjak a nyilvános telefonhoz. Forró
könnyek folynak a szememből, és megengedek magamnak
egy elkeseredett szipogást. Egy olcsó kis mobilt találok
kihangosítva a kagyló mellett.
Nem is volt itt, amikor beszéltünk. Esélyem sem volt
időben ideérni, hogy elkapjam.
Féreg!
Bo...
Még mindig lesben állva védem a bűnügyi helyszínt,
amikor három járőrkocsi és Dillon jelöletlen Fordja csikorogva
lefékez a parkolóban.
– Ott van – mutatok egész testemben reszketve a
nyilvános telefonra. – Vegyetek róla ujjlenyomatot, aztán
keressétek ki azt a köcsögöt a rendszerből.
Két erős kar von egy kemény mellkashoz, én pedig
összezuhanok az ölelésben.
– Pssszt – mormolja bele a hajamba. – Itt vagyok. Most
már biztonságban vagy.
A munkatársaink megvizsgálják a helyszínt, Dillon pedig
kicsalogatja belőlem, mi történt. Szóról szóra felidézem az
egész beszélgetést. Végül a szemébe nézve látom, hogy
ráncolja a homlokát.
– Bébi...
 – Tessék?
A becézés még így, pattanásig feszült idegekkel is
megnyugtat.
Egy pillanatra behunyja a szemét, aztán rám néz.
– A nő, aki a cserbenhagyásos baleset tanúja volt, egy
fekete furgont látott. Még a rendszám egy részére is
emlékezett, és megadta a kórházban dolgozóknak. Nem
tartott sokáig kideríteni, kié a kocsi – mondja nagyot nyelve.
– És kié?
– Te egyáltalán nem ismerted fel? – kérdezi a
szemöldökét összehúzva. Úgy tart, mintha attól tartana, hogy
szét fogok esni.
De igen.
– Ööö... túl gyorsan történt – felelem rekedten. – Sokkot
kaptam. Túl nagy egérutat adtam annak a furgonnak, mielőtt
utánamentem. Miért?
– Bo furgonja volt. Jade, annak a kocsinak az
exvőlegényed a tulajdonosa – mordul fel tehetetlenül Dillon.
– Hacsak nem ő ütötte el azt a fickót, akkor valószínű, hogy
Benny tényleg elkapta. Annyira sajnálom!
 TIZENHATODIK FEJEZET

~ Cseresznyepiros ~

R ENDŐRAUTÓK SORAKOZNAK A FÖLDÚTON ott, ahol Bo

szülei és az enyéim laknak. Maureen a karjában tartja az
ölebét, és kétségbeesetten rázza a fejét. Amikor meglátja,
hogy jövök, odasiet hozzám, és leejti a kiskutyát a földre.
Magához ölel, pedig szerintem igazából soha nem fogadta
el, hogy együtt voltunk Bóval. Túlságosan sérült vagyok
ahhoz képest, amilyen menyet szeretett volna.
– Mi ez az egész, Jade? – ráncolja a homlokát. – Hol van
Bo?
A kiskutya megnyalja Dillon csizmáját, aki a homlokát
ráncolva néz le rá.
– Mikor találkoztál legutóbb Bóval, Maureen? – kérdezem.
– Hetek óta nem láttam – von vállat a fejét rázva. – De ez
nem szokatlan. Minden idejét veled vagy a munkahelyén
tölti.
Nem tudja, hogy szakítottunk.
Francba!
Tehát azóta nem is járt itt?
– A kolléga... – motyogja a fülembe Dillon.
– És ajándékot küldött nekem azzal a kedves emberrel.
Dillonnal mindketten kővé dermedünk.
– Milyen ajándékot?
A kiskutyára mutat, aki éppen felemeli a lábát, hogy
lepisilje Dillon cipőjét. Dillon arrébb akarja hessegetni, mielőtt
ez bekövetkezhetne, de az eb nem moccan. Lehajolok, hogy a
grabancánál fogva felemeljem, erre megnyalja az arcomat.
– Szia, te!
– Ki volt az az ember? El tudná mesélni, mi történt
pontosan? – áll elé Dillon, részben elállva az utamat. Maureen
aggódva az arcához kap.
– Egy jóképű férfi borzas hajjal és igéző szemekkel. Azt
mondta, hogy a kiskutya az én Bóm ajándéka.
Hirtelen megakad a szemem a nyakörvön csilingelő
névtáblán.
– Dillon! – lehelem.
A válla fölött hátrapillant rám, én pedig felemelem a
névtáblát, hogy lássa.
DOLLY.
– Bo tudja, milyen nehéz volt nekünk, amikor az öreg
kutyusunk, Toby elment – meséli szomorúan Maureen, aztán
a szemöldökét összevonva rám néz. – Mi folyik itt, Jade? Mi
ez az egész? Hol van az én Bóm?
– Adtál már neki nevet? – biccentek a kiskutya felé.
– Miért nézelődnek ezek az emberek a házam körül? Nem
értem – hunyorog a hátam mögé.
– Maureen, kérlek, figyelj rám! – kiáltok fel. – Elárulnád,
hogy adtál-e nevet a kiskutyának?
– Nem. Kislány, és rajta volt a névtábla. Eszembe jutott,
hogy ez egy kicsit udvariatlan Bótól azok után, amin a
szegény húgoddal keresztülmentetek, de...
Forog velem a világ, és mindjárt elhányom magam.
– Azt mondta, hogy a te szüleidnek is küldött ajándékot.
Velük viszont nem találkoztam.
Elhomályosul körülöttem minden.
Nem!
– Jade! – szól rám Dillon, de már túl késő. Magától mozdul
a testem. Leejtem a kiskutyát a lábához, és futásnak eredek.
– Jade! – kiált utánam. Mintha lassított felvételben
történnének a dolgok, miközben a tíz méterre balra álló kis
házhoz sprintelek.
– Jade! Állítsák meg! Valaki kapja el!
Kitérek az értem nyúló kezek elől, nem törődve a
mögöttem támadt morajlással.
Bumm, bumm, bumm – zakatol a szívem.
A kilincsért nyúlva hirtelen lefékezek, hogy levegőhöz
jussak. A bordám tiltakozik a futás ellen, de nem érdekel a
fájdalom. Aztán benyitok a házba.
Nem!
Léptek zaját hallom a hátam mögött.
– Nyugi, mindenki nyugi! – szólal meg mögöttem Dillon, és
már érzem is a teste melegét. – Kérlek, hadd menjek be,
Jade.
– Tudnom kell, hogy jól vannak. Biztos jól vannak.
Nem ismerem fel a saját hangomat. Olyan furcsán, mélyen
és megtörtén cseng.
– Majd én szétnézek – válaszolja elfúló hangon. – Hadd
tegyek meg ennyit neked – teszi a vállamra a kezét, de
lerázom magamról, és belépek. Eddig liliomillat csapta meg az
orromat, valahányszor megérkeztem a szüleimhez. Most
viszont gyomorforgató bűz fogad, amitől öklendeznem kell.
– Jade... – mormolja megint Dillon fájdalmas hangon.
Minden filmben azt mondják, hogy a holttestek úgy
bűzlenek, mint a legelhanyagoltabb pöcegödör. Valójában
viszont egyedülálló, különös szaguk van: mintha vegyszerek
és rohadó gyümölcs szaga keveredne. Nem valami kellemes.
Inkább penetráns. És még a gondolat is émelyítő, hogy
ilyenkor mit lélegez be az ember.
A lábam apró léptekkel elindul a nappali felé.
Bumm, bumm, bumm.
Meglátom apa foteljét. A tévével szemben áll, mint mindig.
A képernyőn a hírcsatorna képei villognak némán, és valami
vérvörössel rá van írva.

ITT VANNAK A SZÖRNYETEGEK!

