You are on page 1of 542

AZ EVOLÚCIÓ A KIVÉTEL.

A SZABÁLY A PUSZTULÁS.

Egy evolúcióval foglalkozó fiatal tudósnőt holtan találnak. Egy


csimpánz végzett vele.
Tizenegy férfi a rács mögött. Ami közös bennük: mindannyian
brutális gyilkosságért ülnek és… mindannyian balkezesek.
Egy évezredek óta elzárt barlangban rábukkannak egy
neandervölgyi családra, amelyet egy cro-magnoni ember
mészárolt le.
Mi a kapcsolat a fentebb említett esetek és egy harmincezer évvel
ezelőtt elkövetett gyilkosság között?

A válasz a következő néhány betűben rejlik: GATACA…

Az E-szindróma sikere után Franck Thilliez új regényében ismét


a jól ismert, elválaszthatatlan nyomozópáros, Lucie Henebelle és
Franck Sharko kalandjait követhetjük. Ezzel a regénnyel zárul az
erőszak gyökereit, természetét kutató lenyűgöző kétrészes
történet, amelyet immár tíz nyelvre fordítottak le.
Franck Thilliez

GATACA

Gabo Könyvkiadó
A mű eredeti címe: GATACA

Fordította: Bíró Péter


A könyvet tervezte: Szabó Vince | Malum Stúdió © 2011, Fleuve
Noir, Département d’Univers Poche
Hungarian translation © Bíró Péter, 2015
Hungarian edition © GABO Kiadó, 2015

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes


hozzájárulása szükséges.

Kiadja a GABO Könyvkiadó www.gabo.hu


Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Solymosi Éva
ISBN 978-963-689-977-6
Estebannak és Tristánnak, akik a másik hétmilliárd
szorgos hangyácskához hasonlóan a maguk
szerény eszközeivel hozzájárulnak az evolúciónak nevezett
nagy mű létrehozásához.
Az élő organizmusok – anélkül, hogy tudták volna, miért –
több mint hárommilliárd éven át léteztek a földön, amíg az
egyikük rá nem döbbent végre az igazságra.

RICHARD DAWKINS

Mert a tudomány nemcsak abból áll, hogy tudjuk, amit kell


vagy lehet, hanem abból is, hogy tudjuk, mit lehetne, még ha
netán tilos is.
A rózsa neve, UMBERTO ECO
(Barna Imre fordítása)
NÉHÁNY SZÓ AZ OLVASÓHOZ

Gyakran teszik fel a kérdést, hogy honnan jönnek a


regényötletek. Egy-egy hírből? Egy-egy tájból? Az utcasarkon
állva vagy egy magazint lapozgatva? Az igazat megvallva, nem
tudnám pontosan megmondani. Nincs igazi titok, és nincs
mindenható módszer. Inkább a hirtelen megvillanó
sugallatokban és a véletlenekben hiszek… Olyan ez, mint amikor
a szélben kavargó rengeteg levél közül éppen azt választjuk ki, és
annak kezdjük el figyelni a táncát, amely végül ránk tapad.
Valamivel több mint két évvel ezelőtt az erőszak kérdésének
szentelt kétrészes regényciklusom alapötletén töprengve a
körülmények – fogalmazzunk így – tudatosan provokált
összejátszásánál fogva egy olyan előadáson ültem éppen, amelyet
egy komoly tudós tartott az evolúcióról. És akkor a professzor
elmesélte a következő történetet: Charles Darwin egy szép napon
az egyik ismerősétől kapott egy Madagaszkárról származó
orchideát, egy Angraecum sesquipedalét, amelyet közönségesen
csak Madagaszkár-csillagként szoktak emlegetni. A virágpor a
növény huszonöt-harminc centiméter hosszú sarkantyújának
legmélyén helyezkedik el. A Darwin által ismert pillangófajták
közül egyik sem volt képes ilyen mélységbe lejutni. Logikusan
adódott a kérdés, hogy miként zajlik a beporzás folyamata, amely
nélkül ez az orchideafaj már rég eltűnt volna a föld színéről.
Darwin arra jutott, hogy szükségszerűen léteznie kell egy olyan
lepkefajnak Madagaszkáron, amelynek a szívókája elég hosszú
ahhoz, hogy ebből a mélységből is képes legyen kiszippantani a
nektárt.
A kérdéses lepkefajt negyvenegy évvel később fedezték fel, és
Darwin jóslatának az emlékére a Xanthopan morganii praedicta
(megjósolt) nevet kapta. Az állat szívókájának hossza huszonöt
és harminc centiméter közé esik…
A felfedezés annyira lenyűgözött, hogy arra gondoltam, ebben
minden bizonnyal bőven megvan az anyag egy újabb könyvhöz.
Rengeteget olvastam a biológiáról, az evolúcióról, a DNS-ről, és
lassanként körvonalazódni kezdett bennem a következőkben
önök elé kerülő történet cselekménye. Attól kezdve már alig
akadt dolgom, szinte mindent rábízhattam a szavak alkímiájára.

Ennek a regénynek ismét Lucie Henebelle és Franck Sharko a


főszereplője. Az E-szindróma végén nem zárult le a történetük,
hiszen a legutolsó lapokon egy váratlan esemény következett be.
Bár nyilvánvaló, hogy az alakjaim a szó lélektani értelmében az
előző könyvet folytatják, fontosnak tartom leszögezni, hogy ez a
regény teljes mértékben önálló mű, nem igényli az előző
ismeretét, tehát az új olvasók számára is tökéletesen követhető
lesz.
Immár nem maradt más hátra, mint hogy kellemes olvasást
kívánjak önöknek.
PROLÓGUS
2009. augusztus

Aznap nem lehetett volna szép idő.


Az embereknek sehol, sehol ezen a kerek világon nem lett
volna szabad nevetniük, futkározniuk a tengerparton, vagy
ajándékokkal kedveskedniük egymásnak. Valakinek vagy
valaminek meg kellett volna őket akadályoznia ebben. Nem, nem
lehettek volna boldogok, gondtalanok, mert valahol, egy
neonokkal megvilágított folyosó útvesztőjének mélyén egy
kislány didergett egy jéghideg teremben.
És ezen a fagyos hidegen kívül már nem is fog semmit érezni.
Soha többé.
A hatóságok tájékoztatása szerint a Niort Poitiers-vel
összekötő másodrendű út mentén egy kislány felismerhetetlen
holttestére bukkantak. Az áldozat életkorát hét és tíz év közé
becsülték. Lucie Henebelle nem ismerte a részleteket, de amikor
a hír befutott a lille-i bűnügyi rendőrségre, azonnal útnak indult.
Fáradt volt, majd’ beleőrült a félelembe, miközben több mint
ötszáz kilométeren át tombolt benne az adrenalin, és zakatolt
ugyanaz a mondat a fejében: „Add, hogy ne az én egyik
kislányom legyen, istenem, add, hogy ne az én egyik kislányom
legyen…” Soha nem imádkozott, nem is emlékezett már a
gyertyák, a füstölők templomi illatára, most mégis fohászkodott,
hogy egy másik gyerekről, egy olyan kislányról legyen szó, akinek
az eltűnése mindeddig nem bukkant fel a riasztások között, akit
tegnap vagy napközben rabolhattak el. Más szülők lesznek tehát
szomorúak, nem ő.
Nem, ő nem lehet.
Lucie folyamatosan győzködte magát, hogy egy másik
kislányról van szó. Azt, hogy Clara és Juliette elrablásának a
helyszíne – Les Sables-d’Olonne – és az a hely, ahol a sétálók
rábukkantak a holttestre viszonylag közel esett egymáshoz,
ugyanúgy a véletlennek tudta be, mint azt is, hogy az eltűnés és a
között a pillanat között, amikor megérkezett a poitiers-i
igazságügyi orvostani intézet parkolójába, csak rövid idő –
mindössze öt nap – telt el.
Egy másik gyerek… Akkor mit keresett mégis ott, hogy
keveredett ilyen messze hazulról, és miért kaparászta a
gyomorsav olyan gonoszul a torkát, hogy azt hitte menten
elhányja magát?
A parkoló aszfaltja még így, az esti órákban is szinte perzselt.
A néhány csendesen várakozó autó felett az olvadt kátrány és
gumi szaga terjengett a levegőben. 2009 nyara amúgy is pokolian
nehéz volt minden szempontból, de úgy tűnt, hogy a legrosszabb
még hátravan… Egyetlen szó zakatolt folyamatosan a fejében:
felismerhetetlen.
A kis test, amely odabent hever, nem az én egyik lányom.
Lucie megnézte a mobilját, és bár a kijelzőn nem látott
semmit, felhívta az üzenetrögzítőjét. Lehet, hogy útközben gond
volt a hálózattal, és azért nem kapta meg a hírt, hogy megtalálták
Clarát és Juliette-et, hogy jól vannak, és hamarosan otthon
lesznek a kedves játékaik között.
Lucie arra eszmélt, hogy nem messze tőle nagy zajjal
becsukódott egy furgon hátsó ajtaja. Nem volt semmiféle üzenet.
Eltette a telefont, és bement az épületbe. Úgy ismerte ezeket az
intézményeket, mint a tenyerét. Tökéletesen egyforma volt az
összes. A bejárattal szemben a recepció, a laboratóriumok az
emeleten, az alagsorban a hűtőház és a bonctermek… Volt valami
mélyen szimbolikus az egészben: a halottaknak már nem volt
joguk a fényhez.
A gyűrött arcú, karikás szemű rendőrhadnagy a pult
túloldalán üldögélő ügyintézőnél érdeklődött. Elcsukló,
bizonytalan volt a hangja, az álmatlanul töltött, átsírt éjszakák
után azt is csodának érezte, hogy egyáltalán képes még
megszólalni. Az alany – egy újabb szó, amelytől görcsbe rándult
minden benne – 18 óra 32 perckor érkezett be, tehát a halottkém
nyilván végzett már a tetem külső átvizsgálásával, és miközben ő
ott állt az információs pultot támasztva, arra készült éppen, hogy
a mozdulatlan, kihűlt testet vallatóra fogva kiderítse, mivel és
hogyan teltek az alany életének utolsó percei.
Egy másik kislány… Nem Clara és nem Juliette.
Nehezen tartotta magát, remegett a lába, és mindene azt
követelte, hogy csináljon hátraarcot. Fél kézzel a falnak
támaszkodva, kínkeserves lassúsággal vánszorgott végig a sötét
folyosón, miközben odakint tombolt a nyár, és az emberek
önfeledten szórakoztak, ünnepeltek. Ezt volt a legnehezebb
elviselni, a gondolatot, hogy máshol az élet árad, zsibong, megy
tovább, itt pedig…
Megérkezett egy kerek ablakos csapóajtóhoz. Ez a hely bűzlött
a haláltól; egyszerűen és nyersen, meg sem próbáltak tenni
ellene. Lucie rengeteg olyan embert kísért korábban ezeken a
sötét folyosókon, aki azért jött, hogy az apját, anyját, a fiát, a
lányát, az öccsét, a bátyját, a húgát vagy a nővérét azonosítsa, és
a legtöbbjük már azelőtt összeomlott, hogy a holttestet látta
volna. Embertelen, a természet ellen való dolog volt idejönni.
Az ablak túloldalán egy maszkos férfi elmélyülten
tanulmányozott valamit a Lucie számára láthatatlan,
rozsdamentes acélból készült asztalon. Hányszor, de hányszor
átélte már ezt a jelenetet, de mindig csak egy újabb ügyet látott,
és még reménykedett is, hogy az a szokásosnál izgalmasabb lesz
majd. Pontosan olyan volt, mint ez a nyavalyás halottkém,
akinek ez is csak egy újabb eset volt a sok közül, és aki a dolga
végeztével, mintha mi sem történt volna, hazadöcög majd
szépen, kinyit egy sört, és lezöttyen a kanapéra tévét nézni.
Aznap minden más volt. Nem is felcserélődtek,
összekeveredtek a szerepek: ő volt a rendőr és az aggódó
hozzátartozó, a vadász és a zsákmány is egy személyben… Egy
anya volt, akinek hamarosan egy halott gyermek holttestével
kellett szembenéznie.
Nem az én egyik lányom lesz… Csak egy idegen gyerek, akit
másoknak kell elsiratniuk – bátorította magát, majd egy elszánt
szusszantással összeszedve minden erejét belökte az ajtót.

Az ötvenes férfi a törvényszéki orvostani intézet


parkolójának túlsó felén, egy orvosi eszközöket szállító furgon
mögött állította le az autóját. Ideális hely volt ahhoz, hogy
észrevétlenül szemmel tarthassa az épület bejáratát. Többnapos
borostájával, összeragasztott napszemüvegével úgy nézett ki,
mintha valami rosszban sántikálna. A homlokán
izzadságcseppek gyöngyöztek… Hát igen, ez a rohadt,
nyomasztó és lucskos forróság… Feltolta a napszemüvegét,
elővett egy zsebkendőt, és a homlokát törölgetve igyekezett
végiggondolni a helyzetet. Be kellene mennie és érdeklődnie a
halott gyerekről, vagy inkább várja meg, amíg kijönnek a
boncoláson részt vevő nyomozók, és őket kérdezze ki?
Franck Sharko az autó ülésébe süppedve hosszan dörzsölte a
halántékát. Mióta nem aludt már? Mióta forgolódott csak az
ágyban, mióta feküdt összekucorodva, mint egy gyerek, aki
rossz fát tett a tűzre? Az autórádióból halkan szivárgott a zene,
és a leeresztett ablakok között meg-megmozduló forró szellőben
lecsukódott a szeme… Egy idő után lecsuklott a feje, majd
felriadt. A szíve hevesen kalimpált. A teste aludni akart, de az
agya nem engedte.
Az Életvédelmi Főigazgatóság felügyelője langyos
ásványvizet öntött a tenyerébe, megtörölte vele az arcát, és
kiszállt az autóból, hogy megmozgassa elgémberedett tagjait.
Az átizzadt ing nedvesen tapadt a hátára a kinti melegben.
Hülyén érezte magát. Nyugodtan bemehetett volna, hogy
felmutatva az igazolványát részt vegyen a boncoláson, és
gépies profizmussal begyűjtse a szükséges információkat.
Huszonöt éve volt rendőr (ebből húszat a bűnügyi rendőrségnél
töltött)… Ez idő alatt hány holttestet szabdalhattak fel a szeme
láttára a kórboncnokok éles szerszámai? Kétszázat?
Háromszor annyit?
A gyerekek látványát már régóta képtelen volt elviselni. A
csupasz, hófehér bőrükhöz közelítő szike kegyetlenül csillogott a
műtőlámpa fényében… Mintha a Sátán szeme villant volna…
Szerette a kis Henebelle-ek pillantását magán érezni a
tengerparton. Együtt labdáztak, fürödtek, Lucie pedig le sem
vette róluk a szemét. Nyár volt, a gondtalanság, az együttlét
felhőtlen percei… Aztán a kék szemű ikrek eltűntek, és ő,
egyedül ő tehetett mindenről.
Alig egy hete történt.
Amióta elveszítette a családját, ez volt Sharko életének
leghosszabb, legfájdalmasabb hete.
Mit fog kideríteni a boncolás, mi lesz a biológiai és a
toxikológiai vizsgálatok eredménye? Miféle szörny vár rájuk a
laboratórium nyomtatójából hangtalanul kicsusszanó lapok
fekete-fehér betűrengetegének mélyén? Sharko úgy ismerte a
halál felfoghatatlan, mégis hibátlan logikával felépített világát,
mint a saját tenyerét. Tudta, hogy az áldozatok a haláluk után
sem szabadulhatnak a rendőrség és az orvosok karmai közül, és
egész addig nem lelhetnek végső nyugalomra, amíg a
nyomozás le nem zárul. Undorral gondolt az egykor az élet
fénye által beragyogott testek kegyetlen meghurcolására, ha
pedig a gyerekgyilkosok jutottak az eszébe… Sharko keze ökölbe
szorult, a körmei is belefehéredtek.
A hangokból arra következtetett, hogy egy autó parkolt le a
közelében.
A furgon fedezékében állva nyújtózkodott még egy utolsót a
forró aszfalton. Az ízületei recsegtek-ropogtak, mint a kiszáradt
fa, úgyhogy visszaszállt az autójába. A kivénhedt járgány
meglehetősen rossz bőrben volt már, de hiába járta a végét,
egyelőre rendületlenül tette a dolgát, és kitartott…
Amikor meglátta Lucie-t, valahogy még inkább összetört
benne minden. Farmert és szürke pólót viselt, a haját pedig
ügyetlenül összefogott lófarokban hordta. Égkék szemében
kihunyt a fény, sápadt volt és gyűrött. Sharkóhoz hasonlóan ő
is viharverten meredt csak maga elé, és úgy nézett ki, mint egy
híres mester megfakult festménye, amely az utóbbi néhány
évtizedet macska- és galambtetemek között töltötte egy
padláson. Sharko nézte, ahogy Lucie erőtlenül, egykori önmaga
árnyékaként végigvánszorog a parkolón, és az egész belseje
fájdalmas görcsbe rándult.
Ezek szerint Lucie Henebelle is azonnal tudomást szerzett a
hírről. Figyelte a számítógépes adatbázisokat, követte a
rendőrség nyomozócsoportjaitól befutó, gyerekekkel
kapcsolatos információkat, telefonos kapcsolatban állt
mindenkivel, akivel lehetett és kellett, és amikor befutott a hír,
azonnal útnak indult, hogy padlógázzal átrobogjon a fél
országon. Az isten szerelmére, mit akar csinálni lent a
pincében? Végignézi, ahogy feltrancsírozzák a gyerekét?
Sharko emlékezett arra a régi délelőttre… Még ő sem volt képes
ott lenni a kislánya, Éloïse boncolásán. Az rosszabb, mint
lenyelni egy kiélesített kézigránátot.
Mégis honnan meríti az erőt az ilyesmihez egy anya, egy
szerető anya? Miért akar szenvedni, miért akarja még jobban
felkorbácsolni magában a kétségbeesett gyűlöletet és haragot?
És mi van, ha végül kiderül, hogy egy ismeretlen gyerek hever
az acélasztalon? Lucie Henebelle mostantól arra van
kárhoztatva, hogy élőhalottként hullaházról hullaházra járva
keresse a lánykáit, amíg végképpen el nem hagyja minden
ereje? És ha az egyiket végül megtalálja, de a másik soha nem
kerül elő? Hogyan lehet ezt ép ésszel kibírni?
Sharko szorongatta a kormányt, és képtelen volt eldönteni,
hogy mitévő legyen. Neki is be kellene mennie, vagy maradjon
az autóban, várja meg, amíg Lucie előkerül? És aztán? Amikor
majd összetörve, a fájdalomtól eszét vesztve kitántorog az
ajtón, lépjen oda hozzá, ölelje át? Szorítsa magához olyan
erősen, ahogy csak tudja, és suttogja azt a fülébe, hogy egyszer
még jóra fordul majd minden?
Nem! Túlságosan szerette ezt az asszonyt, úgyhogy egyetlen
épeszű megoldást látott maga előtt: a menekülést.
Elfordította a kulcsot, indított. Irány Párizs!
Amikor az épület eltűnt a visszapillantó tükörből, Sharko
hirtelen rájött, hogy valószínűleg soha többé nem fogja látni
Lucie-t.
Elborult előtte a világ, szinte letaglózta a szomorúság és düh.

Megtalálni a kivezető utat, nem foglalkozni a kínzó fejfájással,


a perzselő könnyekkel, a bensőjét összerántó apócska
gyerekkezekkel, és a lehető leghamarabb eltűnni erről a halállal
átitatott helyről. Lucie nem evett, nem ivott, csak hányt. Az
idegei pattanásig feszültek, testét a tömény adrenalin űzte,
hajtotta tovább. A megengedett sebességnél jóval gyorsabban
száguldott a sztráda szélén sorakozó ostorlámpák elmosódó
fényétől káprázó szemmel. Észak felé tartott. Nem akart mást,
csak rohanni a végkimerülésig, maga alá gyűrni a végtelenül
hömpölygő aszfaltot… Mindent, csak ne kelljen, soha többé ne
kelljen gondolkoznia. Tehetett azonban bármit, a képek
feltartóztathatatlanul sorjáztak előtte, és elárasztották az
emlékek. Az az aprócska test azon az aránytalanul hatalmas
boncasztalon, és azok a lámpák éles fényében tettre készen,
szinte vidáman csillogó eszközök…
Nem akart tudni semmit, nem akarta elfogadni, hogy
felismerte az egyik lányát… Az örök élet egy kicsiny darabját,
amely belőle fakadt, amelyet nyolc éven át babusgatott, féltő
gonddal óvott éjjel-nappal, betegségben és egészségben, és
amelynek minden apró mozdulatát, más számára láthatatlan
rezdülését ismerte és a lelkében hordta.
Hús a húsából, vér a véréből.
Ráadásul várnia kell, türelmesnek kell lennie… A múló idő
lassan ható méregként kering majd benne, hogy minden egyes
pillanattal csak jobban szétáradjon az iszonyú kétség: vajon a
másik kislánya is halott-e már, vagy ő még az életéért reszket a
gyilkos keze között vergődve? Ez volt a legrosszabb, ez maga volt
a fokozhatatlan rettenet…
Miféle szörnyeteg rabolhatta el őket? Miért? Clara és Juliette
akkor tűnt el, amikor fagylaltért indultak a Sables-d’Olonne-i
tengerparton. Egyetlen percbe telt, hogy nyomtalanul eltűnjenek
a tömegben. Véletlen volt, hogy éppen őket rabolták el, vagy
kifejezetten őket szemelték ki? De miért? Lucie az összes
forgatókönyvet végigpörgette magában, az összes nyomasztó
lehetőséggel számolt, és szinte belebetegedett, ahogy egymást
űzve-hajtva, vég nélkül peregtek előtte az egyre nyomasztóbb,
egyre sötétebb képek.
És mindez Franck Sharko miatt… A halálát kívánta, nem
akarta látni. Jobb volt így mindenkinek. Ha a szeme elé kerülne,
Lucie úgy érezte, puszta kézzel ugrana a torkának, és ott helyben
megfojtaná.
Milyenek lesznek az elkövetkező napok, milyen lesz a
laborvizsgálatok, a nyomozás, a gyilkos utáni hajsza
eredményeire várni tétlenül? Ki képes ezt művelni egy
gyerekkel? Bújjon, rejtőzzön bárhova, ő, amíg jártányi ereje
marad, nem fogja feladni, és a nyomában lesz.
Nem Clara volt, és nem is Juliette… Nem Clarát és nem
Juliette-et láttam ma este… Nem… Az valaki, valami más volt.
Felnézett a lille-i diáknegyedben lévő házra, ahol lakott, és
látta az ablakok mögött haloványan derengő fényt. Teljesen
szokványos lakás volt, egy kedves, családias fészek, amelyet az
együttlét, a szavak béleltek puhára. A körút kihalt volt, a lámpák
világvégi egyhangúsággal változtatták a színüket. Zöld, piros,
sárga… Lucie félt hazamenni. A négy fal között Juliette és Clara
nélkül lenni… Inkább a halál, a sír, a koporsó…
Az édesanyja, Marie Henebelle egymás után itta a kávékat és
kapkodta a gyógyszereket, hogy képes legyen ébren maradni.
Hajnali három óra volt, és a fakó szőke hajú, máskor
fáradhatatlannak tűnő asszony néhány nap alatt éveket
öregedett. Az anyjuk munkája miatt lényegében ő viselte az ikrek
gondját, amióta csak megszülettek. Ő pelenkázta, cumiztatta
őket, ő volt mellettük, ha betegek voltak, vagy ha Lucie
szolgálatban töltötte az éjszakát.
Most pedig, istenem… Most pedig…
Lucie összepréselt szájjal, mozdulatlanul állt a nyitott ajtóban
az anyjával szemben. Szeretett volna elmenekülni, elfutni
valahova messze, és vissza sem nézni, vissza sem jönni soha
többé, csak bóklászni egy homokos, az óceán közepéig benyúló
földnyelven. A másnap járt az eszében, az újabb és újabb
ébredések perzselő kínja… Már ha sikerül egyáltalán elaludnia
úgy, hogy tudja, a rózsaszín és a zöld szobában üresen állnak az
ágyak, az elárvult plüssállatok pedig hiába várnak egy kis
dédelgetésre. Juliette búcsúban kipecázott elefántja és Clara
kedvenc vízilova… Csupa, csupa tátongó nyílt sebbé vált egykor
kedves emlék.
Lucie nem mozdult, az anyja lépett oda, hogy átölelje, hogy
aztán szótlanul összekapaszkodva álljanak csak. Mert mit lehet
mondani egy ilyen pillanatban? Hogy meg fogják találni az
ikreket, hogy minden rendbe jön? Rendőrként, és egy rendőr
anyjaként mindenkinél jobban tudták, annak az esélye, hogy egy
eltűnt gyerek épen, egészségesen kerül elő negyvennyolc óra
múltán, gyakorlatilag nulla. A való élet, a statisztika ezt mutatta.
Amikor Marie meglátta a hermetikusan lezárt műanyag
zacskót a lánya elfehéredett kezében, azonnal tudta, mi az. A
készlet egy maszkot, egy átlátszó csövet, egy pár gumikesztyűt,
egy kartonlapot, és három darab, a DNS-minta levételére
szolgáló pálcikaszerűséget tartalmazott.
Lucie az anyja vállába fúrta az arcát.
– Mi lesz, anya? Hogy fogok ebből kimászni?
Marie Henebelle kimerülten rogyott le a kanapéra. Magas,
karcsú nő volt, olyan, aki a hatvanhoz közelítve is megőrizte
vonzerejét, és bár aznap éjszaka a teste, a lelke segítségért
kiáltozott, elszántan, keményen tartotta magát…
– Itt leszek melletted… Itt leszek.
Lucie szipogva bólintott.
– Az a gyerek a boncasztalon… Megátkoztam, anya,
megátkoztam, amiért kétségek között hagyott… Az nem az én
gyerekem volt… A lelkem mélyén tudom, hogy nem az én
gyerekem… Hogy is kerülhetne oda az én egyik lánykám?
Hogyan… Hogy lett volna képes bárki is bántani őt? Ilyen nincs,
ez egész egyszerűen lehetetlen.
– Tudom, hogy az.
– Biztosan tudom, hogy… hogy az a szörnyeteg ott maradt…
ott maradt, amikor a lángok körbefogták… Tudom, hogy
végignézte.
-Lucie…
– Lehet, hogy sikerül gyorsan elkapni… Lehet, hogy más
lányokat is elrabolt, és hogy az enyémek…
Marie hangja csüggedten csengett, és Lucie ezt
megbocsáthatatlanul a lemondás jelének vette.
– Lehet, Lucie… Lehet…
Képtelen volt megszólalni… A félhomályos lakáson átvágva
elment megmosni a kezét, majd feltépte a rendőrségi laborban
kapott zacskót. Alig engedelmeskedtek a tagjai, mert úgy érezte,
hogy minden egyes kínkeserves mozdulattal a felfoghatatlan
elfogadásához jut közelebb. Miután felhúzta a kesztyűket
visszament a nappaliba. Az anyja hátrált néhány lépést, a szája
elé kapta a kezét, és csak nézte, hogy mit csinál.
Lucie a bűnügyi rendőrség tisztjeként avatott mozdulatokkal a
szájába nyúlt az egyik pálcikával, hogy a végén található anyagot
benedvesítse a saját nyálával. Könnyes arcát a vállához dörzsölte,
hogy semmi, még az anyai kétségbeesés se zavarhassa meg a
mozdulatot. Valószerűtlennek és szégyenletesnek érezte az
egészet: adott esetben a saját DNS-ével szolgáltat végső
bizonyítékot arra, hogy az egyik kislánya halott.
Lucie a rózsaszín FTA kartonon megjelölt helyre nyomta a
pálcika végét, hogy a nyála átitassa a lapot, majd becsúsztatta azt
a tasakba, és gondos mozdulatokkal lezárta.
„Bűnügyi bizonyíték. Tilos kinyitni.” – állt a piros színű,
öntapadós ragasztószalagon.
A minta másnap kora reggel útra fog kelni egy
magánlaboratórium felé, ahol több száz társával együtt
türelmesen várja majd, hogy sorra kerüljön. Lucie jövője –
valamennyijük jövője – egy szabad szemmel nem is látható
közönséges molekulán, azon a milliónyi A, T, G, C betűből álló
sorozaton állt vagy bukott, amely – eltekintve az egypetéjű
ikrektől – minden ember esetében egyedi genetikai mintát
alkotott, és amelynek segítségével számtalanszor sikerült már az
egyes bűnügyek gyanúsítottjainak az ártatlanságát vagy a
bűnösségét igazolni.
Hiába hitt, remélt, Lucie kénytelen volt belegondolni abba,
hogy esetleg a lányai nélkül kell leélnie az életét. Nem tudta
elképzelni, milyen is az, és hogy képes lesz-e rá egyáltalán.
1.
Egy évvel később

A párizsi bűnügyi rendőrség kötelékébe tartozó


Manien-csoport érkezett elsőként a helyszínre. A gyilkosság a
vincennes-i erdőben történt néhány lépésnyire az állatkerttől és
a Daumesnil tótól, alig néhány kilométernyire a híres-neves quai
des Orfèvres 36-tól 1 . Kék volt az ég, a tó vize kristálytisztán
csillogott a szeptember eleji csípős reggelben. Szeszélyes,
változékony idővel, a fülledt, forró napok után némi
megkönnyebbülést hozó vad viharokkal telt el a párizsi nyár.
Az élettelen testre egy kocogó bukkant rá hajnalban. A riadt
sportember a 112-es segélyhívószámot hívta először, de az
információ a sürgősségiektől egy órán belül eljutott a bűnügyi
rendőrség ügyeleteséhez, ő pedig azonnal ugrasztotta az „A”
lépcsőház harmadik emeletén található gyilkossági csoport
embereit.
A zöld színű Polo volánja mögött, becsatolt biztonsági övvel
üldögélő, negyven körüli férfi a jelek szerint több késszúrást
kapott a mellébe. A kocogó gyanúját elsősorban a tehetetlenül
előrecsukló feje keltette fel. A jármű vezetőoldali ablaka teljesen
le volt eresztve.
A kiérkező négy rendőr közül rangban második Franck Sharko
a többiek előtt járt. Határozott léptekkel haladt, látszott rajta,
hogy elsőként akar a helyszínre érni. Tízméternyivel a főnöke és
a kollégái előtt járva elsőként bújt át a helyszínt biztosító

1 Az ezen a címen található épületben működik a bűnügyi rendőrség


regionális központja és a párizsi rendőr-főkapitányság. (A fordító
megjegyzése.)
rendőrök által kifeszített kordonon, és közelítette meg a kíváncsi
tekintetektől távol, a fák között álló autót.
A quai des Orfèvres rendőrei jól ismerték a vincennes-i erdőt,
az azon áthaladó forgalmas utakat és azokat a rázós helyeket,
ahol a transzvesztiták, a prostituáltak és a transszexuálisok
gyülekeztek. Ez a kissé félreeső, az állatkert és a tó közé ékelődő
hely mindig is a nyugalom szigetének számított, ugyanakkor
persze ideális helyszín volt egy szemtanúk nélküli gyilkossághoz
is.
A túlságosan bő farmerban, kopott fekete pólóban és
végstádiumba jutott hajós cipőben pompázó Sharko
gumikesztyűt húzott, majd benyúlt a nyitott ablakon át a
járműbe, megfogta az áldozat állát, és maga felé fordította az
arcát. Manien kapitány odasietett, és rángatni kezdte Sharko
pólóját.
– Te meg mi az istent csinálsz?
Az ötvenes férfi huszonöt évet húzott már le a cégnél. Sharko
óvatosan visszafordította az áldozat fejét. Elnézte a sápadt arcot,
a halott tekintetet és a mellén terpeszkedő vérfoltot.
– Mintha ismerős lenne… Neked nem?
Manien őrjöngött. Olyan erővel kezdte rángatni a felügyelőt,
mintha az valami bűnöző lett volna.
– És a szabályzat? Te szórakozol velem?
– Frédéric Hurault… Igen, Frédéric Hurault-nak hívják. Jó tíz
éve volt dolgunk vele. Én foglalkoztam az üggyel… Akkoriban
még a beosztottam voltál. Nem emlékszel?
– Engem csak az érdekel, hogy itt és most mit csinálsz…
Sharko végignézett a rangban alatta álló felettesén. Amióta
visszahelyeztette magát, bár voltak, akik kedélyesen így
szólították („Hogy van, felügyelő?”), hivatalosan nem viselte a
címet, a beosztása szerint egyszerű hadnagyként dolgozott. Ez
volt az ára annak, hogy a nanterre-i központ viselkedéselemző
szolgálatának steril, kényelmes irodájában átüldögélt évek után
visszatérhessen az utcára, és ismét meghentereghessen a
legocsmányabb bűncselekmények mocskában. Sharko
ragaszkodott a dologhoz, és még az sem érdekelte, hogy egy
Manien-szerű seggfej alá osztották be. A kérése meglepte a
feletteseit, mivel nagyon kevesen voltak hajlandók alacsonyabb
beosztást elfogadni a francia rendőrségnél, nemhogy kifejezetten
kérvényezni azt. Először a bűnügyi rendőrség egyik
nyomozócsoportjának az élére akarták kinevezni, de
visszautasította. Úgy akarta befejezni, ahogy kezdte:
jelentéktelen kopóként, aki fegyverrel a kézben néz farkasszemet
a bűnnel és a rosszfiúkkal.
– És arra emlékszel, hogy miért ítélték el? – nézett Manienre.
– Azért, mert megölt két kislányt… A saját lányait.
Manien cigarettát húzott elő, és rágyújtott. Rágta a körmeit.
Szikár, ideges fickó volt, áttetszően sápadt és gyűrött, mint a
cigarettapapír. Sokat dolgozott, alig evett, és még kevesebbet
mosolygott. Voltak, akik sótlannak, kedélytelennek tartották, és
voltak, akik rosszindulatúnak. Sharko mindkét tábor véleményét
osztotta.
Bertrand Manien nem válogatta meg a szavait.
– Elég volt a szórakozásból! Amióta hozzám kerültél,
folyamatosan keresztbe teszel nekem… Semmi szükségem egy
kezelhetetlen faszfejre. Bellanger-nál megürül egy hely, mert
Fontès külszolgálatba megy, úgyhogy szép csendben lelépsz
tőlem. Mindenkinek így lesz a legjobb.
Sharko bólintott.
– Úgy legyen.
Manien kéjesen beleszívott a cigarettájába, és a gyorsan
tovagomolygó füstfelhő mögül Sharkóra hunyorgott.
– Mondd csak, mikor aludtál utoljára? Mármint két óránál
többet egyhuzamban…
Sharko összevonta a szemöldökét. Három mély, tökéletesen
párhuzamosan futó ránc jelent meg a homlokára hulló őszes
tincsek alatt. Hónapok óta nem volt fodrásznál, pedig amióta
rendőr volt, mindig rövid hajat vágatott.
– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát.
– Dehogynem, pontosan tudod te azt. Nem hittem volna, hogy
lehetséges ennyi ideig kibírni, én mindig azt gondoltam, hogy az
alváshiányba előbb-utóbb belehal az ember. Nem is vagy már
magadnál, felügyelő… Kár volt otthagynod a nanterre-i irodát.
Emlékszel erre a fickóra, akivel tíz évvel ezelőtt akadtál össze, de
arról bezzeg fogalmad sincs, hogy hova tetted a fegyvered,
úgyhogy most hazamész szépen kialudni magad, és ki sem
mozdulsz az ágyból, amíg Bellanger nem hív. Na, tűnés!
Manien feszes, katonás léptekkel otthagyta. Egy igazi
szemétláda, és erre még büszke is volt. Ment kezet rázni a
helyszínelőkkel és a nyomukban papíroktól, nyomtatványoktól
roskadozó aktatáskáikkal érkező, fontoskodva pislogó
jegyzőkönyvezőkkel. Mint a hullabogarak – gondolta Sharko
elnézve, ahogy körbenyüzsögték az áldozatot. Az idő múlik, de a
dolgok nem változnak.
Vetett még egy utolsó pillantást az áldozat fátyolos tekintetére.
Frédéric Hurault szemében csodálkozást látott, valószínűleg úgy
halt meg, hogy nem tudta pontosan, mi és miért történik vele.
Sötét éjszaka lehetett, semmiféle világítás nem volt a környéken.
Megkocogtatták az üveget, ő lehúzta az ablakot, hirtelen
előkerült a kés, és többször is mellbe szúrták. Csendben, feltűnő
nyomok és szemtanúk nélkül, legfeljebb húsz másodperc alatt
zajlott le a dolog. Jöhetett a nyomok rögzítése, a boncolás, a
környékbeliek kikérdezése. Minden ment a maga jól bevált,
megszokott útján, és ez az esetek kilencvenöt százalékában
eredményesnek is bizonyult.
Tagadhatatlanul ott volt azonban az a bizonyos öt százalék,
amelynek több ezer oldalnyi jegyzőkönyve, ügyirata ott
sorakozott a bűnügyi rendőrség tetőterében berendezett irodák
polcain. Egy maroknyi gyilkosnak sikerült átsiklania a háló
szemei között. Dörzsöltek voltak, ők alkották a „szakma” krémjét,
őket volt a legnehezebb becserkészni… Kőkemény munka volt,
tulajdonképpen ki kellett érdemelni, hogy elkaphassa,
letartóztathassa őket az ember.
Sharko pusztán a tekintélytisztelet kedvéért még egyszer
körbejárta a helyszínt, sőt még a járművet is alaposan átnézte,
majd köszönés nélkül otthagyta a társaságot. Komor ábrázattal
távolodott, az éppen megint üvöltözni kezdő Manien kivételével
mindenki őt figyelte.
Sharko nem foglalkozott senkivel és semmivel; kissé
homályosan látott, és majd’ eldőlt az álmosságtól…

Éjszaka volt. Sharko a lábát szorosan összezárva egy


vadonatúj, század gramm pontosságú elektronikus mérlegen állt.
Hiba és rossz beállítás kizárva: a műszer pontosan hetven kiló
húsz dekát mutatott. Húszéves korában volt ennyi. A
kulcscsontja majd’ átütötte a bőrét, és a bordái is látványosan
kirajzolódtak. Száznyolcvanöt centije magasából egy ideig
viszolyogva vizsgálgatta saját beteges soványságát, majd
berajzolt egy pontot a falra kiragasztott, néhány hónappal
korábban készített grafikonba. A testsúlyának alakulását
ábrázoló vonal meredeken zuhant, és nyilvánvaló volt, hogy ha a
tendencia nem változik, a következő alkalommal már le fog lógni
a lapról, és a fürdőszoba falát borító csempén folytatja az útját.
Félmeztelenül visszavonult a kietlen hálószobába, ahol
mindössze egy ágy, egy szekrény, a sarokban pedig egy kupac
szétszedett sín és néhány vasútmodell árválkodott. Az
ébresztőóra, amelynek időtlen idők óta nem hallotta a hangját,
hajnali három óra hét percet mutatott.
Közeledett az idő.
Törökülésbe ereszkedett a matrac közepén és várt. Lassan
pislogva figyelte a számlap élénkpiros számait.
Három óra nyolc… Három óra kilenc. Sharko önkéntelenül is
visszaszámolt. Hatvan, ötvenkilenc, ötvennyolc, ötvenhét… A
lidérces szertartás megkezdődött: a tudata mélyén tátongó pokol
kapui minden áldott éjszaka szélesre tárultak ilyenkor.
Eltelt egy újabb perc.
Három óra tíz… Mintha egy világvégi, mindent elsöprő
robbanás lökéshulláma söpört volna végig rajta.
Egy évvel és tizenhat nappal korábban pontosan ilyenkor
csörrent meg a mobilja. Már akkor sem aludt. Emlékezett a
poitiers-i bűnügyi laborból jelentkező síron túli férfihangra, és
arra is, amit mondott:
Az eredmény egyértelmű. A Lucie Henebelle és az erdőben
talált, megégett áldozat DNS-állományának összehasonlítása
pozitív lett, tehát vagy Clara vagy Juliette Henebelle holtteste
került elő. Ennél többet egyelőre nem tudtunk megállapítani.
Őszintén sajnálom.”

Sharko állig betakaródzva lustán elhelyezkedett, és


reménykedett, hogy sikerül aludnia két-három órát. Épp csak
annyit, amennyi a túléléshez kell. Csak az álmatlanságban
szenvedők tudják, hogy milyen hosszúak az éjszakák, hogy
milyen hangosan kiáltoznak a kísértetek. Az éjszaka
visszhangosan ide-oda verődő neszei… A lázas gondolatok…
Sharko szinte mindent bevetett, de képtelen volt menekülni a
kínok elől. Próbált mozdulatlanul feküdni, altatót vett be,
légzőgyakorlatokat végzett, sőt még arra is kísérletet tett, hogy
sporttal csigázza el magát a végkimerülésig. A teste feladta,
megtört, de a tudata egyetlen percre sem nyughatott.
Pszichológushoz persze nem volt hajlandó járni. Halálosan elege
lett az orvosokból, akik hosszú éveken át kezelték a
skizofréniáját.
Soha nem lesz nyugalma, soha többé.
Becsukta a szemét, és a víz taraján sodródó sárga
strandlabdákat képzelve maga elé próbált elaludni. Egy idő után
érezni kezdte a tenger hullámait, hallotta a szél zúgását, a parti
föveny neszezését. A karjai elernyedtek, a lassan ráereszkedő
kábaságban szinte hallotta, ahogy a szíve a fáradt izmokba
pumpálja a vért, de ahogy elszenderedett volna, a víz, mint
mindig, most is vérszínűre váltott, a félig leeresztett labdákat
pedig kivetette a partra, ahol csak és kizárólag sötét
gyermekárnyak imbolyogtak.
És akkor ismét, megint ő jutott az eszébe. Ő… Lucie
Henebelle, akiből csak az arcát, csak a mosolyát, csak a könnyeit
látta. Mi lehet vele? Sharkónak annyit sikerült megtudnia, hogy a
gyilkos letartóztatása és a minden érző embert letaglózó tragédia
után néhány nappal kilépett a rendőrségtől. Vajon sikerült
összeszednie magát, vagy hozzá hasonlóan összeomlott, és a
poklok poklát járja azóta is? Mivel telhetnek a nappalai és az
éjszakái?
Sharko megviselt zsaruszíve hevesen vert. Túl hevesen ahhoz,
hogy képes legyen elaludni, úgyhogy az oldalára fordult, és
elölről kezdte. A hullámok, a labdák, a langyos homok…

Szeptember 6-án reggel 7 óra 22 perckor a koffeinmentes


kávéját kortyolgatva könyökölt a konyhaasztalon egy alig
megkezdett keresztrejtvény felett, amikor megcsördült a telefon.
„A pusztítás és a rossz istene” – olvasta el a meghatározást, és
ugyan beírta még, hogy „Széth”, de utána csendben félretolta a
lapot, mert túlságosan zaklatottnak érezte magát. Azelőtt
pillanatokon belül végzett volna a rejtvénnyel, de most…
Az új főnöke, Nicolas Bellanger hívta, és megkérte, hogy
sürgősen menjen el a Párizstól mindössze négy kilométernyire
fekvő meudoni primatológiai intézetbe, ahol egy halott nőt
találtak az egyik ketrecben. A jelek szerint egy csimpánz támadta
és csonkította meg a szerencsétlent.
Sharko letette. A karrierje vége felé járt már, de még sikerült
megérnie, hogy majmok után küldjék nyomozni. Látta maga
előtt, ahogy a kollégái sandán összenézve felröhögnek, és a
nyakába varrják az ügyet, és már hallotta is a megjegyzéseket,
hogy „Mi van, felügyelő, mostanában már makákókkal
randizol?”
Rosszkedvűen nézett maga elé, és arra gondolt, hogy ennél
mélyebbre aligha süllyedhet már.
2.

Miután elhaladtak a meudoni csillagvizsgáló mellett, Sharko


és a Bellanger-csoportbeli új társa egy fák között kanyargó kis
útra tért. A harmincéves, izmos, tipikus osztályelsőnek kinéző
Jacques Levallois egy éve került a bűnügyi rendőrséghez a kiváló
minősítéssel letett hadnagyi vizsgájának és a kábszeresek
helyettes csoportvezetőjeként dolgozó nagybátyja protekciójának
köszönhetően.
Aznap reggel a felügyelő nem volt igazán beszédes
hangulatában. Sohasem dolgoztak még együtt, de Levallois
tökéletesen ismerte új társa hányatott sorsát és pályafutását.
Tudta, hogy a legveszélyesebb gyilkosokkal, a legbetegebb
ügyekkel foglalkozott, hogy néhány évvel korábban tragikus
körülmények között elveszítette a lányát és a feleségét, és tudott
a furcsa betegségéről is, amely végül ugyanolyan hirtelen, ahogy
jött, el is tűnt. Levallois sokat látott veteránnak tartotta Sharkót,
olyan önmagát túlélt hősnek, akit vagy rajongva tisztel az ember,
vagy gyűlöl. A fiatal hadnagy még nem döntötte el, hogy melyik
álláspontra fog helyezkedni, de egyet biztosan tudott: Sharko
kiváló nyomozó volt.
Bár alig hagyták el a fővárost, olyan érzésük volt, mintha a
világvégére keveredtek volna. Bármerre néztek, csak fákat, lágy
fényeket és dús növényzetet láttak. „Primatológiai központ, UMR
6552 EEE” – állt egy kisméretű táblán.
– Az EEE azt jelenti, hogy Etológia-Evolúció-Ekológia –
jegyezte meg Levallois, hogy oldja a hangulatot.
– És azt tudjuk, mit jelent pontosan, hogy
Etológia-Evolúció-Ekológia? – nézett rá Sharko.
– Az igazat megvallva, fogalmam sincs.
Sharko behajtott a parkolóba, ahol az intézet munkatársainak
az autóin kívül már egy rendőrségi jármű is állt. Az erdő közepén
álló központ úgy nézett ki, mint egy magasan és erősen körbefutó
rönkkerítés mögé rejtőző tábor. A rácsos bejárat a
körülményekre való tekintettel tárva-nyitva volt. A két rendőr, a
fiatal és az öreg, szótlanul lépdelve indult a kerti út végén
izgatottan beszélgető nők és férfiak csoportja felé.
A központ nem volt különösebben érdekes vagy látványos. A
kialakított terek tágassága miatt úgy tűnt, mintha az állatok a
szabadban éltek volna, de ha jobban figyelt az ember, láthatóvá
váltak az ügyesen álcázott rácsok és a faágak között kifeszített
zöld hálók. A legkülönbözőbb méretű majmok játszottak,
kergetőztek hangosan rikoltozva, a fákon csimpaszkodva. A
párizsias ízléssel kialakított műőserdő Amazóniát idéző
sűrűjéből egy csapat maki villogtatta hatalmas, jádeszínű szemét
a két idegenre.
Egy nő vált ki a beszélgetők csoportjából, és feléjük indult. Az
ötvenes éveiben járhatott, és rövidre vágott barna hajával kicsit
úgy nézett ki, mint Sigourney Weaver a Gorillák a ködben című
filmben. Levallois büszkén mutatta fel az igazolványát.
– Párizsi bűnügyi rendőrség, Levallois hadnagy, ő pedig…
– Sharko felügyelő – mutatkozott be Sharko.
Üdvözölték egymást. A nőnek szokatlanul határozott
kézfogása volt.
– Clémentine Jaspar. Primatológus vagyok, és egyben a
központ vezetője. Rettenetes, ami történt.
– Az egyik majom megtámadta a munkatársnőjüket?
Jaspar szomorúan bólintott. Egy nő, aki közvetlen
kapcsolatban él a természettel, gondolta Sharko elnézve az
asszony kezét és bőrének tónusát, amelyen látszott, hogy a
francián kívül más tájak napsütése is bőven érte. Az alkarján egy
hosszú heg futott végig… Talán egy machete ejthette.
– Nem értem, mi történt. Shery a légynek sem ártott soha
életében, egyszerűen hihetetlen, hogy ilyen szörnyűségre
vetemedett.
– Shery… Ő a…
– A nőstény majmom. Egy nyugat-afrikai csimpánz, akivel
már nagyon régóta foglalkozom.
– Megmutatja, hol történt?
Jaspar bólintott, és egy modern, földszintes fehér épületre
mutatott.
– A majomház, de a kutatólaboratóriumok is ott vannak. Két
rendőr már megérkezett… Az egyik odabent van, a másik pedig…
most nem is igazán tudom… Állandóan telefonál, talán kiment a
fasorba. Jöjjenek utánam!
A rendőrök odabiccentettek a központ láthatóan zaklatott
munkatársainak. Az öt-hat fős, főleg fiatalabbakból álló társaság
tagjai a kávésbögréjüket szorongatva, izgatottan tárgyalták az
eseményeket. Sharko alaposan szemügyre vette őket, majd
egy-két szaporább lépéssel utolérte Jaspart.
– Pontosan mivel foglalkozik a központ?
– Elsősorban etológiával. Azt próbáljuk megérteni, hogy
miként alakultak a főemlősök társas kapcsolatai és értelmi
képességei a biológiai evolúció során, és ebből adódóan a
mozgásukat, az eszközhasználatukat és a szaporodási
szokásaikat tanulmányozzuk. Közel száz, tíz különböző fajhoz
tartozó és többségében Afrikából származó főemlős él a
központhoz tartozó nyolchektáros területen.
Sharko és a kollégája nem vette a fáradságot, hogy elővegye a
jegyzettömbjét. Mi értelme lett volna, hiszen az ügy teljesen
egyértelműnek, eleve megoldottnak tűnt. Odafent, a sűrű lombok
között, mintha egy összeszokott légtornászcsoport akrobatái
lettek volna, vöröses szőrgolyók lendültek ágról ágra: egy
orángutáncsalád volt az, a kicsi az anyja előtt haladva igyekezett
lépést tartani a nagyokkal.
– És az áldozat? Mivel foglalkozott egész pontosan?
– Éva Louts a Jussieu Egyetem hallgatója volt, és evolúciós
biológiával foglalkozott. Három hete dolgozott nálunk, hogy
anyagot gyűjtsön a szakdolgozatához.
– Mi az az evolúciós biológia?
– Azt tudják, hogy mi a genom, a génállomány?
– Nem pontosan.
– A huszonhárom kromoszómapárunkat alkotó DNS teljes
láncolatáról van szó, és ez a több mint hárommilliárd adatot
tartalmazó szekvencia valamiféleképpen a szervezetünk gyártási
útmutatójának is tekinthető. A genom segítségével tehát
rekonstruálható az élet története. Az evolúciós biológia
elsősorban is azt próbálja megérteni, hogy miért és hogyan
halnak ki vagy jönnek létre új fajok vagy olyan új vírusok, mint
amilyen az AIDS, a SARS. Persze a földi élet alakulása, változása
számtalan egyéb kérdést is felvet, például azt, hogy miért
öregszünk és miért halunk meg. Nyilván hallottak már a
természetes kiválasztódásról, a mutációkról vagy a genetikai
örökségről.
– Darwin és társai? Igen, nagy vonalakban.
– Nos, hát mi ezekkel a dolgokkal foglalkozunk.
Beléptek a majomházba, majd elhaladva egy meglehetősen
szerényen felszerelt iroda előtt beértek egy tágas terembe, ahol
különböző méretű, általában üresen álló ketrecek sorakoztak.
Körbepillantva csupán néhány kisebb méretű majmot láttak
hadonászni, rohangálni. A polcok csak úgy roskadoztak a
különböző műanyag játékoktól, rengeteg színes, különböző
formájú építőelem, nagyméretű puzzle és doboz, láda hevert
mindenfelé. Kellemetlen, rothadt gyümölcs és ürülék szaga
terjengett a levegőben. A láthatóan zaklatott Jaspar hirtelen
megtorpant.
– Ott történt – mutatott előre. – Maguk odamehetnek, de én,
ha nem haragszanak, maradnék, mert elég rosszul vagyok.
– Megértjük.
Sharko nyomában a kollégájával továbbindult, majd
mindketten kezet ráztak a tragédia helyszínét biztosító bajuszos
rendőrrel. Az áldozat az utolsó, körülbelül háromszor három
méteres rács aljára szórt alomban feküdt a hátán, szétvetett
karral, mintha csak napfürdőzött volna. A feje alatt egy vértócsa
vöröslött. A jobb arcán egy nyilvánvalóan harapásból származó
seb futott le az állán keresztül a nyakáig.
Huszonhárom-huszonnégy éves lehetett. A blúzát leszaggatták,
elhajított cipői pedig jóval távolabb, a terem közepén hevertek. A
feje körül megdermedt vértócsa közepén egy fémből – talán
rézből vagy bronzból – készült papírnehezék pihent.
A ketrec jobb sarkában egy összekucorodott csimpánz
gubbasztott. A nagytermetű, széles hátú, fekete állat alkarját,
kezét és lábát is vér borította. Amikor a lépteik zajára felfigyelő
megtermett nőstény csimpánz rájuk nézett, Sharko mintha
mélységes szomorúságot látott volna a szemében. Azután Shery
ismét összehúzta magát, hátat fordított, és nem foglalkozott
velük.
A bajuszos rendőr egy eloltott cigarettát forgatott az ujjai
között.
– Ez van, ez a nyamvadt makákó mozdulni sem hajlandó. Azt
az utasítást kaptuk, hogy várjuk meg magukat az elaltatásával.
Sharko a távolabb álldogáló Jaspar felé fordult.
– Ki találta meg a holttestet?
A nő meg sem hallotta a kérdést, szapora léptekkel közeledett,
és feldúlt arccal a bajuszos rendőrre meredt.
– Sherynek semmi köze a makákókhoz! Ő egy nőstény
csimpánz, akivel harminchét éve foglalkozom.
A rendőr vállat vont.
– Makákó vagy sem, előbb-utóbb úgyis ellenünk fordul az
összes. Amint az ábra is mutatja…
Levallois hadnagy finoman jelezte a kollégának, hogy igazán
kimehetne lazítani egy kicsit. A feszültség tapintható volt, szinte
vibrált a levegő. Sharko nyugodt hangon megismételte a
kérdését.
– Ki találta meg a holttestet?
Jaspar akkor már ott állt mellette. Idegesen összekulcsolta a
kezét, és igyekezett úgy fordulni, hogy a tekintete még véletlenül
se tévedhessen az áldozatra. Sharko tökéletesen tisztában volt
azzal, hogy a kíváncsiság elmúltával az emberek túlnyomó
többsége képtelen szembenézni a halállal. A félig-meddig
lemeztelenített fiatal női test látványa még az ő edzett szemük
számára is felkavaró élmény volt.
– Az állatgondozónk, Hervé Beck. Hajnali hatkor szokta
kitakarítani a ketreceket. Azonnal hívta a rendőrséget.
– A ketrecajtót zárva találta?
– Nem, tárva-nyitva volt. Hervé csukta be, amikor meglátta a
testet, hogy Shery ne szökhessen ki.
– Hol van most?
– Odakint, a többiekkel.
– Rendben. És a papírnehezék? Tudja, honnan való?
– Az irodából, ahol Éva dolgozott.
– Van valami elképzelése arról, hogy a diáklány miért nyitotta
ki a ketrecet, és miért ment be a papírnehezékkel?
– Shery a központ kabalája, és a többi állattal ellentétben csak
aludni jár be a ketrecébe, az idő többi részében szabadon jár-kel.
Időnként ellop dolgokat, főleg a fényes, csillogó tárgyakat
szereti… Éva hozhatta be, miután végzett a megfigyeléssel. Mivel
napközben az egyetemen volt, általában elég későn járt be
dolgozni, és utolsóként ment haza. Megbíztunk benne.
Jaspar a szerencsétlenül járt nőre pillantott.
– Shery tökéletesen ártalmatlan. Az egész szakma ismeri, és
tudja róla, hogy mennyire kedves, értelmes és főleg, hogy milyen
ügyesen képes kifejezni magát.
– Kifejezni?
– Az ameslánt beszéli, az amerikai siketnémák jelbeszédét.
Harminc évvel ezelőtt tanulta meg a közép-washingtoni egyetem
ellensburgi intézetében, ahol a csimpánz és az ember
kommunikációjával foglalkoznak. Az egész életem azzal telt,
hogy ámulattal figyeltem a fejlődését, hogy osztoztam vele az
örömeiben és a bánataiban. Nem tudok mást mondani, csak azt,
hogy képtelen lenne…
Hirtelen elhallgatott, mert szembesülnie kellett a nyilvánvaló
ténnyel, hogy a majom csupa vér volt, és hogy az agyonütött,
megharapott áldozat ott hevert a lábánál. Mi történhetett? Hogy
követhetett el Shery ilyen gyalázatot? Jaspar próbált
kommunikálni az állattal, de hiába könyörgött, szólítgatta a
rácson át, a csimpánz tovább kucorgott a helyén, és nem volt
hajlandó megmozdulni.
– Nem akar mondani semmit. Azt hiszem, sokkos állapotban
van.
Sharko és Levallois összenézett. A fiatal hadnagy elővette a
telefonját, és kiment, Sharko pedig a kissé túl bő farmere zsebébe
süllyesztette a kezét. Kényelmetlenül érezte magát a ketrec
sarkában kucorgó állat és az élettelen tekintetével egyenesen
rámeredő fiatal áldozat közelében.
– Hölgyem, nyomozás indul, ki fognak jelölni egy ügyészt. A
társam most hívja a helyszínelőket, akik rögzítik majd a
nyomokat, a kollégáim pedig ki fogják hallgatni önt és a
munkatársait.
A szavai láthatólag megnyugtatóan hatottak a tudósra, holott
csak az ilyenkor szokásos eljárást ismertette vele. Ha egy
akasztott embert találtak egy belülről bezárt szobában, akkor is
meg kellett indítani a nyomozást, hogy tisztázhassák,
öngyilkosságról, balesetről vagy álcázott gyilkosságról van-e szó.
Sharko a majmot figyelte, és egy pillanatra elgondolkozott, hogy
vajon ezeknek az állatoknak is van-e ujjlenyomata.
– Be kell majd mennünk a ketrecbe, és mintát kell vennünk
a… kedvence szájából, a körmei alól. Ellenőriznünk kell, hogy az
áldozat vére van-e rajta, mert így bizonyítható a támadás ténye,
ehhez azonban el kell majd altatnunk…
Clémentine Jaspar egy pillanatig mozdulatlanul figyelte a
ketrec erős rácsait, majd különösebb meggyőződés nélkül
bólintott.
– Megértem, de ígérje meg, hogy nem bántják, amíg ki nem
derül az igazság. Ez a csimpánz sokkal emberibb, mint a
körülöttük létező emberek többsége. A dzsungelben találtam rá…
Orrvadászok sebesítették meg, az anyját a szeme láttára
mészárolták le… Olyan mintha a gyerekem lenne, az egész életem
róla szól…
Sharko mindenkinél jobban tudta, hogy mit jelent elveszíteni
egy szeretett lényt. Igyekezett kitérni, és a lehető legsemlegesebb
választ adni.
– Nem ígérhetek semmit, de megteszem, ami tőlem telik.
Clémentine Jaspar szomorúan felsóhajtott.
– Értem. Hozom a kábítópisztolyt – mondta halkan, szinte
suttogva.
Sharko közelebb lépett a ketrechez, majd óvatosan, nehogy a
rácshoz érjen, leguggolt. Kétség sem férhetett hozzá, az áldozat
arcát eltorzító harapás a csimpánztól származott, ő volt a tettes.
Nyilvánvaló volt, hogy a papírnehezékkel támadott, miként az is,
hogy sohasem fogják megtudni, miért tette. Sharko hallott már a
majmokból hirtelen, minden látható ok nélkül előtörő agresszív
rohamokról, amelyek során akár a saját utódaikat is képesek
voltak elpusztítani. Elképzelhető, hogy Éva Louts nem volt eléggé
elővigyázatos, de az is lehetséges, hogy csak rossz pillanatban
közeledett a majomhoz. Egy dolog biztosnak tűnt: a bájosan
elálló fülű nőstény csimpánz jövője meglehetősen
bizonytalannak tűnt.
– Harminchét év, öreglány… Annyi idős vagy, mint a nő, akit
szerettem… Na, ehhez mit szólsz? Ilyen idős fejjel miért ne
akadhatna ki az emberfia? Miért nem akarod elmondani, hogy
mi történt?
Jaspar egy olyan eszközzel a kezében jelent meg, amely
kísérteties módon emlékeztetett a festékszóró pisztolyokra.
Sharko ropogó térdekkel kiegyenesedett, és felpillantott a
mennyezetre.
– Bármerre nézek, mindenhol biztonsági kamerákat látok.
Nem gondolt arra, hogy esetleg…
– Ne is folytassa… Évának kellett volna bekapcsolnia a
riasztórendszert, és élesíteni a kamerákat, amikor elmegy.
Az igazgatónő nagy levegőt vett, és célba vette az állatot.
– Ne haragudj, bogaram…
Shery ekkor megfordult, és egyenesen a nő szemébe nézett.
Két öklével a földön támaszkodva, lomhán a rácshoz jött. Jaspar
ujja remegni látszott a ravaszon.
– Sajnálom, de nem megy – engedte le a karját.
– Hagyja! Majd én – mondta Sharko.
A csimpánz egy kissé felegyenesedett, két, tenyérrel kifelé
fordított kezét összekulcsolta, és egy kissé hátrébb hajolva az
arca elé emelte. Sharko éppen célba vette, de Jaspar hirtelen
megállította.
– Várjon! Végre beszélni kezdett.
Shery újabb jelekkel próbálkozott: maga elé emelte, majd az
ujjait begörbítve előre-hátra mozgatta a kezét, ahogy a
gyerekeket szokták a szellemekkel riogatni, végül pedig előbb a
szája elé kapta, majd a föld felé lendítette a jobb kezét.
Háromszor-négyszer megismételte a mozdulatsort, majd Éva
Louts holttestéhez ment, és gyengéden megsimogatta a lány
sebes arcát. Sharko soha életében nem látott még ennyi érzést,
fájdalmat egyetlen élőlény tekintetében sem. Olyan mélységes
emberség ragyogott át az állat mozdulatain, hogy még Sharko
fásult rendőrszíve is belésajdult. Már csak az hiányzott, hogy
könnyekig hatódjon egy majomtól…
– Mit mondott?
– Folyamatosan ugyanazt ismétli: „Félelem, szörnyeteg,
gonosz… Félelem, szörnyeteg, gonosz…”
Jaspar felélénkült.
– Én megmondtam, hogy Shery ártatlan. Valaki járt itt, és ő
bántotta Évát.
– Kérdezze meg tőle, hogy ismeri-e ezt a „gonosz
szörnyeteget”
A nő a kezével és a szájával jeleket formált, a majom
figyelmesen nézte.
– Több mint négyszázötven szót ismer, úgyhogy ha világosan
fejezzük ki magunkat, meg fogja érteni, hogy mit akarunk.
Shery egy idő után tagadólag megrázta a fejét. Sharko nem
akart hinni a szemének: a mellette álló nő beszélgetett egy
majommal, egy olyan lénnyel, aki bár közeli rokonunk,
mégiscsak az evolúció alacsonyabb szintjén áll.
– Kérdezze meg, hogy miért jött ide az a szörnyeteg.
Shery Jaspar újabb jeleire is reagált. A jobb kezének
mutatóujját hirtelen mozdulattal elhúzta a bal kezének nyitott
tenyere előtt, majd határozottan az áldozatra mutatott.
– ”Ölni”, „Megölni Évát”
Sharko homloka ráncba szaladt a döbbenettől és a
hitetlenkedéstől.
– Ön szerint mit jelent számára az, hogy „szörnyeteg”?
– Egy agresszív, veszélyes valamit, ami rosszat, fájdalmat akar
neki okozni. Biztos, hogy nem ember volt, mert akkor azt a jelet
használta volna… Ezt… Ezt az egyet nem értem az egészben.
– A majmok képesek kitalálni dolgokat? Tudnak hazudni?
– Ha a túlélési ösztönük bekapcsol, előfordul, hogy lódítanak
vagy csalnak. Például, ha két hím élet-halál harcot vív egymással,
előfordulhat, hogy az egyik néző olyan kiáltást hallat, ami a
levegőből érkező támadást szokta jelezni, csak azért, hogy
menekülésre késztetve a csoport tagjait, szétválassza a küzdő
feleket. Ha Shery azt mondja, hogy látott egy szörnyet, akkor
valóban látott egy szörnyet. Az is elképzelhető, hogy egy másik,
nála nagyobb, agresszívabb majmot értelmezett annak.
Sharko tanácstalan volt. Fáradtan nézett maga elé, a
gondolatai összekuszálódtak. Volt egy majom, egy ketrec, egy
szétmarcangolt arcú holttest, sőt volt egy olyan tárgy is, amellyel
minden második krimiben gyilkolni szoktak, tehát egyszerű
esetnek tűnt… Minden tökéletesen egybevágott… már-már
túlságosan is. Lehet, hogy valóban járt itt egy „szörny”, ebben az
esetben viszont a beszélő majom egy bűntény szemtanúja volt.
Egy újabb kávéra lett volna szüksége, és enni sem evett még
egy falatot sem. Miközben gondolkozott, a csimpánz
visszatelepedett a ketrec sarkába, és hátat fordított nekik. Sharko
felemelte a kábítópisztolyt.
– Szeretnék hinni neked, Shery, de most nincs más
választásom.
Meghúzta a ravaszt. A piros végű nyilacska beleállt a majom
hátába, az reménytelenül odakapott, de egy pillanattal később
megtántorodott, majd Éva Louts holttestének közvetlen
közelében elterült a ketrec alján. Jaspar összeszorította a száját.
– Ez van… Sajnálom…
Sharko visszaadta neki a fegyvert.
– Ön szerint a „gonosz szörnyeteg” miért akarta volna bántani
Éva Loutsot?
– Nem tudom, de tegnapelőtt valami nagyon furcsa dologra
jöttem rá Évával kapcsolatban. Lehet, hogy mindez…
– Milyen furcsaságra?
Jaspar a holttestre és a kábult majomra pillantott. Nagyot
sóhajtott.
– Folyamatosan ásítozik… Igyon egy kávét, utána majd
elmondom. Addig pedig… értesítem Éva családját.
Sharko megállította.
– Hagyja, kérem. Rettenetes megrázkódtatás fogja őket érni,
nem kellene, hogy egy telefonhívásból értesüljenek a hírről. Bízza
a kollégáimra, ők majd elintézik. Sajnos ez is a munkánk része.
3.

Az iskolakezdés a kisgyerekek többsége számára még örömteli


esemény. Kéthónapnyi távollét után ismét együtt lehetnek az
osztálytársaikkal, elmesélhetik a nyári élményeiket,
dicsekedhetnek az újonnan kapott pókemberes táskájukkal vagy
supermanes tolltartójukkal. Menő csukák, először kihegyezett
ceruzák, érintetlen radírok… A kölykök méregetik, üdvözlik
egymást, összeverődnek, szétválnak, az iskola nyáron elárvult
épülete megtelik élettel, zsivajjal, a gyermekiét ezernyi színben
pompázó csodájával.
Amikor azon a hétfői napon Lucie a kerítéshez ért, a gyerekek
éppen az udvaron voltak. Jókedvűen rohangáltak, lármáztak, de
persze egy-két duzzogó vagy sírós arc is felbukkant a tömegben.
Néhány perc múlva megszólal a csengő, a fiúk és a lányok pedig
felvonulnak az osztályukba, hogy megkezdődjön a tanév Az
óvodából érkező elsősök szülei még ott toporogtak, hogy lássák,
gyermekük miként teszi meg ezt az első, jelentős lépést a felnőtté
válás hosszan kanyargó és gyakran rögös útján.
Lucie a tragédia előtt még nem a Saint-Hélène magániskolába
vitte reggelente Juliette-et. A gyermekpszichiáter azt mondta,
hogy a testvér elvesztésének feldolgozása egy hosszú,
egyénenként változó, nehezen befolyásolható, kiszámítható
folyamat, és mindez hatványozottan igaz az ikerpárok esetében.
Lucie jobbnak látta, ha otthagyják a régi iskolát, és úgy érezte,
Juliette-nek új osztálytársakra, új tanítókra, új környezetre van
szüksége… És persze neki magának is az volt a legjobb, ha egy
hirtelen mozdulattal átvágta a köldökzsinórt, amely a múlthoz
kötötte, fűzte. Nem akarta, hogy furcsán nézzenek rá, hogy ha
valaki megszólítja, állandóan a „Rettenetesen sajnálom, ami
önökkel történt” frázissal kezdődjön a beszélgetés. Itt senki sem
ismerte, senki sem figyelt rá… Egy anyuka volt csupán a sok
közül.
A rácshoz tapadva jó ideig figyelte az udvaron gyülekező
gyerekek tarka-barka tömegét, mire végre meglátta Juliette-et. A
kislány mosolygott, és majd’ megveszett a türelmetlenségtől,
hogy beléphessen végre az iskolába. Néhány pillanatra egyedül
maradt a közönyös sokaság közepén, aztán vadonatúj görgős
táskáját maga után húzva beállt a sorba. A többiek már ismerték
egymást, beszélgettek, nevetgéltek, senki sem foglalkozott igazán
vele. A tanítónő a kerítés túloldalán álldogáló szülőkre pillantott,
mintha csak azt akarta volna mondani, hogy minden rendben
lesz, majd végezte tovább a munkáját. A föld tovább forgott a
tengelye körül, az élet élt, és – került, amibe került – élni akart.
A névsorolvasás után, amikor a legtöbb szülő otthagyta a
kerítést, Lucie sietős léptekkel áthaladva az udvaron az épület
felé indult, majd amikor az összes gyerek eltűnt a folyosókon,
megszólította a tanítónőt.
– Ne haragudjon, asszonyom. Van valami, amit elfelejtettem
megkérdezni a szünetekkel kapcsolatban. A tanárok kijönnek
vigyázni a gyerekekre, és ugye mindig bezárják azt a kaput?
– Természetesen… Ahogy az utolsó szülő is elhagyja az udvart.
Kérem, ne aggódjon a gyereke miatt, itt biztonságban lesz. Kihez
is van szerencsém?
– Juliette Henebelle mamája vagyok.
A tanítónő elgondolkozott.
– Juliette Henebelle… Sajnálom, nem ugrik be, de nem tudom
még fejből az újak nevét. Ne haragudjon, mennem kell.
Felment a lépcsőn, és ő is eltűnt az épületben.
Lucie megnyugodva sétált ki az udvarról. A tanítónőnek igaza
volt, felesleges volt idegeskednie, hiszen az iskola közismerten
Lille egyik legbiztonságosabb, a gyerekekre leginkább odafigyelő
intézménye volt.
Lucie magányosan, lehajtott fejjel, zsebre dugott kézzel sétált
végig a közgazdasági és a műszaki egyetem köré kiépülő
diáknegyedet átszelő Vauban körúton. Az utcán rengeteg diák,
öltönyös hivatalnok és mindenféle futár nyüzsgött. A nyári
kihaltsága után Flandre fővárosába visszaköltözött az élet, a szín
és az elevenég. Már éppen ideje volt, gondolta Lucie.
Az órájára pillantott. Fél kilenc felé járt. Még több mint egy
órát kellett agyonütnie, amíg munkába állhatott az Euralille
közelében, a lakásától alig két kilométernyire működő telefonos
ügyfélszolgálaton. Háromnegyed tíztől este fél hétig dolgozott
(délben negyvenöt perc ebédszünettel). Ócska, féléves határozott
idejű szerződéses meló volt, amelynek keretében tulajdonképpen
egész nap sértegették, de éppen elég kimerítő volt ahhoz, hogy ne
maradjon ideje emészteni magát. Az ő helyzetében, tekintettel a
körülményekre jobb állást képzelni sem lehetett.
Eltöprengett. Beüljön egy kávéházba, és elköltsön néhány
eurót, vagy menjen haza, és sétáltassa meg a labradort? Végül a
második lehetőséget választotta. Egyrészt nem akarta magát
felesleges költségekbe verni, másrészt pedig, ha egy kicsit jobban
szervezi a reggelt, újrakezdhetné a sportot, és reggelente egy
röpke fél óra alatt felfuthatna a Citadellához a kutyával, hogy
kiszellőztesse a fejét, megmozgassa az izmait. Ráfért volna, hogy
a testét ismét átjárja az élet.
Lucie hazafelé indult. A tipikus Vauban körúti – vöröstéglás,
masszív és visszafogottan dísztelen – épületben az állandó bérlők
mellett diákok is laktak. Lucie egy ideig ott akart hagyni
mindent: új életre, új arcokra, ismeretlen díszletekre vágyott,
tiszta lappal akart ismét nekiindulni. Aztán az eszébe jutott, hogy
mihez kezdene? Hova akarna menni? Milyen pénzből? Ha
elköltözne Lille-ből, az azt jelentette volna, hogy megválik az
édesanyjától is, és erre közel harmincnyolc évesen sem érezte
felkészültnek magát.
Lucie?
Megtorpant. Ez a határozott, gránitkeménységű hang…
Mintha a túlvilágról szólították volna. Megfordult, és
mozdulatlanná dermedt. Ő volt az, a régi főnöke, a lille-i bűnügyi
rendőrség vezetője.
Nem tudta, és nem is akarta leplezni, mennyire meglepődött.
– Kashmareck parancsnok?
A férfi semmit sem változott az eltelt év alatt. Ugyanaz a
kefefrizura, ugyanaz a nyúzott, kimerült arc, ugyanaz a
pitbullszerű száj… Fekete farmerben, elegáns, kék csíkos ingben
és az elnyűhetetlen, vasalt orrú Doc Martens bakancsában állt
előtte. Kissé idétlen tánc kezdődött, mert Kashmareck közelebb
lépett, hogy megölelje, Lucie viszont a kezét nyújtotta, úgyhogy
végül kézfogás lett a dologból, és zavart, félszeg mosolygás.
A jó tíz évvel idősebb Kashmareck szótlanul figyelte Lucie-t.
Azt azért nem merte volna állítani, hogy egykori kolléganője élete
legjobb formájában van, de látszott rajta, hogy kellemesen
meglepődött, mert rosszabbra számított. Lucie szőke haja
megnőtt, a háta közepéig ért, az arca egy kissé megfogyott, a
vonásai élesebbé váltak, de mindez csak még jobban kiemelte a
szeme kékségét. Természetes volt és szép, egy olyan nő, aki
minden gond nélkül képes volt beleolvadni a tömegbe, és akiről
senki sem sejtette volna, hogy miféle személyes tragédián ment
át. Tulajdonképpen olyan volt, mint amilyennek mindig is
ismerte.
– Meghívsz egy kávéra?
– Az van, hogy… Szóval lassan munkába kell mennem…
– Nem húzzuk el. Fontos mondanivalóm lenne, és nem
szeretném itt…
Lucie szíve összeszorult, ösztönei riadót fújtak: egykori főnöke
nyilván nem véletlenül bukkant fel.
– Carnot-ról van szó?
– Kérlek, menjünk fel egy percre.
Lucie úgy érezte, ott helyben megbolondul. Elég volt
kimondania a lánya gyilkosának a nevét, és elfogta a rosszullét.
Igyekezett erősnek látszani, miközben bevezette volt főnökét az
aprócska lakásba, de az agya vadul zakatolt. Mit akarhat közölni?
Grégory Carnot harminc évet kapott és ebből huszonötöt a
legszigorúbb fegyházban kellett letöltenie. A nyomorult
szemétláda a több mint hatszáz kilométernyire lévő vivonne-i
börtönben raboskodott. Át fogják helyezni? Megházasodik a
börtönben, vagy könyvet ír a nyomorult életéről?
Kashmareck csendben lépett be a lakásba. Hosszú éveken át
dolgoztak együtt, de egyszer sem járt a beosztottja otthonában…
Valahogy egyikőjük sem akarta átlépni a közöttük meglévő
rangbéli különbségből adódó határokat.
Egy homokszínű fiatal labrador futott elé. Abból, ahogy
megdögönyözte az állatot, látszott, hogy szereti a kutyákat.
– Hogy hívják?
– Klark. Két kával.
– Szia Klark! Mennyi idős?
– Majdnem egyéves.
Az előszobából be lehetett látni a nappaliba. A helyiség
zsúfolásig volt gyerekholmikkal: játékok, ruhák, kifestők és az
első osztályos anyag nyári átismétlésére összeállított tankönyvek
hevertek szanaszét.
– Bocs a kupiért.
A parancsnok szomorúan pislogott körbe.
– Nem kell magyarázkodnod.
A tálalón tucatnyi bekeretezett fénykép állt. Az ikrek egymás
mellett… Képtelen volt megkülönböztetni Julie-t és Clarát. Lucie
egyszer elmagyarázta neki, hogy az egyiküknek volt valami hiba,
egy aprócska fekete folt a bal szeme íriszén, de nem emlékezett
már, hogy melyiknek. Kashmareck zavarában nagyot nyelt,
kényelmetlenül érezte magát. Annyi boldogtalan apa és anya
fordult meg az irodájában, és olyan mély szomorúság ült az
arcukon… Lucie vajon kínozni, büntetni akarta magát ezekkel a
képekkel, vagy úgy döntött, hogy szembenéz a tragédiával, és
megpróbál túllépni rajta? Hogy reagálnak a szülők a gyermekük
elvesztésére? Teljes tagadással? Kétségbeesett haraggal, hogy
„Miért pont minket ért ilyen csapás?” A hívők elfordulnak-e
istentől, vagy éppen ellenkezőleg, még közelebb kerülnek hozzá?
Csupa-csupa olyan kérdés, amelynek nem is lenne szabad
megfogalmazódnia.
A konyhába mentek, Lucie pedig bekapcsolta a kávéfőzőt.
– Még mielőtt megkérdezné, elmondom, hogy vagyok: nincs
egyetlen pillanat sem, amely úgy telne el, hogy ne gondolnék
arra, ami történt. A tragédia óta átkerültem a kordon túloldalára,
parancsnok, most már én is azok közé tartozom, akikkel
rendőrként nap mint nap találkozik, de nem igazán foglalkozik az
ember… Az áldozatok közé keveredtem, azok közé, akik sokat,
mindent elveszítettek, mégis tovább lélegeznek, sőt időnként
még nevetnek is. Az életnek, ugyebár egy kis ideig még mennie
kell tovább… Szóval, megvagyok.
Lucie a szoba sarkában üldögélő, két egyformán öltöztetett,
egyformán fésült baba felé bökött.
– Ráadásul itt van Juliette… Most neki kell a lehető legtöbbet
adnom.
A parancsnok komor pillantást vetett a babákra, majd a volt
munkatársára. Lucie látta a férfi zavarát.
– A két babán csodálkozik? – kezdett magyarázkodni. – Hát
igen, két baba, egy kislány…
Felvette az egyiket, és begyakorlott mozdulatokkal
megigazította rajta a szürke mellénykét.
– Juliette számára Clara még most is él. A pszichiáter azt
mondta, hogy időbe, akár hosszú évekbe is telhet, amíg
Juliette-nek fizikálisan is sikerül elválni a testvérétől, de
előbb-utóbb sikerülni fog neki. Most még valami nem engedi,
van egy mechanizmus a fejében, amely, ha Juliette-nek szüksége
van rá, működésbe lép, és visszahozza Clarát. Ez az alkalmanként
működésbe lépő lélektani folyamat megnöveli a
fájdalomtűrésünket, és segít abban, hogy jóval többet kibírjunk,
mint amennyire általában képesnek gondolnánk magunkat. Az
egypetéjű ikreket összekötő lelki, érzelmi kapcsot képtelenség
megszüntetni. Clara akár ötven év múlva is ott fog élni benne…
És nekem mostanság ez a legfontosabb a világon… Hogy tovább
létezik Juliette-ben, és persze bennem is.
A parancsnok odahúzott egy széket, leült. Lucie-t nézte, majd
körbepillantott. Nem látott sem italt, sem gyógyszert. Lucie nem
hagyta el magát, az edények elmosogatva, rendben sorakoztak,
kellemes citromillat terjengett a konyhában.
– És neked segít valaki? Jársz pszichológushoz?
– Igen is és nem is… Az elején elmentem egyhez, de… aztán
valahogy nem éreztem fontosnak. Alig valamire emlékszem az
egészből, azt hiszem, az agyam elsáncolta magát.
Lucie elhallgatott, Kashmareck pedig úgy érezte, jobb lenne
témát váltania.
– Nagyon hiányzol odabent… Tudod, nekünk is kegyetlenül
nehéz volt…
– Mindenkinek az volt.
– Anyagilag kijössz?
– Persze… Ha az ember bármire hajlandó, nem gond munkát
találni.
Lucie betett egy kapszulát, és bekapcsolta a gépet. A két csésze
hamar megtelt. A másodpercmutató alig hallhatóan, de
makacsul járta az útját. Kilenc lesz tíz perc múlva. Egy órán belül
megindulnak a hívások, különböző hangok fognak a fülébe
harsogni, ő pedig majd csak ül zúgó fejjel… Lucie letelepedett a
parancsnokával szemben, odatolta elé a kávéját, és nem
kerülgette tovább a forró kását.
– Mi van Carnot-val?
– Holtan találták a cellájában. Felvágta az ereit.
4.

A négy bűnügyi technikus és az a helyettes ügyész, aki


utasítást adhatott Éva Louts holttestének elszállítására, nem
sokkal korábban érkezett meg. Az utóbbi öltönyt, nyakkendőt
viselt, az előbbiek pedig jellegzetes fehér kezeslábast, hogy a
lehető legkevésbé szennyezzék be a helyszínt. A kutatóintézet
állatorvosa, a nyomozóegység többi tagja és a hullaszállítók
furgonja is bármikor megérkezhetett. Az épületben, illetve az
annak környékén nyüzsgő, egyre népesebb társaság tagjait
egyetlen dolog foglalkoztatta: az igazság.
Miközben Levallois az állatgondozót, Hervé Becket kérdezte
ki, Sharko és Clémentine Jaspar a majmok színes csoportjai
között lépkedett a kert ösvényein. A levelek összesúgtak a fejük
felett, a fák ágai között játszó szellőben. Éles, távoli világokat
idéző kiáltások kísérték az útjukat. A majmok, mintha mi sem
történt volna, a szokásos reggeli teendőkkel voltak elfoglalva:
egymást kurkászták, termeszekre vadásztak a fatörzseken, és
játszottak a kicsinyeikkel.
Jaspar megállt a szerény kilátó előtt, ahonnan általában a
majomcsaládok életét figyelték meg. Erős, inas kezében egy
dossziét szorongatva lekönyökölt az egyik farönkre.
– Éva szerette volna a későbbiekben doktori értekezéssé
bővíteni a szakdolgozatát. Elsősorban a biológiai evolúció
alaptételei izgatták, de az emberszabású majmok lateralitása is
foglalkoztatta, meg akarta érteni, hogy a többségük, az
emberekhez hasonlóan, miért jobbkezes.
– Ezért járt ki önökhöz? Ezzel foglalkozott a központban?
– Igen. Október végéig maradt volna. 2007-ben kezdett
dolgozni, de igazán komolyan 2009 késő nyara óta foglalkozott a
lateralitással. Főleg az emberfélék érdekelték, tehát az emberek,
a bonobók, a csimpánzok, a gorillák és az orangutánok. Először is
statisztikákkal, táblázatokkal kellett foglalkoznia, megfigyelnie a
különböző fajokat, és megállapítani, hogy melyik kezükkel fogták
a hangyák kipiszkálásához használt gallyat, melyikkel készítettek
eszközöket, vagy hogy melyikkel törték fel a különböző kemény
héjú terméseket, majd ezekből kellett volna levonnia az adódó
következtetéseket.
Sharko belekortyolt a poharába. Aznap reggel már a negyedik
koffeinmentes kávénál tartott.
– Egyedül dolgozott?
– Igen, abszolút önállóan. Szabadon járt-kelt a központ egész
területén. Kedves, csendes lány volt, nagyon szerette az állatokat.
Sharko arra gondolt, hogy Jaspar is így lehet ezzel. A nő olyan
szeretettel, gyengédséggel nézte, figyelte a majmait, mintha azok
a gyermekei lettek volna.
Jaspar felé nyújtotta a dossziét.
– Nézze meg jól. A központba való érkezésétől kezdve
folytatott megfigyeléseinek az eredményei vannak benne, tehát
húsz nap anyaga. Az íróasztalán volt, nyilván tegnap készítette ki,
hogy hazavigye magával.
Sharko lefejtette a gumipántot.
– Mi derül ki ezekből az eredményekből?
– Évának valamennyi családdal kapcsolatban pontosan
meghatározott adatokat kellett rögzítenie, hogy kiderüljön, a
listában szereplő bizonyos mozdulatsorok egy-egy példánynál
való ismétlődésével igazolható-e, vagy sem, hogy melyik kezét
használja.
Sharko kinyitotta a dossziét, és alaposan szemügyre vette a
különböző íveket. Az előre kinyomtatott táblázatok, amelyeknek
a fajonkénti csoportosításban szereplő egyedekkel kapcsolatos
megfigyelések során mért adatokat kellett volna tartalmazniuk,
tökéletesen üresek, érintetlenek voltak.
– Ezek szerint nem dolgozott?
– Nem. Vagy legalábbis nem azon a témán, amit a
kutatásvezetője kijelölt neki… Pedig ő az ellenkezőjét állította.
Azt mondta, hogy jól haladt az itt töltött három hét alatt, és hogy
időben be fogja tudni fejezni az anyaggyűjtést.
– Miért jött ide, ha nem csinált semmit?
– Mert a kutatásvezetője ragaszkodott hozzá, és mert nagyon
rászállt volna, ha rájön, hogy nem követte az utasításait. Olivier
Solers elég keményen bánik a diákjaival, nem tűri az ellenkezést.
Ha Éva lebukik, semmi esélye sem lett volna a doktori cím
megszerzésére.
– Ambiciózus volt?
– Nagyon. A híre megelőzte. Fiatal kora ellenére komoly
kutatásokat végzett a madarak és a halak lateralitásával
kapcsolatban. Olyan pontos és elmélyült munkát végzett, hogy a
cikkeit és a tanulmányait a legkomolyabb tudományos lapok
közölték… Nagyon kevés huszonöt éves diák mondhatja el ezt
magáról. Éva zseniális volt, és arról álmodozott, hogy milyen
ruhában veszi majd át a Nobel-díját, és mit vegyen fel az
eseményt követő fogadásokra.
Sharko elmosolyodott. A földhözragadtságig gyakorlatias
emberként el-elcsodálkozott, hogy milyen nevetséges dolgokba
képesek egy életre elásni magukat a tudósok.
– Bocsásson meg, de nem igazán értem. Mire jó, ha tudjuk,
hogy egy hal jobb- vagy balkezes? És úgy általában nehezen
látom magam előtt, hogy mit jelenthet mindez egy hal esetében.
A majmoknál persze, világos, de egy halnál?
– Tökéletesen megértem a zavarát. Ön bűnözőket üldöz,
tartóztat le, hogy aztán megtöltse velük a börtönöket… Ez egy
nagyon konkrét, gyakorlatias tevékenység…
– Sajnos igen…
– Mi azt szeretnénk kideríteni, hogy honnan jöttünk és merre
tartunk. Az élet nyomait követve igyekszünk minél alaposabban
megismerni a különböző létformákat, a növényekét, a vírusokét,
a baktériumokét vagy az állatokét. Bizonyos, csoportokban élő
halaknál a lateralitásnak alapvető jelentősége van. Látta már,
hogy miként viselkedik egy halraj, ha felbukkan egy ragadozó?
Valamennyien egy irányba fordulnak, hogy egységet, erőt
mutatva szállhassanak szembe a támadásokkal. Nem
gondolkoznak, és nem tudatosítják magukban, hogy „Na, most
akkor nekem is balra kell fordulnom, mint a társaimnak.” Nem, a
szociális viselkedésnek ez a formája a lényükbe van ivódva, vagy,
ha úgy világosabbnak tűnik, azt is mondhatnánk, hogy a
génjeikbe van kódolva. A halak esetében a túlélés a lateralitáson
áll vagy bukik. Egy olyan jelenségről van tehát szó, amely éppen
ezért alakult ki és maradt fenn, ezért választódott ki.
– Ki által? Egy magasabb rendű intelligencia által?
– Az biztos, hogy nem. A tudományos berkekben, így ebben a
központban sem fogja soha senki kiejteni a száján azt a
kreacionista tételt, hogy „az embert a bolygónkat benépesítő
fajokkal egyetemben az isten teremtette” Nem, ama bizonyos
nagy betűs Evolúció végezte a válogatást, megtartott mindent,
ami segíti a legjobb gének terjedését, és veszni hagyott minden
mást.
– Ez lenne a híres-neves természetes kiválasztódás, amely
kiszűri a sánta kacsákat?
– Tulajdonképpen így is mondhatjuk. Amikor egy halraj
hirtelen kitér valami elől, egy-két egyed, amely képtelen ezt a
viselkedésformát követni, a másik irányba fordul. Genetikai
hibáról van szó, vagy ők lennének azok az ön által említett sánta
kacsák? Akárhogy is, ezek a példányok hamarabb elpusztulnak:
mondjuk, felfalják őket, mivel kevésbé alkalmazkodóképesek,
gyengébbek, sebezhetőbbek, mint a társaik. Ez azonban csupán a
természetes kiválasztódás egyik megnyilvánulási formája… Az
ember esetében például, ha lett volna bármiféle tényleges előnye,
haszna annak, hogy balkezesek vagyunk, nyilván mindnyájan
azok lennénk, ugyanúgy működnénk, mint egy halraj. A
probléma csak az, hogy bár erről szó sincs, mégis vannak
közöttünk balkezesek. Miért őrizte meg az evolúció a jobb- és
balkezeseket? Miért ilyen arányban? Miért van az, hogy tíz
újszülöttből egy balkezesnek születik egy olyan világban,
amelyben minden a jobbkezesekre van szabva? Éva Louts ezeket
a kérdéseket kívánta megválaszolni a doktorijában.
Sharkónak be kellett vallania, hogy soha életében nem
érdekelték az efféle kérdések, mivel alapvetően nem sok hasznát
látta ezeknek a tudományos bolondságoknak. Mindig is úgy
gondolta, hogy bőven akadnak jóval súlyosabb és fontosabb
kérdések, amelyeket meg kellene oldani, de persze mindenkinek
joga van azzal foglalkozni, amivel akar. Visszakanyarodott ahhoz,
ami őt érdekelte: a konkrétumokhoz.
– Éva Louts tehát mindig késő délután jött ide?
– Öt körül… Mi olyankor már a záráshoz szoktunk készülődni.
Azt mondta, jobb szeret nyugodtan lenni, és úgy megfigyelni az
állatokat, hogy közben nem zavarja meg őket a szokásos
tevékenységeikben.
– Elnézve az üres lapokat csak azért jött ide esténként, hogy
lássák, bejár, és hogy senkinek, főleg a témavezetőjének ne
szúrjon szemet a lazsálása.
– Vagy az itt töltött idő alatt mással foglalkozott… Nagyon
meglepődtem az üres lapok láttán. Egyszerűen nem értem, hogy
egy ennyire komoly és lelkiismeretes lány miért kezdene el
hazudozni egyik pillanatról a másikra. Mi foglalkoztathatta
annyira, hogy akár még a jövőjét, a karrierjét is hajlandó volt
kockáztatni érte?
– Van valami sejtése?
– Nem igazán. Az emberi közösségekben vizsgálta a lateralitás
kérdését, és már több mint egy éve dolgozott ezen a konkrét
témán, és valószínűleg rengeteg, a legkülönfélébb kutatási
területbe áshatta bele magát. Két-három napja mesélte, hogy
valami érdekesre, fontosra bukkant.
– Mire?
– Sajnos nem tudom, de láttam rajta, hogy nagyon izgatott. A
kutatás legelső fázisában Éva rendszeresen beszámolt a
professzorának, aki így követhette, és ha kellett, irányíthatta a
munkáját. Olivier Solers elmondása szerint a későbbiekben, úgy
június tájékán egyre ritkábban, egyre kevesebb adat jutott el
hozzá. Gyakran megesik az ilyesmi, nem is igazán aggódott… A
kutatásvezetők igyekszenek szorosan tartani a gyeplőt, a diákok
pedig próbálnak szabadulni a befolyás alól, önállósodni akarnak.
Július közepétől azonban Éva nem volt hajlandó semmiféle
információt kiadni, titkolózni kezdett, és állandóan halogatta az
esedékes konzultációt, mondván, hogy ha a kutatásai
eredményesnek bizonyulnak, valami igazán „komoly dologgal”
fog előrukkolni.
Nem volt kuka, amibe kidobhatta volna, úgyhogy Sharko
idegesen gyűrögette a műanyag poharát, közben pedig
megpróbálta más szemszögből végiggondolni a történetet. Louts
a kutatás folyamán számos ismeretséget kötött, sok emberrel
találkozott, és ahogy az az újságírókkal is megesik időnként, így
vagy úgy valami forró témára bukkanhatott, és egyre
bizalmatlanabbá vált, egyre inkább magába zárkózott.
A gondolataiba mélyedt Sharko arra kapta fel a fejét, hogy
valahol, valakik egy jármű ajtóit kezdik csapkodni. Messze
előttük, a majomház bejáratánál a hullaszállítók éppen Éva Louts
fekete zsákba csomagolt holttestét vették le a hordágyról. A
távolból úgy nézett ki, mintha egy elszenesedett fatörzset
emelgettek volna. Porból lettél, porrá leszel… A két fickó végül az
üres hordágyat maga előtt tolva visszament a majomházba.
Clémentine Jaspar a szája elé kapta a kezét.
– Sheryért mennek… Miért viszik a hullaházba?
– Ne aggódjon, az orvos szakértő csak néhány mintát fog
levenni tőle.
Sharko nem hagyott időt a nőnek a további siránkozásra.
– Volt barátja Évának?
– Egyszer valahogy szóba került ez is… Nem, nem érezte
fontosnak, nem igazán érdekelte az ilyesmi, csak a szakmai
előrejutás foglalkoztatta. Elég magányos és spórolós lány volt:
ahogy mesélte, nem volt se mobilja, se tévéje, viszont igazi
sportember volt. Vívott, és régebben sokat versenyzett… Ép
testben ép lélek…
– Volt valaki, akivel bizalmas viszonyban volt, akivel
megosztotta a titkait?
– Ennyire nem kerültünk közel egymáshoz… Fogalmam
sincs… Egyébként is maga a rendőr, nézzen körül nála! A
kutatási anyagait, eredményeit nyilván otthon tartotta.
Sharko hallgatagságát és nyilvánvaló szkepticizmusát látva
Jaspar rámutatott a csimpánzokra, akiket a jelek szerint
mindennél jobban szeretett a világon.
– Nézze csak meg őket figyelmesen, felügyelő, és mondja meg,
hogy mit lát.
– Hogy mit látok? Családokat. Békében és nyugalomban
egymás mellett élő állatokat.
– Emberszabású majmokat kellene látnia, hozzánk hasonló
lényeket.
– Én csak állatokat látok, ne haragudjon.
– De hát mi magunk is azok vagyunk! A csimpánzok közelebb
állnak hozzánk, mint a gorillákhoz. Gyakran hallani, hogy a
DNS-állományunk 98 százalékban megegyezik az övékkel, de én
megfordítanám a dolgot, és inkább úgy fogalmaznék, hogy a
DNS-ünk 98 százalékban a csimpánzoké.
Sharko néhány pillanatra elgondolkozott a hallottakon.
– Ez így kissé provokatívan hangzik, de ha úgy vesszük,
valóban…
– Nincs ebben semmi provokáció, ez az igazság. Gondolja el
egy pillanatra, hogy megfosztják a beszéd képességétől, leveszik
magáról a ruhát, és bekerül melléjük a ketrecbe. Pontosan annak
nézne ki, ami valójában: egy harmadik csimpánzfaj egy
példányának, akit összezártak egy törpe és egy afrikai
csimpánzzal. Egy szinte teljesen szőrtelen és két lábon járó
csimpánznak… A különbség csak annyi, hogy a rokonai nem
rombolják tudatosan a környezetüket. Az olyan evolúciós
előnyeinknek, mint amilyen a beszéd, az értelem vagy a bolygó
meghódításának, gyarmatosításának képessége, megvan a maga
darwini ára: olyan állatok vagyunk, akik akár a legrosszabbra is
képesek. Az evolúció azonban úgy „döntött” hogy a
jelenlétünkből adódó előnyök miatt megéri kifizetni ezt az árat.
Egyelőre legalábbis…
Erő és ugyanakkor valami furcsa lemondás sugárzott a
hangjából. Sharko úgy érezte, hogy a nő vadállatias tekintete és
határozott gondolatainak sugárzása szinte áthatol rajta. Jaspar
nyilván fantasztikus pillanatokat élhetett át a dzsungelekben, a
szavannákon. Szemmel láthatóan rengeteget tudott az élet
titkairól, és mindenki másnál tisztábban látta, hogy az emberiség
fejjel rohan a falnak.
Jaspar erős keze a kilátó korlátján pihent.
– Vannak gyerekei, felügyelő?
Sharko arcán megfeszültek az izmok, ahogy felemelte a
tekintetét.
– Volt egy kislányom… Éloïse-nak hívták.
Hatalmas csend támadt. Mindketten tudták, mit jelent múlt
időben beszélni egy kisgyerekről. Sharko vetett egy utolsó
pillantást a majmokra, nagyot sóhajtott, és Jaspar felé fordult.
– Minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy
kiderüljön az igazság. Mindössze ennyit ígérhetek önnek, de erre
a szavamat adom.
5.

