Академический Документы
Профессиональный Документы
Культура Документы
És Mecca Harrisnek
A lányt még nem is látta, csak az istálló túlsó végében fáklyaként fellobbanó sárga
ruhát. Megtorpant, nem hitt a szemének. Aztán a lány halvány karja
felemelkedett, Gerontius elegáns feje átnyúlt az ajtó fölött, kényeztetésre várva,
a férfi pedig fürge léptekkel, szinte futva indult el, a csizmájára erősített spiccvas
csak úgy kopogott a nedves macskaköveken.
– Te itt vagy?
– Henri!
A lány megfordult, ő pedig már át is ölelte, megcsókolta, lehajtott fejjel szívta
be hajának csodás illatát. Olyan mély sóhaj tört ki belőle, mintha valahonnan a
csizmájából jött volna.
– Ma délután érkeztünk – suttogta a nő Henri vállába. – Épp csak annyi időm
volt, hogy átöltözzek. Rémesen nézhetek ki… de ott voltam a nézők között, és
meglestelek. Muszáj volt idejönnöm, hogy sok szerencsét kívánjak neked.
A szavai összetorlódtak, de Henri amúgy is alig hallotta, mit mond, annyira
megrendítette a lány puszta jelenléte, az, hogy hosszú hónapok után végre a
karjában tarthatja.
– És hogy megnézzelek!
A lány hátralépett, a pillantása végigvándorolt a férfin, a fekete, ellenzős
sapkán, a makulátlan egyenruhán, aztán lesöpört egy láthatatlan porszemet az
egyik aranyszínű váll-lapról. A férfi örömmel nyugtázta, hogy a lány kissé
vonakodva húzta vissza az ujjait. Nincs semmi feszélyezettség a viselkedésében,
állapította meg, pedig milyen rég nem találkoztak. Nincs benne kacérkodás.
Végtelenül őszinte. Az álmaiban élő lány ismét testet öltött.
– Csodásan festesz – jelentette ki a lány.
– Én… nem maradhatok – mondta Henri. – Tíz perc múlva mi jövünk.
– Tudom… A Carrousel olyan izgalmas. Láttuk a motorosokat meg a tankok
felvonulását. De a fő attrakció egyértelműen te vagy, Henri, meg a lovak. –
Hátrafordult és az arénára pillantott. – Azt hiszem, egész Franciaország itt van,
hogy lásson.
– Van… billet-d?
Homlokukat ráncolva néztek egymásra. A nyelvi problémákat egyelőre nem
tudták leküzdeni.
– Billet. – A férfi a fejét csóválta, dühös volt magára. – Jegy. Jegyek. A legjobb
jegyek.
A lány arcán mosoly jelent meg, mire a férfi ingerültsége máris elpárolgott.
– Á, persze. Az első sorban ülök Edithtel meg az anyjával. Alig várják, hogy
lássanak lovagolni. Mindent elmeséltem rólad. A Château de Verrières-ben
szálltunk meg. – Suttogásra váltott, bár senki sem volt a közelükben. – Nagyon
fényűző. Wilkinsonék iszonyú gazdagok. Sokkal több pénzük van, mint nekünk.
Nagyon kedves volt tőlük, hogy magukkal hoztak.
A férfi nézte, miközben beszélt. A lány szépen ívelt felső ajka kötötte le a
figyelmét. Itt van hát. Fehér kesztyűbe bújtatott kezét a lány arcához emelte.
– Florence… – Felsóhajtott, megint megcsókolta. A lány bőrét átitatta a
napfény illata, pedig már alkonyodott. Mámorító volt, mintha arra született
volna, hogy meleget sugározzon.
– Mindennap hiányzol. Azelőtt nincs más, csak a Cadre Noir. Most… semmi se
jó tenélkül.
– Henri… – A lány megcirógatta az arcát, hozzásimult. Henri szinte
beleszédült.
– Lachapelle!
Henri hátraperdült. Didier Picart állt a lova fejénél, mellette egy lovász
készítette elő a nyerget. Picart éppen a kesztyűjét húzta fel.
– Talán ha legalább annyit foglalkoznál a lovaglással, mint az angol kurváddal,
jutnánk valamire, nem gondolod?
Florence nem tudott elég jól franciául, hogy megértse, de látta, milyen
kifejezés ül Picart arcán, és Henri sejtette, hogy a lány rájött, bármit mondott is a
másik francia, az nem volt valami hízelgő.
Henriban feltámadt az ismerős düh, megfeszítette az állkapcsát. Florence-re
pillantva megrázta a fejét, mintha azt akarná jelezni, hogy ne is törődjön ezzel az
ostoba Picart-ral. Picart azóta viselkedett ilyen sértően, ilyen kihívóan, hogy
angliai útjuk során Henri megismerkedett Florence-szel. Az angol lányoknak
nincs stílusuk, jelentette ki utána jó hangosan a kantinban; Henri tudta, hogy ez
neki szól. Nem tudnak öltözködni. Úgy esznek, mint a disznók a vályúnál. Pár
frankért vagy egy pint pocsék sör áráért bárkivel hajlandók lefeküdni.
Több hétbe telt, míg rájött, hogy Picart gyűlölködésének nem sok köze van
Florence-hez, inkább az dühítette fel, hogy a Cadre Noiron belül kitúrták a
helyéről, ráadásul egy parasztgazda fia szorította háttérbe. Megértette, de ettől
még nem volt kellemesebb hallgatni.
Picart hangja végigvisszhangzott az udvaron:
– Úgy hallottam, a quai Lucien Gautier környékén lehet szobát kivenni. Kicsit
kényelmesebb, mint az istállóudvar, n’est-ce pas?{ 1}
Henri keze erősebben szorította Florence-ét. Igyekezett nyugodt hangon
válaszolni:
– Ez a lány még akkor is túl jó lenne neked, ha te lennél az utolsó férfi a földön,
Picart.
– Nem tudtad, parasztgyerek, hogy ha eleget fizet az ember, bármelyik kurvát
megkaphatja? – Picart elvigyorodott, ragyogóra fényesített csizmájával a
kengyelvasra lépett, aztán fellendült a ló hátára.
Henri elindult felé, de Florence visszafogta.
– Drágám… nézd, ideje, hogy elfoglaljam a helyemet – mondta hátralépve. –
Neked amúgy is készülődnöd kell. – Némi habozás után felágaskodott, és megint
megcsókolta a férfit, karcsú, fehér kezét a tarkójára tapasztotta. Henri tudta, mit
akar a lány: elterelni a gondolatait Picart mérgező szavairól. És igaza van; mi
mást érezne, mint örömet, amikor Florence ajka az ajkához ér? A lány
elmosolyodott.
– Bonne chance, écuyer.{ 2}
– Écuyer! – ismételte meg a szót Henri. Meghatotta, hogy míg távol voltak
egymástól, a lány kiderítette, mi a „lovas” szó pontos francia megfelelője.
– Tanulok ám! – A lány csókot lehelt felé, a szeme hamiskásan, sokat ígérően
csillogott, aztán már ott se volt, szaladt visszafelé az istállók hosszú sora mellett, a
sarka kopogott a macskaköveken.
AUGUSZTUS
A Liverpool Street Pályaudvarra tartó hat óra negyvenest szinte szétvetette a
tömeg. Már-már nevetséges volt, hogy egy ilyen korai vonat ennyire zsúfolt
legyen. A hűvös reggel ellenére Natasha Macauley kimelegedve ült le, motyogva
kért elnézést a nőtől, aki kénytelen volt arrébb húzni a blézerét. Az öltönyös férfi,
aki mögötte szállt fel, bepréselte magát a szemben ülő utasok közé, azután rögtön
széthajtogatta az újságját, mit sem törődve a puhafedelű könyvet olvasó nővel,
aki elől teljesen eltakarta a fényt.
Natasha nem ezen az útvonalon szokott munkába menni, csak egy jogi
konferencián vett részt, és egy cambridge-i szállodában éjszakázott. A blézere
zsebében megfelelő számú ügyvédi névjegykártya lapult; a jelenlévők gratuláltak
az előadásához, és kifejezték reményüket, hogy máskor is találkoznak, netán
együtt dolgoznak majd. De a bőségesen fogyasztott, olcsó fehérbortól most
görcsölt a gyomra, és egy pillanatra megbánta, hogy nem szánt némi időt a
reggelire. Általában nem szokott inni, de az olyan eseményeken, ahol állandóan
újratöltik a társalgásba merülő vendégek poharát, nehéz számontartani, mennyit
is fogyasztott az ember.
Natasha a forró műanyag kávéspoharat szorongatva a határidőnaplójára
pillantott. Megfogadta, hogy valamikor a nap folyamán szakít majd egy kis időt
arra – lehetőleg fél óránál többet hogy rendezze a gondolatait. Beiktat egyórányi
edzést. Egyórás ebédszünetet tart. Megszívleli az anyja figyelmeztetését, hogy
vigyázzon magára.
De a naptárban egyelőre ez állt:
Ilyenkor, kora reggel tizenhét percig tartott az út Cowboy Johnhoz; egy órával
később, amikor a város keleti részének útjai bedugultak, legalább háromszor
ennyi idő kellett volna hozzá. Általában Sarah ért oda előbb. Ő volt az egyetlen
ember, akinek John hajlandó volt kulcsot adni. Többnyire éppen a tyúkokat
engedte ki, amikor John lassú léptekkel, merev lábbal feltűnt az út felől.
Általában már messziről lehetett hallani, hogy énekel.
Sheba, a német juhász egyet vakkantott, amikor Sarah babrálni kezdett a
drótkapura erősített lakattal, majd miután meglátta, ki az, leült és várt, a farka
izgatottan csapkodta a földet. Sarah kivett egy jutalomfalatot a zsebéből és
odadobta neki, aztán elindult a kis udvar felé, tompa csattanással csukta be a
kaput maga mögött.
Londonnak ezen a részén egykor számos istálló volt a keskeny, macskaköves
utcák végében, pajtaajtók mögött, boltívek alatt. Lovak húzták a söröskocsikat, a
szeneskocsikat, az ószeresek kocsiját, de az sem volt szokatlan, ha vasárnap
délután körbeügetett a parkban a család kedvenc hátaslova vagy néhány szép
versenyló. Cowboy John telepe a kevés megmaradt lótartó hely egyike volt: egy
vasúti híd négy boltívét foglalta el a főútról nyíló utca végén, és mindegyikben
három-négy bokszot és tárolórekeszt alakítottak ki. A boltívek előtt fallal
körülvett, kövezett udvar terült el, ahol raklapokat, tyúkketreceket, ládákat
tároltak, továbbá itt álltak az öreg autók, amiket Cowboy John eladásra kínált, és
volt egy vaskályha is, amelyben sohasem aludt ki a tűz. Nagyjából
húszpercenként robogott el a fejük fölött egy elővárosi vonat, de sem az
embereket, sem az állatokat nem zavarta. A csirkék csipegettek, egy kecske
mindent megkóstolt, amit nem evésre szántak, Sheba pedig borostyánszínű
szemével óvatosan figyelte a kapun kívüli világot, és készen állt, hogy dühösen
ráugasson mindenkire, akit nem ismer.
Jelenleg tizenkét lovat tartottak itt, beleértve Tony, a nyugdíjas fuvaros két
cydesdale-jét, Máltai Sal és lovis cimborái finom nyakú, vad tekintetű
versenylovait, meg a helybéli gyerekek lompos pónijait. Sarah kíváncsi lett volna
rá, hányan tudnak róluk egyáltalán – a parkőr, aki rendszeresen elzavarta őket a
közlegelőről, nyilván igen, és olykor levelet is kaptak „Lótulajdonosok,
Sparepenny Lane-i vasúti híd” címzéssel, amelyben perrel fenyegették őket, ha
továbbra is birtokháborítást követnek el. Cowboy John csak nevetett az ilyen
irományokon, aztán bedobta őket a kályhába.
– Amióta az eszemet tudom, itt mindig lovakat tartottak – mondta a maga
vontatott hanghordozásával.
John azt állította magáról, hogy a Philadelphiai Fekete Cowboyok alapító tagjai
közé tartozott. Ezek nem igazi cowboyok, vagy legalábbis nem olyanok, akik
szarvasmarhatartó birtokokon dolgoznak. Amerikában, magyarázta John,
vannak olyan városi telepek, mint ez, ahol az emberek az állataikat tarthatják és
versenyeztethetik, a gyerekek pedig eljöhetnek, hogy tanuljanak, és
kiszabaduljanak egy kicsit a gettóéletből. A hatvanas években jött Londonba egy
nő kedvéért, akiről kiderült, hogy „nagyon-nagyon nehéz eset”. Megszerette a
várost, de annyira hiányoztak neki a lovak, hogy megvett egy törött lábú telivért
a southalli vásárban, aztán megvásárolt az önkormányzattól egy romos Viktória
korabeli istállót. Mindenki azt beszélte, hogy az önkormányzat azóta is bánja a
dolgot.
Cowboy Johnból mostanra valóságos intézmény lett – vagy elviselhetetlen
nyűg, attól függ, honnan nézzük a dolgot. A városházi hivatalnokoknak nem
tetszett, amit csinált, állandóan közegészségügyi figyelmeztetésekkel bombázták,
bár John megmondta nekik, hogy ha egész éjjel itt állnának térdig sajtmártásban,
akkor se látnának egyetlen rágcsálót sem, ő ugyanis egész csapatra való,
mindenre elszánt macskát tart. Az ingatlanfejlesztőknek sem tetszett, mert
szerettek volna lakóházakat építeni a telken, de Cowboy John nem volt hajlandó
eladni. A szomszédok többségét viszont nem zavarta: nap mint nap benéztek,
hogy elbeszélgessenek vele, vagy vegyenek valami friss élelmiszert. A helybeli
éttermek meg egyenesen támogatták: időnként beugrott Ranjeet vagy Neela a
Raj Palace-ból, ha tyúkra vagy tojásra volt szükségük, és volt néhány olyan
ember, mint Sarah, aki az iskolán kívül minden idejét itt töltötte. Rendezett,
Viktória korabeli istállójával, ingatag szalmakazlaival meg szénabáláival igazi
menedék volt ez a telep a város zajában és zűrzavarában.
– Kiengedted azt a bolond libát?
Sarah éppen szénát rakott a pónik elé, amikor Cowboy John megérkezett. A
Stetson kalapja volt rajta – hogy mindenkinek világos legyen, kivel van dolga –,
beesett arca egészen kipirult az erőfeszítéstől, amint a meleg napsütésben
gyalogolt, és közben dohányzott.
– Nem. Folyton megcsipkedi a lábam.
– Nekem is. Majd megkérdezem, nem kell-e annak az új étteremnek. Teljesen
körbecsipkedte a bokám. – Megálltak, és mindketten a nagyra nőtt madarat
nézték, amelyet John egy hete vásárolt pillanatnyi szeszélyből a piacon. –
Szilvaszósszal! – vetette oda, mire a lúd sziszegett egyet válaszul.
Sarah nem is emlékezett rá, mióta tölti napjai nagy részét a Sparepenny Lane-
en. Amikor kicsi volt, a Papa gyakran felültette Cowboy John loncsos shetlandi
pónijaira, a Nagyi meg rosszallóan ciccegett, mintha azt akarná mondani, hogy
nem kéne továbbadni az unokának a Papa lovak iránti szenvedélyét. Azután,
hogy az anyja elment, a Papa mindig idehozta, hogy ne hallja, ahogy a Nagyi sír,
vagy – azon ritka alkalmakkor, amikor az anyja hazajött – kiabál vele, vagy
könyörög neki, hogy szedje össze magát.
A Papa itt tanította meg lovagolni, fel-alá jártak a mellékutcákon, míg Sarah el
nem sajátította a könnyed ügetést. A nagyapja megvetette a többi tulajdonost,
aki Cowboy Johnnál tartotta a lovát; az, hogy a városban vagyunk, még nem ok
arra, hogy ne járassuk meg minden nap azt a jószágot, mondogatta. Nem engedte,
hogy Sarah egyen, amíg a lovát meg nem etette, és nem fürödhetett, amíg ki nem
fényesítette a csizmáját. És a Nagyi halála után megérkezett Baucher, akit ők
csak Boo-nak neveztek. Szükségük volt valamire, amire koncentrálhatnak, ami
miatt kimozdulnak otthonosságát vesztett lakásukból. És a Papa, aki tudta,
milyen veszélyek leselkednek egy kíváncsi tizenéves lányra, úgy döntött, hogy
Sarah-nak valamilyen kiút kell. Edzeni kezdte hát az unokáját meg a pej csikót.
Sokkal több mindenre megtanította a lányt, mint amit a környékbeli kölykök
lovaglásnak neveztek, akik legfeljebb fel tudtak ugrani egy póni hátára, és
elvágtáztak vele az utcákon át egészen a mocsárig, közben pedig, hogy valami
izgalom is legyen a dologban, padokon, gyümölcsös ládákon és más akadályokon
ugrattak át. A Papa még a láthatatlan dolgokból sem engedett, például hogy
milliméterre pontosan milyen szögben kell tartania a lejjebb lévő lábát, vagy hogy
a keze legyen tökéletesen mozdulatlan. Sarah a végére már sírt, mert néha
egyszerűen csak szeretett volna együtt kóborolni a többiekkel, de nem lehetett.
Nemcsak azért, mert a Papa meg akarta óvni Boo lábát az aszfaltozott utaktól,
hanem azért sem, mert mint mondta, Sarah-nak meg kell tanulnia, hogy
varázslatos dolgokat csak munkával és fegyelemmel lehet elérni.
A Papa mindig így beszélt. Ezért szólította John, meg a többiek is,
Kapitánynak. Elvileg viccnek szánták, de Sarah tudta, hogy ők is tartanak tőle
egy kicsit.
– Kérsz teát? – mutatott John a vízforralóra.
– Nem. Csak fél órám van a lovaglásra. Ma korán be kell érnem a suliba.
– Még mindig azokat a trükköket gyakorlod?
– Nos, ami azt illeti – felelte a lány erőltetetten finom modorban –, ma reggel a
féloldalazást gyakoroljuk levegőben történő lábváltással és némi piaffe-fal. A
Kapitány parancsainak megfelelően – tette hozzá, és közben megsimogatta a ló
csillogó nyakát.
Cowboy John felhorkant.
– Kénytelen leszek megfenyíteni az öregedet. Ha legközelebb erre jár a
cirkusz, elintézem, hogy a vadállatok leharapják a karját.
Natasha munkája során gyakran fordult elő, hogy a gyerek, akit a bíróság előtt
képviselt, heteken belül újra ott kötött ki, és újabb megrovásban részesült, vagy
intézetbe küldték. Még olyan ügyfele is akadt, akiről az újságok is írtak. De a
mostani eset mégis nagyon meglepte – nem a bűn súlyossága, hanem az elkövető
személye miatt. Nap mint nap jelentek meg az irodájában kétségbeesett,
elhanyagolt vagy bántalmazott gyerekek. Általában szemrebbenés nélkül képes
volt végighallgatni a történeteiket. Tíz év alatt annyi ilyet hallott már, hogy
közben nemigen gondolt másra, mint az elvégzendő teendőkre: megfelel a gyerek
a kritériumoknak? Aláírtam a jogsegélyes papírokat? Milyen erős lesz a
védelem? Hihető lesz a tanúvallomás? A többiekhez hasonlóan Ali Ahmadi
emlékének is el kellett volna halványulnia – egy újabb név a listán, amely
feledésbe merül, a munkatársai meg majd iktatják az ügyet.
A fiú két hónapja kereste fel az irodájában. Beesett szemmel, azzal az óvatos,
bizalmatlanságról és kétségbeesésről árulkodó tekintettel nézett rá, amelyet már
annyiszor látott. A lábán olcsó, adományból származó sportcipő volt, sovány
testén lógott az ing. Sürgős bírósági végzésre volt szüksége, hogy ne küldjék
vissza abba az országba, amelyről azt állította, hogy kis híján a halálát okozta.
– A bevándorlás nem az én asztalom – magyarázta Natasha, de Ravi, aki az
ilyen ügyekkel szokott foglalkozni, nem volt bent, és a fiúnak sürgős segítségre
volt szüksége.
– Nagyon kérem – mondta a nevelőanyja –, én ismerem magát, Natasha.
Maga képes ezt elintézni nekünk. – Két évvel azelőtt Natasha képviselte egy
másik gyereküket.
Natasha átfutotta az iratokat, felnézett, rámosolygott a fiúra, ő pedig egy-két
másodperc múlva viszonozta. Nem volt ez magabiztos mosoly, inkább csak
amolyan udvariasság. Mintha a fiú tudta volna, hogy ezt várják tőle. Miközben
Natasha gyorsolvasásban végigszaladt a feljegyzéseken, a fiú beszélni kezdett,
egyre sebesebben hadart, a nő tolmácsolt, a fiú pedig elmutogatta neki azokat a
szavakat, amiket nem értett.
A családja az ellenzékisége miatt vált célponttá. Az apja a munkából tartott
hazafelé, amikor eltűnt; az anyját megverték az utcán, aztán a fiú nővérével
együtt ő is eltűnt. Ali kétségbeesésében tizenhárom napon át gyalogolt, míg a
határhoz nem ért. Miközben beszélt, eleredtek a könnyei, kamaszos
szégyenlősséggel dörzsölte a szemét. Ha hazamegy, megölik. Tizenöt éves.
Náluk ez nem számított különleges történetnek.
Linda ott tett-vett az ajtónál.
– Felhívnád a bírósági írnokot, és megkérdeznéd, hogy kaphatnánk-e egy
időpontot a négyes számú tanácsnál?
Amikor az ügyfelei kifelé indultak, Natasha a fiú vállára tette a kezét – addig
észre se vette, milyen magas. Pedig úgy tűnt, összement, mialatt elmondta a
történetét, mintha minden mondat lefűrészelt volna belőle valamennyit.
– Mindent megteszek, ami csak tőlem telik – mondta Natasha –, de továbbra
is az a véleményem, hogy nem én vagyok a megfelelő ember erre a feladatra.
Sikerült kiharcolnia a bírósági végzést, de miközben távozóban besöpörte a
papírjait az aktatáskájába, észrevette, hogy a fiú megint sír a tárgyalóterem
sarkában, némán rázza a zokogás. Natasha kissé hátrahőkölt és elfordította a
tekintetét, amikor elhaladt előtte, de a fiú ekkor otthagyta a nevelőanyját,
letépett egy láncot a nyakából, és Natasha kezébe nyomta. Nem nézett rá, még
akkor sem, amikor Natasha azt mondta neki, hogy erre semmi szükség. Csak állt
lehajtott fejjel, a teste kérdőjellé görbült, a tenyere Natasha tenyeréhez simult,
noha a vallása parancsai tiltották az ilyen érintést. Natasha jól emlékezett rá,
milyen meglepően felnőttes mozdulattal vette a kezébe a fiú a kezét.
És ugyanez a kéz két nappal ezelőtt állítólag „hosszan és kegyetlenül
bántalmazott” egy egyelőre meg nem nevezett, huszonhat éves bolti eladónőt az
otthonában.
Megint megszólalt Natasha telefonja. Újabb ciccegés, ezúttal már nyíltan.
Natasha ismét elnézést kért, majd felállt, összeszedte a holmiját, és elindult a
zsúfolt vasúti kocsiban. Alig tudott talpon maradni, mert a vonat hirtelen éles
kanyart vett balra. Aktatáskáját a hóna alá szorítva a peron felé igyekezett, és
végül talált is egy kis helyet az ablaknál, a lehető legközelebb ahhoz a kocsihoz,
ahol engedélyezve volt a mobiltelefon használata. Közben azonban a hívó fél
letette. Natasha ledobta a csomagjait, és elkáromkodta magát. Fölöslegesen
hagyta ott az ülőhelyét. Épp zsebre akarta dugni a telefont, amikor meglátta az
SMS-t: „Szia. El kéne hoznom pár cuccot. És beszélnünk is kellene. Jövő héten jó
volna neked valamikor? Mac”
Mac. Natasha a kijelzőre meredt, és mintha minden elcsöndesedett volna
körülötte. Mac.
Mi mást tehetne?
„Rendben” – írta vissza, aztán összecsukta a telefont.
A Citynek ez a csücske valaha tele volt ügyvédi irodákkal, ott sorakoztak egymás
mellett a Dickens regényeit idéző épületekben, aranyszínű tábláikon azt
ajánlották leendő ügyfeleiknek, hogy a legkülönbözőbb üzleti, adózási és családjogi
ügyekben képviselik őket. De a többségük rég átköltözött valamelyik új
irodaházba, egy csillogó üvegpalotába a City szélén, ahol a mérnökök által
tervezett belső terek kellően huszonegyedik századi környezetet biztosítottak. A
Davison Briscoe azonban mostanáig határozottan ellenállt ennek a trendnek, és
Natasha zsúfolt, könyvekkel telepakolt szobája a György korabeli rozoga
épületben, ahol rajta kívül öt ügyvéd dolgozott, inkább egy egyetemi oktató
szobájára emlékeztetett, mint üzleti vállalkozásra.
– Itt vannak az iratok, amiket kértél. – Ben, ez a nyakigláb, szorgalmas
fiatalember, aki huszonöt éves volt, de világos, sima arcbőre fiatalabbnak
mutatta, letette a rózsaszín szalaggal összekötött dossziét Natasha elé. – Hozzá se
nyúltál a croissant-jaidhoz – jegyezte meg.
– Bocs. – Natasha átlapozta az asztalán lévő iratgyűjtőket. – Elment az
étvágyam. Ben, kérhetnék tőled egy szívességet? Előkeresnéd Ali Ahmadi
aktáját? Sürgős bírósági végzés, nagyjából két hónappal ezelőtt.
Aztán az újságra pillantott, amelyet útközben vett. Hiábavaló kísérlet volt ez
arra, hogy meggyőzze magát, csupán képzelődött a vonaton, talán megártott a
kevés alvás.
Kinyílt az ajtó, és Conor lépett be. Az a kék csíkos ing volt rajta, amelyet
Natasha vett neki a születésnapjára.
– Jó reggelt, Nagymenő. – Áthajolt az asztal fölött, és könnyű csókot lehelt
Natasha ajkára. – Milyen volt a tegnap este?
– Jó – felelte a nő. – Nagyon jó. Téged viszont hiányoltak.
– Ilyenkor vannak nálam a fiúk. Bocs, de tudod, hogy megy ez. Amíg nem
láthatom őket gyakrabban, egyetlen estét sem merek kihagyni.
– Jól éreztétek magatokat?
– Őrületes buli volt. Harry Potter-DVD, konzervbabos pirítós. Szétvertük a
házat. Nem érezted túl nagynak azt a hatalmas szállodai ágyat nélkülem?
Natasha visszaült a székre.
– Conor, odavagyok a társaságodért, de éjfélre úgy kikészültem, hogy egy
padon is el tudtam volna aludni a parkban.
Ben jött be ismét, biccentett Conornak, aztán letette a dossziét az asztalra.
– Mr. Ahmadi – mondta.
Conor a dossziét bámulta.
– Ez nem valami kiutasításos ügyed volt pár hónapja? Minek szedted most
elő?
– Ben, hoznál nekem egy friss kávét? De a kávézóból, ne azt a Linda-féle barna
löttyöt.
Conor egy bankjegyet nyomott a fiú kezébe.
– Nekem is. Dupla presszókávét. Tej nélkül.
– Kinyírod magad – jegyezte meg Natasha.
– De legalább hatékonyan teszem. Oké – mondta aztán, mert látta, hogy
Natasha Ben távozására vár. – Mi a baj?
– Ez. – Natasha odaadta Conornak az újságot, és a cikkre mutatott.
Conor gyorsan átolvasta.
– Aha. A te ügyfeledről van szó – mondta.
– Hát igen. – Natasha előrenyújtotta a karját, és egy pillanatra az asztalra
ejtette a fejét. Aztán elvette az egyik mandulás croissant-t. – Az én ügyfelem
volt. Azon gondolkodom, ne szóljak-e Richardnak.
– A főnöknek? Jaj, dehogy, eszedbe ne jusson! Semmi szükség szőrcsuhára,
Nagymenő.
– De ez elég súlyos bűncselekmény.
– De hogyan láthattad volna előre? Ne foglalkozz vele, Natasha. Ez a munkánk
része, édesem. Te is tudod.
– Tudom. Csak ez olyan… olyan szomorú. És az a fiú… – A fejét csóválta, ahogy
eszébe jutottak az emlékek. – Nem is tudom. Nem olyan típusnak tűnt.
– Nem olyan típusnak tűnt. – Conor hangosan felnevetett.
– Igazán nem. – Natasha kortyolt egyet a kihűlt kávéjából. – Rossz érzés, hogy
részese voltam egy ilyen szörnyűségnek. Akaratlanul is felelősnek érzem magam.
– Miért? Te kényszerítetted, hogy támadja meg a lányt?
– Tudod, hogy nem így értem. Mindent megtettem, hogy az országban
maradhasson. Én vagyok a felelős azért, hogy itt van.
– Mert szerinted erre senki más nem lett volna képes?
– Hát…
– Ne hidd, hogy te vagy a világ közepe, Natasha. – Conor megütögette a
dossziét. – Ha Ravi itt lett volna, ő intézte volna el. Hagyd ezt. Lépj tovább.
Abban maradtunk, hogy ma este beülünk valahová egy italra. Még mindig benne
vagy? Mit szólnál az Archeryhez? Tudod, újabban tapast is adnak.
De Natasha mindig is sokkal jobban szeretett tanácsot adni, mint elfogadni. Pár
órával később azon kapta magát, hogy megint kinyitja Ahmadi aktáját, nyomokat
keres, valamit, ami megmagyarázza, miként lehetséges, hogy ez a fiú, akit sírni
látott, aki olyan gyengéden fogta a kezét, ilyen értelmetlen erőszakra volt képes.
Ez egyszerűen felfoghatatlan.
– Ben! Légy szíves keress nekem egy atlaszt.
– Atlaszt?
Ben húsz perc múlva megjelent egy kopott, vászonkötésű atlasszal, amelynek
foltokban hámlott le a gerince.
– Valószínűleg nagyon elavult. Még… hűha… még Perzsia meg Bombay
szerepel benne – mondta bocsánatkérően. – Lehet, hogy jobban jársz, ha
megnézed a neten, amit keresel. Én szívesen megcsinálom helyetted.
– Tudod jól, hogy én gépromboló vagyok, Ben – mondta Natasha, miközben az
iratokat lapozgatta. – Papíron kell látnom.
Hirtelen az az ötlete támadt, hogy megnézi, honnan származik a fiú; a város
neve beleégett az emlékezetébe.
És miközben a térképet bámulta, és az ujjával követte a helyneveket,
egyszerre rájött, hogy sem a nevelőanya, sem a szociális munkások, sem a
jogászok nem tették fel Ali Ahmadinak a legkézenfekvőbb kérdést. Pedig a
térképre nézve óhatatlanul felmerült az emberben: hogyan tud valaki ezerötszáz
kilométert megtenni gyalog tizenhárom nap alatt?
Aznap este Natasha a bárban ült, és átkozta magát, amiért nem volt elég
alapos. Elmondta Conornak a történetet, és a férfi rövid, fanyar nevetést
hallatott, aztán megvonta a vállát.
– Tudod, mennyire kétségbeesettek ezek a kölykök – mondta. – Azt mondják,
amit szerintük hallani akarsz.
Natasha nap mint nap találkozott menekültekkel, „problémás” gyerekekkel,
otthonról kidobott vagy elhanyagolt fiatalokkal, kamaszokkal, akik soha nem
részesültek egy dicsérő szóban vagy támogató ölelésben, akiknek az arcvonásai
idő előtt megkeményedtek, és az agyuk csakis a túlélésre koncentrált. Úgy vélte,
általában hamar rájön, ki hazudik: a lányok, akik azt állítják, a szüleik
bántalmazzák őket, csak mert nincs kedvük otthon lakni; a menedékkérők, akik
megesküsznek, hogy tizenegy vagy tizenkét évesek, holott a vak is látja a sűrű,
kamaszos borostát az arcukon. Megszokta, hogy visszaesőkkel találkozik, akiknél
örökösen egymást követi a törvényszegés és az állítólagos megbánás. De Ahmadi
egész egyszerűen megindította.
Conor figyelmesen végighallgatta.
– Oké. Biztos, hogy arról a helyről van szó?
– Benne van a neve a vallomásokban – mondta Natasha, majd egy ásványvizet
kért az arra járó pincértől.
– És tényleg nem gyalogolhatott ennyit?
– Alig két hét alatt? – Natasha hangjában akaratlanul is gúny csengett. – Több
mint napi száz kilométer. Kiszámoltam.
– Nem tudom, miért izgatod magad ezen. Téged véd az ügyvédeket megillető
mentelmi jog. Semmit sem tudtál erről, amikor a fiút képviselted, akkor hát mit
számít? Nem kell mondanod semmit. Nem kell tenned semmit. A fenébe, velem
is gyakran megtörténik. Az ügyfeleim nagy részének azt kell mondanom az első
megbeszélésen, hogy fogják be, még mielőtt olyasmit mondanának, amit jobb, ha
nem hallok.
De ha ellenőrizte volna a fiú sztoriját, hamarabb rájöhetett volna, hogy Ahmadi
hazudik, szeretett volna tiltakozni Natasha. És akkor megtehette volna, hogy
etikai okokra hivatkozva nem vállalja el az ügyet. Ez gyakran elég ahhoz, hogy az
illetékesek kicsit alaposabban megvizsgálják a tényeket. Megmenthette volna azt
a nőt, azt az ismeretlen, huszonhat éves bolti eladót. De ő csak átlapozta a
feljegyzéseket. És hagyta elmenni a fiút, eltűnni a város valamelyik zugában, azt
feltételezte róla, hogy a jók közé tartozik, akiknek többé nem kell bíróság elé
állniuk.
Ha hazudott arról, hogyan jutott el ide, lehet, hogy mindenről hazudott.
Conor hátradőlt, és nagyot kortyolt a borából.
– Ugyan, hagyd már ezt, Natasha. Egy szerencsétlen kölyöknek sikerült
megúsznia, hogy visszaküldjék a pokolnak valami koszos bugyrába. És akkor mi
van? Lépjünk már tovább.
Conor még a legkomolyabb ügyeknél is megtévesztően optimistán viselkedett,
szélesen vigyorgott a bíróság épülete előtt, szívélyesen üdvözölt mindenkit,
mintha hidegen hagyná, győz-e vagy sem. Most megtapogatta a zsebeit.
– Hozol nekem még egyet? Majd később kiszaladok a pénzkiadó automatához.
Natasha belenyúlt a táskájába, hogy megkeresse a tárcáját, és beleütköztek az
ujjai valamibe. Kihúzta. Egy kis amulett volt, az érdes felületű ezüstlovacska,
amelyet Ahmadi adott neki, amikor nyertek a bíróságon. Natasha annak idején
azonnal elhatározta, hogy visszaküldi neki – amúgy is alig van valamije –, de
aztán megfeledkezett róla. Most pedig a kudarcára emlékeztette. Egyszerre
eszébe jutott az a szokatlan látvány, amelyben ma reggel volt része: földöntúli
jelenés, városi környezetben.
– Conor, iszonyú fura dolgot láttam ma reggel.
A vonat tizenöt percig állt egy alagútban a Liverpool Street pályaudvar előtt.
Már ennyi idő alatt is olyan meleg lett a szerelvényben, hogy az utasok idegesen
fészkelődni kezdtek, és halk, elégedetlen moraj hullámzott végig a vonaton.
Natasha pedig, miután nem volt térerő, kibámult a fekete semmibe, és a volt
férjére gondolt, aki még mindig csak félig volt a volt férje.
Éppen a másik lábára helyezte át a testsúlyát, amikor a vonat a túlmelegedett
fém éles sivításával előrelendült, és kidöcögött a napfénybe. Natasha megfogadta,
hogy nem gondol többet Macre. Nem gondol többet Ali Ahmadira, aki olyan
nyomasztóan más embernek bizonyult, mint amilyennek mutatta magát.
És ekkor látta meg: olyan gyorsan suhant el alattuk, olyan valószínűtlen volt,
hogy nem is tudta biztosan, jól látta-e, és hiába nyújtogatta a nyakát hátrafelé,
hogy még egyszer lássa. Egy pillanat alatt eltűnt, elnyelték az elmosódó utcák és
udvarok, koszos erkélyek és kipufogógázoktól megszürkült szárítókötelek.
De a kép ott lebegett előtte egész nap, jóval azután is, hogy a vonat bevitte a
City párás központjába. Magas házak közé beszorított, csöndes, macskaköves
utcában, kamionos telephelyek és parkoló autók között egy fiatal lány állt
felemelt karral, a kezében hosszú bot, amelyet nem fenyegetően tartott, hanem
inkább mutatott vele valamit.
Egy hatalmas termetű ló magasodott fölé, az út közepén ágaskodott izmos
hátsó lábain.
Natasha visszadobta a táskájába az ezüstmedált, és megborzongott.
– Hallottad, amit mondtam?
– Hm? – Conor az újságot olvasta. Már nem érdekelte, amiről Natasha beszélt.
Mindig azt mondja, hogy lépj tovább. Mintha ő képes volna rá.
Natasha a férfira meredt.
– Nem érdekes – mondta. – Megyek, hozom az italokat.
MÁSODIK FEJEZET
Még a lórajongók között is sokan vannak, akik sosem hallottak a Cadre Noirról. A
francia elit lovasok titokzatos szervezete az 1700-as évek óta létezett, és létezik
még ma is, méghozzá olyan formában, hogy az alapítói is ráismernének. Ezen az
akadémián komoly viták folynak arról, milyen szögben kell tartania a lónak a
hátsó lábát, amikor az ezeréves múltra visszatekintő croupade-ot vagy levade-ot
mutatja be, a lovasok pedig régimódi fekete uniformist hordanak. Évente csak
egy-két új tagot vesznek fel, és a cél nem az, hogy pénzt keressenek, vagy hogy
közönség előtt mutogassák képességeiket és tudásukat, hanem az, hogy a
végsőkig tökéletesítsenek olyan apróságokat, amiket a legtöbb ember észre sem
vesz. Persze kérdezhetnénk, hogy mi értelme ennek, de ha valaki látja mozogni
ezeket a lovakat komor lovasaikkal a hátukon, tökéletes szimmetriában
felsorakozni vagy bámulatos ugrásokkal dacolni a gravitációval, ha elnézi furcsa
tánclépéseiket, készséges izmaikat, akaratlanul is mélyen megindítja
engedelmességük, szépségük, elképesztő ügyességük. És még ha nem is szereti
különösebben a lovakat – vagy a franciákat –, azért örül, hogy még mindig létezik
ilyen intézmény.
Sarah szótlanul nézte végig a negyvenperces előadást. Mintha megbabonázták
volna. A legszívesebben azonnal rohant volna Boo-hoz, hogy utánozza, amit látott.
Biztos volt benne, hogy Boo is képes erre. Boo szebb, erősebb, mint a felvételen
szereplő lovak némelyike, és megvannak benne ezek a képességek – épp elégszer
ült a hátán, hogy érezze. Miközben a műsort nézte, meg-megrándult a keze, lába,
együtt mozgott a lovakkal, biztatta őket, hogy tökéletesen hajtsák végre az ókori
görögök óta gyakorolt mozdulatokat.
Az ő arénája csak egy kikopott füvű, szemetes park volt, nem egy nagy palota
egy történelmi francia városban, a lovaglóruhája farmer és póló, nem elegáns,
aranyzsinóros fekete zubbony és tányérsapka. De pontosan tudta, mit élnek át
ezek az emberek: amikor a kamera elidőzött az erőlködéstől, együttérzéstől,
elszántságtól feszült arcokon, sokkal inkább rokon léleknek érezte őket, mint az
iskolatársnőit. Minden, amit a Papa megtanított neki, most kezdett a helyére
kerülni. A Papa azt mondta, többévi munka vár még rájuk. Azt mondta, ha Sarah
most próbálkozna, az olyan lenne, mintha Cowboy John le akarná futni a
maratont, cigarettával a kezében. És Sarah most már látta, merrefelé tartanak,
mi a nagy cél: a capriole. A legbonyolultabb, legnehezebb és legszebb mozdulat,
amire egy ló képes: balett-táncost megszégyenítő ugrással mind a négy patáját
felemeli a földről, úgy emelkedik fel, mintha súlytalan volna, aztán a levegőben
hátrarúg, mintha gúnyt űzne a gravitáció törvényéből. Gyönyörű. Félelmetes.
Ámulatba ejtő.
Sarah sosem tudta megfogalmazni, mit érez, amikor a Papa a francia iskoláról
magyarázott neki, vagyis fogalma sem volt, milyen valós esélyeik vannak. Bármit
mondott is a nagyapja, ő sosem tudta átváltani a Cowboy Johnnál töltött időt meg
a parkbeli gyakorlást a Papa által lefestett jövőre. Most, amint a stáblistát nézte,
rájött, hogy a film éppen ellentétes hatást ért el nála, mint amit a nagyapja
szeretett volna. Egész egyszerűen megerősítette azt a gyanúját, hogy a Papa csak
ábrándokat kerget. Nem számít, milyen jó a lova. Hogyan is tudná megtenni a
legmerészebb ugrást: azt, amelyik a londoni külvárosból a Cadre Noir csillogó
világába vezet?
A gondolat nyomán azonnal bűntudat tört rá. A nagyapjára sandított, mert
attól tartott, talán belelát a fejébe. De a Papa tekintete még mindig a képernyőre
tapadt. Ekkor vette észre Sarah, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcán.
– Papa… – szólalt meg. Az öregembernek megfeszült az állkapcsa. Miután
összeszedte magát, halkan annyit mondott:
– Sarah. Ez a te menedéked.
Menedék? De mi elől? Sarah sosem érezte olyan rémesnek az életét,
amilyennek a jelek szerint a Papa tartotta.
– Ezt szánom neked.
Sarah nyelt egyet.
A Papa a magasba emelte a DVD tokját.
– Levelet kaptam egy régi saumuri barátomtól, Jacques Varjus-től. Azt írja,
már két nőt is felvettek. Több száz évig meg se fordult a fejükben ilyesmi, de
most már nőket is felvesznek. Nem kell katonának lenni hozzá. Csak kiválónak
kell lenni. Ez óriási lehetőség, Sarah.
Sarah-t egy kicsit elbátortalanította ez a nagy lelkesedés.
– Neked megvan hozzá a tehetséged. Csak fegyelemre van szükséged. Nem
akarom, hogy elpazarold az életed. Nem akarom azt látni, hogy ezekkel az
imbécile-ekkel{1 8} tengsz-lengsz, a végén meg itt tologatod a babakocsit – intett
az ablakon túl elterülő parkoló felé.
– De én…
A nagyapja felemelte a kezét.
– Semmit sem adhatok neked, csak ezt. A tudásomat. Az erőfeszítéseimet. –
Elmosolyodott, lágyabb hangon folytatta: – Az én fekete egyenruhás kislányom…
La fille du Cadre Noir.{ 19}
Sarah némán bólintott. A nagyapja sosem viselkedett érzelmesen, de most
sebezhetőnek, szánalomra méltónak látta, és ez egy kicsit megijesztette. A bor
miatt van, mondta magában, a Papa ritkán iszik. A bor teremtett ilyen érzelgős
hangulatot. Sarah a poharát babrálta, nem nézett a nagyapja arcára.
– Szép ajándék volt.
A Papa ismét közelebb húzódott hozzá. Úgy tűnt, már ura az érzelmeinek.
– Non! Un demi cadeau{ 20} – mondta. – Akarod tudni, mi a másik fele?
Sarah megkönnyebbülten vigyorodott el.
– Pizza?
– Pff! Pizza! Non, non… regards.{ 21} – Előhúzott egy borítékot, és odaadta
Sarah-nak.
– Mi ez?
A Papa a boríték felé intett.
Sarah kibontotta, megnézte, mi van benne, és mozdulatlanná dermedt a keze.
Négy jegy. Kettő egy busz- és komputazásra. Kettő a Cadre Noir bemutatójára.
– Varjus-től. En novembre.{ 22} Vakációzunk egyet.
Sosem jártak külföldön, akkor sem, amikor a Nagyi még élt.
– Franciaországba megyünk?
– Ideje. Neked ideje, hogy lásd, nekem meg ideje, hogy visszatérjek. Varjus
barátom most a Grand Dieu. Tudod, mi az? A legnagyobb, a legrutinosabb lovas a
Cadre Noirban. Nem is… egész Franciaországban.
Sarah a prospektust bámulta, a sötét ruhás lovasokat, a fényes szőrű lovakat.
A Papa szemlátomást megint tűzbe jött.
– Már kitöltöttem az útlevélkérő lapot. Csak a fényképedre van szükségem.
– De miből fizetted?
– Eladtam pár dolgot. Pas du tout,{23} Örülsz? Jó születésnapod van?
Sarah csak ekkor vette észre, hogy a nagyapja csuklójáról hiányzik az óra. A
Longines, amit az esküvőjükre kapott a Nagyitól. Olyan értékes volt, hogy ő
hozzá sem érhetett kicsi korában. Rá akart kérdezni, de a torkában rekedtek a
szavak.
– Sarah?
A lány átölelte a nagyapját, de nem tudta belesuttogni háláját a puha, kinyúlt
kardigánba, mert nem találta a szavakat.
HARMADIK FEJEZET
– Hogy ment?
Conor várta a bíróság előtt. Natasha előrehajolt, és megcsókolta. Már nem
aggódott amiatt, hogy meglátják a kollégák. Stabil párnak számítottak. Két elvált,
idősebb, bölcsebb ember. Nincs ebben semmi botrányos.
– Sikerült. Tudtam, hogy így lesz. Pennington szánalmasan felkészületlen volt.
– Ügyes kislány. – Conor megsimogatta Natasha fejét. – Jó a hajad. Vacsora?
– Úristen, nagyon jó lenne, de egy tonna papíron kell átrágnom magam
holnapra. – Látta, hogy Conor arca elborul, úgyhogy megfogta a karját. – De egy
ital beleférne. Alig láttalak a héten.
Gyors léptekkel átvágtak a viszonylag nyugalmas Lincoln Innen, és máris a
zsúfolt, nyüzsgő utcán találták magukat. A nap melege olyan erősen verődött
vissza a kövezetről, hogy mielőtt a pubba értek volna, Natasha már kibújt a
blézeréből.
– A hétvégén nem érek rá – vágott elébe a kérdésnek Conor, miután helyet
foglaltak a pultnál. – Nálam lesznek a fiúk. Gondolom, előbb kellett volna
szólnom.
Conor egyik fia ötéves volt, a másik hét, és a jelek szerint olyan rossz hatással
volt rájuk a válási hercehurca, hogy tanácsosabb volt titkolni előttük apu új
barátnőjének létezését, noha Conor már több mint egy éve elvált az anyjuktól.
Natasha minden erejével leplezni próbálta a csalódottságát.
– Kár – felelte könnyedén. – Pedig a Wolseleyban foglaltam asztalt.
– Most csak viccelsz, ugye?
Natasha mosolyogni próbált.
– Nem. Most van a hat hónapos évfordulónk, ha nem vetted volna észre.
– Valahogy azt képzeltem rólad, hogy tiszta szívedből utálod a romantikát.
– Én is tehetek kedves gesztusokat, nem csak te – jegyezte meg Natasha
kacéran. – De akkor majd elmegyek valaki mással.
Úgy tűnt, ez a lehetőség nem rázta meg különösebben Conort. Megrendelte az
italokat, aztán ismét Natasha felé fordult.
– Az anyjuk Dublinban tölti a hétvégét. – A volt feleségét mindig csak a fiúk
anyjaként emlegette. – Úgyhogy péntektől egészen hétfő reggelig nálam lesznek.
A jó ég tudja, mit kezdek velük. El akarnak menni korcsolyázni. Gondolnád?
Miközben huszonöt fok van odakint.
Natasha az italát kortyolgatta, és közben azon tűnődött, felajánlja-e a
segítségét. De ha Conor másodszor is visszautasítaná, az végképp elrontaná a
hangulatot. Mindkettejüknek könnyebb és biztonságosabb, ha most úgy tesz,
mintha eszébe sem jutott volna, hogy Conorral tart.
– Biztos vagyok benne, hogy kitalálsz majd valamit – mondta óvatosan.
– Mit szólnál a hétfő estéhez? Ha akarod, egyenesen hozzád megyek. Készülj a
nagy hancúrozásra.
– Azt hiszem, azzal kell beérnem, ami jut – mondta Natasha, de vigyázott,
hogy ne csengjen keserűen a hangja. Miért nem hajlandó bemutatni őt a
gyerekeinek? Ez csak amolyan átmeneti kapcsolat, ezért nem is érdemes
megismerniük? Vagy – ami még rosszabb – annyira hiányzik belőle az anyai
kedvesség, hogy Conor nem meri bemutatni a fiúknak?
Natasha egész nap konfliktusokkal foglalkozott a bíróságon, de a
magánéletében nem hiányoztak neki az összetűzések, különösen az utóbbi év
eseményeinek fényében.
– Akkor legyen hétfő – egyezett bele mosolyogva.
Megitták a borukat, megtárgyalták a munkahelyi ügyeket, Conor ellátta jó
tanácsokkal Natashát egy bíróval kapcsolatban, akinél a következő héten lesz
tárgyalása. A pub ajtajában váltak el, Natasha még visszament az irodába egy
órára. Felhívta az anyját, végighallgatta az apja egészségi állapotáról szóló
sirámait, és megpróbálta úgy beállítani, mintha élne némi társasági életet, amikor
az anyja erről kérdezte. Kilenckor bezárta az irodát, kisétált a nyár végi estébe,
és leintett egy taxit.
Hazafelé elnézte, amint London utcái elsuhannak mellette, párok sétálnak ki a
pubokból és éttermekből. Ha az ember egyedül marad, a világ tele lesz párokkal.
Lehet, hogy mégiscsak el kellett volna mennie vacsoráznia Conorral, de a
munkája volt az egyetlen állandó tényező az életében. Ha elhanyagolja a vacsora
kedvéért, akkor az egész élete nem ér semmit.
Hirtelen mélységes szomorúság telepedett rá. Beletúrt a táskájába egy
zsebkendőért, aztán rákényszerítette magát, hogy beleolvasson az egyik másnapi
aktába. Gyerünk már, Natasha, szedd össze magad, parancsolt magára. Feltette a
kérdést, miért érzi magát ilyen kiegyensúlyozatlannak. A választ nem volt nehéz
megadni.
Becsukta az aktát, aztán a frissen érkezett SMS-eit kezdte tanulmányozni.
Mély levegőt vett, majd írni kezdett: „A zár a régi. Gyere, amikor akarsz. Ha
későn jössz, légy szíves hagyd égve a villanyt, és húzd be a függönyt, mielőtt
elmész.”
NEGYEDIK FEJEZET
Amikor Sarah megérkezett, Ralph a kapunál várta. Kérdőn nézett rá, majd az
órájára pillantott. A tizenkét éves fiú ritkán kelt fel dél előtt. Ralph úgy vélte,
hogy iskolába csak akkor kell mennie, ha nincs jobb dolga. Többnyire hajnalig fent
volt.
– Máltai Sal lova versenyezni fog – mondta a fiú az út túloldalán álló furgonra
mutatva. Sal éppen a dzsekijét vette fel, és közben a mobilját nézegette. – Jössz?
– Hová?
– A felüljáróra. A focipálya mellett. Csak húsz percig tart. Gyere! Vicente azt
mondja, elvisz minket a terepjárója platóján.
Várakozóan nézett rá, szája sarkában meggyújtott cigaretta fityegett.
– Segítettem Salnek felkészíteni a kancát. A ló már majd kibújik a bőréből.
Sarah most értette meg, miért van kétszer annyi jármű a Sparepenny Lane-
en, mint máskor. Férfiak szálltak be, csapkodták az ajtókat, halkan beszéltek
ezen a csendes reggelen. Sarah hallotta, ahogy begyújtják a motort, érezte az
izgalom szagát a levegőben. Megint tétován az órájára pillantott.
– Cowboy John már itt van – mondta Ralph. – Gyere! Legalább röhögünk egy
jót.
Sarah-nak a lovát kellett volna iskoláznia, de Ralph ott állt, és várta a válaszát.
És Sarah volt az egyetlen a telepen, aki még nem látott versenyt.
– Gyere! Valószínűleg ez lesz a nyár utolsó versenye.
Sarah habozott egy pillanatig, aztán futva indult a fiú nyomában a piros pickup
felé, amelynek motorja már lilás füstcsóvákat eregetett a mozdulatlan reggeli
levegőbe. Bedobta hátulra a táskáját, megfogta Ralph kezét, aztán felhúzta magát
a kötéltekercsek és ponyvák tetejére. Vicente hátraszólt, hogy kapaszkodjanak,
aztán négy másik járművet követve kikanyarodott a csendes utcára. Mind a
négyben sötét hajú férfiak ültek, a félig lehúzott ablakokon cigarettafüst áradt ki.
– Nagyban fogadott a vándorcigányok ellen, akik a Picketts Locknál laknak –
kiáltotta Ralph, túlharsogva a motor dübörgését. Amikor egy rendőrautó haladt
el mellettük, gyorsan lehúzták a fejüket.
– Melyik kanca?
– A szürkével versenyez.
– Amelyik lerúgta az ügetőkocsit?
– Azóta újat vett, és jobb szemellenzőt is beszerzett. Jó sok pénzt fektetett
ebbe, nekem elhiheted. Rengeteg pénzt. – Ralph a kezével mutatta a pénzköteg
vastagságát, és közben széles vigyor terült szét az arcán.
– Ne mondd meg a Papának, hogy eljöttem – ordította Sarah. A fiú nagyot
slukkolt a cigarettájából, aztán az útra dobta a csikket. Bizonyos dolgok maguktól
értetődőek.
A nap már alacsonyan járt, leereszkedett a vasúti híd és a mögötte lévő felüljáró
fölé. Megkezdődött a délutáni csúcsforgalom, a park körül hosszú autósorok
várakoztak, a sofőrök figyelmét egy pillanatig lekötötte, amit a gyepen láttak.
Sarah észre se vette őket. A Papa ott állt mellette előrenyújtott karral, segített
Boo-nak összeszedni azt a visszafogott energiát, amitől majd a levegőbe
emelkedik.
– Húzd ki magad, Sarah – dünnyögte. – Minden attól függ, hogyan ülsz. Tartsd
így a lábad… de ne mozgasd, a testsúlyoddal irányítsd a lovat, comme ça.{24}
Sarah jól megizzadt a nagy munkában. Bal szeme sarkából látta a Papa ostorát
– amely sosem ért hozzá Boo szép pej szőréhez –, és érezte, ahogy gyűlik az erő
alatta. Olyan mozdulatlanul ült, ahogy csak bírt, a lába könnyedén simult a ló
oldalához, a tekintetét egyenesen az állat hegyes fülére szegezte.
– Non – mondta megint a Papa. – Előre. Engedd előre. Most próbáld újra.
Legalább negyven perce gyakorolták a piaffe-ot, Sarah-nak az izzadságtól a
hátához tapadt az iskolai blúza, a nap rátűzött a fejére. Előre ügetésben, aztán állj,
megint üget, próbálja összeszedni az energiát ahhoz, hogy egy helyben ügessen,
hogy rátaláljon az ütemre, amely más, bonyolultabb mozdulatokat indít be – de
ahogy a Papa többször is elmondta, Sarah még nem elég jó ahhoz, hogy ezekkel a
bonyolultabb mozdulatokkal próbálkozzon.
Pár hónapja Sarah addig könyörgött, míg a nagyapja meg nem mutatta neki a
földről, hogyan lehet Boo-t rávenni a levade-ra, vagyis hogy a hátsó lábain
egyensúlyozzon, mintha hátrálna. A lány alig várta, hogy maga próbálhassa ki
azokat a mozdulatokat, amelyekkel a ló elemelkedik a talajtól – a courbette-et, a
capriole-t. De a Papa nem engedte. Talajmunka, újra meg újra meg újra. Szó sem
lehet semmiféle levade-ról egy nyilvános parkban, ahol mindenki őket nézi.
Mégis mit képzel Sarah? Cirkuszi lovat akar csinálni Boo-ból? Sarah tudta, hogy a
nagyapjának igaza van, de időnként nagyon unalmasnak találta a dolgot. Mintha
örökre be lenne zárva az indítókapuba.
– Tarthatnánk egy kis szünetet? Nagyon melegem van.
– Hogyan akarsz eredményt elérni, ha nem gyakorolsz? Nem. Csak folytasd.
Már kezdi érteni.
Sarah néma tiltakozásul előrebiggyesztette az alsó ajkát. Nem volt értelme
vitatkozni a Papával, de úgy érezte, mintha órák óta csinálnák ugyanazt. A reggel
látott kis szürke kancára gondolt. Neki legalább el kellett jutnia valahová.
– Papa…
– Koncentrálj! Hallgass, és csak a lóval foglalkozz.
Két gyerek szaladt el mellettük, az egyikük odakiáltott:
– Le ne ess, cowboy!
Sarah Boo két füle közé szegezte a tekintetét, ahol verejtéktől volt nedves a ló
szőre.
– És előre. Jutalmazd meg.
Sarah előreengedte a lovat, aztán megint megállította, a testsúlya
áthelyezésével, a szár finom megrántásával próbálta rávenni, hogy lépjen hátra.
– Non! Megint előredőlsz.
Sarah a ló nyakára borult, és feljajdult.
– Nem dőlök!
– Egymásnak ellentmondó jelzéseket küldesz neki – magyarázta a Papa dühtől
ráncos arccal. – Hogyan érthetné, mit akarsz, amikor a lábad ezt mondja neki, a
felsőtested meg az ellenkezőjét?
Sarah az ajkába harapott. A legszívesebben felkiáltott volna: miért csináljuk
ezt? Sosem leszek elég jó ahhoz, amit akarsz. Ez egyszerűen hülyeség.
– Sarah, koncentrálj.
– De hát én koncentrálok! Boo-nak túlságosan melege van, és unja. Már nem
figyel rám.
– Tudja, hogy te sem figyelsz rám. Ezért nem figyel rád.
Mindig az ő hibája. Sosem a lóé.
– Csak ülsz ott comme ça, és arra tanítod, hogy ne figyeljen.
Sarah-nak most már tényleg nagyon melege volt.
– Szuper – mondta, és összefogta a szárakat, majd lecsusszant a ló hátáról. –
Ha ennyire béna vagyok, csináld te.
Ott állt a kemény földön, és maga is meglepődött a dacosságán. Ritkán
mondott ellent a Papának.
A nagyapja rámeredt, a tekintete úgy égetett, hogy Sarah, akár egy
megszégyenített kutya, akaratlanul is lesütötte a szemét.
– Je m’excuse{ 25} – mondta szűkszavúan a Papa.
Sarah várt, nem tudta, mire készül a nagyapja. Ő fürgén odamasírozott Boo-
hoz, és egy nyögéssel a kengyelbe helyezte a bal lábát, majd fellendítette magát,
és finoman leereszkedett a ló hátára. Boo hátrakapta a fejét; meglepte a
szokatlanul nagy súly. A Papa nem szólt Sarah-hoz. Keresztbe tette a két
kengyelt a nyergen maga előtt, hogy a lába lazán lógjon le. Aztán képtelenül
feszes háttal, látszólag mozdulatlan kézzel nagy kört tett meg Boo-val, majd
belevágott a mutatványba.
Sarah a kezét napellenzőként a szeme fölé tartva nézte, amint a nagyapja, akit
még sosem látott lovon ülni, szinte észrevehetetlen mozdulatokkal olyasmit kér a
lótól, amiről az nem tudja, hogyan hajthatná végre, és Boo habzó szájjal emeli a
lábait egyre magasabbra, egy helyben állva. Sarah-nak elállt a lélegzete. A Papa
olyan volt, mint azok a férfiak a DVD-n. Mindent meg tudott csinálni, miközben
látszólag semmit sem csinált. A lány azon kapta magát, hogy ökölbe szorul a keze,
úgyhogy gyorsan zsebre dugta. Boo olyan erősen koncentrált, hogy a verejték
fényes kis patakokban folyt le izmos nyakán. A Papa látszólag megint csak nem
csinált semmit, Boo patái viszont ütemesen kopogtak a repedezett barna földön.
Aztán hirtelen átváltott hintázásba, a terre à terre álló vágtájába. És végül,
minden előzmény nélkül egy „Hopp!” hallatszott, és miközben Sarah hátralépett,
Boo a hátsó lábaira állt, mellső lábait szépen maga alá húzta, remegő izmokkal
igyekezett megtartani az egyensúlyát. Levade.
Valaki a járdán felkiáltott: „Hűha!”, és Sarah aggodalmas morajt hallott a háta
mögül. És ekkor Boo leereszkedett a földre. A Papa átlendítette a lábát hátul a
nyereg fölött, és leszállt a lóról. Kimerültségét csupán a kék ingén terjengő sötét
foltok jelezték.
Dünnyögött valamit a lónak, gyorsan végigsimított a nyakán, megköszönte,
amit tett, aztán visszaadta a szárat Sarah-nak. A lány szerette volna
megkérdezni tőle, hogyan csinálta, és miért nem lovagol többé, ha egyszer így
tud. De mielőtt kitalálhatta volna, hogyan fogalmazzon, a nagyapja megszólalt.
– Nagyon erőlködik – mondta lenézően. – Túl feszült. El kell jutnunk arra a
szintre, ahol már nem aggódik ennyire az egyensúlyáért.
Egy csapat nő ült a fűben, biztonságos távolságból nézték a jelenetet. Pálcás
jégkrémet ettek, a szoknyájukat feltűrték a térdük fölé, kivillant alóla
napbarnított lábszáruk.
– Még egyszer! – kérte az egyikük.
Sarah kissé még mindig az imént látottak hatása alatt állt.
– Próbálkozzak tovább? – kérdezte.
A Papa végigsimított Boo nyakán.
– Ne – mondta halkan. Aztán megdörzsölte az arcát. Amikor elvette a kezét,
az ujjai nedvesek voltak az izzadságtól. – Nem kell. Elfáradt.
Sarah kiengedte a szárat, mire Boo hálásan kinyújtóztatta a nyakát.
– Nyergeld le. Hazasétálunk – mondta a Papa.
– Van ott egy jégkrémes kocsi – jegyezte meg Sarah reménykedve, de a
nagyapja mintha meg se hallotta volna.
– Ne vedd a szívedre – mondta, ahogy elindultak. – Néha… néha túl sokat
kérek. Boo még fiatal… te is fiatal vagy… – Megérintette az unokája kezét, és
Sarah rájött, ennél nyíltabban sosem fogja beismerni, hogy hibázott.
Sötét volt már, amikor elhagyták a kórházat. John kint várakozott egy ideje, fel-
alá sétált azon a részen, ahol a mentők átadják a sérülteket, dohányzott, mit sem
törődve a mellette elhaladó nővérek rosszalló pillantásaival.
– Tudja, aranyom – szólt oda az egyiküknek –, meg kéne köszönniük. Én csak
gondoskodom róla, hogy legyen munkájuk.
Szüksége volt a cigire. A Kapitány mindig erős volt, és az sugárzott róla, hogy
még akkor is ott fog állni büszkén és töretlenül, szilárdan, akár egy fa, ha John
máshová költözik. Most, hogy John látta, amint tehetetlenül fekszik az ágyon,
mint egy csecsemő, és a nővérek törölgetik a nyálat az arcáról – hát, ettől azért
végigfutott a hátán a hideg.
Aztán megpillantotta Sarah-t, aki az önműködő ajtó mellett ácsorgott zsebre
dugott kézzel, görnyedt vállal. Nem is vette észre őt.
– Nesze – mondta John, mert csak ekkor jött rá, hogy Sarah semmit nem
hozott magával. – Vedd fel a dzsekimet. Látom, hogy fázol.
Sarah megrázta a fejét, bezárkózott a fájdalmába.
– Azzal nem segítesz a Kapitányon, ha összeszedsz egy megfázást – mondta
John. – Különben is, változatos francia káromkodásokat zúdít majd rám, ha nem
vigyázok rád.
Sarah felnézett.
– John, te tudtad, hogy a nagyapám tud lovagolni? Mármint úgy igazán.
John egy pillanatra kibillent az egyensúlyából. Színpadiasan hátralépett.
– Lovagolni? Persze hogy tudtam. Nem mondanám, hogy helyeslem azt a sok
ágaskodást, de igen, a fenébe is, tudtam. A nagypapád igazi lovas.