– Apuci! – sírom el magamat. Könnyek szöknek a

szemembe, s ömleni kezdenek, ahogy közelebb lépek.
A szívem dobogása elnyomja Dillon hangját, aki próbál
megállítani, hogy ne menjek tovább. De olyan, mintha az
agyamnak szüksége lenne a látványra. Hogy tudjam: ez a
valóság.
Reszkető kézzel nyúlok a fotel kárpitja után.
Megfordulnék, de a vállamra nehezedő kéz nem hagyja.
– Jade! Kérlek, bébi...
Megkerülöm a fotelt, és a látványtól összedől a világ.
Bőgve rogyok a földre.
– Ne! Jaj, istenem, ne! – tör fel belőlem szaggatottan.
Annyira... kék. A kezéért nyúlok, de visszarántom a
sajátomat, ahogy a merev halál jege megérinti a bőrömet.
– Kivette a szemét! – kiáltok fel fuldokolva. Két véres lyuk
tátong a mogyoróbarna szemének a helyén, a nyakán ejtett
sebből pedig bordó patak ered. – Hol van anya? – suttogom
bele a bűzös levegőbe. Feltápászkodva eszeveszett
keresgélésbe kezdek.
– A-anya... anya... anyuci?
Minden ajtón benyitok, végül anya hálószobájánál állok
meg.
Belépve ösztönösen behunyom a szememet, hátha örökre
elfelejtem az elém táruló képet. Helyette viszont azt hiszem,
hogy végleg beleég a lelkembe. Kipattan a szemem, aztán
szemügyre veszem, mit művelt vele az a szörnyeteg.
Anya Benny egyik babájának öltöztetve ül az ágyon,
széttárt karral és felvágva elernyedt csuklóval. Az ereivel
kötözték oda a támlához.
– Faszkalap! – szisszen fel mögöttem Dillon.
 – Csinált magának egy marionett bábut... – suttogom.
– Gyere. Kiviszlek innen.
Mintha ez nem is a valóság lenne. Hiába éri a lábam a
földet, nincs gravitáció, ami lent tartana. Zsibbadtan lebegek
a hitetlenség állapotában.
– Scott nyomozó! – rikkantja valaki a házban a társamat
keresve, de mintha valahol a távolban lenne.
Dillon kifelé vonszol. Maureen a nevemet kiabálja, majd a
kiskutya farokcsóválva beront a házba.
– Valaki fogja meg azt a kutyát! – csattan fel Dillon. –
Mindenki más maradjon kint, és hívjátok az orvosszakértői
csapatot. Ez egy bűnügyi helyszín.
Próbál egyben tartani engem az erős karjával. Érzem,
hogy amint elenged, teljesen szétesem.
Arra a hülye kiskutyára téved a tekintetem. Hagyd abba!
Hagyd már abba!
– HAGYD ABBA! – sikoltok fel, miközben az apa lábánál
összegyűlt vért nyalja.
Dillon felkapja a kutyát, én pedig kiszaladok a házból, utat
törve magamnak a kollégák és a szomszédok között. Vad
öklendezéssel szabadulok meg a gyomrom tartalmától a zöld
gyepen, amire apa annyira büszke volt.
– Rohamosan durvul – állapítja meg Jefferson nyomozó a
szakállát vakargatva. – Nem volt eddig huszonhárom évesnél
idősebb áldozata, a legutóbbit pedig megerőszakolták. Ez új
tőle.
– Micsoda? – egyenesedek fel, és megtörlöm a számat a
kézfejemmel.
– Őszinte részvétem, Phillips – néz rám Jefferson a
homlokát ráncolva és lefelé görbülő szájjal.
– Nem az – sziszegem. – Mit is mondtál, hogy az erőszak
új tőle?
– A többi áldozaton nem találtuk szexuális támadás
nyomát – mondja csípőre tett kézzel és oldalra biccentett
fejjel.
– Én is az áldozata voltam, és engem megerőszakolt!
Kibaszottul sokszor!
– Jade – ejti ki a nevemet Dillon megint, pedig már unom
hallani. Értem nyúl, de elhúzódom tőle.
– Az erőszak nem új tőle – csattanok fel. – A gyilkosság és
a hentelés sem új tőle. Ezek az áldozatok azért idősebbek,
mert nekem üzen velük. Ez az egész nekem szól.
– Én csak úgy értettem, hogy a többi nőt nem erőszakolta
meg...
– Hát engem megerőszakolt! – visítom, amitől
mindenkinek eláll a lélegzete.
– Ne tegyetek már úgy, mintha nem lennétek tisztában a
kicseszett múltammal – legyintek nekik. – Ne tegyetek már
úgy, mintha nem erről beszélnétek a hátam mögött
mindannyian!
A fenekem Dillon Fordjának anyósülésén landol, aztán
becsapódik mellettem az ajtó, hogy bezárjon a kavargó
érzéseimmel. Fojtogat a valóság súlya. Kivérzik tőle a szívem,
és képtelen vagyok összevarrni a sebet.
Levegőért kapkodok, ahogy összeszorul a mellkasom. Nem
bírok lélegezni.
– Semmi baj – gügyögi. – Semmi baj – pattan be mellém.
Megfogja a karomat, hogy magához húzzon. Szemből az ölébe
telepszem, és belekapaszkodom. – Lélegezz! Érezd, ahogy
egymáson dobog a szívünk.
Bumm-dupp, bumm-dupp, bumm-dupp – ütögeti finoman
a ritmust.
Levegő áramlik belém, és hagyom, hogy Dillon
visszarántson.
– Szükségem van rá, hogy bennem legyél – közlöm vele.
– Sokkot kaptál, bébi.
– Kérlek! Muszáj, hogy érezzelek – nyúlok az övcsatjához.
Elkapja a csuklómat, és mélyeket sóhajtva az enyémhez
érinti a homlokát.
– Mindenhol emberek vannak odakint, bébi. Te pedig
sokkot kaptál. Így nem teszlek a magamévá.
Elengedem az övcsatját, lerázom magamról a karját, és
visszaülök a helyemre.
– Jade...
– Hagyd abba! – bukik ki belőlem. – Csak... ne mondj
semmit.
Fojtogat a szomorúság. Zúg a fülem, és mintha valami
összenyomná a fejemet.
– Scott, kettő tizenkilenc – szólal meg egy hang a rádiós
adóvevőn keresztül, mindkettőnk megkönnyebbülésére.
– Központ, itt Scott kettő tizenkilenc. Hallgatom.
– Megtaláltuk a fekete furgont 764 KNY rendszámmal.
– Folytassa – mondja a diszpécsernek Dillon, és rám
pillant.
– A járművet gyanúsként jelentették be a Six Mile Motel
alkalmazottai.
– Vettem.
Még nem is mondta, de a tekintetéből már látom: nem
akarja, hogy vele menjek. Elment az esze, ha azt hiszi, hogy
itt fogok maradni.
Valaki bekopog az ablakon mellettem, amitől megijedek.
Letekerem, és Maureen áll ott a kurva vérnyaló Dollyjával,
akit ajándékba kapott egy kibaszott elmeroggyanttól.
– Jade – néz rám, kövér könnycseppekkel a szemében. –
Hol van Bo?
Francba!
– Maureen, Bo rendben lesz, megígérem.
Hazug disznó.
– Kereszteld át a kutyádat! – teszem hozzá az ablakot
felhúzva, és kiadom a parancsot Dillonnak, hogy indítson.
 Csendben autózunk, miközben pislogva próbálom
eltüntetni a szüleim képét a lelki szemeim elől. Murva
csikorog a kerekek alatt, amikor rákanyarodunk az olcsó
motelhez vezető megviselt útra.
– Ott van – mutat rá Dillon a fekete furgonra.
Bo kocsija.
Kicsatolom a biztonsági övemet, kinyitom az ajtót, és
teszek egy óvatos lépést kifelé.
– Nem muszáj itt lenned, Jade – szól át Dillon a kocsi
teteje fölött a túloldalról.
– De igen.
Odamegyünk a furgonhoz, és anélkül, hogy
megérintenénk, benézünk az ablakon át az első ülésre. Üres
vizespalackok hevernek az anyósülés előtt a padlón, ami Bóra
jellemző. Rendetlenebb, mint a főiskolások, akiket tanít.
– Vér – állapítja meg Dillon a furgon hátuljába nézve. Egy
férfi közelít felénk, és az ingén lévő jelvényre mutat.
– Jó napot. Tim vagyok, én vezetem ezt a kócerájt –
biccent, aztán karba tett kézzel megvakarja a
kecskeszakállát.
– Meg tudja mondani, mióta áll itt ez a kocsi? – kérdezi
Dillon.
– Két napja. Feltételeztük, hogy az egyik vendégünké, de
nem moccant, és észrevettük a vért.
Végigjáratom a tekintetemet a terepen, majd a kamera
felé biccentek.
– Az ott működik?
– Igen. Még újak, és senki se kezeli őket. A felhőbe töltik
fel a felvételeket – von vállat.
Szóval eszébe sem jutott visszanézni, ki parkolt le itt a
furgonnal? Félreteszem a bosszúságomat, és a motel bejárata
felé tolom.
– Látnunk kell.
Otthagyom Dillont, hogy betelefonáljon, és követem befelé
a nyúlánk fazont. Odabent izzadság- és geciszag fogad. Ha
lehet hinni a szemetesében tornyosuló használt
zsebkendőknek, akkor az irodáját hálószobának használja.
– Jól néz ki ahhoz képest, hogy zsaru.
Szép kis babácska.
– Nyomozó vagyok.
– Hány éves?
Ez most komoly? Szarul nézek ki a sírástól, és azért
vagyok itt, hogy egy furgon ügyében nyomozzak, amin egy nő
vére szárad.
– Csak mutassa meg a felvételeket, Tim – préselem ki
magamból.
Erre megpaskolja a mellette lévő széket.
– Inkább állok.
Felvillan a képernyő sarkában az időbélyegző, majd
megjelenik a furgon, ahogy érkezik.
Bumm, bumm, bumm – zakatol a szívem.
A furgon megáll, és kiszáll belőle egy alak, aki egyenesen
elsétál a kamerák előtt. Sőt, gúnyosan felvigyorog az egyikre,
mintha tudná, hogy nézni fogom. Valamit feltart a kezében.
– Az egy kulcskártya – jegyzi meg Tim.
Látom, Tim. Mintha szükségem lenne a magyarázatra!
Köcsög.
Az alak átsétál a parkolón, és odatartja a kártyát az egyik
ajtóhoz.
– Nézze meg, kinek a nevén van az a szoba! – förmedek rá
Tinire, aki odasomfordál a recepcióhoz.
Előretekerem a felvételt az egérrel odáig, hogy az alak két
órával és tizenkét perccel később kijön a szobából.
– Cindy Harris – böki ki Tim.
Bo kolléganője.
 Figyelem a határozott járását annak az embernek, aki
évekig bezárva tartott engem. Aki lemészárolta a szüleimet.
Megint felemeli a kulcskártyát, és ráteszi a furgon egyik
kerekére. Kirohanok az irodából, el a recepció előtt, ki az
ajtón, egyenesen a kocsihoz, hogy megnézzem a kerekét.
Pont ott ütközik bele az ujjam, ahol a videón láttam, hogy a
kártyát hagyja.
– Mi az? – kérdezi Dillon egy határozott bólintással.
Felemelem a kártyát, és nyújtott karral az ötös szoba felé
intek vele.
Felém tartja a tenyerét, hogy adjam oda neki a kulcsot.
Habozva beleejtem. Nem tudom, fel bírom-e dolgozni, hogy
mi van az ajtó mögött. Felvillan előttem az anyám kibaszott
babának öltöztetett holttestének képe, és vissza kell
tartanom a kitöréssel fenyegető zokogást.
Dillon súlyos csizmája dobog az aszfalton, én pedig halk
léptekkel követem. Fegyvert ragadva figyelmeztet, hogy
maradjak hátul, aztán határozott mozdulattal bekopog az
ajtón.
– Rendőrség. Ha van odabent valaki, akkor feltartott
kezekkel jöjjön ki.
Csend.
Dillon odatartja a kártyát a leolvasóhoz, és a pisztolyát
előreszegezve óvatosan kinyitja az ajtót.
– Bassza meg! Jézusom! – ereszti le a fegyvert, és a fejét
rázza. A válla fölött én is benézek a szobába. Vérrel felírt
üzenet fogad a falon, alatta pedig egy lemészárolt nő meztelen
holtteste hever az ágyon.

Miss Polly kis babácskája be-teg-lett.

Hívta hát az orvost, gyorsan csör-ge-tett.
Megjelent a táskájával, tip-top-top,
Jó hangosan zörgetett be, kop-kop-kop.
Fejcsóválva vizsgálgatta, a-tya-ég:
 „Miss Polly, dugja gyorsan ágyba, ször-nyű-
ség!”
Írt fel neki orvosságot, gyó-gyul-jon.
„Reggel visszajövök megvizsgálni, azt-mon-
dom!”