Lucie-t annyira lesújtotta mindaz, amit a volt parancsnokától


hallott, hogy a konyhaasztalra ejtette a cukrot, és az arca elé
kapta a kezét. Levegő után kapkodott.
– Carnot meghalt… Hihetetlen… Mi történt?
– Sikerült feltépnie a nyaki ütőerét… A saját kezével…
– Öngyilkos lett? De miért?
Kashmareck hozzá sem nyúlt a kávéjához. Nem érezte
könnyűnek vagy örömtelinek, hogy ilyesmiről kell beszélnie, de
Lucie előbb-utóbb úgyis megtudta volna, és akkor már jobbnak
látta, ha személyesen mondja el neki, nem pedig telefonon.
– Rettenetesen erőszakossá vált.
– És ezt most nekem mondja?
– Az utolsó időkben még durvább lett a helyzet. Mindenkire
rátámadt, aki a közelébe merészkedett. Az egyik séta alkalmával
megharapta és kis híján agyonverte az egyik fogolytársát. Carnot
szinte állandó vendéggé vált a sötétzárkában… Az őrök rettegtek
tőle, és halálra kínozták, ezúttal azonban a saját vérébe fagyva
találtak rá. Hihetetlen elszántság kell ahhoz, hogy ilyesmit képes
legyen megtenni az ember.
Lucie felkelt az asztal mellől, az ablakhoz lépett, és a karját
fázósan összefűzve maga előtt szótlanul nézte a körutat, a mit
sem sejtve ide-oda rohangáló embereket.
– Mikor? Mikor történt?
– Két napja.
Mindketten hosszú és mély hallgatásba merültek. Annyira
döbbenetes volt a hír, hogy Lucie úgy érezte, áthatolhatatlanul
sűrű köd ereszkedik az agyára.
– Lehet, hogy most megkönnyebbülést kellene éreznem, de
nem tudok… Azt akartam, hogy szenvedjen, hogy minden egyes
nap, minden egyes kurva pillanat gyötrelem legyen a számára…
Hogy felfogja, érezze, miféle szörnyűséget tett.
– Lucie, ezek az emberek nem úgy működnek, ahogy te vagy
én…
Hát igen, ezt aztán mindenki másnál jobban tudta. Rengeteget
tanulmányozta az őrülteket, a sorozatgyilkosokat, az összes
bomlott agyú páriát. Hirtelen eszébe jutottak a régi szép idők,
amikor még csak egyszerű törzsőrmesterként szolgált
Dunkerque-ben, ahol a csendesen hullámzó tenger vitorlás
hajókat ringatott az ablaka alatt, ahol a nem sokkal korábban
született ikrek még a bölcső mélyén gügyögtek. Emlékezett a
papírmunkával töltött napokra, és arra, hogy a pszichopata
kifejezés akkoriban még csupán valami távoli, absztrakt
kifejezésnek tűnt a számára, és éjszakánként hosszú órákon át
olvasgatta izgatottan a Carnot-szerű szemétládákról szóló
tudományos szakirodalmat. Ha tudta volna… Ha legalább
átsuhant volna rajta, hogy az iszonyat bármikor, bárkire
lesújthat…
Visszament az asztalhoz, remegő kézzel felvette a csészéjét, és
belekortyolt a kávéba. Most, hogy beszélgethetett a volt
parancsnokával, engedett valamennyit a torkát régóta
vasmarokkal szorító görcs.
– Éjszakánként sokat gondolkoztam azon, hogy mivel töltheti
a napjait ez az állat a börtönben. Láttam magam előtt, ahogy
jön-megy, beszélget, poénkodik a többiekkel, elképzeltem, ahogy
esetleg elmeséli, hogy milyen módon vette, ragadta el tőlem
Clarát, hogy miként végzett kis híján Juliette-tel is, és mindig
arra gondoltam, kész csoda, hogy a tizenhárom napos fogságot
követően sikerült élve előkeríteni Juliette-et.
Kashmareck olyan fájdalmat látott a kolléganője szemében,
hogy nem merte viszonozni a pillantását, Lucie pedig tovább
beszélt, mintha a régóta elfojtott, eltemetett szavai hirtelen
megtalálták volna a kivezető utat, és egyszerre akartak volna a
felszínre törni belőle.
– Bármikor lehunytam a szemem, megjelent előttem Carnot
gombszerű, fekete szeme, a homlokára tapadó haja, a hatalmas
teste… El sem tudja képzelni, hányszor láttam magam előtt az
arcát, nem volt se nappalom, se éjszakám, hogy ne éreztem volna
a leheletét a tarkómon… Senki sem tudja, milyen kínokon
mentem keresztül attól kezdve, hogy azonosították az egyik
lányom holttestét egészen addig, amíg a másik épségben elő nem
került. Az a hét maga volt a pokol… Hét napon át fogalmam sem
volt, hogy darát vagy Juliette-et veszítettem-e el, találgathattam
csak, miközben gyógyszerekkel tömtek, hogy tartsam magam,
hogy ne veszítsem el a józan eszem.
– Lucie…
– És túlélte… Hála legyen a magasságosnak, Juliette életben
volt, amikor a többiekkel együtt megérkeztem Carnot-hoz.
Annyira… annyira váratlan, csodaszerű volt az egész, annyira
örültem, pedig a másik lányomat összeégve találták meg egy
héttel korábban. Érti, boldog voltam. Boldog! Miközben az
elképzelhető legsúlyosabb csapásért…
Lucie az asztalra tenyereit, ujjai görcsösen markolták az
abroszt.
– Tizenhat késszúrás, parancsnok… Alig száz méterre a
tengerparttól, tizenhat késszúrással… valami hihetetlen,
elképzelhetetlen kegyetlenséggel végzett Clarával a kocsi hátsó
ülésén, hogy aztán nyugodtan levezessen száz kilométert, és
otthagyja az erdőben. Benzint locsolt rá, meggyújtotta, és hosszú
perceken át nézte, miközben Juliette a csomagtartóban
sikoltozott… Aztán továbbindult, elrejtette magánál az életben
hagyott kislányt, és mintha mi sem történt volna, etette, itatta…
Az autó kormánya még véres volt, amikor letartóztatták… le sem
takarította. De miért? Miért csinálta ezt az egészet?
Lucie a kávéját kavargatta a kiskanállal, pedig nem is tett bele
cukrot; a tartó érintetlenül hevert az asztalon.
– Azzal, hogy meghalt, a legfontosabbtól fosztott meg… Attól a
lehetőségtől, hogy választ, hogy bármiféle nyomorult választ
kapjak a kérdéseimre.
Kashmareck nem tudott mit mondani. Hirtelen úgy érezte,
hiba volt idejönnie, és újra, még inkább felzaklatnia Lucie-t, de
mivel az mereven rá szegezte a tekintetét, és láthatóan valamiféle
választ várt, kénytelen volt megszólalni.
– Soha nem kaptál volna… Az efféle tettekre nincs
magyarázat, nincs bennük semmi emberi. Annyi biztos, hogy
Carnot az utóbbi egy év során kezdett elborulni, és az állapota a
jelek szerint egyre csak romlott. Váratlan és kiszámíthatatlan
dührohamok törtek rá… A börtön pszichiátere szerint az egyik
pillanatban még békés és szelíd volt, olyan volt, mint egy kezes
bárány, a következőben pedig nekiugrott az ember torkának.
A parancsnok felsóhajtott, és úgy beszélt, mintha előtte
minden egyes szavát külön-külön latra tette volna.
– Lehet, hogy nem kellene elmondanom, de biztos vagyok
benne, hogy előbb-utóbb megtudnád… Szóval Carnot annyira
furcsán viselkedett, hogy a börtön pszichiátere elmebetegségre
gyanakodott, és mindent elkövetett, hogy szakértői bizottság elé
kerüljön.
Kashmareck látta, hogy Lucie közel áll az összeomláshoz,
úgyhogy megfogta az asztalon nyugvó kezét.
– Csak magunk között mondom, jobb is így, jobb, hogy
meghalt az a szemétláda… Hidd el, Lucie, mindenkinek jobb.
Lucie ridegen elhúzta a kezét.
– Elmebetegség? Miféle elmebetegség? – rázta meg a fejét.
Kashmareck benyúlt a dzsekije belső zsebébe, és néhány
fényképet tett az asztalra.
– Valami ilyesmi.
Lucie végignézte a képeket.
– Mi a franc ez az egész? – hunyorgott.
– Carnot ezt rajzolta a cellája egyik falára a börtön
dekorműhelyéből szerzett színes krétákkal.
A fotón egy gyönyörű tájkép volt látható a tenger felett
lenyugvó nappal, különös fényben ragyogó sziklákkal, az
égbolton átsuhanó madarakkal és vitorlás hajókkal.
Szinte hibátlan idill volt, egyetlen furcsasága volt csupán: az,
hogy az egész fejjel lefelé állt.
Lucie ide-oda forgatta a képet. Kashmareck belekortyolt a
kihűlt kávéba, amelynek makacs keserűsége kaparta a torkát.
– Elég furcsa, ugye? Mintha Carnot a plafonról lógott volna
lefelé, mint valami denevér, és így látott volna munkához. A jelek
szerint nem sokkal a börtönbe való megérkezése előtt kezdett
ilyen képeket készíteni.
– De miért rajzolt fordítva?
– Nem csak a képei ilyenek… Azt állította, hogy a világot is
egyre gyakrabban látja fejjel lefelé. Az elmondása szerint néhány
percig tartott, és olyan volt, mintha felvett volna egy szemüveget,
amely fejtetőre állította a létező világot. Az ilyen „rohamok”
során gyakran elveszítette az egyensúlyát, és hatalmasakat esett.
– Látomásai voltak?
– Ahogy mondod. A pszichiátere is hallucinációkra
gyanakodott… sőt esetleg…
– Skizofréniára?
A parancsnok bólintott.
– Carnot huszonhárom éves volt, és ebben az életkorban nem
ritka, hogy az efféle pszichiátriai betegségek éppen a
börtönviszonyok között jelentkeznek vagy alakulnak ki…
Lucie az asztalra dobta a képeket.
– Arra próbál utalni, hogy esetleg elmebeteg volt?
Beszámíthatatlan?
A szája keskeny csíkba futott, a keze ökölbe szorult: a
legszívesebben üvöltött volna.
– Nem akarom, hogy a lányom halálát valami elcseszett
pszichiátriai feltételezésre alapozva igyekezzenek
megmagyarázni. Carnot felelős volt a tetteiért, tökéletesen
tisztában volt azzal, hogy mit tesz.
Kashmareck minden különösebb meggyőződés nélkül
bólogatott.
– Egyetértünk. Ezért ítélték el, és ezért is végezte a börtönben.
Lucie hiába próbálta leplezni az érzéseit, Kashmareck
tökéletesen látta rajta, hogy mennyire zaklatott.
– Vége van, Lucie, és nem igazán számít már, hogy őrült
volt-e, vagy sem. Nincs tovább, holnap eltemetik.
– Nem igazán számít? Ugyan már, éppen ellenkezőleg,
parancsnok, csak ez számít, nincs ennél fontosabb.
Lucie felpattant a székről, és fel-alá kezdett mászkálni a
konyhában.
– Grégory Carnot elvette a kislányom életét, és ha… És ha
bármiféle elmebetegség húzódott meg az ügy hátterében, nekem
arról tudnom kell.
– Késő.
– És a pszichiáter? Megvan a neve?
A parancsnok az órájára pillantott, kihörpintette a maradék
kávéját, és felállt.
– Nem akarlak feltartani, és engem is vár a munka…
– Kérem a nevét, parancsnok!
Kashmareck felsóhajtott. Mégis mire számított? Éppen elég
ideig dolgoztak együtt ahhoz, hogy tudja, Lucie soha, egyetlen
részletet sem engedett el a füle mellett, hogy a lelke, az agya
legmélyén még ott lapul a vadállatok mindig ugrásra kész
ragadozó ösztöne.
– Duvette.
– Szerezzen engedélyt, hogy bemehessek hozzá! Holnapra!
Kashmareck arcizmai megrándultak, de végül bólintott.
– Ha ez tényleg segít tisztábban látni, és rendet tenni a
gondolataid között, meg fogom próbálni… De ígérd meg, hogy
vigyázol magadra…
Lucie tekintete üres volt, semmiféle érzelem nem tükröződött
rajta. Kashmareck megborzongott, tökéletesen ismerte ezt az
arckifejezést.
– A szavamat adom – bólintott Lucie.
– És ha úgy gondolod, ugorj be a csoporthoz, mindenki
örülne.
Lucie udvariasan elmosolyodott.
– Sajnálom, parancsnok, távol akarom tartani magam ettől az
egésztől, de üdvözlök mindenkit, és… mondja azt, hogy
megvagyok…
Kashmareck bólintott, el akarta tenni a fényképeket, de Lucie
gyorsabb volt.
– Ezek maradnak, ha nem gond. Elégetem őket, és arra fogok
gondolni közben, hogy már majdnem vége… Köszönöm,
parancsnok.
Kashmareck baráti pillantást vetett Lucie-re.
– Romuald… Azt hiszem, jobb lenne, ha mostantól egyszerűen
Romualdnak szólítanál.
Lucie az ajtóig kísérte. Mielőtt kilépett volna, Kashmareck
még visszafordult.
– Szeretném, ha tudnád, hogy ha egyszer, majd, valamikor
szeretnél visszajönni hozzánk, tárt karokkal várunk…
– Viszontlátásra, parancsnok.
Lucie becsukta mögötte az ajtót, aztán csak állt, kapkodva
vette a levegőt, és még sokáig képtelen volt elengedni a kilincset.
Nehezen tért magához, odavolt a reggeli nyugalma.
Visszament a konyhába, felállt egy székre, végigtapogatta a
szekrény tetejét. Egy barna boríték, egy Zippo öngyújtó és
6,35-ös félautomata Mann pisztoly, egy tökéletesen
működőképes gyűjtői darab lapult odafent. A fegyverrel nem
foglalkozott, a többit viszont levette.
A borítékból két viszonylag friss, szemből, illetve profilból
készült fénykép került elő az enyhén lapított orrú, előreugró
homlokú és mélyen ülő szemű Carnot-ról. Egy 1,95 magas,
ijesztő arcú vadállat volt, akár egy rémfilmből elszabadult
kolosszus.
Sikerült feltépnie a nyaki ütőerét… A saját kezével… A szavak
ott visszhangzottak Lucie fejében. Leperegtek előtte a börtön
mélyén lezajló rémületes jelenet képei. Látta a görcsös ujjaival a
saját nyakát felszaggató óriást, ahogy ott hever a saját sötét és
meleg vérében… Lehet, hogy mégis őrült volt? Miféle démon
szállhatta meg, hogy ilyen brutálisan végzett magával?
Lucie nézte a képet, de a keserűségen kívül semmit sem érzett.
Clara halála óta képtelen volt emberi lényként gondolni
Carnot-ra, és ezen még az sem változtatott, hogy valamilyen
érthetetlen okból Julie életét megkímélte. A természet
tévedésének, végzetes hibájának, egy kártékony élősködőnek
tartotta, aki csak azért jött a világra, hogy így vagy úgy, de a
gonosz, a romlás, a kárhozat szolgálatába szegődjön. Hiába
igyekeztek valamiféle okot, indokot találni, és a szadizmus, a
perverzió, a gyilkos ösztön rovására írni mindazt, amit tett,
megnyugtató magyarázatot senki sem talált. Grégory Carnot nem
tartozott az emberek közé, kívül állt a világukon. Másokat egy
fertőzött szúnyog csíp meg a repülőtéren, Clara és Juliette pedig
balszerencsés módon Carnot útjába akadt. A sors, a végzet, a
véletlen rendelése volt, de nem az őrületé. Nem, nem azé…
Lucie már többször széttépte és összeragasztotta Carnot
fényképeit, amelyeket most a fejjel lefelé rajzolt tájképpel együtt
a mosogatóba hajított.
Igen, meghaltál, és ez így is van jól. Égj csak a pokol tüzén a
bűneiddel együtt! Tudtad, hogy mit csinálsz, felelős vagy, és meg
is fogsz lakolni a tetteidért!
Felpattintotta az öngyújtó fedelét.
A lángok Carnot arcát emésztették el elsőként.
Lucie nem érzett sem megkönnyebbülést, sem elégtételt, csak
valami olyasmit, mintha naptejet kent volna egy harmadfokú
égési sebre.
6.

A gyilkossági csoport nyomozói munkájuk során rendszeresen


megfordulnak a Rapée rakparton, de csak a legritkább esetben
jönnek ide azért, hogy a Szajnát és a rajta úszkáló hajókat
csodálják. Fogalmazzunk úgy, hogy az elébük táruló látvány más
természetű és kevésbé vonzó.
Sharko összefont karral ácsorgott a párizsi törvényszéki
orvostani intézet egyik, teremszerűen tágas helyiségének két
boncasztala között. Végeláthatatlanul kanyargó folyosók, fakó
falak, hideg, téli fényt árasztó neoncsövek… és persze a
holttestek, az élettelen hús szaga, amely egy idő után az ide
látogató bőrébe, hajába is beveszi magát. A sápadt Levallois
akkor már Sharko mögött támasztotta a falat. Elég rossz bőrben
volt, ami azt illeti… Előre szólt, hogy nem igazán rajong a
boncolásokért. Sharko csak bólintott: az ellenkezője sokkal
nyugtalanítóbb lett volna.
Paul Chénaix patológusként elég sok furcsasággal találkozott
már életében, de először fordult elő vele, hogy egy majommal
hozta össze a sors e falak között. Az elkábított állat szétvetett
tagokkal hevert a hátán, hatalmas, erős ujjai begörbültek, mintha
egy láthatatlan almát szorongatott volna. Jobbra Éva Louts
mezítelen holtteste hevert a műtőkben is használatos lámpák
rideg, árnyék nélküli fényében.
Sharko némán, az állát dörzsölgetve figyelte a két, közel
azonos pózban, mozdulatlanul heverő hasonló felépítésű testet.
A DNS-állományunk 98 százalékban megegyezik a
majmokéval, csengtek a fülében Jaspar szavai.
Chénaix éppen végzett a holttest külső vizsgálatával, amikor a
két zsaru megérkezett. A leborotvált fejen tökéletesen látható
volt a koponyatörés, és a tarkó magasságában húzódó zúzódás is.
Az acéllapon heverő szerencsétlen Éva Louts látványában nem
sok, sőt mondhatni, semmi sem emlékeztetett arra, hogy nem
sokkal korábban még egy élettől duzzadó fiatal nő volt.
– Nem akarok belekontárkodni a maguk munkájába, de ez
minden volt, csak baleset nem… Csítának semmi köze az
egészhez.
Ez volt a nap első jó híre. Clémentine Jaspar
épségben-egészségben fogja visszakapni a csimpánzát, a
harminchét éves „gyerekét” Ugyanakkor mindez persze azt is
jelentette, hogy gyilkosság történt, hogy egy újabb kegyetlen
üggyel kell szembenézniük.
– A halál oka a koponyát ért ütés volt. Az áldozat elveszítette
az eszméletét, majd a vérveszteség bevégezte a munkát. A halál
este nyolc óra és éjfél között állhatott be. A bőr a lapockák és a
fenék környékén látható szederjes elszíneződése alapján úgy
tűnik, hogy a holttestet nem mozgatták. Ami pedig a
harapásnyomokat illeti… nos, szinte képtelenség megmondani,
hogy a halál beállta előtt vagy az után keletkeztek-e.
Tizenöt év alatt Chénaix többtonnányi tetemet boncolt fel. Az
ápolt kecskeszakállas férfi meglehetősen határozottan nézett
rájuk apró, kerek szemüvege mögül. Fehér köpenyében bárki
egyetemei tanárnak nézte volna, annál is inkább, mert nem
csupán a szűkebb szakterületéről, de az orvostudomány szinte
minden ágáról elmélyült ismeretekkel rendelkezett. Ez az ember
mindent tudott, és nemigen akadt olyan kérdés, amelyet ne lett
volna képes megválaszolni. Régóta ismerték egymást Sharkóval.
A felügyelő némán körbejárta az asztalt, és alaposan
szemügyre vette az áldozatot. A találkozás mindig nehéz, első
pillanatait követően már nem a meztelen holttestet látta maga
előtt, hanem a felderítendő területet, amelyen begyűjtendő jelek,
nyomok után kellett kutatnia.
– Megkaptad a papírnehezéket?
– Igen, stimmel is.
– És miért zártad ki a majmot? Az a harapás mégis csak ott
van, és azt hallottuk, mielőtt idejöttünk volna, hogy szeretett a
papírnehezékkel játszani… Nem elképzelhető, hogy megszerezte
valahogy, és lesújtott vele?
– Lehet, hogy megtette a lány halála után, de akárhogy is van,
a harapás például biztos, hogy nem tőle származik. Tisztán
kivehetők a nyomok, és a diasztéma, tehát a felső metszőfogak
közötti távolság, egyáltalán nem egyezik, de ugyanez elmondható
az állkapcsok közötti elcsúszásról is. Hozzátenném még, hogy a
nőstényünk ínyén egyáltalán nincsenek vérnyomok. A bőrére, a
szőrére nyilván azért került vér, mert a halál beállta után
hozzáért az áldozathoz. A gyilkos tökéletes bűntényt akart
elkövetni, és bár jól csinálta, a mi eszünkön mégsem sikerült
túljárnia.
Az elaltatott csimpánz felé fordult.
– Shery drágám, örömmel jelenthetem ki, hogy még sokáig
pusztíthatod a banánt…
A kedélyes közbevetéssel nem egész négy másodpercre
sikerült feloldania a boncteremben uralkodó, nyomott és feszült
hangulatot, majd visszatértek a konkrét kérdésekhez.
– De akkor kitől, mitől származhat ez a nyomorult
harapásnyom?
– Valami olyasmitől, ami egy kicsit nagyobb, mint a mi
csimpánz hölgyünk. Az állkapocs formája és a diasztéma alapján
biztos, hogy a harapást majom ejtette, de az állatorvos szerint
inkább valami nagy testű fajtáról lehet szó. A gorillát és az
orangutánt kizárta, és inkább egy robusztusabb, megtermettebb
csimpánzra gyanakszik, egy olyan példányra, amelynek
viselkedése a körülmények hatására támadóvá vált.
A patológus a mosdó közelében sorakozó lezárt kémcsövek
felé bökött.
– A sebek környékéről begyűjtött vérminták hamarosan
átkerülnek a laborba. A nyálnyomokat is megnézik, úgyhogy
vélhetően meglesz a támadó állat DNS-e, tehát ki fog derülni,
hogy pontosan melyik faj egyedével van dolgunk.
– Ez lehetséges? A DNS alapján kideríthető, hogy melyik
állatfajról van szó?
– Persze, a gének szekvenciája alapján. Egy manapság
igencsak divatos eljárásról van szó. Legöngyölítik a növények,
baktériumok, kutyák DNS-molekuláit, beteszik őket hatalmas
gépekbe, és már meg is van az adott fajra jellemző géntérkép,
ami nem más, ha így jobban tetszik, mint az adott állat génjeinek
teljes és részletes listája.
Levallois a csepegtetőtálcához lépett, és felvette az ott heverő,
üresnek tűnő üvegcsét.
– Folyamatos a fejlődés. Ebben meg mi van?
– Minden bizonnyal egy darabka fogzománc. Az arcon
található sebben találtam. Ha a vérben nem lenne elegendő nyál,
ebből is kinyerhető és elemezhető a DNS… Innentől, hogy
mondjam, a biológusok térfelén pattog a labda.
– Egyéb? – kérdezte Sharko.
A patológus halványan elmosolyodott.
– Minél többet kapsz, annál többet akarsz.
– Ismersz, én már csak ilyen vagyok…
– Nem elég, amit eddig meséltem? Hamarosan nekilátok a
belső vizsgálatoknak.
Sharko búcsúzott.
– Mi van, nem maradsz? – szorította meg az orvos
szórakozottan a felé nyújtott kezet.
Levallois kétségbeesetten forgatta a szemét a hátuk mögött, de
Sharko nem hagyott neki időt a cselekvésre, és határozott
léptekkel a kijárat felé vette az irányt.
– Ma valahogy nincs kedvem, de a kollégám remekül fog
boldogulni nélkülem is. Odavan a boncolásokért.
– És mi lesz a közös kajálással, amivel lógsz nekem? Ez a
harmadik alkalom, hogy elsunnyogod.
– Meglesz az is valamikor… Addig igyál meg egy sört az
egészségemre.
Sharko kilökte a csapóajtót, és vissza sem nézve eltűnt.
A szabad levegőre érve nagyot szusszantott. Hiába volt itt
rendszeres vendég, a holttestek látványa még mindig megviselte.
Egész egyszerűen képtelen volt megszokni.
Felhívta Clémentine Jaspart, hogy vélhetően rövid időn belül
vissza fogja kapni Sheryt, és kérte, a következő néhány nap során
próbáljon meg többet kiszedni a csimpánzból. A nő végtelenül
hálás volt, és megígérte, hogy ha jut valamire, azonnal
jelentkezik. Sharko érezte, hogy Jaspar valóban segíteni akar,
hogy mindent el fog követni a siker érdekében; a nő minden
szavából őszinteség és jó szándék csendült ki.
Komótosan odasétált a rakparton sorakozó vaspadok
egyikéhez, és leült. Nem jártak túl sokan a környéken. A hullaház
és a közelében parkoló rendőrségi járművek elijesztették a
sétálókat. A közeli Arsenal kikötőben csónakok és lakóhajók
ringatóztak lustán egymás mellett, gyenge szellő fújdogált a
szeptember eleji napfényben… Igazán kellemes volt. Azután az
eszébe jutott, hogy Éva Loutsnak soha többé nem lesz része az
ilyen és ehhez hasonló pillanatok szépségében, mert valaki, egy
„szörnyeteg” megfosztotta a legalapvetőbb jogától, attól, hogy
létezzen, hogy levegőt vegyen, majd otthagyta egy mocskos
majomketrec alján, mint egy véres húscafatot. Sharko a fiatal
lány szüleire gondolt. Elhallgatták előlük a teljes igazságot,
egyszerűen, minden egyéb jelző nélkül csak „bűncselekményről”
beszéltek nekik, és persze fogadkoztak, hogy mindent elkövetnek
majd, hogy kézre kerítsék azt, aki „ilyen szörnyűségre
vetemedett” Éva apja és anyja valószínűleg fel sem fogta az
egészet, hiszen az életük, az egész világuk omlott össze abban a
pillanatban.
Sharko a halántékát dörzsölgette, majd a homlokára lökte a
napszemüveget, amelynek az egyik szárát csak a ragasztó tartotta
már a helyén, és az ég felé fordította az arcát. A langyos napfény
lágyan cirógatta az arcát. Lecsukta a szemét. Látta maga előtt a
gyilkost, amint egy vad, felbőszített majommal belép az épületbe.
Az előbbi végül leütötte az áldozatot, az utóbbi pedig vérengző
ösztönének engedelmeskedve belemart a szerencsétlen arcába. Ő
lett volna a szörny, amelyről Shery „beszélt”? Egy másik majom?
A víz lustán locsogva nyaldosta a köveket, Sharko pedig egyre
távolabbról hallotta a beszélgető embereket és a járművek
moraját a gyenge szélben. A lehunyt szeme előtt különös táncba
kezdő árnyakat figyelte egész addig, amíg hirtelen minden
gondolat, érzés elszállt, szétszóródott a semmiben, mint egy
marék homok apró, fényes szemcséi a szélben.
Sharko arra riadt, hogy valaki erősen megrázza a vállát.
Beletelt néhány pillanatba, amíg sikerült tisztáznia magában,
hogy hol is van. Nyűgösen megdörzsölte a tarkóját, és
felegyenesedett. Levallois-t látta maga előtt.
– Szépen otthagytál a boncteremben. Alig kezdünk el együtt
dolgozni, de te máris otthagysz a szarban.
Sharko az órájára nézett. Több mint egy óra telt el. Elnyomott
egy ásítást.
– Ne haragudj, de mostanság elég sok a gond, a baj.
– Ahogy a többiektől hallom, ez a mostanság már tart egy
ideje. Azt beszélik, hogy annyira nem bírtátok egymást
Maniennel, hogy végül kirúgott.
– Mindenki összevissza, zöldségeket beszél a házban.
Rosszindulatú és az esetek túlnyomó többségében minden
igazságalapot nélkülöző pletykálkodás az egész, ne foglalkozz
vele. Szóval, a boncolás?
– Nem veszítettél semmit… Ez a Chénaix úgy művészkedik a
szikéivel, mintha hegedűn játszana… A legkomolyabban,
undorító az egész. Ha van valami, amit utálok ebben a
munkában, hát ez az.
– Megerőszakolták az áldozatot?
– Nem.
– Akkor nem szexuális természetű indítékkal van dolgunk.
– Ha te mondod…
Levallois elővett egy mentolos rágót, idegesen a szájába
gyömöszölte, aztán ő is felvette a napszemüvegét. Jóképű fickó
volt, kicsit olyan, mint Brad Pitt a Hetedik című filmben.
– Basszus… Ez nem az a fajta história, amit nagy kedvem van
elmesélni a feleségemnek.
– Akkor ne tedd.
– Könnyű azt mondani. Van egy dolog, amit nem értünk a
kollégákkal… Nanterre-ben kétszer többet kereshetnél fele ennyi
munkával… Ráadásul alig tíz éved van a nyugdíjig… Szóval miért
jöttél vissza szívni a gyilkossági csoporthoz? Miért kérted, hogy
fokozzanak le hadnagynak? Ilyen nincs, ennek az egésznek
semmi értelme. Ennyire leszarod a pénzt?
Sharko felsóhajtott. Úgy ült ott az ölébe ejtett kézzel, mint egy
galambokat etető, szerencsétlen flótás. A kollégáinak fogalmuk
sem volt a nanterre-i Életvédelmi Főigazgatóság színeiben
vezetett legutolsó nyomozásáról, mivel az E-szindróma politikai,
tudományos és katonai jelentőségére való tekintettel, az ügy
részleteit – finoman szólva – igyekeztek nem nagydobra verni.
– A pénz nem érdekes, a döntés mögött meghúzódó egyéb
okok pedig személyes jellegűek.
Levallois zsebre dugott kézzel rágózott, és mereven a folyóra
szegezte a tekintetét.
– Elég keserűnek tűnsz. Remélem, nem mindegyikünk lesz
olyan, mint te.
– Nem rajtad múlik. Azzá leszel, amivé a sorsod tenni akar.
– Durván fatalista duma…
– Inkább realista.
Sharko néhány pillanatig elnézte még az egyik hajót, azután
felállt, és megindult az autó felé.
– Gyere! Bekapunk valamit, aztán elmegyünk körülnézni Éva
Loutshoz.
– Nem lenne baj, ha egyből odamennénk, és csak menet
közben kapnál be valamit? Nekem ez az egész eléggé elvette az
étvágyamat…
7.

A lakás olyan volt, amilyen az egyedülálló egyetemistáké lenni


szokott. Tízes oszlopokba rendezve rengeteg könyv hevert
mindenfelé, a polcok roskadoztak, a sarokíróasztal pedig
gyakorlatilag a fél nappalit elfoglalta. Sharko elnézte a vadonatúj
számítógépet, a nyomtatót, a szkennert és a DVD-írót. Éva Louts
kétszobás lakása a Bastille tér közvetlen közelében, a
macskaköves és szűk, középkori hangulatot árasztó Roquette
utcában volt.
A házkutatási engedéllyel érkező rendőrök végül egy lakatos
segítségével jutottak be a lakásba. Az utóbbi néhány órában
szinte szünet nélkül csengtek a mobiltelefonok, és a
legkülönfélébb információk cseréltek gazdát a nyomozók között.
Miután bebizonyosodott, hogy bűncselekmény történt, a
Bellanger-csoport négy tagján kívül több, ideiglenesen
odavezényelt kolléga is beszállt az ügy felgöngyölítésébe.
Miközben Sharko és Levallois megérkezett a lakásba, a többiek
Éva Louts témavezetőjét, szüleit, barátait kérdezték ki, vagy a
lány banki kimutatásait tanulmányozták. A bűnügyi rendőrség, a
quai des Orfèvres 36 híres-neves úthengere munkába lendült.
Jacques Levallois kesztyűt húzott, és leült az áldozat
számítógépe elé, Sharko pedig a különböző helyiségeket járta
sorra. Aprólékosan szemügyre vette a berendezés minden egyes
darabját a bútoroktól a legapróbb csecsebecséig. A
nyomozómunka során megtanulta, hogy annak, aki figyelmesen
meghallgatja őket, a tárgyak előbb vagy utóbb mindig elmondják,
hogy miért és hogyan kerültek oda, ahol éppen vannak.
A hálószoba falán sok bekeretezett fénykép, amelyeken Éva
Louts rövid életének különböző szakaszaiban hol bungee
jumpingolni készült éppen, vagy ejtőernyővel ugrott, vagy pedig
vívószerelésben volt látható a különböző versenyek pástjain,
amint karcsún és robbanékonyán támadásba lendül. Körülbelül
egy méter hetven magas lány volt, vadmacskaszerűen nyúlánk,
hajlékony és arányos testtel, zöld szemekkel. Sharko, aki addigra
szintén kesztyűt húzott, figyelmesen tanulmányozta a szobát. A
sarokban evezőgépet, szobakerékpárt és néhány súlyzót látott.
Elnézve az ággyal szemben a falra szögezett nagyméretű, színes
posztert az emberféléknek az Australopithekus africanustól a
cro-magnoni emberig nyúló családfájával, Sharko arra gondolt,
hogy a jelek szerint Éva Louts még álmában is a földi élet titkain
merengett.
Végignézte a szekrényeket és a fiókokat is, és már éppen
készült kimenni a szobából, amikor hirtelen beugrott neki
valami. Visszament a fényképhez, amely két vívót ábrázolt csörte
közben. Hunyorogva tanulmányozta egy ideig, majd végighúzta a
mutatóujját előbb Éva Louts, majd az ellenfél fegyverének a
pengéjén.
Ez azért elég furcsa…
Kissé meghökkenten a felfedezéstől, leakasztotta a falról és a
hóna alá csapta a képet, majd továbbindult. A fürdőszoba, a
közlekedő és a csinosan berendezett konyha következett. Amint
azt a nyomozás elején sikerült tisztázni, a szellemi
szabadfoglalkozású papának és mamának nem voltak anyagi
gondjaik, és ehhez mérten elég nagyvonalúan támogatták a
lányukat. A konyhaszekrényekben és a hűtőben számos
fogyókúrás készítményt, por alakú proteineket, energiaitalokat
és gyümölcsöket találtak. A fiatal nő a jelek szerint vasfegyelmet
tartott az étkezésben is: minden részletre ügyelt, a szellemét és a
testét is igyekezett jó karban tartani.
Sharko visszatért a nappaliba, és az íróasztalnál megállva
végigpillantott a helyiségen. Ahogy azt Jaspar is megmondta,
nem volt tévé. Átnézte a polcokon sorakozó és a földön
feltornyozott könyveket, amelyeket a lány nemrégiben
forgathatott. Biológiai munkákat látott, az evolúcióról, a
genetikáról, a paleoantropológiáról szóló tanulmányokat…
Idegen és ismeretlen világ volt ez Sharko számára, szinte semmit
sem tudott ezekről a dolgokról. Tucatjával hevertek a különböző
tudományos folyóiratok, amelyeknek Louts nyilván az előfizetője
volt. A falra kitűzött, újrahasznosított papírból készült lapokon
kinyomtatva a lány egyetemi órarendje és azoknak a különböző
szakmai eseményeknek, konferenciáknak az időpontjai
szerepeltek, amelyeket kinézett magának. Paleogenetika,
mikrobiológia, taxonómia, biofizika… Sharko csak kapkodta a
fejét, de annyit azért érzékelt, hogy a lány nem igazán lopta a
napot, meglehetősen szigorú időbeosztás szerint élt.
Levallois hadnagy nem törődött a körülötte hullámzó
papírtengerrel, és tökéletesen belemerülve a munkájába a
számítógépre telepített programokat nézte át. Sharko a
gumikesztyűjét csattogtatva a háta mögé állt.
– Mi a helyzet?
– Balkezes klaviatúrát használt, ami elég fárasztó, de ettől
függetlenül átnéztem mindent. A legfrissebb dokumentum is egy
éve keletkezett…
– Találtál valamit a lateralitásról?
– Semmit. Egyetlen árva szót sem. Nyilvánvaló, hogy valaki
járt itt, és a szakdolgozatot is beleértve letörölt mindent a gépről.
– Vissza lehet majd állítani az adatokat?
– Ahogy általában, most is azon fog múlni a dolog, hogy az
operációs rendszer hogyan kezelte a törlést. Lehet, hogy csak
töredékeket fogunk találni, de az is megeshet, hogy semmit.
Sharko a hall felé pillantott.
– Nem találtunk lakáskulcsokat sem az áldozatnál, sem az
irodájában, pedig a bejárati ajtó be volt zárva. A tettes, miután
végzett Loutsszal, idejött, nyugodtan eltüntetett mindent, majd
szépen bezárt maga után, és eltűnt. A jelek szerint nem az a
pánikolós fajta.
Levallois a Sharkónál lévő bekeretezett képre bökött.
– Mi fenének mászkálsz ezzel? Ennyire szereted a vívást?
Sharko odafordult a fiatal hadnagyhoz.
– Nézd csak meg! Mit látsz?
– Két sisakos lány hadakozik egymással. Azon kívül, hogy úgy
néznek ki, mint két hatalmas szúnyog, nem látok semmi
különöset…
– Pedig elég feltűnő. Mind a ketten balkezesek. Ha tudnád,
hogy tíz emberből csupán egy balkezes, te is belátnád, hogy ez
azért elég furcsa.
Levallois elvette a képet, és alaposabban szemügyre vette.
– Tényleg… És pont erről írta a doktoriját.
– A doktoriját, amely nyomtalanul eltűnt.
Sharko hagyta békében töprengeni a kollégáját, és nekilátott
átnézni a fiókokat. Az írószerek, az üres papírkötegek között
újabb tudományos folyóiratokra bukkant. Az ismert amerikai
magazin, a Science egyik 2009-es számának a címlapján öles
betűkkel az állt, hogy Erőszak. Sharko átfutotta a
tartalomjegyzéket. A cikkek a nácikról, a középiskolai
mészárlásokról, bizonyos állatfajták agresszív viselkedéséről és a
sorozatgyilkosokról szóltak. Az angol nyelvű vezércikk
meglehetősen rövid volt: hol kell keresnünk az agresszivitás
okait? A társadalomban, a történelmi hagyományokban, az
iskolarendszerben vagy a kromoszómát alkotó génekben?
Sharko becsukta a lapot, és nagyot sóhajtott. Az előző évi
nyomozás során látott borzalmak után úgy érezte, hogy ismeri a
választ. A maga részéről végzett. Levette a kesztyűt, és a
számítógépre bökött.
– Körülnéztél a kedvencek között?
Levallois letette a képet, és komoran megrázta a fejét.
– Se kedvencek, se előzmények, se sütik, és a levelei között
sem találtam semmi érdekeset. Fel kell hívni a szolgáltatóját, és a
bekért adatok alapján megpróbálhatjuk feltérképezni a
tevékenységét.
Sharko apró, nyilván post-itektől származó ragasztónyomokat
látott mindenfelé, még a földgömböt mintázó egéralátéten is.
Nem lepődött volna meg, ha azokat is a gyilkos gyűjtötte volna
be.
Sharko tekintete a CD-lejátszón állapodott meg.
– Meglepne, ha Louts nem készített volna mentéseket a
merevlemezéről.
– Körbenéztem már. Ha voltak is ilyen lemezek, eltűntek
mind egy szálig.
– Kiküldünk majd egy csapatot, hogy alaposan nézzenek
körül, és szedjék össze az informatikai cuccot.
Megszólalt Levallois mobilja. A hadnagy felvette, elsétált,
majd a néhány perces beszélgetést követően visszatért
Sharkóhoz.
– Két hír van. Az egyiknek semmi köze ehhez az ügyhöz, az a
Vincennes-ben talált hullával, Frédéric Hurault-val kapcsolatos.
A főnökünk azt üzeni neked, hogy a régi főnököd most azonnal
vár az irodájában.
– Vár? Oké, és a másik hír?
– Robillard átnézte a rendőrségi nyilvántartást, és a jelek
szerint Éva Louts egy hónapja erkölcsi bizonyítványért
folyamodott, amit, csak mellesleg teszem hozzá, meg is kapott.
Azért volt szüksége ilyesmire, mert különböző
büntetés-végrehajtási intézményeket akart felkeresni.
– Börtönöket?
– Legalább egytucatnyi szerepel a listán. Úgy tűnik, hogy az
áldozatunk az ország különböző pontjain raboskodó elítéltekkel
akart találkozni… Erről azért eszébe jut az embernek, hogy mi a
fene keresnivalója lehetett ilyen elátkozott helyeken egy
egyetemistának, aki egész addig a majmok megfigyelésével
töltötte az idejét?
8.

A Poitiers közelében fekvő vivonne-i börtönbe vezető hosszú,


másnap reggeli útra készülve Lucie néhány üveg ásványvizet és
némi váltóruhát gyömöszölt a hátizsákjába, majd amikor ezzel
végzett, elővette a dobozából a frissen vásárolt mobiltelefont, és
megmutatta az édesanyjának.
– Ez Juliette-é. Vigye magával a táskájában, hogy bármikor
beszélhessünk. Tudom, hogy még kicsi, de ez egy speciális
előfizetés, ő nem tud telefonálni. Az egész csak arra való… arra
jó, hogy én tudjam, merre jár, és elérhessem, amikor csak
akarom. Mit szólsz?
Marie Henebelle nem válaszolt. Ölébe ejtett kézzel,
gondterhelt arccal ült a kanapén. A múlt nyár óta sokat volt a
lányánál, tulajdonképpen odaköltözött, úgyhogy Lucie
átalakíttatta a dolgozószobáját, és egy viszonylag kényelmes
hálót rendezett be benne. A televízióban klipek mentek éppen.
Marie felállt, kikapcsolta a készüléket, és a lányára pillantott.
– Nem kellene visszakerülnöd ebbe azt ördögi körbe, Lucie…
Semmi keresnivalód abban a börtönben, és nem kellene
elmenned annak a szemétládának a temetésére sem. Hidd el,
csak rosszabb lesz minden. A pszichológus is megmondta, hogy a
lehető legjobban el kellene távolodnod ettől az egésztől.
– Nem érdekel, hogy miket beszél a pszichológus… Nincs más
választásom.
– Dehogy nincs! Hát persze, hogy van.
Marie Henebelle pontosan tudta, hogy miről van szó. Az, hogy
Lucie odamegy, csak arra jó, hogy felszakítsa a sebeit, hogy ismét
szembesüljön a felfoghatatlan gonoszsággal, és tovább hajszolja a
válaszokat, amelyeket sohasem kaphat meg. Elgondolkozott,
majd végül a lányára nézett.
– Mondanom kell valamit.
– Majd később, most tennem kell egy kört a citadellánál
Klarkkal és Juliette-tel.
Marie tanácstalanul végigsimította az a homlokát.
– A családunk történetéről és az ikerterhességekről van szó.
Lucie felkapta a fejét, gyorsan ellenőrizte, hogy Juliette nem
jött-e ki a szobájából, és az anyjához lépett.
– Hogy érted ezt?
Marie összeszorította a száját. A kezét, a körmeit nézegette,
nem mert felnézni, végül leültette magával szemben a lányát.
– Azóta, hogy megtörtént, ami… szóval én azóta rendszeresen
találkozom valakivel…
– Egy férfival?
– Egy nővel… Egy olyan pszichoterapeutával és egyben
családfakutatóval, akinek a nemzedékeken átívelő problémák
feloldása a szakterülete. Szeretném, ha eljönnél az egyik
beszélgetésre.
Lucie érezte, hogy az agyába szökik a vér. Már csak ez
hiányzott.
– Egy újabb pszichológus? Miért nem említetted egyetlen
szóval sem?
– Kérlek, Lucie! Most sem könnyű beszélnem róla.
Lucie határozottan megrázta a fejét.
– Azt csinálsz, amit akarsz, de az biztos, hogy én még
véletlenül sem fogok odamenni. Elegem van a fajtájából.
– Nem jól értetted. Ő nem pszichológus, ő abban segít, hogy
megismerjük a múltat, hogy többet tudjunk az őseinkről, a
rokonainkról.
Marie – ahogy azt a fontos és nehéz bejelentések alkalmával
szoktuk – a földet bámulta mereven, mintha csak valami súly
húzta volna le a fejét, aztán hirtelen kibökte, ami a szívét nyomta.
– Nekem is volt egy ikertestvérem.
Lucie úgy érezte, mintha gyomorszájba vágták volna, levegőt
is alig kapott. Döbbenten dőlt hátra a fotelben.
– Egy… egy ikertestvéred?
– France-nak hívták. 1950 júniusában ő jött elsőként a világra
a liévini kórház szülőszobáján.
Lucie-nek összeszorult a torka. Az anyja szinte sohasem
beszélt a múltról, a fiatalságáról, mintha egyszer, valamikor
régen bezárta volna ezeket a dolgokat egy öreg bőröndbe, és
aztán elhajította volna a kulcsokat. Az igazat megvallva Lucie
nagyon keveset tudott a családjáról. Halott őseinek a teste és a
lelke homályos porfelhőként kavargott az idő és a tér pusztasága
felett.
– Amikor bekövetkezett a tragédia, mi éppen négyévesek
voltunk… Akkoriban még Colonne-ban laktunk. Emlékszel a
nagyszüleid házáról készült fényképekre?
Lucie némán bólintott. Hogyne emlékezett volna? Egy
aprócska, piros téglából épült ház volt a bányavidék kellős
közepén. Elevenen élt benne a szeneskályha, a pettyes kőpadló és
a dézsa, amelyet fürdőkádként használt a család. A nagyapja
bányász volt, a nagyanyja pedig hajnali hatkor a tárna lejáratánál
osztogatta a lámpákat a férfiaknak, akiket aztán elnyelt a föld
feneketlenül sötét mélye. Emlékezett a munkásemberekre, akiket
alig ismert, mert szinte az összeset idő előtt elvitte a tüdejükben
vagy a torkukban megtelepedő betegség.
Marie szavain érződött, hogy a múló idő megszépítette az
emlékeit.
– Nyár közepe volt, a kertben játszottunk France-szal. Kis
botokkal lyukakat fúrtunk a földbe a nagyapád tyúkólai mögött,
az eperágyás közelében. France ügyesebb volt nálam, kétszer
olyan gyorsan haladt, mint én… Máig emlékszem, mennyire
meggyűlt a bajom azzal a fekete és kemény földdel. Egyszer csak
kiásott egy gránátot. A nagyapád már korábban elmagyarázta
nekünk, hogy mi az, és azt is mondta, hogy ha véletlenül a
háborúból ott maradt fegyverekre, lőszerre bukkanunk, a
legfontosabb, hogy ne nyúljunk hozzájuk. A bányák környékén a
kertjüket művelő emberek gyakran találtak aknákat,
lövedékeket, sisakokat, sőt időnként még német katonák
csontvázai is előkerültek.
Lucie ujjai görcsösen markolták a karfát, miközben az
édesanyja tovább beszélt.
– Én akkor négy évem minden bölcsességével azt mondtam
France-nak, hogy maradjon ott, amíg én elmegyek és szólok a
szüleinknek. Éppen beértem a verandára, amikor meghallottam
a robbanást.
A kezét tördelte, mint mindig, ha eszébe jutott valami
tragédia. Lucie szemét elfutották a könnyek.
– A halála tabutéma lett, Lucie, sohasem beszéltünk róla. A
szüleim, a bácsikáim, a nénikéim, az unokatestvéreim… Úgy
tettünk, mintha… mintha France nem is létezett volna.
Megtagadtuk, és aztán még ezt a szörnyű, szégyenletes titkot is jó
mélyre temettük magunkban. Egyetlen fénykép sem maradt róla,
nem volt semmi, ami a létezésére emlékeztethetett volna, és egy
idő után még én is elfelejtettem, mert mi mást tehettem volna.
Túl kicsi, mindössze négyéves voltam akkoriban. Egy idő után
néha már abban is kételkedtem, hogy létezett-e egyáltalán…
Elbizonytalanodtam.
Lucie felállt, és átölelte az édesanyját.
– Jaj, anyu… Miért nem beszéltél soha róla?
Marie erősen szorította Lucie-t, és a hátát simogatta.
– Aztán én, a túlélő, huszonkét éves koromban terhes lettem
veled, és az első ultrahangon azt mondták, hogy… hogy…
Lucie egy kissé hátrébb hajolt, és az anyjára nézett. Bűntudat
és szomorúság bujkált az asszony szemében. Az egész teste
görcsbe rándult, és mint valami leckét, szinte gépies hangon
kezdett darálni: – Hogy ikreket vársz, de csak az egyikük fog
világra jönni, mert a terhesség ideje alatt magába fogja
olvasztani, be fogja kebelezni a testvérét…
Te… Te lettél az egyetlen lányom.
Lucie felegyenesedett, és elfogta az émelygés. Ismerte a
történetet, amellyel meglehetősen drámai körülmények között
szembesült annak idején. Kamaszkorában kezdődött azokkal a
szörnyű fejfájásrohamokkal, azután jöttek a vizsgálatok és az a
szörnyűség a koponyájában, amelyre tizenhat éves korában
bukkantak rá az orvosok. A műtét során egy, az ikertestvére
szerves maradványaiból – fogaiból, körmeiből, hajszálaiból –
álló dermoid cisztát távolítottak el a fejéből, amelyet az anyai
méhet a terhesség első hónapjaiban kisajátító domináns
testvérként olvasztott magába. A jelenség nem ismeretlen,
számtalan újabb esetet jegyeznek fel nap mint nap a
nagyvilágban.
Amikor Lucie megtudta mindezt, hirtelen megváltozott.
Mások számára csupán a fogantatást, a terhesség folyamatát
érintő rendellenességről volt szó, ő viszont érzékeny kamaszként
mocskosnak, aljasnak és szörnyetegnek érezte magát. Miféle
ocsmány ösztönök dolgozhattak benne már magzatként is, hogy
ki akarta sajátítani, el akarta foglalni az anyja méhét. A
későbbiekben hallott a pörölycápák méhen belüli
kannibalizmusáról, és ez a természeti jelenség komoly hatást
gyakorolt rá. E faj esetében a fejlettebb embriók felfalják a
gyengébbeket, tehát a folyamat, amely során a legerősebb,
legellenállóbb egyedek kiválasztódnak, és amely mindennél
ékesebben bizonyítja az ösztönök és a gének hatalmát, már a
születés előtt lezajlik. Lucie sokat gondolkozott ezen a természeti
jelenségen. Lehet, hogy ezekhez a cápákhoz hasonlóan benne is
ott munkál ez az irgalmatlan és gonosz ragadozó ösztön? Lehet,
hogy az ő esetében nyilvánvaló formában nyilvánul meg az az ősi,
állatias vonás, amely normális esetben szinte észrevétlenre
zsugorodva kucorog minden emberi teremtmény lelkének a
legmélyén? Lehetséges lenne, hogy bármily hihetetlen és
érthetetlen, de éppen ezért lett zsaru, és ezért üldözte a hozzá
hasonló ragadozókat?
Mélységesen felkavarva a beszélgetéstől, ismét az édesanyjára
pillantott.
– A múlt évben pedig Clara… Édes istenem! Nem anya,
képtelen vagyok elhinni…
Elhallgatott, mert nem tudta, nem akarta elfogadni azt, ami
nyilvánvaló volt. Marie megfogta a lánya kezét.
– Pedig ezek a tények. Átok ül a családunk ikerpárjain. Nem
tudom… fogalmam sincs, korábban is születtek e nálunk ikrek,
utána kellene járni, de az biztos, hogy a megoldatlan, ki nem
beszélt konfliktusok és titkok újra meg újra előkerülnek,
nemzedékről nemzedékre ismétlődnek. El sem tudod képzelni,
hány ilyen esetről mesélt a pszichoterapeuta. Már Freud is
beszélt arról, hogy a családok tagjai között fennálló tudattalan
kapcsolat révén bizonyos betegségek továbbadódhatnak. Jung és
Dolto pedig kollektív tudattalanról, szinkron jelenségekről
beszélt. Ezek bizony létező és ható dolgok…
– Ez képtelenség.
– Márpedig a múlt rengeteg példával szolgál. Ott van Arthur
Rimbaud apja, aki, amikor nem sikerült megoldania a családi
problémáit, magára hagyta a fiát, és megszökött. Ugyanúgy,
ahogy azt a saját apja és dédapja is tette annak idején… És mit
mondjunk a Kennedy vagy a Rockefeller családot ért összes
csapásról, tragédiáról? Lucie, vannak dolgok, amelyekre nincs
magyarázat, mégis léteznek. A pszichoterapeutánál találkoztam
és beszéltem egy fiatalemberrel, akit gyerekkora óra visszatérő
rémálmok gyötörnek: emberek égnek el a szeme láttára. Ezek az
álmok egészen addig látogatták, amíg a nagyapja el nem mondta
neki azt, amit mindaddig titkolt mindenki elől, hogy tudniillik
gyerekkorában megjárta a koncentrációs táborokat. Amióta
mindez kiderült, a rémálmok eltűntek, nem tértek vissza. Valami
történik a génekben, a biológiai szerkezetben, mi pedig fizetjük
az őseink adósságait mindaddig, amíg azok napvilágra nem
kerülnek, amíg fény nem derül rájuk. Mélységes
meggyőződésem, hogy a DNS-en kívül valami más is öröklődik
nemzedékről nemzedékre.
Lucie csak a fejét rázta. Túlságosan józan, racionális volt
ahhoz, hogy képes legyen hinni ezekben a teljes családokat,
nemzedékeket sújtó átkokról szóló őrült történetekben. Egy
rendőr csak és kizárólag a tényekre, a cáfolhatatlan
bizonyítékokra alapozhat, nem pedig a fülüknél-farkuknál fogva
előrángatott, zavaros feltételezésekre és elméletekre.
– Szerinted tehát, ha nincs ez az ikreket övező titokzatos
homály a családunkban, én sem kebeleztem volna be a
nővérkémet a méhedben, Carnot pedig a lányok helyett valaki
mást szemelt volna ki? Ez baromság.
– Én nem ezt mondtam, ez az egész sokkal bonyolultabb…
Egész egyszerűen arra kértelek, és kérlek megint, hogy ne menj el
Carnot-hoz, inkább gyere el velem ehhez az asszonyhoz…
Megmutatja neked a saját múltadat.
– Ennek az egésznek semmi értelme.
– Nem hagyod, hogy segítsek…
– Olyasmire keresel magyarázatot, amire nincs, én viszont
tragikus véletlenek sorozatának gondolom ezt az egészet. Rendőr
voltam, tudom, hogy milyen a halál, hogy annak semmi köze az
átkokhoz, a misztikumhoz… Anya, ez biológia és kémia, semmi
más. Most pedig, ha megengeded…
Lucie kimerültnek, üresnek érezte magát, nagyot sóhajtott, és
Juliette szobája felé indult.
9.

Sharko visszaérkezett a gyilkossági csoporthoz…


Miután becsukta maga mögött az ajtót, Bernard Maniennel és
a jobbkezével, Marc Leblond-nal találta magát szemben. Az
előbbi mereven ült az asztal mögött, az utóbbi pedig az ősrégi
bútorokkal berendezett iroda Szajnára néző ablakánál
támaszkodott. Szinte tapintani lehetett a feszültséget.
– Ülj le, Franck!
Sharko egyetlen hang nélkül engedelmeskedett. Az ócska
faszék rettenetesen kényelmetlen volt, egyetlen pillanat alatt
hasogatni, zsibbadni kezdett a feneke. Nyilván én vagyok túl
sovány hozzá, gondolta. Az amerikai típusú iroda, ahol rendes
körülmények között öt-hat nyomozó dolgozott a számítógépe
előtt ülve, most üres volt. Vagy terepen volt az összes, vagy
finoman megkérték őket, hogy a „beszélgetés” idejére tegyék
szabaddá a helyiséget. Marc Leblond otthagyta az ablakot, és
keresett magának egy helyet Manien közelében. Negyven felé
járhatott, magas, sovány fickó volt, aki a világ összes kincséért
sem vált volna meg a cowboycsizmájától és az olcsó cigarettáitól.
Úgy nézett ki, mint egy kígyó, apró szemében gonosz fények
csillogtak. Mielőtt a gyilkossági csoporthoz került volna, öt éven
át az erkölcsrendészet kötelékében bilincselte a rosszlányokat, és
ellenőrizte – vélhetően – az általuk nyújtott szolgáltatás
minőségét. Sharko sohasem kedvelte, Leblond pedig viszonozta
az érzéseit.
A szőke kígyó szólalt meg először, és rekedtes hangjának
csengéséből ítélve egyértelmű volt, hogy igencsak élvezi a
helyzetet.
– Mondanál valamit nekünk Frédéric Hurault-ról?
Frédéric Hurault… Az ő hullája üldögélt abban az autóban,
amelyre a vincennes-i erdőben bukkantak rá aznap reggel.
Sharko a másik két zsarura pillantott, és igyekezett a lehető
legfesztelenebb testtartást felvenni. Kényelmesen keresztbe font
karral, hanyagul ült a székén, elvégre a régi helyén, a korábbi
kollégái körében tölthette az idejét.
– Hogy mondanék-e valamit? Mégis mire gondoltok?
– Hogy kaptad el? Mikor?
Sharko homloka ráncba futott. Fel akart állni, de Manien
előrehajolt az asztal felett, és a vállára tette a kezét.
– Maradj még egy kicsit, felügyelő! Kérlek szépen… Két napja
egy helyben járunk ezzel az üggyel. Nincs szemtanú, és nincs
semmiféle épkézláb indíték. Hurault nem kurvázott, sőt az összes
szerrel, bogyóval, amivel telenyomták a pszichiátrián, fel se állt
neki. Találkozója lehetett ott? Anyagot akart vásárolni? De miért
ezen az elhagyatott, isten háta mögötti helyen? Szóval,
zsákutcába kerültünk.
– Kiraktál a csapatból, most meg arra kérsz, hogy segítsek?
– Azzal csak szívességet tettem neked, nem? Szerintem…
Hogy is mondjam… Mindketten csak nyertünk a dologgal.
Figyelj, a gyilkos nem egy kezdő pancser volt. Csak azokat a
kérdéseket tesszük fel, amelyek segítenek előrébb jutni. Annak
idején nyomoztál utána, el is kaptad. Ismered őt és a kapcsolatait
is.
– Mindent megtaláltok a régi iratokban.
– Azok olyan macerásak… Csupa por az egész… Semmi sem
válthatja ki az élőszót, az emberi tényezőt… Szeretnénk, ha
átadnád a lényeges információkat. Hamarosan az összes
emberem a majmos ügyön fog dolgozni, én viszont szeretnék
haladni ezzel az esettel is, és bánt, hogy mindenki nagy ívből
szarik rá. Megérted ezt?
Sharko igyekezett megőrizni a nyugalmát.
– Nincs igazán olyasmim róla, amit ne tudnátok már. A
2000-es évek elején történt… Hurault tízévnyi házasság után
akkoriban vált el. Persze az asszony ragaszkodott a dologhoz…
Nagyon nehéz, rossz válás volt, Hurault nem akart egyedül
maradni. Harminc körül járhatott, a Firestone-nál volt melós,
egy aprócska lakásban élt Bourg-la-Reine-ben. Azon a hétvégén,
amikor megtörtént a tragédia, a lányai éppen nála voltak
láthatáson.
Sharko nagyot nyelt, majd felsóhajtott, és igyekezett semleges,
érzelemmentes hangon folytatni, de egy életre beleégette magát
mindaz a szörnyűség, amelyet aznap látott annak a szokványos
bérháznak a negyedik emeletén.
– A kislányokra az édesanyjuk bukkant rá vasárnap este.
Pizsamában feküdtek a fürdőkádban, amelybe belefojtották őket.
Részletezzem?
– Nem kellene.
– Figyelni kezdtük Hurault bankkártyáját, és két héttel később
sikerült is elkapni egy szakadt madridi szállodában. Azt vallotta,
hogy nem volt magánál, amikor végzett a lányokkal. A szakértő
elképzelhetőnek találta, hogy a válás okozta stressz miatt
átmeneti tudatzavar lépett fel nála. Amikor meglátta a fürdőkád
vizében lebegő holttesteket, pánikba esett és elmenekült. Az
ügyvédei a büntető törvénykönyv 122.1 számú, a
beszámíthatatlanságra vonatkozó paragrafusát kapták elő, és a
hosszú, szövevényes, számos pszichiátert felvonultató per végül
az ő győzelmükkel zárult. Hurault-t bizonytalan időre a Szent
Anna Pszichiátriai Intézetbe küldték. Ami a lányok anyját illeti…
nos, ő többször is megpróbált öngyilkos lenni… Soha nem fogja
kiheverni.
Manien idegesen babrált a golyóstollával, és egy pillanatra
sem vette le a szemét Sharkóról.
– És te? Te is azt gondolod, hogy nem volt beszámítható?
– Az, hogy én mit gondolok, nem sokat számított, és ma sem
számít. Tettem a dolgom, a többi nem számított.
– Nem számított? Mégis ott voltál a tárgyaláson. Annyira
érdekelt az a per, mintha te magad is személyesen érintett lettél
volna.
– Gyakran eljártam azoknak a fontosabb ügyeknek a
tárgyalásaira, amelyekben én vezettem a nyomozást… Amúgy
pedig szabadságon voltam.
Manien Leblond-ra nézett.
– Én, ha vakáción vagyok, horgászni vagy kirándulni szoktam
járni… Hát te?
A kígyószerű rendőr nem válaszolt, csak elhúzta a száját.
Manien derűsen, gunyorosan mosolyogva ismét Sharkóhoz
fordult.
– Te meg a bíróságra szeretsz… Mindegy. Ahogy mondják,
ízlések és pofonok. Ismerted Hurault ellenségeit?
– Mármint azokat, akik az ország teljes közvéleményénél is
jobban utálták?
Csend támadt, néhány pillanatig némán méregették egymást.
Manien végül letette a tollát, kissé előrébb dőlt, és az asztalra
könyökölt.
– Tudtad, hogy kint van?
Sharko őszintén, pillanatnyi habozás nélkül válaszolt.
– Igen. Pár éve, úgymond, a szabadulásra való felkészítés
jegyében áthelyezték a Salpetrière-be. Engem is ott kezeltek
néhány hónapon át. Gondolom, tudjátok, hogy mivel.
Leblond szélesen mosolyogva bólogatni kezdett.
– Találkoztatok is?
– Úgy érted, hogy egy gumiszobában voltunk-e?
– Nyugi már! Baromira idegesnek tűnsz.
Sharko összeráncolta a homlokát. A remegő hőség egész nap
ostromolta az ablak üvegét, az izzadság, a cigaretta és az öreg
bútorok szaga a hosszú évek alatt belevette magát a kétes színű
falakba.
– Miből gondolod? – nézett Sharko Leblond-ra. – Még a vécét
pucoltad bőszen a seregben, amikor én már javában
szorongattam itt a gazfickók tökét. Teljesen hülyének néztek?
Komolyan elhatároztátok, hogy betesztek nekem? Pokollá
akarjátok tenni az életemet csak azért, mert ismertem az
áldozatot? De hát miért? Mert át akartam kerülni egy másik
csoportba?
– Hagyd már ezt a paranoiás dumát, felügyelő! Csak egy kis
segítséget kérünk tőled, mint kolléga a kollégától. Találkoztatok a
Salpetrière-ben?
– Előfordult. A két osztály elég közel volt egymáshoz.
– És amióta kijött? Összefutottál Hurault-val?
– Ja, két napja a vincennes-i erdőben. Nem igazán volt a
legjobb formában…
– Miért, te abban vagy? – sziszegte Leblond. – Amióta
elveszítetted a feleségedet és a lányodat, teljesen beborultál… Fel
nem foghatom, hogy miért tutujgatunk ilyen háborodott
csávókat a testületnél…
Sharko felpattant a székéről, és rávetette magát Leblond-ra. A
két megtermett férfi lesodort az asztalról egy papírtartót, majd
egy széket felborítva nekizuhant a falnak. Maniennek nem volt
könnyű dolga, de végül sikerült őket szétválasztania, mielőtt még
ütlegelni kezdték volna egymást.
– Nyugi van! Mi az istent műveltek?
A gyűlölettől eltorzult arccal, zihálva meredtek egymásra.
Sharko erei kidagadtak a nyakán, úgy érezte, menten szétveti az
indulat. Leblond a nyitott ablakhoz ment, rágyújtott, Manien
pedig, ha csak látszólag is, igyekezett lecsillapítani a kedélyeket.
– Nézd el neki. Teljesen érthető, hogy felkaptad a vizet. Jó
helyen ücsörögtél, menő felügyelő voltál, most meg itt kell
passzíroznod a szart. A helyedben én is ugyanígy reagálnék.
– Nem vagy a helyemben.
Manien eleresztette a füle mellett a megjegyzést, és tovább
faggatózott.
– Tehát a kórház óta, egészen szombatig nem találkoztál
Hurault-val?
– A legjobb tudomásom szerint nem, de persze
Bourg-la-Reine és L’Haÿ-les-Roses elég közel van egymáshoz,
szóval nem kizárható, hogy összefutottunk, csak nem igazán
figyeltem. Te magad mondtad, hogy időnként még azt sem
tudom, hova tettem a fegyveremet.
Manien kedélyes pillantást vetett Leblond-ra, majd nyugodtan
hátradőlt a székén. Szinte mosolygott.
– Nem igazán figyeltél… Oké, térjünk inkább a lényegre, arra,
hogy miért vagy itt valójában. Tudtad, hogy találtunk egy
szempillát az áldozaton?
– Nem, fogalmam sem volt, nem is igazán tartozik rám.
– A mai fejlett technika mellett, annyira nehéz nem hagyni
semmiféle nyomot… sőt tulajdonképpen lehetetlen. Gondolom,
egyetértesz. Bőr, veríték, korpa, ujjlenyomatok…
– Szóval?
– A szőrszálban talált DNS-t összevetettük a nemzeti
adatbázissal, és volt is találat. Ha pusztán a tudományra
alapoznánk, és félretennénk a meglehetősen fejlett
zsaruszimatunkat, azt is mondhatnánk, hogy megvan a
tettesünk.
– Az a DNS véletlenül nem az enyém?
Manien szeme összeszűkült, az ádámcsutkája nagyot ugrott.
– Éppen ezért vették fel a mi DNS-ünket is az adatbázisba –
mondta Sharko. – Gyakran fertőzzük meg a helyszíneket. Ez
mindig így volt, és nem lesz más a helyzet a mostani majmos
ügyben sem. Csak úgy hemzsegnek a nyomok a rácson, ott lesz a
posztoló rendőr DNS-e, a csimpánzé, a gondozóé, a
főnökasszonyé… Basszus, ugye nem akarod azt mondani, hogy
azért rángattatok ide, mert engem gyanúsítotok? Mi az istent
akarsz te? Elcseszni azt a néhány évet, amit le kell még húznom?
Manien egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna, de
aztán nyugodtan folytatta.
– Szó sincs ilyesmiről. A helyszínen való viselkedésed okoz
gondot. Tapogattad a holttestet, összejártál mindent… Most
őszintén, felügyelő! Azért tetted tönkre a terepet, hogy véletlenül
se találjuk meg a gyilkost, vagy csak engem akartál megszívatni,
és elérni, hogy kirúgjalak? Azt azért nem kellene elfelejtened,
hogy egy csónakban evezünk…
– Nem aludtam az éjszaka, és túl sok minden járt egyszerre a
fejemben. Nyitva volt az autó ablaka, én pedig meg akartam
nézni magamnak azt a figurát, aki képes volt egy elveszett helyen
kavarni éjnek évadján. Igen, behajoltam, és igen, nem vigyáztam.
Hülyeség volt.
Leblond még mindig az ablaknál dohányzott. Manien ismét
rohamra lendült.
– Tudod, lehet, hogy a pasas, aki hidegvérrel elintézte, nem
takarta el az arcát… Nyilván azt szerette volna, ha Hurault a
szemébe néz, amikor ő belevágja a csavarhúzót, mert… mit
tudom én, lehet, hogy azt akarta, a nyomorult tudja, semmi sem
merült feledésbe, hogy érezze, felelős mindazért, amit tett. A
bíróság hanyagsága, nemtörődömsége miatt Hurault mindössze
kilenc évet töltött a pszichiátrián, ha beszámíthatónak minősítik,
ennek simán a dupláját ülte volna le. Mi, rendőrök gyűlöljük az
ilyen fickókat, mert olyan érzést keltenek bennünk, hogy hiába
dolgozunk. Te hogy vagy ezzel?
Sharko megvonta a vállát, de Manien nem állt le.
– Egy éve még profilozó, magatartáselemző voltál… Csak
hozzá tudsz szólni az efféle ügyekhez.
– Vannak ott elegen, akik ma is ezt csinálják. Azokkal beszélj!
Sharko az órájára pillantott, majd felegyenesedett. Ezúttal
lassan, komótosan mozgott.
– Majd’ harminc év van mögöttem, és a harminc darab kurva
becsületesen és jól ledolgozott év alatt Hurault-nál százszor
durvább fickókat küldtem rács mögé. Annyit gürcöltem, szívtam,
amennyit te, hiába mentél át sok mindenen, sohasem fogsz… És
most jössz, a bőrömet akarod, tönkre akarsz tenni, mint már
annyi kollégát? A véletlenül a helyszínen hagyott DNS-emet
leszámítva semmid sincs ellenem. Ha egyszer összecsesztem a
tetthelyet, miért nem nyomsz fel a belső ellenőrzésen? Mert azok
is utálnak téged? Mert tudják, hogy időnként nemcsak a
gyanúsítottakkal, de még a saját embereiddel is brutálisan
bánsz? Ismerlek már, tudom, hogy nem fogsz leállni, mert egy
igazi aljas kis tetű vagy… Ennyire unatkozol? Tényleg nincs jobb
dolgod?
Sharko az íróasztalra támaszkodva egészen közel hajolt
Manienhez. Az arcuk majdnem összeért.
– Akkor most az egyszer, utoljára elismétlem, remélem,
többször nem lesz rá szükség: semmi közöm Hurault halálához.
Zsaru vagyok, mint te. Azért jöttem vissza a gyilkossági
csoporthoz, mert elegem lett a nanterre-i ücsörgésből,
láblógatásból. Ennyire egyszerű az egész, és ha még nem lenne
egészen világos, lenne egy jó tanácsom neked meg a másik
baromarcúnak… Nagyon vigyázzatok, hogy kivel, és mit engedtek
meg magatoknak.
– Neked sem árt egy kis óvatosság… Szükségem van egy
tettesre, és garantálom, hogy gyorsan meg is fogom találni.
Sharko elindult, de Manien még utánaszólt.
– Ez a történet egyelőre kettőnk között marad, senki nem fog
tudni róla… Mármint a helyszínen hagyott DNS-edről… Szépen
elfelejtjük, nem akarlak bajba sodorni ilyen hülyeségekkel.
Remélem, értékeled, hogy úgy bánunk veled, mint a hímes
tojással.
Sharko becsapta maga mögött az ajtót, és elvonszolta magát a
hosszú folyosó végén ácsorgó italautomatához. Vizet kellett
innia, utána pedig egy sűrű, fekete, erős, nagyon erős kávét.
A forró pohárral a kezében elindult az irodája felé, amelyen
Levallois-val osztozott. Az ablakon kipillantva látta, ahogy a
lenyugvó nap aranyló fénybe vonja a háztetőket. A párás
melegben elcsigázva letette a tűzforró kávét, és félájultan az egyik
irodai székre rogyott. Az egész nap és a végén ez a
kihallgatásszerűség minden maradék energiáját felemésztette.
Az egyik szekrény tetején álló szabadságospapír-kupacra
bökött.
– Adj már egyet légy szíves, kiveszek egy napot.
– Valami gond van? Mi a fene volt Maniennel?
– Semmi… Egyszerűen csak aludnom kell… Sokat, eleget…
Levallois odavitte a nyomtatványt, amelyet aztán Sharko lusta
mozdulatokkal nyomban ki is töltött. Másnap reggel Bellanger
nyilván szitkozódni fog, amikor megtalálja majd az asztalán, de
annyi baj legyen; ez nem az ő gondja.
– Van valami hír Loutsról? – nézett Levallois-ra.
– Most beszéltem Robillard-ral, aki ma reggel óta dolgozik az
ügyön, és megkaptam tőle azoknak a börtönöknek és elítélteknek
a listáját, akiket a lány felkeresett. Tizenegy nehézfiú… Az összes
hosszú évekre került rács mögé.
Sharko nagyot sóhajtva aláfirkantotta a szabadságos papírt, és
kinyújtotta a kezét. Levallois átadta a listát.
– Arról tudunk valamit, hogy miért ment el hozzájuk?
A fiatal hadnagy a kiürült kávés termoszát szorongatva
ácsorgott az ajtóban.
– Még nem. A lista alig néhány perce állt össze, Robillard
holnap foglalkozik a dologgal. Jól haladt egyébként, de a lány
bankszámláját és költségeit is át kell még nyálazni… Jól van,
bocs, de nekem nyolc előtt otthon kell lennem. Akkor
holnapután… Használd ki a szabadnapot, és aludj.
Alig fejezte be, szélvész sebesen elhagyta az irodát. Amikor
becsapódott mögötte az iroda ajtaja, Sharko félig lehunyt
szemmel néhány pillanatra megült a csendben. Lüktetett, zúgott
a halántéka, folyamatosan Manien és Leblond arcát látta maga
előtt. Ez a két vadul acsargó, a bokája után kapkodó kutya képes
volt megnehezíteni az életét. Ha szivárogtatni kezdik az infókat, a
pletykák hamar elterjednek majd, és még ferdébb szemmel
fognak rá nézni. Sharko, a skizofréniás, a pszichiáterek hűséges,
visszatérő vendége, aki nem igazán ura már önmagának…
Találgatni fogják, hogy a felügyelő csak falazni igyekszik-e a
gyilkosnak, vagy esetleg saját kezűleg intézte el az áldozatot.
Elborult volna, kiakadt, mert számot vetett azzal, hogy
szakmailag az utolsókat rúgja? Nem az első és nem is az utolsó
eset lenne… Hány rendőrt nyelt el végül a pályán töltött hosszú
évek, évtizedek mocska, gyalázata, és végezte alkoholistaként,
depressziósként?
Sharko nagy nehezen kinyitotta a szemét, és átfutotta a
fegyencek listáját. Nézte a neveket, de nem fogott fel semmit,
képtelen volt koncentrálni, ismét ráhangolódni a nyomozásra.
Fájt a feje, hullafáradtan meredt maga elé. Kész, vége…
Egyetlen megoldást látott maga előtt: hazamenni, bezuhanni
az ágyba, és megpróbálni aludni egy-két órácskát, mielőtt hajnali
három körül felriadna. Mint minden áldott éjszaka…
Már éppen készült az asztalra ejteni a lapot, amikor megakadt
a szeme a lista végén álló dátumon. Éva Louts 2010. augusztus
10-én, tehát tíz nappal korábban bonyolította az utolsó
találkozóját.
A börtön és az elítélt nevét látva meghűlt a vér az ereiben.
A vivonne-i fegyház…
Grégory Carnot…
10.

A helyzet hirtelen megváltozott.


Szó sem lehetett arról hogy hazamenjen.
Éva Louts tíz nappal a halála előtt találkozott Grégory
Carnot-val azzal az emberrel, aki egyetlen mozdulattal döntötte
romba, többek között, az ő életét is.
Sharko szerzett magának egy újabb kávét, amely mind a
színére, mind az ízére, mind az állagára nézve a sárosra ázott
fekete földre emlékeztette.
Az adrenalintól és a koffeintől dübörgő aggyal lépdelt végig a
bűnügyi rendőrség kihalt folyosóin. A napnak ebben a szakában
már csak a legsürgősebb ügyekre ráállított kollégák és az
ügyeletben lévők ücsörögtek a helyükön. És persze ott voltak a
kábítószer-ellenes osztályon dolgozó fickók, akik szinte le is
szoktak már a hazajárásról, mert a fogdában ücsörgő drogosokra
vigyáztak, és azok is, akiket annyira beszippantott a munkájuk,
hogy egyszerűen sajnáltak volna minden otthon töltött percet.
Sápadt fény világította meg a nyikorgós padlót, amelynek
minden apró repedését, hibáját, nyöszörgését ismerte. Annak
idején szerette ezt a hangulatot, a néptelen folyosókat, a sokat
látott bútorokból szivárgó különös illatot. Harminc év alatt szinte
semmi sem változott, és most, hogy a pályafutása lassan lezárult,
úgy bolyongott itt keserűen és elcsigázva, mint valami nyugalmat
nem lelő kísértet.
Bement Robillard hadnagy üres irodájába. Ő vállalta magára,
hogy ellenőrzi Éva Louts életének digitális nyomait: a számlákat,
a kiadásokat és az előfizetéseket.
A háta mögött sötétlő aprócska ablak keretében az éjszakai
Párizs távoli fényei pislogtak. A város felett üldögéltek itt, és úgy
néztek le rá, mintha közben ugyanazt a fogadalmat ismételgették
volna: Aludjatok csak nyugodtan, mi itt vagyunk, és vigyázunk
rátok.
Sharko munkához látott. Vissza kellett mennie az időben,
hogy megtalálja az Éva Louts életében esetlegesen adódó
ritmusváltásokat, döccenőket. Két iratkupac hevert előtte. Az
egyikben azok a dokumentumok voltak, amelyekkel Robillard
már végzett, a másikban pedig azok, amelyeket meghagyott
másnapra. Az előbbivel, a már átnézett anyaggal kezdte. Rövid
időn belül rábukkant két olyan repülőjegy-foglalás
fénymásolatára, amelyet az Air France egyik utazási irodája
állított ki, 2010. július 16-án, tehát két hónappal korábban. A
turistaosztályon utazó Éva Louts a mexikói Ciudad Juarezbe
ment (Abraham Gonzales nemzetközi repülőtér), öt napot töltött
ott, majd a július 21-i járattal tért haza.
Nyolc nappal később, 2010. július 29-én ismét útra kelt a
párizsi Orly reptérről, akkor azonban a brazíliai Manaus volt az
úti cél, ahonnan augusztus 5-én, tehát egy szűk héttel később
érkezett vissza.
Sharko a gondolataiba merülve dörzsölgette az állát. A lány
két latin-amerikai utat is lebonyolított gyors egymásutánban,
mielőtt munkába állt volna a kutatóintézetben, és nem úgy
festett, mintha egyszerű vakációról lett volna szó. Sharko hírből
jól ismerte Ciudad Juarezt, amelyet a világ egyik legveszélyesebb
városaként tartottak számon. A Ciudad Juarez-i meggyilkolt nők
ügye nagyban hozzájárult ahhoz a gyászos hírnévhez, amelynek
Mexikó hatodik legnagyobb települése örvendett. Az 1993 és
2005 közötti időszakban közel ötszáz nő tűnt el, és csak a
háromnegyedük került elő. Ugyanúgy végeztek velük:
megkínozták, megerőszakolták, megcsonkították és végül
megfojtották őket. A minden idők egyik legsötétebb
bűntényeként számon tartott gyilkosságsorozat mindmáig
megoldatlan maradt.
Mit keresett egy huszonöt éves biológus hallgató, akinek azzal
kellett volna foglalkoznia, hogy a majmok melyik kezükkel fogják
a banánt, egy ilyen elátkozott helyen?
Sharko félretette a papírokat, és az alattuk sorakozó
számlákat, banki kivonatokat kezdte tanulmányozni. Robillard
hadnagynak már sikerült bizonyos információkat kihámoznia, és
ezek tanúsága szerint Louts a mexikói tartózkodása alatt végig
ugyanabban a belvárosi, Las Misiones nevű szállodában
tartózkodott, és ott is vacsorázott.
A brazíliai utazás egész más történet volt. A lány az érkezése
napján a nemzetközi Gold kártyáját használta, és egy manausi
automatából elég tekintélyes mennyiségű készpénzt, több mint
négyezer reált (körülbelül kétezer eurót) vett fel, majd – mivel
egyéb nyoma nem maradt annak, hogy a bankkártyáját használta
volna – vélhetően abból fizette a szállodai, vendéglői számláit és
egyéb kiadásait.
Robillard egyéb érdekességre is rábukkant: a lány újabb
manausi utat tervezett, az előző héten ugyanis repülőjegyet
foglaltatott magának egy olyan járatra, amely két nappal a halála
után indult volna.
Éva Louts tehát vissza akart menni oda.
2010. július közepe: Párizs-Cuidad Juarez-Párizs, ötnapos
mexikói tartózkodás.
2010. július vége: Párizs-Manaus-Párizs, egyhetes brazíliai
tartózkodás.
És végül 2010. szeptember 8. és 15. között: ismét
Párizs-ManausPárizs, de erre az útra Éva Louts már nem indult,
és nem is fog elindulni soha többé.
A rejtélyes utazásokkal szembesülve Sharkóban felidéződtek
Clémentine Jaspar szavai: „Éva néhány napja mesélte, hogy
valami érdekesre, fontosra bukkant”
Igen, de pontosan mire? – tette fel a kérdést hangosan Sharko.
– Van-e valami köze ezeknek az utazásoknak a halálodhoz?
Bekapcsolta a számítógép monitorját, és a Google Mapsen
rákeresett Brazília térképére. A huszonöt franciaországnyi
országot Kolumbia és a közép-amerikai térség államai
választották el Mexikótól. Nem tudta pontosan, hol van Manaus,
úgyhogy beírta a nevet a keresőbe. Manaus (Amazonas állam
fővárosa) az ország északi részén feküdt.
A Wikipédiával folytatta. A szócikkből kiderült, hogy Manaus
a no Negro és a rio Solimöes összefolyásánál, annak a helynek a
közelében helyezkedett el, ahonnan a két egyesülő folyó már
Amazonasként folytatta az útját. A majd’ kétmilliós, hatalmas
város hosszú időn át a kaucsukból élt, mára pedig egyre inkább a
nyugati nagyvárosok képét mutatta, és olyan fontos közlekedési
és teherhajózási csomóponttá, ipari központtá vált, amelyben
egymást érték a McDonald’sok és a fejlett világban ismert
áruházláncok üzletei, és mindezek mellett Manaus volt a
Brazíliába irányuló turizmus egyik legnépszerűbb célpontja is.
Sharko hunyorogva nézett maga elé. Égett a szeme, de nem
érdekelte. Képtelen volt leállni a kutatással, az
információgyűjtéssel, végig akarta csinálni, amibe belekezdett.
Érezte, hogy nem sok alvás néz ki neki aznap éjszakára.
Áttért arra az irathalomra, amelynek a feldolgozásába
Robillard még nem kezdett bele. Újabb banki kimutatások…
Átfutotta a számokat… Semmi feltűnő, kifizetések, apró-cseprő
kiadások… A következő lapon ugyanaz… A szeme hirtelen
megakadt az egyik tételen: Éva Louts egy Montaimont nevű
városkában használta a kártyáját… Elnézte a zárójelben szereplő
73-as körzetszámot: Savoie… A lány 2010. augusztus 28-án, 21
óra 34 perckor kétszáz eurót vett le a számlájáról.
A Grégory Carnot-val való találkozása előestéjén…
Sharko hátradőlt a széken, és beletúrt a hajába. Tehát a lány
közvetlenül a vivonne-i utat követően az Alpok felé vette az
irányt. Több mint hétszáz kilométert tett meg ahelyett, hogy az
íróasztala fölött görnyedve kutatta volna a jobb- és balkezesség
titkait… És mi van, ha valami nyomot követett, ha valami rejtély
űzte, hajtotta Dél-Amerikától Európa legmagasabb hegységéig?
Miféle láthatatlan erő, sugallat űzte, hajtotta? Mi volt az, ami
arra kényszerítette, hogy a latéralités tanulmányozása közben
ilyen távoli helyekre utazzon, és amiért végül az életével fizetett?
Mi vette rá, hogy olyan alávaló gazemberek közelébe akarjon
jutni, amilyen Carnot is volt? És miért akart visszatérni
Brazíliába?
Carnot… Sharko minden más emberi lénynél jobban
megvetette és gyűlölte, és a nyomozás okán farkasszemet is
nézhetett vele. Ő akarta csinálni, egyedül…
Sharko arcizma megrándult. Némi gondolkodás után leejtette
a szóban forgó papírost, és a cipője orrával berugdosta az egyik
kerekes szekrényke alá.
11.

Az ég is mintha gyászba öltözött volna.