Sarah mosolyogni próbált, de John látta rajta, hogy csak erőlködik. Végül
elfogadta a régi farmerdzsekit, amit John a vállára terített, és így indultak el, az
öreg fekete cowboy meg a lány, a buszmegálló felé.
ÖTÖDIK FEJEZET
Négy évbe telt, míg Mac felújította a házukat. Natasha szüleinek szemében ezzel
a képességével tette jóvá a hibáit. Ő maga vakolta be a falakat, ő végezte az
asztalosmunkát, meg nagyjából mindent, a tetőfedés és a falazás kivételével. Még
a tervezésbe is beleszólt. Ügyes keze volt, ugyanolyan jól bánt a szerszámokkal,
mint a fényképezőgépével. Natashának egyáltalán nem volt művészi érzéke, Mac
viszont már jóval azelőtt látta a dolgokat, hogy ténylegesen ott lettek volna: egy
szoba alakját, egy látvány kompozícióját, egy fényképet. Mintha a feje tele lett
volna szépséges képekkel, amelyek csak arra várnak, hogy valósággá
változtassák őket.
Új zárat felszerelni nem olyan nagy ügy, közölte most Natashával, a fogai
között fütyörészve. Natasha hamar rájött, hogy ha kihívna valami
gyorsszolgálatot, az messze meghaladná a lány anyagi lehetőségeit, különösen
hogy még mindig az utazási pénz miatt lamentált. Mac hozott egy régi zárat, és
alig negyven perc alatt be is szerelte.
– Crista? Natasha vagyok. – Aztán a néma csönd hallatán hozzátette: –
Natasha Macauley.
– Natasha? Szia! Nem úgy volt, hogy én hívlak?
– Tudom. De fura helyzetbe keveredtem. Sürgős elhelyezést kell találnom egy
tizenéves lánynak – mondta, majd vázolta a tényeket.
– Nincs semmink – felelte Crista. – Teljesen kifogytunk. Tizennégy kísérő
nélküli menedékkérő gyerek érkezett a kerületbe tegnap reggel, és az összes
nevelőszülőnknél beteltek a helyek. Egész este telefonálgattam.
– De én…
– És mielőtt a sürgősségi bírósági intézkedéssel jönnél, jobb, ha tudod, hogy ma
éjszakára egyetlen helyet tudnék biztosítani a gyereknek: a helyi
rendőrkapitányságot. A legjobb lesz, ha megspórolod magadnak meg a bírónak az
időt, és egyenesen odaviszed a lányt. Holnap talán jobb lesz a helyzet, bár
őszintén szólva kétlem.
Mire Natasha visszament a nappaliba, Mac már végzett. Hozott magával egy
hosszú, keskeny vasdarabot – a jó ég tudja, hol őrizgette ezt a sok holmit –, és az
ajtókerethez csavarozta.
– Ezentúl nem tudnak bejutni – mondta, miközben elpakolta a szerszámait.
Natasha sután rámosolygott, hálás volt a gyakorlatiasságáért, azért, hogy
zokszó nélkül hagyta, hogy iderángassák barkácsolni az éjszaka közepén. Most
Sarah mellett ült a kanapén, és a bekeretezett fényképeket nézegette – mindig ez
volt az első, amit egy idegen lakásban szemügyre vett.
– Szóval – mondta – ő a nagyapád?
– Kapitány volt – mondta a lány halkan. Összegyűrt papír zsebkendőt
szorongatott a kezében.
– Fantasztikus ez a kép – jelentette ki Mac. – Nem gondolod, Tash? Nézd meg
a ló izmait!
Mac, ahogy jó fotóshoz illik, könnyen szót értett mindenkivel. Szinte nem
akadt olyan ember, akivel ne tudott volna azonnal bizalmas kapcsolatba kerülni.
Natasha igyekezett elismerően pillantani a fényképre, de közben az járt az
eszében, hogyan mondja meg Sarah-nak, hogy az éjszakát egy rendőrségi
fogdában kell töltenie.
– Összeszedted a holmidat? – kérdezte tőle. – Megvan az iskolai egyenruhád?
Sarah megpaskolta a lábánál heverő sporttáskát. Kicsit zavarodottnak tűnt, és
Natashának emlékeztetnie kellett magát, hogy a lány nem is ismeri azokat az
embereket, akik hirtelen átvették az irányítást az élete fölött. Ekkor már éjjel fél
egy volt.
– Na és most hová viszünk, ifjú hölgy? – szólalt meg Mac, de valójában
Natashához intézte a kérdést.
Natasha nagy levegőt vett.
– Ma egy kicsit nehéz a helyzet. Kénytelenek vagyunk szükségmegoldást
alkalmazni, amíg nem találunk valami megfelelőbbet.
Mindketten várakozóan néztek rá.
– Beszéltem pár ismerőssel, de sajnos nem sok jóval kecsegtettek. Éjszaka
van… és sokan érkeztek…
– Szóval hová megyünk? – kérdezte Mac.
– Sajnos úgy áll a helyzet, hogy a rendőrkapitányságra kell vinnünk téged. De
ennek semmi köze a korábban történtekhez – nyugtatta meg a lányt Natasha,
mert látta, hogy elfehéredik az arca. – Csak pillanatnyilag nincs szabad
nevelőszülő. És az ifjúsági szállásokon sincs hely. Valószínűleg csak pár óráról van
szó.
– A rendőrkapitányságra? – hüledezett Mac.
– Nincs más.
– De hát ismersz egy csomó embert. Minden idődet ilyen ügyekkel töltöd,
rábeszéled a hatóságokat, hogy vegyék gondjaikba a gyerekeket.
– Ettől függetlenül néhányan a rendőrkapitányságokon kötnek ki. Csak
ideiglenes megoldásról van szó, Mac. Crista azt mondta, reggelre talál valami
jobbat. Ott találkozunk vele.
Sarah a fejét rázta.
– Nem megyek rendőrségi cellába – jelentette ki.
– Sarah, nem maradhatsz itt egyedül.
– Nem megyek.
– Tash, ez nevetséges. Ez a lány tizennégy éves. Nem dughatod be egy
rendőrségi fogdába.
– Nincs más választásunk.
– De van. Már mondtam. Jól elleszek itt – hajtogatta Sarah.
Hosszú csönd következett.
Natasha leült, megpróbálta átgondolni a dolgokat.
– Sarah, van valaki, akit ismersz? Nem alhatnál valamelyik osztálytársadnál?
Vagy egy rokonnál?
– Nem.
– Megvan anyukád telefonszáma?
Sarah arca bezárult.
– Ő meghalt. Csak ketten vagyunk, én meg a Papa.
Natasha megértést remélve fordult Mac felé.
– Nem olyan szokatlan ez, Mac. Csak egy éjszakáról van szó. De itt mégsem
hagyhatjuk.
– Akkor eljöhetne hozzánk.
Natashát legalább annyira megdöbbentette a „hozzánk” szó használata, mint
maga az ötlet.
– Nem fogok bedugni egy tizennégy éves lányt, akit most raboltak ki, egy
rendőrségi cellába, ahol Isten tudja, kivel kerül össze – tette hozzá a férfi.
– Biztonságban lesz – vitatkozott Natasha. – Nem arról van szó, hogy belökik
egy cellába, ahol mások is vannak. Gondoskodnak róla.
– Nem érdekel – erősködött Mac.
– De Mac, nem vihetem haza. Ez ellentétes minden szabályzattal, minden
előírással…
– Leszarom a szabályzatot – csattant fel Mac. – Ha a szabályzat szerint
helyesebb bedugni egy fiatal lányt egy rendőrségi fogdába, mint elvinni valakinek
a meleg, biztonságos otthonába egy éjszakára, akkor az a szabályzat kurvára nem
ér semmit.
Mac ritkán beszélt csúnyán. Ez ébresztette rá Natashát, hogy halálosan
komolyan gondolja, amit mond.
– Mac, nekünk nincs nevelőszülői engedélyünk. A lányt hátrányos helyzetűnek
ítélik majd…
– Nekem van erkölcsi bizonyítványom. Mindent megcsináltattam, amikor
tanítani kezdtem az egyetemi előkészítőn.
Tanítani?
Mac Sarah felé fordult.
– Jobban éreznéd magad… nálunk? Felhívhatjuk a nagypapádat, és
megmondhatjuk neki.
A lány Natashára nézett, aztán megint Macre.
– Rendben.
– Van még valami a szabályzatban, ami miatt ne aludhatna nálunk? – A
„szabályzat” szót gúnyosan mondta ki, mintha Natasha szántszándékkal
igyekezne megnehezíteni a dolgot.
Ez a munkám, akarta mondani Natasha. Ha elterjedne a híre, hogy csavargó
kölyköket fogadok be, kétségbe vonnák a szakmai tudásom. És nem is ismerem
ezt a lányt. Rajtakaptam, amint lopott egy szupermarketben, és a
magyarázkodása nem győzött meg.
Natasha Sarah-ra meredt, igyekezett nem gondolni Ahmadira, aki szintén
ilyen kétségbeesettnek tűnt, és ő emiatt megbízott benne, nem úgy, mint mások.
– Adjatok öt percet – szólalt meg végül.
Visszament a lány hálószobájába, és felhívta Cristát.
– Késésben vagyok – szólt bele a telefonba Crista, még mielőtt Natasha bármit
mondott volna. – Van egy kis gondunk az egyik otthonban. Valakit el kell vinnem.
– Nem erről van szó – hadarta Natasha. – Crista, változott a helyzet. A lány
nem hajlandó a rendőrkapitányságra menni. A fér… Macnek szintén nem tetszik
az ötlet. Neki van erkölcsi bizonyítványa, és arra gondolt, jobb lenne, ha inkább
hazavinnénk a lányt.
Hosszúra nyúlt csönd fogadta a szavait.
– Crista?
– Oké… A lány családjának barátai vagytok? Ismeritek a szüleit? Mondhatjuk,
hogy ők kértek meg titeket, hogy fogadjátok be?
– Nem igazán.
Hosszú csönd.
– Ismeritek egyáltalán?
– Ma ismertük meg.
– És nektek… jó lenne így?
– A lány… – Natasha elhallgatott, mert eszébe jutott a szupermarket – rendes
gyereknek tűnik. Értelmes. Csak éppen senki sincs itthon, és betörtek a lakásba.
Ez… nehéz eset.
Kihallotta a hitetlenkedést Crista hallgatásából. Csaknem négy éve ismerték
egymást, de eddig semmi sem utalt arra, hogy Natasha képes lenne ilyesmire.
– Tudod, mit? – mondta végül Crista. – Maradjunk abban, hogy köztünk
sosem zajlott le ez a beszélgetés. Hivatalos feljegyzés egyelőre nem készült. Ha
szerinted rendes a lány, és nagyobb biztonságban lesz nálatok, és nem
szeretnétek a fél éjszakát a rendőrségen tölteni, akkor holnapig tulajdonképpen
nem muszáj tudnom a létezéséről. Hívj fel holnap.
Natasha összecsukta a telefont. A lány szobája sokkal tisztább és rendesebb
volt, mint egy ilyen korú gyerektől várná az ember. Mindenhol lovakat ábrázoló
képek voltak, nagy, színes, magazinból kitépett képek, kisebb fotók egy lányról,
aki akár Sarah is lehetett, egy pej ló társaságában. A háttérben látható zöld rétek
és végtelen tengerpartok különös kontrasztot képeztek a dupla ablakon túl
elterülő tájjal.
Natasha fáradt volt, egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán visszament a
nappaliba. Mac és Sarah elhallgatott, és mindketten ránéztek. Sarah szeme alatt
kékes karika sötétlett a kimerültségtől és a sokktól.
– Hozzánk jössz egy éjszakára – mondta Natasha, mosolyt erőltetve az arcára
–, aztán holnap reggel elintézzük az ügyedet egy szociális munkással.
A lány szinte azonnal elaludt. Az autóban is szótlan volt, mintha csak most jött
volna rá, milyen bizonytalan a helyzete. Mac talán ráérzett erre, mert viccekkel
szórakoztatta, próbálta megnyugtatni. Alig lehetett ráismerni arra az emberre,
akivel Natasha legutóbb beszélt: barátságos volt, figyelmes, kedves. Fájdalmas
volt látni, amint valaki más kedvéért hozza ki magából a legjobbat. Natashának
könnyebb volt, ha a hibáira gondolt.
Natasha is hallgatag volt a hazafelé vezető úton. Felkavarták az ellentétes
érzelmek, amelyeket Mac és a lány jelenléte keltett benne. Az éjszaka kezdett
egyre szürreálisabb lenni. Mac olyan ismerős volt, mégis, már ilyen rövid idő után
is idegen. Mintha már valahová máshová tartozna.
Natasha már elfelejtette, milyen kedvesen tud bánni Mac a fiatalokkal – mert
a nővére gyerekeit kivéve nemigen volt körülöttük gyerek.
– Meg van ágyazva a vendégszobában? – kérdezte Mac, miközben Natasha
félrehúzódott az ajtóból, hogy beengedje őket.
– Van néhány doboz az ágyon. – Mac könyvei. Natasha összepakolt pár dolgot,
amikor alkalmasnak érezte magát a feladat elvégzésére. Mac annyira szórakozott
volt, hogy Natasha attól tartott, mindent összekeverne.
– Lepakolom őket. – Mac Sarah-ra mutatott. – Nem akarod megkínálni
valamivel?
– Kérsz egy kakaót? – kérdezte Natasha. – Vagy valami ennivalót? – A
legszívesebben visszaszívta volna, olyan idétlenül hangzott. Úgy viselkedik, mint
egy öreg nagynéni, akinek fogalma sincs, mit szeretnek ezek a mai fiatalok.
Sarah a fejét rázta. Belesett az ajtórésen át a nappaliba. Mac ott válogatta a
fotós cuccait: dobozok hevertek a padlón.
– Szép házuk van.
Natasha hirtelen egy idegen szemével látta a házat: nagy, kényelmes, ízlésesen
berendezett. Magas fizetésről árulkodott, gondosan kiválasztott tárgyakról. Azon
gondolkodott, látja-e a lány a hiányokat, a nemrég elköltözött férfi nyomait.
– Szükséged van valamire, mielőtt felmész? Szeretnéd, hogy… kivasaljam az
egyenruhádat?
– Nem, köszönöm. – Sarah kissé erősebben szorította magához a táskát.
– Akkor felkísérlek – mondta Natasha. – A lépcső tetejéről nyíló fürdőszoba
csak a tiéd.
A képen látható lány ragyogó mosollyal nézett fel a szüleire, akik kétfelől a kezét
fogták, mintha fel akarnák emelni a földről. „Nevelőszülőknél – állt a plakáton. –
Mindjárt más!” Tehát nem a szülei. Tény, hogy nem is hasonlít rájuk.
Valószínűleg mind csak fotómodellek, akiket megfizettek, hogy eljátsszák a boldog
családot.
Sarah hirtelen ingerült lett a gyerek mosolyától. Idegesen fészkelődött a
székén a szociális munkás irodájában, és kibámult az ablakon, de csak a közpark
fáit és bokrait látta. Ki kell jutnia a Sparepenny Lane-re. Tudta, hogy Cowboy
John gondoskodik Boo-ról, ha nem ér oda ma reggel, de az nem ugyanaz. Boo-t ki
kell vinni. Folytatnia kell a gyakorlást.
A nő befejezte az írogatást.
– Tehát, Sarah, felvettük az adataidat, és hamarosan kidolgozunk számodra
egy gondozási tervet. Megpróbálunk ideiglenes elhelyezést biztosítani neked,
amíg a nagyapád fel nem épül. Jó lesz így?
A nő úgy beszélt, mintha Sarah annyi idős lenne, mint a gyerek a plakáton.
Minden mondat végén felvitte a hangját, mintha kérdezne valamit, pedig
nyilvánvaló volt, hogy itt szó sincs kérdésekről.
– Én a Gyermekvédelmi Befogadó és Értékelő Szolgálatnál dolgozom – mondta
a nő előzőleg. – Lássuk, hogyan tudjuk megoldani a helyzetet.
– Hogy működik ez? – kérdezte Mac, aki ott ült Sarah mellett. – Vannak
családok, akik… arra szakosodtak, hogy rövid időre befogadjanak gyerekeket?
– Rengeteg nevelőszülő szerepel a nyilvántartásunkban. A fiatalok, vagyis az
ügyfeleink néha csak egy éjszakát töltenek náluk. De az is előfordul, hogy több
évet. A te esetedben, Sarah, reméljük, hogy csak rövid időről lesz szó.
– Csak amíg a nagyapád rendbe jön – mondta Mac.
– Igen – helyeselt a nő.
Volt valami meghatározhatatlan furcsaság a hangjában, gondolta Sarah.
– Sok fiatal kerül ám olyan helyzetbe, mint te, Sarah, sok családnak van
szüksége egy kis segítségre. Ne aggódj.
Mac és a felesége reggeli közben csak hozzá beszéltek, egymáshoz nem. Sarah
azon töprengett, vajon összevesztek-e, és ha igen, annak köze volt-e őhozzá. Nem
emlékezett rá, hogy a Papa meg a Nagyi valaha veszekedtek volna. A Nagyi
viccesen azt mondta, hogy ő tudna veszekedni a Papával, de a Papa sosem vágna
vissza. Ha a Papa dühös volt, elcsendesedett, az arca olyan lett, mint a kő. „Lehet
egy szoborral vitatkozni?” súgta oda cinkosan a Nagyi Sarah-nak, mintha ezt a
remek viccet csak ők ketten értenék.
Könnyek kezdték csiklandozni a szemhéját. Megfeszítette az állkapcsát, nem
akart sírni. Már megbánta, hogy elment Mackel és Natashával. Előző este
megijedt, de most már látta, hogy átvették az irányítást az élete fölött. Méghozzá
olyan emberek, akik semmit sem értenek az egészből.
A nő belenézett egy dossziéba.
– Úgy látom, a nagyszüleid a gondviselőid. Tudod, hol van az édesanyád,
Sarah?
Sarah megrázta a fejét.
– Megkérdezhetem, mikor láttad utoljára?
Sarah Macre sandított. A Papával sosem beszéltek az anyjáról. Furcsa volt
idegenek előtt kiteregetni a családi szennyest.
– Meghalt. – Belebotlott a nyelve a szóba, magában dühöngött, hogy el kell
árulnia ezt a tényt. – Pár éve meghalt.
Látta az együttérzést az arcukon, de neki sosem hiányzott az anyja, nem úgy,
mint a Nagyi. Az anyja sosem jelentett számára meleg ölelést, két hívogató kart,
amelybe belevethette magát, csupán zavaros, kiszámíthatatlan árnyékként
lebegett a gyerekkora fölött. Sarah képek sorozatára emlékezett, arra, hogy
különféle idegenek házába rángatták, kanapékon kellett aludnia, távolról hangos
zene és veszekedés hallatszott, mindent áthatott valami kellemetlen
ideiglenesség. Attól kezdve pedig, hogy a Nagyihoz és a Papához költözött, rend
és rendszeresség jellemezte az életét. Szeretet.
A nő lefirkantott valamit.
– Biztos, hogy nincsenek olyan barátaid, akiknél lakhatnál? Vagy rokonaid? –
Reménykedően csengett a hangja, mintha tulajdonképpen nem szeretne Sarah-
val foglalkozni. De Sarah kénytelen volt bevallani, hogy egyetlen ember sincs, aki
több hétre befogadná. Ő nem népszerű. Az a kevés barátja, aki van, ugyanolyan
kicsi lakásban él, mint ő; senkit sem ismer eléggé ahhoz, hogy ilyesmit kérjen
tőle, még ha akarna sem.
– Mennem kell – súgta oda Macnek.
– Tudom – felelte a férfi. – Ne aggódj, az iskolában tudják, hogy késni fogsz.
Most fontosabb, hogy elintézzük az ügyedet.
– És mit is mondtál, hol van a nagyapád? – mosolygott rá a nő.
– A St. Theresában. Azt mondták, valamikor majd áthelyezik máshová, de
nem tudom, mikor.
– Majd mi kiderítjük, és kibocsátunk egy kapcsolattartási határozatot.
– Láthatom minden nap? Ahogy eddig?
– Nem biztos. Attól függ, hol találunk helyet neked.
– Hogy érti ezt? – szólt közbe Mac. – Nem az otthona közelében helyezik el?
A nő felsóhajtott.
– Sajnos a rendszer óriási nyomás alatt van. Nem mindig tudjuk garantálni,
hogy az ügyfeleink olyan közel lesznek az otthonukhoz, ahogy szeretnénk. De
mindent megteszünk, hogy Sarah rendszeresen találkozhasson a nagyapjával,
míg haza nem engedik.
Sarah érezte a hatalmas réseket a nő szavai között, a lyukakat, ahol
bizonyosságnak kellett volna lennie. Már látta magát, amint valami mosolygós
családnál lakik, sok kilométerre a Papától. Meg Boo-tól. Hogyan gondoskodjon a
lováról, ha órákig tart, míg odaér hozzá? Ez így nem fog menni.
– Tudja, mit? – szólalt meg, és Macre sandított. – Tudok én gondoskodni
magamról. Igazából, ha valaki segítene egy kicsit, nagyon jól meglennék otthon.
A nő elmosolyodott.
– Sajnálom, Sarah, de a törvény nem engedi, hogy magadra hagyjunk.
– De én elboldogulok egyedül. Csak az volt a gond, hogy betörtek.
Semmiképpen nem költözhetek messzire.
– És mi mindent elkövetünk, hogy így legyen – vágta rá a nő. – Most pedig
elviszünk az iskolába. Tanítás után találkozol a szociális gondozóddal, aki
remélhetőleg elvisz az új helyedre.
– Nem lehet – jelentette ki Sarah. – Tanítás után dolgom van.
– Ha valamilyen szakkörbe jársz, akkor elintézzük közvetlenül az iskolával.
Biztosan nem okoz nekik gondot, ha egy alkalommal nem vagy ott.
Sarah lázasan töprengett, mennyit mondjon el nekik. Mit csinálnának, ha
beszélne nekik Boo-ról?
– Jól van, Sarah. Ha továbbléphetünk a vallás témájára, nem is tartalak fel
tovább. Megmondanád, melyik kategóriába tartozol az alábbiak közül?
A nő hangja elhalkult, és Sarah azon kapta magát, hogy Macre bámul. Látta
rajta, hogy kínosan fészkelődik a székén, mintha szívesebben lenne valahol
máshol. Hát most már legalább tudja, mit érzek, gondolta Sarah. Hirtelen
meggyűlölte a férfit, meggyűlölte őt is meg a feleségét is, amiért ilyen bajba
sodorták. Ha nem sokkolta volna annyira a betörés, ő maga is rendbe tudta volna
hozni az ajtót. Cowboy John segített volna. És akkor még mindig otthon lenne,
élné az életét, naponta kétszer láthatná Boo-t, kitartana, amíg a Papa haza nem
jön.
– Sarah! Anglikán? Katolikus? Hindu? Muszlim? Egyéb?
– Hindu – felelte Sarah dacosan, és amikor hitetlenkedve néztek rá,
megismételte: – Hindu. – Majdnem elnevette magát, amikor látta, hogy a nő
leírja. Talán ha amúgy istenigazából megnehezíti a dolgukat, hazaengedik. – És
szigorú vegetáriánus étrendet követek – tette hozzá. Mac arcán látta, hogy a
férfinak eszébe jutott a sonkás szendvics, amit reggelire készített neki. Próbálja
csak megcáfolni, ha meri!
– Reeeendben – folytatta a nő az írást. – Mindjárt kész vagyunk. Mr.
Macauley, ha mennie kell, innentől átveszem.
– És klausztrofóbiás vagyok. Nem tudok olyan helyen lakni, ahol lift van.
Ezúttal a nő szúrós pillantást vetett rá. Sarah azt gyanította, hogy egyáltalán
nem olyan együttérző, amilyennek eleinte mutatkozott.
– Nos – mondta a nő éles hangon –, beszélnem kell az iskoláddal és az
orvosoddal. Biztos vagyok benne, hogy ők majd megerősítik, ha valóban speciális
igényeid vagy problémáid vannak.
Mac egy papírra firkált valamit.
– Jól vagy? – kérdezte halkan Sarah-tól.
– Szuperül – felelte.
Mac zavartnak tűnt. Tudja, hogy tönkretette az életem, gondolta Sarah. Most
átadta Sarah-nak a cédulát.
– A telefonszámaim – mondta. – Bármi gondod van, csak hívj, jó? Segítek,
amiben csak tudok. Ezt lehet, ugye? – fordult a nő felé.
A nő rámosolygott. Sarah-nak már feltűnt, hogy rengeteg nő mosolyog Macre.
– Természetesen. Mi is arra biztatjuk az ügyfeleinket, hogy a lehető legjobban
ragaszkodjanak a szokásos életükhöz.
Mac felállt, és odaadta Sarah-nak az iratokkal teli dossziét, amit a lakásukból
hoztak el.
– Vigyázz magadra, Sarah – mondta. Nem mozdult, mintha még nem döntötte
volna el, helyes-e, ha most távozik. – Remélem, mielőbb hazamehetsz.
Sarah a széke lábát rugdosta, nem szólt. Kezdett rájönni, hogy egyetlen
fegyvere maradt: nem csinál semmit, nem szól semmit.
Az a rohadt kapu már megint beragadt. Cowboy John erősen rángatta, próbálta
összeilleszteni a két szárnyát, miközben a lakattal vesződött, amikor meglátta,
hogy egy ismerős alak rohan felé, a táskája minden lépésnél a csípőjéhez
csapódik.
– Épp bezárni készültem – mondta John, és kinyitotta a lakatot. – Tegnap
egész nap vártalak. Azt gondoltam, történt valami veled. Hol voltál, te lány? –
Rekedten, reszelésen köhögött.
– Hollowaybe vittek. – Sarah ledobta az iskolatáskáját a kövezetre, és elfutott
John mellett Boo boksza felé.
A férfi bezárta a kaput, aztán merev léptekkel követte. A közeledő ősz hidege
kezdett beszivárogni a csontjaiba.
– A börtönbe?
– Nem a börtönbe – felelte Sarah, miközben az istállóajtó zárjával bajlódott. –
A gyámügyesek azt mondták, nem lakhatok otthon, amíg a Papa nincs ott, és
elküldték ehhez a hülye családhoz. Akik Hollowayben laknak. Azt hiszik, most a
Papánál vagyok, csak így tudtam eljönni. – Heves mozdulattal átkarolta a ló
nyakát, és John látta, hogy egész testében megborzong, mintha most távozna
belőle a napközben felgyülemlett feszültség.
– Álljon meg a menet. – John felkapcsolta a világítást. – Kezdjük elölről. Mi a
búbánat folyik itt?
Sarah könnyektől csillogó szemmel nézett rá.
– Kedden betörtek hozzánk. És ez a nő, aki hazavitt, ez az ügyvédnő vagy
micsoda, azt mondta, aludjak nála, mert azt mondta, nem vagyok biztonságban
ott, ahol vagyok. És aztán elvitt a gyámügyre, és a következő pillanatban már
azon vettem észre magam, hogy egy idegen családnál lakom, és ott kell
maradnom, míg a Papa rendbe nem jön. Ez a család Hollowayben lakik.
Vadidegenek. Egy és negyed óráig tart az út busszal.
– Miben mesterkednek ezek?
– Nagyon jól megvoltam – magyarázta Sarah –, amíg be nem törtek.
– A nagypapád tud erről?
– Nem tudom. Csak holnap jutok el hozzá. Ezek nem tudnak Boo-ról. Nem
mondhattam meg nekik, mert akkor még őt is bedugnák valahová.
Cowboy John a fejét ingatta.
– Ne aggódj. Boo nem megy sehova.
– Fizetni sem tudok neked. Elvették a Papa nyugdíjutalványait, nekem meg
csak az ebédre meg a buszjegyre adnak pénzt.
– Ráér. – John látta, hogy a lány egészen felhergelte magát. – Majd elintézem
a papáddal, ha felépült. Van pénzed a lovad takarmányára?
Sarah a zsebébe mélyesztette a kezét, megszámolta a pénzt, aztán odaadta
Johnnak.
– Elég két bála szénára meg pár zsák szemestakarmányra. De neked kellene
megetetned. Azt sem tudom, el tudok-e jönni, hogy kiganajozzam a bokszát.
– Jól van, jól van. Majd én kitakarítok helyetted, vagy odaküldöm valamelyik
fiút. És mi a helyzet a patkolókováccsal? Tudod, ugye, hogy kedden jön?
– Tudom. Van egy kis megtakarított pénzem. Ebben a hónapban még ki
tudom fizetni belőle. De az istálló bérére nem telik.
– Mondtam már, a bért majd elrendezzük, ha a Kapitány visszatér.
– Megadom majd. – Ezt úgy mondta a lány, mintha azt gondolná, hogy John
nem hisz neki. A férfi hátralépett.
– Tudom én azt. Talán hülyének nézel? – A pónik felé intett. – Azoknak a
csatornapatkányoknak egyetlen napi bért sem engednék el, de neked meg a
papádnak… Most nyugodj le szépen, foglalkozz a lovaddal, a többi dolgot meg
majd szép sorban elrendezzük, mindent a maga idejében.
Sarah mintha ellazult volna egy kicsit. Fogott egy kefét, és csutakolni kezdte a
lovat, módszeresen, ütemesen mozgatta a kezét, ahogy a nagyapja szokta, mintha
megnyugtatná ez az egyszerű feladat.
– Sarah… Szívesen felajánlanám, hogy lakj nálam, de elég kevés a hely. És
régóta egyedül élek. Ha nagyobb házam lenne, vagy volna mellettem egy
asszony… Szerintem az ilyen elhelyezést nem tartanák megfelelőnek egy lány
esetében.
Sarah megnyugtatta, hogy nem érdekes.
John még ott állt egy percig.
– Nem gond, ha most elmegyek, és neked kell bezárnod? – kérdezte. Látta
Sarah-n, hogy sokáig szándékozik maradni. John nekidőlt az istálló ajtajának,
hátrabillentette a kalapját, hogy jobban lássa a lány arcát. – Tudod, mit mondok
én neked, Sarah? Holnap elmegyek helyetted a nagypapádhoz, te meg azalatt
eljöhetsz ide.
Sarah felegyenesedett.
– Megtennéd? Nem akarom két napig magára hagyni.
– Nem gond. Biztosan kíváncsi rá, Boo tovább végzi-e a cirkuszi mutatványait.
De valamit el kell mondanom neki. És veled is beszélnem kell róla, édesem.
Sarah ijedten nézett rá, várta az újabb csapást.
– Azon gondolkodom, hogy eladom a telepet Máltai Salnek.
Sarah szeme tágra nyílt.
– De hogyhogy…
– Semmi gond. Ahogy a nagyapádnak is elmondom majd, semmi sem változik.
Amíg a házamat el nem adom, itt leszek. Minden nap kinyitok, és elvégzem, amit
kell.
– Hová mész? – Sarah úgy kapaszkodott a ló nyakába, mintha attól félne, ő is
eltűnhet egyik pillanatról a másikra.
– Vidékre költözöm. Valahová a zöldbe. Azt hiszem, megérdemlik a fiúk –
biccentett a lovai felé. Elbizonytalanodott. Kivette a cigarettát a szájából, és a
földre köpött. – Tudod, Sarah, megrázott, hogy láttam, mi történt a nagyapáddal.
Nem vagyok már olyan fiatal, és ha csak pár évem van hátra, azt valami békés
helyen akarom tölteni.
Sarah nem szólt, csak nézett rá.
– Máltai Sal megígérte, hogy nem változik semmi, kislányom – mondta John.
– Tudja, mi történt a Kapitánnyal, tudja, hogy most nem könnyű nektek. Azt
mondta, minden marad a régiben.
Sarah-nak meg se kellett szólalnia. John leolvasta az arcáról, mit gondol. Azok
után, hogy épp most kötött ki egy idegen helyen, hogy az ördögbe hihetne ennek
az ígéretnek?
– Köszönöm, hogy ilyen hamar idefáradt, Michael. Mrs. Persey mindjárt itt lesz.
Szeretnék átnézni önnel néhány előkészítő dokumentumot. – Natasha
elhallgatott, mert Ben lépett be egy doboz papír zsebkendővel és egy üveg hideg
fehérborral. – Általában nem szoktunk „síróidőt” beiktatni – mondta, miközben
az ügyvédbojtár óvatosan letette az üveget az íróasztalára –, de amikor ilyen
kaliberű ügyfelünk van…
– …megengedik, hogy ejtsen néhány könnyet.
Natasha elmosolyodott.
– És a kedvenc chablis-jával enyhítse a fájdalmát.
– Azt hittem, a városnak ebben a végében inkább a jó erős sör dívik. – A neves
válóperes ügyvéd, Michael Harrington elbűvölő személyisége és kedélyes modora
borotvaéles ésszel párosult. Natasha jól emlékezett rá, amikor először látta a
bíróságon. Ő akkor még ügyvédbojtár volt, Michael pedig az ellenfelet képviselte.
Natasha csak azt bánta, hogy nincs nála magnó, amivel megörökíthetné, milyen
megtévesztő könnyedséggel cáfolta meg Michael az érveiket.
– Oké – pillantott most az órájára Natasha. – Dióhéjban: tizenkét éve tartó
házasság, második feleség, van némi vita arról, milyen hamar jöttek össze Mr.
Persey-vel azután, hogy az első felesége elhagyta. Az asszony alig egy évvel
ezelőtt rajtakapta a férjét az au pairrel. A szokásos eset. Két problémánk van.
Először is, nincs egyezség a vagyonmegosztásról, mivel nem megfelelőek a
vagyonbevallások. Másodszor, az asszony nem hajlandó tiszteletben tartani a
láthatást szabályozó előírásokat, mivel azt állítja, a férfi fizikailag és lelkileg
bántalmazta a házasságuk során, és verbálisan bántalmazza a tizenegy éves
lányukat.
– Nehéz ügy.
– Hát igen. A papírok alapján a házasság idején nem merült fel ez a kérdés. –
Natasha gyorsan átlapozta a papírjait. – Az asszony azt állítja, mindent megtett,
hogy eltitkolja, mert nem akarta veszélyeztetni a férje üzleti karrierjét. Most
viszont már nincs vesztenivalója. De a férj azzal fenyegetőzik, hogy ha nem
láthatja a gyereket, nem fizeti a felajánlott gyerektartást. Nyilván nem kell
mondanom, hogy a férj hírneve miatt ez igen különleges ügy. Már kitűzték a
tárgyalás időpontját a Legfelsőbb Bíróság családjogi részlegén. A békítő tárgyalás
kész katasztrófa volt. Eközben a jelek szerint Mrs. Persey… Szóval a jelek szerint
mindent elkövet, hogy a nyilvánossággal megismertesse a maga verzióját. Én
mindenesetre igyekszem megakadályozni, hogy a sajtóhoz forduljon. – Natasha
elhallgatott, összeérintette az ujjbegyeit. – Majd meglátja, Michael, hogy a
hölgyet nem olyan egyszerű képviselni.
Ben dugta be a fejét az ajtó résén.
– Megjött.
Michael egyetlen pillantást vetett rá, és máris felpattant, a kezét nyújtotta,
készen állt, hogy üdvözölje a szobába belépő Mrs. Persey-t.
Natasha a Davison Briscoe-nál töltött évei alatt számos bántalmazott feleséget
látott; képviselt olyan gyerekeket, akiknek az anyja megesküdött rá, hogy a férje
a légynek sem tudna ártani, noha még látszottak a varratok a halántékán, a
zúzódások a szeme alatt. Találkozott olyan nőkkel, akiket annyira megfélemlített
az évekig tartó bántalmazás, hogy alig lehetett hallani a hangjukat. De olyan nőt,
mint Georgina Persey, még sosem látott.
– Megint fenyeget! – Ben még be sem csukta mögötte az ajtót, a nő már két
kézzel kapaszkodott Natasha karjába, fényesre lakkozott körmei belevájtak a
húsába. – Tegnap este felhívott, és azt mondta, hogy ha nem találkozhat Lucyval,
elintézi, hogy baleset érjen.
A haja hosszú, gondosan kisimított tincsekben omlott a vállára. Drága ruhák
takarták a testét, amely karcsú volt a szigorú edzésektől és az évek óta gyakorolt
önmegtartóztatástól. De hibátlanul sminkelt arcára mintha ráfagyott volna a düh.
Amikor megszólalt, mintha az összes energiát kiszívták volna a szobából.
– Kérem, foglaljon helyet, Mrs. Persey. – Natasha egy székre mutatott,
kitöltött egy pohár bort, és odaadta a nőnek. – Engedje meg, hogy bemutassam
Michael Harringtont, akiről az irodánk vezető ügyvédje beszélt. Ő fogja önt
képviselni a bíróság előtt.
Mrs. Persey mintha meg se hallotta volna.
– Mondtam neki, hogy rögzítem a hívást. A fenyegetéseit. Mindent. Persze
nem volt igaz, de annyira megijedtem! Megmondtam neki, hogy ha bármit tesz
velem, átadom magának a szalagot. És tudja, mit csinált erre? Nevetett. És
hallottam, hogy az a kurva is ott vihog a háttérben. – Esdeklő pillantást vetett
Michael Harringtonra. – Letiltatta a hitelkártyáimat. Tudja, milyen megalázó,
amikor nem fogadják el a kártyáját a Harvey Nicholsnál? Ismerősök is álltak
mögöttem a sorban.
– Mindent elkövetünk, hogy pár napon belül tető alá hozzunk egy ideiglenes
megoldást.
– Távoltartási végzést akarok. Azt akarom, hogy ne tegye be a lábát a házba.
– Mrs. Persey – kezdte Natasha –, már említettem, hogy nehezen tudunk
segíteni, ha nincs semmi tárgyi bizonyíték arra, hogy önt és a lányát veszély
fenyegeti.
– Az őrületbe akar kergetni, Mr. Harrington. Egyre csak fokozza a nyomást,
hogy őrültnek nyilvánítsanak, és a bíró elvegye tőlem a lányomat. – Most, hogy
Harrington ott volt, csak hozzá intézte a szavait. Azok közé a nők közé tartozik,
akik a saját nemükből valókat nem méltatják figyelemre, gondolta Natasha.
– Mrs. Persey. – Michael Harrington leült a nő mellé. – Az eddig átnézett
iratok alapján azt kell mondanom, nagyobb eséllyel veszíti el a lányát amiatt,
hogy nem hajlandó tiszteletben tartani a bíróság döntéseit, mint amiatt, hogy azt
feltételezik önről, mentálisan instabil.
– Soha nem kaphatja meg a lányomat – jelentette ki a nő mély átéléssel.
Azután, mintha csak most vette volna észre Natashát, felhúzta a ruhája ujját, és
odatartotta elé meztelen karját, amelyen hosszú, fehér heg húzódott. – Ezt akkor
szereztem, amikor lelökött a lépcsőn. Maga szerint nem lenne képes rá, hogy
ugyanezt tegye Lucyval? Maga szerint meg kéne engednem, hogy a lányom egy
fedél alatt legyen ezzel az emberrel?
Michael a papírjaiba merült. Natasha előrehajolt.
– Azt mondtuk, alá kell támasztanunk valamivel a Lucyt fenyegető veszéllyel
kapcsolatos állításait. Említette, hogy a bébiszitter egyszer látta, amint a férje
megütötte önt, de a tanúvallomásában egy szó sincs erről.
– Az a guatemalai bébiszitter volt, nem a lengyel.
– És el tudnánk érni, hogy ő is tegyen tanúvallomást?
– Honnan tudjam? Guatemalában van! Nem voltunk megelégedve vele. Haza
kellett küldenünk. – Kortyolt egyet a borából. – Rajtakaptam, hogy felpróbálgatja
a ruháimat. Pedig legalább negyvenes méretet hordott.
Michael Harrington rákattintotta a kupakot a tollára.
– Mrs. Persey, volt más tanúja az ön ellen vagy a lánya ellen irányuló
erőszaknak?
– Már megmondtam! Nem hülye ez az ember. Mindent zárt ajtók mögött
csinált. Azt mondta, úgyse hinne nekem senki. – Hangos zokogásban tört ki.
Natasha összenézett Michaellal, aztán a nő elé tartotta a zsebkendős dobozt.
– A sajtóhoz fordulok! – meredt rá kihívóan Mrs. Persey. – Elmondom az
egész világnak, miféle ember ez, ő meg a kurvája.
– Azt javaslom, a médiát tartalékoljuk későbbre – szólalt meg Michael
diplomatikusan. – A bíró nem nézné jó szemmel, márpedig nagyon fontos, hogy
teljesen feddhetetlennek mutatkozzunk.
– Azt mondja?
Mindkét jogász bólintott.
– De ez olyan szörnyű – hüppögött a nő a zsebkendőbe. – Olyan szörnyű.
– Nyugodtan sírja ki magát, Mrs. Persey – mondta Michael.
Telt az idő. Csodálatos, milyen türelmesek tudnak lenni az ügyvédek, amikor a
várakozás valaki másnak kerül óránként háromszázötven fontjába, gondolta
Natasha.
– Most talán elkezdhetnénk elölről. Nagyon fontos, hogy helyre tegyük ezt a
dolgot.
Natasha SMS-t küldött Bennek: „Menj haza nyugodtan. Mi hosszú estének
nézünk elébe. Holnap találkozunk.”
OKTÓBER
A Papát már megint áthelyezték, Sarah-nak húsz percébe telt, míg megtalálta. A
stroke-osztályon volt újra, egy hete a tüdőgyulladása miatt onnan vitték vissza az
intenzívre.
– Azt reméltük, hogy mostanra már egy kicsit jobban lesz – mondta a nővér,
miközben odavezette Sarah-t az elfüggönyözött ágyhoz –, de dysphagiája van,
vagyis nyelési nehézségei. Szegény öregfiú, nem könnyű neki.
– Nem fiú – közölte Sarah szűkszavúan. – Hetvennégy éves.
A nővér egy pillanatra megtorpant, mintha mondani akarna valamit, de aztán
egyszerűen csak megszaporázta a lépteit, olyannyira, hogy Sarah kénytelen volt
sasszézni egyet, ha nem akart lemaradni. Aztán a nővér megállt a kék, virágos
függöny előtt, és elhúzta, hogy Sarah bemehessen.
Sarah odahúzott egy széket az ágyhoz, amelynek megemelték a fejét, hogy a
Papa félig ülő helyzetbe kerüljön. Fájdalom töltötte el, amikor meglátta a Papa
megszürkült, lebiccenő állát. Mindeddig legfeljebb reggeli borostát látott a
nagyapja arcán, és tudta, hogy elkeserítené ez a gondatlanság, ha tudna róla.
Halkan kinyitotta az éjjeliszekrényt, megpróbálta felmérni, visszahozták-e a
Papa személyes holmiját. Sokszor a nővéreket kellett üldözőbe vennie, hogy
megtudja, hol vannak a cuccai. Amióta kórházban volt, két pizsamája tűnt el, egy
vadonatúj szappan, amit Sarah hozott be, meg egy csomag borotva. A lány most
végignézte a polcot, megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy ott van a Papa
tisztasági csomagja, egy kis kéztörlő, meg a kép, amelyik a Nagyi társaságában
ábrázolja. Kivette a képet, és az éjjeliszekrény tetejére állította. Ha jól helyezi el, a
Papa egész nap nézheti a Nagyit.
Az órájára pillantott, számolgatta, mennyi ideje van még. Hewitték szigorúan
vették a napirendet. Ragaszkodtak hozzá, hogy négyre otthon legyen, pedig
megmondta nekik, hová megy. Mindjárt két óra, majdhogynem lehetetlen, hogy
még odaérjen a Sparepenny Lane-re, és megjárassa Boo-t.
Megfogta a nagyapja kezét. A száraz, papírszerű bőr érintésétől valami
összerándult benne. A négyhetes kórházi tartózkodás mintha kiszívta volna
belőle a lényeget, megfosztotta volna életerejétől. Nem volt könnyű meglátni
benne azt az embert, aki pár hete még egy ágaskodó ló hátán ült. Szerepcseréjük
kábulttá, gyökértelenné tette Sarah-t, úgy érezte, minden érthetetlenné vált
körülötte.
– Papa?
A nagyapja kinyitotta az egyik szemét, és üres tekintettel meredt a takaróra.
Sarah azon tűnődött, vajon arra próbál-e rájönni, hol van. Aztán lassan felemelte
a fejét.
– Papa?
A tekintete üres volt. Sarah az ágy melletti kiskocsin lévő gyógyszerekre
pillantott. A nővérek megmondták, hogy a betegnek a biztonság kedvéért még
hetekig antibiotikumot kell szednie. Sarah elvette az éjjeliszekrényről a nagyapja
szemüvegét, és az orrára tette.
– Hoztam neked egy kis joghurtot. – Most, hogy már kivették azt a csövet a
torkából, minden nap próbált neki valamit hozni, amit könnyű lenyelni. Tudta,
hogy utálja a kórházi kosztot.
A Papa szeme ellágyult. Sarah látta rajta, hogy most ismerte meg. A kezére
tette a kezét.
– Cseresznyés. A kedvenced. – A Papa megszorította a kezét. – Gondoltam,
elmesélem, hogy Boo-nak kezd kinőni a téli szőre, de nagyon jól van. Tegnap
rengeteget gyakoroltuk a könnyű vágtát, és egyszer sem gyorsított fel. Kicsit
több takarmányt adok neki, mert már hűvösebbek az éjszakák. Egy lapáttal több
cukorrépát kap, szerinted ez rendben van így?
Alig észrevehető bólintás volt a válasz, de ez is elég volt. Most úgy mennek a
dolgok, ahogy kell: Sarah a nagyapja jóváhagyását kéri.
– Innen egyenesen hozzá megyek. Azt gondoltam, kiviszem a mocsárhoz. A
parkba nem mehetek, mert szombat délután van. Túl sok az ember. De élvezni
fogja, ha kinyújtóztathatja a tagjait. – Ez hazugság volt, de újabban Sarah mindig
szerkesztett változatot tálalt a nagyapjának. Fontos, hogy csak jó dolgokra
gondoljon, amíg itt van, és nincs semmi dolga.
– Az új család, akiknél lakom, rendes. Sok kaját adnak, de nem főznek olyan
jókat, mint mi. Ha hazajössz, csinálok egy finom halragut sok fokhagymával,
ahogy szereted.
A Papa ujjai Sarah keze köré kulcsolódtak. Ez a rossz keze volt, az, amelyiket
alig bírt felemelni. Sarah tovább beszélt, mintha a könnyed fecsegés
visszahozhatna némi normalitást az életükbe.
– Kérsz inni? – kérdezte végül, és felemelte a csőrös műanyag vizespoharat.
Apró biccentés. Sarah a Papa ajkához tartotta a poharat, a másik kezével pedig
egy picit megbillentette az állát, hogy a víz a szájába csöpögjön. Már nem
viszolygott az efféle teendőktől. Arra jutott, hogy ha ő nem teszi meg, akkor
valószínűleg senki sem fogja.
– Temps{ 27} – mondta a nagyapja.
Sarah ránézett.
– Kenyér. Chapeau.{28} – A Papa ingerülten hunyta be a szemét.
– A nővért akarod?
Homlokráncolás.
– Hadd ültesselek följebb egy kicsit. – Megigazította a Papa háta mögött a
párnákat, próbálta megtámasztani, hogy ne üljön olyan görnyedten. Gyakorlott
kézzel rendbe hozta az ágyat, aztán kisimította a pizsamafelsőjét a nyakánál, hogy
egy kicsit méltóságteljesebben nézzen ki. – Most jobb?
A Papa bólintott. Legyőzöttnek tűnt.
– Jól van. Ne idegeskedj, Papa. Az orvos azt mondta, menni fog. Azt mondta,
lehet, hogy ez lesz az utolsó dolog, ami menni fog. Emlékszel. És nem vagy jól,
úgyhogy biztosan az a sok gyógyszer se tett jót. Biztosan összezavartak.
Rosszalló kifejezés jelent meg a nagyapja arcán. Nem szereti, ha anyáskodik
vele. És ekkor a Papa tekintete az asztal felé siklott, Sarah táskája felé.
– A joghurt. Kérsz egy kis joghurtot?
A Papa felsóhajtott, megkönnyebbülés terült szét a vonásain.
– Chapeau – mondta ismét.
– Oké – mondta Sarah. – Chapeau.
Kivett egy teáskanalat a táskájából, és lehúzta a joghurtos pohár fedelét.
Még egy év elteltével is nehéz lett volna megmondani, igazából mi vetett véget a
házasságuknak. Talán az ilyen helyzetekben nem is lehet kideríteni az igazságot;
talán nem is létezik olyan, csak két ember igazsága van. A bírósági igazság nem
abszolút, csak szempontok vannak, minden attól függ, ki érvel mellettük jobban.
De valahogy az ő házasságuk már azelőtt véget ért, hogy egyáltalán módjukban
állt volna kifejteni az érveiket.
Mac távozása után Natasha eleinte azt mondta magának, hogy jobb ez így.
Alapvetően különbözik a természetük. Az örökös düh kimerítette, olyan emberré
tette, akit nem kedvelt, és nyilvánvaló, hogy az utóbbi egy évben egyikük sem
volt boldog. Talán ha több időt töltöttek volna együtt, hamarabb rájöttek volna.
Ezt sokszor elismételte magában.
De képtelen volt egyedül ücsörögni a londoni házban. Végül is, ahogy a férje
viccesen mondani szokta, ez volt „a Ház, amelyet Mac épített”, és mindenütt Mac
keze nyomát viselte magán. Minden helyiség Natasha veszteségét visszhangozta:
a lépcső, amit Mac épített át, a polcok, amiket kétszer kellett felraknia, az üres
helyek, ahol azelőtt könyvek, CD-k, ruhák voltak. Mac raktárban helyezte el a
legtöbb holmit, amit elvitt, és Natashát még ez is zavarta: a tárgyak, amelyeket
szerettek, amelyeket együtt választottak ki, most valami személytelen helyen
lapulnak, mert Mac inkább elzárta őket, mint hogy azt sugallja, maradt még olyan
része az életének, amelyhez Natashának is köze van.
– A többiért egy-két héten belül eljövök – mondta akkor Mac, miközben
Natasha földbe gyökerezett lábbal állt az előszobában. Még most is emlékezett rá,
milyen érzés volt, ahogy a hideg kő a talpa alá simult. Bólintott, mintha
egyetértene azzal, hogy ez a dolgok észszerű menete. Majd miután az ajtó
becsukódott a férfi mögött, Natasha lassan lecsúszott a fal mellett a padlóra. Ott
ült egy darabig, maga sem tudta, meddig, kataton állapotba taszította ez a
hatalmas jelentőségű esemény.
Hetekig nem mondta meg a családjának meg a barátainak, hogy a házassága
véget ért. Hétvégenként, kora reggel meg késő este, vagyis amikor nem
mehetett be az irodába és nem temetkezhetett a munkájába, kocsiba ült és
nekiindult. Városi utcákon, felüljárókon hajtott végig, hidak alatt, sötét, rosszul
megvilágított autóutakon, csak tankolni állt meg olykor. Vezetés közben rádiót
hallgatott, beszélgetős műsorokat, amelyekben a betelefonálok elvileg arra kellett
volna, hogy emlékeztessék, hogy az ő élete nem is olyan pocsék, de valamiért ez
mégsem volt így. Hallgatott politikai műsorokat is, riportokat, hangjátékokat és
folytatásos történeteket. Zenét nem – az ugyanis afféle érzelmi aknamező lett
volna. Az ember már éppen kezdi úgy érezni, hogy egész jól van, és akkor minden
figyelmeztetés nélkül lecsap rá egy különös jelentéssel bíró dal. Erre táncoltunk,
ezt hallgattuk sütögetés közben. Könnyek csíkozták az arcát, miközben másik
állomást keresett. Akkor már jobb, ha híreket hallgat, szörnyülködik az
eseményeken, rácsodálkozik az elvakult véleményekre.
Az agya, amely csak félig működött, egyszerre koncentrált a rádióhallgatásra
meg a vezetésre, mígnem egy szombat reggelen Kentben kötött ki. Váratlanul
görcs állt a gyomrába, és némi meglepetéssel állapította meg, hogy csaknem
tizennyolc órája nem evett. Meglátott egy teázót, azt a fajta kimódoltan régies
portált, amelyik tökéletesen megfelel a külföldiek Angliáról alkotott
elképzeléseinek. Miután megevett egy fél vajas zsemlét (már hetek óta alig
néhány falat ment le a torkán), fizetett, aztán sétált egyet a falu utcáin az esős
reggelen, élvezte a füstös szagokat, a rothadó leveleket, a bokrokon termő
kökény csípős, keserű ízét. Maga is meglepődött rajta, hogy egy kicsit jobban érzi
magát.
Amikor belefutott a kis házba, amelyen „kiadó” tábla lógott, félúton lefelé egy
olyan utcán, amely szemlátomást csak egy tanyára vezetett, azzal sem fáradt,
hogy körülnézzen. Felhívta az ügynököt, és üzenetet hagyott, azt mondta, ha még
mindig kiadó a ház, ő kibérelné. A pénz nem boldogít, morfondírozott utána, de
legalább segít, hogy egy jobb helyen érezd pocsékul magad.
Azóta Conor minden hétvégén lejött vele, amikor nem voltak nála a fiúk. Conor
nem volt olyan gyakorlatias, mint Mac, de örömmel időzött Natasha
társaságában. Elnyúlt a kanapén, újságot olvasott, tüzet gyújtott, pusztán a
látvány kedvéért, vagy segített Natashának összedobni az ebédet. De a
legtöbbször, ha jó volt az idő, kint ült a ház előtt és sört kortyolgatott, miközben
Natasha a növényeket nyeste, metszette formára. Nem sokat tudott a
kertészkedésről, de hamar rájött, hogy örömét leli abban, ha gyomlál, vagy ha
egy kertészeti árudában bóklászik, távol attól az ezernyi városi nyomorúságtól,
amivel a munkája során találkozik.
Már csaknem egy év telt el azóta, hogy kibérelte a nyaralót, és nyárra
megmutatkozott a kerti munka eredménye: a feljavított talajban szépen
kihajtottak az évelők, a rózsák virágoztak, az almafák gyümölcsöt hoztak. A nő,
aki az utca végi tanyán lakott – amiről kiderült, hogy nem is tanya, hanem
lovarda –, rendszeresen otthagyott egy-egy zsák trágyát a kapuban.
– Nem, nem akarok semmit – mondta. Igazi tűzrőlpattant asszony volt. –
Rengeteg van belőle. Minél többet rak a rózsabokrai köré, annál jobb.
A kenti ház egy kis nyugalmat nyújtott Natashának. Nem kapcsolódott a
múltjához, és állandó gondoskodást igényelt. Azokon a hétvégéken, amikor nem
tudott lemenni, nyugtalanul járt-kelt otthon.
És most eggyel több oka volt, hogy minél távolabb legyen Londontól.
Macnek majdnem egy évébe telt, hogy eljöjjön azért, amit ott hagyott.
Conor nem volt birtokló típus; sőt inkább azt próbálta éreztetni Natashával a
kapcsolatuk során, hogy ő nem fogja látványosan elkötelezni magát. Ez nem
jelentette azt, hogy csupán játszadozott vele: akkor volt ott, akkor telefonált,
amikorra ígérte, de megőrizte a láthatatlan falakat önmaga körül. Semmiféle
vágynak vagy igénynek nem adott kifejezést. Szeretetteljes volt, de nem sugallta,
hogy ez bármit is jelentene. Úgyhogy Natashának nem sok oka volt azt gondolni,
hogy az otthon bevezetett új rend bármiféle gondot okozna. Amíg a csomagok
kipakolása közben be nem számolt Conornak a helyzetről.
– Már egy hete ott lakik? – Conor hangjából kiérződött a véleménye.
– Kedd óta.
– És nekem nem is szóltál róla?
– Alig láttalak a héten. És nem volt könnyű. Nem fogok elrohanni melletted a
bíróságon, és odakiáltani, hogy „szia, drágám, képzeld, a volt férjem
visszaköltözött”.
– Felhívhattál volna.
– Igen. De nem akartam. Amint mondtam, kínos volt a helyzet.
– Azt elhiszem. – Conor felkapta a táskáját meg egy bevásárlószatyrot, és
bevonult velük a házba. A hátából csak úgy sütött a düh.
– De ez nem olyan. Érted, ugye? – kérdezte Natasha, érzékelve a férfi
ingerültségét.
– Nem tudom, Natasha. Akkor milyen? – Conor hangja rendkívül nyugodt
volt.
Natasha követte a konyhába. Az előző hétvégén otthagyott pár szál virágot a
mosogatóban, és azóta elhervadtak, barna szirmok konyultak rá a váza
peremére.
– Nincs hol laknia, és a ház felerészben az övé.
Conor szembefordult vele.
– Én akkor se közelíteném meg húsz méternél jobban a volt nejemet meg a
házát, ha halálos beteg lennék, csődbe mennék vagy kioperálnák a
homloklebenyemet.
– Hát, mi nem mentünk végig azon a folyamaton, amin ti.
– Úgy érted, hogy ti még nem váltatok el hivatalosan. Vagy lemaradtam
valamiről?
– Tudod, hogy el fogunk válni, Conor. Csak még az elején tartunk.
– Az elején? Vagy még nem egészen végleges a dolog?
Conor szükségtelenül erőteljes mozdulatokkal kezdte kipakolni a holmikat a
szatyorból. Bár háttal állt, Natasha még így is érzékelte, mennyire megfeszül az
állkapcsa.
– Ezt most komolyan mondod?
– Épp az imént közölted velem, hogy a nem-egészen-volt-férjed
visszaköltözött hozzád. Ezek után még szép, hogy komolyan mondom.
Natasha kimérten elvonult mellette.
– Jézus Máriám, Conor! Mintha nem volna már így is rohadtul bonyolult az
életem. Rólad aztán igazán nem feltételeztem, hogy elkezded játszani a féltékeny
kedvest.
– Ezzel mégis mit akarsz mondani?
– Még nyaralni se vagy hajlandó eljönni velem, most meg amiatt nyaggatsz,
hogyan osztjuk el a vagyont az exemmel?
– Ez két külön dolog.
– Igen? Még a gyerekeidnek se mutatsz be.
Conor a magasba emelte a kezét.
– Tudtam. Tudtam, hogy belekevered őket.
– Hát ha tényleg bele akarsz menni ebbe, akkor igen, belekeverem őket. Mit
gondolsz, milyen érzés nekem, hogy úgy teszel, mintha nem is léteznék? Még egy
kávéra sem ülhetünk be valahová, ha ott vannak a gyerekeid.
– Még sokkos állapotban vannak. Teljesen összezavarodott az életük. Az
anyjuk meg én szinte szóba sem állunk egymással. Ha most bemutatnám nekik a
kettes számú anyucit, az nem igazán javítana a helyzeten, nem gondolod?
– Miért kéne nekem a kettes számú anyucinak lennem? Nem lehetek
egyszerűen csak egy barátod?
– Te hülyének nézed a gyerekeket? Kurva gyorsan rájönnek, mi a helyzet.
– És akkor mi van? – kérdezte Natasha, de már ordítva. – Ha együtt vagyunk,
akkor bizonyos mértékig úgyis jelen leszek az életükben. Vagy talán lemaradtam
valamiről?
– Dehogyis. És igen, együtt vagyunk. De minek kell ilyen rohadtul siettetni a
dolgokat? – Aztán ellágyult a hangja. – Te nem érted meg a gyerekeket, Natasha.
Amíg nincs saját gyereked, nem érted meg őket. Ők… ők kell, hogy az elsők
legyenek. Még annyi fájdalom van bennük. Annyira elszomorítja őket ez az egész.
Meg kell óvnom őket.
Natasha Conorra meredt.
– És én ezt nyilván nem érthetem, igaz, Conor? Mert ugye, aki meddő…
– Ó, a francba. Natasha, ne vedd úgy, hogy…
– Szállj le rólam! – sziszegte Natasha. A fokokat kettesével véve felszaladt a
lépcsőn, és bezárkózott a fürdőszobába.
A ló orrlyukai olyanok voltak, mint két csészealj, olyan tágra nyíltak, hogy Sarah
látta a hús rózsaszínjét a fekete bársonyon túl. Az állatnak kilátszott a szeme
fehérje, a füle előre-hátra csapódott, a mögötte zajló dolgokra figyelt, karcsú lábai
bonyolult táncot jártak. Máltai Sal leszállt a kétkerekű ügetőkocsiról, odalépett a
lóhoz, és végighúzta a kezét verejtéktől fényes nyakán.
– Mi a véleményed, Vicente? Kereshetek vele egy kis pénzt? – Nekiállt
leszerelni a kocsit, és intett az unokaöccsének, hogy ő is kezdje el a másik oldalon.
– Inkább viszi majd a pénzt. Van valami fura a járásában. Nem tetszik nekem
a lába.
– Ez a ló tizenötből tizennégyszer nyert. Jobb a lába, mint a tiéd. Olyan, mint
egy szupermodell, csak lóban.
– Ha te mondod.
– Te azt se tudod, mi a különbség egy ügetőló meg egy poroszka között. Nincs
semmi baj ezzel a lóval. Érzem. Ralph, lemosod a lovam lábát?
Ralph odaugrott a lóhoz, amelyik most, hogy megszabadult a kis kocsitól,
tánclépésben ugrálta körbe az udvart. Ralph kénytelen volt belekapaszkodni a
kantárszárba.
Hirtelen Sarah tűnt fel mellettük, becsukta a kaput maga után.
Cowboy Johnnak a jelek szerint valahol máshol akadt dolga, és a lány mindig
zavarban volt kissé Máltai Sal embereinek társaságában.
A férfit folyton egész csapat kísérte. Állítólag létezett valahol egy Mrs. Sal,
mint ahogy Máltai Sal legtöbb emberének volt felesége, de Cowboy John egyszer
azt mondta, amennyire ő tudja, az asszony sosem hagyja el a házat.
– Szerintem már húsz éve bezárva tartja. Csak arra kell neki a nő, hogy főzzön
rá, takarítson meg… – John megigazította a kalapját. – Nem érdekes.
Sarah magán érezte bámuló tekintetüket, miközben elindult Boo istállója felé,
és örült, hogy elvonta a figyelmüket a szerencsétlenkedő Ralph, aki képtelen volt
megmosni az ideges jószág lábát. Sarah mindig is sajnálta az ügetőlovakat meg a
poroszkákat: a vékony lábú, őzike-pillantású állatokat meghozták a telepre, jól
teletömték takarmánnyal, addig futtatták, amíg a lábuk bírta, aztán Sal megunta
őket, és egyszerűen eltűntek. A Papa nem helyeselte, hogy fel-alá kell
száguldozniuk az utakon, és ha félnek vagy engedetlenek, kegyetlen büntetésben
részesülnek. Sokan néztek össze némán, amikor Sal kijött a sodrából, és jól
megcsapkodta valamelyik lovat. De senki sem tette szóvá. Sal nem olyan ember
volt.
Boo lágy hangon felnyihogott, amikor Sarah belépett az istállóba. A ló máris
kidugta a fejét az ajtó fölött, várta a finom falatokat. Sarah adott neki egy mentás
cukrot, aztán átkarolta a nyakát, beszívta az állat illatát, hagyta, hogy további
édesség után kutatva megbökdösse az orrával a zsebeit, aztán friss vizet hozott
és kicserélte az almot.
Hiába segített Cowboy John, Sarah-nak egyre nagyobb gondot jelentett, hogy
gondoskodjon Boo-ról. Hewittékat, akik soha még csak egy aranyhalat sem
tartottak makulátlanul tiszta otthonukban, láthatólag bosszantotta, hogy Sarah
nem ér haza akkorra, amikorra várják. A lány nem szolgált magyarázattal (már
rég kimerítette az olyan ürügyeket, mint hogy késett a busz, bezárták az
iskolában, vagy sürgősen be kellett mennie a nagyapjához, és tudta, hogy úgysem
hisznek neki), és ilyenkor újra végig kellett hallgatnia a dühös tirádát, mennyire
fontos, hogy mindig tudják, hol van, és milyen veszélyekkel jár, ha hosszú órákra
eltűnik. Aztán – ha azt gyanította, hogy a család tényleg megfigyeli – másnap
lógott az iskolából, ahol a jelek szerint egyelőre nem foglalkoztak a hiányzásaival,
de tudta, hogy ez nem mehet így örökké. De mi mást tehetett volna? Időnként
csak így tudott kijutni a telepre, hogy megetesse Boo-t. Kiengedte az istállóból, és
hosszú vezetőszáron megsétáltatta a Sparepenny Lane-en, a járdán, hogy
elkerüljék az arra járó autókat, és halkan beszélt hozzá, amikor a sok
felgyülemlett energiától félreugrott vagy megtorpant a kereszteződésekben. Nem
csoda: Boo természeténél fogva szeretett dolgozni, nemcsak fizikai, de szellemi
kihívásokra is szüksége volt.