Rezeg a telefon a zsebemben. Előveszem, és intek az

időközben odagyűlt embereknek, hogy álljanak hátrébb.
– Phillips – szólok bele.
– Tetszik az ajándékod?
Jég árad szét a zsigereimben, és odafagyaszt a földhöz.
– Te féreg! – szisszenek fel.
– Ugyan, kérlek! Szívességet tettem neked – csettint
Benny a nyelvével. – Tudtad, hogy a drága Bód azzal a
kurvával dugott?
– A lány ártatlan volt.
– Olyan nincs! Egy mocskos kis kurva volt. Hogy járhatott
egyáltalán hozzá, amikor ott voltál neki te?
– Te egy állat vagy – bukik ki belőlem. – A... a szüleim...
– Ők még rohadtul itt lennének, ha nem lépsz le.
Miattam haltak meg.
Mert futottam, futottam és csak futottam.
– Miért most, Benny? – kiáltom. – Miért vártál ilyen
sokat?
Dillon előttem terem, hogy megpróbálja elcsórni a
mobilomat, de kitérek előle.
– Benjamin! – dühöng a vonal másik végén. – És
valahányszor Bennynek hívsz, kivágok egy darabot Bóból.
Ne!
– Miért most, Benjamin? – ölelem át magamat, hogy ne
zuhanjak bele Benny őrületének örvényébe. Közben Dillont
nézem, aki parancsokat ordít a telefonjába.
– Azt hiszem, kíváncsi voltam, mihez fogsz kezdeni. Nem
lett volna könnyű megtalálni. Úgyhogy megpróbáltam
nélküled élni – mondja mély sóhajjal. – De nem ment. Ők
nem olyanok voltak, mint te.
Bumm, bumm, bumm – zakatol a szívem.
– Ki nem volt olyan? Nem volt több holttest – ejtem ki
hangosan.
Dillon most már cápa módjára köröz körülöttem csípőre
tett kézzel és szigorú pillantással.
– Hmmm... készen állsz rá, hogy hazagyere, mocskos kis
babácska?
Hányingerem támad. Nyelek egyet.
– Mondd meg, hol vagy.
– Egész végig azt csinálom. De ha bárkit is magaddal hozol,
elvágom a húgod torkát, mielőtt esélyed lenne visszakapni őt.
– Várj! – dörzsölöm meg az arcomat, hogy kitisztuljon a
fejem. – Hová? Nem értem.
– Ha nem jössz el hozzám, akkor majd én megyek el érted.
Megszakad a vonal. Leeresztem a kezemet, a telefon pedig a
combomnak ütközik.
– Ő volt az? Mit mondott? – fogja meg mindkét vállamat
Dillon, hogy visszahozzon a jelenbe. Elhúzódom tőle.
– Semmi olyat, aminek lenne értelme – sóhajtom, aztán
felordítok a sötétedő égboltra.
– Le fogjuk nyomozni azt a hívást – járkál fel-alá. –
Ismerted őt? – mutat a lányra a szobában.
– Bo kolléganője. Akivel megcsalt – túrok bele a hajamba.
– Tudod, mire utal az a kurvára hátborzongató vers?
Felsóhajtva igyekszem nem azokra az időkre gondolni,
amit bezárva töltöttem Bennyvel. Ez viszont lehetetlen, így
egy szempillantás alatt visszacsöppenek a múltba.
 Benny csak nagyon ritkán iszik, de amikor igen, akkor
mindig ugyanolyan rideg lesz tőle.
– Állj a sarokba! – ugat rám.
Úgy teszek, ahogy mondta, és várom, hogy belépjen. Ha
alkohol hatása alatt áll, talán felülkerekedhetek rajta, és
ellophatom a cellám kulcsát. Megvárnám, hogy elájuljon,
aztán kiszabadítanám magunkat Macyvel. Az ajtó ismerős
nyikorgásától már nem rezzenek úgy össze. Az ember tudja,
hogy valami átkattant a fejében, amikor már hozzászokott
az erőszakhoz.
– Fordulj meg!
Szembefordulok vele. Nem veszem a fáradságot, hogy
takargassam a testemet. Rég elrabolta tőlem a
szégyellősséget. Szégyellősnek lenni egy vicc.
– Bármit is mondok, azt akarom, hogy így felelj: „Tudom,
Benjamin. ”
– Miért!
Megfeszül és megrándul az álla.
– Lehetne, hogy legalább egy kibaszott napig azt csináld,
amit mondok?
– Nem vagyok már gyerek, Benjamin – pufogok.
Szerintem a folytonos ellenszegülés miatt vagyok még
életben.
– Ha kurvára nem azt csinálod, amit kérek, akkor a
másik szép kis babácskám fogja megtenni – mutat a
szomszédos cella felé.
Macy.
Nem!
– Jó, azt fogom mondani.
– Mit is, mocskos kis babácska?
– Tudom, Benjamin – préselem ki magamból.
Összevonja a szemöldökét, és vadul hullámzani kezd a
mellkasa.
– Feküdj hason az ágyra, és tedd szét a kibaszott lábadat
a farkamnak.
Úgy teszek, ahogy mondta. Nyelek egyet, mert kiszáradt
a torkom. Durva lesz velem, ami fájni fog. Nem újdonság
nekem a fájdalom, de már megtanultam felismerni a
hangulatát és a viselkedését, és fel tudom készíteni
magamat a fogadására.
– Tedd szét a kibaszott lábadat! – mordul fel. Remegés
fut rajtam végig, miközben engedelmeskedem. – Emeld fel a
seggedet, és terpessz jobban!
Nem olyan széles az ágy, így a fémkeretre kerül a
térdem, ahogy kitolom a fenekemet. Meleg kéz érinti meg.
– Szeretem ezt a puncit, tudod? Kurvára szép. Olyan
rózsaszín, mint a tökéletes pirosító – tűnődik előrehajolva.
Hozzám ér az arca, ahogy mély lélegzetet vesz, végül
elhúzódik.
– Őt nem kóstolhattam meg.
Kit?
– De lefogadom, hogy pont olyan élvezetes volt az illata
és az íze, mint neked, mocskos kis babácska.
Várom, hogy megérintsen a nyelvével, de csak hideg
levegő támad a bőrömnek, ahogy feltápászkodik az ágyról.
– Ne moccanj!
A nyikorgás arra figyelmeztet, hogy kiment, az ajtó pedig
tárva-nyitva maradt. Elárasztja a fejemet a szökés
gondolata, de még csak egy másodperce tűnt el, én pedig
nem mozdultam. Soha nem jutnék el még az ajtóig sem,
nemhogy kifelé. Túlságosan lekötnek a menekülésről szóló
gondolatok, ezért nem is tudok reagálni, amikor bilincs
kattan a csuklómon és az ágytámlán. Próbálom rángatni a
kezemet, de határozottan oda vagyok rögzítve. Újabb
kattanás, és a másik csuklóm köré is fém zárul.
– Ben... – forr a torkomra a szó, ahogy megdermed
mellettem.
A bokámat is odabilincseli az ágyhoz, így kénytelen
vagyok ebben a pózban maradni.
Mi folyik itt?
A másik bokám következik, és már egyre gyorsabban
veszem a levegőt a félelemtől. Suhogást hallok, ahogy
felemel egy gumibotszerű tárgyat. Összerezzenek tőle.
Odalép mögém az ágy végébe. Ott vagyok kitárulkozva,
sebezhetően.
Miss Polly kis babácskája be-teg-lett.
Csatt!
Semmihez sem hasonlítható fájdalom nyilall a meztelen
húsomba.
Hívta hát az orvost, gyorsan csör-ge-tett.
Csatt!
– Kérlek, hagyd abba! – öklendezem, miközben elönti a
nyál a számat. Könnyek kezdenek folyni a szememből, pedig
esküszöm, sohasem sírtam még miatta.
Megjelent a táskájával, tip-top-top,
Csatt!
– Miért? Kérlek!
Jó hangosan zörgetett be, kop-kop-kop.
Csatt!
El fogok ájulni.
Fejcsóválva vizsgálgatta, a-tya-ég:
Csatt!
Elhomályosulnak a cellám falai, ahogy visszhangzanak a
legintimebb részeimre lecsapó kínzóeszköz hangjától az
apró helyiségben.
„Miss Polly, dugja gyorsan ágyba, ször-nyű-
ség!”
Csatt!
– Mocskos vagy!
Írt fel neki orvosságot, gyó-gyul-jon.
– Mocskos vagy! – ordítja. Az eszméletemet elveszítve
mintha úgy hallanám, hogy sír.
 „Reggel visszajövök megvizsgálni, azt-mon-
dom!”
Arra ébredek, hogy rajtam van. Kiszabadultak a
végtagjaim. A hátamon fekszem, deréktól térdig
lezsibbadva. Alig kapok levegőt a rám nehezedő súlyától.
Valami az arcomra csöppen, amit lenyal rólam.
– Annyira sajnálom! – gügyögi. – Ezt ő művelte velünk.
Nem vagyunk betegek. Nem vagy beteg. Mondd ki a
mondatot! – veszi két hatalmas tenyere közé az arcomat,
hogy megrázzon.
– Tudom, Benjamin – ismételem az utasításának
megfelelően.
– Ne haragudj. Szeretlek.
– Tudom, Benjamin.
Felnyögve tartom magamban a lelkemből előtörni
készülő keserűséget. Nagyon durván bántott engem. Ki
fogom ezt heverni valaha is! Megint magába szippant a
sötétség, és ott tart napokig.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire fel tudtam kelni abból az

ágyból. Bepisiltem, és valahányszor azt hittem, hogy
belehalok a fájdalomba, Benny bejött a cellámba, hogy a
művét megtekintve kijelentse: a kék-zöld foltok a gyógyulás
jelei. Aztán megitatott vízzel, ami visszataszított az álomtalan
álomba. Meg kell hagyni, hogy Benny profi módon bántott:
hiába okozott vérző sebeket, kék-zöld foltokat és
duzzanatokat, és hiába kívántam inkább a halált, látható
hegeket sohasem hagyott maga után. A perverziója miatt azt
szerette, ha makulátlan vagyok.
– Jade, halálra ijesztettél!
– Hmm?
 – Hol jártál, bébi? – ölel magához Dillon. – Elkalandoztál,
és nem hallottad, hogy szólongatlak.
Félelmemben nyelek egyet.
– Sohasem fog leállni. Az akarja, hogy menjek vissza.
Összeroppanok, a lábam is megadja magát. Dillon még
szorosabban magához húz, aztán felkap, akár egy vőlegény a
menyasszonyát.
De ebben a pillanatban semmi öröm nincs.
Kurvára semmi.
Haldoklom belül.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