Esett, amikor az autó begördült a Poitou-Charentes-ban fekvő
Vivonne-ba. Az utolsó húsz kilométeren már mintha legyek
lepték volna el a Peugeot 207-es szélvédőjét; az apró szemű eső
komor függönyén át vigasztalanul végtelennek tűnt az előtte
kanyargó út.
Lucie csak egyszer állt meg, hogy egy út menti pihenőben
megigyon egy keserű kávét, és elropogtasson mellé néhány
kekszet. Egész éjszaka és az egész út alatt az anyjától hallottak
jártak a fejében. Ezektől a családi átkokról szóló rémhistóriáktól
mindig is kirázta a hideg.
Az órájára pillantott. Pontban délután négykor a Poitiers-től
tíz kilométerre fekvő Ruffigny köztemetőjében helyezik sírba azt
a szemétládát. Carnot az élete java részét ott töltötte egyszerű
munkásként. Lucie látni akarta, ahogy a koporsó lassan eltűnik a
földben, ahogy kopogva elborítják a súlyos rögök. Látnia kellett,
mert szüksége volt rá, mert a teste és a lelke is akarta, és ha az
anyja képtelen felfogni ezt, az kizárólag az ő baja.
Régebben még válaszokat akart, azok pedig ott lapultak annak
a magas, szögesdrótos kerítéssel körbevett, mélységesen
lehangoló épület mélyén, ahonnan Carnot végül inkább a halálba
menekült.
Vivonne.
Kashmareck parancsnok, híven önmagához, ezúttal is tartotta
a szavát, és értesítette a börtönt. Miután megszabadulva a
kulcsaitól, a mobiljától és a pénztárcájától átsétált a biztonsági
kapun, az egyik börtönőr a börtönpszichiátriára kísérte Lucie-t.
Az épület egyik elkülönített szárnyában működő részleg fő
feladata a legérzékenyebb, lelki zavarokkal küzdő elítéltek
kiszűrése és a megfelelő orvosi, pszichológiai ellátása volt. Az
elmúlt néhány év folyamán a francia börtönök a legkülönfélébb
lelki betegségek melegágyává váltak.
Lucie némán vonult végig a folyosón, amelyen a modern és
tiszta egyszemélyes cellák sorakoztak. Az elítéltek vagy az
ágyukon kucorogtak, vagy a linóleummal borított, patyolat tiszta
padlón üldögéltek. Ahhoz képest, hogy alapvetően mégiscsak
elmebetegek között járt, és annak ellenére, hogy időnként
különös hangok, nyögések és kiáltások szűrődtek ki a cellákból, a
hangulat viszonylag nyugodtnak tűnt. Akadt néhány rab, aki
zavaros, mohó tekintettel a rácsra tapadva, a nyugtátoktól
kicserepesedett száját meg-megnyalva követte minden
mozdulatát, és igyekezett felidézni magában, hogy milyen is lehet
egy hús-vér nő. Összesúgtak a háta mögött, érthetetlen, zavarba
ejtő szófoszlányok, túlfűtött és mocskos szájú megjegyzések
ütötték meg Lucie fülét, ő pedig, amennyire csak tudta,
igyekezett állni a pillantásukat, de egyre csak az járt az eszében,
hogy ezeknek a tébolyodon gyilkosoknak az egyike fosztotta meg
a lányától, és mérgezte meg az életét végérvényesen bűnnel,
fájdalommal és gyűlölettel. Nem érdekelte, hogy mit követtek el,
hogy miért zárták be őket, undorodott tőlük, és azt kívánta, hogy
a pokol tüze emésztené el az összest.
Az üres cella elé érve megtorpant. Összerándult a gyomra, alig
kapott levegőt. Közelebb lépett, és görcsösen megmarkolta a
hideg acélrácsot. Carnot fordított tájképe sokkal látványosabb
volt a valóságban, mint fényképen. Egy legalább másfél méter
széles, eleven színekkel, aprólékos pontossággal kivitelezett
valóságos freskó volt… A tajtékos hullámokat vető tenger, a nap…
Lucie-ben felmerült, hogy ez az elvetemült állat nem a
Sable-d-Olonnes-i tengerpartot festette-e meg. A börtönőr
kinyitotta a szemközti súlyos ajtót.
A doktor úr hagyta, hogy befejezze a képet. Hihetetlen volt…
Még csak félre sem biccentette a fejét munka közben… Mintha a
világ legtermészetesebb dolga lenne így rajzolni. Nemsokára
jönnek a szobafestők, és eltüntetik az egészet. Volt, nincs…
Igyekszünk minél hamarabb elfelejteni Carnot-t. Jobb lesz úgy
mindenkinek.
Az őr tanácstalanul toporgott, de Lucie nem mozdult.
– Nem jön?
Lucie elnézte az üres ágyat és a tiszta, kórházfehér padlót.
Látta maga előtt Carnot-t, látta, ahogy tagbaszakadtan, apró
gonosz gombszemét ide-oda forgatva, derűsen mosolyogva
válogat a kréták között, és jól érzi magát ezen a néhány
négyzetméteren.
– Sokat sírt? Carnot sokat sírt?
– Fogalmam sincs, hölgyem. Miért kérdi?
– Csak úgy.
Továbbindultak. Áthaladtak egy biztonsági zsilipfülkén. Lucie
összerezzent az elektromos zárszerkezet hangos, fémes
kattanására, amely hosszan visszhangzott a végtelenül kanyargó
folyosókon. Egyforma irodahelyiségek következtek, majd
megérkeztek az elítéltek lelki egészségéért felelős egyik
pszichiáter, Francis Duvette ajtaja elé. Az alacsony, kopasz,
sápadt és beesett arcú férfi a negyvenes éveiben járhatott. A
szobája zsúfolásig volt a magas oszlopokba, terebélyes
kupacokba rendezett dossziék és mindenféle papírok
beláthatatlan tömegével. A francia bürokrácia nem véletlenül
szerzett magának hírnevet a nagyvilágban… A rövid fehér
köpenyt viselő Duvette felállt, üdvözölte, majd hellyel kínálta
Lucie-t.
– Még nem ismerjük egymást, Henebelle kisasszony, és
mielőtt bármibe belekezdenénk, tudnia kell, hogy nem állt
szándékomban felmenteni a páciensemet az általa elkövetett
rémségek felelősségének a terhe alól, de Grégory Carnot súlyos
lelki problémáktól szenvedett, és a munkakörömből adódóan az
én feladatom volt, hogy e gondok okát feltárjam.
Lucie idegesen igazgatta a ruháját. A tragikus események előtt
mélységesen és őszintén tisztelte az orvosokat, a pszichiátereket,
akik arra tették fel az életüket, hogy másokon segítsenek, és akik
talán még az elítélteknél is keményebb rabságban sínylődtek,
addigra azonban már egész más fényben látta a dolgokat, és
sokért nem adta volna, ha ez az emberfajta eltűnt volna a föld
színéről.
– Miféle szenvedésről beszél? – kérdezte.
– Arról, amelyet a skizofrén betegek élhetnek át a rohamok
során. Rettenetes hallucinációk, hirtelen fellépő és tökéletesen
kezelhetetlen dühkitörések, amelyek adott esetben végzetes
következményekkel járhatnak. Valószínűleg egy ilyen vezetett
Carnot öngyilkosságához is. Tökéletesen tisztában volt a
betegségével, és gyakran panaszkodott az elviselhetetlen
fejgörcsökre.
– Skizofréniás volt?
– Azt gondolom… és ez a legfurcsább az egészben, szóval azt
hiszem, hogy nem volt az. A beteg nem mutatott semmiféle
deperszonalizációs tünetet, amely több részre oszthatta volna a
személyiségét, nem voltak hallucinációi, nem látott maga körül
nem létező embereket. Az általam felállított diagnózis nem
igazán illett a skizofréniára… Az ő esetében inkább egymást
követő önkívületi állapotok sorozatáról beszélnék. Akárhogy is,
mélységes meggyőződésem, hogy Carnot „fordított világa”
valóságos volt, és nem hallucináció… A képei túlságosan
kidolgozottak, aprólékosak. Próbáljon meg akár csak egy fát fejjel
lefelé lerajzolni, és egyből rájön, hogy milyen pokolian nehéz.
– Mégis mik voltak ezek, ha nem hallucinációk?
– Fogalmam sincs. A legjobb tudomásom szerint orvosi
berkekben még nem hallottak efféle tünetegyüttesről. MRI-t
kellett volna csinálnom az agyáról… Lehet, hogy találtam volna
valamiféle szervi elváltozást a látókéregben vagy az agy
látóideg-kereszteződéseiben, és ez állt a jelenség hátterében. A
neurológusok találkoztak már olyan hemianopsiás beteggel, aki
a képeknek kevesebb mint a felét látta, de Carnot esete példa
nélküli.
– Nem volt boncolás?
– Legnagyobb sajnálatomra, nem. Az öngyilkosság ténye
egyértelműen megállapítható volt, és ahogy azt ön is tudja, a
börtönben némileg más szabályok szerint zajlik az élet. Carnot-t
harminc évre ítélték, ebből huszonötöt fegyházban kellett
letöltenie. Gyakorlatilag megszűnt létezni, ami pedig a
nevelőszüleit illeti… Nos, ők nem ragaszkodtak a vizsgálat
lefolytatásához.
Felvett egy lapot az asztalról, és rajzolni kezdett.
– A szem úgy működik, mint egy lencse. A létező világból még
fordított képek érkeznek a retinánkra. Az agyunk látókérgére
hárul a feladat, hogy visszaállítsa azokat a gravitációból adódó
helyes irányba. Elképzelhető, hogy Carnot agyának ezen a
területén egy alig észrevehető neurológiai rendellenesség lépett
fel, valamivel több mint egy éve.
– Tehát már azután, hogy elrabolta a lányaimat.
– Így van. Ő egyébként azt állította, hogy már a
bűncselekmény előtt is rajzolgatott fordított képeket, de mivel
egy lapot bármikor meg lehet fordítani, nehéz eldönteni, hogy
igazat mondott-e. Az is lehetséges, hogy az állapotában csak az
utóbbi hetekben állt be drasztikus rosszabbodás.
– És annak, hogy fordítva látta a képeket, lehet bármiféle köze
az erőszakos viselkedéséhez, a brutalitásához?
Duvette alaposan megfontolta minden szavát.
– Gondolom, ön is jól ismeri Carnot múltját. Mindkét
nevelőszülője hívő katolikus volt, szerették, jól bántak vele, a
gyerekkora tehát nyugodtan, a lehető legátlagosabb körülmények
között telt. Közepes tanuló, nem különösebben élénk gyerek volt
pszichiátriai panaszok nélkül. Még verekedős sem volt, bár
elnézve a termetét, a veleszületett erejét, nyilván kevesen
kötözködtek vele. Tizenhárom évesen már száznyolcvan centi
magas volt. Mivel az anyja a szülést követően lemondott róla,
tehát nem ismerjük a vér szerinti szüleit, nem tudtam
ellenőrizni, hogy volt-e bármiféle terheltség a családban. Ez az
egyetlen homályos pont az anyagában. Tudjuk róla, hogy
laktózérzékeny volt, tehát egyetlen korty tej is súlyos hasmenést
és hányásrohamot okozott nála. Gyakran előfordult, hogy a
rabtársai puszta szórakozásból vagy azért, hogy szenvedni lássák,
időnként tejet csempésztek az ételébe.
– Nem igazán érdekel, hogy voltak-e itt kellemetlen percei.
Lucie képtelen volt lehiggadni, folyamatosan a szoknyáját
babrálta. Lehet, hogy a börtön, a halál és a téboly mindent
belengő jelenléte tette. Igen, természetesen ő is utánanézett a
lánya gyilkosának. Carnot 1987. január 4-én születetett
Reimsben, az anyja lemondott róla. Hívő katolikus nevelőszülei,
akik harminc körül járhattak akkoriban, nem sokkal később
elhagyták a várost, és Poitiers-ba költöztek, mert ott kaptak
munkát. Carnot elérve a nagykorúságot egy helybeli
fagylaltdoboz-készítő üzemben helyezkedett el munkásként.
Pontos, megbízható munkaerő volt, és az iszonyatos bűntény
elkövetéséig csendes, közkedvelt figuraként éldegélt.
Lucie hirtelen észbe kapott, és a száját zavartan összeharapva
felnézett. Ahányszor csak az eszébe jutott Carnot tökéletesen
eseménytelen előélete, mindig kijött a sodrából. Képtelen volt
elfogadni bármit, ami csökkenthette vagy megkérdőjelezhette
volna a gyilkos felelősségét, és azt akarta, hogy Carnot még
holtában se szabadulhasson a tettei súlyától, hogy még a pokol
legmélyebb bugyraiba is magával vigye azt.
– Van, akit a lehető legbékésebb gyermekkor sem ment meg
attól, hogy veszedelmes és beteges felnőtté váljon – jegyezte meg
komoran. – Ez bizonyított tény. Nem kell az ilyesmihez már
fiatalon kutyákat, macskákat gyilkolászni. Ezeknek a veszett
gyilkosoknak a némelyike remek szomszéd például, és olyan
jámbornak tűnik, mint aki háromig sem tud számolni.
– Ezzel tökéletesen tisztában vagyok, de a dolgok jelenlegi
állása szerint vitatkoznom kell önnel. Carnot-nak voltak nagyon
erőszakos időszakai, és voltak olyanok is, amikor erős fejfájás
kíséretében jelentkező látászavarokkal és
egyensúlyproblémákkal küzdött. Az utolsó időkben mindkét
tünet egyre súlyosabb formában jelentkezett, tehát azt sem
zárhatjuk ki, hogy összefüggtek egymással. Az emberi agy egy
olyan bonyolult szerkezet, amelynek még távolról sem ismerjük
az összes titkát.
Rezignáltan felemelt egy iratköteget, és az asztalra ejtette.
– Nyilvánvaló volt, hogy Carnot beteg, hogy valami baja van,
és hogy az állapota, mint egy rákos betegé, napról napra
rosszabbodik. Mindenki tudja, hogy a kinti világban több eszköz
állt volna a rendelkezésünkre, és azt sem vonja kétségbe senki,
hogy joga lett volna a teljes kivizsgáláshoz, az MRI-vizsgálathoz,
idebent azonban, és ezt ön is tudja, minden lelassul az átkozott
papírmunka és a siralmas felszereltség miatt. Most pedig már
késő, mert a beteg meghalt.
Lucie közelebb hajolt a pszichiáterhez.
– A szemébe nézve kérdezem, és kérem, mondja meg
őszintén: úgy gondolja, hogy Grégory Carnot valamiféle agyi
defektus miatt követte el azt a szörnyűséget, ami miatt ide
került? Úgy gondolja, hogy egy évvel a bebörtönzése után
megkérdőjelezhető a beszámíthatósága? Úgy gondolja, hogy
tévedett a tizenkét esküdt, amikor beszámíthatónak
nyilvánította?
Duvette megköszörülte a torkát. Egy pillanatra elkalandozott
a tekintete, majd ismét Lucie szemébe nézett.
– Nem. Annak idején tökéletesen tisztában volt azzal, hogy
mit tett.
Lucie a kezét a szája elé kapva hátradőlt a székén. Nem volt
elégedett a válasszal. Az orvos hangja bizonytalanul csengett.
Hazudott… Lucie biztosan érezte. Duvette meg akarta nyugtatni
őt, és nyilván nem akarta nyíltan megkérdőjelezni az ítéletet sem.
– Annak idején… Nem csak azért mondja ezt, hogy engem
lehiggasszon? Valóban így is gondolja?
Duvette a papírjait kezdte rendezgetni, és láthatóan
mindenáron igyekezett elkerülni Lucie pillantását.
– Teljes mértékben. És ezt nem csak most állítom, ugyanezt
mondtam annak a rendőrnek is, aki ön előtt járt itt: Carnot
beszámítható volt.
– Egy rendőr járt itt előttem? Mikor?
– Két órával ezelőtt. Korán reggel érkezett. A gyilkossági
csoport, a quai de Orfèvres 36. egyik nyomozója. Úgy nézett ki,
mintha időtlen idők óta nem aludta volna ki magát. Itt a
névjegye… Már ha annak lehet nevezni ezt a fecnit…
Kihúzta a fiókját, elővette a fehér lapocskát, és Lucie felé
nyújtotta.
Mintha gyomorszájba vágták volna…
Az üres papírra kézzel kanyarították oda nevet: Franck
Sharko.
– Jól van, Henebelle kisasszony?
Lucie remegő kézzel visszaadta a névjegyet. Nem volt már meg
a mobiljában Sharko telefonszáma. Réges-régen kitörölte, ahogy
azt is kisöpörte magából, amit egykor a felügyelő iránt érzett.
Megszabadult tőle. Legalábbis eddig úgy érezte. Most pedig
hirtelen ismét felbukkant ez a név, és éppen itt, és éppen most…
– A gyilkossági csoporttól jött. Biztos benne?
– Persze.
Elhallgattak, Lucie hitetlenkedve nézett maga elé.
– Mit akart? Miért jött ide Franck Sharko?
– Ismeri?
– Ismertem – válaszolta kurtán, hogy az elejét vegye a további
kérdezősködésnek.
Duvette nem erőltette a dolgot, és inkább ott folytatta, ahol
abbahagyta.
– Egy Éva Louts nevű egyetemista után érdeklődött, aki úgy
két hete látogatta meg Grégory Carnot-t, és akit a felügyelő
elmondása szerint meggyilkoltak.
Lucie fejében egymást kezdték kergetni a gondolatok. Carnot
halott volt ugyan, de a szelleme ott kísértett körülötte. Lucie
Franck Sharkóra gondolt. Ezek szerint otthagyta az Életvédelmi
Főigazgatóságot, és visszament a gyilkosságiakhoz… Miért nem
lépett ki a rendőrségtől, miért nem hagyta ott ezt a nyomorult
munkát, ahogy azt közvetlenül az ikrek elrablása előtt mondta?
Miért ragaszkodott ennyire a vérhez, az utca mocskához, miért
tért vissza oda, ahol kezdte?
Meglepte, felzaklatta mindaz, ami a tudomására jutott. Nagy
levegőt vett. Nyugodtan, módszeresen kellett eljárnia, valahogy
úgy, ahogy annak idején rendőrként csinálta volna…
Legelőször is a gyilkosság körülményeit kellett tisztáznia. A
pszichiáter megosztotta vele mindazt, amit sikerült megtudnia a
felügyelőtől: Éva Loutsot egy Párizs közelében működő, a
főemlősök kutatására szakosodott intézetben találták holtan, egy
harapásnyom volt az arcán, betörtek a lakásába, és ellopták a
számítógépén található összes adatot, állományt. A pszichiáter
azt is megemlítette, hogy a lány halála előtt több kérvényt is
benyújtott, hogy egy sor, Franciaország különböző pontján fogva
tartott veszélyes bűnözővel találkozhasson. Lucie igyekezett a
lehető legtöbb információt begyűjteni, és az általa ismert
tényékhez kapcsolni azokat. Hirtelen azon kapta magát, hogy a
régi beidegződései működésbe lépnek, hogy előbújik belőle az
egykori nyomozó, az agya pedig vadul, teljes fordulatszámon
pörögve zakatolni kezd.
– De miért? Miért akart Éva Louts találkozni ezekkel a
bűnözőkkel?
– Mert valamennyien balkezesek voltak.
Duvette érzékelte, hogy a látogatója kissé értetlenül fogadja a
szavait, úgyhogy igyekezett pontosítani.
– Nem arról van szó, hogy az összes gyilkos balkezes lenne,
hanem arról, hogy Éva Louts csupa balkezest választott ki. A
legerőszakosabb bűnözők, akik az esetek túlnyomó többségében
utólag sem könnyen tisztázható körülmények között gyilkoltak,
általában képtelenek értelmes magyarázatot adni a tettükre.
– Miért csinálta, miért akart ezekkel az emberekkel beszélni?
– Gondolom, a doktorijához kellett. Amikor itt járt, hogy
alaposan kikérdezze, Grégory Carnot elég rossz állapotban volt,
úgyhogy én közvetítettem. Azt akarta tudni, hogy a szülei
balkezesek voltak-e, hogy kiskorában próbálták-e átszoktatni a
jobbkezességre, meg még egy sor dolgot, amely alapján aztán
statisztikákat készíthetett, és felállíthatta a hipotézist. Tudta
például, hogy Carnot általában a jobb kezét használta?
– Nem, de nem is igazán érdekel.
– A jobb kezével evett és rajzolt, mivel, ahogy Louts mesélte, a
nevelőszülei erre kényszerítették. A balkezességet már a
régmúltban is fogyatékosságnak, átoknak, sőt például a
középkorban egyenesen sátáni tulajdonságnak tekintették.
Carnot tehát átszoktatott jobbkezes, aki a bigottan vallásos szülei
miatt vált azzá.
Lucie elgondolkozva nézett maga elé.
– A lányomat… a lányomat mégis bal kézzel gyilkolta meg…
Tizenhat kegyetlen és cseppet sem bizonytalan késszúrással.
Duvette felállt, és egy aprócska csészében kávét töltött neki,
Lucie pedig hangosan folytatta a gondolatmenetét.
– Mintha a balkezesség mindvégig ott rejtőzött volna benne…
valahol mélyen, eltemetve…
– Pontosan. Nos, ezek a részletek érdekelték nagyon Éva
Loutsot. Lehet, hogy a balkezesség alapvetően genetikai
adottság… A genetikai meghatározottságok esetén márpedig
neveléssel, szoktatással nem sokra mehetünk. Szóval azt hiszem,
ezekre a kérdésekre kereste a választ, és ezért akart idejönni.
Lucie elgondolkozva csóválta a fejét.
– Ez azonban nem indokolja a meggyilkolását.
– Nyilvánvaló, de van két dolog, amit meg kell még
említenem. Az első: Éva Louts szerette volna mindenáron
megkapni Carnot fényképét, mint mondta, azért, hogy az összes
elítélt arcát maga előtt lássa, miközben a doktoriját végleges
formába önti. Végül a Carnot anyagában szereplő egész alakos
képeket adtam át neki, mert azokat nem minősítették bizalmas
anyagnak. A második: azt nem tudom, hogy van-e köze a
lateralitáshoz, de Éva Louts viselkedése megváltozott, miután
meglátta a cella falára festett fordított képet. Rengeteg kérdést
tett fel a rajz készültének a körülményeiről. Mikor csinálta
Carnot? Miért? Elárult, mondott-e valamit róla? Olyan volt,
mintha… Szóval hihetetlen izgalomba jött a képtől.
– Tudja, hogy miért?
– Nem, elképzelésem sincs, de miután belépett ide, és
megpillantotta a falat, mintha valamiféle csodálatot láttam volna
a tekintetében…
Lucie megborzongott. Hogy lehet csodálatot érezni egy ilyen
szörnyeteg iránt?
– Nem igazán tudtam hova tenni az egészet, de elment, és
nem is láttam többet. Ma hallottam, hogy meghalt. Rettenetesen
furcsa ez az egész…
Lucie csendben fejezte be a kávéját. Nagyon felzaklatta
mindaz, amit hallott. Nem sok mondani- vagy tennivalója
maradt. Feltett még néhány rutinkérdést, de mivel nem jutott
már újabb információkhoz, köszönetet mondott Duvette-nek, és
elhagyta a börtönt. Aztán csak ült az autóban, és magával hozott
félautomata pisztolyát babrálva gondolkozott. A fegyver a
kesztyűtartóban hevert mindaddig az ócska kötött kesztyű és az
évezredek óta nem hallgatott CD-lemezek mellett. Jó volt a
kezében érezni a fegyvert, a fém hidege, súlya megnyugtatta…
Válaszokért jött, de csak annyit ért el, hogy még a korábbinál
is nagyobb bizonytalanság, sűrűbb homály kavargott benne. Mi
járhatott Éva Louts fejében? És Carnot-éban? Mit gondolhatott,
érezhetett Clara, amikor az a nyomorult százkilós hústorony fölé
hajolt? Megannyi kérdés, amelyre talán sohasem fog
megnyugtató választ találni.
Visszatette a fegyvert a helyére. Azért szerezte annak idején,
mert a lelke mélyén reménykedett abban, hogy a lánya gyilkosa
ellen fordíthatja, hogy valahogy beviheti magával a bíróságra, és
golyót repíthet annak a mocsoknak a fejébe. Végül persze nem
merte megtenni, mert ott volt Juliette, neki pedig az anyjaként az
volt a kötelessége, hogy gondoskodjon róla.
Amikor elindult, belenézett a visszapillantó tükörbe. Akkor
érzékelte csak, hogy a szeme könnyes, hogy a sírás fojtogatja.
Hirtelen beletaposott a fékbe, és felhívta a Juliette iskolatáskája
mélyén lapuló mobilt. Az sem érdekelte, hogy Juliette esetleg
órán van, hogy a csörgés megzavarhatja a tanítónőt, beszélni
akart a lányával, hallani akarta a hangját, tudni, hogy minden
rendben van vele.
Egy idő után bekapcsolt a hangposta, úgyhogy csak egy
hosszú, anyai szeretettől túlcsorduló üzenetet hagyhatott…
12.

Franck Sharko fedetlen fővel lépkedett a zuhogó esőben. A


megélénkülő fagyos szél az arcába csapott. Felhajtotta a
túlságosan bő esőkabát gallérját, és a kezét a zsebébe mélyesztve
nekivágott a temetőnek.
A hatodik fasor legvégén komor, sötétbe öltözött alakok
kapaszkodtak az esernyőikbe és küzdöttek a viharral. Gregory
Carnot nevelőszülei, nagynénikéi, nagybácsikéi lehettek, az
utolsó néhány olyan ember, aki a történtek ellenére is képes volt
emberként tekinteni a gyilkosra, és akiben olyan kérdések
kavaroghattak, amelyekre sohasem fognak és talán nem is
akartak igazán választ kapni. A bőrig ázott sírásók éppen a
koporsót engedték le a sírba.
Sharko mozdulatlanná dermedve állt a csontig ható hidegben,
és amikor körbenézett a gyászos helyen, egy furcsa, a temető
túlsó végében álldogáló magányos alakra lett figyelmes. Az illető
hozzá hasonlóan csak a távolból figyelte az eseményeket. Nem
volt esernyője, a fejére borított kapucni alól csak az orra hegye
látszott ki, ahogy ott állt a helyén, amelyet úgy választott ki, hogy
a sír közelében állók közül senkinek se tűnhessen fel a jelenléte.
Nyilvánvalóan észrevétlen akart maradni… De miért?
Sharko kíváncsian elindult felé, de hátulról, szinte lopakodva
közelítette meg. Menet közben egy gyors mozdulattal ellenőrizte,
hogy a fegyvere a tartójában pihen-e. Végigosont a fasoron,
megkerülte a sírokat, hogy az alak hátába kerülhessen. A szél
elnyomta a cipőtalpa alatt meg-megcsikorduló kavicsok zaját.
Miután a gyanútlanul nézelődő alak mögé ért, határozott,
erőteljes mozdulattal a vállára tette a súlyos kezét. Az illető
rémülten perdült meg.
Sharko hirtelen úgy érezte, hogy minden erő kifut a lábából.
A félhomály és a kapucni ellenére is azonnal megismerte az
esőben nedvesen csillogó arcot.
– Lucie?
Lucie-nek beletelt néhány pillanatba, amire felfogta, hogy
kivel van dolga. Tényleg ő lett volna, az a tagbaszakadt fickó, akit
az előző évben megismert? Beesett lett az arca, és nyoma sem
volt már az egykori, tekintélyt parancsoló megjelenésnek. Olyan
érzése volt, mintha egy árnyék szólította volna meg.
– Franck? Te… Te vagy az?
Lucie elhallgatott, mintha egy erős kéz rántotta volna össze a
bensejét. Úristen, mitől változhatott meg ennyire? Clara
halálától? A durvára sikerült szakításuktól? Miféle pokoli
gyötrelmeken mehetett át? Mintha valami iszonytató súly
nehezedett volna a férfira, mintha a világ összes bűntudata,
szenvedése ott ült volna a szemében… A szoborszerű férfiarcot
mély ráncok barázdálták. Lucie végig sem gondolta, mit csinál,
ösztönösen odabújt hozzá, magához szorította, és ahogy az ujjai
végigfutottak a férfi lapockáján, érezte, ahogy lüktet, ver a szíve.
Azután hirtelen hátrébb lépett, és a lecsúszó kapucni alól
kiszabadult hosszú, szőke haja. Sharko gyengéden nézett rá.
Legalább annyira szépnek látta, mint amennyire megtörtnek
érezte magát. Iszonyú fájdalom hasított belé. A régi sebek
felszakadtak.
– Nem kellett volna idejönnöm.
Sharko lassú mozdulattal zsebre dugta a kezét, sarkon fordult,
és elindult. Örült, hogy esik az eső, mert a szapora cseppek, ha
csak valamennyit is, de eltakartak a mélységes és megrendült
szomorúság könnyeiből. Nem is emlékezett már, hogy mikor
történt vele utoljára ilyesmi, de Sharko arcán patakzottak a
könnyek. Lassú, de határozott léptekkel távolodott, amikor
meghallotta azt a szót, amelyet mindennél jobban vágyott, és
amelytől mindennél jobban rettegett.
– Várj!
Mozdulatlanná dermedt, a keze ökölbe szorult a zsebében.
Lucie mit sem törődve a szakadó esővel utána indult.
– Carnot egy évvel ezelőtt közénk állt, most pedig, képtelen
lennék megmondani ugyan, hogy miért, de ismét összehozott
minket. Azt hiszem, beszélnünk kell… Ha te is úgy gondolod.
Hatalmas csend támadt… Lucie túlságosan hosszúnak érezte.
De miért? Mi járhat a fejében? Sharko gyűlölné, amiért és ahogy
elhagyta őt annak idején?
– Rendben – szólalt meg végre a jól ismert rekedtes hang –,
csak ne tartson sokáig.
Lucie Carnot sírja felé fordult. Az esőcseppek, a könnyek
lefutottak az arcán, a szája remegett, és dermesztőnek érezte a
hideget.
– Látnom kell, ahogy a föld ellepi a koporsóját.
Sharko mozdulatlanul állt, bólintott.
– Egyedül – tette hozzá Lucie.
Olyan hideg és súlyos volt ez a szó, mint egy márványlap.
13.

Sharko a temető közelében lévő bár egyik sarokasztalánál


várakozott a gőzölgő kávéscsészét szorongatva. Továbbra is
zuhogott, ő pedig úgy érezte, mintha a vitrin üvegén aláömlő eső
függönye tökéletesen elvágta volna őket a kinti világtól. A néhány
törzsvendég, akit a zord időjárás sem tántorított el a mája
pusztításától, bizonytalan árnyként imbolygott a pult közelében.
A megviselt, zöldes rézcsövektől eltekintve piszkosfekete,
fáradtszürke volt minden a szűk helyiségben, ahol az elmúlás
nyomasztó és mélységes szomorúsága, reménytelensége áradt. A
félhomályba belépő Lucie levette a dzsekijét, a szakadt lábtörlő
felett lerázta róla a vizet, majd elindult a magányosan üldögélő
Sharko felé. Maga alá húzott egy széket, és az arcát törölgetve
leült vele szemben.
Egy ideig szótlanul, félénken méregették csak egymást, aztán
egyszerre vettek nagy levegőt, hogy megszólaljanak, de a szavak
valahogy megtorpantak, elakadtak félúton… Végül Lucie törte
meg az egyre kínosabbá váló csendet.
– Néha az eszembe jutottál, Franck mindazok után, ami
történt… Valahogy mindig a vasalt öltönyödben láttalak magam
előtt, ahogy magabiztos és szigorú arccal jössz-mész a világban,
úgy éreztem, hogy nagyon messze jársz, sőt az is felmerült
bennem, hogy el is feledkeztél erről az egészről.
Lucie a temető falán túl magasodó fákra emelte a tekintetét,
majd Sharkóra pillantott, de a férfi torz mosolyát látva csak még
jobban elszomorodott. Miféle gyötrelmeket állhatott ki?
– Hiába múlik az idő, egyre jobban fáj… – nézett maga elé
Sharko. – Hogy felejthettem volna el bármit is?
Lucie lemaradónak és megtörtnek érezte, olyan volt, mint egy
harcos, aki feladta a küzdelmet. Felesleges lett volna
megkérdezni tőle, hogy van, mit csinált az elmúlt hónapok során,
minden rá volt írva a beesett arcára, minden kiolvasható volt az
üres és fénytelen tekintetéből. Ügyről ügyre, napról napra
vonszolta csak magát az életben, próbált beletemetkezni a
munkába, a vérbe, hogy ne kelljen semmi másra gondolnia.
Ugyanazt, pontosan ugyanazt tette, mint amit ő is csinált azon a
nyomorult telefonos ügyfélszolgálaton. Lucie igyekezett kimért
maradni, nem foglalkozni a bensejét mardosó fájdalmas
keserűséggel, és a találkozó eredeti céljára koncentrálni.
– Voltam a vivonne-i börtönben. Beszéltem a pszichiáterrel,
tőle tudom, hogy te is jártál nála, és hogy egy Éva Louts nevű
fiatal nő ügyében nyomozol. Mindent el kell mondanod, meg kell
osztanod velem, amit tudsz az ügyről.
Sharko közbevágott. Le akarta fékeznie Lucie lendületét, rá
akarta venni, hogy menjen szépen haza, és a lehető
leggyorsabban verje ki a fejéből az egészet.
– Vége van, Lucie. Carnot meghalt, eltemették. Semmi
keresnivalód itt a továbbiakban. Menj haza, egyszer s
mindenkorra felejtsd el ezt az ügyet, és próbáld élni az életed.
– Úgy hallom, visszamentéi a gyilkossági csoporthoz. Hol a
társad? Miért egyedül jöttél? Nem hivatalosan vagy itt, ugye? De
akkor miért?
Sharko mutatóujja tétován körözött a csésze peremén. Nem
mert felnézni.
– Látom, a megfigyelőképességed még a régi…
– Miért, Franck?
Sharko hiába várt a felmentő seregekre. Sokkal szívesebben
küszködött volna Leblond-nal és Maniennel, Lucie-vel szemben
tökéletesen fegyvertelennek érezte magát. Sokáig, kínosan sokáig
ült némán maga elé meredve, mielőtt kibökte volna az igazságot.
– Azért jöttem, hogy Carnot szemébe nézzek, hogy lássam, mi
lett abból a mocsokból, de meghalt közben…
Lucie igyekezett nem elárulni magát, de Sharko szavai
hallatán végigfutott a hátán a hideg. Annak idején beleszeretett
ebbe a férfibe, aztán pedig azt hitte, hogy hevesebben gyűlöli,
mint bárkit a világon, most pedig mindaz, amit eddig gondolt,
érzett, egyetlen szempillantás alatt összeomlott. Franck Sharko
soha, egyetlen pillanatra sem feledkezett meg róla, a lányokról,
ott kísértettek mindvégig a testében, a lelkében, és rágták,
pusztították, mint valami rosszindulatú daganat. Egy kurta
kézmozdulattal jelezte a pincérnek, hogy nem kér semmit, majd
ismét Sharko felé fordult.
– Nem fogsz egyedül boldogulni. Hadd segítsek! Meg kell
értenem… Tennem, csinálnom kell végre valamit…
– Nem vagy már rendőr.
– A lelkem mélyén az vagyok… Te is tudod, hogy hiába
erőlködik, a bőréből nem bújhat ki senki… Mondj valamit,
Franck, csak valami apróságot… A szemedbe nézve kérlek,
könyörgök: adj egyetlen icike-picike nyomot, amin
elindulhatok… Az, hogy idejöttél, azt bizonyítja, hogy Carnot még
nem halt meg igazán, és ezt te is tudod…
Sharko az öklét a szája elé emelve töprengett, mintha a
döntésen, amelyet meghozni készült, kettejük élete-halála múlott
volna. Miféle gonosz véletlen sodorta őket össze ezen a világvégi
helyen, ebben a kétségbeejtő esőben… Lucie úgy könyörgött,
mint valami nyomorult koldus. Neki…
– Sajnálom, de nem. Túl kockázatos. A kollégáim körbe fogják
telefonálni a listán szereplő tizenegy börtönt, megnézik, hogy
mivel foglalkozott Éva Louts… Előbb-utóbb beszélnek
Vivonne-nal, és rájönnek mindenre.
– Kivéve azt az esetet, ha közlöd velük, hogy te beszéltél az
itteniekkel, tehát nekik már nem kell.
Sharko rendíthetetlen maradt. Lucie-t elöntötte a düh,
felpattant.
– Akkor most hagysz elmenni így, üres kézzel? Még annak az
esélyétől is megfosztasz, hogy választ kapjak a kérdéseimre? Mit
mondok majd Juliette-nek, ha nagyobb lesz? Hogy magyarázom
el neki, mi történt?
A fogas felé indult, Sharko pedig visszafojtott lélegzettel nézett
utána. Úgy érezte, mintha a világ recsegve-ropogva összeomlana
körülötte. Az arcát a kezébe temette.
– Édes istenem… – motyogta maga elé.
A fejében egymást kergették a gondolatok. Lucie már
kinyitotta az ajtót.
– Rendben – kiáltotta utána.
A törzsvendégek felkapták a fejüket, mindenki őt bámulta.
Lucie visszaült, Sharko pedig felállt, a pulthoz ment, és papírral,
ceruzával jött vissza.
– Szabaddá tudod tenni magad? Két-három napról lenne szó.
Lucie-t egy régi, elveszettnek hitt érzés kezdte a hatalmába
keríteni, és e furcsa, lázas izgalomban egy szempillantás alatt
semmivé foszlottak a korábbi fogadalmai. Mert megígérte
magának és Juliette-nek, hogy mellette lesz, hogy soha többé
nem hagyja egyedül, hogy elviszi az iskolába, és minden áldott
délután ott fog állni a mosolygós szülők között, amikor a szélesre
táruló rácsos kapun kiözönlenek a gyerekek, egyszerűbben
fogalmazva tehát azt, hogy híven teljesíti anyai kötelezettségeit.
A ragadozó, amelyről azt hitte már, hogy örök álomra szenderült
benne, most hirtelen feltámadt.
– Igen.
– Azt reméltem, hogy nemet fogsz mondani.
– Én is, de igent mondtam.
Elhallgattak, és abban a néhány pillanatnyi bizonytalan
csendben még minden megváltozhatott volna…
– Akkor figyelj! Az éjszaka jó részét bent töltöttem a 36-ban,
és alaposan átnéztem Éva Louts számlamozgásait, banki és
hitelkártya-kivonatait, és egy elég furcsa dologra bukkantam.
Augusztus 28-án a savoie-i Val-Thorens közelében,
Montaimont-ban vett ki pénzt a kártyájával. Mit ad isten, éppen
előző nap találkozott Carnot-val és a börtön pszichiáterével.
Sharko tovább magyarázott, de a két dél-amerikai utat inkább
nem említette. Az ügynek ez a szála túlságosan zavarosnak tűnt,
messzire vezetett volna, egyelőre nem akart belemenni az efféle
részletekbe. Lucie-nek kívül kellett maradnia a nyomozás
érdemi részén, a lényeg mindössze annyi volt, hogy végre
csináljon valamit, hogy hasznosnak érezhesse magát…
Kétszáz eurót vett ki, méghozzá elég későn. Montaimont egy
világvégi porfészek… Lehet, hogy arra kellett neki a pénz, hogy
megszálljon valahol éjszakára? Az összegből ítélve csak a
hétvégét tölthette ott, és a kutatóintézetbe is rendesen bejárt.
Miért utazott ilyen sietősen az Alpokba? Annál is furcsább a
dolog, mert a pszichiáter, akivel az imént beszéltem, azt mondta,
hogy sem ő, sem Carnot nem említette egyetlen szóval sem ezt a
vidéket.
Felírta a falu nevét egy lapra, és odacsúsztatta Lucie-nek.
– Odautazol, körülnézel, és már jössz is vissza… Csak és kizá-
rólag velem tartod a kapcsolatot, senki sem tudhatja, hogy
együtt dolgozunk az ügyön. Nem is ismerjük egymást.
– Rendben.
– Amint azt te javasoltad, majd azt mondom a kollégáknak,
hogy már beszéltem a vivonne-iakkal, mert érdekelt, hogy mit
csinált ott Louts… Te közben megpróbálsz a lány nyomára
bukkanni, értesítesz az eredményekről, majd pedig hazamész
Lille-be. Benne vagy?
– Naná! Jót fognak tenni a hegyek, elegem van a határozott
idejű munkaszerződéseimből, egy éve nem voltam szabadságon,
ki sem láttam a helyettesítésekből, az alkalmi melókból. Épp
ideje volt már… Van nálam néhány váltócucc, úgyhogy azonnal
indulok, haza se megyek.
– Arról azért ne feledkezz meg, hogy nem vagy már rendőr.
– Jólesik, hogy állandóan ezt hajtogatod. Van fényképed az
áldozatról?
Sharko elővett egy igazolványképet az esőkabátja zsebéből, és
odacsúsztatta Lucie-nek.
– Csinos lány volt, szinte még gyerek… Egy magányos fark
mint te, hihetetlen energia, élni akarás dolgozott benne. Szerette
az extrémsportokat, vívott, keményen dolgozott, nagy tervei
voltak sokra akarta vinni az életben. Meg akarom találni azt a
szemétládát, aki elbánt vele, azt akarom, hogy megfizessen azért,
amit tett.
Lucie hátán végigfutott a hideg Sharko tekintetétől,
hangjától… A férfi némi aprót dobott az asztalra, majd három,
gondosan összehajtogatott százeuróst nyújtott Lucie felé.
– A felmerülő költségekre. Ez az én ügyem, ne te verd magad
kiadásokba.
Lucie vissza akarta utasítani, de Sharko erőszakkal a
markába nyomta a bankjegyeket.
– Vedd már el… Te is tudod, hogy a pénz nem gond.
Felállt. Rengeteg kérdése lett volna még, szeretett volna
többet tudni arról is, hogy milyen a kapcsolata Juliette-tel, de
nem lehetett… Bármilyen nehéz is volt, tartani akarta a két lépés
távolságot Lucie-től, és mindenáron el akarta hessegetni
magától azt a veszedelmes érzést, amely addigra a hatalmába
kerítette.
Levette a hátuk mögötti fogason csepegő esőkabátját.
– Jól van… Indulnom kell, holnap folytatom a munkát, és ne
feledd, a vivonne-i epizódról rajtunk kívül senki sem tudhat.
Lucie ülve maradt. Végül mégis eltette a pénzt, majd maga
elé húzta Éva Louis fényképét.
– Kellene a telefonszámod, Franck. Nem tartottam meg.
Sharko megadta, és nyakig begombolta a szürke esőkabátját.
Még mindig a váratlan találkozás hatása alatt állt.
– Mit mesél Juliette? - kérdezte nagyon halkan. - Mondd el,
kérlek… Szokott neked beszélni arról, ami a tizenhárom napos
fogsága alatt történt? Át szokott menni hozzád éjszakánként?
Haragszik rád? Kedves veled?
Lucie nehezen, lassan szánta el magát a válaszra.
– Juliette egy angyal. Mondhat, tehet bármit, akkor is
szeretem.
Sharko haragudott magára, sajnálta, hogy belerángatta ebbe
az ügybe. Lucie-nek haza kellett volna mennie, pihennie kellett
volna. Vissza akarta venni a lapot, de Lucie rátenyerelt.
– Miért, Franck?
Sharko nem válaszolt, csak odaintett neki. Elfogta a
gyengeség, és undorodott magától.
– Csak akkor hívj, ha találtál valamit – mondta végül –, aztán
menj szépen haza.
A kijárat felé indult, és kilépett az özönvízszerű esőbe.
Tombolt a vihar, az ide-oda cikázó villámok bevilágították az ég
alját. Olyan érzése volt, mintha eggyé vált volna a természettel.
Beszállt az autóba, aztán csak ült, és nézett maga elé.
– Hogy miért? Mert mindketten el vagyunk átkozva, Lucie –
motyogta olyan halkan, hogy szinte még maga sem hallotta.
14.

Mintha a semmi közepén járt volna.


Amióta éjfél körül elhagyta Chambéryt, Lucie csak és
kizárólag a GPS-ére hagyatkozott. Ha hinni lehetett a
szerkezetnek, nagyjából ötven kilométernyi utat kellett még
megtennie.
Magányosan, elveszetten, a folyamatosan kanyargó úttól
elcsigázva Lucie úgy érezte magát, mintha az űrben lebegne. A
leginkább attól félt, hogy az autó megunja, és leáll vele, mert
olyan világvégien elhagyatott tájon járt, ahol még az ég csillagai
is elrejtőztek előle. Hiába voltak szépek és fenségesek a hegyek
nappali fénynél, az éjszakai sötétben inkább dühös titánoknak
tűntek, olyan jégtestű, örök mozdulatlanságba dermedt
szörnyetegeknek, akik dühöngve szaggatták szét a látóhatárt, és
elnyeltek minden fényt. Lucie Éva Loutsra gondolt, aki hozzá
hasonlóan megtette ezt az utat, mert valami arra kényszerítette,
hogy a doktori értekezés írása közben leereszkedjen a sötétség
birodalmába.
Notre-Dame-du-Cruet… Néhány perc lefogása alatt sikerült
áthajtania a hegyek lábánál megbúvó kísértetfalun. Sehol egy
lélek, egy árnyék sem mozdult… Mintha a falu összes lakója a sír
mélyén aludta volna az örök álmát. Lucie soha nem értette, hogy
mit csinálhatnak az emberek az ilyen világvégi porfészkekben,
ahonnan legkevesebb ötven kilométerre van az első kórház, és
ahol egy párizsi garzonlakásnyi alapterületen működő vegyesbolt
már valóságos hipermarketnek számít.
Egy negyedórával később végre-valahára megérkezett
Montaimont-ba. Majd’ kifolyt a szeme, görcsösen összeszorított
fogai sajogtak, tarkója teljesen elmerevedett. Elnézte a
műszerfalra kitett fényképet, amelyről a tündöklően fiatal Éva
Louts mosolygott rá. A fotó mellett egy üres ásványvizesüveg, egy
szendvics szétszaggatott csomagolása és Franck Sharko
telefonszáma pihent. Lucie lelki szemei előtt megjelent a bár
félhomályában vele szemben üldögélő férfi lesoványodott,
madárijesztő-szerű alakja. A gyógyíthatatlan crackfüggők
szoktak így kinézni; az egykori cápából csak egy közönséges,
törékeny és sebezhető angolna maradt. Hogy volt egyáltalán
képes reggelente felkelni az ágyból, honnan merítette a munkába
induláshoz szükséges erőt? Meg akarom találni azt a
szemétládát, aki elbánt vele, azt akarom, hogy megfizessen azért,
amit tett – mondta a bárban kifejezéstelen arccal,
érzelemmentes hangon. Lucie látta a pénztárcájában lapuló
bankjegyeket is… Csupa nagy címlet, legalább kétezer euró volt
nála. Tisztában volt vele, hogy a felesége és a kislánya halála után
Sharko rengeteg pénzt kapott a biztosítótól, hogy bármikor
visszavonulhatott volna, és jómódú nyugdíjasként éldegélhetett
volna a tengernél, ő azonban tömött pénztárcával is tovább rótta
a város utcáit. Miért vállalta nap mint nap ezt a kínszenvedést?
Visszafordult a keskeny úton. Ötszáznál is kevesebb elveszett
lélek éldegélt a hegyek alján meghúzódó völgyben. Az utcai
lámpák gyenge, sárgás színű fényében néhány autó szunyókált az
út szélén a málló vakolatú házak tövében. Egy világvégi
porfészek… Mintha a jóisten kezéből véletlenül éppen itt, az
Alpok kellős közepén hullott volna ki néhány máshova szánt
viskó.
A GPS jelezte, hogy abban az utcában jár, ahol a
bankautomata található. A reflektorok fényében néhány
szánalmas kirakat csillant meg. Loutsot ugyanez a látvány
fogadhatta. Ő is éjszaka érkezett, kivett valamennyi készpénzt
nyilván azért, hogy megszállhasson valahol. Lucie elkezdte
felderíteni a környező utcákat, majd tízpercnyi bolyongás után
megpillantotta az inkább giccsesre sikeredett fényreklámot,
amelyen egy mormota szunyókált.
A Tíz Mormotához címzett hotelt a falu túlsó végén, az úttól
kissé távolabb találta meg. Egyszerű épület volt, fehér
homlokzattal, faerkélyekkel, széles kapuval. Tíz-tizenkét szoba
lehetett benne. Lucie beállt a murvával felszórt parkolóba,
kiszállt, és jólesően, hosszan nyújtózkodott, végül pedig, miután
átjárta a metszően hideg hegyi levegő, felkapta magára a
dzsekijét, és felnyitotta a csomagtartót, hogy elővegye a
hátizsákját, amelyben mindössze egy farmer, két póló és néhány
váltás alsónemű lapult.
Hajnali két óra felé járt, amikor a pulthoz lépett. A portás
melegítőben ült a tévé előtt, és egy állatokról szóló filmet nézett a
Rai Unón, már ha valóban „nézésnek” tekinthető az, amit a
hatvanas, ősz hajú, bozontos szakállú, fekete szemű férfi művelt
réveteg félálmában.
– Jó estet. Lenne még egy szabad szobájuk?
A férfi kábán méregette a vendéget, majd a háta mögötti
táblára meredt. A kulcsok háromnegyede a helyén lógott, nehéz
lett volna azt állítani, hogy a vendégek egymást tiporták a
szálláshelyekért.
– Si, signora. A nyolcas. A nevét kérném.
Förtelmes olasz akcentussal beszélt, olyan keményen, hosszan
pergette az „r” hangokat, hogy kész gyötrelem volt hallgatni.
Lucie rögtönzött.
– Amélie Courtois.
A férfi egy nagy könyvbe kezdett körmölni.
– Hány éjszakát marad?
– Egyet vagy kettőt, még nem tudom.
– Nézelődik egy kicsit?
Lucie letette Éva Louts fényképet a pultra.
– Ez a nő lehet, hogy itt járt két hete… Egész pontosan
augusztus 28-án, egy szombati napon. Felismeri?
A férfi aggodalmas arccal előbb a képre, majd Lucie-re nézett.
Komoran ingatta a fejét, látszott rajta, hogy tökéletesen jól elvan
ott, ahol, és nem akar semmiféle kellemetlenséget.
– Maga a rendőrségtől jött?
– Nem. Éva Louts a féltestvérem. Külföldre ment, de nem adta
meg a címét, én pedig mindenáron meg akarom találni. Nagyon
valószínűnek tűnik, hogy itt szállt meg. Ez az egyetlen szálloda a
környéken?
– Igen.
A férfi, ha nem is túl lelkesen, a szemüvege után nyúlt, és
alaposabban megnézte magának a fényképet, aztán felütötte a
vendégkönyvet, visszalapozott, majd az egyik macskakaparásos
sorra bökött.
– Ez az, megvan. Éva Louts.
Lucie keze izgatottan szorult ökölbe, érezte, egyenesben van. A
portás elnémulva kutakodott az emlékei között. Ismét vetett egy
pillantást a fényképre, és mintha a felismerés fénye villant volna
a szemében. Lucie biztosan érezte, hogy beugrott neki valami,
úgyhogy tovább ütötte a vasat.
– Gondolkozzon… Itt állt önnel szemben, ugyanúgy ahogy
én… Biztos, hogy emlékszik rá!
A férfi szája olyan keskenyre húzódott, hogy szinte eltűnt a
szakállában. A vendégkönyvben Éva Louts neve alatt szereplő
mobilszámra bökött.
– Ez az ő száma? – kérdezte Lucie.
A férfi a fejét vakargatva kotorászni kezdett a zsebében, és
végül elővette a saját telefonját.
– Pazienza, pazienza… Azt hiszem, hogy ez a szám megvan a
telefonomban. Curioso…
Lucie egyetlen pillanat leforgása alatt megfeledkezett a
fáradtságról, a gondokról, arról, hogy egy olyan lány nyomába
eredt, akit személyesen nem is ismert. Kezdett ismét rákapni a
nyomozás ízére, vad és mámoros izgalom lüktetett benne. Ez volt
a legjobb kábítószer, minden gondot, bajt kisöpört belőle.
– Tessék, itt is van!
Lucie felé fordította a telefon kijelzőjét, és rábökött a névre:
Marc Castel. Lucie torka elszorult.
– Ez meg ki?
– Marc egy túravezető. Ha egy vendég mászni akar vagy csak
sétálni egyet a hegyekben, általában őt ajánlom. Nyilván azért
írtam ide a számát, hogy Éva Louts lemásolhassa, de az igazat
megvallva, nem nagyon emlékszem.
Lucie a homlokát ráncolta.
– Hova akart menni vele, és miért volt szüksége vezetőre?
– Fogalmam sincs. Annyit tudok, hogy a könyv alapján két
éjszakát töltött itt, aztán hétfőn hajnalban távozott. A legjobb az
lenne, ha Marcnál érdeklődne. Val-Thorensben lakik, majd
megmutatom, hogy jut oda.
– Megköszönöm.
– Korán kellene odaérnie, úgy hét felé, mert Marc azután
eltűnik a hegyekben, és este előtt nem is igen kerül elő.
Felfirkantotta az útvonalat, ráírta a címet, és Lucie felé
nyújtotta a lapot. Lucie megköszönte, és a pultra tett a kulcsot.
– Megkaphatnám inkább a 6-ost? Ha jól láttam, az volt Éváé.

A szoba kellemes volt, csak rettenetesen kicsi. A fürdőkádban


összehajtogatva lehetett elférni, a keskeny ágy egy embernek sem
volt igazán kényelmes, a tévé pedig akkora volt, mint egy közepes
méretű könyv. Az egyetlen ablak egy sötét és végtelen valamire,
vélhetően egy hegyoldalra nézett. Az éjjeliszekrényen álló
lámpácska haldokló fényében Lucie végre lerogyott az ágyra, és
megkönnyebbülten lerúgta magáról a cipőjét, aztán hosszan,
elgondolkozva masszírozta a lábát. Különböző arcok jelentek
meg előtte, Sharkóé, Éva Loutsé, Carnot-é. Kegyetlen trió volt,
amelynek tagjai között képtelenség lett volna bármiféle közös
vonást találni, de valami mégis összekapcsolta őket. Talán a
szeszélyes véletlen, a körülmények, a sors vagy valami még annál
is nagyobb erő?
Óvatosan előhúzott egy aprócska, áttetsző tokocskát a
farmernadrágja zsebéből, és a párna alá csúsztatta. Egy ovális
alakú, műanyagból készült, nyakláncra akasztható medál volt,
amelyben az ikrekről készített utolsó közös fényképet tartotta.
Bal oldalon az életben maradt kislány a jobb oldalon a halott.
Tucatnyi ilyen medált készíttetett, hogy mindenhova jusson
belőlük. Az autóba, a lakás különböző pontjaira, a zsebeibe.
Bárhova vetette is a sors, a gyermekei mindig vele voltak, és vele
is fognak maradni, amíg csak lélegzik.
Lucie hosszú SMS-t írt a lányának. Juliette másnap, reggelizés
közben fogja észrevenni, miközben el akarja majd tenni a
mobilját a vadonatúj iskolatáska mélyére.
Miután lezuhanyozott, levetkőzött, és beállította a telefonján
az ébresztést, leült az ágyra, és szórakozottan kézbe vette a Mann
pisztolyt, és miközben nagyot sóhajtva végigsimította a
markolatát, a ravaszt, felidőződtek benne a régi emlékek: a
gyilkossági csoport irodáját betöltő kávéillat, a frissen
kinyomtatott jelentések és a néhány kolléga szájában
folyamatosan füstölgő cigaretta szaga. Nem is emlékezett már,
hogy mikor gondolt utoljára ezekre a dolgokra. A fegyver meg
volt töltve, elég lett volna kibiztosítani. Ha egyszer ismét
vállalkozott a rendőrszerepre, ez a kellék mindenképpen
hozzátartozott a hiteles alakításhoz. Azt azért remélte, hogy soha
többé nem kényszerül majd használni, mert az azt jelentené,
hogy ölnie kell.
A múlt.
Letette a fegyvert az éjjeliszekrényre, végignyúlt az ágyon, és
kezét a tarkója alatt összefűzve bámulta a plafont. A nyomasztó
szoba öngyilkos gondolatokat ébresztett benne. A
csővezetékekben mocorgó víz és levegő neszein kívül halotti
csend honolt körülötte. Szinte érezte, ahogy a hegyek lélegeznek,
és ez a hatalmas, mohó gránittüdő, mintha elszívta volna előle az
összes levegőt. Oldalra fordult, és összekucorodott, mint egy
magzat.
Végtelen, tökéletes volt a sötétség.
Éva Louts jutott az eszébe. Semmit sem tudott a szerencsétlen
lányról. Vajon belenézett a gyilkosa szemébe? Vajon az utolsó
pillanatokban rájött, hogy miért kell meghalnia? Mert Clara nem
tudta, ő kétségbeesetten sikoltozva hagyta itt ezt a világot.
Anya, anya, anya!
Anya pedig nem volt ott… Anya sohasem volt ott, amikor
kellett volna.
Juliette-tel majd kétszeresen is bepótolja az elvesztegetett
időt.
A saját elhaló és szomorú hangját hallotta az éjszakai
csendben.
Mi az istent akartál itt, ebben a patkánylyukban, Éva? Mit
kerestél odafönt, a hegyekben?
Becsukta a szemét. Könnyezett, és arra készült, hogy ismét
elmerüljön abban a visszatérő rémálomban, amely az ügy
kezdete óta pokollá tette minden éjszakáját.
Aprócska sírhalmokként sorakozó megégett, törékeny
gyermektestek…
Hiába kiáltoztak a fejében mindenféle hangok, hiába rettegett
lehunyni a szemét, az álmosság mégis erősebbnek bizonyult nála,
és puha, meleg ölébe kapva elringatta.
15.

Lucie-t megdöbbentette a körülötte kitáruló táj szépsége. A


Val-Thorens egyik magaslatán álló ház előtt megállva
elgyönyörködött a vannoise-i nemzeti parkra nyíló kilátásban.
Marc Castel hihetetlen helyen lakott. Behavazott hegyek, a
tündöklően kék eget ostromló, magányos és fenséges csúcsok,
amíg a szem ellát… Az előttük vonuló, a hajnali fények között a
vörös, a zöld, a sárga különböző árnyalataiban pompázó kisebb
hegyek egészen közelinek tűntek, szinte megérinthette volna
őket. Ezen a kora reggeli órán a természet a legszebb arcát
mutatta. Kétezer méterrel a tenger szintje felett metszően hideg
volt a levegő. Lucie a vékonyka dzsekijét összehúzva magán állt
és didergett.
A férfi, aki ajtót nyitott neki, legalább olyan kellemes látványt
nyújtott, mint a táj. Zavarba ejtően zöld volt a szeme, barna haját
rövidre vágva hordta, fiúsan férfias angyalarcával az ifjú Indiana
Jonesra emlékeztetett a leginkább. Egy fejjel volt magasabb
Lucie-nél, testhez simuló pólója alatt pedig acélos
hegymászóizmok domborodtak. Láthatóan akkor pattant ki az
ágyból.
– Elnézést a zavarásért, de… a Tíz Mormota tulaja javasolta,
hogy még azelőtt érjek ide, mielőtt elindul a hegyekbe.
A fiatalember olyan pillantással mérte végig tetőtől talpig
Lucie-t, mintha az egy másik bolygóról csöppent volna oda.
– Tudja, hány óra van? Még hét sincs. Ki maga?
Lucie ismét az igazolványképpel támadott. Elővette a
határozott hangját, mert a fickó agresszivitását látva nem sok
értelme lett volna tovább finomkodni.
– Amélie Courtois, párizsi bűnügyi rendőrség. Tudni akarom,
hogy mit keresett itt ez a lány.
A férfi nem vette le a szemét Lucie-ről, de gépies mozdulattal
átvette a felé nyújtott képet.
– Jöjjön be, mindjárt megfagyok.
Lucie belépett a fából épült házba, és becsukta maga mögött az
ajtót. Rajongott ezeknek a tágas hegyi lakoknak a hangulatáért. A
lágy, meleg színekért, a hajópadló természetes érintéséért, a
gerendákból sugárzó robusztus erőért és biztonságért. A nappali
hatalmas üvegajtaján át mintha egy megelevenedett képeslapra
lehetett volna kilátni. Annyira kellemes lehet minden áldott
reggel itt ébredni, félig a felhők között, távol a nagyvárosok
mocskától, szennyezett levegőjétől, a szűnni nem akaró forgalom
zajától.
A férfi kérdő pillantást vetett rá.
– A bűnügyi rendőrségtől? És mit akar Marctól?
– Hogyan? Nem maga az?
– Nem, csak egy barát.
Lucie összeszorította a száját. Igazán szólhatott volna
korábban is ez a barom. Felsóhajtott, és a falon sorakozó
nagyméretű fényképekre nézett. Mormotákról, muflonokról
készült közeli felvételek, felhők közé vesző hegyvonulatok… Egy
káprázatos, fenséges és csak egy maroknyi kiváltságos számára
létező világ képei…
– Csupán néhány kérdést szeretnék neki feltenni az egyik
vendégéről. Hol van?
A férfi az üvegajtón túl vonuló hegyek felé bökött.
– Odafent. Nem látta a helikoptereket idejövet?
– Dehogynem. Hatalmas hengerekkel röpködtek ide-oda a
csúcsok között.
– Fél hét óta vannak a levegőben. Marc is ott van velük, mert a
közelgő nyárra való tekintettel néhány napja elkezdték
megerősíteni, behálózni a Gébroulaz gleccser legveszélyesebb
részeit. Helikopterekkel viszik fel az eszközöket és az embereket.
– Becsomagolják a gleccsereket?
– Csak egy elenyésző részüket. Az utóbbi évek felmelegedése
miatt a föld összes gleccsere izzadni, dolgozni kezdett, és ez
különösen igaz az alpokbeliekre. Akad olyan közöttük, amelyik a
térfogata 80 százalékát veszítette el az utóbbi száz év során.
Ahogy azt tavaly a svájci Andermatton tették, idén a Gébroulaz
olvadását próbálják lelassítani. Hatezer négyzetméternyi
területet fognak lefedni két különböző, egyenként négy
milliméter vastagságú réteggel, hogy megvédjék a jeget az
UV-sugárzástól, a melegtől és az esőtől.
Baromság, gondolta Lucie. Csak és kizárólag az emberiség a
felelős ezért az egész katasztrófáért, de ahelyett, hogy levonná a
megfelelő következtetéseket, és megtenne minden tőle telhetőt a
további tragédiák megelőzéséért, azzal szórakozik, hogy a falábát
kenegeti mindenféle csodaszerrel. Az igazolványképre bökött.
– Szóval?
– Ne engem kérdezzen, én csak néhány napja érkeztem.
– Marc mikor jön vissza?
– Csak este, ma délben is fent ebédelnek a gleccseren.
Sajnálom.
Lucie a zsebébe süllyesztette a fotót, és elgondolkozott. Két
lehetőség közül választhatott: vár türelmesen, vagy…
– Vigyen el a helikopterekhez!
16.

Sharko belépett a liftbe, elfordította a kulcsot, és megnyomta a


–1 jelzésű gombot, hogy lejusson a lakásához tartozó
teremgarázsba. Egész éjszaka nem hunyta le a szemét,
folyamatosan Lucie körül jártak a gondolatai. Annyira aggódott
érte, hogy hajnali háromkor még egy SMS-t írt: „Minden
rendben?” „Minden OK” – válaszolta Lucie hat óra körül.
Miközben lefelé ereszkedett, belenézett a tükörbe. Ki tudja,
mióta először kissé bezselézte, és hátrafelé igazította hosszú,
őszes haját. Olyan régóta nem használta a zselét, hogy az teljesen
belekötött a tubusába. Egy hirtelen ötlettől vezérelve azt a régi,
szürke öltönyét vette fel, amely sok fontos nyomozás során
szolgálta hűségesen annak idején. Minden zsarunak volt valami
kabalája. Volt, aki a pipájához ragaszkodott, volt, aki a
szerencsetöltényéhez vagy a medáljához, Sharko – maga sem
tudta megmondani, miért – az öltönyeihez. Mivel nem volt
csavarhúzója, egy magozó segítségével kellett új lyukat ütnie a
fekete bőrövbe, hogy fent maradjon rajta a nadrág. A zakó is
lötyögött rajta, úgy nézett ki, mint Stan, amikor Pan
ruhásszekrényéből volt kénytelen felöltözni, de nem igazán
érdekelte, jól érezte magát, és emberibbnek tűnt a megjelenése is
a szépen szabott öltönyben.
Elindult az R21-ese felé, és nagyon megijedt, amikor a
sarokban tárolt, a következő lomtalanításra várakozó, bedobozolt
ócskaságok – a többkilónyi játékvasút-sín és a terepasztalt
díszítő műanyag fák, bokrok, épületek – közül egy árny lépett elé
a sötétben.
Basszus, a frászt hoztad rám!
Komor arccal, a félhomályban vaksin hunyorogva Bernard
Manien állt előtte. Egy cigarettát biggyesztett a szája sarkába, és
elővette az öngyújtóját. A szikrázni kezdő tűzkő fémes hangja
ide-oda verődött a csupasz betonfalak között. Manien az
aprócska láng fölé hajolt, amely idegesen ugráló sárgás, vöröses
fénybe vonta az arcát. A gyilkosságiak vezetői közül kétségkívül
Manien múltja volt a legnehezebb, a legmozgalmasabb. Az
erkölcsrendészettől a kábítószeresekig szinte az összes részlegnél
dolgozott már, úgy ismerte a párizsi alvilágot, mint a tenyerét.
Mindent tudott az illegális kuplerájokról, a szado-mazo
találkahelyekről és a kétes hírű klubokról, amelyekbe –
legalábbis egyes kollégák szerint – szolgálaton kívül is be-betért.
A leghosszabb időt talán az emberkereskedelem-ellenes
ügyosztályon töltötte el. Olyan minden képzeletet felülmúlóan
kegyetlen – gyakran gyerekek rovására elkövetett –
bűntényekkel találkoztak az ottaniak, hogy nem igen volt
emberfia, aki ép lélekkel került volna ki onnan.
Manien volt az egyetlen kivétel, és gyakran úgy kérkedett a
szolgálati lapjával, mint valami kitüntetéssel.
– Egész jó az öltönyöd, és a hajad is csinosan be van lőve… Mi
ez a nagy változás, Sharko? Végre akadt egy nő?
– Mit akarsz?
– Most jövök Frédéric Hurault-tól. A szerencsétlen flótás alig
három kilométernyire lakott tőled, majdhogynem szomszédok
voltatok, úgyhogy, ha már erre jártam, gondoltam, bekukkantok
hozzád is.
Mióta várhatott? Hogy jutott be? Miért volt egyedül, és főleg
mi volt ez a célozgatás a nőkre? Sharko ki akarta nyitni az autót,
de Manien a kezét az ajtóra téve megállította.
– Két perc az egész. Hova sietsz állandóan?
Sharko torka összeszorult. Miközben Manien itt lapult, egy
másik nyugodtan követhette akár már előző nap is, amikor a
vivonne-i börtönben járt, vagy egész nyugodtan átkutathatta a
lakását. A kollégája bőrére pályázó rendőrnél nehéz rohadtabb és
leleményesebb emberfajtát találni.
– Mit akarsz tőlem?
– Túl jó hely ez egy ilyen lerobbant autónak. Azt se tudtam,
hogy vannak még R21-esek. Miért nem az utcán tartod?
– Mert van ez a hely, és az enyém.
Manien hosszabb-rövidebb csendekkel, és sokat sejtető
pillantásokkal igyekezett kizökkenteni Sharkót a nyugalmából.
Megkerülte az autót, és alaposan szemügyre vette.
– Meg tudod mondani, hol voltál múlt péntek este?
– Nem tudsz leállni? Eljössz hozzám egyedül, kora reggel…
Miért csinálsz személyes ügyet az egészből? Miért nem a
környéken lebzselő kurvák és stricik után rohangálsz? Miért nem
azzal foglalkozol, ami rendőrként a dolgod lenne?
– Nagy tévedés. Most is azt teszem… A szóban forgó pénteki
napon nyilván otthon voltál éjfél körül.
– Te mindent tudsz és látsz.
– És persze nincs senki, aki tanúsíthatná ezt?
– Minden szavad igaz.
Manien csúfondárosan elmosolyodott, és elővette a noteszét.
– Tudod, mi van benne?
– A leghalványabb sejtésem sincs. A legújabb nőd címe? Ki az
a szerencsés? Egy tizennyolc éves román lány?
– Ne legyél már ilyen undok! Tudod, amióta szándékosan
elcseszted a tetthelyemet, egy elég érdekes játékba kezdtem. Azt
mondtam magamnak, „Te, Manien, mi lenne, ha utánanéznél,
hogy ki volt, és mit csinált ez a sors üldözte felügyelő?”, a
Hurault-ügy pedig ideális alkalmat kínált ahhoz, hogy végre
foglalkozzak veled.
– Elég szomorú, ha nincs más, amivel az idődet töltheted.
– Ugyan már, nagyon is komolyan vettem a dolgot. Alaposan
elbeszélgettem például a gondnokoddal, és egy nagyon-nagyon
érdekes dolgot is megtudtam tőle.
Sokat sejtetően el-elhallgatott beszéd közben, és
reménykedett, hogy kizökkenti Sharkót, hogy felpiszkálja a
kíváncsiságát, és előbb-utóbb valami hibára kényszeríti. Mintha
két kobra méregette volna egymást a végső összecsapás előtt.
Manien tovább magyarázott.
– A derék gondnok azt mondta, hogy amióta csak ismer,
mindig odakint, a ház előtt parkolsz, néhány lépésnyire a
szolgálati lakásától. Ha BMW-d lenne, megérteném, hogy beállsz
vele a garázsba, ahol nem kell féltened a tolvajoktól vagy az
időjárás viszontagságaitól, de elnézve ezt az ócskavasat…
Manien lehajolt, és a kezével végigsimította a betont.
– Olyan mintha új lenne. A szomszédos parkoló tulajdonosa
azt mondta, hogy eddig üresen állt ez a hely, úgyhogy ő
kényelmesen, keresztben állhatott be, a múlt héten azonban
megjelentél nála, és közölted, ezentúl szeretnék beállni, úgyhogy
tegye szabaddá a helyedet…
Manien szavai visszhangosan, öblösen verődtek ide-oda a
falak között. A távolból kerékcsikorgás és gumiabroncsok
surrogása hallatszott. Az emberek munkába indultak. Sharko
egyre idegesebb lett.
– És akkor mi van? Akarod látni a legutóbbi orvosi
vizsgálatom eredményét? A fizikai állapotomra való tekintettel
nem szabad cipekednem, a vizes-, a tejesrekeszek pedig elég
nehezek. Nézd csak! Itt a lift, két lépés, felmegyek vele, és már ott
is vagyok a lakásom előtt. Ha odakint parkolnék le, legalább
kétszáz métert kellene megtennem, és egy csomó lépcsőt
megmásznom… Egyszerűen nem értem ezt az egészet… Bármit
csinálok, te csak azt nézed, hogy hol, mivel tudnál kicsinálni.
Manien mit sem törődve azzal, hogy esetleg bekapcsol a
közelben lévő tűzriasztó, hatalmas füstfelhőt engedett ki
magából. Ez a fickó egy közveszélyes őrült volt, Sharko a saját
szemével látta, hogy a gyanúsított sípcsontját rugdosva
igyekezett vallomásra bírni a szerencsétlent.
– A gondnok határozottan állítja, hogy az autód nem mozdult
a helyéről a gyilkosság éjszakáján.
– Értelemszerű, hiszen itthon voltam.
– Tökéletes alibit hoztál össze magadnak, sőt még napokkal
később is itt parkolsz. Zseniális, de tényleg. Nem lehetett könnyű
hirtelen ekkorát változtatni a szokásaidon. Ki kell nyitni a kaput
a távirányítóval, aztán kanyarogni ezeken a szűk folyosókon egy
határral, ami nem a szervokormányáról híres… Mikor tervezed
abbahagyni ezt a cirkuszt, és újra odafent, a szabad ég alatt
parkolni?
Sharko kinyitotta az első ajtót. Nyugodt, magabiztos volt a
hangja.
– Meg sem hallottad, amit mondtam, de nem baj. Lehet, hogy
tévedek, hogy nem ragadt rám semmi a zsarumesterségből, de
mióta tekintünk valakit bűnösnek csak azért, mert
megingathatatlan alibije van?
Manien nem adta fel. Rosszabb volt, mint egy velős csontra
bukkanó kiéhezett kutya.
– A vincennes-i erdő elég messze van. Mivel itt hagytad az
autót a gyilkosság éjszakáján, nyilván taxival, busszal vagy
metróval mentél, a metróban pedig ott vannak a biztonsági
kamerák…
– Ja. Nézd csak át az összes felvételt, legalább lefoglalod
magad.
Manien szívott még egy utolsót a cigarettájából, kihátrált az út
közepére, és a Reanult 21-es egyik hátsó kereke alá pöckölte a
csikket.
– Ne kísérj ki, ismerem az utat. Találkozunk odabent. Ez az
egész köztünk marad. Felszabadítottam Leblond-t, néhány
napon belül be tud majd segíteni nektek. Nem szeretném, ha a
gyanakvásommal tovább rontanám az amúgy is elég… kétes
hírnevedet.
A léptei hosszan visszhangzottak, majd végleg elhaltak a
csendben.
Sharko jó ideig állt még mozdulatlanul a helyén, és olyan
érzése volt, mintha alaposan képen vágták volna.
Mint minden szerdán, most is kiment a temetőbe, hogy
csendben elüldögéljen a felesége és a kislánya sírjánál, de ezúttal
képtelen volt kiverni a fejéből Manient és a garázsban
történteket.
Fél órával később a Palais körút és a Marché-Neuf sarkán
találkozott Levallois-val egy kávéházban. A napnak ebben a
szakában hatalmas volt a nyüzsgés: sietős gyalogosok,
türelmetlen autósok és pofátlan motorosok rohantak, tülekedtek.
A fiatal hadnagy törzsvendég volt a kávéházban, gyakran
beugrott ide munkába menet. Egy vékony vászondzsekiben ült a
teraszon, és a Szajnán csorgó hajókat bámulva éppen cukrot
szórt az olaszosan sűrű kávéjába. 250 köbcentis scooterje a járda
mellett parkolt. Sharko is rendelt, és leült a társával szemben.
– Honnan van az öltöny? – nézett rá csodálkozva Levallois. –
Nem tűnt fel, hogy egy kicsit nagy rád?
Sharko a Palais de Justice környékén, a 36-os számú épület
előtt nyüzsgő rendőrségi járműveket figyelte. Egyenruhás zsaruk,
taláros ügyvédek, megbilincselt gyanúsítottak… Ez a kör
valahogy sohasem zárult be, újabb és újabb ügyek, amelyekkel
foglalkozni kellett, és amelyekből csak újabb és újabb, végül az
irattárakba kerülő ügyirathegyek születtek. Túlzsúfolt börtönök,
egyre több és egyre erőszakosabb bűncselekmény… Mi lett volna
a megoldás? Sharko akkor kapott észbe, amikor Levallois
integető keze betolakodott a látóterébe. A hadnagy az asztal felett
áthajolva vigyorgott az arcába.
– Gond van? Nyolc óra sincs még, de te már állva alszol.
Robillard mondta, tegnap este szóltál neki, hogy felhívtad a lista
végén szereplő börtönöket. Derék dolog, ahhoz képest, hogy
szabin voltál…
Sharko nagyot kortyolt a kávéjából, hogy felfűtse végre a
bensejében szundikáló kazánt, és munkára bírja teste nehezen,
akadozva induló gépezetét.
– Szerettem volna tisztán látni, hogy mit akart az áldozat a
foglyoktól. Halljam, mik a fejlemények a Louts-ügyben!
– Szóval… Az informatikusok munkába vették a
számítógépeket. Az intézetbelin nem volt semmi érdekes, viszont
Louts saját gépén sikerült visszaállítani a doktori értekezését.
Szanaszét volt szórva a merevlemezen, de mivel a gyilkos nem
formatálta, nem volt végleges adatvesztés. Egy példányt már oda
is adtunk Clémentine Jasparnak.
– Nagyon jó. Te belenéztél?
– Nem igazán… Több mint száz oldal tele mindenféle ábrával
és tök érthetetlen biológusrizsával. Ma délelőtt találkozom
Jasparral, hogy elmagyarázza, összefoglalja, miről szól. Tegnap
délben kapta meg.
– Kezdesz belejönni a munka kiszervezésébe, és ez nagyon jó…
Látom a szemeden, hogy még nem mondtál el mindent.
Levallois olyan mosolyt villantott, amellyel bármelyik nőt
levette volna a lábáról. Sharko azon kezdett töprengeni, milyen
lehet a fiú felesége. Vajon van gyereke? Mivel töltheti a
szabadidejét? Hova járnak nyaralni? Végül aztán nem kérdezett
semmit, nem szeretett ráakaszkodni az emberekre. Minél
kevesebbet tud, annál jobb, könnyebb.
Levallois a noteszében kezdett lapozgatni.
– Ami Éva Louts ismeretségi körét illeti… Nem igazán került
elő semmi. Ahogy azt sejtettük is, elég magányos lány volt, a
szomszédok semmi rendkívülit nem tapasztaltak, a barátai pedig
jó ideje nem találkoztak vele. Körülbelül egy éve szinte teljesen
eltűnt, és csak a munkájával foglalkozott. A témavezetője nem
mondott semmi olyat, amit ne tudtunk volna már, ő viszont
nagyon megdöbbent, amikor Louts dél-amerikai utazásairól
hallott tőlünk. Semmi nem tűnt fel neki. Ami a lány szüleit illeti…
Képzelheted. Össze vannak törve, képtelenek felfogni az egészet.
Az egyetlen gyerekük volt.
Sharko szomorúan felsóhajtott.
– Mindent elveszítettek, és gyötrelmesen nehéz lesz
összeszedni magukat. Ha sikerül egyáltalán… Ők tudtak az
utakról?
– Egyáltalán nem. Havonta egyszer-kétszer találkoztak csak,
ahogy az élet hozta. Louts egy igazi magányos farkas volt,
mindent egyedül intézett, és mivel a szüleinek köszönhetően a
bankszámláján mindig bőven volt pénz, még az ilyen szeszélyes
húzásokat is gond nélkül megengedhette magának.
Levallois továbblapozott a noteszben.
– A börtönügyet megbeszéled Robillard-ral, úgyhogy tudsz
mindent.
– Igen. Louts csak és kizárólag fiatal, erős testalkatú, nagyon
erőszakos bűnözőkkel beszélt, olyan gyerekgyilkosokkal,
többszörös késelőkkel, akikben nehezen magyarázható gyilkos
ösztönök dolgoznak. Mindig ugyanaz érdekelte: balkezesek
voltak-e, úgy születtek-e, átszoktatták-e őket a jobb kezükre,
satöbbi.
– Próbálta kideríteni, hogy a balkezességüknek volt-e valami
hatása az életükre, a cselekedeteikre, és mindig igyekezett
megszerezni az illető elítélt fényképét. Azt mondta, hogy erre
azért van szüksége, hogy a későbbiekben jobban felidézhesse a
beszélgetést, de azért mégis elég különös az egész. Arról nem is
beszélve, hogy egyetlen fotót sem találtunk nála. Lehet, hogy a
gyilkos vitte el őket.
– És a laborvizsgálatok?
– Tegnap késő este hívtak. Az áldozat egyik sebében talált
apró fogzománcdarabkáról volt szó. A DNS-vizsgálat kimutatta,
hogy valóban egy közönséges csimpánz fogából származik.
Levallois maga elé húzta az egyik szalvétát, és felírt rá valamit.
– Szereted a rejtvényeket?
– Korán reggel nem igazán.
Levallois elé tolta a papírfecnit, Sharko pedig döbbent
pillantást vetett rá.
– 2000? Mi akar ez lenni?
– A fogdarabkánk kora.
Sharko éppen fel akarta hajtani a maradék kávéját, de a keze
hirtelen megállt a levegőben, és letette a csészéjét.
– Azt akarod mondani, hogy…
– Igen. Egy fosszíliáról van szó. A gyilkos valószínűleg egy más
korból származó majomkoponyával felszerelkezve érkezett az
intézetbe, leütötte a papírnehezékkel, majd megölte az áldozatot,
végül pedig az arcához illesztette és erősen összenyomta az
állkapcsot. A legvalószínűbben így keletkezett a harapás, és ezt
támasztja alá az is, hogy a szakértők nem találtak állati nyálat
Éva Louts vérében.
Sharko az állát dörzsölgette. Mint egy jól kitalált, ügyesen,
hatásosan megrendezett horrorfilm… Mindez azt bizonyította,
hogy egy alaposan felkészült, jéghideg fejű és meglehetősen
találékony gyilkossal állnak szemben.
– Akkor hát ezért beszélt Shery egy szörnyetegről – állapította
meg. – Egy rémisztő majomkoponya, amelyet szép lassan
elborított Éva Louts vére.
Levallois bólintott.
– Nyilván. A tettes igyekezett álcázni a gyilkosságot, és
majomtámadásnak beállítani azt, ezzel azonban hibát követett el,
mert ezek után nyilván olyasvalakit fogunk keresni, akinek van
csimpánzállkapcsa, koponyája vagy akár egy egész csontváza.
Nem hagyott egyetlen ujjlenyomatot sem, de ez az aprócska
fogdarab lebuktatta: tudjuk, hogy egy olyan fickóról van szó,
akinek így vagy úgy valamiféle köze van a paleontológiához.
Régész, gyűjtő, tudós vagy múzeumi alkalmazott lehet…
Akárhogy is van, nincs túl sok olyan hely a környéken, ahol
ilyesmivel foglalkoznak, nem minden bokorban hevernek kétezer
éves csontvázak.
– A Természettudományi Múzeum…
– Bizony, a Jardin des plantes-ban. Arra gondoltam, hogy a
kávé után odamegyek, Jasparral is ott találkozom. Az intézetben
ugráló, makogó majmok után nyilván üdítőleg fog hatni néhány
hallgatag, megkövesedett mamutcsont…
Sharko határozottan kezdte megkedvelni a tejfelesszájú
hadnagyot. Felhajtotta a kávéját, és Levallois motorja felé
biccentett.
– Munkára! Remélem, tudsz adni egy sisakot.
17.

Az Alpok vonulata a magasból nézve még szikrázóbbnak tűnt.


Mintha apró, szorosan egymás mellé gyűrt alufóliadarabkák
fedték volna a gyér növényzettel borított hegyoldalakat és a
csúcsokat, amelyek éles és durva, gigászi méretű csipkézetükkel
több száz millió éve üldögélnek ijesztő magányukban a világ
tetején. Lucie átadta magát a végtelen tájnak és a vad
szépségnek, amelynek ölén egykor az élet fogant.
A polgári védelem sárgára és pirosra festett EC 145-ös
helikoptere, amelynek a fedélzetén ült, egy hosszú drótkötél
végén himbálódzó hatalmas bála speciális burkolóanyagot is
szállított. A feljutáshoz a gátlástalan szemtelenséggel határos
magabiztosságát és a roppant hivatalosnak tűnő blabláját kellett
elővennie, de a dolog működött. Közölte, hogy egy, a párizsi
főügyészség által elrendelt nyomozás keretében haladéktalanul
ki kell hallgatnia Marc Castelt. Nem akart túl nagy kockázatot
vállalni, úgyhogy megtartotta a szálloda óta használt álnevét.
Nem merték elkérni a papírjait, és az eszükbe sem jutott, hogy
ellenőrizni kellene, lehetne a történetét, egyszerűen beültették a
rakomány mellé, és ezzel az ügy el volt intézve.
Jordan, a zöld szemű szépfiú, elvitte Lucie-t az egyik haverja
sportboltjába, hogy kölcsönkérjenek neki egy bélelt dzsekit és
nadrágot, egy pár bakancsot, kesztyűt és napszemüveget, sőt még
némi kakaóvajat is, hogy bekenhesse a száját. Bár megrögzött
városlakó volt, néhány pillanat leforgása alatt úgy nézett ki,
mintha a fél életét a hegyekben töltötte volna, és ez az új,
megváltozott külső, amely igencsak távol esett a hétköznapi
megjelenésétől, nagyon jól állt neki.
Az egyik csúcs mögül hirtelen előbukkant a Gébroulaz gleccser
gránitfoglalatban szikrázó jege. Mintha maga az idő dermedt
volna meg, mintha a föld fortyogó mélységéből feltörő láva
változott volna jéggé egyetlen szempillantás alatt a végtelen űr
fagyos érintésére. A vakítóan szikrázó, tükörsima fehérség szélén
fürgén mozgó, apró színes pontok feszítették a ponyvát, hordták
az eszközöket, a szerszámokat. Jóval alattuk, a zöldellő
erdőségek messze ringó hullámai között feltűnt a Val-Thorens
csúcsa.
A kétrotoros gép nyugat felé fordult, majd egy viszonylag sík
rész felett húsz méterrel megállt a levegőben. Odalent erős kezek
megragadták a bálát, és kioldották a rögzítéseket. A rakomány
hatalmas, kristályos fényű hófelhőt kavarva a földre zuhant.
Miután visszahúzták a köteleket, a másodpilóta beleszólt az
adóvevőjébe, majd rögzítette Lucie hevederét a csörlőhöz.
Elmagyarázott még néhány dolgot, mászóvasat szerelt a
bakancsára, végül pedig egy fekete maszkot nyújtott felé, amelyet
Lucie fel is vett.
Sok szerencsét és a viszontlátásra!
Kiabálniuk kellett, a rotor vadul és hangosan zúgva kavarta
körülöttük a levegőt. Lucie felemelte a hüvelykujját, és lassan,
ide-oda lengve az óriás hegyek felett ereszkedni kezdett.
Kicsinek, esendőnek érezte magát, szinte azonnal elfogta a
szédülés, mégis mámoros szabadságérzés töltötte el. Annak
ellenére, hogy az izmaiban, a teste legrejtettebb zugában is érezte
a nyomást, a száraz és metszően hideg levegő pedig szinte
perzselte a tüdejét, hihetetlenül könnyűnek és vidámnak érezte
magát. Ég és föld között lebegve, a világtól távol minden
szorongás elszállt belőle, nem háborgatták a démonai.
Mintha egy ejtőernyős ugrás után ért volna földet, a térde és a
bokája is beleroppant a kemény landolásba. Valaki megragadta,
majd fémes surrogást hallott. Nézte, ahogy a drótkötél a
karabinerrel a végén eltűnik a felpörgő motorral emelkedni
kezdő gép gyomrában. A rotorok zúgását lassan elnyelte a
messzeség.
– A jelek szerint engem keres.
Egy napbarnított, markáns arcú férfi állt előtte. A krém
vastagon fehérlett a száján, ahogy a síszemüvege mögül őt
figyelte. Lucie a homlokára tolta a védőszemüveget, de a perzselő
fényben azonnal be kellett hunynia a szemét.
– Ne vegye le! Nem járt még havas vidéken? Nem hallott még
a hóvakságról?
– Mifelénk, északon az is csak szénfekete.
Eltartott egy ideig, amíg a szeme hozzászokott a fenti
viszonyokhoz, amíg fokozatosan ismét érzékelni kezdte a
színeket, a formákat.
– Marc Castel?
– Személyesen.
Lucie megfordult, a hókristályok megcsikordultak a lába alatt.
A gleccser élt, lélegzett, mintha egy szív dobogott volna a
mélyben.
– Jobb szerettem volna kicsit nyugodtabb körülmények között
beszélni önnel. Északon valamivel laposabb a terep, mint itt.
– Északon? Amikor felrádióztak, azt mondták, hogy Amélie
Courtois keres a párizsi rendőrségtől.
Lucie észbekapott.
– Párizsban dolgozom, de északon élek. Azért jöttem, hogy…
A szájába vette a kesztyűje ujját, és lecibálta magáról, majd a
zsebében kezdett keresgélni.
– …Éva Loutsról beszéljen – egészítette ki Castel.
Lucie végül letett arról, hogy elővegye a fényképet, gyorsan
visszabújt inkább a neoprén kesztyűjébe.
– Mit követett el, hogy idáig jött miatta? – nézett rá Castel.
– Meghalt. Meggyilkolták.
Marc láthatóan megdöbbent a hír hallatán. Néhány pillanatra
mozdulatlanná dermedt, majd csodálkozó pillantást vetve
Lucie-re elővett egy üveg ásványvizet, és mohón, nagy
kortyokban beleivott. A hátuk mögött a többiek hozzáláttak, hogy
nagy ollóikkal kibontsák és feldarabolják a nemrég érkezett
anyagot.
– Hogyan? Miért?
– Brutális módon végeztek vele, úgyhogy a részletektől inkább
megkímélném… Ami pedig az okot illeti… Nos, tulajdonképpen
annak kiderítése hozott ide. Beszéljen róla!
A hegyi vezető felfelé indult. Magas volt és izmos. Lucie nem
gondolta volna róla, hogy homoszexuális… Valahogy jobb
szerette volna, ha Jordannel valóban csak a szó hétköznapi
értelmében vett barátság lett volna közöttük.
– Maradjon mellettem… Erre nincsenek hasadások. Alaposan
lépjen oda a mászóvassal! Becsapós a dolog, nem látszik igazán,
de elég meredek az emelkedő.
Lucie engedelmeskedett. A bakancsa mázsás súllyal húzta a
lábát, kapkodva, nehezen vette a levegőt, miközben Marc Castel
már-már bosszantó könnyedséggel mozgott és beszélt. Mintha őt
magát is az egyik sziklából vésték volna ki, és tiszta oxigénnel
működött volna.
– Belevaló lány volt. Kicsi, mozgékony, magának való és
nagyon csinos. Mario küldte fel hozzám.
– A Tíz Mormota portása…
– Pontosan. Tökéletesen fel volt szerelkezve. Bakancs, vadiúj
hátizsák, fényképezőgép… Egy Canon EOS 500-as lógott a
nyakában, nagyon jó cucc… Azt mesélte, hogy kutató, hogy a
Neander-völgyiekkel foglalkozik.
– Ezt mondta?
Marc hatalmas, magabiztos léptekkel haladt. Lucie igyekezett
tartani vele a lépést, de máris kifulladt. Háromezer méteren a
levegő meglehetősen ritkává válik, és a legapróbb mozdulat is
komoly megterhelést jelent.
– Igen. Arra próbált rájönni, hogy miért halt ki ez az emberfaj
harmincezer évvel ezelőtt, miközben a Homo sapiens
fennmaradt és tovább fejlődött. Úgy tűnt, nagyon otthon van a
témában…
Lucie nem volt biztos a dolgában, de Sharko mintha azt
mondta volna, hogy a lány a lateralitással, a jobb- és
balkezességgel foglalkozott. Mi köze az egészhez a
Neander-völgyi embernek?
Castel az előttük kanyargó ösvény felé bökött.
– Kifejezetten azért jött ide, hogy felvigyem a Soufre hágóhoz,
a gleccser akkumulációs területére… Fél éve felfedeztek ott egy
barlangot… Az üreg a gleccser drasztikus olvadása miatt bukkant
elő.
– Az általános felmelegedés… Tudom…
Castel jókedvűen végigmérte Lucie-t a sötét napszemüvege
mögül. Tökéletes, vakítóan fehér fogsora volt, már csak a
digitálisan odavarázsolt apró csillámlás hiányzott ahhoz, hogy
Lucie egy jól sikerült fogkrémreklámban érezze magát.
– Gyorsan feljutottunk. Hihetetlen erőnlétben volt az a
kislány, úgy mozgott, mint egy gazella.
– Nem úgy, mint én…
– Érzem én, hogy ott van a spiritusz magában is… Mi úgy egy
óra alatt fogjuk megjárni, és lesz benne egy nehezebb rész, ahol
létrán kell átjutnunk egy hasadék felett. Menni fog?
Lucie megállt pihenni. Fájdalmasan lélegezte be a száraz és
hideg levegőt. Olyan volt, mintha pihenő nélkül mászta volna
meg az Eiffel-torony lépcsőit. Nem akarta elhinni, hogy ennyire
rossz formában van.
– Igen… Persze… Fogom én még szemüveg és sapka nélkül is
látni magát… Csak ne menjen túl gyorsan… Mi van abban a
barlangban?
– Spóroljon a levegővel! Majd odafent beszélgetünk…
Maradjon szorosan mögöttem. Sportol valamit? Szokott sétálni,
futni?
– Régebben csináltam… De újra kellene kezdenem.
– Bizony. Nem lesz könnyű menet.
Marc Castel szólt a kollégáinak, összeszedte a szükséges
felszerelést, majd miközben összeköteleztek Lucie-vel, röviden
elmagyarázta neki a gleccsermászás alapjait. Határozott, szigorú
hangon beszélt. Ez itt az ő birodalma volt, az ő sziklái és az ő
levegője…
Elindultak felfelé. Lucie hosszú, Csipkerózsika-álomból
ébredező izmai kétségbeesetten dolgoztak, miközben
jégcsákánnyal a kézben, karabinerekkel és kötéllel a derekán
nekifeszült az útnak. Az áttetszően kékes színű jég
recsegètt-ropogott a lába alatt, szinte szikrázott a napfényben.
Miután átjutottak a már leponyvázott részeken, a táj hirtelen
kitárult, korábban még érzékelhető határai feloldódtak, elvesztek
a végtelenben. A teremtett világ nagysága alázatra szorítja az
embert: az időtlen közönnyel figyelő hegyóriások között járva a
földi élet minden formája megrendítően esendőnek tűnt.
Lucie az egyre gyötrőbbnek érzett fizikai megterhelés hatása
alatt tökéletesen elveszítette az időérzékét. A gondolatai
összevissza csapongtak, minden energiáját egyetlen cél
érdekében mozgósította: ha kell négykézláb csúszva-mászva a jég
bordáin, tüskéin, a sziklákon át, de fel akart jutni. Képtelen volt
megszólalni, panaszkodni, csendben küzdötte magát előre a
hirtelen elé bukkanó kaptatókon, a szédítően mély hasadékok
felett átvezető létrákon. Az adrenalin zakatolt az ereiben, az
izmai fájtak, elmerevedtek, a légcsöve égett…
Egyre gyötrelmesebbé vált a menetelés. Lucie először
Juliette-re gondolt, akinek kora reggel még üzenetet is hagyott a
telefonján, hogy szép napot kívánjon neki. Próbálta elképzelni,
hogy a kislánya mivel tölti majd ezt a szerdát. A nagymamája
nyilván elviszi a lille-i állatkertbe és talán a vidámparkba is.
Juliette rajongott a dodzsemezésért… Ezek a gondolatok erőt,
kedvet csepegtettek Lucie-be, és ez némileg megkönnyítette a
dolgát.
Végre meglátta azt a hasadékot, amely oldalra fordított
félholdként sötétlett a jéggel borított hegyoldal tetején. Amíg
Lucie ivott, Marc két zseblámpát bányászott elő a hátizsákjából.
– Megjöttünk.
Lucie a térdére támaszkodva próbálta rendezni a légzését.
Körbepillantva olyan érzése volt, mintha a mindenség tetején
állna, és belátná az egész világot.
– Éva… honnan szerezhetett tudomást… ilyen hamar… a
barlang létezéséről?
– Néhány tudományos folyóiratban írtak a felfedezésről.
Marc elsétált a barlang bejáratához. A feje fölött néhány jégér
kapaszkodott a sziklafalon, hogy aztán eltűnjön az üreg
sötétjében. A barlang szájának a felső részét még elzárta a
gleccser. Marc a sziklán látható sötét jelre mutatott.
– Látja azt a vonalat? Régen addig ért a jég. A tudósok szerint
ötven éve keletkezhetett… Az üreg bejáratát akkoriban még jég
borította, tehát megközelíthetetlen volt.
– Bámulatos.
– Én inkább katasztrofálisnak tartom. A gleccserek a
természet hőmérői, és a jelek szerint a bolygónk mára
belázasodott.
Marc levette a kötelet, amellyel egymáshoz voltak rögzítve,
feltekerte, és eltette a hátizsákjába. Lucie óvatosan felpillantott a
csúcsokra. Látta a jég által kivájt barázdák végtelenbe futó
vonalát, a felhők mintha kéznyújtásnyira úsztak volna el előtte a
hegyi táj vakító fehérségétől élesen elváló ég kékjében. A
fiatalember megbökte.
– Tudom, hogy egészen más, mint Párizsban vagy északon, de
lassan indulnunk kellene.
– Azért a paneltömböknek is megvan a maguk bája…
Marc elvezette a barlang sötét bejáratához.
– Le kell ugranunk egyméternyit, és akkor már lent leszünk a
gleccser alatt. Néhány lépést még jeges terepen megyünk, de
utána már szilárd, köves talaj lesz a lábunk alatt. Előre szólok,
hogy nagyon hideg lesz odabent… Képzelje, akkor milyen fagyos
lehetett, amikor még el volt torlaszolva a bejárat, és egyetlen
napsugár sem jutott be. Csak hogy tudja, ez a barlang körülbelül
harmincezer éve nem látott fényt.
– Harmincezer év? Döbbenet!
– Hamarosan szabályozzák, tehát megtiltják a bejárást,
úgyhogy használjuk ki az alkalmat, és amíg a helyi politika
nagyságai azon veszekszenek, hogy ki tegye rá a kezét, nézzünk
körül odabent.
Ő ment előre. Leült a jégre, és becsusszant az elég rémisztő
résbe, majd már odalentről kinyújtotta a kezét Lucie felé.
– Gyerünk, jöjjön!
Lucie is lejutott a szűk bejáraton. Úgy érezte, mintha valami
időgépbe szállt volna be… A háta mögött, az évszázadok alatt
egymásra rakódott tömörült kékes színben játszó rétegek
hihetetlen mintázatot adtak ki az üreg szájának nagy részét
kitöltő jégfalon. Azonnal megérezte a fagyos levegőt az arcán, a
nyakán, az összes olyan aprócska helyen, amelyet nem védett a
ruhája. A lehelete sűrű páraként gomolygott a zseblámpa hideg
fényében. Marc levette a védőszemüveget. Metszően tiszta, még
Lucie-énél is világosabb kék szeme volt. A tekintetük először ott,
a barlang időtlen homályában keresztezte egymást.
– Valahogy mindig azt gondoltam, hogy csak csúnya és
nagydarab nők szolgálnak a rendőrségnél.
– Én meg mindig úgy képzeltem, hogy a hegymászók kék
szeműek, és igazam is volt. Amúgy a kivételek, mint tudjuk, csak
erősítik a szabályt.
– Mi viszi rá az ilyen csinos nőket, hogy rendőrök legyenek?
– Nyilván az, hogy időnként ingyen szerezhetnek maguknak
hegyi vezetőt, és olyan helyekre juthatnak el, ahova más nem.
Marc elmosolyodott.
– Akkor nézzük, miért jöttünk… Szóval egy olyan üregben
vagyunk, amely a gleccser kialakulása előtt jött létre, egy olyan
helyen, ahova a Homo sapiens, de még a közvetlen ősei sem
tették be a lábukat.
Lucie a vastag, bélelt ruha alatt is remegett a hidegtől, és az
arcát is szoborszerűen merevnek érezte.
– És mi mégis itt vagyunk… A jelek szerint semmi sem
mentheti meg a világot attól, hogy felfedezzük.
Marc bólintott, majd a barlang sötét bejárata felé fordította a
zseblámpáját.
– Az üreg elég nagy, körülbelül harminc méter hosszú. Az
olasz hegymászók ott, legbelül bukkantak rá a jégemberekre.
Lucie csodálkozva pislogott. Tényleg jól hallotta?
– légemberekre? Hányra?
– Négyre. Szinte tökéletes épségben maradtak,
mumifikálódtak a hidegben. Ahogy a többiek mesélték, olyanok,
mintha harmincezer évre betették volna őket a mélyhűtőbe.
– Mi az a harmincezer év?
– Az evolúció léptékével mérve valóban semmiség.
– Azért mégis…
Marc hatalmasat kortyolt a kulacsából. Lucie lopva
rásandított. Ez a hegyei között éldegélő fickó egyszerűen
fantasztikus, állapította meg. A fiatalember megtörölte a száját,
és folytatta.
– A száraz levegőn az összes víz elpárolgott a testükből… A
szemük eltűnt, és az izomzatúk ugyan elfeketedett és kiszáradt,
de alig zsugorodott össze, az oxigén szinte tökéletes hiánya pedig
elejét vette a bomlási folyamatnak. Épségben megmaradt a
hajuk, az általuk viselt állati szőrmedarabok, ott voltak mellettük
az eszközeik, a használati tárgyaik, éppen csak összeaszalódtak,
mint négy szem mazsola.
– Ezek szerint, ha jól emlékszem a történelmi
tanulmányaimra, cro-magnoni emberekről van szó.
A barlang alját a jégből és a letaposott porhóból összeálló
vékony réteg borította, a zseblámpák fénynyalábjában aranyosan
sziporkázó jégkristályok táncoltak. Mintha egy másik világba,
egy másik valóságba csöppentek volna… Marc lassan elindult,
Lucie pedig követte. A barlang mennyezete egyre alacsonyabb
lett, úgyhogy le kellett hajolniuk. A szűk és nyomasztó járat a
hegy belsejébe vezetett.
– Ennél ezért kicsit bonyolultabb a dolog. Nem igazán értek
hozzá, és nem is voltam jelen, amikor megtalálták őket, de a
paleoantropológusok, akik itt jártak, egy cro-magnoni embert és
egy férfiból, egy nőből és egy gyerekből álló Neander-völgyi
családot azonosítottak szinte százszázalékos biztonsággal. Sajnos
többet nem is igazán tudok mondani az egészről. A tudósok
szűkszavúak voltak, nagyon gyorsan dolgoztak, és igyekeztek a
lehető legkörültekintőbben mozogni a helyszínen, hogy
megkíméljék a múmiákat. Annyit tudok, hogy a testeket, a
ruházatuk maradványait és az eszközeiket gondosan
becsomagolták, majd jött egy helikopter, és a legszigorúbb
higiéniai és hűtési óvintézkedések közepette átszállította a leletet
a lyoni École normale supérieure paleogenetikai
laboratóriumába.
– Lyon nincs igazán közel. Miért nem Chambérybe vagy
Grenoble-ba mentek inkább?
– Azt mondták, hogy ott rendelkeznek egyedül az efféle
vizsgálatokhoz szükséges csúcstechnológiával az országban.
Egyébként a tudósok rengeteg fényképet készítettek a
helyszínről, ha odamegy, nyilván megnézheti őket.
A szavai furcsa visszhangot vertek az alacsony sziklaboltozat
alatt. Lucie-nek olyan érzése volt, mintha egy szűk kriptában
járnának, mintha valami ősidők óta a jég és a hegy mélyén őrzött
titok pecsétjét készülnének feltörni. Sárgás fénysugarak
derengtek a sziklafal barázdái között. A talaj keményebb lett, a
mászóvasak fogazata ijesztő hangokat hallatva csikordult meg
rajta. Lucie egyre nyugtalanabbá vált. Miféle pokoli helyre
tévedt?
Beszélni kezdett, hogy oldja a feszültségét.
– Nem emlékeztem… Na jó, legyünk őszinték, nem tudtam,
hogy a cro-magnoni és a Neander-völgyi ember egy időben, egy
helyen élt.
– Pedig volt néhány ezer közös évük… A Neander-völgyi
kihalt, a Homo sapiens viszont fennmaradt. Azt még nem tudjuk
pontosan, hogy milyen okok vezettek a Neander-völgyi
eltűnéséhez, de több magyarázat is létezik. Vannak, akik a
hideghez való rossz alkalmazkodással magyarázzák a jelenséget,
Éva Louts azonban más véleményen volt, ő határozottan
állította, hogy a Neander-völgyiek a cro-magnoni ember miatt
tűntek el.
– Arra gondol, hogy tudatosan kiirtották őket?
– Pontosan.
Népirtás… Az új nyomozás során váratlanul toppant elé ez a
szó, illetve a mögötte meghúzódó káosz és téboly, amellyel Lucie
egy évvel korábban szembesült. Próbálta elhessegetni magától a
feltoluló emlékeket, és igyekezett ismét a beszélgetésre
koncentrálni.
– Egy prehistorikus népirtás… Elképzelhető lenne?
– Ez is egy elmélet a sok közül, amelynek megvan a maga
tábora. Louts szerint a cro-magnoni erősebb, nagyobb növésű és
erőszakosabb volt, márpedig a fizikális fölényben lévő egyedek
mindig is könnyebben szaporodtak, mert mihelyt arra
lehetőségük nyílt, egyszerűen leszámoltak a vetélytársaikkal.
Lucie nem válaszolt. A pörölycápák születés előtti versengése
jutott az eszébe, amelynek egyetlen célja az életképesebb gének
továbbszaporítása volt, és persze az eszébe jutott a kígyóktól, a
pókoktól való velünk született félelem is… Honnan eredhet ez a
szörnyű ragadozó vagy éppen védekező ösztön? Az előttük élt
generációk hosszú sorának tapasztalati égették volna bele a
génjeinkbe?
Apró, elfeketült hamukupacok mellett haladtak el, amelyeket
a legkisebb légmozgás is felkapott, szétkergetett volna. Lucie
előtt megjelent a feneketlen múlt mélyén lobogó tűz, és a vörösen
ugráló lángok fényében felderengtek előtte a majomszerű arcok,
érezte az állatszőrökbe bugyolált testek vadállatias szagát,
hallotta a meleg köré húzódó ősemberek vakogását. Látta a
durva testekre kiülő izzadtság tompa fényét, és látta a barlang
falán táncoló groteszk árnyakat. Nyugtalanul megfordult: a
gleccser áttetsző jégfala eltűnt, tökéletes volt a sötétség… Mintha
fejest ugrottak volna az időtlen, a történelem előtti ismeretlenbe.
Lucie agya lázasan dolgozott, képtelen volt leállni. Mi lesz, ha
rájuk omlik ez az egész, és itt rekednek Marckal? Mi lesz, ha soha
többé nem láthatja a lányát? Mi lesz, ha…
Meggyorsította a lépteit, és a jóval előtte járó férfi után indult.
Beszélnie kellett, ki kellett adnia magából a feszültséget.
– Ne haragudjon, Marc, de a jégembereket már elvitték, ugye?
– Persze, természetesen.
– De ha így van, mit keresünk mi itt? Miért akart Éva Louts
mindenáron eljönni egy olyan helyre, ahol tudta, hogy nem talál
már semmit?
Marc megállt, és Lucie szemébe nézett. Beszéd közben apró
párafelhők gomolyogtak elő a szájából.
– Azért, mert a barlang nem tökéletesen üres.
Lucie-nek elszorult a torka, meghűlt az ereiben a vér. A levegő
hideg és metsző volt, mint egy penge, amely lefelé csúszva
mintha összevagdosta, felszaggatta volna a belsejét. Forogni
kezdett vele a világ. Az erőfeszítés, a magasság, a bezártság…
Lassan, de biztosan jött, közelgett az elviselhetetlen szorongás, a
pánik… Tudta, hogy jó esetben tíz percig bírja még. Clara
sikoltozása visszhangzott benne. Clara, Clara, Clara… Anya nem
volt ott. A barlang falának támaszkodott, és igyekezett nagy
levegőket venni. Semmi mást nem akart, csak hazamenni
Juliette-hez, és a karjába szorítani. Marc látta, hogy valami nincs
rendben.
– Menni fog?
– Igen… Persze.
Végre-valahára elérték a barlang legmélyét. Egy
kupolaszerűén tágas, kör alakú teremben álltak. Marc az egyik
falra irányította a zseblámpáját.
Lucie szeme elkerekedett a csodálkozástól.
Kezek… Több tucat széles, ijesztően hatalmas kéz vöröses,
sárgás színnel körberajzolt lenyomata… Marc közelebb ment, és
a tenyerét az egyik rajzra fektette.
– Ez volt az első, amit Éva Louts csinált, amikor ideértünk.
– Egy csomó jobb kéz…
– Így van. Az ősemberek idetenyereltek a jobb kezükkel, aztán
az ügyesebbik kezükben tartott csövön át festéket fújtak a falra…
Az alkotók tehát, mind balkezesek voltak…
Lucie keresztbe font karral, a dzsekijét az orrára húzva próbált
kissé felmelegedni, és közben a festményeket tanulmányozta.
Már ezekben a kőkorszaki, primitív emberekben is ott dolgozott
a szándék, hogy nyomot hagyjanak maguk után, hogy
továbbadják a tudásukat, a törzsi kultúrájukat. A kollektív
emlékezet már néhány tízezer éve is létezett és hatott.
– Éva csak néhány képet készített de ez még csak a kezdet volt,
mondhatni, az étvágygerjesztő… Az, ami igazán érdekelte, az a
hátunk mögött van, a másik falon.
Lucie megfordult.
A zseblámpa fényében hihetetlen látvány tárult a szeme elé.
A barlangrajz egy vörös, fekete, sárga színekkel megfestett
tuloknyájat ábrázolt, amely egy elképzelt vadász elől menekült. A
tiszta, pontos rajz nem igazán hasonlított az őskori
barlangrajzokról ismert elnagyolt és kezdetleges
ábrázolásmódra.
A tulkokat fejjel lefelé rajzolták meg.
Fejjel lefelé… Mint Grégory Carnot cellájában…
Lucie döbbenten közelebb lépett, és az ujjaival végigsimította
a barlang falát, és hirtelen minden korábbinál közelebb érezte
magához ezeket a primitív, az emberi evolúció alsó fokán álló
lényeket. Mintha a fülébe susogtak volna.
– Mit mondott, mikor fedezték fel a barlangot?
– A síszezon alatt, idén januárban. Elég furcsa ez a fordított
rajz. Fogalmam sincs, hogy egy cro-magnoni vagy egy
Neander-völgyi festette-e ezt a képet, de el sem tudom képzelni,
hogy lehetett ennyire fejlett és értelmes… És főleg, hogy miért
rajzolt fejjel lefelé… Mi lehetett a célja?
Lucie agya lázasan zakatolt. A barlangot 2010 januárjában
fedezték fel… Grégory Carnot 2009 szeptemberében került
börtönbe, és a pszichiáter szerint már akkor fordítva rajzolt,
tehát kizárt dolog, hogy tudott volna a barlangrajz létezéséről.
El kellett fogadni a nyilvánvaló tényt, hogy két, harmincezer
év különbséggel létezett emberi lény azonos tüneteket produkált,
és, a jelek szerint legalábbis, mindketten balkezesek voltak.
A pszichiáter azt mondta, hogy Carnot olyan egyedi eset volt,
amilyenhez hasonlóval még sohasem találkoztak a neurológusok.
Lucie-nek mindez kevesebb mint két nap leforgása alatt sikerült,
pedig az eseteket hosszú, beláthatatlanul hosszú évezredek
választották el egymástól.
Egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Mintha sírrabló lett
volna. Mi történhetett ebben a barlangban? A hideg, a vihar, az
élelem hiánya végezhetett a jégemberekkel? Mit kereshetett egy
cro-magnoni és egy Neander-völgyi család a hegy gyomrában? A
kiirtás elméletének dacára a két faj mégis megfért egymás
mellett? Vajon párosodtak is egymással a meglévő genetikai
különbségek ellenére? És a kereszteződésükből vajon torz lények
születtek? A génjeink mélyén mindnyájan őriznénk valamennyit
a Neander-völgyiekéből?
Lucie Éva Loutsra gondolt, aki a saját szemével akarta látni
ezeket a rajzokat, amelyekről nyilván valamelyik
szakfolyóiratban olvasott. Lehet, hogy érezni akarta ezeket a rég
letűnt korban létezett lényeket, meg akarta érteni a
viselkedésüket, a rajzaik jelentését.
Mire gondolhatott, amikor hírét vette a felfedezésnek? Mire
következtetett belőle? Van-e mindennek köze a
meggyilkolásához?
Lucie mélyen elgondolkozva ismét Marchoz fordult.
– Éva Louts nem mondott semmi mást?
– Nem. Lefényképezte a rajzot, aztán visszafordultunk.
Odalent kifizetett, és útnak indult. Soha többé nem láttam.
Lucie egy pillanatra megállt, igyekezett a diáklány fejével
gondolkozni. Miután körülnézett itt, és készített néhány fotót,
vajon azonnal visszautazott volna Párizsba? Nem hajtotta volna
tovább a kíváncsiság, nem akart volna elmenni a paleogenetikai
laboratóriumba, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a szinte
személyes ismerősévé vált ősembereket? Lyon egyébként is útba
esett a fővárosba menet.
Nyilvánvalónak tűnt, hogy Éva Louts a világért sem mondott
volna le arról, hogy találkozzon azzal a négy teremtménnyel, aki
– ha a véletlen közbe nem szól – közös sírja mélyére zárkózva az
idők végezetéig némán őrizte volna egy másik, egy rég feledésbe
merült kor titkát.
18.