– Túl okos ez a ló – jegyezte meg egyszer Cowboy John, amikor Boo
sokadszorra tolta el a boksz felső reteszét.
– Hozzád képest biztosan – vágott vissza a Papa.
– Mennyi ész kell azokhoz a cirkuszi mutatványokhoz?
Sarah csak állt az úton, amely elcsendesedett az alkony közeledtével, és
próbált nem gondolni rá, milyen törékenynek tűnt aznap a Papa. Milyen érzés
lehet, ha egy ilyen acélos ember ennyire legyengül és másoktól függ? Rossz volt
őt ilyennek látni. Nehéz volt elképzelni, hogy valaha még visszatér a lakásukba, a
régi életükbe. De Sarah-nak muszáj volt hinnie ebben.
Még egyszer megjáratta a lovat, közben bocsánatot kért tőle, amiért nincs
több ideje, mintha legalábbis azt hinné, hogy érti az állat. Boo felvetette a fejét, a
fülét hegyezte, könnyedén kocogott. Minden mozdulatából kiérződött a néma
kérés, hogy hadd menjen gyorsabban, messzebbre. Amikor Sarah visszafordult a
kapu felé, a ló feje csalódottan biccent le, és a lányt bűntudat töltötte el.
Máltai Sal meg a haverjai a kis udvar túlsó végében voltak, cigarettáztak és
nagy hangon beszélgettek. Amikor Sarah kinyitotta a kaput, meglátta Ralphot,
aki ott lézengett a csoport szélén. A fiú valósággal bálványozta Máltai Salt; ha a
férfi odavetett neki egy cigit, szó szerint elpirult örömében.
Amikor Sarah kinyitotta a takarmánytároló rekesz lakatját, egyszerre görcsbe
rándult a gyomra. Mindössze négy szénacsomagja volt – kevesebb mint fél bála.
Annyira sok dolga volt a héten, hogy elfelejtett újabb adagot kérni Cowboy
Johntól. Márpedig John rekesze le volt lakatolva.
Sarah a zsebébe nyúlt, aprópénzt keresett, amiből vásárolhatna egy kevés
takarmányt Ralphtól. Negyvenhat pennyt talált, meg a buszbérletét.
Valami hangot hallott a háta mögül. Sal nyitotta ki a maga rekeszét.
Fütyörészett. Az ajtórésen át Sarah látta a szépen felhalmozott bálákat, a drága
eleséggel teli zsákokat. Még sosem látott ennyi jó minőségű takarmányt egy
helyen. Aztán Sal hirtelen megfordult, és Sarah elvörösödött, amiért a férfi
rajtakapta, hogy őt bámulja.
Sal elnézett mellette, a rekeszére irányult a pillantása.
– Kifogytál?
Sarah először nem felelt. A széna kicsomagolásával vesződött.
Sal a fogát szívta.
– Úgy látom, üres a kamra.
– Nincs semmi gond – mondta Sarah.
Máltai Sal közelebb lépett hozzá, hagyta, hogy becsukódjon mögötte az ajtó. Az
inge makulátlanul tiszta volt, mintha nem is járt volna lovak közelében, és
megcsillant az aranyfoga, amikor kinyitotta a száját.
– Van elég szénád?
Sarah a szemébe nézett, aztán elkapta a tekintetét.
– Úgy volt, hogy John… ad kölcsön valamennyit.
– Johnnak más dolga akadt. Csak holnap jön vissza. Szóval gondjaid vannak.
– Van elég szénám. – Sarah egymás után felnyalábolta a négy szénacsomót,
aztán felegyenesedett, és már el is ment volna Sal mellett, de a férfi odaállt elé.
Nem állta el teljesen az útját, de eléggé útban volt ahhoz, hogy Sarah-nak meg
kelljen kérnie, menjen arrébb.
– Szép lovad van.
– Tudom.
– Egy ilyen lovat nem lehet ilyen összelapátolt szarral etetni.
– Csak holnapig kell.
Sal kivette a cigarettát a szájából, kihúzott egy szál szénát a Sarah által
felnyalábolt csomagból, hozzáérintette a parazsat, aztán nézte, ahogy elhamvad.
– Jól ég. Másra nem jó. A nagyapád még mindig beteg?
Sarah bólintott. Egy vonat robogott el fölöttük, de Sarah nem vette le a szemét
a férfiról.
– Nem akarom, hogy ilyen szarral etesd a lovad. Tedd le.
Visszadugta a cigarettát a szájába, bevonult a saját rekeszébe, és kihozott egy
bála szénát, ami még halványzöld volt, és finom mezőillat áradt belőle. Sal
könnyedén, a zsinórján lóbálva bevitte Sarah rekeszébe, és lerakta a sarokba.
Sarah a falhoz lapulva nézte, amint kimegy, majd egy újabb bálával jön vissza.
Aztán felkapott egy nagy zsák első osztályú eleséget, és egy nyögéssel azt is
bedobta Sarah rekeszébe.
– Nesze – mondta. – Ezzel elleszel egy darabig.
– Nem lehet – suttogta Sarah. – Nincs pénzem.
Sal mintha átlátott volna rajta.
– Majd kifizeted, ha lesz pénzed, oké? Ha én leszek ennek a helynek a
tulajdonosa, nem akarom látni, hogy egy jó lónak leromlik az állapota a rossz
táplálkozástól. – A sarkával belerúgott a négy szénacsomóba. – Ezeket meg dobd
a kályhába.
– De…
– Johntól elfogadod, igaz? – kérdezte Sarah arcát fürkészve. A lány bólintott. –
Akkor fogadd el tőlem is. Most mennem kell.
Enyhén hintázó járásával kivonult az udvarba.
Sarah figyelte, ahogy Sal visszamegy az embereihez. Aztán lehajolt, és beszívta
az új bálák illatát. Nem volt szokva az ilyen jó minőségű takarmányhoz.
Gyanította, hogy ha Papa itt lenne, nem engedné, hogy elfogadja. De nincs itt,
pont ez a lényeg.
Az órájára pillantott, és összerándult. Tizennégy perc múlva Hewittéknál
kellene lennie. Tizennégy perce van, hogy megtegye az ötvenöt perces, egy
átszállással járó utat. Elvágta a bála zsinegeit, felnyalábolt egy csomó szénát, és
félig futva odavitte a várakozó lónak.
Furcsán elszomorító tud lenni egy londoni lakásból áradó csönd, állapította meg
Natasha, amint becsukta maga mögött az ajtót, és a kiáltása a semmibe
visszhangzott. Valahogy a londoni utcára és az előszobára telepedő némaságtól
jóval üresebbnek érződött a ház, mint a vidéki nyaraló. Vagy talán csak azért
érezte így, mert az utóbbi napokban előfordult, hogy nem volt egyedül a házban.
Átlépte az újabban mindenhol szanaszét heverő fotóstáskákat, és bement a
nappaliba. Halkan felsóhajtott, amikor meglátta a sarokban felhalmozott
fotólámpákat, aztán az üzenetrögzítőre pillantott, de a vörös fény nem villogott,
tehát nem volt üzenete.
Körbeszimatolt, borszag vagy cigarettafüst nyomait kereste, annak a jelét,
hogy Macnek vendégei voltak, de semmit sem érzett. A kanapé párnái össze
voltak nyomódva, ami a tévé előtt töltött estéről árulkodott. Natasha egymás
után mindet kézbe vette, megpaskolta, aztán gondosan visszarakta, majd kissé
dühös lett magára emiatt.
Visszament az előszobába, felkapta a táskáját és elindult felfelé. Léptei zaja
olyan visszhangot vert, hogy egészen zavarba jött tőle, idegennek érezte magát a
saját otthonában.
A keserves kezdet után Conorral sikerült helyrehozniuk a hétvégét, de tudta,
hogy mindkettőjüket megdöbbentette a heves veszekedés, az, hogy hirtelen
olyan érzések kísértetei jelentek meg, amelyeket eddig mindketten tagadni
próbáltak. Natasha titokban örült annak, hogy Conor ennyire a szívére vette Mac
visszatérését, ugyanakkor neheztelt is rá. Conor bele akart szólni az életébe, de
cserébe nem ajánlotta fel, hogy ő is több teret enged Natashának a sajátjában.
– Összehozlak a gyerekekkel, Nagymenő – jelentette ki, amikor kitette a ház
előtt –, megígérem. Csak adj még egy kis időt, jó? – mondta, és elment. Nem
kérte, hogy hadd jöjjön be.
Natasha ledobta a bőröndöt az ágyra, és kinyitotta. Úgy tervezte, hogy berakja
a ruhát a mosógépbe, aztán a tévé előtt kivasalja a munkához használt blúzait.
Utána leül az íróasztalához, és felkészül a másnapi tárgyalásra, ellenőrzi, megvan-
e minden papír, ami kell; úgy ismerte már ezt a vasárnap esti rutint, mint a
tenyerét.
Pár percig mozdulatlanul állt, valahogy megbénította ez az új hangulat. Mac
nem volt itt, mégis mindenhol érződött a jelenléte a házban, mintha birtokba
akarná venni.
– Ügyelj rá, nehogy elvigyen könyveket, képeket, és valahol elraktározza őket
– figyelmeztette Conor. – Ha mindenhez hozzáférést engedsz neki, az válási
értelemben a biankó csekk megfelelője.
De Natashát nem izgatta, hogy esetleg elvész egy-két tárgy, bár képesnek
tartotta rá Macet, hogy elvigyen ezt-azt. A férfi jelenléte, aurája volt az, ami
kibillentette az egyensúlyából.
Rájött, hogy még mindig haragszik rá; haragszik, amiért nem volt ott, amikor
szüksége lett volna rá, haragszik, amiért visszajött, hogy szétverje az életét,
amikor végre újra felépítette. Jellemző Macre; egyszerűen csak beront, fütyül a
következményekre. Őt hibáztatta az elrontott hétvégéért, bár a józan eszével
pontosan tudta, hogy nem Mac tehet a történtekről. Őt hibáztatta azért, hogy
kénytelen volt elmenni otthonról. És mindezek tetejébe Mac teljesen
sérthetetlennek tűnt: egyszerűen besétált, mint mindig, a maga elbűvölő
mosolyával és könnyed modorával, mint akinek semmi sem okozhat fájdalmat.
Mintha a házasságuk csupán alig észrevehető jel lett volna az érzelmi radarján.
Natasha szinte fel sem fogta, mit csinál, amikor átment a vendégszobába.
Megint a férfi nevét kiáltotta, aztán óvatosan belökte az ajtót. Látta a vetetlen
ágyat, a mosatlan ruhák kupacát a sarokban a szennyeskosár mellett, érezte a
füves cigi enyhe, édeskés szagát.
Szóval mégsem javult meg annyira. Natasha egy darabig az ajtóban állt, aztán
azon kapta magát, hogy átoson a szobán, és bemegy a fürdőszobába. A férfi
borotvája egy pohárban állt, a fogkrémjével meg a fogkeféjével együtt. A
fürdőszobaszőnyeg gyűrötten hevert a csempézett padlón. Natasha leküzdötte a
késztetést, hogy megigazítsa. De a rendetlenség furcsa módon megnyugtató volt:
azt tükrözte, amilyennek Macet ismerte. Kaotikus. Tökéletlen. Ezért válunk,
emlékeztette magát, és már-már hálával gondolt Macre, amiért ilyen
megnyugtató érzést keltett benne.
Kifelé indult, amikor meglátta a fürdőszoba végében lévő üvegpolcon az
elegáns, krémszínű-arany dobozba csomagolt tégelyt: női hidratáló krém.
Mellette egy csomag sminkeltávolító vatta.
Valami a lelkében kihűlt és megszilárdult. Sarkon fordult, és pislogva, a lába
elé sem nézve gyors léptekkel elhagyta a vendégszobát.
NYOLCADIK FEJEZET
Még nem látta, de már hallotta, hogy Sarah jön le a lépcsőn. Ravaszul könnyed
léptekkel járt, mintha azt akarná, hogy ne hallják, de Natashának, aki még mindig
élesen érzékelte, hogy másokkal kell megosztania a házát, ez is elég volt ahhoz,
hogy elszakadjon az aktáitól. A konyhaasztalnál dolgozott (mióta Mac visszajött,
nem tudta használni a dolgozószobáját), és most hátradőlt a széken, hogy lássa,
mi folyik az ajtónyíláson túl.
– Elmész?
Sarah hirtelen hátrafordult az előszobában, mintha arra számított volna, hogy
nem látják meg. Pufidzseki volt rajta és csíkos gyapjúsál.
– Nem maradok sokáig – mondta.
– Hová készülsz? – kérdezte Natasha könnyedén.
– Egy barátomhoz.
Natasha felállt.
– Elvigyelek?
– Nem… köszönöm.
– Akkor esetleg menjek érted? Most már korán sötétedik esténként. Szívesen
megteszem.
Sarah mosolyt erőltetett az arcára. De nem volt valami meggyőző.
– Nem, kösz – mondta. – Majd hazajövök a busszal. – És mielőtt Natasha
bármit válaszolhatott volna, már ott se volt. Natasha csak bámulta a bejárati
ajtót, a toll még mindig ott fityegett az ujjai között.
Sarah tíz napja lakott náluk, és az első két nap kezdeti furcsasága után –
amikor a lány alig szólalt meg, és elbújt a szobájába, ha Natasha otthon volt –
kialakítottak valamiféle napirendet. Natasha készített reggelit (többnyire ő kelt
föl elsőként), és Mac ment Sarah-ért az iskolába, a szociális munkás tanácsára. Az
ő felelőssége volt az első néhány óra tanítás után, aztán – attól függően, milyen
későn ért haza a munkából Natasha – vagy csak Sarah és Mac, vagy mindhárman
együtt vacsoráztak, valamiféle családi élet látszatát keltve. Először kínos volt
Natashának, hogy Mac ott ül az asztalnál. A társalgás erőltetett volt és
tapogatózó. De Mac hosszan magyarázott Sarah-nak, és bár a lány nemigen
válaszolt, mégis legalább kialakult valami, ami egy kicsit biztonságosabbnak és
időnként még barátságosabbnak is érződött. Sarah élete, különféle szükségletei,
még a lázadása is állandó beszédtémát biztosított számukra.
Az iskolából kétszer telefonáltak, hogy a lány ellógott egy-egy órát. Sarah
kijelentette, hogy csak elnézte az órarendet. Sőt egyszer azt állította, hogy ott
volt az órán, csak a tanár nem vette észre. Ruth, a szociális munkás
figyelmeztette őket, hogy a lány olykor eltér a számára előírt napirendtől.
– Már többször előfordult, hogy nem volt ott, ahol lennie kellett volna –
mondta. Natasha úgy érezte, valami kimaradt ebből a történetből.
– Pont ez a lényege a kamaszkornak, nem? – mondta erre vidáman Mac. – Én
sosem voltam ott, ahol lennem kellett volna.
– Én csak annyit tanácsolok, ne adjanak neki túl nagy szabadságot – folytatta
Ruth Natasha felé fordulva. – A nagyapja állítólag elég szigorú volt, ő pedig a jelek
szerint azzal reagál a stabilitás elvesztésére, hogy kissé kezd elkanászodni.
Többször is lógott az iskolából, és nem nagyon hajlandó elmondani, mit csinál.
Nem állítom, hogy sok gondjuk lesz vele – tette hozzá sietve. – Csak azt mondom,
hogy olyan gyereknek tűnik, aki jobban teljesít, ha van valami rendszer az
életében, és szerintem mindenkinek jobb lesz, ha meg tudnak állapodni vele,
mikor és hová mehet.
Mindenesetre van egy előnyük, mondta Ruth mosolyogva: Sarah maga kérte,
hogy velük lehessen.
– Úgy tapasztaljuk, hogy a fiatalok sokkal jobban érzik magukat az általuk
választott környezetben. Biztos vagyok benne, hogy ez az ő esetében is így lesz.
Natashának nem volt ideje, hogy elgondolkozzon rajta, milyen hízelgő ez rá
nézve. Mióta Sarah beköltözött, minden jel szerint a lehető legritkábban kívánt a
társaságában időzni. Vacsora közben legfeljebb igennel vagy nemmel felelt a
kérdésekre, amikor Natasha otthon volt, többnyire elmenekült a szobájába, és
olyan sok időt töltött házon kívül, hogy néha úgy tűnt, nem is lakik ott.
Az első este Mac azt mondta:
– Oké. Még sosem volt olyan korú bennlakó vendégünk, mint te. Szerinted
hogyan csináljuk? – Olyan vidám volt, olyan könnyed.
Natasha a tűzhelynél állt, az elégett pizzát próbálta levakarni a tepsiről, és
igyekezett úgy tenni, mintha nem hallgatózna.
– Iskola után többnyire a barátaimhoz megyek – mondta a lány óvatosan.
Mac megvonta a vállát.
– Helyes. Mondjuk, eleinte kétszer egy héten. A többi napon szerintem
egyenesen hazajöhetnél, és akkor együtt átnéznénk a házi feladataidat. Bár nem
állítom, hogy akár csak halvány sejtelmem lenne róla, mit kell csinálnod.
– Én ahhoz vagyok szokva, hogy önállóan jövök-megyek.
– Mi pedig nem vagyunk hozzászokva, hogy lakik nálunk valaki, úgyhogy
szükségünk van egy kis időre az alkalmazkodáshoz, Sarah. Hamarosan kapsz
saját kulcsot, de egyelőre működj együtt velünk. Jó?
– Jó – felelte Sarah egy vállrándítással.
Natasha előzőleg azt gondolta, Mac csak azért akarta befogadni a lányt, hogy
ne érezzék olyan kínosan magukat együtt. De mihelyt megjött Sarah, lelkesen
vetette bele magát a nevelésébe. Abbahagyta a dohányzást, és egész este nem
ivott többet egy pohár bornál vagy sörnél. Szakácskönyveket lapozgatott, hogy
főzni tudjon, amikor Natasha nincs otthon. A jelek szerint ösztönösen megtalálta a
hangot Sarah-val, tudta, mit szeret enni, vagy hogy mit nézne szívesen a
tévében. Sarah néha elmosolyodott azon, amit Mac mondott, és amikor hazajött
az iskolából, nagy vonalakban elmesélte neki, mi történt aznap vele.
Natasha nehezen találta a megfelelő hangnemet. Időnként úgy beszélt a
lánnyal – és ezt ő maga is észrevette –, mintha egy ügyféllel állna szemben.
– Szükséged van valamire? Általában mit szoktál vinni tízóraira? – Sután
hangzott, olyan volt, mint valami kihallgatás, Sarah arcán pedig gyanakvás ült az
ilyen párbeszédek közben, mintha ő is kihallgatásnak érezné a dolgot.
Sarah nem akarta, hogy Natasha segítsen neki a saját ízlésére formálni a
vendégszobát. Udvariasan mosolygott, amikor Natasha megmutatta neki az új
paplant, amit kifejezetten neki vásárolt, meg a fürdőszobájában elhelyezett
tisztálkodási szereket. Finoman visszautasította, amikor Natasha felajánlotta,
hogy a hétvégén menjenek el és vegyenek pár posztert vagy képet, amit
feltehetnek a falra. Egyik délután, amikor Sarah iskolában volt, Natasha
belopózott a szobába, próbálta valahogy megragadni, ki is ez a lány, mire lehet
szüksége, de az a pár holmi, amit látott, nem sokat segített: olcsó,
áruházláncokból való ruhák, ugyanolyanok, mint amit a többi tinédzser lány hord,
egy fénykép, rajta Sarah és egy idős pár, valószínűleg a nagyszülei társaságában.
Néhány lovakról szóló könyv és Sarah iskolai egyenruhája. Különös módon
bármilyen rendszerető volt a lány, a cipője mindig piszkos, sáros volt, a farmerján
is sárfoltok éktelenkedtek, és valami csípős szag áradt belőle, amit Natasha nem
tudott beazonosítani. Amikor egyik este megpróbálta szóba hozni a dolgot, Sarah
elpirult, és azt mondta, kutyát sétáltattak a parkban egy barátjával.
– Nincs semmi baj. Idővel majd megnyílik – mondta Mac, miután Sarah
elvonult a szobájába. – Gondolj bele, milyen fura lehet ez neki. Az utóbbi
hónapokban az egész élete fenekestül felfordult.
És nem csak az övé, mondta volna a legszívesebben Natasha. Ehelyett fogta az
aktáit, és kiment a konyhába dolgozni. Egyre inkább betolakodónak érezte magát
a saját otthonában.
Megint megtörtént. Három bála friss széna hevert a rekeszében a fal mellett.
Enyhe, édes illat áradt belőlük, a nyári rétek fuvallata. Mellettük egy bontatlan
zsák eleség. Sarah egyikért sem fizetett. Fogta a hideg lakatot, és csak bámult. Az
utóbbi hetekben már kétszer fogadta ez a látvány, és őt kellemetlen módon
egyszerre töltötte el öröm, amiért Boo-nak lesz mit ennie, és aggodalom, amiért
nem tudta, honnan származik a takarmány.
A telepre beszivárgott az ősz, fagyos éjszakákat hozott, és a lovak étvágya
már-már kielégíthetetlenné vált. Sarah a kályhára pillantott, amelybe Cowboy
John éppen barna borítékokat tömködött, miközben a kutyájához beszélt. Az
irodájának nevezett kis téglaépületet ürítette ki, az utóbbi években érkezett
hivatalos leveleket égette el, bontatlanul.
Sarah kért tőle szénát, de John bocsánatkérően azt mondta, mindet eladta
Salnek, kivéve azt, ami a saját lovainak kell.
Sarah megtömött egy szénahálót, aztán az udvaron átvágva bement Boo
bokszába. Megtöltötte a vizes vödröket, kicserélte az almot, időnként megállt és a
lópokróc alá dugta hidegtől elgémberedett kezét, rásimította a puha, meleg
szőrre, hallgatta, ahogy Boo ütemesen rág.
Eleinte azt hitte, könnyebb lesz az élete, ha Macauley-éknál lakik, és bizonyos
fokig így is volt. A ház igazán szép. Közelebb van az iskolához, meg a telephez is.
De a pénz gondot okozott. A Papa nélkül nehezen tudta kifizetni az istálló bérét.
Natasha folyton szendvicseket csomagolt neki, ahelyett hogy ebédpénzt adott
volna, és buszbérletet is kapott, úgyhogy nem kunyerálhatott buszjegyre.
Minden hétvégén adtak neki zsebpénzt, ami eddig még egyik befogadó családnál
sem fordult elő, de ez sem volt elég a Boo-val kapcsolatos költségekre.
Most már bele se mert gondolni, mennyivel tartozik. És a szénát nem is
számolta.
A Natasha szobájában lévő befőttesüvegre gondolt. A nőnek biztosan fogalma
sincs róla, hány egyfontos pénzérme van benne. Sarah-nak azonnal rátapadt a
tekintete, mihelyt belépett az ajtón, úgy becsülte, valószínűleg több száz font
lehet, aprópénzzel keverve. Natasha Macauley úgy ír alá csekkeket, hogy meg se
nézi az összeget. Otthagyott egy hitelkártya-elszámolást a konyhaasztalon,
amiből kiderült, hogy az előző hónapban majdnem kétezer fontot költött, bár
Sarah-nak ahhoz már nem volt bátorsága, hogy megnézze, mire. Úgy látta, az
ügyvédnőnek annyi pénze van, hogy fütyül az üvegbe dobált érmékre.
Valószínűleg csak nem akarja, hogy lehúzzák az elegáns kosztümje zsebét.
Sarah tudta, mit mondana a Papa az olyan lányokról, akik elveszik azt, ami a
másé. De egyre inkább úgy érezte, hogy kedve volna visszavágni: „Na és akkor
mi van? Te nem vagy itt. Másképp hogyan tartsam el a lovunkat, míg haza nem
jössz?”
– Sarah!
A lány összerezzent. Cowboy John eltűnt valamerre, és Sheba sem ugatott,
ahogy szokott, ha bejön valaki.
– Megijesztett. – Sarah hátralépett a rekesz ajtaja felé, a lakatot még mindig a
kezében szorongatta.
Máltai Sal állt mögötte, az arca kifejezéstelen volt az esti félhomályban.
– Erre jártam, és láttam, hogy nyitva van a kapu – mondta. – Csak ellenőrizni
akartam, minden rendben van-e.
– Minden oké – mondta Sarah, aztán megfordult, és ügyetlenkedni kezdett a
kulccsal. – Épp hazaindultam.
– Te zársz be John helyett?
– Mindig is volt kulcsom – mondta Sarah. – Beugrom helyette, ha korán el kell
mennie. Én… én szívesen vállalom akkor is, amikor maga veszi át a helyet.
– Amikor én veszem át? – Az aranyfog megcsillant. – Szívecském, ez a hely
már az enyém. Több mint egy hete. – Az ajtófélfának dőlt. – De persze
megtarthatod a kulcsaidat. Még jól jöhetnek.
Sarah a földön kotorászva kereste az iskolatáskáját. Örült, hogy a kinti
nátriumlámpa pislákoló fényében Sal nem láthatja, hogy elpirult.
– Hová mész?
– Haza – mondta Sarah.
– A nagypapád otthon van már?
– Nincs – mondta a lány. – Most… máshol lakom.
– Sötét van – állapította meg Sal. – Nem jó, ha egy fiatal lány egyedül mászkál
éjnek idején.
– Nem gond – vágta rá Sarah, és a vállára akasztotta a táskát. – Tényleg.
– Elvigyelek? Ráérek.
Sarah még mindig nem látta a férfi arcát. Sal dohányszagot árasztott, nem
cigarettaszag volt ez, hanem valami dús, édeskés illat.
– Inkább ne. – Megpróbált elnyomakodni a férfi mellett, de az nem mozdult.
Sarah azt gyanította, ez valami játék számára, hogy zavarba hozza az embereket.
Lehet, hogy a csapata ott ácsorog valahol az udvarban, és rajta röhög.
– Megtaláltad a szénát, ugye?
– Köszönöm. Elnézést. Elfelejtettem mondani. – Sarah a zsebébe nyúlt, és
előhúzta a pénzt, amit aznap reggel számolt ki. – Ez a két legutóbbi adagért jár. –
Sal felé nyújtotta a pénzt, de kissé összerándult, amikor összeértek az ujjaik.
A férfi a fénybe tartotta az érméket, és gondosan tanulmányozta őket.
– Hát ez meg mire van, szívecském?
– A szénára. Meg az eleségre. Kétheti adag.
– Ez nem elég arra a két bálára. Az nem akármilyen áru ám.
– Két font egy bála. Ennyit fizetek Johnnak.
– De ez sokkal jobb, mint az övé. Ebből öt font egy bála. Megmondtam, hogy a
te lovad a legjobbat érdemli. Háromszor ennyivel tartozol nekem.
Sarah tágra nyílt szemmel bámult rá. Sal nem úgy festett, mint aki viccel.
– Annyim nincs – suttogta. Sheba felvonyított a lábánál.
– Az baj. – A férfi sokatmondóan bólogatott. – Az nagy baj. Mert itt van még a
bérleti díj hátraléka is.
– A bérleti díj?
– Cowboy John könyvelése szerint hat hete nem fizetsz.
– De John azt mondta, elengedi a hátralékot. A nagypapám miatt.
Máltai Sal cigarettára gyújtott.
– Azt ő ígérte, szívecském. Nem én. Ami engem illet, én vállaltam, hogy tovább
működtetem ezt a telepet, és a könyvelésben csúnya tartozás van a neved
mellett. Én nem vagyok jótékonysági intézmény. Szükségem van a bérleti díjra.
– Majd beszélek vele. Én…
– Ez a hely már nem az övé, Sarah. Most már nekem tartozol.
Sarah elkezdte kiszámolni, mennyi a hatheti bérleti díj, aztán hozzáadta a
takarmányért járó pénzt. Az eredménytől forogni kezdett körülötte a világ.
– Én… nem tudok ennyi pénzt szerezni, legalábbis nem azonnal.
– Hát… – Máltai Sal hátralépett, hogy Sarah kimehessen. Ő is elindult a kapu
felé. – Egyelőre rendben. Én itt leszek, Sarah. Ha elintézted a dolgot, találkozunk.
Natasha épp a bíróságról jött ki, amikor meglátta Lindát, aki sietős léptekkel
közeledett felé a kőlépcsőn. Natasha elfordult az ügyvédtől, akivel beszélgetett,
Linda pedig zihálva a kezébe nyomott egy cédulát.
– Fel kell hívnod ezt a nőt. Azt mondja, valami lány telefonált, hogy Sarah
megint nem ment iskolába.
– Micsoda? – Natasha fejében még a bírósági tárgyalás járt.
– Nem sokkal tíz után hívtak. Nem akartalak zavarni – biccentett Linda a
tárgyalóterem felé. Aztán amikor látta, hogy Natasha nem fogta fel az üzenetet,
megismételte: – „Sarah nem jelent meg az iskolában ma reggel.” Feltételezték,
hogy te tudni fogod, mit jelent ez. Sarah egy ügyfél? Próbáltam rájönni, kiről
beszélnek.
Natasha az órájára pillantott. Háromnegyed tizenkettő.
– Felhívtad Macet?
– Macet? – kérdezett vissza Linda. – Az exedet? Miért hívtam volna?
Natasha a mobilját kezdte keresni.
– Nem érdekes. Majd később elmagyarázom. – Miután megtalálta a telefont,
továbbment a folyosón a kis csoportokban álldogáló jogászok és ügyfelek mellett,
aztán bebújt egy csöndes sarokba.
– Natasha? – kérdezte Mac meglepett hangon. A háttérből viháncolás és zene
hallatszott, mintha Mac valami buliban lenne.
– Az iskolából kerestek. Megint nem ment be.
– Kicsoda? Sarah? – Mac elhallgatott, csöndre intett valakit. – De hát ott
tettem le az iskola előtt háromnegyed kilenckor.
– És láttad bemenni?
Csönd.
– Most, hogy mondod, nem. Csak integetett. Jézusom, nem gondoltam, hogy
kézen kell fognom.
– Kétszer hívtak. Két óra elteltével törvényi kötelességünk, hogy bejelentsük
az eltűnését. Ezt neked kell elintézned, Mac. Nekem alig egy órám van, aztán
egész délután a bíróságon kell lennem. Ha minden úgy megy, ahogy ma délelőtt,
akkor négy előtt nem végzek.
– A francba. Épp egy fotózás közepén vagyok, aztán Dél-Londonban van egy
munkám. – Natasha hallotta, ahogy Mac gondolkodik. Mindig hümmögött,
amikor megpróbált kieszelni valamit. – Oké. Hívd fel az iskolát, és kérdezd meg,
nem ment-e be azóta. Én hazamegyek, megnézem, nincs-e ott, aztán
visszahívlak.
Sarah nem volt se otthon, se az iskolában, és a kórházban sem. Amikor Mac újra
telefonált, Natasha éppen fel-alá járkált az irodájában, és mohón rágott egy
szendvicset. Mac azt mondta, estig ne szóljanak a szociális munkásnak.
– Előbb Sarah-val beszéljünk – erősködött.
– De mi van, ha valami baj érte? A múltkori eset épp elég tanulságos volt. Már
elmúlt dél. Mac, muszáj felhívnunk a szociális gondozóját.
– Sarah tizennégy éves. Csak szórakozik egy kicsit, valószínűleg egy
kapualjban iszogat a társaival.
– Hát, ez roppant megnyugtató.
– Vissza fog jönni. Nem hagyja el a nagyapját.
Natasha nem osztozott vele ebben a bizonyosságban.
Aznap délután alig bírt a munkájára koncentrálni. Amikor tizenkét éves
ügyfelére, Lindsay-re pillantott, aki durcásan ült a gyámja meg a szociális
gondozója között az intézeti elhelyezésről szóló kérelemmel kapcsolatos záró
meghallgatáson, Sarah kifejezéstelen kis arcát látta maga előtt, amint éppen
megpróbálja elhagyni a házat. Natasha érezte, hogy van itt valami, amiről nem
tud, és ez idegesítette. Hol aggodalmat érzett, mert azt gyanította, hogy a gyerek
valami komoly gonddal küzd, hol viszont egyre erősödő, gyötrő szorongás fogta el,
amiért ilyen problémahalmazt vett a nyakába, és ezzel felborította a maga
biztonságos, rendezett életét.
– A jegyzeteid – súgta oda Ben, miközben a Natasha melletti ülésre csúsztatta
a papírokat. – Kint hagytad őket a széken.
– Jézusom! Kösz.
Alaposabban át kellett volna gondolnom ezt, mondta magában, miközben az
önkormányzat ügyvédjét hallgatta. Annyira izgultam, amiért egy házban kell
laknom Mackel, hogy eszembe sem jutott, hogy a helyzet lehet még ennél is
bonyolultabb.
– Mrs. Macauley, van valami hozzáfűznivalója? – kérdezte a bíró.
Natasha úgy érezte, kezd kicsúszni a lába alól a talaj. Szokásától eltérően
képtelen volt koncentrálni.
– Nem, bíró úr. Köszönöm.
– Azt hittem, be akarod mutatni a pszichiáter jelentését – súgta oda Ben.
A francba! Natasha felpattant.
– Elnézést kérek, bíró úr, az a helyzet, hogy van itt még valami, amit
szeretnék a figyelmébe ajánlani…
Mac a konyhaasztalnál ült. Natasha most ért haza, ledobta a táskáját a hűtő
mellé, és levette a sálját.
– Még mindig semmi? – kérdezte.
– Amióta elindultál haza, nem történt semmi.
– Kezd sötétedni. Szerinted meddig várjunk még, mielőtt felhívnánk valakit? –
Mac első hívása során Natasha gyomrába az aggodalom szoros csomója
telepedett, és azóta hatalmas, súlyos gombóccá nőtt. Natasha többször is
lejátszotta magában a szociális munkással folytatott beszélgetést. A hatóságok
hülyének nézik majd őket, vagy ami még rosszabb, gondatlannak tartják.
Egyetlen dolgot kértek tőlük: ügyeljenek rá, hogy a lány rendesen járjon iskolába.
A gyámügyesek mindenfélét mondanak majd. Lehet, hogy kétségbe vonják
Natasha szakmai képességeit. És mindezen aggodalmak közepette folyamatosan
szólt egy rémisztő hang a fejében, amelyet hiába próbált elhallgattatni
észérvekkel, gyakorlatiassággal, Mac újbóli felhívásával. Mi van, ha ezúttal
tényleg történt valami? Nekem ebben egyáltalán nincs gyakorlatom. Az igazi
szülőknek több évük van rá, hogy hozzászokjanak ehhez a szorongásszinthez.
– Várjunk még egy félórát – mondta Mac. – Vagyis várjunk hatig. Ezzel elég
esélyt adtunk neki.
Natasha leült Mackel szemben, és elfogadta a pohár bort, amit töltött neki.
Mac ezúttal nem mosolygott. Korábbi nyugalma eltűnt, feszült némaság lépett a
helyébe.
– Rendben odaértél a második fotózásra? – kérdezte Natasha.
Mac a fejét rázta.
– Azt gondoltam, inkább odamegyek az iskola elé, amikor kiengedik őket.
Hátha előkerül. – Felsóhajtott, és kortyolt egyet a borából. – Különben sem
tudtam volna odafigyelni. De nincs gond. Átraktuk holnapra.
Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Már amennyiben Sarah megkerül
holnapra.
– Én használhatatlan voltam a bíróságon – vallotta be Natasha. – Egyáltalán
nem tudtam a munkára koncentrálni. Csodálkoztam magamon.
– Nem vall rád.
– Nem – ismerte el Natasha. Elvesztették az ügyet. Amikor elhagyták a
bíróság épületét, látta Ben arcán, hogy őt hibáztatja.
– Ezek a gyerekek! – jegyezte meg Mac komoran.
Mindketten összerezzentek, amikor meghallották a csengőt.
– Majd én – mondta Mac, és feltápászkodott.
Natasha tovább ült a borát kortyolgatva. Hallotta, hogy Mac ajtót nyit.
Dörmögött valamit, amit Natasha nem értett, aztán ismét közeledtek a léptei az
előszoba felől. Mögötte ott állt Sarah, az arcát félig eltakarta a sál, a ruháiból csak
úgy sütött az esti hideg.
– Isten hozott újra itt – mondta Mac a lány felé fordulva. – Már azt gondoltuk,
belejelentkeztél egy másik szállodába.
Sarah alig látható szeme kettejük között cikázott. A lány nyilvánvalóan azt
próbálta felmérni, mekkora bajban van.
– Elárulnád, merre jártál? – Mac hangja könnyed volt, de Natasha kiérezte
belőle a dühöt.
Sarah egy leheletnyivel lejjebb húzta a sálját.
– Egy barátommal voltam.
– Nem ma este – mondta Mac. – Egész nap. Amikor elvileg iskolában kellett
volna lenned.
Sarah belerúgott valami láthatatlanba a padlón.
– Nem éreztem jól magam.
– És ezért…
– És ezért sétálni mentem. Hogy kiszellőztessem a fejem.
Natasha nem bírta tovább.
– Kilenc óra hosszat? Kilencórás sétára mentél, hogy kiszellőztesd a fejed?
Neked sejtelmed sincs róla, mekkora bajt okoztál.
– Natasha…
– Nem! – söpörte félre Natasha Mac figyelmeztetését. – Én ma elvesztettem
egy ügyet, mert folyton azon aggódtam, hol lehetsz. Az iskolából óránként
hívogattak minket. Macnek le kellett mondania egy fontos munkát. Az a
minimum, hogy elmondd, hol jártál.
Sarah ismét felhúzta a sálat, és a padlót bámulta.
– Amikor ideköltöztél, felelősséget vállaltunk érted, Sarah. Ez azt jelenti, hogy
jogilag mi felelünk érted. Gondoskodnunk kell róla, hogy eljuss az iskolába, és
utána hazagyere. Ezt írja elő a törvény. Érted?
Sarah bólintott.
– Tehát hol voltál?
Hosszú, kínos csönd következett. Aztán a lány megvonta a vállát.
– Intézetben akarsz kikötni? Mert tíz nap alatt negyedszer tűntél el. Ha még
egyszer előfordul, és az iskola elsőként a szociális gondozódat értesíti, nem pedig
minket, intézetbe kerülsz. Tudod, mit jelent ez? – emelte fel Natasha a hangját. –
Azt jelenti, hogy be leszel zárva.
– Tash…
– Akkor már nem rajtunk múlik majd, Mac. Egyszerűen megállapítják, hogy
alkalmatlanok vagyunk rá, hogy gondoskodjunk Sarah-ról, és ha azt gondolják,
fennáll a veszély, hogy megint eltűnik, bírósághoz fordulnak, hogy helyezzék
intézetbe.
A lány szeme tágra nyílt a sál fölött.
– Ezt akarod?
Sarah lassan ingatta a fejét.
– Na jó – szólalt meg Mac. – Nyugodjunk le. Sarah, mi csak azt akarjuk, hogy
tartsd be a szabályokat, rendben? Tudnunk kell, hol vagy.
– Tizennégy éves vagyok. – Sarah hangja halk volt, de dacos.
– És mi gondoskodunk rólad – mondta Natasha. – Te kérted, hogy ide jöhess,
Sarah. Annyit elvárhatunk, hogy tartsd tiszteletben a játékszabályainkat.
– Sajnálom – mondta a lány.
Nem úgy néz ki, mint aki tényleg sajnálja, gondolta Natasha.
– Holnap – folytatta – Mac még a névsorolvasás előtt bevisz, és átad a
tanárodnak. És valamelyikünk ott lesz az iskola előtt, amikor kijössz. Amíg be
nem bizonyítod, hogy bízhatunk benned, és tényleg ott vagy, ahol mondod.
Mac felállt, a szekrényhez lépett, és kivett egy csomag száraztésztát.
– Oké, akkor ebben maradtunk, és reméljük, többé nem fordul elő ilyen.
Sarah, vedd le a kabátod, és ülj le. Biztosan éhes vagy. Főzök valamit.
De Sarah sarkon fordult, és kivonult a konyhából. Hallották, ahogy feltrappol a
lépcsőn, aztán becsapja maga mögött a szobája ajtaját.
Rövid csönd következett.
– Ez jól ment.
Mac felsóhajtott.
– Légy türelmes vele. Nehéz időszakon megy át.
Natasha lenyelt egy korty bort, nagyot sóhajtott, aztán Macre nézett.
– Azt hiszem, ideje, hogy elmondjam: eltűnt némi pénz a szobámban lévő
befőttesüvegből. – Mac mintha nem is hallotta volna. – Nem is kevés. Nemrég
vettem észre, hogy jóval kevesebb van benne. És emlékszem, hogy valamelyik
este négy egyfontost tettem legfelülre. Tegnap már nem voltak ott.
Mac tovább méricskélte a tésztát.
– Jaj… ne… – mondta Natasha.
– Nem akartam mondani – szólalt meg Mac –, de emlékszem, hogy valamelyik
este kiejtettem egy ötfontost a farmerem zsebéből a dohányzóasztalra. Még meg
is jegyeztem, hogy reggel majd vissza kell tennem. De mire lejöttem, eltűnt. – A
konyhaajtóhoz ment, és halkan becsukta. – Szerinted drogra kell neki? –
kérdezte.
– Nem tudom. Sosem láttam rajta, hogy be lenne drogozva.
– Nem… nem úgy néz ki…
– Nem is ruhákra kell – állapította meg Natasha. Ezt kifejezetten
szimpatikusnak találta. Sarah-t szemlátomást nem érdekelte a divat, hidegen
hagyták a celebmagazinok, reggelente alig tíz percet töltött a fürdőszobában. –
Tudtommal nincs telefonja. És nem érezni rajta cigarettaszagot.
– Valami itt nem stimmel.
Natasha a borospoharát bámulta.
– Mac – szólalt meg –, el kell mondanom neked valamit. Amikor
megismerkedtem Sarah-val, éppen bolti lopáson érték.
Mac mozdulatlanná dermedt.
– Csak egy csomag halrudacskáról volt szó. Belebotlottam egy
szupermarketben. Megesküdött, hogy ki akarta fizetni. – Már megint átvertek.
Azt hittem, jót teszek. Hülye, bűntudatos, középosztálybeli liberális. Teljesen
összezavarodtam. – Nagyon sajnálom – mondta. – Szólnom kellett volna.
Mac a fejét rázta. Natasha hálásan érzékelte, hogy Mac nem akar ebből nagy
ügyet csinálni.
– Gondolod… – szólalt meg tétován Natasha – …hogy mi…
De Mac a szavába vágott.
– Holnap nem érek rá – mondta, és végre beledobta a tésztát a forrásban lévő
vízbe. – De pár nap múlva a nyomába eredek. Látni akarom, miben mesterkedik.
A végére járunk ennek.
TIZEDIK FEJEZET
Mielőtt a Papa beteg lett, Boo idomításának nagyjából a fele a földről zajlott. A
Papa vezetőszáron futtatta, ott állt mögötte, biztatta, hogy értelmezze
utasításként a kezével vagy a szárral kifejtett nyomást; hogy pontosabban
egyensúlyozzon, hogy még inkább húzza maga alá a hátsó részét, hogy hajoljon
balra vagy jobbra. Sarah ilyenkor odaállt Boo fejéhez vagy lábához, és enyhe
nyomással vagy a hangjával, olykor egy finom ostorcsapással erősítette meg a
nagyapja instrukcióját. Amint a Papa elmagyarázta, ily módon Boo úgy tanulhat,
hogy nem kell közben elviselnie, amint ő a hátán ülve elveszti az egyensúlyát. A
Papa mindig úgy beszélt róla, mintha ő csak teher volna, mintha a jelenléte
megnehezítené Boo életét. De Sarah már rég leszokott róla, hogy ezt személyes
sértésnek fogja fel.
A Papának valamikor volt egy Gerontius nevű lova, akit három évig tartottak
vezetőszáron, mielőtt bárki a hátára ülhetett. Ez nem a gyakorlás helyett van,
mondogatta a Papa Sarah-nak. Ez a gyakorlás alapja. A sauts d’école, vagyis az
iskolaugrások mind ezekből az építőelemekből fejlődnek ki. Ezeket nem lehet
kihagyni.
Ez mind rendben is van, gondolta most Sarah, neki viszont szüksége van arra,
hogy lovagoljon. Ült a ló hátán, hagyta, hogy Boo kinyújtóztassa egy kicsit a
tagjait, megrótta, amikor megtorpant az utcai lámpáknál, közúti bójáknál,
csatornafedeleknél, holott hat hete még szinte észre se vette volna az ilyen
akadályokat. Sarah két napig nem tudott eljönni hozzá, és ezalatt lehet, hogy
kapott enni meg inni, de ki sem lépett az istállóból. Egy olyan intelligens, jó
formában lévő lónak, mint Boo, ez valóságos kínzás volt, és Sarah tudta, hogy
valószínűleg meg kell majd fizetnie érte.
Az eső még jobban rákezdett. Sarah felemelt karral kérte az autósokat, hogy
engedjék át az úton. Boo már meglátta a füvet, és Sarah érezte, hogy
energikusabb lett a mozgása. Esőben üres lesz a park, ami azt jelenti, hogy
nyugodtan dolgozhatnak. De a ló izgatott volt, talán túlságosan is. A hosszú
bezártság után a patái úgy fognak reagálni a ruganyos talaj érintésére, mintha
áramütés érné.
Figyelj rám, mondta neki a tartásával, a lábával, a kezével. De volt abban
valami lelkesítő, hogy tudta, ekkora erő csak arra vár, hogy szabadjára engedjék.
Levade, szólalt meg benne egy alig hallható hang.
A Papa azt mondta, meg ne próbálja, túl nehéz neki ez a mozdulat. A levade-
ban a lónak a hátsó lábaira kell helyeznie a testsúlyát, és harmincöt fokos szöget
kell tartania. Az erő és az egyensúlyérzék próbája ez, átmenet a klasszikus
magasiskola nagyobb kihívásai felé.
De a Papa megcsinálta. Sarah is megcsinálta a földről. Tudta, hogy Boo képes
rá.
Sarah beszívta a nedves levegőt, letörölte az esőcseppeket az arcáról. Kis
körökben ügetett Boo-val, megállította, aztán előreindult, rákényszerítette a
lovat, hogy figyeljen rá, láthatatlan arénát hozott létre a park szemetesedényei, a
korlátok és a játszótér hosszabbik vége között. Amikor biztos volt benne, hogy a
ló izmai eléggé bemelegedtek, könnyű vágtába kezdett, előbb az egyik száron,
aztán a másikon, és közben próbálta visszaidézni a nagyapja utasításait: ülj
mélyen, ne mozgasd a kezed, a lábadat húzd hátra egy kicsit, fogd erősebben a
külső szárat. És pár percen belül már máshol járt gondolatban, távol az örökös
bosszúságtól, hogy mások szabályai szerint kell élnie, az anyagi gondoktól, a Papa
látványától, aki tehetetlenül, boldogtalanul fekszik egy ágyban, amelynek
mesterséges fenyőillata és öregségszaga van. Csak ő volt ott meg Boo, a
mozdulataikba zárva, és addig dolgoztak, amíg gőzölögni nem kezdtek a finom
vízpárában. Sarah lépésben folytatta, meglazította a szárat, hagyta, hogy a ló
kinyújtózzon egy kicsit. Boo most már nem rezzent össze az utcai zajoktól meg az
emeletes buszoktól: a kemény munka megnyugtatta, ellazította. A Papa ma
elégedett lenne vele, gondolta Sarah, miközben végighúzta a kezét a ló nedves
nyakán.
Levade. Tényleg olyan nagy bűn volna, ha megpróbálná? A Papa úgyse tudja
meg. Sarah mély lélegzetet vett, újra összemarkolta a szárat, a lovat lassú
ügetésre fogta, amelyet aztán fokozatosan addig fékezett, míg Boo piaffe-ra nem
váltott, patáit ütemesen emelgette egy helyben. Sarah kihúzta magát, próbálta
felidézni magában a Papa instrukcióit. A hátsó lábnak a ló súlypontja alá kell
kerülnie, a csánk majdnem a földig süllyed. Kissé előredőlt, a lábával biztatta a
lovat, azt sugallta neki, hogy valahová irányítania kell az energiáját, miközben a
szár enyhe szorításával visszafogta. Csettintett a nyelvével, instrukciók egész
sorát adta, a ló pedig megfeszült, figyelt rá, csapkodta a fülét. Nem tudja
megcsinálni, állapította meg Sarah. Szükség volna még valakire, aki a földön állva
elmagyarázza a lónak, mi a teendője. Azután egyszer csak azt érezte, hogy a ló
fara lesüllyed alatta, egy pillanatra pánikba is esett, mert attól félt, hogy
mindketten elterülnek a földön, de ekkor hirtelen felemelkedett az állat mellső
része, mire Sarah előredőlt, hogy segítsen neki. Érezte, hogyan reszket Boo,
amint próbálja kitartani a pozíciót. Így egyensúlyoztak egy darabig, dacolva a
gravitációval. Sarah még nem is látta a parkot ilyen magasból.
És ekkor a ló letette a két mellső lábát. Sarah-t váratlanul érte a dolog,
rázuhant Boo nyakára, mire a ló előreugrott, és kétszer is bokkolt, olyan hevesen,
hogy Sarah alig bírt a hátán maradni.
Aztán Sarah kiegyenesedett és elnevette magát. Nagy boldogságbuborék nőtt
benne, megveregette a ló nyakát, dicsérgette, próbálta éreztetni vele, milyen
nagyszerű. Átkarolta a nyakát.
– Okos, okos ló – mondta ismét, és nézte, ahogy Boo füle hátracsapódik a
dicséret hallatán.
– Nem semmi – szólalt meg mögötte egy hang. Sarah hátrafordult a
nyeregben. A gyomra görcsbe rándult.
Mac zakóját sötétre áztatta az eső.
– Szabad? – kérdezte, majd előrelépett, és megsimogatta Boo nyakát. –
Milyen meleg – jegyezte meg, aztán elvette a kezét, és összedörzsölte az ujjait.
Sarah nem bírt megszólalni. A gondolatai köddé váltak, émelyítő rémület tört
rá.
– Végeztél? Visszamehetünk? – intett Mac a Sparepenny Lane felé.
Sarah bólintott, az ujjai erősen szorították a szárat. Fürgén járt az agya.
Elmenekülhetne. Átvágtathatnának Boo-val a parkon a lápvidék felé.
Kilométerekre lenne, mire Mac megpróbálná utolérni. De nincs semmije. Nincs
hová mennie.
Lassan léptetett vissza a telepre, Boo leszegte a fejét, szemlátomást
kifárasztotta a kemény munka, Sarah úgy ült rajta, mint akit legyőztek. Az előtte
ballagó Mac hátát nézte, de semmit sem tudott kiolvasni a viselkedéséből.
Megállt a kapu előtt. Cowboy John kijött a házikójából, és kinyitotta a kaput.
– Zuhanyoztál, kis műlovarnő? Csuromvíz vagy.
Megpaskolta a lovat, aztán meglátta Macet, aki ott ácsorgott Sarah mellett.
– Segíthetek valamiben, fiatalember? Tojást akar? Vagy gyümölcsöt? Finom
avokádóm van. Potom három angol fontért egy egész tálcával kaphat.
Mac úgy bámult Cowboy Johnra, mint aki még sosem látott ilyet. Talán mert
John a legkoszosabb cowboykalapját viselte, hozzá piros kendőt és azt a
neonszínű dzsekit, amit az egyik útépítő munkás hagyott itt tavaly. De lehet,
hogy a sárguló fogak közé szorított, méretes joint keltette fel Mac figyelmét.
– Avokádó? – kezdett magához térni Mac. – Az nem hangzik rosszul.
– Azt meghiszem, barátom. Pont megfelelően érett. Ha érettebb volna, már
felrepedne a héja, és guacamolét keverne saját magából. Akarja megtapogatni?
Istenemre mondom, ennél jobb ajánlatra ma már nem számíthat – mondta, és
horkanó nevetést hallatott.
Mac belépett a kapun Sarah mögött.
– Mutassa az utat – kérte.
Sarah bevezette a lovát az istállóba. Levette a nyerget meg a kantárt, letörölte
róluk az esőcseppeket, gondosan berakta őket a zárható rekeszébe, majd nekiállt
kiganajozni a bokszot. Látta, hogy az udvar túlsó végében Cowboy John
gyümölcsöket és zöldségeket mutat Macnek. Mac bólogatott. Közben folyton
körbetekingetett, mintha megpróbálná felmérni a helyet, és láthatólag
kérdéseket tett fel. Sarah azt is látta, hogy John a lovak felé int, aztán a tyúkjaira
meg az irodájára mutat. Mac szemlátomást érdeklődéssel hallgatta. Végül,
amikor Sarah éppen friss vízzel töltötte meg Boo dézsáját, John és Mac elindult a
vasúti híd alatt az istálló felé. Az eső most még hevesebben zuhogott, kis patakok
zúdultak le a töltésen, végigfolytak a macskaköveken.
– Végeztél, kis műlovarnő?
Sarah bólintott, de nem mozdult a ló mellől.
– Két napja nem láttalak. Valami gondod volt, azért nem tudtál jönni? A jó öreg
Boo majdnem megszökött nekem ma reggel.
Sarah Macre sandított, aztán lesütötte a szemét.
– Valami olyasmi – motyogta.
– A nagypapádnál voltál?
Sarah a fejét rázta. Legnagyobb rémületére úgy érezte, hogy mindjárt elbőgi
magát.
– Mindjárt elmegyünk hozzá – szólalt meg Mac.
Sarah felkapta a fejét.
– Akarod? – kérdezte Mac.
– Maga ismeri ezt a lányt? – Cowboy John színpadiasan hátrahőkölt, aztán a
gyümölccsel teli kartondobozra mutatott. – Maga ismeri Sarah-t? Mért nem
szólt, öregem? Nem adtam volna el magának ezt a vacakot, ha tudom, hogy Sarah
barátja.
Mac felvonta a szemöldökét.
– Ezt nem adhatom el magának – folytatta John. – Jöjjön vissza az irodámba,
és kap rendes árut. Ezt csak azoknak rakom ki, akik véletlenül erre járnak.
Sarah, add át üdvözletemet az öregnek. Mondd meg neki, hogy szombaton
beugrom hozzá. Ezt küldöm neki – nyomott Sarah kezébe egy fürt banánt.
Miközben Mac visszaballagott Johnnal az irodába, Sarah nagy nehezen
mosolyt erőltetett az arcára.
– Hogy a fenébe jutott ki? – Mac leült, a szemét dörzsölte. Egy régi póló volt
rajta, Natasha megismerte, az évek során egészen elvékonyodott az anyaga.
– Mrs. Carter azt mondta, előfordul, hogy a lovak rájönnek, hogyan kell
kinyitni a reteszt. Valahogy nekirohannak az ajtónak, és felugratják. Nem igazán
figyeltem.
Jaj istenem, gondolta. Mit mondunk Sarah-nak? Hisztériás rohamot fog kapni.
És minket fog hibáztatni, amiért rákényszerítettük, hogy hozza ide a lovát.
– Most mit csináljunk?
– Mrs. Carter férje kiment egy quaddal, átfésüli a környező mezőket. Ő meg
terepjáróval járja körbe a környéket. Azt kérdezte, megtennénk-e, hogy fogunk
egy kötőféket, és kimegyünk a kocsival. Attól fél, hogy a ló az autópálya felé indul.
Lehet, hogy egész éjjel kint volt.
Natasha reszketve fonta maga köré a karját.
– Mac, fel kell keltenünk Sarah-t, és meg kell mondanunk neki.
Mac az arcát dörzsölte. A tekintete elárulta, hogy legalább annyira retteg a
következményektől, mint Natasha.
– Még ne – mondta, miközben magára húzott egy pulóvert. – Előbb próbáljuk
megtalálni a lovat. Nincs értelme ráijeszteni Sarah-ra, ha a ló csak itt kószál
valamelyik környékbeli mezőn. Olyan kimerült volt tegnap este, hogy
remélhetőleg fel sem ébred, mire megtaláljuk a lovat.
Vékony zúzmara borította a talajt, amint felfelé hajtottak az úton, a kerekek
csikorogtak az ezüstös aszfalton. Lassan mentek, lehúzott ablakkal, a fülüket
hegyezve, a szemüket meresztgetve keresték a nagy barna ló nyomait. Ha valami
megmozdult a messzeségben a fák között, ha valami látszott a fagyos talajon,
mindjárt arra gondoltak, hogy nemrég erre járhatott. Natasha gondolatban
megpróbált térképet rajzolni a környező dűlőutakról, kitalálni, mi járhat a fejében
egy olyan állatnak, amelyet még csak meg sem simogatott soha.
– Ez reménytelen – mondta Mac, nem először. – Alig lehet átlátni a sövény
fölött, és a motor zajától nem hallunk semmit. Szálljunk ki.
Leállították a kocsit a falu legmagasabb pontján. Natashának eszébe jutott,
hogy van egy hely közvetlenül a templom mellett, ahonnan belátni a völgy nagy
részét. Conor látcsöve a zsebében maradt, de nem volt biztos benne, hogy
megismeri Sarah nagy barna lovát a többi között, amelyek netán a mezőn
legelnek.
Már világos volt, de a levegőben még érződött az éjszakai fagy. Natasha fázott.
Felkapott ugyan egy kabátot, de az alatta lévő póló kevésnek bizonyult a nulla fok
körüli hőmérsékletben.
Mac felállt egy sírra, és az alacsonyan álló nap felé fordulva, hunyorogva nézett
végig a temetőn. Amikor Natasha odaadta neki a látcsövet, észrevette, hogy
maga köré fonja a karját.
– Jól vagy?
– Kicsit fázom. Túl sietve jöttünk el otthonról. – Mi van, ha Sarah közben
felébredt?, gondolta hirtelen. Mi van, ha már megtudta, hogy eltűnt a ló?
– Tessék. – Mac levette a sálját, és odaadta Natashának.
– De akkor te fogsz fázni.
– Én nem szoktam fázni. Tudod.
Natasha elfogadta a sálat, és a nyaka köré csavarta. Még érződött rajta Mac
bőrének melege, és annyira átitatta a férfi illata, hogy Natasha egy pillanatra
megszédült, aztán gyorsan elhúzódott Mac közeléből, elindult a kerítésen
átvezető lépcső felé. Nagyon jól ismerte ezt az enyhén citrusos, fűszeres illatot.
Mac tiszta férfiasságát. Miféle mazochizmus ez? Levette a sálat, és amikor biztos
volt benne, hogy Mac nem néz oda, a zsebébe gyűrte, aztán felhajtotta a gallérját.
– Nem látom – mondta Mac, és leengedte a látcsövet. – Ez reménytelen.
Akárhol lehet. Egy magas sövény mögött. Az erdőben. Lehet, hogy már félúton
van London felé. Végül is nem tudjuk, mikor szökött meg.
– A mi hibánk, ugye? – kérdezte Natasha, és maga köré fonta a karját.
– Mi csak segíteni próbáltunk.
– Hát igen. Eddig nagy sikerrel. – Natasha a földet rugdosta, nézte, ahogy a
zúzmarakristályok eltűnnek a cipője alatt.
Mac ügyesen lelépett a sírról, és Natasha karjára tette a kezét.
– Ne húzd fel magad. Mi csak próbálunk jót tenni.
Egymásra néztek, Mac szavai ott visszhangzottak körülöttük.
– Vissza kéne mennünk. – Mac elment Natasha mellett, a kocsi felé indult. –
Lehet, hogy Mrs. Carter már megtalálta.
Natasha azt gyanította, hogy egyikük sem hisz ebben. Valami azt súgta neki,
hogy ahol Sarah-ról van szó, ott nincs helye bonyodalmaktól mentes hepiendnek.
Némán tették meg a rövid utat visszafelé. Ha Mac észre is vette, hogy Natasha
nyakában nincs ott a sálja, nem szólt semmit. A ház csöndes volt, sötétbe
burkolózott. Halkan mentek be, örömmel fogadták a meleget.
– Felteszem forrni a vizet. – Natasha levette a kabátját, és odaállt a
villanytűzhelyhez, rózsaszín ujjait a meleg felületre simította.
– Mit mondunk neki?
– Az igazat. A fenébe, Mac, különben is lehet, hogy ő hagyta nyitva a reteszt.
Még az is lehet, hogy ő tehet róla.
– Nekem nagyon pedánsnak tűnt. Jézusom! – Végighúzta a kezét
borotválatlan állán. – Ez nem lesz egyszerű.
Natasha előszedett két bögrét, és nekiállt kávét készíteni. Halványan
érzékelte, hogy az ajtón túl Mac fel-alá járkál a szobában. Odaállt az ablakhoz,
elhúzta a függönyt, és Natasha látta, hogy szürke fény önti el a helyiséget,
megvilágítja az előző este nyomait is, a megsavanyodott bort a poharakban, a
hamuval teli kandallórácsot.
Kávé, gondolta. Azután felhívja Mrs. Cartert. És felébreszti Sarah-t.
– Tash!
Natasha állkapcsa ösztönösen megfeszült. Miért szólítja Mac még mindig így?
– Tash!
– Mi az?
– Jobb lenne, ha idejönnél.
– Miért?
– Nézz ki az ablakon! Az oldalsón.
Natasha halk léptekkel odament, Mac kezébe nyomta az egyik bögrét, aztán
kinézett a kertbe. Ott, ahol valamikor rendezett, téglalap alakú pázsit volt, most
csupán sártengert és összetaposott füvet látott. A lampionvirágok eltűntek, az
utolsó merész virágok letaposva hevertek a nyirkos földön. A nyílt mező határán
a gondosan felállított fűzfakerítés letaglózva, összetört kupacban feküdt az almafa
alatt. A ripityára tört virágcserepek darabkái szétszóródtak a veranda kövén.
Csatatér tárult Natasha elé, egy bűntett helyszíne. Mintha buldózer túrta volna
fel az ő gyönyörű, szeretettel gondozott kertjét.
Natasha megpróbálta felmérni, mekkora a pusztítás. Kihagyott a lélegzete,
amint hitetlenkedő tekintettel még közelebb lépett a párás ablakhoz.
A veranda bal oldalán, alig láthatóan, az egyik kerti padon az alvó Sarah
feküdt. A télikabátjába burkolózott, és annak a sáros maradványaival takarózott
be, ami egykor Natasha legjobb téli paplanja volt.
Pár méterre Sarah lelógó kezétől egy nagy, barna ló állt. Hatalmasnak tűnt a
kicsi kertben, és szemlátomást azzal volt elfoglalva, hogy az utolsó megmaradt
almákat keresgélte a csupasz ágakon. Orrlyukából kis párafelhők áradtak
finoman.
TIZENHARMADIK FEJEZET
Sarah az emeletes busz felső szintjén ült, és negyedszer számolta meg a zsebében
lévő pénzt. Elegendő kétheti bérre, öt bála szénára és egy zsák takarmányra;
elegendő arra, hogy újabb két hétre feltöltse a rekeszét. Arra viszont közel sem
elég, hogy lerázza Máltai Salt. Negyed négy volt. A férfi ritkán jelent meg a
telepen fél öt előtt. Majd otthagyja a pénzt Cowboy Johnnál, vagy becsúsztatja az
irodaajtó alatt egy cédula kíséretében, és ha szerencséje van, nem kell újabb
beszélgetést folytatnia Sallel. Mióta visszajött, kétszer találkoztak, és Sal mindkét
alkalommal említést tett a hátralékról. Ő mindkétszer megígérte, hogy megszerzi
a pénzt, bár fogalma sem volt róla, hogyan teremtse elő.