~ Gesztenyebarna ~

C SENDBEN AUTÓZTUNK V ISSZA A LAKÁSOMRA . Amikor

megérkeztünk, Dillon levetkőztetett, és kötelességtudóan
megpróbálta lemosni rólam a nap borzalmait a zuhany alatt,
aztán pedig segített ágyba bújni. Egyetlen könnycseppet sem
hullattam. Azért nem, mert szerintem már elsírtam az
összesét. Még mindig látszik az arcomon, ahol kicsípte a sós
könny, a szemem pedig vörös és duzzadt a keserűségtől.
Most már csak dühöt érzek.
Hófehér, vakító dühöt.
Egyre erősebben.
Minden szaggatott és kimerült lélegzetvétellel egyre
jobban forr bennem a düh.
Dillon biztos érzi a forróságot. Úgy érinti meg a meztelen
húsomat, mintha el akarná csitítani a bennem dúló háborút.
Folyton az jut eszembe, ahogy a szüleim hideg fémasztalon
fekszenek, és a kórboncnok éppen beléjük vág. Tele van az
agyam róluk szóló képekkel és gondolatokkal, hogy vajon mi
járhatott a fejükben, amikor Benny eljött értük... Miattam.
Mocskos kis babácska.
Miért szöktem meg? Ha ott maradtam volna, akkor Bo
boldogan élhetné az életét valakivel, aki többet tud nyújtani
neki, mint én valaha is. A családom sohasem tudta volna meg,
mi történt velünk Macyvel, de még élnének. Nem kellett
volna meghalniuk abban a tudatban, hogy miféle szörnyeteg
birtokolja még mindig a kislányukat.
– Ne csináld! – leheli Dillon. – Ne hibáztasd magad
semmiért.
Megcsókolja a számat, az arcomat, a kulcscsontomat...
Csillapítja vele a bűntudatomat. Az érintése viszont tovább
szítja a bennem lángoló tüzet. Bosszút akarok. Megtorlást.
Vissza akarom kapni Macyt. Úgy felerősödik bennem a vágy,
hogy dugással szabaduljak meg a fájdalomtól, hogy mindjárt
szétrobbanok tőle.
– Bébi... – mormolja, ahogy összeér az ajkunk. – Figyelj
rám!
Rajtam fekszik, és szinte összenyom a súlyával.
Azt akarom, hogy darabokra szedjen, hogy elzsibbasszon...
Hogy megszabadítson ettől a robbanással fenyegető
energiától, ami bennem tombol. Saját magam ellen fogok
fordulni, ha nem kapaszkodik belém, hogy biztos támaszt
nyújtson. Talán ha porrá zúzna, és megenné az utánam
maradó hamut...
Talán akkor nem fájnék belül annyira.
Lehet, hogy akkor üresnek érezném magam.
A homlokomhoz nyomja a homlokát. Az ablakon beszűrődő
délutáni napfényben olyan színű a szeme, akár az olvadt
csokoládé.
– Bébi... – szólal meg ismét.
Biztos bátorítani akar, hogy minden rendben lesz. Pedig
soha, semmi sem lesz rendben. Biztos azt akarja mondani,
hogy aludjak, mert az csillapítja a fájdalmat. Pedig a fájdalom
mindig élénken emlékeztetni fog a szörnyetegre az életemből.
Biztos könyörögni akar, hogy menjek terápiára, hogy
feldolgozzam, amit Benny művelt velem. Pedig sehogy sem
fogom feldolgozni addig, amíg örökre el nem tűnik.
– Bébi... – mondja halkabban. – Meg fogjuk találni, és
kibaszottul le fogjuk mészárolni. Te és én, Jade. Ezt nem fogja
megúszni. Minden lépésnél veled leszek az úton, és vége lesz.
Nem a börtönben. Ebből nem fog kimászni élve.
Eltart egy másodpercig, mire felfogom a szavait. Hát
persze: Dillon nem azt mondta, amire számítottam. Elvégre ő
Dillon Scott. Arrogáns zsaru, szomorú múlttal. Az én pokoli és
kiszámítható világom jolly jokere. Az én fáradhatatlan
szeretőm, akiben bosszúvágy tombol. Tudhattam volna.
– Köszönöm – dobban meg életre kelve a szívem. Dillon
még úgy is érzéseket ébreszt bennem, hogy azt kívánom, bár
ne éreznék soha többé semmit.
Mintha tudná, mire van szükségem, mert fájdalmas erővel
összeütközik a szánk. Mélyen, követelőzve csókol – olyan
alapossággal, mintha fel akarna falni. Átölelem a derekát a
lábammal, és magamhoz húzom. Az a vastag és kemény farka
odacsúszik a csiklómhoz. Annyira akarom, hogy bennem
legyen, hogy kis híján könyörögve felzokogok.
– Tudom – mormolja. – Tudom, mire van szükséged.
Hosszú, elnyújtott nyögés szakad fel belőlem, ahogy belém
hatol. Még hozzá kell szoknom a méretéhez. Szédítő, ahogy
teljesen kitágít belül.
– Dugj meg keményen, Dillon! Kérlek, vedd el a
fájdalmamat! – esdeklem, miközben a halántékomon
könnycseppek csorognak.
Akkorát nyel, hogy az ádámcsutkája ugrik egyet.
– Tudom, mire van szükséged, de nem erre, bébi – rázza
meg a fejét.
Már majdnem nekiállok tiltakozni, amikor lassan elkezd
mozogni. Lassan és kitartóan lendíti a csípőjét. Közben
csókokat lehel az arcomra, és mindegyik olyan, mintha
isteníteni akarna. Belemélyesztem a körmömet a vállába,
hátha elveszíti a fejét, mint mindig, és végül hülyére kefél.
Nem teszi. Azok a sötétbarna szemek továbbra is az enyémre
szegeződnek, ahogy szeretkezik velem.
Igen, Bo is sokszor szeretkezett velem.
 Basszus, még Benny is azt hitte, hogy azt csinálja, a beteg
állatja.
De sohasem éreztem, hogy ennyire átadnám magam
nekik. Mintha Dillon lelke megtalálná az enyémet, hogy féltő
szeretettel körülölelje. Biztonságban érzem magam, az életem
mai és korábbi tragédiái ellenére. Dillon valahogy képes
megmutatni nekem a testével, hogy nem vagyok egyedül.
Hogy soha többé nem kell megint egyedül lennem.
– Az én gyönyörű, összetört csajom – motyogja a számba,
miközben kínzó tempóban ki-be jár bennem. – A lelked
minden egyes darabját magamhoz ölelem. Minden szilánkod
az enyém, hogy önként felszabdaljam magam vele. Megéri a
fájdalom. Sőt, boldogan állom a kínt, ha ezzel akár csak egy
másodpercig is csillapítani tudom a tiédet.
Zokogás tör fel belőlem, mire lágyan megcsókol. Úgy
dörgölőzik hozzám, hogy feloldozásért sóvárogva bizseregni
és reszketni kezdek. Ez nem olyan, mint egy sima orgazmus.
Valahogy egész más szinten van, mélyebb.
– Nem bírok el ennyi fájdalmat – vallom be könnyek
között. – Ez már túl sok, Dillon.
Megint az enyémhez szorítja a homlokát, miközben
változatlan ritmusban mozog.
– Tudom, bébi. Add át nekem. Csak engedd el.
Lecsókolja rólam a könnycseppeket, végigcsókolja a
csukott szememet. Apró, mégis heves érintések ezek.
Szinte fáj, ahogy eluralkodik rajtam a borzongás. Vad kéj
hasít belém. Engedek neki. Egy pillanatra eltűnik a szívemet
szorító fájdalom, és ő is felnyög. Belülről érzem a forróságát,
és egy másodpercnyi békét érzek.
Dillon maga a béke.
Belefeledkezem ebbe az új világba, amit mi teremtettünk.
Ahol senki más nem létezik, csak mi. Nincsenek pszichopata
gyilkosok és halott családtagok.
Csak Dillon és én.
 Milyen békés! Ahogy elernyed bennem, nem húzza ki.
Inkább alám nyúl a karjával, hogy magához öleljen, és rám
nehezedjen a teljes súlyával, majd felhúzzon magával és az
ölébe ültessen. Olyan, mintha próbálná eggyé passzírozni a
testünket. Izzadt bőrünk csillog a redőnyön át beszűrődő
holdfényben, ő pedig magához öleli a reszkető testemet.
Megsimogatja az orromat az övével, aztán lenyalja a sós
könnyeket a forró, feldagadt arcomról. Én pedig csak még
jobban zokogok attól, hogy ennyire gondoskodik rólam. Dillon
mintha mindig tudná, mire van szükségem. Most éppen
védelmez és nyugtat a testével. Belemarkolok a hajába, hogy
ne hagyjon itt.
– Ne hagyj itt! – suttogom. – Csak te maradtál nekem.
Megint megkeményedik a farka, és elkezd mozogni
bennem, ahogy a derekamra teszi az egyik erős kezét.
– Soha, Jade.
– Mi van, ha megtalálja a módját, hogy megkapja, amit
akar? Olyan sokáig sikerült kitérnie előlünk... – mondom ki a
gondolatot, ami nem hagy nyugodni.
Dillon olyan erősen megfogja az államat, hogy szinte már
fáj. Lángok lobognak a tekintetében, amitől zakatolni kezd a
szívem. Árad belőle a védelmező ösztön, egyenesen perzsel.
– Soha nem fogom hagyni, hogy megint bántson téged.
– Mindig megszerzi, amit akar – rázom a fejemet szipogva.
Dillon felmordul, és keményen belém nyomul. Felsikoltok,
ahogy őrült módjára mozog: magára ránt, ahogy felemeli a
csípőjét. Összekoccan a fogunk, mert olyan erővel csókol,
hogy a csontvelőmig hatol. Én a hátát karmolászom, ő pedig a
csípőmet markolja. Szájával a kemény mellbimbómat falja, a
csípőmozdulataitól pedig fel-le jár a mellem. Nyal, szívogat,
ízlelget, felfal. A lihegésünk megadja az állatias menekülésünk
alaphangját. Mélyebbre hatol a farkával, mint valaha, én
pedig feloldozást keresve összeszorítom körülötte az
izmaimat.
 Körénk telepszik az összekapcsolódás hozta gyönyör
fátyla. Újra és újra a nevét kiáltom, mintha valami elcseszett
mondóka lenne. Addig nem áll le, amíg még több magját
belém nem plántálja, és amikor abbahagyja, már nem
zokogok.
– Nem akarom, hogy ő győzzön – sziszegem, a
felforrósodott levegő után kapkodva.
Erre megfeszül az állkapcsa, szemében pedig gyűlölet
villan. Együtt gyűlöljük a szörnyeteget, aki tönkretette az
életemet.
– Ellenünk kurvára nincs esélye annak a köcsögnek, bébi –
jelenti ki eltökélten.

– Hogy bírja, Phillips? – kérdezi Stanton kapitány a

homlokát ráncolva, pedig már amúgy is öregszik az arca.
Miután Dillon addig kefélt, amíg le nem zsibbadt az agyam,
mindketten elaludtunk. És amint a nap reggeli fénybe vonta
az ágyneműt, bevonszolt a kapitányságra, mert a kapitány
látni akart minket.
Vállat vonva kortyolok bele a kávéba, amit idefelé jövet
vettünk a Starbucksban.
– Marhára élek és virulok – felelem pókerarccal.
Dillon vakmerően odanyúl, hogy megfogja a szabad
kezemet.
– Pont úgy van, ahogy elvárható valakitől, aki látta a szülei
brutálisan meggyilkolt holttestét. Tartja magát, és ez a
maximum, amit elvárhatunk tőle. Maga szerint hogy lenne?
Stanton az összekulcsolt kezünkre pillant, aztán bólint.
– Bocsánat, csak aggódtam magáért. Amikor egy
pszichopata célba vesz valakit közülünk, itt mindenki kiakad.
Ez a köcsög elég sokáig elkerülte a figyelmünket.
Mindannyian igazságot akarunk szolgáltatni. Mindegyikünk
szeretne az lenni, aki behozza azt a pöcsfejet, és rács mögé
juttatja. Így lesz, Phillips. Éjjel-nappal ezen dolgozunk,
megvizsgálunk minden nyomot. Nem fogja bántani magát, ezt
vegye ígéretnek.
– Benny jól csinálja – nyelek egyet keserűen. – Mindig két
lépéssel előrébb jár. Meg fogja kapni, amit akar.
Engem.
– Nem – rázza a fejét a kapitány. – Most nem. Kiküldtem
egy egyenruhást a lakásához, hogy folyamatosan őrizze. És
úgy látom... – vonja fel a szemöldökét –, hogy Dillon rendesen
vigyáz magára. Az az elmebeteg nem fog a közelébe jutni.
Meg sem próbálok magamra erőltetni egy kamu mosolyt.
A kapitánynak fogalma sincs, hogy Benny mennyire eltökélt.
Semmi sem állíthatja meg. Az a seggfej teljesen nyilvánvalóvá
tette.
– Tudunk valami újat a telefonról? – kérdezi Dillon.
– Nem tudtuk lenyomozni a hívást, de találtunk egy
részleges ujjlenyomatot az otthagyott mobilon. A laborosok
keresztülfuttatják a rendszeren. Remélhetőleg lesz találat.
Imádkozzunk az égiekhez, hogy az a fasz benne legyen a
rendszerben.
Dillon megszorítja a kezemet, és érzem, hogy felcsillan a
remény. Nyolc éven keresztül egy szellemet üldöztem. Most
pedig nagyon is életre kelt az a szellem, és az őrületbe kísért
engem. De most először lehet, hogy sarokba tudjuk szorítani.
Tarts ki, Macy!
Anya és apa elment, de én még itt vagyok.
– Scott – mordul fel a kapitány. – Vigye innen Phillipset,
és etesse meg valamivel, az isten szerelmére! Holnap majd
szólok a fejleményekről, meg arról, hogy volt-e találat a
rendszerben. Vigyázzon a mi hölgyünkre.
– Dolgozni akarok – közlöm mindkettőjükkel. Erre úgy
néznek rám, mintha azt jelentettem volna be, hogy
kisbabákat akarok enni, vagy ilyesmi.
– Hát arról szó sem lehet, Phillips. Szabadságot kell
kivennie, és vigyáznia magára. El kell temetnie a szüleit és
meggyászolni őket.
Eltemetni.
Jaj, istenem!
Kurta bólintással int, hogy távozhatunk az irodájából.
Dillon talpra állít, és kifelé menet átkarolja a vállamat.
Minden szem ránk szegeződik, ahogy végigsétálunk a
kapitányságon. Ő szinte vonul, hogy megmutassa: a védelme
alatt állok. Néhányan felvonják a szemöldöküket, vagy éppen
beszólnak nekünk, de részemről oké. Sohasem éreztem, hogy
annyira befogadtak volna. Egész végig törékenynek és
sérültnek tartottak, amióta itt dolgozom.
Dillont egyáltalán nem érdekli a dolog, ugyanúgy magához
ölel. Ketten vagyunk ellenük.
Ketten vagyunk ellene.