Az V. kerület határán húzódó Jardin des plantes lenyűgöző


látványt nyújt a szeptemberi reggelek derengésében. A nyár végi,
vöröses fény ferde pászmája végigcirógatja az évszázados
cédrusok lombját, majd kövér cseppekben legördül a mélyzöld
leveleken. Újabb és újabb kocogók bukkannak fel, tűnnek el az
előző napi esőtől nedves ösvényeken, miközben a kimért
mozdulatokkal munkához látó kertészek már a sövényeket
nyírják a zordabb időkre készülve. A béke, a nyugalom szigetén
járunk, annál is inkább, mert az évnek ebben a szakában az
iskolás csoportok még nem szállják meg teljesen a parkot és a
benne található múzeumokat.
Sharko és Levallois beléptek az Evolúció múzeumának otthont
adó, békebeli hangulatot árasztó épület előcsarnokába. A fejük
felett fénylő, hatalmas üvegtetőn át narancssárgás fény
árasztotta el a központi hajót körülfogó három szintet. Be sem
kellett lépni a múzeumba ahhoz, hogy a látogató máris furcsa
csontvázak, kitömött zsiráffejek és a legkülönbözőbb az
állatfajokat bemutató tárlók százai között találja magát. Itt az élet
a maga legteljesebb pőreségében mutatja meg magát.
Clémentine Jaspar egy vaskos dossziét szorongatva a hóna
alatt a recepciós pultnál várakozott. Kényelmes szabású barna
nadrágot és nagy zsebes khakiszínű inget viselt, úgyhogy inkább
tűnt a következő csoportra várakozó tárlatvezetőnek vagy a
főváros dzsungelében eltévedt amerikai turistának, mint
főemlősökkel foglalkozó természettudósnak.
Üdvözölték egymást.
Hogy van Shery? – kérdezte Sharko aggodalmas mosollyal.
– Még mindig nehezen fejezi ki magát. Tekintettel a korára,
bele fog telni némi időbe, mire újra a régi lesz… A csimpánzok
számára még nem képeznek pszichológusokat… És a maguk
nyomozása? – váltott sietősen témát.
– Egészen jól haladunk. Igyekszünk begyűjteni a lehető
legtöbb adatot, információt, mielőtt levonnánk az azokból adódó
következtetéseket.
Sharko a dosszié felé bökött.
– Éppen ezért nagyon fontos mindaz, amit a doktoriról fog
mondani.
A kissé hátrébb álló Levallois finoman megtapogatta Sharko
vállát.
– Én addig megpróbálom előkeríteni az igazgatót, vagy találni
valakit, aki bővebb információval szolgálhat a fosszilis
állkapcsunkról. Addig is minden jót…
Jaspar megvárta, amíg a fiatal hadnagy eltűnik, majd a
bejárati forgóajtó felé indult.
– Ha egyetért, menjünk fel az emeletre. Nem hiszem, hogy
lenne alkalmasabb hely arra, hogy elmeséljem, mi van benne.
Sharko elővette a tárcáját, hogy megvásárolja a belépőt, de
Jaspar intett, hogy nem kell, és átadott neki egy jegyet.
– Bizonyos mértékig kiváltságos helyzetben vagyok itt. Ez
tulajdonképpen a második otthonom.
Sharko hálásan biccentett. Harminc éve lakott a környéken,
de soha nem tévedt még be erre a helyre. Igaz, ezt a legtöbb
párizsi múzeumról is elmondhatta volna. Neki leginkább a
börtönök, a bíróságok, a pszichiátriai intézetek jutottak, ezeken a
válogatottan nyomasztó helyeken telt az élete.
Átvágtak a központi csarnokon. Cápák, elefántfókák, óriás
ráják életnagyságú másai között haladtak, a leglátványosabb
azonban az a fejük felett függő hatalmas bálnacsontváz volt,
amely mindennél beszédesebb formában érzékeltette a természet
csodáját. Miféle varázslatos titkok tudója lehetett az, aki
megformálta ezeket az óriási, külön-külön embernagyságú
csigolyákat, és volt-e bármiféle terv, cél a tökéletesség eme
remekműve mögött.
Jaspar nekivágott a lépcsősornak, és felment a szárazföldi
fajok anyagát bemutató első szintre. Az emelet közepén mintha
száznyi, a dzsungelben honos állat menekült volna a tűz elől.
Kicsit odébb futás közben megdermedt bivalyok, oroszlánok,
hiénák és antilopok. Jaspar elhaladt néhány hosszú tárló mellett,
és végül a lepkéké mellett megállt. Több száz parafára tűzött,
sorszámozott és tudományos alapossággal – törzs, osztály, rend,
család, nemzetség és faj – szerint rendszerezett repülő rovar
sorakozott egymás mellett. Jaspar leült egy padra, hellyel kínálta
maga mellett Sharkót, és kinyitotta a vastag irattartót.
– Adok önnek egy másolatot Éva dolgozatáról, ebben már a
megjegyzéseimet is megtalálja.
A hangja komolyan csengett, az arca fáradtnak, nyúzottnak
tűnt. Sharko a fejét tette volna rá, hogy le sem hunyta a szemét,
hogy egész éjszaka csak olvasott. Néhány diák bukkant fel, majd
a társaság ceruzával és papírral a kézben nem messze tőlük
törökülésben letelepedett. Képzősök lehettek, és vélhetőleg
szabadkézi rajzórájuk volt…
Sharko a beszélgetőtársára nézett.
– Mondja el, mire jött rá Éva Louts.
Jaspar elgondolkozott. Láthatóan azon töprengett, hogy hol és
mivel kezdje a meglehetősen összetett téma ismertetését úgy,
hogy az Sharko számára is érthető legyen.
– Sikerült összefüggést találnia a lateralitás és az erőszak
között.
Az erőszak.
Ez a szó volt Sharko előző évi nagy nyomozásának is a
kulcsszava, amely most, hogy hirtelen ismét előkerült,
petárdaként robbant az agyában, és azonnal felidézte benne
Grégory Carnot alakját. Ciudad Juárez, a tűz és a vér, a
leplezetlen kegyetlenség és a pőre rettegés városa is az eszébe
jutott. Az erőszak lett volna a kapocs, amely a mexikói várost és
Carnot-t összekötötte?
A bárhol, ezernyi formában megnyilvánuló erőszak, amely
mocsokként rátapadt, és őt is beszennyezte az évek folyamán?
Az ismét beszélni kezdő Jaspar hangja hirtelen visszarángatta
a valóságba.
– Ahhoz, hogy pontosan érzékelje Éva Louts munkájának a
lényegét, először is az evolúció néhány fantasztikus alapvetéséről
fogok önnek beszélni. Nagyon fontos lenne, hogy figyelmesen
hallgasson végig.
– Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni.
Clémentine Jaspar egy széles mozdulattal körbemutatott a
káprázatos terem tárlóin, amelyeknek az üvege mögül a
legkülönfélébb halak, keményhátú négyszárnyú rovarok, rákok
és emlősállatok néztek egyenesen Sharko szemébe.
– Az összes itt látható faj, például ez az apró, sebezhetőnek
tűnő szitakötő azért népesítheti be a bolygónkat, azért
maradhatott fenn, mert sokkal jobb túlélőnek bizonyult a
dinoszauruszoknál. Nézze meg alaposan ezeket az állatokat, a
különböző kinövéseiket, a kagylójuk, a farkuk alakját, a színűket!
A környezeti viszonyokhoz való alkalmazkodás megannyi ékes
példáját látja, és ezek mindegyike egy-egy pontosan
behatárolható célt szolgál: a támadásét, a védekezését vagy
éppen az álcázásét, a rejtőzködését.
Az egyik kisebb, különálló vitrin felé bökött.
– Látja azt a két állatot itt szemben? Két pettyesaraszolóról
van szó. Nézze meg őket figyelmesen! Mit figyel meg rajtuk?
Sharko hátrakulcsolt kézzel közelebb sétált, és érdeklődve
előrehajolt.
– Két tökéletesen egyforma lepkét látok, az egyiknek inkább
szürke, a másiknak inkább fekete a szárnya.
– Nos, a XIX. századi Angliában a szürke fajta volt az abszolút
domináns. Napközben a nyírfák törzsén álcázta magát a
túléléshez. Nyilvánvaló, hogy világosabb színű egyedek azért
voltak többségben, mert a ragadozók nem vették észre őket. Erre
persze azt mondhatja, hogy a feketék éjszaka nem Játszódtak, de
higgye el, a koromsötét a szürke példányokat is elrejtette.
– Elég logikusnak tűnik. Mindent összevéve jobban járt az
ember, ha szürke lepkének született, nem pedig feketének.
– Így van. Ha semmi nem jött volna közbe, a fekete
pettyesaraszoló szép csendben kihalt volna. Nem tudott
megfelelően alkalmazkodni a környezetéhez, sebezhetőbbnek,
genetikailag kevésbé hatékonynak bizonyult, így a természetes
kiválasztódás folyamatában eltűnésre volt ítélve.
– Afféle sánta kiskacsa volt…
– Pontosan. Napjainkban azonban az a helyzet, hogy a szóban
forgó lepkefaj szürke változata egyre ritkább, a fekete viszont
egyre elterjedtebb. Az arányok száz év leforgása alatt az
ellenkezőjére fordultak.
Jaspar felállt, és odasétált Sharko mellé. Csillogó szemmel
hajolt a tárló üvege fölé.
– A kérdés az, hogy miféle külső hatás fordította meg a
természetes kiválasztódás irányát, és változtatta meg ilyen
mértékben a lepkék színbeli megoszlását?
– Jótól kérdezi – mosolyodon el Sharko.
– Mint mindenért, természetesen ezért is az ember a felelős.
Az ipari forradalom beköszöntével Angliában súlyos gondot
okozott a levegő szennyezettsége, amelynek hatására a nyírfák
kérge világosszürkéről sötétebb szürkére váltott, és ilyen
körülmények között már a szürke pettyesaraszoló számára volt
nehezebb a túlélés, mivel, fekete fajtársaival ellentétben, immár
az ő rejtő színe nyújtott kevesebb védelmet. Ez az eset az egyik
legtökéletesebb példa arra, hogy az emberi civilizáció miként
befolyásolja a természetes kiválasztódás folyamatát: az
alkalmazkodóképesebb sötét egyedek száma nőni, a
ragadozóknak jobban kiszolgáltatott szürkéké pedig csökkeni
kezdett. És mindez az ember miatt.
– Az ember; az ipari fejlődés ezek szerint képes beleszólni a
természet döntési mechanizmusába, sőt adott esetben akár
felülbírálni, felülírni is azt.
– Pontosan. És a helyzet csak egyre rosszabbá válik. Az ember
megjelenése óta a mi korszakunk az első, amikor a gének által
diktált evolúció hátrányba került a civilizáció és az iparosodás
által diktált evolúcióhoz képest. Gyorsabban haladunk, mint a
természet. Mit gondol, miért okoznak annyi gondot a különböző
allergiák, amelyekről ötven évvel ezelőtt még egyetlen szó sem
esett? Hát ezért, mert az immunrendszerünknek, ennek a több
tízezer éve minket védelmező, elszánt harcosnak, a különböző
vakcinák, antibiotikumok, a nap mint nap lenyelt, hihetetlen
mennyiségben fogyasztott gyógyszerek miatt nincs immár kivel,
mivel edzenie, gyakorolnia, így fogta magát, és létrehozta az
allergiákat, hogy ébren tartsa, megdolgoztathassa magát, és
továbbra is hatékonyan vehesse fel a harcot abban az esetben, ha
egy ismeretlen vírus támadásával kerülne szembe. Mindez persze
erős leegyszerűsítése a dolgoknak – mosolyodon el Jaspar –,
hiszen az immunrendszerünk nem rendelkezik önálló tudattal…
Az állával egy olyan demográfiai görbére mutatott, amely az
emberiség lélekszámának gyarapodását ábrázolta az idők
folyamán. A pár ezres nagyságrend alig néhány évszázad
leforgása alatt milliárdosra emelkedett. Az emberiség szinte
vírusként szaporodott el a bolygón. Sharko hátán végigfutott a
hideg.
– A másik fontos dolog, amit tudatosítania kell magában: az
összes ma élő ember az evolúció terméke. Ön, hozzám
hasonlóan, egy olyan élőlény, aki hihetetlenül jól alkalmazkodik
a környezetéhez, de ugyanezt elmondhatja magáról a világvégi
falujában, kőkorszaki körülmények között éldegélő afrikai is.
– Nem igazán szoktam azt érezni, hogy különösképpen sikeres
volnék az alkalmazkodásban.
– Pedig ez a helyzet, higgye el. Az, hogy él, azt jelenti, hogy az
idők kezdete óta egyetlen őse sem pusztult el azelőtt, hogy
szaporodott, hogy utódot nemzett volna. Felügyelő úr, több mint
huszonötezer generáció alkotja azt a folyamatos, megszakítás
nélküli láncolatot, amelynek a végén ön áll.
Sharko elnézte az ábra folyamatosan alakuló, változó színeit,
formáit, és úgy érezte, hogy az anyatermészet hatalma alázatra
nevel és behódolásra kényszerít. Apránként kezdte felfogni a
biológusok munkájának igazi jelentőségét, és megérzett
valamennyit az őket fűtő szenvedélyből, megszállottságból is,
amellyel az élet okát és értelmét kutatják; valahogy úgy, ahogy ő
igyekezett a bűnözők gondolatainak mélyére hatolni.
Jaspar az elemében volt, egyre lendületesebben folytatta.
Az ősei átvészelték a háborúkat, az éhínségeket, a természeti
katasztrófákat, a pestist, az összes létező csapást, és világra
hozták a gyermekeiket, akik aztán felnövekedve
továbbörökítették azokat az aprócska sejtekbe zárt, kivételes
géneket, amelyeket ön is őriz. Belegondolt csak egyetlenegyszer
is abba a kegyetlen, láthatatlan küzdelembe, amelyet a családunk
előttünk járó generációinak a tagjai folytattak nap mint nap
azért, hogy mi ketten itt állhassunk, és beszélgethessünk
egymással? És ugyanez igaz a bolygónkon jelenleg élő
hétmilliárdnyi társunkra. Valamennyien az alkalmazkodás
verhetetlen bajnokai, szupersztárjai vagyunk.
A szavainak különös nyomatékot, mélységet adott az is, hogy
épp ott hangzottak el, ahol. Sharko felkavarva, meghatottan állt a
múzeum közepén. Éloise jutott az eszébe, a halott kislánya, akit
egy autóbalesetben veszített el. Vér a véréből, hús a húsából… az
ő génjei… az ősei évezredeken át vívott harcára gondolt, és arra,
hogy mindez csak arra volt elég, hogy vele most megszakadjon a
sor… Úgy fog meghalni, hogy senkit sem hagy maga után, hogy
nem lesz olyan lélek a földön, aki tőle kapta volna az életet,
akiben ezernyi ősével együtt ő is folytatódhatna, tovább élhetne.
Hirtelen kudarcnak, az alkalmazkodás csődjének, egy hanyatló,
kihunyó nemzetiség utolsó tagjának érezte magát, aki megérett
arra, hogy a természet, a véletlen vagy a sors végleg az élet
szemétdombjára hajítsa.
Erőtlenül igyekezett valamiféle kapcsolatot találni a tudósnő
szavai és a nyomozás között. Jó ideje már kizárólag a vér, a
vadászat, a hajsza izgalma tette elviselhetővé az életet, az volt
képes ideig-óráig feledtetni vele a gyötrelmes gondolatait.
– És hova akar mindezzel kilyukadni?
– Éva Louts doktorijához. Ha élnek közöttünk balkezesek,
ennek ugyanúgy van oka, mint a szürke és fekete színű
pettyesaraszoló lepkék létezésének… És Éva Louts megtalálta ezt
az okot. Ahogy az szokott lenni, végül egy olyan dolog vezette
nyomra, amelyet a szobája falán lógó egyik képen talált meg,
tehát a kezdetektől fogva majd’ kibökte a szemét, és ahhoz a
sporthoz, a víváshoz kapcsolódott, amelyet hosszú éveken át
versenyszerűen űzött. Gyakran a nyilvánvaló dolgokat vesszük
észre à legnehezebben.
Sharkónak beugrott a kép, amelyet még le is vett a falról,
amikor átkutatta a lány lakását. A két párducszerűen izmos és
kecses lány, amint előreszegezett tőrrel rohamozzák egymást…
Mindketten balkezesek voltak… Jaspar elindult, és lassú
léptekkel a sarkköri részleg felé vette az irányt. Sharko elnézte az
állatokat, amelyek álcázásként és a hideg elleni védekezésként
fehér bundát, az alá pedig időnként még vastag zsírréteget is
növesztettek. Hát igen, a környezethez való alkalmazkodás újabb
iskolapéldái…
– Éva Louts pontos statisztikai kimutatásokat készített, a
dolgozathoz nagyon komoly jegyzetanyag, hivatkozás- és
forrásjegyzék tartozik, sőt még azt is dokumentálta, hogy a
különböző részekkel mikor, mennyit foglalkozott. A
küzdősportokban, amelyek lényegük szerint a harc egy speciális
formájának tekinthetők, a balkezesek aránya, akár a bokszot, a
birkózást, akár a vívást vagy a dzsudót vesszük, nagyon közel jár
az ötven százalékhoz. Minél kevesebb testi kontaktust igényel az
adott sport, a balkezesek aránya annál inkább csökken.
Pingpongban még magasnak mondható, de a teniszben vagy a
csapatsportokban például, ahol a testi érintkezés jelentősége
csökken, már nem haladja meg a természetes mutatókat.
Jaspar felütötte a doktori értekezést, lapozott párat, majd
megállt néhány fényképnél, amelyen különböző barlangok falán
fennmaradt kézlenyomatok voltak láthatók.
– Éva mindezek alapján megpróbálta követni a lateralitás
alakulását a különböző korszakokban. Rájött, hogy az első ember
által készített, a paleolitikum vagy a neolitikum korából
származó barlangrajzok túlnyomó többségét balkezesek
készítették. Az összes ismert negatív kézlenyomat közül (ilyenkor
a „művész” a szájából kifújt festékanyaggal szórta körbe a kezét)
201 készítője volt jobbkezes, 179-é pedig, tehát közel negyven
százaléké, balkezes. Ebből az következik, hogy az első emberek
korában még sokkal több balkezes volt, mint manapság, majd
aztán az évszázadok során az evolúció szép lassan elkezdte
ritkítani, eltüntetni őket, valahogy úgy, ahogy azt a fekete
pettyesaraszoló esetében is tette.
Jaspar tovább lapozott, majd az újabb fényképeknél ismét
megállt.
– Éva múzeumokba, irattárakba járt, és rengeteg korai
időkből származó dokumentumot gyűjtött be. Elsősorban a
gótok, a vikingek és a mongolok érdekelték, tehát azok a népek,
amelyekre főleg a vérszomjas kegyetlenségük okán emlékezünk…
Nézze ezeket a használati tárgyaikról, a fegyvereikről készült
fotókat. Louts az alakjukra, a készítésüknél használt fúró forgási
irányára, a fakanalak esetében pedig a fogaktól eredő kopás
jeleire koncentrált, mert azok jellegzetes eltéréseket mutatnak
attól függően, hogy a tulajdonosuk jobb vagy bal kézzel emelte
őket a szájához…
Jaspar az egyik képre mutatott.
– A gyűjtemények tanulmányozását követően már képes volt
megbecsülni a balkezesek arányát ezeknek az erőszakra hajlamos
népeknek a körében, és arra a megállapításra jutott, hogy ez az
arány jóval magasabb volt, mint az egyéb korabeli népek
esetében. Ahhoz a hihetetlen munkához, amelyet elvégzett, nem
csupán iszonyú mennyiségű adatra, anyagra, kutatásra és
személyes konzultációra volt szükség, de eredetiségre,
intelligenciára is. Kevesen képesek így meglátni egy témát, majd
ennyire szerteágazó kutatásokban kibontani azt. Nem sok ideje
maradhatott az alvásra, és most már azt is értem, miért állt le a
témavezetőjének szóló beszámolók írásával. Jelentős felfedezést
tett az evolúciós biológia terén, szóval hatalmas fába vágta a
fejszéjét.
Jaspar átadott neki néhány fénymásolt papírt, majd tovább
magyarázott, Sharko pedig alaposan szemügyre vette az ábrákat,
a táblázatokat, a fényképeket.
– Ez is nagyon érdekes rész, amelyből az látszik, hogy Éva a
munka során eljutott egészen korunk társadalmáig. Újabb
következtetéseket akart levonni, ezért ötven évre visszamenőleg
megvizsgálta a világ egyik legveszedelmesebb településének, a
mexikói Ciudad Juareznek a bűnügyi statisztikáit. Nem tudom,
miként jutott hozzá ezekhez az adatokhoz, de nagyon úgy néz ki,
hogy azok egyenesen a mexikói rendőrség nyilvántartásaiból
származnak.
Sharko elgondolkozva babrálta a száját a mutatóujjával. Az
egyik, mindeddig nyitott kérdésre máris választ kaptak, mert az
elhangzottak fényében meglehetősen egyértelműnek tűnt, hogy a
lány miért utazott Mexikóba.
– Egy szűk héttel azelőtt járt ott, hogy július közepén
munkába állt volna az önök intézetében – mondta Sharko. –
Megtaláltuk a repülőjegy-foglalásait.
Jaspar arcára kiült a döbbenet.
– Ekkora útra vállalkozni, hogy megszerezze a szükséges
információkat… Hihetetlen volt ez a lány!
– De mit kereshetett a nyilvántartásokban? Azokból is a
balkezesek érdekelték?
– Pontosan. Tudni akarta, hogy milyen arányban
képviseltették magukat a balkezesek a világ egyik legdurvább,
legkegyetlenebb közegében élő legerőszakosabb bűnözők között.
Van-e annyi, mint a hajdani barbár népek fiai között? Az arányuk
eltér-e az újkori civilizációk statisztikáiban szereplő számoktól,
amelyek szerint tíz jobbkezesre jut egy balkezes?
Sharko elgondolkozva lapozgatott ide-oda az adatokkal,
számokkal, grafikonokkal zsúfolt oldalak között.
– Egy dolgot magyarázzon meg nekem! – nézett Jasparra,
mielőtt az folytathatta volna. – Sportolókról, ősemberekről,
különböző vad, barbár népekről volt szó, és elhangzott, hogy az
átlagosnál jóval több balkezes volt, van közöttük. A kérdés csak
az, hogy mi következik ebből? Az előbb az erőszakról beszélt, de
nem látom pontosan, hogy mi köze annak ehhez az egészhez?
Felértek az emeletre, amely az evolúciót, mint tudományágat
mutatta be. Lamarck, Joffrin és Darwin művei sorakoztak az
üveglap mögé zárt hatalmas könyvespolcon. Ez utóbbinak A
fajok eredete című könyve nyitva volt. Jaspar átszellemült
pillantást vetett a patinás, megsárgult lapokon futó sorokra.
Mintha meg akarta volna simogatni a könyvet, finoman
megérintette az üveget, majd ismét Sharkóhoz fordult.
– Éva rájött, hogy az erőszakos társadalmakban, amelyeket
jórészt a harc mozgat, a balkezesség nagy előnyt jelent a
túlélésért folytatott küzdelemben.
Jaspar hagyott némi időt Sharkónak, hogy megeméssze a
hallottakat, majd folytatta.
– Abból, amit leír, az derül ki, hogy a balkezesek azért
maradtak meg, mert jobban harcolnak, van ugyanis egy nagy
előnyük: a váratlanság, a meglepetés ereje. A balkezesnek azért
van előnye a küzdelemben, mert amíg ő hozzá van szokva, hogy
jobbkezesekkel kerül szembe, a jobbkezest megzavarja az olyan
ellenfél, aki a bal kezét vagy lábát használja. Lassabban, adott
esetben későn érzékeli a támadást. A balkezeseknek tehát
komoly előnye származik abból, hogy számszerűleg kevesebben
vannak, és hogy az ellenfeleik nincsenek hozzájuk szokva.
Egy rajzra mutatott, amelyen két férfi állt egymással szemben
karddal a kézben.
– Nézze ezt a középkorból származó reprográfiát például. A
XVIII. században élt Richelieu herceg a másnapi párbajra
készülve így írt az egyik ellenfeléről: „Az ördögbe is, az első
balkezes… Nem sok esélyem van ellene!”
Jaspar lapozott, majd rámutatott egy vérszomjas vikinget
ábrázoló reprodukcióra.
– Ha igaz, hogy a balkezesek előnyben voltak az ellenfelükkel
szemben, azt is el kell fogadnunk, hogy nagyobb eséllyel szálltak
versenybe a hatalomért, a címekért, a nőkért, hogy nagyobb
esélyük volt utódot nemzeni, továbbörökíteni a génjeiket. Ebből
adódóan az evolúció elkezdte favorizálni ezt az adottságot, majd
végül már a gének közreműködésével gondoskodott annak
továbbadásáról.
– Azt akarja mondani, hogy a DNS-ünkben?
– Pontosan. Ez így elég bugyután hangozhat, de a természet
valójában így működik: kiválaszt, továbbad mindent, ami kedvez
a gének terjedésének, a többit pedig kiiktatja. Mindez
természetesen nem néhány év alatt játszódik le, időnként hosszú
évszázadokra van szükség ahhoz, hogy az adott információ
beleíródjon a DNS-be.
Sharko megpróbálta összefoglalni a hallottakat.
– Ön szerint tehát, minél erőszakosabb egy közösség, annál
magasabb benne a balkezesek aránya?
– Éva Louts elsősorban a jelenség evolúciós jellegét
hangsúlyozza. A balkezesség a DNS útján terjed az erőszakra
épülő társadalmakban, a többiből viszont fokozatosan eltűnik,
hogy átadja a helyét a jobbkezeseknek.
– Ismerek balkezes embereket, de azok nem sportolnak, és
nagyon távol állnak az erőszaktól… Ha a természet igyekszik
megszabadulni mindentől, ami felesleges, ők miért nem
jobbkezesek, mint mindenki más?
– A genetikai emlékezet miatt. A távoli őseiknek valamiért
nyilván fontos volt ez a tulajdonság, mert, mondjuk, katonák,
lovagok, harcosok voltak… Bár a balkezesség továbbörökítődik a
gének révén, de az újkori társadalmakban nemzedékről
nemzedékre kopik, fogy, mivel ma már nem jelent előnyt a
túlélésért vívott harcban, és a modern civilizáció végül ugyanúgy
el fogja tüntetni, mint a szürke pettyesaraszoló lepkét…
Jaspar a doktori felé biccentett a fejével.
– Ezért nem talált Éva más városokhoz képest több balkezest a
Ciudad Juarezben ténykedő erőszakos bűnözők között. Ő nyilván
nagyon csalódott volt emiatt, pedig ez érthető és tökéletesen
logikus: mindenki számára nyilvánvaló, hogy a mai világban,
ahol a gyilkoláshoz elég egyetlen gombot megnyomni vagy
meghúzni a ravaszt, ahol kiveszett a harcból a fizikai kontaktus, a
test-test ellenei jelleg, a balkezesség nem jelent semmiféle előnyt.
Ebből adódóan a génállomány balkezességért felelős része
eltűnésre van ítélve. Egy nap, függetlenül attól, hogy az adott
berendezkedésben mennyire van jelen az erőszak, a balkezesek
végleg el fognak tűnni a modem társadalmakból.
Sharko alaposan megrágta a hallottakat, és azon túl, hogy
tökéletesen logikusnak, roppant izgalmasnak is találta az
okfejtést. A civilizáció módosítja a környezetet, az pedig az
alkalmazkodóképesebb egyedeket és fajokat részesíti előnyben…
Újabb kérdések fogalmazódtak meg benne.
– Éva Louts egy héttel Mexikó után Amazonas állam
fővárosába, Manausba ment. Tett erre valamiféle utalást a
doktorijában?
Jaspar csodálkozva kapta fel a fejét.
– Brazíliára? Nem, nem… Egyáltalán nincs szó efféle
utazásról. Manaus is annyira félelmetes hely lenne?
– A jelek szerint nem jobb vagy rosszabb, mint a többi, nem
igazán lóg ki a sorból. Akárhogy is van, Éva a mexikói kudarcot
követően is nagyon alapos munkát végzett. Van szó a doktoriban
a francia börtönökben végzett kutatásairól, nem említ meg
például egy Gregory Carnot nevű elítéltet?
– Nem, egyáltalán nem.
Sharko némileg csalódottan tette vissza a lapot a többi
tetejére. A lány nem beszél sem Brazíliáról, sem Carnot-ról, de
még a börtönlátogatásokról sem. Manaus után Éva Louts mintha
egyszerűen félretette volna a doktoriját. Sharko próbált ezen a
szálon továbbhaladni.
– Azért járt délután 5-re önökhöz, mert nem akarta, hogy
bárki is tudomást szerezzen a börtönökben tett látogatásairól.
Kikérdezte az elítélteket, fényképet szerzett róluk… Annak
alapján, amit olvasott, amit megtudott Éváról, mit gondol, miért
akart beszélni ezekkel a fiatal, roppant kegyetlen gyilkosságokért
lecsukott és kivétel nélkül balkezes bűnözőkkel?
Jaspar elgondolkozott.
– Hm… Itt alapvetően más módszert követett, mint
Mexikóban. Hogy is mondjam… Nem olyan bűntényeket vizsgált,
amelyeket balkezesek követtek el, hanem olyan balkezeseket,
akik bűncselekményt követtek el. Talán az merült fel benne, hogy
a balkezesség és az erőszak a civilizált körülmények között, a
világtól elzárt helyen élő egyének esetében is összefügghet…
Volt-e valami kapcsolat ezek között a balkezes és agresszív
emberek között? Volt-e valami oka annak, hogy elszigetelődtek,
magukra maradtak a jobbkezesek világában? Ne haragudjon, de
ezen kívül nem igazán tudok mire gondolni…
Márpedig ez nem túl sok, suhant át Sharkon. Odalent
megpillantotta Levallois-t, aki kettesével véve a lépcsőket éppen
feléjük tartott.
– Van még valami, amit tudnom kell a doktoriról? – tette fel
az utolsó kérdést Sharko.
– Nem hiszem, de bármikor elolvashatja… Sem a nyomozás,
sem ön nem fogja a kárát látni. A matematikai képleteken és
néhány összetettebb adatsoron kívül tökéletesen tiszta és érthető
a „civilek” számára is. Éva értekezése amellett, hogy roppant
igényes, elmélyült munka, tökéletesen logikus és áttekinthető is.
Tudományos berkekben komoly visszhangot váltott volna ki, sőt
fog is, ha egy szép napon a történtek ellenére mégis megjelenik.
A fiatal hadnagy nagyot szusszanva felért a lépcső tetejére.
Meglátta őket, odaintett nekik, majd a vírusok működését
magyarázó hatalmas posztert kezdte tanulmányozni. Sharko
hálás köszönetet mondott Jasparnak.
– Talán mondanom sem kell, de megkérném, hogy a
nyomozás lezárásáig kezelje bizalmasan mindazt, ami
elhangzott.
– Természetesen. Én maradok még, nézelődöm egy kicsit az
emeleten. Majd értesítsen, ha jutottak valamire… Bármikor
hívhat, akár éjszaka is, nagyon keveset alszom. Szeretném tudni,
hogy mi történt, és segíteni, amennyire tőlem telik.
– Úgy lesz – bólintott Sharko.
Jaspar kissé félszeg pillantást vetett rá, megszorította a kezét,
majd elsétált. Sharko néhány pillanatig követte a tekintetével,
majd elindult a kollégája felé.
– Na, mi van az őskövületünkkel?
– Nem innen származik, mégpedig azon egyszerű oknál fogva,
hogy nincs és nem is volt ilyen korú csimpánzfosszíliájuk.
– Akkor hiába jöttünk?
– Dehogy, sőt, remek kis nyomra bukkantunk, ugyanis az
igazgatótól azt hallottam, hogy Drouot-ban éppen egy hete
nyitott és holnapig látogatható egy elég komoly ásványokról és
ősmaradványokról szóló kiállítás. Múlt csütörtökön például több
ezer éves emlőscsontvázakat, kövületeket árvereztek, és nyilván
voltak majomcsontok is a tételek között. Megszereztem az
árverésvezető nevét, ma este kilenckor egy másik aukción fog
dolgozni a Montaigne körúton.
– Akár most is beszélhetnénk vele.
– Hívtam az aukciós házat. Egy órával a rendezvény előtt már
ott lesz.
Sharko a lépcső felé indult.
– Akkor meg is van az esti programunk.
– Ja… Nekem, mondjuk, más dolgom lenne.
– Már moziztál egyet a héten… Nem kellene túlzásba vinni az
ilyesmit.
Levallois mosolyogva fogadta a megjegyzést, aztán komolyra
fordította a szót.
– És nálad van valami új?
– Mondhatni. Majd a 36-ban mesélek.
Kiléptek az épületből, a hőség szinte azonnal rájuk vetette
magát.
Sharko a társa kezébe nyomta a doktorit.
– Letennéd majd az asztalomra? Bele akarok nézni.
Sharko balra fordult, és a park felé sétált.
– A motor erre van, Franck – bökött Levallois az ellenkező
irányba.
– Tudom, de gyalog megyek, be akarok ugrani a fodrászhoz is.
Amúgy pedig, ha jól értettem, amit Jaspar előadott az
evolúcióról, valószínűleg azért van lábunk, hogy gyalogoljunk
vele. Ha állandóan autóba ülünk vagy a tömegközlekedést
választjuk, előbb-utóbb nyilván el fog tűnni…
19.

Lucie ebéd után kelt útra. A Tíz Mormota szimpatikus olasz


tulajdonosa összeütött neki egy fantasztikus rizottót, amivel
minden gond nélkül kitarthatott egészen estig. Nem igazán
bánta, hogy órák óta a volán mögött kell ülnie. Iszonyú
gyötrelmek közepette ereszkedtek le a gleccserről: a vádliját
összerántó görcs öt hosszú percre szinte odaszegezte a jeges
hegyoldalhoz. Ezzel együtt sem bánta meg a kirándulást, hiszen
valamiféle nyomra bukkant, és a történelem előtti idők mélyére
temetkező barlangban lezajlott drámai események beindították a
kíváncsiságát.
A vidék lassan megváltozott az út során, a vad hegyek lassan
megszelídültek, a zord alpesi táj szédítő szakadékai, szűk
szorosai eltűntek, és átadták a helyüket a lankás hegyoldalaknak,
a szelíd völgyeknek és a lankásan tovahullámzó, fürge patakok,
folyók által szabdalt, végtelen mezőknek. Késő délutánra járt
már, amikor a távolban feltűnt előtte a nyüzsgő és
nyughatatlanul vibráló Lyon. A munkából hazafelé tartó
emberek tömege éppen akkor zúdult rá a várost körbefutó
utakra, úgyhogy csak lépésben lehetett haladni. Az élet szigorú
menetrend szerint zajlott: hazaérve ki-ki rászánt némi időt az
asszonyra, a gyerekre, az internetre, majd elindult, hogy a már
másnapi gondoktól zsibongó fejét álomra hajtsa. Lucie nehezen
viselte az araszolást, aztán, hogy gyorsabban teljen az idő,
felhívta inkább az édesanyját. Juliette, aki két évvel korábban
kezdett el zenét tanulni, éppen a szolfézsórán üldögélt. Lucie sok
puszit küldött neki, és megkérte Marie-t, mondja meg a
kislánynak, hogy nagyon szereti. Rendesen foglalkozik Klarkkal?
Amúgy igyekezett rövidre zárni a beszélgetést, szűkszavúan csak
annyit mondott, hogy egy régi ügy lezárásán ügyködik, majd
gyorsan letette a telefont. Bő fél órába telt még, mire
kikeveredett a szörnyű dugóból, és elindulhatott a város VII.
kerülete felé.
Már majdnem odaért, amikor a mobiltelefonja ismét világítani
kezdett. Megint Sharko volt. Rövid időn belül már legalább a
negyedik SMS-t küldte, és azt akarta tudni, hogy mi a helyzet.
Lucie idegesen megírta, hogy minden rendben, nyomon van, de a
részletekbe ezúttal sem ment bele.
Elhajtott a hírhedt Gerland Stadion mellett, ahol az
Olympique Lyonnais címerével díszített lobogók alatt már
gyülekezett a szurkolók tarka-barka serege. Lucie-n átsuhant,
hogy szerda van, tehát valószínűleg egy elmaradt bajnoki
meccset rendeznek, az viszont biztos volt, hogy a tömeg rövid
időn belül megszállja a pálya körüli utcákat és a bárokat. A
Curien utcában, az École normale supérieure közelében talált egy
szűk helyet. Balra pillantva a házak között megcsillant a Saône
vize, amely a Rhone-nal egyesülve egy, a város közepén északról
délre nyúló félszigetet fogott közre. A környéken szinte mozdulni
sem lehetett az egyetemistáktól. Bármerre nézett, modern
épületeket, sötét üvegfelületeket, letisztult vonalakat látott. Az
egyforma, vöröstéglás Lille után Lyon a maga szeszélyesen
változó magasságú, tarka-barka házrengetegével már-már
kaotikusnak tűnt.
Útközben Lucie-nek sikerült elérnie az intézet titkárságát, és
továbbra is rendőrként bemutatkozva találkozót megbeszélnie
Arnaud Fécamp-pal, a jégembereket befogadó CNRS-részleg
egyik kutatójával. A tudós az Európában egyedülálló és az
ősmaradványok DNS-vizsgálatára specializálódott
Palgéne-programban dolgozott. A telefonbeszélgetés során az is
kiderült, hogy Lucie helyesen gondolta: Éva Louts valóban
felkereste őket egy bő héttel korábban.
Lucie sietős léptekkel átvágott a René Descartes téren, majd
belépett a látványos, csupa beton, csupa üveg négyemeletes
épületbe, ahol a biológiától a molekuláris filogenetikán át a
születés utáni fejlődés tanulmányozásáig az élettan számos
ágával foglalkoztak. Az előcsarnok túlsó felén hatalmas,
többméteres, kék és piros színű térplasztika emelkedett: a DNS
kettős spirálja. Lucie a gimnázium negyedik osztályából
homályosan emlékezett még a spirális láncolatot alkotó létra
„fokainak”, a G, A, T, C betűvel jelölt nevére: guanin, adenin,
timin, citozin. Ez a négy nitrogéntartalmú bázis ott van minden
élőlényben, és az ő bonyolult kombinációikból összeálló gének és
kromoszómák voltak a felelősek a kék szemért, a születendő
egyed nőneműségéért vagy a genetikai betegségekért. Lucie
elolvasta a furcsa térplasztika alatt található feliratot: A DNS
évezredek óta rejtőzik a sejtjeink mélyén, de még csak
mostanában kezdtük el megfejteni.
Elnézve az épületben uralkodó rendet és makulátlan
tisztaságot Lucie-nek olyan érzése támadt, mintha egy
tudományos-fantasztikus film díszletébe csöppent volna, mintha
az intézet összes munkakörét robotok töltötték volna be. Arnaud
Fécamp szerencsére nem úgy nézett ki, mintha fémlemezekből
szegecselték volna össze, sőt kifejezetten, talán egy kissé
túlságosan is hús és vér figurának tűnt. Lucie-nél is alacsonyabb
volt, a fehér köpeny gombjai vészesen feszültek a hasán, ahogy
rövidre vágott, égő vörös hajjal ott ácsorgott. A homlokán futó
ráncok ellenére kedélyesen szabályos és telt arcú férfi volt. Rövid,
párnás ujjai voltak, a kézfejét szeplők borították. Nehéz lett volna
pontosan megmondani, hogy hány éves, de Lucie úgy becsülte,
hogy a negyvenes évei derekán járhat.
– Amélie Courtois?
– Igen.
Fécamp a kezét nyújtotta.
– A főnököm éppen egy értekezleten ül, úgyhogy én fogok
önnel foglalkozni. Ha jól értettem, annak az egyetemista lánynak
az ügyében nyomoz, aki nemrégiben fordult meg nálunk.
Miközben felfelé mentek a lifttel, amelyben egy női hang
mindig bemondta, hogy melyik emeleten járnak éppen, Lucie
elmagyarázta, hogy pontosan mi hozta az intézetbe. Közölte,
hogy, miután járt a gleccseren, és eljött az intézetbe, Éva Louts
gyilkosság áldozata lett. Fécamp-t láthatóan megrázta a hír.
Dundi arcán apró hullámok remegtek végig, ahogy a lift finoman
meg-megrándult menet közben.
– Nem igazán ismertem azt a lányt, de ilyet senkinek sincs
joga tenni. Őszintén remélem, hogy kézre kerítik a gyilkost.
– Azon vagyunk.
– Gyakran nézem a tévésorozatokat, főleg a Maigret-t és
hasonló régebbi dolgokat, úgyhogy tudom, ha a quai de Orfèvres
36 is beszáll, az azt jelenti, hogy komoly ügyről van szó.
– Most is ez a helyzet.
Lucie igyekezett megőrizni a hivatalos hangnemet, és csak
szűkszavú, kitérő válaszokat adott. Nem akart belemenni a
nyomozás részleteibe, és ez nem is okozott gondot, hiszen maga
is csak keveset tudott, arról nem is beszélve, hogy nem sokkal
volt több köze a rendőrséghez, mint a tudósnak.
– Beszéljen Éva Loutsról!
– Az evolúcióval foglalkozó tudósokhoz és egyetemistákhoz
hasonlóan ő is azért jött, hogy láthassa a híres jégembereket,
hogy jegyzeteket és fényképeket készíthessen.
– Azt tudja, hogy milyen szakmai vagy intézményes háttérrel
rendelkezett?
– Azt hiszem, a Neander-völgyiekkel foglalkozott. Semmi
különös. Félek, hogy különösebben érdekes információval nem
szolgálhatok.
Louts nyilván nem akarta elárulni a látogatása igazi célját,
úgyhogy itt is azt mondta, a Neander-völgyiekkel kapcsolatosan
végez kutatásokat. Óvatos lány volt, gondolta Lucie, el akarta
kerülni a feltűnést. Kinyílt előttük az ajtó, ők pedig elindultak a
halványkék linóleummal borított folyosón, ahol enyhe
fertőtlenítőszer-szag terjengett.
– Ha gondolja, beülhetünk a főnököm irodájába. Ott
kényelmesebben beszélgethetünk.
– Szeretnék egy pillantást vetni a jégemberekre. Ha már itt
vagyok, kár lenne kihagyni… Tényleg érdekel, hogy néztek ki az
őseink.
Fécamp tűnődő pillantást vetett rá, majd elmosolyodott.
Hatalmas, hihetetlenül fehér fogai voltak.
– Igaza van, ki tudja, mikor lesz újból alkalma. Nem
mindennap találkozhatunk harmincezer éves lényekkel.
Beléptek egy öltözőbe, ahol tucatjával álltak a becsomagolt
laborruhák.
– Vegye fel – nyújtott egyet Lucie felé –, a méret nagyjából jó
lesz. Egy nagy, fehér falú és üvegezett helyiségbe fogunk
bemenni, amelyet naponta többször fertőtlenítenek, és amelybe
csat ötszörös szűrés után juthat be a levegő. A hőmérsékletet
folyamatosan 22 fokon tartja a rendszer.
Lucie engedelmeskedett. A hatás kedvéért, illetve, hogy
erősítse a zsaruimázst, elővette a pisztolyát.
– Bemehetek vele? Nincs odabent fémdetektor vagy valami
hasonló?
Fécamp nagyot nyelt, és a fegyverre meredt.
– Nem, hozhatja… Megvan töltve?
– Ön szerint?
Lucie a kisméretű félautomata revolvert a mobiljával
egyetemben a farmere hátsó zsebébe süllyesztette.
– Hát igen, a komplett menetfelszerelés – sóhajtott fel
Fécamp. – Fegyver és telefon. Gyűlölöm a mobiltelefonokat…
Egyre inkább a természet elé vágunk, és felforgatjuk a saját
viselkedésünket ezekkel a kütyükkel, és ennek előbb-utóbb
kőkeményen meg is fogjuk fizetni az árát.
Az a fajta, aki szereti osztani az észt, gondolta Lucie, de nem
reagált, csendben felvette a papírszerű impregnált műanyagból
készült nadrágot, felsőt, cipőhuzatot, majd a maszkot és végül a
műtőkből ismerős, zuhanysapkára emlékeztető szörnyűséget.
– Tulajdonképpen mi a paleogenetika lényege?
Fécamp kimért, aprólékosan pontos mozdulatokkal öltözött,
látszott rajta, hogy több ezredszer hajtja végre a műveletet.
– A múltban létezett génállományok biodiverzitását
tanulmányozzuk, tehát ősi, időnként több száz millió éves
csontkövületekből származó DNS-eket. A csontokat és a fogakat
alkotó, hosszú időn át túlélni képes szerves anyagoknak
köszönhetően képesek vagyunk visszamenni az időben, és
tisztázni a különböző fajok eredetét, illetve kimutatni,
feltérképezni a közöttük lévő leszármazási kapcsolatokat. Egy
konkrét példát említve: az is a paleogenetikának köszönhető,
hogy ma már tudjuk, több mint háromezer évvel ezelőtt
Tutanhamon a csontbetegséggel párosuló maláriában halt meg.
A DNS-vizsgálat kimutatta azt is, hogy nem Nofertiti, hanem az
apjának, Ehnatonnak a nővére volt az anyja, tehát egy vérfertőző
kapcsolatból született.
– A bulvársajtó imádhatja az ilyen történeteket… Ha jól
értettem, a tudomány mai lehetőségei mellett nincs messze az
idő, amikor képesek lesznek akár a dinoszauruszokat is
feltámasztani… Elég kinyerni a DNS-t a csontokból vagy a
tojások megkövült héjából, aztán már csak klónozni kell, és kész
is!
– Ettől azért még fényévekre vagyunk, mivel a fosszilis DNS
általában elenyésző mennyiségű, és nagyon rossz állapotban van.
Mit lehet kezdeni azzal a puzzle-lal, amelynek ezer darabjából
kilencszázkilencven hiányzik? Nem, nem… Minden egyes
aprócska lépésért, felfedezésért iszonyú küzdelmet kell vívni.
Ugyanakkor persze a mostani gleccsermúmiákkal hihetetlen
nagy szerencsénk volt, hiszen kitűnő állapotban maradtak meg,
sokkal épebben konzerválódtak, mint az egyiptomi múmiák vagy
akár Ötzi, a híres Sapiens sapiens, akire 1991-ben bukkantak
Olaszország és Ausztria határán. Mivel a barlang bejáratát
tökéletesen elzárta a gleccser jege a külvilágtól, a holttestek
gyakorlatilag oxigén-, tehát baktériummentes, és folyamatosan,
egyenletesen hideg környezetben vészelték át az évezredeket. A
DNS ugyan meglehetősen stabil, de mégsem örökéletű molekula,
a károsodási folyamat közvetlenül az egyed halálát követően
megindul a lánc idővel szakadozottá válik, a genetikai
információt hordozó betűk lassanként eltűnnek.
– A híres G, A, T, C?
– Pontosan. A létra fokai összetörnek. Például a DNS-szál
végén található TGAAGA szakasz a károsodás miatt rövid időn
belül TGGACA-ra változhat, és így alapvetően eltorzítja a
genetikai kódot, tehát annak interpretációját. Pontosan úgy,
mint azoknál a szavaknál, amelyekben elég egyetlen betűt
kicserélnünk ahhoz, hogy tökéletesen megváltozzon a jelentésük.
Mohó-kohó, példának okáért, de hosszan lehetne folytatni…
Kedvezőtlen körülmények között akár tízezer év is elég ahhoz,
hogy a DNS-lánc tönkremenjen. A jelen esetben az eredmény a
legmerészebb elképzeléseinket is túlszárnyalta. A múmiák olyan
kiváló állapotban kerültek elő, hogy elsőrangú nukleáris
DNS-hez jutottunk, amelyből a génállomány szinte teljes egészét
reprodukálhatjuk.
Miután mindketten végeztek az átöltözéssel, bementek a
laboratóriumba, amelynek a bejárata egy tengeralattjáró
zsilipkapujához hasonlított a leginkább.
– Kissé kellemetlen nyomást fog érezni a fülében, mert a
laboratóriumban túlnyomás uralkodik, hogy az elejét vehessük
bármiféle idegen, szennyező DNS bejutásának. Mi lenne
borzalmasabb annál, mint hogy hetekig tanulmányozunk egy
DNS-t, amelyről aztán kiderül, hogy a miénk… Ezért van szükség
a steril ruhára is. Nem vettem el a kedvét? Még mindig tovább
akar menni?
– Természetesen.
Fécamp odaérintette a beléptetőkártyáját az érzékelőhöz, az
ajtó kinyílt. Amikor beléptek, Lucie fájdalmat érzett a fülében,
majd olyan éles, sivító hangot hallott, mint amilyet az alagútba
éppen beszáguldó vonatokon lehet. Az ott tartózkodó négy
laboráns ügyet sem vetett a látogatókra, tökéletesen elmerülve a
munkájukban tovább bűvölték a nagy teljesítményű
mikroszkópot, töltögették a pipettákat vagy kezelték a
DNS-szekventálót. A csepegtetőtálcákon áttetsző nejlonzacskóba
csomagolt, felcímkézett és sorszámozott tárgyak hevertek: egy
barlangi medve szemfoga, egy gallo-román gyantadarab és némi
megkövült ürülék, amelyet vélhetően egy madagaszkári
elefántmadár pottyantott el valamikor a pleisztocén kor
folyamán. Lucie elsétált egy üvegtetejű mélyhűtő előtt, majd
megtorpant, és visszafordult. Nem akart hinni a szemének.
– Egy mamutbébi?
– Eltalálta. Ljubának hívják. Egy rénszarvaspásztor bukkant
rá a szibériai tundrán. Negyvenkétezer éves.
– Mintha tegnap pusztult volna el…
– Hihetetlenül jó állapotban konzerválódott a fagyott földben.
Lucie szájtátva bámulta a rég kihalt, mindaddig kizárólag
rajzokon, könyvillusztrációkon látott állatot, és olyan érzése volt,
mintha a múlt kincsekkel telezsúfolt barlangjába tévedt volna…
Továbbmentek, Arnaud Fécamp pedig folytatta a DNS-ről szóló
rögtönzött előadását.
– Megőröljük a csontokat, a fogakat vagy a szöveteket, majd a
keletkezett port néhány órán át melegen tartjuk egy oldatban,
amely megkönnyíti az olyan nemkívánatos anyagok, mint a mész
vagy a különböző szennyező proteinek elbomlását. A folyamat
végén tiszta DNS marad az oldatban, de mivel általában
túlságosan töredezett ahhoz, hogy a műszerekkel vizsgálni
tudjuk, a PCR néven emlegetett módszerrel, a polimeráz
láncreakció segítségével, úgymond, lefénymásoljuk őket több
milliárd példányban, hogy könnyebben dolgozhassunk velük.
– Már láttam ilyesmit a rendőrségi laborban. Elég
egyszerűnek tűnt.
– Pedig valójában egy roppant összetett folyamatról van szó,
és a mi laborunk az egyik legmodernebb ezen a szakterületen.
– Kritizálja a mobiltelefonokat, közben pedig olyan gépekkel,
műszerekkel dolgoznak, amelyek a csúcstechnológiát képviselik.
Ez azért nem túl logikus…
Fécamp mintha elmosolyodott volna a maszkja alatt, majd
elindult egy nagy acélajtó felé.
– A létező fajok az anyatermészet három és fél milliárd éves
kutató- és fejlesztőmunkájának, tehát egy olyan hosszadalmas
fejlődési folyamatnak a végeredményei, amely kiszűrt minden
tökéletlent, és optimalizálta azt, ami működőképesnek bizonyult.
A génállomány fennmaradt, átvészelt mindent, és így az
emberiség közös kincsévé vált, a mi feladatunk pedig az, hogy
továbbadjuk az utódainknak. A mobiltelefon ehhez képest egy
jelentéktelen kütyü.
Fécamp kinyitotta az ajtót.
A jeges levegő Lucie arcába csapott. Belépve elkerekedett a
szeme, és furcsa bizsergéssel a gyomrában megtorpant. El sem
tudta képzelni, hogy a hideg ilyen látványosan képes mumifikálni
egy holttestet. A Neander-völgyi család három tagja meztelenül,
műanyag fóliába csomagolva hevert egymás mellett. A kicsi a
hím és a nőstény között feküdt. Feketén tátongó szemüregével,
leesett állával, kitátott szájával mintha kiabált volna. A
szemöldökcsontja feltűnően boltozatos, a koponyája hátsó része
kontyosan domború, az arcának előreugró orr- és száj része
viszont a majmokéra emlékeztetett. Annak ellenére, hogy a
végtagjai rövidek voltak, a Neander-völgyi gyerek erős
csontozató, zömök és erőteljes jelenségnek tűnt. A fogain a
használatból eredő kopás jelei látszottak, néhány közülük
sérülten, törötten feketéllett. Lucie borzongva közelebb lépett,
előrehajolt, és hunyorogva tovább vizsgálódott. Széles és mély
harapásszerű nyomokat, sebeket látott a beesett hason. A kicsit
sem kímélték.
– Úgy néz ki, mintha összehasogatták volna… – dünnyögte a
maszkja mögött.
Fécamp bólintott, és a tőlük balra eső asztal felé bökött.
– Igen. A cro-magnoni ember azzal az eszközzel mészárolta le
őket.
Lucie izmai görcsbe rándultak, az adrenalin végigszáguldott a
testén.
Ez a szó! Mészárlás…
A rengeteg súlyos sérülést elnézve kétség sem férhetett hozzá,
hogy az előtte heverő család tagjait vadállatias módon végezték
ki. Az áldozatok összeaszott bőrén tátongó sebek
hátborzongatóan kegyetlen látványt nyújtottak. Eltartott egy
ideig, amíg Lucie rájött, hogy az emberiség által elkövetett egyik
legrégebbi bűncselekménnyel van dolga, hogy az a gyilkos
erőszak, amely ott és akkor, az idők kezdetén ezekkel a
teremtményekkel végzett, az azóta eltelt hosszú évezredek során
sem csitult.
Arnaud Fécamp megmutatta neki a gyilkos fegyvert, ő pedig
alaposan szemügyre vette. Alkar hosszúságú, éles szerszám volt.
– Egy rénszarvasagancsból készült szigony, amelynek a
fogazott éle belekapaszkodik az áldozat húsába, és feltépi azt.
Hihetetlenül erős anyag, amely a vastag bőrön és zsírrétegen is
képes áthatolni. Amint azt ön is láthatja, igencsak hatékony
fegyver volt. Félelmetes…
Lucie nézte a finoman megmunkált eszközt, amelynek
egyetlen, kizárólagos rendeltetése a gyors és fájdalmas pusztítás
volt. Vajon ezt kereste Éva a börtönökben, és ezt kutatta itt is? Az
örök időktől megnyilvánuló erőszakot? Pedig, amint azt Sharko
is leszögezte, a lány nem a sorozatgyilkosokról, a bűnözőkről, az
erőszakról, hanem a lateralitásról írta a doktoriját.
Az erőszak időtlenségével való szembesülés felzaklatta Lucie-t.
– Hol van a cro-magnoni? – fordult hátra.
Arnaud Fécamp hátrébb lépett, és lehúzta a maszkját. Apró
párafelhők gomolyogtak elő a szájából beszéd közben.
Hatalmasat sóhajtott, mintha nehezére esne megosztani egy
súlyos titkot.
– Ellopták.
– Hogyan?
– Elvitték, eltűnt, nyoma veszett a génállományának a
vizsgálati eredményeivel együtt. Egyetlen adatunk sem maradt.
Kész katasztrófa… Most először fordult elő, hogy egy
harmincezer éves Homo sapiens sapiensnek, tehát a közvetlen
ősünknek szinte a teljes DNS-szekvenciája a rendelkezésünkre
állt, és már csak el kellett volna olvasnunk ahhoz, hogy
feltérképezzük a génjeit.
Lucie fázósan összefonta maga előtt a karját. Hiába haladt
előre az ügyben, csak újabb és újabb rejtélyekbe ütközött.
Rengeteg kérdés merült fel benne.
– Ezt miért nem említette korábban?
– Nem akarjuk nagydobra verni a dolgot. Nagy szerencse,
hogy a sajtó nem kapta fel az ügyet, és szeretnénk, ha ez így is
maradna. Számítok a diszkréciójára.
– Hogy jutott be a tolvaj?
– Az én kártyámmal.
Fécamp levette a sapkáját, és kissé előrehajolva megmutatta a
fejét. Lucie egy hosszúkás heget látott a vörös tincsek között
fehéren világító bőrön.
– Két álarcos alak támadt rám, amikor hazaértem az egyik
este, aztán kényszerítettek, hogy visszajöjjek velük, és átadjam
nekik a sapiens összes mintáját. Mindent elvittek, a
merevlemezeket, a mentéseket, az összes iratot, sőt magát a
múmiát is. Amikor végeztek, leütöttek, és a sorsomra hagytak.
– Nem őrzik az épületet?
– Kamerákkal és riasztórendszerekkel. A kamerák
folyamatosan dolgoznak, de a riasztórendszer egyes részeit ki
lehet kapcsolni a belépőkártyákkal, hogy a munkatársak
bejuthassanak az egyes laborokba, mert elég gyakran dolgozunk
késő éjszakáig. A kamerák rögzítették is a rablók mozgását, de a
két símaszkon kívül nem látszik belőlük semmi.
– Mikor történt?
Arnaud Fécamp feltette a sapkáját.
– Körülbelül hat hónappal a barlang felfedezése után. A
rendőrség kijött, és felvették a jegyzőkönyvet.
– Valami nyom?
– Semmi. Az iratok azóta is ott vannak a szekrényben.
Lucie ismét a Neander-völgyiek felé fordult. Az üres
szemgödrök mintha őt fürkészték volna. A gyereknek annyira
apró volt a kezecskéje… Hét-, nyolcéves lehetett? Csúnyán elbánt
vele az idő is… úgy hevert ott, mint egy viszolyogtató, ijesztő
viaszbaba. Ugyanolyan kegyetlenül végeztek vele, mint az ő
kislányával, Clarával. Az eszébe jutott, amit a hegyi vezetőtől
hallott, hogy Éva Louts szerint a cro-magnoni ember irtotta ki a
Neander-völgyieket. Elnézte a múmiákat, amelyek egyértelműen
igazolták ezt az elméletet, ám ettől függetlenül tökéletesen
irracionálisnak tűnt a gyilkosság.
– És őket vajon miért nem vitték el?
– Talán mert nem ők a modern ember ősei… Nem állnak
közvetlen kapcsolatban velünk, és ebből adódóan a
génállományuk jóval kevésbé izgalmas vagy fontos… Mindez
persze csak találgatás, valójában fogalmam sincs, hogy ők miért
maradtak.
– Éva Louts tudott a rablásról, mielőtt idejött volna?
– Nem. Ugyanúgy meglepte a hír, mint önt.
Lucie a karját dörzsölgetve fel-alá kezdett mászkálni.
– Ne haragudjon, ha nem fogtam fel minden apró részletet, ha
értetlennek tűnök, de… szóval, mi értelme van ellopni a
cro-magnoni génállományát?
– Hihetetlenül fontos eleme annak, hogy megfejthessük az
emberi faj, a Homo sapiens sapiens életének és evolúciójának a
titkait.
Közelebb lépett a múmiákhoz, és furcsa, már-már
meghatottan gyengéd pillantást vetett rájuk.
– Fel tudja mérni, mit jelent, hogy a birtokunkban van az
ősünk DNS-e, az a több száz millió genetikai szekvencia, amely a
történelem előtti élet titkát rejti? A DNS az evolúció
megkövesedett térképe… ha úgy teszik, olyan, mint a
repülőgépek fekete doboza. Voltak-e olyan génjei a
cro-magnoninak, amelyekkel mi már nem rendelkezünk? Mely
gének mutálódtak az évezredek alatt, és melyek maradtak meg
változatlanul. Mi volt a feladatuk? Voltak-e a múmia
szervezetében ismert vagy ismeretlen kórokozók? Azok révén
egyrészt képet alkothatnánk a korabeli életviszonyokról,
másrészt pedig ősi, a DNS-ben fosszilizálódott vírusokra
bukkanhatnánk. Ha betűről betűre haladva összevethettük volna
a cro-magnoni génállományát a sajátunkkal, még többet
tudhatnánk arról, hogy milyen stratégiát követett az evolúció az
utóbbi harmincezer évben.
Lucie nem fogta fel tökéletesen a magyarázat minden
részletét, de annyit érzékelt, hogy egy tudományos szempontból
igenis meghatározó jelentőségű kérdéssel állnak szemben.
Inkább a konkrétumokra terelte a szót.
– Próbálom egy kicsit Éva Louts helyébe képzelni magam… Itt
áll, ezen a helyen, és nézi a Neander-völgyiek múmiáit… Mit
csinál? Mit akar, mit keres itt? Miért jött valójában?
Fécamp finoman, a műanyag fólián keresztül megérintette a
holttesten tátongó sebeket.
– Egy kedves diáklány volt, aki… tudja, hogy van ez… nyilván
borzongatónak érezte az élet és a halál titkait. Kizárólag az
esemény szélsőséges kegyetlensége izgatta, semmi több. A
jégemberek felfedezése kiváló alkalmat teremtett arra, hogy
ismét előkerüljön a Neander-völgyiek kihalásával kapcsolatos
egyik elmélet.
– Amely szerint a cro-magnoni irtotta ki őket. Éva Louts is
ezen az állásponton volt.
Fécamp bólintott, majd az órájára sandított.
– Igen. Velem ellentétben. Én túlzott egyszerűsítésnek
gondolom, az egyedi esetekből kockázatos általános
következtetéseket levonni. Fogalmazzunk úgy, hogy azért jött,
hogy hatásos anyagot keressen a dolgozatához. Többet nem
igazán tudok mondani önnek. Ahogy az előbb mondtam,
készített néhány jegyzetet, lefényképezte a sebeket, a fegyvert
nyilván azért, hogy kicsit feldobja a dolgozatát, és jó jegyet
kapjon rá, aztán, amikor végzett, szépen elment. Szomorú és
elgondolkodtató az a kegyetlenség, amellyel kivégezték ezeket a
Neander-völgyieket…
– Nem tett említést fejjel lefelé álló rajzokról, festményekről?
Beszélt önnek egy bizonyos Grégory Carnot-ról vagy úgy
általában elítélt bűnözőkről? Nem került szóba a balkezesség?
Fécamp csak a fejét rázta.
– Nem… Ha jól emlékszem, nem. Nos, rendben, kezd nagyon
hideg lenni… Ön nem akar fényképeket készíteni?
Lucie szomorkás pillantást vetett a lemészárolt családra. A
látvány ékesen bizonyította, hogy az összes ragadozóhoz
hasonlóan az emberben is a kezdetektől ott szunnyadt a gyilkos
ösztön. Ezzel a tragikus adottsággal jelent meg az evolúció
színpadán, és mindmáig meg is őrizte azt.
Lucie Fécamp-ra pillantott, és megrázta a fejét.
– Nem, arra nem lesz szükség.
Fécamp kinyitotta az ajtót. Lucie hátat fordított a
Neander-völgyieknek, elindult, majd hirtelen megtorpant. Nem
tudta magát elszánni, képtelen volt dolgavégezetlen távozni.
Érezte, hogy ha most nem kap választ, valami apró nyomot, amit
követve továbbléphet, az egész nyomozása reménytelenül
megfeneklik. Fécamp hiába toporgott egyre türelmetlenebbül,
Lucie visszasétált a múmiákhoz.
– Ön a régmúlt időket kutatja, azzal tölti az idejét, hogy őskori
eseményeket próbál rekonstruálni. Magyarázza el nekem, hogy
mi történt pontosan abban a barlangban harmincezer évvel
ezelőtt!
Fécamp egy megadó sóhajjal elindult felé.
– Sajnálom, de…
Ekkor egy harmadik hang szólalt meg mögöttük, egy szigorú
és kemény női hang.
– Én el tudom önnek mondani, de előtte láthatnám, kérem, a
rendőrigazolványát?
20.

Egy magas, határozott nő állt a hűtőkamra ajtajában.


Szögletes szemüveget viselt. Nem húzott védőruhát, de maszk és
gumikesztyű azért volt rajta. Arnaud Fécamp-ra meredt, aki
kissé zavartan kulcsolta össze a kezét maga előtt.
– Ha látogatónk van, szeretném, ha legalább szólnál.
Fécamp összeszorította a száját.
– Azt hittem, hogy késő estig az értekezleten ülsz, és…
– Te csak ne higgy semmit, Arnaud!
A férfi néhány pillanatig mozdulatlanul állt. Egy vékonyka ér
jól láthatóan lüktetni kezdett a homloka közepén. Úgy bánnak
vele, mint egy kutyával, gondolta Lucie. Fécamp összeszorított
szájjal vetett egy utolsó pillantást a főnökére, majd kiment,
otthagyta őket. Lucie a nagydarab, barna hajú nővel kettesben
maradva is igyekezett megőrizni a hidegvérét.
– Kihez van szerencsém? – nézett szigorúan a nőre.
– Ludivine Tassin vagyok, a laboratórium vezetője, de itt és
most inkább nekem kell önt kérdeznem. Szóval, kicsoda maga?
– Amélie Courtois, párizsi bűnügyi rendőrség.
Tassin letolta a maszkját, és csípőre tett kézzel várt. Az az
igazi, első látásra is mérhetetlenül ellenszenves és zsarnoki nő
volt. Lucie idegenkedve figyelte a kemény arcvonásokat, a
hatalmas és tökéletesen kerek barna szempárt és a kiugró
pofacsontot. Mintha egy kajmánnal nézett volna farkasszemet.
Lucie elővette a pisztolyát, majd a mobilját, és kesztyűs kezével
nyomogatva a gombokat lapozni kezdett a telefonkönyvében.
– Az igazolványom a szállodában maradt, de, ha gondolja,
hívja fel a quai des Orfèvres 36-ot. Kérje, Franck Sharko
felügyelőt!
Az igazság pillanata… Lucie szíve majd’ kiugrott a helyéről, de
a nő végül megadta magát.
– Rendben. Kérem, tegye el a fegyverét. Mit szeretne tudni?
Lucie ismét elmagyarázta a jövetele célját, majd néhány rövid
kérdés után ott folytatta, ahol Fécamp-mal abbahagyták.
– Szeretném tudni, hogy mi történt abban a barlangban
harmincezer évvel ezelőtt, mert úgy érzem, hogy mindennek
köze van ahhoz az ügyhöz, amelyben nyomozok.
– Rendben, de menjünk ki innen, mielőtt mi is jéggé fagyunk.
Ludivine Tassin intett Lucie-nek, hogy kövesse. Kemény,
határozott léptek: egy igazi, kőkemény főnök a maga teljes
pompájában… Arnaud Fécamp görnyedten állt egy hatalmas
szerkezet előtt. Lucie csendben felé pillantott, és egy tükröződő
üvegfelületnek hála kiszúrta, hogy a férfi, amióta csak elhaladt
mellette az imént, őt figyeli. Volt valami furcsa a tekintetében, és
ez azonnal felébresztette a gyanúját.
Átkeltek a zsilipkapun, és a főnökasszony irodája felé
indultak.
-A munkatársa megmutatta a fején lévő forradást… – kezdte
Lucie, de aztán hirtelen elhallgatott, mert valami az eszébe jutott.
Fécamp tulajdonképpen miért is mutatta meg neki a fejét?
Utólag már furcsának érezte az egészet. A férfi úgy viselkedett,
mintha nagyon be akarna bizonyítani valamit.
– A jelek szerint elég csúnyán elbántak vele a rablás
éjszakáján…
– Valóban nem bántak vele kesztyűs kézzel…
– Ő hívta a rendőrséget?
– Igen, a laborból. Felbecsülhetetlen veszteség ért minket.
Soha… Nem lesz még egyszer akkora szerencsénk az életben,
hogy egy ennyire épen maradt cro-magnoni példányra
bukkanjunk… Amikor megtudtam, mi történt, olyan volt, mintha
a fél karomat veszítettem volna el. El sem tudja képzelni, mit
éreztem.
Ludivine Tassin egy köteg fényképet vett elő az egyik
szekrényből.
– Már a felfedezés napján odautaztam. Mivel egy országos
program vezető intézménye vagyunk, néhány órán belül
értesítettek a leletről.
Vetett egy pillantást a fényképekre, amelyeket, ki tudja,
hányadszor látott már, majd Lucie elé tolta a kupacot. A szeme
úgy csillogott, mint a kalózé, amikor kincsesládára bukkan.
– Hihetetlen, döbbenetes lelet! Az élet tanulmányozásával
foglalkozó tudósok Szent Grálja! Egy Neander-völgyi család és
egy Homo sapiens… ráadásul olyan állapotban, amilyenről még
csak álmodni sem mert senki. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy
először arra gondoltunk, zseniálisan ügyes átverés az egész, a
kormeghatározás és az egyéb vizsgálatok azonban minden
kétséget kizáróan bizonyították, hogy tökéletesen eredeti
minden. Nézze csak…
Lucie szétterítette maga előtt a közvetlenül a felfedezést
követő órákban készült fotókat. Az egyik nagy látószögű kép bal
oldalán a három Neander-völgyi kucorgott a földön kissé eltátott
szájjal, mintha még most is kiáltoznának, a cro-magnoni pedig a
hátát a barlang falának vetve, éppen a fejjel lefelé álló kép alatt, a
sarokban ült. A testszövetek dehidratációja ellenére a négy egyed
testalkata közötti különbség nyilvánvaló volt. A cro-magnoninak
előreugró homloka volt ugyan, de az orra hosszú és keskeny, az
arca lapos, a szemöldökcsontja pedig csupán alig valamivel
emelkedett ki a homlok síkjából, tehát a mai ember anatómiai
sajátságait mutatta.
– A sapiens és a Neander-völgyi nyolc évezreden át élt együtt,
a mi családunk pedig közvetlenül a Neander-völgyi végleges
eltűnése előtti években élt, tehát nem túlzás azt állítani, hogy ők
itt hárman tulajdonképpen a fajuk utolsó egyedei közé tartoztak.
A helyszínen talált egyéb leleteknek és az aprólékos
vizsgálatoknak köszönhetően rekonstruálni tudtuk az utolsó
óráik eseményeit…
Lucie hitetlenkedve követte Tassint, aki egy harmincezer évvel
korábbi bűncselekmény helyszínelésének az eredményeit
igyekezett összefoglalni. A modern helyszínelők sem csinálták
volna jobban.
– Először is, a DNS-vizsgálatok bizonyították, hogy a
Neander-völgyiek valóban egy családot alkottak. Egy apa, egy
anya és egy fiú, akinek a DNS-e a kísérőinek a genetikai
örökségét tartalmazta. A férfi körülbelül harminchárom éves
lehetett, ami akkoriban a várható élettartam legfelső határa volt.
– Harminchárom? Akkor nagyon fiatalon haltak meg…
– És, ebből következően, mai szemmel nézve nagyon korán,
tizenöt-húsz évesen nemzettek utódot is. A biológiai evolúció
egyik legfőbb törekvése…
– …továbbadni a géneket, és az arra legalkalmasabb túlélését
biztosítani, ha jól értettem az eddigieket.
– Így van. Akkoriban csak nagyon kevesen érték meg a hétéves
kort. Az életkörülmények kegyetlenül kemények voltak, és
általában minden betegség, sérülés végzetesnek bizonyult. A
természetes kiválasztódás soha nem volt annyira kérlelhetetlenül
szigorú, mint ebben az időszakban. A család valamennyi tagjánál
találtunk angolkórra, ízületi gyulladásra utaló jeleket, és jó pár
gyulladt foguk, törött csontjuk is volt, de ezek a betegségek és
sérülések nem pusztították el őket. Keményfából voltak faragva…
A beleikben talált fosszilis pollenszemcsék elemzése kimutatta,
hogy bükkpollennel van dolgunk. Ez, illetve az izotópvizsgálat
eredménye lehetővé tette, hogy pontosan meghatározzuk azt a
vidéket, ahol a család az élete jó részét töltötte. Ez a hely a déli
Alpok volt, valahol a mai olasz határ közelében, és a jelek szerint,
vélhetően a nagy hideg miatt, éppen úton voltak, el akartak
vándorolni onnan. A korszak klimatikus viszonyai miatt az
Európát korábban benépesítő hordák szétszóródtak, a földrész
lakossága erősen megcsappant. A családunk is egy kedvezőbb
éghajlatú hely felé igyekezhetett, elsőre nyilván az Alpok északi
területeit célozták meg, onnan pedig, ha az erejükből, a
bátorságukból futotta volna rá, a síkság felé folytatták volna az
utat. Voltak fegyvereik, volt élelmük, a hosszú utakra
használható tárolóedényeik, és állatbőrből készült ruhákat
viseltek. A tűzrakóhelyek, az ürüléknyomok és a helyszínen talált
állati csontmaradványok tanúsága szerint több napot tölthettek a
barlangban. A férfi közben eszközöket készített, vadászott,
láthatóan arra vártak, hogy az időjárás jobbra forduljon, és
folytathassák az utat. Aztán megérkezett az idegen…
– A cro-magnoni.
– Így van. A jövő modern és civilizált embere… A Homo
sapiens sapiens…
A hangjában némi keserűség bujkált.
– Nem tudjuk, hogy került oda, mit keresett ott ez a magányos
egyed. Lehet, hogy meglátta a családunk nyomait a hóban, és
azokat követte, de az is elképzelhető, hogy ő is új helyet keresett
magának, vagy menekült. Talán elüldözték, száműzték a
falujából. Az a tény, hogy a Neander-völgyivel ellentétben
szerény felszereléssel rendelkezett, azt az elképzelést erősíti,
hogy magányosan, kitaszítottan kóborolt csupán.
Tassin hangja megváltozott, szenvedélyesen, mély átéléssel
beszélt. Lucie lelki szemei előtt szinte filmszerű elevenséggel
pergett a régmúltban játszódó történet. Látta a tomboló vihart, a
szélben, a hóviharban előregörnyedve vánszorgó ősembereket, a
vadászokat, akiket, ha addig nem végzett velük egy sérülés vagy
egy fertőzés, végül gyakran az éhség vagy a fagy pusztított el.
Pokoli hely lehetett a föld, az élet pedig maga a gyötrelem, ezek a
lények pedig valami furcsa, elpusztíthatatlan ösztöntől hajtva
mégis tovább harcoltak, küzdöttek azért, hogy mi létezhessünk.
– A tűz, a szárított hús vagy hal illata vonzhatta oda. Amikor
belépett a barlangba, a Neander-völgyi hím felállt, és felvette a
fegyverét, nyilván féltette az övéit. Ki merészelt behatolni a
területükre? A legutóbbi régészeti és paleoantropológiái
kutatások tanúsága szerint a Neander-völgyi nem az az
elmaradott, szánalmas és groteszk teremtény volt, akinek sokáig
gondoltuk. Eltemette a halottait, zenélt, és a művészet ősi,
primitív formáját is űzte. Nem volt feltétlenül agresszív és
erőszakos sem. Nem úgy tűnik, mintha ő kezdte volna az
ellenségeskedést. Nyilván mutogattak, morogtak, jelezték a
cro-magnoninak, hogy jobban teszi, ha továbbáll.
Tassin az egyik képre mutatott.
– Mindhármuk alkarján, tehát a gyermekén is vannak olyan
nyomok, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy védekeztek.
Nem váratlan rajtaütésről volt szó, a cro-magnoni szemből
támadott, és minden irgalom nélkül lemészárolta őket. Csak úgy
záporoztak rájuk az ütések, a döfések… A fogazott szigony újból
és újból lesújtott a karjukra, az oldalukra, a lábukra… Semmi
sem maradt ki.
Lucie a homlokát ráncolta, majd beletúrt a hajába. Látta maga
előtt a jelenetet. A család üldögél a tűz körül… Egy árny bukkan
fel fegyverrel a kézben… A vérfürdő… A féktelen erőszak
pillanatai. Először a férfival végzett, aztán a nővel… A gyerek az
egyik sarokban kucorog… A véres árny közelebb megy, a
magasba emeli a fegyverét, és lesújt először, aztán másodszor is,
és ki tudja, még hányszor. Nincs kegyelem.
Lucie lehunyta a szemét, és akkor már a saját rémálmai
peregtek előtte. Látta a hatalmas bonctermet… a több száz
megégett holttestet…
Tassin érzékelte a bajt.
– Jól van, kisasszony? – hajolt hozzá az asztal felett.
Lucie kinyitotta a szemét, bólintott, és látványosan remegő
kezét a combjai közé csúsztatta. Egy pohár vízre vágyott, egy
nagy korty friss levegőre, és szerette volna elővenni, csendesen
nézegetni a zsebe mélyén lapuló medált.
– Igen, hogyne… Folytassa, kérem.
– A cro-magnonin alig volt sérülés, egyértelmű fölényben volt
a harc során, pedig a Neander-völgyi távolról sem volt
törékenynek mondható. Egy egy méter hatvan magas,
nyolcvankilós, csupa izom példány… A Neander-völgyiek kitűnő
vadászok voltak, mozgékonyak és erősek, és ebben az esetben
mégis könnyedén végzett velük egy nyilván náluk is nagyobb és
kegyetlenebb ellenfél. Azután valami olyasmi történt, amit nem
igazán értünk. A kosokat ábrázoló, fejjel lefelé álló barlangrajzról
van szó.
– Ezek szerint a cro-magnoni készítette?
– Igen, valószínűleg a vérfürdő után. Színezékeket is használt,
ráérősen dolgozott a képen, miközben a holttestek ott hevertek
körülötte. Soha életemben nem láttam még ilyen
barlangfestményt. Olyan tudományos kuriózum, amely még
rengeteg vitát fog kavarni, és-amelyre még senki sem talált
elfogadható magyarázatot.
– Ezt is egy balkezes festette.
Tassin félrebillentette a fejét.
– Éva Louts is pontosan ezt mondta. Elég hasonlók a
reakcióik…
– Igyekszem jól végezni a munkám, és az ő szemével látni a
dolgokat.
– Egyébként igaza van, és ezt a barlang falán található
kézlenyomat is alátámasztja. A cro-magnoni valószínűleg a saját
felségterületének tekintette a barlangot, és meg akarta jelölni.
Úgy tűnik, hogy az emberünk egy nem sokkal később lezúduló
lavina miatt rekedt a barlang belsejében, a hirtelen lehűlő levegő
pedig szinte azon nyomban lefagyasztotta a testeket, és megóvta
a DNS-eket a károsodástól. A barlang száját elzáró jégréteg
egyidős a múmiákkal. Az emberünk képtelen volt szabadulni,
rövid időn belül éhen halt, vagy megfagyott a sötétben, annak a
rettenetes vérengzésnek a helyszínén, amelyet vélhetően örök
homályba vesző okokból rendezett, és amely egyértelműen
bizonyítja, hogy a cro-magnoni távolról sem volt olyan jámbor és
békés fajta, mint amilyennek sokan igyekeznek beállítani még
napjainkban is. Ez a felfedezés számos, manapság népszerű
elméletet is megkérdőjelez, és megerősíti azt a tudományos
vélekedést, amely szerint a Neander-völgyi eltűnésének egyik
oka a cro-magnoni ember térnyerése volt.
Tassin felsóhajtott, és a fényképeket kezdte rendezgetni.
– Legalább tudjuk, hogy kitől származunk. Tudja, sok minden
változott, fejlődött, de az erőszak érintetlenül vészelte át az
évezredeket… Mintha vertikális irányban terjedne, terjeszkedne.
– Vertikális irányon a genetikát érti? Az erőszak sokat
emlegetett apáról fiúra öröklődő génjére gondol?
A tudós olyan pillantást vetett Lucie-re, mintha az valami
szentségtörést követett volna el.
– Azt mondtam, hogy „mintha” Az erőszak génje nem létezik,
az egész csak egy jól hangzó blöff, amelyről valójában azt sem
tudjuk, hogy ki és mikor dobta be a köztudatba.
Lucie korábban is hallott már az erőszak génje körüli olyan
elméletekről, amilyen például az XYY-kromoszómáról szóló is
volt. Az ötvenes években néhány tudós azzal állt elő, hogy sok
bűnözőnek, elvetemült gyilkosnak van egy plusz Y
kromoszómája. Nyilvánvalóan egyszerű, minden genetikai
megalapozottságot nélkülöző találgatásról volt szó, amelyet
aztán pillanatokon belül meg is cáfoltak a kísérletek. Azóta a
tudományos körök végleg leszámoltak az összes olyan
elképzeléssel, amely akárcsak a lehetőségét is felvetette annak,
hogy létezik az erőszakért felelős gén.
Lucie figyelmesen tanulmányozta a fényképeket. Mintha egy
véres és kegyetlen leszámolás helyszínét látta volna. Adva volt
egy történelem előtti gyilkosunk, aki minden különösebb ok
nélkül cselekedett, és nem kegyelmezett sem a nőnek, sem a
védtelen gyereknek… és volt egy fejjel lefelé álló festmény a
barlang falán… Lucie folyamatosan Grégory Carnot-t látta maga
előtt, akinek az arcvonásai jóvátehetetlenül, kitörölhetetlenül
beleégették magukat az agyába. Bármit tett, egyre csak a
gombszerű, fekete szempárt látta maga előtt, a férfi homlokára
simuló hajtincset, az őrült tekintetet… És persze ő is nagydarab
volt, és balkezes… Carnot figurája és mindaz, amit tett, több
ponton is erős hasonlóságot mutatott a harmincezer évvel
korábban lezajlott véres és brutális eseményekkel. Lucie a
beszélgetőtársára emelte a kék szemét.
– Éva Louts nem említette, hogy nem sokkal korábban látott
egy fejjel lefelé festett falfestményt az egyik börtönben?
– De beszélt róla, sőt úgy tűnt, hogy kifejezetten ez hozta ide,
az intézetünkbe. Ugyanarra volt kíváncsi, mint amit önnek is
elmondtam az imént. Azt hiszem, elsősorban is a történtek
kegyetlensége, furcsasága foglalkoztatta… Az, hogy a lezajlott
eseményekre nincs semmiféle ésszerű magyarázat.
Lucie előtt megjelent Carnot cellája, és újra érezte a félelmet,
ami akkor fogta el, amikor meglátta a fordított képet a falon.
– A bűntettekben soha nincs semmiféle logika, és… A
beosztottja, Arnaud Fécamp is jelen volt, amikor Éva a fordított
képről beszélt?
– Persze. Ketten fogadtuk. Az a lány hihetetlenül kíváncsi volt,
mindent tudni akart, sőt diktafont is használt, szóval rögzítette a
beszélgetésünket. Mint egy igazi nyomozó… Mint ön.
Lucie hátradőlt a székén. Fécamp több dologban is hazudott
neki. Először is Carnot művéről, mert azt állította, hogy nem
hallott róla Éva Loutstól, másodszor pedig elhallgatta, hogy a
lányt mennyire izgatta, érdekelte ez a történet. De miért? Mit
akart eltitkolni? Lucie végigpergette magában mindazt, ami az
intézetbe való megérkezése óta történt. A tudós úgy intézte, hogy
egyedül fogadhassa, gyorsan megmutatta neki az intézetet, majd
megpróbálta összezavarni, elkedvetleníteni néhány száraz,
tudományos magyarázattal, végül pedig, ha rajta múlik,
hazazavarta volna anélkül, hogy a múmiákat megmutatta volna.
Mintha nem érte volna teljesen váratlanul, hogy Éva Louts
látogatása után két héttel egy rendőr is megjelenik nála…
– Arnaud Fécamp azt mondta, hogy a cro-magnoni anyagát
még azelőtt lopták el, hogy a vizsgálati eredmények feldolgozása
elkezdődhetett volna.
– Így van. Nem sokkal azután, hogy a génállomány
szekventálása megtörtént.
– Ezek szerint a tolvajok, úgymond, a legjobbkor érkeztek.
– A legrosszabbkor inkább…
Lucie nem szólt semmit, de valami motoszkálni kezdett benne.
Felállt, és köszönetet mondott a laboratórium vezetőjének.
Mielőtt kilépett volna az ajtón, feltett még egy utolsó kérdést.
– A munkatársai hánykor végeznek?
– Nincs kötött munkaidejük, de általában este hét, fél nyolc
felé. Miért?
– Csak úgy.
Tehát egy órácskát kell majd üldögélnie az autóban… Ha
Fécamp-nak van valami rejtegetnivalója, valószínűleg lépni fog.
– Egy utolsó dolog… Megkaphatnám a barlangban készült
fényképek másolatát? Szeretném, ha a kezem ügyében lennének.
Tassin bólintott, és el is indult a gép felé.
Amikor Lucie néhány perccel később kilépett az irodából,
örömmel konstatálta, hogy még a hét órát sem kell megvárnia.
Látta, hogy a testes, vörös hajú férfi immár utcai öltözetben
éppen a folyosó túlsó végén szaporázza a lépteit a lift felé.
Úgy sietett, mintha a tatár kergette volna.
21.

Mint egy kitörni készülő vulkán.