De azért megkönnyebbült, hogy újra itt lehet. Boo-t alig egy héttel az
elszállítása után már vissza is hozták a Sparepenny Lane-re. Macnek és
Natashának nem nagyon volt más választása: a nő a farmon iszonyú dühös volt,
azt mondta, két órát töltött azzal, hogy fel-alá kocsikázott a sötétben a ló után
kutatva, azzal vádolta Sarah-t, hogy felelőtlen és nincs ki mind a négy kereke, és
azt kérdezte, talán nem tudja, hogy a kertben tiszafák vannak meg fagyalbokrok
meg még fél tucat más növény, amik meg is mérgezhették volna a lovát? Még
Mac sem állt ki mellette. Natashával úgy viselkedtek, mintha valami bűnözővel
lenne dolguk, csak mert Boo egy kicsit feltúrta a gyepet. Még sosem látta Macet
ilyen komornak. Igazából nem is dühös volt, inkább csak olyan csalódottan nézett
rá, ahogy akkor szokta az ember, ha utána nagyot sóhajt.
Ez a csalódott kifejezés ült Mac arcán, amikor visszakísérte Sarah-t meg Boo-t
a farmra. A zsebébe mélyesztette a kezét. Előzőleg azt mondta Sarah-nak, hogy
Natashának nagyon fontos volt a kert, és az, hogy nem mutatja ki az érzéseit,
nem jelenti azt, hogy nincsenek is. Mindenkinek van valami szenvedélye, amit
mindenáron meg akar óvni; Sarah ezt igazán megérthetné.
Sarah kellemetlenül érezte magát, amikor meglátta a síró Natashát az
előszobában. Nem gondolta, hogy Boo ilyen otrombán viselkedik majd a kertben,
ő csak azt tartotta szem előtt, hogy itt biztonságban lesz. Közel hozzá. Mac nem
sok mindent mondott még, de a mondandójába iktatott szünetek rossz érzéssel
töltötték el Sarah-t. Mac végül kijelentette, hogy talán nem ártana, ha Sarah és
Natasha egy darabig most kerülnék egymást.
Senki sem hagyta, hogy elmondja, amit mondani akart: azt, hogy nem
hibáztathatják mindenért. Mindkettőjüknek megmondta egy csomószor, hogy
nem bírja ki, ha elszakítják Boo-tól. Meg kellett volna érteniük, hogy nem
hagyhatta egy idegen helyen, ahol csak honvágy gyötörné. A legviccesebb az
egészben, hogy pont azért hozta a kertbe, közel a házhoz, hogy ne aggódjanak
miatta.
A rossz hangulat még azután is megmaradt pár napig, hogy visszatértek
Londonba. Sarah látta Natashán, hogy továbbra is a történteken rágódik.
Időnként hallotta, hogy Mackel halkra fogott hangon beszélgetnek, csöndesen
becsukják az ajtót, amikor elkezdik, mintha azt hinnék, nem tudja, hogy róla van
szó. Mac utána mindig kijött, és erőltetett vidámsággal fordult Sarah felé, „kis
műlovarnő”-nek szólította, mint Cowboy John, és úgy tett, mintha minden a
legnagyobb rendben volna. Sarah egy darabig attól tartott, hogy elküldik. De
aztán nagyjából kialakult a dolgok új rendje. Sarah korán kelt, és tanítás előtt
elment a telepre. Pár napig még Mac is felkelt időben, hogy elvihesse kocsival.
Ezeken a reggeleken lefotózta a telepet, Boo-t meg Cowboy Johnt, de aztán
túlságosan lefoglalta a tanítás, és többé nem kísérte el Sarah-t.
Előző este Mac behívta a konyhába (Natasha dolgozott; tulajdonképpen folyton
dolgozott), és átadott neki egy borítékot.
– John megmondta, mennyire van szükséged – mondta, miközben a kezébe
nyomta. – Most mi fizetünk majd Boo tartásáért, de a munkát neked kell
elvégezned. És ha azt látjuk, hogy lógtál az iskolából, vagy nem ott voltál, ahol
lenned kellett volna, elküldjük máshová. Ebben megegyezhetünk?
Sarah bólintott, kitapintotta a bankjegyeket a vékony fehér borítékon
keresztül. A legszívesebben kitépte volna Mac kezéből. Amikor felemelte a
tekintetét, azt látta, hogy Mac figyelmesen nézi.
– Szóval… szerinted ezzel vége lehet annak, hogy… időnként eltűnik némi
aprópénz a házból?
Sarah ekkor elpirult.
– Azt hiszem, igen – motyogta.
Nem szólhat Macnek arról, hogy tartozik Salnek, amíg ilyen dühösek rá. Amíg
Mac gyakorlatilag lopással vádolja.
Próbálta a dolgok jó oldalát nézni. Mac és Natasha nem is olyan rémesek. Vele
van a lova. Az élet olyan, amilyennek lennie kell. Leszámítva azt, hogy a Papa
nincs otthon. Mégis néha, amikor reggelente a buszon ült, eszébe jutott, milyen
volt Boo abban a puha homokkal borított arénában: mintha csak lebegett volna,
és látszott, hogy boldog, amiért olyan helyen van, ahol kiteljesítheti a tehetségét.
Eszébe jutott, hogyan vágtázott körbe a lova a puha, zöld réten, távol a füsttől, a
zajtól, a dübörgő vonatoktól, a fejét kecsesen felemelte, mintha magába akarná
szívni a távoli horizontot, a farkát a magasba tartotta, mint valami zászlót.
– Nos, hogy megy?
Ruth Taylor elfogadott egy bögre teát, aztán kissé hátradőlt a bézs színű
plüssel bevont kanapén. Mindennapi munkája során nem sok ilyen nappalit
látott. Felfigyelt a falakat díszítő műalkotásokra, a fényesre polírozott, antik
tölgyfa padlóra. És az is kellemes, hogy nyugodtan megihat egy teát, nem kell
aggódnia amiatt, honnan húzhatták elő a bögrét.
– Minden rendben? – Ruth előhúzta Sarah Lachapelle dossziéját a táskájából.
Szomorkásan állapította meg, hogy aznap délután még négy további látogatást
kell lebonyolítania. Ott aztán nem lesznek bézs plüsskanapék. Két fiatal
menedékkérőt kell felkeresnie egy lerobbant kis panzióban a Fernley Roadon,
aztán egy fiút, aki esküszik rá, hogy az apja veri, végül pedig egy crackfüggő
tinédzser anyát Sandownban.
A férfi meg a nő egymásra nézett. Nyilvánvalóan némán üzentek egymásnak
valamit, mielőtt a férfi megszólalt volna.
– Remekül mennek a dolgok – mondta. – Minden oké.
– Jól beilleszkedett a kislány? Most már… mennyi is? Négy hete lakik itt.
– Négy hete és három napja – mondta a nő. Mrs. Macauley közvetlenül Ruth
után érkezett, és most a szék szélén ülve folyton az óráját nézegette, mintha alig
várná, hogy elengedjék.
– És az iskola? Rendesen jár?
A férfi és a nő ismét összenézett.
– Az elején voltak gondok – ismerte el Mr. Macauley –, de azt hiszem, mára
sikerült megoldani az ügyet. A jelek szerint… megállapodásra jutottunk.
– Megszabták a határokat, ahogy javasoltuk.
– Igen – felelte a férfi. – Azt hiszem, mindannyian egy kicsit jobban megértjük
egymást.
Milyen helyes ez a pasi! Pont az esete a kócos hajával, a csillogó szemével. Nem
szabad, rótta meg magát Ruth. Nem szabad így gondolni az ügyfelekre. Főleg
nem azokra, akik mellett ott ül a feleségük.
– Egészséges – folytatta a férfi. – Jó étvággyal eszik. Mindig megcsinálja a
leckéjét. Megvan… a maga érdeklődési területe. – A felesége felé fordult. – Nem
is tudom, mit mondhatnék még.
– Sarah nagyon jól megvan – mondta a nő éles hangon.
– Ne aggódjanak. Nem azért vagyok itt, hogy ítélkezzem, vagy osztályozzam
önöket szülői képességekből – mosolygott rájuk Ruth. – Sarah nem hivatalosan
került ide, ezt rokoni elhelyezésnek hívjuk, úgyhogy nem nagyon avatkozunk
bele a dologba. Már beszéltem vele, és azt mondta, hogy jól érzi magát itt. Csak
arra gondoltam, hogy a korábbi problémák fényében nem árt, ha benézek, és
megkérdezem, mi újság.
– Amint mondtam – vette át a szót Mr. Macauley –, minden rendben, tényleg.
Az iskolából sem jelezték, hogy bármi gond volna. Sarah nem üvölteti a zenét
késő éjszakáig. Csak hat-hét fiúval jár. Ritkán használ kemény drogokat.
Vicceltem – tette hozzá, amikor a felesége rámeredt.
Ruth a dossziéjára pillantott.
– Van valami hír a nagyapjáról? Elnézést, tudom, hogy nekem kellett volna
odatelefonálnom, de egy kicsit el vagyunk havazva az osztályon.
– Lassan javul – mondta Mr. Macauley –, bár nem állítanám, hogy szakértő
vagyok ezekben a dolgokban.
Ruth már bánta, hogy a barna szoknyáját vette fel. Vastag benne a lába.
– Á, igen. Most már emlékszem. Stroke, ugye? Hmm. Nem gyógyul olyan
gyorsan, ahogy szeretnék. Önök… nem bánják, ha Sarah továbbra is itt marad?
Tudom, hogy eredetileg csak pár hétről volt szó…
A házaspár megint összenézett.
– Ha szigorúan vesszük a szabályokat, hat hét elteltével át kell tekintenünk a
helyzetet, lehet, hogy meg kell fontolnunk a gyámság alá helyezést, ami bizonyos
szülői felelősséggel ruházná fel önöket.
– Egyetlen lehetséges bonyodalom van – mondta Mrs. Macauley. –
Nemsokára eladjuk a házunkat. Valójában már meg is van a vevő.
– És lesz hely Sarah számára az új otthonukban?
Ezúttal nem néztek össze. A férfi szólalt meg elsőként.
– Még nem vagyok biztos benne.
– Azt akarják, hogy a gyámhatóság gondoskodjon róla? Hogy ismét a miénk
legyen a felelősség? – Kérem, ne mondjanak igent, könyörgött nekik Ruth
magában. Olyan vastag kupacot tesznek ki a feldolgozásra váró kérelmek, mint a
karom. És higgyék el, azokra a gyerekekre nem sok ilyen otthon vár.
– Megpróbáljuk megoldani a dolgot. Csak még nem döntöttük el, hová is…
ööö… megyünk, ugye, Tash? De pár hétig még mindenképpen itt maradhat
Sarah.
Pár hét. Pár hét alatt bármi történhet. Ruth kissé megnyugodott.
– Reméljük, hogy hamarosan visszakerülhet a nagyapjához. – Elmosolyodott,
körbetekintett a nappaliban. – Szép ez a ház. Biztosan sajnálják itt hagyni.
Egyikük sem szólalt meg. Ruth a dossziéira tette a kezét, és előredőlt.
– És önök hogy bírják? Ha valaki nincs hozzászokva, hogy gyerekekkel éljen,
meglepően nehéznek találhatja a dolgot. – Mrs. Macaulay-hoz intézte a szavait,
aki eddig alig szólt.
– Nem vészes – mondta Mr. Macauley.
– És önnek, Mrs. Macauley?
A nő elgondolkodott, mielőtt megszólalt. Ruth kiolvasta az előtte fekvő iratból,
hogy ügyvéd. Akkor nem csoda.
– Egy kissé… fárasztóbb, mint gondoltam – mondta óvatosan. – De igazából
nem is tudom, mit vártam.
– Van valami konkrét problémája?
A nő megfontolta a válaszát.
– Nincs – mondta végül. – Azt hiszem… inkább csak… másképp látjuk a
dolgokat.
– A kamaszok külön kategóriát alkotnak.
Mr. Macauley elvigyorodott.
– Ezt jól mondja!
– Nem könnyű velük. De az iskolában azt mondták, Sarah most egy kicsit
nyugodtabb.
– Rendes gyerek – szögezte le a férfi. – Céltudatos.
– Ha még egyszer vállalkoznának arra, hogy nevelőszülők lesznek, talán
jobban járnának, ha kisebb gyerekeket vállalnának. Gondoltak már rá, hogy
hivatalosan jelentkeznek nevelőszülőnek? – Az anyagi előnyöket hiába is sorolná,
gondolta Ruth. Ezek nem úgy festenek, mint akiknek jól jönne egy kis pénz. –
Óriási hiány van ezen a téren – tette hozzá. – Rengeteg gyerek vár segítségre.
– Azt tudom – mondta Mrs. Macauley halkan.
Ruth látta, hogy a férj végighúzza a kézfejét a felesége kezén. Gyengéd gesztus.
Támogató. Furcsa módon a nő elpirult.
– Majd megfontoljuk – mondta a férfi. – Egyelőre úgy fogadunk el mindent,
ahogy jön.
Egy üzenet várta a rekesze ajtaja alatt. Kinyitotta az ajtót, felemelte a papírt, és
széthajtogatta. Rögtön felismerte a macskakaparást.
– Ma este nem leszek itthon. – Ruth mögött végre becsukódott a bejárati ajtó.
Amikor kilépett, úgy mosolygott Macre, azzal a kissé túl széles mosollyal, ahogy a
nők mosolyogni szoktak rá, és ez akarata ellenére feldühítette Natashát. Hálát
adott az égnek, hogy már megbeszélte a nővérével, hogy találkoznak.
– Rendben. Én megígértem Sarah-nak, hogy elviszem a kórházba. De holnap
nem leszek itthon, ha nem gond. – Azt nem árulta el, hová megy.
– Oké. – Natasha előrelépett, de Mac nem állt el az útjából. – Várnak, Mac, és
már így is késésben vagyok – mondta Natasha. Most vette észre, hogy Macen az
a farmer van, ami valamikor úgy tetszett neki, sötétkék, puha és sima, a
zsebeknél kifakult, mert Mac – Natasha folytonos könyörgése ellenére – mindig
túl sok mindent gyömöszölt a zsebébe. Eszébe jutott, ahogy sok évvel ezelőtt, egy
hétvégén nekidőlt Macnek, a fülébe sípolt a szél, és két kezét a farmer hátsó
zsebeibe mélyesztette.
– Vettem neked valamit – mondta Mac. Hátranyúlt, és egy nagy csomag
vegyes virághagymát húzott elő. – Tudom, hogy ez csak kezdetnek elég, de…
olyan szomorú voltál.
Natasha elvette a csomagot. A hálóból kis földszemcsék potyogtak a tenyerére.
– Ha akarod, segítek jövő hétvégén. A kerítést biztosan helyre tudom hozni.
Natasha nyelt egyet.
– Majd újra kinő minden. Valamikor. – Macre emelte a tekintetét, és
elmosolyodott. – De azért köszönöm.
Hirtelen maga előtt látta a nevető, csevegő Macet, derekán szerszámövvel, és
saját magát, amint gyengéden újakat ültet a tönkrement növények helyébe. Okos
ötlet ez?, merült fel benne a kérdés. Nem lehet, hogy máris túl közel kerültünk
egymáshoz?
Az előszobában álltak, mindketten a gondolataikba merültek. Amikor Mac
megszólalt, nyilvánvaló lett, hogy nem ugyanazon járt az eszük.
– Még nem igazán beszéltünk erről, Tash, de mit csinálunk, ha az öregfiú nem
épül fel? – Mac a bejárati ajtónak dőlt, ezért Natasha hiába is akart volna
kimenni. – Tudod, nincs valami jól. Nem tartom valószínűnek, hogy egyhamar
rendbe jön.
Natasha mély lélegzetet vett.
– Akkor Sarah valaki másnak lesz a gondja.
– Valaki másnak a gondja?
– Na jó. Valaki más lesz felelős érte.
– De mit csinálunk a lóval?
Natasha lelki szemei előtt megjelent a ló, amint vígan végigtrappol a
verandáján, nyomában minden romokban hever. Ő azóta nem tud úgy nézni a
lovakra, mint a kecsesség és a szépség megtestesítőire.
– Mac, attól kezdve, hogy elmegyünk innen, nem leszünk egy család többé.
Nem tudjuk többé elszállásolni Sarah-t, akármi is lesz a lovával. A te munkád
nem teszi lehetővé, hogy főállású nevelőszülő légy, és tudod, hogy az enyém sem.
Már így is nehezen birkózunk meg vele.
– Tehát akkor cserben hagyjuk.
– A rendszer hagyja cserben. Nem elég rugalmas, és nincsenek megfelelő
erőforrásai ahhoz, hogy rendesen gondoskodjon egy olyan gyerekről, mint Sarah.
– Mac arckifejezését látva megpróbálta lágyabbra fogni a hangját. – Nézd, lehet,
hogy találnak a lónak valami ideiglenes helyet vagy menedéket, vagy valamit,
amíg nem tudnak új otthont biztosítani Sarah-nak, talán vidéken, ha Sarah
annyira ragaszkodik hozzá. Még az is lehet, hogy jobban jár így.
– Nem valószínű.
– Hát, megkérdezhetek pár embert. Utánanézhetek, milyen lehetőségek
vannak. Anélkül, hogy elmondanám, miről van szó.
Mac még mindig nem mozdult az ajtó elől. Natasha az órájára nézett, és látta,
hogy most már biztosan elkésik.
– Azt akarod, hogy elmenjen?
– Ezt soha nem mondtam.
– De… úgy látom, nem nagyon kedveled.
– Hogyne kedvelném!
– Sosem mondasz róla semmi kedveset.
Natasha beletúrt a táskájába, hogy elrejtse piruló arcát.
– Mit kéne tennem? Ne állítsd be úgy, mintha én volnék itt a rossz fiú, Mac.
Sarah idegen volt. Felajánlottam, hogy befogadom az otthonomba… és hadd
tegyem hozzá, félrevezettem a gyámügyet a kettőnk kapcsolatát illetően. Több
száz fontot fizettem ki, hogy elvigyék a lovát Kentbe meg vissza. Feláldoztam a
szeretett kertemet…
– Nem erről beszélek.
– Akkor miről beszélsz? Össze kéne bújnom vele, és sminktippeket cserélni?
Megpróbáltam. El akartam vinni vásárolni. Felajánlottam, hogy dobjuk fel a
szobáját. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni. Az még sosem fordult meg a
fejedben, hogy esetleg ő az, aki nem kedvel engem?
– Ő csak egy gyerek.
– Na és? Egy gyerekkel nem fordulhat elő, hogy nem kedvel valakit?
– Nem így értettem. Csak azt akartam mondani, hogy a felnőttnek kell
felülkerekednie ezen.
– Á. Szóval egyszerre gyereknevelési szakértő lettél.
– Nem. Csak van bennem emberség.
Egymásra bámultak.
Natasha letette a virághagymákat az előszobai asztalra, és felkapta az
irattáskáját. Égett az arca.
– Szívesen lennék a helyedben, Mac. Téged mindenki szeret. Még az a
nyavalyás szociális munkás is majdnem az öledbe ült. És nem tudom, mi okból, de
Sarah-ra is ugyanilyen hatással vagy, és ez mindkettőtöknek nagyszerű. De ne
bánts azért, mert én nem vagyok ilyen hatással másokra, jó? Megteszem, ami
tőlem telik. Feladtam az otthonomat. Feláldoztam a párkapcsolatomat azzal, hogy
ti ketten minden nap itt vagytok, és eljátsszuk a rohadtul boldog családot. Kész
kínlódás ez nekem, nap mint nap. Pedig rohadtul igyekszem.
– Tash…
– És NE szólíts TASHNEK!
Natasha elnyomakodott Mac mellett, kitárta a bejárati ajtót, és már futott is le
a lépcsőn. Dübörgő szívétől alig hallotta a férfi hangját, és maga sem értette,
miért csordultak ki a könnyei.
– Oké. Te nem vagy normális, az biztos. – Jo leráncigálta a gumikesztyűt, és
odament a konyhaasztalhoz, ahol Natasha egy borral teli poharat szorongatott. –
Mac? A volt férjed?
– De hát pont ez a lényeg, nem érted? Még nem egészen a volt férjem, ezért
joga van a házhoz.
– Akkor neked kéne elköltöznöd. Ez őrület. Nézz magadra. Kész roncs vagy.
Dottie, Jo legkisebb gyereke sétált be a konyhába, a kutya gumicsontját
rágcsálva.
– Tedd le, édesem. Férget kapsz tőle. – Jo kivette a csontot a gyerek szájából,
és a helyére egy aszalt sárgabarackot tömött, még mielőtt Dottie-nak esélye lett
volna tiltakozni. – Anya és apa tudja?
– Dehogy tudják! Csak pár hétig tart.
– El kell jönnöd onnan. Vegyél ki szobát egy hotelban. Rémes állapotban voltál,
amikor együtt éltél vele. Ez nem segít abban, hogy továbblépj, nem gondolod? Az
ég szerelmére, Tash, csak a nyáron kezdted összeszedni magad! ÁGYBA, mind a
ketten! – ordította, mert a szobából verekedés távoli hangjai hallatszottak. –
Most már őt is le kéne fektetnem. Megvárod, míg ágyba dugom? Háromnegyed
nyolc van.
– Persze – mondta Natasha. Titokban megkönnyebbült, amikor az imádnivaló
Dottie pufók, lekvártól maszatos arcocskájával és hintőporillatával eltűnt a
helyiségből. A nagyobb gyerekek valahogy már eleget vesztettek a
kisbabaságukból ahhoz, hogy embernek lehessen tekinteni őket. Dottie fájón
emlékeztette valamire, ami az övé lehetett volna. Egy hiányra, amelybe még
mindig nem tudott teljesen belenyugodni.
– Mondj pá-pát Tash néninek!
Natasha felkészült a puszira, igyekezett természetesen viselkedni.
– Nem – mondta a gyerek, és Jo lába közé fúrta a fejét.
– Dottie, ez nem szép tőled. Mondj pá-pát…
– Nem fontos. Tényleg. – Natasha intett Jónak, hogy hagyja. – Biztosan fáradt.
– Tudta, hogy a nővére ezt a reakcióját is úgy értelmezi majd, mint hibás
anyasági génjének megnyilvánulását.
– Adj öt percet, míg felolvasok neki egy mesét.
Jo meghízott, gondolta Natasha, miközben figyelte, ahogy a nővére gyakorlott
mozdulattal a csípőjére emeli a gyereket. Folyton azon siránkozik, hogy nincs
ideje, meg hogy a gyerekek miatt tönkrement az alakja, de közben egyik kekszet
mártogatja a másik után a teájába.
– Vércukor – mondja erre. – Ha jól beuzsonnázok, kevesebbet ordítozom.
Natasha sokáig kerülte a nővére házát. A vetélései idején – melyek közül a
családja csak egyről tudott – úgy érezte, hogy Jo zajos otthona a gyerekrajzokkal,
a lekapart vakolattal és a műanyag játékokkal túlságosan emlékezteti az
elvesztett gyerekekre. Gyűlölte magát, amiért képes irigyelni a nővérétől a
három gyerekét, de könnyebb volt úgy tenni, mintha nagyon elfoglalt volna. A
családja megszállottnak, munkamániásnak nevezte, amióta csak elkezdte a jogi
egyetemet. Ő volt a tudós, a karrierista. Amikor elmagyarázta, hogy egyszerűen
csak a sok munkája miatt nem tud részt venni a családi ebéden, hogy fel kell
készülnie egy tárgyalásra, tudta, hogy valamilyen elnéző megjegyzéssel intézik
majd el a dolgot, és az anyja szomorkásan veszi tudomásul, hogy a lánya
szemlátomást képtelen az élet lényeges dolgaira fordítani az energiáit.
Amióta Mac elment, nem merték szóba hozni a magánéletét.
– Legalább ott a munkád – mondták azon ritka alkalmakkor, amikor ő hozta
fel a témát, és vigaszra leltek abban a meggyőződésükben, hogy Natasha
tulajdonképpen soha nem is vágyott másra.
Jo tíz perc elteltével jött vissza, a mosogatóba dobta a sárgabarackot, aztán
lófarokba kötötte a haját.
– Sürgősen el kéne jutnom fodrászhoz – mondta. – Múlt hétre volt egy
időpontom, de Theo beteg lett. És ötven százalékot így is ki kellett fizetnem, a
fenébe!
Jo leült, nagyot kortyolt a fehérborból, aztán hosszan ízlelgette.
– Huh. Kösz. Baromi jó ez a bor. Na jó. A másik kettőt nem fektetem le, mert
akkor sosem fogunk beszélgetni.
– És te jól vagy? – kérdezte Natasha, mert azt gyanította, hogy a nővére kissé
önzőnek tartja. Az egyedülálló, gyermektelen nők bizonyos kor után már csak
ilyenek. Folyton ezt hallotta. – És David?
– Semmi olyan nincs, amit meg ne oldana két hét a Seychelle-szigeteken, meg
egy kis plasztikai műtét. Ja, meg a szex. Bár már nem is emlékszem, milyen az –
horkant fel. – Na mindegy. Inkább te mesélj. Egy rohadt szót sem szólsz
magadról. Halljuk.
Natasha most jött rá, hogy az élete valamiféle furcsa zárvánnyá vált. Itt
normalitás van. Az ő élete a legkevésbé sem normális.
– Azt gondoltam, csak pár hétig marad – mondta. – Ezért nem is szóltam róla.
– Komolyan beszélek, Tash. Költözz ki. Szívesen idehívnálak, de öt perc alatt
őrületbe kergetnénk. – Megint kortyolt a borából. – Van pénzed. Menj, és vegyél
ki egy szobát egy jó kis wellness-szállodában. Munka után minden este kérj
masszázst meg manikűrt. Vond le a költségeket a ház árának Macre eső részéből.
Ő kerget ki a házból. A pofátlansága.
– Nem lehet. – Natasha a gyerekek egyik zsírkrétájával játszadozott.
– Dehogynem. Úristen, én boldog lennék, ha megtehetném! Micsoda
mennyország!
– Nem, nem lehet. – Natasha felsóhajtott, összeszedte magát. – Mert
felelősséget vállaltam valakiért. Egy lányért.
Utólag Natasha már bánta kissé, hogy az elmúlt években olyan ritkán
találkozott a nővérével, mert várakozásai ellenére Jo nagyszerűen reagált erre a
hírre. Kétszer elismételtette Natashával a történetet, aztán miközben a húga
zavartan el-elcsukló hangon magyarázott, felállt, átment az asztal túloldalára, és
szorosan átölelte Natashát, lisztfoltokat hagyva sötét kosztümjén.
– Úristen, Tash! Ez csodálatos! Micsoda elképesztően fantasztikus dolgot
tettél! Bárcsak sok ilyen ember volna. Szerintem ez káprázatos. – Jo csillogó
szemmel ült vissza a helyére. – És milyen a lány?
– Hát pont ez az. Nem úgy mennek a dolgok, ahogy gondoltam. Mi ketten…
valahogy nem igazán passzolunk össze.
– Kamasz.
– Igen. De Mackel jól kijön.
– Mackel még Szaddám Huszein is jól kijönne. A flört a lételeme.
– Én megpróbáltam, Jo. De valahogy az idegeire megyünk egymásnak. Nem
úgy sikerült, ahogy elképzeltem…
Jo előredőlt az ajtó felé, mintha ellenőrizni akarná, hogy a gyerekei nincsenek
hallótávolságon belül.
– Őszinte leszek veled. Mihelyt Katrin betöltötte a tizenhármat, kibírhatatlan
lett. Mintha egyszerre eltűnt volna az én édes kislányom, és egy hormonoktól
irányított szörnyeteg vette volna át a helyét. Olyan… undorral néz rám, mintha
fizikailag visszataszító lennék. Bármit mondok, felkapja a vizet.
– Katrin?
– Mostanában nem nagyon találkoztál vele. Úgy káromkodik, mint egy kocsis.
Felesel. Pénzt lopkod tőlünk, bár David úgy tesz, mintha nem venné észre.
Folyton hazudozik. Teljes jogú tagja a koraérett kis szukák klubjának. Én
mondhatom ezt, mert az anyja vagyok és imádom. Ha nem tudnám, hogy a régi
Katrin még létezik, és nem bíznék benne, hogy egy napon újra előkerül majd, már
hónapokkal ezelőtt kidobtam volna a házból.
Natasha még sosem hallotta a nővérét ilyen érzelemmentesen beszélni a
gyerekeiről. Elgondolkodott, mi minden van az anyaságban, amiről ő nem vett
tudomást, csupán valamiféle rózsaszín, homályos változat lebegett előtte,
amelytől, úgy érezte, megfosztották. Azon is elgondolkodott, nem bánt-e túl
szigorúan Sarah-val.
– Nem te tehetsz róla. És úgy vettem ki a szavaidból, hogy sok mindenen ment
keresztül az a lány. Te csak… légy ott, hátha szüksége lesz rád.
– Én nem vagyok olyan, mint te. Én nem tudom ezt csinálni.
– Marhaság. Te nagyszerű vagy, rengeteget teszel a hátrányos helyzetű
gyerekekért.
– De azok ügyfelek. Az más. Sehogy sem boldogulok… És van itt még valami.
Összezavarodtam egy fiú miatt, akit régebben képviseltem. Előadta, hogy valami
borzalmas utat tett meg, aztán rájöttem, hogy hazudott. Most már nem hiszek
abban, hogy képes vagyok észrevenni, ha az orromnál fogva vezetnek.
– Szerinted ez a lány az orrodnál fogva vezet?
– Úgy érzem, nem mondott el mindent magáról.
Jo a fejét ingatta.
– Tizennégy éves. Mindenféle gondja lehet, amiről nem beszél, lehet, hogy
reménytelenül szerelmes, vagy bántják az iskolában, vagy súlyproblémái vannak,
vagy valami hülye kiscsaj összeveszett vele. Nem mondanak el nekünk mindent.
Félnek, hogy rossz véleménnyel leszünk róluk, vagy dühösek leszünk rájuk. –
Felnevetett. – Vagy, ami még rosszabb, közbelépünk, és megpróbáljuk megoldani
a dolgot.
Natasha a nővérére meredt. Honnan tud ennyi mindent?
– Nézd, én nem hiszem, hogy valami komoly ügyben félre akarna vezetni. A
lelke mélyén valószínűleg csak egy ijedt kislány, aki boldogan megnyílna valaki
előtt. Vidd el egyszer ebédelni, kettesben. Csináljatok valamit együtt. Valamit,
amit szeretsz. Ami nem túl megerőltető. Lehet, hogy akkor ellazul egy kicsit. – Jo
megpaskolta Natasha karját. – Csak rajta. Ha mást nem is, legalább eltereli a
figyelmedet arról a tetűről, aki betelepedett a házadba. És ne felejtsd el, már az is
csodálatos, hogy befogadtad ezt a lányt az otthonodba.
– Nem nagy dolog.
– Attól még csodálatos. Na jó. Most megyek, ágyba dugom azt a két kis
rémséget.
És Mac?, kérdezte volna a legszívesebben Natasha. Mackel kapcsolatban
hogyan érezhetném jobban magam? De a nővére már eltűnt.
Pár évvel ezelőtt, amikor Natasha és Mac ebbe az utcába költözött, a környéket
optimista módon „feljövőben lévő”-nek minősítették. Lehet, hogy így van,
gondolta Natasha annak idején, de elég lassan jön fel, és sokára fog felérni. Az
utcát lepusztult egyformaság jellemezte. A házak háromnegyedét legalább öt, de
inkább tíz éve nem renoválták. Az úttesten, ahol nem voltak sárga vonalak,
téglákra állított, működésképtelen autók sorakoztak. A fiatal családokat horpadt
kombik szállították munkába, iskolába és haza.
A repedezett, hámló vakolatú viktoriánus házak előtt kis előkertek terültek el,
bennük egy-egy kóbor fagyalsövény, ponyvával letakart motorkerékpár vagy
néhány szemetesedény, a tetején túl kicsi fedéllel. Natasha gyakran megállt, hogy
váltson néhány szót a szomszédokkal, Mr. Tomkinsszal, az idős karibi festővel,
Mavisszel, aki macskákat tartott, meg az önkormányzati lakásban lakó párral,
akik nyolc, tejfogait vesztett gyereket neveltek. Mind barátságosak voltak,
megtárgyalták az időjárást, érdeklődtek, milyen munkákat végez éppen Mac a
házban, hallott-e róla Natasha, hogy fizetőssé akarják tenni a parkolást a
lakóknak, és hogy egy buddhista központ költözött a főútra. Ha létezett utca a
fővárosban, ahol közösségi szellem uralkodott, hát ez olyan volt.
Mostanra Mr. Tomkins elköltözött, Mavist rég eltemették, az önkormányzati
lakást eladták, a lakóit pedig Isten tudja, hová helyezték át. Már csaknem az
összes ház porcelánfehérre volt festve, a repedéseket gondosan betömték, a
bejárati ajtókat ízléses színekre mázolták. Formára nyesett tiszafák vagy
babérfák szegélyezték a bejárathoz vezető lépcsőket, és a kis kertek felében
szépen kövezett felhajtót alakítottak ki, a többit meg barátságtalan, fényes
vaskerítéssel zárták el. Odakint hatalmas, négykerék-meghajtású, csillogó-villogó
Mercedes Estate-ek álltak. Stresszes életű értelmiségiek üdvözölték egymást
sietős biccentéssel, miközben a vasútállomás felé rohantak. Jelzálogkölcsönük
akkorára rúgott, hogy másra nemigen maradt idejük.
Az utca a gazdagok utcája lett, a néhány megmaradt régi lakót azonnal meg
lehetett ismerni: a hámló ablakkeretek és a csipkefüggönyök rögtön elárulták,
hogy egy régebbi kor maradványai.
Natasha tudta jól, hogy anyagilag előnyös számára ez a dzsentrifikációs
folyamat, de ösztönösen zavarta, hogy a világa ennyire polarizálódik. Az utca
most már a szomszédaikat tükrözte, a feltörekvő középosztály kis oázisa lett, és a
lakótelepek, amelyek körülvették, sötétebbnek, keményebbnek, fenyegetőbbnek
tűntek, teli voltak olyan emberekkel, akiknek egyre kevesebb esélyük volt arra,
hogy kitörjenek.
A két világot már semmi sem kötötte össze, hacsak nem a bűnözés (a legutóbbi
kocsilopás vagy betörés, egy ellopott pénztárca a kisboltban), a szolgáltatások
(természetesen mindenkinek volt bejárónője vagy bébiszittere) vagy a hivatalos
eljárások (Natasha például képviselt egy tizenkét éves gyereket, akit az
alkoholista szülei nem voltak hajlandók ellátni).
Ezen gondolkodott most Natasha, miközben kiégett autók és pislákoló utcai
lámpák mellett elhaladva behajtott a Sandown lakótelepre. Sarah hallgatagon ült
mellette, a kulcsait szorongatta. Meg sem szólalt, amióta eljöttek a kórházból,
Natasha pedig, akit sokkoltak a látottak, nem is próbálta szóra bírni. Semmi sem
erősítette meg jobban, micsoda hatalmas, vakmerő vállalkozásba kezdtek, mint
az öregember látványa, akinek vékony nyakát párnák támasztották alá, az arca
féloldalt kissé lecsüngött.
– Szépen javul – jelentette ki vidáman a nővér. – Már hosszú utat tettünk
meg, igaz, Henry?
– Henri – morrant fel Sarah. – „Anri”-nak kell ejteni. Francia.
A nővér felvont szemöldökkel pillantott Natashára, aztán távozott.
– Mit… mit gondol, mennyi ideig kell itt maradnia? – Natasha a nő után
sietett, míg Sarah üdvözölte a nagyapját.
A nővér úgy nézett rá, mintha kissé gyengeelméjűnek tartaná.
– Stroke-ja volt – magyarázta. – Erre a kérdésre senki sem tudja a választ.
– De azért biztosan van valami elképzelése. Napokig? Hetekig? Hónapokig? Az
a helyzet, hogy… mi gondoskodunk az unokájáról, úgyhogy jó lenne, ha tudnánk
valamit.
A nővér hátranézett. Sarah éppen a nagyapja ágyneműjét rendezgette, és
beszélt hozzá, miközben az öregember le sem vette róla a szemét.
– A kezelőorvosával kell beszélnie, de annyit biztosan mondhatok, hogy nem
napokról van szó – mondta a nő. – És arra sem tennék fel nagyobb összeget, hogy
csak pár hétig marad. Súlyos stroke-ja volt, és még hosszú rehabilitációra lesz
szüksége.
– Ez olyasmi, amit… egy fiatal is el tud végezni? A gondozását?
A nővér elfintorodott.
– Egy ilyen korú gyerek? Nem. Azt nem javasolnánk. Jelenleg Mr. Lachapelle-
nek még hemiparesise van, vagyis féloldali gyengesége. Csak segítséggel tud
mosakodni, vagy kimenni a toalettre. Felfekvések is jelentkeztek nála, és a
beszéde sem százszázalékos. Naponta kétszer jön hozzá a gyógytornász. De most
már képes önállóan enni.
– Itt tartják?
– Mi rehabilitációs részleg vagyunk. Szerintem nem kéne gondozóházba
küldeni, amíg javul az állapota. – Az órájára nézett. – Elnézést, mennem kell. De
tényleg fejlődik. Azt hiszem, furcsa módon a képek is jót tettek neki. Azóta van
mivel foglalkoznia. Mindannyiunknak tetszenek.
Natasha a szoba felé lesett, ahol Mac alkotásai borították a falakat. Már megint
itt ez a másik Mac, aki elbűvöli a nővéreket, és még a távollétében is képes
segíteni a betegeknek.
Behajtottak a szétterpeszkedő lakótelepre, és megálltak a Helmsley House
parkolóban. Eleredt az eső, a fiatalok, akiket Natasha már akkor is látott, amikor
megismerkedett Sarah-val, kapucnijukat a fejükre húzva ácsorogtak, és
gyufaszálakat pöcköltek egymás felé. Figyelték, ahogy Natasha kiszáll a viharvert
Volvóból, de aztán valamelyiküknek megszólalt a telefonja, és ez elvonta a
figyelmüket.
– Mit is akartál elhozni? – Natasha Sarah mögött ballagott felfelé a dohos
lépcsőházban. Az eső ott sziszegett körülöttük, bezúdult a törött ereszcsatornán
keresztül, hosszan örvénylett a chipses zacskóktól és rágógumitól eldugult
lefolyókban.
– Csak egy pár könyvet – mondta Sarah, aztán hozzátett valamit, amit
Natasha nem hallott.
Végigmentek a folyosón, kinyitották az ajtót, majd sietve becsukták maguk
mögött. Natasha örült, hogy a Mac által felszerelt vasrúd megbízható védelmet
nyújt. A lakás alaposan kihűlt. Sarah pár hete járt itt utoljára, Ruth, a szociális
munkás társaságában. Akkor elzárták a fűtést, és összeszedték Sarah holmiját. A
lány most eltűnt a szobájában, Natasha pedig a nappaliban álldogált. Rend volt,
mégis dermedt, elhanyagolt hatást keltett a környezet, mint minden régóta üres
lakás. A fényképeket mind elvitték, egy részük most Sarah szobájában volt az ő
házukban, a többi a kórházban. Üresnek, barátságtalannak tűntek a falak.
Natasha hallotta, hogy Sarah fiókokat húz ki és tol be, aztán becipzároz egy
táskát. Biztos volt benne, hogy a lány már nem fog visszatérni ebbe a lakásba.
Még ha az öregember rendbe is jön, ennyi lépcsővel nem tud megbirkózni.
Súlyosan nehezedett rá a gondolat. Vajon Sarah tisztában van ezzel? Végül is
értelmes lány. Vajon mit gondol, mi lesz vele?
Natasha meglátott egy fényképet, amelyet nem vittek el – az előszoba falán
lógott, és Sarah-t ábrázolta, három vagy négyéves lehetett, egy ősz hajú asszony
tartotta az ölében, aki pont úgy mosolygott, mint Sarah. A lány mintha egy másik
gyerek lett volna: biztonságban volt szerető családja körében, tiszta tekintetét
nem felhőzte félelem vagy bizonytalanság. És most, pár év elteltével ki van
szolgáltatva az idegenek jóindulatának.
Natasha a kezébe temette az arcát. Ez a szülői hivatás árnyoldala: hogy teljes
mértékben felelősnek érezzük magunkat egy másik ember boldogságáért.
Natasha nem bízik benne. Sarah átkozta magát, amiért elvette az aprót a
befőttesüvegéből. Ha nem nyúlt volna hozzá, most, amikor tényleg fontos,
kaphatna némi pénzt.
A sporttáskájára tette a lábát, hogy megbizonyosodjon róla, még megvan. A
gyámügy elvette a Papa nyugdíját meg a takarékkönyvét, hogy a lakbért
kifizessék belőle, de a nyereménybetétjéről nem tudnak. Ha onnan ki tudná venni
a pénzt, és egy darabig nem találkozna Máltai Sallel, meg tudná fizetni az
adósságát. Megint maga előtt látta a férfit, a mellén érezte a kezét, a fülébe
csengtek a szavai, és végigfutott a hátán a hideg.
Szüksége van arra a pénzre. Gondolatban végigvette a tárgyakat, amiket
elhozott a lakásból. Egy régi üvegdísz, amelyet gondosan becsavart egy pulóverbe
– talán el tudja adni a régiségárusnak. A CD-it lehet, hogy megveszi valaki a
suliban. Valamit. Bármit.
– Te jó ég! – szólalt meg Natasha. – Negyed tizenegy van. Nem gondoltam,
hogy így elszaladt az idő. – Natasha előhúzta a tárcáját, hogy fizessen. Bedugta a
kártyáját a leolvasóba, és miközben a pincérrel csevegett, beütötte a kódot.
2340.
Könnyű megjegyezni.
Sarah lehunyta a szemét. Összerándult, ha arra gondolt, mit szólna a Papa, ha
tudná, hogy akár csak egy pillanatra is megfordult a fejében ez a gondolat. A
lopásra nincs mentség, mondogatta, amikor az egyik környékbeli fiút azon a
héten már negyedszer vitték el a rendőrök. Elloptál valamit, de nem nyertél
semmit. Igazából lealacsonyított ez a tett. A Papa még a hitelben sem hitt. Azt
mondta, soha nem volt semmije, amit ne fizetett volna ki.
De amint Sarah visszabaktatott a kocsihoz, követve Natasha magas sarkú
cipőjének fürge kopogását a vizes kövezeten, a négy számjegy ritmikus mintázata
valósággal bevésődött az agya egyik sötét sarkába.
Mac megígérte Mariának, hogy hazaviszi, és most arra kérte, várjon két percig a
lépcsőn, míg ő berohan, és felkapja a kocsikulcsot. Észrevette, hogy Sarah-nál ég
a villany. Natasha kocsija nem volt a helyén. Azt mondta, lehet, hogy sokáig fog
dolgozni, de Macet meglepte, hogy ilyen hosszan magára hagyta Sarah-t.
Miközben a lépcsőn állva a kulcsot kereste, Maria egyszer csak mögé toppant.
Hozzásimult, hosszú, formás teste ott kígyózott körülötte.
– Menjünk be.
– Nem.
– Ennyi jár nekem. Életemben nem láttam ilyen rossz filmet. Tartozol nekem
másfél órával az életemből.
– Megadom. De nem itt.
Maria színpadiasan ráncolta a homlokát.
– De annyira hiányzol! Már több mint egy hét telt el! Megmutatom a fehéren
maradt részeimet – ajánlotta fel, és lejjebb húzta csípőnadrágja övszalagját, hogy
kivillantsa napbarnított hasát. – Nagyon-nagyon kicsik ám – lehelte. – Egészen
közelről kell nézned, hogy lásd őket.
Maria gyönyörű, egyszerű, és akarja őt. Mac azt gyanította, hogy nem szereti,
még csak nincs is rá szüksége, de ezért csak még inkább kedvelte. Jó tudni, hogy
bármit tesz is, nem bántja meg vele ezt a talpraesett nőt.
– Édesem, nem lehet – mondta.
– Hétvégén elhozol ide. Most miért nem?
Mac az út felé pillantott.
– Mert az exem hamarosan itt lesz, és ez nem volna fair.
Maria elhúzódott tőle.
– Velem nem fair. Grr! Miért hagyod, hogy ez a szerencsétlen nő határozza
meg az életedet? Azt mondtad, van pasija, nem?
– De igen.
– Lefekszik vele?
– Nem tudom – motyogta Mac zavartan. – Gondolom, igen.
– Hát persze. – Maria a mellkasára simította a kezét. – Folyton azzal a rémes
vénemberrel hancúrozik. Két rémes, dögunalmas ember együtt. Honnan tudod,
hogy nem vele van éppen?
Mac megpróbálta felidézni, mit is mondott Natasha reggel, elmegy-e valahová
este. Ő éppen a kriketteredményeket hallgatta a rádióban, és nem figyelt.
– Nem hiszem.
A nő elvigyorodott.
– Undorító módon szexel vele. Úgy, ahogy csak rémes, dögunalmas emberek
szoktak. És közben kineveti a volt férjét, aki nem mer szexelni a gyönyörű
barátnőjével a saját házában, hátha zavarja őt. – Maria bájos mosolyt villantott
Macre, élvezte a férfi zavarát.
– Nagyon rossz kislány vagy te.
– Ó, tudok én még sokkal rosszabb is lenni.
– Nem kétlem.
– Akkor gyere. Becsempészel a szobádba. Lezavarunk egy gyors numerát,
aztán elmegyek. Olyan lesz, mintha kamaszok volnánk megint. Vagyis mintha te
kamasz volnál megint. Nekem még nincs olyan messze. – Mac dereka köré
kulcsolta a karját, a hátsó zsebeibe fúrta a kezét, és maga felé húzta.
Mac az órájára pillantott. Nem biztos, hogy Sarah már alszik.
– Tudod, mit? Menjünk hozzád.
– Nálam vendégeskedik két unokatestvérem. Meg Luca bácsikám. Olyan a
ház, mint a Piccadilly Circus. Csak itt mindenki bigoszt eszik.
– Bigoszt?
– Húsos káposztát.
– Ez csábítóan hangzik.
– Mac… – A nő fátyolos suttogásra váltott. – Mac… Én szeretem a házad. –
Belefúrta az ujjait a férfi hajába. – Szeretem a szobád. Szeretem az ágyad…
Mac igyekezett kitartani az elhatározása mellett.
– Biztos vagyok benne, hogy én is meg tudnám szeretni a bigoszt.
Maria résnyire szűkült szemmel nézett rá, cicás mosoly ült az arcán.
– Tudod, mit jelent ez a szó? Angolra fordítva?
– Nincs nálam a lengyel-angol szótáram.
– Azt jelenti, hogy „zűrzavar” – suttogta a nő, ajka Mac fülét súrolta. –
„Zűrzavar”-t jelent.
Sarah valószínűleg alszik már. De ha mégsem, azzal mi a gond? Többnyire
úgyis a szobájában tölti az estét.
Odaadták neki a kis hordozható tévét, mert sosem akarta azt a műsort nézni,
amit ők. Vagy inkább csak nem akart velük lenni.
Maria kissé elhúzódott Mactől. Lenézett, aztán felemelte a tekintetét.
– Nem mondhatod, hogy nem vágysz rám – állapította meg.
Natasha valószínűleg Conornál van, próbálta Mac észérvekkel alátámasztani a
döntését, miközben betaszigálta a vihogó Mariát a házba. Maria pedig olyan nő,
aki nagyon rövid ideig tud egy dologra koncentrálni. Macnek egy régi közmondás
villant az agyába, miközben próbálta elhallgattatni a belső hangot, amely
figyelmeztette, hogy nem lesz jó vége ennek. Valami ajándék lóról meg a fogáról
szólt.
– Ég a villany. Úgy látszik, Mac már hazaért – mondta Natasha, mintha más
téma nem jutna eszébe. Sarah látta, hogy a szája vékony vonallá préselődik.
Kihúzta a slusszkulcsot, felvette a táskáját a kocsi padlójáról. Drága parfüm enyhe
illata érződött körülötte a levegőben.
– Segítsek cipelni a táskát?
Mintha gyerek lenne.
– Nem kell – mondta Sarah. – Köszönöm. – Nem engedheti el a sporttáskát.
Voltak az estének olyan percei, amikor úgy érezte, csak az menti meg az
összeomlástól, ha a táskába kapaszkodik.
– Holnap reggel busszal kell menned – folytatta Natasha, miközben bezárta a
kocsi ajtaját. – Mac rám írt, hogy korán reggel valami munkája lesz, nekem meg
sajnos egy megbeszélésre kell mennem. Nem gond?
– Nem.
– És mindenképpen beszerzünk pár szép dolgot a nagyapádnak. Boldogan
kifizetem, Sarah. – Kinyitotta a bejárati ajtót, majd miközben becsukta, a lány
felé fordult.
Együttérző kifejezés ült az arcán, valószínűleg az ügyfeleinél is ezt szokta
alkalmazni. Meleg volt a házban, Sarah kibújt a kabátjából.
– Ez nem bizalom kérdése, Sarah. Komolyan mondom. Ha nem bíznék benned,
nem fogadtalak volna be a házamba. Én csak azt gondolom, jobb lenne, ha együtt
intéznénk el szombat délután. Délelőtt elvégzem a munkámat, aztán elmegyek
érted a telepre. Abba a boltba megyünk, amelyikbe csak akarsz. Ha akarod,
eltaxizunk a Selfridgesbe. Mit szólsz hozzá?
Sarah vállat vont. Nem is kellett Natashára néznie, tudta, hogy dühös.
– Nézd, késő van. Most menj fel, majd holnap reggel megbeszéljük.
Mindketten hátrafordultak, amikor valami zörgést hallottak a konyhából.
Natasha levette a sálját, de közben már elindult az ajtó felé.
– Mac? Épp arról beszéltem Sarah-nak, hogy…
Megtorpant, mert egy magas, szőke nő lépett ki az előszobába. Az öltözéke
mindössze egy férfipólóból és egy bugyiból állt, a kezében két borospoharat
tartott. A haja olyan volt, amilyet a samponreklámokon lehet látni, hihetetlenül
finom szálú és fényes, a lába hosszú és napbarnított. Rózsaszínre lakkozott
lábkörmei kis tengeri kagylókra emlékeztettek.
– Biztosan te vagy Natasha. – A nő elmosolyodott, ügyetlenül egyik kezébe
vette a két poharat, a másikat Natasha felé nyújtotta. – Én Maria vagyok. – A
mosolya széles volt, de nem barátságos. Kiérződött belőle valami önelégültség.
Sarah elképedve nézte Natasha mögül, amint a kinyújtott kéz ott lóg a levegőben.
Natasha szemlátomást megnémult.
– Mac már annyit mesélt rólad – folytatta a magas nő, és a sértődés minden
különösebb jele nélkül visszahúzta a kezét. – Épp teát akartam készíteni, de nincs
szójatej a házban, ugye? A tejtermékek szörnyen ártanak a bőrnek. – A tekintete
kissé túl hosszan időzött el Natasha arcán. – És most bocsáss meg. Fel kell
mennem. Valaki vár… – Vigyorogva elnyomakodott Natasha mellett, a melle
kihívóan domborodott az egy szál póló alatt, enyhe mósuszillat lebegett a
nyomában.
Natasha nem mozdult.
Sarah tátott szájjal figyelte a jelenetet. Natasha elég sápadt volt, és a keze úgy
szorította az aktatáskáját, hogy elfehéredtek a bütykei. Sarah akkor szokott így
kinézni, amikor erővel fojtotta vissza a könnyeit.
Pár perc elteltével Sarah óvatosan tett egy lépést Natasha felé.
– Készítsek egy kis teát? – Valakinek muszáj csinálnia valamit. Rémes nézni,
ha valaki ilyesmin megy keresztül, bárki legyen is az. – Én szeretem a sima tejet
– tette hozzá erőtlenül.
De Natasha mintha megfeledkezett volna a jelenlétéről. Tágra nyílt szemmel
nézett fel, és mosolyt erőltetett az arcára.
– Ez… nagyon kedves tőled. De köszönöm, nem kell, Sarah. – Úgy festett, mint
akinek fogalma sincs, mihez kezdjen most.
Sarah a táskáját szorongatta. El akarta dugni a szobájában, de ha most
felmegy, az olyan, mintha Mac oldalára állna, és még nem igazán tudta, hogyan
vélekedjen arról, ami az előbb történt.
– Tudod… – Natasha az arcához emelte a kezét. Kezdett visszatérni a színe,
most már egész rózsaszín volt. – Tudod… Azt hiszem, én most…
Kinyílt egy ajtó, aztán nevetés hallatszott. Mac dübörgött le a lépcsőn, keze a
korláton. Farmer volt rajta, a felsőteste meztelen.
– Tash. – Megtorpant félúton. – Bocsánat. Azt hittem, hogy te… Azt hittem,
hogy Sarah…
Natasha tágra nyílt szemmel bámult rá. Sarah úgy látta, hirtelen nagyon
fáradtnak tűnik.
– Ez ügyes volt, Mac – mondta vékony hangon. Egy darabig még ott állt,
bólintott, mintha így akarná megerősíteni a saját gondolatát, aztán sarkon fordult,
kivonult a házból, és határozottan becsukta maga mögött az ajtót.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Sarah olyan ügyesen tudott lábujjhegyen osonni, hogy egy indián nyomkövető is
megirigyelte volna. Az utóbbi hetekben sokszor előfordult, hogy váratlanul ott
termett Mac mögött a lépcsőn vagy a konyhában. Mintha csak eltökélte volna,
hogy a lehető legkevesebb bonyodalmat okozza a jelenlétével, alig foglal el helyet,
nem zavarja hangokkal a ház nyugalmát. Normál körülmények között az a halk
nyikorgás, amit egy kamasz lány produkál, ha lemegy a lépcsőn, nem ébresztette
volna fel Macet. De most már órák óta ébren volt.
Előző este Maria nem sokkal tizenegy előtt ment el, jó félórával azután, hogy
Natasha elhajtott. Nem sok értelme lett volna követni: Macnek fogalma sem volt,
hová mehet, és azt sem tudta, mit mondjon, ha rátalál.
Maria gúnyosan felhorkant, amikor Mac visszament az emeletre, leroskadt az
ágyra, és eltolta az üveget, amit a nő nyújtott felé.
– A bor miatt húzta fel magát ennyire? Majd veszek neki helyette egy
másikat. Különben is csak vacak asztali bor. – Kortyolt egyet. –
Lengyelországban nagy udvariatlanságnak számít, ha valaki így bánik egy
vendéggel.
Mac tudta, hogy Maria pontosan tisztában van vele, hogy nem a borról van
szó, és egy pillanatra erőteljesen megutálta ezért. Szándékos kegyetlenség volt
ez, és Maria még élvezte is.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha most elmész – mondta Mac.
– Miért izgatod magad ezen? – kiáltott fel a nő, miközben kihívó, kígyózó
mozdulatokkal húzta fel a farmerját. – Egy évig nem is láttad. Pár héten belül
kimondják a válást. Te magad mondtad.
Mac nem felelt. Mert nem akarta megsérteni Natasha érzéseit? Mert amikor
visszaköltözött, az a hülye, optimista gondolat élt benne, hogy a végén barátok
lehetnek? Hogy miután túl lesznek a válás zűrzavarán és traumáján, az a
szellemes, gunyoros, ragyogóan okos nő azért még ott marad az életében? Vagy
mert a döbbenettől és fájdalomtól sápadt arc, a szemében villogó düh mögötti
szemrehányás hajnalig kísérteni fogja?
Felkelt, hideg vizet fröcskölt az arcába, felvette a farmerját, és lesurrant a
földszintre. Sarah frissen vasalt iskolai egyenruhában tett-vett a konyhában,
éppen szendvicset készített.
– Bocs – mondta Mac kábán. – Meg kellett volna csinálnom a tízóraidat. –
Megdörzsölte a borostát az állán, azon tűnődött, maradt-e ideje
megborotválkozni.
– Natasha szokta – mondta a lány.
– Tudom. Azt hiszem, nem voltam teljesen magamnál tegnap este. A telepre
mész? – Az órára pillantott. – Épphogy odaérsz.
– Nem gond.
– Elvinnélek, de muszáj…
– Nem kell – vágott a szavába Sarah.
– Akarsz vinni egy almát Boo-nak? – Mac benyúlt a gyümölcsös tálba, és
odadobott egy almát Sarah-nak. Azt várta, hogy a lány megmozdul és elkapja.
Ahogy minden reggel szokták. De Sarah oldalra lépett, az alma pedig nagyot
puffant a mészkő padlón.
Mac felvette, aztán alaposan szemügyre vette a merev, vékony hátat, a
szándékosan feszes tartást.
– Haragszol rám?
– Nem az én dolgom – felelte Sarah, miközben gondosan berakta a
szendvicseit az iskolatáskájába.
Mac megtöltötte a vízforralót.
– Bocsánatot kérek azért, ami tegnap este történt.
– Szerintem nem tőlem kéne bocsánatot kérned. – Sarah felvette a kabátját.
– Nem tudtam, hogy Natasha visszajön.
– De ez még mindig az ő háza.
– A mi házunk.
– Mindegy. – Sarah vállat vont. – Mondtam már, hogy nem az én dolgom.
Mac kávét készített magának. Hihetetlennek találta, milyen rossz érzést tud
kelteni egy tizennégy éves lány egy felnőtt férfiban. Azt, hogy Natasha dühös lesz
rá, tudta. De erre nem számított.
– Kaphatok egy kis pénzt? – Sarah ott állt Mac mögött, indulásra készen.
– Persze – mondta Mac. Örült, hogy tehet valamit, bármi legyen is az, ami
megtöri a nyomasztó hangulatot. – Mennyi kell? – Turkálni kezdett a zsebeiben.
– Mondjuk, ötven – kockáztatta meg Sarah.
Mac válogatni kezdett a kezében lévő pénzérmék között.
– Tessék – mondta, és egy ezüstszínű érmét nyújtott Sarah felé.
– Ötven penny?
– Te ötven fontra gondoltál? Nagyon vicces. Nézd, ma délelőtt van egy
munkám. Délután kiveszek egy kis pénzt az automatából. Kaphatsz egy tízest.
Vegyél magadnak, amit szeretnél. Menj el hamburgerezni a barátaiddal.
Sarah nem tűnt olyan boldognak, mint várta. De jobb lenne, ha nem kéne azon
gondolkodnia, mit főzzön vacsorára ma este, és amiatt aggódnia, Sarah nem jön-e
haza túl korán.
Beszélnie kell Natashával. De fogalma sincs, mi a fenét fog mondani neki.
Minden ügyvédi megbízás – kivéve, ami kormányzati ügyekkel kapcsolatos –
rózsaszín szalaggal van átkötve. Ez az anakronizmus nem csupán a rend kedvéért
kell, de nem is valami titokzatos iktatási módszer része. A szalag azt jelképezi,
hogy az ügyvéd képes érzelmileg elszakadni az ügytől. Az ügyvédeknél rendkívül
fontos a függetlenség, az objektivitás. Amikor a szalagot újra megkötik,
visszaadják a megbízást. Az ügyvéd maga mögött hagyja az ügyet.
Mindezek ellenére bizonyos ügyekkel kapcsolatban, gondolta Natasha, amint
ott ült Michael Harringtonnal szemben, könnyebb objektívnek lenni, mint más
esetekben. A férfi irodájában tartottak megbeszélést az indulóban lévő Persey-
féle válóperről.
– Fáradtnak tűnik, Natasha – mondta Harrington, és behívta a gyakornokát. –
Remélem, nem a Persey-ügy miatt nem tud aludni.
– Egyáltalán nem.
– Szerintem holnap délelőtt el kéne beszélgetnünk Mrs. Persey-vel. Úgy
látom, hamarosan megérkezik a könyvelési szakértők véleménye. El tudná hozni
a holnapi találkozóra? A tanúk névsorát is véglegesítenünk kellene.
Harrington Natashát bámulta. Natasha hirtelen nem is tudta, milyen régóta
ülhet így, a papírjaiba temetkezve.
– Jól van, Natasha?
– Persze.
– El tud jönni holnap?
Natasha a naptárjára pillantott; az egyik nap már szinte betelt.
– Megoldom.
– Jó. Helyes. Akkor mára, azt hiszem, ennyi volt. – A férfi felállt, Natasha
elkezdte összeszedni a holmiját. – Nem, nem. Nem úgy értettem, hogy azonnal
menjen el. Van pár perce? Egy korty italra?
Natasha visszagondolt az előző estére.
– Én inkább teát kérek – mondta, és visszaült. – Köszönöm.
– Rendben.
Az ügyvédbojtár bedugta a fejét az ajtórésen.
– Beth, hoznál nekünk két csésze teát? Kér cukrot?
– Cukor nélkül. Köszönöm.
Harrington hirtelen témát váltott. A felnőtt gyerekeiről beszélt, arról, hogy
újra megszerette a vitorlázást. Kitárgyaltak egy közös ismerőst, aki nemrég
valami jogsegélybotrányba keveredett.
– Igazából – folytatta a férfi – már jó ideje szeretnék elbeszélgetni magával.
Éppen átszervezés zajlik nálunk, meg akarjuk változtatni az irodánk felépítését.
És valószínűleg lesz egy üresedésünk.
Natasha várt.
– Érdeklődéssel követem a pályáját. Tetszett, ahogy a Richmond kontra
Turner ügyben dolgozott, meg az elszöktetett hármas ikrek ügyében. A legtöbb
vezető ügyvéd, akit ismerek, gyakran emlegeti, és csupa jó dolgokat mondanak
magáról.
– Köszönöm.
– Ha megüresedne nálunk egy hely, érdekelné?
Natasha hátrahőkölt. Amikor gyakornok volt, a félelmetes hírű Harrington
Levinson a modern, progresszív ügyvédi iroda mintaképének számított. Most
pedig Michael Harrington, az alapító egyenesen felkéri őt, hogy lépjen be a
céghez.
– Ez nagy megtiszteltetés – mondta. Az ügyvédbojtár behozta a teát.
Megvárták, míg becsukta maga mögött az ajtót. – De el kell mondanom, van rá
esély, hogy a jelenlegi munkahelyemen cégtárs leszek.
– Nem vagyok biztos benne, hogy az a legjobb lépés a maga számára. Tudta,
hogy mostanság sok jogtanácsos dönt úgy, hogy teljes jogú ügyvéd lesz? –
mondta erre Harrington. – A lehetőség megvan. És mi boldogan felvennénk
próbaidőre. Két év múlva már bekerülhetne az ügyvédi kamarába.
Natasha próbálta megemészteni, amit Harrington mondott, átgondolta a
lehetséges következményeket. Maga mögött hagyhatná a jogtanácsosi munka
mindennapi káoszát, és a felsőbb bírósági ügyvéd távolságtartóbb pozícióját
foglalhatná el. Nem látna bele úgy az ügyfelei életébe, mint most. Bár Ali Ahmadi
óta már nem is tudta, számít-e ez egyáltalán.
– Michael, ez természetesen nagy lépés lenne – mondta, Conorra gondolva. –
Alaposan meg kell fontolnom.
Harrington lefirkantott valamit egy cédulára, aztán átadta Natashának.
– A telefonszámaim. Ne is próbáljon az alkalmazottaimon keresztül elérni, úgy
vigyáznak rám, mint a bulldogok, de mindenképpen hívjon. Kérdezzen bármiről:
a pénzről, a gyakornoki időről, az irodákról, akármiről.
– Szüksége lenne referenciákra?
– Mindent tudok magáról, amit tudnom kell – mosolyodott el a férfi. – Most
hová megy? Egy újabb megbeszélésre?
Natasha a rózsaszín szalagot bámulta, igyekezett felidézni magában, mit is
jelképez.
– Valami olyasmi – mondta végül, aztán letette a csészéjét az asztalra. – Majd
hívom, Michael. Köszönöm. Nagyon alaposan megfontolom az ajánlatát.
A ház nem sokban különbözött a többi modern, sima homlokzatú, csúnya barna
téglából rakott épülettől, csak a bejáratnál lévő csengők utaltak arra, hogy ezeket
a kis házakat még kisebb lakásokra osztották. De a fagyalsövény alatt, a
kövezeten a gyűrött, piszkos rendőrségi szalag, amely magára hagyva libegett a
szélben, sok mindent elárult. Kontrasztos színei éreztették a szemlélővel, milyen
súlyos dolog zajlott az ajtó mögött.
Natasha a járdán állt, bámulta az üres, csipkefüggönyös ablakokat. Vajon hol
lehet most a huszonhat éves eladónő? Itt van, kiles a függöny mögül, vagy még
kórházban fekszik? Nem mer hazajönni? Elgondolkodott-e azon, milyen
eseménysorozat vezethette el hozzá a fiatalembert?