– Ott fogsz állni, amíg nem kezdek el enni? Nem

rosszfiúkra kéne éppen vadásznod? – csattanok fel. – A mi
rosszfiúnkra?
Dillon felvonja sötét szemöldökét.
– Csak tényszerűen közlöm, hogy ma reggel nem megyek
sehova, amíg meg nem eszed a gofrit, amit sütöttem neked.
Múlt héten alig nyúltál valamihez. Ha megtaláljuk, akkor a
legjobb erődben lesz rád szükségem.
Dillon hazahozta az összes aktát, és hagyja, hogy átfussam
őket, amíg ő napközben dolgozik. A szüleimről szóló iratokat
sikerült elrejtenie előlem, amiért hálás vagyok neki. Épp elég
volt a maguk valójában látni őket meggyilkolva. Nem bírnám
ki a fényképeket. Semmit sem találtunk. Benny annyira
tiszta, mintha zseni módjára művelné ezt a beteg szart. Nincs
benne a rendszerben, az erőszak áldozatán pedig nem
hagyott DNS-nyomot. Bo furgonját használta, aztán
otthagyta, így nem tudjuk, neki milyen kocsija van. Egy fotót
találtunk, de nem a legjobb minőségben, tehát bárki lehet
rajta. Tudom, hogy Benny elszigetelten él. Alig hagyott
minket egyedül, szóval biztos nincs családja és barátai. A
héten poszterek és felhívások mentek ki a fotóval, de semmi
olyan visszajelzést nem kaptunk, ami elvezetett volna
bárhová is.
– Jade? – töri meg a csendet Dillon.
Fintorogva beleszúrom a villát a gofriba, és színpadias
mozdulattal beteszem a falatot a számba. Még arra is képes
vagyok, hogy nyitott szájjal rágjam meg. Dillon kuncogni
kezd, én pedig egy hete most először azon kapom magam,
hogy őszintén mosolyognom kell.
– Aljas vagy – kortyol bele a kávéjába.
– Csak utálom magamat fogolynak érezni.
Megvonaglik az arca a szavaimtól, én pedig rögtön utálom
magamat azért, mert akár csak távolról is összehasonlítottam
Bennyvel. Benny akaratom ellenére tartott fogva. Éheztetett
és megkínzott. Megerőszakolt, amikor csak eszébe jutott. A
bántalmazása viszont messze nem csupán testi volt. Lelkileg
rám erőltette magát. Befészkelte magát az agyamba, ahol
ámokfutásba kezdett. Semmi közös nincs kettejükben.
– Ne haragudj – suttogom, és leejtem a villát a tányérra.
Felállok, hogy odamenjek Dillonhoz. – Nem gondoltam
komolyan.
Átölelem a derekát, mire leteszi a kávéját, és visszaölel.
– Tudom. Sok mindenen kellett keresztülmenned. Ne
magyarázkodj.
Ma reggel a hosszú tusolásunk után már felöltözött, hogy
dolgozni menjen, de olyan jó az illata. Ha továbbra is a
mellkasát szaglászom, talán könyörögni fogok neki, hogy
kösse le még egy kicsit a figyelmemet.
Az ágyban. Abban nagyon jó.
– Mi van, ha elkap? Nem tehetek róla, de folyton az jár a
fejemben, hogy azt várja, hogy hibázzunk, és akkor
megfoghat, hogy visszavigyen abba a házba. Túlságosan
csendben van, Dillon. Egy hete szó nélkül – sóhajtok fel
aggódva.
Egyfelől örülök neki, hogy bujkál a kísértet. Nem
bukkannak fel mindenhol holttestek. Így legalább
meggyászolhattam a szüleimet ebben az elcseszett
békességben.
De soha nem lesz teljes a békém.
Addig nem, amíg el nem tűnik.
Másfelől viszont aggódom Bóért. Lehet, hogy ott oszladozik
valahol a holtteste, mert Benny semmiképp sem hagyta
volna életben.
És mi van Macyvel? Milyen szörnyűségeket kell vajon
végignéznie? Talán...
Nem!
A sehová sem vezető nyomok pont annyira megőrjítenek,
mint amikor Benny alig egy hete lépten-nyomon terrorizált
engem. A részleges ujjlenyomat tulajdonosát nem lehetett
beazonosítani, a telefont nem lehetett lenyomozni, és
semmiféle orvosszakértői bizonyíték nem tudott nekünk
segíteni. Dillon mindennap megteszi a kapitányságon, amit
tud, én pedig a megyei földhivatali aktákban turkálok
bármiféle nyom után, hogy hol bujkálhat az a faszkalap a
húgommal és az expasimmal.
– Nem fog elkapni. Littleton egész álló nap őrt áll odakint,
éjszaka pedig itt vagyok én. Senki sem juthat be ide, csak
valamelyikünkön keresztül. Szerinted bárki is leterítheti
Littletont? Hátvéd volt az egyetemi csapatban. Kurva
kemény a srác. Biztonságban vagy, bébi – puszilja meg Dillon
a fejem búbját.
 Hátrahajtom a fejemet, hogy a szemébe nézzek. Olyan
helyes a félmosolya és a borostás arca! Ha nem lenne ilyen
elcseszett körülöttem minden, szerintem még igazán
boldogok is lehetnénk. Dillon eltereli a figyelmemet, életre
kelt, és értékesnek, fontosnak érzem magam mellette.
Felfelé kúszik a tenyerem a kemény mellkasán, aztán
nekiállok kioldani a csomót a nyakkendőjén. Felmordul, de
nem ellenkezik, amikor letépem róla, és elkezdem kigombolni
az ingét. Az utolsóhoz érve önként kibújik belőle, és leteszi a
szék karfájára. Ráharapok az ajkamra. Abszolút dugnivalónak
néz ki a fehér atlétájában, ami úgy fest, mintha rá lenne
festve a szoborszerű testére.
– Csak húsz perc múlva kell indulnom – tépi le magáról az
atlétát, és minden egyes izma megfeszül a mozdulattól. – Egy
csomó mindenre képes vagyok húsz perc alatt, bébi.
Őszintén elmosolyodom. Istenem, ő képes boldoggá tenni,
még a körülöttem zajló szörnyű szarságok ellenére is.
– Húsz percnél tovább is itt tudlak tartani?
Nem válaszol. Helyette inkább rám veti magát. Ősember
módjára felkap a vállára, én pedig felsikoltok örömömben. A
bugyimon keresztül rácsap a seggemre, amit viszonzok is,
hiszen az övé pont az orrom előtt van. A hálószobába érve
ledob az ágyra, kibújik a nadrágból és a bokszerből, én pedig
rekordidő alatt szabadulok meg a pólótól és a bugyitól.
– Olyan vagy, mint valami kibaszott drog, Jade. Nem
tudok kitisztulni tőled – vallja be, ahogy felém mászik az
ágyon. – És nem is akarok. Kibaszottul többet akarok.
Durván szétrántja a térdemet, aztán már bennem is van.
Dillon ritkán veszi lassúra a figurát. Többek között ezt is
imádom benne. A legtöbb férfi óvatosan bánna velem a
múltam miatt. Dillon egyszerűen magáévá tesz.
És én akarom, hogy magáévá tegyen.
– Istenem! – sikoltok fel, ahogy belém hatol. Még csak
rövid ideje vagyunk együtt, de a közöttünk lévő kapcsolat
sokkal hevesebb és erősebb, mint amilyen Bóval volt.
– Olyan gyönyörű vagy... Olyan sebzett... És az enyém! –
mormolja bele a nyakamba a húsomat harapdálva. Tudja,
hogy a nyakam a legérzékenyebb pontom, ezért mindig
megőrjít a szájával.
– Igen – szisszenek fel. – A tiéd.
Végigszántom a körmömmel a mellkasát, amitől most ő
szisszen fel. Ha dugunk, akkor egyikünk sem szállhat ki az
ágyból karmolások, fognyomok vagy zúzódások nélkül... És
néha véresen.
Ahogy mondtam: a magáévá tesz.
És én is őt.
– Jade! – morogja bele a nyakamba, miközben mindketten
darabokra hullunk. Együtt esik szét a világunk. – Én... Én....
Baszki, Jade!
– Mi az?
– Szeretek veled lenni. Ez, ami köztünk van itt a káosz
közepén... Valódi, ugye? Te is érzed, ahogy elmélyül? – néz le
rám úgy, mintha valami bűbájjal igéző varázslény lennék.
– Érzem.
Imádom ezt. Akármi legyen is ez, amit csinálunk, imádom.
– Teljesen átjár ez az eszeveszett vágy, meg az őrjítő
szere...
– Csitt. Én is érzem. A tiéd vagyok.
A hüvelykujjával megsimogat a szemem alatt, végig az
orromon, és közben csodálkozva néz rám.
– Macy – ragadom meg a homlokomat ráncolva a
csuklóját.
– Mi van vele? – vonja össze a szemöldökét.
– Van ott egy hege. Az orra mellett. Benny olyan mély
vágást ejtett rajta, hogy csúnyán gyógyult be. Ha bármelyik
holttesten... ha... – fúl el a hangom, mert könnyek szöknek a
szemembe. – Nem bírnám látni még az ő holttestét is.
– Na... – gügyögi, és a két tenyere közé veszi az arcomat,
aztán összevissza csókolgat. – Nem kell látnod. Meg fogjuk
találni, bébi. Ő csak egy járulékos dolog a számára, az
egyetlen adu a kezében. Mindössze meg kell találnunk azt a
házat. Megtaláljuk a házat, megtaláljuk őt is. Aztán
hazahozzuk magunkhoz.
Magunkhoz.
Hinni akarok neki.
Borzasztóan akarok.

Arra ébredek, hogy a fürdőszobából lágy fény szűrődik be

a hálóba. Kibújok a takaró alól, végigsétálok a hideg padlón,
és megcsapja az orromat a samponom illata, ahogy a hajam a
vállamat verdesi.
Mezítláb kitrappolok a nappaliba, ahol teljesen felöltözve
találom Dillont, borzas hajjal, mintha tépkedte volna.
Összeszorul a gyomrom, miközben megközelítem hátulról.
A válla fölött átpillantva látom, melyik aktát olvassa. A
nyolc évvel ezelőttit, a szökésemről szólót.
– Dillon?
Nem fordul meg, hogy rám nézzen. Megdörzsöli az arcát,
és mély lélegzetet vesz.
– Kábé tudtam. Nem dolgoztam az ügyön, de mindannyian
hallottunk a lányról, akit elraboltak. Hogy előkerült élve,
ráadásul elszökött a fogvatartójától. Tudtam, de kurvára nem
konkrétan – markol bele a hajába, én pedig megfogom a
kezét, és elhelyezkedem az ölében.
Átkarolja a hátamat, aztán belefúrja az arcát a nyakamba.
Szinte fáj, ahogy szorít, de hagyom. Forró pára száll felém a
zihálásától.
– Nem olvastam el. Képtelen voltam. Semmi nincs, ami
alapján folytathatnánk, ezért muszáj volt nyomokat
keresnem, de ez... Baszki, Jade, mit művelt veled?! – fúl el a
hangja, én pedig átölelem.
Hagyom, hogy összetörjön.
Miattam.
Saját maga miatt.
Miattunk.