Az emberek a magasba emelték piros-kék sálaikat miközben
hasonló színű zászlók csattogtak a szélben a fejük felett. Férfiak,
nők, gyerekek vonultak tömött sorokban. A járdákon egy idő
után már mozdulni sem lehetett a stadionba tartó feszült és
hangos sokaságtól. Az úttesten is megállt a forgalom, dudaszó és
benzingőz szállt a levegőben, de a tömeggel szemben minden
hibába volt, a szerencsétlen autósok jobban tették, ha
türelemmel viselték a sorsukat.
Amaud Fécamp sehova sem nézve rohant, furakodott előre, és
sikerült is utat vágnia magának. Meglepően gyorsan haladt,
úgyhogy Lucie csak üggyel-bajjal tudott lépést tartani vele, és a
nyomában maradni. Egy ideig a tömeg áramlását követték, majd,
miután elhagyták a stadiont, azzal szemben kellett boldogulniuk.
Lucie látta az üvöltéstől eltorzult szájakat, az izgalomtól vérbe
borult tekinteteket, az arcán érezte a szembejövők alkoholtól
bűzlő leheletét. És a meccs még el sem kezdődött…
Amikor a lámpa zöldre váltott, Fécamp szinte futva átvágott a
Jean Jaurès sugárúton, és egyetlen szempillantás alatt eltűnt a
Gerland Stadion nevét viselő metróállomás lejáratában. A
mélyből még akkor is ömlött, hömpölygött felfelé a tajtékos
emberáradat. Lucie futásnak eredt, vad tempóban szlalomozva
elérte az úttestet, de addigra a lámpa pirosra váltott, és a
meginduló kocsisor az útját állta. Gondolkodás nélkül belevette
magát a forgalomba, az amúgy is ideges autósok pedig magukból
kikelve őrjöngtek, és iszonyú ocsmányságokat üvöltöztek utána.
Nehezen jutott le a lépcsőn. Sűrű bocsánatkérések közepette a
könyökével csinált magának utat, az emberek pedig mit sem
törődve vele ordibáltak, énekeltek. Lucie nekiiramodott a szűk
folyosón, de sehol sem látta Fécamp vörös fejét, és már-már
lemondott arról, hogy a nyomára bukkanjon a hatalmas
nyüzsgésben. Tanácstalanul forgolódott, majd valamiféle
támpontot keresve megindult, hogy a tömeg áradatával szemben
haladva elverekedje magát egy térképig. Szerencséjére kiderült,
hogy a B-vonal végállomásán jár, ahonnan Fécamp csupán
egyetlen irányba, Charpennes felé indulhat. Lucie nem
vesztegette az idejét jegyvásárlásra, pillanatnyi habozás nélkül
beállt szorosan egy asszony mögé, és ha szűkén is, de sikerült
átjutnia jegy nélkül a kapun. Ismét futásnak eredt.
Fécamp valóban ott ácsorgott a peronon, majd amikor a
szerelvény begördült, elsőként szállt be, és leült. A kifulladva
érkező Lucie a szomszédos kocsiba szállt be, hogy feltűnés nélkül
tarthassa szemmel. Fécamp meglehetősen gondterheltnek tűnt,
kifejezéstelen tekintettel, összeszorított szájjal bámult maga elé.
A Saxe-Gambetta állomáson kilépett a kocsiból, majd némi
gyaloglás után átszállt a D-vonalra, és Vaise felé folytatta az útját.
A peron hullámzó tömege ez egyszer megkönnyítette Lucie
dolgát. A szerelvény hangosan zúgva robogott végig a forró,
csupa acél, csupa beton alagúton. Savanyú izzadság és égett
gumiszag terjengett a kocsiban.
Hat megállóval később befutottak egy újabb végállomásra, a
Vaise pályaudvarra. Fécamp leszállt, és sietős léptekkel
megindult, Lucie pedig az oszlopok, rácsok fedezékébe húzódva
követte. Nem akart lebukni, úgyhogy a csendesebb utcákon
hagyta eltávolodni, majd amikor egy-egy sarkon elfordult,
futásnak eredt, majd ismét hagyta, hogy nőjön a kettejük közötti
távolság. Hiába tombolt benne az adrenalin, Lucie kezdett
fáradni, a hátán patakokban folyt a veríték. A gleccser, az út, ez a
hajsza a lyoni utcákon… Hosszú, kemény nap volt, majd’
beleszakadt, a teste kezdte felmondani a szolgálatot. Az utóbbi
napokban az élete ismét hatalmas fordulatot vett.
Hova mehet Fécamp? Ez a hely nem is hasonlított arra a
környékre, ahonnan egy jó fél órával korábban elindultak. Daruk
magasodtak a távolban, egyforma, szürke és unalmas épületek
sorakoztak szorosan egymás mellett, és ha időnként fel is tűnt
egy-egy erkély, az is száradó ruhákkal és kerékpárokkal volt
telezsúfolva. A környék szinte teljesen kihalt volt, elvétve lehetett
csak embert látni. Egyenesen előttük, a fák koronáján túl egy
hatalmas lakótelep magasodott az égre. Lucie nehezen tudta
elképzelni, hogy a tudós ezen a lepusztult környéken lakik.
Arnaud Fécamp nekivágott a hosszú, nyúlketrecszerű, szürke
és lehangoló tömbök között futó Duchère körútnak. Kisebb
csoportokba verődve fiatalok lődörögtek a kapualjak környékén.
Mintha egyenruhát viseltek volna: nagyon laza
rapperszerelésben, hatalmas tornacipőben, baseballsapkában és
kapucnis pólóban volt az összes. Fécamp sehova sem nézve
felszaladt egy hosszú lépcsőn, és eltűnt az épület bejáratában.
Lucie ismét megszaporázta a lépteit, majd néhány pillanattal
később ő is belépett a nyomorúságos lépcsőházba. Kihűlt
dohány- és füstszag terjengett a félhomályos folyosókon, ahol
vizslató tekintetek, hangos füttyögés és durva beszólások
kísérték az útját. Ösztönösen ellenőrizte, hogy megvan-e a
fegyvere. Egyre nőtt benne a feszültség, és miközben megállt egy
pillanatra kifújni magát, felmerült benne, hogy nem tenné-e
jobban, ha visszafordulna, hazamenne a kislányához és az
édesanyjához, de a rendőrként eltöltött idők feléledő emlékei
erősebbnek bizonyultak.
A mocskos és leharcolt lifthez lépett. Az ajtó feletti viharvert
kijelző szerint Fécamp a negyedikre ment. Lucie inkább a lépcsőt
választotta, és kettesével véve a fokokat nekiiramodott. Perzselő
és fájdalmas zsibbadás futott végig az izmain.
Már majdnem felért, amikor férfihangokra lett figyelmes.
Megpróbálta rendezni a légzését, miközben óvatosan, a falhoz
lapulva igyekezett feltűnés nélkül közelebb jutni.
Épp időben lesett ki a folyosóra, így még látta, ahogy a 413-as
lakás ajtaja becsukódik.
Elnézte a lépcsőház repedezett, kijárt linóleumborítását, a
mocskos falakat, a sietősen és hanyagul lemázolt ajtókat, a
gyötrelmesen haldokló neoncsöveket. Az épület legutolsó
eresztékéből is a nélkülözés szagai, zörejei szivárogtak. Valahol
felsírt egy gyerek, aztán nevetés harsant, ajtócsapkodás… Lucie
elindult. Régi emlékek tolultak fel benne. Az éjszakába nyúló
megfigyelések, a rajtaütések, az üldözések képei… A külvárosok
mélyén beléivódott vegytiszta nyomor és kiszolgáltatottság
képei; a pénz, az alkohol, a féltékenység miatt egymás torkának
ugró embereké, akik mintha csak azért születtek volna erre a
világra, hogy legyen, aki tovább hizlalja a gyilkossági
statisztikákat…
Tisztán hallotta, hogy a 413-as lakásban két férfi kiabál
egymással. Gyilkosság… Louts… zsaruk… A kiszűrődő szavak
hallatán apró piros fények gyúltak ki Lucie agyában.
Hirtelen megtorpant a szíve. Kiáltást hallott, majd nem sokkal
később hangos üvegcsörömpölést.
Odabent verekedtek.
A zsarureflex működésbe lépett benne. Előkapta a fegyverét,
lenyomta a kilincset, és egyetlen határozott mozdulattal
betaszította az ajtót.
Előreszegezte a pisztolyát.
Arnaud Fécamp a földön feküdt a közlekedő közepén, a feje
körül üvegszilánkok csillogtak, a felette álló férfi pedig egy törött
italospalackot szorongatott a kezében. Fényes dzsoggingban,
félmeztelenül állt, a felsőtestét tetoválások borították. A húszas
éveiben járhatott, majd’ szétvetette az idegesség.
Rendőrség! Ha megmozdulsz, szétlövöm a fejed! Dobd el azt
az üveget!
Lucie a lábával becsapta maga mögött az ajtót. A fickó
elkerekedett szemmel nézett rá. A nyakán vadul dagadtak az
erek, majd meglepő módon eldobta az üveget, és nagyjából
mellmagasságig felemelte a kezét. Hófehér és tökéletesen sima
volt a bőre. Vagy borotválta magát, vagy ilyen szőrtelenül
csupasznak teremtette a jóisten.
– Mi az isten folyik itt?
Lucie nem mozdult a szűk közlekedőből, igyekezett úrrá lenni
a stresszen. Nem akarta, hogy remegni lássák. Nem volt visszaút.
Határozott testtartással közelebb ment, átlépte az eszméletlen
tudóst, és a falnak taszította a fiatal férfit.
– Ülj le!
A fickó egyenesen a szemébe nézett, de nem
engedelmeskedett.
– Mit akarsz tőlem, te ribanc?
Lucie gondolkodás nélkül felemelte a fegyverét, és a
markolatával lesújtott a fickó jobb halántékára, aki a kezét az
arca elé kapva tompa, súlyos puffanással lerogyott a fal tövébe.
Lucie gyors pillantást vetett a szomszédos szobák irányába.
Óriási rumlit látott, de első ránézésre nem volt ott senki rajtuk
kívül.
– Hányszor kell elmondanom?! Látod ezt a fegyvert, te
faszfej? Ez egy tökéletes állapotú 6,35-ös, 1919-es típusú Mann
félautomata pisztoly. Kicsi, könnyű, alig látszik, de szőlőszem
nagyságú lyukat üt az emberen. Egy gyűjtőtől vásároltam, hogy
ne szoruljak minden esetben a szolgálati fegyveremre. Egyedül
vagyok, nincs itt velem se kolléga, se senki, aki megmondhatná,
hogy mit csináljak.
A fickóból először valami furcsa, lassan elhalkuló, a morgás és
a vonyítás közötti hang tört elő.
– Mit akarsz? – kérdezte végül.
– Hogy hívnak?
Láthatóan nem akarta megmondani. Lucie rúgáshoz emelte a
lábát, és a legérzékenyebb pontot vette célba.
– Szóval?
– David Chouart.
Lucie hátrébb lépett, majd Fécamp fölé hajolt, és kitapintotta
az ütőerét. Chouart nem viccelt, alaposan kiütötte egy
whiskysüveggel. Elnézve a tetovált fickó vérben forgó szemét,
érezve a leheletét, nem sok mehetett kárba az olcsó szeszből.
– Jól elintézted. Miért?
Chouart a véraláfutásos halántékát dörzsölgette.
– Mondtam ennek a köcsögnek, hogy nem lesz jó vége, mégis
megint idetolta a képét.
– Vannak azért békésebb módszerek is. Ismered Éva Loutsot?
– Nem is hallottam róla.
– Pedig az előbb, amikor még csak ordibáltatok egymással,
elhangzott a neve. Hallottam.
Chouart gyűlölettől eltorzult arccal nézett a földön fekvő
alakra.
– Ez a fickó nem normális. Idejön, és gyilkossággal vádol.
Rohadtul semmi közöm ehhez az egész baromsághoz.
– Lehet, hogy mégis jó oka volt erre a látogatásra? Mi közötök
egymáshoz? Honnan ismered?
– Nincs mit mondanom.
Lucie felegyenesedett, és a mozdulatlanul heverő Fécamp felé
bökött.
– Ő, veled ellentétben, beszélni fog. Ebben biztos lehetsz.
Elővette a mobilját.
– Öt percen belül itt fog lógni a nyakadon a fél lyoni
rendőrség. Nem lenne jobb, ha kettőnk között maradna ez az
egész?
Chouart vicsorogni kezdett, mint egy vadállat, aki el akarja
riasztani a támadóját.
– Ismerem a dörgést… Akármi van, úgyis ki fogod hívni őket.
Lucie benyúlt a zsebébe, majd odahajította a medált a fickó
csupasz mellkasára.
– Személyes okokból vagyok itt.
Chouart megnézte a medált, aztán egy gunyoros mosoly
kíséretében visszadobta Lucie lába elé.
– Ezek a lányaid? Ki a tököm vagy te? Egy anyuka, aki
felcsapott igazságosztónak? Leszarom.
Lucie a pillanat törtrésze alatt ott termett Chouart előtt, és a
homlokának szegezte a fegyvert. Zihálva vette a levegőt, az arca
eltorzult, a mutatóujja vadul remegett a ravaszon. A férfi
tekintetében őszinte rémület tükröződött, kétségbeesetten
próbálta magát minél kisebbre összehúzni.
– Oké, oké! Beszélek, csak állj le!
Lucie várt még néhány pillanatot, azután elengedte. Forgott
körülötte a világ. Kis híján meghúzta a ravaszt… Közel állt hozzá,
hogy megtegye… Soha addig, még a legsötétebb ügyekben
nyomozva sem érzett még csak hasonlót sem. Mi történhetett
vele, benne? Lépett egyet hátrafelé. A keze már alig remegett, de
Chouart még akkor is félholt volt a rémülettől.
– Baszki, te komplett őrült vagy! – nyöszörögte.
– Mi közöd van a cro-magnoni múmiához?
A fiatalember pánikba esett. Tudta, hogy nem igazi rendőrrel
van dolga, de azt is látta, hogy Lucie olyan, mint egy időzített
bomba.
– Én loptam el.
– Megrendezett buli volt? Összejátszottál Fécamp-mal?
– Bejuttatott a laborba, nekünk pedig úgy kellett intéznünk,
mintha igazi támadás történt volna.
– Ki volt a másik?
– Egy haverom, aki otthon van az informatikában, de ő csak
egyszerű végrehajtó volt, azt csinálta, amit én mondtam neki,
nem tudott semmiről.
Lucie hátrébb húzódott, de továbbra is szemmel tartotta
Chouart-t, aki akkor már mozdulatlanul, engedelmesen
kucorgott a helyén, és látszott rajta, hogy nem beszél mellé, hogy
az igazat mondja.
– Fécamp keresett téged, hogy csináld meg a munkát?
– Nem. Ő csak közvetített. A megbízó előbb vele lépett
kapcsolatba, és csak azután velem. Végül egy este hármasban
találkoztunk egy villeurbanne-i parkban, hogy megbeszéljük a
részleteket. Sima ügy volt. Fécamp kapott egy csomó pénzt, hogy
a megfelelő pillanatban bejuttasson a múmiához, én pedig
ugyanezért az összegért elloptam. Tízezer volt fejenként.
Szereznem kellett magam mellé egy segítőt. Gyerekjáték volt.
Fécamp mindent elmagyarázott: a beléptetőkártya használatát,
hogy merre találjuk a labort, és hogy melyik gépeken találjuk az
adatokat és a mentéseket.
Fécamp felé bökött.
– Gyűlöli a főnökét, és a gatyájába élvez, amikor az a múmia
eltűnése miatt siránkozik. Azt hiszem, ő még ingyen is hajlandó
lett volna megcsinálni.
– A megbízód nevét!
– Nem tudom.
Fenyegetően odaugrott a fickóhoz, az pedig riadtan az arca elé
kapta a karját. Lucie farkasszemet nézett a tetovált sasokkal,
kígyókkal.
– Esküszöm! Ennyit tudok, mindent elmondtam. Nem is
hallottam az egész ügyről egészen addig, amíg ez a gyökér be nem
állított ma, és nem kezdett el arról faggatni, hogy van-e közöm
egy egyetemista lány meggyilkolásához. Loutsnak hívták, vagy
hogy, tudja a tököm… Életemben nem hallottam róla! Kérdezze
csak Fécamp-t!
Lucie az inge ujjával törölte le az arcán súlyos cseppekben
patakzó verítéket. Az idegei pattanásig feszültek. Valamiféle
nyomra volt szüksége, egy névre, amit követve előrébb juthatott
volna… Kizárt dolog, hogy üres kézzel menjen el innen. Fécamp
fölé hajolt, és egyre erősebben pofozgatni kezdte.
– Gyerünk, ébresztő!
Egy idő után Fécamp felnyögött, aztán, ha nehezen is, de
kinyitotta a szemét, és a fejét kezdte tapogatni, majd riadt
pillantással maga elé kapta a vértől pirosló, alkoholtól bűzlő
kezét. Döbbent pillantást vetett Lucie-re, majd felült, és odébb
vonszolta magát, azután csak ült kinyújtott lábbal, a hátát a
falnak vetve. Lucie nem adott neki időt, nem hagyta, hogy szóhoz
jusson.
– Tíz másodpercet adok, hogy megmondja, ki bízta meg a
múmia elrablásával.
Mintha attól félt volna, hogy véletlenül elszólja magát,
Fécamp összeharapta a száját. Lucie odapasszolta a törött üveget
Chouartnak.
– Ha nem beszél, szabad a tánc, összevagdoshatod.
Fécamp kábán pislogott a tetovált fickóra és az annak
halántékán vöröslő foltra. Chouart, ha nem is lelkesen, de kézbe
vette a törött palackot.
– Maga őrült – nézett fel Fécamp Lucie-re.
– Három másodperc…
Hatalmas lett a csend, szinte az idő múlását is hallani lehetett,
aztán recsegve-ropogva átszakadt a gát.
– A rablás után nagyjából két héttel ismét kapcsolatba lépett
velem… Biztos akart lenni abban, hogy a rendőrségi nyomozás
nem talált semmit. Miután elmondtam neki, hogy nem találtak
semmiféle nyomot, végül elárulta a nevét… Stéphane Terney-nek
hívják, és Párizsban él… Jó hatvanas lehet.
Lucie-n végigfutott a forróság. Nem is remélte, hogy ilyen
fontos információhoz fog jutni.
– Terney? Betűzd!
Fécamp engedelmeskedett.
– Miért kellett neki a múmia? – folytatta Lucie.
A tudós bűnbánóan hajtotta le a fejét, mint egy rajtakapott
gyerek. Olyan ártalmatlannak nézett ki, mint egy szomorú
zenebohóc. Lucie biztosan érezte, hogy a fickó egyszerűen hagyta
magát belerángatni az ügybe, hogy egyszerű balek volt, akit
megszédített a pénz.
– Nem tudom… Esküszöm, hogy fogalmam sincs. Alig
néhányszor találkoztunk, és akkor is mindig ő szabta meg a
helyet.
– És azt miből gondolja, hogy az igazi nevét mondta meg. Elég
kockázatos lépés, lássuk be.
– A telefonszámát is megadta. Azt akarta, hogy figyeljek, hogy
hívjam fel, ha valaki a cro-magnoniról, arról a fejjel lefelé álló
barlangrajzról vagy a balkezesekről kérdezősködik, és számoljak
be neki az elhangzottakról.
– És ezt meg is tette, miután Éva Louts ott járt önöknél.
Felhívta, és elmondott neki mindent a lányról. Gondolom, a
nevét és a címét is…
– Igen, igen… De nem hiszem, hogy köze lenne a
gyilkossághoz…
– Miért nem hiszi?
– Mert egy nagyon jó nevű orvosról, elismert tudósról van szó.
Nem jöttem rá azonnal, de Terney a terhességgel kapcsolatos
rendellenességek nagy szakértője. Még egy könyvet is írt, ami
három-négy éve igen nagy visszhangot váltott ki tudományos
körökben.
– Milyen könyvet?
– A kulcs és a lakat… Ez volt a címe… Színtiszta tudomány… A
DNS-ben rejtőző kódokról szól.
Lucie elraktározta az újabb információt. Ez a Terney, annak
alapján legalábbis, amit Fécamp mondott róla, nem igazán tűnt
bűnözőnek. De akkor mire volt jó a rablás, és miért „szervezte
be” Fécamp-t.
– Mit mondott neki pontosan?
– Hát azt, hogy Éva Louts azért érdeklődött a barlangrajz
után, mert találkozott egy hasonlóval az egyik börtönben… Aztán
volt még ez az egész balkezes história is… Szóval, elmondtam
neki mindazt, amit vélhetően ön is hallott Tassintől, a
főnökömtől.
Lucie elgondolkozott. Lehet, hogy a rejtély egy részére fény
derült. Fécamp a tudtán kívül komoly veszélybe sodorta Éva
Loutsot azzal, hogy értesítette Terney-t, aki aggódott a lány
kutatásai miatt, és késedelem nélkül eltetette láb alól.
Ugyanakkor persze rengeteg nyitott kérdés maradt… Mire
jöhetett rá Éva Louts, ami miatt meg kellett gyilkolni? Mi lehet
annyira értékes a cro-magnoni génállományában, ami miatt el
kellett rabolni? Miféle titkot rejthet az a múmia? Terney tudott-e
a Carnot által készített rajzról? Találkozott-e vele?
Lucie elmondatta Fécamp-mal Terney mobilszámát, és azt is
memorizálta. Ha valaha is jó rendőrnek számított, abban komoly
szerepet játszott a kiváló vizuális és rövid távú memóriája, és bár
az atlétikus képességei megkoptak az utóbbi időben, a szimata és
a rendőri munkához nélkülözhetetlen ösztönei még tökéletesen
működtek.
Mihez kezdjen a két gazfickóval? Lucie ugyanolyan törvényen
kívüli volt, mint ők. Zsarunak adta ki magát, töltött pisztollyal
flangált, és több ízben is erőszakot alkalmazott. Mindebből
komoly problémái adódhattak, ráadásul az elnyúló távollétével
ismét magára hagyta Juliette-et, és kockára tette a kettejük
kapcsolatát. Ott és akkor hirtelen rájött, hogy túl messzire
ment… Azt is tudta persze, hogy most már nem roppanhat össze,
végig kellett játszania a szerepét.
– Megvan a nevük és a címük. Tudják, hogy megy ez, mi
hárman most szépen egyezséget kötünk. Én elmegyek ehhez a
Terney-hez, rendezem vele a személyes ügyemet, és
megpróbálom kihagyni magukat ebből az egészből…
Hangsúlyoznám: nem azt mondtam, hogy kihagyom magukat,
hanem azt, hogy megpróbálom… Következésképpen nem
ajánlom, hogy figyelmeztessék, mert elég a legapróbb hülyeség,
és jó néhány évre rács mögé juttatom magukat.
A cipője orrával megbökdöste Fécamp fenekét.
– Gyerünk, húzzon el! Menjen vissza a laborba, foglalkozzon a
barlangi medve fogaival, vagy mit tudom én, mivel, és tegyen
úgy, mintha ez a mai este meg sem történt volna.
Fécamp-nak nem kellett kétszer mondani, ha egy kissé még
bizonytalan léptekkel is, de sietősen, vissza sem nézve kereket
oldott. Lucie lehajolt a medálért, vetett rá egy pillantást, majd
visszacsúsztatta a zsebébe, és ő is eltűnt a lakásból.
Egyetlen ember járt az eszében, miközben becsukta maga
mögött az ajtót.
Stéphane Terney…
22.

A doktori értekezés, a rendelkezésére álló dátumok és a lassan


gyülekező tények birtokában Sharko azzal töltötte a délutánt,
hogy Levallois segítségével megpróbálta rekonstruálni Éva Louts
utolsó néhány hónapjának történéseit, majd rövid beszámolót
tartott a 36 egyik szűkös irodájában összeülő Bellanger-csapat
tagjainak.
Éva Louts a témavezetője, Olivier Solers irányításával 2009
nyarán vágott bele munkába, amelyet eredetileg is többévesre
terveztek. A legfőbb kijelölt téma az emberfélék (elsősorban is az
ember) lateralitásának a tanulmányozása volt. Mondhatni tehát,
hogy csak a szokásos, az evolúciós biológiával foglalkozó
egyetemisták számára szinte magától értetődő dolgozatról volt
szó, amely nem igazán terjedt túl a megfigyeléseken, a
statisztikai táblázatok kitöltésén, illetve az összegyűjtött
adatokból esetlegesen adódó következtetések levonásán.
Az első két év problémamentesen telt el, Louts üldögélt
otthon, és kényelmesen, egyenletes tempóban haladva
összegezte az evolúcióra és a természetes kiválasztódásra
vonatkozó elméleteket, és szemléletes, könnyen érthető példákon
mutatta be az evolúció működését. Beszélt az Andokban élő
indiánok nagy, hordószerű mellkasáról, amely fokozza a
tüdőkapacitásukat, és megkönnyíti az oxigén kivonását a ritka
levegőből, a dél-szudániak nyúlánk testalkatáról, amely a hő
leadását könnyíti meg szemben a zömök termetű inuitokkal,
akiknek a testfelépítése éppen a szervezetük hőmegtartó
képességét fokozza, de szót ejtett az észak-ázsiaiak ferde
szemréséről is, amely egyrészt a hideg, másrészt a hóról
visszaverődő napsugarak vakító fénye ellen védi a szemüket.
A dolgozat az emberi magatartásformák, az agy jobb és bal
féltekéje közötti munkamegosztás ismertetésével folytatódott.
Éva Louts megemlítette az egyes emberek lateralizációja kapcsán
felmerülő problémákat: a kulturális hagyományokat, a bal kéz
használatáról való lenevelést, a kétkezességet és persze azokat az
eseteket is, amikor az illető a jobb kezével ír, de a ballal eszik. A
téma kapcsán megemlítette a békák, a bolhák, a patkányok, a
macskák, a halak és az ebihalak tanulmányozása során
megfigyelt jelenségeket is. Adatok, számok, képletek minden
mennyiségben… A tanárok nyilván elégedetten dörzsölték a
kezüket, mert ezekben a hónapokban jó tempóban teltek,
szaporodtak a lapok.
Ezt követően jött a terepmunka. Louts azzal kezdte, hogy
felkeresett közel száz óvodát, és komoly statisztikát állított össze.
A több mint harmincéves gyakorlat szerint a nevelők évente
elkészítik minden egyes gyermek úgynevezett
„kompetencialapját”, amelyet aztán az intézmények meg is
őriznek. Ezekre a lapokra sok egyéb adat mellett azt is felvezetik,
hogy a gyermek melyik kezét használja. Ez roppant értékes adat
volt a diáklány számára, mivel a gyermekek az átnevelés és a
szülői nyomás hatására képesek ugyan kezet váltani, de minderre
csak néhány évvel az óvoda kiscsoportja után kerülhet sor; életük
első éveiben a gének még sokkal nagyobb hatást gyakorolnak a
viselkedésükre, mint a nevelés. Mindez azt is jelenti, hogy az
adott személy tényleges lateralizációját illetően az ebben az
időszakban felvett adatok tekinthető igazán mérvadónak. Éva
Louts arra a következtetésre jutott a számok alapján, hogy
Franciaország lakosságának közel tíz százaléka balkezes.
Mindent összevéve a készülő doktori értekezés a megszokott
keretek között mozgott, nem volt benne semmi, amit eredetinek
vagy akárcsak különösebben érdekfeszítőnek lehetett volna
mondani.
A sors 2010 tavaszán gondolta úgy, hogy közbeavatkozik. Éva
Louts, aki maga is balkezes volt, addig-addig nézegette a szobája
falára kifüggesztett, az egyik vívóversenyén készült képet, amíg
észre nem vette, hogy az ellenfele is balkezes. És akkor
elgondolkozott, hogy mindez csupán véletlen egybeesés volt-e,
vagy esetleg másról van szó? Ezt követően alaposabban is
beleásta magát a sport kérdéskörébe, és megállapította, hogy az
óvodások között kimutatott tíz százalékhoz képest a
küzdősportok művelői között aránytalanul sok balkezes van, és
hogy minél távolabb kerülnek egymástól a küzdő felek, ez a szám
annál inkább csökken. Arra a következtetésre jutott, hogy a
balkezesség ténye nem a sport egyéni vagy csapat jellegével,
hanem az ellenféltől való távolsággal függ össze.
Ettől a pillanattól fogva Louts tisztában van vele, hogy egy
fontos problémára bukkant. Van-e bármiféle kapcsolat a
balkezesség és test-test elleni küzdelem, vagy még inkább az
erőszak között? Hogy igazolhassa az elméletét, a történelem,
azon belül is az erőszakosnak tekintett, a túlélés érdekében
puszta kézzel vagy kézifegyverrel harcoló kultúrák, tehát az
ősemberek, a vikingek, a gótok, a barbár népek világa felé
fordult, egy olyan világ emberei felé, akiknek harcolnia, ölnie
kellett a táplálékért vagy a puszta túlélésért, és akik között – az
eszközeik, a művészeti alkotásaik tanúsága szerint – nagy
számban fordultak elő balkezesek. Éva Louts elmélete lassan, de
biztosan körvonalazódni kezdett.
2010 június-augusztusa: a lány és a témavezetője közötti
kapcsolat megromlott. Éva nem adott ki több információt,
csupán érdektelen részleteket osztott meg a tanárával, láthatóan
titkolta mindazt, amire rájött. A maga útját járta, és úgy döntött,
hogy még inkább kiszélesíti a kutatást, és elutazott Mexikó
legveszélyesebb városába, Ciudad Juarezbe. Vajon az erőszakos
közösségekben ma is ugyanúgy az átlagosnál több balkezes él-e,
mint a több száz, több ezer évvel ezelőtt létezett hódító, harcos
kultúrákban? A helyszínre érve azt tapasztalta, hogy napjainkra
megváltozott a helyzet. A szigorú törvényekkel szabályozott
társadalmi közeg és a támadóeszközök – elsősorban is a test-test
elleni küzdelmet feleslegessé tevő lőfegyverek – fejlődése nem
kedvezett a balkezeseknek. Lehet, sőt biztos, hogy csalódottan
vette tudomásul az evolúció kíméletlen logikáját, de nem adta fel,
úgy döntött, elutazik Brazíliába. Az, hogy pontosan miért
vállalkozott az útra, nem világos, de elég nyomós oka lehetett,
mert egy hetet töltött ott. Mit csinálhatott ennyi ideig egy olyan
nagyvárosban, mint Manaus? Ott is a börtönöket járta? Vagy az
erőszak más formáit kutatta? Vagy egy adott személlyel akart
találkozni? Képtelenség volt kideríteni, az egyetlen információ,
amellyel a rendőrség rendelkezett, annyi volt, hogy Manausba
érkezve jelentős mennyiségű készpénzt vett magához.
Visszatérve Franciaországba semmit sem írt a füzeteibe, a
Brazíliának szánt oldalak üresek maradtak. Kudarcot vallott
volna, vagy éppen ellenkezőleg, valami olyan jelentős felfedezést
tett, amit jobbnak látott nem lejegyezni. Ekkoriban, tehát a
Brazíliából való hazaérkezését követően kezdett el engedélyekért
folyamodni, hogy olyan erőszakos bűnözőkkel találkozhasson,
akik valamennyien balkezesek voltak. A hivatalos ügyintézés elég
nehézkes volt, eltartott egy ideig, ám augusztus 13-án sor került
az első találkozóra, majd 27-én Carnot-hoz is bejutott. 28-án a
hegyekben járt, egy héttel később pedig újabb repülőjegyet
foglaltatott magának Manausba.

Ahogy ott lépkedett Levallois mellett a Montaigne sugárúton,


Sharko bizonyosan érezte, hogy Brazíliában történt valami, ami
beindította és felpörgette az eseményeket, mert Éva Louts az
ott-tartózkodását követően kezdett el hevesen érdeklődni a
francia gyilkosok iránt… Kizárólag olyan balkezes, hatalmas
termetű, fiatal férfiak voltak a listáján, akik szokatlan
kegyetlenséggel gyilkoltak. Így jutott el Grégory Carnot-hoz is.
Mi állhatott össze hirtelen Louts agyában? Mire bukkanhatott
a dél-amerikai síkságon, ami aztán a francia hegyek közé vitte?
Mit kereshetett odafent, és miért akart ismét Manausba utazni?
Sharko visszatért a valóságba. Elnézte az előttük szélesen
hömpölygő Montaigne sugárutat. Hát igen, Párizs VIII. kerülete,
a maga teljes pompájában. Egyik Mercedes a másik után,
hangulatos terecskék, rengeteg elegáns üzlet. Cartier, Prada,
Gucci, Valentino… a legnagyobb luxusmárkák. Jobbra a Szajna,
kissé távolabb pedig az Eiffel-torony: mint egy képeslap, amelyik
a leggazdagabb turistáknak igyekszik kedvet csinálni Párizshoz.
Sharko megigazította krémszínű nyakkendőjét, és
meghúzkodta az öltönye ujját. Az egyik kirakat előtt elhaladva
vetett magára egy pillantást. Elnézte a szokásos kefefrizurát,
amelyet nem sokkal korábban vágatott magának, és elégedett
volt, mert végre ismét rendőrnek nézett ki. Már csak a régi, széles
váll hiányzott ahhoz, hogy az egykori Sharko hamvaiból
feltámadó főnixmadárként új életre keljen.
Egy pillanatra megálltak a 15. szám előtt, felnéztek az elegáns,
fehér épületre, majd beléptek a kapun. A Drouot aukciós ház volt
az első olyan intézmény a világon, ahol nyilvános árveréseket
rendeztek. Olyan múzeum volt ez, amelyben mindig minden
változott, új gazdára talált, ahol csak átsuhantak a kiállított
tárgyak, ahol bármit meg lehetett szerezni, amit az emberi
szellem és ügyesség vagy a természet megalkotott. A bizonyos
tematika, korszak vagy egy-egy ország köré felépített kiállítások
csupán néhány napig tartottak. Az intézmény falai között évente
megrendezett háromezer árverésen nyolcszázezer tárgy cserélt
gazdát. Olyan üzlet volt ez, amelyet messziről elkerült a válság.
Sharko és Levallois még az aukció kezdete előtt szeretett volna
beszélni az ismert árverésvezetővel, Ferdinand Ferraud-val. A
recepció munkatársaitól is azt az információt kapták, hogy
Ferraud egy bő fél órával korábban szokott érkezni, mert szeret
nyugodtan felkészülni.
Amíg vártak, elsétáltak a kiállítótermek felé, hogy megnézzék
az aznapi tárlatot, amely a „Ha meg lennének számlálva a
perceink” címet viselte. Bensőséges hangulat, szűrt fények,
templomi nyugalom… Elegáns párok sétáltak szótlanul, kart
karba öltve a négyszázötven, aprólékos gonddal megszámozott
műtárgy között, amelyek az emberiség nagyszabású kalandját
voltak hivatva bemutatni a kezdetektől a világűr meghódításáig.
Levallois a „Meteoritok” feliratú tábla irányába indult. A
leglátványosabb kétségkívül a terem középen elhelyezett másfél
tonnás darab volt. A fiatal hadnagy legalább olyan érdeklődéssel
járta körbe és vette szemügyre, mint a körülötte sétáló elegáns
hölgyek és urak, akik azért jöttek, hogy vessenek még rá egy
utolsó pillantást, mielőtt – adott esetben – licitálnának rá, és
megszereznék.
– Te el tudsz képzelni egy meteoritot a nappalid közepén? De
most őszintén…
– Be se férne az ajtón – vont vállat Sharko. – Arra viszont
tökéletesen alkalmas lenne, hogy egy-két fejet bezúzzon vele az
ember.
– Megvan a jelölted is?
Sharko nem mondott semmit, hátul összekulcsolt kézzel
elballagott az ásványok irányába. Malachit, cseppkő, kalcedon
geoda, mezolit zárványok… Az egyik szomszédos teremben – a
kiírás szerint egy „gyapjas rinocérosz”, egy uráli barlangi medve
és egy kifejlett mamut csontváza állt. Kétségkívül ő volt a terem
sztárja, ahogy szépen bevilágítva, egyik lábát egy kis dobogón
nyugtatva a látogatók fölé tornyosult. Tiszteletet parancsoló
látvány volt még így is.
– Oroszországból érkezett – szólalt meg egy hang a háta
mögött. – A kollégák jelezték, hogy rám várnak.
Sharko megfordult. A férfi sötét öltönyt, cápagalléros inget és
vörös nyakkendőt viselt. Ferdinand Ferraud személyesen…
Sharko egy koros, nyársat nyelt professzorszerű figurára
számított, ezzel szemben az árverésvezető fiatal volt és elég
jóképű. Sharko a teremben nézelődő vendégekre mutatott.
– Bárkihez odamehetett volna a teremben… Ennyire látszana
rajtam, hogy rendőr vagyok?
– A recepción azt mondták, hogy egy sovány, kefefrizurás,
kissé túl bő zakós férfit keressek.
Sharko megmutatta az igazolványát, bemutatta a hozzájuk
lépő Levallois-t, majd egyből a lényegre tért.
– Egy múlt csütörtökön megtartott aukció miatt jöttünk,
amelyen… – belepillantott az érkezésük után szerzett füzetbe – a
napjainktól az időszámításunk előtti X. évezredig terjedő
időszakból származó emlőscsontvázakat bocsátottak árverésre.
– A Noé bárkája… A kiállítás és az aukció is óriási siker volt,
amihez nyilván az is hozzájárult, hogy idén ünnepeljük Darwin
születésének kétszázadik évfordulóját. Az emberekben valahogy
ismét feltámadt a primitív művészetek és a természet iránti
érdeklődés. Az őskövületek iránti érdeklődés annyira
megélénkült, hogy több új szereplő, így például Kína és
Oroszország is megjelent a piacon.
– Szeretnénk vetni egy pillantást a szóban forgó aukción
leütött tételekre.
Az árverésvezető az órájára pillantott.
– Rendben – közölte pillanatnyi habozás nélkül. – Sajnos
nincs túl sok időm az önök számára, mert hamarosan kezdődik
az aukció.
Ferraud mutatta, hogy kövessék. Végre valaki, aki nem
ellenkezik, sőt kifejezetten segítőkésznek mutatkozik. Sharkóban
felötlött, hogy érdemes lenne rendszeresen látogatnia az ellopott
műkincsekkel és műtárgyakkal foglalkozó ügyosztály vagy a
vámhivatal munkatársait, hiszen a műkincs-kereskedelem
láthatóan jelentős jövedelmet termelő, virágzó iparágnak tűnt.
Kitömött állatok között lépdeltek. Az egyik furcsább volt, mint
a másik, sőt Sharko a legtöbbről azt sem tudta aznap estig, hogy
egyáltalán létezik. Nílusi papucscsőrű madár, szirti borz… Az
árverésvezető elejtett ugyan néhány magyarázó szót, de
valójában csak érzékeltetni akarta, hogy ezen a területen is
otthon van.
– Az evolúció története évmilliárdokra nyúlik vissza, az ember
viszont mindössze ötezer éve avatkozik bele ezekbe a
folyamatokba, bár az is kétségtelen, hogy egyre őrültebb tempót
diktál, és egyre aktívabban vesz részt egyes fajok kipusztításában.
Az itt látott állatok hamarosan végleg eltűnnek, és csak
múzeumokban, illetve magángyűjteményekben marad nyomuk.
A becslések szerint a földet benépesítő hozzávetőleg kilencezer
madárfaj egy százaléka halt ki az elmúlt hatszáz év során az
ember hibájából.
– Hatszáz év alatt egy százalék veszteség? Ez azért még nem a
világ vége – jegyezte meg Sharko.
– Ez pontosan a kétszázszorosa a természetes kihalás
sebességének.
– Nos, az más…
Ferraud egy híres fényképész által készített fényképre
mutatott, amelyen egy csapat víziló szerepelt.
– Nyugodtan irtják a vízilovakat, mondván, hogy úgysincs
semmi hasznuk, ennek következtében viszont több száz halfajta
fog kipusztulni. Hogy miért? Mert a vízilóürülék több száz
kilométeres szakaszokon trágyázza a folyók vizét, ami elősegíti a
planktonok, tehát a halak szaporodását. Az ökoszisztéma összes
elemének megvan a maga szerepe, jelentősége, egyik sem
felesleges vagy nélkülözhető a roppant törékeny rendszer
működtetésében. Sharko a szerencsétlen pettyesaraszoló lepkére
és az ember által okozott mérhetetlen pusztításra gondolt, a
letarolt esőerdőkre, a haldokló korallzátonyokra, az
ökoszisztéma felbomlására, az ózonrétegen tátongó lyukra, a
virágzó elefántcsont-kereskedelemre, az orvhalászatra, a millió
tonna szám óceánokba ömlő olajra. Hosszan sorolhatta volna
még a példákat arra, hogy az ember szisztematikusan és
elszántan próbálta romba dönteni mindazt, amit az evolúció
évmilliók alatt felépített. Megcsóválta a fejét. Olyan dolgok ezek,
amelyekre talán jobb egyáltalán nem is gondolni, mert különben
az ember még a végén belepusztul a szégyenbe és az
aggodalomba.
Nekivágtak az irodák felé vezető lépcsősornak, amelyről rá
lehetett látni az egész kiállítóteremre. Ferraud benyitott az egyik
szobába, kinyitott egy szekrényt, és elővette a szóban forgó
aukció anyagát. Megnyálazta az ujját.
– Mit is keresnek pontosan?
Levallois, aki jelezni szerette volna, hogy ő is a világon van,
közelebb lépett.
– Annak vagy azoknak a személyes adatait, aki vagy akik
tízezer évesre becsült csimpánzfosszíliákat vásároltak.
Ferraud tekintete szédületes sebességgel száguldott végig a
listán, majd az egyik sornál hirtelen megállt. Diadalmas
mosollyal az arcán nézett fel Sharkóékra.
– Egyetlen tételünk volt ebből az időszakból. Szerencséjük
van.
– Elkelt?
– Igen.
A két rendőr egymásra nézett.
– Emlékszem is a vevőre – bólintott Ferraud. – Szenvedélyes
gyűjtő. Tizenkétezer eurós csekket állított ki a végén. A
kikiáltásra bocsátott összes emberféléből vásárolt egy-egy
darabot. Négy, kiváló minőségű, több mint hússzázaléknyi
eredeti csontot tartalmazó csontvázról van szó.
Sharko a homlokát ráncolta, de az árverésvezető azonnal
elmagyarázta a dolgot.
– Tudniuk kell, hogy ezek nem valódi fosszíliák. A lenti
mamut csontozatának például kevesebb mint az öt százaléka
eredeti. Ha az eredeti formájában kínálnánk, nem érdekelne
senkit, mert túlságosan töredékes és csúnya lenne. A csontozat
fennmaradó része szintetikus anyagból készült, és egy olyan
Oroszországban működő cégnél lett összeállítva, amely az
őskövületek feltárására, tartósítására és forgalmazására
szakosodott. Az SPPL, a Saint Petersburg Paleonthological
Laboratory célja az, hogy piacképes műalkotásokat hozzon létre.
Ferraud bekarikázta a nevet, majd átadta a lapot Sharkónak.
– A házhoz szállítást a saját futárszolgálatunk intézte péntek
reggel. Megvan tehát a pontos cím, ezen már nem kell törni a
fejüket. Egyéb kérdés?
23.

Éjszaka a Montmartre-on. Sötét árnyak suhannak az utcai


lámpák sápadt fényében; hirtelen kanyarokat leíró, szűk
macskaköves utcák kapaszkodnak felfelé a végtelen lépcsőkkel
szabdalt domboldalon. Egy igazi labirintusban érezte magát,
amelynek közepén maga Minotaurus várt rá. Stéphane Terney…
Lucie-nek a Lamarck utcában, egy csigalépcsős metrólejárat
közelében sikerült leparkolnia. Alig néhány járókelő bóklászott
az utcán, és előbb-utóbb őket is elnyelték a még üzemelő
kiskocsmák és bárok. A levegőben a kitömi készülő nyárvégi
viharok súlyos párája ült. Mintha egy erőd nyirkos falai között
járt volna, vagy inkább egy ködbe burkolódzó szigeten, ahova
már nem jutott el a Champs-Élysées-n vagy a Bastille téren
hömpölygő tömeg zsivaja.
Hogy honnan szerezte meg a cro-magnonit elraboltató Terney
címét? Egész egyszerűen felhívta a tudakozót. Három ember élt
ezen a néven a fővárosban és annak vonzáskörzetében, de
miután meghallotta az egyik utcanevet, Lucie-ben szemernyi
kétség sem maradt, hogy ő az, akit keres.
Az illető ugyanis a Darwin utcában lakott.
Charles Darwin… Az evolúció atyja, A fajok eredete című
alapmű szerzője…
Akárhogy is, nézett fel a néma házakra Lucie, elég furcsa
egybeesés.
Amióta visszatért Lyonból, az ügy tökéletesen magába
szippantotta. Miután eljött a Fécamp-t egy törött üveggel padlóra
küldő tetovált fiatalember Duchère negyedbeli lakásából, bement
az első könyvesboltba, és megvette Stéphane Terney művét.
Ahogy belelapozott, érdektelen tudományos szakmunkának tűnt
rengeteg ábrával és matematikai levezetéssel. Felhívta az
édesanyját, hogy valószínűleg késő éjszaka, sőt inkább hajnalban
fog hazaérni, majd elindult. Meg sem állt útközben, és képtelen
volt az ügyön kívül bármi másra gondolni. Padlóig nyomva a gázt
minél hamarabb szeretett volna a szemébe nézni annak a
férfinak, aki a múmia elrablását megszervezte, és akinek
bőségesen lehetett mondanivalója a Grégory Carnot-hoz fűződő
furcsa kapcsolatáról.
Határozott, sietős léptekkel végigment az utcán, majd megállt
Terney háza előtt. Kétemeletes, betonhomlokzatú épület volt
saját garázzsal és masszív, a páncélszekrényekére emlékeztető
acélajtóval. Tizenegy óra felé járt, az első emeleti ablakok mögött
tökéletes sötétség honolt. Túl késő volt ahhoz, hogy egyszerűen
bekopogtasson. Semmit sem tudott Terney-ről, és óvatosnak
kellett lennie, mert a ház köztiszteletben álló, komoly tudósként
ismert ura akár még veszélyesebb ellenfélnek is bizonyulhatott,
mint egy közönséges bűnöző.
Nem igazán tudta, mihez kezdjen. Végül, egy gyors
terepszemle után, a néhány méterrel távolabb a házak közé
ékelődő, párhuzamosan futó utcába torkolló szűk sikátor felé
indult, ahonnan – és ez volt a lényeg – feltűnés nélkül
bejuthatott az épületek mögött húzódó kertekbe. Nem kellett
mást tennie, csak átjutnia a magas betonkerítésen.
Kesztyűt húzott, nekirugaszkodva megkapaszkodott valahogy
a peremben. A rücskös beton alaposan meggyötörte ugyan a
könyökét, de néhány sikertelen próbálkozás után végül mégis
sikerült felhúzódzkodnia, majd egy pillanattal később, tompa
puffanással már földet is ért a kertben. Elfojtott nyögés szakadt
fel belőle. Nem tört el semmije, egyben volt, de ez a kis
mutatvány ismét bebizonyította, hogy nincs igazán formában.
Jól gondolta. Az utcai homlokzatok egyformasága nem árult el
semmit a tulajdonosok gazdagságáról, innen, erről az oldalról
viszont tökéletesen látszott, hogy miféle extravagáns ötlettel
igyekeztek mindenáron egyedivé varázsolni a házat, amelyben
éltek. Elnézte a függőkerteket, a hatszögletű verandákat, a
burjánzó japánkerteket… A gazdagságát titkoló, a féltékeny és
irigy tekintetek elől félrehúzódó Párizsba csöppent.
Még a Darwin utcában megszámolta, hogy hány telek választja
el Terney házát a sikátortól. Óvatosan átosont a negyedik kerten
is, majd megállt egy pillanatra, és körülnézett. Megérkezett.
Újabb gyors terepszemle és helyzetértékelés: a dupla üvegű
veranda miatt a földszinten képtelenség volt bejutni a házba,
odafent, az elsőn viszont volt egy félig nyitott ablak. Talán a
tudós hálószobája… Kissé előrehajolva elindult a veranda felé,
felkapaszkodott az eresz alatt álló esővízgyűjtő-hordó tetejére,
majd egy pillanattal később már fent is volt a veranda tetején.
Körbepillantott, de sehol, senki. Az emberek a tévé előtt
tompultak vagy szeretkeztek, de az sem kizárt, hogy már az
igazak álmát aludták.
Az ablakhoz érve előhúzta a fegyverét. Csak úgy zakatoltak
benne a gondolatok. Tudta, hogy tökéletesen illegális és
veszélyes az, amire készül, és azzal is tisztában volt, hogy
esetlegesen miféle súlyos kellemetlenségeknek teszi ki magát
azzal, hogy engedély nélkül behatol egy vadidegen ember házába.
És ha valaki megsebesül? Egyetlen pillanatra elbizonytalanodott,
de aztán nagy levegőt vett, és a rá jellemző lendülettel beugrott.
Senki. A szoba üres volt, az ágyban azonban – és ez a gyűrött,
redőket vető lepedőt elnézve egyértelműnek tűnt – nem sokkal
korábban még feküdt valaki. A sarkokban valahogy sűrűbb volt a
homály. Lucie kivárta, hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez.
A szíve hevesebben kezdett verni, amikor meglátta a papucsokat
és a földre hajított hálóköntöst.
Terney ott volt valahol a közelben.
A házban.
Lucie teste megfeszült, az érzékei magasabb fordulatszámra
kapcsoltak. A lába alatt mozduló padló apró neszeit is
égzengésnek hallotta a sűrű csendben. A férfi, aki valahol itt
rejtőzött, lehet, hogy megölt egy lányt, úgyhogy adott esetben őt
is habozás nélkül el fogja tenni láb alól. Egy igazi ragadozó,
akinek ráadásul megvolt az az óriási előnye vele szemben, hogy
ismerte a terepet. Lucie hirtelen ostobának és felelőtlennek
érezte magát. Miért nem szólt Sharkónak? Miért vállalt ekkora
kockázatot, amikor a kislánya várja otthon? Mit akart, mit
gondolt, hogy egyedül idejött, és fejest ugrott az akár
életveszélyesre is fordulható kalandba?
Lucie igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Óvatosan
kinyitotta az ajtót, és a falilámpák sárgás fényében elindult a
folyosón. Vele szemben egy alumíniumból készült, a
DNS-molekula kettős spiráljához hasonlóan tekeredő
csigalépcső vezetett le a nappaliba. Hangokat hallott a távolból,
valahol, valakik beszélgettek, nevettek a fülledt éjszakában, de
egy idő után minden zaj, zörej elült, és ismét csend lett körülötte.
Visszafojtotta a lélegzetét, a falhoz lapulva haladt tovább, és
közben egy-egy gyors pillantással ellenőrizte a folyosóról nyíló
szobákat. Odalent, a nappaliban pirosan villogott az
üzenetrögzítő kijelzője.
Hét üzenet, hét nem fogadott hívás… Lucie-ben egy fokkal
csökkent a feszültség. Stéphane Terney a jelek szerint nem volt
otthon, ráadásul már egy jó ideje.
Körülnézett, és az egyik hatalmas szoba azonnal felkeltette a
figyelmét. Egy megszállott gyűjtő hátborzongató világába
csöppent. A félhomályból csontvázak néztek vissza rá. Mintha az
összes támadni készült volna éppen… Különböző méretű és
fajtájú őshüllők, dinoszauruszok sorakoztak egymás mellett, a
tárlókban ásványok, megkövesedett kagylók, comb- és
singcsontok, fogak. Az orvos a jelek szerint saját evolúciós
múzeumot rendezett be magának.
Amikor meglátta a terem végében álló nagyméretű tárlót,
hirtelen elállt a lélegzete. Öt csontváz, mellettük pedig egy
vászonra festve a következő felirat: „Az öt emberféle” Az
emberét, illetve a csimpánzét azonnal felismerte, bár ez utóbbi
alacsonyabb, de vaskosabb, erőteljesebb csontvázáról hiányzott a
koponya és az állkapocs.
Lucie megfordulva észrevette, hogy egy darabon fel van
szaggatva a parketta. A lyuk fölé hajolt… Egy gondosan
kialakított rejtekhely… Üres volt. Valaki járt volna itt, és
átkutatta a házat? Mit kereshetett?
Egy idő után kifelé indult. Terney nem egyszerű gyűjtő volt,
hanem egy megszállott, akinek minden gondolatát, az egész
lényét áthatotta az evolúció, olyannyira, hogy még a háza is a
Darwin utcában állt. Lucie bárhova nézett, mindenhol olyan
műtárgyakat, festményeket látott, amelyek így vagy úgy a
DNS-hez, a természet eme végtelenül parányi, varázslatos
alkotásához kötődtek. Sejtekről, rostok kusza szövedékéről
készült, óriásira nagyított fényképek, színes geometriai
alakzatok. Lucie úgy érezte, soha sem fog a folyosó végére érni.
Hány négyzetméter lehet ez a ház?
Hirtelen megütötte az orrát az ismerős szag, az oszlásnak
indult hús és a zsigerekben keletkező gáz semmi mással össze
nem téveszthető szaga. Görcsösen szorította a fegyver
markolatát. Egyetlen szoba volt még előtte a folyosón. Óvatosan
az ajtóhoz lépett, belökte a lábával, majd a fegyverét előreszegve
belépett a riasztó sötétbe, kitapogatta a villanykapcsolót…
Rettenetes látvány tárult elé a hirtelen támadt fényben.
Stéphane Terney meztelenül, ragasztószalaggal gúzsba kötve a
jobb oldalán feküdt a földön, egy felborult szék mellett, amelyhez
a lábait rögzítették.
A kezét a teste előtt kötözték meg. A felsőtestét, a karját, a
lábát mély vágott sebek borították: megannyi dermesztő és torz
vigyorra húzódó, alvadt vértől feketéllő fogatlan száj… Az a darab
ragasztószalag, amellyel elnémították, félig-meddig leválva
fityegett az arcán. Terney az oldalára zuhant a székről, de
kinyújtott mutatóujjai még akkor is egyenesen előremeredtek,
mintha mutatni próbálna valamit. Lucie megfordult, és a
tekintetével követte az ujjak irányát, majd jó ideig tanácstalanul
nézte a mennyezetig magasodó könyvespolcot, és a halott uruk
felett síri csendben őrködő több száz kötetet. Mint a kínai
agyaghadsereg katonái… Melyikükre gondolhatott Terney?
Lucie nem mozdult az ajtó mellől, nem akarta tönkretenni az
esetleges nyomokat. Próbálta memorizálni a helyszínt,
elképzelni, hogy mit és hogyan csinált a gyilkos. Látnia kellett
maga előtt valakit, egy elmosódott alakot, vagy legalább egy
árnyat, mert csak így tudott alámerülni az ügy bugyraiba, és
megérteni a tettest, akinek holttestek jelezték az útját. Egy
gyilkos járt itt előtte, ebben a kihűlt és nyomasztó sírkamrává
vált szobában, és legyen az bármily kevés, valamennyit
szükségszerűen itt hagyott magából, a lényéből.
Terney-t módszeresen kivallatták, megkínozták, a gyilkos
tehát nem zavartatta magát, nyugodtan tette a dolgát, eszébe
sem jutott pánikolni. Elfeketült végű, eltaposott cigaretták
hevertek szanaszét, de az egyik csikk, mintha csak a bőréhez
tapadt volna, a holttest vállából kandikált elő. A szájáról félig
letépett ragasztószalag tanúsága szerint Terney végül beszélt. Mit
akarhatott kiszedni belőle a gyilkosa?
Lucie-vel fordult egyet a világ, kis híján elájult, amikor
hirtelen zajt hallott a szoba mélyéről. Akkor vette észre a másik
ajtót.
Újra. Bumm, bumm. Valami tompán nekiütődött a falnak.
Vagy inkább valaki…
Lucie kalimpáló szívvel arrafelé indult. Lélegzet-visszafojtva
maga elé szegezte a fegyverét, megragadta a kilincset, majd egy
hirtelen mozdulattal felrántotta az ajtót.
Egy fekete pizsamás fiatalember ült a földön egy hatalmas
könyvvel az ölében. Előre-hátra billegve, semmitől sem
zavartatva magát elmerülten lapozgatott. Fel sem nézett.
Húszéves sem lehetett még.
Lucie döbbenten nézett rá, de még mielőtt bármit felfoghatott
vagy csinálhatott volna, dörömbölni kezdtek a bejárati ajtón.
Megdermedt.
Rendőrség! Kinyitni!
Mély, reszelős, agresszív hang volt. Lucie kétségbeesetten
hátrálni kezdett. A földön üldögélő férfi még akkor sem izgatta
magát, egyre csak lapozgatott a könyvben. Te jó ég, ilyen nincs!
Miért nem menekült el? Ki lehet? Lucie-nek gyorsan kellett
cselekednie, nem volt idő. Ha itt találják, vége mindennek.
Kirohant a folyosóra, de nagy igyekezetében felborította a
lépcsőfordulóban álló szobrot. Kétségbeesetten utánakapott, de
az hatalmas csengéssel-bongással legurult a lépcsőn.
Ezek szerint fémből volt.
– Stéphane Terney, nyissa ki!
Újabb, az előbbinél is türelmetlenebb kopogás, majd
lábdobogás és hangos kiáltozás hallatszott odakintről. Lucie
lélekszakadva a hálószoba felé rohant. Odalent már nem
kopogtattak… Recsegni-ropogni kezdett az ajtó, a rendőrök
nyilván elővették a faltörő kost. Az ajtó éppen akkor szakadt
darabokra, amikor Lucie kiugrott a kertbe. Lihegve, levegő után
kapkodva rohant árkon-bokron át. A zajra felriadtak a
környékbeliek, körben egymás után gyúltak ki a fények,
imbolygó árnyak jelentek meg az ablakokban. Lucie ökölbe
szorított kézzel esett-kelt, rohant tovább az arcába csapó ágak
között. Egyetlen másodpercet sem veszíthetett. Nem nézett
vissza. A rendőrök pillanatokon belül meg fogják találni a
holttestet és a másik szobában üldögélő fickót, végigjárják az
összes szobát, és biztosítják a kijáratokat. Egy-két percen belül
elkezdik átkutatni a környéket, és akkor az erős zseblámpák
fénye szétkaszabolja a kertek jótékony sötétjét. Elérte a
betonfalat. Kétségbeesett lendülettel nekirugaszkodott, felhúzta
magát, és leugrott. Keményen ért földet a szűk utcácskában, de a
térde még bírta… Éppen felegyenesedett volna, de egy váratlan
lökéstől oldalra tántorodott, és arccal a durva betonnak esett.
Egy pisztoly csövét érezte a halántékán.
– Meg ne mozdulj!
Az izmai sajogtak, fájtak, végképp feladták a harcot. Egy erős
kéz hátrafeszítette a karját, képtelen volt megmozdulni. Tátott
szájjal, hangosan zihálva kapkodta a levegőt. A rendőrök lezárták
a környéket, aztán csak várták, hogy belefusson a csapdába. Neki
annyi volt… Juliette-re, a kislányára gondolt, hogy milyen lesz az,
amikor csak a rácsokon keresztül láthatja majd.
Az idő lassulni kezdett, talán meg is állt, hirtelen valami furcsa
nyugalom zuhant rá. A férfi durván megfordította, a tekintetük
találkozott.
-Franck…?
Sharko beesett arca derengett előtte a félhomályban. Mintha
egy régi krimiből lépett volna ki. Csak állt ott fegyverrel a kézben,
magas volt, árnyékszerűen szikár, és az sugárzott a tekintetéből,
hogy sokat, talán túl sokat látott, tapasztalt már az életben.
Körülnézett, de semmi sem mozdult körülöttük.
– Az istenit, Henebelle! – suttogta. – Mi a francot keresel itt?
Lucie még akkor is levegő után kapkodott.
– Meg… meghalt – dadogta. – Megkínozták… Volt… még
valaki a szobában… Egy… pizsamás fickó…
Sharko leengedte a fegyvert. Hol az utcát, hol Lucie-t figyelte.
Távolabb, a Terney-ház ablakában zseblámpák fénycsóvái
pásztázták a sötétséget.
Sharko a homlokát dörzsölgette. Valamit ki kellett találniuk,
méghozzá gyorsan.
– Látott valaki?
Lucie előrehajolt, a térdén támaszkodva lihegett. Megrázta a
fejét.
Sharko elkapta a csuklóját, és megszorította.
– Hogy kerültél ide?
– Engedj… engedj el, kérlek…
Sharko nem csinált lelkiismereti kérdést az ügyből. Ők ketten
egyformák voltak. Két megtört, iszonyú terhek alatt roskadozó, a
törvények felett vagy inkább azokon kívül álló ember… Elengedte
Lucie karját.
– Tűnj el! Néhány másodperced van… Ne hívj, nem akarom,
hogy bármi nyoma legyen annak, hogy találkoztunk. Majd én
kereslek.
Akkorát taszított Lucie-n, hogy az kis híján elvágódott.
Felnézett, hogy egy hálás biccentéssel megköszönje, de Sharko
addigra már messze járt, úgyhogy nagy levegőt vett,
nekiiramodott, és eltűnt a montmartre-i éjszakában.
24.

Levallois akkora lendülettel érkezett, hogy kis híján


feldöntötte a sikátorból kilépő Sharkót. A fiatal rendőrt majd’
szétvetette a vadászat, a hajsza izgalma.
– Valaki meglépett a házak mögött! Nem láttad?
Sharko a magas betonfal felé bökött.
– Itt nem mozdult semmi. Ki szökött meg? Mi történt?
Levallois csillogó szemmel, lázasan forgatta a fejét.
– A hálószoba ablaka nyitva volt… – jött közelebb Sharkóhoz.
– Csak a kerteken át tűnhetett el. Mintha kiabáltál volna…
– Az csak egy nyomorult macska volt… A frászt hozta rám…
Biztos vagy benne, hogy láttál valakit?
– Mit tudom én… Itt valami nem stimmel… Utánanézek.
Levallois sarkon fordult, lendületet vett, felhúzta magát a
falon, majd eltűnt a túloldalon. Sharko hatalmasat szusszantott.
Ez nem sokon múlt… Lucie most már elég messze járhat, nyilván
kikerült a veszélyzónából.
Akárhogy is, keményen el fog vele számolni.
Sharko a ház felé indult. A kollégák éppen egy megbilincselt,
rekedten üvöltöző férfit vonszoltak ki az ajtón. Összevissza járt a
lába, a három megtermett rendőr is csak nehezen volt képes
megtartani. Bellanger, a csoport parancsnoka komoran figyelte a
jelenetet.
– Mi ez az egész? – kérdezte Sharko.
– Kettőt és könnyebbet… Terney meghalt, a srác nem beszél,
csak ült ott, pár lépésnyire a hullától, és nyugodtan lapozgatta a
könyvét.
– Furcsán mozog… és ez az üvöltés… Szellemi fogyatékos
lehet?
– Nem is kicsit, sőt… A könyv borítóján hatalmas számokkal
az áll, hogy 342, és háromszáz megszámozott, tök üres lap van
benne. A fickónak egyáltalán nincsenek papírjai… Nyilván a
nyitott ablakon át jött be, és ő döntötte fel a szobrot, mielőtt
behatoltunk volna a házba. Megijedhetett a zajtól, úgyhogy
bezárkózott a tetthely melletti kisszobába…
Sharko bólogatott.
– Én nem láttam senkit a kertek környékén… Ha engem
kérdezel, Levallois csak képzelődött.
A fiatalember üvöltözése még a rendőrségi furgonból is
kihallatszott. Az ablakok kivilágosodtak, a környékbeliek
kivonultak az utcára, és kisebb csoportokba verődve tárgyalták
az eseményeket.
– Visszaadom a jelvényem, ha ez a fickó nem a
bolondokházából vagy valami hasonló helyről szökött meg –
közölte komoran Bellanger. – De mi a fenét keresett itt, pont itt?

Egy fél órával később a helyszínelők után ők is bementek a


házba. Bármerre néztek, mindenhol fehér kezeslábasba bújt
emberek serénykedtek.
Később találkozunk a hullánál – mondta Sharko –, de előtte
kicsit még körbeszimatolok.
Csak és kizárólag a kávé, a koffein hajtotta előre. Este tizenegy
felé járt, tombolt benne a feszültség, úgy fel volt töltve, mint egy
akkumulátor. Vadul zakatolt benne az adrenalin, a teste, mint
egy túlpörgetett motor, egyelőre tette a dolgát. Egy nap aztán
majd úgyis összeesik, és olyan mély, ájult álomba zuhan, hogy
talán fel sem ébred többet.
Amíg Levallois a földszinten telefonált, és igyekezett minél
többet megtudni az áldozatról, Sharko körbejárta a szobákat,
ahol a kollégái idegesen, elcsigázva és hallgatagon tették a
dolgukat. A hallban, a nappaliba, a biliárdszobában és a
vetítőben is meglepő, a kórházi műtők hangulatát idéző rend és
tisztaság uralkodott. A begyűjtött információkból az derült ki,
hogy Terney jó nevű szülész-nőgyógyászként és
immunológusként Neuillyben praktizált. Hatvanöt éves volt, és
nyilván rendmániás, mert még az evőeszközök is feszes, katonás
rendben sorakoztak a fiókok mélyén. Ez a megszállottság
valamiféle szakmai ártalom lehetett, annak a szigorú
fegyelemnek, aprólékosságnak és állandó koncentrációnak a
túlburjánzása, amelyet a kémcsövekkel való pepecselés és az
újszülöttek világra segítése követelt meg.
Visszahallgatták a rögzítőn hagyott üzeneteket. Két nő – a
szeretői lehettek? – telefonált (aggódtak, mert jó ideje nem
kereste őket), illetve kollégák hívták érdektelen adminisztratív
problémákkal a háromhetes szabadságát éppen akkoriban kezdő
Terney-t.
Sharko odament a kandallóhoz, és leguggolt. A helyszínelők
éppen videokazetták elszenesedett maradványait piszkálták ki a
hamuból (mint mondták, első ránézésre úgy tűnt, hogy öt-hat
darabot vethettek a tűzre). A szalagok porrá égtek, a kazetták
pedig szinte felismerhetetlenségig elolvadtak. A házban nem
találtak videomagnót, de rövid időn belül rábukkantak a házi
múzeum felszaggatott parkettája alatti rejtekhelyre. Terney
valószínűleg régóta ott őrizte a kazettákat, amelyeket aztán a
gyilkos megtalált, és megsemmisített.
Sharko felnézett az emeletre, és körbejárta a tágas helyiséget,
ahol Terney a kisebb vagyont érő, gondosan elrendezett,
látványosan bevilágított ásvány- és fosszíliagyűjteményét
tartotta. Elnézve a csontvázak fenyegető testtartását Sharko úgy
érezte, mintha valamiféle néma és időtlen harc kellős közepébe
csöppent volna. Megfordult, és vetett egy pillantást a sarokra,
ahol a megbontott padló darabjai hevertek.
Átment a könyvtárszobába, és megkereste Bellanger-t. A
Levallois-nál alig idősebb Nicolas Bellanger rendelkezett a jó
főnökök, parancsnokok összes tulajdonságával. Egyedülálló volt,
intelligens és sportos. No meg persze ambiciózus. Nem voltak
barátok és nem voltak ellenségek sem; együtt dolgoztak, ennyiről
szólt a dolog, sem többről, sem kevesebbről.
Levallois éppen a könyvespolc előtt ácsorgott, és próbált
rájönni, hogy melyik kötetre mutathatott az áldozat. Paul
Chénaix, a patológus, aki Éva Louts boncolását is végezte,
felegyenesedett, és lehúzta a gumikesztyűjét, majd egy kendővel
a szemüvegét kezdte törölgetni.
– Erősen lecsökkent szemnyomás, látványos hullafoltok a
hason, határozott hullamerevség… Még nem zöldült be…
Legkevesebb négy napja, legfeljebb egy hete adhatta be a kulcsot,
de lehet, hogy az alaposabb vizsgálat után szűkíteni tudom majd
ezt az intervallumot. Most már elvihetik…
Sharko alaposan megforgatta magában a hallottakat. A
kimerültségtől és a mértéktelenül nyakait kávétól olyan furcsa,
lebegő érzés fogta el, mintha spicces lett volna.
– Éva Loutsot három napja ölték meg, de Terney akkor már
halott volt… szóval, nem ő tette – vonta le a következtetést.
Bellanger figyelmesen tanulmányozta a szobát. Megtermett,
koromfekete szemű fickó volt.
– Ezt az is alátámasztani látszik – túrt bele borzas, sötétbarna
üstökébe –, hogy a magángyűjteményében híre-hamva sincs a
csimpánzkoponyának. A gyilkos idejött először, megkínozta
Terney-t, végzett vele, elvitte az állkapcsot, majd másnap
következett Éva Louts… Utána kell nézni, de nehezen tartom
elképzelhetőnek, hogy a pizsamás fickó képes lett volna egy efféle
gyilkosságot elkövetni. Most beszéltem a bentiekkel, és azt
mesélték, hogy a fickó összevissza verte, hányta-vetette magát,
morgott, vinnyogott, mint egy állat, aztán, amikor visszaadták
neki a könyvét, hirtelen lenyugodott, és egyetlen szó nélkül,
békésen nézegetni, forgatni kezdte az üres lapokat. Ahogy itt is
csinálta.
Sharko alaposan körülnézett a szobában, és igyekezett minden
apró részletet rögzíteni. A könyvekkel megrakott, egész falat
betöltő, mívesen megmunkált polcot, a furcsa műtárgyakat… A
pénz, a gazdagság és a tulajdonos furcsa, kissé beteges ízlése
hatotta át az egész helyet.
– Találtál valamit? – kérdezte Levallois-tól.
– Egyelőre semmit. Láttad ezt a rengeteg könyvet? Honnan a
fenéből süssem ki, melyikre gondolt?
Sharko némileg tanácstalanul az előtte heverő holttestre
pillantott. Csikkeket nyomtak el rajta, és vélhetően egy késsel
alaposan össze is szabdalták. A patológus a hátára fordította
Terney-t. Sharko az áldozat ágyékhajlatában tátongó mély sebre
bökött.
– Ebbe halt bele?
– Jaja. Átvágták a bal oldali csípőágyéki artériát. Ez a verőér
egy valóságos Amazonas… Az áldozat leesett a székről, és néhány
másodpercen belül elvérzett, meghalt…
– Nem a legbevettebb módja annak, hogy végezzünk valakivel.
Lehet, hogy a gyilkosnak valamiféle köze van az
orvostudományhoz, vagy egyszerűen csak ismeri az anatómiát.
Először megkínozta, szóra akarta bírni… Valószínűleg a kazetták
rejtekhelye érdekelte, majd miután azt kiszedte belőle, egész
egyszerűen végzett vele, és itt hagyta. Talán azt sem várta meg,
hogy Terney-ből elszálljon az élet. Alapos, tiszta munka…
Mellesleg Loutsnál is ugyanilyen nyugodtan tette a dolgát.
– Dohánydarabkákat találtam az áldozat nyelvén és ínyén is,
elszívott néhány cigit… Nyilván a tettes kényszerítette, hogy
aztán legyen mit elnyomni rajta.
A patológus egy kissé távolabb lépett.
– Nézze a mellkasát. A perzselések két betűt adnak ki… X és
Y…
– X és Y… – bólintott Sharko. – Ez nem a férfiak
kromoszómapárja?
– De. Pontosan. A minden emberben megtalálható
huszonhárom kromoszómapárból egyetlenegy tér el attól
függően, hogy az illető milyen nemű. XX vagy XY. Az újszülöttek
mindig az anya X kromoszómáját hordozzák, amihez az apa vagy
az X kromoszómáját adja hozzá, vagy az Y-t. Az előbbi esetben
leányutód születik, az utóbbiban pedig fiú.
Sharko eltöprengett. A gyilkos kegyetlen játékot űzött az
áldozattal, ugyanakkor akár szándékosan, akár nem, olyan
nyomot hagyott nekik, amelyen elindulhatnak… A gondolataiba
merülve elsétált a falon egymás mellé kifüggesztett három
festményhez. Az elsőn az ég sötéten kavargó háttere előtt egy
madár lángolt: nyilván a mitológiai főnix. A másodikon egy nagy
erekkel sűrűn beszőtt átlátszó gömb, talán egy emberi
méhlepény… Az élénkvörösen kanyargó erek szövedékéből
mintha egy szörnyűséges pók alakja bontakozott volna ki. A
harmadik képen egy ősember tökéletesen összeaszott múmiája
hevert egy acélasztalon, mintha a boncolásra várna. Sharko
hunyorogva Bellanger felé fordult.
– Vagy én nem értek a művészetekhez, vagy Terney-nek volt
fura ízlése.
Nicolas Bellanger közelebb lépett. A főnix és a méh alatt ott
volt a művész szignója: Amanda P.
– Nyilván te is láttad, ebben a házban minden, még a bútorok
formája is a DNS-ről, a születésről vagy a biológiáról szól.
Bekeretezni és kitenni ezt a gusztustalan múmiás képet? De most
komolyan? Ráadásul még az utcát is Darwinról nevezték el… Ez
durva.
– Megszállott volt, és még a halálban is az maradt, hiszen egy
X-szel és egy Y-nal a mellkasán végezte. Jópofa fickó lehet a
gyilkos.
A patológus odaintett nekik, majd távozott: várta a munka.
Bejöttek a hullaszállítók, és csendben betették a holttestet egy
nagy fekete zsákba, majd egyetlen, gyors mozdulattal ráhúzták a
cipzárt. A kísérteties hang betöltötte az egész helyiséget. Miután
magukra maradtak, Sharko és Bellanger elindult a kisszoba felé.
– Itt találtuk a pizsamás fickót bezárkózva a könyvével.
Háromszáz, kézzel megszámozott, tök üres oldal… Te láttál már
ilyet?
– Persze… Elég besétálni egy bolondokházába.
Sharko egy fáradt sóhajjal csatlakozott Levallois-hoz, aki rövid
idő alatt rájött, hogy a könyvek téma (tudomány, természetrajt,
földrajz stb.), azon belül pedig betűrend szerint vannak
csoportosítva.
– Terney igen precíz ember volt. Ha errefelé mutatott, az azt
jelenti, hogy van itt valami. Mit tudom én, egy fordítva álló vagy
nem ide illő könyv… Valami, ami kilóg a sorból.
Amikor Sharko is alaposabban szemügyre vette a
gyűjteményt, felfigyelt arra az egységre, amely meglehetősen
beszédes című kötetekből állt: Vessünk véget az életeknek,
amelyeket nem érdemes leélni, Eutanázia, A népesség
elöregedéséből adódó problémák megoldása. Tucatjával álltak
az eugenetikáról és a tisztafajúságról szóló művek, és egy teljes
rekeszt foglaltak el a vírusokkal és az immunológiával
kapcsolatos könyvek. Semmi különösebben izgalmas vagy
szórakoztató…
Levallois időnként egy-egy fokkal lejjebb lépve a létrán lassan,
figyelmesen tanulmányozta a könyvek gerincét. Hirtelen kivett
egyet a többi közül, és meglóbálta a kesztyűs kezével.
– Bingo! Egy könyv a DNS-ről a földrajzi szakmunkák között.
A címe az, hogy A kulcs és a lakat… No és, mi az érdekes benne?
– Nyögd már ki!
– Hát az, hogy maga Terney írta.
Sharko átvette a kötetet Levallois-tól, és alaposan szemügyre
vette a borítóját. Az ismert, egy egymást metsző körben és
négyzetben álló meztelen férfit ábrázoló Leonardo da
Vinci-vázlat szerepelt rajta. Alatta pedig, kisebb betűkkel a könyv
alcíme: A DNS titkos kódjai.
– Ez a Vitruvius-tanulmány – magyarázta Levallois. – Az
emberi test tökéletes arányait és a természet adta harmóniát
ábrázolja. A kiterjesztett karral és lábbal álló férfi pontosan
beleillik a kör, illetve a négyzet tökéletes mértani alakzatába.
Tudtad, hogy Leonardo balkezes volt?
– Elárulnád, hogy mire mennék vele, ha tudnám?
– Semmire. Csak úgy mondom… Általános műveltség…
Sharko éppen a hátsó borítót olvasta elmélyülten, amikor
Bellanger odalépett hozzá.
– Miről szól?
– Már az ismertetőt sem vagyok képes követni. Ezt hallgasd:
„Miért a 26-os és 13-as szám szervezi és irányítja a teljes emberi
génállomány milliárdnyi kodonja és a 64 lehetséges közül
leggyakrabban előforduló kodon közötti összhang nagyszabású
harmóniáját? Miért van az, hogy az egyszerű DNS-szálat alkotó 3
milliárd bázisban valamennyi kodonnak megvan a maga
tükörképe? Miért van az, hogy a teljes emberi génállomány az
aranymetszés arányait követi? Ez a szakemberek és az
érdeklődők számára egyaránt érdekfeszítő munka végre választ
ad azokra az élet nagy művén fáradhatatlanul munkálkodó
természet titkait feszegető kérdésekre, amelyek már régóta
izgatják az emberiséget.”
Bellanger némán bólintott, Sharko pedig belenézett az első
oldalakba.
– Elég bonyolultnak és száraznak tűnik. Hosszú oldalakon át
csak DNS-szekvenciák, matematikai képletek, grafikonok, néha
egy kis szöveg… Miért akarta Terney ráirányítani a figyelmünket
a könyvre?
– Benne van a címben: a DNS tikos kódja… Gondolj csak a
mellkasába égetett X-re és Y-ra. Lehet, hogy több van a
könyvben, mint ami elsőre látszik.
Bellanger mogorván nézegette még a kötetet egy ideig aztán
becsúsztatta egy átlátszó tasakba.
– Átküldöm a laborosoknak… Nem érdekel, ha rámegy az
éjszakájuk, de tudnom kell, hogy pontosan milyen szarba
tenyereltünk bele.

Miután visszaértek a 36-ba, Sharko lement a vizsgálati őrzőbe,


benézett az egyik cellába. A pizsamás fickó az egyik sarokban
üldögélt, és ráérősen lapozgatott a könyvében. A szemében élénk
fény csillogott, mintha keresett volna valamit az üres lapokon.
Csontos és kócos, szőke fiú volt, húszéves lehetett, hüvelykujjai
enyhén kifelé görbültek. A szája alig láthatóan mozgott, de
Sharko egyetlen szavát sem értette.
Ki vagy te? – kérdezte tőle. – Mit motyorászol itt magadban,
és mit keresel az üres lapokon?
A fiatalember nem nézett fel. Sharko felegyenesedett, és
hallgatagon elindult a harmadik emeleti tárgyaló felé. Fáradt,
nyúzott arcok fordultak felé, amikor belépett. A rozoga asztalon
üres kávésbögrék ácsorogtak a csikkel teli hamutartók körül.
Hajnali egy óra volt, és senki sem volt már beszédes kedvében.
Pascal Robillard egy befőttesgumival játszott, Jacques Levallois
pedig folyamatosan ásítozott, miközben Nicolas Bellanger kiadta
az utolsó utasításokat.
– A legfontosabb: kideríteni, hogy ki a pizsamás fickó. Szóra
kell bírnunk, ki kell szednünk belőle, hogy mit keresett a
tetthelyen. Pascal, szépen körbetelefonálod a pszichiátriákat és a
kerületi kapitányságokat, hogy nem jelentettek-e valahonnan
szökést, eltűnést… aztán utánanézel Terney múltjának, viselt
dolgainak. Tudni akarom, hogy ki volt, mit csinált, kivel
dolgozott, hogy voltak-e haragosai, ellenségei. Lehet, hogy
ismerte ezt a nyomorultat, sőt az sem kizárható, hogy a
családjából való. Valami távoli rokon, egy unokaöcs, mit tudom
én… egy srác, akit valamiért a szárnyai alá vett… Neked, Sharko,
a szakmai és magánélete jut, kikérdezed a barátait és a kollégáit,
akikkel a neuillyi klinikán dolgozott együtt. Az üzenetrögzítője
alapján úgy tűnik, nem vetette meg a nőket… Ennek is nézz
utána! Az ügy elég komolynak tűnik, egyedül nem győzzük,
úgyhogy holnaptól Manien embereinek a zöme is beszáll
segíteni. Minden épkézláb, értelmes emberre szükségünk van.
Sharko a homlokát ráncolta.
– Nem az Hurault-ügyön dolgoznak?
– Az Hurault-ügy? Már rég zátonyra futottak vele… Egy árva
nyomot sem találtak, úgyhogy a főnök a mi ügyünket sorolta
előre, és gondoskodott az erősítésről.
– Manien őrjöngeni fog.
– Pont leszarom, hogy mit csinál – vont vállat Bellanger, majd
Levallois-hoz fordult. – Te, Jacques, szépen elmész a boncolásra.
Egy óra múlva kezdődik… Készen állsz egy bohókás, átvirrasztott
éjszakára?
A fiatal hadnagy bólintott.
– Ha nincs más…
– Remek. A laborosok átnézik Terney könyvét, a te számodat
adtam meg neki, és remélem, az éjszaka kellős közepén fognak
felhívni azzal, hogy jó híreik vannak.
– Már most az éjszaka kellős közepén járunk…
Bellanger-nak sikerült egy mosolyt kipréselnie magából, aztán
végignézett az emberein, és széles mozdulatokkal letörölte a háta
mögött álló táblát.
– Indulás… Engem vár a papírmunka… ezer dolgot kell még
elintéznem hajnalig. Még látjuk egymást…

Sharko dühös volt és nyugtalan. Többször is hívta Lucie-t az


autóból, de nem járt sikerrel. Persze, elég későre járt, de hogy az
istenbe nem képes felvenni? Történt vele valami a
Montmartre-on vagy menekülés közben? Balesetet csinált?
Sharko az utolsó pillanatban állt meg egy hirtelen elébe toppanó
piros lámpánál. Csak Lucie-re volt képes gondolni, és ebbe kis
híján beleőrült. Érezte, amint a lelkén lévő szelepek hirtelen
megadják magukat az iszonyú nyomásnak, és szabad utat
engednek annak az érzésnek, amelyet mindaddig
kétségbeesetten igyekezett elfojtani magában, és amely most
süvítve-gomolyogva mindent félresöpört az útjából.
Amikor hazaért, és elcsigázva, összetörve, sötét gondolatok
között kilépett a liftből, az ajtaja előtt üldögélő árny
felegyenesedett.
Az egyik kezében a mobilját, a másikban Terney könyvét
szorongató Lucie Henebelle meg sem próbálta leplezni, hogy
mennyire türelmetlenül várt rá. Egyenesen Sharko szemébe
nézett.
Ugye nem tudják, hogy én voltam?
25.

Sharko beterelte Lucie-t a lakásba, majd bezárta maguk


mögött az ajtót. A csuklójánál fogva a szalon közepére húzta, és a
konyhaablakhoz lépett.
– Látta valaki, hogy bejöttél? Beszéltél valakivel azóta?
– Nem.
– Miért nem vetted fel, amikor hívtalak?
Lucie körbepillantott a lakáson. Egy évvel korábban járt itt
először. Akkor a kanapén aludt, a férfi pedig a hálószobában. A
fotel még ott volt a helyén, de a Sharko feleségéről és a
kislányáról készült rengeteg fénykép eltűnt. Mintha eltörölték
volna a múltat, nem maradt semmi, immár egyetlen apróság,
csecsebecse sem emlékeztetett rájuk. Lucie kellemetlenül érezte
magát, olyan élettelennek, lélektelennek tűnt a lakás, mintha a
tulajdonos halála után nézelődött volna benne. Sharko, ahogy
mindig, most is a fogasra akasztotta a szolgálati fegyverét. Hány
éve ismételhette esténként ugyanezt a mozdulatot? A szeme
körüli ráncok a frissen vágatott kefefrizura ellenére még
mélyebbnek tűntek, az arca pedig sápadt és kifejezéstelen volt,
mint egy halotti maszk. A túlhajszoltság, mint valami alattomos
kábítószer, lassan, de biztosan elpusztította, felemésztette.
Lucie nem ült le.
– Személyesen akartam elmondani, nem telefonban.
Elcsuklott a hangja, elhallgatott egy pillanatra. Az ujjai
idegesen babráltak Terney könyvén.
– Meg akartam köszönni azt is, amit az előbb tettél. Veszélybe
sodortad magad miattam. Nem lett volna kötelező…
Sharko elment egy sörért. Hajnali kettőre járt, neki pedig
szüksége volt egy kis lazításra, egy korty alkoholra. Lucie
elhárította a felé nyújtott poharat.
– Tartsd meg a hálád – mondta Sharko kurtán –, ami történt,
megtörtént… Túl vagyunk rajta.
– Azért ennyire ridegnek sem kellene lenned… De mi van a
pizsamás fickóval? Ki az? Ő ölte meg Terney-t?
– Egyelőre fogalmunk sincs – vont vállat Sharko. – Elnézve a
szellemi állapotát, nem tűnik valószínűnek, hogy képes lett volna
bárkit is megkínozni. Ő látott téged?
– Nem.
– Most pedig meséld el, miként lehetséges, hogy elmentél az
Alpokba, aztán mindenféle kapcsolat, információ nélkül,
hamarabb értél Terney-hez, mint a bűnügyi rendőrség emberei.
Sharko nem akarta meghallani a lelkében kiáltozó hangokat,
igyekezett félretenni az érzelmeit, de majd’ belepusztult, annyira
nehéz volt. Lucie végül leült a fotelba, hátrasimította a haját, és
bár egy ilyen nap, ennyi vezetés, gyaloglás, izgalom után nehezen
tartotta már magát, ha lassan, akadozva is, de beszélni kezdett.
– Néhány héttel a Carnot-val való találkozás előtt Éva Louts
kezébe került egy fejjel lefelé álló barlangrajzról írt tudományos
cikk. Tulkok vannak rajta, és egy nemrégiben felfedezett őskori
barlang falán található. Egyedülálló lelet, de a média nem írt,
nem beszélt róla, és akkoriban még Éva sem kapta fel rá a fejét.
Tíz nappal ezelőtt azonban, amikor meglátta a Carnot cellájának
falára festett képet, azonnal elutazott a barlanghoz, hogy a saját
szemével láthassa azokat a kosokat.
Lucie összeszedetten folytatta, és igyekezett a legapróbb
részletre is kitérni. Beszélt a cro-magnoni által lemészárolt
Neander-völgyi családról, arról, hogy a fagyos barlangban
konzerválódott testeket a lyoni genomikai intézetbe szállították,
hogy onnan aztán nem sokkal később elrabolták a cro-magnoni
múmiáját. Szót ejtett persze Fécapm-ról is, a gyanúsan viselkedő
tudósról, akit követett a lyoni utcákon, felidézte a Duchère
negyedbeli panellakásban lezajlott elég durva találkozót,
ahonnan aztán szinte egyenes út vezetett a Montmartre-ra,
ahova azért ment, mert meg akarta érteni, hogy mi történt.
Sharko egyre riadtabban, idegesebben hallgatta. Végül nem bírta
tovább, és felpattant. Látszott rajta, hogy majd’ szétveti a düh.
– Meg is ölhettek volna – nézett Lucie-re szigorúan. – Mégis
hogy képzelted ezt az egészet?
– A lányomat gyilkolták meg. Nem engem, őt! A sors
rendelése volt? Vagy szerencsétlen véletlen? Leszarom. Az
egyetlen, ami érdekel, az, hogy itt ülök nálad, és előbbre kell
jutnunk.
Hallgattak. Lucie-nek sajgott minden porcikája, az idegei
pattanásig feszültek. Végül felállt, és a konyha felé indult.
– Van még sör?
Sharko bólintott. Nézte, ahogy Lucie határozott mozdulattal
felrántja a frigó ajtaját, kibontja az üveget, és visszasétál.
Ugyanolyan jó zsaru volt, mint régen, ugyanolyan gyors, élénk és
okos. Pedig az átélt tragédia akár totálisan kiölhetett volna belőle
mindent.
Lucie hangjára eszmélt.
– Volt valami nyoma Terney-nél a cro-magnoninak vagy az
ellopott vizsgálati eredményeknek?
– Nem. Nem volt titkos labor vagy ilyesmi. Életemben nem
jártam még ennyire tiszta, rendezett házban. Viszont a múmia
kinagyított fényképe ott lóg a könyvtárszobában egy
főnixmadarat és egy méhlepényt ábrázoló festmény mellett. Ami
a vizsgálati eredményeket illeti, nos… nem találtunk semmiféle
informatikai eszközt a házban. Nyilván elvitték.
– Mi derült ki Terney-ről?
– Haladunk, holnapra többet fogunk tudni. Így elsőre annyi
látszik, hogy szülész-nőgyógyász volt, az újszülött- és
csecsemőgyógyászat szakértője, és emellett még megírta azt a
könyvet is, amelyet éppen a kezedben tartasz… Szóval, egy
sokoldalú és elismert tudóssal van dolgunk.
– Mondj el mindent, amit tudtok, és az is érdekelne, ti hogy
jutottatok el hozzá.
– Menj el! – mondta halkan Sharko.
Lucie lecsapta a sörét az asztalra, a tekintete villámokat szórt.
– Baszd meg, Sharko! Rúgj ki, ha akarsz, de én nem fogom
megkönnyíteni a dolgod…
Ott állt előtte ökölbe szorított kézzel, és egyenesen a szemébe
nézett. Sharko elnyúlt a kanapén.
– Idd meg a sörödet, és higgadj le…
Lucie még mindig levegő után kapkodott, de leült, és
hatalmasat húzott az üvegből. Egész nap óriási volt rajta a
nyomás. Várta, hogy hasson végre az ital. Sharko ujjai a
sörösüveg nyakára fonódtak.
– Akkor figyelj jól.
Nagy vonalakban elmondta, hol tart a nyomozás. A lateralitás
és az erőszak kapcsolatát tárgyaló doktorival kezdte, azután
áttért Éva Louts sportolókkal és vad, kalandozó népekkel
kapcsolatos kutatásaira, a mexikói útra, majd az egyelőre
érthetetlen manausi kiruccanásra, amely után a lány több
kérelmet is benyújtott, hogy Franciaországban bebörtönzött
erőszakos bűnözőkkel találkozhasson. A jelek szerint így jutott el
Carnot-ig. Sharko utalt arra, hogy érzése szerint a brazíliai út
valamiféle fordulatot jelentett Éva Louts kutatásaiban, amit az is
alátámasztani látszik, hogy a jelek szerint vissza akart menni
Manausba, már a repülőjegyét is megrendelte. A nyomozás
gyakorlati részét illetően röviden beszámolt a diáklány
holttestében talált fogzománcdarabkáról, amely aztán elvezette
őket Terney-hez, aki, a dolgok jelen állás szerint, egyelőre az
utolsó láncszem a történetben.
Lucie még végig sem gondolta az elhangzottakat, és sok
részlet, apróság, benyomás hiányzott ahhoz, hogy tökéletesen
érezze az ügyet, de hagyta, hogy az ösztönei vezessék.
– A balkezesnek született Grégory Carnot azt követően kezdett
el fejjel lefelé rajzolni, festeni, hogy kitört rajta az agresszió. A vér
szerinti szüleit nem ismerjük, a születését követőn, még a
kórházban lemondtak róla, majd örökbe fogadták. A
laktózérzékenységtől eltekintve nem volt vele különösebb gond,
probléma.
– Frappáns összefoglalás.
– Harmincezer évvel ezelőtt, egy szintén balkezes
cro-magnoni ember kiirtott egy teljes családot, majd elkészített
egy szintén fejjel lefelé álló barlangrajzot. Két ember volt, aki
észrevette a hasonlóságot, és összefüggést vélt felfedezni a két
eset között. Az egyik Stéphane Terney, a párizsi orvos és kutató,
akit elsősorban a cro-magnoni génállománya érdekelt, annyira
méghozzá, hogy a jelek szerint el is raboltatta a testet, a másik
pedig egy Éva Louts nevű biológushallgató, aki, ha jól értettem,
főleg a saját doktorija, illetve a lateralitás és az erőszak közötti
összefüggés kapcsán tett felfedezései révén keveredett az ügybe.
– Így van.
– Mára mindketten halottak, és valószínűleg ugyanaz a
személy végzett velük. Az egyik a lateralitás és az erőszakra való
hajlam között próbált összefüggést találni, a másik pedig, egy
valóságos DNS-őrült, a cro-magnoni génállományát akarta
felderíteni, vagy épp ellenkezőleg, megóvni a kutatók kíváncsi
tekintetétől. A gyilkos jónak látta mindkettővel végezni, ami csak
annyit jelent, hogy a két személy között van egy közös pont…
– Éva Louts visszajött Brazíliából, és azonnal elkezdte
szervezni a balkezes, erőszakos bűnözőkkel való találkozóit,
adatokat, fényképeket gyűjtött róluk… majd tervezni kezdte az
újabb brazíliai utazást… Olyan ez az egész, mintha…
– Mintha egy megbízatást teljesítene, mintha felkérték volna,
hogy gyűjtsön adatokat, és a munka végeztével vigye azokat ki
magával.
– Pontosan.
Lucie felemelte Terney könyvét.
– A balkezesek, a cro-magnoni ember génállománya, a DNS és
ez a titkos kódokról szóló könyv… Mintha mindezek
összefüggenének.
– Csak azt nem tudjuk, hogy hogyan.
Lucie belekortyolt az üvegbe, és megtörölte a száját. Lassan
kezdett felengedni benne a feszültség.
– Gondolkozzunk! Mi lehet a közös két olyan lényben, akiket
több ezer év választ el egymástól?
– A DNS, a gének?
Lucie hevesen bólogatott.
– Ez a következtetés adódik a nyomozás eddigi
eredményeiből. A jelek szerint ez az egész összefügg azzal a
nyomorult DNS-molekulával, pedig a lyoni kutatóintézet
igazgatónője kijelentette nekem, hogy az erőszakra való hajlam
nem a gének útján terjed, és hogy a sokat emlegetett erőszakgén
csupán legenda… Arról nem is beszélve, hogy ostobaság lenne azt
állítani, hogy Carnot-t rokoni szálak fűznek egy több száz, több
ezer generációval korábban élt ősemberhez.
– Miért lenne az? Nem a gólya hozott minket, és igazolható
módon azok a cro-magnoniak jó néhányunknak az ősei.
Akárhogy is van, úgy gondolom, Terney tudott valamit…
Valamit, ami dacol az idővel, és amit csak azért nem hozott
nyilvánosságra, mert a gyilkos még időben lépett, és
megakadályozta benne.
– Ahogy Loutsot is… Két különböző út és mód, de a
végeredmény ugyanaz.
– A halál…
Sharko a könyv felé bökött.
– Belenéztél már?
– Igen, átfutottam. Szerintem nem sokkal több, mint egy
szakácskönyv Nagyjából az a lényege, hogy fogod az emberi
kromoszómákat, legöngyölíted a DNS-üket, összefűzöd, és
megkapod a genetikai örökségünket, a génállományunkat alkotó
körülbelül hárommilliárd A, G, T, C betűkből álló sorozatot. Ha
ez megvan, csinálsz mindenféle statisztikát, számítást, keresel
néhány egybeesést, és elnevezed őket titkos kódnak…
– Elég jól eligazodsz ebben az egészben.
Lucie nagyot sóhajtott, majd komor pillantást vetett Sharkóra.
– Valamennyi tényleg ragadt rám… Egy éve én vettem le
magamtól a DNS-mintát, hogy összevethessék azt az erdőben
talált megégett holttestből származókkal.
Lucie lassan beszélt, a szavai tonnás súllyal nehezedtek a
fotelben egyre mélyebbre süppedő Sharko agyára és lelkére.
– Végigkövettem az azonosítási folyamat összes szakaszát,
egész addig éjjel-nappal ott voltam a laborban a maszkos és
kesztyűs technikusok mellett, amíg össze nem vetették a
DNS-em nyomorult A, T, G, C sorozatát a… a…
– Az erdőben talált kislányéval.
– Igen. Máig emlékszem az egész folyamatra.
Sharko igyekezett közömbös arcot vágni, és valamiféle
láthatatlan falat emelni maga köré, de a méreg lassan
elárasztotta a testét. Látta Lucie lányainak az arcocskáját,
hallotta a nevetésüket, szinte érezte, ahogy a napsütötte homok
csiklandósan körbefolyja a lábacskájukat. A hangok, az illatok
egy életre bennünk maradnak. Azon az egy évvel korábbi napon a
Sable-d’Olonne-i tengerparton Lucie azért nem kísérte el a
lányait a fagylaltoshoz, mert a szerelmes Sharko szóval tartotta,
éppen az érzéseiről beszélt neki. Egyetlen perc elég volt… Néhány
tünékeny, rövid pillanat elég volt ahhoz, hogy Clarát és
Juliette-et elrabolják. Az ő hibája volt… Mindenről ő tehetett.
Lucie csendben gondolkozott egy ideig, majd a számítógépre
nézett.
– Szeretnék utánanézni Stéphane Terney-nek. Irt egy könyvet,
elismert ember volt, biztos, hogy sok mindent találhatunk róla az
interneten.
Sharko a söréhez menekült. Az ital súlyos kortyokban,
hangosan folyt le a torkán, az agyában egymást kergették a
gyötrő gondolatok.
– Hajnali két óra van – biccentett az óra felé. – Ugyanazt
csinálod, mint egy éve. Pihenned kellene egy kicsit.
– Neked is.
Sharko felsóhajtott.
– Jársz pszichológushoz vagy valakihez, aki segít túlélni ezt az
egészet?
Lucie arcizmai összerándultak, és bár nem akarta, hirtelen
mozdulattal megragadta és puhán, szinte simogatva körbefogta
Sharko kezét.
– És te? Tudod, te milyen állapotban vagy? Mi van veled,
Franck? Nekem kellene ilyen állapotban lennem, nekem
kellene…
Sharko a szavába vágott.
– Nekem nem maradt semmim, senkim…
Üres tekintettel meredt maga elé, aztán hirtelen felpattant.
Látszott rajtra, hogy megbánta, amit mondott, hogy sajnálja,
szégyellj az egészet.
– Basszus, nincs jogom siránkozni neked. Gondolhatsz
bármit, Lucie, vagyok, aki vagyok és olyan, amilyen. Megvannak
a magam apró szokásai, és van egy munkám, ami nem hagy túl
sok időt arra, hogy különösebben belegondoljak bármi másba.
Kell ennél több?
Odament a számítógéphez, leült elé, és bekapcsolta. Lucie a
sörével a kezében szorosan mögé lépett.
– Amíg nem találkoztunk megint, volt olyan, hogy gyűlöltelek,
Franck.
Sharko csak ült, Lucie pedig elnézte a görnyedt hátát. Hiába
minden, a zsarus külső, törékenynek tűnt, mint egy
porcelánbaba. Lucie pontosan emlékezett, hogy milyen volt,
amikor néhány órával az ikrek eltűnése után, minden tehetetlen
gyűlöletét Sharkóra zúdította. A jelen lévő rendőrök végül
megkérték Sharkót, hogy tűnjön el, és tartsa magát távol
Lucie-től.
– Tulajdonképpen nem hiszem, hogy volt olyan napom az
utóbbi időben, amikor nem gyűlöltem valakit. Mikor kit, a régi
parancsnokomat, az anyámat, sőt még a lányomat, Juliette-et is.
Elfutották a szemét a könnyek, félrefordult.
– Nem érted, ugye? Nyilván betegnek, rossz anyának
gondolsz… Azt hiszed, hogy őrült vagyok, hogy az agyamra ment
ez az egész…
– Soha nem ítéltelek el, Lucie.
– Folyamatosan ugyanazok a mondatok zakatolnak az
agyamban. Miért nem Juliette halt meg? Miért őt találták meg a
rendőrök Carnot házában? Miért őt hagyta életben? Csupa,
csupa olyan kérdés, amelytől csak akkor szabadulhatok majd
meg, ha sikerül mélyre, nagyon mélyre eltemetni magamban
Grégory Carnot-t.
Felsóhajtott.
– Még él, Franck… Grégory Carnot él és virul annak az
embernek a révén, aki megölte Terney-t és Éva Loutsot. Ez a
gyilkos nem áll meg félúton. Mi nem értjük, hogy mi zajlott le
Carnot fejében, de biztos vagyok benne, hogy vannak emberek,
akik tudják. Meg akarom találni, meg kell találnom a gyilkost…
Juliette élete, az ő gyerekeinek az élete múlik ezen. Anyám azt
mondja, hogy meg kell oldani a konfliktusokat, hogy szembe kell
velük nézni, nem szabad eltemetni őket. Csak akkor lesz vége
ennek az egésznek, ha megtaláljuk a válaszokat.
Lucie nagyot nyelt, a keze nyirkos volt, az az egy sör is a fejébe
szállt. Sharko nem jutott szóhoz, a könnyeivel küzdött. Juliette
élete, az ő gyerekeinek az élete múlik ezen.
– Közel járunk, Franck… Az erőszak… Ugyanúgy, ahogy
tavaly, csak most az időben játszódik az egész, nem a térben.
Nagyon furcsa, hogy ilyen mély hatással van rád, rám… ránk.
Mintha…
– Mintha a nyomunkba szegődött volna…
Ismét elhallgattak, súlyos csend telepedett a szobára.
– Egyformák vagyunk – nézett fel Lucie végül. – Mindketten a
dolgok mélyére akarunk ásni, és nem érdekel, hogy ezért milyen
árat kell fizetni.
Sharko kikapcsolta a monitort. Fogalma sem volt, hogy miért
ült oda a géphez. Valószínűleg csak Lucie tekintete elől
menekült.
– Sajnálom, nekem már benyújtották a számlát… Vége… Én
már réges-régen kicsengettem, amit kellett.
– Semminek nincs vége! Hogy lenne, amikor minden
fájdalmaddal, dühöddel együtt itt vagy, és a szemembe nézel?
– Fogalmad sincs arról, hogy miféle harag van bennem.
– Érzem. Tudnod kell, hogy amíg nem kapok választ a
kérdéseimre, nem hagyom magam hazazavarni. Engedd, hogy az
ügy közelében maradjak… A te közeledben…
Sharko csak ült, az egeret babrálta, és képtelen volt elszánni
magát. Lucie végtelenül hosszúnak érezte a csendet, a
várakozást, és ahogy ott állt, hirtelen kifutott belőle minden erő.
Mintha az áthatolhatatlannak hitt páncélzatát, amely mindaddig
az összes csatában megvédte, most hirtelen egyetlen gyenge
szellő lefújta volna róla. Lassan megfordult, és rogyadozó,
bizonytalan léptekkel az ajtó felé indult. Szédült, forgott vele a
világ, apró, fényes pontok ugráltak a szeme előtt. A megállás,
pihenés nélkül átszáguldott hosszú kilométerek összes
fáradtsága, stressze hirtelen maga alá temette.
– Ne haragudj, hogy zavartalak – motyogta.
Sharko felpattant, és az ajtó elé állt, majd magához szorította
Lucie-t, ő pedig a férfi vállába fúrta a fejét, és egész testében
remegve zokogni kezdett. Az ereje végére ért, az ájulás
környékezte.

Amikor a kanapéra fektette, Lucie már aludt. Sharko


felsóhajtott, leült mellé, és sokáig csendben simogatta az arcát.
Egy ideig hagyta, hogy átjárja a lelkét a gyilkos szomorúság és
a bűntudat, aztán magára csukta a hálószoba ajtaját.

Egy-két órát aludhatott a valóság és a rémálmok világa között


vergődve. Zaklatott képek, hangok, gondolatok népesítették be a
sötétet, és amikor az eszébe jutott, hogy a halálosan kimerült,
elesett Lucie alig néhány lépésnyire van tőle, beleszédült a
gondolatba. Görcsösen szorongatta a takarót. Olyan érzése volt,
mintha két részre szakadt volna, mintha a sajátjaként élné újra
Lucie történetét az összes gyötrelemmel és kétségbeeséssel
egyetemben.
A mellkasán összefont kézzel éppen a plafont bámulta, mint
egy felravatalozott halott, amikor fél nyolc tájban megcsördült a
mobilja. Pascal Robillard volt az.
A hadnagy azért telefonált, mert kiderítette, hogy ki a
pizsamás fickó.
Egy Párizs XV. kerületében működő speciális otthonból
szökött meg.
Daniel Mullier-nek hívták, és autista volt.
26.