Mi oka volt rá Ali Ahmadinak, hogy pont ezt a címet válassza? Hogyan
végződött a világ másik végéből indult hosszú utazása azzal, hogy felment a hat
alacsony lépcsőfokon, amelyek ehhez a bejárati ajtóhoz vezetnek? Hogyan
vezetett az ő figyelmetlensége – vagy valaki másé – ilyen katasztrófához?
Egy idős asszony ment el mellette, kockás bevásárlókocsit húzott. Natasha
félrehúzódott az útjából, halványan el is mosolyodott, de a nő csak rápillantott
csipás szemével, aztán határozott léptekkel folytatta magányos útját.
Natashának összeszorult a torka. Talán nem is azért jött ide, hogy megértse a
dolgot. Talán inkább szótlan bocsánatkérés akart ez lenni. Ellenőriznem kellett
volna a történetét, mondta némán az áldozatnak. Ha utánanéztem volna a város
nevének, a távolságnak, amit állítólag legyalogolt, megmenthettelek volna. Azzal,
hogy nem mentem meg őt, megmenthettelek volna téged.
A telefon csörgése szakította meg a gondolatmenetét.
– Nem felejtetted el a négy óra tizenötös megbeszélést? Azt hittem, mostanra
már visszaérsz – szólalt meg Ben a vonal túlsó végén.
– Tedd át máskorra – mondta Natasha. Ott állt a kocsija mellett, elnézett két
lányt, akik babakocsit toltak az út túloldalán. Mindketten a mobiljukba beszéltek,
szemlátomást megfeledkeztek a gyerekekről is, egymásról is.
– Tessék?
– Mondd le. Ma már nem megyek be.
Hosszú csönd következett.
– És mit mondjak Lindának? Jól vagy?
– Igen. Nem, igazából nem vagyok valami fényesen. Mondd meg, hogy nagyon
sajnálom. Tedd át a megbeszélést másik napra. Stephen Hart jött volna. Ő meg
fogja érteni.
Csak miután letette, akkor jutott eszébe, hogy haza már nem mehet.
Jessica Arnold már huszonhárom fiúval járt: tizennégy a saját évfolyamából, négy
a felsőbb évfolyamokból, a többi az iskolán kívülről, Sandownból meg a
környékbeli lakótelepekről. A jelenlegi pasijai idősebb férfiak voltak, akik lapos,
feltuningolt kocsikban várták az iskola előtt, amelyekkel aztán fülsiketítő zene
kíséretében dübörögtek végig az úton, mihelyt Jessica beszállt. A többségükkel
lefeküdt – ez nem csupán üres hencegés volt, mint amikor az évfolyamtársaik azt
tárgyalták, kinek van már „tapasztalata” –, tanúsították a vécé falára firkált
üzenetek, meg az üres fogamzásgátlós dobozok, amelyek időnként kipotyogtak a
táskájából, no meg rá volt írva a kocsikban várakozó férfiak arcára. Ezek nem
olyan alakok voltak, akik megelégszenek egy hosszúra nyúlt csókkal a parkbeli
padon. Jessica úgy viselte a vörös foltokat a nyakán, mint valami kitüntetést.
Muszáj volt úgy viselkednie, mintha az ő döntése lett volna a dolog, mintha ő
akarta volna, máskülönben csak egy kis lotyónak tartják.
Ha Jessica volt a tizedikesek szexuális tevékenységét átfogó spektrum egyik
vége, akkor Sarah volt a másik, Debbie Dermott-tal együtt, aki vastag
szemüveget és fogszabályozót viselt, meg Saleemával, akinek az iskolán kívül
burkát kellett hordania, és sosem állt szóba fiúkkal, csókról meg aztán végképp
nem lehetett szó. Nem mintha Sarah csúnya lett volna, csak nem nagyon
érdekelték a srácok.
A fiúknak, akiket ismert, hiába is mesélt volna Boo-ról meg arról, hogy milyen
szépen halad a basse école{ 32} mozdulataitól a komolyabb követelményeket
jelentő haute école{ 33} felé. Ők nem mennének el vele a telepre, és aztán busszal
haza. Úgyis csak idétlen megjegyzéseket tennének a telep szagára, az
ordítozásukkal megijesztenék a lovakat, és a széna közelében dohányoznának.
Úgysem értenék meg az életét.
Sosem mesélte a Papának, de néha, késő éjszaka, azokban a fájó pillanatokban,
amikor nagyon levertnek érezte magát, és egész testét betöltötte a vágyakozás
valami után, amit nem is értett, a Cadre Noirba képzelte magát. Ő lesz a legjobb
lovas, akit valaha láttak. Lesz ott egy jóképű ifjú százados, arany váll-lapos fekete
egyenruhában. Pompás lovas, és mindent megért, amit Sarah akar. Nem
furikázik összematricázott, biztosítás nélküli kocsival a lakótelepen, nem azzal
henceg, hányszor kapcsolták le garázdaságért vagy autólopásért, és nem
kecsegteti nyálas, kebab- meg csiliszószszagú csókokkal. Szűzies, ló vontatta
románc volt ez, hatalmas hézagokkal a közepén, olyan hézagokkal, amelyekre
csupán homályosan utaltak a vécébeli firkák meg Jessica táskája.
Sarah mindig is ilyennek képzelte a jövőjét; ugyanolyan pontosan látta maga
előtt, mint azt, hogy hová jut el Boo. De a CD-k meg a dísztárgyak eladásából csak
hét font ötven pennyt szedett össze, ehhez jött még Mac tíz fontja meg a
nyereménybetét, amelyet legalább három hétbe telik kiváltani, és akkor is a
nagyapja aláírása kell hozzá.
Úgy tűnt, hamarabb fogja betölteni azokat a hézagokat, mint gondolta volna.
– Beszélnem kell magával.
– Elhoztad a pénzem?
– Erről akartam beszélni.
– Akkor beszélj.
Sarah az udvar túlsó vége felé intett, ahol Sal emberei álltak.
– Ne előttük.
Sal éppen a lócsutakoláshoz használt keféket pakolta össze, mindegyik
makulátlanul ragyogott, mintha sosem tapadt volna hozzá por a ló szőréről.
Miután az utolsót is elrakta, Sarah-ra emelte a tekintetét.
– Mit akarsz, kis műlovarnő?
Sarah halkabbra fogta a hangját, a bal csuklója köré tekerte az iskolatáskája
szíját.
– Azt akartam megtudni – mondta –, mennyit… mennyit engedne el… ha…
A férfi nem válaszolt azonnal. Nem is mosolyodott el. Nem látszott rajta öröm
vagy csodálkozás. Nem tört ki hangos nevetésben (noha Sarah titkon ebben
reménykedett), nem mondta, hogy csak viccelt, mégis mit képzel róla Sarah,
miféle ember ő?
Alig észrevehetően bólintott, mintha csak megerősítené a saját gondolatát,
aztán a lányra pillantott, és sarkon fordult. Odament az embereihez, akik a
kályha körül gyülekeztek, a hidegtől párafelhőt leheltek, messziről nem is
látszott, füst-e az vagy egyszerűen csak pára. Intett nekik, mondott valamit, amit
Sarah nem hallott. A férfiak vállat vontak, zsebeiket megpaskolva keresték a
kulcsaikat meg a cigijüket, papírt pöcköltek a tűzbe. Ralph úgy nézett Sarah-ra az
udvar túlsó végéből, mintha megváltozott volna a véleménye róla. Talán csak
féltékeny volt, amiért Sal többet foglalkozik Sarah-val, mint vele, de a lány azt
gyanította, hogy mostantól valaki más lett a szemében. Nem a Kapitány unokája,
társ a kalandokban, hanem valami olcsó áru. Ralph nem nézett rá, amikor
távozott.
Sarah Boo bokszához ment, belépett, elsimítgatta a ló pokrócát, meleg bőréhez
szorította a fejét, hogy egy kis vigaszt nyerjen. A ló elfordította nagy fejét, és
kérdőn nézett rá, próbálta megérteni, mit csinál, Sarah pedig megsimogatta a
pofáját, ujjai kitapintották a csontokat a puha bőr alatt.
Látta Salt az ajtónyíláson keresztül, ruganyos léptekkel járt, a hüvelykujja meg
a mutatóujja között cigarettát szorongatott. Búcsúzóul odakiáltott valamit
máltaiul az embereinek, akik elhagyták a telepet. Már sötét volt, Sheba
nyugtalanul jött-ment a kapu körül, talán Cowboy John visszatértét várta.
És ekkor Sal odament Boo bokszához. Úgy fütyörészett, mint akinek semmi
gondja az életben.
– Szóval – mondta Sarah erőteljesnek szánt hangon, amikor megállt az
ajtóban. A sandowni lányokat próbálta utánozni, azokat, akiket sokszor hallott
visítozni a motoros fiúkkal. Kemények. Közönyösek. Mintha semmi sem
okozhatna fájdalmat nekik. – Hogy is lesz ez?
Sal úgy viselkedett, mintha nem is hallotta volna, amit Sarah mondott. Mélyen
beleszívott a cigarettájába, aztán belépett a bokszba, és becsukta az ajtót. Boo
már nem foglalkozott Sarah-val, visszament a szénájához, szép nyugodtan
rágcsált a lány mögött. Most csak a kinti nátriumlámpa fénye szűrődött be. Sarah
alig látta Sal arcát, őt magát viszont megvilágította a fény, kísérteties
narancsszínben játszott a teste.
– Vedd le a pulóveredet.
Sal olyan fesztelenül vetette oda a mondatot, mintha arra kérte volna, hogy
zárja be a kaput.
– Tessék?
– Vedd le a pulóveredet. Meg akarlak nézni. – Megint beleszívott a
cigarettájába, egy pillanatra sem vette le a szemét Sarah-ról.
Sarah döbbenten bámult rá. Ne most, gondolta. Most még nem állok készen
erre. Én csak azt akartam megtudni, mire is gondolt pontosan.
– De…
– Ha nem akarod elintézni az ügyet… – A férfi úgy tett, mintha távozni
készülne, az arca bezárult. – Hagyod, hogy komolyan vegyelek, de igazából csak
játszadozol.
Két ujjal kivette a cigarettát a szájából, és lepöckölte a betonra. Egy pillanatra
felizzott a parázs, aztán kihunyt a nedvességtől. Sarah meglátta Sal hideg, eltökélt
arcát, és vadul kergetni kezdték egymást a gondolatai.
Fel sem mérte, mit is tesz voltaképpen, sietve áthúzta a pulóvert a fején. A
gyapjúréteg nélkül azonnal megcsapta a hideg levegő, az ajtó felől beszivárgó
jeges légáramlat áthatolt mindenen, ami azelőtt meleg volt és védett.
Sal megfordult. Sarah nem látta a szemét, de érezte, hogy őt nézi, a legkisebb
részletet is szemügyre veszi, hogy felbecsülje, mennyit ér. Ezt, úgy tűnik, nem ő
dönti el. Sarah úgy érezte, lerohanja ez a tekintet, mintha a férfi egészen a nyers
húsig átlátna ruhátlan bőrén. Nem tart sokáig, biztatta magát, amint már-már
dacos tartással állt Sal előtt. És akkor nem fogok tartozni neki semmivel. Minden
rendben lesz.
– A melltartódat is.
Sal lassan beszélt, de ez parancs volt. Olyan valaki hangja, aki mindig
megkapja, amit akar.
Sarah nem volt biztos benne, jól hallotta-e.
– De hát mit akar… – tiltakozott. – Nem mondta, hogy…
– Te akarod megmondani nekem, mit csináljak? Te diktálod a feltételeket? –
A férfi keményebb hangra váltott.
Sarah-t a hideg rázta, libabőrös lett a karja.
Lehunyta a szemét. Olyan hangosan dübörgött a szíve, hogy alig hallotta a
férfit.
– Vedd le.
Sarah nagyot nyelt, aztán hátranyúlt, összeszorította a száját, hogy ne
vacogjon annyira a foga – hogy a hidegtől-e, abban nem volt biztos. Csukott
szemmel levette a melltartót. Olcsó, vékony darab volt, kissé nagyobb a
kelleténél. Akkor szerezte be az áruházban, amikor a Papa éppen elment zoknit
venni, és annyira tartott tőle, hogy a nagyapja észreveszi, mit vásárolt, hogy fel
sem próbálta. Sal most elvette tőle, és ledobta a földre. Sarah deréktól felfelé
meztelen volt. Érezte a hideg levegőt a bőrén, mellbimbói tiltakozóan
megkeményedtek. Hallotta, hogy a férfi hangosan beszívja a levegőt, közelebb
lép, azután már csak azt érezte, hogy zuhan egy szakadékba, amelynek a
létezéséről sem tudott.
Nem bírta kinyitni a szemét, nem kapott levegőt. Csak állt, mint egy tárgy,
mint egy semmi, kivonta magát a testéből, nem is ő, Sarah áll ott pucéran az
istállóban, ahol Sal új lova nyihog a szomszédos boltív alatt, a kutya ugat odakint
és valaki beszél az utcán. Ez nem ő, nem az ő hideg bőrén siklik végig ennek a
férfinak a forró, száraz keze, nem az ő arcába csap meleg lehelete, nem az ő fülébe
suttog piszkos, sosem hallott szavakat. Furcsa, idegen szagot érzett az orra, a férfi
éles övcsatja fájdalmasan nyomódott a csípőjének, amint Sal a jéghideg kőfalhoz
szorította. A valóságos világ eltűnt, csak a férfi volt itt, a szavai, és az állandó,
folytonos tapogatás, amelyet nem állíthatott le. Ez nem ő. Nem ő. Különben is, mi
lett Sarah-val? Ez már nem az ő élete, nem az ő családja, nem az ő jövője. Nincs
beleszólása semmibe. Hát akkor mit számít, ha hagyja, hogy ez a férfi centiről
centire tapogatva, felfedezve, lihegve a birtokába vegye? Sarah jelen sem volt,
mintha hipnotizálták volna, semmivé vált.
És az sem ő volt végeredményben, akinek a keze most ökölbe szorult, és
remegő oldalát elhagyva a férfi felé mozdult, miközben összeszorított foggal
fojtotta vissza a félelmét. Csak egy apróság, ismételte magában. Egyetlen
apróság, és akkor vége lesz. Cipzár hangját hallotta, a férfi nehéz, egyre
hevesebb, rekedtebb zihálását. Hallotta a szavakat, és azt gondolta kábán,
megtegyem?, aztán durva farmeranyagot tapintottak az ujjai, majd valami puhát
és meleget, mégis merevet. Valamit, amiről az ösztöne azt súgta, hogy nem kéne
megérintenie.
És ekkor nem bírta tovább. Visszarántotta a kezét, mire a férfi erős ujjai köré
kulcsolódtak, és visszahúzták a meleg hús felé, nem is rábeszélően, hanem
sürgetően. Parancsolóan. De ez elszabadított benne valamit, felrázta. Kiáltás tört
ki belőle, és ellökte magától a férfit, ütötte, üvöltött vele: – „Engedjen el!
Engedjen el azonnal!” –, mire Boo összerándult és ugrott egyet, patái
nekicsapódtak az istálló falának. És ekkor Sarah felkapta a táskáját, kitépte
magát Sal szorításából, és már ott se volt, kirontott a nyirkos bokszból, rohant a
kapu felé, kitárta, futott tovább a járdán, a forgalmas főút ragyogó fényei felé.
Még a pulóverét is futás közben húzta fel.
– Kíváncsi voltam, itt leszel-e. – Conor állt előtte, kezében egy söröskorsóval. –
Richard beszélni akart veled ma délután. Ki kellett mentselek. – Miután Natasha
nem szólalt meg, hozzátette: – Linda aggódik miattad.
Natasha hátradőlt a bokszban.
– Linda túlságosan szereti beleütni az orrát mások dolgába. Magad is láthatod,
hogy kutya bajom.
Conor tekintete végigvándorolt a Natasha előtt álló üres poharakon. A férfi
levette a kabátját, és leült Natashával szemben a bokszba. A munkaidő vége volt,
a pub lassan kezdett megtelni. Conor kortyolt egyet a söréből.
– Hívtalak otthon. De a… az ifjú vendéged épp akkor ért haza, és azt mondta,
nem tudja, hol vagy.
Natasha belekortyolt az italába. Ha az ember elég sok fehérbort fogyaszt el, a
végén már úgy érzi, mintha savanyú szőlőlét inna.
– Már nem lakom ott.
Conor döbbenten nézett rá.
– Na jó, Natasha. Mi folyik itt?
– Nahát, mi ez a hirtelen támadt érdeklődés?
– Nézd, látom, hogy történt veled valami. Öt év alatt egyszer sem fordult elő,
hogy kihagytál volna egy megbeszélést, most meg egyszerre szabad délutánt
veszel ki, látszólag minden ok nélkül. – Azt már nem tette hozzá, hogy „és részeg
vagy”. Tudta, hogy ez nem lenne helyes.
– Ezt zseniálisan kinyomozta, kedves Holmes – mondta Natasha mély, kimért
hangon. Most jött rá, hogy bármilyen divatjamúlt is a Chardonnay, ő
tulajdonképpen szereti. Miért nem fedezte fel ezt korábban? – Elmentem
megnézni a házat, ahol az Ali Ahmadi által megtámadott nő lakik.
– Mi a fenének?
– Nem tudom.
– Azt hittem, már lezártad ezt az ügyet. Mi a fenének foglalkozol vele még
mindig?
Natasha hunyorgott.
– Mert még mindig zavar. Folyton az a nő jár a fejemben. Folyton az a fiú jár a
fejemben. – Két karcsú, barna, könyörgően összetett kéz. Egy nő nyaka körül.
– Ez nevetséges, Natasha. Te most… te most nem viselkedsz észszerűen.
– Aha. Biztosan azért, mert részeg vagyok.
– Oké. Beteszlek egy taxiba, az majd hazavisz. Gyere, Nagymenő. – Conor
megfogta Natasha kezét, de a nő elhúzta.
– Nem megyek haza.
– Miért?
– Mert egy szállodában lakom.
Conor úgy nézett rá, mintha egy fel nem robbant bomba volna előtte.
– Egy szállodában laksz.
– A Holiday Innben.
– Megkérdezhetem, miért?
Nem, üvöltött volna fel a legszívesebben Natasha. Nem, mert már rég
kihátráltál az életemből, a baj első jelére felszívódtál. Nem, mert hetekig
levegőnek néztél, és pocsékul éreztem magam miattad. Nem, mert úgy
viselkedtél, mintha egyáltalán nem érdekelne a boldogságom.
– Így egyszerűbb volt.
Natasha kihallotta a kérdést Conor hallgatásából. Csak a körvonalait látta az
asztal túloldalán. Miért nem megy el?
– Könnyebb volt így, érted? Igazad volt. Túl bonyolult lett az otthoni helyzet.
Tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy megbirkózom vele. Most boldog vagy?
Conor nem szólt. Natasha nagyot nyelt, és megpróbált az előtte sorakozó
poharakra koncentrálni, de azok csak elmosódottan lebegtek a levegőben.
Homlokát ráncolva meredt rájuk, míg végre engedelmesen sorba nem álltak.
Végül feladta, és Conorra pillantott. A férfi kedvesen nézett rá, az arcán
bánatos kifejezés ült.
– Jaj, Nagymenő, nagyon sajnálom. – Felállt, odament Natashához, leült mellé,
és felsóhajtott. – Sajnálom – ismételte meg.
– Ne aggódj. Nevetséges ötlet volt. Nyilván nem voltam eszemnél.
– Hát igen, ez így van. – Conor átkarolta Natasha vállát, és magához húzta.
Natasha kissé vonakodva, mereven dőlt neki. – Sajnálom – suttogta a hajába
Conor. – Féltékeny bolond vagyok. Sosem akartam, hogy boldogtalan légy.
– Hazudsz.
– Na jó. Nem akartam, hogy boldog légy vele. De… ezt sosem akartam.
– Jól vagyok.
– Látom. Én meg nem. És erről mind én tehetek. – Lehajolt, megfogta Natasha
állát, és maga felé fordította az arcát. – Gyere el hozzám.
– Micsoda?
– Jól hallottad.
Natasha kibontakozott a férfi öleléséből.
– Conor – mondta –, nem is tudom. Az életem romokban. Beástam magam
egy mély gödörbe, és fogalmam sincs, hogyan másszak ki belőle.
– Én tudom, hogyan. – Conor kisimította Natasha haját a szeméből. – Gyere el
hozzám.
– Mondtam már, nekem…
– Maradj nálam. – Conor elhallgatott, majd hozzátette: – Lakj nálam, ha
akarsz.
Natasha nem mozdult, nem volt biztos benne, jól értette-e.
– Majd Mac elintézi a dolgokat – folytatta Conor. – Miatta kerültél ilyen bajba.
Te pedig gyere… gyere, és élj velem.
– Erre semmi szükség.
– Tudom. De hidd el, az utóbbi hetekben másra sem gondoltam. Elképzeltem,
ahogy együtt vacsoráztok, csevegtek, aztán meg… – Megdörzsölte az arcát. –
Isten tudja, még mit nem csináltok. Ne mondd el, ha megtörtént, mert nem
akarom tudni. De elgondolkodtam a dolgon. Vágjunk bele.
– Vágjunk bele – ismételte meg Natasha. – Milyen romantikus vagy.
Conor kimondta. Felajánlotta neki azt, amire hónapok óta vágyott, bár saját
magának sem merte bevallani. Talán az előző esti sokk tette, vagy az elmúlt
hetek, de most valahogy nem tudta, mit feleljen.
– Ez nagy lépés, Conor. Mindketten…
– …magunk alatt vagyunk. Legalább összeillünk.
– Ez így nagyon csábítóan hangzik.
– Komolyan gondolom, Natasha. – Conor némi hezitálás után hozzátette: –
Szeretlek.
Natasha kiitta a borát.
– Nem tudom. Ez kicsit hirtelen jött.
– Szívesebben maradnál a Holiday Innben. Tudtam, hogy mindig is kedvelted
azt a körforgalmat. – Most egy kicsit túl gyorsan beszélt, bizonytalan volt a
nevetése.
Natasha hirtelen ellágyult, megfogta Conor kezét.
– Ma éjszakára elmegyek hozzád – mondta. Nekidőlt a férfinak, hagyta, hogy
átölelje. A vállára támasztotta az állát, és lehunyta a szemét, nem törődött a
szomszéd asztalnál ülők pillantásaival. – De egyszerre csak egy lépést tegyünk.
TIZENHATODIK FEJEZET
Sal terepjárója ott állt a telep előtt, mint valami csillogó, zömök inzultus. Sarah
gyomra összerándult a látványtól, a karját védekezően összefonta. Mély
lélegzetet vett, szorosan összefogta a nyaka körül a kabátját, aztán bement a
drótkapun.
A férfi az udvar túlsó végében állt, Ralphnak meg pár haverjának magyarázott
valamit. A kályha fölött melengették a kezüket, és műanyag pohárból szürcsölték
a kávét. Ralph meglátta Sarah-t, mire sietve csutakolni kezdte Sal lovait. Sarah
csak remélni tudta, hogy ez nem azt jelenti, hogy Ralph nem adott enni helyette
Boo-nak tegnap. Ő ugyanis nem jött el, úgy okoskodott, jobb, ha Salnek lesz
huszonnégy órája, hogy lehiggadjon.
Nem csak emiatt maradt otthon, de lehet, hogy fölöslegesen aggódott; Sal fel
se nézett, pedig biztosan hallotta, hogy becsukja maga mögött a kaput. Sarah
abban bízott, hogy vagy nem vette észre, hogy ő az, vagy esetleg úgy döntött,
jobb, ha úgy tesznek, mintha az a tegnapelőtti dolog meg se történt volna. Talán
még szégyelli is magát a férfi – bár a lelke mélyén sejtette, hogy Sal nem szégyelli
magát soha semmiért.
Kinyitotta a rekeszét, és lovaglócsizmára cserélte az iskolai cipőjét, közben
folyamatosan érzékelte a halk beszélgetés moraját az udvar túlsó végéből. Kérlek,
ne gyere be ide. Ügyetlenül próbálta kigombolni a kabátját, hogy mielőbb
átöltözhessen, és kijusson innen, mielőtt Sal belépne. Boo reggeli takarmányát
egy vödörbe öntötte, megtöltött egy szénahálót, aztán a vállára vetette, és fürgén
elindult a boksz felé, leszegett fejjel, hogy ne kelljen senkinek a szemébe néznie.
Azonnal észrevette, hogy nyitva van az ajtó. Ledobta a szénahálót.
Boo nem volt bent. A boksz ajtaja tárva-nyitva, az almot trágyakupacok
piszkolták be. Sarah kilesett az udvarra. Miért rakták át Boo-t egy másik
bokszba?
Elindult körülnézni. Különféle lovak dugták ki a fejüket, fehér-tarkák, tarkák,
sárgák. De Boo nem volt sehol. Sarah-nak összeszorult a torka, kezdett pánikba
esni. Szinte futva indult a férfiak felé, a félelem minden más érzést elnyomott
benne. Próbált nyugodt hangon megszólalni.
– Hol van Boo?
– Milyen Boo? – kérdezett vissza Sal. Még csak meg se fordult.
– Bú-hú – motyogta az egyik embere, és felnyerített.
– Hol van? Átvitte egy másik bokszba?
– Talán beszorult valahová egy macska? Mi ez a kellemetlen hang? – Sal a
füléhez emelte a kezét. – Valaki nyávog.
Sarah megkerülte a csoportot, úgyhogy Sal most kénytelen volt ránézni. A
lány levegő után kapkodott, a pánik úgy terjedt szét benne, ahogy a hideg veríték
áradt a bőréből.
– Hol van? Hová tették? Sal, ez nem vicces!
– Miért, talán azt láttad, hogy nevetek?
Sarah megragadta Sal kabátujj át. A férfi lerázta a kezét.
– Hol a lovam? – kérdezte a lány.
– A lovad?
– Igen, a lovam.
– Eladtam a lovamat, ha erre gondoltál.
Sarah a homlokát ráncolta, a fejét rázta.
– Eladtam a lovamat. Neked nincs lovad.
– Miről beszél?
A férfi a zsebébe nyúlt, előhúzott egy bőrkötésű könyvecskét, kinyitotta, és
odatartotta Sarah elé.
– Nyolcheti bérrel tartoztál nekem. Nyolc hét. Plusz a széna meg az eleség. A
szerződésedben az állt, hogy ha nyolc hétig nem fizetsz, enyém a ló. Eladtam,
hogy hozzájussak a pénzemhez.
Sarah-nak annyira csengett a füle, hogy még az utcáról beszűrődő zajt is
elnyomta. A talaj veszedelmesen megsüllyedt előtte, mintha viharos tengeren
hajózna. Várta a poént, várta, hogy Sal visszavonja, amit mondott, pedig látta az
arcán, hogy igazat beszél.
– Eladtam a lovadat, Sarah, fogd már fel.
– Maga… maga nem adhatta el! Nem volt hozzá joga! Miféle szerződés? Miről
beszél?
Sal félrebiccentette a fejét.
– Mindenki kapott egy példányt a szerződési feltételekből. A tiéd is ott van a
rekeszedben. Talán nem vetted észre. A telep tulajdonosaként élhetek a
törvényes jogaimmal. – A szeme olyan hideg fekete volt, mint a bűzös, sós víz.
Úgy nézett át Sarah-n, mint az üvegen. A lány Ralphra pillantott, aki egy kiálló
kockakövet rugdosott. Sal igazat mond. Sarah leolvasta a fiú arcáról. Látszott,
milyen kínosan érzi magát Ralph.
Sarah most ismét Sal felé fordult. Csak úgy kavarogtak a gondolatai.
– Nézze – kezdte –, elnézést kérek a pénz miatt. Minden miatt. Összeszedem
azt a pénzt. Holnapra összeszedem. Csak adja őt vissza. Megteszek… megteszek
bármit. – Már azt se bánta, hogy mindenki hallja. Megteszi, amit Sal akar. Pénzt
lop Macauley-éktól. Bármit.
– Nem érted? – szólalt meg Sal goromba, kellemetlen hangon. – Eladtam a
lovat, Sarah. Akkor se tudnám visszaszerezni, ha akarnám.
– Kinek? Kinek adta el? Hol van? – Sarah most két kézzel ragadta meg a férfit,
erősen szorította.
Sal lefejtette a kezét a karjáról.
– Mit tudom én. Azt ajánlom, hogy legközelebb pontosan teljesítsd a fizetési
kötelezettségeidet. – A belső zsebébe nyúlt. – Ja, igen. Nem adtak valami sokat
érte. Rossz természetű. Mint a gazdája. – Az emberei felé fordult, várta a
kötelező nevetést. – Itt van, ami az adósság levonása után maradt. – Sarah
hitetlenkedve bámulta, amint Sal előhúzott öt húszfontos bankjegyet, és felé
nyújtotta. – Ezzel kvittek vagyunk, kis műlovarnő. Vegyél magadnak egy másik
pónit, amit idomíthatsz.
Sarah látta az emberek somolygó arcán, hogy ők is tudják, amit ő tud: Sal
sosem fogja elárulni neki, kinek adta el Boo-t. Sarah szembeszállt vele, mire ő
bosszút állt.
Sarah-nak egészen elgyengült a lába. Visszabotorkált a rekeszéhez, és leült egy
szénabálára. Remegő kezét bámulta, halk nyögés tört ki belőle. A rekesz
sarkában, az ajtó mögött egy fehér, gépelt lap – nyilván a szerződés – villant meg
baljósan a félhomályban. Biztosan tegnap tette oda Sal.
Sarah lehajtotta a fejét, átkarolta a térdét, és elképzelte, amint a rémült lovat
feltuszkolják egy teherautóra, a szeme tágra nyílik, a fejét felemeli félelmében.
Már sokezer kilométerre lehet. Sarah-nak vacogott a foga. Felemelte a fejét, az
ajtórésen át látta, amint a férfiak beszélgetnek, aztán jót nevetnek valamin.
– Bú-hú – nyávogta egyikük csúfondárosan. Valaki ledobott egy csikket, és
eltaposta a csizmasarkával. Ralph tekintete a rekesz felé villant, talán látta, hogy
Sarah ott ül összekuporodva a sötétben. Aztán ő is elfordult.
Sarah nem látta a feliratot a busz elején. Már majdnem félórája ült a megállóban,
és nézte, ahogy a piros buszok elgurultak előtte, féksziszegés közepette a járdára
okádtak egy rakomány utast, aztán elnyeltek egy másikat, féklámpáik
világítottak a sötét városi éjszakában. A könnyek elhomályosították Sarah
látását, az ujjait megdermesztette a hideg. Úgy érezte, mintha megbénult volna,
akkor sem tudta volna eldönteni, melyik buszra szálljon, ha látta volna, hová
mennek.
Mindennek vége. A Papa nem jön vissza. Boo-t elvitték. Neki nincs otthona,
nincs családja. Ott ült a hideg műanyag ülésen a kabátjába burkolózva, nem is
érzékelte, milyen kíváncsi pillantásokat vetnek rá az emberek, akik beálltak a
megállóba, vártak, aztán elmentek, hogy tovább éljék a maguk életét.
A fiú kétszer is a nevén szólította, mire meghallotta, annyira bezárkózott a
fájdalmába, annyira zsibbadt volt.
– Sarah?
Ralph ott állt előtte, a szája sarkában cigaretta fityegett.
– Jól vagy?
Sarah nem bírt megszólalni. Nem is volt biztos benne, hogy elhangzott a
kérdés.
Ralph behúzódott az egyik sarokba, elbújt az utasbeálló meg a sorban álló,
várakozó utasok mögé.
– Sajnálom, oké? Nekem semmi közöm hozzá.
Sarah még mindig nem tudott beszélni. Nem tudta, képes lesz-e még valaha is
kinyitni a száját.
– Tegnap csinálta. Azt mondta, egy rakás pénzzel tartozol neki, Sarah. Én
próbáltam lebeszélni, de tudod, milyen… Csak még jobban felhúzza magát.
Sarah egyszer azt hallotta, hogy külföldre visznek lovakat, teherautókra
zsúfolva, ennivaló és víz nélkül. Némelyik olyan gyenge, hogy csak azért marad
állva, mert be van szorítva a többi közé. Egy magányos könnycsepp gördült le az
arcán.
– Na mindegy. – Ralph a kövezetre sercintett, amivel kivívta egy nigériai nő
rosszalló pillantását. – Ha mondok neked valamit, nem árulod el neki, hogy tőlem
hallottad, ugye?
Sarah lassan felnézett.
– Mert ha kiderül, hogy tudsz valamit, akkor rájön, hogy tőlem tudod, érted?
Úgyhogy mostantól nem szólok hozzád se a telepen, se az utcán, sehol. Úgy
teszek, mintha nem ismernélek, rendben?
Sarah bólintott. Valami izzani kezdett benne.
Ralph Sarah-ra pillantott, aztán hátranézett, és hosszan beleszívott a cigijébe.
Amikor kiengedte a levegőt, nehéz lett volna megmondani, füstöt fúj-e ki, vagy a
lehelete meleg párafelhőjét.
– Lent van Stepney-ben. A parkoló mögött. Pikey-éknál. Sal versenyt akar
rendezni holnapután vele, a szürke kancával meg a pej ügetőlóval.
– De Boo nem tud ügetőkocsit húzni. Soha életében nem volt befogva.
Ralph zavarba jött.
– De volt. Sal befogta a kétkerekű kocsijába, és reggeli előtt kiment vele. –
Vállat vont. – Egész ügyes volt. Nem olyan gyors, mint a szürke kanca, de nem
rúgott ki vagy ilyesmi.
A sok vezetőszáras futtatás miatt van, gondolta Sarah szórakozottan. Boo
mindent megtesz, amire Sal utasítja.
– Hol lesz a verseny?
– A szokásos helyen. A felüljárónál. Úgy fél hét körül.
– Mit csináljak? – kérdezte Sarah. – Hogyan szerezzem vissza?
– Nekem ehhez semmi közöm, Sezza. Már így is túl sokat beszéltem.
A fiú indulni készült, de Sarah elkapta a csuklóját.
– Ralph! Kérlek! Segíts nekem! – Csak úgy kavarogtak a gondolatai. – Kérlek!
Ralph a fejét rázta.
– Ezt nem tudom egyedül megcsinálni – mondta Sarah. De közben tovább
gondolkodott. Ott ült, a másik keze ökölbe szorult a zsebében, Ralph meg szívta a
cigijét, és úgy tett, mintha észre se venné, hogy Sarah keze a csuklója köré
kulcsolódik.
– Mennem kell, haver – mondta végül. – Várnak.
– Figyelj – mondta Sarah –, találkozzunk valahol. Nem a verseny közelében,
nem olyan helyen, ahol Sal megláthat. Találkozzunk a bútorgyár mögött. Hozd el
Boo nyergét és kantárját. – Kihalászta a zsebéből a telep kulcsait, és Ralph
kezébe nyomta. – Nesze. Bőven van időd rá, hogy elhozd, mielőtt Sal odaér.
– Minek kell az neked?
– Hogy meglovagoljam Boo-t.
– Micsoda? Egyszerűen fogod és felszerszámozod, aztán ellovagolsz vele?
Elnézést, uram, visszaadná a lovamat?
– Te csak várj a megbeszélt helyen, Ralph.
– Nem. Mi hasznom van nekem ebből? Ha Sal megtudja, hogy szóba álltam
veled, agyoncsap.
Sarah nem engedte el a fiú csuklóját, de halkabbra fogta a hangját, hogy a többi
utas ne hallja.
– Egy arany hitelkártya.
A fiú elnevette magát.
– Hiszem, ha látom.
– PIN-kóddal együtt. Megígérem, hogy megszerzem, Ralph. Olyan valakitől,
akinek sok pénze van. Annyi készpénzt veszel fel, amennyit akarsz, mielőtt
letiltják. Akár több ezer fontot is.
A fiú fürkésző tekintetet vetett rá, aztán kiszabadította a karját a szorításából.
– Nem ajánlom, hogy átverj.
– Ígérd meg, hogy ott leszel – mondta Sarah. – Ha nincs lószerszám, nincs
egyezség.
Ralph megint hátrasandított, aztán a tenyerébe köpött, és Sarah felé nyújtotta.
– Péntek reggel a bútorgyárnál. Ha hétig nem jössz, elhúzok.
Jóval azelőtt, hogy hivatásos fotósnak állt volna, Mac kidolgozott egy stratégiát,
amely ha nem is jelezte előre, milyen pályára lép majd, mindenesetre utalt rá,
hogy van némi érzéke a fotózáshoz. Amikor egy szituáció kellemetlenné vagy
érzelmileg túlságosan telítetté vált, amikor nem akart azzal foglalkozni, ami az
orra előtt történt, gondolatban levette a hangot, és bizonyos távolságból tekintett
a jelenetre, mintha egy képet állítana be. Ez az objektív kiszűrte a nyers
érzelmeket, gyönyörű kompozícióvá, a fény és a vonalak különleges találkozásává
egyszerűsítette őket. Huszonhárom évesen így tekintett apja koporsóban fekvő
testére; az ismerős arc mozdulatlan volt és hideg, mintha már rég kiszállt volna
belőle az élet. Mac keretbe foglalta, tárgyilagos tekintettel nézte, miként lazította
el a halál az izmokat, hogyan törölte el a felgyülemlett feszültséget – az egész
életen át ott lévő arckifejezéssel együtt – a vonásokról. Natashát is így figyelte,
amikor a második vetélés után az ágyban feküdt, összegömbölyödött a paplan
alatt, mintha tudat alatt a veszteségére emlékezne ezzel a magzatpózzal. Akkor
már elfordult tőle, bezárkózott. Mac annyira átérezte az ürességét, hogy az már-
már elviselhetetlen volt, és ekkor inkább arra koncentrált, hogyan játszik a fény
az ágytakaró redőin, Natasha finom tincseit nézte, a hajnali ködöt.
És most is ezt csinálta, nézte a két nőt, akik ott ültek vele szemben, az
idősebbik a kanapé szélén ült az irodai kosztümjében, és azt magyarázta a
fiatalabbiknak, miért fogja ő maga elhagyni a házat holnap reggel, méghozzá
örökre, és miért kell a lánynak egy új, megfelelőbb otthonba költöznie.
Mac attól félt, Sarah kiabálni fog, vagy könyörögni, de nem tette. Csak nézte
Natashát, és bólogatott, nem kérdezett semmit. Talán már kezdettől fogva
számított erre. Talán kár volt áltatni magam azzal a reménnyel, hogy képesek
leszünk kihozni ebből valamit, gondolta Mac.
De a pillantását Natashára függesztette. Ahogy ott ült a világos kanapén,
egyenes háttal, úgy hatott, mintha vihar söpört volna el fölötte, és ha nem is kék,
de kitisztult eget hagyott volna maga után; az ilyen ég alatt pokoli messze ellát az
ember. Milyen higgadt, állapította meg Mac. Bármit tettem is tegnapelőtt este,
felszabadítottam vele. Ez a gondolat váratlan fájdalmat keltett benne, és rájött,
hogy bár a háttérbe húzódott, érzelmileg őrá voltak a legnagyobb hatással a
történtek: egyedül ő küzd a könnyeivel.
– Majd kitalálunk valamit, Sarah – szólalt meg önmaga számára is váratlanul,
amikor csönd támadt. – Kifizetem az istálló bérét, ha kell. Nem engedjük el a
kezed.
Natasha felállt.
– Helyes – mondta, és most először nézett nyíltan Mac szemébe. – Akkor ezt
megbeszéltük. Mindenki tudja, mi lesz. Nem bánjátok, ha megyek csomagolni? –
Az átlagosnál alacsonyabb, harmincöt éves nő, az arcán leheletnyi smink, reggel
óta nem fésülködött. Nem modell vagy stylist, nem a klasszikus szépség
megtestesítője. Mac figyelte, ahogy elhagyja a szobát. Sarah tapintatosan Natasha
retiküljére szegezte a tekintetét.
– Minden rendben? – kérdezte Mac. Fentről lehallatszott Natasha
cipősarkának kopogása, amint a szárító körül járt-kelt.
– Persze – felelte Sarah nyugodtan. – Tulajdonképpen egy kicsit megéheztem.
Mac a homlokára csapott, mosolyt erőltetett az arcára.
– Vacsora! Tudtam, hogy elfelejtettem valamit. Mindjárt megcsinálom. Jössz?
– Egy perc, és ott vagyok – mondta Sarah.
Mintha csak megérezte volna, hogy egy pillanatra szeretne egyedül maradni.
Legalábbis Mac akkor ezt gondolta. Később rájött, hogy egész másról volt szó.
TIZENHETEDIK FEJEZET
Sarah egy Transit kisteherautó mögött állt a parkolóban, nagyjából száz méterre
a két felüljáró kereszteződésétől. Észre sem vette, hogy a nyirkos levegőben kis
párafelhők lebegnek a szája előtt. Már fél órája várt a reggeli hidegben, ezalatt
teljesen elgémberedtek a lábujjai, a kabátja pedig átnedvesedett a szemerkélő
esőtől. Állt a nátriumlámpa alatt, ezen a kihalt útszakaszon, ahol a lápvidék átadja
a helyét a városnak, a kérlelhetetlenül előretörő urbanizációt jelző
magasfeszültségű vezetékek hálózata alatt.
Már-már felhagyott minden reménnyel, amikor meglátta az első teherautókat.
Megmozdult, mert nyomta a vállát a hátizsák, de a tekintetét egy pillanatra sem
vette le a járművekről, amelyekről épp most ugráltak le az utasok a
gyorsítósávba. Még ilyen távolságból is megismerte Máltai Sal embereit, akik
összeütögették fázós kezüket, nevettek, cigivel kínálták egymást, aztán a nézők is
leszálltak utánuk. Nagy verseny lesz, ilyet még nem is látott. A felüljáró alatti
bekötőút gyorsan megtelt egymás mögött sorakozó járművekkel, kisebb tömeg
áradt ki belőlük. A hajnali óra és a sivár környezet ellenére vidám, izgatott
hangulat uralkodott. A versenypálya vége ott volt, ahol majd az ő útja kezdődik.
Ahogy elnézte a sok embert meg járművet, észrevette, hogy reszket. A zsebébe
nyúlt, ujjaival kitapogatta a műanyag kártya megnyugtató éleit.
Hat óra harmincöt perc volt.
Sarah megpróbálta begörbíteni a lábujjait a csizmában, hogy ellenőrizze, képes
lesz-e futni, miközben nem érzi a lábát. A férfiak kisebb csoportokban álldogáltak,
néhányan élénk színű esernyőt tartottak a fejük fölé, úgy diskuráltak, mintha
csak egy kis reggeli csevejre gyűltek volna össze. Sarah háromszor is
megkérdezte Ralphot, biztosan jól tudja-e, és a fiú mind a háromszor
megesküdött, hogy igen. De megbízhat-e benne? Erősebb lesz-e a barátságuk,
mint Ralph Sal iránti rajongása? Nem lehet, hogy ez csapda? Folyton maga előtt
látta, ahogy a fiú elfordult tőle a telepen. Ralph öntörvényű srác, különc, önző.
Megbízhatatlan. Neki viszont muszáj megbíznia benne: nincs más választása.
Megkordult a gyomra. Már majdnem hat óra negyven. Rég itt kéne lenniük.
Biztosan változott a program. Másik verseny lesz. Boo nem is jön, gondolta, és
kihagyott a szívverése. El se tudta képzelni, mihez kezd, ha így lesz; nem volt B
terve. Mindent felborított, minden hidat felégetett maga mögött, amikor elhagyta
Macauley-ék házát. Vajon mikor veszik észre, mit tett?
Egy autó döcögött el mellette, a vezető kíváncsian fürkészte a lassan mozgó
ablaktörlőkön keresztül, Sarah úgy tett, mintha keresne valamit a zsebében,
igyekezett úgy viselkedni, mint egy normális ember, aki éppen megkezdi
normális napját.
Hat óra negyvenegy.
Ekkor ismerős hangot hozott felé a szél.
– Több dohány terem amott a lápon, mint amennyi a ti zsebetekben van, fiúk.
Ne csak a szájatok legyen nagy. – Cowboy John ballagott a teherautók között,
viharvert kalapján esőcseppek csillogtak, kézfogással üdvözölte a többieket.
Sarah még a cigarettája parazsát is látta.
– Egyenesen a reptérről jössz? Úgy látszik, az agyadra ment a hosszú út,
Cowboy.
– Te csak ne aggódj az én agyamért. Aggódj inkább annak a lónak a lába miatt.
Egy háromlábú kutya is gyorsabb nála. – A férfiak felnevettek. – Már elkezdték?
Sal küldött egy SMS-t. Azt írta, fél hétkor kezdtek. Ágyban volna a helyem, de az
időeltolódás teljesen összezavarta a szervezetemet.
– Az Old Axe-től indultak. Most már bármelyik pillanatban itt lehetnek.
Sarah felkapta a fejét, mert megszólalt egy autóduda, és valaki felkiáltott.
Mintegy varázsütésre elcsendesedett a forgalom, nem jöttek autók, nem
hallatszott a járművek tompa moraja a felüljáróról. Mintha kiszívták volna a
levegőt; az emberek elhallgattak, megerősítésre vártak, aztán kiszaladtak a vizes
gyorsítósávra, hogy jobban lássanak. Először csak egy aprócska pont látszott,
aztán már a körvonalakat is ki lehetett venni – ott volt, épp most ügetett végig a
felüljárón egy világoskék ügetőkocsi két rúdja közé szorítva, a fejét idegesen
felszegte, amint egy őszes hajú, vastag nyakú férfi a kocsi üléséről erősen
meghúzta a gyeplőt. Máltai Sal szürke kancája könnyű léptekkel elügetett
mellette, Sal kihajolt a kocsiból, és odakiáltott valami sértőt.
Sarah nem tudta levenni a szemét a lováról, ahogy hatalmas, izmos teste
beszorult a két rúd közé, a lábát csak elmosódva lehetett látni a kemény
útfelületen, amint elhaladt előtte. Szemellenző volt rajta, amitől vaknak,
sebezhetőnek tűnt, mintha túszul ejtették volna. Épp most hagyták el az
autópályát, egy pillanatra eltakarta őket a kereszteződés, aztán megint
megjelentek, egyenletes tempóban közeledtek a közönség felé, miközben a
felüljárón ismét nekilódult a forgalom. Lent a férfiak elhagyták a gyorsítósávot, a
versenyzők fogadására indultak. Sarah hátralépett a fehér furgon mögé,
visszafojtotta a lélegzetét. Figyelte, amint a két ló lekanyarodik a mellékútra,
majd megáll a hatalmas betonpillérek alatt, és ekkor kitört az ujjongás, kocsiajtók
csapódása hallatszott, egy tiltakozó hang. Boo körben forgott, nem tudta, meg
kell-e állnia, és ekkor durván hátrarántották a fejét, amitől kis híján elesett.
Sarah Cowboy John hangját hallotta:
– Hát ez meg mi a fenét keres itt?
Mi van, ha tévedett? Mi van, ha félresikerült az egész? Sarah érezte, ahogy a
levegő feltolul a torkába, aztán megreked, majd hosszú borzongással hagyja el
összeszorult tüdejét. Gondolkozz. Mérlegelj. Az álmatlanul töltött órákban mindig
Xenophón lovasoknak szánt tanácsait olvasgatta, és most eszébe jutott egy
mondat: „Igen hasznos ugyanis akár védekezés, akár támadás esetén a lehető
legmesszebbről észrevenni az ellenséges csapatokat.”{34}
Kissé arrébb húzódott a fehér furgon mögött, de a tekintetét mindvégig a
lovára szegezte. Itt vagyok, Boo, üzente neki, és felkészült a cselekvésre.
Két ügetőló vett részt a versenyen, Sal kancája meg Boo. Senki nem számított rá,
hogy Boo fog győzni, mesélte Ralph; hiába nézett ki olyan jól, nagy pénzeket
tettek fel ellene, és el is vesztette a versenyt.
Sarah a furgon mögül jól látta, hogy a zsoké leugrik az ügetőkocsiról, elkapja a
gyeplőt, és durván belerúg a ló tomporába. Boo félreugrott, a fejét fájdalmasan
hátrafeszítette. Tiltakozó nyögés szakadt ki Sarah-ból, és szinte öntudatlanul
vitte a lába a ló felé. Aztán feleszmélt, lekuporodott, szorosan behunyta a szemét,
és ráparancsolt magára, hogy koncentráljon, ne hamarkodja el a dolgot. Nagyjából
száz méterre Sal egyik embere fogta az izzadó kanca gyeplőjét, kezét az öngyújtó
lángja köré fonva próbált cigarettára gyújtani.
– Esküszöm, Sal, te valami fura vitaminokkal etetheted azt a lovat – mondta,
miközben visszadugta az öngyújtót a zsebébe.
– Nem az én lovam omlott össze.
– Megijesztette a szél. Azon az oldalon pont telibe kapott minket.
– Már megmondtam neked, Terry, hogy ennek a versenynek vége.
Boo most táncolt, zavarta az ügetőkocsi súlya, félt, hogy megint lesújt rá egy
csizmás láb. A férfi durván odakötözte a teherautója visszapillantó tükréhez,
rámordult, és mielőtt otthagyta, még fenyegetően felemelte a kezét. Sarah
láthatatlan golyókat lőtt ki a hájas tarkóba, és képzeletben ugyanúgy belerúgott a
férfiba, ahogy az belerúgott Boo-ba. Úgy érezte, soha nem töltötte el még ilyen
heves düh. Miközben próbált egyenletesen lélegezni, meglátta Cowboy Johnt, aki
nem messze tőle Sallel beszélgetett. Boo-ra pillantott, és a fejét csóválta, a
kalapjáról esőcseppek hullottak. Sal vállat vont, újabb cigarettára gyújtott. John a
vállára tette a kezét, megpróbálta kivezetni a tömegből, de pont, amikor
megfordult, Salt visszahívta az a csoport, ahol éppen a pénzt számolták.
Sarah most már nyugodt volt. Egy vadász fürkésző tekintetével, Xenophón
stratégiai számításával figyelte, mi történik, miközben az egymást keresztező
felüljárók hatalmas, durva betonpillérei és a parkoló autók mögé bújva lopózott
előre. Már csak egy-két méterre volt Boo-tól, olyan közel, hogy látta a verejtéket
a nyakán, esőtől megsötétedett bőrét, elég közel, hogy megszámolja, hány szíj
rögzíti a kis kétkerekű kocsihoz. Nehogy felnyeríts, figyelmeztette. A férfiak a
szürke kanca mellett állva vitatkoztak, Sal hangosan bizonygatta, hogy ő nyert,
bizonygatta, hogy Boo most már az övé, valamelyik ember vitába szállt vele. Sal
lova kétszer vagy háromszor is vágtára váltott, állította. Ki kellett volna zárni a
versenyből. Tiltakozó moraj fogadta a szavait, de sokan egyetértésüknek adtak
hangot.
– Na, most már ideje mennünk – kiáltott fel valaki ír akcentussal. – Vár az
otthon. Mindjárt itt lesznek a zsaruk.
Sarah közben átosont Boo másik oldalára. A ló a nyakát nyújtogatva próbálta
kideríteni, ki az, de akadályozta a szerszám meg a szemellenző.
– Sss – súgta oda Sarah, és végigsimított a ló ziháló oldalán. Látszott, hogy Boo
megismerte, mert előre-hátra mozgatta a fülét. Sarah a férfiak felé sandított,
aztán elgémberedett ujjaival átcsúsztatta a rudakat a szíjakon.
A férfiak egy pillanatra elhallgattak, mire Sarah gyorsan hátrahúzódott, a pillér
mögé. A szíve hevesen vert. Aztán ismét megszólaltak, ezúttal egyértelműen
veszekedést lehetett hallani. Sarah kilesett, látta, hogy a pénzt osztják el nagy
vita közepette, egymás tenyerébe csapnak. Tudta, hogy ez a legalkalmasabb
pillanat: amíg a pénzt számolják, biztosan nem néznek oda.
Csak pár másodperce maradt. Remegő kézzel babrált a szíjakkal, az adrenalin
vért pumpált a fülébe, még a felüljárón zajló forgalom zaját sem hallotta.
Kiszabadítlak innen, Boo. Három szíj. Két szíj. Már csak egy. Gyerünk, suttogta
magában.
Már az utolsó szíjjal bajlódott, az ujjai csúszkáltak a nedves bőrön, amikor
meghallotta a kiáltást, amelytől rettegett.
– Hé! Te!
A nagydarab férfi, az, akinek szélesebb volt a nyaka, mint a feje, éppen elindult
felé. Nagy léptekkel, fenyegetően közeledett.
– Hé! Hát te meg mit művelsz?
Boo most oldalvást táncolt, átragadt rá Sarah idegessége. Sarah rásziszegett,
hogy maradjon nyugton. Gyerünk, suttogta a csatnak, miközben a többi férfi is
felé pillantott. Megállapították, hogy itt valami nem stimmel, a lány nem közülük
való. Aztán Sarah meglátta John zavarát, Sal arcát, rajta a hirtelen, döbbent
felismerést. Gyerünk!
A férfi futásra váltott. Az utolsó csat nem engedett. Sarah hangosan zihálva
küzdött vele. És ekkor, amikor a férfi már alig fél méterre volt tőle, az ügetőkocsi
rúdjai egy koppanással a földre zuhantak. Boo kiszabadult. Sarah a sörényébe
kapaszkodva kiszedte a zablából a kötelet, és a ló hátára lendült. Mintha csak a
félelemtől emelkedett volna a magasba a lába.
– Gyí! – kiáltotta el magát, Boo oldalához szorítva a lábát, és a nagy ló
előrelendült a mellékúton, mintha végig erre a pillanatra várt volna. Olyan erővel
mozogtak az izmai, hogy Sarah-nak a sörényébe kellett mélyesztenie az ujjait,
nehogy lezuhanjon.
Kitört a káosz. Sarah ordítozást hallott, beinduló motorok zaját. Boo nyakához
simult, pánikba esve kiáltotta el magát:
– Rajta! –, és ügyetlenül megrántotta a hosszú jobb szárat, amely már kezdett
rátekeredni a ló lábára. A felüljáróra vezető, keskeny út felé irányította a lovat, és
pár lépés után már ura volt a helyzetnek, hallotta a kerékcsikorgást, a dudákat,
miközben keresztülszáguldott az autópályán.
Végignyargalt a felüljárón, magasan a város fölött, autók között vágtatott,
szinte nem is érzékelte, amint az autósok kitértek az útjából. Nem látott semmit,
csak az előttük elterülő távoli lápvidéket, nem hallott semmit, csak a vére
dübörgését, nem tudott semmit, csak azt, hogy biztosan a nyomában vannak.
Tudta, hová kell mennie: az elmúlt éjjel többször is elpróbálta magában ezt a
pillanatot, végigkövette gondolatban az útvonalat. És már itt is volt, itt várt rá.
Látta pár száz méterre balra a kijáratot, amelyet álló autók torlaszoltak el, tudta,
hogy ha egyszer odaér, ahonnan azután balra folytatja majd útját az ipartelep
felé, már nem érhetik utol.
Egy kis kék kocsi ekkor hirtelen kihúzódott a leállósávba, a vezetője túl későn
döntött a sávváltásról, nem vette észre a mögötte vágtató lovat. Sarah-nak elállt
a lélegzete, próbálta lassabbra fogni Boo mozgását, mert látta, hogy előtte ott áll a
kék kocsi, a két másik sávban meg hosszan sorakoznak a járművek, vagyis be
van szorítva. Átnézett az autópálya túloldalára. Az elválasztó sáv fölött nem tud
átugratni, csak ha egyenesen beleveti magát a forgalomba. De nincs más kiút.
Hátralesett a hóna alatt, és ott látta Sal piros terepjáróját, amely harsány dudálás
közepette tört előre a többi jármű között. Ha a felüljárón marad, Sal elkapja.
Nagyot nyelt, a félelem fémes ízét érezte a szájában.
Gyorsan közeledett a kék kocsi felé, remélte, hogy előbb-utóbb elhúzódik az
útjából. Nem nagyon maradt más választása. Bocsáss meg, Papa, mondta
magában, majd belekapaszkodott Boo sörényébe, és megcélozta a kocsi
motorháztetőjét.
Boo nem értette, mit akarnak tőle, tétovázott, aztán megérezte Sarah lábának
szorítását, meghallotta biztató szavait, és egyszerre a levegőben találta magát,
hatalmas, izmos háta megnyúlt Sarah alatt, amint átugrotta az autót. Sarah úgy
érezte, ő Xenophón, hallotta odalentről a csatazajt, egész testét, egész lényét a ló
bátorságára bízta. Mindenre képes volt, sebezhetetlen, tehetséges. Ő maga volt a
harag és a dicsőség, nem akart semmit, csak életben maradni. A világ
elcsendesedett. Néma kiáltás tört ki Sarah-ból. Lehunyta a szemét, aztán
kinyitotta, de nem látott semmit, csak az eget, az ide-oda cikázó autókat, aztán a
ló felhorkant, amikor leértek, megbotlott a síkos terepen, Sarah kis híján
lezuhant, ott lógott a ló nyakán, kétségbeesetten kapkodott a hosszú szár után,
Boo sörénye után, bármi után, ami segít fent maradni.
A ló most az út mentén vágtázott, ritmikusan dobogó lábai csak elmosódottan
látszottak, Sarah pedig az erőfeszítéstől hangosan nyögve felemelte a bal karját,
megragadta a hámot, és felhúzódzkodott Boo hátára. És már messze jártak, végre
lekanyarodtak a mellékútra, amely a csatornához vezetett. A dugóban álló
járművek zaja, a hitetlenkedő dudaszó lassanként elhalt mögöttük.
– Ki az első tanúd?
Natasha sietve küldött egy újabb SMS-t Bennek, arra kérte, nézze meg még
egyszer, minden szükséges irat nála van-e, és feltétlenül várjon rá a bíróság előtt
fél óra múlva. Épp egy kávézóban ült Conorral.
– A gyerekpszichológus. A mi emberünk. Ráijesztünk a férjre, azt
sugalmazzuk, lehet, hogy alá tudjuk támasztani a bántalmazási vádakat. Eközben
Harringtonék megdolgozzák Mrs. Persey-t a színfalak mögött, megpróbálják
rávenni, hogy előnyösebb anyagi feltételekért cserébe egyezzen bele a láthatásba.
„Nem vagyok komplett hülye”, írt vissza Ben.
„Azt majd én eldöntöm”, válaszolta Natasha.
– Az asszony meg fogja kapni, amit akar – jelentette ki Conor keserűen. –
Mostantól a kisujját sem kell felemelnie többé, miközben egy rendes apa nevét
besározzák. Nem gondoltam volna rólad, hogy belemész egy ilyen piszkos
játékba.
Natasha megbökte.
– Csak így tudom elérni, hogy a gyerek az anyjánál maradhasson. Ugyan már,
Conor, ez egy válóper. A helyemben te is pontosan ezt tennéd. – A falon lévő
tükörbe sandított. – Jó a hajam? Harrington szerint itt lesz a sajtó is.
– Tökéletes.
Natasha nem engedhette meg magának, hogy bármit is elrontson.
Létfontosságú volt, hogy ne csak megnyerje a pert, de bizonyítson is vele Michael
Harringtonnak. Az ajánlata folyamatosan ott lebegett a tudatában, ezzel
ajándékozta meg magát azokban a pillanatokban, amikor úgy érezte, elborítja az
élete többi részében uralkodó zűrzavar. Tényleg olyan rossz lenne, ha átlépné a
vízválasztót? Tulajdonképpen kellemesebb volna, ha nem kellene nap mint nap
tartania a kapcsolatot az ügyfelekkel. Ali Ahmadi jutott eszébe. Ha átmegy a
Harrington Levinsonhoz, nem valószínű, hogy még egyszer elkövet ilyen hibát.
Conornak nem tett említést az ajánlatról. Magának sem szívesen vallotta be,
miért.
Conor megérintette a lábát a lábával.
– Ma délelőtt ráérek, úgyhogy miután leteszlek a bíróságnál, hazaviszem a
holmidat.
Ez meglepte Natashát.
– Komolyan?
– Persze. De vigyázz, azt nem mondtam, hogy ki is pakolom. Ne várd tőlem,
hogy azonnal házias férj üzemmódba kapcsoljak.
– Kösz, Conor.
– Nincs mit, Nagymenő. Amint mondtam, úgyis van egy szabad órám.
– Úgy értettem, kösz, hogy nálad lakhatok.
A férfi a cipőjét tanulmányozta, aztán kissé furcsa arckifejezéssel nézett fel.
– Miért mondod ezt? Te nem vendég vagy. – A homlokát ráncolta. – Azt
akarod mondani ezzel, hogy ez csak ideiglenes? Hogy én csak szükségmegoldás
vagyok?
– Ne butáskodj. De őszintén szólva tényleg nem tudom, meddig maradjak.
Még arra se volt időm, hogy átgondoljam a helyzetet. Nem vagyok biztos benne,
hogy azonnal bele kell ugranom…
– …a cseberből a vederbe.
– Nem ezt mondtam. De te magad mutattál rá, hogy mindketten magunk alatt
vagyunk, amint olyan finoman megfogalmaztad.
– De hozzátettem, hogy összeillünk. Ügyvédnő, kérem, idézzen pontosan.
Natasha ekkor vette észre, hogy ő került sorra a pultnál.
– Jaj, elnézést. Egy koffeinmentes lattét kérek, sovány tejjel.
– Más néven „Akkor minek iszom kávét egyáltalán” – mondta Conor. A pultos
lány halványan rámosolygott, mint aki naponta több százszor hallja ezt a
szellemességet. – Nekem egy dupla macchiato lesz.
– Csak legyünk túl ezen az ügyön, Conor. Most semmi mással nem tudok
foglalkozni.
Natasha várta, hogy Conor mondjon valamit, és amikor nem szólt, eltökélt
vidámsággal a táskájába nyúlt.
– Én fizetek – mondta. – Ez a minimum, tekintve, hogy miattam hagytad ki a
reggelit. Kérsz egy muffint? – Aztán belenézett a tárcájába.
Sarah nem látta sehol a fiút. Belopózott a bútorgyár udvarára, befordult a sarkon,
ahol a szállításhoz használt teherautók eltakarták a parkolót, zihálva lélegzett, az
eső végigfolyt az arcán, úgyhogy kénytelen volt folyton törölgetni a szemét, ha
tisztán akart látni. Lecsúszott a ló hátáról. Boo erősen izzadt, megrázták az elmúlt
két nap eseményei, fázott a zuhogó esőben, Sarah kénytelen volt megrántani a
gyeplőt, hogy a ló kövesse.
– Ralph! – kiáltotta el magát a lány.
Néma csönd. Az irodaépület üres ablakai érdektelenül néztek le rá, a hangját
elnyomta a víz sziszegése. A bútorgyár redőnyei még le voltak húzva. Fél óra, míg
megjönnek az első munkások.
Sarah előrelépett, belesett egy parkoló teherautó mögé.
– Ralph!
Semmi.
Sarah letörölte a vizet az arcáról, kezdett elpárologni a magabiztossága,
elszivárgott belőle az utóbbi félórában összegyűlt adrenalin. Csak egy lány volt,
aki egy parkolóban áll, és bármi megtörténhet vele.
Ralph nem fog eljönni. Nyilvánvaló. Naiv volt, amikor elhitte, hogy eljön. Talán
még azt is elárulta Salnek, hol találkoznak. Sarah megdermedt egy pillanatra,
megállapította, hogy ha Sal emberei utolérik, akkor mindennek vége.
Leküzdötte a feltörő pánikot, megpróbált valami stratégiát kidolgozni. Képes
lesz végigcsinálni ezt az egészet nyereg nélkül? Képes lesz végigcsinálni ezzel a
hülye, szemellenzős kantárral? A válasz egyszerű volt: nemigen van más
választása. Nem maradhat itt, mert azt kockáztatná, hogy rátalál valaki. A bal
kezébe fogta a gyeplőt, felkészült rá, hogy újra fellendítse magát Boo hátára.
– Nem kell ordítoznod, kis műlovarnő. – Ralph kilépett egy ajtónyílásból, és
kapucniját a fejére húzva, lassú léptekkel közeledett felé. – A kurva életbe! –
jegyezte meg, a lóra pillantva.
Sarah futva indult felé, maga mögött rángatva a kelletlen Boo-t.
– Elhoztad? – kérdezte.
A fiú a kezét nyújtotta.
– Előbb a kártyát.
– Nem foglak átverni, Ralph. – Sarah a zsebébe nyúlt, és egy köteg bankjegyet
húzott elő.