– Hát nem szép?- kérdezi Benny. – Milyen szép kis

babácska. Mint te.
Hallom a hangját, de be van kötve a szemem. A fejem
fölött összekötötte a kezemet, de a lábam szabad. Sajnos a
számat is betömte egy ronggyal, így nem tudok beszélni.
Az agyára mentem, amikor bejött a cellámba. Éhezem,
mert mintha évekig ennivaló és víz nélkül hagyott volna
minket. Amikor visszaért, és bejött a cellámba, úgy
veszekedtünk, ahogy anya és apa szokott néha: fájdalmas
vádakkal.
Kiabáltam, hogy nem csinálhat ilyet, hogy egy perverz
állat, és hogy utálom. Erre egész testében kővé dermedt.
Ilyen hatással voltam rá, és hagytam, hogy ez robbanássá
fajuljon.
– Undorító perverz vagy. Senki sem szerethet egy ilyen
állatot, mint te, Benny. Úgyhogy akárkivel is voltál egész
végig, az vagy őrült, vagy pedig kibaszottul halott. Nézz
szembe a ténnyel, Benny, hogy beteg vagy. Elmekórtani
eset – kiabáltam a mellkasát püfölve.
Ő meg csak hagyta. Én folytattam és folytattam, amíg
visszakézből pofon nem vágott. Olyan erővel zuhantam a
földre, hogy elveszítettem az eszméletemet. Amikor pedig
felébredtem, már így voltam. Eszembe jutott a gumibot a
legutóbbi megbilincselésemkor, és úgy eluralkodott rajtam
a rettegés, hogy a hólyagom megadta magát, így most a
saját pisimben ülök.
– Mi van? – csattan fel, aztán kis sikkantást hallok. – Azt
kérdeztem, hogy szép-e.
Macy!
– I-igen.
– Szebb nálad, mi?
Szipogás hallatszik.
– Igen.
– De annyira mocskos is – jelenti ki, amitől borzongás fut
rajtam végig.
– Nagyon mocskos – helyesel suttogva Macy.
– Tegyem rendbe?
– Vissza akarok menni a szobámba – nyöszörög Macy.
Szobába?
– Miért, babácska? – kérdezi sötét derűvel.
– Az ő szobája olyan koszos és ijesztő.
– Hallod ezt, mocskos kis babácska? – kúszik fel a meleg
tenyere a meztelen combomon. Nem tetszik neki a szobád.
Ezek nem szobák!
– Kérlek, Benjamin! – könyörög Macy.
– Még nem, babácska – kuncog. – Meséld el a
nővérednek, hogy a te szobád miért jobb.
Macy büszke hangon folytatja.
– Rózsaszínűek a falak, az a kedvenc színem. És olyan
sok szép baba van benne. Van egy szép ágytakaróm is.
– Az az ágytakaró a nővéremé, Bethanyé volt – cirógatja
Benny a combomat a hüvelykujjával. – De anyánk sohasem
engedte, hogy használja. Bethany nagyon szép volt. Mint
Jade.
Megdermedek a szavaitól.
– Én is szép vagyok, mint ők? – kérdezi szomorúan
Macy.
– Nem, babácska. Az a heg csúnya. Sajnálom, de nem
vagy olyan, mint ők. És ez a te hibád, de tanultál belőle. A
nővéred sajnos nem hajlandó erre, azért kap annyi leckét és
büntetést – válaszolja ridegen.
– Szerintem ő most csúnya – szipog Macy. – És koszos.
Büdös.
Belefájdul a szívem, olyan megvetően cseng a hangja.
– Vond vissza! – szidja le Benny úgy, ahogy egy apa
tenné a lányával.
– Bocsánat. Nem gondoltam komolyan, Jade – nyöszörgi
a húgom, amitől megint meghasad a szívem.
– Nem ez a neve! – mordul rá. – Ülj le oda a sarokba,
babácska. Mindketten rosszak voltatok, ezért büntetést
érdemeltek.
Lépteket hallok, aztán fészkelődést, ahogy leül. Pityereg,
de Benny nem foglalkozik vele.
– Ne! – kérlelem a ronggyal a számban, de nem hatja
meg.
– Mocskos kis babácska – kúszik feljebb a keze a
combomon. – Ez a neve. Mert mocskos. Nem vagy az?
– Nem! – ordítom bele a rongyba a fejemet rázva.
– Tényleg? Szóval, ha megérintelek itt, ahol ellep a saját
kibaszott húgyod, nem fogod élvezni? – nyomja rá a
hüvelykujját a csiklómra, és összerándulok a sokktól.
Egyszer kegyetlen, aztán meg gyengéd. Nem tudom hová
tenni.
– Figyelj, babácska – masszíroz úgy, hogy vonaglanom
kell tőle. A testem nem tud védekezni a támadásai ellen, ha
ilyen reakciókról van szó. Ez nem olyan, mint amikor két
szerető örömöt érez. Hanem olyan, mint amikor valaki
tudja, mivel érheti el, hogy eláruljon téged a saját tested –
és a lelked –, mígnem egyszer csak már nem bírsz önmagad
lenni. Inkább lennél valaki más, így elhalványul a valódi
éned, és üres tetemmé válik a tested.
– Figyeld a nővéredet, babácska. Azt állítja, hogy utál
engem, de hazudik. A teste elárulja, mennyire szeret.
Gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek!
– Nézd, milyen szép most – tárja szét a lábamat.
Megpróbálom összezárni, mire még szélesebben szétrántja,
és belekönyököl az érzékeny combomba. – Szeret engem.
Nézd, ahogy reszket a puncija. Könyörög, hogy szeressen.
Hányingerem támad. Eszembe jut, hogy direkt
felöklendezem, mert akkor megfulladhatnék tőle.
– Szeretsz engem? – hallom Macy hangját. Összeszorul a
szívem, így akarja, hogy újra találkozzak a húgommal?
Hogy én nem láthatom őt, de neki végig kell néznie ezt?
– Azt akarod, nem? – kérdez vissza Benny.
Nem!
A kiáltásom belevész a rongyba. Kövér könnycseppek
áztatják el a szemkötőmet.
– Igen – feleli halkan Macy.
Nem! Nem! Nem!
– Egy nap talán, ha a mocskos kis babácskám eléggé
rávesz... – markolja meg a csípőmet, amitől a bőröm égni
kezd – De nem vagyok perverz, szép kis babácska. A
hazugság ellenére, amit a nővéred hintett el az előbb.
Még mélyebben belevájnak az ujjai a húsomba.
Megvonaglok, és mély lélegzetet veszek, hogy tűrjem a
fájdalmat.
– Szeretném a számmal lepucolni. Arra reagálna a
legjobban.
Ekkor a nyelve kerül oda, ahol eddig a hüvelykujja volt.
Amikor belém hatol, próbálok nem foglalkozni vele, amíg
szikrázni nem kezdenek az idegvégződéseim, és el nem árul
a testem. Úgy el vagyok veszve! Próbálom elterelni a
figyelmemet a gyönyörtől, amit a testem akar.
A józan ész határán egyensúlyozom, rálátva a folyton
rám leselkedő elmebaj jelentette örvénylő mélységre.
Szívogatni kezdi a csiklómat, amitől összerándulok.
Képtelen vagyok leküzdeni a testemet elárasztó érzeteket,
így anélkül lendülök át a határon, hogy engedélyt adnék rá.
A kiáltásaim a beleegyezésem nélkül nyögésekké változnak.
Benny a kényeztetőmmé válik, nem a kínzómmá... még ha
csak egy pillanatra is. És jobban gyűlölöm őt, mint valaha.
Vagy kijutok innen, vagy belehalok abba, hogy
megpróbáltam.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

~ Ferraripiros ~

–É BREDJ! – csiklandozza Dillon forró lehelete a fülemet.

– Kikészítettem a ruhádat.
Egy ideje már ébren vagyok, csak nem keltem ki az
ágyból. Dillon cipelt be ide tegnap este, és mindketten csak
feküdtünk itt, elszakíthatatlan erejű ölelésben tartva
egymást.
Gépiesen kibújok a takaró alól, kimegyek a fürdőbe, és
nem foglalkozom a tükörképemmel, ami azt ordítja, hogy
aludjak még.
Forró vízcseppek hullanak rám. Lemosom a testemet,
aztán kilépek a törülközőhöz, amit Dillon tart fel nekem.
Paskoló mozdulatokkal megszárít, majd az ágyra dobja a
törülközőt. Megfogja a tiszta bugyit, amit kikészített nekem,
és megböki az egyik lábamat, majd a másikat. Úgy öltöztet,
mintha gyerek lennék. Túlságosan le vagyok zsibbadva
ahhoz, hogy leállítsam. Felemelem a lábamat, hogy felhúzza a
harisnyát a vádlimra, aztán a combomra. A karomat már ő
emeli fel, hogy belebújtasson a ruhámba, aminek végigomlik
rajtam az anyaga, és a térdem alatt áll meg az alja.
Beleerőltetem a lábamat egy fekete balerinacipőbe, és
csinos kontyba fogom a hajamat.
– Készen vagy?
Bólintok.
 De sohasem leszek készen arra, hogy eltemessem a
szüleimet. Miattam haltak meg.

Nézem, ahogy az összeillő koporsójukat leeresztik a

mélybe. Ebben a szürreális pillanatban tudom, hogy miután
betakarják őket földdel, az a sírkő kerül majd föléjük, amit
nekem és Macynek választottak annak idején, amikor azt
hitték, hogy halottak vagyunk.
Vajon Macyt is melléjük kell majd temetnem?
Nem!
Felismerem az embereket, akik körülveszik a sírt, de
igazából már nem ismerek senkit. A csontomig hatol a
fájdalom. Nem voltam hajlandó részt venni a virrasztáson
ezek miatt az emberek miatt, akik most mind bámulnak,
kíváncsiskodnak, vádolnak. Alig tudom tartani magamat
előttük.
– El tudnál vinni a bárba egy italra, mielőtt hazamegyünk?
– bújok oda Dillonhoz. Szorosan magához ölel, hogy állva
tudjak maradni.
– Nem akarsz elmenni a fogadásra, bébi?
– Nem – rázom a fejemet, és testének biztonságos melegét
otthagyva elindulok a kocsija felé.
Egész úton hallgat, amíg oda nem érünk a bárba, de végig
erősen fogja combján a kezemet. A kapitányság közelében
van a hely, a munkatársak egyik kedvence.
– Biztos, hogy elbírod most őket? – kérdezi, és gúnyos
mosollyal int a Josie’s Bar felé.
– Aha. Jó lesz figyelemelterelésnek.
Visszhangzik az egész hely a beszélgetéstől, az alaphangot
pedig a zenegép adja meg a háttérben. Alkohol és bőr szaga
csapja meg az orromat, amitől elmosolyodom. Erre van
szükségem.
– Viszkit kérek kísérő nélkül – adom le a rendelést. Az
ujjammal mutatom, hogy kettő lesz.
– Szia, Phillips. Örülök, hogy látlak – veregeti meg valaki a
hátamat, de nem látom, ki az. Felhajtom a viszkit, és amint a
pohár a pulton landol, odaütögetem, hogy jöhet a következő.
– Meghalt valaki? – gúnyolódnak tőlem jobbra.
– A kibaszott szülei, te seggfej! – válaszolja egy másik.
– Ja, tényleg. Elfelejtettem. Elkapták már azt a fickót,
vagy mi van?
Hallom a hangján, hogy részeg.
– Kussolj már a picsába – förmed rá Dillon a fejem fölött,
és oda akar menni hozzá, de ráteszem a kezemet a feszes,
kidolgozott hasára, hogy inkább üljön le.
– Elég volt, Simmons – mordul fel más is.
Simmons a régi társam. Egyszer megpróbált rám
moccanni, én pedig behúztam neki egyet, amitől majdnem
betört az orra. Úgy tűnik, hogy még mindig bántja.
– Kihallgatta bárki is a csajt? Lássuk be: mindannyian
tudjuk, hogy rohadtul kattant – röhög fel közönséges hangon
Simmons. – Én azt mondom, hogy kiakadt valamin, és
ámokfutásba kezdett – rikkantja, mire összeszorul a
gyomrom, mert teljes erővel visszatér belém a vakító düh.
Felállok, hogy megállítsam Dillont, aki felpattant a bárszékről.
Megfordulva felemelem a kezemet, és Simmons orra felé
csapok vele. A mozdulatom gyors, kemény és hatásos. Vér
fröccsen mindenkire, aki túl közel áll, ő pedig
hátratántorodik. Felkapom az italt a pultról, ráborítom a
fejére, a poharat pedig hozzávágom a lábához.
– Józanodj ki, seggfej. Szégyent hozol saját magadra.
– Te hülye kurva! – morogja. – Most tényleg kibaszottul
eltörted!
Ökölcsapás hangja jelzi, hogy Dillon leterítette. A többiek
odasietnek, hogy kicipeljék a bárból.
 – Senki sem gondolja ezt, Phillips – szólal meg Marcus.
Nem számít, hogy ki mit gondol. Én tudom az igazat.
Mocskos kis babácska.
Megcsap a friss levegő, amikor kilépünk a bárból.
– Az én hősöm – mosolygok rá Dillonra kissé gúnyosan,
aztán felhúzom a ruhámat a combomon, hogy a nyakába
ugorjak.
– Évek óta baja van veled. Nem tudom, miért csinálta ezt
– indul el velem.
– Jó érzés volt végre rendesen betörni az orrát –
vigyorgok az ajkához nyomott szájjal. Kissé könnyebbnek
érzem magam. Lehet, hogy pont agresszióra volt szükségem
ahhoz, hogy kiadjak valamicskét a felgyülemlett
feszültségből.
Dillon farkához dörgölöm a puncimat, amitől felszisszen.
– Dugj meg a kocsidban, Dillon – nyögöm, és az ajkába
harapok.
– Meglátnak – morogja.
– Hadd lássanak – vihogok.
Lehetetlen volna kibogozni, hogy milyen érzések
kavarognak most a fejemben. Elképesztő fájdalom emészt,
ugyanakkor perzsel a szenvedély. Olyan, mintha fekete lyuk
próbálna elnyelni egy csillagot, de a gravitáció
megakadályozza, hogy elmerüljön. Dillon a gravitáció, aki
távol tart az örvénytől.
Kinyitja a kocsiajtót, talpra állít, aztán beül, és a sliccét
lehúzva kiszabadítja a méretes farkát. Int nekem, hogy
másszak rá, nekem pedig rá kell harapnom az ajkamra, hogy
ne nevessem el magamat a lelkesedésén. Felhúzom a ruhám
alját, és a harisnyámra mutatok. Dillon előredőlve megragad,
és a kocsi tetejébe kell kapaszkodnom, hogy ne essek be az
utastérbe. Erős kézzel megmarkol a lábam között. A harisnya
szakadásának hangja felizgat, úgyhogy nedves lesz a bugyim.
– Most pedig szállj be – parancsolja huncutul.
 Az ölébe csusszanok, háttal neki. Eláll a lélegzete a
pozíciótól.
A műszerfalnak támaszkodva megtartom magam fölötte, ő
pedig feljebb rántja a ruhámat, és oldalra húzza a bugyimat.
Ujjaival odakalandozik a nyíláshoz, és keményen pumpálva
beljebb nyomul.
– Totál nedves vagy, bébi. És ez a segg itt az orrom előtt...
legszívesebben felfalnám.
Megfogja a farkát, hogy ráültessen. Összeszorítom a
combomat, amitől még szűkebb vagyok, amikor
ráereszkedem. A farka kitölt és kitágít. Mindketten
felnyögünk, ahogy a puncim tövig körülöleli. Továbbra is a
műszerfalra támaszkodva hátratolom a súlyomat, a csípője
pedig mozogni kezd alattam, ahogy erős kezével lejjebb húz.
– Olyan kibaszott szűk vagy!
Feljebb vándorol a keze, hogy durván megmarkolja a
mellemet. Magához szorít, hogy csókolhassa és nyalogathassa
a fülemet meg a nyakamat. Egyik keze a duzzadtan lüktető
csiklómhoz kalandozik. Rácsap és összeszorítja, mire
hangosan a nevét kiabálom.
Kalapál a szívem, amikor összehúzódik a puncim, hogy
kipréseljem belőle az orgazmust. Egyszerre jutunk el a
csúcsra. Még sohasem éltem át ilyen boldogságot.
És békét.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

~ Vibráló vörös ~

– ÚGY ÖRÜLÖK, HOGY ÚGY DÖNTÖTT, HOGY V ISSZAJÖN.