Sharko lábujjhegyen osont ki a hálóból, nem akarta


felébreszteni Lucie-t. Gyorsan rendbe hozta magát a
fürdőszobában, majd rövid üzenetet firkantott egy fecnire, és
már indult is. A kávét és a rádiózást ezúttal kihagyta. Vetett egy
pillantást Lucie-re, beléhasított, hogy mennyire szeretné
magához szorítani, aztán inkább becsukta maga mögött az ajtót.
A szíve majd’ megszakadt. Szerette volna, ha örökre eltűnik, de
érezte, belehalna, ha este a munka után hazatérve nem találná
ott. Lehet, hogy képes lenne egy kis melegséget csempészni Lucie
életébe? Lehet, hogy segíthetne neki ismét bizalommal tekinteni
a jövőbe? Vagy lehet, hogy inkább Lucie segítene rajta?
Mogorván tette meg az utat a reggeli dugóban. Ült a káosz, a
zaj közepén, és rengeteg kérdés kergette egymást benne.
Kialvatlan és zaklatott volt. Sharko bekanyarodott a Boldogság
névre keresztelt speciális otthon parkolójába, és keresett egy
helyet, majd üdvözölte a kollégáját, aki nem sokkal korábban
érkezhetett. Levallois az autónak dőlve dohányzott, duzzadt
szeme körül látványos karikák sötétlettek.
– Na, hogy ment a boncolás? – nyújtotta a kezét Sharko.
– Legalább két órán át kínozták az áldozatot,
cigarettaparázzsal csinos kromoszómás mintát perzseltek bele,
aztán meg felvágták az ütőerét. Nem egyből halt meg, de néhány
másodperc után nyilván elveszítette az eszméletét. A többi már
csak afféle kórboncnoki szőrszálhasogatás, nem túl érdekes a
számunkra. Hihetetlenül pocsék, minden mértéken felül szar
éjszakám volt… Szolgálok és védek… Éljen a rendőrség!
Láthatóan alig állt a lábán, úgyhogy Sharko vállon veregette,
majd barátságosan lódított egyet rajta. Az elegáns, Haussmanne
stílusában épült palotát egy kecses kovácsoltvas kerítés és egy
gyönyörű, virágba borult kert választotta el az utcától. A XIV.
kerületben a legismertebb Sainte Anne-on kívül is számos
pszichiátriai intézmény működött.
– Terney könyvéről kiderült valami?
– Több biológus dolgozott a jelentésen egész éjszaka. Ismerték
már a könyvet, a statisztikákon, a matematikai képleteken és az
eugenetikus eszmefuttatásokon kívül egyelőre nem találtak
benne semmi érdemlegeset. Elég hosszú, kértek még egy kis időt,
de ha engem kérdezel, a legnagyobb bajuk az, hogy nem igazán
tudják, mit kell keresniük.
– Eugenetikus eszmefuttatásokat mondtál? A számok és
képletek között?
– A laborvezető azt mondta, ha többet akarunk tudni,
ugorjunk be hozzá. Elég harapós kedvében volt…
– Mi az, hogy ha többet akarunk tudni? Mielőtt meghalt
volna, Terney az utolsó erejével is erre a könyvre mutogatott…
Még szép, hogy többet akarunk tudni…
Egy Vincent Audebert nevű férfi fogadta őket. Ő vezette a
tizennégy felnőtt korú, önellátásra képtelen, súlyos autizmusban
szenvedő beteget befogadó intézményt. Daniel Mullier-t,
tekintettel az állapotára, néhány órával korábban visszahozták az
otthonba. Egyértelműen kizárható volt a gyanúsítottak köréből,
mivel az igazgató elmondása szerint mindössze két napja, tehát
Terney meggyilkolása után tért vissza abból a speciális
bretagne-i központból, ahol egyhetes üdültetésen vett részt a
többi beteggel együtt.
Vincent Audebert az egyik földszinti ablakra mutatott.
– Daniel szobája az udvarra néz, és régebben, úgy két-három
éve lehetett, egyszer már meg is szökött.
– Miért tehette?
– Stéphane Terney azt ígérte neki, hogy tegnap eljön érte, és
magával viszi egy DNS-konferenciára. Hosszú évek óta ismerik
egymást, havonta egyszer-kétszer találkoztak. Terney mindig
betartotta, amit ígért, Daniel számára pedig nagyon sokat
jelentettek ezek az együttlétek. Ezúttal azonban…
Nem fejezte be a mondatot.
– …Daniel ekkor, hogy mutassa, mennyire haragszik, elkezdte
megszámolni, hogy hány rizsszem van egy kilós zacskóban. Ha
rájön, bezárkózik a szobájába, mi pedig hagyjuk, hogy
végigcsinálja ezt szertartást… Mást egyszerűen nem lehet vele
csinálni ilyenkor.
– Az este folyamán nem vették észre, hogy eltűnt?
Az igazgató megcsörgette a zsebében dudorodó hatalmas
kulcscsomót.
– Ez nem egy börtön, itt nincs éjszakai szolgálat, itt senki nem
jár körbe ellenőrizni a létszámot, és, hacsak nem feltétlenül
szükséges, indokolatlanul nem rontunk be a betegekhez. Daniel
kimászott az ablakon, átjutott a kerítésen, aztán eltűnt a
városban. Járt már Stéphane Terney-nél, úgyhogy ismerte az
utat.
– Van arra valami esély, hogy Daniel elmondja nekünk, hogy
mit láthatott a házban, hogy milyen kapcsolatban állt
Terney-vel?
– Nem, tökéletesen kizárt. Daniel nem beszél, és írásban is
csak betűsorozatokkal, számokkal, illetve képletekkel fejezi ki
magát. Ez az egyetlen nyelv, amit ismer. A saját érzelmeivel sincs
tisztában, nemhogy a másokéval. Éppen ezért roppant nehéz
behatolni abba a világba, amit az autisták építenek maguk köré…
Terney-nek viszont sikerült, ő képes volt kapcsolatot teremteni,
és a matematika nyelvén kommunikálni Daniellel.
– Az autizmus melyik formájában szenved Daniel egész
pontosan?
– Az egyik legsúlyosabb fajtában. Nem mennék bele a
részletekbe, de tökéletesen képtelen a szóbeli kommunikációra, a
szociális készségek terén abszolút fejletlen és tökéletesen magába
forduló személyiség. Furcsa módon, e súlyos fogyatékosságok
ellenére Savant-szindrómás, tehát bizonyos területeken meglepő
teljesítményekre képes. Például hihetetlen a memóriája, és
kivételes képességekkel rendelkezik a statisztika terén, illetve a
betű- és számsorozatok elemzésében. El sem hinnék… Meg
fogom mutatni azt a szobát, amelyet kifejezetten az ő számára
rendeztünk be, az többet fog mondani minden szónál.
Elindultak az épületben, amely egy iskolára emlékeztetett a
leginkább. Sharko elnézte a folyosókon csupaszon árválkodó
fogasokat, az üres termekben álldogáló asztalokat, székeket, a
falakra kifüggesztett rajzokat, festményeket. Hihetetlen rend és
tisztaság volt. A felnőtt betegek még nyilván a mellékszárnyban
található szobáikban tartózkodtak. Valami furcsa, kissé
félelmetes béke és nyugalom lengte be a helyet.
– Hogy ismerkedtek meg egymással? – kérdezte Sharko. –
Mármint Terney és Daniel…
– Még 2004-ben történt. Terney eljött ide. Hallott Danielről,
tudta, hogy mennyire ügyes a nagy betű- és számcsoportok
elemzésében. Szeretett volna találkozni vele, mert éppen
akkoriban készült könyvet írni a DNS-ről, és abban nagy szerep
jutott volna a számoknak és a statisztikáknak. Arra gondolt, hogy
Daniel esetleg képes olyan dolgokat is meglátni a molekulákban,
amit más nem, tehát segíteni neki.
– Mégis miféle dolgokat?
– Matematikai szabályszerűségeket, valamiféle olyan
egyetemes szabályt, amelyet ez a végtelen A, G, T, C betűsorozat
követ. Terney a rendet kereste a káoszban.
Az igazgató benyitott egy vakítóan fehér falú, nagyon magas,
kör alakú szobába. Sharko és Levallois szóhoz sem jutott a
döbbenettől. A körbefutó polcokon több ezer tökéletesen
egyforma kötet sorakozott. Terney könyvtára nevetségesnek,
jelentéktelennek tűnt ehhez a gyűjteményhez képest. A
számozott kötetek növekvő sorrendben követték egymást… 1, 2,
3, 4…
– Ezek olyanok, mint amilyet Terney-nél is szorongatott? –
hajolt közelebb Sharkóhoz Levallois.
Daniel a terem közepén ült egy íróasztalnál, és a kezében tollal
egy nyitott kötet fölé hajolt. Előtte egy bekapcsolt laptop,
amellett pedig egy dobozban több tucat egyforma toll sorakozott.
Daniel fel sem nézett, csak és kizárólag a feladatára
összpontosított. Megállás nélkül, finom, szapora mozdulatokkal
írt. Amikor Sharko körbepillantott, látta, hogy a polc bal szélén, a
341. és 343. sorszámot viselő kötet közötti résbe valaki egy
darabka piros szövetdarabot csúsztatott. Hirtelen az eszébe
jutott, hogy amikor megtalálták Danielt Terney-nél, éppen a 342.
kötetet lapozgatta.
Az igazgató széles mozdulattal körbemutatott.
– Pontosan ötezer darab kötet van itt – magyarázta halkan –,
és ezek mindegyike pontosan háromszáz oldalas. Sem több, sem
kevesebb. Terney csináltatta őket Daniel számára. Azok a
könyvek, amelyek a piros rongy után állnak, még üresek… Tehát
gyakorlatilag az összes.
Levallois szeme elkerekedett a csodálkozástól.
– Üresek? És tele fogja őket írni? De mivel?
Audebert leemelte az első kötetet a polcról, és kinyitotta.
– Az ember teljes génállományával. A negyvenhat
kromoszómánk DNS-ét alkotó hárommilliárd A, C, T és G
betűvel… Az élet nagyenciklopédiáján dolgozik tehát, a
leghatalmasabb könyvön, amelyben titkosítva benne van a
szerveink felépítése, az ősein által megtett hosszú út és az összes
olyan utasítás, amelyet a szervezetünkben üldögélő kis kódfejtők
évszázezredek óta olvasnak, hogy elkészíthessék a minket éltető
proteineket.
Levallois zavartan, hitetlenkedve forgatta az apró,
gyöngybetűkkel telerótt lapokat. AAGTTACC… és így tovább, az
összes polc, összes kötetének összes lapján…
– Az 1-es kromoszóma szekvenciájának legelejét tartja a
kezében – magyarázta az igazgató. – Daniel hat éve kezdte a
munkát, napi tíz órában, amely alatt százezer betűt ír, tehát
körülbelül napi ötven oldalt tölt meg.
Sharko elnézte az üres kötetek végtelen sorát, és belegondolt a
Daniel előtt álló hihetetlen mennyiségű munkába.
– Te jó ég…
– Hát igen… Reménytelen vállalkozás. Ha évi
háromszázhatvanöt napot dolgozik, és ebben a tempóban halad,
annak ellenére, hogy iszonyú sebességgel ír, több mint száz évre
lenne szüksége. Az egész hátralévő életét ezzel fogja tölteni… Ír,
ír, ír…
A két zsaru összenézett.
– De miért? – kérdezte Sharko.
– Hogy miért? Mert ebben él, ez a világa, ebben ölt testet
mindaz, ami a lelkében kavarog, és mert csak ezen a módon
képes kifejezni magát, csak így képes levezetni az agyában
tomboló hihetetlen mennyiségű energiát. Minden hiányzó
képessége, az összes fény, amelyet nem képes érzékelni maga
körül, ebben az egyetlen feladatba koncentrálódik. Számunkra
persze értelmetlenségnek tűnik, de neki ez jelenti a mindenséget.
Daniel rátalált a maga útjára.
Sóhajtva a számítógép felé biccentett.
– Daniel a modern ember két különböző, a Génoscope nevű
oldalon hozzáférhető génállományát teszi ki a képernyőre. A
részleteket most hagyjuk, inkább azt nézzék, hogy csinálja: az
első génállományt a képernyő felső részén nyitja meg, megjegyzi,
leírja a lapra, majd továbblép. Tudniuk kell, hogy a génállomány
több millió egymást követő képernyőt tölt meg.
– De miért két génállományt néz, ha csak a felsőt másolja le?
Az igazgató a kötetben látható aláhúzott betűkre mutatott.
Laponként egynél, kettőnél nemigen volt több belőlük.
– Daniel nem egyszerűen másolja a génállományt, hanem alá
is húzza a referenciaállomány és a másik közötti eltéréseket.
– Azt akarja mondani, hogy ennyire kevés különbség van két
génállomány, tehát két ember között?
– Pontosan… Az ön DNS-e 99,9 százalékban megegyezik a
busmanokéval, a feketékével, a kínaiakéval vagy a mongolokéval.
Genetikailag sokkal közelebb áll ezekhez az emberekhez, mint a
dzsungelben találomra befogott csimpánzok egymáshoz. Éppen
ezért beszélünk emberi génállományról és nem az emberek
génállományairól, és ezért nincs az interneten annyi genom,
ahány ember. Tulajdonképpen csak azért van fent két
génállomány, mert akkoriban két program futott párhuzamosan.
Az emberiség tagjainak génállománya néhány „apró hibától”
eltekintve szinte tökéletesen azonos. Csak hogy világos legyen,
ezek a hibák a felelősek például a különböző szemszínekért. A
valamennyi sejtünk DNS-ében megtalálható hárommilliárd A, T,
C, G bázis közül mindössze három-négy millió kerül eltérő
helyre, és képez egyénenként eltérő, egyedi láncolatot. Az ön
genetikai kötete, felügyelő, néhány aláhúzott betűtől eltekintve
szinte pontosan megegyezik Danielével, az enyémmel vagy bárki
máséval.
Sharko döbbenten hallgatta, ugyanakkor viszont nagyon
megsajnálta a fiatalembert, aki előtt még ott állt az egész élet, és
aki valami olyasmivel fogja eltölteni ezt a rengeteg időt, amit egy
számítógép néhány másodperc alatt elvégezne.
– Miről szól pontosan Terney könyve? Miért vonta be a
munkába Danielt?
– Kezdetben csak és kizárólag statisztikák lettek volna benne.
Stéphane Terney eljátszadozott ezekkel a híres-neves A, T, C, G
betűkkel, és egy sor, az elhelyezkedésükkel, az ismétlődéseikkel
vagy a DNS-láncban található mennyiségükkel kapcsolatos
számítást végzett. Elosztotta például az ATA szekvenciák számát
a CCC szekvenciák számával (a három betű sorozatát egyébként
kodonnak hívjuk), és meglepően sok esetben egész számot, 13-at
vagy 7-et kapott, noha azt gondolnánk, hogy inkább teljesen
esetleges törteket kellett volna. Daniel ebben segített neki…
– Ezért került a Vitruvius-tanulmány emberalakja a borítóra…
Azt akarta sugallni, hogy az emberi tökéletesség titka a DNS-ben
rejtőzik.
– Így van. Én a magam részéről mindig is meglehetősen
szkeptikusan viszonyultam az efféle „szenzációs felfedezésekhez”
mert úgy gondolom, hogy egy ekkora betű- és számhalmazból
bármit ki lehet hozni, csak akarni kell…
Elhúzta a száját.
– Ez a könyv nem lenne több, mint egy, a DNS-ről írt
közönséges Da Vinci-kód utánzat, de azt hiszem, hogy
tulajdonképpen csak ürügyként szolgált. Terney a saját
eugenikus nézeteinek a kifejtésére használta fel, arra, hogy az
eutanázia, a méhen belüli problémák esetén automatikus és
módszeres abortusz, és az általa a földet fenyegető vírusnak
tekintett öregedő népesség kiszorítása mellett érveljen. Terney
végső soron az emberiség tisztaságát és fiatalságát akarta
megőrizni, és úgy vélte, hogy bizonyos fajok, bizonyos genetikai
betegségek megtörik azokat a tökéletes matematikai
szabályszerűségeket, amelyeket Daniel segítségével sikerült
kimutatnia az emberi génállományban… Ezek, az ő szavaival
élve, „betolakodók” nem méltók arra, hogy szerepeljenek az
utódainkra hagyott genetikai örökségben. Arra használta fel
Danielt, hogy éppen a Danielhez hasonló emberek iránt szítson
előítéletet, én pedig ezt mindig is viszolyogtató és kegyetlen
eljárásnak éreztem.
Sharko a halrajok leggyengébb, legsebezhetőbb tagjainak a
sorsára gondolt. Terney ugyan a genetika felől közelítette meg a
kérdést, de tulajdonképpen ugyanezt az üzenetet akarta
megfogalmazni.
– Ugyanakkor mégis hagyta, hogy továbbra is találkozzon
Daniellel – jegyezte meg.
– Eleinte próbáltam véget vetni ennek a kapcsolatnak, de
Daniel boldogtalan volt, és a rohamai is súlyosabbá váltak. Azt
hiszem, hogy a számokon és a betűkön keresztül valami fontosat
kapott Terney-től, és hogy a lelke mélyén igazán szerette őt. A
DNS volt a kulcsa annak a vastag és súlyos ajtónak a zárjához,
amely fogságban tartja Danielt, és ezt a kulcsot kapta meg
Terney-től, úgyhogy hagytam, de megvallom őszintén, sohasem
kedveltem meg. Most hogy meghalt, mégis szomorú vagyok,
mert nem tudom, mi lesz Daniellel…
A fiatalember ekkor felállt, elvitte a tollát az egyik sarokba,
majd kivett egy újat a dobozból. Sharko nézte a polcokon
sorakozó egyforma, üres köteteket, amelyeknek nagy része
sohasem fog megtelni. Hirtelen az eszébe jutott valami.
– Daniel egyébként olvasta a könyvet?
– Ott tartja az éjjeliszekrényén, szinte minden este átfutja…
Sharko és Levallois egymásra néztek, az igazgató pedig
folytatta.
– Az olvasás talán nem a legmegfelelőbb kifejezésedé mindjárt
megértik. Daniel természetesen nem érti az eugenikus
eszmefuttatásokat, tehát a szöveg tartalmi részét. Nagyon nehéz
röviden elmagyarázni, hogy miként működik… mondjuk azt,
hogy az összes kezébe kerülő könyvet „betűk sorozataként”
értelmezi. Ez leegyszerűsítve azt jelenti, hogy egy szövegre
pillantva érzékeli a kapcsolatokat, és felfigyel a különböző
alakzatokra. Ha képes lenne akár szóban, akár írásban
kommunikálni, bár fogalma sincs, hogy mit jelent a betűkből
összeálló szöveg, azt egyetlen szempillantás alatt megtudhatnánk
tőle, hogy az adott oldalon hányszor fordult elő például az „e”
betű.
Sharko ujjai finoman összerándultak.
– Szeretném látni azt a példányt.
Az igazgató bólintott, és kifelé indult.
– A szobájában van, mindig pontosan ugyanarra a helyre
teszi. Mindjárt jövök.
– Ez rettenetes – dünnyögte Levallois, amikor magukra
maradtak. – És még mi panaszkodunk. Ez a srác nincs még
húszéves, és itt fogja leélni az életét ebben a szobában.
– Az elmebeteg olyan, mint a lassú hal.
Sharko közelebb lépett Danielhez, az pedig megérezve, hogy
valaki áll a háta mögött, egy kissé még jobban előregörnyedt, és a
válla közé húzta a fejét, de közben is folyamatosan írt. Jobb keze
csontos hüvelykés mutatóujja el volt deformálódva, úgy tartotta
a tollat, ahogy a csavarhúzót szokás. Sharko szerette volna
megnyugtatni a fiút, barátságosan a vállára tenni a kezét, de
végül nem csinált semmit.
Audebert visszatért, átnyújtotta a könyvet Sharkónak, ő pedig
figyelmesen belelapozott. Hosszú oldalakon át vonultak a szeme
előtt a semmitmondó DNS-szekvenciák, amelyek alapján aztán
Terney mindenféle statisztikai kimutatást, grafikont készített, és
különböző következtetéseket vont le. Daniel egyetlen
megjegyzést, jegyzetet sem fűzött a szöveghez, de akadt néhány
olyan lap, amelynek be volt hajtva a csücske, amelyet láthatóan
többet forgatott, mint a többit. Például az 57. oldal… „Vegyük
szemügyre az alábbi DNS-szakaszt” – állt a lap tetején, alatta
pedig egy több száz A, T, C, G betűből álló szekvencia
következett. Sharko nem a számára értelmetlen sorozaton
lepődött meg, hanem azon, hogy Daniel kivétel nélkül az összes
betűt aláhúzta.
– Tudja, hogy miért csinálta? – mutatta meg a szóban forgó
lapot az igazgatónak.
Audebert a homlokát ráncolta.
– Ezt eddig nem is vettem észre… Daniel, ahogy azt az első
kötet kapcsán elmondtam, azt húzza alá, ami eltér a képernyőn
látható referencia-génállománytól. A számítógép segítségével
akár kereshet is a genomban… Lehet, hogy rákeresett erre a
szekvenciára a Génoscope-on, és mivel nem találta meg, aláhúzta
az egészet?
Sharko tovább nézelődött a könyvben. 141., 158., 198., 206.,
235., 301. oldal… Mindig ugyanaz a kezdő mondat: „Vegyük
szemügyre az alábbi DNS-szakaszt”, majd az aláhúzott betűk.
Daniel nagyon kitartó volt.
Levallois elsétált a polchoz, és levette a 2-es számú kötetet.
Felütötte, lapozott néhányat, aztán megvonta a vállát.
– Nem értem… Csak nagyon kevés eltérés akad a két
génállomány között. Ezer, kétezer betűnként egy-egy, a
könyvben viszont az összeset aláhúzta. Hogy lehet ott ennyi
eltérés?
– Lehet, hogy Stéphane Terney véletlenszerűen megalkotott
szekvenciákat szerepeltetett, csak úgy, a példa kedvéért? Vagy…
Audebert izgatottnak tűnt. Néhány pillanatra maga elé
meredt, aztán csettintett egyet.
– Vagy… lehet, hogy van egy másik magyarázat.
Elvette Sharkótól a könyvet, és alaposan szemügyre vette a
kérdéses részt.
– Daniel és Terney miatt elég sokat foglalkoztam a DNS-sel…
Meg akartam érteni. Tudom például, hogy a molekula mely
részén találhatók az ilyen hirtelen, jól elhatárolható és jelentős
szekvenciaváltozatok. Ezeket hívják mikroszateliteknek.
A polcokon sorakozó kötetek felé mutatott.
– Lesz olyan, hogy Daniel eljut egy adott részhez, amelyben
ugyanúgy, mint a könyvben, egymás után százával, ezrével kell
aláhúznia a betűket, majd pedig visszatér minden a normális
kerékvágásba… Igen, ezek a mikroszatelitek lesznek. A
rendőrségi laborokban naponta használják őket a
DNS-vizsgálatoknál, mivel olyanok, mint az ujjlenyomat.
Egyénenként különbözőek, egyediek és mindig a génállomány
meghatározott helyén helyezkednek el.
Sharko és Levallois döbbenten nézett egymásra.
– Ezeknek a mikroszateliteknek az alapján határozzák meg a
genetikai profilt? – kérdezte Sharko.
Az igazgató hevesen bólogatott.
– Pontosan. Uraim, a jelek szerint hét különböző DNS-profil
keveredett a sok egyéb adat közé… Hét olyan személy
vonalkódjáról van szó, aki itt él, jár-kel közöttünk.
27.

Sharko és Levallois szélvészként viharzott be a bűnügyi


rendőrség tudományos részlegének a quai de l’Horloge-on
található központjába, amely különböző szolgálatokra osztva, de
egységes irányítás alatt látta el feladatát. A toxikológia, a
ballisztika, az iratanalízis irodáinak, laborjainak útvesztőjében a
legmodernebb és legdrágább műszaki technológia segítségével
elemezték a vért, a cigarettacsikkeket, a robbanóanyagokat és a
hajszálakat.
Jean-Paul Lemoine, a molekuláris biológiai labor vezetője, egy
aprócska irodában fogadta őket. A rövid, őszes szőke hajú és
szemöldökű férfi a negyvenes éveiben járhatott. Átlagos, nem
különösebben feltűnő jelenség volt. A munkája? Ő volt az, aki az
embereivel olyan hatalmas gépeket irányított és kezelt, mint
amilyenek például a DNS-töredékeket sokszorosító, szelektáló és
elemző PCR-amplifikálók vagy a szekventálók voltak.
Kissé zavartan hellyel kínálta őket.
– Szóval a mikroszatelitek… Nos, az emberüknek igaza volt,
valóban ott lapulnak a könyv adatrengetegében. Előbb-utóbb
nyilván megtaláltuk volna őket, a nagy kérdés csak az, hogy hány
napba, hétbe telt volna.
Az előtte heverő könyvre nézett.
– Akárhogy is, igen ötletes megoldás genetikai kódokat egy
több ezer példányban megjelenő könyvben elrejteni, mert így
akadályozható meg a leginkább, hogy egy titokról lehulljon a
lepel… Ismertem a könyvet. Amikor megjelent, Terney ingyenes
példányokat küldetett az egyetemeknek, a könyvtáraknak, és
persze számos tudósnak, kutatónak. Afféle marketing volt ez,
reklám, amellyel a saját, a könyv matematikai adattömege mögé
rejtett eugenikus nézeteit igyekezett népszerűsíteni. A módszer
nem új, A teremtés nagy atlasza című, a darwinizmus tanait
kétségbevonó munka török szerzője ugyanehhez az eszközhöz
folyamodva igyekezett az általa képviselt kreacionista álláspontot
népszerűsíteni. A török kutató a világ tudósainak és értelmiségi
olvasóinak ajánlotta a valóban kiváló, elmélyült és roppant
igényesen dokumentált könyvét.
Visszatolta a kötetet Sharko elé.
– Mi érdekelné még önöket? A genetikai profil elkészítésének
részletes és pontos menete?
– Nem, nem igazán… Azért jöttünk, hogy kiderítsük, nem
lehetne-e rákeresni erre a hét profilra a FNAEG-ben.
Sharko ötlete volt. FNAEG néven azt a nemzeti elektronikus
DNS-adatbázist emlegették, amelybe 1998 óta az összes szexuális
bűncselekmény elkövetője bekerült, és amelyben 2007-től
kezdve gyakorlatilag az összes olyan személyt nyilvántartották,
akit a csendőrség vagy a rendőrség eljárás alá vont. Az adatbázis
jelentősen megkönnyítette a bűnüldöző szervek munkáját, mert
az elkövető azonosításához sok esetben elég volt a tetthelyen
talált DNS-t összevetni a nyilvántartásban szereplő profilokkal.
Lemoine nem tűnt túlságosan lelkesnek.
– Ööö… Ahhoz, hogy lefuttathassuk a keresést, előbb
betűnként be kellene pötyögnünk az egészet a gépbe. Normál
esetben beérkeznek ide a nyálas pálcikák, a spermafoltos
ruhadarabok, mi pedig betesszük a mintát a gépbe, ami aztán
kiadja az adott DNS-profilt. Jelen esetben azonban nincs ilyen
minta, csak és kizárólag írott betűk… Nézzék ezeket az oldalakat,
önök is láthatják, hogy egy genetikai minta akár több ezer
betűből is állhat… Órákba telne a rögzítés, és akkor még nem
beszéltünk az esetleges elütések kiszűréséről, ami hihetetlen
koncentrációt, és hosszú órákat igénylő munka… És mindezt
persze szorozzuk meg héttel. Ami engem illet, ezt az éjszakát már
átdolgoztam, úgyhogy most egy picit fáradtnak érzem magam.
Zavartan megvonta a vállát, láthatóan nem érdekelte semmi
más, csak az, hogy minél hamarabb hazamehessen.
– Tudja, felügyelő, a FNAEG-ben kevesebb mint másfél millió
genetikai profil van, szóval Franciaország lakosságának nem
egészen 2 százalékáról szerepel benne adat… Hangsúlyoznám
tehát, hogy csak és kizárólag francia állampolgárokról van szó, a
külföldiek ebből ki vannak hagyva. Végül, de nem utolsósorban,
egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy a könyvben
szereplő DNS-minták valódiak, lehetnek akár…
– Emberek haltak bele ebbe az ügybe – vágott a szavába
Sharko. – A fejemet tenném rá, hogy a minták valódiak. Terney
belevette őket a könyvébe, aztán kapcsolatba lépett egy
Savant-szindrómás autistával, hogy ha őt egy nap baj érné,
legyen valami nyom, amin elindulhatunk. Nyilvánvaló, hogy
előbb-utóbb akkor is eljutottunk volna Daniel Mullier-hez, ha
nem tartózkodik a gyilkosság helyszínén. Olyan ő, mint… mint
valami kulcs, amely beleillik a lakatba… Csinálja meg! Kérem.
A tudós némi töprengés után letette az asztalra a
kávésbögréjét, és nagyot sóhajtva bólintott.
– Rendben. Megpróbálom. Valakinek diktálnia kéne.
Felvette a könyvet, Sharko felé nyújtotta, ő pedig kapásból
továbbadta Levallois-nak.
– Gyerünk, nagyon rosszul aludtam… Ugrál a szemem, és ég
is.
– Mert az enyém nem… – zúgolódott Levallois, aztán mély
levegőt vett, és letelepedett Lemoine mellé.
A tudós aggodalmasan nézett rá.
– Csak ne hibázzon, nem szabad félreolvasnia. Megmutatom,
hol kell kezdenie, hogy belepasszoljon a program által használt
formátumba.
Gondosan bekarikázta a valamennyi minta esetében azonos
kezdőszakasz utáni betűt.
– Akkor kezdjük! Lassan, tagoltan…
Levallois olvasni kezdett, Lemoine pedig írta.
– AATAATAATAATGTCGTC…
Nagyjából húsz perc múlva Levallois egy hatalmas
szusszantással jelezte, hogy a végére értek, Lemoine pedig
elégedetten és megkönnyebbülten megnyomta az Enter
billentyűt. Néhány másodperces várakozás következett. A
rendszer összevetette az első DNS-mintát az Ecullyben található
szerveren tárolt milliónyi adattal.
NINCS TALÁLAT – jelent meg az üzenet a képernyőn.
Csalódottan néztek egymásra.
– Az első minta ismeretlen. A jelek szerint nem működik az
elmélete, felügyelő. Leálljunk?
– Folytassuk.
Újrakezdték. A második mintára sem volt találat. Kávéztak,
Levallois rágyújtott, Sharko pedig fel-alá mászkált. Következett a
harmadik minta… Semmi. A negyedik… A processzor zúgott, a
ventilátor lázasan dolgozott. Lemoine szeme elkerekedett.
– Nem igaz. Talált, süllyedt. El sem hiszem.
Sharko felpattant a helyéről, és odarohant. Lemoine felolvasta
a képernyőn látható üzenetet. Keresztnév, vezetéknév, születési
dátum.
– Grégory Carnot, 1987. január.
Sharko úgy érezte, mintha közvetlen közelről golyót
eresztettek volna a mellkasába. Levallois egy pillanatra behunyta
a szemét, majd ismét a képernyőre nézett. Nem akart hinni a
szemének.
– Te jó ég, mi ez az egész?
– Ismerik? – kérdezte a tudós.
A fiatal hadnagy bólintott.
– A meggyilkolt lány, akinek az ügyében nyomozunk,
meglátogatta a börtönben. Legalábbis azt hiszem.
A tekintetét mereven Sharkóra szegezte.
– Vagy tévednék, Franck? Éva Louts járt Grégory Carnot-nál,
nem? Szerepelt azon a bizonyos listán?
Sharko aggodalmasan nézett rá, majd a vállára tette a kezét.
– Menj, nyújtóztasd ki a tagjaidat! Majd én folytatom.
– Alig látsz ki a fejedből. Egyetlen betűt sem téveszthetsz.
Biztos, hogy menni fog?
– Nem vagyok hülye.
Levallois végül örömmel hagyta magát meggyőzni, és átadta a
helyét, Sharko pedig Carnot DNS-profiljára szegezve a tekintetét
leült egy székre. Miért rejtette el Terney a gyilkos mintáját a
könyvben? Mi közük lehetett egymáshoz? Sharko megrázta a
fejét, és a betűkre meredt, mintha csak egy keresztrejtvénybe
készült volna belevágni. Most ez a legfontosabb, töprengeni ráér
később is…
– Kezdhetjük? – kérdezte Lemoine.
– Kezdjük…
Sharko a mutatóujját a betűk alatt csúsztatva olvasni kezdett,
és ha kemény küzdelem árán is, de végül mégiscsak sikerült
engedelmességre bírnia el-elkalandozó figyelmét. Lemoine
szótlanul gépelt, egy óra ketyegett valahol, Sharkónak lassan
izzadni kezdett a tenyere, a szoba levegője szinte vibrált a
feszültségtől.
Ötödik minta: semmi. Levallois visszajött a három kávéval,
amelyet a folyosón álldogáló automatából szerzett. A koffein
végigcsergedezett rajtuk, és kicsit megbirizgálta, feltüzelte a
feltétel nélküli megadás gondolatával játszadozó neuronjaikat. A
hatodik mintára sem volt találat. Hatalmas, csalódott sóhaj
szakadt fel belőlük. Sharko ásítozott, és a szemét dörzsölgette,
Lemoine pedig az ujjperceit ropogtatta. Talán ez volt a
legrosszabb…
– Na, gyerünk, essünk túl az utolsón, még mielőtt elszáll az
agyunk!
Újrakezdték, és hangyaszorgalommal, betűről betűre haladva
felépítették a DNS-mintát, amelyet a föld hétmilliárd lakója
közül csupán egy, egyetlenegy mondhatott a magáénak.
Enter.
A hetedik, az utolsó minta átszáguldott a FNAEG adatbázisán,
majd megjelent az eredmény.
EGYEZÉS – ugrott az arcukba az üzenet, de a program sem
nevet, sem fényképet nem hozott fel.
Lemoine rákattintott a „Keresés részleteinek lekérdezése”
feliratú ikonra.
– A szóban forgó mintát a csendőrség vitte fel a rendszerbe,
mindössze három napja. Nevet nem adtak meg, ami azt jelenti,
hogy…
Sharko nagyot sóhajtva a tenyerébe temette az arcát.
– …ami azt jelenti – folytatta Sharko Lemoine mondatát –,
hogy a DNS-mintát egy bűntény helyszínén találták, de nem
tudjuk, hogy kitől származik. Abból, hogy nincs még
nyilvántartva, az is következik, hogy az illetőnek nagy
valószínűséggel ez az első komolyabb bűncselekménye. Sejtem a
választ, de meg tudná mondani, hogy milyen ügyről van szó?
– Gyilkosságról – válaszolta Lemoine elhaló hangon.
28.

Lucie a föld felett lebeg, a lába nem éri a talajt. Mintha


valami hűvös és csendes isteni fuvallat venné a szárnyára.
Próbálja elfordítani a fejét, de a ránehezedő, széles
szemellenzőkkel felszerelt hámszerűség megakadályozza ebben.
Nyugtalan tekintete reménytelenül a mindent elárasztó
éjszakai sötétben világító aprócska és fényes négyzetre
szegeződik. Felmorajlik a vihar, megremeg a föld, és a
következő pillanatban súlyos tárgyak kezdenek zuhogni az
égből. Urnák… Tökéletesen egyforma urnák ezrei robbannak
apró darabokra körülötte pokoli csörömpölés közepette.
Meglepő módon a szétfröccsenő szilánkok egyike sem találja el,
mintha valami pajzs védené. A láthatatlan erő magával
ragadja, Lucie előtt megnyílik az út, emelkedni kezd, és behatol
a vakító fénybe. Fájdalmasan becsukja a szemét, a fény
csendesedni kezd, ő pedig lassan visszanyeri a látását. Több
száz, szabályos sorokba, oszlopokba rendezett boncasztal felett
száll, suhan. A hideg acéllapokon egyforma holttestek hevernek.
Aprócska, meztelen, a felismerhetetlenségig összeégett
holttestek… Ha a szenvedésnek lenne arca, az övék lenne az, a
testük pedig, mint a sivatagi táj, száraz és repedezett… Lucie
észreveszi, hogy az egyik halott gyerek nem tökéletesen
kiterítve hever, mint a többi, a karja nem a teste mellett
nyugszik, hanem a mellkasán. Valamit tart a kezében. Lucie,
aki súlytalanul lebegve apró mozdulatokkal siklik, úszik a
levegőben, arra irányítja magát. Ahogy közeledik, a
hullámokban terjedő égett szag egyre erősebb lesz. A gyerek
szemhéja hirtelen felpattan, és láthatóvá válik a mögötte
tátongó fekete lyuk. Lucie hangtalanul felkiált, de
megállíthatatlanul siklik tovább a feneketlen szemüreg felé. És
akkor meglátja, hogy a gyerek egy ugyanolyan urnát tart a
kezében, mint amilyen ezrével zuhogott az égből. A feketén
tátongó szemüreg egy hatalmas, mindent elnyelő örvénnyé
válik, Lucie képtelen tovább küzdeni, és tehetetlenül hagyja,
hogy a fékezhetetlen erő beszippantsa. A gyerek felé nyújtja az
urnát, ő elveszi tőle, és a következő pillanatban az óriás szem
sötétje magába rántja… Lucie felsikolt még, aztán csak zuhan,
zuhan megállíthatatlanul.

Verítékben úszva, a saját kiáltozására riadt fel. Félálomban


hunyorogva nézte a falat, a plafont, a spártai rendet és a csak a
legszükségesebbre szorítkozó berendezést… Beletelt egy időbe,
mire sikerült rendezni a gondolatait, és rájönnie, hol is van.
L’Haÿ-les-Roses, Sharko… Az éjszakai beszélgetés… és aztán a
filmszakadás…
Gyűrötten, kócosan meredt maga elé, az egyik lábáról
hiányzott a zokni… Felült. Kába volt, a szíve vadul kalimpált,
majd’ kiugrott a helyéről. Nem múlt el hét anélkül, hogy a halott
gyerekek ne kísértették volna. Mindig ugyanazokat a képeket
látta, és a vége is mindig ugyanaz lett: az a kétségbeesett, vak
zuhanás a sötéten tátongó szembe… Lucie tudta, hogy az álom
üzen valamit. A szem, az örvénylő sötétség a Clara íriszén látható
apró hibára utalhatott, az égből hulló urnák pedig arra
figyelmeztethették, hogy fel kell nyitnia a szemét. De miért? Mit
kellene látnia? Mit nem vett észre eddig?
Franck! Itt vagy?
Néma csend. Lucie az órára pillantott. 08.57… Úristen!
Lélekszakadva megkereste a mobilját. Jó néhány üzenetet
kapott. Az édesanyja aggódott, mert régóta nem kapott hírt
felőle. Azonnal felhívta, hogy megnyugtassa, és megmondja neki,
hogy minden rendben van.
Nehezen találta a megfelelő szavakat, és nem is volt egyszerű
megértetni vele, hogy még nem azonnal indul haza. Az anyja
értetlenül és dühösen fogadta a zavart és ügyetlen
magyarázkodást. Szigorú és számonkérő volt… Hogy képes Lucie
ismét belevetni magát abba a rémálomba, amely az egész életét
romba döntötte? Carnot meghalt, eltemették, Lucie miért nem
képes elfogadni ezt a tényt, és az útjára engedni azt a
szemétládát? Miért akar kísértetekkel hadakozni? Kinél töltötte
az éjszakát? És így tovább, és így tovább… Megállíthatatlanul
sorjáztak a kérdések. Lucie hosszú perceken át hagyta, hogy az
anyja minden keserűségét és aggodalmát rázúdítsa, majd egy idő
után, nyugodt hangon megkérdezte, hogy Juliette-tel minden
rendben van-e, hogy jól kijön-e az új osztálytársaival.
Marie kurtán-furcsán közölte, hogy igen, és minden további
nélkül letette.
Lucie a lelke mélyén tökéletesen igazat adott az anyjának.
Egyszerűen nem volt képes stabil és kiszámítható kapcsolatot
kiépíteni a kislányaival, megadni nekik az igazi, a valódi anyai
szeretet biztonságát és nyugalmát, az a tény pedig, hogy rendőr
volt, egyszerre töltötte be a magyarázat, az ok és a kifogás
szerepét. Csak úgy volt képes szeretni a lányait, ha hiányoztak
neki, és térdig kellett gázolnia a világ mocskában, a
legocsmányabb gazembereket kellett üldöznie ahhoz, hogy
hullafáradtan hazatérve felfogja, van körülötte egy család, amely
szered, és amely talán az egyetlen esélyt jelenti a számára, hogy ő
is szerethessen valakit.
A tragédia óta egy új, mindennél elviselhetetlenebb igazsággal
kellett szembesülnie: Clarát mindig is máshogy, jobban szerette,
mint a testvérét. Most pedig, azokban a pillanatokban, amikor
Juliette valamiféleképpen Clarává alakult a szemében, minden
gyengédségét, szeretetét rázúdította, ha viszont megmaradt
Juliette-nek, Lucie hol szerette, hol pedig…
Ebbe inkább nem gondolt bele… Nagyot sóhajtva a konyha
felé indult. Egy levélke várta az asztalon: „Csinálj magadnak egy
kávét! Még maradt egy-két holmid a hálószobái szekrényben.
Kérlek, menj el ma estig.” Lucie összeharapta a száját,
összegyűrte a cetlit, és egyetlen mozdulattal a szemétbe hajította.
A hálószobába ment. A fantasztikus terepasztal eltűnt, a sínek
műanyag zacskókba hajigálva várták a lomtalanítást. Minden
tárgy, szín, hangulat eltűnt, és a katonásan bevetett ágy, az élére
hajtogatott, tökéletesen ránctalan ágynemű a kórtermek
lélektelen rendjét idézte.
Még a 0-s méretű, szikrázóan fekete, fa és szén tárolására
egyaránt alkalmas billenő kocsival szerelt Ova Hornby mozdony
is eltűnt, pedig attól korábban Sharko soha, semmi pénzért nem
vált volna meg.
Előkotorta a szekrény mélyéről az előző év nyarán ott hagyott
ruháit, amelyeket két naftalingolyó társaságában gondosan
lefóliázva talált meg. Sharko kihajította a kedves vonatait, de
megőrizte annak a nőnek a ruháit, akiről azt sem tudta,
viszontlátja-e még egyáltalán…
Amikor kivette a csomagot, egy doboz lőszert és egy fegyvert
pillantott meg Sharko pulóverei mögött. Egy 375-ös Smith &
Wesson Magnum… Lucie a kezébe vette. A rendőrök túlnyomó
többségének a szolgálati pisztolyán kívül volt általában egy
második fegyvere is, amit vagy azért tartott, hogy legyen mivel
gyakorolnia a lőtéren, vagy azért, mert gyűjtő volt.
Kíváncsiságból kinyitotta a forgótárat, aztán borzongva nézte az
egyetlen töltényt, amit úgy tettek be, hogy a ravaszt meghúzva az
kerüljön az ütőszeg alá. Egyszerű hanyagság lett volna? Sharko,
elnézve a jelenlegi állapotát, efféle őrültségre is képes lenne?
Lucie úgy érezte, jobban teszi, ha nem gondol bele, Sharko
pontosan mire akarná használni a fegyvert, úgyhogy szépen
visszatette a helyére.
Feltépte a lefóliázott csomagot. Fehérneműt, egy fekete
farmert és egy krémszínű ujjatlan pólót vett ki belőle, majd
elindult a fürdőszoba felé. Belépve azonnal a szemébe ötlött a
csempére ragasztott papír, amelyen Sharko a testsúlyának
meglehetősen nyomasztó képet mutató változását (drámai
csökkenését) könyvelte. Lassan, de biztosan közelített a
hetvenkilós határértékhez. Lucie szíve összeszorult. Sietősen
lezuhanyozott és felöltözött. Ahogy ott állt a síri csendben, és
belenézett a hatalmas tükörbe, Sharkót látta maga előtt, amint
iszonyú magányában éjjel-nappal egyre csak emészti magát, és
megszállottan próbál mindenért vezekelni… És ha eljön a
pillanat, ha nem bírja majd tovább, végső megoldásként,
menedékként ott lesz a fegyver…
Miután megitta a kávéját, és rendet csinált maga után,
észrevette a számítógép mellett heverő borítékot. Este még
mintha nem látta volna… Sharko véletlenül felejtette ott, vagy
kifejezetten neki szánta, hogy belenézzen?
Kinyitotta. A Terney-gyilkosság helyszínén, a
könyvtárszobában és a házi kiállítóteremben készült fényképek
voltak benne. Lucie elnézte a fosszíliákkal, ásványokkal teli
tárlókat, a csontvázakat, a furcsa festményeket a főnixszel, a
méhlepénnyel, és mellettük a cro-magnoni múmiáját ábrázoló
fotót… És ott volt persze a minden létező szögből megörökített
holttest… Lucie homloka ráncba futott. Az idős férfit
megkínozták, hatalmas és mély sebek éktelenkedtek a testén, a
szeme a semmibe révedt, az arcán pedig az a döbbent és
kétségbeesett utolsó, végső kérdés, amelyet szinte mindig ott
látni a meggyilkolt emberek arcán: Miért?
Bekapcsolta a számítógépet, megnyitotta a böngészőt, és a
keresőbe beírta a Stéphane Terney nevet. Feljöttek találatok,
amelyek között a tudósról szóló Wikipédia-szócikk állt az első
helyen. Lucie rákattintott, és meglepődve tapasztalta, hogy
milyen hosszú és részletes az ismertető. Komoly, igényes
újságírói munkának tűnt. Mégiscsak zseniális találmány az
internet, mosolyodon el.
Olvasni kezdett.

Stéphane Terney 1945. március 8-án született Bordeaux-ban.


A szövegbe illesztett fényképről egy ötvenes éveiben járó, sötét
öltönyös, szigorú és merev arcú, mosolytalan férfi nézett vissza
Lucie-re.
Terney fiatalsága – a négyszáz méteres síkfutásban francia
bajnoki címig jutó édesapja nyomdokain haladva – a sport
jegyében telt el. Keményen edzett, és tizennégy éves korában már
elindult a megyei bajnokság tízezer méteres futamán. Egymást
követték a versenyek, de sohasem sikerült beverekednie magát
az első háromba. Korán hátat fordított az iskolának, és tizenhat
évesen belépett az 57. gyalogezredbe, ahol kiváló
hosszútávfutó-csapat működött. Terney edzésmunkája ekkor ért
be, sikert sikerre halmozott a versenyeken, és bár a parancsnokai
nagyon elégedettek voltak vele, nem hagyták, hogy elhanyagolja
a tanulmányait, és szanitécképzésre küldték. A Földközi-tenger
túloldalán akkoriban tombolt az algériai háború, ám mivel úgy
gondolta, pótolhatatlan tagja a futókeretnek, Terney-t
tökéletesen váratlanul érte, hogy több ezer társával együtt őt is
átvezényelték az Algéria északnyugati részén található
nagyvárosba, Oranba, ahol a lakosság soraiba beszivárgó FLN és
az OAS tevékenysége nyomán mind inkább fellángolt az erőszak.
A muzulmánok és európaiak lakta negyedekben a
mindennapossá váló emberrablások és merényletek okán egyre
inkább átvette a hatalmat a rettegés. Terney a legjobb tudása
szerint tette a dolgát, és ápolta a sebesülteket. A fiatal és
tapasztalatlan szanitéc nehezen dolgozta fel, hogy hirtelen egy
olyan világban kell feltalálnia magát, ahol a háború, a terror
borzalma igazgatta a hétköznapokat, ahol senki sem számolta
már a robbanásokban leszaggatott végtagokat, ahol nyüszítő és
zokogó sebesültek haltak meg naponta a keze között.
1962. július 5-én egy csapásra minden megváltozott.
Lőfegyverekkel és késekkel felszerelkezett civilek rohamozták
meg az európaiak lakta épületeket. Betörtek a lakásokba,
válogatás nélkül tüzet nyitottak a vendéglők, kávéházak
közönségére, feltartóztattak, elhurcoltak és meggyilkoltak
mindenkit, aki csak az útjukba került. A szerencsétlenek közül
sokan megkínozva, megcsonkítva mészáros kampókra húzva
végezték… Féktelenül tombolt az erőszak. A békeszerződések
miatt a francia katonaság késlekedett közbelépni. Az utcákat
járva Terney-nek olyan érzése volt, mintha egy új, mindaddig
ismeretlen világ poklába merülne alá. Két kép beleégette magát
az agyába. Az első egy férfié volt, aki egy fal tövében ült, és az
arcán a halál őrületének földöntúli mosolyával a saját beleit
tartotta, ringatta az ölében, a második pedig…

Lucie fészkelődni kezdett a széken. Egyre kényelmetlenebbül


érezte magát. Ezek a rettenetes részletek… Nyilvánvaló volt, hogy
a szócikk szerzője alaposan kikérdezte Terney-t, a tudós pedig
megosztotta vele a legszemélyesebb, legfájdalmasabb titkait. Így
akart megszabadulni az emlékek nyomasztó súlyától, vagy
egyszerűen csak hírnévre, elismerésre vágyott?
Lucie kissé lehiggadt, és folytatta az olvasást.
A második kép… Terney az elsősegélytáskát szorongatva
haladt a szakaszával. Egyedül a bakancsaik csattogása verte fel a
kihalt utca csendjét. Hirtelen vékonyka, alig hallható hangokra
lettek figyelmesek. Terney először azt hitte, hogy egy bajba került
macska nyivákol az egyik házban, de kis idő múlva rá kellett
döbbennie, hogy csecsemősírást hall. Belökte az ajtót. A padlót
alvadt vér borította vastagon. A szoba közepén egy megcsonkított
és tökéletesen meztelen holttest hevert, a lába között, a durva
padlón valami furcsa, gyöngyházfényű tócsa közepén pedig egy
csecsemő sírt. A köldökzsinór még épen és sértetlenül
tekergődzött kettejük között. Terney üvöltve odarohant, és
átvágta az éltető köteléket. A maszatos és véres csecsemő ekkor
hirtelen elhallgatott, és néhány pillanaton belül meghalt. Amikor
a társai rátaláltak, Terney az egyik sarokban kucorgott, a halott
csecsemőt magához szorítva.
Egy héttel később már Franciaországban volt, majd kis időn
belül – túlérzékenysége és alacsony stressztűrő képessége miatt
– fel is mentették a további szolgálat alól.
Tizenkilenc éves volt csupán, de egészen új szemmel nézett a
világra, és mintha hirtelen felfogta volna, hogy mekkora érték az
emberi élet, egyetlenegy dologra, arra vágyott, hogy „valami
fontosat, hasznosat tehessen a honfitársaiért” Elhatározta, hogy
tanulni fog, és orvos lesz. Nehezen eldönthető, hogy önmaga, a
lelke mélyén őrzött rettenet képei, emlékei elől akart-e
menekülni, vagy valódi elhivatottságot érzett. Akárhogy is volt,
kiváló eredménnyel, szülész-nőgyógyászként szakvizsgázott
Párizsban. Várandós édesanyákkal akart foglalkozni, és
gyerekeket akart a világra segíteni.
A fogantatástól a megszületésig ívelő folyamat ugyanúgy
lenyűgözte, mint az anyai szervezetben lezajló számos bonyolult
és mégis egyetlen célnak alárendelt változás. Ámulva és
hitetlenkedve figyelte az élet keletkezésének mindennél
összetettebb csodáját, és meg akarta érteni, hogy miféle
intelligencia kormányozza a természetet, így rövid időn belül az
eredeti szakirány mellett az immunrendszer és azon belül is az
embrió, majd a magzat túlélését biztosító védelmi
mechanizmusok szakértőjévé képezte magát. Miért van az, hogy
az immunrendszer, amely minden idegen testre rátámad, és
gyakran még a beültetett szerveket is kiveti, megtűr, sőt fejlődni,
gyarapodni enged az anyai méhben egy olyan organizmust,
amelynek a genetikai állománya felerészben az apától származik,
tehát idegen? Miféle titkos eszközöket vet be az evolúció in vivo
– az emberi szervezeten belül – az utódok megszületése
érdekében?
Az élet ilyen nagy kérdései izgatták tehát Terney-t, aki
egyrészt szülész-nőgyógyászként, másrészt kutatóként követte a
maga számára kijelölt utat, és harmincéves korára már szép
számú publikációja jelent meg a szakfolyóiratokban, 1982-től
pedig – harmincöt éves volt ekkor – a preeclampsia, tehát a
terhesség során fellépő magas vérnyomás szaktekintélyei között
tartották számon világviszonylatban is. A terhes nők öt
százalékát érintő megmagyarázhatatlan és titokzatos
rendellenesség következtében a világra jövő, többségében gyenge
és fejletlen gyermekek közül csak kevés bizonyult életképesnek.

Lucie nyújtózkodott egyet. A szövegben számos link,


hivatkozás mutatott a Wikipédia egyéb szócikkeire.
Immunológia, preeclampsia, nőgyógyászat… Sokkal jobb,
használhatóbb anyag volt, mint amiből rendőrként dolgozhatott
volna. Felkelt, és töltött magának egy újabb csésze kávét.
Kinézett a konyhaablakon a parkra, ahol Sharko szívesen sétált
annak idején. Vajon még mostanában is elüldögél időnként azon
az öreg padon? Még mindig kijár szerdánként a családjához a
temetőbe? Lucie vetett még egy utolsó pillantást a városra, a
házak végtelenül hullámzó tengerére és a szürkés ködön át, a
messzeségben előderengő parányi Eiffel-toronyra, aztán
visszasétált a nappaliba.
Rendkívüli és nagyszabású figurának látta Terney-t, aki éppen
a káoszba zuhanó Algéria poklában találta meg az életcélját.
Miféle behegedni képtelen sebeket szerezhetett, miféle gyötrő,
vérben és mocsokban fogant emlékek mérgezhették meg az egész
életét? Mire gondolhatott, amikor világra segített egy-egy
csecsemőt? Úgy érezte-e, hogy minden újabb élettel fogy, enyhül
a fájdalom, hogy ha csak egy keveset is, de sikerült jóvátennie a
világot kormányzó igazságtalanság bűneiből?
Lucie visszaült a gép elé, és a kávéját kortyolgatva folytatta az
olvasást.
A preeclampsia tanulmányozása során egyre inkább beleásta
magát a genetika, a DNS-kutatás titkaiba, szinte ontotta magából
a témába vágó cikkeket, és ekkor, ezekben az írásokban jelent
meg először a munkásságára a későbbiekben jellemzővé váló
eugenikus megközelítés. Sokat utazott ekkoriban, számos, az
immunrendszerrel foglalkozó kutatóval, tudóssal találkozott, és
érzékletes példákon keresztül egyre határozottabban fejtette ki az
álláspontját olyan érzékeny témákban, mint amilyen a
tuberkulózis, a szifilisz és alkoholizmus által okozott társadalmi
és egészségügyi problémák, az örökletes betegségeknek a
gyermekvállalás egyre kitolódó időpontjából adódó egyre
gyakoribb felbukkanása, és az emberiség egyre romló, hanyatló
„genetikai öröksége” Elsődleges célpontja a legelesettebbeket, a
betegeket, a szegényeket felkaroló szociális ellátórendszer volt,
de nyíltan megkérdőjelezte a keresztényi szeretet
létjogosultságát is. Az arroganciája miatti rossz megítélést csak
és kizárólag kétségtelen hozzáértése, szakmai munkássága volt
képes enyhíteni valamelyest, de szülész-nőgyógyászként élve a
Veil-törvény adta lehetőségekkel, a terhesség során mutatkozó
legkisebb kockázat esetén sem habozott a köz érdekére
hivatkozva abortuszra biztatni a betegeit.
Terney a továbbiakban sokat forgott tudósok, szakemberek,
egyetemisták között, és minden jelentősebb szakmai
rendezvényen, eseményen megjelent. Az egyik, több száz fő előtt
elhangzó előadásán például azzal a kéréssel fordult a
hallgatóságához, hogy tegye fel a kezét az, akinek a baráti
körében, a családjában volt már rákos beteg, majd ugyanezt
megismételte a cukorbetegséggel és a sterilitással is, végül pedig
annak kellett jelentkeznie, aki a három esetből legalább egyben
érintve volt. Szinte az összes kéz a magasba lendült. Terney ekkor
a hallgatóság legnagyobb döbbenetére közölte: „A népesség egyre
inkább elöregszik, az emberiség genetikai gazdagsága napról
napra fogyatkozik, és a gyermekeink generációja az első, amely
rosszabb egészségi állapotban van, mint a szüleié.”

Lucie annyira megdöbbent, hogy félbehagyta az olvasást. Ő is


felemelte volna a kezét: az egyik volt kollégája cukorbeteg volt, a
nagybátyja pedig gégerákban halt meg ötvenkét évesen. Az
Alzheimer-kór és a mindenféle allergia jutott az eszébe, és az,
hogy egyre több olyan betegség létezik, amelyet száz évvel
korábban még hírből sem ismert az emberiség. Terney-nek igaza
volt. A nők egyre később szülnek, és egyre több az olyan gyerek,
akinek több egészségügyi problémája van, mint a szüleinek.
Kissé zaklatottan folytatta az olvasást.

Terney magánélete: 1980-ban, harminchárom éves korában


szerelmes lett, és megházasodott, majd hat év múlva elvált.
Felesége, a Párizsban ügyvédként dolgozó Gaëlle Lecoupet nem
tartott vele vidékre, amikor Terney-1 ugyanabban az évben
kinevezték a fővárostól százötven kilométerre fekvő Colombe
Kórház szülészeti-nőgyógyászati osztályának az élére.

Lucie-nek elakadt a lélegzete, amikor meglátta, hogy Terney


hol praktizált 1986 és 1990 között.
Reimsben…
Ahol 1987 januárjában Carnot született.
Lucie hitetlenkedve dörzsölte meg az arcát. Ekkora véletlenek
nincsenek… Reims… Lehet, hogy Terney éppen azon a
szülészeten dolgozott, ahol az édesanyja névtelenül megszülte,
majd magára hagyta Carnot-t? Lucie rávetette magát a
mobiljára, és felhívta a reimsi anyakönyvi hivatalt. Egy ideig
ide-oda kapcsolgatták, majd végül közölték vele a szülészeti
intézmény nevét.
Colombe Kórház…
Letette a telefont.
Csak akkor jött rá, hogy a homlokát a falnak támasztva az
egyik sarokban áll, mint egy büntetésben lévő csitri.
Szemernyi kétsége sem volt: bármily meglepőnek is tűnhet, de
1987-ben Stéphane Terney segítette a világra Grégory Carnot-t,
majd – huszonhárom évvel később – mindkettejük neve
felmerült ugyanabban a gyilkossági ügyben. Kizárt dolog, hogy
mindez a véletlen műve legyen. Ilyen nincs…
Ugyanakkor persze Lucie hiába törte a fejét, nem értette, nem
talált épeszű magyarázatot. Terney mindvégig nyomon követte
volna Carnot sorsát? Szemmel tartotta? Lehet, hogy kifejezetten
ő akarta a világra segíteni? De vajon miért?
Lucie sietősen átfutotta a szócikk utolsó részét.

Reims után Terney nem sokat hallatott magáról. 1990-ben


visszaköltözött Párizsba, gyors egymásutánban többször
megházasodott, majd el is vált, de egyik kapcsolatából sem
született gyermek. Egy neuillyi klinikán helyezkedett el, és – a
szülészi praxisát némileg leépítve – tovább folytatta a
preeclampsiával kapcsolatos kutatásait, és igyekezett még
mélyebbre ásni az immunológiában. 2006-ban megírta A kulcs
és a lakat című könyvét. Miután több ezer ingyen példányt
juttatott el intézmények és magánszemélyek gondosan
kiválasztott körének, egy időre ismét sikerült felkeltenie a
közvélemény érdeklődését a saját személye, illetve az eugenikus
tanok iránt, majd a hullám elültével minden visszatért a
megszokott kerékvágásba, ő pedig folytatta a munkát.
Lucie kikapcsolta a gépet, és a dohányzóasztalon heverő
autókulcsra nézett. Tudta, hogy melyik szülészeti osztály érdekli,
és volt egy születési dátuma is. Bár Grégory Carnot édesanyja
lemondott a gyermekről, és névtelenül szült, nyilván megvoltak
még valahol a korabeli iratok, és nyilván az egykori munkatársak
között is akad olyan, aki emlékszik még Terney-re, aki tud
mondani valamit az orvos és az anya kapcsolatáról, az
újszülöttről, sőt talán még a szülésről is. Ki tudja, lehet, hogy az
elátkozott gyermek, az anyja vagy az apja hagyott valamiféle
nyomot azokban az emberekben, akiket a sors az útjukba
vezérelt. Még az is elképzelhető, hogy a vér szerinti anya neve ott
lapul valamelyik dosszié mélyén… Ki tudja?
Próba, szerencse… Követnie kellene ezt a nyomot, hogy
kideríthesse, mi köze lehetett Terney-nek a lánya gyilkosához.
Nem egész két óra alatt le is érhetne Reimsbe…
Mielőtt elindult volna, megállt egy pillanatra, és végiggondolta
az egészet. Egy kórháznál kevés bürokratikusabb hely létezik a
világon, tehát jó eséllyel falakba fog ütközni. Ott már nem lesz
elég, ha azt állítja magáról, hogy rendőr… Szüksége van tehát egy
hamis rendőrigazolványra. Nem kell, hogy tökéletes legyen,
megteszi valami, amit gyorsan felmutathat a kellő pillanatban,
hiszen senki sem tudja, hogy pontosan hogy is néz ki az ilyesmi.
A pénztárcájában volt egy friss igazolványképe, Sharko
íróasztalán pedig ott tétlenkedett az a drága és vadonatúj színes
nyomtató…
Lucie belépett az internetre, ahol bőven akadt olyan honlap,
ahol „természetesen csak és kizárólag a tréfa kedvéért” a
jogosítványtól a diplomán át a születési anyakönyvi kivonatig
mindenféle iratot elő lehetett állítani. Negyedórával később a
masina már ki is köpte a fehér kartonlapra nyomtatott
rendőrigazolványt. Lucie úgy gondolta, jobb, ha továbbra is
megőrzi az inkognitóját, úgyhogy ismét az Amélie Courtois nevet
választotta. Gondosan kivágta a lapot, kissé meggyűrögette, hogy
használtnak tűnjön, majd ráragasztotta a videotéka
kölcsönzőjegyére szánt fényképet, és végül becsúsztatta a
pénztárca egyik kissé homályos műanyagból készült zsebébe.
Tapasztalat és magabiztos fellépés kérdése az egész, aztán
eltűnik, mintha a föld nyelte volna el. Bottal üthetik a nyomát.
Ismét átvedlett zsaruvá, és egy olyan párhuzamos valóságban
nyomozott, amelynek létezéséről senki, még Sharko sem tudott.
Lucie tudta, hogy senki sem ismeri annyira Grégory Carnot-t,
mint ő, és azt is kizártnak tartotta, hogy bárki rá fog jönni arra,
hogy a reimsi gyilkos éppen azon a szülészeten jött a világra,
amelyet bő két évtizeddel korábban Terney vezetett.
Eltette a tetthelyen készült fényképeket, felkapta a dzsekijét,
és becsapta maga mögött az ajtót.
A kapun kilépve nem vette észre a férfit, aki a ház előtt parkoló
autó volánja mögül figyelte. Miután Lucie eltűnt, Bertrand
Manien rágyújtott, és széles mosollyal az arcán a quai des
Orfèvres 36. felé vette az irányt.
29.

A Levallois által vezetett szolgálati Peugeot 407-es az A6-os


autópályán robogott Fontainebleau felé. Alaposan benne jártak
már a délelőttben, úgyhogy a forgalom folyamatosnak volt
mondható. Bár ezt a fogalmat párizsi lakosként mindig
viszonylagosként értelmezi az ember, annyi biztos, hogy az
előrejutáshoz nem kellett a kék villogót használniuk.
Mielőtt elindultak volna, Sharko még beugrott a 36-ba, hogy
tájékoztassa a többieket az új fejleményekről, és hogy lepasszolja
a teendőit – Terney barátait és kollégáit kellett volna kikérdeznie
– az egyik szerencsés kollégának.
A fontainebleau-i erdő déli peremén fekvő La
Chapelle-la-Reine felé tartottak. Claude Lignac
csendőrkapitánnyal volt találkozójuk, akinek néhány órával
korábban egy különösen véres bűncselekmény szakadt a
nyakába. Kettős gyilkosság történt az erdőben, és az elkövető
DNS-e szerepelt Terney 2006-os könyvében. A bűntény
szokatlanul kegyetlen jellegére való tekintettel az ügyet végül
elvették tőle, és átadták a csendőrség versailles-i bűnügyi
részlegének.
Arról, hogy a hat nappal korábban történt kettős gyilkosság
elkövetőjének DNS-e szerepel a négy éve kiadott A kulcs és a
lakat című könyvben, a 36 nyomozóin kívül természetesen senki
sem tudott, és mivel nem akarták, hogy a sajtó rákapjon az ügyre,
a rendőrök egyelőre szigorúan bizalmasként kezelték ezt az
értesülést. A hivatalos indoklás szerint azért érdeklődtek a kettős
gyilkosság iránt, mert az kapcsolódott az egyik ügyükhöz. Hogy
melyikhez, arról természetesen nem adhattak ki információt.
Egyelőre legalábbis.
Sharko nyomogatni kezdte a rádiót, és végül a Cranberries
Zombie című számánál állapodott meg. Levallois elmosolyodott.
– Az utóbbi napokban nagyon összekaptad magad. Ez az
öltöny… a séród… és mintha nem lennél annyira búskomor
sem… Lett valakid?
– Miért van az, hogy hirtelen mindenki ezzel cseszeget?
– Azt hallottam, hogy amióta meghalt a feleséged, nem volt
senkid, úgyhogy…
– Gondolkozz máson… Jobban tennéd.
Levallois megvonta a vállát.
– Kollégák vagyunk, a kollégák között pedig szóba szoktak
kerülni ezek a dolgok. Néha olyan érzésem van, mintha egy
jelzőlámpával dolgoznék együtt. Azt se tudja senki, hogy mit
csináltál igazán az Életvédelmi Főigazgatóságon… Amúgy meg
miért lenne kötelező mindig csak a szakmáról beszélni… Miért
nem kérdezel soha a magánéletemről például?
– Azért, mert jobb így. A munka éppen eléggé belemászik az
életedbe… Ha jót akarsz, a feleségedet és, ha vannak, a
gyerekeidet szépen otthon hagyod, és nem hozod őket magaddal
a 36-ba.
– Nincs még gyerekem… – nézett rá Levallois kissé
bizonytalanul –, de a feleségem terhes. Kislányunk lesz.
– Hát ez igazán csodálatos! – közölte kurtán-furcsán Sharko,
majd a tájat kezdte bámulni.
Levallois csalódottan megrántotta a vállát, és úgy döntött,
hogy a továbbiakban kizárólag az előttük kanyargó úttal, és a
rájuk bízott nyomozással fog foglalkozni. Egyre jobban izgatta az
ügy, és, ha csak mindig egy kicsivel is, de napról napra egyre
később ért haza. A maga számára is meglepő módon, minél
mélyebbre hatolt a sötétség birodalmába, annál inkább magával
ragadta a szenvedély, az izgalom. Lehet, hogy ő is úgy fogja
végezni, mint Sharko? Nem szívesen gondolt bele ebbe az
eshetőségbe, úgyhogy inkább visszatért a jelenbe, és megpróbálta
összegezni a legutóbbi fejleményeket.
– Stéphane Terney 2006-ban, tehát négy éve írta a könyvét.
Már akkoriban megvolt neki Carnot és a La Chapelle-la-Reine-i
gyilkos DNS-e, pedig azok akkor még nem szerepeltek a
FNAEG-ben. Tekintettel arra, hogy a genetikai profilunk nincs a
homlokunkra írva, nyilvánvaló, hogy Terney valahol, valamikor
találkozott velük, és vér- vagy nyálmintát, egy-egy hajszálat vagy
mit tudom én, mit szerzett tőlük, hogy aztán egy, a mi
laborunkban található eszközhöz hasonló masinán elkészítse a
DNS-profiljukat, amelyet aztán beletett szépen a könyvébe.
Sharko bólintott.
– Hét profil szerepel a könyvben, ezek közül kettő
megtalálható a FNAEG-ben. Minden jel szerint különös
kegyetlenséggel eljáró gyilkosokról van szó, amiből az látszik
következni, hogy hat másik elmeháborodott még szabadon
mászkál a nagyvilágban. A fontainebleau-i holttestek tanúsága
szerint ezek közül az egyik máris a tettek mezejére lépett, a
többiek pedig időzített bombaként járnak-kelnek közöttünk, és
ha így folytatjuk, előbb-utóbb ők is fel fognak robbanni.
– Lehet, hogy már meg is tették… Elképzelhető, hogy már ők
is gyilkoltak, csak nem hagyták ott a DNS-üket a tetthelyen, de az
sem kizárható, hogy külföldön ténykednek. Erről tudunk
valamit?
Mindketten elhallgattak, és a gondolataikba merültek. Kik
lehetnek ennek az árnyékseregnek a tagjai? Mi indítja be bennük
az erőszakot, és mi készteti őket arra, hogy rettenetesnél
rettenetesebb gyilkosságokat kövessenek el? Sharko a homlokát
az ablakhoz tapasztva elnyomott egy ásítást. Hiába volt minden,
egy újabb álmosságroham tört rá, amely aztán, mintha savat
ivott volna, lassan, fájdalmasan marta ki magának az utat az
agyától a kislábujja hegyéig. Nézte az autó előtt rohanó
választóvonalat, a lassan változó tájat. A lakótelepi tömbök
nyomasztó szürkeségét előbb a szellősen pompázó mezők, majd a
Fontainebleau-t körülvevő erdőség váltotta fel… Mint egy
rettenthetetlen zöld óriás, amely naponta birokra kel a várossal,
hogy két vállra fektesse a betonrengeteget, és visszaadhassa a
természetnek az őt megillető hatalmat.
Sharko el-elszunyókált, de ahogy a feje előrebukott,
szívdobogva azonnal fel is riadt, Levallois pedig lehajtott az
autópályáról, és újabb tíz perc múlva megérkeztek a háromezres
La Chapelle-la-Reine-be, amely tágas rétek között, az erdőtől két
kilométernyire feküdt. A csendőrkapitányság ugyanolyan szürke
és jellegtelen volt, mint a település többi középülete. A
parkolóban mindössze két darab, sötétkék szolgálati jármű
árválkodott.
Levallois leparkolt, és próbált valamiféle életjelet kicsikarni a
kábán pislogó Sharkóból.
– Én ezt tényleg nem értem – mutatott körbe. – Mi a bús
francot keresünk itt? A bűnügyi részlegük nyomoz, náluk van
minden anyag… Miért nem oda mentünk? Azzal nyerhettünk
volna valamennyi időt.
– Claude Lignac, a fickó, akihez jöttünk, nyilván ki van
akadva, hogy elvették tőle az ügyet, és lefogadom, hogy többet
tud bárkinél… Amúgy meg nem fog túl sokat kérdezősködni, én
pedig nagyon szeretem az olyan embereket, akik nem
kérdezősködnek túl sokat.
– A főnök azt akarta, hogy a bűnügyi részleghez menjünk…
Figyelmen kívül hagytuk az utasítását… Nem nagyon bírom az
ilyesmit.
– Ott csak morzsákat szórtak volna elénk… Mégis mit
képzelsz? A rendőrség és a csendőrség harca nem a képzelet
szüleménye, hanem a véres valóság. Időnként kénytelen az
ember leszarni a szabályokat, és a megérzéseire hagyatkozni.
Kiszálltak, és az épület felé indultak. A sötétkék
egyenpulóveres fiatal törzsőrmester udvariasan tisztelgett, majd
bekísérte őket Claude Lignac százados irodájába. A harmincas
évei közepén járó, joviális arcú, vékony és elegáns bajuszkát,
illetve kis, kerek szemüveget viselő férfi pontosan úgy nézett ki,
mint egy angol detektív. A kölcsönös bemutatkozást és a bűnügyi
rendőrség hirtelen támadt érdeklődésének okát firtató
rutinjellegű kérdéseket követően a százados lekapott egy dossziét
a polcról, és az autókulcsát lóbálva kifelé indult.
– Ha jól értettem, elsősorban is a tetthely érdekli önöket.
– Valóban. Ha ki tud minket vinni, ott beszélgethetnénk.
Nagyjából követi, hogy a bűnügyi részlegük hol tart? Továbbra is
rajta tartja a szemét az ügyön?
A csendőr vállat vont.
– Természetesen. Lehet, hogy a versailles-i srácok lerángattak
minket erről az ügyről, de ez az én körzetem, és történjék itt
bármi, arról nekem tudnom kell.
A kijárat felé tartottak. Sharko rákacsintott a kollégájára.
Claude Lignac beült az autójába, majd elindult, Levallois pedig
követte. Néhány perc alatt elérték az erdőt. Lehajtottak a
Fontainebleau-ba tartó útról, majd újabb eléggé zötyögős öt perc
után végre leparkoltak egy turistaösvény elején. Bezárták az
autókat, majd a köveken, kavicsokon meg-megcsikorduló
léptekkel elindultak. Sharko összehúzta magán a zakóját, mert –
mintha csak a természet az erdőben lezajlott tragikus
eseményekre akarná őket felkészíteni – a sűrű, hallgatag lombok
alatt szinte fagyossá vált a levegő. A néhány odamerészkedő
madár füttyét és a száraz ágak zörgését, roppanását pillanatok
alatt elnyelte a hatalmas erdő csendje.
Claude Lignac intett nekik, hogy kövessék. Libasorban
lépkedtek a gesztenye- és bükkfák alatt kanyargó, nyirkosan
felpuhult talajú ösvényen. A százados áttört egy kellemetlenül
sűrű, ágas-bogas bozótoson, majd az elébük táruló mohával és
avarral borított területre mutatott.
– Egy lovas bukkant a két fiatalra. Carole Bonnier-nak és Éric
Morelnek hívták őket… Az innen körülbelül húsz kilométernyire
fekvő Malesherbes-ből keveredtek ide. A szüleik szerint
háromnaposra tervezték a túrát. Sziklát másztak és
vadkempingeztek…
Sharko leguggolt. A leveleken és az egyik fatörzs aljában még
látszódtak a megszáradt vérnyomok. Széles, erős sugárban
spriccelt a vér… Valóságos mészárlás lehetett… Lignac elővett
néhány fényképet a dossziéból, és átadta őket Levallois-nak.
– A bűnügyi részlegtől szereztem. Nézzék csak, mit tett velük
az a beteg állat!
Sharkót meglepte a százados szavaiból áradó zaklatottság.
Levallois vetett egy pillantást az első fényképre, és arca hirtelen
megdermedt. Lignac tovább magyarázott.
– A bűnügyi részlegünk közlése szerint először a fejüket és a
felsőtestüket ütötte olyan erővel, hogy valószínűleg elveszítették
az eszméletüket. A boncolás során talált vérömlenyek és a
megszakadt erek tanúsága szerint hihetetlen erejű ütéseket
kaptak.
– Használt valamit? Botot, mondjuk?
– Nem, a nagyját puszta kézzel csinálta… A legvégén aztán
kivett egy mászócsákányt az egyik hátizsákból, hogy, ha
mondhatom így, azzal fejezze be a munkát. Ilyet még senki sem
látott errefelé, még csak hasonló esetünk sem volt.
Levallois elgyötörten Sharko felé nyújtotta a fotókat, ő pedig
figyelmesen végignézte az összeset. Nagy látószögű kép a
tetthelyről… Közelik a sebekről, az arcokról, a megcsonkított
testekről… Hihetetlen mészárlás, igazi vérfürdő volt…
– Láttunk már ezt-azt, de erre nehéz szavakat találni – nézett
körbe a csendőr százados viszolyogva. – A párizsi kórboncnok
negyvenhét csákányütést számolt össze a fiún és ötvennégyet a
lányon. Nem nézett ez sehova, hihetetlen brutalitás és szörnyű
erő dolgozott benne. Repkedtek a szilánkok, törtek a csontok…
Sharko visszaadta a fényképeket, és a földön látható nyomokat
nézegette. Carnot és ez a mostani fickó… Igaz, hogy egy év
különbséggel, de a két szörnyeteg hasonló körülmények között és
egyforma kegyetlenséggel csapott le, Terney pedig már 2006-ban
ismerte őket, foglalkozott velük.
Kettő a hétből… A hét DNS-profil tulajdonosa a jelek szerint
ugyanahhoz a gyilkos fajhoz tartozott. Sharkóban egy elsőre
furcsának ható kérdés fogalmazódott meg.
– A gyilkos nem volt véletlenül balkezes?
A kérdés, amint arra számított is, zavarba ejtette a csendőrt.
– Balkezes? Ööö… A bűnügyi részlegnél kellene rákérdezni, de
ha jól emlékszem, nem szerepelt ilyesmi a boncolási
jegyzőkönyvben. Amúgy a gyilkos eszköz szimmetrikus élezésű
volt, tehát a sebek alapján képtelenség válaszolni a kérdésére…
De mégis, hogy jutott az eszébe?
– Mert a gyilkos feltételezhetően balkezes… Egy vélhetően
magas, erős, húsz és harminc közötti fiatalember. Ezek itt az ő
lábnyomai?
– Igen. 45-ös cipőt visel… De honnan veszi…
– Egy minden bizonnyal 1,85-nél is magasabb, megtermett
fickó… Sikerült rekonstruálniuk a bűncselekmény körülményeit?
Sharko figyelmesen szemügyre vette a környéket, főleg a fák
törzsére koncentrált. Valamiféle jelet, vésést keresett, mert nem
tartotta kizártnak, hogy Carnot-hoz vagy a cro-magnonihoz
hasonlóan ez a gyilkos is hagyott maga után valami nyomot. De
hiába meresztette a szemét, nem talált semmit.
– Nagyjából – válaszolta a csendőr. – Becsléseink szerint a
halál hat napja, reggel nyolc körül állt be. Mi körülbelül egy
negyedórával a lovas telefonja után, tehát délelőtt fél tíz körül
értünk ki a helyszínre. A gázmelegítő égett, a rajta lévő lábasból
addigra elforrt a víz. Az áldozatok sportosan, rövidnadrágba és
pólóba voltak öltözve, a kerékpárjaikat egy fához láncolva
találtuk, a sátor állt, és a hálózsákokat sem hajtották még össze,
szóval nyilván reggelizni készültek.
Lignac odébb piszkált néhány levelet a cipője orrával.
– Itt feküdtek, a sátruk mellett. Nem volt idejük menekülni, de
az is lehet, hogy meg sem próbáltak. A gyilkos azon az úton
érkezett, amin mi is jöttünk… Ez egy elég ismert és forgalmas
ösvény, sok túrázó, kerékpáros, lovas megfordul rajta. A gyilkos
átküzdötte magát a bokros részen, idejött, és azonnal támadott.
Lehet, hogy valami jól hangzó ürüggyel közelítette meg őket, de
az is lehet, hogy egyszerűen lerohanta a szerencsétleneket. Ezt
még a bűnügyiek sem tudhatják, ugyebár.
Sharko arra gondolt, hogy ezúttal sem csalta meg a szimata. A
százados a jelek szerint továbbra is megszállottan követte az
eseményeket Hogy miért tette? Hát azért, mert egyrészt így
bizonyíthatta a maga számára is, hogy ő az úr a háznál, hogy
kézben tartja a dolgokat, másrészt pedig egy időre legalábbis
kiszakadhatott a mindennapok taposómalmából.
– Tanúk nincsenek, gondolom.
– Egy szál se. A túrázóknak még korán volt, de ha valaki erre is
tévedt, nyilván nem hagyta el az ösvényt. A helyi sajtóban elég
sokat írtak a gyilkosság részleteiről… Ezzel a részével én
foglalkoztam, mert ismerek mindenkit, szóval közzé is tettünk
egy felhívást, hogy várjuk a tanúk jelentkezését…
– Kiváló ötlet… Volt valami kézzelfogható eredménye?
– Nem, senki sem jelentkezett. A gyilkosnak pokoli mázlija
volt.
– Ez gyakran megesik. Aztán valahogy mégiscsak elkapjuk
őket.
Sharko átlépett néhány ágat, és kiment az ösvényre.
-A sátrat nem lehetett látni az útról – emelte meg a hangját. –
Vagy tévednék?
A csendőr megigazította a szemüvegét.
– Nem. Igaza van. A fiatalok nyilván tudták, hogy nem
sátrazhatnának az erdőben, úgyhogy ügyesen elbújtak a kíváncsi
tekintetek elől. Ha a gyilkos, amint azt feltételezzük, csak úgy
idevetődött, kószált a környéken, a nagy kérdés az, hogy miként
bukkant rájuk. Valószínűleg meghallotta őket, mert nyilván
beszélgettek, hülyéskedtek. És ne feledkezzen el arról sem, hogy
a forró víz gőze is feltűnő lehetett a kora reggeli hűvösben.
Úgyhogy végül is nem lehetett túl nehéz kiszúrni őket.
Sharko halványan elmosolyodott a csendőr minden részletre
kiterjedő alaposságán, és ismét körbepillantott. Az aljnövényzet
meglehetősen sűrű volt, alig tíz méterre lehetett ellátni az ágak,
levelek között. Levallois összedörzsölte a kezét, mintha fázna.
– Tudunk már valamit a gyilkos profiljáról? – kérdezte.
Lignac bólintott, és a hozzáértését bizonyítandó sietősen
hozzá is látott a részletek ismertetésének.
– Amit tudunk: 45-ös a lába, bakancsot viselt, és a helyszínen
talál DNS-minták Y kromoszómája révén az is egyértelmű, hogy
férfi. A lábnyomok mélységéből ítélve, ahogy azt ön is mondta,
igencsak megtermett, legalább 1,85 magas fickó lehet. Nem
forgatta fel a sátrat, és nem vitt el semmit. Nem voltak szexuális
erőszakra utaló jelek, sérülések, nyomok, a halál beálltát
követően nem mozdította el a holttesteket, mindent az eredeti
helyén hagyott, sőt a nyomokat sem próbálta meg eltüntetni. Egy
tökéletesen átgondolatlannak, ösztönösnek tűnő gyilkossággal
van dolgunk…
Ugyanúgy, mint Carnot esetében, gondolta Sharko.
– …a bűnügyi nyomozócsoportnak megvan a tettes lábnyoma,
ujjlenyomata; és annyi DNS-t találtunk a holttesteken, a
hátizsákokon és csákányon, hogy majd’ belefulladunk… A
támadás gyorsan, rajtaütésszerűen, tanúk nélkül zajlott le. A
gyilkos, ha lehet ilyet mondani, nem igazán állt a helyzet
magaslatán, amint azt az áldozatok sérüléseinek alaposabb
vizsgálata során megállapították, számos esetben pontatlanul,
ügyetlenül sújtott le. Megjelent, aztán vélhetően valamiféle
szélsőséges dührohamszerűség hatására ütötte-vágta,
lemészárolta az útjába akadó két szerencsétlent.
Sharko és Levallois egymásra pillantott. Ahogy az Carnot
esetében is nyilvánvaló volt, itt sem olyan elkövetőről volt szó,
aki hosszú időn át követte, megfigyelte az áldozatait, aki
tökéletesen tisztában volt azok szokásaival, napirendjével és
programjaival. A két fiatalt egész egyszerűen rosszkor rossz
helyre sodorta a véletlen.
Sharko beszélgetés közben felsandított az egyik fára,
amelynek a törzsén egy érdekes színű madár fenegette éppen a
csőrét. Próbált rájönni, hogy milyen fajta lehet, de persze nem
ugrott be neki. Mosolyogva csóválta meg a fejét, mert biztosra
vette, hogy Lignac azonnal rávágta volna. Ez a fickó jó zsaru volt,
semmi sem kerülte el a figyelmét, és úgy pörgött az agya, mint a
motolla. Hogy volt képes mégis ott rohadni egy ilyen
porfészekben, és pecsételgetni a különböző bírságokat?
Sharkónak csak egy kicsit kellett megpiszkálnia, és jóval több
információt kapott ettől a falusi századostól, mint amennyit a
csendőrség bűnügyi csoportjától bármikor remélhetett volna.
– Ön szerint idevalósi?
A csendőr, aki akkor már alaposan bent járt a bozótosban,
hirtelen megállt az egyik fánál.
– Igen, ebben biztosak vagyunk. Van még egy érdekes és elég
meglepő részlet, ami eddig még nem került szóba. Jöjjenek csak!
Amikor Sharko és Levallois is odaértek, Lignac a földre
mutatott.
– Itt, a fatörzs mellett egy csomó elégett gyufát és egy olyan
gyufásdobozt találtunk, amelyen egy fiataloknak gyártott,
Vitamin X nevezetű alkoholos ital reklámja volt. A
nyomozócsoport úgy véli, hogy az elkövető a gyilkosság után leült
ide, és elkezdte szép sorban meggyújtani ezeket a gyufákat. A
szálak többsége el volt törve, ami ékesen bizonyítja, hogy a fickó
a végletekig felfokozott idegállapotban lehetett, hogy olyan
túlnyomás uralkodott benne, mint egy kuktában a vasárnapi
ebéd előtt. Láthatóan le kellett ülnie, le kellett higgadnia. Ki
tudja, talán rosszul lett, és ezért nem tudott egyből lelépni, sőt az
is lehet, hogy teljesen bekattant. Akárhogy is, és ezt nem győzöm
hangsúlyozni, egyáltalán nem volt az a kifejezetten módszeres,
körültekintő fajta… Meg sem próbálta eltüntetni a nyomait.
Hatalmas sóhajjal visszaindult a gyilkosság helyszíne felé.
Képtelen lesz úgy sétálni ezen a környéken, hogy ne ez a rettenet
jusson az eszébe, és soha többé nem lesz képes akárcsak a saját
kertjükben is nyugodt szívvel magukra hagyni a gyerekeit. Ez a
tragédia mindörökre megváltoztatta az életüket…
– Az a doboz gyufa mellesleg az égiek ajándéka. Biztos, hogy a
gyilkos hagyta itt, mert a fiatal párnak öngyújtója volt, de ezen
túl is roppant fontos, mondhatni lényegi információt hordozó
nyom. Nem került kereskedelmi forgalomba, kizárólag egy olyan
akció keretében osztogatták, amelyet körülbelül egy hónapja
rendeztek a Blue River nevezetű fontainebleau-i diszkóban.
Biztos tehát, hogy a gyilkos itt rejtőzik a városban, és hogy meg
szokott fordulni a szóban forgó szórakozóhelyen.
– Nyugodtan lakhat az egyik szomszédos városban is, nem?
Lignac megcsóválta a fejét.
– Zártkörű este volt, csak és kizárólag fontainebleau-i
lakosokat engedtek be.
Sharko és Levallois ismét egymásra pillantottak. Egy ilyen
nyom valóban ritka kincsnek számított.
– A nyomozócsoport talált valami érdemlegeset erről a
diszkóról? Vannak esetleges gyanúsítottak?
– Egyelőre nem jutottak semmire. Az akció rengeteg embert
vonzott, tulajdonképpen a város teljes fiatalsága ott volt. A hely
zsúfolásig megtelt, több mint ezerötszáz vendéget regisztráltak.
Az egyetlen igazán komolyan vehető nyomunk egyelőre a gyilkos
DNS-e. Elképzelhető persze, hogy előbb-utóbb levesznek majd
néhány mintát olyan helybeli fiataloktól, akik 45-ös cipőt
hordanak, és meg szoktak fordulni a diszkóban, de ez
meglehetősen körülményes és elég drága mulatság lesz.
– Főleg, ha a gyilkos csupán egyetlenegyszer tévedt be a
helyre…
Sharko az állát dörzsölgetve fel-alá kezdett mászkálni. A
szerencsétlen csendőrök egy kísértetet üldöztek, egy minden
látható, sejthető indíték nélkül cselekvő szörnyeteget, aki lehet,
hogy ma még nyugodtan, békésen üldögél odahaza, és csak akkor
fog ismét előmerészkedni, ha a gyilkos ösztön újra
elhatalmasodik rajta. A termetén kívül tökéletes sötétségben
tapogatóztak. Nem tudták, hogy néz ki, hogy miért ölt, és azt
sem, hogy mi köze volt Grégory Carnot-hoz, pedig valamiféle
kapcsolat kétségkívül volt kettejük között. Ahhoz, hogy közelebb
kerüljenek az egyelőre ismeretlen gyilkoshoz, alaposan át kell
nézni, végig kell gondolni a Clara Henebelle gyilkosáról
összegyűjtött információkat.
Miközben tovább figyelte a fa kérge alatt táplálék után kutató
madarat, egy meglepő, először őrültnek tűnő ötlet futott át
Sharko agyán. Valószínűleg az egész délutánja rá fog menni, de
úgy érezte, ennyit talán megér a dolog, sőt még azt is
elképzelhetőnek tartotta, hogy végül Éva Louts lesz az, akinek
doktori értekezésével és az ahhoz végzett kutatómunkájával
sikerül lebuktatnia, rendőrkézre juttatnia a saját gyilkosát.
Próbált uralkodni a lelkesedésén.
– Jól van – bólintott –, azt hiszem, mindent láttunk.
Visszahajtottak a városkába, a csendőrség mögötti parkolóban
még egyszer köszönetet mondtak Lignacnak, és búcsút vettek
tőle.
Amikor a százados eltűnt az épületben, Sharko Levallois felé
nyújtotta a kezét.
– A kulcsot. Én vezetek.
Beszálltak. Levallois nem volt igazán lelkes.
– Tele volt minden a DNS-ével… És az a gyufásdobozos
história is… Te nem találod furcsának? Olyan, mintha
szándékosan le akarná magát buktatni.
– Lehet, hogy így is van. Lehet, hogy el akar vezetni minket
magához, mert ő sem érti, hogy mit, miért csinál, csak annyit
tud, hogy veszélyes, és bármikor újrakezdheti.
– Bármelyik rendőrőrsre besétálhatna, és feladhatná magát.
– Senki sem akarja a börtönben végezni, így viszont neki is
marad esélye, és egyben fel is mentheti magát: „A ti hibátok lesz,
ha újra gyilkolni kezdek! Miért nem kaptatok el időben?”
Az főúthoz érve Sharko Fontainebleau felé vette az irányt.
Levallois a fejét csóválta.
– Most mi van? Megtudhatnám, mire készülsz? Elmegyünk a
diszkóba, és végigcsináljuk ugyanazt, amit a csendőrök már
megtettek? Tényleg nincs jobb dolgunk?
– Eltaláltad! Kincsvadászatra megyünk. Van egy komoly
előnyünk a csendőrökkel szemben: mi tudjuk, hogy Grégory
Carnot és az ismeretlen gyilkos is szerepel Terney könyvében.
Mindketten bekattantak, mindketten fiatalok, magasak, erősek,
és arra is a fejemet merném tenni, hogy mindketten balkezesek.
– Honnan tudod?
– A nyomozás kezdete óta minden erről szól. Louts végigjárt
egy csomó börtönt, hogy hasonló fickókkal találkozzon, és végül
ráakadt Carnot-ra. Azért ölték meg, mert a balkezességgel
foglalkozott. Több bizonyítékot akarsz? Oké! Akkor most szépen
megosztozunk a feladatokon. Te például bérelsz egy autót ma
délutánra, és végigjárod az összes fontainebleau-i orvost.
A fiatal hadnagynak leesett az álla.
– Ez most valami vicc?
– Úgy nézek én ki? Egy fiatal, nagydarab férfit keresel, akinek
adott esetben egyensúlyproblémái lehetnek, és időnként fejjel
lefelé látja a világot. Lehet persze, hogy ő nem ezekkel a
szavakkal írja le a panaszait, esetleg látászavarra, erős fejfájásra
panaszkodik… Szóval olyan panaszokat keresel, amelyek
hallucinációra, mentális zavarra utalhatnak.
– Ez őrültség… Mi a francnak?
– Az elítéltek listáján utolsóként említett Grégory Carnot-nak
ilyen tünetei voltak. Időnként fordítva látta a világot… Nem
tartott sokáig, de ahhoz elég volt, hogy megszédüljön, hogy
elveszítse az egyensúlyát, és mindennek köze volt az agresszív
viselkedéséhez.
Levallois gondterhelten pislogott.
– Miért nem említetted ezt az értekezleten?
– Mert nem volt fontos.
– Nem volt fontos? Most hülyének nézel?
– Ne szívd mellre!
Levallois elhallgatott, és idegesen maga elé bámult.
– Oké. És te mit fogsz csinálni Fontainebleau-ban, amíg én
végigjárom az orvosokat? Bekapsz egy sört?
– Ez most nagyon rosszul esett – mosolyodon el Sharko. – Én
beleásom magam a múltba, és igyekszem megtalálni a fészket,
ahonnan kiröppent a madárkánk. Visszamegyek a gyilkosunk
gyerekkorába, közben pedig reménykedem, hogy itt nőtt fel, és
máig is itt lakik a városban. Hogy világos legyen: Éva Loutshoz
hasonlóan én is végigjárom az óvodákat, és végignézem a
balkezesek anyagát.
30.