– Hol a kártya?
– Nem tudtam megszerezni, de itt van húsz font.
– Kopj le. Hülyének nézel?
– Ötven.
– Többet kapok a nyeregért, ha eladom. Százötven.
– Száz. Több nincs.
Ralph a tenyerét nyújtotta. Sarah beleszámolta a pénzt. Sal pénzét. Örült,
hogy megszabadul tőle.
– Hol a nyereg?
Ralph a kapualj felé biccentett, miközben buzgón újraszámolta a bankjegyeket.
Sarah megkérte, hogy fogja Boo-t, amíg a hátára teszi a nyerget, még mindig
zihálva feszítette meg a hevedert. Aztán levette a szemellenzős kantárt, átdobta a
falon, és feltette Boo saját kantárját.
– Tudod, mit mondok én neked, kiscsaj? – Ralph a farmerja zsebébe gyűrte a
pénzt. – Te nem vagy komplett.
Sarah a kengyelbe tette a lábát, és fellendült a ló hátára. Boo hátralépett, alig
várta, hogy újra útnak induljanak.
– Hová viszed? Tudod, hogy Sal a nyomodban lesz. Semmi értelme Stepney
körül próbálkozni, vagy valamelyik whitechapeli istállóban. Szerintem a folyótól
délre próbálkozhatnál valahol.
– Nem maradunk a környéken. Figyelj, Ralph, még valamit akarok kérni tőled.
– Na, ne! – A fiú a fejét rázta. – Már így is sok mindent kaptál tőlem, kis
műlovarnő.
– Menj el a kórházba. Mondd meg a nagyapámnak… mondd azt neki, hogy
vakációzni mentünk Boo-val. Ő tudni fogja, mit jelent ez. Mondd meg neki, hogy
majd felhívom.
– Miért kéne még bármit is tennem érted? Nem elég, hogy ma reggel negyed
hétkor kellett felkelnem miattad? Ez lényegében törvényellenes.
– Kérlek, Ralph. Ez nagyon fontos.
A fiú megpaskolta a zsebét, aztán imbolygó léptekkel elindult az úton.
– Lehet, hogy megteszem – mondta. A lábán lötyögött a kelleténél nagyobb
sportcipő. – De elég elfoglalt ember vagyok…
– Most nem tudok beszélni, Natasha. Épp indulóban vagyok. – Mac az előszoba
padlójára ejtette a fotóstáskáját.
– A hitelkártyám, Mac, ott van a dohányzóasztalon, ahol a táskámat hagytam
tegnap este?
Mac visszafojtotta a kikívánkozó választ, hogy Natasha már elköltözött, és nem
várhatja tőle, hogy a retiküljéből kipotyogott, elhagyott holmiját keresgélje.
Benézett a nappaliba.
– Nem – mondta. – Nincs semmi az asztalon.
Rövid csönd következett. Mac beszélgetést hallott a háttérből, csészék
csörömpölését.
– Basszus – mondta Natasha. Mac felvonta a szemöldökét. Natasha ritkán
káromkodott.
– Mi a baj?
– Ott van Sarah?
– Nincs. Benéztem a szobájába. Úgy látszik, előbb elment.
– Elvitte a hitelkártyámat.
– Micsoda?
– Jól hallottad.
Mac a mennyezetre emelte a pillantását.
– Már megint rászálltál. Biztosan eltetted valahová azt a kártyát.
– Nem, Mac. Most nyitottam ki a tárcámat, és azt láttam, hogy az egyik
hitelkártyám nincs meg.
– És biztos vagy benne, hogy ő volt?
– Hát, az nem valószínű, hogy te vetted el, nem igaz? Hidd el, Mac, Sarah
ellopta azt a nyavalyás kártyát.
– De úgysem tudja a PIN-kódot.
Fojtott hangok hallatszottak, aztán Natasha újra beleszólt a telefonba.
– A francba. Mennem kell, nem késhetek el a tárgyalásról. Mac, megtennéd,
hogy…
– Elmegyek érte az iskola elé. Beszélek vele.
– Nem tudom, letiltsam-e.
– Egyelőre ne tiltsd le. Sarah biztosan nem fogja elkölteni a pénzt a büfében.
Előbb hadd beszéljek vele. Biztos, hogy meg tudja magyarázni.
– Meg tudja magyarázni? Hogy ellopta a kártyámat?
– Nézd, még nem tudjuk biztosan, hogy ő tette. Előbb beszéljünk vele, oké?
Nem azt mondtad, hogy akart valamit venni az öregnek?
Hosszú csönd következett.
– Igen, akart, de ez nem teszi elfogadhatóvá a lopást.
Mac ismét tiltakozni kezdett, de Natasha a szavába vágott:
– Tudod, Mac, lehet, hogy ezeknek a gyerekeknek nehéz életük van, de nem
mindig ők az áldozatok.
Mac letette a telefont, és egy darabig csak állt az előszobában. Bosszantották
Natasha megjegyzései, alig tudta megállni, hogy ne vágjon vissza. Nem úgy
ismerte, mint aki ilyen cinikusan gondolkodik az ügyfeleiről. Nem tetszett neki ez
a változás.
Épp a fotóstáskájáért nyúlt, amikor eszébe jutott, milyen furán viselkedett
Sarah előző este: inkább a nappaliban maradt, míg ő elment vacsorát készíteni.
Akkor azt hitte, csak tapintatos akar lenni. Még most is ezt hitte.
Egy darabig nem mozdult, aztán lassan felment a lépcsőn, és benyitott Sarah
szobájába.
Az ember nem mehet be úgy egy kamasz lány szobájába, hogy ne érezze
magát nyomorult betolakodónak. Mac azon kapta magát, hogy zavartan zsebre
dugja a kezét, nehogy bármihez is hozzáérjen. Nem is igazán tudta, mit keres,
csak meg akarta nyugtatni magát, hogy minden rendben van. Talán mégiscsak jól
ismeri ezt a lányt. Kinyitotta a szekrényt, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Ott
voltak Sarah ruhái, a farmerja, a cipője. Az ágya gondosan bevetve. Mac már
éppen el akarta hagyni a szobát, de hirtelen visszafordult.
Eltűnt a bekeretezett kép, amelyik a lány nagyapját ábrázolta. Mint ahogy a
lovaglásról szóló görög könyv is. Mac a két tárgy hűlt helyét bámulta az
éjjeliszekrényen, aztán bement a fürdőszobába. Nincs itt Sarah fogkeféje. Nincs
itt a hajkeféje. Nincs itt a szappanja. És a radiátoron ott lóg az iskolai egyenruhája.
Márpedig abból csak ez az egy darab van.
Mac visszarohant a földszintre, és rávetette magát a telefonra.
– Tash! – szólt bele, aztán halkan elkáromkodta magát. – Igen, tudom, hogy a
bíróságon van. Átadna neki egy üzenetet? Sürgős. Mondja meg neki… mondja
meg neki, hogy van egy kis gondunk.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Az északról délre tartó woolwichi komp üres volt. Egész sor lóca állt
elhagyatottan, üresen az Ernest Bevinen, öltönyös utasaik pár perce szálltak fel a
túloldalon a Docklands vasútra. Amikor a hajó kikötött, Sarah némi tétovázás
után végigvezette Boo-t a hosszú rámpán a rakodótérbe, jó messze a
kormányállástól. Boo körülnézett, majd amikor a motorok vibrálni kezdtek, kissé
arrébb húzódott az olajos padlón, de egyébként nem adta jelét, hogy zavarná ez a
furcsa közlekedési mód. Egyetlen teherautó, egyetlen kocsi sem volt a kompon,
csak Sarah, Boo meg az üres fedélzet. A lány megint hátranézett, alig várta, hogy
a hajó elinduljon, imádkozott, nehogy megpillantsa a nyitott kisteherautót. Az
eszével tudta, nem sok esély van rá, hogy idáig követték, de a félelem beette
magát a csontjaiba. Mindenhol azt a kocsit látta, mintha kísértetként bukkanna
elő a sarkokon, ott parkolna előtte. Mindenütt jelenlévő fenyegetés.
Mialatt Sarah ott állt, Boo kantárát szorongatva, előjött a kormányállásból a
kalauz. Magas, kissé görnyedt tartású, őszes szakállú férfi volt. Egy pillanatra
mozdulatlanná dermedt, mintha nem hinne a szemének, aztán lassan elindult a
lány felé. Sarah ujjai még szorosabban fonódtak a szár köré, már felkészült a
szóváltásra. De a férfi mosolyogva lépett oda hozzá.
– Harminc éve vagyok itt, de ez az első ló, amit látok – mondta. Megállt Boo-
tól egy méterre, és a fejét csóválta. – Az apám a harmincas-negyvenes években
dolgozott a kompon. Ő még jól emlékezett arra, amikor majdnem mindent lovas
kocsin szállítottak. Megsimogathatom?
Sarah egészen elgyengült a megkönnyebbüléstől. Némán bólintott.
– Csinos fiú, az már biztos. – A férfi végigsimított Boo nyakán. – Gyönyörű
állat. Valamikor úgy volt, hogy a lovak fent utaztak, az emberek meg ott lent –
mutatta. – Persze, akkor még másféle hajók jártak. – A hatalmas, sárga-fehér
hídra mutatott, amely összekötötte a hajó két oldalát. – Minden rendben vele,
ugye? Jól viselkedik?
– Igen – suttogta Sarah. – Jól.
– Hogy hívják?
– Baucher – mondta Sarah némi habozás után, majd hozzátette, bár maga sem
értette, miért: – Egy híres francia lovasról kapta a nevét.
– Nem akármilyen név, mi? – A férfi megsimogatta Boo homlokát. –
Nagyszerű név egy nagyszerű lónak. Van egy képeslapom azokról a régi
igáslovakról a fedélzeten. Réges-régről. Várj egy kicsit, megmutatom, ha
elindultunk.
– Mennyi lesz? – tört ki a kérdés Sarah-ból. – Mármint neki. Mennyit kell
fizetnünk?
A férfi elcsodálkozott.
– Itt semmit nem kell fizetned, aranyom. Á, dehogy! Ez a komp
ezernyolcszáznyolcvankilenc óta ingyenes. – Kuncogva tette hozzá: – Majdnem
azóta vagyok itt én is… – Merev léptekkel elvonult a kormányállás felé, és eltűnt.
A komp megremegett, majd simán elszakadt a Temze északi partjától, és
kifutott a sötét, örvénylő vízre. Sarah egymagában állt a nyitott fedélzeten a ló
mellett, nézte a sivár folyószakaszon túl tornyosuló darukat, a Temze-gát csillogó
kupoláit meg a Tate cukorfinomító kék-ezüst épületét, és beszívta a párás
levegőt.
Éhes volt. Az elmúlt tizenkét órában eszébe sem jutott, hogy a gyomra mást is
érezhet, mint görcsös szorítást. Levette a hátizsákját, kinyitotta, és kivett egy
kétszersültet. Letört belőle egy darabot, és Boo-nak adta. A ló addig bökdöste
bársonyos ajkával a kabátját, míg Sarah engedett neki, és még egy darabot
dugott a szájába.
Ott állt a lovával egy folyó közepén, valami furcsa, elhagyatott vidéken, egy
álombéli tájban, egy álomban, melyből még nem ébredt fel. De talán nem is olyan
furcsa ez; végül is már több mint egy évszázada is jártak itt lovak. És ahogy
távolodtak a parttól, Sarah egyenletesebben lélegzett, kitisztult az agya, mintha
valami sötét árnyékból szabadult volna. A kisteherautó ott maradt az északi
parton, és vele együtt mindaz a sok baj meg szorongás meg félelem, ami hónapok
óta gyötörte. Most már minden pofonegyszerű. Sarah azon kapta magát, hogy
mosolyog, olyan izmait dolgoztatja meg, amelyek mintha elsorvadtak volna az
elmúlt hetekben.
– Nesze – mondta, és egy újabb kétszersültdarabot adott Boo-nak. – Ideje
útnak indulnunk.
Ben újabb cédulát csúsztatott Natasha elé: „Már négyszer hívta Lindát.”
Natasha a cetlire pillantott, közben megigazította a parókáját, próbálta összébb
szorítani a csatot a hálón keresztül. A jogtanácsosoknak csak nemrég
engedélyezték a parókaviselést; Natasha ellene volt, de az iroda vezetői jobbnak
látták, ha ő is hordja. Így komolyabban veszik majd az ellenfelek, mondták.
Natasha azt gyanította, csak magasabb díjat akarnak felszámítani az ügyfeleknek,
ehhez kell a paróka.
– Hívd vissza – súgta oda, és Ben kezébe nyomta kikapcsolt mobiltelefonját. –
Benne van a száma. Mondd meg neki, hogy nem tudok beszélni vele, amíg
szünetet nem rendelnek el.
– Linda azt mondta, nagyon izgatott volt a hangja. Valami… olyasmiről van szó,
hogy Sarah elmegy.
A terem másik végében Simpson éppen megpróbálta szétcincálni Elsworth
tanúvallomását. Azzal nem lesz könnyű dolga, gondolta Natasha. Elsworth az
egyik legjobb a maga területén – amint azt a szakértői honoráriuma is bizonyítja.
– Mondd meg neki, hogy majd akkor találjuk ki, mikor megy el, ha beszélt vele
a kártyámról. És mondd meg neki, hogy nem tudom felvenni a telefont, úgyhogy
semmi értelme, hogy tovább hívogasson.
Natasha jegyzetelni kezdett, próbálta összeszedni a gondolatait.
– Most elkapta, ugye? – A pad mögül Mrs. Persey karcsú ujjai Natasha
csuklójára kulcsolódtak. – Minden, amit mondott, azt bizonyítja, hogy a volt
férjem igenis bántalmazta a gyereket. – A szeme tágra nyílt, a nagy gonddal
feltett smink ellenére megviselt volt az arca.
Natasha a bíróra pillantott, aki komor arccal figyelte a beszélgetésüket.
– Majd odakint megbeszéljük. De egyébként tényleg jól ment – súgta oda,
aztán előredőlt, hogy Simpsonra koncentráljon.
Ben pár perc múlva visszajött. „Nem elmegy, elment” – állt a cédulán.
„Eltűnt.”
„??? Hová?” – írta Natasha.
„Mac sem tudja. Ő valami rokon?”
Natasha a kezébe temette az arcát.
– Mrs. Macauley – hangzott a terem elejéből –, jól van?
– Tökéletesen, bíró úr.
– Szüksége van egy rövid szünetre?
Natasha gyorsan átgondolta a dolgot.
– Ha megengedi, bíró úr, váratlanul felmerült egy sürgős ügy, amellyel
foglalkoznom kell.
A bíró Simpsonhoz fordult, aki alig leplezett dühvel meredt Natashára, mintha
azzal vádolná, hogy ezt előre kitervelte.
– Rendben. Tíz percre felfüggesztem a tárgyalást.
Még egyet sem csengett a telefon, Mac máris beleszólt.
– Elment – mondta. – Kipakolt, elvitte a fele cuccát.
– Hívtad az iskolát?
– Időhúzásra játszottam. Betelefonáltam, és azt mondtam, beteg. Azt
gondoltam, ha mégis ott van, majd azt mondom, tévedtem.
– De nincs ott.
– Elment, Tash. Elvitte a fényképeit, a fogkeféjét, mindent.
– Valószínűleg az istállóban van. Vagy a nagyapjánál.
– Hívtam a kórházat. A nagyapjának ma nem volt látogatója. Biztosak benne.
Most éppen úton vagyok az istálló felé.
– A lovat biztosan nem hagyná itt – jelentette ki magabiztosan Natasha. –
Gondolj bele, Mac. Nem hagyná itt a lovat, és nem menne túl messze a
nagyapjától. Ő mindennél többet jelent neki.
– Remélem, igazad van. Nem tetszik ez nekem. – Mac hangja szokatlanul
idegesnek tűnt.
Natashának egyszerre eszébe jutott, milyen szótlan és furcsán készséges volt
Sarah előző este. Tudta ő, hogy valami nincs rendben. De annyira hálás volt a
lánynak, amiért nem rendez jelenetet, és beletörődik a küszöbön álló
felfordulásba, hogy nem keltett benne gyanút a viselkedése.
– Most vissza kell mennem a tárgyalóterembe. Hívj, ha odaértél az istállóhoz.
Ne felejtsd el, hogy nála van a hitelkártyám. Amint mondtad, valószínűleg csak
elment, hogy valami nyavalyás pizsamát vegyen a nagyapjának az én pénzemen.
A nap delelőn járt, de az évnek ebben a szakában még ilyenkor sem hágott
magasra az égen. Most éppen Sarah szemébe tűzött, úgyhogy a lány kénytelen
volt hunyorítani a sapkája alatt. Gondolatban azt számolgatta, meddig juthat el
sötétedés előtt. Mielőtt Boo túlságosan kifáradna.
Egy távlovagláshoz szokott ló akár nyolcvan-száz kilométert is meg tud tenni
naponta. Olvasott erről. Persze, fokozatosan kell hozzászoktatni őket ehhez a
távhoz, akkor az izmaik megkeményednek a folytonos, lassú munkától, a hátuk
meg a lábuk megerősödik attól, hogy hegyen-völgyön járnak. A patáikat előzőleg
ellenőrizni kell, a lábukat óvni kell.
Boo-nak nem volt része ilyen felkészítésben. Sarah most szóval tartotta,
miközben gyors ügetésben haladtak át a külvároson Dartford irányába. A lány
érezte, hogy a ló kevésbé ruganyosan mozog, látta a fülén, visszafogott
lendületén, hogy azt reméli, hamarosan lassíthat. Még nem, mondta neki némán,
azzal, hogy kissé megnyomta az oldalát a lábával, finoman másképp helyezkedett
a nyeregben. Még nem.
Errefelé forgalmasabb volt az út, kíváncsi tekintetek követték a lovas lányt,
egy-egy elhaladó kamionsofőr vagy ebédidőben a halsütő bódé előtt sorakozó
gyerek oda is kiáltott neki. De ő leszegte a fejét, csak a lovára figyelt. Általában
mire felfogták az arra járók, mit láttak, ő már el is tűnt a szemük elől.
Egy csöndes utcában talált egy pénzkiadó automatát. Leszállt a nyeregből,
átvezette Boo-t a túloldalra, elővette Natasha kártyáját a zsebéből, és beütötte a
számot, amelyet kívülről megtanult. Valósággal beégett a tudatába. Az automata
halk zümmögés közepette, végtelennek tűnő ideig fontolgatta, teljesítse-e a
kérését. Sarah szíve hevesen kezdett verni. Lehet, hogy mostanra már tudják.
Natasha rájött, mit tett, milyen csúnyán elárulta. Akart nekik hagyni egy cédulát,
hogy megmagyarázza a dolgot, de nem találta a szavakat, összezavarta a félelem,
a döbbenet, a veszteség. És nem kockáztathatta meg, hogy bárki megtudja, el
akar menni.
Végre felvillant az üzenet a képernyőn. Mennyi pénzt szeretne kivenni? Tíz
fontot, húszat, ötvenet, százat, kétszázötvenet? Olyan régóta kellett spórolnia,
annyit aggódott egy-egy font miatt, hogy most egyszerre szédítőnek találta
ezeket az összegeket. Nem akart lopni, de tudta, ha Macauley-ék rájönnek, hogy
elvitte a kártyát, letiltják. És akkor nem lesz több pénz.
Ez az egyetlen esélye.
Sarah mély lélegzetet vett, és a billentyűzetre helyezte az ujjait.
– A második látogató ma délután. Na, ennek biztosan örülni fog. – Épp az imént
értek a Kapitány szobája elé. A nővér kijött, becsukta maga mögött az ajtót, majd
némi habozás után hozzátette: – Meg kell mondanom, az utóbbi napokban nincs
valami jól. Ma délután jön a szakorvos, de arra gyanakszunk, hogy újabb stroke-
ja volt. Lehet, hogy egy kicsit nehezen fogja majd érteni a beszédét.
Mac látta a döbbenetet John arcán. A cowboy hosszú cigarettaszünetet tartott
a parkolóban, hogy képes legyen elviselni a rá váró megpróbáltatást.
– Második látogató? – kérdezett vissza Mac. – Itt volt az unokája?
– Az unokája? – mosolyodott el a nővér. – Nem… egy fiú. Úgy láttam, ismeri.
Helyes kölyök.
Cowboy John mintha nem is hallotta volna. Kissé megrázta a fejét, mintha így
próbálná összeszedni magát, aztán beléptek a szobába.
A Kapitány feje hátracsuklott a párnára, a szája résnyire nyitva volt. Pár nap
leforgása alatt mintha éveket öregedett volna.
Leültek az ágy két oldalára, óvatosan ereszkedtek le a székre, nehogy
felébresszék a beteget. Mac az ujjaival dobolt a térdén, nem tudta eldönteni,
helyes volt-e egyáltalán, hogy idejöttek. John az öregemberre pillantott, aztán
Sarah és Boo egyik képére szegezte a tekintetét, a falon lógó, kinyúlt zsinórú,
kopott karácsonyi díszekre.
– Tetszenek ezek a képek – mondta. – Jó, hogy láthatja őket.
Ott ültek egy darabig, egyikük sem akarta felébreszteni az öreget, és
megosztani vele a katasztrofális hírt, hogy mindketten a lehető legcsúnyábban
cserben hagyták. A Kapitány felületesen lélegzett, mintha minden egyes
lélegzetvétel nehezére esne, egy olyan test mellékes megnyilvánulása volna,
amely túl fáradt ahhoz, hogy a puszta létezésen kívül bármit csináljon. Valaha
erős bal keze most elsorvadt karomként nyugodott a mellén, kilátszott a takaró
alól. Az arca hullaszínű volt, a bőre száraz és áttetsző, a mályvaszínű vénák
fájdalmasan láthatóak. Az éjjeliszekrényen átlátszó csésze állt, félig tele tejes
teával, fedeléből merev csőr nyúlt ki.
Mac törte meg a csendet,
– Nem mondhatjuk meg neki, John – suttogta.
– Nincs joga hozzá, hogy elhallgassa előle. Sarah a legközelebbi rokona, és most
eltűnt. Megilleti a jog, hogy segítsen megtalálni.
Hogyan tudna segíteni?, gondolta Mac. Mi más hatása lehet rá a hírnek, mint
hogy még inkább összetöri? A térdére könyökölt, és a tenyerébe temette az
arcát. Bárhol szívesebben lett volna, mint itt. Ki akart menni, átfésülni az utcákat,
beszélni az emberekkel. Még a rendőrségen is szívesebben lett volna, hogy
elmondja, milyen kudarcot vallott nevelőszülőként, és kikérdezze Sarah barátait.
Egy lány meg egy ló nem tud csak úgy egyszerűen köddé válni. Valaki biztosan
látta őket.
– Hahó… hahó, Capitaine…
Mac felnézett. Cowboy John mosolygott.
– Hogy van, maga lusta disznó? Nem fáradt még bele a fekvésbe?
A Kapitány lassan John felé fordította a fejét. Úgy tűnt, óriási erőfeszítésébe
kerül a mozdulat.
– Kér valamit? – hajolt előre John. – Egy pohár vizet? Vagy valami erősebbet?
Van a zsebemben egy kis Jimmy Beam – vigyorodott el.
A Kapitány hunyorgott. Lehet, hogy mosolynak szánta. De lehet, hogy
egyszerűen csak hunyorgásnak.
– Úgy hallottam, nincs valami jól.
Az öregember Johnra szegezte a pillantását.
Mac látta, hogy John is megingott: Mac felé fordult, aztán ismét az öregember
felé.
– Capitaine, most… most mondanom kell magának valamit. – Nagyot nyelt. –
El kell mondanom magának, hogy Sarah csinált egy kis butaságot.
Az öregember még mindig rezzenéstelenül bámulta halványkék szemével.
– Elszökött a lovukkal. És… és persze az is lehet, hogy mire elmegyek innen,
már ott vár minket a telepen. De meg kell mondanom, hogy szerintem… – Mély
lélegzetet vett. – Hogy szerintem elvitte a lovat, és elment valahová. – Mögötte
Sarah vigyorgott fekete-fehérben a ló nyakára dőlve, egy elszabadult, barna
hajtincs lebegett a szája előtt.
– Nem akartuk felizgatni – kezdte Mac. – És el kell mondanom, Sarah nagyon
jól érzi magát nálunk. Komolyan. Boldog, amennyire csak boldog lehet maga
nélkül, és egyáltalán nem volt vele semmi gondunk. De ma reggel bementem a
szobájába, és eltűnt az a könyv meg a hátizsákja, és mikor benéztem a
fürdőszobába…
– Mac – vágott a szavába John.
– …azt láttam, hogy a fogkeféje is eltűnt. És könnyen lehet, hogy úgy van,
ahogy John mondja, és Sarah ott vár minket, és jót nevet rajtunk, de azért meg
akartam kérdezni, nem tudja-e véletlenül, hol lehet, hogy esetleg…
– Mac, fogja már be a száját!
Mac elhallgatott.
John az öregember felé biccentett.
– Beszélni próbál – mondta, és lehajolt hozzá, még a kalapját is levette, hogy
közelebb tudja tartani a fülét az öregember szájához. Macre pillantott. – Buszon?
– kérdezett vissza értetlenkedve.
Mac előredőlt a székén, próbálta a gépek zúgásán és a folyosón álló nővérek
trécselésén túl meghallani az elhaló suttogást. A Kapitány felült.
– Tudom – ismételte meg.
Macnek most jutott el a tudatáig, hogy az öregembert egyáltalán nem rázta
meg a hír. Aggodalomnak nyoma sem volt az arcán. Összenéztek Johnnal.
– Azt mondja, tudja.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Az eső a délután közepe felé zendített rá. Először csak pár óvatos csepp hullott,
de a súlyuk, meg az égen úszó fekete felhők, amelyek gyorsan közeledtek Sarah
felé, már jelezték, mi következik. Mintha pár perc alatt véget ért volna a nappal,
nem lassanként csúszott át az estébe, nem voltak finom fokozatai a
naplementének, csak az egyik pillanatban még világos volt, pár perc múlva pedig
már sötét, és zuhogott a mindent eláztató eső.
Sarah előtt hirtelen lefékezett egy sofőr. A lány ijedten rántotta vissza Boo-t,
mire a férfi kihajolt az ablakon:
– Maga idióta! Miért nem visel fényvisszaverő csíkot? – ordította. –
Elüthettem volna lovastul.
Amikor Sarah megszólalt, rekedt volt a hangja, eltorzította a félelem.
– Elnézést – mondta. – Elhagytam valahol.
– Akkor menjen fel a főútra – felelte a férfi, miközben pislogtak a féklámpák –,
ahol látják, a francba.
Már teljesen sötét volt. Az eső majdnem egy órán keresztül kitartóan zuhogott.
Boo korábbi élénksége semmivé lett, a ló szinte vonszolta magát, a fejét olyan
mélyre hajtotta, amennyire csak Sarah engedte, a sörénye a nyakához tapadt.
Sarah biztatni próbálta, de ő is kínlódott. Az utolsó tizenöt kilométeren egyre
jobban húzta a vállát a hátizsák, amely tele volt egykor felbecsülhetetlen
értékűnek gondolt tárgyakkal, és a farcsontja annyira fájt, hogy folyton izgett-
mozgott, de hiába próbált kényelmesebben elhelyezkedni. A nyerget sötétre
áztatta az eső, és a vízálló dzseki ellenére Sarah farmerja is átázott. Tudta, hogy
ha még sokáig lovagol, a nedves, durva szövet kidörzsöli átfagyott bőrét. Már
látta a város nátriumlámpáit. Nemsokára megpihenünk, mondta a lónak.
Fülsiketítő volt a forgalom zaja, amikor az autópályához értek. Sarah az út
szélén maradt, nem törődött a fényszórók villogásával, az agyzsibbasztó
dübörgéssel, elhaladt a kamionok mellett, amelyek a kiszélesített leállósávban
sorakoztak az út utolsó szakaszán. Az elfüggönyözött vezetőfülkékben minden
bizonnyal aludt a sofőr, másokban kis tévékészülék vetett mozgó árnyékokat a
giccsesen otthonossá tett, karácsonyi aranyboákkal díszített belső terekbe. Látott
cseh kamionokat, lengyel kamionokat, családi fényképeket, meztelen nőket
ábrázoló posztereket, kézzel írt táblákat, amelyeken az állt, hogy „Ez a kamion
rendszeres ellenőrzés alatt áll” és „Az illegális bevándorlókat átadjuk a
rendőrségnek”. Néhány sofőr észrevette Sarah-t, amint elment mellettük;
egyikük oda is kiáltott neki valamit, de ő nem értette.
Boo túl fáradt volt ahhoz, hogy bármi is zavarja. Kezdtek egyenetlenek lenni a
léptei, lábai nehezen birkóztak meg a távolsággal. És ekkor feltűnt az út fölött
átívelő, hatalmas tábla. Sarah kissé kihúzta magát, összefogta a szárakat. Amint
elhagyták a dombtetőt, már látta a kikötőben várakozó, csillogó ablakú
komphajókat, a felüljáró elegáns kanyarját, amely feléjük vezette a forgalmat.
Még három kilométer. Sarah érezte, hogy lassan kezd úrrá lenni rajta az
izgalom. Végigsimított a kimerült ló nyakán, könyörgött neki, hogy bírja még egy
kicsit.
– Képes vagy rá – suttogta. – Csak vigyél oda. És megígérem, soha többé nem
hagylak el.
– Hogy micsodát?
Sarah a gyalogos utasok pénztáránál állt, a dzsekijéről vízcseppek potyogtak a
nagy konténerépület padlójára. Levette a sapkáját, de a csizmát és vizes farmert
viselő lány látványa még így is feltűnést keltett. Valósággal égette a többi
gyalogos utas pillantása.
– Jegyet szeretnék – mondta halkan. – Egy embernek és egy lónak.
– Szórakozol velem? – A kövér férfi elnézett mellette a sorban állók felé,
mintha megerősítést kérne. Látják, mi van itt?, ült az arcán.
– Tudom, hogy szállítanak lovakat. Gyakran átkelnek a Csatornán. –
Felmutatta Boo útlevelét. – Az én lovam is Franciaországból jött.
– És szerinted hogy jött ide?
– Hajón.
– Talán ő maga evezett?
Halk nevetés hallatszott Sarah háta mögül.
– Komphajón. Tudom, hogy át szoktak kelni. Nézze, van pénzem. És
mindkettőnknek van útlevele is. Én csak…
A férfi intett valakinek, aki nem messze ült tőle a nagy üvegfal mögött. Az
ugyanolyan egyenblézert viselő kolléganő felállt, és odament az ablakhoz.
Végignézett Sarah sáros öltözékén, a kezében tartott útlevélen.
– A gyalogos utasok közé nem lehet lovat felvinni – mondta a nő, miután a férfi
elmagyarázta neki, miről van szó.
– Azt tudom. – A szorongás megkeményítette Sarah hangját. – Nem vagyok
hülye. Csak azt akarom megtudni, hogyan tudom átszállítani.
– Járműszállító komppal kell mennie. Erre szakosodott céghez kell fordulnod.
Állatorvosi papírokra lesz szükség. Az élőállat-szállításra külön minisztériumi
rendeletek vonatkoznak.
– Ő nem egyszerűen élő állat. Ő egy selle français.
– Az sem érdekel, ha pekingi palotapincsi. A hatóságok szigorúan ellenőrzik,
hogyan jutnak át az állatok a Csatornán, és ha nem tudsz meggyőzni, hogy abból a
négy lábból kettő csak faláb, ez a lovadra is vonatkozik.
– Tudna segíteni? Meg tudná mondani, hol találok ilyen céget? Nagyon sürgős
lenne.
A nyirkos, erősen megvilágított helyiség falai kezdtek rázárulni. Előzőleg
odakint a fehér korláthoz kötötte Boo-t, és most az ablakon keresztül látta, hogy
engedelmesen álldogál, bár időközben kisebb csoport gyűlt össze körülötte, karon
ülő gyerekek nyúlkáltak felé, hogy megsimogassák.
– Még ma este át kell jutnom – mondta, és elcsuklott a hangja.
– Papírok nélkül biztosan nem fog menni. Nem tehetünk fel csak úgy egy lovat
egy utasszállító kompra.
Valaki türelmetlenül ciccegett. Sarah-ra hirtelen rátört a kimerültség, a
tehetetlenség könnyei szúrták a szemét. Semmi értelme. Hallotta a hangjukon.
Némán megfordult, és az ajtó felé indult.
– Mégis hogy képzelte ezt? Itt leugrik a lóról, odaát meg felpattan rá? –
Hallotta a nevetésüket, miközben kilépett, és oldalba kapta a hideg szél.
Eloldozta Boo-t. Járműszállító komp? Papírok? Honnan tudhatta volna ezt? A
komphajóra pillantott. A rámpa le volt eresztve, a járművek lassan tették meg a
szárazföld és a hajó közti távolságot, neonsárga mellényt viselő férfiak
irányították őket keskeny sorokba. Kizárt dolog, hogy bejusson mellettük. Ez
egyszerűen kizárt. Úgy érezte, mindjárt kitör belőle az elfojtott zokogás. Hogy
lehetett ilyen hülye?
Egy férfi lépett oda hozzá. Az olyan ember jóindulatúan vizslató pillantásával
mérte végig Boo-t, aki ért a lovakhoz.
– Te valami jótékonysági lovastúrán veszel részt? – kérdezte.
– Nem. Igen – felelte Sarah, és megtörölte a szemét. – Igen. Jótékonysági
lovastúrán veszek részt. Franciaországba kell eljutnom.
– Hallottam, amit odabent mondtál. Neked egy olyan istállóra volna
szükséged, ahol ideiglenesen elszállásolják a lovakat – mondta a férfi. – Van is egy
ilyen hely innen hat kilométerre. Ott majd eligazítanak. Tessék. – Ráfirkantott
egy nevet egy névjegykártyára, és odaadta Sarah-nak. – Menj vissza a
körforgalomhoz, aztán térj le a harmadik kijáratnál. Nagyjából öt-hat kilométerre
lesz. Elég szerény hely, de tiszta, és nem fog sokba kerülni. Úgy látom, ráférne a
lovadra egy kis pihenés.
Sarah a névjegyet bámulta. Az állt rajta: „Willett-farm”.
– Köszönöm – kiáltott a férfi után, de az már nem hallotta. A hangját elvitte a
tengeri szél.
Boo előbb hallotta meg a hangot, mint Sarah. Az utolsó kilométer annyira
kifárasztotta, hogy Sarah csaknem elsírta magát a bűntudattól minden egyes
lépésnél. A ló csak vonszolta a patáit, a feje lecsüngött, minden vonakodó izmával
azt kérte, hadd álljon meg. De Sarah nem tehetett mást: gyötrődve, hullafáradtan
is hajtotta tovább. Amikor végre meglátta a táblát, hogy a Willett-farm egy
kilométerre van jobbra, leszállt a nyeregből, és gyalog folytatta, hogy ennyivel is
könnyítsen a ló terhein. A kimerültség könnyei az esőcseppekkel összevegyülve
gördültek le az arcán.
És ekkor meghallották, feléjük vitte a viharos szél: egy távoli horkanás, visítás,
férfiak kiáltozása, aztán csend támadt, amint a szél egy időre irányt változtatott.
Boo hirtelen felélénkült. Felszegte a fejét, a kimerültségét mintha elfújták volna,
egész teste ráhangolódott erre a váratlan hangra. A lovak cinikus teremtmények,
mondta egyszer a Papa Sarah-nak. Mindig a legrosszabbra számítanak. Boo
bármilyen bátor volt is, remegni kezdett, és miközben Sarah erősen fülelt, hátha
ő is meghallja, amit a ló hall, borzongás futott át rajta. Gyengén hallatszott a hang,
de arról árulkodott, hogy valami szörnyűség történt a közelben.
Továbbmentek, Boo óvatos, álmatag léptekkel haladt, mint aki fél meglátni, mi
van ott, mégsem tudja megállni, hogy meg ne nézze; úgy viselkedett, akár a
horrorfilmekben szereplő hálóinges nők.
Megálltak a kapuban, és az előttük zajló jelenetet bámulták. Hatalmas kamion
állt az udvar közepén, erősen kivilágított hátulja nézett feléjük, a váratlan vörös
fények túl rikítónak tűntek a sötétben. A rámpa szélén egy steppelt dzsekit viselő
nő ácsorgott, arcát a kezébe temette, miközben a kamion belsejében két férfi
próbált megragadni egy lovat, amelyik valahogy furcsán kicsavarodott, a farát
leszorították, a mellső része nem látszott. A jelek szerint félig ráomlott egy
válaszfal, és a két férfi ordítozva, egymásnak mutogatva próbálta kiszabadítani
alóla.
Mindenhol vér volt. Beborította a padlót, felfröccsent a jármű fémfalaira; finom
páraként szállt Sarah felé, aki enyhe fémes ízt érzett a szájában. Boo felhorkant,
és ijedten hőkölt hátra.
– Nem tudom elállítani. Még egy kötés kell, Bob. – Az egyik férfi, a ló nyakánál
térdelt, injekciót adott be. Aztán eldobta a fecskendőt. Vöröslött a karja, az arcán
is piros foltok látszottak. A ló lábai görcsösen verdestek, a kövérebb férfi, aki
hátul volt, elkáromkodta magát, mert az egyik pata a térdének csapódott.
– Már jön az állatorvos – kiáltotta oda a nő –, de csak pár perc múlva ér ide.
Odafent van Jake-nél. – Ő is bement a kamionba, megpróbálta arrébb húzni a
ledőlt válaszfalat.
– Nincs pár percünk.
– Tudok segíteni valamiben?
A nő megfordult, jól megnézte magának Boo-t, a lovaglósapkás Sarah-t – és a
látványból azt a következtetést vonta le, hogy hasznát veheti a lánynak. Az egyik
boksz felé intett a fejével.
– Zárd be oda a lovadat, aranyom, aztán segíts felemelni ezt.
– Neki nincs biztosítása, Jackie – dörmögte az idősebb férfi, miközben egy
retesszel küszködött a padlón.
– Pedig másképp ezt nem fogjuk leszedni – mondta erre a hátul álló férfi erős
ír akcentussal. – Jézusom, öregem, hogy a fenébe csináltál ilyen kalamajkát? – A
feje eltűnt a válaszfal mögött. – Ez a nyugtató rohadtul nem ér semmit. Van még
egy fecskendőd, Jackie?
Sarah belökdöste Boo-t a bokszba, aztán rohant vissza a kamionhoz.
– Van egy szekrény az irodában – mordult rá a nő. – Nyitva van. Keresd meg
azt az üveget, amin… ó, a fenébe, minek is hívják? Romifidine felirat van, meg egy
fecskendőt, és hozd ide, jó?
Sarah valósággal repült, felélénkítette a rémisztő hangulat, a kétségbeesett
kopácsolás és recsegés, ami még mindig hallatszott a kamionból. Addig kutatott a
szekrényben, míg rá nem talált az átlátszó kis üvegre meg egy műanyag
csomagolású injekciós tűre. Mihelyt visszaért, a nő már nyújtotta is a kezét.
– Jézusom, Jackie, azt hiszem, eltört. – Sarah elkeseredett hangot hallott a
kamionból. Vér csöpögött a gumiszőnyegekre, és onnan az udvar kövezetére.
Sarah figyelte, ahogy olajos, ovális foltokban terül szét minden egyes kő körül.
– Azért csak adj neki nyugtatót. Ha tényleg eltört, akkor végül is mindegy, ha
meg határeset, akkor talán lenyugszik tőle egy időre. Hol az a nyavalyás
állatorvos?
– Itt – mutatott Jackie Sarah felé. – Próbáld felemelni azt.
Sarah felkapaszkodott a kamion hátuljába, és megragadta az erősen elgörbült
válaszfal alját. A keze végigsiklott a vértől csúszós fémen. Kifelé bámult az
udvarba, próbált nem nézni a mellette fekvő lóra.
Jackie a fogával feltépte az injekciós tű műanyag csomagolását. Lecsavarta az
üveg tetejét, belenyomta a tűt, és felszívta a folyadékot, aztán beadta a
fecskendőt a kamionba. Sarah félreugrott, mert a ló felé rúgott a hátsó lábával.
– Te jól vagy, aranyom?
Sarah némán bólintott. A két férfi csurom vér volt; sápadt olajréteg úszott a ló
fara körül, lassan, baljósan mozgott, szinte pulzált. Sarah látta, hogy már az ő
farmerja meg dzsekije is maszatos lett.
– Nyugi, öreg, nyugodj már meg – csitítgatta az ír férfi a lovat. – Ez az.
Lecsukódik a szeme, Jackie. Azt hiszem, ez az adag megtette a hatását. De nem
férek hozzá a lábához, amíg ki nem szedjük azt a válaszfalat.
Sarah-nak fájt a háta, de ezt nem mondhatta meg nekik. Felfelé pillantott, ahol
vakító fényszórók lógtak az udvar fölé, aztán egy kocsi ajtajának csapódását
hallotta, nedves lépteket. Vörös hajú férfi rohant fel a rámpán, a táskája máris
nyitva.
– Ó, a francba, ez rondán fest.
– Azt gyanítjuk, hogy eltört a lába, Tim.
– Rettentő sok a vér. Mióta vérzik így?
– Pár perce. Nyomókötést raktam a bal mellső lábára, de mikor eldőlt, egy
pillanat alatt elszakadt a kötés.
A ló most nem mozgatta a lábait, csak néha rúgott egyet erőtlenül. Sarah
figyelte, amint a neki háttal álló állatorvos leguggol, és vizsgálni kezdi az állatot.
De nem látta, mit csinál, mert eltakarta az ír férfi, meg a válaszfalnak az a része,
amelyik még nem dőlt le.
– Fogalmam sincs, hogyan csinálta. Pánikba esett, mikor kitereltük a csikót,
felugrott, és valahogy átvetette a mellső lábát a fal tetején. Amikor hátralépett,
magára rántotta az egészet. Olyan gyorsan történt, egyszerűen el se tudom hinni.
– Mindig meglep, milyen bajba tudnak keveredni a lovak. Na, gyerünk,
szedjük ki ezt a válaszfalat, hogy alaposabban meg tudjam nézni. Ti, lányok,
fogjátok meg a végét, mi meg majd magunk felé húzzuk, és kiszabadítjuk az
elejét.
Sarah nekiveselkedett, most már dőlt róla az izzadság, látta, hogy mellette a
göndör hajú nő egészen kivörösödött az erőfeszítéstől. A dzsekijéből vérszag és
cigarettafüst szaga áradt. Végre sikerült elmozdítani a nagy válaszfalat.
Megdöntötték, aztán óvatosan kihúzták a kamionból, levitték a rámpán és
nekitámasztották a jármű falának.
Jackie a farmerja elejébe törölte a kezét. Szemlátomást nem izgatta, milyen
foltokat hagy.
– Te jól vagy?
Sarah bólintott. Az ő farmerja is sötétvörös volt.
– Gyerünk innen – mondta a nő. – Most már nem tehetünk semmit.
Bemegyünk az irodába. Készítek egy kis teát. Kérsz egy csészével?
A forró tea gondolata annyira csábító volt, hogy Sarah-nak egy pillanatra elállt
a szava. Követte Jackie-t a szűk kis irodába, és leült, ahová a nő mondta. A
szürke műanyag széket azonnal összevérezte a ruhájával.
– Rohadt egy ügy – mondta Jackie, miközben megtöltötte a vízforralót. – Csak
néhány lovat veszítünk el évente, de mindig megvisel. Nem Thom hibája. Ő az
óvatosabbak közé tartozik. – Hátrapillantott. – Kérsz bele cukrot? Jó a sokk
ellen.
– Igen, kérek. – Sarah remegett. Egy pillanatra meglátta a lovat, amikor a
válaszfal elmozdult: pont úgy nézett ki, mint Boo.
– Két kanállal kapsz. Meg én is. Nyavalyás jószág.
Az egyik falon nagy fehér tábla lógott, rajta tizennégy ló neve. Mellétűzve
mindenféle dokumentumok, agrárminisztériumi rendeletek, a vészhelyzet esetén
hívható telefonszámok listája. Fuvarozók névjegyei a falon, mellettük néhány
karácsonyi üdvözlőlap és meg nem nevezett lovakat ábrázoló fényképek. Sarah
felismerte Jackie-t az egyik ló mellett.
– Tessék.
Sarah elvette a teát, hálásan szorongatta átfagyott kezében a forró bögrét.
– Nekik majd csak akkor főzök, ha végeztek. Ha sikerül megmenteni a lovat,
akkor még jó ideig eltarthat.
– Maga szerint életben marad?
Jackie a fejét rázta.
– Nem hiszem. Sosem láttam még, hogy egy ló így elintézze magát. Biztosan
nagyon megütötte a lábát, amikor ledöntötte azt a válaszfalat. És az ilyen
telivéreknek olyan vékony a lábuk… – Leroskadt az íróasztal mögötti székre, és
felpillantott az órára. Aztán úgy nézett Sarah-ra, mintha eddig nem is látta volna.
– Késő van már a lovagláshoz. Nem környékbeli vagy, ugye?
– Nekem… nekem azt tanácsolta valaki, hogy jöjjek magukhoz. Szükségem van
egy istállóra, ahol a lovam éjszakázhat.
Jackie fürkésző pillantást vetett rá.
– Leléptél valahonnan?
Sarah kortyolt egyet a teájából. Aztán bólintott. Egyvalamit megtanult az
utóbbi hónapokban: azt, hogy a lehető legkevesebbet áruljon el magáról.
– Nagyon fiatalnak tűnsz.
Sarah a szemébe nézett.
– Mindenki ezt mondja. – Mosolyt erőltetett az arcára.
Jackie kinyitott egy nagy könyvet.
– Hát, biztosan találunk neked egy bokszot. Végül is az egyik most üresen
maradt. Mi a lovad neve?
– Baucher – mondta Sarah.
– Útlevele van?
Sarah a hátizsákjába nyúlt, és odaadta a nőnek az okmányt.
– Az összes oltást megkapta – tette hozzá.
Jackie átlapozta az útlevelet, lefirkantott egy számot, aztán visszaadta Sarah-
nak.
– Huszonöt fontot kérünk egy éjszakára. Benne van a széna és a
szálastakarmány. A szemestakarmányért külön kell fizetni. Megmondod, mi kell
a lovadnak, és én intézkedem.
– Maradhatunk pár napig? Még meg kell szerveznem az út következő
szakaszát.
Jackie a golyóstollával játszadozott.
– Ha fizetsz, addig maradsz, amíg akarsz, aranyom. Csak adj meg egy
telefonszámot, ahol elérhetlek.
– Nem szállhatok meg itt?
– Nem, hacsak nem akarsz a szalmában aludni. – Jackie felsóhajtott. – Nincs
szállásod?
– Azt hittem, itt emberek is lakhatnak.
– Mi nem fogadunk embereket, aranyom. Nem éri meg a fáradságot. A sofőrök
többnyire a kamionban alszanak, a többiek meg valamelyik panzióban. De adok
neked egy telefonszámot, ha akarod. Tessék. – A falon lévő listára mutatott. – A
Crownban általában foglalás nélkül is tudnak szobát adni. Negyven font egy
éjszakára, fürdőszobával. Kath majd a gondjaiba vesz. Az évnek ebben a részében
nem sok vendége van. Felhívom.
– Messze van?
– Nagyjából hat kilométer.
Sarah válla meggörnyedt. Pár percig nem szólt, mert félt, hogy kiérződik a
hangjából a kétségbeesés.
– Lóháton jöttem – mondta végül a gallérjába. – Nem tudom, mivel menjek el
innen. – Iszonyú fáradt volt. Érezte, hogy nem bír továbbmenni. Inkább megkéri
ezt a nőt, hogy hadd aludjon a földön az irodában.
Tompa lövés hallatszott.
Felkapták a fejüket. Jackie elővett egy doboz cigit az íróasztal fiókjából, gyors
csuklómozdulattal kihúzott egy szálat, és az asztalhoz ütögette. Várt egy kicsit,
mielőtt újra megszólalt volna.
– Tehát azt mondtad, hogy lóháton jöttél? Honnan?
Sarah pulzusa még mindig a lövést visszhangozta.
– Ez… bonyolult.
Jackie rágyújtott, hátradőlt a székén, és mélyen beleszívott a cigarettájába.
– Bajban vagy? – kérdezte keményebb hangon.
Sarah jól ismerte ezt a hangnemet. Az beszél így, aki a legrosszabbat feltételezi
az emberről.
– Nem.
– A tiéd a ló?
– Látta az útlevelét.
A nő nem vette le róla a szemét.
– Az én nevem van benne. Nézze, a ló ismer engem. Ha kell, ráveszem, hogy
nyerítsen rám. Négyéves kora óta az enyém.
Az állatorvos most mászott ki a kamionból, a táskáját már becsukta.
– Van hátul egy vendégszobánk. Huszonöt font, és vacsorát is kapsz, ha már itt
ragadtál. Megígértem Thomnak, hogy ma éjszakára itt maradhat, úgyhogy még
egy ember az asztalnál már nem sokat számít. De – hajolt előre – nem írlak be a
nyilvántartásba. Valami itt nem stimmel, úgyhogy befogadlak, de nem akarok
belekeveredni.
Ekkor kinyílt az ajtó. A két férfi jött be, mindjárt betöltötték a kis szobát. Az ír
a fejét csóválta.
– Hajjaj – dünnyögte Jackie. – Gyere, ülj le, Thom, kapsz egy teát. Meg te is,
Bob. Ülj csak le oda, a…
– Sarah – mondta a lány. Még mindig a bögréjét szorongatta, félt, hogy ha túl
sokat mond vagy tesz, nem engedik, hogy itt maradjon.
– Mellső törés és átszakadt artéria. Semmi esélye sem volt szegénynek. – Az ír
férfi arca fehér volt a sokktól, vörös foltok éktelenkedtek a bőrén, nyilván ott,
ahol óvatlanul hozzáért az ujjaival. – Timnek még arra sem volt ideje, hogy aláírja
a papírokat. Egy ellő kancához kellett rohannia. Egy megjön, egy elmegy, igaz?
– Á, hagyjuk a francba a teát. – Jackie lecsapta a vízforraló fedelét. – Erre már
egy csepp orvosság kell. – Belenyúlt egy másik fiókba, és egy borostyánszínű
folyadékkal teli üveget húzott elő. – De te nem kapsz belőle, Sarah – mondta, és
figyelmeztetés villant a szemében.
Tehát rájött, nagyjából hány éves lehet, gondolta Sarah. De csak annyira fog
beleavatkozni a dologba, amennyire muszáj.
Sarah nem emelte fel a fejét.
– Úgyis jobb a tea – mondta.
HUSZADIK FEJEZET
Az eső ellenére Natasha már kint volt az iroda előtt, feszélyezetten rótta a járdát
elegáns kosztümjében és magas sarkú cipőjében, apró, türelmetlen léptekkel.
Mihelyt meglátta Mac kocsiját, futva indult felé, aktatáskáját és retiküljét a hóna
alá szorítva. Mac megkönnyebbült: úgy látszik, még mindig van valami
Natashában, amit ért. Rámosolygott, miközben oldalra hajolt, hogy kinyissa az
utasoldali ajtót, Natasha pedig a mögöttük felhangzó dudaszóval mit sem törődve
beszállt.
– Azt hittem, hogy…
– Ne mondj semmit – vágott a szavába Natasha. Az állkapcsa megfeszült, a
haja összetapadt az esőtől. – És attól kezdve, hogy megtaláltuk, megint semmi
közöm egyikőtökhöz sem. Oké?
Mac arcáról egyszerre lefagyott a mosoly. Az imént már épp be akart sorolni a
forgalomba, de most nem mozdult.
– Kösz, Mac, hogy hajlandó voltál átvágni a városon, és eljöttél értem –
mondta.
– Szóval azt akarod, hogy köszönetet mondjak neked? Hát jó. Kösz, Mac. El se
tudom mondani, mennyire vágytam erre a kis kirándulásra. Most jobb? –
Natasha kipirult a dühtől, vörös foltok égtek az arcán.
– Tudod, hogy nem lett volna muszáj jönnöd. Elég világosan értésemre adtad.
– Én is felelős vagyok érte. Te meg ezt adtad elég világosan értésemre.
Mac kezdte elveszteni a türelmét.
– Tudod, mit? Elég nehéz ez anélkül is, hogy a te szarakodásoddal kelljen
foglalkoznom. Ha velem akarsz jönni, rendben, de ha így fogsz viselkedni,
kiteszlek a ház előtt, és két külön kocsival megyünk.
– Hogy az én szarakodásommal kelljen foglalkoznod? Van neked fogalmad róla,
mit kellett otthagynom azért, hogy eljöjjek megkeresni Sarah-t? Vagy hogy
milyen hatással lesz ez a hírnevemre?
– Jó, hogy újra találkozunk. – Natasha összerezzent, amikor Cowboy John
bedugta a fejét a két elülső ülés közti résbe. – Gondoltam, emlékeztetem
magukat, hogy közönségük van – mondta, és nekilátott, hogy rágyújtson.
Natasha tátva maradt szájjal fordult Mac felé.
– Ért a lovakhoz – magyarázta Mac –, és kicsi kora óta ismeri Sarah-t.
Miután Natasha nem szólt, hozzátette:
– Talán te akarsz a lóról gondoskodni, ha megtaláltuk őket, Tash?
Natasha a retiküljében kotorászott.
– Szóval, hol van Sarah? Megtudott valamit? Minél hamarabb vissza kell
érnem az irodába.
– Igen – dünnyögte Mac, miközben végre besorolt az autóval a forgalomba. –
Mert végül is te vagy az egyetlen, aki igazán dolgozik.
– Egy nagy ügy kellős közepén vagyok, Mac.
– Ja. Mondtad.
Natasha megpördült az ülésben, és Mac felé fordult.
– Ez mit jelent?
– Azt jelenti, hogy mindeddig másról sem beszéltél, mint hogy milyen nehéz ez
neked. Hogyan teszi tönkre az életedet. Hogyan teszem tönkre én az életedet.
– Ez nem fair.
– De pontos. Meg se fordult a fejedben, hogy netán részben miattad történt ez
az egész?
Cowboy John hátradőlt, és az arcára billentette a kalapját.
– Uramisten.
– Miattam?
A forgalom rémes volt. Mac kidugta a jobb kezét az ablakon, és
benyomakodott egy másik, de ugyanolyan csigalassúsággal haladó sávba.
– Igen. Miattad – mondta. Talán mert úgy érezte, egész nap körforgalmakban
vezet. Talán mert aggódott, hol lehet a lány. Talán egyszerűen csak Natasha
látványa tette, ahogy ott ült mellette elegánsan, a takaros kosztümjében, és már
megint ellenségként kezelte, bűnösként, bűnbakként.
– Te hagytál ott csapot-papot, Natasha. Te vállaltad, hogy gondoskodsz róla,
aztán meg arra jutottál, hogy ez túl nehéz. – Kiérezte a dühöt Natasha
hallgatásából, de nem érdekelte. – Azt hiszed, te vagy az egyetlen, akinek
kellemetlenségei vannak emiatt? Nekem is több munkát le kellett mondanom, és
Johnnak is akadna jobb dolga.
Mac félrerántotta a kormányt, és bevágott a belső sávba. Úgy érezte, mintha
kezdene összemenni körülötte a kocsi.
– Talán ha ott maradsz, és fontosabbnak tartod Sarah-t, mint a saját sértett
büszkeségedet, nem kerültünk volna ilyen bajba.
– Engem hibáztatsz ezért?
– Én csak azt mondom, hogy neked is részed volt benne.
Natasha most már ordított:
– Miért, ki hozta haza a barátnőjét, és ki küldte le, hogy ott parádézzon Sarah
előtt egy szál semmiben?
– Én nem küldtem le!
– Alig volt rajta ruha. Én meg belépek a házamba, vagyis a házunkba, és ott
vigyorog rám ez a kiskorú szupermodell bugyiban!
– Én bírnám az ilyen házat – jegyezte meg John.
– Szerinted Sarah-nak kellemes élmény volt ezt látni? Miközben eljátszottuk
körülötte a boldog családot?
– Jaj, ne tegyél úgy, mintha ennek bármi köze volna Sarah-hoz.
– Hát pedig nem nagyon járult hozzá a harmonikus hangulathoz, nem
gondolod?
– Már bocsánatot kértem. – Mac rácsapott a volánra. – Megígértem, hogy
nem fordul elő többé. De ne mondjuk már, hogy te nem hoztad el a házunkba a
barátodat. A hálószobámba.
– Az nem a te hálószobád.
– Abba a szobába, ami a mi hálószobánk volt.
– Ez egyre jobb lesz – állapította meg John, és beleszívott a cigarettájába.
– Ő egyszer sem aludt ott, amíg te ott laktál. Úgyhogy ne…
– Csak mert volt hová mennetek.
– Ó. – Natasha karba font kézzel hátradőlt. – Kíváncsi voltam, mikor hozod
elő.
– Micsodát?
– A nyaralómat. Figyelmeztettek. – A fejét csóválta. – Hallgatnom kellett
volna rájuk.
Mac Natashára pillantott.
– Mi a fenéről beszélsz?
– Arról, hogy a vagyonmegosztásnál fel fogod használni ellenem.
– Jaj, az ég szerelmére, ne légy nevetséges. Szerinted engem fikarcnyit is
érdekel a nyavalyás bérelt nyaralód? Azt is leszarnám, ha valami luxushajón
töltenéd a szabadságodat.
– Nem szívesen szólok bele. – John megint előrehajolt, hosszú füstcsóvát fújt
ki a szájából. – És higgyék el, órákig elhallgatnám magukat. De nem gondolják,
hogy most nem ezzel kéne foglalkoznunk?
Mac hirtelen elszégyellte magát.
Natasha olyan messze húzódott tőle, amennyire csak lehetett a kicsi, zsúfolt
autóban – mintha Mac fertőző volna, mintha szívesebben lenne a világ bármely
másik pontján.
– Nem köthetnének fegyverszünetet? – kérdezte John. – Csak amíg meg nem
találjuk Sarah-t. Ez igazán… szép lenne maguktól.
Csöndben ültek, miközben keleti irányban kifelé tartottak a városból. Mac
összeszorította a száját.
– Részemről rendben – mondta Natasha vékony hangon. A megviselt autós
térképért nyúlt. – Egyébként hová megyünk?
– Ez tetszeni fog az asszonykának – kuncogott John.
Mac az útra szegezte a tekintetét.
– Franciaországba – mondta, és Natasha ölébe dobta az útlevelét. – Sarah
Franciaország felé tart.
Cowboy John szerint régen a londoni csúcsidő egy óránál nem tartott tovább.
Mostanában a forgalom akkor kezdett lassulni, a sorok akkor kezdtek növekedni,
amikor véget ért a tanítás, és legalább négy óra hosszat nem enyhült a helyzet.
Rosszabb időpontot – jelentette ki John a semleges megfigyelő
távolságtartásával, vagy talán az olyan ember nyugalmával, aki épp most szívta
el egy hét gramm marihuánát tartalmazó cigaretta nagy részét – nem is
választhattak volna az indulásra. Ja, és ha nem bánják, neki pisilnie kell. Már
megint.
Tovább növelte a feszültséget, hogy zuhogni kezdett az eső. Mac kocsija most
egy hosszú sorban vesztegelt az A2-en, a vörös féklámpák özöne olyan volt, mint
egy nagy, vörös sárkány farka, amelyet időről időre eltakartak a nyikorgó
ablaktörlők.
Natasha szótlanul töltötte az elmúlt fél órát, üzeneteket küldözgetett a
telefonján, aktákat lapozgatott, jegyzetelt. Halk, de izgatott telefonbeszélgetést
folytatott valakivel a folyamatban lévő perről, aztán suttogva beszélt valakivel,
aki alighanem Conor volt. Amikor összecsapta a telefonját, Macet alattomos
elégedettség töltötte el. Ő éppen tizenötödször kezdett babrálni a rádióval, a
legfrissebb közlekedési hírekre vadászott.
– Nem tudom, miért csinálod ezt folyton – csattant fel Natasha. – A vak is
látja, hogy beragadtunk a dugóba.
Mac elengedte a megjegyzést a füle mellett. Látta Natashán, hogy jól felhúzták
az iménti telefonbeszélgetések. Ha most elkezdené magyarázni, hogy olyan
balesetekről szóló híreket keres, amelyekben egy ló is érintett, nem javítana a
helyzeten.
– Az az érzésem, hogy Sarah mostanra már elhagyhatta Londont – mondta
Mac, miközben a volánon dobolt az ujjaival. – Azt mondom, menjünk le az A2-ről
a következő kereszteződésnél, és inkább egy másodrendű úton folytassuk. Sarah
valószínűleg már rég megállt valahol. Ha szerencsénk van, akár meg is előzhetjük.
Mac kidugta a kezét az ablakon, hogy így mondjon köszönetet valakinek, aki
beengedte a szomszéd sávba.
– Azt javaslom, menjünk el odáig, ameddig ő mehetett, és ha este nyolcig nem
találjuk meg, értesítsük a rendőrséget.
A hátul ülő Johnból csak a kalapja látszott. A kalap bólintott.
– Jó tervnek tűnik – mondta. – Bár a rendőrségtől nem vagyok oda.
– Mert akkor ki kéne dobnia az ablakon a rejtett készletét?
– Aranyom, azt a rejtett készletet csak a halálom után, a kihűlt kezemből
tudják kitépni.
– Megoldható – mondta Natasha nyájasan.
Mac rásandított.
– Eszembe jutott még valami. Ha letiltanád a hitelkártyádat, Sarah nem jutna
pénzhez. Kénytelen lenne visszafordulni.
Natasha elgondolkodott a dolgon.
– De ha pénz nélkül hagyjuk, még nagyobb veszélyben lesz.
Cowboy John szólt közbe:
– Szerintem az, hogy nincs pénze, nem fogja megállítani. Nagyon elszánt.
– Attól függ, mennyi pénzt vett ki eddig – mondta Mac –, de ha hagyjuk, hogy
tovább használja a kártyát, csak a jó ég tudja, meddig megy el. Majdhogynem
elősegítjük a szökését.
– Egészen biztosak benne, hogy ő vette el a kártyát? – kérdezte John. – Meg
kell, hogy mondjam, régóta ismerem a lányt, és nem az a fajta, aki lopni szokott.
Mac várta, hogy Natasha tiltakozzon, esetleg megemlítse a szupermarketből
elemeit halrudacskákat, a házból eltűnt pénzt. De ő nem szólt, szemlátomást a
gondolataiba merült.
– Tash?
– Ha folyamatosan használja a kártyát – mondta Natasha hangosan
gondolkodva –, abból megtudhatjuk, merre jár. Van egy olyan szolgáltatás, hogy
felhív az ember egy telefonszámot, és tájékoztatják a legutóbbi tranzakció
részleteiről. – Mac felé fordult, és kivételesen nem úgy nézett ki, mint aki meg
akarja vádolni valamivel. – Gyakran akár már egy-két órán belül is. Így tudjuk a
legjobban követni anélkül, hogy bevonnánk a rendőrséget. És ha bejelentkezik
egy szállodába, nos, annak csak örülünk. Akkor egyenesen odamegyünk. –
Halvány mosolyt engedélyezett magának. – Az is lehet, hogy még ma este
rátalálunk.
Cowboy John nagy füstgomolyagot fújt ki.
– Nem is olyan buta a maga neje, mint amilyennek látszik.
– Nem vagyok a neje – csattant fel Natasha, majd újra a telefonja billentyűit
kezdte nyomkodni. – Húzza le az ablakot ott hátul, Cowboy. Szörnyű bűz van
ebben a kocsiban.
– Dartford – jelentette diadalmasan, tizenöt perccel később. – Száz fontot vett
fel Dartfordban, nem sokkal dél előtt. Nyomon vagyunk.
Már majdnem fél tizenegy volt, amikor Mac visszaért. Natasha kölcsönkért egy
telefonkönyvet a recepción, és nemcsak Dover körzetében hívta fel az összes
hotelt, de tizenöt kilométeres körben az összes szállodát és panziót megkereste.
Senki sem halott Sarah Lachapelle-ről, senki sem látott lovas lányt. Natashában
felmerült a gondolat, hogy felhívja Macet, de aztán fölöslegesnek ítélte. Mac úgyis
rácsörgött volna, ha megtud valamit, mint ahogy ő is.