Alaposan végigmérem a nőt, és próbálok nem
megborzongani. Nem illik a cipője a karmazsinpiros
szoknyájához. Imádom azt a színt.
– Meghaltak a szüleim – mondom, bele a levegőbe, mire
láthatóan megdöbben. A halakat számolom az akvárium felé
menet. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc.
– A szülei? Mármint mindketten?
Talán kínaiul beszéltem? Hogy nevezheti magát ez a nő
egyáltalán orvosnak?
– Igen, mindketten – csattanok fel türelmetlenül. –
Megölték őket.
– Jaj, istenem! – bukik ki belőle. – Annyira sajnálom. Le
akar ülni?
Megrázom a fejemet, és még egyszer ránézek a halaira.
Mind a kilencre. Ez lesz itt az utolsó látogatásom.
– Lehet tudni, hogy ki ölte meg őket? – kérdezi még
mindig döbbenten. Magasabb a hangja a szokásosnál, és
szaporábban veszi a levegőt.
– Szerintem igen. Talán – vonok vállat. Megkocogtatom az
akvárium üvegét, és a vállam fölött hátranézek rá. – Tudta,
hogy a halak megeszik az emberi hullát? – fordulok vissza az
értelmetlen teremtményekhez. Hallom, hogy fészkelődni
kezd a fotelben. – Ugyanolyan ennivalónak látják, mint bármi
mást. Leszedik róla a tápanyagot, a többit meg kikakálják –
nevetek fel szárazon.
– Ez nem tartozik a tárgyhoz – sóhajt fel elgyötörten. –
Miért nem foglal helyet?
Megint rápillantok, és látom, hogy egy kis heget vakargat
a kezén.
– Az fantomviszketés.
A homlokát ráncolva oldalra biccenti a fejét, akár egy
kiskutya. Nem érti a helyiségben jelen lévő magasabb rendű
lényt.
– A hegekben elhaltak az idegvégződések – mondom
annak a hülye nőnek. – Ezért fantomviszketés.
– Ó! – takarja el gyorsan a heget, és megrázza a fejét. –
Nem tudom, hogy tényleg így van-e.
Odaballagok hozzá, fölé hajolok, és az orra elé tartom az
ujjamat.
– Nézze... – bököm ki a szemébe, az arcára és az orrára
fröcsögő nyállal, amikor hátrahúzódik. – Ismerem a hegeket,
hölgyem.
A Benjamin miatti hegem néha viszket, de ez csak a
fejemben van így. Az ő hangja mondja.
Félelem csillan a nő szemében. Nagyon unom. Milyen
szomorú élete lehet ebben a tágas koporsóban!
– Csak azt szeretném, hogy jobban érezze magát –
hazudom neki, mert szeretem szívatni. Ez a legjobb az
egészben.
– Nem értem. Lenne szíves helyet foglalni, Macy?
Remeg a hangja.
– Ez a probléma – forrongok. – Tényleg nem érti, és pont
emiatt tényleg szar orvos. Nem Macy a nevem. Hanem
Mocskos Kis Babácska.
– Az nem név – szöknek könnyek a szemébe.
Hogy meri azt mondani, hogy a mesteremtől kapott
nevem nem valódi?
– Csak tudjon róla, hogy a feje egy időre jóllakatja majd a
halakat – húzom elő a pengét a gyönyörű ruhám zsebéből.
Elkerekedik a szeme a szavaimtól. Elkezd ösztönösen
reagálni a teste, de túl lassú. A pengém úgy hasítja végig a
torkát, mint forró kanál a fagylaltot. Az ajkamra harapva még
jobban fölé hajolok, hogy velem együtt élje át a pillanatot.
Nézem, ahogy félelem, keserűség, és végül beletörődés villan
a fakó szemében.
Nyögve felemelkedik a teste, én pedig kiélvezem a
pillanatot, amikor megadja magát. Amikor elernyed alattam.
Hátrahanyatlik a feje, s ettől még erőteljesebben lüktet kifelé
a vére, valóságos vérfürdőbe áztatva engem.
Benjamin meg fog büntetni azért, mert tönkretettem a
ruhámat.
Gyorsan telik az idő, amíg lefoglalom magam egy
feladattal.
Végül egy kattanással nyílik és zárul mögöttem az ajtó.
Több mint egy óra eltelt, és ő azt ígérte, hogy egy óra múlva
visszajön. Elhúzódom a nőtől, hogy szemügyre vegyem őt,
ahogy végigméri a felfordulást, amit csináltam. Pont
befejeztem, hogy levágjam a kedves doktornő fejét, és a
hajánál fogva lógatom a kezemből.
Tényleg nehéz átvágni a csontot. Szerencsére jól felszerelt
konyhája van, csontozókésekkel.
Azzal a szép mosollyal, amit tudom, hogy szeret, odalejtek
az akváriumhoz, és egy csobbanással beleejtem a fejet. A
nyakból kiáramló vér másodpercek alatt megfesti a vizet.
– Nézz végig magadon – szólal meg Benjamin hideg
hangon, amitől elönt a szégyen.
– Bocsáss meg – motyogom lehajolva, és végighúzom az
ujjaimat a vérnyomon. Egy sietős mozdulattal rámaszatolom
az alsó ajkamra.
– Cseresznyepiros, a kedvenced – csábítom, hogy jöjjön
oda hozzám.
Nem jön.
Sohasem teszi.
– Mennünk kell, szép kis babácska – mondja ezúttal
lágyabb hangon. – Menj, mosakodj meg!
 HUSZADIK FEJEZET

~ Vérvörös ~

N Y UGTALANUL ALSZOM. Egyik rémálom kergeti a

másikat.
Nem tudok elég kényelmesen feküdni, és fel-felriadok.
Nem tudom, mi valóság és mi nem. Stanton telefonált, és azt
mondta, hogy Adam Maine, a cserbenhagyásos baleset
áldozata magához tért a kórházban, a vallomása pedig
kulcsfontosságú a nyomozásban. Dillon viszont nem engedte,
hogy vele menjek. Az áldozat nyilván megijedne tőlem. Nem
érdemelte meg, amit kapott, de még így is idegesítő
áldozatnak hívni.
Érzem, ahogy bemélyed mellettem a matrac, és melegség
árad szét bennem.
Dillon.
Kinyitom a szememet. Szép mogyoróbarna szempár bámul
vissza rám. Gyakran, amikor felriadok a rémálomszerű
emlékekből, egy pillanatra itt van velem az édes kishúgom,
én pedig kétségbeesetten belekapaszkodom.
Sötét haja két csinos copfban, ahogy kiskorunkban
csináltam meg neki, amikor melegünk volt. A hege ezüstös,
de így is nagyon feltűnő. Azok a lefelé biggyesztett ajkak
hasonlítanak az enyémre, és élénk rózsaszínre vannak festve.
A csinos ruhájára téved a tekintetem, ami illik a szája
színéhez.
 Mindig olyan valóságosnak tűnik.
Macy.
Felemelem a kezemet, hogy megérintsem a haját.
Érzelmesen felcsillan a mogyoróbarna szeme, de nem válik
köddé. Most nem. Még nem.
Biztos még alszom. Ez biztos egy álom.
– Macy – lehelem. Megcsap az erőteljes, virágos illata.
Bumm, bumm, bumm – zakatol a szívem.
Ezúttal egy kicsit tovább kapaszkodhatok belé. Olyan
valóságos!
– Macy... – mormolom.
Bumm.
A kezem után nyúl, hófehér bőrére ráalvadt a vér.
Bumm.
Az emlékeim ismerős szálai egybeforrnak a rémálmokkal.
Rémálmaimban mindig megsérül és vérzik.
– Úgy sajnálom, hogy otthagytalak!
Minden álomban ugyanaz történik. Elmondom neki, amit
szemtől szembe nem tudok.
– Psszt – suttogja. – Nemsokára vége az egésznek.
– Megöltem a szüleinket – zokogok fel. – Meghaltak, és
miattam.
Bumm.
– Apa olyan eltökélten mesélt nekünk a szörnyetegekről –
mormolja. – De sohasem látta azokat, akik az orra előtt
voltak – nyúl felém Macy, és én is felé nyúlok. Arra gondolok,
hogy meg akarja fogni a kezemet, de helyette belecsúsztat
valamit a tenyerembe. Valami hideget és nyúlósat.
Bumm.
Lefelé pillantva a torkomra forr egy sikoly.
Az apám két szeme.
Nem!
Bumm.
– Semmi baj, mocskos kis babácska. Mindjárt vége ennek
az egésznek.
Nem!
Még egyszer felemelkedik a húgom keze, benne egy fehér
csipke zsebkendővel, amit összekent a véres kezével. Valami
vegyszer szaga hatol az orromba. Egyáltalán nem erre
számítottam.
És megint elsötétül minden.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