Lucie torka elszorult, amikor behajtott a reimsi egészségügyi


központ területén található Colombe Kórház épületével
szemközti parkolóba. A szülészetek mindenhol ugyanolyanok. Az
egyforma ablakokkal tűzdelt betonépületek látszólagos
komorsága ellenére itt minden az életről, a jövőről, a
lehetőségekről szól: a férjként és feleségként érkező emberpárok
néhány nap elteltével már anyaként és apaként, a korábbinál
jóval nagyobb felelősséggel a vállukon, mégis boldogan és
mosolyogva térnek haza az otthonaikba. A természet egy új életet
teremtett a kromoszómáikból, ők pedig látták, megtapasztalták a
születés csodáját, és ez mindörökre megváltoztatta
mindkettejüket.
Lucie-t döntötték az emlékek. Kilenc év… Már kilenc éve…
Szinte minden kép, érzés elhalványult már azokból az időkből, de
az ikrek érkezése azóta is elevenen élt benne. Az édesanyja
pánikba esett, amikor az éjszaka kellős közepén elfolyt a
magzatvize. Dörgött, villámlott, tombolt a vihar, miközben
eszeveszett tempóban száguldottak a Grande-Synthe Klinika felé,
ahol azután már a szakavatott személyzet viselte a gondját az
idegességtől félholt édesanyja helyett. Feküdt az ágyon, és amíg
meg nem indult a szülés, viszonylag nyugodtan hallgatta a
műszerek pittyegését. Látta az anyja arcát, érezte a kezét,
amelybe a legnehezebb, legfájdalmasabb pillanatokban is
belekapaszkodhatott, miközben a bába, az ápolónő és az orvos a
hatalmasra nőtt hasa körül tette a dolgát… Clara érkezett
elsőként, és azóta ott csengett Lucie fülében az a vékonyka éles
kiáltás, amely az első lélegzetvételt követően felszakadt belőle.
Egész testében remegett és zokogott, amikor a szülésznő a
mellére fektette a két véres és maszatos, tökéletesen egyforma
babát. Egy ápolónő érkezett a két kis csuklópánttal, és kérdezte,
hogy a kicsi közül melyik Clara. Lucie a bal oldali kislányra, az
elsőszülöttre bökött.
Clara sorsa akkor és ott megpecsételődött.
Lucie állt a parkolóban, és felnézett az épületre.
Clara halott volt, és a szörnyeteg, aki megölte, itt született,
ebben a kórházban. Nem sokon múlt, de Juliette végül túlélte.
Az a mocsok huszonhárom éve jött a világra.
Lucie becsapta az autó ajtaját. Zaklatott volt, rengeteg kérdés
kavargott benne. Hogy kerül ide, erre a szimbolikus helyre,
miután szinte napra pontosan egy éve még egy halottasházba
kellett mennie? Miféle láthatatlan fonál vezetett a halál
birodalmából az élet, a születés honáig? Miért akarta
visszapergetni az időt, és miért akart az árnyként suhanó
szellemek nyomába szegődni? Eszébe jutott az, amit az
édesanyjától hallott néhány nappal korábban a családjukat sújtó
és nemzedékről nemzedékre továbbörökített átokról, a méhen
belül eltűnt ikertestvérekről. Lehet, hogy Grégory Carnot ősei is
átélték ugyanezt a tragédiát? Lehet, hogy ez a láthatatlan,
kivédhetetlen csapás csinált gyermekgyilkost Carnot-ból?
Lehetséges-e, hogy eleve arra volt predesztinálva, hogy öljön,
hogy gyilkos váljon belőle? Hogy lakozhat egy civilizált lényben
ennyi és ilyen brutális kegyetlenség? Ki a felelős mindezért? A
kultúra? A társadalom? Az a fajta genetikai kód, amely
embriókorában őt is arra késztette, hogy bekebelezze az
ikertestvérét?
– Nem… Én nem vagyok olyan, mint ők… – súgta maga elé
Lucie. – Ők pusztítanak maguk körül, gyilkolnak…
A Terney-gyilkosság helyszínén készült fotókat tartalmazó
dossziéval a kezében odalépett a betegirányító-pulthoz,
felmutatta a hamisított rendőrigazolványt, majd gyors, rutinos
mozdulattal el is tette. A lényeg annyi volt, hogy a megszólított
személy érzékelje, hogy egy nemzetiszínű plecsnivel ellátott
hivatalos papírt látott.
– Courtois hadnagy, bűnügyi rendőrség. A szülészeti osztály
vezetőjét keresem.
A határozott fellépéssel és bemutatkozással, és az azt követő
szűkszavú, lényegre törő, már-már utasításszerűen
megfogalmazott kéréssel elejét lehetett venni minden további
kérdezősködésnek. Elég volt kiejteni a „bűnügyi” szót, és az
emberek már nyúltak is engedelmesen a telefon után. A titkárnő
néhány pillanat alatt intézkedett, és aggodalmas mosollyal az
arcán már le is tette a kagylót.
Doktor Blotowski a szülészeti-nőgyógyászati osztályon várja.
Az irodáját a másodikon, balra, a folyosó legvégén találja. A neve
ki van írva az ajtóra.
Lucie megköszönte a hölgy kedvességét, majd lassan
felballagott a lépcsőn. Kilenc éve most először akadt dolga egy
szülészeti osztályon, és mivel azóta alapvetően a férfiak
univerzumában mozgott, annyi köze volt a gyermekszülés körüli
dolgokhoz, amennyi a körülötte zajló beszélgetésekből eljutott
hozzá. Az egyik kollégának megszületett az első gyereke… Egy
másik felesége a másodikat várta… Időnként befutott egy-egy
gólyás SMS a régi dunkerque-i barátoktól, amire mindannyiszor
csak annyit válaszolt, hogy „Szívből gratulálok”… Néha
elmerengett, mi nem stimmelhet nála, miért zárkózott el az élet
ezen szeletétől, amely annyi nőt boldoggá tett, miért gubózott be
annyira ebbe a nyomorult zsaru mesterségbe, hogy még a saját
gyerekeit, a férfiakat és a barátait is elhanyagolta miatta?
Kissé zaklatottan vágott neki a végtelennek tűnő folyosónak,
amelyen kétoldalt félig nyitott ajtók előtt vitt az útja. Babasírás…
A kicsik elszántan forgatták az egyetlen olyan fegyvert, amelyet
az anyatermészet közvetlenül a világra jöttük után a
rendelkezésükre bocsátott a túléléshez. Lucie hallotta valahol,
hogy ennek a sírásnak a hangereje megegyezik a légkalapácséval,
és képes beindítani az anyák tejelválasztását. A génjeinkbe
kódolt különös mechanizmusokat semmi sem tartóztathatta fel,
azok, ha kellett, akár tűzzel-vassal is utat törtek maguknak.
Bekopogott, majd belépett a főorvos irodájába. Egy
harmincöt-negyven körüli férfi ült az asztal mögött. Borotválta a
fejét, és olyan, szögletesre nyírt kecskeszakállt viselt, amelynek
őszes színe még jobban kiemelte szemének metszően kék színét.
Hellyel kínálta Lucie-1, röviden bemutatkozott, és egyenesen a
közepébe vágott.
– Hallgatom.
Lucie – a főorvosnak Amélie Courtois – a térdére tette a
gyilkosság helyszínén készült fényképeket, majd kissé még
remegő kezét a combjára fektetve a tőle telhető magabiztossággal
belevágott.
– Legelőször is azt szeretném tudni, hogy ismerte-e Stéphane
Terney-t. 1986 és 1990 között ő vezette a kórház
szülészeti-nőgyógyászati osztályát.
– Én hat évvel ezelőtt vettem át az osztályt attól a dr.
Philippe-től, aki 1990-ben Terney-t váltotta ezen a poszton.
Ebből adódóan személyesen nem ismertem dr. Terney-t, sőt nem
is találkoztam vele. Annak alapján, amit hallottam róla, úgy
tűnik, meglehetős határozottsággal képviselte az álláspontját, és
elég sok konfliktusa adódott néhány kollégával, mégis sokat
adott ennek a kórháznak. A preeclampsiával kapcsolatos, méltán
elismert elméleti munkássága napjainkra a szakterület orvosi
gyakorlatának is meghatározó elemévé vált az egész országban.
Őt is érinti az ügy, amelyben nyomoz?
– Alapvetően. Meggyilkolták.
Az orvos döbbenten dőlt hátra a székén. A hír láthatóan
megviselte.
– Szentséges isten! Hogyan? Mikor? Mi történt?
– A részletektől inkább megkímélném. Azért kerestem fel
önöket, mert 1987. január 4-én itt jött a világra egy Grégory
Carnot nevezetű kisfiú, akiről lemondott az édesanyja. Tudom,
hogy később átkerült egy reimsi csecsemőgondozóba, majd pedig
három hónapos korában örökbe fogadták. A nyomozás
érdekében szeretnék betekinteni a bizalmas adatokat is
tartalmazó iratokba, és megismerni a vér szerinti édesanyja
személyazonosságát. Beszélnem kell vele a szülés lefolyásáról, a
dr. Terney-vel való kapcsolatáról, arról, hogy ismerték-e
egymást, és természetesen a fiával kapcsolatban is szeretnék
feltenni neki néhány kérdést.
Az orvos láthatóan feszengett az egyik zsebéből elővett egy
papírvágó kést, és kissé tanácstalanul babrálni kezdett vele.
– Az anonim szülést roppant szigorúan védi, szabályozza a
francia jog. Normális esetben csak és kizárólag a gyermeknek van
lehetősége arra, hogy a nagykorúságot elérve betekintsen a
titkosított iratokba. Ekkor bonthatja fel azt a lepecsételt
borítékot, amelyet az anya hagyott hátra, és amely tartalmazza a
személyes adatait, illetve az általa megosztani gondolt, a
családra, az apa személyére és a szülői jogokról való lemondás
okára, körülményeire vonatkozó információkat. Előfordul, hogy
a boríték üres, az anyának ugyanis, ha nem akarja, hogy a
gyermek bármikor is kapcsolatba léphessen vele, joga és
lehetősége van arra, hogy ne hagyjon maga után semmiféle
nyomot. Legyünk őszinték, nem ritka az ilyen eset. Mindezt csak
azért mondtam el, hogy megértse, nem adhatok betekintést az
iratokba, amíg nem kapok valamiféle ügyészi felhatalmazást,
amely világos és egyértelmű tájékoztatást ad az ön által vezetett
nyomozás céljait illetően.
A hangja nyugodt volt, beszéd közben végig Lucie szemébe
nézett. Az a fajta ember volt, aki a személyes érzéseit háttérbe
szorítva megingathatatlanul tartja magát a lefektetett
szabályokhoz. Lucie állta a tekintetét, és minden egyes mondatot
apró biccentéssel nyugtázott. Nem tűnt könnyű esetnek, de ha
nem akart dolgavégezetlen távozni, meg kellett győznie az orvost.
– A kérvényt beadtuk, és biztosíthatom, hogy két-három
napon belül kézhez is fogja kapni a papírt. Ön is tudja, hogy a
bíróságok nem látnak ki a munkából, és hogy mennyit késnek az
ügyekkel. Nekünk, rendőröknek viszont mindig tudnunk kell, mi
az igazán fontos. Nem szeretjük húzni az időt, és mivel gyakran
emberek élete, testi épsége forog kockán, nem is engedhetjük
meg magunknak. Pontosan tudja, hogy miről beszélek.
– Tökéletesen értem, de…
Lucie ekkor elé tette a fotókat. Blotowski hirtelenjében
képtelen volt befejezni a mondatot.
– Az előbb kérdezte, hogyan végezte az elődje. Hát így…
A férfi maga elé húzta a fényképeket. Az arcára kiülő
döbbenetét idővel a felháborodás és az undor váltotta fel.
– Hogy képes valaki ilyesmit csinálni? – csóválta értetlenül a
fejét.
– Vannak ilyen beteges emberek, és bárhol bármikor
felbukkanhatnak. A gyilkos hosszú órákon át kínozta dr.
Terney-t. Megégette cigarettaparázzsal és összevissza vagdosta.
Azt sem árt, ha tudja, hogy Grégory Carnot, az az egykori
szegény, magára hagyott kis csecsemő a múlt héten saját kezűleg
tépte fel a nyaki ütőerét a cellája mélyén. Tudja, hogy miért
került börtönbe?
– Nem.
– Tizenhat késszúrással megölt egy nyolcéves kislányt, aztán
megpróbálta elégetni a holttestét az erdő mélyén. Az én
kislányomról beszélünk…
Az orvos lehajtotta a fejét, és egyetlen szó nélkül letette maga
elé a képeket. Lucie kőkeményen megsorozta még néhány
tragikus, testet-lelket felkavaró részlettel, és a beszélgetés
folyamán akkor először úgy érezte, sikerült megrendítő ütést
bevinnie. A férfi vetett egy futó pillantást a saját fia bekeretezett,
a számítógép mellett álló fényképére.
– Én… Én igazán… rettenetesen sajnálom… – nézett zavartan
Lucie-re.
– Ne tegye, inkább segítsen. Az egyetlen olyan ember, akinek
az eszébe juthatna jelentkezni azért a lepecsételt borítékért,
meghalt a cellája mélyén, és azóta két méterrel a föld alatt pihen.
Egy mindenre elszánt, a legrosszabb fajtából való gyilkos
mászkál jelen pillanatban is szabadon a városban, mi pedig,
főorvos úr, egyelőre csak futunk utána, tapogatózunk a sötétben,
és nagyon nem engedhetjük meg magunknak, hogy ostoba
papírokra várjunk. Utoljára kérem, mutassa meg nekem azt a
borítékot!
Blotowski néhány pillanatig még habozott, majd a telefon
után nyúlt.
– Lemegyek az irattárba – közölte valakivel kimérten, majd
letette a kagylót.
Zsebre vágta a papírvágó kését, és felállt.
– Kérem, kövessen, a -1-es szinten tároljuk az iratokat.
Lucie megkönnyebbült sóhajjal összepakolta a fényképeit, és a
férfi nyomába szegődött. Blotowski behelyezte a kulcsát a lift
műszerfalába, és meg sem álltak az alagsorig. Kiléptek a szűk,
neoncsövekkel megvilágított folyosóra, amelynek sötét falain
vastag csövek futottak végig. A szellőztető berendezés olyan
hangosan zúgott, hogy Lucie egy hajó gépházában érezte magát.
– A személyzet ezeken a föld alatti folyosókon át is
megközelítheti a kórházi központ különböző részlegeit, és a
szülészeten levett vérminták is itt jutnak el a laborba. Pont
azokban a csövekben, amelyek itt haladnak a fejünk felett… Az
elmúlt harminc évben nálunk megforduló betegek anyagait
ezekben a helyiségekben tároljuk egyelőre, de a digitalizálásnak
köszönhetően, hála istennek, hamarosan végleg búcsút
inthetünk ennek a kőkorszakian nehézkes megoldásnak.
Egy valóságos labirintusban haladtak. Nagy volt a forgalom,
sok köpenyes alak járt-kelt a sápadt fényben, volt, aki ráérősen
sétált. És olyan is akadt, aki futott. Annyira szövevényes és
áttekinthetetlen volt a folyosórendszer, hogy bizonyos helyeken
táblák jelezték a különböző épületekbe vezető utat.
Hosszan kacskaringóztak, Lucie úgy érezte, soha nem lesz már
vége, de Blotowski egy idő után megállt, ismét elővette a
kulcscsomóját, kinyitotta az útjukat álló masszív vasajtót, majd
beléptek a szülészeti osztály irattárába. Felkapcsolta a villanyt,
majd amikor a fénycsövek némi küzdelem árán életre keltek,
Lucie ámulva nézte a többszintes állványzat polcain
végeláthatatlan, fegyelmezett sorokba rendezett dossziékat,
amelyek megannyi sors tintába és papírba dermedt lenyomatát
őrizték. Mint hal a vízben, a főorvos pillanatnyi bizonytalanság
nélkül, határozott léptekkel elindult a terem túlsó vége felé. A
polcok szélére ragasztott kartonok mutatták az évet és a hónapot.
Lucie egészen aprónak, esendőnek érezte magát. Hány és hány
új, az élet nagy kalandjának nekifutó, azóta talán semmivé
foszlott test és lélek emlékét őrizheti ez a hely…
– Ez az… 1987. január… Lássuk csak a C-nél…
A mutatóujja fürgén szaladt az irattartók gerincén, majd
egyszer csak megtorpant.
– Brachet-Debien. Ez az… Itt van, ami minket érdekel… A
felvételi lap, a nőgyógyászati karton, a születési anyakönyvi
kivonat, a szülési napló…
Levette a vaskos irattartót, amelyben több dosszié is lapult,
majd türelmesen hajtogatva a vastag kartonlapokat, lassan, de
biztosan eljutott Carnot anyagáig.
– Ez az! Grégory Arthur Tanael Carnot, született 1987. január
4-én.
Lucie elnézte a három keresztnevet. Grégory, Arthur, Tanael…
Miért három és miért pont ezek? Az apja, a nagyapja után kapta
volna a nevét, ahogy azt a hagyomány diktálja sok francia
családban? Az édesanyja talán azt akarta elérni a névválasztással,
hogy – bár durván eltaszította magától – legyen, maradjon
valami a fia életében, amit magával vihet a családja, az ősei
emlékéből. Lucie sokért nem adta volna, ha tudja, hogy az
asszony miért szánta el magát erre a kegyetlen lépésre.
A boríték ott lapult a műanyag tasak mélyén. Blotowski
egyelőre félretette, és először az orvosi anyagot vették
szemügyre. A neoncsövek hideg, kékes fénye kísérteties színbe
vonta az elsárgult lapokat. Lucie egyre dermesztőbbnek érezte a
betonfalak között terjengő hűvös félhomályt.
Az orvos kelletlenül lapozgatott.
– Nos… Az anya 1986. december 29-én érkezett az osztályra,
és valóban dr. Terney látta el, sőt ahogy itt látom, ő is volt a
nőgyógyásza, ő foglalkozott vele a terhesség ötödik hónapjától.
Egyébként…
Blotowski keresgélni kezdett a műanyag tasakban.
– …ez azért elég furcsa… Hol lehet a nőgyógyászati anyag? Az
ultrahangok, az egyéb vizsgálatok… Itt kellene lenniük a többi
között…
– Biztos, hogy nincs ott?
Az orvos még egyszer, alaposan végignézett mindent.
– Nem. Semmi. Talán máshova került, vagy valaki később
átnézte még az anyagot, és elfelejtette visszatenni. Sajnos elég
gyakori, hogy a régi iratok elkeverednek a bürokrácia
útvesztőjében…
– Elég gyakori… Igen, ez tűnik a legmegfelelőbb kifejezésnek.
Lucie egyre biztosabban érezte, hogy jó nyomon jár. Stéphane
Terney múltját valami bizarr, rejtélyes homály lengte be. Az
orvos kezében lévő műanyag tasakra bökött.
– Akár ki se kellene nyitnunk azt a borítékot, hiszen ott van
önnél a felvételi lap, azon nyilván szerepel a nő neve.
Blotowski megmutatta a dosszié fedőlapját. A név
rubrikájából csupán egy tekintélyes méretű X nézett vissza
Lucie-re.
– Mindenütt ez van. Az anya kérésére nem írták ki a nevét.
Lucie komoran bólintott. Még szerencse, hogy megvan a
lepecsételt boríték. Volt néhány dolog, amit nem értett.
– Miért feküdt be az osztályra már egy héttel a szülés előtt?
Volt valami gond?
Blotowski lapozgatott. Mindent feljegyeztek, az infúziókat, az
alkalmazott gyógyszereket, a vérvételek időpontját, a
szívritmusmérések eredményét, sőt még a szobához rendelt
ápolónő nevét is. Ez a része tökéletesen világos és átlátható volt,
Stéphane Terney nem titkolt el semmit.
– Annak alapján, amit itt látok, Terney preeclampsiát
diagnosztizált, tehát a betegnek folyamatos megfigyelés alatt
kellett állnia. Ezért került be jóval a szülés előtt.
Preeclampsia… Az volt Terney szakterülete, jutott Lucie
eszébe.
– Mi a preeclampsia lényege?
– Tulajdonképpen a méhlepény keringési elégtelensége
okozza. A méhlepény nem megfelelő vérellátása miatt a baba a
normálisnál fejletlenebbül jön a világra, de az anya
szervezetében is komoly gondokat, például magas vérnyomást,
illetve a vesén keresztül történő fehérjevesztést okozhat… Vagyis
a szervezetből túl sok fehérje kerül a vizeletbe. Általában a
terhesség utolsó harmadában jelentkezik, ilyenkor a kismamák
erős fejfájásra, fülzúgásra panaszkodnak. Rejtélyes egy
betegség… Ma már képesek vagyunk kezelni, de azt, hogy miért
és hogyan alakul ki, még mindig nem tudjuk. Dr. Terney
rengeteget foglalkozott ezzel a területtel, tehát a preeclampsiáért
felelős génekkel, illetve a méhlepény elégtelen vérellátásának
problematikájával. Érthető volt? Segítettem valamennyit?
– Valamennyit…
Az orvos tovább lapozgatott a papírok között.
– Akkor jó… Nézzük csak az anya kortörténetét… Nem, itt
nincs semmi különösebb… eltekintve attól, hogy laktózérzékeny
volt.
– Mint a fia.
– Persze. Az ilyesmi nemzedékről nemzedékre öröklődik. Ez a
genetika…
Lucie még a lapok zörgését is hangosabbnak hallotta a csupasz
falak között.
– A baba hajnali 2 óra 34 perckor jött a világra a 3. számú
szülőszobában, ahol Terney mellett a szülésznő, az
aneszteziológus és egy ápolónő is jelent volt. Az orvosi bejegyzés
szerint az anya görcsös rohamot kapott, és a szívritmusa pedig az
egekbe szökött. Ajajaj!
– Mi az?
Blotowski nagyot sóhajtott, majd Lucie-re nézett.
– Grégory Carnot édesanyja még a szülőszobában meghalt.
Kataklizmikus vérzés lépett fel nála… tehát elvérzett, hogy
érthetőbben fogalmazzak.
Lucie-t sokkolta a hír. Akaratlanul is az jutott az eszébe, amit
az édesanyja mesélt neki a pszichogenealógiáról, és az egyes
családokat nemzedékeken át sújtó csapásokról. Carnot… Látta
maga előtt a véres és maszatos, eltorzult arcú csecsemőt, ezt az
elátkozott, sátáni fattyút, aki a saját anyját is megölte, hogy a
világra jöhessen, és szinte hallotta, ahogy felsírva fülsiketítően
erős és vékony hangjával széthasogatja a szülőszoba csendjét,
miközben az anyja már élettelenül fekszik a szülőágyon.
Lucie nem tudta, és nem is akarta leplezni a csalódottságát:
nagyon úgy tűnt, hogy ezen a nyomon már nem fog messzebb
jutni…
– És a gyerek?
– Grégory Arthur Tanael Carnot… Persze császármetszés lett a
dolog vége… Négy és fél kilóval és ötvenöt centivel született? Ez
azért elég furcsa. A preeclampsiás anyák gyerekei éppen a
méhlepény nem megfelelő vérellátása miatt általában
alacsonyabb súllyal, fejletlenebbül jönnek a világra. Persze
vannak azért kivételek.
– Gyakran?
– Nem, nagyon ritkán. Ugyanakkor persze tudni kell, hogy
nem igazán ismerjük még a preeclampsia működési
mechanizmusának az összes elemét… Különösképpen az anya és
a magzat között lezajló folyamatokat illetően tapogatózunk a
sötétben. Csak sejtjük, hogy a genetikai adottságoknak fontos
szerepe lehet bennük… Mindegy, rettenetesen összetett, szinte
átláthatatlanul bonyolult az egész.
Már a megszületésekor is kilógott a sorból, gondolta Lucie.
Megölte az anyját, és a preeclampsiás statisztikákba sem fért
bele…
Blotowski tovább olvasott, a mutatóujja fürgén szaladt sorról
sorra.
– A jelek szerint nem volt semmi gond vele, ugyanezek az
értékek, megjegyzések szerepelnek az összes átlagosnak és
normálisnak tekinthető baba adatlapján.
Az orvos elővette az újszülött-osztályon készült anyagot, és
gyorsan átfutotta.
– Súlygyarapodás, különböző vizsgálatok… Csupa normális
érték. Az viszont érdekes, hogy, amint látom, dr. Terney a
szokásosnál gyakrabban vett vért tőle.
– Azt lehet tudni, hogy miért?
Blotowski megrázta a fejét.
– Arra nincs semmiféle utalás. Kilenc napig maradt az
újszülött-osztályon, majd átkerült a csecsemőgondozóba. Ebben
sincs semmi különös…
Ismét elővette a műanyag tasakot, és megkereste benne a
születési és a halálozási anyakönyvi kivonatot. Lucie-t különös
érzés fogta el, ahogy egymás mellett látta ezt a két iratot. Anya és
fia… Születés és halál…
– A születési anyakönyvet közvetlenül a szülés után állították
ki… Az anya és az apa nevét üresen hagyták, ami az anonim
szülések esetében teljesen normális. Csak, hogy tudja: a gyermek
örökbeadása során a saját anyakönyvet vezető önkormányzat az
örökbe fogadó szülők nevét írja be az üresen hagyott helyre, de
mi mindig az eredeti, tehát a főorvos által közvetlenül a szülés
után kiállított dokumentumot őrizzük meg az irattárban.
– A halotti bizonyítványt – vette kézbe a másik lapot – dr.
Terney írta alá: „A halál oka: eclampsia és kataklizmikus vérzés.”
Óra, perc, dátum, jelen lévő személyek… Nekem minden
szabályosnak tűnik.
– Ennyi? Egy nő meghal a kórházban, és nincs se boncolás, se
nyomozás?
– Hacsak a hozzátartozók nem kérik, nincs. Itt ez lehetett a
helyzet, mert nem találok más iratot. A halálesetek után mindig
van egyeztetés a főorvossal, és lezajlik egy afféle orvosi
konzílium, amely után időnként, abban az esetben, ha a halál
okát nem sikerült egyértelműen megállapítani, sor kerülhet akár
boncolásra is. Ilyenkor átnézzük a beteg teljes anyagát, és
megpróbálunk rájönni, hogy mi történt. Szeretném, ha tudná és
értené, hogy itt egyetlen halálesetet sem veszünk félvállról, és
mindez hatványozottan igaz a szülészeti osztályon történt
tragédiákra.
Lucie fázósan fonta össze a karját. Kilelte a hideg mindattól,
amit az utóbbi percekben megtudott, mégis volt egy olyan érzése,
hogy pont a lényeg, a legfontosabb darabok hiányoznak még a
kirakósból… Miféle kapcsolatban állt egymással Terney és
Carnot anyja? Miért akart eleve lemondani a megszületendő
gyermekről?
Minél többet gondolkodott annál feszültebb lett. Érezte, hogy
közel jár már, mégsem volt képes rábukkanni a válaszokra. A
tekintete ekkor egy pillanatra rátévedt a dossziéra… Egy
pillanatig csak nézett maga elé, aztán hirtelen összeszűkült a
szeme, és a címkén álló három keresztnévre meredt.
– Grégory Arthur Tanael Carnot… Szentséges atyaúristen!
Elhallgatott, csak állt dermedten, és jó ideig képtelen volt
megmozdulni. Blotowski megérezhetett valamit, mert felnézett.
– Baj van?
Lucie nehezen szólalt meg.
– A nevek… Ki adta neki ezeket a neveket?
– Valószínűleg az anya kívánsága volt… nyilván még a szülés
előtt közölte, úgyhogy később a szülésnél közreműködő orvos
vagy szülésznő ennek alapján állította ki a születési
bizonyítványt. Ha az anya nem adott volna meg nevet, a rovatot
üresen hagyták volna, és az anyakönyvvezetőnek kellett volna
megadnia három keresztnevet, amelyek közül az utolsó a
gyermek vezetékneveként került volna rögzítésre. Mivel a Carnot
nem keresztnél nyilvánvaló, hogy az anya adta meg… De miért
kérdezi?
Lucie megragadta a dossziét, és egyenként rámutatott a leánya
gyilkosa által viselt nevek kezdőbetűjére.
– G A T C… A DNS-molekula bázisai…
Az orvos homloka ráncba szaladt.
– Tényleg… Hogy képes ilyesmit kiszúrni valaki?
– Maradjunk annyiban, hogy elég sok dolgom akadt az utóbbi
időben ezekkel a betűkkel…
Blotowski hitetlenkedve csóválta a fejét, miközben kivette a
lepecsételt borítékot a műanyag tasakból.
– Akárhogy is, meglehetősen különös véletlen.
– Ez nem véletlen. Nem az anya választotta a neveket, hanem
Terney.
– De miért csinált volna ilyet?
– Fogalmam sincs, de valahogy az izzó vassal az állatok bőrébe
égetett billogot juttatta az eszembe, amelyről mindig lehetett
tudni, hogy a jószágok kihez tartoznak, és akár meg is lehetett
keresni őket… Nyomkövetés, érti?
Blotowski nem válaszolt, elgondolkozva pislogott csak maga
elé. Hihetetlen dolgokat beszél ez a nő… Lucie a lepecsételt
borítékra bökött, amit az orvos már jó ideje a kezében
szorongatott.
– Kinyitja?
Az orvos elővette a papírvágóját, és feltörte a pecsétet. Lucie
azon gondolkozott, hogy ez az egész történet az egyszerű
borítékkal és a benne őrzött titokkal mélyen szimbolikus. Bárki,
akinek van kulcsa ehhez az irattárhoz, idejöhetett volna feltörni a
pecsétet, hogy kiderítse, ki és mi volt Grégory Carnot anyja.
Az orvos felnyitotta a borítékot, és megmutatta Lucie-nek.
– Üres. Az anya meg akarta őrizni a névtelenségét. Sajnálom.
Lucie dermedten állt, képtelen volt elhinni, hogy zátonyra
futott.
Olyan nincs, hogy üres kézzel menjen el… Grégory Carnot itt
született, az iratokban név szerint meg vannak említve azok az
emberek, akik az első pillanattól fogva gondozták, etették,
fürdették. Csak vannak emlékeik, nem létezik, hogy ne tudjanak
róla ezt-azt… Az orvos már éppen vissza akarta tenni az iratokat
a helyükre, amikor Lucie megállította.
– Egy pillanat.
Elővette a felvételi anyagot, megkereste benne a szülésnél
segédkező ápolónő nevét, majd pillanatokon belül kiderítette azt
is, hogy már a szülést megelőző hét folyamán is ő foglalkozott
Carnot édesanyjával. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a két asszony
beszélgetett egymással, ennyi idő alatt ezt nehéz lett volna
elkerülni. Ez az ápolónő, gondolta Lucie, nyilván tud valamit
Terney és a kismama kapcsolatáról.
– Pierrette Solène. Ápolónő. Itt dolgozik még?
– Életemben nem hallottam róla.
A főorvos eltette az irattartót, és Lucie-re mosolygott.
– Hogy ne legyen annyira csalódott, belenézek a személyzeti
aktákban, és kiírom önnek az illető akkori lakcímét. Ki tudja,
hátha még most is ott lakik. Rendben lesz így? Utána pedig,
Courtois kisasszony, fogjuk magunkat, és megiszunk egy jó erős
kávét.
31.

Lucie nem sokkal déli egy óra után kopogtatott be Pierrette


Solène házának az ajtaján. Leszámítva az irattári kalandjuk után
nyílt udvarlásba átcsapó Blotowski főorvossal elfogyasztott
kávét, semmi sem került a gyomrába, amióta elhagyta Párizst.
Érezte, hogy ha nem akar az árokba hajtani, vagy elájulni a volán
mögött, hamarosan szusszannia, ennie, innia kell. Az elmúlt két
napban többet vezetett, mint máskor egy teljes év alatt.
Az ápolónő egy szerény, málladozó vakolatú házikóban lakott
a város peremén. A környék szinte falusiasan nyugodt volt. A
Michel Blotowski által felkutatott aktája szerint a nő már a
hatvannyolcadik évében járt. Pontosan nyolc évvel korábban
hagyta el a Colombe Kórházat, hogy azóta egyszerű
nyugdíjasként élvezze a csendet és a békét, amelyre ápolónőként
alighanem alaposan rá is szolgált.
Pierrette Solène csak résnyire nyitotta ki az ajtót. Hosszú,
virágmintás ruhát és meglehetősen divatjamúlt fekete
körömcipőt viselt. Erős, mély ráncai érdekes és bonyolult
mértani alakzatokat rajzoltak az arcára. Vastag, barna keretes
szemüveg volt rajta, és meglehetősen bizalmatlanul pislogott rá a
vastag lencsék mögül. Természetesen szemüvegtartó láncot is
viselt.
– Sajnálom, bármit is óhajt rám sózni, nem érdekel.
– Nem akarok eladni semmit. A rendőrségtől jöttem.
Elővette az igazolványát. Pierrette Solène gyanakvón
hunyorogva, alaposan szemügyre vette.
– Ne aggódjon – igyekezett Lucie megnyugtatni –, nincs
semmi baj. Egy ügy kapcsán jártam a Colombe Kórházban, és a
nyilvántartásban láttam, hogy ön több mint harminc éven át
dolgozott ott. Múltbéli eseményeket próbálok tisztázni, és azért
jöttem, hogy feltegyek néhány, egy adott időszakra vonatkozó
kérdést.
Pierrette Solène gyanakvó pillantást vetett az utcára és Lucie
206-os Peugeot-jára.
– Hol van a társa? A sorozatokban, amiket nézek, a rendőrök
mindig párosával járnak. Miért egyedül jött?
Lucie udvariasan elmosolyodott.
– A kollégám a kórházban maradt, ő a többieket kérdezi ki…
Amúgy pedig ne tessék mindent elhinni a sorozatoknak, a
rendőrök munkája nem igazán hasonlít ahhoz, amit a tévében
lát.
Némi habozás után az idős hölgy betessékelte Lucie-t, aki
rövid időn belül arra eszmélt, hogy egy csésze forró és édes
kávéval a kezében üldögél a nappaliban egy kényelmes, vastag
vászonanyaggal behúzott kanapén, és egy doromboló macska
dörgölőzik a lábához. A tévében éppen egy amerikai sorozat
ment jó sok lövöldözéssel és vad szenvedéllyel. Pierrette
felélénkült, amikor Lucie arra kérte, hogy meséljen neki
Stéphane Terney-ről.
– Végig mellette dolgoztam abban a négy évben, amit a
Colombe-ban töltött. Kiváló orvos volt, egy megszállott, aki
képtelen volt leállni.
– Ezt hogy érti?
– Minden érdekelte, mindenhol ott volt: a szülészeten, a
nőgyógyászaton, az immunológián… Rajongott a munkájáért,
egyszerűen lenyűgözte minden, aminek köze volt a gyerekhez, a
fogantatáshoz. Nem foglalkozott semmi mással, nem nézte az
óráját, minden idejét a kórházban töltötte. Ha munkáról volt szó,
kőkemény volt, vaskézzel irányította a beosztottait. Nem
szerette, ha lazsálunk… Csak a munka, mindig a munka…
– Gyakran vezetett szülést?
– Igen. Hiába volt szigorú, nagyon szeretett ott lenni, amikor
megszületett egy-egy gyerek. Lehetett bármi, napjában legalább
egyszer mindig benézett a szülőszobára és az osztályra, hogy
elvágjon egy-egy köldökzsinórt, vagy ránézzen a betegeire. Nem
érdekelte, hogy hány óra van… Életemben nem láttam több
főorvost, aki így csinálta volna. Kemény volt, nagy tempót
diktált, de mi valahogy mégis szerettük.
Lucie-nek beugrott a Wikipédia szócikke. Terney… Látta maga
előtt a fiatal szanitécet, amint rábukkant arra a csecsemőre, akit
még összekötött a köldökzsinór a halott anyjával… Valószínűleg
sohasem volt képes tökéletesen túltenni magát Algérián, és az ott
szerzett traumákon. Pierrette a szájához emelte a csészét, majd
hirtelen elkomorulva aggodalmas pillantást vetett Lucie-re.
– Történt valami dr. Terney-vel?
Lucie megosztotta vele a szörnyű hírt, majd csendben hagyta,
hogy megeméssze. Látta, ahogy a vastag üveg mögött kihunyt a
fény a nő szemében. Pierrette egy ideig kifejezéstelen tekintettel
bámulta a padlót, látszott, hogy hirtelen megrohanták a
kórházban töltött évek emlékei. A jó, a szép, a vicces dolgok, a
rosszak… Egyszerre minden… Az egész… Lucie érezte, hogy
Terney halála Pierrette egész múltját átrendezi, hogy az elmúlt
idő ennyivel is szebbé, fontosabbá, ugyanakkor esendőbbé és
fájdalmasabbá válik.
– Beszéljen nekem arról az 1987. január 4-i éjszakáról. Hideg
tél volt, dr. Terney egy Grégory Carnot nevezetű kisfiút segített a
világra. Ön is szolgálatban volt aznap éjjel, a 3. számú
szülőszobába osztották be. Az anya meghalt a szülőágyon.
Valószínűleg a preeclampsiája miatt lépett fel nála belső vérzés.
Emlékszik?
Az egykori ápolónő arca megdermedt, a felső ajka furcsán
remegett, és döbbenten a szája elé kapta a kezét. Ha ügyetlenül
csörömpölve is, de végül sikerült letennie a csészéjét az asztalra.
Lucie ujjai görcsösen összerándultak a felismeréstől: hiába telt el
húsz év azóta, Pierrette Solène mind a mai napig magában
hordta annak az éjszakának minden iszonyatát. Az idős hölgy
végül összeszedte magát, és felállt.
– Sajnálom – mondta fagyosan. – Ezek régi, nagyon régi
dolgok.
Lucie is felkelt a helyéről, és közelebb lépett hozzá.
– Az ilyesmit nem lehet elfelejteni. Mitől fél?
Pierrette elbizonytalanodott.
– Biztos, hogy nem lehet belőle kellemetlenségem? A szavát
adja?
– Természetesen.
Az idős hölgy gondolkozott. Lucie úgy érezte, hogy a nő valami
súlyos, talán éppen Terney által rábízott titok nyomasztó súlyát
hordozta hosszú éveken, évtizedeken át, és most, hogy az orvos
meghalt, ő pedig már nem dolgozott a kórházban, meg fog
oldódni a nyelve, mert meg akar szabadulni a tehertől…
Pierrette megkereste a távirányítót, és kikapcsolta a tévét.
Hatalmas csend telepedett a házra. Lucie úgy érezte, hogy az
ápolónőnek némi bátorításra van szüksége, úgyhogy ismét
beszélni kezdett.
– A kórházi tartózkodása alatt ön foglalkozott azzal az
asszonnyal, ön vitte be neki az ételt, ön gondoskodott róla.
Emlékszik a nevére? Nagyon fontos lenne.
– Persze, hogy emlékszem. Amanda Potier-nak hívták.
Lucie-nek hatalmas kő esett le a szívéről. Végre volt egy név,
amit ahhoz a régen elfeledett sápadt archoz, ahhoz a szörnyű
kínok között, a szülőágyon meghalt asszonyhoz tudott kapcsolni.
Nem nyúlt a jegyzettömbje után, nem akarta megzavarni az idős
hölgyet, nem akarta, hogy egy kihallgatáson érezze magát, ahol
minden szavát lesik, rögzítik.
Pierrette folytatta.
– Nagyon fiatal volt még, húsz- vagy huszonegy éves lehetett…
Egy igazán szép lány… A haja és a szeme is koromfekete volt.
– Miért névtelenül szült?
– Nem akarta a gyereket, de az abortusszal már elkésett… A
barátja néhány héttel korábban csúnyán faképnél hagyta, ő pedig
úgy érezte, képtelen lenne egyedül végigcsinálni.
Lucie leszegte a fejét. Egy teherbe ejtett fiatal lány, aki naivul
hitt a szerelmének, akit mégis átvertek, elhagytak. Mintha a saját
történetét hallotta volna… Ez az átkozott ügy benne is
felszaggatta a régi sebeket. Próbálta félretenni az érzelmeit,
elvonatkoztatni az őt nőként és anyaként ért sérelmektől, és
minden idegszálával a feladatára összpontosítani.
– Hagyja jönni az emlékeket, és ne törődjön semmivel! Csak
nyugodtan, van időnk.
Pierrette lehunyta a szemét egy pillanatra, majd Lucie-re
nézett.
– Amanda Potier festőművész volt, és kezdőként nehezen élt
meg a képeiből. Nem messze innen élt egy aprócska lakásban,
valahol Neuvillette környékén. Korábbról ismerték egymást,
mert dr. Terney vett tőle egy képet az egyik kiállításán. Nyilván
támogatni, bátorítani akarta… Úgy éreztem, őszintén kedveli
Terney-t, aki még rendelt is tőle néhány, a DNS-sel és a
születéssel kapcsolatos képet, amelyeket a lakásába szánt.
Amanda mesélte egyszer, hogy elég bizarra sikerültek, de jó
pénzt kapott értük.
Lucie-nek beugrott a festmény, amelyet Terney
könyvtárszobájának a falán látott futólag, amikor átnézte a
helyszínelők fotóit. Az a borzongató méhlepényszerűség… és
igen, mintha az „Amanda R” szignó lett volna a jobb alsó
sarokban…
– …azt is mesélte – folytatta Pierrette –, hogy időnként együtt
vacsoráztak. Ilyenkor főleg a festészetről beszélgettek, de egy
ízben valahogy Amanda terhességére terelődött a szó. Terney
meggyőzte, hogy hagyja ott a régi nőgyógyászát, és menjen át
inkább hozzá, úgyhogy végül a terhesség utolsó négy hónapjában
már ő foglalkozott vele.
Lucie figyelt, de közben lázasan dolgozott az agya: Stéphane
Terney a jelek szerint nagyon szeretett volna Amanda és a
születendő gyermek közelébe kerülni… Vajon önzetlenül
érdeklődött Amanda iránt, vagy inkább megfigyelte, kihasználva,
hogy a lány a barátjaként tekint rá? Lehet, hogy csak azért
vásárolt tőle képeket, hogy a bizalmába férkőzzön? Lucie-ben
felmerült, hogy talán túl messzire ment a találgatásban, de most
ez sem érdekelte. Fészkelődni kezdett, mert egy kérdés hirtelen
szöget ütött a fejébe.
– Tudja, hogy dr. Terney miért költözött Reimsbe 1986-ban?
Miért pont ezt a szülészetet választotta? Remek állása volt
Párizsban, nyugodtan kutathatott, rengeteget utazott… Miért
akarhatta vidékre száműzni magát?
Pierrette bizonytalanul megvonta a vállát.
– Azt hiszem, csak élt a kínálkozó alkalommal. Az elődjének,
dr. Grayet-nek már csak három éve volt hátra a nyugdíjazásig.
Akkor mondott le, amikor Terney megpályázta a posztot.
Lucie felkapta a fejét.
– Lemondott? Három évvel a nyugdíj előtt? Korábban is szóba
került már a távozása?
Az idős hölgy a fejét ingatta.
– Grayet sohasem említette, és bennünk se merült fel, hogy
ilyesmit forgat a fejében, végül aztán mégis így alakult. Ha engem
kérdez, nyilván szerette volna még nyugodtan élvezni egy kicsit
az életet… Csendben távozott, nem volt nagy felhajtás.
– Hogy hívták pontosan? Mi volt a teljes neve?
– Robert. Robert Grayet… Sajnos nem tud már beszélni vele,
mert öt évvel ezelőtt meghalt. Ott voltam a temetésén.
Alzheimer-kóros volt. Kegyetlen és igazságtalan dolog, hogy így
végezte szegény…
Lucie minden fontos információt elraktározott. Elképzelhető,
hogy Terney azért szorgalmazta az elődje távozását, hogy a
helyébe lépve Amanda Potier közelébe férkőzzön, és az orvosa
lehessen? Lucie szinte beleszédült a gondolatba. Tökéletesen
valószerűtlennek tűnt az egész, és mégis… Az időpontok
egybevágtak. Terney 1986-ban elhagyta Párizst, és Reimsbe
költözött éppen akkor, amikor Amanda teherbe esett.,. Ő lett a
lány nőgyógyásza, és a szülést is ő vezette le 1987 januárjában.
Lucie kicsit még visszább ment az időben. 1986., Párizs. A
Wikipédia azt írta, hogy Terney néhány héttel az elutazása előtt
vált el… Lehet, hogy történt valami, hogy egy konkrét esemény
állt a szakítás mögött? Lehet, hogy az első felesége megtudott
valamit Amanda Potier-ről vagy Robert Grayet-ről?
Lucie egyelőre félretette a kérdéseit, és ismét Pierrette-re
pillantott.
– Amanda Potier-nak nem volt családja? Nem volt látogatója
a kórházban?
– Dehogynem. A szülei is jártak nála… Emlékszem,
Villejufben laktak, és mindenben támogatták a lányukat. Az
édesanyja is elég fiatal volt még… Szinte látom magam előtt azt a
gyönyörű asszonyt… Nagyon hasonlítottak egymásra. Furcsa
lehetett neki, hogy negyvenegy-két éves korára már a nagymama
szereppel kell barátkoznia.
A volt ápolónő kissé reszkető mutatóujja körbeszaladt a
kávéscsésze peremén. A beszélgetés láthatóan fájdalmas
emlékeket idézett fel benne, de Lucie nem tágított.
– Miután Amanda bekerült a kórházba, dr. Terney hogy bánt
vele?
– Gyakran bement hozzá, nagyon odafigyelt rá, sőt időnként
még olyasmit is magára vállalt, ami normálisan a mi dolgunk lett
volna… Megmérte a vérnyomását, levette tőle a vért, ilyenek…
Amanda nagyon nehezen viselte már a terhességet, óriási volt a
hasa… Arra is emlékszem, hogy rengeteget evett… gyümölcsöt,
kekszet, bármit, ami a keze ügyébe került.
– Bizalmas viszonyban voltak?
Pierrette szeme összeszűkült.
– Annyira azért mégsem, hogy könnyet ejtsen érte, amikor
meghalt a szülőszobában…
Lucie fejében egyre vadabbul kergették egymást a gondolatok.
Biztosan érezte, hogy Grégory Carnot már csecsemőként kilógott
a sorból, más volt, mint a többiek. Volt benne valami, ami
annyira izgatta Terney-t, hogy a gyerekhez igazítva az egész életét
hajlandó volt elválni és elhagyni Párizst. Józan ésszel szinte
felfoghatatlan ez az egész, suhant át Lucie-n.
– Kérem, beszéljen a szülés napjáról!
Pierrette Solène felsóhajtott.
– Január 4-én éjszaka az Amandára kötött műszerek hirtelen
megbolondultak. A vérnyomása és a pulzusa az egekbe szökött.
Egy héttel későbbre volt kiírva, de a lehető legsürgősebben
világra kellett segíteni a babát. Dr. Terney azonnal hívta az
altatóorvost és a szülésznőt, és betolta Amandát a szülőszobára.
Pierrette hangja el-elcsuklott, remegett, képtelen volt
uralkodni az érzésein.
– Utána már minden nagyon gyorsan történt. A helyzet egyre
rosszabb lett… A beteg akkor már reszketett, rángatózott, majd
nem sokkal később vérezni kezdett, mi pedig képtelenek voltunk
stabilizálni… Dr. Terney ekkor elvégezte a császárt… Hát az… az
valami rettenetes volt. Amanda rövid időn belül legalább egy liter
vért vesztett… mintha valami rejtélyes oknál fogva minden erő
elszállt volna belőle.
Lucie megborzongott.
– Amanda Potier a fia születését sem érhette meg. Harminc év
alatt három anyát láttam meghalni a szülőszobán, és ennél
kegyetlenebb, döbbenetesebb és embertelenebb dolgot el sem
tudok képzelni… Nem kívánom senkinek, hogy átéljen ilyesmit.
Lucie egy pillanatra elképzelte azt a csendet… Csupa vér volt
minden, a néma monitoron csak egy egyenes vonal tartott a
végtelenbe… A fáradt arcokon, a tétova tekintetekben pedig
semmi más, csak a kudarc, a legyőzöttség gyűlöletes és megalázó
érzése, szégyene…
– És a baba?
Pierrette arcán furcsa grimasz hullámzott végig.
– Az anyja lehet, hogy a saját vérében feküdt holtan, de ő,
köszönte szépen, remekül érezte magát… Soha jobban… Amúgy
az átlagosnál nagyobb, erősebb baba volt, ami nagyon ritka a
preeclampsiás anyukák gyerekeinél.
Keserűség és undor bujkált a hangjában.
– A későbbiekben ránézett időnként? – kérdezte Lucie.
– Nem. Felkerült az újszülött-osztályra, és az ottani dolgok
már nem tartoztak rám. Hogy egész őszinte legyek, azt sem
tudtam, mi lett vele. Azt hiszem… egyszerűen nem érdekelt, nem
akartam hallani róla. Az anyja a kezeim között halt meg, ő meg
vígan rúgkapált és bömbölt… Mindazok után pedig, amit ma
hallottam öntől, csak még elkeserítőbbnek érzem az egészet…
Lucie fantáziája nekilódult, és riasztóbbnál riasztóbb képek
sorjáztak előtte. Egy alig kikelt, véres és ragacsos
szörnyetegfiókát látott maga előtt, aki eltorzult arccal rikoltozott
a vakító fényben. Pierrette nehezen szánta el magát, sokáig csak
a homlokát dörzsölgette, aztán nagyot sóhajtott.
– Aznap éjszaka láttam valamit… valamit, amiről nem
beszéltem soha, senkinek… valamit, ami ellentmondott a dr.
Terney által diagnosztizált preeclampsiának.
Lucie közelebb hajolt. Forgott vele a világ. Mintha egy
szakadék szélén állt volna, és nem tudná eldönteni, hogy mit
tegyen: próbáljon visszatáncolni, vagy készüljön a zuhanásra. Az
idős hölgy is hasonlóan érezhette magát.
– A dolog a méhlepény vérellátásával kapcsolatos.
A méhlepény… Lucie-nek ismét bevillant a Terney szobájának
a falán látott festmény. Pierrette lassan, gyötrelmesen préselte ki
magából a szavakat, mintha túl régóta rejtegette volna őket
magában, mintha belészáradtak, belékövesedtek volna.
– Tudja, preeclampsia esetén nagyon fejletlen marad a
méhlepény érhálózata. Ez elkerülhetetlen, ez mindig így van,
még akkor is, ha a baba végül normál súllyal jön a világra.
Amikor a császármetszés után kivettük a csecsemőt, dr. Terney
azonnal eltávolította a méhlepényt. A szülésznő és altatóorvos
nem látott semmit, mert el voltak foglalva. Az előbbi a babával
foglalkozott, az utóbbi pedig üggyel-bajjal igyekezett valahogy
kézben tartani az eseményeket, és stabilizálni az anyát, már
amennyire azt a rengeteg vér közepette lehetett… Én viszont… Én
viszont láttam…
Elhallgatott. Lucie feszülten figyelte minden rezdülését.
– Mit látott?
– Az a méhlepény… olyan sűrű érhálózat borította a felszínét,
mintha egy pók szőtte volna. A legőszintébben mondom, hogy
harminc év alatt nemigen láttam egészségesebb méhlepényt…
Éppen azért lett olyan nagy és erős az a baba, mert minden
feltétel adva volt a normális fejlődéséhez.
Lucie idegesen felpattant a helyéről.
– Egy pillanat!
Kiszaladt az autóhoz, és a gyilkosság helyszínén készült
fényképet tartalmazó barna borítékkal a hóna alatt jött vissza.
Kikereste a méhlepényt ábrázoló festményt, odanyújtotta
Pierrette-nek.
– Ilyesmi volt?
Pierrette viszolyogva bólintott.
– Igen, ilyen volt. Ennyi ér futott azon is. De honnan szerezte?
– Dr. Terney házából. Megkérte Amandát, hogy fesse meg…
– A saját méhlepényét? Istenem, ez rettenetes…
– Mindebből az következik, hogy Terney tudott a több mint
tökéletes méhlepényről, és hogy erősen érdeklődött is iránta.
Az idős hölgy visszaadta a fényképet Lucie-nek, és
elgondolkozva nagyot sóhajtott.
– Olyan furcsa ez az egész… Az ultrahangon láthatta?
– Valószínűleg.
Elhallgattak. Egy ideig mindketten a gondolataikba
mélyedtek. Lucie – próba, szerencse – megmutatta a főnixes
festményt is, de Pierrette nem igazán tudta hova tenni.
– Lehet, hogy nem fog nekem hinni – nézett Lucie-re –, de dr.
Terney kézbe vette Amanda méhlepényét, láttam, hogy felcsillan
a szeme, hogy szinte gyönyörködik benne… Egyetlen pillanat volt
az egész, egy villanás, de megmaradt bennem.
Finoman végigsimította a karját.
– Nézze, még most is lúdbőrös lettem. Amikor észrevette,
hogy rajtakaptam, olyan hideg pillantást vetett rám, amilyet soha
azelőtt… A méhlepény eltávolítása közben sem szólt egyetlen szót
sem, de folyamatosan engem nézett, én pedig tartottam a
szívócsövet, és tudtam, hogy hallgatnom kell… Amanda pedig
néhány pillanaton belül meghalt…
Lucie agya lázasan zakatolt. Mélyen és igazán felzaklatta
mindaz, amit az idős hölgytől hallott. Mi lehet a szerepe a
méhlepénynek? Mit jelenthet Terney tekintete? Minek örült,
miközben a betege haldokolt? Feláldozott egy anyát csak azért,
hogy az mindenképpen megszülje a gyerekét?
Újra és újra ugyanahhoz a végső kérdéshez jutott vissza: miért
kellett annak a babának mindenáron a világra jönnie? Pierrette
tovább beszélt, láthatóan meg akart szabadulni mindattól, ami
hosszú időn át a lelkét nyomta.
– Néhány órával később összeültünk… A kórház igazgatója,
dr. Terney, az altatóorvos, a szülésznő volt ott, meg persze én.
Elkészült a jegyzőkönyv, a hivatalos verzió szerint Amanda
Potier halálát az preeclampsia okozta. Terney-nél ott volt
minden, az összes papír a vizsgálatokkal, a magas vérnyomással,
a vizeletben kiugró fehérjeszintet kimutató laboreredményekkel,
sőt még néhány a preeclampsiás anyáktól született, de
normálisan fejlett gyermekekre vonatkozó statisztikát is
előhúzott. A kórház felelőssége nem volt megállapítható, és
Amanda szülei sem fenyegettek senkit bírósággal.
– Soha, senkinek nem beszélt a méhlepényről?
Pierrette úgy ingatta a fejét, mint a rajtakapott gyerek, aki
nem akarja elismerni, hogy rossz fát tett a tűzre.
– Miféle jelentősége lett volna? Az én szavam egy főorvoséval
szemben… A méhlepényt megsemmisítették, az anya meghalt, az
orvosi műhiba gyanúja pedig fel sem merült. Olyan heves vérzés
lépett fel, amellyel szemben semmit sem tehettünk. Nem
akartam komplikálni a dolgokat, és kockára tenni az állásomat, a
jövőmet.
Felsóhajtott. Látszott rajta, hogy nagyon kimerült.
– Akarja tudni, hogy mit gondolok így, húsz év távlatából
visszanézve? Az a betegség, amely végzett Amanda Potier-val,
csak hasonlított a preeclampsiára, de nem volt az. Persze
könnyen lehetett annak diagnosztizálni, mert több tünetét
produkálta is, de mély meggyőződésem, hogy dr. Terney a
kezdetektől fogva pontosan tudta, hogy mivel áll szemben… Erre
egyébként annál a szörnyű festménynél keresve sem találni
egyértelműbb bizonyítékot.
Nehézkesen, a karfára támaszkodva feltornászta magát a
fotelből.
– Most pedig, ha nem haragszik, azt hiszem, nemigen tudok
többet mondani. Dr. Terney meghalt, béke poraira… Ami történt,
megtörtént, felesleges lenne bárkinek is kísértetekkel
hadakoznia.
– Soha nem késő, sőt a válaszok a múlt mélyén lapulnak.
Lucie is felállt a kanapéról, és bár több kérdéssel készült
távozni, mint amennyivel érkezett, úgy érezte, nem hiába tett
meg ekkora utat. Akárhogy is, egy dologban biztos volt: Terney, a
szanitécből lett szülész-nőgyógyász lépésről lépésre haladva
dolgozott azon, hogy egy újabb szörnyszülöttet szabadíthasson a
világra.
Hiába tapogatózott a sötétben, és hiába érezte úgy, hogy egyre
kaotikusabbá válik minden, Lucie a lelke mélyén tudta, hogy
minden egyes mozdulattal közelebb kerül az igazsághoz. Amanda
Potier, Stéphane Terney és a Colombe Kórház szülészetének
előző főorvosa, Robert Grayet is halott volt más, és mivel szörnyű
titkaikat magukkal vitték a sírba, Lucie-nek nem maradt túl sok
választása… Még mélyebbre ásva a múltban meg kellett találnia
Terney első feleségét.
Azt az asszonyt, akitől közvetlenül azelőtt vált el, hogy
csapot-papot hátrahagyva Reimsbe költözött.
Csak remélte, hogy ezt a nyomot követve rábukkanhat az
igazság egy újabb értékes darabkájára.
32.

Egy tökéletesen kidolgozott, ám alapvetően mégis őrült terv


fogant meg Sharko agyában. Elhatározta, hogy, ha jóval kisebb
léptékben is, de ugyanazt fogja tenni, amit Éva Louts: utánanéz a
Fontainebleau-ban felcseperedett balkezes gyerekeknek. A
polgármesteri hivatalban kezdett, ahol beszerezte a város
óvodáinak listáját, amelyen mindent összevéve hét intézmény
szerepelt.
Vett egy nagy levegőt, és elindult megkeresni az elsőt, a város
keleti részén található Lámpáin óvodát. A gondolataiba merülve,
úgy hajtott át a különböző kerületeken, hogy igazából fel sem
fogta, merre jár, mi zajlik körülötte. A gyötrelmes nyomozás
részletei, a válogatottan kegyetlen gyilkosságok is
fel-felrémlettek benne, de elsősorban is Lucie Henebelle járt az
eszében. Belenézett a képekbe, amelyeket szándékosan hagyott a
számítógép mellett? Ott van-e még a lakásban, vagy már
hazament? Az esze jobban örült volna a második eshetőségnek, a
szíve azonban elég egyértelműen az elsőre szavazott. Az érzelmei
és a józan belátása között feszülő feloldhatatlan, időnként nyílt
konfliktusba, gyilkos harcba átcsapó ellentét egyre vadabbul
rágta, emésztette, és olyan fájdalmas görcsbe rántotta a bensejét,
hogy végül képtelen volt tovább türtőztetni magát, és felhívta.
A harmadik csengetésre vette fel. Sharko a beszűrődő zajokból
azonnal rájött, hogy Lucie is vezet. Kegyetlenül nagyot csalódott.
– Franck vagyok… Hallom, vezetsz. Majd hívlak később.
– Nem kell, minden oké. Kihangosítottalak.
Sharko csüggedten nézett maga elé. Ennyi? Miért nem mond
valamit? Miért nem kérdezi meg tőle, hogy mi a helyzet a
nyomozással?
– Lille-be tartasz?
Lucie hirtelen nem tudta, mit válaszoljon. Vallja be az igazat,
és kockáztassa, hogy így vagy úgy keresztbe tesz neki? Az adott
viszonyok között úgy döntött, egyelőre hazudik inkább, hogy
legyen ideje nyugodtan végigkövetni a nyomot, és meggyőződni
arról, hogy a megérzései nem vezetik-e zsákutcába.
– Igen. Olvastam a levelet. Rossz volt így eljönni tőled, de meg
tudom érteni, hogy ennyire haragszol rám.
– Nem haragszom rád, Lucie… Soha nem is haragudtam.
Na jó, egy rövid ideig. Sharko szíve majd’ kiugrott a helyéről.
Megállt a pirosnál, és egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Nem tudtam bezárni az ajtót – hallotta ismét Lucie hangját
a telefonban –, mert nem volt nálam kulcs. Ne haragudj.
Sharko hirtelen elgondolkozott. Valami gyanús volt neki.
Létezik, hogy Lucie ilyen könnyen feladja a harcot csak azért,
mert elolvasott egy néhány szavas levelet? Nem ilyennek ismerte.
Megpróbált puhatolózni.
– Hogyhogy ilyen későn indultál el?
– Jobb lett volna, ha felébresztesz reggel. Hosszú percekig azt
sem tudtam, hol vagyok… Mi volt tegnap este? Nem emlékszem
semmire.
– Összeestél a fáradtságtól, én meg szépen lefektettelek a
kanapéra… Ugyanúgy, mint egy éve. Azért elég furcsa, hogy az
élet így ismétli önmagát… Nem hittem volna…
A szavaik közé beékelődő apró szünetek szinte végtelennek
tűntek… Sharko zavartnak és tétovának érezte magát. Nem
akarta, végül mégsem tudta megállni, hogy ne kérdezzen rá: –
Kicsit dolgoztam az éjszaka, és nyitva hagytam a gépet. Sikerült
utánanézned Terney-nek, mielőtt eljöttél volna?
– Mire lett volna jó? Felfogtam, hogy ez a te ügyed, hogy te
vagy a rendőr, hogy neked vannak meg az eszközeid… hogy én
ehhez már kevés vagyok.
Sharko szemét elfutották a könnyek. Hatalmasat sóhajtott.
Vége volt, most aztán igazán és tényleg vége… Ennyire futotta a
nyomorult élettől, amely ismét összesodorta őket… Lucie
messzire ment tőle, hogy a továbbiakban a saját démonaival
harcoljon. Tulajdonképpen megkönnyebbült, még akkor is, ha
majd’ belehalt a fájdalomba.
A GPS jelezte, hogy megérkezett.
– Oké, most mennem kell. Egyszer majd felhívlak, ha
végeztem ezzel az üggyel. Viszlát, Lucie.
– Egy kérdést azért lehet, egyetlenegyet? Ki volt az a pizsamás
fickó?
– Igazából senki. Egy autista. Kapcsolatban állt Terney-vel,
semmi több. Rosszkor volt rossz helyen.
Sharko meg sem várva a választ, hirtelen letette. Elüldögélt
még néhány percet az autóban, és várta, hogy felszálljon a
fejében gomolygó sűrű, sötét és ragacsos köd.
Miután sikerült úrrá lennie a csalódottságán, kiszállt, és
elindult az Óvoda felé. Kedves, zöld kerítéses kis épület volt sok
virággal és hatalmas udvarral. A gyermekkor, a romlatlanság és
az emberélet első, bizonytalan lépéseinek bája lengte be. A kaput
zárva találta. Sharko megtorpant egy pillanatra, és elöntötte a
régről ismerős érzés. Percről percre zaklatottabb lett. Ahányszor
csak túl közel merészkedett egy iskolához, mindig megrohanta a
kislánya emléke. Mintha Éloïse is ott játszadozott volna még az
építőkockák halmain ücsörgő gyerekek között, mintha ott
kergetőzött volna a barátnőivel. Ilyenkor minden felkavarodott
benne: az arcok, az az eltűnt világ, az akkori gondolatai, érzései.
És persze a skizofréniája… És persze Eugénie, a képzeletbeli
kislány, aki beléköltözött, aki beszélt hozzá, aki hol
megnyugtatta, hol halálra szekálta. Ha Eugénie-n múlik, most is
itt rohangált volna az udvaron, felmászott volna az összes
játékra, hogy onnan integessen, kiabáljon, de hála istennek,
miután Sharkónak sikerült elfogadnia az őt ért veszteséget, és
lezárnia magában a gyászt, a kislány is kiköltözött a fejéből.
Eugénie volt az ő gyásza…
Szusszantott egyet, megnyomta a kaputelefont és
bemutatkozott. Az igazgatónő, Justine Brevard az irodájában
fogadta. Az ötvenes évei elején járhatott, terebélyes volt és
szimpatikus, az a fajta, akit általában szeretnek a gyerekek.
Természetesen, ahogy a város összes lakója, ő is hallott az
erdőben történt kettős gyilkosságról.
– Rettenetes, ami azokkal a fiatalokkal történt, de nem
pontosan látom, hogy én miben lehetek a segítségükre.
Sharko megköszörülte a torkát.
– Nos… A nyomozás során gyűjtött információk alapján
sikerült elég jól összeállítanunk a gyilkos profilját. Ezek szerint
egy magas, vélhetően erős testalkatú, húsz és harminc év közötti
fiatalembert keresünk, aki a belvárosban lakik és, ami a
legfontosabb, balkezes. Ha jól tudom, a hosszú évek óta kialakult
gyakorlatnak megfelelően a kiscsoportosokkal dolgozó óvónők
minden gyerekről kitöltenek egy úgynevezett kompetencialapot.
– Így van. Egyebek között a gyerek mozgáskoordinációját,
szóbeli kifejezőkészségét és a foglalkozásokon való részvételét
figyeljük…
– És azt is, hogy jobb- vagy balkezes-e…
Az igazgatónő szeme felcsillant.
– Pontosan. Látom, hova akar kilyukadni… Azt hiszik, hogy a
gyilkos hozzánk járt annak idején, és hogy ezek a lapok
segíthetnének az azonosításában. Erről van szó?
– Lényegében. Nem tudjuk biztosan, hogy ide járt… A város
összes óvodájába el fogunk menni. Olyan gyerekeket keresünk,
akikből nem lehet túl sok egy húszfős csoportban, tehát az
átlagosnál nagyobb termetű, erősebb fiúkat, akik, és ez a
legfontosabb kritérium, balkezesek. Vethetnék egy pillantást az
irattárukra? Elsősorban az 1985 és 1995 közötti kiscsoportok
érdekelnének, tehát azok a gyerekek, akiknek a mostani életkora
nagyjából 18 és 30 év közé esik. Remélem, megvannak még a
kartonok…
Az igazgatónő felállt a székéből.
– Természetesen, sőt még egy-egy fénykép is tartozik az
anyaghoz. Kérem, jöjjön utánam…
Ahogy végigmentek a folyosón, Sharko a nyitott ajtókon át
bekukkantott a termekbe. A gyerekek festegettek, könyveket
lapozgattak, játszottak, énekeltek, de néhányan felfigyeltek a
kissé gyűrött idegenre, és hatalmas szemeket meresztve,
alaposan megnézték maguknak, majd amikor látták, hogy
Sharko integet nekik, felderültek, és mosolyogva viszonozták az
üdvözlést.
A helyiség zsúfolásig volt irattartó szekrényekkel. Az
igazgatónő kihúzta az 1985 feliratú fiókot, az ujjai fürgén
végigszaladtak a különböző anyagokon, majd gyors, határozott
mozdulattal kiemelte a szóban forgó mappát, amelyben a névsor
és a csoportkép mellett ott lapultak az adatlapok. Sharko
meglepődött, nem gondolta volna, hogy ilyen sok rovat, sor és
rubrika lesz az elsárgult nyomtatványon, amelynek a jobb felső
sarkához még az illető gyermekről készült igazolványképet is
odatűzték.
– Negyedévente töltjük ki ezeket a lapokat – magyarázta
Justine Brevard –, hogy nyomon követhessük a gyerekek testi és
szellemi fejlődését. Látja, ez itt a lateralitásra vonatkozó rovat. A
bekeretezett részt nem kötelező kitölteni, de ha a pedagógus
valamiért fontosnak érzi, oda írhatja be a gyermekek
egészségügyi állapotára, speciális étrendjére vagy allergiáira
vonatkozó megjegyzéseit.
Megnyálazta a mutatóujját, majd szép sorban átfutotta a
lapokat. Egyet félretett.
– Na, itt az első balkezes…
– Nyugodtan visszateheti, mert a helyszínen talált DNS
alapján biztosan tudjuk, hogy az elkövető férfi volt.
Az igazgatónő végignézte az összes lapot.
– Az 1985-ös év megvolna… Leszámítva az előbbi kislányt,
nem volt semmi.
– Nem baj. Minél kevesebb van, annál jobb.
– Nézzük a következőt!
Sharko segített neki. Először is kiválogatták a balkezes fiúk
kartonjait. Általában egy-kettő, a legritkább esetekben három
akadt csoportonként, úgyhogy mire végeztek a tíz év átnézésével,
nagyjából húsz lapot tettek félre.
Sharko időnként a fényképekre pillantva átvizsgálta a gyerek
testsúlyára, magasságára vonatkozó adatokat. Egymás után
vonultak lelki szemei előtt a gyerekek, volt közöttük szőke, barna,
szemüveges, volt, aki kicsit bambán vagy riadtan nézett vissza rá.
Akadt néhány kifejezetten vézna és alacsony fiúcska, aki
egyáltalán nem olyannak tűnt, mint amilyennek Sharko
elképzelte a gyilkost, mégis habozott őket végleg kizárni. Mi van,
ha a későbbiekben indultak igazán fejlődésnek? Annyi idő telt el
azóta, jutott az eszébe, és ezzel együtt az is világossá vált előtte,
hogy sokkal nagyobb fába vágta a fejszéjét, mint azt elsőre
gondolta, ráadásul nagyon kevés volt a biztos pont. Nyugodtan
elképzelhető, hogy a gyilkos nem itt nőtt fel, hogy csak a
közelmúltban költözött Fontainebleau-ba. Hirtelen számot vetve
a rá váró munka nagyságával és kétes kimenetelével Sharko
elbizonytalanodott. Azért kért egy-egy fénymásolatot a
kiválasztott kartonokról, majd köszönetet mondott az
igazgatónőnek, és némileg lelombozva távozott.
Az egyetlen biztató momentum az volt, hogy az első
hadmozdulat alig fél órát vett igénybe.
Beült az autóba, és megpróbálta finomítani a csoportosítást,
és tovább szűkíteni a kiválasztottak körét. Különvette a
magasabb, erőteljesebb gyerekeket, majd alaposabban megnézte
őket. Akadt köztük néhány olyan, aki már a harmincadik életévét
taposta, tehát egy kissé túlkorosnak tűnt ahhoz, hogy diszkóba
járjon. Őket tehát félretette egy külön kupacba. Végső soron
kilenc adatlap maradt a kezében. Nézte a rostáján fennakadt
négy-öt éves, mosolygós kölyköket. Képtelenség volt bármelyikre
is automatikusan és egyértelműen ráhúzni a gyilkos profilját.
Még csak nem is hasonlítottak egymásra… Egyiknek sem volt
sátáni a tekintete, egyiknek sem lobogott sötét és gyilkos tűz a
szemében… Az azóta a múló idő prédájául esett arcokról
kizárólag a gondtalan és ártatlan tisztaság sugárzott Sharko felé.
Kissé csalódottan elindult a következő óvoda felé, és közben
arra gondolt, ha minden kötél szakad, a versailles-i
nyomozócsoport DNS-mintát vesz a kiválasztott emberektől, és
szép sorban összeveti majd a helyszínen találttal. Bizonyos fontos
és kényes ügyekben, amelyekben volt ugyan valamiféle támpont,
ám nem sikerült kellően leszűkíteni a gyanúsítottak körét, akadt
már példa az ilyen tömeges mintavételre. Nem olcsó
mulatságodé az igazság mindent megér.
A végiglátogatott óvodák, bár a legkülönbözőbb típusú
épületekben voltak elhelyezve, tökétesen egységes szabályok
szerint működtek. Sharko minden nehézség nélkül hozzájutott a
gondosan vezetett, szigorú rendben tárolt adatlapokhoz, úgyhogy
a maga részéről elégedett volt a közoktatási tárca munkájával.
Múlt az idő, Sharko pedig szívósan begyűjtötte a lapokat,
amennyit csak lehetett kiszűrt, félretett, de egyelőre nem igazán
kapta fel a fejét egyikre sem. Bízott a megérzéseiben, az
ösztöneiben, úgy gondolta, hogy előbb-utóbb jön az ismerős,
aprócska villanás, hogy lesz egy arc, amitől beindul, összeáll
valami a fejében, de nem történt semmi, az égadta világon
semmi… Túl kicsik voltak a gyerekek, és szinte tökéletesen
egyformák: egy idő után összemosódtak előtte a derűsen pufók
arcocskák, a mit sem sejtő, őszinte tekintetek. Miről ismerhetné
fel a gyilkost? Ahogy azt Levallois is megmondta, a genetikai
kódunk nincs a homlokunkra írva.
Lazítania kellett, úgyhogy megállt egy kávéra az egyik
bisztróban. Felhívta Levallois-t, de az sem talált semmit. Sharko
befalt egy szendvicset, majd beült az autóba, és szunyókált egy
sort. Bő fél óra múlva, hevesen kalimpáló szívvel, rossz szájízzel
riadt fel.
A hangzatos Győzelem névre keresztelt óvoda volt az utolsó
előtti a sorban. Próbálta meggyőzni magát, hogy ez kedvező
előjel, aztán inkább elfordította a kulcsot, és nekiindult.
Kaputelefon, igazgatónő, bemutatkozás, szűkszavú magyarázat,
irattár… Minden ment a maga idegesítően olajozott módján,
maga sem tudta már hányadszor aznap délután.
Jöttek a különböző évfolyamok, a lapok gyűltek, Sharkót pedig
őszintén lenyűgözte az a precizitás, amellyel a természet
gondoskodott arról, hogy az adott közösségen belül a balkezesek
aránya nagyjából mindig ugyanaz legyen. A húszfős csoportokba
nulla, egy vagy kettő jutott belőlük, és ebben kivétel nem volt,
csak szabály, mintha az igazgatónő helyett évről évre az
anyatermészet válogatta volna össze a gyerekeket. Eszébe jutott
Louts dolgozata, amelyben számokkal alátámasztva az állt, hogy
a balkezesek néhány száz vagy legkésőbb néhány ezer éven belül
el fognak tűnni közülünk. Az elé kerülő csoportok némelyike már
igazolta is ezt a feltevést.
Újabb nevek, arcok jöttek, erősebb, gyengébb, soványabb és
kövérebb gyerekek. Időnként félretett közülük egyet-egyet, aztán
fásultan, gépies mozdulatokkal ment is tovább. Ki tudja, mióta
ült ott, amikor hirtelen izgatottan kalapálni kezdett a szíve.
Remegő kézzel az utoljára félretett, 1992-ben kiállított karton
után nyúlt. A fiú 1988-ban született, tehát a huszonkettedik
évében járt.
Félix Lambert-nek hívják, és balkezes… Világosbarna haj, kék
szem, kreol bőr, és bár akadtak nála magasabbak, elég nyúlánk,
erős legénykének tűnt. Első ránézésre nem volt rajta semmi
különösebben feltűnő, Sharko számtalan hasonló gyereket látott
már a nap folyamán, és ha a szeme nem tévedt volna rá a
pedagógusoknak fenntartott „esetleges megjegyzés” rovatra,
minden további nélkül félre is tette volna, hogy folytassa a
munkát.
Valamiért mégis odanézett, és a bekeretezett részben a
következő szöveget látta: „Semmiféle tejterméket nem
fogyaszthat. Laktózérzékeny.”
Grégory Carnot is az volt.
Sharko hosszan fürkészte a mosolygó fiúcska angyalarcát.
Biztosan érezte, hogy megtalálta a fiatal pár gyilkosát, azt,
akinek a G, A, T, C betűk kombinációjából összeálló névjegyét
Terney annak idején elrejtette a könyvében található,
érdektelennek tűnő DNS-szekvenciák közé.
Sharko nem is folytatta a keresést, sőt felhívta Levallois-t,
hogy ő is azonnal álljon le, majd hálás köszönetet mondott az
igazgatónőnek, és sietve távozott. Öt perccel később már be is
rontott a záráshoz készülődő postahivatalba, és rávetette magát a
telefonkönyvre. Két Lambert lakott Fontainebleau-ban: Félix és
Bernard.
Nyilván apa és fia, gondolta, amikor látta, hogy mindkettejük
neve mellett ugyanaz a lakcím szerepel.
Elrobogott Levallois-ért, aki az egyik autókölcsönző előtt
ácsorgott, egy pillanatra megállt, majd miután a fiatal hadnagy
bezöttyent mellé, padlóig nyomva a gázt, kipörgő gumikkal
elviharzott.
Az út végén egy gyilkos várta.
33.

A tudakozótól kapott információk szerint Gaëlle Lecoupet,


Stéphane Terney első felesége Gouvieux-ben, egy Chantilly
közelében fekvő csendes városkában élt. Lucie, amióta elhagyta
Reimset, olyan sok időt veszített a főváros környéki dugókban,
hogy csak késő délutánra sikerült maga mögött hagynia a
kastélyáról, lóverseny-, illetve golfpályájáról ismert Chantillyt.
Néhány újabb kilométer megtétele után végiggördült az
országúttól kissé távolabb magasodó villához vezető kavicsos
fasoron, majd leparkolt az ott álló hatalmas és vadonatúj Audi,
illetve Mercedes kabrió mögött.
Az ősz üstökű férfi, aki a rózsabokrokkal bíbelődött, egyből
észrevette, és elé sietett. Miután Lucie neki is megmutatta a
hamis rendőrigazolványát, és elmagyarázta, hogy egy, az első
férjét érintő nyomozás kapcsán szeretne madame Lecoupet-val
beszélni, a férfi szó nélkül a ház felé bökött. Lucie-nek erről két
dolog jutott az eszébe. Az egyik az volt, hogy valószínűleg sem a
fickó, sem a felesége nem tudta még, hogy Terney meghalt – a
rendőrség egyelőre még nem foglalkozott a gyászjelentések
postázásával –, a másik pedig az, hogy a híres-neves 36 emberei
mind ez idáig nem érezték szükségét annak, hogy a távoli
múltban kutakodjanak. Kisebb gondjuk is nagyobb volt annál,
mint hogy kikérdezzék az áldozattól huszonöt évvel korábban
elvált első feleséget, miként a jelek szerint azzal sem igazán
foglalkoztak, hogy az illető egy olyan szadista gyilkos áldozatává
vált, aki egy egyetemista lánnyal is végzett.
A ház úrnője a hatalmas, borostyánnal vagy vadszőlővel (Lucie
mindig összekeverte őket) befutott verandán állt. Legalább
tizenöt, különböző színű és fajtájú macska keringett körülötte
dorombolva, miközben ő tejet és száraz eledelt töltött a szanaszét
heverő edényekbe.
– Drágám, a rendőrség keres – kiáltotta az ősz férfi. –
Stéphane Terney-ről van szó…
Gaëlle Lecoupet hirtelen megállt, és idegesen felkapta a fejét.
Lucie elnézte a magas és karcsú asszonyt, a vállára omló, ápolt
ősz hajával, a smink nélkül is szép arcával, és szinte zavaróan
tökéletesnek találta volna, ha nem egy olyan kinyúlt pólóban és
viharvert farmernadrágban áll előtte, amely a legkevésbé sem
illett ahhoz a jómódhoz és eleganciához, amely a ház minden
egyes kövéből áradt. Gaëlle letette a macskaeledelt az asztalra,
megtörölte a kezét egy szalvétában, és Lucie-hez lépett. Mielőtt a
kezét nyújtotta volna, egy diszkrét pillantással jelezte a férjének,
hogy szeretné, ha kettesben hagyná őket, az pedig egy kissé
nyugtalanul ugyan, de bólintott, és az ollóval a kezében
visszasétált a rózsabokraihoz. Beléptek a házba, az asszony
behajtotta maguk mögött a verandára nyíló hatalmas üvegajtót,
biztatóan odaintett a kint rekedt macskáknak, majd Lucie felé
fordult.
– A volt férjem bajba keveredett?
Lucie kertelés nélkül közölte, hogy Stéphane Terney-t
meggyilkolták. Sokkolni akart, azt akarta, hogy a nő brutális
hirtelenséggel szembesüljön az ügy kegyetlen és gyomorforgató
realitásával.
Gaëlle Lecoupet lerogyott az egyik székre, aztán a kezét az
arcába temetve némán ült a nappali közepén.
– Úristen! Gyilkosság… Hihetetlen az egész, képtelen vagyok
felfogni…
Lucie állva maradt, és figyelte az asszonyt. Gaëlle Lecoupet-t
láthatóan letaglózta a hír, Amélie Courtois pedig úgy döntött,
továbbra sem finomkodik, és gyors, kemény kérdésekkel fog
operálni.
– Tartották a kapcsolatot?
Gaëlle Lecoupet szomorúan megrázta a fejét, és csak némi
szünet után válaszolt.
– A válás óta minden kapcsolat megszakadt közöttünk. Nem
hívtuk egymást, nem leveleztünk… Csak nagy ritkán, egy-egy
tudományos cikke kapcsán hallottam róla.
– A feltételezésünk szerint a gyilkosnak köze van a múltjához,
egész pontosan ahhoz a korszakához, amikor Reimsben
praktizált. Meg tudná nekem mondani, hogy miért költözött
hirtelen vidékre negyed századdal ezelőtt, annak ellenére, hogy
remek állása volt Párizsban?
Az asszony ezúttal nem várt ki a válasszal.
– Kecsegtető lehetőségnek érezte, hogy vidéken dolgozhat.
Azzal, hogy elhagyta a fővárost, minden idejét annak
szentelhette, amit a legjobban szeretett, a szülészetnek és a
nőgyógyászatnak. Mindig is szeretett közvetlen kapcsolatban
lenni a pácienseivel, a kismamákkal és a csecsemőkkel.
Párizsban állandóan konferenciákra hívták, cikkeket és
interjúkat kértek tőle… Szakítani akart ezzel az egésszel, vissza
akart térni a gyökereihez, az orvosi hivatáshoz.
A válasz túl gyorsan érkezett, túl szép és túl kerek volt ahhoz,
hogy Lucie beérje vele. Olyan volt, mintha Gaëlle Lecoupet
elővette volna azt, amit mindig mondani szokott, ha erről az
időszakról kényszerült beszélni. Nem is gondolkozott rajta…
Lucie zsaruösztöne azt súgta, hogy van még keresnivalója, hogy
mélyebbre kell ásnia az egykori házasok kapcsolatában. A
munkája során megtanulta, hogy az igazi válaszok mindig a
kimondott szavak mögött, a gondolatok, az emberi lélek félreeső
zugaiban rejtőznek. Szokványos, nem különösebben izgalmas és
kényelmetlen kérdésekkel folytatta, hogy kissé közelebb
férkőzhessen a beszélgetőtársához, és megmozgassa, felfrissítse
az emlékezetét. Nem sok újat tudott meg: Stéphane Terney
zseniális, nagyratörő és elhivatott ember volt… Szerette, ha
beszélnek róla, rengeteg interjút adott, és szívesen beszélt a
pályafutásáról. Férjként sem tudott kibújni a bőréből, olyan
ember volt és maradt, aki az egész életét az orvostudományra, a
biológiára tette fel, akinek a hivatása fontosabb volt a
családjánál. Nem akart gyereket, mert meglehetősen borúlátó és
fatalista volt a jövőt illetően, és nem akarta, hogy az utódai „egy
bukásra, pusztulásra ítélt világban nőjenek fel”
Lucie türelmesen végighallgatta az összes ostobaságot, majd
úgy döntött, hogy ismét támadásba lendül.
– Feltennék önnek egy személyesebb jellegű kérdést: a
válásuknak volt köze ahhoz, hogy a férje Reimsbe költözött?
Az idős hölgy a homlokát ráncolta.
– Ez valóban elég intim dolog, és nem is igazán értem, hogy
mennyiben vinné előre a nyomozását, hölgyem…
– Amélie Courtois hadnagy… A volt férjét megölték, mi pedig
igyekszünk utánamenni az összes nyomnak, és rájönni, hogy mi
mozgathatta a gyilkosát, aki kétségkívül jól ismerte őt. Minden
apró részletnek nagy jelentősége van, így a Stéphane Terney
múltjára vonatkozó információk is roppant fontosak, úgyhogy,
kérem, válaszoljon a kérdésre… Volt-e valami köze a válásuknak
ahhoz, hogy a férje Reimsbe költözött?
Gaëlle Lecoupet néhány pillanatig habozott még, aztán végül
engedelmeskedett Lucie határozott hangú felszólításának.
– Nem akartam mindent otthagyni, és a nulláról újrakezdeni.
Keményen megharcoltam azért, hogy saját ügyvédi irodám
lehessen, és bár mindig is iszonyú volt a konkurencia, éppen
akkoriban kezdett beindulni a dolog, jöttek az ügyfelek, sikerült
némi nevet szereznem, úgyhogy nem mentem vele. Szerettem
Párizst… Ennyire egyszerű az egész.
– Mond önnek valamit a Robert Grayet név?
– Az égadta világon semmit.
– Pedig kellene. Így hívták azt a reimsi főorvost, akinek az ön
volt férje átvette a helyét Reimsben. Mégiscsak e miatt az új
munka miatt váltak el… Nem is említette?
– Olyan régen volt már… Nem igazán emlékszem. A férjem
rengeteg emberrel állt kapcsolatban… szóval, igen, lehet, hogy
annak idején előkerült ez a név, de fogalmam sincs már, hogy
hol, mikor és mivel kapcsolatosan.
Lucie kezdte elveszíteni a türelmét, de egyelőre sikerült
nyugalmat erőltetnie magára. Érezte, tudta, hogy az asszony
titkol valamit, és hogy bármi is történt annak idején közöttük,
még most is védeni próbálja a férfit, akit nyilván nagyon
szeretett.
– Most pedig figyeljen rám, asszonyom! A volt férjét
megkínozták. Egy szörnyeteg cigarettákat nyomott el a bőrén,
késsel döfködte… Mondtam már, de most elismétlem: azért
vagyok itt, mert meggyőződésem, hogy a gyilkosságnak köze van
mindahhoz, ami huszonhárom évvel ezelőtt a reimsi szülészeten
történt. Csak hogy ezt is tudja: Stéphane Terney néhány héttel
azután, hogy munkába állt a Colombe Kórházban, egy Amanda
Potier nevű terhes lányt kezdett kezelni, aki később, egész
pontosan 1987. január 4-én végül az ő kezei között halt meg a
szülőszobán.
Rövid szünetet tartott, és az asszony reakcióját figyelte, de az
szemmel láthatóan akkor és ott hallott először a szóban forgó
eseményekről.
– Biztos vagyok benne – jelentette ki határozott, ellenmondást
nem tűrő hangon –, hogy nem a földrajzi vagy karrier
szempontok játszották a főszerepet a válásukban.
Meggyőződésem, hogy a volt férje csak és kizárólag azért
választotta azt a szülészeti osztályt, mert mindenáron ő akarta
követni Amanda Potier terhességét, és ott akart lenni a baba
megszületésekor. Az akkori osztályvezető főorvos, Robert Grayet
hirtelen távozása mögött egyértelműen a pénz állt, az pedig
nyilván nem az égből pottyant az ölébe… Most pedig, madame
Lecoupet, nagyon szépen megkérem, gondolja át még egyszer
mindazt, amivel eddig traktált, és mondja el, hogy mi történt
valójában. Miért akart a volt férje mindenáron Reimsbe menni?
A nő tűnődve kinézett a kertre, aztán nagyot sóhajtva felállt.
– Felmegyek a padlásra… Egy perc. Itt várjon meg, kérem.
Miután magára maradt, Lucie fel-alá járkálva figyelte az
üvegajtón túl nyüzsgő macskákat. Iszonyatos energiák dolgoztak
benne, és bizonyos büszkeséggel gondolt arra, hogy ilyen
messzire sikerült jutnia egyedül, mindenféle támogatás nélkül.
Mindez azt bizonyította, hogy van még benne életerő, és nem
csak arra képes, hogy idétlen hívásokra válaszolgasson azon a
nyomorult telefonos ügyfélszolgálaton. Ugyanakkor rettenetesen
haragudott is magára, amiért az utóbbi napokban alig-alig jutott
az eszébe Juliette, az anyja vagy a hűséges Klark, egyelőre
azonban ez az elképesztő ügy minden másnál fontosabb volt a
számára. Most így tudta a legtöbbet tenni a családjáért… Azzal,
hogy megpróbált leszámolni a múlt összes átkával, a soha meg
nem fogalmazott vagy elhallgatott titkokkal, és tiszta lappal
újrakezdeni mindent.
Gaëlle Lecoupet egy átlátszó, kissé poros műanyag tasakkal a
kezében jött vissza. Egyenesen a tévéhez ment, elővette a zacskó
mélyén lapuló fekete VHS kazettát, és betette a lejátszóba.
Felvett egy távirányítót, és leeresztette a kertre néző ablak
redőnyét, majd kulcsra zárta a veranda üvegajtaját, sőt még a
sötétítőfüggönyt is behúzta.
– Nem akarom, hogy Léon lássa… Azt sem tudja, hogy ez a
kazetta létezik egyáltalán.
Mutatta Lucie-nek, hogy üljön le. Az ujjai idegesen babráltak a
távirányító gombjain.
– Igaza van – mondta. – Nem az ügyvédi iroda és az ügyfelek
miatt váltam el, hanem… olyan dolgok miatt, amelyeket
Stéphane eltitkolt előlem.
Elhallgatott. Lucie megpróbálta valahogy felrázni.
– Összefüggött mindez a volt férje eugenikus nézeteivel?
– Nem… Egyáltalán nem. Már a házasságunk előtt tisztában
voltam Stéphane elképzeléseivel, sőt bizonyos következtetéseivel
egyet is értettem akkoriban.
Amikor látta, hogy Lucie arcára kiül a döbbenet, Gaëlle
Lecoupet kissé zavarba jött, és mentegetőzni kezdett.
– Nem szabad szörnyetegeknek, náciknak tekinteni az
eugenistákat. Miért lenne szentségtörés kimondani azt, hogy az
olyan jelenségek, mint a társadalmi gondoskodás, az alkohol, a
kábítószerek a lakosság elöregedése a természet által diktált
folyamatok ellen hatnak, és akadályozzák a társadalom
megújulását. Az eugenizmus az egyik lehetőség a sok közül,
amely segíthet abban, hogy végre őszintén szembenézzünk a
saját szerepünkből adódó felelősséggel, és azzal az ökológiai
holokauszttal, amelyen egyre nagyobb erőkkel dolgozunk.
Gyengéd pillantást vetett a macskáira, amelyek között akadt
egykét, nyilván nemrégiben az utcáról összeszedett, egyelőre még
elég űzött tekintetű és girhes példány is.
– Körülbelül két évvel a válás előtt kezdődött – fordult Lucie
felé. – Stéphane elkezdett titokzatos programokat bonyolítani.
Azt állította, hogy ilyenkor a bridzsklubjában van, de egy véletlen
folytán rájöttem, hogy hazudik. Először azt hittem, szeretője van,
úgyhogy elkezdtem figyelni. Egy idő után kiderült, hogy nem egy
nővel, hanem két férfival találkozgat. Havonta többször is
összefutott velük a vincennes-i lóversenypályán… Akkoriban ott
laktunk a környéken. Mivel soha életében nem fogadott lovakra,
nem értettem, hogy mi a fenét kereshet ott azokkal az
idegenekkel.
– Tudja, hogy kik voltak azok a férfiak?
– Soha nem tudtam meg. Még a nevüket sem, mert Stéphane
nem hagyott semmiféle írásos nyomot. Nyilván orvosok,
biológusok voltak, mint ő, vagy antropológusok.
– Miből gondolja?
– Ha megnézi a kazettát, rá fog jönni.
– Le tudná írni ezeknek a férfiaknak a külsejét?
Gaëlle megrázta a fejét.
– Nem… Annyira rég volt már, nem emlékszem rájuk, amúgy
pedig nemigen merészkedtem a közelükbe, úgyhogy nem is
nézhettem meg őket alaposabban… Az egyik talán barna hajú
volt, teljesen átlagos, jellegtelen figura, nagyjából a férjemmel
egyidős… a másik meg… nem is tudom, talán inkább szőke
lehetett? Nem tudom, mi egyebet mondhatnék még. Huszonöt év
alatt sokat változnak az emberek, az emlékek pedig alaposan
megfakulnak. Stéphane-ra viszont emlékszem… Amikor hazajött
a lóversenypályáról, vagyis a bridzsklubból ugyebár, gyakran
olyan furcsának éreztem, mintha megváltozott volna, aztán
napról napra egyre hallgatagabb, rejtélyesebb lett, és egyre
gyakrabban zárta magára a dolgozószoba ajtaját.
– Ön nem tette szóvá a találkozókat, a furcsa viselkedését?
– Nem. Ki akartam deríteni, hogy mi zajlik valójában. Egész
évben folytatódtak a találkozók, Stéphane egyre paranoiásabb
lett. Megtiltotta például, hogy bárki bemenjen a
dolgozószobájába. Még akkor se tehette be oda a lábát senki, ha ő
ott volt, ha pedig elment, mindig bezárta az ajtót. Próbáltam
kideríteni, hogy hol tarthatja a kulcsot, de olyan ügyesen rejtette
el, hogy nem tudtam rájönni. Nem bízott semmit a véletlenre.
Elkomorult a tekintete, ahogy a múlt szélesre táruló kapuja
mögött örvénylő sötétbe nézett.
– Gyakran éppen azok a dolgok a legfeltűnőbbek, amelyeket a
leginkább szeretnénk eltitkolni. Rájöttem, hogy ne jöttem volna
rá, hogy Stéphane valami rettenetesen fontos dolgot rejteget az
irodájában. Tudni akartam, hogy mi az. Egyszer, amikor egész
napra elment, hívtam egy lakatost. A dolgozószoba ajtajával még
gond nélkül boldogult, de odabent volt még egy nagy, szintén
lezárt fémszekrény, amelyet Stéphane nem sokkal azelőtt
vásárolt magának.
– Akkoriban, amikor találkozgatni kezdett azokkal a
férfiakkal?
– Igen, nagyjából. Tudni akartam, hogy mit tart benne,
úgyhogy mondtam a lakatosnak, hogy nyissa ki az első fiókot.
Persze komolyabb zár volt, mint az ajtóé, az a szerencsétlen hülye
meg, bár azt állította, hogy szakértő, pillanatokon belül
szétbarmolta az egészet. A fiók ugyan nyitva volt, de én tudtam,
Stéphane azonnal észre fogja venni, hogy kutakodtam… A zár
eltörött, menthetetlen volt, javítani, cserélni nem lehetett…
Álltam ott, és rettenetesen szerencsétlennek éreztem magam.
Komoran a videomagnó felé bökött.
– Ez a kazetta volt a fiókban. Az egyik azok közül, amelyeket a
lóversenypályán kapott a férfiaktól.
– Miért, több volt?
– Igen, biztos vagyok benne, de azokat sajnos nem tudtam
megnézni. Ezt a kazettát az eredetiről másoltam le még aznap,
aztán pedig eldugtam, mielőtt Stéphane hazaért volna. Az
eredetin volt egy Főnix 1. feliratú címke, tehát nyilvánvaló, hogy
több kazettának kellett lennie.
Lucie hirtelenjében úgy érezte magát, mintha felkapta volna a
forgószél. Főnix… Terney könyvtárszobája… A festmények… A
méhlepény… balra tőle pedig… Igen, a főnixmadár… Bár egyelőre
képtelen volt átlátni, hogy mindez mit is jelent valójában, azt
biztosan tudta, hogy valami iszonyúan fontos nyomra bukkant.
Gaëlle Lecoupet komor hangja rángatta vissza a valóságba.
– Most pedig, ha ön is úgy gondolja, elindítanám… Készüljön
fel, ilyet még nem látott!
Lucie-t izgalommal töltötte el mindaz, amit az utóbbi
percekben megtudott, és ha gyötrelmes folyamat is volt, az
események lassanként a helyükre kerültek benne. •
– Rendőr vagyok – nézett egyenesen az idős hölgy szemébe. –
Naponta szoktam ezt érezni.
Gaëlle Lecoupet megnyomta a PLAY gombot.
34.

A képernyő néhány pillanatig még sötét maradt, majd némi


szürkés vibrálás kíséretében megjelent legalul egy kiírás: 1966.
06. 01. Levelek, fák, az átláthatatlanul sűrű dzsungel
fekete-fehérben. A viszonylag jó minőségű felvétel amatőr
eszközökkel készülhetett. Az operatőr egy magas fűvel benőtt
lejtőn ereszkedhetett lefelé, körülötte hatalmas levelek, liánok,
páfrányok. Valamivel előtte, az addig áthatolhatatlannak tűnő,
vadul, zölden burjánzó növényi fal nyílásán át látszott, hogy
lejjebb néhány kunyhó áll. A felvétel elég sötét, homályos volt,
tehát este vagy hajnalban készülhetett, bár az is lehet, hogy a
fény egyszerűen nem jutott át a dzsungel sűrűjén.
A kamera egy ideig a súlyos, feketén és nedvesen egymáshoz
tapadó rögöket mutatta, majd ismét felemelkedett, és
körbefordult azon a nagyjából ötven méter hosszú és széles
irtáson, amelyet négy oldalról támadott az ostromgyűrűjét egyre
szorosabbra húzó vadon. Léptek zaja, a gyenge szélben borzongó
növények susogása. A kamera egy tűzrakó helyre közelített.
Körben nagyobb kövek, állati koponyák, a hamuban pedig apró
csontdarabok világítottak.
– Olyan, mint egy elhagyott bennszülöttfalu – szólalt meg
Lucie, de a szemét egy pillanatra sem vette le a képernyőről.
– Ez valóban egy bennszülöttfalu, de az, hogy „elhagyott” nem
a legmegfelelőbb kifejezés. Mindjárt meglátja.
Mit akarhatott ezzel mondani? Lucie érezte, hogy minél
tovább nézik a filmet, a keze annál hidegebb és nyirkosabb lesz.
Hirtelen vad rikoltások harsantak, a kamera felfelé mozdult,
majd elidőzött a fák összeboruló lombozatán. Egyetlen darabka
ég sem látszott, csak a levelek folyamatosan mozgó, hullámzó
zöldje. Odafönt, úgy három-négy méternyire a földtől egy
majomkolónia tagjai rebbentek szét az ágakon. A fülsértő
rikoltozásnak nem akart vége szakadni. A kamera ráközelített az
egyik hímre. A testét sötét szőr borította, az arca hófehér volt.
Köpött egyet, majd fürgén felkúszott a mellette lustán
himbálódzó liánon, és eltűnt. Hiába volt hatalmas és tágas a
kamera körüli tér, egyre inkább elhatalmasodott az emberen a
bezártság nyomasztó érzése. Mintha egy eleven, zölden burjánzó
börtön ejtene foglyul…
Az operatőr hagyta a sikoltozó majmokat, és elindult az egyik
összefont pálmalevéllel befedett kunyhó felé. A kamera követte
léptei súlyos, lassú ringását. A négy-öt ember befogadására
alkalmas épületek oldalfalai liánokkal egymáshoz kötözött
bambusznádból készültek. Mintha visszaröppennénk az időben…
mintha egy másik, az ősidők homályába vesző kor emlékei között
járnánk.
Az ajtón át egy szúnyogokból és legyekből álló felhő
gomolygott elő… Mint a szélviharban felkavarodó sivatagi
homok… Lucie egyre kényelmetlenebbül érezte magát, szinte a
fotelbe szögezték a képek. Próbált felkészülni a rá váró
rettenetre, de tudta, minden hiába, nem lehet. Az operatőr, mint
a fegyverét maga elé szegezve lopakodó kommandós, lassú,
óvatos léptekkel a kunyhó belseje felé indult. A légyzümmögés
egyre hangosabbá vált, majd végül minden egyéb zajt, zörejt
elnyomott. Lucie önkéntelen mozdulattal a tarkóját kezdte
dörzsölgetni.
Ennyi rovar egy helyen túl sok jót nem jelenthet…
A kamerára szerelt lámpa fénye ekkor hirtelen széthasogatta a
kunyhó sötétjét.
És akkor az iszonyat, a rettenet képei rávettették magukat
Lucie-re…
A kunyhó hátsó falánál hat tökéletesen meztelen test hevert
kitekeredett tagokkal egymás hegyén-hátán. Egy teljes
bennszülöttcsalád. Felpuffadt arcukon, kifordult, élettelen
szemük fehérjén legyek és lárvák hada… Az orrukból, a
szájukból, a végbelükből vér szivárgott, mintha a belsejük
robbant volna szét. A kamera jó ideig elidőzött a valószínűleg a
bomlás során keletkező gázok miatt groteszkül felpuffadt
hasakon… Az operatőr figyelmét nem kerülte el semmi, lassan
pásztázva, zoomolva mindent megmutatott. A koromfekete
hajukat, az agyonjárt, bütykös lábukat, és a nyomokat, amelyeket
a dzsungel növényei és állatai hagytak rajtuk az évezredek
folyamán. Szinte tökéletesen egyformák voltak, mert a halál
legyalult róluk minden különbözőséget.
Lucie szinte még levegőt is elfelejtett venni. Érezte a
kunyhóban terjengő bűzt, hallotta a legyeket, azt, ahogy a hőség
és a pára éhes vadállatként morogva, szuszogva egyre csak rágja,
emészti az oszlásnak indult holttesteket.
Hirtelen az egyik test megremegett, és a haldokló hatalmas
szeme a kamerába nézett. Lucie összerándult, és hangosan
felsikoltott, de képtelen volt levenni a tekintetét a képernyőről,
nézte, ahogy a szerencsétlen keze hirtelen felemelkedik, és
segítségért könyörögve a kamera felé nyúl, majd a következő
pillanatban lehanyatlik.
Még élt…
Lucie a zsebkendőjét gyűrögető Gaëlle Lecoupet-ra sandított,
és a rémálma jutott az eszébe: az az összeégett gyerek, akinek
hirtelen felpattant a szeme. Ismét a tévé felé fordult, ahol tovább
peregtek a borzalmas képek. Az operatőr sorban megbökdöste a
lábával a földön fekvő testeket, nyilván így akarta ellenőrizni,
hogy az illető életben van-e még, vagy már halott. Az a
mozdulat… Az a mozdulat egész egyszerűen elviselhetetlen volt,
talán az elmúlt percek legrosszabb, legkegyetlenebb
momentuma. Lucie akkor kapott legközelebb levegőt, amikor a
kamera végre kihátrált a kunyhóból. A majmok még akkor is a
helyükön voltak, de egyikük sem mozdult, mintha odadermedtek
volna az ágra. Mintha valami bura borult volna a dzsungelra, de a
viszonylagos nyugalom nem tartott sokáig. A többi kunyhóban
ugyanaz a rettenet, újra és újra: lemészárolt családok és egy-két
haldokló, akit gondosan lefilmeztek, és hagytak elpusztulni, mint
egy rühes kutyát.
A film a kiirtott faluról készült nagytotállal ért véget: egy
tucatnyi kunyhó és néhány halott vagy még csak halni készülő
ember. A dzsungelmélyi reménytelen és fokozhatatlan magány…
A képernyő elsötétült.
35.