Cowboy John fél órája telefonált a szobájából. Bejelentette, hogy ha nincs más
tervük, ő most szundít egy-két órát. Natasha helyeselt, csak arra kérte, ne
gyújtsa fel a szobát. Merev nyakkal, kimerülten vacsorát és egy üveg bort
rendelt a szobaszerviztől, aztán fel-alá kezdett járkálni a szobában. Épp
nyújtózkodott, amikor meghallotta a kopogást.
Mac állt a folyosón. Némán ment el Natasha mellett, aztán leroskadt az egyik
ágyra, majd végignyúlt rajta, a kezét a szeméhez emelte, hogy ne bántsa a fény.
– Semmi – mondta. – Mintha egész egyszerűen köddé váltak volna.
Natasha kitöltött egy pohár bort, és Mac felé nyújtotta. A férfi nehézkesen
felült, és elvette a poharat. Az állát szürke borosta borította, a ruháiba
beleivódott a hideg, sós levegő szaga.
– Bejártam egész Dovert. Még a partra is lementem, hátha ott van.
– A komptársaságok irodáiban is voltál?
– Megkérdeztem a fickókat, akik a berakodást intézik. Gondoltam, ők látják,
ha arra jár valaki. Azt mondták, hogy az állatokat kamionokon szállítják. Innen
nem juthatott el sehová, Tash. Egyszerűen lehetetlen.
Csöndben ültek, a bort kortyolgatták.
– És ha egy másik kikötőbe ment? Én Doverre gondoltam… de mi van, ha
Harwich az? Vagy Sittingbourne?
– Ha Harwich lett volna az úti célja, akkor nem jó irányba ment volna.
– Ennél többet nem tehetünk – mondta Mac. – Szerintem szólnunk kéne a
rendőrségnek.
– Te alulértékeled Sarah-t. Az a lány kitervelte ezt, Mac. Elvitte a
hitelkártyámat. Biztos, hogy jól megvan valahol.
– De végigtelefonáltad a szállodákat.
Natasha vállat vont.
– Akkor lehet, hogy nem jutott el idáig. Nem hívhatok fel minden szállodát
Dél-Angliában. A fenébe, az is lehet, hogy valami farmon szállt meg. Vagy egy
lovardában. Talán van itt valahol egy ismerőse. Ezernyi helyen lehet.
– Pont ezért kellene szólnunk a rendőrségnek.
Natasha leült a másik ágy végébe, és dühösen felhorkant.
– Jaj, istenem, Sarah! Mégis mire megy ki ez a játék? – szaladt ki a száján.
Csak utólag vette észre, hogy hangosan kimondta.
– Szerintem ez nem játék, Tash.
– Szerinted véletlenül lopta el a kártyámat?
– Szerintem kétségbe volt esve.
– Miért? Mindent megadtunk neki, amit kért. Gondoskodtunk a lováról. Épp
el akartam vinni vásárolni, hogy mindent megvegyünk a nagyapjának, amit csak
akar. – A fejét csóválta. – Nem – mondta. A félelem és a kimerültség
megkeményítette. – Szerintem egyszerűen csak besokallt. Nem tetszettek neki a
szabályaink, a szokásaink. Nem tetszett neki, hogy nem mehet el a lovához,
amikor kedve tartja. Nálunk muszáj iskolába járnia, Mac, nem engedjük, hogy
oda mászkáljon, ahová akar. Rendet kényszerítünk a káoszra. Ő pedig így fizet
meg érte.
– Így fizet meg?
– Te azt feltételezed, hogy Sarah úgy gondolkodik, mint mi. Hogy olyan, mint
mi. De el kell ismerned, hogy kezdettől fogva kiismerhetetlen volt. Halvány
sejtelmünk sincs róla, ki is Sarah Lachapelle valójában. – Amikor felnézett, azt
látta, hogy Mac meredten bámul rá.
– Mi az? – kérdezte Natasha, amikor már kezdett idegesítővé válni a dolog.
– Jézusom. Te aztán kemény lettél.
Olyan volt, mint egy ütés.
– Kemény lettem – ismételte meg Natasha lassan. Gombóc nőtt a torkában, de
lenyelte. És szerinted mégis miért?, vetette volna oda a legszívesebben. Szerinted
ki tett ilyenné? – Oké, Mac. Miért mindig abból indulsz ki, hogy ebben az
egészben Sarah az áldozat?
– Talán mert tizennégy éves? És mert nincs senkije?
Ali Ahmadi képe jelent meg Natasha előtt.
– Ez még nem jelenti azt, hogy ártatlan bárány. Lopott tőlünk, elvette a
kártyámat, titkolózott előttünk. És most megszökött.
– Te mindig csak a rosszat láttad benne.
– Nem, én csak a te rózsaszín szemüveged nélkül néztem rá.
– Akkor miért vagy itt? Minek fárasztod magad azzal, hogy megkeresd?
– Attól, hogy olyannak látom, amilyen, még aggódhatok a biztonságáért.
– Tényleg a biztonságáért aggódsz? Vagy egyszerűen csak nem akarod, hogy
kiderüljön, kudarcot vallottál?
– Mégis mi a fenéről beszélsz?
– Nem vet jó fényt rád, nem igaz? Az elveszett gyermekek védelmezője
képtelen gondoskodni arról az egyetlen lányról, akit befogadott. Szerintem ezért
nem akarod, hogy értesítsük a rendőrséget.
– Hogy mersz ilyet mondani nekem? – Natasha a legszívesebben Mac képébe
loccsantotta volna a bort, de uralkodott magán. – Én nap mint nap látom ezeket a
kölyköket. Látom, amint szerencsétlenül, szánalomra méltóan ott ülnek a
tárgyalóteremben, aztán negyven perc múlva, miután elértem, hogy felmentsék
őket, vagy új helyet szereztem nekik, vidáman odavetnek valami trágárságot.
Tudom, hogy az esetek felében az az első dolguk, hogy újra elkössenek egy kocsit,
vagy ellopjanak egy szemeteszsákra való ruhát. Én ismerem ezeket a kölyköket.
Már sokszor kijátszottak. Nem hülyék ám, és nem mindig szerencsétlenek.
Kibújt a cipőjéből, és a szőnyegre dobta.
– Sarah sok szempontból rendes gyerek, de nem jobb, és nem is rosszabb,
mint a többségük. És attól, hogy látom, ami van, még nem vagyok rossz ember,
akármit is gondolsz rólam.
Ezek után bevonult a fürdőszobába, becsapta az ajtót, és leült a lehajtott fedelű
vécére. Maga elé tartotta a kezét, látta, hogy remeg, aztán tehetetlen dühében
egy szőnyeget meg két törülközőt vágott az ajtóhoz.
A hálószobából egyetlen hang sem hallatszott.
Natasha percekig ült ott, várta, hogy meghallja, amint Mac felkel és elmegy.
Biztosan pont annyira akar ezek után egy szobában éjszakázni vele, mint ő. Jobb
lesz, ha átmegy Cowboy John szobájába.
De a legrosszabb az volt, hogy tudta, van némi igazság Mac szavaiban. Tényleg
nem akarja bevonni az ügybe a rendőrséget. Nem akarja elmagyarázni, milyen
körülmények között vette magához Sarah-t, és milyen kudarcot vallott abban,
hogy gondoskodjon róla, vagy legalább a minimális biztonságot biztosítsa
számára. Ha a rendőrség nélkül sikerül megtalálniuk, Sarah szép csöndben
elköltözhet valakihez, aki jobban ért ehhez.
Hosszú, reszkető sóhaj tört ki belőle. Macnek persze könnyű felháborodni,
megint csak eljátszani a jó zsarut. Könnyű kedvesnek lenni, ha személyesen nem
kerül neki semmibe. Az egész házasságuk erről szólt. A tenyerébe temette az
arcát, beszívta az olcsó tisztítószer szagát, és várta, hogy kitisztuljanak a
gondolatai. Nem akarta, hogy Mac lássa, mennyire felzaklatta.
Amikor gondosan elpróbált érvekkel felszerelkezve, fegyelmezett arccal
kilépett a fürdőszobából, csönd fogadta. Mac aludt az ágyon, a karjával még
mindig félig eltakarta az arcát. Natasha halkan odament a másik ágyhoz, és
bámulta a férfit, a majdnem volt férjét. Egészen összetörte, hogy Mac itt van a
közelében, és ennyire utálja őt.
Rájött, hogy nem tudja levenni róla a szemét, és csak most döbbent rá, hogy az
elmúlt két hónapban meg se nézte igazán. A tekintete Mac karjára tapadt, a
mellkasára a kifakult póló alatt. Hányszor fúrta be magát szoros ölelésébe? És –
emlékeztette magát – hányszor fordított hátat neki, szorosan lehunyva a szemét,
nehogy kiszökjenek a néma könnyek? Hogyan tudja Mac ennyire megvetni
azután, hogy valamikor annyira szerette?
Kitöltötte magának a maradék bort, és egyetlen hosszú, sértődött kortyban
lehajtotta. Aztán némi vonakodással megfogta az összehajtogatott ágytakarót,
amely Mac ágyának végében hevert, és betakarta vele a férfit, egészen a melléig.
Eloltotta a villanyt. Nem ment oda a saját ágyához, inkább leült az ablak mellé,
nézte a szélfútta parkolót, a távoli, sötétkék tengert. Szinte várta, hogy egy lány
meg egy ló sziluettje feltűnjön a sötét utcán.
Amikor elgémberedett nyakkal, kicsavarodott tagokkal felébredt a székben, a
szobát már betöltötte a szürkéskék hajnali fény. És Mac nem volt sehol.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Thom nem vette be a jótékonysági lovastúráról szóló mesét. Pedig Sarah immár
határozott hangon, tiszta tekintettel, semleges arckifejezéssel mesélte el neki a
történetet, amelyet magában számtalanszor elpróbált aznap reggel.
– Franciaországba – ismételte meg Thom. – Jótékonysági lovastúrára mész,
Franciaországba. Hogy pénzt gyűjts a stroke áldozatainak. És nincs semmilyen
papírod.
– Azt gondoltam, majd megszerzem őket Doverben. Épp meg akartam
kérdezni, hová forduljak.
Egy út menti kávézóban ültek. Thom rendelt Sarah-nak egy muffint a
teájához, és a sütemény most ott volt előtte a tányéron, nedvesnek és szilárdnak
tűnt a nejloncsomagolásban.
– És egyedül teszed meg az utat.
– Nagyon önálló vagyok.
– Nyilván.
– Akkor tudna segíteni nekem?
Thom előrehajolt, egy pillanatig Sarah arcát fürkészte. Aztán elmosolyodott.
– Tudod mit, Sarah? Szeretnék én is adakozni a jótékony célra. Add csak ide a
gyűjtőíveket.
Sarah szeme tágra nyílt, aztán gyorsan elkapta a tekintetét, de Thom
figyelmét nem kerülte el a dolog.
– Azt hiszem… a táskámban hagytam őket.
– Hát, van ilyen.
– De elmondja, hogyan tudom megszerezni a szükséges papírokat Boo-nak az
utazáshoz?
Thom szóra nyitotta a száját, aztán mégsem szólalt meg. Kibámult az ablakon,
ahol az autók alaposan megpakolt tetőcsomagtartóval haladtak a kompállomás
felé. Sarah a nyirkos muffin csomagolását gyűrögette. Nem volt rajta lejárati
dátum. Akár hároméves is lehetett.
– Van egy mostohalányom, aki egy kicsit hasonlít rád – mondta halkan Thom.
– Amikor nagyjából annyi idős volt, mint te most, mindenféle bajba került, főleg
azért, mert titkolózott, és azt hitte, képes egyedül megoldani mindent. Végül, de
tényleg az utolsó pillanatban – szomorkásan elmosolyodott, magába zárt valami
személyes emléket –, meggyőztük, hogy semmi sem lehet olyan szörnyű, hogy ne
lehessen beszélni róla valakinek. Érted? Semmi.
De Sarah tudta, hogy téved. Pont azért került ilyen bajba, mert a kezdet
kezdetén igazat mondott. Ha nem mondta volna el aznap este Natashának, mi
történt a Papával…
– Sarah, bajban vagy?
Sarah már kigyakorolt egy szinte teljesen semmitmondó arckifejezést. Most
ilyen arccal fordult Thom felé, de közben furcsa módon úgy érezte,
bocsánatkéréssel tartozik érte. Nincs magával semmi bajom, mondta volna a
legszívesebben Thomnak, de hát nem érti? Lehet, hogy maga is olyan, mint a
többiek. Jót akar, de képtelen felfogni, milyen károkat okoz.
– Megmondtam – felelte színtelen hangon. – Jótékonysági lovastúrán vagyok.
Thom összecsücsörítette a száját. Nem volt barátságtalan az arckifejezése,
inkább csak beletörődő. Kortyolt egyet a kávéjából.
– Tudod, Jackie nem nagyon akarta megengedni tegnap este, hogy ott maradj.
Hamar kiszimatolja a bajt.
– Kifizettem neki, amennyit kért.
– Így van.
– Olyan vagyok, mint bárki más.
– Persze. Egy átlagos kamasz lány, aki megpróbál átkelni egy lóval a
Csatornán.
– Mondtam már. Fizetni is tudok, ha ezt akarja.
– Biztos vagyok benne.
– Na, ugye.
Sarah várta, hogy Thom felemelje a tekintetét a kávéjáról. Úgy tűnt, minden
figyelmét a csésze köti le.
– Ideadnád azt a hitelkártyát?
– Tessék?
– A kártyát, amivel pénzt vettél ki.
– Készpénzben fizetek. – Sarah gyomra görcsbe rándult.
– Ha úgy döntök, hogy hajlandó vagyok segíteni neked, szívesebben fogadnék
el hitelkártyát. Nem nagy ügy, nem igaz? – Találkozott a tekintetük. – Kivéve,
persze, ha nem a te neved van azon a kártyán…
Sarah eltolta maga elől a tányért, és felállt.
– Tudja, mit? Én csak azt kértem, hogy hozzon el. Semmi szükségem rá, hogy
kioktasson, csak mert elhozott a bankautomatához. És semmi szükségem rá,
hogy cseszegessen, oké? Ha nem akar segíteni, hagyjon békén. – A következő
pillanatban már kint is volt, átvágott a parkolón a főút felé.
– Hé! – szólt utána a férfi. – Hé!
Miután Sarah nem fordult hátra, ordítva folytatta:
– Állatorvos nélkül nem tudod megszerezni a papírokat. Napokig tarthat, akár
hetekig is. És csak nagykorúak írhatják alá. Biztos vagyok benne, hogy te még
nem vagy tizennyolc, Sarah. És nem tudom, meddig engedi meg Jackie, hogy ott
lakj nála, akárhány bokszot ganajozol ki. Gondold át a dolgot!
Sarah megtorpant.
– Szerintem, kislány, jobb lenne, ha hazamennél. – Barátságos kifejezés ült
Thom arcán. – A lovaddal együtt.
– De nem lehet. Azt egyszerűen nem lehet. – Sarah legnagyobb rémületére
könnyek gyűltek a szemébe. Heves pislogással próbálta visszafojtani őket. – Nem
csináltam semmi rosszat, oké? Nem vagyok rossz ember. De nem mehetek
vissza.
Thom egyre csak bámulta. Sarah lesütötte a szemét, kerülte a férfi tekintetét.
Olyan volt, mintha átlátna rajta, látná a becstelenségét, a sebezhetőségét, de nem
úgy, mint Máltai Sal, aki minden értékeset ki akart facsarni belőle, hanem valami
együttérzésfélével. És ez rosszabb volt.
– Nézze, tényleg muszáj eljutnom oda. – Autók száguldottak el mellettük a
gyorsforgalmi úton. Sarah-nak egy pillanatra az a gondolata támadt, milyen
igazságtalan, hogy ezek a fémlovak olyan könnyedén átkelhetnek a Csatornán. –
Nem mondhatok mást. De át kell jutnom Franciaországba.
Sarah a kamionban hagyta a dzsekijét. Ott állt karba font kézzel a hideg
parkolóban, a tengeri szél belekapott a hajába. Thom tovább bámulta, aztán
elfordult. Sarah azt hitte, visszamegy a kamionhoz, de a férfi pár lépés után
megállt. Végül ismét a lány felé fordult.
– Szóval… ha én nem segítek neked, mit akarsz tenni?
– Keresek valakit, aki segít – felelte Sarah dacosan. – Tudom, hogy találok
majd valakit.
– Én is emiatt aggódom – dünnyögte Thom lemondóan. Aztán elhallgatott,
elgondolkodott. – Lehet, hogy át tudlak vinni Franciaországba. Igen – folytatta,
amikor Sarah közbe akart szólni –, a lovaddal együtt. De akkor beszélned kell.
Ezt az egyezséget ajánlom, Sarah. Ha nem mondod el, mi folyik itt, nem segítek.
Újabb tíz hosszú percbe telt, míg Sarah – aki ezalatt tövig rágta két megmaradt
körmét – a tompa patadobogásból és az azt követő, hangos puffanásból arra
következtetett, hogy végre fel lehetett emelni a rámpát. Aztán reteszeket húztak
el, biztonsági zárak csúsztak a helyükre. Kinyílt a vezetőoldali ajtó, hideg levegő
csapott be, majd Thom mászott be a vezetőfülkébe.
– Mindent figyelembe véve nem is volt olyan nehéz eset, nem igaz? A másik
kettő nagy utazó. Majd ők segítenek neki. – Elvigyorodott. – Most már
fellélegezhetsz.
A férfi beindította a motort. A kamion vibrálni kezdett, hatalmas motorja
morogva kelt életre. Sarah a biztonsági övért nyúlt.
– Hagytál Jackie-nek egy cédulát? – Thom megigazította a tükröt.
– Igen, meg pénzt is. Azt írtam, megváltoztattam az útvonalat, és inkább
Dealbe megyek.
– Helyes. Jaj, kislány! Ne nézz már ilyen kétségbeesetten! Légrugózásunk van,
a lovak meg se döccennek. Kényelmesebben utaznak, mint mi. Lefogadom, hogy
a lovad megeszi az összes szénáját, mire az út végére érünk.
Sarah nem árulhatta el neki, hogy nem Diablo Blue viselkedése aggasztja. Attól
félt, mi lesz, ha a vámtisztviselő túl alaposan megnézi a ló leírását. Attól félt, mi
lesz, ha valaki, aki ért a lovakhoz, rájön, hogy Diablo Blue nem kevesebb, mint öt
centit nőtt azóta, hogy három héttel ezelőtt kiállították az úti okmányait.
– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte Thom. – Tudod, még nem késő
visszafordulni. Biztos vagyok benne, hogy ha beszélnék a nevelőszüleiddel, ki
tudnánk találni valamit.
Jó, mondta a Papa. Jó. A nővér határozottan állította.
– El akarok menni. Most – jelentette ki Sarah.
Az oldalsó tükörbe pillantott. Az istálló mögött a ló, amelyik most a Baucher
nevet viselte, egy ponyva alatt heverve várta, hogy elvigyék a helyi vágóhídra.
Az útlevelek és egyéb úti okmányok egy viharvert dossziéban feküdtek a
műszerfalon Sarah előtt.
– Oké. – Thom eltekerte a hatalmas kormányt, és a kamion elindult a főút
felé. – Akkor irány a nagy hajó. Oda megyünk mindannyian: te, én, és persze Mr.
Diablo Blue.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Cowboy John már a negyedik tányér szalonnás tojással és olajban sült kenyérrel
tért vissza az asztalhoz, a tenyerét dörzsölve.
– Nem rossz – mondta, miközben a szalvétát a gallérja alá gyűrte. – Ahhoz
képest, hogy csak egy út menti szálloda, nem rossz.
Mac kortyolt egyet a kávéjából.
– Nem értem, hogyan képes valaki négy adag reggelit elfogyasztani –
jelentette ki, és a tekintete a kifosztott büféasztalra siklott.
– Kifizettem – felelte John. – Leeszem a pénzemet.
Ami azt illeti, én fizettem ki, helyesbített magában Mac. De örült, hogy jókedvű
társasága van, így inkább nem szólt semmit. Körülöttük rengeteg vendég
nyüzsgött a Tempest International reggelizőhelyiségében: megállás nélkül
telefonáló üzletemberek, ideges anyák, akik a gabonapehellyel borított asztal
körül terelgették kisgyerekeiket, miközben az apák eltűntek az újságjuk mögött.
Időnként odalépett hozzájuk egy holdvilágképű kelet-európai lány, és
felajánlotta, hogy újratölti a kávéscsészéjüket, mire John azt válaszolta, hogy
„Csak rajta! Köszönjük!”
John megfiatalodva lépett elő a szobájából aznap reggel, gyakrabban
mosolygott a viharvert barna kalap alatt, gallérja és kézelője szépen kivasalva.
Mac, akinek a ruhái mindig úgy festettek, mintha napok óta hordaná őket,
gyalázatosan rendetlennek érezte magát mellette. Már napkelte előtt felkelt, és
miután nem tudott aludni, és nem akadt jobb dolga, újra kisétált a kihalt
tengerpartra, figyelte, amint a kora reggeli kompok jöttek-mentek a lassan
terjedő fényben, hallgatta a feje fölött köröző sirályok kétségbeesett kiáltásait, és
rettegve tűnődött, hol lehet Sarah.
Nem sokkal nyolc előtt ért vissza. Amikor bement a szobába, Natasha már
nem az ablak melletti széken aludt, mint amikor elment, hanem
összegömbölyödve feküdt a másik egyszemélyes ágyon. A szobában uralkodó
csöndet csak a folyosóról behallatszó, fojtott hangok törték meg. Natasha egészen
az álláig húzta fel a térdét, mint egy gyerek, a haja félig eltakarta az arcát, és még
álmában is ráncolta a homlokát. Az íróasztalon villogással jelezte a lenémított
telefon, hogy üzenetei érkeztek. Macnek megfordult a fejében, hogy megnézi
őket, hátha Sarah telefonált, de a gondolat, hogy Natasha netán felébred, és
rajtakapja, hogy a magánügyeiben kutakodik, megállította. Inkább lezuhanyozott,
tőle telhetően igyekezett felfrissíteni magát a nem habzó szállodai szappannal,
aztán lement reggelizni, ahol ott találta Cowboy Johnt, aki a jelek szerint már jó
ideje élvezte a szálloda által nyújtott szolgáltatásokat.
– Szóval akkor mi a terv mára, főnök? – John kitunkolta a rántotta
maradványait az olajban sült kenyér sarkával.
– Fogalmam sincs.
– Hát… Én gondolkodtam, és nagyobb összeget tennék rá, hogy Sarah errefelé
van valahol. Az a lány soha nem járt sehol, mióta én ismerem. Mégsem úsztathat
át azzal a nyavalyás lóval Franciaországba. Szóval én úgy látom, vagy talál egy
helyet, ahol otthagyhatja, és nélküle megy Franciaországba, ebben az esetben ott
cselleng a jegypénztár körül, vagy hamar rájön, hogy itt ragadt, és akkor errefelé
száll meg, míg ki nem eszeli, mi legyen a következő lépés.
– Nem tudom róla elképzelni, hogy itt hagyja a lovát. – Macnek eszébe jutott
rövid kenti tartózkodásuk.
John elvigyorodott.
– Én is pont így gondolom, öregem. Úgyhogy akkor itt kell lennie valahol.
Tehát egyelőre még ne szóljunk a zsaruknak. Az a lényeg, hogy minden
lehetséges bázison kérdezősködjünk. Hívjuk fel az istállókat, kérdezzük meg a
szállodákat, nem jelentkezett-e be egy gyerek Natasha hitelkártyájával.
Mac hátradőlt a székén.
– Így kimondva nagyon egyszerűnek tűnik.
– A legjobb tervek többnyire egyszerűek, és ha nincs jobb ötlete…
Natasha jelent meg az asztalnál. Vizes volt a haja, és tétovának tűnt, mintha
attól tartana, megkapja a magáét, amiért utolsónak kelt föl.
– Tessék. – Mac kihúzott egy széket. – Kérsz kávét?
– Nem akartam ilyen sokáig aludni. Felébreszthettél volna.
– Azt gondoltam, rád fér a pihenés. – Mac látta, hogy egy pillanatra felvillan
valami Natasha arcán, de próbálja elrejteni. Milyen könnyű akár egy ártatlan
megjegyzést is félremagyarázni, ha minden beszélgetésre ránehezedik a múlt.
– A telefonod – mondta Natasha, és átadta a mobilt Macnek. – A szobában
hagytad. Keresett a barátnőd.
– Valószínűleg egy munka miatt, amit ma délelőttre szerveztem be… – kezdte
Mac, de Natasha már átment a büféasztalhoz.
John előrehajolt.
– Eszembe jutott még valami.
Mac nem is nagyon figyelt rá. Natasha a kenyérkosárnál állt, és a fejét rázta,
miközben a telefonjába hadart.
– Lehet, hogy túl sokat aggodalmaskodunk.
Mac ismét John felé fordult.
– A nagyapja. Nagyon jól kitanította azt a lovat, ilyen jól idomított állatot még
nem is láttam, pedig elég régóta vagyok lovak között.
– Na és?
– A lány biztonságban van mellette.
– Ki mellett? – Natasha leült, egy szelet pirítóst szorított a fogai közé.
– A ló mellett. John úgy gondolja, Sarah biztonságban van a ló mellett.
Natasha letette a tányérjára a pirítóst.
– Szóval ez olyan, mint Champion, a csodaló? Elűzi a kígyókat? Figyelmezteti a
gazdáját, ha jönnek a rézbőrűek?
Cowboy John hátrabillentette a kalapját, és Natashára meredt. Aztán
célzatosan Mac felé fordult.
– Úgy értettem, hogy el tud menekülni a kellemetlen dolgok, helyzetek elől. És
sok ember fél a lovaktól. Így békén hagyják, pedig máskülönben nyugodtan
megkörnyékeznének egy magányosan kóborló kislányt. – Ledöntötte a kávéját. –
Énszerintem sokkal nagyobb biztonságban van azon a lovon, mint nélküle volna.
Natasha ivott egy kis gyümölcslevet.
– De le is lökhetik róla. Vagy leeshet. Vagy megtámadhatja valaki, aki el akarja
lopni a lovat.
John gyanakvó pillantást vetett rá.
– Úristen, magának aztán derűs természete van. Már értem, miért ment
ügyvédnek.
A fiatal pincérnő ott ügyködött az asztaluk körül. Mac rámosolygott, és
felemelte a csészéjét. Amikor a pincérnő elment, Mac elkapta Natasha pillantását.
Nem volt valami barátságos.
– Azt hiszem, Mac jobban szeretné, ha pincérnő lennék.
– Hát ez meg mi a fenét akar jelenteni?
– Azt jelenti – Natasha Johnhoz intézte a szavait –, hogy régebben azok közé a
férfiak közé tartozott, akik azt állítják, hogy odavannak az okos nőkért. Csak
aztán az „okos” kezdte azt jelenteni, hogy „bonyolult” és „tájékozott” és akkor
inkább átpártolt a huszonkét éves pincérnőkhöz meg modellekhez. – Natasha
elpirult.
– Miért, mi a baj ezzel? – kuncogott John.
Mac a kávéivásba menekült.
– Talán csak szívesebben vagyok olyan emberekkel, akik nem dühösek rám
állandóan.
Ez telibe talált. Mac látta, hogy Natasha elvörösödik, és furcsa módon
elszégyellte magát.
John merev tagokkal felállt.
– Hát, ez a két gerlice mindenesetre eszembe juttatta, miért nem nősültem
meg soha. Én most elmegyek fogat mosni, hátha azalatt összeraknak valami
akciótervet. Öt perc múlva itt vagyok.
Nézték, ahogy átkacsázik az éttermen. Natasha a pirítósát rágcsálta.
– Sajnálom – mondta a tányérját bámulva. – Nem kellett volna…
– Tash?
Natasha felnézett.
– Nem tarthatnánk fegyverszünetet? Csak amíg meg nem találjuk Sarah-t.
Egy kicsit… fárasztó ez az egész.
Csak enyhe düh villant fel Natasha szemében, de Mac azért látta, és észlelte a
ki nem mondott kérdést: „Fárasztó? Szerinted én tehetek róla?”
– Igazad van – mondta Natasha. – Amint már mondtam, sajnálom.
A terem túlsó végében John udvarias meghajlás kíséretében kalapot emelt a
pincérnő előtt.
– Oké. Mi a terved? Mert nekem nincs – mondta Mac.
– Sarah nem juthat messzire – jelentette ki Natasha. – Azt mondom, adjunk
neki… mondjuk, négy órát. Ha addig nem találjuk meg, szólunk a zsaruknak.
Natasha és Cowboy John egy padon ült a jegypénztár előtt. Kabátjukat a fejükre
húzva próbáltak védekezni a szél ellen, miközben fölöttük rikoltoztak a sirályok.
A délelőtt során a két szállodai szobából szinte egész Dél-Angliát
körbetelefonálták, aztán a bezártságtól és az aggodalomtól idegesen találkoztak
Mackel a parton. Az idő lassan telt, Sarah-nak nyoma sem volt, és minden egyes
órával csak nőtt a nyugtalanságuk. Ültek a sivár konténerépület előtt, nézték,
amint a gyalogos utasok végtelen folyama kiözönlik a távolsági buszokból, jönnek
jegyet váltani, vagy csak a mosdót használni. Ben időnként felhívta Natashát
valamilyen kérdéssel, sokszor Richard nevében, ő pedig beleordította a telefonba
a választ, próbálta túlkiabálni a tengeri szél süvítését. Cowboy John néha felállt,
fel-alá sétált az aszfaltúton, és közönyösen dohányzott, olykor felemelte vékony
kezét, és megfogta a kalapját, nehogy elfújja a szél.
– Nem tetszik ez nekem – mondta, a tengerre szegezve a pillantását. – Ez nem
vall Sarah-ra.
Natasha szinte nem is hallotta. Arra gondolt, amit Linda mondott, amikor ő
megkérdezte tőle, kiállt-e mellette Conor az előző esti üzlettársi értekezleten.
– Megpróbálta – felelte a kérdésre Linda, de a hangjából azt lehetett kiérezni,
hogy nem próbálkozott túl lelkesen. – Vicces módon igazából Harrington állt ki
melletted. Konferenciabeszélgetést rendeztek. Én… ööö… véletlenül
belehallgattam. Azt mondta, a stratégiád… innovatív volt, és a távozásod nem árt
a pernek. – Úgy tűnt, Linda csodálkozik, hogy Natasha csak mérsékelten örül a
hírnek.
A reggeli tárgyalás jól sikerült. Richard a családorvost kérdezte ki, Harrington
pedig a könyvelő szakértőt faggatta, hogy megcáfolja Mr. Persey anyagi
veszteségekről szóló állításait. Ben azt mondta, Persey-t annyira megrázta a
dolog, hogy Harrington utána kijelentette, meglepné, ha másnap nem jutnának
valamiféle egyezségre. Natasha azt felelte, hogy ez nagyszerű, és igyekezett
elfojtani az irigység és veszteség érzését, amelyet a hír keltett benne.
Mac közeledett feléjük két kezét összecsapkodva, a szél felborzolta a haját.
Amikor Natasha ránézett, hirtelen tudatára ébredt, milyen gyűrött a kosztümje,
és a blúzából is enyhén állott szag árad. A lába is fájt, mert a bíróságra való,
elegáns cipőjében kutyagolt keresztül a városon. Ha nem találják meg Sarah-t
rövid időn belül, kénytelen lesz beszerezni egy váltás ruhát.
– Semmi?
Natasha a fejét rázta.
– Senki sem emlékszik rá, hogy látott volna egy lovat. De azt mondják, tegnap
este más volt szolgálatban a jegypénztárban. Az utaslistákat pedig nem nézhettük
meg, adatvédelmi okokból.
Mac halkan szitkozódott a bajusza alatt.
– A hitelkártya-társaságtól sincs hír?
– Az nem jelent semmit. Néha több órába is beletelik, míg feldolgozzák az
adatokat.
Kezdtek kifogyni az ötletekből. És szilárd terv hiányában az előző napi izgalom
lassan elszivárgott, a helyét valami furcsa melankólia vette át.
Lassan telt az idő. Natasháék szétváltak, és felváltva járták autóval vagy
gyalog Dovert, vagy a szállodai szobából hívogatták végig a telefonkönyvet. A
Castle Streeten egy édességbolt tulajdonosa megesküdött rá, hogy látott egy
lovas lányt előző este, de több információval nem tudott szolgálni. Mac, aki egyre
feszültebb lett a tehetetlenségtől, embereket állított meg az utcán, boltosokat, a
kompok dolgozóit. Cowboy John visszavonult a szobájába, végighívta a
szállodákat, amelyeket már előző este is felhívott, hátha van valami újság, közben
időnként elaludt. Natasha további hívásokat fogadott az irodából, elmagyarázta,
hogy nem, mégsem megy haza ma este, aztán csak járta Dover nyirkos utcáit, és
próbálta leküzdeni a lassan rátelepedő kétségbeesést.
Abban maradtak, hogy hatkor találkoznak egy tengerparti pubban. Natasha a
szállodában szeretett volna enni, de John kijelentette, hogy ha még egy percet el
kell töltenie abban a patyolattiszta pokolban, megbolondul. A pubban, amelyet
érintetlenül hagytak a divathóbortok, sör és rég elszívott cigaretták szaga
terjengett. Amikor leültek, John szemlátomást megnyugodott.
– Na, ezt már jobban szeretem – mondogatta, és úgy simogatta a kopott plüss
üléshuzatot, mint aki végre hazatalált.
Natasha megvárta, míg a két férfi a pulthoz ment, akkor ütötte be a számot.
Leült, a másik kezét a fülére szorította, hogy ne zavarja a tévé, amely
sporthíreket harsogott a feje fölött.
A nyolcadik csengetésre vették fel. Natasha arra gondolt, a férfi bizonyára
látja, ki hívja, és talán nem tudja eldönteni, felvegye-e.
– Conor?
– Igen.
– Csak azt akartam kérdezni, hogy vagy.
– Megtaláltátok?
– Nem.
– Hol vagy?
– Doverben. Az biztos, hogy erre jött, de nem tudjuk, hol van. – Alighogy
kimondta, máris megbánta, hogy többes szám első személyben fogalmazott.
– Értem.
Hosszúra nyúlt csönd következett. Natasha hátrapillantott, ahol Mac csevegett
a pultosnővel, talán azt magyarázta, mit keresnek itt Johnnal. Natasha látta, hogy
a lány felvonja a szemöldökét, és a fejét csóválja. Az elmúlt huszonnégy órában
annyiszor volt része ilyen reakcióban, hogy a szavakat már nem is kellett
hallania.
– Conor!
– Igen?
– Csak az jutott eszembe… – Az ujjaival beletúrt a hajába. – Meg akartam
bizonyosodni róla, hogy minden rendben köztünk. Nagyon rosszulesett, hogy úgy
váltunk el.
A válasz némi késéssel érkezett.
– Meg akartál bizonyosodni róla, hogy minden rendben köztünk?
– Sajnálom, hogy úgy kellett elrohannom, de meg kell értened, hogy nem
hagyhattam az egészet Macre.
Hiába üvöltött a tévé, még így is hallotta, ahogy Conor levegőt vesz.
– Úgy látom, nem fogtad fel, Nagymenő.
– A munkával kapcsolatban minden tudnivalót elmondtam. Hallottam, hogy
ma délelőtt Harrington remekelt a tárgyaláson. Az, hogy nem voltam ott…
– Nem. Nem fogtad fel. – Conor hangja most lágyabb volt.
– Micsodát?
– Egyetlenegyszer sem kértél meg, Natasha. Amikor arra készültél, hogy
eldobd az egész életedet ezért a dologért, egyetlenegyszer sem kértél meg, hogy
segítsek.
– Tessék?
– Eszedbe sem jutott, ugye? Ez mégis mit mond el rólunk?
Mac most éppen nevetgélt a lánnyal.
– Nem gondoltam, hogy… – hebegte Natasha. – Azok után, amit…
– Nem. Nem jutott eszedbe, hogy megkérj. Nem tudom, mi folyik közted és
Mac között, de nem akarok olyan valakivel együtt lenni, aki még a saját
érzéseivel kapcsolatban sem őszinte.
– Ez nem fair. Én…
De Conor már letette.
Sarah hevesen gesztikulált egy darab kenyérrel a kezében. Észre sem vette, hogy
hangos angol beszédével magára vonta a szomszédos asztaloknál vacsorázó
franciák figyelmét.
– Tudja, ez olyan, mint valami testvériség. Fekete sapkájuk van és fekete
egyenruhájuk…
– Á. Tudtam, hogy a divatról van szó – ugratta Thom, de Sarah úgy tett,
mintha nem is hallotta volna.
– …és szó szerint bármire képesek rávenni a lovukat. Átugranak egy harminc
centi széles szék fölött. Tudja, milyen nehéz átugrani egy széket?
– El tudom képzelni.
– A Papa mindig azt mondta, hogy amikor bekerült a Cadre Noirba, életében
először érezte úgy, hogy megértik. Mintha csak egy pár ember lett volna a
világon, akik az ő nyelvét beszélik, és azok mind ezen a helyen éltek volna.
– Ismerem ezt az érzést.
– De rettentő keményen dolgoztak. A Papa reggel hatkor kezdte a gyakorlást,
és néha egész nap abba sem hagyta, más-más lovakkal más-más mozdulatokat
gyakorolt. Némelyik a basse école szinten volt, az egy alacsonyabb szint,
némelyik meg az haute école-on. Mindegyik lónak más-más mozdulat a
specialitása. Az ő kedvenceinek a capriole volt. Tudja, mi az?
– Nem.
Sarah felfújta az arcát.
– Ez az egyik legnehezebb dolog, amit az ember egy lótól kérhet. Több ezer
évre nyúlik vissza, egy harci manőverből ered. A ló a hátsó lábaira támaszkodva
felugrik, és amikor, hogy is mondjam, lebeg a levegőben, akkor hátrarúg. Régen
sokszor elképzeltem, milyen lehet, amikor az ember ott van a csatatéren, és le
kell döfnie valakit, és akkor a ló a levegőbe emelkedik, és… huss! – A kezével
mutatta, ahogy a hátsó paták hátrarúgnak.
– Elég ijesztő.
– Hát, biztosan bevált, különben nem alkalmazták volna olyan sokáig.
Sarah ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen. Thomnak voltak fenntartásai azzal
kapcsolatban, hogy egy lopott hitelkártyával finanszírozzák a vacsoráját, de Sarah
megnyugtatta, hogy minden pennyt visszafizet, amikor a Papa meggyógyul, és
Sarah-nak egyszerűen nem lehetett nem hinni.
Miután megérkeztek Franciaországba, és elindultak az autópályán, Sarah
annyira felélénkült, hogy szinte nem is lehetett felismerni a beszédes, magabiztos
ifjú hölgyben az előző esti szótlan, gyanakvó lányt.
– A Papa barátja, John mindig azon viccelődik, hogy cirkuszi trükköket
csinálunk, de ezek nem trükkök. De ezt csak akkor lehet megérteni, ha látja az
ember. A lovak azért csinálják, mert szeretik. Arra kell szoktatni őket, hogy
akarják csinálni. Így nincs erőlködés a mozdulataikban, nincs feszültség. És ezért
nagyon lassan nevelik őket, fokról fokra, hogy megértsék, hogyan kell ellenállás
nélkül elvégezni a dolgukat. – Evett egy kanállal a csokimousse-ból. – A
versenylovakat is így készítik fel?
Thom félrenyelte a kávéját.
– Nem. Nem igazán. Nem.
A benzinkút büféjének ajtaja kinyílt, majd becsukódott, egy újabb francia
család jött be. Evés közben Sarah és Thom azt figyelte, hogyan mutogatja végig
az anyuka a két gyereknek, mit választhatnak a büféasztalról.
– És mióta élsz kettesben a nagypapáddal?
– Négy éve.
– Sosem tartottad a kapcsolatot anyukáddal?
– Ő még a Nagyi előtt meghalt.
– Sajnálom.
– Én nem. Nem akarom, hogy szívtelennek tartson, de… ő olyan ember volt,
akivel csak baj van. Nagyon kicsi voltam, amikor elhagyott. A Nagyi viszont
hiányzik. – Sarah maga alá húzta a lábát, és letört egy darabka csokit.
– Hármasban a Nagyival meg a Papával nagyon boldogok voltunk. Az emberek
nem akarják elhinni, amikor azt mondom, hogy nem hiányzik az anyukám, pedig
sosem hiányzott. Egyetlen napig sem. Abból az időből, amit vele töltöttem, csak
rossz érzések maradtak bennem. Nem sok mindenre emlékszem, de arra igen,
hogy féltem. Attól kezdve, hogy a nagyszüleim magukhoz vettek, sosem féltem.
Egyszer majd – mondta, és a francia tájra mutatott – elhozom ide újra a Papát.
Tudja, úgy volt, hogy novemberben eljövünk. De aztán stroke-ot kapott, és
minden olyan… – Sarah elhallgatott, aztán szemlátomást összeszedte magát. –
Ha megtudja, hogy itt vagyok, szerintem jobban lesz. Amikor meggyógyul, ő is
átjöhet. Itt boldogan élhet.
– Nagyon biztos vagy benne, hogy ez mind sikerülni fog neked.
– A nagyapám volt az egyik legjobb lovas Franciaországban. Képes volt
rávenni egy lovat, hogy a levegőben lebegjen, olyan dolgokat csinált, amikről nem
is sejtettem, hogy lehetségesek. – A szájába dugta a csokidarabot. – Én csak
megpróbálok pár kilométert lovagolni.
Thom a gyerekre pillantott, aki potyautasként elhozta idáig a lovát.
Tökéletesen észszerűnek tűntek a szavai.
Henri Lachapelle már szinte az első évben rájött, hogy rettenetes hibát követett
el. Nem Florence tehetett róla: az asszony szerette őt, továbbra is csinos maradt,
és igyekezett jó feleség lenni. Nem ő tehetett arról, hogy hiába aggódott annyit
Henri boldogságáért, a férfiban ez legfeljebb bűntudatot keltett, ami pedig
gyakran ingerültségben nyilvánult meg.
A Carrousel estéjén kérte meg Florence kezét, zihálva, véresen, koszos
egyenruhában. A lány körül ülő nézők felállva éljeneztek. Órákig sétáltak
kettesben Saumur utcáin ábrándosan, részegek és motorosok mellett haladtak el,
a jövőjüket tervezgették, szenvedélyüket szilárdították. Másnap reggel Henri
nem jelent meg a gyakorláson. Helyette összepakolta kevés holmiját az
utazózsákjába, és kihallgatást kért a Grand Dieu-től, majd közölte vele, hogy
szeretné elhagyni az akadémiát.
A Grand Dieu fürkésző tekintetet vetett Henri feldagadt arcára, a fekete
monoklira a szeme körül. Az íróasztalára tette a tollát. Hosszú csönd következett.
– Ugye tudja, miért vesszük le a patkót a lovaink hátsó lábáról, Lachapelle? –
kérdezte.
Henri fájdalmasan hunyorgott.
– Azért, hogy ne okozzanak sérülést a többi lónak?
– És azért, hogy amikor megtanulják használni a lábukat, amikor kapálóznak
és csapkodnak és rugdosnak, merthogy ez elkerülhetetlen, ne okozzanak
véletlenül sérülést saját maguknak. – Az asztalra tette a kezét. – Henri, ha ezt
teszi, most még el se tudja képzelni, milyen súlyos sérülést okoz önmagának.
– Bocsásson meg, uram, de nem hiszem, hogy boldog lehetnék itt.
– Boldogság? Maga azt gondolja, hogy ha most elengedem, azzal boldoggá
teszem?
– Igen, uram.
– Ezen a világon az egyetlen boldogság az, hogy az ember szereti a munkáját.
Ez a maga világa, Henri. A vak is látja. Nem lehet valakit kiemelni a világából,
aztán azt várni tőle, hogy legyen boldog.
– Bocsásson meg, uram, de én már döntöttem. Szeretnék elmenni.
Jó érzés volt, hogy ilyen határozott tudott lenni, ilyen tisztán látta a jövőjét.
Egyetlen olyan pillanat akadt, amikor majdnem meggondolta magát: amikor
lement a fedett udvarba, hogy elbúcsúzzon Gerontiustól. A nagy ló felnyerített,
amikor Henri odalépett hozzá, megbökdöste a zsebeit, aztán a vállára fektette a
fejét, Henri pedig megvakargatta az orrát. A férfi alig bírta visszafojtani a
könnyeit. Még sosem kellett elhagynia olyan valakit, akit szeretett; míg Florence-
t meg nem ismerte, nem szeretett senkit. Csak ezt a pompás, nemes paripát.
Henri lehunyta a szemét, beszívta az állat meleg bőrének ismerős szagát,
kitapintotta orrlyuka bársonyos puhaságát, még most is úgy érezte, hogy hálával
tartozik, amiért vele lehet. Aztán Henri Lachapelle a fogát csikorgatva a vállára
vetette a zsákját, megfordult, és elindult az École du Cavalèrie kapuja felé.
Kedves Barátom!
Még oda sem ért a kis házhoz, már hallotta, hogy sír a gyerek, sivítása
végigvisszhangzott a csendes utcán. Még ki sem nyitotta az ajtót, már tudta, hogy
mi várja odabent.
Az asszony a kiságy fölé hajolt, csitítgatni próbálta a kicsit, a keze tehetetlenül
verdesett fölötte. Amikor Henri belépett, hátrafordult. Sápadt arca az
aggodalomban töltött órák nyomát viselte magán.
– Mióta sír?
– Nem olyan régen. Tényleg. – Florence felegyenesedett, arrébb húzódott. –
Csak mióta anya elment.
– Akkor miért…
– Tudod, hogy nem merem felvenni, ha nem vagy itt. A kezem már megint
nem engedelmeskedik. Délután eltörtem egy csészét, és…
Henri a fogát csikorgatta.
– Chérie, nincs semmi baj a kezeddel. Az orvos is megmondta. Csak nem bízol
magadban.
Kikapta Simone-t a kiságyból, ügyesen a mellkasához szorította az apró
csecsemőt, aki azonnal elcsendesedett. Kis szája tátogva kutatott tej után Henri
ingén. Florence leült a sarokban álló székre, a karját nyújtotta, hogy átvegye a
gyereket, de csak akkor szorította magához a kislányt, amikor már biztos volt
benne, hogy nem ejti el.
Mialatt Florence a gyereket szoptatta, Henri levette a bakancsát, és szép
rendesen az ajtó mellé állította. Kibújt a dzsekijéből, és feltette a tűzhelyre a
teavizet. Végre talált állást a vasútnál. Nem is volt olyan rossz. Semmi sem volt
olyan rossz, most, hogy tudta, csak ideiglenesen kell elviselnie. Egyikük sem szólt,
a szoba csöndjét csak a baba mohó cuppogása meg egy-egy arra járó autó zúgása
törte meg.
– Elmentél valahova?
– Akartam… de mondtam már, nem mertem felvenni Simone-t.
– A szüleid vettek nekünk babakocsit. Beletehetted volna.
– Sajnálom.
– Ne mondd ezt.
– Pedig sajnálom… Henri…
Nincs okod rá. Ha nem bonyolítanád agyon a dolgokat. Ha nem aggódnál
annyit a gyerek miatt, nem hozakodnál elő ezekkel a nevetséges panaszokkal a
kezedről, ami állítólag nem engedelmeskedik, meg a képzelt szédülésekről.
– Az idegei – jelentette ki az orvos, amikor Simone születése után pár héttel
Florence panaszkodni kezdett, hogy a teste nem működik úgy, ahogy kéne. Az
újdonsült anyáknál előfordul néha, súgta oda az orvos Henrinak és Florence
anyjának a vizsgálat után a szűk előszobában. Mindenhol nem létező veszélyt
látnak. Még hallucinációik is lehetnek.
– De legalább kötődik a gyerekhez – jegyezte meg. – Egy időre át kéne
költöznie a kicsivel a nagymamához. Csak amíg egy kicsit… beleszokik az
anyaságba. – Mit mondhatott volna Henri? Belenyugvóan bólintott, és
csodálkozott, hogyhogy nem veszik észre rajta, mennyire vágyik minden
porcikája a Csatornán túlra.
Florence megint sírt. Henri figyelte, ahogy lehajtott fejjel próbálja letörölni az
árulkodó könnycseppeket Simone pamutruhájáról, és úgy érezte, hogy
elviselhetetlen súly nehezedik rá. A legszívesebben rákiáltott volna az asszonyra:
„Meddig tart ez még?” Gerontius jutott eszébe, aki talán most is őt várja, amint
kidugja a fejét a boksz ajtaja fölött.
– Sajnálom. Tudom, hogy azt gondoltad, Franciaország megoldja a gondjainkat
– mondta halkan a nő.
Hát itt van az, ami kimondatlanul ott lebegett közöttük már hetek óta –
Florence nem boldogult egyedül, Henri pedig nem kockáztathatta meg, hogy
történjen valami a gyerekkel. Nem tud egyszerre visszamenni a Cadre Noirba, és
Florence-t is támogatni. Neki nincs családja, akiknél elhelyezhetné a feleségét, és
annyi pénze sincs, hogy dajkát fogadjon.
Itt kell maradniuk, Florence szüleinek közelében.
Henri felállt, odament a feleségéhez.
– Írok Monsieur Varjus-nek – mondta.
Florence felnézett.
– Úgy érted…
– Egy darabig még itt maradunk Angliában. – Henri rántott egyet a vállán, a
fogát csikorgatta. – Nem gond. Tényleg.
Valaki más ül majd a lován.
A csecsemő széttárta, aztán összezárta ujjait anyja meztelen bőrén,
követelőzve, szeszélyesen.
– Talán ha egy kicsit jobban leszek… – mondta Florence halkan.
És jövőre új lovasok jönnek, akik alig várják, hogy elfoglalják a helyét.
Amikor Florence átkarolta a nyakát, és fájós vállába zokogta a köszönetét,
Henri szégyenkezve döbbent rá, hogy semmi mást nem érez, csak kétségbeesést.
A második gondolata még ennél is szörnyűbb volt: hogyan lehetséges, hogy egy
nő, aki állítólag nem tudja használni a kezét, ilyen erősen szorongatja?
Sarah rossz helyen kanyarodott el. Most megint a kis térképet tanulmányozta,
amelyet már elnyűtt a sok hajtogatás. De így sem értette, miért van az, hogy az
út, amely elvileg elvitte volna Tours határán túlra, pár kilométerre a
szálláshelytől, amelyet Thom lefoglalt, ehelyett egy véget érni nem akaró ipari
parkba vezette. Néhány kilométeren keresztül egy vasútvonal mellett haladt, de
mivel Thom térképén nem tüntették fel a vasutat, fogalma sem volt róla, jó
irányba megy-e. Bízott az ösztöneiben, reménykedett benne, hogy előbb-utóbb
feltűnik egy Tours irányába mutató tábla vagy valami más jelzés. De nem tűnt
fel, helyette a zöldellő táj lassanként valami olyasmivé alakult, mint London
pereme: betonsivatag nagy, üres barakkokkal, parkolók, a Monoprix-t vagy a
Super-U-t hirdető óriásplakátok, amelyeknek szomorúan lecsüngött a sarka.
Időnként egy vonat dübörgött el mellette, amitől Boo összerezzent, aztán újra
csönd lett, csak egy-egy autó járt arra.
A nap már lefelé tartott az égen, lehűlt a levegő, és Sarah kezdett
elbizonytalanodni, jól választotta-e meg az irányt. Megállt, ismét a térképre
meredt, megpróbálta kiokoskodni belőle, hogy még mindig délnyugat felé tart-e,
vagy inkább délkelet felé. Felhők takarták el a napot, és emiatt az árnyékokon is
nehezebb volt kiigazodni. Sarah éhes volt, már bánta, hogy útközben nem állt
meg valamelyik barátságos kinézetű piacnál. De egy másodpercet sem akart
elvesztegetni. És biztos volt benne, hogy mostanra már a szálláshelyen lesz.
A táj sivárabb lett, az épületek üres szemmel bámultak rá, látszott rajtuk,
hogy régóta lakatlanok. A jelek szerint egy teherpályaudvarra keveredett: a
vágány szétágazott, több vágány lett belőle, mindegyiken zárt, graffitikkel
borított vasúti kocsik álltak, a feje fölött magasfeszültségű vezetékek és kábelek
hálózata. Sarah-t kellemetlen érzés töltötte el, és úgy döntött, visszamegy arra,
amerről jött. Hosszú, fáradt sóhaj tört ki belőle, aztán nekilátott, hogy
megfordítsa Boo-t.
– Que fais-tu ici?{ 41}
Sarah azonnal hátrafordult a nyeregben. Öt motort, illetve robogót látott,
kettőnek pótülése is volt. Némelyik motoros sisakot viselt, a többiek fején nem
volt semmi. Cigarettáztak, elszánt tekintettel néztek a világba. Sarah ismerte
ezeket a fiatal férfiakat: pont olyanok voltak, mint a srácok otthon a lakótelepen.
– Eh? Que fais-tu ici?
Sarah nem akart megszólalni. Tudta, a kiejtéséből azonnal rájönnek, hogy
angol. Elfordult és továbbment, Boo-t balra irányítva. Valami azt súgta neki, hogy
ne lovagoljon át köztük. Azt remélte, majd megunják és elmennek.
– Tu as perdu les vaches, cowboy.{42}
Sarah a lábával akaratlanul is megszorította Boo oldalát. A jól kiképzett ló a
lovasa legenyhébb feszültségét is megérzi, ez a mozdulat pedig a szár alig
érzékelhető megfeszítésével együtt felkeltette Boo figyelmét.
– Hé!
Az egyikük eldübörgött Sarah mellett. A lány hallotta mögötte a többieket,
ahogy kiabálnak, beszélnek egymással. Közömbös arccal lovagolt tovább, bár
közben már rájött, fogalma sincs, nem zsákutcába tart-e. Az ipartelep hatalmas
volt, raktárszerű, nagy épületekből és kihalt parkolókból állt. A falakra firkált
piros-fekete graffitik azt sugallták, hogy itt már nincs semmi élet, talán remény
sincs.
– Hé! J’ai parlé à toi!{ 43}
Sarah hallotta, hogy felpörgetnek egy motort, és nagyot dobbant a szíve.
– Eh! J’ai parlé à toi! Putain!{ 44}
– Allez-vous en – mondta Sarah. Igyekezett magabiztosabban beszélni, mint
amilyennek érezte magát. Menjetek innen.
A fiúk elnevették magukat.
– Allez-vous en – utánozta az egyikük.
Kezdett leszállni a sötétség, Sarah ügetésre váltott. Nagyon egyenesen ült,
hallotta maga mögött a kerekek sivítását, a motorok dübörgését. A messzeségben
fényeket látott. Ha ki tudna jutni egy főútvonalra, leszállnának róla.
– Putain! Pour qui tu te prends?{ 45}
Az egyik robogó utolérte, aztán lehagyta. Érezte, hogy a ló feszült, csapkodja a
fülét, vár a jelre, ami egyelőre nem akar megérkezni. Sarah Boo nyakán
nyugtatta a kezét, erőt merített belőle, próbálta nem éreztetni vele, milyen
pánikban van. Mindjárt elmennek, mondta neki némán. Megunják, és békén
hagynak minket. De a robogó hirtelen lefékezett előtte. Boo megtorpant, a
tomporát lehúzta, a fejét felvetette. Újabb két robogó kanyarodott Sarah elé, így
most már hárman néztek szembe vele. Sarah az arca elé húzta a sálját, a sapkáját
pedig a szemébe.
Valaki ledobott egy csikket a földre. Sarah szinte mozdulatlanul ült, egyik keze
öntudatlanul Boo nyakát simogatta.
– Putain! Tu ne sais pas qu’il est impoli d’ignorer quelqu’un?{ 46} – A fiú észak-
afrikainak tűnt. Hirtelen odahajolt Sarah-hoz.
– Je… je dois aller au Tours{ 47} – mondta a lány, ügyelve, hogy ne remegjen a
hangja.
– Tu veux aller au Tours…{48} – Kellemetlen nevetés hallatszott.
– Je te prenderai au Tours. Montes à bord.{ 49} – A fiú megveregette az ülést,
és mind nevettek.
– Il y a quoi dans ce sac?{ 50}
Sarah végighordozta rajtuk a pillantását.
– Rien{ 51} – mondta. Tehát a hátizsákját akarják.
– Il est trop plein pour rien.{ 52} – Az egyik fiú – az arca sápadt, borotvált fején
baseballsapka – leszállt a motorjáról. Sarah igyekezett egyenletesen lélegezni.
Ezek csak olyanok, mint az otthoni srácok, nyugtatgatta magát, egymásnak
akarnak imponálni. Csak meg kell mutatnod nekik, hogy nem félsz.
A fiú lassan lépkedett felé. Piszkos khaki színű dzseki volt rajta, felső zsebében
egy doboz cigi. Megállt úgy egy méterre Sarah-tól, jól megnézte magának, aztán
minden előzetes figyelmeztetés nélkül előreugrott, és felüvöltött:
– Rah!
Boo felhorkant, és hátraszökkent. A fiúk nevettek.
– Nyugi – suttogta Sarah, és megszorította a lábával a ló oldalát. – Nyugi.
A sapkás fiú beleszívott a cigijébe, aztán megint előrelendült. Most már nem
fogják abbahagyni, gondolta Sarah. Kiszagoltak valami új játékot, újfajta kínzást.
Feltűnés nélkül méricskélni kezdte a távolságot, nézte, hogyan tudna átjutni
köztük, elmenekülni. Nyilván ismerik a környéket, órákat töltenek itt azzal, amit
most is csinálnak: túráztatják a motorjukat, próbálják agyonütni az időt, gyenge
pontokat keresnek, amelyekre lecsaphatnak, ahol árthatnak, mert dühösek és
unatkoznak.
– Rah!
Sarah ezúttal felkészült a támadásra, úgyhogy Boo csak összerezzent, de nem
ugrott hátra. Sarah erősen szorította a lábával és a kezével, némán üzente neki,
hogy ne mozduljon, nem engedte, hogy úrrá legyen rajta a félelem. De azért a ló
elbizonytalanodott. Sarah látta, hogy hátrapillant, a nyaka ívbe feszül, érezte,
hogy a szár végén a szája idegesen játszik a zablával. És amikor a motorok megint
felpörögtek, a lány már tudta, mit kell tennie.
– S’il vous plait – mondta –, laissez-moi en paix.{ 53}
– Envoie-le-moi et je te laisserai en paix.{ 54} – A fiú a hátizsák felé intett.
– Hé! Putain! Envoie-le-moi, ou j’en fais du pâté pour chien!{ 55} – Az észak-
afrikai fiú valami lóhúst emlegetett, és ez megadta Sarah-nak a kezdő lökést.
Jelezte Boo-nak, hogy figyeljen, a lábával néma utasítást adott neki. Boo pár
másodpercig nem törődött vele, még mindig átjárta a szorongás, aztán az
idomítás erősebbnek bizonyult, és engedelmesen elkezdett helyben ügetni,
gondosan, ütemesen emelgette a lábát, kettőt egyszerre, mintha a piaffe
valamiféle szélsőséges változatát mutatná be.
– Regardez! Un cheval dansant!{ 56} – A fiúk kiabálni kezdtek, a motorok
felpörögtek, közelebb húzódtak, egy pillanatra elvonta a figyelmüket a
mutatvány. Sarah lenyelte a félelmét, megpróbálta kizárni a gondolataiból a zajt,
koncentrálni, lendületet venni, létrehozni a titkos energia magját Boo-ban. A ló
leszegte a fejét, magasabbra kezdte emelni a lábait. Sarah érezte az idegességét,
elszorult a szíve attól, hogy ennyire bízik benne az állat, és a félelme ellenére kész
teljesíteni a kérését. Hallotta, hogy az egyik fiú odakiált neki valamit, de a hangot
elnyomta a vér dübörgése a fülében.
– Alors, comme ça on se fait valser, hein?{ 57} – A gyalogos fiú közelebb lépett
hozzá. Kemény, csúfondáros mosoly ült az arcán. Máltai Salre emlékeztette
Sarah-t. A jobb lábával diszkréten arra utasította Boo-t, hogy húzódjon távolabb
tőle. Boo, aki az erősödő impulzusok hatására most átváltott a terre à terre-re,
szintén megérezte a levegőben terjengő feszültséget, és Sarah alig bírta
visszafogni. Valamiféle energia jött létre a fiúkban; veszélyes, nyúlós. Sarah
érezte, hogy bajra, káoszra vágynak. Szinte hallotta a gondolataikat, amint a
lehetőségeket mérlegelték. Kérlek, mondta Boo-nak. Csak egyszer. Ezt meg kell
tenned a kedvemért.
– Faites-la descendre!{ 58} – kiáltotta az egyik fiú, és intett a többieknek, hogy
rántsák le a lányt a lóról. Sarah érezte, hogy egy kéz a lábához ér. Több se kellett
neki. A sarkát belevágta Boo oldalába, testsúlya áthelyezésével arra utasította,
hogy emelkedjen, emelkedjen, aztán elkiáltotta magát:
– Hopp! –, mire Boo a levegőbe emelkedett, a fiúk fölé tornyosult, és egy
földrengésszerű ugrással vízszintesen hátranyújtotta a hátsó lábait. Capriole! A
világ megállt, mozdulatlanná dermedt, és Sarah egy pillanatra meglátta, amit a
férfiak láthattak a csatában kétezer évvel ezelőtt: ellenfeleik rémült arccal nézik,
amint a hatalmas állatok a gravitációval dacolva a levegőbe emelkednek, lábukat,
egész testüket repülő fegyverré alakítva.
Alatta a félelem, a felháborodás kiáltásai hallatszottak. Két motor felborult, a
gyalogos fiú elterült a földön. Amikor Boo mellső patái a talajnak csapódtak, Sarah
előrelendült, és belevágta a sarkát az állat oldalába.
– Gyerünk! – kiáltotta. – Gyerünk!
És a nagy ló átugrotta a motorokat, befordult a sarkon, és végigszáguldott az
aszfaltozott úton, amelyen jöttek.
Natasha nem bírt megszólalni. Azt várta, hogy Mac szokása szerint elnevesse
magát, bocsánatot kérjen, és azt mondja, hogy csak rossz vicc volt, de nem tette.
– Jézusom, Tash – mondta végül –, most mi a fenét csináljunk?
Natasha hallotta, ahogy egy platánfa ágai halkan megreccsennek a szélben, és
végtelenül tisztán érzékelte a hideget az arcán.
– Megtaláljuk – mondta, de ő maga is úgy érezte, hogy furcsán, vékonyan
cseng a hangja. – Meg kell találnunk. Nem tudom elképzelni, mi mást…
Valami emelkedni kezdett a mellkasában, egy borzalmas, ismerős, fojtogató
érzés, amelytől egy pillanatra pánikba esett. Elvonult Mac mellett, sietősen
lépdelt, aztán már futott a ház felé. Átrohant az elegáns, tágas előcsarnokon,
aztán fel a mahagónilépcsőn a szobájába. Mire arccal lefelé, karját a fejére
szorítva levetette magát a széles ágyra, már el is eredtek a könnyei. Hagyta, hogy
a vastag ágytakaró beigya őket, és közben nem is igazán tudta, miért sír: a lány
miatt, aki egyedül van egy idegen országban, és akinek szeretett családjához
fűződő utolsó köteléke is elszakadt most, az árva fiú miatt, akinek tévesen ítélte
meg az életét, vagy azért, mert olyan katasztrofális zűrzavart csinált a saját
életéből. Most, hogy felszabadította az alkohol, az idegen környezet, a másik
ország, az elmúlt két nap bonyodalmai, Natasha testét mélyről feltörő, néma
zokogás rázta. Hangtalanul sírt, és fogalma sem volt róla, hogyan fogja
abbahagyni.
Sarah hallotta maga mögött a motorokat. Most már sebesen vágtatott, közben
hevesen zihált, félelem szorongatta. Boo rohant, a nyakát egyenesen tartotta, a
patkói szikrát hánytak a sötétedő fényben. Sarah jobbra fordította a ló fejét,
amerre valami útféleség látszott, kerekek csikorgását hallotta a háta mögül, egy
újabb fenyegető „Putain!” kiáltást, aztán azt látta, hogy egy szupermarket
parkolójába érkezett.
Átvágtatott a parkolóhelyeken, alig érzékelte a bevásárlókocsit toló párok
döbbent tekintetét. Egy autós, aki éppen kihajtani készült a helyéről, meg is állt.