~ Kéjvágy ~

Dillon

MINDENNAP EGY RE NEHEZEBB OTTHAGY NI JADE- ET a

lakásban, miközben tudom, hogy mindjárt megkattan.
Semmink sincs. Zéró nyom. Egy kibaszott nagy nulla. Adam
Maine az utolsó reményünk. Bármi, amit el tud mondani
nekünk, segíthet kiindulópontra lelni.
Meg kell találnunk azt a szarházit, hogy ne kószáljon
odakint, és Jade végre nyugalomra leljen.
A csajom gyűlöli Bennyt, Benjamint, vagy hogy is akarja az
magát hívatni. Nekem csak egy beteg fasz, aki iránt
semmihez sem hasonlítható gyűlöletet érzek, ami csak az
enyém. Amikor végre rátehetem a kezemet arra a köcsögre,
a húsával és a vérével fog megfizetni érte. Felaprítom
undorító kis darabokra.
Megmutatom a jelvényemet az őrnek Adam Maine
kórterme előtt, mielőtt belépek. A fickó szarul néz ki.
Csövekre csatlakoztatott monitorok pityegnek körülötte, és
szinte minden kibaszott porcikáját gipsz borítja.
– Egyszerre csak keveset beszélhet, így legfeljebb két
percet tudunk adni önnek – közli egy elhízott nővér, arcán
egy nehéz élet gyűrődéseivel.
Minden perc számít.
 – Scott nyomozó vagyok – mutatom fel az áldozatnak is a
jelvényemet. – Emlékszik rá, hol tartották magát, mielőtt
bekerült a kórházba?
– Nem – sziszegi fájdalmasan.
– Meg tudná mondani, hogy a férfi említett-e helyszínt,
vagy azt, hogy miért tartotta fogva, mielőtt behozta a
kórházba?
– Nem... férfi – ráncolja a homlokát, és megvonaglik az
arca.
– Nem... férfi?
– Nő – pontosít remegő hangon.
– Ja! Tudom, hogy egy nő hozta be – bólintok. – Arról a
férfiról beszélek, aki elütötte.
– Nő – jelenti ki ismét feszülten.
– Tudjuk, hogy nem a rendőrnő támadt magára, Adam,
úgyhogy hagyja a színjátékot – mondom neki dühösen.
– Egy... nő... ütött... el – böki ki apró lélegzetvételek
között.
– Egy nő vezette a furgont?
– Igen – hunyja le a szemét, aztán lassan megint kinyitja.
– Ugyanaz, aki fogva tartotta magát, mielőtt behozták ide?
– Igen. Leterítettem... de... kibaszottul... meg... van...
kattanva...
Kirohanok a kórteremből a negyedik emelet biztonsági
részére. Magától nyílik az ajtó, és egy srác áll ott, akit
Buddynak hívnak. Párszor dolgoztam vele az elmúlt években.
Biztos látott a monitoron.
– Helló, haver. Mi a pálya?
– Elő kéne keresned a felvételt, amelyiken behozzák Adam
Maine-t. Nézd meg a gépen a betegfelvétel időpontját, és
nyisd meg az aznapi anyagot – förmedek rá.
Érzi a feszült, „ne baszakodj velem” hangulatomat, így azt
csinálja, amit kértem.
Mindjárt kiugrik a szívem a helyéről, hogy a padlón
pattogjon.
Bassza meg!
Bassza meg!
Bassza meg!
Buddy a billentyűzeten pötyögve különböző kamerák
képét nyitja meg. És egyszer csak ott van – egy nő, aki úgy
néz ki, mint a csajom. Éppen felemeli a fejét.
– Merevítsd ki a képet! – parancsolom. – Közelíts rá!
Buddy engedelmeskedik, én pedig remegő kézzel nyúlok a
mobilomért. Tárcsázok, aztán várom a kicsengést. A másik
kezem ujjai végigjárják a heget a lány arcán.
Macy Phillips.
– Vedd fel, bébi!
– Itt Phillips nyomozó beszél. Most nem tudom fogadni a
hívását. Hagyjon üzenetet, és majd visszahívom.
Kirohanok a szobából, végig a folyosón, és rákiabálok az
emberekre, hogy félre az útból.
– Kérlek, bébi... Legyen az, hogy alszol, zuhanyozol, vagy
bármi mást csinálsz... Jaj, istenem! – suttogom magamban. –
Szeretlek! Szeretlek, Jade! Megyek haza.
Elhomályosul körülöttem a világ, ahogy a kocsihoz
rohanok, és elindulok vele. Cikáznak a gondolataim.
Ettől össze fog törni.
Littleton nincs ott, amikor leparkolok. Ettől félelem járja át
minden idegszálamat, hogy aztán émelyítő dobbanással
gyökeret verjen a szívemben.
Nem.
Az nem lehet!
Kurvára nem lehet!
Biztos odafent alszik. Littleton pedig pisiszünetet tart.
Néha neki is kell hugyoznia.
A lábam olyan sebességgel visz a lakáshoz, amilyenre nem
is tudtam, hogy képes vagyok. Nyitva az ajtó.
Bassza meg!
 Bassza meg!
Bassza meg!
Nem!
Még jobban kitárom az ajtót, előrántom a pisztolyomat, és
végigosonok a lakáson. Minden, amit nem mondtam el neki,
atomrakétaként lövell a fejembe, megsemmisítve a lelkemet.
Nem tudja, hogy szeretem. Nem mondtam ki ezt a szót
konkrétan. Nem tudja.
És hazudtam.
Nem védtem meg.
Hagytam, hogy elkapja.
Hagytam, hogy elkapják.
A hálószobához érve valami mardosni kezd belülről,
egészen a csontvelőmig.
Félredobott paplan hever összegyűrve a földön, és
vérnyomok vannak.
Bassza meg!
Sikolyokat hallok a folyosón. Nem akarok kimenni
megnézni, mi az. Könnyek szöknek a szemembe – most
először azóta, hogy
Laney meghalt. Összeszorul a szívem, szorít a mellkasom.
Elindulok a tömeg felé. Egy nő sikítozik egy másik lakás
ajtajában. Az egyik kezével mutogat, a másikat pedig a szája
elé kapja.
– Meghalt!
Lassított felvételként mozdul a lábam.
Bumm. Puff. Bumm. Puff. Bumm. Puff.
A lakásba lépve rögtön felszisszenek, ahogy kiáramlik a
tüdőmből a visszatartott levegő.
Nem ő az.
Kurvára nem ő az.
Hála a jó istennek!
– Jézusmária, valaki megölte a pszichiáteremet! – zokogja
a nő.
 Bár oltári rémisztő egy akváriumban lebegő női fejet látni,
legalább tudom, hogy nem a csajom az. Nem az én sebzett,
elveszett csajom.
Őt kibaszottul elvitték.
Én pedig vissza fogom szerezni.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

~ Tűzpiros ~

Jade

ÉG AZ ORROM, fáj a testem.

Érzékeny és összezúzódott.
Oldalra fordítom a fejemet, és nagy nehezen kinyitom a
szememet. Beletelik néhány próbálkozásba, de végül sikerül.
Ég a szemem is. Homályosan látok, amíg a retinám hozzá
nem szokik a fényhez. Rögtön eszembe jut az álmom
emlékképe, és gyorsan felemelem a kezemet. Véres.
Bumm.
Felülök, de megszédülök. Bágyadt vagyok. Meglátom a
falakat, amik körülvesznek, és összeszorul a mellkasom.
Kiáramlik a tüdőmből a levegő, amikor lefelé pillantva
észreveszem, hogy meztelen vagyok.
Nem!
Bumm.
Nyikorgás.
Felugrom a cellám sok évvel ezelőtti kis ágyáról.
Nem!
Az ajtó becsukódik, lakat kattan.
Nem!
Bumm.
Bumm.
 Pokoli sötét szempár néz rám. És a rácson túlról fülembe
hatol az a jéghideg hang, ami be tudná fagyasztani a napot.
– Üdv itthon, mocskos kis babácska.

VÉGE... EGYELŐRE.
 A nagy és hátborzongató
második részből megtudhatod,
hogyan fejeződik be a történet.

ELVESZETT BABÁCSKÁK

Bennynek volt egy beteg babácskája, hajjajaj.

A babácskát is a sötétség éltette, hajjajaj.
így hát együtt vadásztak, kínoztak, játszottak, hajjajaj,
A közös trükkös bűneik halálosak voltak, ajjajjaj.

De Bennynek hiányzott az elveszett babácska, hajjajjaj,

Mindenáron vissza kellett kapnia, hajjajaj.
Nem akart magányos lenni a másikkal, hajjajaj.
Úgyhogy kitervelte, hogyan hozza haza, ajjajaj.

Megesett már veled, hogy összeért valakivel a lelked, és

úgy magadba szívtad, hogy egyek lettetek?
Velem igen.
Végre elkezdtem élni, érezni és szeretni – abban a nagy
káoszban, ami körülvett engem.
Kibújtam a páncél mögül, és beengedtem valakit a
szívembe. Nyitva hagytam a lelkemet.
Nyitva hagytam a szívemet.
Nyitva hagytam az ajtómat.
És ő elrabolt engem.
Dillon... ne haragudj!
 ZENÉK A KÖNYVHÖZ
Stand By Me – Ki: Theory
The Devil Within – Digital Daggers
Doll Parts – Hole
Run, Run, Run – Tokio Hotel
Mad World (feat. Gary Jules) – Michael Andrews
Sweet Dreams – Marilyn Manşon
Psycho Killer – Talking Heads
Where Is My Mind? – Pixies
Tainted Love – Marilyn Manşon
You’re So Vain – Marilyn Manşon
To Be Alone – Hozier
Where Did You Sleep Last Night – Nirvana
All The Pretty Girls – Kaleo
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ker Dukey

Köszönöm, K. Webster, hogy türelmes voltál, és

vállbénulást kockáztatva tökéletesítetted a borítót. Öröm
volt felfedezni a gondolataidat, és osztozni bennük, miközben
felépítettük ezeket a karaktereket, és életre keltettük őket az
oldalakon. Hatalmas köszönet a fantasztikus
asszisztensemnek, Terrie-nek, aki mindig kiszortírozza a
csomagokat, felfedi a dolgokat satöbbi, satöbbi.
Köszönet a kinti csapatomnak a megosztásért és a
terjesztésért. A Webster lányoknak, akik kivették a részüket
ebből a feladatból.
Köszönet a Word Nerd Editing Monicájának, amiért szereti
ezt a könyvet, és a szuperségét adta az utolsó simításokhoz.
A pezsgősüvegek méretezése sohasem okoz csalódást,
Stacey. IMÁDLAK!
És végül, de nem utolsósorban köszönet NEKED, az
olvasónak! Köszönöm, hogy osztoztál velem, velünk ezen az
úton. Megáll az eszem, az eszünk attól, hogy mennyire
szenvedélyesen olvasol!

K. Webster
 Hatalmas köszönet neked, Ker Dukey, hogy megkerestél,
akarok-e veled a sötét oldalon járni. Élmény volt végig
eszeveszetten kacagva átszökdécselni az őrült világunkon.
Öröm volt veled együtt írni, és alig várom, hogy még több
őrültséget írjunk együtt. Sztár vagy!
Köszönet a férjemnek, Mattnek. Te mindig ott vagy, hogy
szeress és támogass. Nem tudom elégszer megköszönni. A te
szép kis babácskád leszek az idők végezetéig... És néha még a
mocskos kis babácskád is.
Hatalmas köszönet Elizabeth Clintonnak és Ella
Stewartnak. Köszönöm, hogy mindig ennyire támogattok, és
akármi van, gyorsan elolvassátok a cuccaimat. Nagyszerű
barátnők vagytok!
Köszönet Sunny Boreknek... Te mindig támogatsz a sötét
kalandokban, és szereted a rosszfiúimat!
Köszönet Nikki McCrae-nek. Köszönök mindent, amit
tettél értem.
Köszönetet szeretnék mondani mindenkinek, aki
előolvasóként vagy az első változatoknál látta ezt a könyvet.
Mindannyian szuper visszajelzést adtatok, és támogatást
nyújtottatok hozzá, hogy folytassam. Mindannyian hasznos
ötletekkel szolgáltatok, hogy jobbá tegyem a történeteimet,
és hihetetlenül bátorítottatok. Hálás vagyok a
hozzászólásaitokért és a javaslataitokért.
És Vanessa Renee Place-nek is köszönetét akarok
mondani, amiért mindent félredobva elolvasta ezt a könyvet,
és figyelt az utolsó pillanatban becsúszott hibáimra.
Köszönöm neked!
Hatalmas köszönet az író barátaimnak, akik barátsággal és
támogatással szolgáltak. Fogalmatok sincs, milyen sokat
jelent ez nekem.
Köszönöm az összes blogger barátomnak – kicsiknek és
nagyoknak –, akik lépten-nyomon megosztják a dolgaimat.
Mind királyak vagytok! #MindenBlogSzámít
 Különösen hálás vagyok a Krazy for K. Webster’s Books
olvasóklubnak. Lányok, csodálatosak vagytok a
támogatásotokkal és a barátságotokkal. Mindegyikőtök
lenyűgözően segítőkész és gondoskodó. Imádom, hogy együtt
vagyunk, mi csodabogár könyvszaglászók.
Abszolút hálás vagyok az írói csoportomnak, a COPA
csajoknak, amiért mindig mellettem voltak, amikor ki kellett
engednem a gőzt, és muszáj volt nyafognom. Mind királyak
vagytok!
Óriási köszönet a Word Nerd Editing Monicájának, amiért
gondját viselte a mi drága babácskás könyvünknek, és olyan
tökéletessé tette, amennyire csak lehetett!
Köszönöm Stacey Blake-nek, hogy KÁPRÁZATOSSÁ tette
ezt a könyvet, mint mindig! Szeretlek!
Hatalmas köszönet Terrie Arasinnak, amiért a szárnyai alá
vett engem, és segített eligazodni ennek a könyvnek a
marketingjében anélkül, hogy túl hisztisnek tartott volna.
Nagy köszönet a PR-osomnak, Nicole Blanchardnak.
Fantasztikus vagy abban, amit csinálsz, és jó úton tartasz! És
nagy köszönet a többi hölgynek a The Hype PR-nál!
Végül, de nem utolsósorban köszönöm nektek, az összes
csodálatos olvasónak, akik kíváncsiak a történeteimre, és úgy
szeretik a hőseimet, ahogy én. Ez jelenti nekem a világot!