A motorosok most nagyobb távolságot tartottak egymástól; Sarah a szeme
sarkából látta őket. Próbálta visszafogni Boo-t, mert tudta, hogy a szupermarket
közelében túl sok ember van ahhoz, hogy a fiúk bántani merjék, de a ló nyaka
merev volt; egyszerűen nem engedett. A rettegő Boo beleveszett saját világába.
Sarah hátradőlt, az útra festett jelzések elmosódtak a ló alatt.
– Boo! Hó! – kiáltotta, de rémülten állapította meg, hogy nem tud megállni.
Felismerte, hogy most az a lényeg, hogy fent maradjon a ló hátán. Átugratott egy
kis korlát meg egy pocsolya fölött, elszáguldott egy üres parkoló mellett, és látta,
hogy elérte a beépített terület végét, az alacsony falon túl a sötét semmi
valójában üres mező. Felállt a kengyelben, és megrántotta az egyik szárat; ezzel a
jól ismert trükkel arra akarta rávenni a lovat, hogy forduljon körbe, amivel
vesztett volna a sebességéből.
Csakhogy nem jól mérte fel, milyen közel van a fal, mennyire lehetetlen
szögben kellene Boo-nak megfordulnia. Nem látta – mint ahogy a ló sem – az
árkot a fal túloldalán, úgyhogy amikor Boo, még mindig vakon a félelemtől,
átrepült a fal fölött, még a levegőben volt a két mellső lába, amikor ő is, a lovasa is
észlelte a hibát.
A motorok hangja elhalt. Sarah a sötét ég felé repült, alig hallotta a sikoltást,
amely talán az ő torkából tört elő. És ekkor Boo megbotlott, a feje eltűnt Sarah
alatt, ő pedig zuhant. Megvilágított útfelületet látott egy pillanatra, borzalmas
reccsenést hallott, és minden elfeketedett.
Amikor Mac nem kapott választ a halk kopogásra, elfordította az ajtó gombját,
bár tartott tőle, hogy ebből újabb veszekedés lesz. De nem tudott csak úgy
egyszerűen visszamenni a szobájába: Natasha olyan elveszettnek tűnt az imént,
fehér volt az arca a holdfényben, szokásos önuralma semmivé lett.
– Tash? – szólalt meg lágy hangon. Megismételte, aztán lassan kinyitotta az
ajtót.
Natasha a baldachinos ágyon feküdt, karját a fejére szorítva. Mac egy pillanatig
azt hitte, alszik. Aztán, amikor már éppen halkan becsukta volna az ajtót,
meglátta a válla rándulását, meghallotta elfojtott zokogását. Mozdulatlanul állt.
Évek óta nem látta sírni Natashát. Amikor tizenöt hónapja elköltözött, még
hosszan látta maga előtt, milyen volt a tekintete az előszobában, megfeszülő
állkapcsa, tökéletesen fegyelmezett arca, ahogy ott állt az elegáns kosztümjében,
és figyelte, amint ő kicipeli a holmiját a kocsihoz.
De ez száz éve történt.
Mac óvatosan elindult az ágy felé a fapadlón. Natasha összerezzent, amikor
megérintette a vállát.
– Tash?
Natasha csak feküdt, nem reagált. Mac nem tudta, hogy nem képes válaszolni,
vagy csak azt szeretné, ha békén hagyná.
– Mi az? – kérdezte. – Mi a baj?
Natasha felemelte sápadt, könnyektől maszatos arcát az ágytakaróról. A
szempillafesték végigfolyt az arcán. Mac nehezen küzdötte le a késztetést, hogy
letörölje.
– Mi lesz, ha nem találjuk meg? – kérdezte Natasha könnyektől csillogó
szemmel.
Megdöbbentő volt a hangjából kiérződő mély fájdalom. Mac egyszerre
idegennek látta. Le sem tudta venni róla a szemét.
– Megtaláljuk. – Csak ennyit tudott mondani. – Nem értem, Tash…
Natasha felült, az álla alá húzta a térdét, és beletemette az arcát. Meg kellett
ismételnie a szavait, mert Mac nem értette, mit mond.
– A nagyapja megbízott bennünk.
Mac leült mellé az ágyra.
– Igen, de…
– Igazad volt. Én tehetek mindenről.
– Nem… nem… – suttogta Mac. – Hülyeséget beszéltem, nem lett volna
szabad ilyet mondanom. Nem te tehetsz róla.
– De igen – erősködött Natasha a sírástól eltorzult hangon. – Cserben
hagytam. És Sarah-t is. Nem gondoskodtam róla úgy, ahogy kellett volna. De
túlságosan…
– Nagyon jól csináltad. Magad is azt mondtad, hogy minden tőled telhetőt
megtettél. Mindketten megtettünk minden tőlünk telhetőt. Nem tudhattuk, hogy
ez fog történni.
Macet meglepte, hogy ilyen nagy hatással voltak a szavai Natashára. Pedig egy
idő óta mintha már egyáltalán nem tudott volna hatni rá semmivel.
– Hé, ne csináld már, ezt csak úgy mondtam… Dühömben…
– Nem. Igazad volt. Nem lett volna szabad elköltöznöm. Ha ott maradtam
volna… talán Sarah egy kicsit őszintébb lett volna velem… De nem bírtam ott
maradni melletted. Nem bírtam ott maradni mellette.
Mac látta Natasha vékony karját a piros blúzban, amelyet összemaszatolt
festékes könnyeivel. A legszívesebben a kezét nyújtotta volna felé, de félt, hogy
akkor megint magába zárkózik.
– Nem bírtál ott maradni Sarah mellett? – kérdezett vissza halk, óvatos
hangon.
Natasha arca most nyugodt volt, abbahagyta a hüppögést.
– Sarah bebizonyította, hogy alkalmatlan vagyok rá. Az, hogy Sarah ott volt,
megérttette velem… hogy talán nem véletlenül nem lett gyerekem. – Nagyot
nyelt. – És ami azóta történt vele, azt bizonyítja, hogy igaza volt. – Elcsuklott a
hangja, és most ismét rázta a zokogás, a teste mintha hirtelen összement volna.
Macet megdöbbentette, hogy hirtelen ilyen fájdalmat ébresztett Natashában
az elvesztett gyerekek emléke.
– Nem, Tash – mondta halkan, és most tényleg megfogta Natasha kezét. A nő
ujjai nedvesek voltak a könnyektől. – Nem… Nem, Tash. Nem erről van szó…
Ugyan már… – tiltakozott egyre határozottabb hangon. Magához vonta Natashát,
átkarolta, ringatta, nem is tudta igazán, mit csinál. – Jaj, istenem. Nem… te
nagyszerű anya lettél volna, biztos vagyok benne.
Mac Natasha feje búbjához simította az arcát, beszívta a haja ismerős illatát, és
csak most vette észre, hogy a könny, ami végiggördült az arcán, a saját szeméből
csordult ki. És ekkor megérezte, hogy a felesége karja a teste köré fonódik,
magához szorítja, mintegy néma üzenetként, hogy szüksége van rá, akarja, és
mindazok után, ami történt, még mindig tud valamit nyújtani neki. Ott ültek a
sötétben, ölelték egymást, gyászolták, ha megkésve is, a gyerekeket, akiket
elvesztettek, a közös életet, amit elengedtek.
– Tash… – suttogta Mac. – Tash…
Natasha zokogása elcsöndesedett, és helyette egy kimondatlan kérdés töltötte
be a levegőt, mintha rá lett volna írva összeérő bőrükre. Mac két keze közé fogta
Natasha arcát, nézte sírástól dagadt szemét, könnyektől nedves bőrét, próbálta
megfejteni az arckifejezését, és valami olyat látott, amitől minden gondolata
elpárolgott.
Odahajolt Natashához, és halk morgással megcsókolta az alsó ajkát, kezével
végigsimogatta idegen, mégis ismerős arcát. Egy pillanatra mintha habozást
érzékelt volna, és benne is megtorpant valami – Mi ez? Álljunk meg? –, de aztán
a nő karcsú ujjai az ujjai köré kulcsolódtak, és az ajka halk nyögéssel Mac ajkát
kereste.
És amikor Mac ledöntötte az ágyra, megkönnyebbült, vágyakozó sóhaj tört ki
belőle. Mac a nyakát csókolta, a haját, a gyűrött blúz gombjaival babrált, érezte
Natasha bőrének mósuszillatát, ügyetlenné tette a vágy. Érezte, hogy Natasha
lába a hátára kulcsolódik, és lényének valami távoli, még mindig gondolkodó
része megállapította, hogy sosem látta ilyennek a feleségét. Vagy legalábbis évek
óta nem. Hogy ez a Natasha valaki új, és az ezzel kapcsolatos érzései
bonyolultabbak, mint hogy most elemezgetni tudná őket.
Kinyitotta a szemét, és lenézett Natashára az ablakon beszivárgó gyér
fényben, nézte az elmosódott szemfestéket, a rendetlen hajat, az ívbe feszülő,
sápadt nyak enyhe lüktetését, és az ellágyulást, amit érzett, elnyomta valami
sötét és férfias. Olyasmire reagált ezzel, amit a házasságuk idején nem érzékelt a
feleségében. Itt most nem ismerős terepen járt újra. Ezt a Natashát nem ismerte.
– Akarlak – hallotta Mac. Natasha hangja fátyolos volt, mintha maga is
meglepődne saját mohó, kétségbeesett vágyától. – Akarlak – ismételte meg, és
Mac, miközben áthúzta a fején az ingét, ráébredt, hogy bár nem is hangzott el
kérdés, csak egyetlen lehetséges válasz van.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Egy fehér madár körözött fölötte; hatalmas, lusta köröket írt le, zúgó hangot
adott ki, amely egyre erősebb lett, aztán amikor már elviselhetetlenné vált,
lehalkult. Sarah hunyorgott, nem látta tisztán a madarat a vakító fényben, csak
némán könyörgött neki, hogy hallgasson el.
Mozdulatlanul feküdt, amíg a hang erősödött, és ezúttal a talaj is úgy
reszketett alatta, hogy összevonta a szemöldökét, mert fájdalom hasított a fejébe,
a jobb vállába. Kérlek, szuggerálta a madarat, ne csináld ezt. Túl hangos.
Szorosan behunyta a szemét, hogy elhárítsa az érzékszervei ellen intézett brutális
támadást. Végül – miután elviselhetetlenné erősödött – a hang elhallgatott.
Sarah-t eltöltötte a hála, de ekkor másfajta hangokat hallott. Ajtó csapódását.
Kiáltást.
Jaj, gondolta. A vállam. Aztán: nagyon fázom. Nem érzem a lábam. A fény
elhalványult, és amikor Sarah egy pillanatra kinyitotta a szemét, nagy, sötét
foltot látott.
– Ça va?{ 59}
Minden rendben?
A pánik már azelőtt rátelepedett, hogy a tudata felfogta volna, miért. Valami
nem stimmel, nagyon nem stimmel. Hunyorgott, már meg is feledkezett a
fájdalomról, amint kivette a fölé magasodó férfi körvonalait. Most látta csak, hogy
egy vízelvezető árokban fekszik. Négykézlábra állt, aztán addig mászott hátrafelé,
míg egy betonoszlopba nem ütközött.
Férfiak. Motorok. Rémület.
A gazda egy-két méterre állt tőle, aggodalmas arccal, hatalmas sárga traktorja
nem messze, az ajtót nyilván nyitva hagyta, amikor leugrott.
– Que faire?{ 60} – kérdezte.
Sarah hiába próbált fókuszálni. Körbepillantott, kezdte felmérni, mekkora a
szántóföld, látta az ipartelep távoli épületeit. Az ipartelep. Ugrás a sötétbe.
– A lovam – mondta, és felpattant, aztán akaratlanul is fájdalmas kiáltás tört
ki belőle. – Hol a lovam?
A gazda hátrált, intett, hogy maradjon ott, ahol van.
– Je telephonerai aux gendarmes – mondta. – D’accord?{ 61}
Sarah már előrefelé botorkált az úton, próbált világosan gondolkodni, tisztán
látni.
– Boo! – kiáltotta el magát. – Boo!
Nem látta, milyen gyanakvás ült a gazda arcán, miközben vastag, szögletes
ujjai a mobiltelefonja gombjai fölött tétováztak. Ha látta volna, kitalálta volna, mi
az oka. Drogos?, tűnődhetett magában a férfi. Őrült? Sarah fél oldala csupa sár
volt, az arcán horzsolás; lehet, hogy gond lesz ebből?
– Tu as besoin d’aide?{ 62} – kérdezte a férfi óvatosan.
Sarah nem hallotta.
– Boo! – üvöltötte, aztán felkapaszkodott egy betonoszlopra, bár összerándult,
amint próbálta megtartani az egyensúlyát. Az egész teste fájt; a látása még
mindig nem tisztult ki. De annyit még így is ki tudott venni, hogy a mezők
kihaltak, csak néhány távoli holló látszik, meg a saját, párálló lehelete. A hangja
egyszerűen beleveszett a mozdulatlan reggeli levegőbe.
A férfi felé fordult.
– Un cheval? – kérdezte könyörgő hangon. – Un cheval brun? Un selle
français?{ 63} – Reszketett a hidegtől és a félelemtől. Ez nem történhet meg. Nem
lehet, pont most, mindazok után, amiken keresztülment. A rémület erőteljesen
megragadta, felrázta kábulatából, egyszerre átlátta, milyen hatalmas
szerencsétlenség szakadt rá. Ez már túl sok volt, túl szörnyű kilátás. Boo nem
mehetett el. Kizárt dolog, hogy itt hagyta volna.
A gazda most a traktor ajtaja mellett állt.
– Tu as besoin de mon aide?{ 64} – kérdezte ismét, de már kevésbé lelkesen,
mintha azt remélné, hogy az idegen azt válaszolja, nem, elboldogul segítség
nélkül.
Sarah pedig valóban az úton bicegett már, azt se tudta, hol kezdje a keresést,
annyira lefoglalta a lova nevének kiáltozása, hogy a gazdát nem is hallotta. A Boo
szökése fölött érzett döbbenet elnyomta a vállába hasító fájdalmat, a fejében
dübörgő kalapálást.
Már csaknem a szántóföld végén járt, amikor ráébredt, hogy nem csak a lova
tűnt el.
A szántóföld túlsó végén patkónyomok látszottak. Sarah oda akart rohanni, hogy
alaposabban szemügyre vegye őket, de vastag, ragacsos, nehéz sár telepedett a
csizmájára, így csak vonszolni tudta magát. Végül odaért, de az aszfalton csak
néhány sáros patanyom látszott.
Sarah még egy óra hosszat gyalogolt, cikcakkban bejárta a szántóföldeket, sarj
erdőket, egészen berekedt a sok kiabálástól, míg végül a következő faluban
találta magát. Akkorra már reszketett, a teste átfagyott, üres lett. Fájt a válla,
görcsbe rándult a gyomra az éhségtől. Autók hajtottak el mellette, nem vették
észre vagy nem törődtek vele, néha rádudáltak, ha túl közel merészkedett az
úthoz.
A faluba beérve meglátta az alacsony üzletsort. A boulangerie-ből{65} kiáradó
kenyérillat dús volt és vigasztaló, de teljesen elérhetetlen. Átfagyott kezét a
zsebébe dugta, és három érmét talált. Eurót. Nem emlékezett rá, hogy kerültek
oda. Thom az eltűnt hátizsákba tette a pénzét egy borítékban. Nyilván
visszakapta valahol, amikor előző nap vásárolt valamit. Az érmékre meredt, a
boulangerie-re, aztán a téren álló telefonfülkére. Minden elveszett: az útlevele,
Boo papírjai, a pénze, Natasha hitelkártyája.
Csak egyetlen ember segíthet rajta. A belső zsebébe nyúlt, és elővette a Papa
fényképét; összegyűrődött, úgyhogy a hüvelykujjával megpróbálta kisimítani.
Merev léptekkel átvágott a téren, bement a bar tabac-ba,{66} és azt kérte,
hadd telefonáljon.
– Tu as tombé?{ 67} – kérdezte együttérzően a pult mögött álló nő.
Sarah bólintott, csak most döbbent rá, milyen sáros a ruhája.
– Pardonnez moi{ 68} – mondta, és megnézte, nem hagyott-e lábnyomokat a
padlón.
A nő Sarah arcát nézte, és aggodalmasan ráncolta a homlokát.
– Alors, assaies-toi, chérie. Tu voudrais une boisson?{ 69}
Sarah a fejét rázta.
– Angol – mondta, bár a hangja suttogásnál alig volt erősebb. – Haza kell
telefonálnom.
A nő pillantása a három érmére esett, amelyeket Sarah a markában tartott.
Kinyújtotta a kezét, és megérintette a lány arcát.
– Mais tu as mal à la tête, eh?{ 70} Gérard!
Pár másodperc elteltével egy bajuszos férfi jelent meg a pult mögött, két
kezében meggyszínű sziruppal teli üvegeket szorongatott, amelyeket letett a
pultra. A nő odasúgott neki valamit, intett Sarah felé.
– Telefon – mondta a férfi. Sarah felállt, elindult a nyilvános telefon felé, de a
férfi a mutatóujját ingatta. – Non, non, non. Pas là. Ici.{ 71}
Sarah habozott, nem tudta, biztonságos-e ez, de aztán arra jutott, hogy nem
nagyon van más választása. A férfi felhajtotta a pultot, és átkísérte Sarah-t egy
sötét folyosón. Egy kis komódon ott állt a telefonkészülék.
– Pour téléphoner – mondta a férfi. Amikor Sarah felé nyújtotta a pénzt, a
fejét rázta. – Ce n’est pas nécessaire.{ 72}
Sarah próbálta felidézni, mi is Anglia hívószáma. Aztán tárcsázott.
– Stroke-osztály.
Az angol szavak váratlan hatással voltak rá: hirtelen honvágy fogta el.
– Sarah Lachapelle vagyok – mutatkozott be idegesen. – A nagyapámmal
szeretnék beszélni.
Csönd fogadta a szavait.
– Egy kis türelmet, Sarah.
Halk beszédet hallott, mint amikor valaki a kagylóra szorítja a kezét.
Aggodalmasan pillantott az órára, nem akarta, hogy túl sokba kerüljön a hívás a
francia párnak. Látta a nőt az ajtónyíláson át, amint kávét tett valaki elé, és élénk
beszélgetésbe elegyedett az illetővel. Valószínűleg őróla diskurálnak, az angol
lányról, aki leesett a lováról.
– Sarah?
– John? – Sarah-t egészen meglepte John hangja, egy nővért várt.
– Hol vagy, kislány?
Sarah megdermedt. Nem tudta, mit mondjon neki. Vajon a Papa szerint
Johnnak nyugodtan megmondhatja, hol van? Vagy azt akarja, hogy menjen
tovább? Ha igazat mond, az többnyire visszaüt.
– A Papával kell beszélnem – mondta. – Átadnád neki a telefont?
– Sarah, meg kell mondanod, hol vagy. Már keresnek.
– Nem – mondta Sarah határozottan. – Nem akarok veled beszélni. A Papával
akarok beszélni.
– Sarah…
– Ez fontos, John. Nagyon fontos. Kérlek, tedd ezt meg a kedvemért. Kérlek,
ne nehezítsd meg a dolgot… – Kis híján elsírta magát.
– Nem lehet, édesem.
– Dehogynem. Tegnapelőtt is beszéltem vele. Ha odateszed a telefont a
füléhez, hallja, amit…
– Sarah, kislányom, a nagypapád elment.
Sarah a falat bámulta. Valaki bekapcsolta a tévét a kocsmában, egy
futballmeccs távoli moraját és a kommentátor izgatott hangját lehetett hallani.
– Hová?
Hosszú csönd.
– Sarah, kicsikém, elment.
Hideg kúszott végig Sarah testén, a padló felől.
A fejét rázta.
– Nem – mondta.
– Kicsikém, most már haza kell jönnöd. Itt az ideje, hogy visszagyere.
– Hazudsz – mondta Sarah. Vacogott a foga.
– Édesem. Nagyon sajnálom.
Sarah lecsapta a telefont. Egész testében reszketett, le akart ülni. Halkan
lecsúszott a linóleumpadlóra, és ott ült, miközben a szoba lassan forgott körülötte.
– Alors!{ 73}
Sarah nem igazán tudta, hány perc telt el, csak halványan érzékelte, hogy a nő
a férjét hívja, aztán talpra segítik. Kivezették a pulthoz, gyengéden leültették az
egyik piros műbőrrel kárpitozott padra, és a nő egy bögre gőzölgő forró
csokoládét tett elé, aztán kibontott néhány kockacukrot, és belekavarta az italba.
– Regardez! – mondta az egyik vendég. – Elle est si pâle!{ 74}
Valaki a sokkról motyogott valamit. Sarah mintha csak messziről hallotta volna
őket. Több arcot is érzékelt, együttérző mosolyokat. Valaki levette róla a sapkát,
mire elszégyellte magát rendetlen haja, sáros körmei miatt. Semmi sem maradt.
A Papa elment. Boo is elment.
A nő most a kezét dörzsölgette, biztatta, hogy igya meg a forró csokoládét.
Sarah udvariasan kortyolt egyet, bár félt, hogy kihányja.
– Tu as perdu ton cheval?{ 75} – kérdezte valaki. Sarah agya olyan furcsán
működött, hogy csak többszöri próbálkozásra sikerült bólintania.
– De quelle couleur est-il?{ 76}
– Brun{ 77} – felelte Sarah tompán. Súlytalannak érezte magát, mindent csak
távolról hallott. Egy pillanatra felmerült benne a gondolat, hogy ha elengedik a
kezét, talán felszáll a levegőbe és eltűnik. Miért ne? Már semmi sem köti a
földhöz, nincs senki, akinek fontos volna. Nincs, ahová továbbmenjen, és nincs,
ahová visszatérjen. Boo valószínűleg élettelenül fekszik egy olyan árokban, mint
amilyenben őt megtalálták. A fiúk talán kilométereken át üldözték. Ellopták vagy
elütötték, magába szívta ez a hatalmas ország, és ő sosem látja többé. És a Papa…
A Papa meghalt, mialatt ő távol volt. Soha többé nem látja a kezét, nem látja erős,
öreg hátát, amint a lovat vakarja, vízbe meríti a kefét, csutakol, az állkapcsa
megfeszül az erőlködéstől. Soha többé nem ül a tévé előtt, nem fűz
megjegyzéseket a hírekhez. Nincs értelme semminek.
Hirtelen kívülről látta magát: kis pont, tökéletesen egyedül az univerzumban.
Most már nincs helye, nincs senkije, nincs saját otthona. Ez a hirtelen rátörő
gondolat olyan döbbenetes volt, hogy attól félt, elájul. Aztán ráébredt, hogy az
emberek bámulják, és azt kívánta, bár elmennének. Hirtelen az jutott eszébe,
hogy elnyúlhatna a padon, és átaludhatná a következő száz évet.
Aggodalmas suttogás hallatszott. Sarah érezte, hogy lecsukódik a szemhéja, és
ekkor a nő megint a szájához tartotta a bögrét.
– C’est le secousse{ 78} – mondta valaki, és mindjárt fel is húzta Sarah
szemhéját, hogy ellenőrizze.
– Jól vagyok – mondta ő, és eltűnődött, hogyan mondhat az ember valamit,
ami ilyen tökéletesen igaz, ugyanakkor mégsem igaz.
– Mademoiselle. – Egy sovány férfi állt oda elé, cigarettával a szájában. – Le
cheval est brun?{ 79}
Sarah felemelte a tekintetét.
– Il est de quelle taille? Comme ça?{ 80} – A férfi a válla magasságába emelte a
kezét.
Sarah most már képes volt fókuszálni. Bólintott.
– Jöjjön, jöjjön – mondta erre a férfi. – Jöjjön, kérem.
Sarah érezte, hogy a nő támogatóan a karja alá csúsztatja a karját, és
egyszerre eltöltötte a hála. A lába mintha nem is hozzá tartozott volna. Olyan
gyenge volt, mint a pipaszurkáló, amely a legkisebb nyomásra is elgörbülhet.
Sarah hunyorgott, a reggeli fény túl ragyogó volt a kocsma félhomálya után. És
ekkor a nő beült vele egy kocsi hátsó ülésére, a sovány férfi pedig előreült.
Akárhová elvihetnek, gondolta Sarah szórakozottan. Csupa olyan dolgot csinál,
amit a Papa szigorúan megtiltott neki. De valahogy nem volt annyi ereje, hogy
érdekelje a dolog. Mert a Papa elment. Forgatta a szavakat az agyában, de nem
történt semmi. Nem érzek semmit, gondolta.
Két-három kilométert tettek meg, aztán bekanyarodtak egy tanyára,
végigmentek egy felhajtón, ahol rozsdás mezőgazdasági gépek álltak, meg
hatalmas szénabálatornyok, csillogó fekete nejloncsomagolásban. Egy liba
sziszegett rájuk dühösen, amikor kiszálltak, de a sovány férfi elhessegette.
És amikor befordultak egy nagy pajta mellett, Sarah meglátta: egy
tehénistállóban álldogált, a nyereg és a kantár szép rendesen lerakva a kapu
túloldalán.
– Boo? – szólalt meg Sarah hitetlenkedve. Egészen megfeledkezett fájós
válláról.
– Il est le vôtre?{ 81} – kérdezte a férfi.
Boo felnyihogott, mintha bizonyító erejű választ akarna adni.
– Le fermier l’a trouvé ce matin, en haut par le verger. En tremblant comme
une feuille, il a dit.{ 82}
Sarah szinte nem is hallotta. Kitépte magát a szorításukból, és Boo felé indult.
Átmászott a kapun, és valósággal bezuhant a pajtába, átkarolta a ló nyakát, a
bőréhez simította könnyfoltos arcát.
Ki gondolta volna, hogy ennyire tud sírni egy lány egy ló miatt?, tűnődtek
valamivel később a bar tabac-ban, jóval azután, hogy Sarah-t egy újabb bögre
forró csokoládéval és egy fél bagettel a gyomrában útjára bocsátották. Harminc
percig zokogott megállás nélkül, miközben bekötözte szegény ló vérző térdét,
simogatta, becézgette, és egy pillanatra sem volt hajlandó elmozdulni mellőle.
Szinte már nem is normális, hogy egy lány ennyire felizgassa magát egy állat
miatt.
– Á, tudják, milyenek ezek a lányok – mondta a pultosnő, miközben leporolta
az üvegeket. – Ebben a korban imádják az állatokat. Én is ilyen voltam. –
Elhallgatott, aztán arrafelé fordította a fejét, ahol a férje elmerült az újság
híreiben. – Persze, még most is ilyen vagyok – tette hozzá egy horkanás
kíséretében, aztán a vendégek nevetése közepette kivonult a konyhába.
Mac megvárta, míg Natasha beszáll a kocsiba, aztán ráadta a gyújtást. Natasha
egész reggel alig szólt hozzá. Ahányszor csak Mac próbált mondani valamit, utalni
arra, ami történt, az a kifejezés jelent meg az arcán, amelyet Mac a házassági
arckifejezésének hívott: ki nem mondott rosszallás és vád sugárzott róla. Nem
volt könnyű eldönteni, hogyan reagáljon rá. Natasha tegnap este még akarta őt,
nem ő erőltette rá magát. Mi a fenéért bánik most így vele?
Mac tudta, hogy helyesen cselekedett, de nehéz volt elhinni, hogy ez a hideg,
magába zárkózó nő, aki mellette ül, azonos a tegnap esti, mohó, szenvedélyes
teremtéssel. Mac arra ébredt, hogy a teste Natasha teste köré fonódik, az ajkát
álmában a nyakszirtjéhez szorította, és izgalom fogta el. Elképzelhető, hogy ebben
a váratlan kitörésben valami feltárult. Talán, gondolta, még nem túl késő. Nem
csak a szexről volt szó, bár őszintén szólva az is meglepte. Mintha Natasha
lehántott volna magáról egy réteget, bepillantást engedett volna Macnek
valamibe, amit már jó ideje elzárt előle. Utána megint sírt, de ezúttal a
megkönnyebbüléstől, és Mac magához szorította, a fülébe suttogott, úgy érezte,
Natasha megajándékozta valamivel. Egyszerre érthetetlennek tűnt, hogy ennyi
időt pazaroltak el egymástól távol.
Akarlak.
De akkor mégis mivel magyarázható a ma reggeli viselkedése? Mac tudta,
hogy szereti ezt a szeszélyes, bonyolult nőt, a feleségét, de nem volt biztos benne,
hogy lesz ereje újra meg újra ledönteni a barikádokat, amelyeket Natasha olyan
elszántan emel kettőjük közé. Igazad van, mondta neki magában. A férfiaknak
egy idő után tényleg elegük lesz a „nehéz” nőkből, és pont ezért: még egy
csodálatos helyzetet is képes vagy valami mérgezővé változtatni.
– Hallottad ma reggel, amikor telefonáltam? – kérdezte hirtelen.
Natasha sosem tudott hazudni. Elvörösödött az arca.
– Nem – mondta.
– Nem vagyunk együtt Mariával, ha ez a gondod. Barátok vagyunk. Úgy volt,
hogy ma lesz egy közös munkánk, de le kellett mondanom.
Natasha legyintett egyet.
– Nézd. Megérkeztünk.
– Mariának új barátja van – mondta Mac, de Natasha már kiszállt.
Az École National d’Équitation előtt álltak. Mac követte Natashát az irodába,
ahol egy fiatal nő fogadta őket szívélyesen – a haja lófarokba kötve, ragyogó bőre
arról árulkodott, hogy sok időt tölt a szabadban. Elnézést kért az előző napi
félreértésért: nem fogták fel a helyzetet, magyarázta, nem tudták, mi közük a
látogatóknak a Cadre Noirhoz.
Amíg Natasha beavatta a nőt a részletekbe, Mac a szépiabarna fényképeket
nézegette: képtelen testtartásban lebegő lovak, a hátukon csúcsos sapkát és
zsinóros egyenruhát viselő férfiak ülnek nyugodtan, mintha semmi furcsa nem
volna abban, hogy egy olyan állaton lovagolnak, amelyik két lábon áll negyvenöt
fokos szögben. A fényképek mellett fekete dicsőségtábla volt, rajta arany
betűkkel a Cadre Noir összes lovasának neve, és egy vagy két évszám. Mac
szeme azonnal a „Lachapelle, 1956-1960” feliratra tévedt. Az öregemberre
gondolt, aki valószínűleg nem is tudta, hogy ilyen megtisztelő módon őrzik az
emlékét. Szomorú, hogy valakinek, aki egész életében a szépséget, a kiválóságot
kereste, olyan sivár helyen kellett eltöltenie élete utolsó éveit. Mac most egy
kicsit jobban megértette, miért is oktatta olyan lelkesen az öregember Sarah-t,
miért vágyott rá olyan hevesen, hogy sikert arasson. Mi mást is kívánhatna az
ember a gyerekeinek, mint kiválóságot és szépséget – vagy a kiválóság és
szépség keresésének boldogságát?
– Tessék – mondta, és elővett egy fényképekkel teli dossziét. – Ez Sarah és a
lova. Ezen egy kicsit jobban látszik az arca.
A nő szemügyre vette a képeket, bólintott.
– Nagyon jól lovagol. – Nehéz lett volna eldönteni, hogy csak kedveskedni
akar-e, vagy komolyan mondja.
– A nagyapja neve Lachapelle. Ő az – mutatott a táblára Mac.
– Ő is itt van? Sokan visszatérnek a régiek közül. Van egy kiadványunk, a Les
Amis du Cadre N…
– Tegnap este meghalt – vágott a szavába Natasha.
– Ezért szökött meg a kislány?
– Nem – mondta Natasha, és Macre nézett. – Úgy gondoljuk, hogy ő még nem
is tudja.
A nő visszaadta Macnek a képeket.
– Sajnálom, hogy nem tudunk többet segíteni, de ha bármi tudomásunkra jut,
Madame, Monsieur, természetesen értesítjük önöket. Szeretnének körülnézni, ha
már itt vannak?
Egy fiatalembert jelöltek ki arra, hogy körbevezesse őket. Körbejárták a
Carrière Honneurt, a nagy, szabadtéri, homokkal borított arénát, ahol egy fekete
sapkás férfi egy fürge pej lovon lovagolt, miközben tucatnyi másik ló figyelte a
patyolattiszta bokszokból. Előbb erre vágtázott, aztán arra, a ló nagyokat horkant
az erőfeszítéstől.
Amint továbbsétáltak, a fiatalember magyarázni kezdett: itt tartják a
bemutatókon részt vevő lovakat, arrafelé vannak a díjlovagláshoz használt lovak,
amott meg a díjugrató lovak. Összesen nagyjából háromszázan. A rend, a
kitartóan őrzött magas minőség világa volt ez. Macet furcsa megnyugvás fogta el
a gondolattól, hogy még létezik ilyen hely.
– Minek töltjük az időnket ezzel? – dünnyögte időnként Natasha, amint a
fasorban sétáltak a következő istállóépület vagy a következő homokos aréna felé,
egy olyan világ felé, amelynek a céljait fel sem tudták fogni. De Mac tudta, hogy
Natasha ugyanazt érzi, amit ő: mi mást tehetnének? Itt legalább jobban
megértik, mire is törekszik Sarah. Paradox módon itt, sok száz kilométerre az
otthonuktól kerültek a legközelebb a lányhoz.
Natasha szétnyitotta a telefonját.
– Megint megpróbálom a hitelkártya-társaságot – mondta. – Már eltelt
néhány óra.
– Vakációra jöttek? – érdeklődött az idegenvezetőjük angolul, erős francia
akcentussal, miközben Natasha távolabb húzódott.
– Nem egészen – felelte Mac.
– Fotós – bökött a fiatalember Mac táskájára.
– Igen. De nem dolgozni jöttem.
– Le kellene fényképeznie a Carrouselt. A tanévzáró bemutatót. Az összes
écuyer részt vesz rajta.
– Bocsásson meg egy pillanatra – mondta Mac, mert megszólalt a mobilja.
– Mi az? – kérdezte Natasha, és egy pillanatra eltartotta a fülétől a telefont.
Mac elfordult, hallgatott, és közben végighúzta a kezét a fején.
– Jaj, istenem – sóhajtott fel, miközben összecsukta a telefont.
– Sarah már tudja – találta ki Natasha. – Tudja, hogy a nagyapja meghalt.
Mac bólintott.
Natasha a szája elé kapta a kezét.
– Akkor tudja, hogy nem maradt semmije.
Mac azon gondolkodott, vajon ő is úgy elsápadt-e, mint Natasha. Egymásra
meredtek, megfeledkeztek a lovakról, a gyönyörű környezetről.
– Tiltsd le a kártyát, Tash – mondta végül Mac. – Ha úgy döntött, hogy
mégsem jön ide, akkor meg kell akadályoznunk, hogy máshová menjen.
– De akkor még nagyobb veszélyben lesz. Gondoskodnunk kell róla, hogy
legyen elég pénze arra, hogy egyen, és fedett helyen töltse az éjszakát. A
szabadban nagyon hideg van.
– De hetekig járhatunk a nyomában Franciaország-szerte. Millió olyan hely
van, ahol az ember megszállhat egy lóval. Ennek véget kell vetnünk.
– Tudom, de nem az a módja, hogy megfosztjuk az egyetlen pénzforrásától.
– Ha még Angliában megfosztottuk volna a pénzforrásától, feleekkora utat
sem tudott volna megtenni. – Ez úgy hangzott, mintha Natashát hibáztatná, de
most már nem szívhatta vissza.
– Akkor kitalált volna valamit.
– De most már két napja keressük, a francba, és halvány sejtelmünk sincs,
hol…
– Monsiuer? – A fiatal idegenvezető a füléhez szorította a rádió adóvevőjét. –
Monsieur? Madame? Attendez, s’il vous plait.{ 83} – Hadart valamit franciául.
Aztán: – Egy angol lány van itt. Egy lány egy lóval. Mademoiselle Fournier azt
mondja, jöjjenek velem.
Kisebb zűrzavar támadt, nem tudták, hová lett a lány: az idegenvezető először
félreértett valamit, az egyik szabadtéri arénába vitte őket, aztán szóltak neki, és
akkor visszafordultak. Natasha ott loholt Mac nyomában, a lábát feltörte a
bírósági tárgyalásokra való elegáns cipő. Vigyázott, nehogy úrrá legyen rajta az
eufória.
– Nem biztos, hogy ő az – mondta Macnek, és ügyelt, hogy ne látszódjon az
arcán az izgalom.
Mac felvonta a szemöldökét.
– Szerinted hány lovon közlekedő angol lányt látnak errefelé?
Az idegenvezetőjük intett nekik. Udvarokon siettek át, hosszú istállók mellett,
ahol a lovak békésen rágcsáltak, megcsapta őket a hűvös téli levegő, míg végül
egy magas, fehér épület előtt Natasha meglátta a lófarokba kötött hajú nőt, aki
fogadta őket.
– Ici, Madame{ 92} – mondta a nő, és hívogatóan intett feléjük. – A Grand
Manège-ban van. A bemutatóarénánkban. – Amikor Natasha elment mellette, a
nő tágra nyílt szemmel, mosolyogva nézett rá. – Egyedül tette meg az egész utat
Angliából? C’est incroyable,{ 93} nem?
– De igen – mondta Natasha. – Az.
Ismét ott találták magukat az előcsarnokban a fényképek meg a régi tagok
emlékét őrző tábla alatt. Újabb ajtó nyílt, és ekkor Natasha azt látta, hogy Mac,
aki előtte haladt, hirtelen megáll. Senki sem szólt. Az épület hatalmas volt, a
lovaglás művészetének emlékműve, a visszhangzó térben lóháton ülő, fekete
egyenruhás férfiak mozogtak. Mintha egy régi festménybe sétálnánk be, gondolta
Natasha. Mintha itt ötszáz éve megállt volna az idő. A rádió adóvevős férfi
odasúgott valamit a nőnek, aki intett nekik, hogy kövessék a nézőtérre.
Natasha érezte, hogy Mac megrántja a kabátja ujját.
– Tash, nézd – mondta halkan.
Natasha követte a pillantását, miközben lefelé tartott mögötte a lépcsőn, míg el
nem értek az aréna széléig.
Sarah nagyon lassan lovagolt a terem közepe felé. A lova, az a szilaj, fényes
szőrű jószág, amelyik olyan kirobbanó formában volt Kentben, most csupa
horzsolás és sár volt. A térdét vastag, hevenyészett kötés borította, a farkába
bogáncs ragadt. A tekintete üres volt a kimerültségtől. De Natasha elsősorban
Sarah-t nézte: a gyerek olyan sápadt volt, mint valami kísértet. Az egyik szemét
alig bírta nyitva tartani egy hatalmas zúzódás miatt; a hátát és a jobb lábát
vastag sárréteg borította. Túl kicsinek tűnt a nagy lóhoz képest, vékony kezét
pirosra csípte a hideg. De mintha megfeledkezett volna mindezekről: teljesen
belemerült abba, amit éppen csinált.
Nem messze tőle egy idős férfi állt természetellenesen peckes tartással, fekete
kabátban és térdnadrágban. Sarah-t figyelte, aki arra kérte Boo-t, hogy ügessen,
vágtázzon, kis, elegáns köröket írt le a lovon ülő férfiak körül, míg azok
szenvtelenül figyelték. Natasha nem tudta levenni róla a szemét. Mintha egy
másik Sarah-t látott volna, törékenyebbet és a koránál idősebbet. A ló ügetésre
lassított, aztán átlósan vágott át a hatalmas téren, patkóit balettszerű
mozdulatokkal lendítette előre, mintha minden lépésnél megállna egy pillanatra a
levegőben. Aztán kiegyenesedett, és szinte képtelen módon addig lassított, míg
már nem is haladt előre.
Sarah arca kifejezéstelen volt az összpontosítástól, az izgalom csak a szeme
körüli árnyakban, az állkapcsa feszülésében mutatkozott meg. Natasha figyelte
sarka alig észrevehető mozgását, az apró üzeneteket, amelyeket a szárral küldött
a lónak. Látta, hogy az állat figyel, tudomásul veszi a kérést, a fáradtsága ellenére
is engedelmeskedik, és megértette, hogy bár semmit sem tud a lovakról,
csodálatosan szép, amit lát, olyasmi, amit csak évekig tartó, soha nem lankadó
fegyelemmel és végtelen munkával lehet elérni. A mellette ülő Macre sandított,
és tudta, hogy ő is látja. Mac előrehajolt, a tekintete a lányra tapadt, mintha
szuggerálná, hogy sikerüljön a mutatvány.
A ló lábai ütemes táncban fel-le jártak, nagy fejét engedelmesen lehajtotta,
hogy elvégezze a feladatát. Csak a szájából kifröccsenő nyálcseppek árulkodtak
róla, milyen erőfeszítést követel tőle ez a mozgás. És ekkor körbefordult, táncos
léptekkel kört írt le saját fara körül. Natasha legszívesebben tapsolni kezdett
volna a fegyelmezetten, könnyedén végrehajtott manőver láttán, olyan elegáns
volt, olyan valószínűtlen. Sarah motyogott valamit Boo-nak, előrenyújtotta kis
kezét, hogy megköszönje; az apró gesztus könnyeket csalt Natasha szemébe.
Aztán, amikor a ló hirtelen a hátsó lábaira állt, és inogva, minden erejével küzdött
a nehézkedési erő ellen, Natasha arcán végiggördültek a könnyek, amint elnézte,
hogyan ad bele mindent az elveszett gyerek és a sebesült ló. Most döbbent csak
rá, hogy úgy érzi, hozzá tartoznak.
Érezte, hogy Mac keze a keze köré kulcsolódik és megszorítja. Hálás volt a
melegéért, az erejéért, félt, hogy elengedi. Aztán Sarah körbevágtatott a nagy
aréna szélén, gyönyörű, lassú, fegyelmezett léptekkel, olyan lassan, hogy a
mozgás szinte nem is látszott, a lány teste olyan mozdulatlan volt, mintha kőből
faragták volna ki. Natasha az idős férfira pillantott, és látta, hogy a többiek, akik a
lovakon ülnek, leveszik a sapkájukat, szertartásos gesztussal a mellkasukhoz
szorítják, és egymás után elindulnak ugyanabba az irányba, lehajtott fejjel
követik Sarah-t, mintha így akarnák kifejezni elismerésüket mindazért, amit
láttak.
Mac elengedte Natasha kezét, és a fényképezőgépéért nyúlt, kattogtatni
kezdte. Natasha, miközben papír zsebkendő után kotorászott, rájött, hogy örül.
Amit Sarah előadott, az csodálatos volt. Kár, hogy nem készült felvétel róla.
A ló ügetésre, aztán lépésre váltott. A férfiak újra feltették a sapkájukat,
egymásra pillantottak, mintha ők maguk is meglepődtek volna azon, amit tettek.
Amikor a lány az aréna közepére ment, és szembenézett az öregemberrel, ők két
oldalra húzódtak, hogy lássák, mi történik. Sarah, akinek az arca már szürke volt
az erőfeszítéstől, megállította a lovát a férfi előtt. A ló mind a négy lábát szépen
maga alá húzta, a válla csatakos volt az erőlködés és a kimerültség verejtékétől.
– Megcsinálta – suttogta Mac. – Sarah, szépségem, ez sikerült.
A lány zihálva hajtotta le a fejét, úgy köszöntötte az öregembert, mint egy
csatából hazatérő harcos. A férfi levette a sapkáját, biccentett válaszképpen.
Natasha még ilyen távolságból is látta, milyen átható tekintettel nézi a lány,
mintha minden porcikája feszülten várná az ítéletet. Natasha azon kapta magát,
hogy lélegzetvisszafojtva figyel, és ismét Mac keze után nyúlt.
A Grand Dieu előrelépett. Sarah-ra pillantott, mintha látni akarna rajta
valamit, amit eddig nem látott. Komor volt az arca, de gyengédség ült a
szemében.
– Non – mondta. – Sajnálom, ifjú hölgy, de non. – Kinyújtotta a kezét és
megsimogatta a ló nyakát.
Sarah szeme tágra nyílt, mintha nem tudná elhinni, amit hallott.
Belekapaszkodott Boo sörényébe, majd a nézőtér felé fordult, talán csak ekkor
vette észre Natashát és Macet. Aztán alig hallható sóhajjal leájult a lóról.
HUSZONHATODIK FEJEZET
A château-ba vezető rövid út során Sarah nem szólt, zokszó nélkül tűrte, hogy
Natasha a kezét fogja, talán mert megnyugtatónak találta, talán mert félt, hogy
eltűnik. Natasháék nem faggatták; nyilvánvaló volt, hogy ez nem a kérdések
ideje.
Amikor a château-ba értek, Natasha felvitte Sarah-t a szobájába,
levetkőztette, mint egy kisgyereket, és lefektette a nagy ágyba. Mihelyt a sovány
vállra húzta a takarót, a lány lehunyta a szemét és elaludt. Natasha ott ült
mellette, egyik kezét az összegömbölyödő, alvó testen nyugtatta, mintha abban
bízna, hogy vigasztaló lehet ez az apró emberi érintés. Nem tudta, látott-e már
valaha bárkit is ilyen sápadtnak, ilyen karikás szeműnek. Nagyon megrázta,
amikor belegondolt, mi mindenen ment keresztül Sarah.
Pár másodperccel a Grand Dieu ítélethirdetése után kitört a káosz. Amikor
Sarah lezuhant a homokba, ők Mackel berohantak az arénába, Mac felkapta az
élettelennek tűnő testet, míg a Grand Dieu a lovat tartotta. Natasha alig érzékelte
a kiáltásokat, azt, hogy Mademoiselle Fournier az arca elé kapja a kezét, csak
arra emlékezett, mennyire meglepte, milyen könnyedén emelte fel Mac Sarah-t,
mintha súlytalan lenne, és mennyire meghatotta, amint védelmezően magához
szorította a lányt. Pár perc múlva Sarah lassan magához tért egy közeli irodában.
Ők ott ültek mellette, Natasha az ölében tartotta a fejét. A lány hosszú, hihetetlen
utazása egy időre elválasztotta őt tőlük, olyan valakivé formálta, akivel egyikük
sem tudta, mit kezdjenek.
Aztán Sarah értetlenül nézett Macre, majd újra lehunyta a szemét, mintha
nem tudna megbirkózni mindazzal, amit lát.
Natasha azon kapta magát, hogy nyugtatgatja:
– Nincs semmi baj, Sarah – mondta az izzadságtól nedves, összekócolódott
hajat simogatva. – Nem vagy egyedül. Most már nem vagy egyedül. – De a lány
mintha nem is hallotta volna.
A bentlakó orvos, akit az École Nationale legtávolabbi végéből hívtak ide,
megállapította, hogy Sarah-nak eltört a kulcscsontja, és súlyos zúzódásai vannak,
de azt mondta, a gyereknek elsősorban pihenésre van szüksége. Teát hoztak.
Oranginát. Kekszet. Biztatták Sarah-t, hogy egyen, igyon, ő pedig minden
különösebb lelkesedés nélkül engedelmeskedett. Hadaró hangok beszéltek
franciául. Natasha alig hallotta őket. Csak fogta a lányt, aki szemlátomást nem
bírta megtartani magát, próbált erőt és bátorságot önteni belé. Próbált
bocsánatot kérni, amiért olyan sokféle értelemben cserben hagyta.
C’est incroyable. A történet gyorsan elterjedt az École Nationale-ban, és újabb
emberek jelentek meg, néhányan lovaglónadrágban és csúcsos sapkában, hogy
vessenek egy pillantást az ifjú angol lányra, aki keresztüllovagolt fél
Franciaországon.
C’est incroyable, hallotta Natasha a suttogást, miközben Mac a kocsihoz vitte
Sarah-t. Megállapította – bár mintha csak messziről látta volna –, hogy most már
kissé kevésbé elismerően pillantanak rájuk. Mintha azt gondolnák, Sarah diadala
az ő hibáik következménye. Nem neheztelt ezért; úgy vélte, valószínűleg igazuk
van.
Boo-t bevitték az állatorvosi rendelőbe, hogy bekötözzék a sebeit, és éjszakára
befogadták az istállóba. Amint a Grand Dieu megjegyezte, ez a legkevesebb, amit
megtehetnek egy ilyen állatért. Mac utóbb elmesélte, hogy egy darabig ott állt az
istálló előtt, és az ajtón belesve nézte, amint a megetetett, megitatott, bekötözött
Boo ledőlt a vastag szénára, és az élvezettől halkan horkantgatva gurult ide-oda a
mély, aranyló alomban.
– Alors{ 94} – mondta az öregember, de nem nézett Macre. – Valahányszor azt
gondolom, mindent tudok a lovakról, történik valami, ami még mindig képes
meglepni.
– Én ugyanígy vagyok az emberekkel – felelte Mac.
A Grand Dieu a vállára tette a kezét.
– Majd holnap beszélünk – mondta. – Jöjjenek el hozzám tízre. A lány
magyarázatot érdemel.
És most Sarah végre elaludt, Natasha pedig úgy figyelte, mintha a közelségéért
örökös éberséggel kellene fizetnie. A késő délután az estébe nyúlt, az ég feketére
sötétedett. Natasha megevett egy szelet csokit, ivott egy üveg vizet a minibárból,
és elolvasott pár oldalt egy könyvből, amit egy előző vendég hagyott ott. Sarah
meg se moccant. Natashát időnként elfogta az aggodalom a lány mozdulatlansága
miatt, úgyhogy odalopózott, és megnézte, lélegzik-e, aztán visszament a
székéhez.
Amikor nem sokkal nyolc után kilépett a folyosóra, Mac már várta. Úgy
festett, mint aki jó ideje ott ücsörög. Új ráncok jelentek meg az arcán, állapította
meg Natasha, megmutatkozott az elmúlt napok fáradalmainak hatása. Natasha
halkan becsukta az ajtót maga mögött. Mac felállt.
– Sarah jól van – mondta Natasha –, de teljesen ki van ütve. Akarod látni…
Mac a fejét rázta. Aztán nagyot sóhajtott, mosolyogni próbált.
– Megtaláltuk – mondta.
– Igen. – Natasha azon gondolkodott, vajon miért nem olyan boldogok ettől,
mint ahogy várták.
– Folyton az jár az eszemben… – Mac elhallgatott. – Ahogy kinézett… mi
történhetett…
– Tudom.
Ott álltak mozdulatlanul. A folyosót betöltötte a régi bútorfényező szaga; az
öreg szőnyegek minden neszt elnyeltek. Natasha nem tudta levenni a szemét
Macről.
Mac közelebb lépett, és a szoba felé intett a fejével.
– Nem akarsz átjönni hozzám? – kérdezte. – Úgy értem, ha Sarah elfoglalta az
ágyadat, neked nincs hol…
Mindig lesz egy újabb Maria.
Natasha semleges, hivatalos hangon válaszolt.
– Szerintem nem kellene egyedül hagynunk. Én majd a fotelban alszom. Nem
érezném…
– Valószínűleg igazad van.
– Szerintem is.
– Itt vagyok a szomszédban, ha kellek. – Mac mosolyogni próbált, az arca
szomorú volt és túlságosan is bölcs, mintha Sarah megtalálása őt is
elgondolkodtatta volna, milyen közel kerültek a diadalhoz és a katasztrófához.
Natashán egy pillanatra úrrá lettek az érzései: az ujjaival végigsimított a Mac
szeme alatt húzódó, új ráncokon.
– Neked is pihenned kellene – mondta gyengéden.
Mac tekintete láttán rögtön tudta, hogy elveszett. Az a sebezhetőség, az a
szeretet… mintha kitárult volna egy acélajtó, és megjelent volna mögötte valami,
amiről Natasha azt hitte, már rég eltűnt.
Aztán elmúlt a pillanat. Mac lehorgasztotta a fejét. A zsebében kotorászott.
– Jól vagyok – mondta, de nem nézett Natasha szemébe. – Aludjatok jól. És
reggel szóljatok át.
Sarah olyan mélyen aludt, hogy amikor felébredt, jó néhány percbe telt, míg
rájött, hol van. Felemelte a fejét a párnáról, égő szemmel nézett körbe, és a
magas ablakon túl egy vadgesztenyefa távoli leveleit látta. Egy autó haladt el
odakint, és a zajtól Sarah egyszerre átzökkent az ébrenlétbe.
Felült az ágyban, az orrába csapott mosdatlan testének szaga, meglátta piszkos
ruháit. Ekkor vette észre Natashát. Egy fotelban kuporgott, meztelen lába
kilátszott az álláig húzott takaró alól.
Sarah halványan emlékezett arra az érzésre, hogy Natasha a haját simogatja, a
meglepő félelemre és megkönnyebbülésre a hangjában, amikor kimondta a nevét.
Aztán eszébe jutott az aréna, a Grand Dieu sajnálkozó tekintete, amikor azt
mondta: non.
Valami fájdalom telepedett a mellkasába. Visszafeküdt a puha, fehér párnákra
és felbámult a magas mennyezetre. Ez volt az egyetlen határ közte és a hatalmas,
üres világ között.
Non, mondta a Grand Dieu.
Non.
A hazafelé vezető úton Natasha mindvégig hátul ült Sarah mellett, a hangjuk halk
dünnyögés, csak néha váltottak hangosabb beszédre, hogy Macet is bevonják a
társalgásba. Úgy döntöttek, nem mennek vissza Saumurbe; Sarah elmondta,
hogy ismer valakit, az egyetlen embert, akire szívesen rábízná, hogy hozza vissza
neki Boo-t. Felhívták a Cadre Noirt, ahol – Sarah nyilvánvaló
megkönnyebbülésére –, úgy tűnt, már várták a hívásukat. Közölték, hogy a ló
remekül érzi magát. Biztonságban lesz, míg el nem jönnek érte. Nem, mondta
Natasha, Sarah valószínűleg nem tud személyesen visszamenni.
– Sajnos egy temetést kell intéznünk – mondta lágy hangon.
Mac időnként hátrapillantott a két nőre, akik szervezkedtek, beszélgettek,
szemlátomást pompásan megértették egymást. Sarah Natashával marad.
Minden lehetőséget számba vettek: a bentlakásos iskolákat – Natasha felhívta a
nővérét, aki azt mondta, hallott egy olyan helyről, ahol lovakat is befogadnak –,
meg a London távolabbi részein lévő béristállókat is. Sallel nem lesz több gond,
nyugtatta meg Sarah-t Natasha. Miután Sarah nem írta alá a szerződést, a férfi
nem tarthat igényt a lóra, Natasha majd ügyvédi minőségében küld neki egy
levelet, amelyben tájékoztatja erről, és figyelmezteti, hogy tartsa távol magát
Sarah-tól. És Boo biztonságban lesz. Másféle életet biztosítanak majd neki. Olyan
helyet keresnek, ahol kedvére rohangálhat a zöld mezőkön.
Natasha, gondolta Mac, azt csinálja, amihez a legjobban ért: szervez. Amikor
Henri Lachapelle szóba került, Sarah arca ráncokba gyűrődött egy-egy pillanatra,
és ilyenkor Natasha megszorította a kezét, vagy megpaskolta a vállát. Apró,
kedves gesztusokkal üzente meg neki újra meg újra, hogy nincs egyedül.
Mac örömmel látta mindezt a visszapillantó tükörből, de az örömét
kisebbítette az a furcsa érzés, hogy kizárták. Tudta, hogy Natasha nem
szándékosan hagyja ki a dolgokból, és hogy bármi történt is kettőjük között,
Sarah az ő életében is jelen lesz. Talán Natasha így akarja finoman a tudtára adni,
hogy az együtt töltött éjszakájuk csak tévedés volt, hogy miután véget ért a
feszült hangulatú keresés, most szeretne visszatérni egy stabilabb élethez
Conorral. Végül is mi volt ez az egész? Valamiféle hattyúdal? Lezárás? Mac nem
merte megkérdezni. Azt mondta magának, hogy a tettek olykor hangosabban
beszélnek, mint a szavak, és ha ez így van, elég világos, mit akar mondani
Natasha.
Amikor Calais-ba értek, Sarah felhívta azt az embert, akit meg akart bízni
azzal, hogy szállítsa vissza Angliába a lovát. Elkérte Natasha telefonját, és kissé
messzebb gyalogolt az úton, mint aki azt akarja, hogy ne hallják a beszélgetést.
Macet megdöbbentette, milyen könnyen beletörődött Sarah, hogy Boo egyelőre
külföldön marad, de aztán rájött: nincs olyan hely, ahol a lány szívesebben
hagyná a lovát – kivéve persze ha vele lehet.
– Nagyon csöndben vagy – jegyezte meg Natasha, mialatt Sarah a komp előtt
sorban álló autók között sétálgatva telefonált, bal kezét a fülére szorítva.
– Valószínűleg azért, mert nincs mit mondanom – felelte Mac. – Ti ketten már
mindent elintéztetek.
Natasha furcsa pillantást vetett rá, talán kiérezte az élt a hangjából.
– Tessék – nyújtotta a telefont a visszatérő Sarah, mielőtt bármelyikük is
mondhatott volna valamit. – Thom szeretne beszélni veled. – Szorosan odaállt
Natasha mellé, mintha sikerült volna áthidalni a köztük lévő távolságot.
Mac figyelte, ahogy Natasha beszél. Olyan sűrűek és bonyolultak voltak most a
gondolatai, hogy nem is igazán hallotta, mit mond a nő. Valami megváltozott rajta,
az arca ellágyult, felragyogott. Az anyaságot megtagadta tőle a sors, de most
mintha új célt talált volna. Mac elfordult, mert hirtelen ráébredt, hogy képtelen
elrejteni az érzéseit.
– Nem, ez igazán nem… Biztos benne? – mondta Natasha a telefonba, aztán
rövid szünet után: – Igen. Igen, tudom.
Amikor befejezte a hívást, Mac ismét felé fordult. Natasha Sarah-t nézte.
– Nem fogad el pénzt – jelentette be. – Hallani sem akar róla. Azt mondta, a
hét közepén pont arrafelé jár, és akkor elhozza Boo-t.
Sarah arcán csodálkozó mosoly villant fel, mintha őt is épp annyira meglepte
volna ez a nagylelkű gesztus, mint Natashát.
– De van egy feltétele – tette hozzá Natasha. – Azt mondta, cserébe meg kell
hívnod az első bemutatódra.
A fiatalságban az a szép, gondolta utólag Mac, hogy mindig visszatérhet a
remény. Néha elég pár biztató szó, hogy az ember újra elhiggye, a jövő csodás
lesz, nem pedig akadályok és csalódások végtelen sorozata.
– Tisztességes alkunak tűnik – mondta Natasha.
Sarah bólintott.
Bárcsak a felnőttekkel is így állna a helyzet, gondolta Mac, miközben elindult a
kocsi felé.
A házuktól a Gray’s Inn Road mögötti kis mellékutcáig negyvenöt perc volt az út
napközben, csúcsidőben fél órával több. Natasha az órára pillantott, azt
számolgatta, hogy már csak pár perce van a papírjai átnézésére indulás előtt.
– Lehet, hogy ma sikerül elkerülnöd a dugót? – Linda lépett be egy halom
jogsegélyszolgálati papírral, amelyek aláírásra vártak.
– Nem hiszem – mondta Natasha. – Péntek van.
– Hát, mindenesetre szép estét. És ne felejtsd el, hogy hétfőn kilencre jön az az
új fiú. A bevándorlási szakértő.
Natasha időközben felállt, és pakolni kezdte a holmiját a táskájába.
– Nem felejtettem el. Ne maradj túl soká, jó?
– Egy kicsit tovább leszek bent. Rendezni akarom az aktákat. Az a helyettes a
múlt héten teljesen összekavarta a rendszeremet.
A Macauley és Társai megalapítása nehéz szülés volt, de most, csaknem
tizennyolc hónap múltán Natasha kezdte úgy érezni, helyes volt a döntése, hogy
önállósította magát. Nem sok értelme lett volna a Davison Briscoe-nál maradni;
nemcsak azért, mert Conor olyan rosszul fogadta a hírt – valószínűleg azt hitte,
Natasha és Mac már rég együtt voltak –, hanem azért is, mert a Persey-ügy
miatt Richard már nem kezelte leendő cégtársként. Sőt attól kezdve, hogy
visszatért Franciaországból, egyáltalán nem úgy tekintett rá, mint a cég hasznos
munkatársára. Amikor Natasha észrevette, hogy Richard gyakrabban hívja meg
Bent ebédelni, mint ahányszor vele szóba elegyedik, rájött, hogy ideje váltani.
Hála istennek itt van neki Linda. Az, hogy a megbízható titkárnő hajlandó volt
átjönni vele, és elvállalta az iroda vezetését, nemcsak szakmailag, érzelmileg is
felszínen tartotta Natashát. Gyanította, hogy a Davison Briscoe-nak
majdhogynem jobban hiányzik Linda Blyth-Smith, mint ő maga.
– Jó hétvégét, Lin. – Natasha a karjára vetette a kabátját, és elindult a lépcső
felé.
– Neked is. Remélem, minden jól megy majd.
A Gray’s Inn Roadon már sűrűsödni kezdett a forgalom, a sorok egészen a
West Endig kígyóztak. Natasha pár perc múlva látta meg Macet, aki éppen
leparkolt az út másik oldalán. Natasha körülnézett, majd a papírjait a melléhez
szorítva átszaladt a cammogó járművek között.
– Mit szólsz, micsoda pontosság? – mondta Mac, miközben lehajolt, hogy
megcsókolja.
– Csodás vagy. – Natasha bedugta a papírjait az ülés alá. – Te meg – mondta,
és a gyerekülésben vigyorgó babára pillantott – jól összekented banánnal apád
zakóját.
– Ez csak vicc, ugye? – mondta Mac, és hátrafordult. – Hogy tehettél ilyet,
kisöreg?
– Na, Sarah biztosan büszke lesz ránk – kuncogott Natasha, aztán becsatolta a
biztonsági övét, és körbenézett Mac kocsijában, ebben a négy keréken mozgó
szemetesládában.
Folytonos tréfálkozás tárgya volt Mac és Natasha megjelenése az ilyen
eseményeken. Mindig Mac egyre rozogább kocsijával jöttek, a vállukon
babahányás nyomai éktelenkedtek, vagy éppen az útközben megtelt pelenka
szaga érződött rajtuk. A többi szülő csillogó terepjárói és hatalmas Mercedesei
között úgy érezték magukat, mint a csintalan gyerekek. Amikor Cowboy Johnt is
magukkal hozták látogatóba (megígértették vele, hogy nincs füves cigi, nem,
egyetlenegy se), Mac különösen élvezte, hogy úgy mutatta be az iskolaigazgató
feleségének, mint „Sarah régi tanárá”-t.
– Sok cirkuszi mutatványt tanítanak itt? – érdeklődött ártatlanul Cowboy
John. És amikor a nő értetlenül bámult rá, megkérdezte: – Hölgyem, nem
érdekelné pár láda finom avokádó?
John egyórányi autóútra lakott Sarah iskolájától, egy fehér deszkaburkolatú
házikóban, két öreg lova a környező mezőn legelészett, ő pedig továbbra is
bizonytalan eredetű árut próbált rásózni az arra járókra. Amikor Sarah hazatért,
John szokatlanul zavartan bocsánatot kért tőle, amiért cserben hagyta. Mint
ahogy a Kapitányt is. Egyszerűen nem értette, mi a fenét képzelt az a nyavalyás
Sal; ő ugyanis kifizette a Kapitány adósságát, és ezt Sal is pontosan tudta. Sarah
Natashára pillantott.
– Meg kellett volna beszélnem veled – mondta halkan. – Szólnom kellett volna
valakinek. – Hallgatólagosan megegyeztek, hogy soha többé nem tesznek
említést a Sparepenny Lane-i istállóról.
– Szóval mi is a mai program? – kérdezte Mac. A járműfolyam lassan özönlött
át a Westwayen, a külvárosok zöldje felé és még azon is túl vezetve a londoni
forgalmat.
– Ez egy… – Natasha a levelet kereste. – …tanévzáró ünnepség a tehetséges
és ügyes növedékek részvételével. Néhányan hangszeren fognak játszani, valaki
szavalni fog – Mac felnyögött –, Sarah pedig énekel. Na jó, nem – tette hozzá,
amikor látta, hogy Mac felkapja a fejét. – Sarah…
– Azt csinálja, amit szokott. Észre se fogja venni, hogy nézünk ki – mondta
Mac, miközben besorolt a másik sávba. – Ha Boo közelében lehet, a fellegekben
jár.