Mit tudsz a laktózérzékenységről? Kiket érint, miért? Ja, és


száz emberből hányat?
Sharko vezetés közben felhívta Paul Chénaix-t, a törvényszéki
patológus barátját. Nem akart melléfogni, úgyhogy a lehető
legrövidebb időn belül tisztába szeretett volna kerülni a betegség
kiváltó okával és előfordulásának gyakoriságával. Kihangosította
a telefonját, hogy Levallois is követhesse a beszélgetést.
– Hú, régi dolgokra kérdezel rá, utoljára az egyetemen
foglalkoztam ilyesmivel, de mivel roppant izgalmas az ügy,
megragadt a fejemben. Annak idején nagyon rá voltam kattanva
a témára… A lényeg, hogy a természetes kiválasztódás és az
evolúció vizein fogunk evezgetni… Mondanak neked valamit ezek
a dolgok?
Sharko és Levallois összenézett.
– Hogy mondanak-e? – kérdezte Sharko. – Nyakig ülünk
benne a kollégámmal… Kezdheted.
– Akkor jó. Először is azt kell tudni, hogy a laktóz az emlősök
tejének egyik speciális összetevője, az pedig, hogy kinek a
szervezete tűri és kié allergiás rá, színtisztán genetikai kérdés. A
laktózérzékenység az ember esetében a szoptatási időszak után,
az anyáról való leválást követően jelentkezik, tehát akkor, amikor
tehéntejet próbálunk itatni az illetővel.
– Ez eddig megvan. Tudunk követni.
– Most kezd érdekessé válni a dolog, úgyhogy figyelj. A
laktóztolerancia… hangsúlyoznám, a tolerancia, evolúciós
szempontból elég új keletű, nagyjából ötezer éves jelenség, és
csak azokban az emberi közösségekben alakult ki, amelyek
kifejezetten azért háziasították a szarvasmarhát, hogy a tejét
fogyasszák. Az ember, a nagy E-vel írt ember szervezetében főleg
azokon a földrajzi területeken van jelen a laktóztolerancia génje,
ahol a tehenek is rendelkeznek egy, a fokozott tejkiválasztásért
felelős génnel.
– Azt mondod tehát, hogy a természet új, korábban nem
létezett géneket alkotott, és ezzel mind a tehenek, mind az
emberek DNS-állományát módosította…
Sharkónak eszébe jutott Éva Louts dolgozatának az a
megállapítása, amely szerint az erőszakra épülő társadalmakban
a balkezesség bevésődött a közösség DNS-állományába, tehát a
kultúra adott esetben befolyásolta a genetikát…
– Pontosan. A tehenek esetében a fokozott tejkiválasztás, az
emberekében pedig a laktóztolerancia génjéről van szó. Ha jól
emlékszem, ezt a jelenséget hívjuk koevolúciónak, de nyugodtan
mondhatjuk azt is, hogy valamiféle fegyverkezési verseny alakult
ki a tehenek és az emberek között: a természetes kiválasztódás
úgy intézte, hogy az eredetileg vadászó, gyűjtögető, kizárólag
hússal és gyümölccsel táplálkozó ember képes legyen
elfogyasztani az általa háziasított tehenek tejét. Ezzel együtt
gondoskodott arról is, hogy a tehenek több tejet termeljenek, és
mivel egyre több tejet adtak, az ember is egyre többet fogyasztott,
és így tovább… Azért ez elég jópofa, nem?
– Ezek szerint, ha valaki manapság laktózérzékeny, ha nincs
meg benne a laktóz ellen védelmet jelentő gén, az azt jelenti,
hogy az ősei nem tartottak tehenet?
– Így van. Ezek a laktózérzékenyek valószínűleg olyan ősöktől
származnak, akik távol éltek a szarvasmarha-tenyésztő,
tejtermelő központoktól. Minél nagyobb volt ez a távolság, az
emberek annál kevésbé bírták a tejet, és annál kisebb számban
rendelkeztek a szóban forgó génnel. Amikor én tanultam ezekről
a dolgokról, Európa lakosságának öt, Kínáénak viszont a
kilencvenkilenc százaléka volt laktózérzékeny. Vagy valami
ilyesmi… A föld lakosságának hetven százaléka intoleráns. Itass
csak meg egy kis tejet egy ázsiaival, ott helyben elokádja magát.
Ezzel szemben az összes derék és igazi, őshonos francia annyit
ihat, amennyit csak akar vagy bír… Nos, elégedett vagy? Sikerült
válaszolnom a kérdéseidre?
– Persze. Kösz, Paul.
Sharko letette. Hitetlenkedve csóválta a fejét. Döbbenetesnek
tűnő dolgokat produkált az evolúció, pedig nyilván így kellett
történnie, valahogy így csiszolódhatott össze a természet, az
ember és az állatvilág a hosszú évezredek során. Egyre
biztosabban érezte, hogy jó úton járnak.
– Ha jól értettem – próbálta értelmezni Levallois a hallottakat
–, Grégory Carnot-ban és Félix Lambert-ben nem csupán a
szélsőséges erőszakosság és a fiatal kor a közös, de mélyebb
genetikai hasonlóság is van közöttük. Ezek között akadnak
látható tulajdonságok, a balkezesség, a termet, és vannak
láthatatlanok, mint például a laktózérzékenység.
– Így van – bólintott Sharko. – Nem egész világos még, hogy
pontosan mivel állunk szemben, de azt gyanítom, jó adag
orvostudomány és genetika húzódik meg mögötte.
Beértek az erdőbe, az ég eltűnt a szemük elől. A fák serege
körbezárta a Peugeot 407-est, és néma vigyázzállásba dermedt
soraik között csak egy-egy elegáns ház homlokzata suhant el
időnként. Sharko a GPS-re bízta magát a hirtelen rájuk
ereszkedő félhomályban. Egy idő után felhajtott a
fontainebleau-i erdőt körbekerülő útra, majd néhány száz méter
után már fel is tűnt az erdő mélyén rejtőző Lambert-birtok tágas
parkja a XIX. században emelt, gyönyörű, kétszintes házzal.
Sharko elnézte a palatetős épület terméskő falait, amelyet szinte
teljesen befutott a repkény. A fasorban két Peugeot, egy CC és
egy klasszikus 207-es állt.
– Itthon vannak – könnyebbült meg Sharko. – Az idősebb és
az ifjabb Lambert… Nem úgy néz ki, mintha komoly anyagi
gondjaik lennének.
– Erősítést kellene hívnunk.
– Előbb szeretnénk alaposan körbeszimatolni.
Sharko a háztól kissé távolabb lehúzódott az útpadkára,
megállt, majd gyalog közelítették meg a bejáratot. A
többhektáros birtokot rácsos kapu és három méter magas
téglafal zárta el a külvilágtól.
– A kaputelefont ezúttal kihagyjuk – súgta oda Levallois-nak.
– Jobb lenne meglepni őket, nehogy Félix Lambert-nek az eszébe
jusson kitalálni valamit a fogadásunkra, vagy esetleg lelépni.
– És hogy jutunk be? Elárulnád?
– Nem túl gyors a felfogásod… Gyere!
– Most meg mi van? Nem hívunk erősítést? Tudod, ugye, hogy
ez rohadtul…
Sharko nem foglalkozott vele, elindult a fal mentén, és
becsörtetett a sűrűbe.
– …szabályellenes – dünnyögte a fiatal hadnagy.
Némi habozás után követte a társát, akit addigra már elnyelt a
vadon. A fák összezártak előtte, a tüskés bokrok, az alattuk lapuló
csalánok a ruhájába csimpaszkodtak, a bokája után kaptak,
mintha a természet mindenáron fel akarta volna tartóztatni.
Néhány percnyi szenvedés, kínkeserves küzdelem után Sharko
kissé eltávolodott a faltól, hogy lássa, hova jutottak. A ház
nyugati homlokzata derengett fel a lombok sűrűje között.
– Erre nem néz ablak… Legalábbis úgy tűnik. Itt talán
észrevétlenül sikerül bejutnunk a parkba.
Levallois dühöngött.
– Basszus, te nem vagy normális! Ez a fickó lemészárolt két
embert, fogalmunk sincs, hogy kivel van dolgunk. Ráadásul…
Sharko visszament hozzá, és egyenesen a szemébe nézve
megragadta.
– Vagy jössz velem, vagy itt maradsz, a lényeg, hogy csendben
csináld. Világos?
Sharko talált egy viszonylag alacsony ágat, amit elért.
Rácsimpaszkodott, és a lábát falnak támasztva próbálta magát
felküzdeni. Nem volt a legjobb formájában, nem igazán neki
találták ki az effajta mutatványokat. Szánalmas bohóckodásnak
tűnt, amit művelt, de nem érdekelte a látvány és az sem, hogy
mennyire fáj minden tagja, az volt a lényeg, hogy sikerült – hogy
végül hatalmasat nyekkenve földet ért a túloldalon. A zakója
csupa levél és kéreg volt, a mokaszinja elszakadt… Felnyögött, de
azután elfutott a házig.
Nem sokkal később Levallois is megérkezett, és fegyverrel a
kézben lapult mellette a falnál.
Sharko kifújta magát. Nem volt semmi mozgás, csak
néha-néha röppent fel egy-egy madár a gyenge szélben susogó
lombok között. Valahogy túl nagy volt a nyugalom, a csendesség.
Sharko feszülten figyelt, hallgatódzott, az ösztönei azt súgták,
hogy valami nincs rendben. Elindult, gyorsan átosont a ház
másik oldalára, Levallois követte, majd egy időre ismét megálltak
a borostyánnal befutott falhoz simulva. Sharko óvatosan
bekukkantott az ablakon. Egy tágas és magas szobát látott, a
mennyezet közepén egy hatalmas, sokágú csillár… Nyilván a
nappali… Zajt hallott. Lehunyta a szemét, és figyelni kezdett. A
távolból tompán odaszűrődő mély hangok, mintha a falban
lüktettek volna…
Bumm, bumm, bumm…
– A tévé – súgta Levallois. – Mintha a maxra állították volna a
hangerőt.
Sharko összegörnyedve, a Sig Sauerét szorongatva átfutott egy
másik ablakhoz. A konyha… Levallois ide-oda forgatva a fejét
fedezte hátulról. Látta, hogy Sharko elsápad, és mozdulatlanná
dermed.
– Mi van?
Sharko az ablaknál állt, és hunyorogva lefelé nézett.
A szíve hevesen kalapált.
– Basszus… Ilyen nincs…
Vér… A széles, jellegzetes vonal egy széktől indult, és az egyik
belső szobába vezetett. Sharkót hirtelen kiverte a veríték. A
nyomok alapján egyértelműnek tűnt, hogy egy súlyosan sebesült
embert vonszoltak végig a konyhán, vélhetően a lábánál fogva.
Átrohant a következő ablakhoz. Az étkező… Istenem… A holttest
a padlón hevert, tágra nyitott szemét a mennyezetre szegezve. Az
arca fekete volt a rászáradt vértől, valószínűleg vele is több
késszúrás végzett, mert a ruhája helyenként cafatokban lógott
róla. Kopasz fején csupán néhány kusza, ősz hajszál, az ötvenes
éveiben járhatott.
– Az apa.
A két rendőr szorosan a házfalhoz lapult, mindketten levegő
után kapkodtak. Akkor már Levallois is holtsápadt volt.
– Húzzunk el innen… Erősítést kell hívnunk!
A hangja remegett az izgalomtól. Sharko közelebb hajolt
hozzá.
– Egy örökkévalóság lesz, mire ideérnek… Egy gyilkos lapul a
házban, és lehet, hogy másokat is veszélyeztet. Nem hagyhatjuk
őket cserben. Bemegyünk. Képes vagy rá?
Levallois nekidőlt a falnak, és némán, tágra nyitott szemmel
az eget bámulta egy ideig, majd végül bólintott. Sharko a
bejárathoz futott. Megpróbálta a könyökével lenyomni a
kilincset, de az ajtót kulcsra zárták. Visszament az ablakhoz,
levette a zakóját, és az alkarjára tekerte.
– Indulunk. Gyere utánam, a tiéd a bal oldal, enyém a jobb.
A könyökével bezúzta az üveget, amely hatalmas
csörömpöléssel apró darabokra tört. Sharko kiütötte a keretben
meredező éles darabokat, majd benyúlt, és elfordította a
kilincset. Néhány pillanaton belül mindketten ott álltak az
étkezőben, és a fegyverüket maguk elé szegezve füleltek. A tévé
olyan hangosan bömbölt, hogy a padló és a falak is beleremegtek.
Egy könnyűzenei csatorna… Mintha a ház is visszatartotta volna
a lélegzetét. Mintha a mélység húzta volna, Sharko beleszédült a
túl nagy és kongóan üres szobák látványába. Levallois feszülten
ide-oda pillantva fürge, súlytalanul puha, hangtalan léptekkel
eltűnt az egyik szomszédos szobában, majd egy kis idő múlva
ismét felbukkant, és megrázta a fejét. Semmi.
Hirtelen mindketten mozdulatlanná dermedtek. Hangokat
hallottak az emeletről. Valaki volt odafent… Súlyos, ütemes
léptek, mintha egy régi ingaóra kezdett volna járni a fejük felett.
Azután ismét csend lett, de alig néhány pillanatig tartott csupán.
Óvatosan átmentek a halion, és elindultak a lépcsőn. Sharko elöl,
Levallois utána. Hirtelen átnedvesedett a cipőjük. Víz… Lassan,
megállíthatatlanul szivárgott, csörgött alá az emeletről. A
falakon, a tapétán véres kéznyomok, mintha egy szellemvasút
alagútjába tévedtek volna.
– Csupa balkéz… – súgta Sharko. – Mi a franc ez az egész?
A lehető legnagyobb csendben, a fegyverét előreszegezve
folytatta az útját. A szíve olyan vadul zakatolt, hogy még a
koponyájában is ott lüktetett minden egyes dobbanás. Mintha
megnyúzták volna, érezte az erei lüktetését, hallotta, ahogy a
halálos veszedelemre, küzdelemre készülő tudata riadót fuj a
teste legeldugottabb zugában is. Gyomorforgató szag csapta meg
az orrát: a széklet, a vizelet és a vér egymással keveredő szaga. A
tapéta nagy darabokon leszaggatva lógott a falon, a
lépcsőfokokat átitatta a víz… Mintha egy rémálom kellős
közepébe csöppent volna…
Felérve az emeletre, jobbra fordultak, és becserkészték a
fürdőszobát.
A csapból kizubogó víz átbukott a mosdó peremén, és
elárasztott mindent. A kádban mocskos ruhák lebegtek.
Továbbmentek. Az összes ajtó tárva-nyitva, kivéve a folyosó
végén nyíló szobáét, amelynek a kilincse csupa vér volt. Avérés
kéznyomok is arra vezettek… A szörnyeteg tehát visszahúzódott a
barlangjába.
Várt.
Sharko lélegzet-visszafojtva odafutott, lekuporodott az ajtó
mellett, és a fegyvere markolatával megpróbálta lenyomni a
kilincset. Hiába. Az ajtó zárva volt.
Az arcához szorította a fegyvert, és próbált mély levegőt venni.
Levallois ott volt mögötte, a tarkóján érezte a leheletét.
– Rendőrség! Beszélgessünk egy kicsit! Benne van?
Csend. Hirtelen elhaló nyöszörgést hallottak. Képtelenség volt
eldönteni, hogy férfitől vagy nőtől származott-e. Lehet, hogy
Lambert túszul ejtett valakit?
Riadtan meredtek egymásra. Sharko tett egy utolsó kísérletet
az ügy békés lezárására.
– Segíteni akarunk. Nyissa ki az ajtót, és adja meg magát! Van
még valaki odabent?
Semmi.
Sharko várt még, figyelt. Valószínűleg van fegyvere, de inkább
csak kés vagy valami hasonló, mert különben már rájuk lőtt
volna. Az ajtó túloldalán mintha egyre mélyebb, egyre
hatalmasabb lett volna a csend… Nem volt tovább mire várni,
lépnie kellett.
– Te maradj itt… – súgta hátra. – Nem akarok egy terhes
asszonyt megfosztani a férjétől.
– Cseszd meg, Sharko – súgta vissza Levallois. – Miért nem
hamarabb jutott az eszedbe? Most már bemegyek veled.
Sharko bólintott; Csendben felegyenesedtek, és az ajtó elé
álltak. Levallois célba vette a zárat, és lőtt, Sharko pedig a
fegyverét maga elé szegezve berontott a szobába.
Az óriás görnyedten, az egyik kezét a mellkasára szorítva állt
az egyik sarokban. Egyedül volt. Sárgás, lázasan izzó szeme körül
mély, sötét karikák örvénylettek.
Az arcán cafatokban lógott a bőr. Egyenesen Sharko szemébe
nézett, de ő nyugodtan állta a tekintetét.
– Eszedbe ne jusson megmozdulni! – vette célba Levallois is.
Félix Lambert-nél nem volt fegyver. Lehunyta a szemét,
azután ismét belemart az arcába, majd a fájdalomtól eltorzuló
arccal összegörnyedt. Az ínye kilátszott a feltépett bőr alól, az
ajkai szárazak és élettelenek voltak, mint a pergamen. A téboly
fénye izzott a szemében, mintha valami földöntúli és gonosz erő
költözött volna belé. Egész testében megremegett, majd hirtelen
felpattant a szeme, és hatalmas lendülettel elrugaszkodott a
faltól. Sharkónak kiáltani sem volt ideje, mert Lambert
átszáguldott a szobán, és fejjel előre kivetette magát a csukott
ablakon.
Azonnal meghalt. Legalább tíz métert zuhant néma
csendben…
36.

Gaëlle Lecoupet megnyomta a STOP gombot, majd enyhén


remegő kézzel kivette a kazettát a lejátszóból.
Évek óta nem láttam, de még mindig ugyanolyan iszonytató…
Lucie-nek szüksége volt némi időre, hogy képes legyen
érzékelni a valóságot. Tényleg azt látta, amire emlékszik? A film
tartalmi részét ugyanolyan szörnyűségesnek érezte, mint a
feldolgozás dokumentumfilmes jellegét: a képek, a hangok
naturális nyersesége, valódisága kizárta, hogy bármiféle trükkről,
megrendezett jelenetről lett volna szó. Nem, ezek az események
valahol, valamikor valóban lejátszódtak… Mondjuk, negyven éve,
és itt, a földön… Valami hihetetlenül erőszakos, kegyetlen erő
sújtott le ezekre a bennszülöttekre a dzsungel mélyén, és akadt
valaki, aki odament, és még meg is örökítette ezt a pillanatot.
Volt egy szörnyeteg, aki lefilmezte a túlélőket, de a kisujját sem
mozdította értük, meg sem próbált segíteni rajtuk.
A férfiak a lóversenypályáról… Ők készítették a Főnix 1.-et…
Lehet, hogy ők azok a gyilkosok, akiket Lucie keres.
Hatalmas sóhaj szakadt fel belőle. Amióta csak belevágott
ebbe a túlvilági árnyakkal és titkokkal zsúfolt ügybe,
folyamatosan szembesülnie kellett a saját múltjával, és újra meg
újra erőt kellett vennie magán, hogy képes legyen folytatni,
továbblépni. Kegyetlen dolgokkal találkozott az utóbbi időben,
de úgy érezte, csak most, az elmúlt néhány perc fokozhatatlan
iszonyata értette meg vele igazán, hogy miféle borzalmakra képes
az ember.
És nincs, nem lesz vége sohasem.
Miután sikerült valamennyire összeszednie magát, a
házigazdájához fordult.
– Mindenkit megöltek… Totális pusztítás… Mintha valami
vírus söpört volna végig a falun… Egy vírus a dzsungel közepén…
– Pontosan, igen. Egy vírus vagy valamiféle fertőzés.
Lucie egyetlen dolgot akart. Választ kapni a kérdéseire,
megérteni a történteket…
– Mit tud erről a filmről?
Gaëlle Lecoupet összeszorította a száját, és mintha nem igazán
hallotta volna a kérdést, másról kezdett beszélni.
– Képzelheti, mi történt, amikor Stéphane hazaért aznap,
amikor betörtem a dolgozószobájába. Ott volt ő, aki azonnal
rájött, hogy házkutatást tartottam nála, és ott voltam én, aki
magyarázatot követeltem, és tudni akartam, hogy mi ez a
gyalázatos film, hogy kik azok a rejtélyes férfiak, akikkel a
lóversenypályán találkozgat. Aznap mindennek vége lett
közöttünk. Stéphane egyetlen szót sem szólt, nem beszélt velem,
egyszerűen fogta magát, és hosszú napokra eltűnt az összes
papírjával, kazettájával együtt… Azután előkerült, de azon kívül,
hogy Reimsbe költözik, és hogy beadta a válókeresetet, nem
mondott semmit.
Az idős asszony felsóhajtott. A kínos, gyötrelmes pillanatok
emléke még így, egy negyed századdal később is láthatóan
felzaklatta.
– Ennyire egyszerű és kegyetlen volt a történet vége…
Feláldozta a kapcsolatunkat valami olyasmiért, ami a
megszállottságig érdekelte. Soha nem tudtam meg, hogy miért
száműzte magát abba a reimsi kórházba. Úgy volt, ahogy az előbb
mondtam: azt hittem, azért fordított hátat mindennek, hogy
visszatalálhasson az eredeti hivatásához, hogy meneküljön ettől
az egész mocsoktól és azoktól a különös alakoktól, akik képesek
voltak ilyen gyalázatos dolgokat lefilmezni. Furcsa belegondolni,
hogy ez az egyetlen kazetta maradt belőle…
Lucie újra nekifutott a kérdésnek.
– És sikerült valamire rájönnie a film kapcsán? Nem próbálta
meg kideríteni, hogy miről szól valójában?
– De. Eleinte. Odaadtam a kazettát egy antropológusnak, ám ő
is tanácstalan volt. Életében nem látott még csak hasonlót sem,
és mivel semmiféle egyéb támpontunk nem volt, nem tudta
meghatározni, hogy melyik törzsről lehet szó. Egyedül a majmok
jelentettek némi kapaszkodót.
Visszatekerte a filmet, és kimerevítette az egyik hímről készült
közeli felvételt.
– Csuklyás majmok. Kizárólag az amazóniai őserdőkben
élnek, Venezuela és Brazília határvidékén.
Lucie körül fordult egyet a világ, amikor hirtelen megértette az
összefüggést. Amazónia… Éva Louts oda utazott Mexikó után, sőt
nem sokkal a halála előtt, vissza is akart térni oda. Lucie-ben
szemernyi kétség sem volt, hogy a lány Manaushól a dzsungel
felé vette az irányt, mégpedig azért, hogy megkeresse a falut, a
törzset. Ezért vett ki pénzt a bankautomatából, és ezért tűnt el
egy hétre. Expedíciót szervezett.
– Azután nem nyomoztam tovább – folytatta Gaëlle Lecoupet
– Túlságosan nehéz, fájdalmas lett volna. Nagyon megviselt a
hirtelen szakítás és a válás, szerettem volna túllépni az egészen,
és normálisan élni az életemet. Azzal kezdtem, hogy fogtam ezt a
nyomorult kazettát, és eldugtam egy bőrönd mélyére.
Rettenetesen felkavart, amit láttam… Valami furcsa tiltakozás
volt bennem, nem akartam elhinni, hogy ilyesmi létezik, képtelen
voltam szembenézni a valósággal, és azt hiszem, a lelkem mélyén
nem mertem folytatni, végigcsinálni… féltem belegondolni.
Gaëlle Lecoupet lesütött szemmel, szótlanul ingatta a fejét.
Lucie tűnődve figyelte az asszonyt, akinek mindene megvolt
ahhoz, hogy jómódban, boldogan éljen, ez a történet azonban
még most is gyötörte, kísértette.
– Nem tudom, miért nem szabadultam meg végleg a
kazettától… Nyilván mindig arra gondoltam, hogy egyszer még
megpróbálom majd kideríteni az igazságot, de persze soha nem
tettem semmit. Miért? Miért háborgattam volna a múltat?
Boldogan élek Léonnal, és ez a legfontosabb.
Odanyújtotta a kazettát Lucie-nek.
– Kedvesem, maga eljutott idáig, rám talált, és tudom, hogy
nem fog megállni, amíg rá nem jön az igazságra. Tartsa meg,
csináljon vele, amit akar, csak vigye el ebből a házból… Nem
akarom látni, hallani sem akarok róla soha többé.
Lucie bólintott.
– Át tudná másolni egy DVD-re?
– Természetesen.
Valamivel később elbúcsúztak egymástól. Mielőtt beszállt
volna az autóba, Lucie udvariasan odabiccentett Léonnak,
betette a kazettát és a lemezt az első ülésre, majd lázasan
zakatoló aggyal útnak indult.
Az utazások, a kazetta, és azok a férfiak a lóversenypályáról…
Miféle titkos akcióba kezdhetett Terney? Mi történt valójában a
bennszülöttekkel? Milyen szörnyűségek húzódhatnak meg a
Főnix név mögött? Hogy bukkant Éva Louts a törzs nyomára? Kit
akart megtalálni? A mészárlás elkövetőit vagy azokat a
szörnyetegeket, akik a filmet forgatták, és talán előidézték az
egész borzalmat?
Az A1 autópályához közeledve Lucie elgondolkozott, hogy
merre folytassa. Jobbra vagy balra? Lille-be menjen, vagy
Párizsba? A családot válassza vagy a nyomozást? Találkozzon-e
ismét Sharkóval, vagy felejtse el mindörökre? Ha rá gondolt,
Lucie elbizonytalanodott. Korábban azt gondolta, hogy soha
többé nem lesz képes bármit is érezni egy férfi iránt: a tragédia
után kiszáradt, lassan korhadó faként sodródott a valóság
felszínén, a testéből és a lelkéből is kiszökött a vágy, a tápláló erő
és energia, most azonban mintha ismét keringeni kezdtek volna
benne a mindörökre elveszettnek hitt érzések.
Jobbra Párizs, balra Lille… Vagy-vagy, harmadik út nincsen…
Az utolsó pillanatban jobbra fordította a kormányt.
Ismét a múlt birodalmát és az azt benépesítő árnyakat
választotta tehát. Az egyik lányát megölték a Sables-d’Olonnes-i
nyárban… Több mint egy éve már, de ő még mindig nem tudta,
hogy miért.
Nézte az utat, és úgy érezte, hogy talán ott a rémisztő
messzeségben, annak a távoli dzsungelnek a mélyén végre
minden kérdésre választ fog kapni.
37.

A nap lassan nyugovóra tért a lombokon túl, mire a rendőrség


járművei ellepték a Lambert-birtokot. Befutott a bűnügyi
technikusok furgonja, jött a fotós, és szép sorban megérkeztek a
bűnügyi rendőrség nyomozói is. Csütörtök este volt, és langyos,
nyár végi idő. Az emberek morgolódtak. A hét eleve rosszul
indult a két lemészárolt fiatallal, és a folytatás sem ígérkezett túl
biztatónak, hiszen két újabb holttest várta őket, illetve egy ház,
amely a legvéresebb, legsötétebb horrorfilmek hangulatát idézte.
Sharko a két tenyerébe támasztva a fejét, a hátát egy fának
vetve a földön ült a ház előtt a lassan ereszkedő sötétben.
Szótlanul figyelte a különböző egységek nyüzsgését, ezt a
helyszínről helyszínre változatlan koreográfiával előadott
táncjátékot. Akárhol, akárhogy bukkant is fel, csak a külsőségek
változtak, a halál mindig ugyanaz maradt.
Miután a technikusok aprólékos gondossággal mindent
átvizsgáltak körülötte, Félix Lambert letakart holttestét az
apjáéval együtt elszállították a törvényszéki kórbonctani
intézetbe. A hullamerevség oldódási foka alapján úgy tűnt, hogy
Bernard Lambert legalább negyvennyolc órája halott volt. Két
napon át hevert a saját vérében az étkező kövén, miközben
üvöltött a tévé, a fürdőszoba mosdójából kiömlő víz pedig lassan
elárasztotta az egész házat.
Az ilyesmire mindig nehéz szavakat találni… Mi játszódhatott
le Félix Lambert fejében? Miféle démon szállhatta meg, hogy
ilyen rémségre vetemedett?
Sharko nagyot sóhajtva feltápászkodott. Hosszú volt az újabb
nap, amelyet ezzel az átláthatatlanul szövevényesnek tűnő üggyel
töltött… Egyszerre volt feszült és kimerült. Bizonytalan léptekkel
megindult a bejárat előtt hevesen, indulatosan gesztikuláló
Levallois és Bellanger felé. Szinte vibrált körülöttük a levegő. Az
idő előrehaladtával egyre fáradtabb lett mindenki, és egyre nőtt a
feszültség. Ki tudja, hány házasság fut zátonyra, mire lezárul a
nyomozás, ki tudja, hány új arc fog felbukkanni a rendőrök
törzskocsmáinak pultjainál, hogy a pohár fenekére nézve
legalább aznap estére megváltsa magát az asszonnyal való
háborúskodás minden másnál emésztőbb gyötrelmeitől?
Bellanger befejezte Levallois-val, és félrevonta Sharkót. Egy
megtermett kék hortenzia előtt álltak meg.
– Jobban vagy? – kérdezte.
Sharko bólintott.
– Kicsit rám tört a fáradtság, de minden rendben. A fiúk
hoztak kávét, megittam egy termosszal, azzal elleszek egy
darabig. Az igazat megvallva, nem igazán ettem az utóbbi időben.
– Főleg a kialvatlanság a gond. Pihenned kellene.
Sharko a „Nemzeti rendőrség” feliratú sárga kordonnal lezárt
rész felé bökött, ahol néhány perccel korábban még Félix
Lambert holtteste hevert.
– Az ráér később. Értesítettétek már a hozzátartozókat?
– Még nem. Annyit tudunk, hogy Félix Lambert nővére
Párizsban él.
– És az anyja?
– Egyelőre azt sem tudjuk, ki az. Semmi nyoma. Még csak
most érkeztünk, és sok a dolog…
Felsóhajtott, láthatóan űzött és levert volt. Sharko pontosan
tudta, mi a helyzet, hiszen annak idején ő töltötte be ezt a
posztot. Csoportvezetőnek lenni a gyilkosságiaknál soha nem
volt egy leányálom, mert ebben a munkakörben valahogy
folyamatosan cseszegetik, ütik-vágják az embert. Alulról és
fölülről egyaránt…
– Mit gondolsz erről az egészről?
Sharko felnézett a kitört emeleti ablakra.
– Egyenesen rám nézett, mielőtt kiugrott volna, és valami
olyasmi volt a szemében, amit még soha egyetlen emberi
teremtmény tekintetében sem láttam… Vegytiszta szenvedés…
Lemarcangolta a bőrt az arcáról, és maga alá piszkított, mint egy
állat. Valami emésztette, rágta belülről… Az őrjítette meg, attól
veszítette el minden kapcsolatát a valósággal, és vált olyan
kezelhetetlenül erőszakossá, hogy a túrázóktól kezdve a saját
apjáig lemészárolt mindenkit, aki csak az útjába került.
Fogalmam sincs, hogy mi volt az, de egyre biztosabban érzem,
hogy magában, a testében hordta azt, amit keresünk. Talán a
génjeiben… Stéphane Terney pedig tudta, hogy mi az.
Csendben álltak egymás mellett. Nicolas Bellanger az állát
dörzsölgette, és tűnődve nézte az egyre inkább rájuk ereszkedő
esti sötétet.
– Ha így van, meglátjuk, mi derül ki a boncasztalon.
– Mikor lesz?
Bellanger agya olyan lehetett, mint egy hullákkal,
sebesültekkel, eldobált fegyverekkel teleszórt csatatér, mert
beletelt néhány pillanatba, mire észbe kapott és válaszolt.
– Ööö… Chénaix húsz órakor lát neki. Az apával kezd, utána
jön a fiú… Biztos remek kis este lesz.
Bellanger megköszörülte a torkát. Sharko látta rajta, hogy
zavarban van, és feszengve billeg egyik lábáról a másikra.
– Mi van? – kérdezte tőle.
– Terney könyvéről van szó… A benne szereplő DNS-minták
miatt alaposabban utánanéztünk Grégory Carnot-nak… Ő volt az
utolsó azoknak az elítélteknek a listáján, akikkel Éva Louts
találkozott, szóval Robillard felhívta a vivonne-i börtönt Találd
ki, mit tudott meg!
Szóval, így áll a helyzet… Sharko érezte, hogy kifut az arcából
az összes vér. Nem szólt, Bellanger pedig folytatta.
– Kiderült, hogy nem elégedtél meg annyival, hogy rájuk
csörögj, hanem odautaztál a szabadnapon, hogy kikérdezd a
fickót. Ismered Robillard-t, utánamegy minden apró nyomnak,
szóval kiderítette, hogy még valaki járt a börtönben. A két kislány
anyja, akiket Carnot elrabolt… Úgy hívják, hogy… – kotort ki egy
cetlit a zsebéből – Lucie Henebelle… Ismered?
A vér hirtelen visszatódult Sharko fejébe.
– Nem – jelentette ki a leghatározottabban. – Azért mentem
oda, hogy beszéljek a pszichológussal az egyik elítéltről, aki
szerepelt a Louts-féle listán. Ennyi.
– Nekünk meg nem is szóltál. Az zavar a legjobban, hogy ezek
szerint rohadt régóta tudod, hogy Carnot-t holtan találták a
cellájában, és még csak véletlenül sem hoztad szóba. Miért nem
említetted senkinek azt a fejjel lefelé álló rajzot, a dührohamokat
és a laktózérzékenységet?
– Mellékes részletnek tűntek. Nem gondoltam, hogy köze van
az ügyünkhöz. Louts elment hozzá, és ugyanazokat a
sablonkérdéseket tette fel neki is, mint a listáján szereplő többi
elítéltnek.
– Ne már! Ezekkel a mellékes részletekkel jutottál el idáig.
Hazudtál, kussoltál önző módon visszatartottad az infót,
személyes ügyként kezelted, kisajátítottad az ügyet, és semmibe
vetted a nyomozás érdekeit, de legfőképpen a kollégáidat, aki
veled együtt gürcölnek.
– Tévedsz! – vágott közbe Sharko. – Én is csak ugyanazt
csinálom, mint a többiek, próbálom elkapni a gyilkost és
megérteni az egész ügyet.
Bellanger hevesen megrázta a fejét.
– Túl sokszor és túl messzire merészkedsz. Mindenféle
engedély nélkül behatolsz egy magánbirtokra, és ráadásul még a
kollégáidat sem értesíted. Olyan súlyos szabályszegésekről
beszélünk, amelyek az egész eddigi munkánkat tönkretehetik. A
legszebb az, hogy erővel betörsz ide, mi meg itt állunk két
holttesttel a nyakunkban. Ezt meg kell majd magyarázni.
– Én…
– Hadd fejezzem be! Levallois-t keresztre feszítik miattad, és
valószínűleg fegyelmit kap. Ami meg engem illett, mindenki rám
fog szállni. A versailles-i csendőrök a plafonon vannak, és
minden követ megmozgatnak majd, és előbb-utóbb ki fogják
deríteni, hogy mi a fenét kerestél itt, és hogy jutottál idáig. Mi
jött rád, hogy megkerülted őket?
Idegesen fel-alá kezdett mászkálni.
– És mindennek a tetejébe Manien is beszállt a játékba.
Sharko elvörösödött. Elég volt meghallania ennek a
szemétládának a nevét, és máris okádhatnékja támadt.
– Mit csinált?
– Elővette, hogy mit műveltél az Hurault-gyilkosság
helyszínén, felemlegette a hanyagságodat, azt, hogy tojsz
mindenkinek a fejére… Azt is közölte, hogy azért akartad
tönkretenni a helyszínt, mert rohadtul nem bírjátok egymást.
– Manien egy gyökér. Csak az érdekli, hogy kicsináljon.
– Sikerült neki.
Bellanger mélyen Sharko szemébe nézett.
– Gondolom, megérted, hogy nem tehetek úgy, mintha nem
történt volna semmi.
Sharko komoran a ház felé indult.
– Ez ráér később, most dolgunk van.
Bellanger megragadta a vállát, mire visszafordult.
– Azt hiszem, nem fogtad fel – mondta Sharkónak
határozottan.
Sharko lerázta magáról a kezét.
– De, tökéletesen. Annyit kérek csak, hogy adj még néhány
napot. Érzem ezt az ügyet, tudom, hogy meg fogjuk oldani. Hadd
menjek el a boncolásra, hadd kövessem az új nyomokat! Végig
kell csinálnom. Utána úgy lesz, ahogy te akarod.
Bellanger megrázta a fejét.
– Adott esetben kettőnk között ez még elment volna, tudtam
volna nyerni neked valamennyi időt, de…
– Megint Manien, ugye?
Bellanger bólintott.
– Már eljutott hozzá az itteni felfordulás és a vivonne-i ügy
híre. Alaposan fellármázta a házat… szóval, nem maradt más
választásom.
Sharko keze ökölbe szorult, amikor látta, hogy Marc Leblond,
Manien jobbkeze, valamivel távolabb telefonon beszél valakivel,
de közben folyamatosan őket bámulja.
– Nyilván a spiclije…
– Naná. Kénytelen vagyok megtenni az ilyenkor szokásos
lépéseket a magam és a csapat védelmében. Nem akarom, hogy
mindenki megszívja miattad, hogy Levallois-nak komoly baja
legyen.
Sharko szomorú pillantást vetett a fiatal hadnagy felé, aki
keresztbe font karral, lehajtott fejjel mászkált fel-alá. Nyilván
félt, aggódott a jövője miatt, egyetlen hajszálon műit a karrierje,
az egész élete.
– Nem, az tényleg nem lenne jó. Kiváló zsaru.
– Tudom… Nincs még veszve minden neked se. Példát fognak
statuálni veled, de nyilván figyelembe veszik a múltadat, az évek
során megoldott rengeteg ügyet. Mindenki tudja, hogy mit
köszönhet neked a bűnügyi rendőrség.
Sharko kínosan elmosolyodott.
– Az utolsó öt évemet végigingáztam az iroda és a pszichiátria
között a skizofréniámmal. Minden áldott héten, minden áldott
hétfőn és pénteken ott ültem szemben egy faszival, akit csak az
érdekelt, hogy mi nem működik a fejemben. Azt, hogy ma itt
vagyok, egy olyan nagyszerű ember támogatásának
köszönhetem, aki már nincs a cégnél. Senki sem fog segíteni,
végem van, mint a botnak.
Bellanger kinyújtotta a kezét, Sharko pedig nagyot sóhajtva
átadta az igazolványát és a fegyverét. Mintha a szívét tépte volna
ki. A főnökére nézett, és meg sem próbálta leplezni, mennyire
szomorú.
– Ez a munka volt az egyetlen, ami még megmaradt… Soha ne
felejtsd, hogy itt és most az életemet veszed el.
Bólintott, aztán otthagyta Bellanger-t, és vissza sem nézve
elindult a sötét parkon át.
38.

Sharko nem akart hinni a szemének.


Lucie ott volt. A konyhaasztalnál ült a maga teljes valójában.
Csak állt a nyitott ajtóban. A kanapé, a dohányzóasztal, a
tévé… Az egész nappali át lett rendezve. A sarokban álló
kisasztalra egy hatalmas, élénkzöld növény került, és kellemes
citromszag lengte be a lakást. Sharko komótos léptekkel
megindult a konyha felé, és csak kapkodta a fejét. Lucie
halványan rámosolygott.
– Tetszik? Arra gondoltam, hogy jót tenne neked egy kis
változatosság, és amúgy is el kellett ütnöm valamivel az időt…
Feszültség-levezetés, ilyenek… A növényt itt vettem a közelben…
Emlékeztem, hogy a közepes méretű, nagyon zöld izéket
szereted…
Éppen terített, és láthatóan elemében volt. Úgy rakosgatta a
tányérokat, az evőeszközöket, mintha az egész életét ebben a
lakásban élte volna le.
– Gondoltam, hogy éhes leszel, mikor megjössz.
Kinyitotta a hűtőszekrényt, amelyből egy hatalmas,
mindenféle színű ételekkel megrakott tál és két doboz sör került
elő.
– Mivel nem tudtam, mikor kerülsz elő, japánt rendeltem.
Rád fér a változatosság a rengeteg tészta után. Láttam, tízesével
állnak a kamrában… Tisztára, mint az üdvhadsereg raktára…
Oké, akkor most együnk, aztán pedig jöhet a munka.
Sharko ellágyult tekintettel figyelte Lucie sürgését-forgását.
Keményebb akart lenni, de nem volt hozzá ereje, nem tudta és
nem is akarta palástolni az érzéseit.
– Jöhet a munka? De Lucie, mit keresel te itt? Azt hittem, már
rég otthon vagy…
Az ablakhoz sétált, és kinézett az utcára. Lucie nyugtalanságot
látott a szemében.
– Hazudtam – vont vállat a nő. – Nem akartam, hogy beleszólj
abba, amit meg akartam csinálni, és persze meg is csináltam. Ülj
már le!
Sharko nem mozdult, csak állt a hátát az ablaknak vetve.
Egymásnak tökéletesen ellentmondó érzések küzdöttek benne.
Végül levette a zakóját, majd megindult a fogas felé, hogy az üres
fegyvertartóját is odaakassza. Lucie figyelmét persze nem
kerülhette el semmi.
– És a fegyvered?
Sharko rosszkedvű, kelletlen pillantást vetett rá.
– Ugye nem? Felfüggesztettek? – kérdezte Lucie, de magától
is tudta a választ.
Odabújt Sharkóhoz.
– Az én hibám…
Sharko nagyot sóhajtott, és végigsimította Lucie hátát. Olyan
jó volt ilyen szorosan odasimulni hozzá, és olyan jó lett volna, ha
nem csak ezek a gyalázatos ügyek hozták volna őket közelebb
egymáshoz.
– Nem a te hibád. Rengeteg baromságot csináltam az utóbbi
időben.
– De tudják, hogy jártam a börtönben, ugye?
– Nem tudják, hogy Louts járt a barlangban, és azt sem, hogy
Terney raboltatta el a cro-magnonit.
– Akkor mi a baj?
Sharko kibontakozott az ölelésből, és a halántékát kezdte
dörzsölgetni.
– A régi főnököm, Bernard Manien a nyomozás kezdte óta
rám szállt, és mindenáron pokollá akarja tenni az életemet. Fel
fog tűnni neki, hogy mindketten jártunk Vivonne-ban. Az a fickó
olyan, mint egy pióca… Utána fog járni, és kideríti, hogy mi
ketten egy éve még együtt voltunk, és hogy a Carnot által
elkövetett gyilkosság igencsak közelről érintett engem is. Rá fog
jönni a kettőnk dolgára, és arra is, hogy mi történt az ikreiddel.
Lucie izgatott lett, hevesen kalimpált a szíve.
– Értem én, hogy zavar és nem akarod, hogy a
magánéletedben vájkáljanak, de tényleg ennyire nagy baj, ha
tudják?
Sharko lerogyott a székre, és kibontotta az egyik sört. Gyűrött
és elgyötört volt a hosszú nap után.
– Két újabb holttestet találtunk… találtak ma este.
Lucie szeme elkerekedett.
– Két holttest? Mondj már valamit!
Sharko nagyot szusszantott, hogy kieressze az utolsó órák
stresszét, Lucie pedig kicsomagolta a sushikat és a
szószostálkákat.
– Annyi minden történt… Hogy érthető legyen: minden
Terney könyve, A kulcs és a lakat körül forog, amelyben szerepel
hét darab DNS-profil. Daniel, a helyszínen üldögélő autista
vezetett rá minket a dologra. Kiderült, hogy a hétből két minta
szerepelt a nyilvántartásban. Az első Clara gyilkosáé.
Azt hitte, Lucie hevesebben fog reagálni, de higgadtan fogadta
a hírt, csak húzott egyet a söréből.
– És a második?
Sharko elmagyarázta neki, hogyan jutott el Félix Lambert-ig.
Beszélt a Lignac nevű csendőrrel lezajlott beszélgetésről, az
óvodai adatlapokról és a laktózérzékenység körüli dolgokról.
Lucie látta rajta, hogy mennyire felszabadultan, nyíltan beszél, és
nyilvánvaló volt, hogy ezúttal nem tart vissza semmiféle
információt. Lucie érezte, hogy minél beljebb hatolnak ennek az
ügynek a rémisztően sötét világába, a férfi annál inkább kezd
hasonlítani az egy évvel korábbi önmagára. A páncélszerű,
kemény burok megrepedezett ugyan rajta, de legbelül semmit
sem változott.
Sharko mesélt a lidérces házról, arról a fájdalomról,
gyötrelemről, amelyet Lambert szemében látott, hogy úgy érezte,
a fiatalembert belülről pusztította, rágta valami. A
börtönpszichiáter is ugyanezt tapasztalta Carnot-n, mielőtt az
öngyilkos lett volna a cellájában, és bár Lambert-nél nem voltak
fejjel lefelé álló rajzok, Sharko biztos volt abban, hogy mindkét
fiatalembert ugyanaz a rejtélyes betegség kínozta.
Lucie figyelmesen végighallgatta, majd kiment a táskájához,
és a Terney-gyilkosság helyszínén készült fényképekkel, egy
videokazettával és egy DVD-vel tért vissza. Elővette a tudós
könyvtárszobájának a falán lógó, a főnixet, a méhlepényt és a
cro-magnoni múmiáját ábrázoló fotókat, és Sharko felé
nyújtotta.
– Most rajtam a sor. Én is elég jól haladtam.
Sharko felvette a pálcikákat, és bekapott egy sushit, sőt az este
folyamán először kísérletet tett arra, hogy elmosolyodjon.
– Már meg sem lepődöm igazán, de néha mégiscsak
érdekelne, hogy csinálod – nézett Lucie-re két falat között. –
Hihetetlen vagy.
– Elsősorban is anya vagyok. Egy anya, aki ki akarja deríteni
az igazságot.
Sharko vetett egy pillantást a fényképre, amíg Lucie is
bekapott egy sushit.
– Mi érdekes van rajtuk? Ez a méhlepény nagyon durva…
– Akarod tudni, hogy szerezte meg Terney Carnot DNS-ét?
Hát úgy, hogy ő segítette a világra huszonhárom évvel ezelőtt.
Vizsgálgatta, levett tőle egy csomó vélt, és abból aztán
könnyűszerrel összeállította a DNS-profilját. Ennyire egyszerű…
Vacsora közben ő is elmesélte a napját, hogy elutazott
Reimsbe, Carnot szülővárosába, ahol Terney praktizált, azután
felkereste a Colombe Kórház szülészetét, találkozott a szülésnél
segédkező ápolónővel, akitől megtudta, hogy Terney mindent
megtett annak érdekében, hogy ő legyen az anya, egy bizonyos
Amanda Potier nőgyógyásza. Szó került a tökéletesen egészséges
méhlepényt sűrűn behálózó erekről, megemlítette, hogy a nővér
beszámolója szerint milyen lelkesen csillogott Terney szeme,
amikor Carnot a világra jött… Azután rátért a Terney első
feleségénél tett látogatásra, amely során az asszony elmesélte,
hogy a volt férje annak idején meglehetősen furcsa körülmények
között hagyta el Párizst, majd átadott neki egy különös
videofelvételt.
Sharko komoran kézbe vette és alaposan megnézte a
videokazettát.
– Elégett videokazettákat találtunk Terney kandallójában. A
padló alatt rejtegette őket… A gyilkos azokat akarta megszerezni,
azért kínozta meg Terney-t. Sajnos semmit sem tudtunk
megmenteni belőlük.
– Nyilván azok voltak az eredeti példányok… Ez itt csak
másolat.
– Mi van rajta?
– Lehet, hogy az egész ügy megfejtése. Az asszony mesélte,
hogy az eredeti kazetta fel volt címkézve. Az állt rajta, hogy Főnix
1. Kiírtam DVD-re.
Sharko a fényképre mutatott.
– A főnix… a hamvaiból feltámadó madár…
– Bizony. Utánanéztem. A főnix örökéletű, halhatatlan,
tulajdonképpen a halál és a feltámadás örök körforgásának
szimbóluma. A legenda szerint nincs belőle nőstény, úgyhogy
amikor a madár közeledni érezte a halált, úgy gondoskodott
utódról, hogy tüzet rakott a saját fészkében, majd belévetette
magát, és a lángokból egy új főnix kelt ki. Nekem Amanda Potier
és Carnot jut az eszembe erről az egészről… Az anya meghal, a
gyermek pedig előbújik az anya testéből, amelyet ő maga
pusztított el…
Sharko azonnal érezte, hogy Lucie rettenetesen fontos
dolgokra bukkant. Az anyai ösztöneit követve egy párhuzamosan
futó, a hivatalos nyomozás előtt mindeddig rejtve maradó
nyomot követett és derített fel. Hihetetlen… Ők a
gyilkosságokkal, a bűntények helyszíneivel foglalkoztak, és a
lehető legtöbbet igyekeztek kihozni a különféle nyomokból…
Egyszóval ők a térben mozogtak, Lucie viszont az idő
dimenziójában…
– Mintha a könyvtárszobában kifüggesztett kép jelentene
valamit – mondta Sharko. – Először is ott van a Főnix-terv…
aztán Amanda Potier méhlepénye… Ez elég világos. Már csak
arra kellene rájönnünk, hogy mire utal a cro-magnonit ábrázoló
kép. Lehet, hogy okkal kerültek oda, lehet, hogy valamiféle rejtett
jelentésük van… Olyan, mintha Terney meg akarta volna osztani
velünk a titkait, csak még nem értjük az üzenetet.
Lucie kézbe vette a DVD-t.
– Gyere, nézd meg!
Átment a nappaliba, és betette a lemezt a számítógépbe.
– Mielőtt elindítanám, annyit tudnod kell, hogy a felvétel
Amazóniában készült.
– Amazónia? Éva Louts is járt ott… Ugye nem azt akarod
mondani, hogy te azt is tudod, miért utazott Dél-Amerikába?
– Még nem pontosan, de alakul a dolog. A film mindössze
tízperces… Felkészültél?
Sharko a következő pillanatban már alá is merült a felvétel
poklában. Ő is riadtan hőkölt hátra, amikor a betegségtől, láztól
csillogó szem hirtelen felpattant. Egyre komorabban meredt a
képernyőre, az iszonyat és a fájdalom úgy járta át, mintha kést
forgattak volna benne.
Amikor vége lett, Sharko felállt, hatalmasat sóhajtva visszaült
a konyhaasztalhoz, és elgondolkozva, a semmibe révedve
forgatni kezdte a fekete kazettát. Lucie leült mellé.
– Mire gondolsz?
Sharko tanácstalanul csóválta a fejét.
– Nincs biztos pont, Lucie… Amazónián kívül semmi sem köti
Éva Loutsot ezekhez az indiánokhoz, és a film is 1966-os, tehát
túlságosan régi. Nincs semmiféle látható, érzékelhető kapcsolat…
Sharko elhallgatott, és szórakozottan enni kezdett. Egyik
sushit tüntette el a másik után, de nem is érezte az ízüket. Lucie
látta rajta, hogy egészen máshol jár. Elfogta az idegesség, közel
hajolt hozzá. Azt akarta, hogy Sharko figyeljen rá, hogy értse és
hallja, amit mond.
– Dehogy nincs! Nyilvánvaló, hogy van! Ez nem lehet véletlen.
Minden megvan ahhoz, hogy továbbmenjünk, hogy folytassuk a
nyomozást. Mindössze egy dolog hiányzik, a legfontosabb: nem
tudjuk, hogy melyik törzsről van szó.
– Miért? Mennyit segítene az rajtad, ha tudnád?
– Sokat. Rájöhetnénk például arra, hogy Éva Louts miért
akart visszamenni oda, miután végigjárta a börtönöket, és
beszerzett egy csomó fényképet, nevet. És még egy sor minden
egyébre.
Sharko megrémült a Lucie szemében izzó fénytől, mert úgy
érezte, hogy a nő képes lenne itt hagyni mindent, és bevenni
magát abba az elátkozott dzsungelbe. Próbálta ismét a kezébe
venni a beszélgetés irányítását, mert ez a terep túlságosan is
bizonytalannak és veszélyesnek tűnt.
– Egyelőre felejtsük el a kazettát, és vegyük át az egészet szép
nyugodtan az elejétől.
Papírt és ceruzát keresett. Annyira felcsigázta mindaz, amire
Lucie rájött, hogy egy pillanatra még arról is megfeledkezett,
hogy alig egy órával korábban rúgatta ki magát. Tehetett bármit,
az ügy továbbra sem hagyta nyugodni.
– Haladjunk sorjában, vegyük végig, hogy mit tudunk! Meg
kellene találnunk azt a pontot, amely körül az egész nyomozás
kering.
– Terney.
– Igen, ő. Koncentráljunk rá… Nézzük át az elejéről, mikor,
mit csinált, hogy tisztán lássunk, és hogy kiderüljön, hol fedi
egymást mindaz, amire te jöttél rá, és amit én találtam. Nyilván
lesznek olyan elemek, amelyek közösek, és amelyeket tovább
követhetünk. Te foglalkoztál vele és a múltjával, úgyhogy te
kezded. Lássuk!
Lucie fel-alá járkált a konyhában, mintha felhúzták volna,
Sharko pedig jegyzetelt.
– Van egy olyan érzésem, hogy a történet 1984-ben kezdődött.
Terney ekkor kezdett találkozgatni azokkal a férfiakkal a
lóversenypályán. A videokazettán látható felvételt kétségkívül a
rejtélyes fickók egyike készítette, de az is lehet, hogy mindketten
benne voltak. Fel kéne kutatni őket, nagyjából Terney-vel
egyidősek lehetnek, hiszen 1966-ban már aktívak voltak. Az
egyikük a MI EMBERÜNK, de az is lehet persze, amint azt az
előbb is leszögeztük, hogy mindkettő az…
– Nyugi, oké! Ne kapkodj, nem kell túl hamar levonni a
következtetéseket… Folytasd!
– Rendben. 1984-1985… A három férfi gyakran találkozik.
Terney zárkózottá válik, egyre titokzatosabban, egyre furcsábban
viselkedik. Terney több videokazettát kap a két férfitől… A Főnix
1. a sorozat első darabja csupán.
– Miért adják neki a kazettákat?
– Hogy megmutassák neki, mire jöttek rá? Hogy tájékoztassák
egy kutatásról? Egy rémületes tudományos programról,
amelyhez szeretnék, ha csatlakozna? A Főnix 1. csak az első lépés
lenne? Valaminek a felvezetése, a kezdete?
– Vajon hogy találkoztak egymással?
Lucie gondolkodás nélkül válaszolt.
– Terney ekkoriban már elismert tudós… A másik kettő
kereste meg őt.
– Igen, ez elég logikusnak tűnik. Folytasd!
– 1986: Terney elválik, Reimsbe költözik, majd gyakorlatilag
azonnal kapcsolatba lép a terhes Amanda Potier-val, és ő lesz a
nőgyógyásza. 1987. január 4.: szülészként segédkezik Grégory
Carnot világra jövetelénél, az anya pedig belehal a szülésbe. A
méhlepény vérellátása tökéletesnek bizonyul, ami ellentmond a
Terney által diagnosztizált preeclampsiának. Terney vért vesz a
babától. A vérben ott a DNS… De mit rejtett a DNS? Talán a
Főnixet?
– Egy pillanat! Oké, megvan.
– 1990: Terney visszatér Párizsba, és Neuilly egyik klinikáján
kezd dolgozni. Erről nem tudunk túl sokat.
– Ezzel a 36 foglalkozik. Végigjárják a kollégákat, a
barátokat… Sajnos nem fog hozzánk eljutni az infó.
– Egyelőre nem igazán gond… Folytassuk!
Sharko bólintott.
– Rendben. Eljutottunk az én részemhez. 2006: megjelenik A
kulcs és a lakat című könyv. Egy fiatal autista segít neki, Terney
azonban sehol sem említi őt a műben. Hét genetikai profilt
szerepeltet a könyvben, Carnot-ét, Lambert-ét és öt másikat,
amely vélhetően hozzájuk hasonló testi és genetikai
adottságokkal rendelkező embereket rejt.
Néhány pillanatra elhallgatott, majd folytatta.
– Nagyjából biztosra vehető, hogy mind a heten fiatalok,
balkezesek, magasak, erősek… és laktózérzékenyek. Mindnyájan
hajlamosak a hirtelen jelentkező és szélsőségesen erőszakos
megnyilvánulásokra. Terney vagy jelen volt a megszületésükkor,
vagy kiskoruk óta ismeri őket. Szerinted hogy lehet az, hogy hét
ember ennyire hasonló tulajdonságokkal rendelkezik?
– Genetikai manipulációra gondolsz? Arra, hogy a hét anya a
tudta és beleegyezése nélkül valamiféle kezelést kapott volna a
terhessége idején? Amanda Potier és Terney jól ismerte egymást.
A lány csalódott volt és magányos, Terney pedig az orvosaként
nyugodtan beadhatott neki bármit. Miért ne tehette volna meg
ugyanezt a többi anyával is? De lehet, hogy más orvosokat is
bevont… Rengeteg szakmabelivel találkozott a konferenciákon,
és sok munkakapcsolatot létesíthetett a preeclampsiával
kapcsolatos kutatásai révén. Nyilván nem ő volt az egyetlen
eugenista… Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Terney
egyáltalán nem csinált titkot az elképzeléseiből, és nyíltan
vállalta, hirdette a nézeteit. Még az is lehet, hogy valamiféle
szektát vagy ahhoz hasonló közösséget gyűjtött maga köré…
Sharko bólintott.
– Eltekintve ettől a szektás dologtól, nyugodtan elképzelhető.
– Igen, ha számot vetünk mindazzal, amit egymással
párhuzamosan haladva összeszedtünk, az derül ki, hogy működik
a dolog. Elképzelhető, hogy nem Terney volt mind a hét gyerek
szülésze, de az biztos, hogy ő, vagy a hozzá hasonlóan
megvilágosodott néhány kollégája ismerte az anyákat.
– Van még valami? – lépett tovább Sharko.
– Igen, és nem is akármi. 2010 eleje: a cro-magnonit és a
DNS-ét elrabolják Lyonból.
Sharko maga elé vette a Terney könyvtárszobájában lógó
képekről készült fotókat, és alaposan szemügyre vette a
boncasztalon fekvő múmiát.
– Így van. Mi lehetett a rablás igazi célja? Ezen még nem
gondolkoztunk el komolyabban.
– Nem is igazán volt még időnk megtenni, de lehet, hogy itt a
kedvező alkalom.
Lucie kirakta az asztalra a lyoni kutatóintézetben begyűjtött
képeket.
– Ez itt egy harmincezer éves bűntény helyszíne. A balkezes,
húsz és harminc között járó cro-magnoni lemészárolt egy
Neander-völgyi családot. Terney elraboltatta a cro-magnonit,
lefényképezte, és szépen bekeretezve kitette a könyvtárszobája
falára.
Sharko figyelmesen szemügyre vette az összes képet.
– Azon gondolkozom, hogy hol lehet a múmia.
– Semmi sem jut az eszedbe erről a prehistorikus bűnügyi
helyszínről?
– Ugyanez történt Lambert-ral és az apjával a mai nap
folyamán.
– És ez zajlott Carnot és Clara között egy éve.
Sharko elhallgatott egy pillanatra.
– Ugyanaz az érthetetlen őrület… ugyanaz a tébolyodott
erőszak – szólalt meg némi töprengés után.
Lucie bólintott.
– Az biztos, hogy harmincezer éve Terney még nem volt ott,
hogy a világra segítse ezt a cro-magnonit.
Mindketten elmosolyodtak, egy pillanatra felengedett a
feszültség.
– Menjünk vissza az időben – folytatta Lucie –, és
foglalkozzunk a könyvben szereplő hét DNS-mintával. Hogy
pontosan miért tette, nem tudjuk, de Terney a nyolcvanas
években nyomon követett néhány hasonló genetikai adottsággal,
például laktózérzékenységgel rendelkező gyereket, akik a jelek
szerint valamennyien predesztinálva voltak az erőszakra, és
átlépve a felnőttkor küszöbét gyilkossá is váltak. Akkoriban
Terney-t főleg a vérük és a DNS-ük foglalkoztatta, mintha valami
sajátságosan jellemzőt igyekezett volna kimutatni bennük.
Sharko bekapott egy lazacos sushit.
– Az erőszakért felelős gént?
– Szóba került már… mindenki tudja, hogy ilyesmi nem
létezik.
– Ez oké, manapság már közhelynek számít, de miért ne
hihettek volna benne ezelőtt huszonöt, harminc évvel? Amúgy
pedig miért ne merülne fel ilyesmi az emberben, ha ezekkel a
tökéletesen érthetetlen, egyik pillanatról a másikra bekövetkező
erőszakos rohamokkal szembesül?
Lucie elgondolkozó pillantást vetett Sharkóra, majd folytatta.
– Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, de hadd mondjam
végig… Tegyük fel, hogy a nemrégiben felfedezett barlang és az
ott lezajlott mészárlás híre eljutott Terney-hez, ő pedig
gondolkodóba esett: mi van, ha a harmincezer évvel ezelőtt élt
cro-magnoni szervezetében még természetes módón volt jelen az
a valami, amit ő a szóban forgó hét gyerekben keresett, esetleg
meg is talált, vagy amit, adott esetben, mesterséges eszközökkel ő
maga juttatott beléjük az anyák gyógyszerezésével? Nyugodtan
elképzelhető, hogy ekkor a lóversenypályás fickók utasítására,
vagy önszántából kapcsolatba lépett a lyoni genetikai intézet
egyik biológusával, kivárta még, hogy a tudósok végezzenek a
génállomány feltérképezésével, és végül a megfelelő pillanatban,
a nyomokat gondosan eltüntetve, a múmiával együtt az adatokat
is elraboltatta.
Lucie csillogó szemmel a levegőbe bökte a mutatóujját.
– Gondolj csak bele, hogy mennyire fontos lehetett
Terney-nek az a génállomány. Nem csupán a hét gyerek
DNS-profilja állt immár a rendelkezésére, de a több tízezer évvel
korábban élt ősüké is, aki lemészárolt egy teljes családot, és aki
genetikailag tökéletesen illeszkedett mindabba, ami Terney egész
tudományos munkásságát keretbe foglalta.
– Tulajdonképpen az a cro-magnoni volt az ő nyolcadik
„gyereke”.
– Így van. Ezért volt alapvető fontosságú a számára ez a
rettenetes lelet. Talán élete felfedezése volt.
– Ezt most hogy érted?
– Terney egész életében nagyon óvatos és körültekintő volt,
már-már a paranoia határát súrolta… Mindig is óvta, védte
mindazt, amire rájött, és, mintha csak bújócskázott volna a
világgal, különböző jeleket hagyott maga után. Gondolj csak a
könyvében található genetikai kódokra, a főnixmadarat vagy a
méhlepényt ábrázoló festményre, és a mindig kulcsra zárt
irodájában található fémszekrényben hét pecsét alatt őrzött
videokazettákra!
– Amikből mellesleg jó néhány darabot a vadonatúj padló
alatt kialakított rekeszben rejtegetett.
– Pontosan… és ha már itt tartunk, neked nem jutott még az
eszedbe, hogy ugyanígy járt el a cro-magnoni génállományára
vonatkozó információkkal? Hogy azokat is elrejtette?
– A gyilkos nyilván ezért vitte el az összes számítógépet,
informatikai eszközt a házból.
Lucie megrázta a fejét.
– Nem, nem… Terney nem elégedett volna meg a banális
informatikai megoldással. Az túlságosan magától értetődő, túl
könnyen hozzáférhető módszer lett volna. Mindenki fél, hogy a
hackerek, az internetes kalózok ellopják az adatait, és tehetünk
bármit, tényleg nincs százszázalékos védelem. A gép elromolhat,
a merevlemezek egyik pillanatról a másikra beadhatják a
kulcsot… Terney ennél nyilván sokkal óvatosabb és persze
eredetibb figura volt.
– A harmadik képre gondolsz? A cro-magnoni fotójára?
– Persze. A kérdés csak az, hogy miként lehetne rátalálni a
nyitjára. Pedig nyilván tökéletesen logikus az egész.
Elhallgattak. Némi töprengés után Sharko hirtelen a
homlokára csapott, és felegyenesedett.
– Úristen! Hát persze! A kulcs és a lakat! Lucie a homlokát
ráncolta.
– Mi van velük?
– Azt hiszem, rájöttem. Nincs kedved beugrani Párizsba?

Sharko minden különösebb nehézség nélkül boldogult a


Terney házának bejáratán lévő hatósági zárral. Lucie egy kissé
távolabb őrködött az utcán, hogy senki se lephesse meg őket.
Sharko fürgén felkapaszkodott az emeletre, és elindult a
könyvtárszoba felé. Kesztyűs kezével leakasztotta a falról, kivette
a keretből a cro-magnoni múmiáját ábrázoló fényképet, és
összetekerte. Két percbe sem telt, már vissza is ért az autóhoz.
Irány a XIV. kerület.

Eltekintve attól, hogy ezúttal melegítőben üldögélt, Sharkónak


az az érzése volt, hogy amióta utoljára látta, Daniel Mullier el
sem mozdult a helyéről. Ugyanúgy ott volt előtte a
golyóstollakkal teli doboz, a bekapcsolt számítógép, és ugyanúgy
a 342. köteten dolgozott. Sharko előre felkészítette Lucie-t a
különös szobára, ahol megállt az idő, ahol több száz
folyóméternyi üres papírnak tűnt az emberi élet. Lucie megállt a
küszöbön, és onnan figyelte, ahogy Vincent Audebert igazgató
egyedül odamegy Danielhez. Sharko sem mozdult, csendben várt
ő is.
Audebert az autista fiatalemberhez lépett, mondott neki
valamit, hogy magára vonja a figyelmét, majd letette elé a
cro-magnoni fényképét. Daniel abbahagyta a munkát, kissé
ügyetlen mozdulattal kézbe vette a fotót, és figyelmesen
tanulmányozni kezdte, majd, mintha mást nem is tehetne,
lassan, fel sem nézve a vendégekre, egy üres lapot húzott maga
elé. Letette a tollát, kivett egy pirosat a dobozból, és
betűsorozatokat kezdett róni a lapra.
Audebert halkan ellépett az asztaltól, és elgondolkozó arccal
visszatért Sharkóékhoz.
– El sem hiszem… Működik a dolog. A fénykép beindította…
Terney úgy használta Danielt, mint…
– …mint valami élő adattárat, memóriát – fejezte be helyette
Sharko. – Igen, egy névtelen autista, aki egy otthon mélyén
éldegél… Ő a kulcs, amely nyitja a lakatot.
Csendben nézték, ahogy Daniel dolgozik. A piros tollhegy
száguldott a papíron, Daniel görnyedten ült, mint egy buzgó
kisdiák, de félelmetes tempóban járt a keze. Fél óra telhetett el
így, azután Daniel hirtelen félretolta a frissen teleírt lapokat és a
fényképet, majd minden átmenet nélkül visszatért az eredeti
foglalatosságához.
Az igazgató halkan az asztalhoz ment, elvette a papírokat, és
átnyújtotta Sharkónak.
– Egy DNS-szekvencia – súgta –, amelyet az egyébként
döbbenetesen jó állapotban lévő múmiáról készült fénykép
alapján jegyzett le… Maguk szerint ez az ősemberünk genetikai
kódja lenne?
– Elképzelhető – bólintott Sharko. – Mond önnek valamit ez
az egész?
– Hogy mondana? Csak egy sor betű van itt, és ráadásul nem
is hasonlít egy génmintára. Nem értek annyira az ilyesmihez,
képtelen vagyok megmondani, hogy mi ez. Jobban tennék, ha
egy genetikushoz fordulnának.
Lucie kíváncsi pillantást vetett a lapokra.
– Lehet, hogy ez az a bizonyos titkos DNS-kód? Elképzelhető,
hogy itt van előttünk ennek az egész véres és szörnyű történetnek
a kulcsa?
Köszönetet mondtak az igazgatónak, aki elindult, hogy
mutassa nekik az utat a kijárat felé.
– Isten veled – súgta Lucie, aki néhány pillanatra magára
maradt a fiatal autistával, aki annyira el volt merülve a saját
világában, hogy meg sem hallotta.
Lucie várt még egy pillanatot, aztán kiosont a szobából, és
csendesen behajtotta maga mögött az ajtót.
Sharko állt a parkoló közepén, és nyugtalan ábrázattal forgatta
a lapokat.
– Kint vagyunk a vízből, Lucie. Az szép, hogy itt vannak ezek
az adatok, de mihez kezdünk velük? Nem férünk hozzá a
nyomozás anyagaihoz.
– Miért, mert kirúgtak? És akkor mi van? Jó, oké, tudom,
hogy nagy baj, nem így értettem… Én csak arra gondoltam, hogy
attól még nem kell leállnunk, hogy nélkülük is boldogulni
fogunk. Itt van nekünk ez a DNS-szekvencia meg az amazóniai
videofelvétel… Holnap keresünk szépen egy genetikust és egy
antropológust.
– És akkor mi van? Gondold már végig, Lucie!
– Jaj, ne legyél már ilyen defetista! Annyi mindent kell még
végigrágnunk. Félix Lambert és az apja meghalt ugyan, de ott
van még a családjuk. Kikérdezzük az anyát a terhességéről, arról,
hogy mi történt vele a szülészeten, megpróbáljuk kideríteni,
kapott-e valamiféle gyógyszeres kezelést a terhessége alatt.
Óriási lépés lenne, ha képesek lennénk valamiféle kapcsolatot
találnunk Terney-vel… Még az is elképzelhető, hogy előbb-utóbb
sikerül valahogy a lóversenypályás fickók nyomára bukkannunk.
A lényeg, hogy ne álljunk meg, hogy csináljuk.
Lucie vetett egy pillantást a rejtélyes lapokra.
– Rá kell jönnöm, hogy mi ez az egész Főnix-ügy. Jó, ha
tudod, hogy én végig fogom csinálni. Akár veled, akár nélküled…
– Még a dzsungelbe is elmennél, és kockára tennéd az
életedet, csak hogy választ kapj a kérdéseidre?
– Nem a kérdéseimről szól ez az egész, hanem arról, hogy
képes legyek meggyászolni, elengedni a kislányomat.
Sharko felsóhajtott.
– Hazamegyünk. Kivégzed a maradék sushit, és pihensz.
Szükség lesz az erődre.
Lucie szélesen elmosolyodott.
– Akkor benne vagy? Folytatod velem?
– Ne örülj már ennyire, Lucie. Nincs abban semmi szívderítő,
amire készülünk, és abban sem, amire esetleg rájövünk majd.
Sokan haltak bele ebbe a történetbe…
Az órájára pillantott.
– Na, menjünk. Jó lenne, ha tudnánk pihenni valamennyit,
mert este tízkor indulunk tovább.
– Este tízkor? Hova?
– Néhány válaszért a törvényszéki patológiára…
39.

A quai de la Rapée és környéke békés szundikálásba merült


már. A lakóuszályok ablakaiban imbolygó gyenge fények
tünékeny, narancssárgás táncot jártak a víz folyamatosan változó
tükrén. Időnként acélos süvöltés hasított a csendbe: az ötös
metró. A kivilágítva suhanó kocsikban üldögélő néhány utas
hazafelé igyekezett a hosszúra nyúlt nap után, vagy éppen
ellenkezőleg, az éjszakai Párizsba készült bevenni magát.
22 óra 30 perc. Jacques Levallois, Nicolas Bellanger és egy
egyenruhás csendőr kilépett a törvényszéki patológiáról. Lucie és
Sharko az épület bejáratától ötvenméternyire álló Peugeot
206-os mélyéről figyelte, ahogy rágyújtanak, ahogy a vörösen
izzó apró parazsak furcsa, ideges táncba kezdenek a sötétben.
– A csendőrségi nyomozócsoport egyik tagjával vannak. Ők
nyomoztak a fontainebleau-i ügyben, amíg be nem kavartam.
Bellangerék vért izzadhattak, mire sikerült őket valahogy
lecsendesíteni.
A három férfi láthatóan idegesen toporogva beszélgetett az
egyik lámpa alatt, majd néhány perc elteltével ki-ki beült az
autójába és elhajtott. Sharko és Lucie kissé lehúzódott, amikor
elmentek mellettük, aztán összemosolyogtak, mint két éretlen
kölyök, akinek sikerült nagy ravaszul kijátszani a felnőttek
szigorú figyelmét.
– Hihetetlen, hogy mikre rá nem veszel – dünnyögte Sharko.
– Esküszöm, mintha a második kamaszkoromat élném…
Lucie feszülten nyomogatta a mobilját. Egy órával korábban
hívta az otthoniakat, de Juliette már aludt, az édesanyja pedig
annyira haragudott a hosszúra nyúló távolléte miatt, hogy alig
akart vele szóba állni.
Szótlanul vártak még néhány percet a sötétben, majd
elindultak. Sharko válltáskájában ott lapultak a Daniel által
teleírt lapok. Az épület úgy magasodott az éjszakában, mint
valami tengeri szörny, amely elnyelt mindenkit, aki az útjába
akadt. Ha valaki balesetet szenvedett, öngyilkos lett, vagy
gyilkosság áldozatává vált a városnak ezen a részén, azt ennek az
épületnek a sötét és hideg gyomra fogadta be. Lucie hirtelen
megállt, és csípőre tett kézzel meredt a sötét tömbre. Sharko
odalépett hozzá.
– Biztos, hogy menni fog? Majd’ egy órája egy szót sem lehet
kihúzni belőled. Ha fájdalmas lenne bejönnöd, nyugodtan
megmondhatod.
Lucie mélyet lélegzett. Itt és most kellett megszabadulnia az őt
régóta kísértő képektől, és túllépnie az anyai fájdalmon. Elindult.
– Menjünk!
– Maradj mellettem, és ne szólalj meg!
Az épületben érzékelhetően hűvösebb volt, mint az utcán.
Megborzongtak. Semmi sem juthatott be a kinti világból; a
meleg, a fény és legfőképpen a remény jóvátehetetlenül és
mindörökre kívül rekedt a vörös téglából emelt masszív falakon.
Sharko megörült, amikor látta, hogy az az éjjeliőr van
szolgálatban, akivel az utóbbi időben gyakran találkozott. Nem
szívesen használta volna azt a nyomorult rendőrigazolványt,
amelyet Lucie gyártott le neki is két perc alatt.
– Jó estét! – intett oda Sharko. – A dupla boncolásra jöttünk.
Tudja véletlenül, hol lesz?
A fickó vetett egy gyors pillantást Lucie-re, majd bólintott.
– A kettesben.
– Kösz.
Szótlanul lépkedtek egymás mellett a gyengén megvilágított
labirintusban. Az épület hatalmas volt, az út végtelenül
hosszúnak tűnt. A romlott hús jellegzetes szaga terjengett
körülöttük, a lépteik zaja pedig visszhangosan verődött ide-oda a
falak között. Sohasem találták különösebben szórakoztatónak a
törvényszéki patológiákat, de ezt az éjszakai sétát most valahogy
kifejezetten és mélységesen nyomasztónak érezték. Amikor Lucie
meglátta maga előtt a boncterem ajtajának ablakán kiszűrődő
fényt, hirtelen felkapta valami hatalmas sötét förgeteg, és
visszaröpítette az időben. Ilyen sárgás fényt látott az egyik
ablakban azon az éjszakán is, amikor a rendőrökkel kiszállva
felpillantott Carnot házára. Óvatos léptekkel követte a többieket,
akik hangos kiáltással betörték az ajtót… Emlékezett a szobákban
terjengő furcsa, az ellobbantott gyufákéra emlékeztető égett
szagra… Azután hatalmas kiáltozás támadt, és mire odaért,
Grégory Carnot már két rendőrrel a hátán feküdt a földön, ő
pedig nem foglalkozott semmivel, lélekszakadva rohant fel az
emeletre, hogy…
Arra eszmélt, hogy valaki szólongatja, pofozgatja.
– Lucie! Hé! Szedd össze magad!
Megrázta a fejét… A falnak támaszkodva állt, az arcát a két
kezébe temetve.
– Ne… ne haragudj! – nézett fel Sharkóra még zavaros
szemmel. – Nagyon furcsa volt… Ott jártam Carnot-nál, és
Juliette-et kerestem.
Sharko nem szólt, csak mutatta, hogy lassan menniük kéne.
– Az a döbbenetes az egészben, hogy semmiféle emlékem
nincs arról, hogy jártam volna abban a házban.
– Mi történt pontosan aznap este?
Mélyen egymás szemébe néztek.
– Az első csapat betört a házba, én valamivel később, a
második egységgel érkeztem. Azt mondták, hogy nem engednek
be, maradjak lent… Életem leghosszabb percei voltak… Azután
megjelent egy rendőr az ajtóban Juliette-tel a karján… Letette, ő
pedig zokogva hozzám rohant.
Lucie félig csukott szemmel dörzsölgette a halántékát.
– Olyan furcsa… Úgy érzem, mintha két, egymástól
tökéletesen független valóságban léteztem volna egyszerre.
Rettenetes volt…
Sharko szelíden megfogta a kezét.
– Gyere! Visszakísérlek az autóhoz.
Lucie ellenállt.
– Ne! Rendben vagyok. Szeretnék bemenni.
– Miért kínzód magad? Halálosan sápadt vagy. Majd én
bemegyek, és elmesélem, hogy mi volt.
– Ne! Be kell mennem! Kérlek…
Az elszántságát látva Sharko végül elengedte a kezét. Tudta,
hogy tehet bármit, Lucie akkor is végigcsinálja. Tudta, hogy a
végkimerülésig fog küzdeni, és még annál is tovább, és ha kell, a
világ végére is elmegy, és nem állíthatja meg senki, amíg meg
nem találja az igazságot. Sharko előrement, és néhány pillanattal
később már be is lökte a terem ajtaját.
Paul Chénaix a két üres boncasztal között állt, és a padlót
mosta egy slauggal, egy másik orvos pedig, akivel Sharko
néhányszor már összefutott korábban, éppen címkéket
ragasztott a mintákat tartalmazó üvegcsékre és dobozokra. Egy
kurta biccentéssel és egy fáradt „jó napottal” üdvözölte őket. A
legkevesebb háromórás megfeszített munka után a két férfi már
alig állt a lábán.
Chénaix meglepetten abbahagyta a takarítást, majd az órájára
nézett.
– Franck? A főnököd azt mondta, hogy más dolgod volt ma
este – nézett Sharkóra, majd Lucie-re. – Nem találtál
romantikusabb programot? Meg ne haragudjon, kisasszony, de
nem a legjobban néz ki…
Lucie kissé bizonytalanul közelebb lépett, és a kezét nyújtotta.
– Tökéletesen érzem magam. Én…
– Egy jó barát és kolléga Lille-ből – vágott a szavába Sharko.
– Egy lille-i kolléga? – mosolyodon el Chénaix az ápolt
kecskeszakálla fölött. – Az első feleségem Lille-ben lakott,
úgyhogy elég jól ismerem a várost.
Sharko sürgősen témát váltott, hogy Lucie-nek még véletlenül
se legyen ideje válaszolni.
– Szeretném, ha röviden összefoglalnád a Lambert-féle
boncolás legfontosabb elemeit.
– Miért nem a kollégáidat faggatod? Nemrég mentek el.
Sharko gyorsan végiggondolta a helyzetet. Bellanger a jelek
szerint nem verte nagydobra a kirúgását.
– És azóta már nyilván az asszonnyal meg a gyerekekkel
vannak elfoglalva – felelte. – Ne csináld már, csak néhány perc
az egész, mert te képes vagy a lényegre szorítkozni, én meg ma
éjszaka még dolgozni akarok az ügyön, szóval, fontos lenne.
Chénaix letette a műanyag csövet.
– Átugrom a halottas kamrába – szólt oda a kollégájának,
majd a véres ruhájában megindult az egyik tálca felé –, és ezt
átviszem.
Felvette az egyik edényt, amelyben valami sárgás, áttetsző
folyadék lötyögött. Sharko szeme egy pillanatra összeszűkült.
Mintha egy emberi agy úszkált volna a kétes színű lében.
Chénaix ment elöl.
– Beszélhetek előtte? – kérdezte súgva Sharkót, amikor
nekivágtak a lépcsőnek.
Sharko baráti mozdulattal a vállára tette a kezét.
– Egy dolgot meg kell tenned értem, Paul. Még véletlenül se
említsd senkinek, hogy itt jártunk. Nem akartam a kollégád előtt
mondani, de a szolgálati szabályzat megszegése miatt levettek az
ügyről.
Paul Chénaix szemöldöke ráncba szaladt.
– Ezzel azért nagyon kényes helyzetbe hozol, ugye tudod?
Ezek bizalmas információk, és ha kiadom…
– Tudom, hogyne tudnám. Ha kikérdeznek, mondd azt
nyugodtan, hogy hazudtam, hogy átvertelek. Majd bevallom azt
is.
– Rendben – bólintott Chénaix egy pillanatnyi töprengés
után.
Többet már nem kérdezett, és tudták, hogy így lesz a legjobb
mindenkinek. Megérkeztek az alagsorba, ahol a patológus a
kapcsoló után nyúlt. A neonok hunyorogva, hangosan ciripelve
tették a dolgukat. Sharko körülnézett a félhomályos, ablaktalan
helyiségben, amelynek két hosszabbik falában legalább száz
egyforma ajtajú fémrekesz sorakozott szabályos rendben. Az
egyik sarokban műanyag zsákok hevertek, bennük olyan cipők és
ruhák, amelyekkel senki sem tudott vagy akart mit kezdeni, és
amelyek így egykori gazdáikhoz hasonlóan, rövid időn belül
nyilván a hamvasztókemencében fogják végezni. Lucie egy kissé
félrehúzódva álldogált maga előtt összefont karral. Fázott.
Chénaix letette az edényt a fal mellett álló asztalra, majd az egyik
rekeszhez ment, és kihúzta a tepsit, amelyen egy enyhén kékes
színű holttest hevert olyan ernyedten, mint egy leeresztett
gumibelső. Lilás színben játszó erei feltűnően és nyugtalanítóan
dudorodtak elő a bőre alól, mintha bármely pillanatban
felrobbanhatnának. A nyakától egészen a szeméremdombjáig
húzódó vágás gondos öltésekkel volt bevarrva: ha a család
jelentkezik a földi maradványért, annak vállalható formában
kellett kikerülnie a kórboncnokok keze közül. Sharko a lehető
legközelebb ment, szinte rádőlt a tepsire. Érezte az oszlásnak
indult test erős, de még elviselhető szagát. Chénaix a különböző
testrészekre mutogatva magyarázni kezdett.
– Az apát többször is megütötték azzal a piszkavassal,
amellyel azután át is szúrták a létfontosságú szerveit. Néhány
bordája eltörött, a gyilkos iszonyú erőben volt. Kíméletlen
brutalitással bántak el vele, alig néhány pillanatig tarthatott. A
sérülések pontos helye és az összes többi részlet benne lesz
abban a jelentésemben, amelyet holnapra ígértem a főnöködnek.
Ha el akarod olvasni, vele kell egyezkedned, mert itt nem marad
egyetlen másolat sem…
Sharko néhány pillanatig elnézte még a meggyötört holttestet,
azután bólintott.
– Megleszek nélküle. Most lássuk a fiút… Főleg ő érdekel…
Chénaix nem tolta vissza a tepsit, odébb lépett, és egy gyors
mozdulattal kihúzta a mellette lévőt. Félix Lambert arca
meglehetősen csúnya látványt nyújtott. Ő még nem kékült el,
mint az apja, a bőre sápadtan, viaszosan sárgás fehéren fénylett.
Holtában is hatalmasan hevert előttük.
– Hasonlítottak – mutatta Sharko –, ugyanaz az orr, ugyanaz
a fejés arcforma.
– Apa és fia… – bólintott Chénaix –, efelől semmi kétség.
Lucie dideregve kissé közelebb húzódott hozzájuk. Ez volt a
világ legnyomasztóbb helye. Az elszökött lelkek, a meggyötört
testek birodalma, ahonnan hiányzott minden olyan illat,
melegség, amely az életet, az emberi világot idézhette volna.
Szeretett volna odabújni Sharkóhoz, megnyugodni és felengedni
végre, de a férfi tekintete komor és elszánt volt, láthatóan csak a
nyomozás foglalkoztatta. Amikor meglátta Lucie-t, Chénaix
udvariasan hátrébb húzódott, hogy ő is odaférjen.
– A halál kiváltó oka a nyakszirti csontok törése volt. Egész
biztos, hogy pillanatok alatt beállt.
– Így van. Mondhatni, az első sorból néztem végig. A szemem
láttára vetette ki magát az ablakon.
– Annak ellenére, hogy nincsenek kérdőjelek, hogy minden
tökéletesen nyilvánvaló, tiszteletben kell tartanunk a protokollt,
és úgy kell boncolnunk, mintha nem tudnánk semmit. Nem
mondom, hogy nem unalmas időnként, de azért előfordul, hogy
izgalmas dolgokra bukkan az ember. Mint most is…
– Ezt hogy érted?
Chénaix a holttest koponyájára mutatott. Bár visszatették a
fejbőrt, még tisztán Játszódott a Streker-fűrész nyomát jelző,
szabályosan körbefutó, pirosas színű vágás.
– Ott bent van a lényeg. Amikor felnyitottam a koponyát,
megdöbbenve tapasztaltam, hogy a frontális és a prefrontális
területek döbbenetes állapotban vannak. Az agy kifejezetten
szivacsos állagú, helyenként lyukacsos volt. Életemben nem
láttam ilyesmit.
Elment, és az edénnyel a kezében tért vissza. Az agy szürkén,
súlyosan imbolygott a folyadékban.
– Erről beszélek…
Még Sharko és Lucie számára is egyértelmű volt minden. Az
agy felső része úgy nézett ki, mintha apró egerek rágtak volna
benne járatokat. Félix Lambert agya valóban úgy nézett ki, mint
egy használt szivacs.
– Mi lehet ez? – kérdezte Lucie nyugtalanul.
– Valamiféle fertőzésnek látszik, amely hosszú időn át,
addig-addig pusztította, roncsolta az agyszövetet, amíg elő nem
állt ez az állapot. Felvágtam, és alaposan átvizsgáltam a
balféltekét is, hogy rájöjjek, mi történt valójában. Azt hiszem, a
roncsolódás hónapokkal, sőt talán évekkel ezelőtt kezdődhetett,
tehát a mai állapot egy hosszú folyamat eredménye. A
kergemarha-kórként ismert Creutzfeldt-Jacob-szindróma
pontosan ilyenfajta szivacsos elváltozást okoz, de a jelen esetben
azt kell mondjam, hogy semmiféle ismert kiváltó okot nem tudok
megnevezni, mivel a szervezet többi része tökéletes állapotban
volt.
Mindhárman hallgattak. Lucie komor tekintettel nézte a két
holttestet. Grégory Carnot járt az eszében, aki feltépte a saját
torkát. Lehet, hogy az ő agya is így nézett ki?
– Szerintetek tehát Félix Lambert e miatt az… e miatt a valami
miatt ölhette meg a két túrázót és az apját?
– Számomra egyértelműnek tűnik, hogy a két dolog összefügg.
Végül is éppen az érzelmekért felelős terület károsodott
súlyosan… Talán helyesebb lenne, ha a károsodás szó helyett azt
mondanánk, hogy a betegség azt a területet szállta meg a
leginkább.
Lucie összedörzsölte a kezét. Mindaz, amire Chénaix
rábukkant, nyilvánvalóan megkérdőjelezte Carnot felelősségét is.
Lehet, hogy a saját akaratától vagy lelkiismeretétől függetlenül,
ennek a betegségnek, ennek az elváltozásnak a hatására
cselekedett… Egymást kergették benne a kérdések. Félix
Lambert hogyan kapta el ezt a „valamit”? Lehet, hogy ez a kérdés
izgatta elsősorban Terney-t? Hogy köthető mindez a
méhlepényhez, a születéshez és ahhoz a tényhez, hogy Terney
már akkor érdeklődött Carnot iránt, amikor az még meg sem
született? Vajon az anyáknak adott gyógyszerek, kezelések
idézték elő ezeket a rettenetes elváltozásokat a gyerekeik
szervezetében? És hogy jön a képbe az a nyomorult dzsungel?
A patológus tovább magyarázott.
– …ezek az érzelmi területek a működésükhöz többek között
szerotonint, egy agresszivitásgátló neurotranszmittert
használnak. Ha nem képesek erre, és ha ez a terület nem
megfelelően működik, az illető személy olyan primitív
viselkedésformákat mutat, amelyek révén eleget tehet…
– …a túlélés ösztöne által diktált parancsoknak – fejezte be a
mondatot Sharko.
Chénaix bólintott.
– Tulajdonképpen vicces, hogy ezt mondod azok után, hogy
éppen ma beszélgettünk a laktózérzékenységről, ezek ugyanis
egyértelműen az evolúcióhoz köthető fogalmak, és rengeteg
emléket idéznek fel bennem még az egyetemi évekből.
– Fejtsd ki!
– Hagyjuk, hülyeség az egész. Meg sem említettem a
kollégáidnak, én…
– Mi szeretnénk hallani.
Chénaix elgondolkozott, majd mégis belekezdett.
– Hogy őszinte legyek, amikor megláttam ezt az agyat, az
jutott az eszembe, hogy lehetett még egyáltalán életben ez az
ember, hogyan volt képes táplálkozni, aludni. Az agyának az
ötödé siralmas állapotban volt, ami neurológiai szempontból
olyan meglepő jelenség, hogy attól a téma szakértői minden
bizonnyal padlót fogtak volna. Azután eszembe jutott a Phineas
Gage nevezetű vasútépítő mérnök, aki az egyesült államokbeli
Vermontban élt az 1800-as évek derekán. 1848-ban szörnyű
baleset érte, egy robbanás során ugyanis egy vasrúd állt bele a
fejébe: felülről hatolt be, és a bal szemén jött ki. Bár az agy
homloklebenyi része súlyosan roncsolódott, Gage túlélte, és
miközben ugyanolyan értelmes maradt, mint volt, a korábbi
csendes, szerény, megbízható, mindig pontos ember trágárrá,
durvává és indulatossá vált.
Chénaix az asztalra támaszkodott.
– Félix Lambert esetében az a meglepő, hogy az
elszivacsosodás első ránézésre csak az agykéregben és a limbikus
rendszerben alakult ki, a hüllőagy viszont, amely nagyjából a
koponya hátsó részén található agytörzset takarja, tökéletesen ép
volt. Gage vasrúd ja ezeket a területeket nem érintette.
– Hüllőagy, limbikus rendszer… Ez nekem kínaiul van.
– A hármas agy széles körben elfogadott elmélete szerint az
emberi agy több ezer éves evolúciója három szakaszból áll össze,
tehát a mai nagy, intelligens és hatékony emberi agyat
tulajdonképpen három egymásra épülő agyi struktúra alkotja.
Vélhetően ez magyarázza azt, hogy miért nőtt meg a
koponyatérfogatunk az első emberfélék felbukkanása óta. Az
első, a legősibb és a legtöbb fajnál meglévő agy az úgynevezett
hüllőagy, amely a koponyánk hátsó részében, biztonságos és az
erős ütésekkel szemben is védelmet nyújtó helyen található. Ez
biztosítja az életben maradásunkat, és gondoskodik az elsődleges
életfunkcióink működéséről, tehát a táplálkozásról, az alvásról és
a szaporodásról. Vélhetően ez irányítja az olyan alapvető
érzelmeinket is, amilyen a gyűlölet, a félelem és az agresszió. A
második agy, a limbikus rendszer az emlékekeinket és az
érzelmeinket vezérli, a harmadik és egyben legújabb keletű
agyunk, az agyi terület külső részén található cortex, agykéreg
pedig az olyan intellektuális képességeinkért felel, amilyen a
beszéd, a művészet és a kultúra, tehát a gondolkozás és a tudat
területe.
Sharko döbbenten figyelte az edényben lebegő beteg agyat. A
nyomozás kezdete óta mindenhol – a jelek szerint még a
hullaházban és az emberi test leglenyűgözőbb szervének
belsejében is – az evolúciós elméletekhez kapcsolódó tényékbe
ütköztek. Mindez a véletlen műve lenne, a körülmények furcsa
összjátéka?
– Azt akarod ezzel mondani, hogy a betegség, amely
megfertőzte, felzabálta az agyának egy részét, érintetlenül hagyta
a túlélésért felelős területeket, és így tulajdonképpen utat
engedett azoknak a legagresszívabb ösztönöknek, amelyeket
mindaddig az agy másik két része ellenőrzött és kordában
tartott?
– Ha az elmélet felől közelítjük meg a kérdést, igen, patológiai
és anatómiai szempontból viszont már jóval bonyolultabb a
kérdés. Tudjuk, hogy a három agy folyamatos kölcsönhatásban
áll egymással, és hogy a limbikus rendszer vagy az agykéreg
legparányibb sérülése is halálhoz vagy teljes megőrüléshez
vezethet. Félix Lambert-nek tulajdonképpen szerencséje volt,
hogy ilyen sokáig húzta. Abból, hogy a betegség, a fertőzés, vagy
hívd akárminek, nem érintette a hüllőagyat, az agytörzset, még
nem következik, hogy egy összetett, intelligens betegséggel
állnánk szemben. Azt hiszem, hogy csupán idő kérdése volt a
tragédia bekövetkezése, szóval, elnézve a kóros állapot
kiterjedtségét és folyamatos súlyosbodását ez az ember
mindenképpen halálra volt ítélve.
Lucie és Sharko csendben egymásra nézett. Mindketten
érezték, hogy szörnyűséges dolgok fognak feltárulni előttük.
Azért gyilkolták meg brutális kegyetlenséggel Éva Loutsot és
Stéphane Terney-t, hogy a betegség eredete mindörökre
homályban maradjon. Mi lehetett ez a betegség? Kívülről jutott a
szervezetbe, vagy genetikai úton öröklődött és aktivizálódott?
– Az apa agyában nem találtál hasonló elváltozásokat? –
kérdezte Sharko.
– Nem, az égadta világon semmit. Az öreg tökéletes formában
volt… Már ha mondhatok ilyet.
– És ez a betegség okozhatott látászavart is? Például olyat,
amitől az illető fejjel lefelé kezdte látni a világot?
– Igen. Valószínűleg a látóideg-kereszteződéssel határos
területek is károsodtak, tehát lehettek látás- és
egyensúlyzavarai… Ezek az agresszió és a szörnyű fájdalom
közelgő támadásának az előjelei. Lambert és Carnot azért lettek
öngyilkosok, mert képtelenek voltak elviselni a koponyájukban
tomboló gyötrelmet. Olyan pusztító érzés lehetett, mintha egy
atombombát robbantottak volna fel bennük.
Chénaix határozott mozdulattal visszalökte a két tepsit a
helyére. A holttestek eltűntek a fagyos és sötét rekeszek mélyén.
Amikor a fémajtó rájuk csukódott, Lucie összerezzent, és egy
pillanatra-meg kellett kapaszkodnia Sharkóban. A patológus a
szemetesbe hajította a gumikesztyűjét, összedörzsölte a kezét,
majd egy pipát és egy zacskó dohányt vett elő a zsebéből.
– Az agy a többi mintával együtt átkerül majd a laborba.
Baromira izgat ez az eset, úgyhogy remélem, a tudósaink rövid
időn belül rá fognak jönni, hogy mi a fene ez az egész.
Elindult, hogy lekapcsolja a villanyt, de Sharko megelőzte.
– Szívd el a pipádat nyugodtan, de utána még – meglóbálta a
kezében tartott DVD-t – szeretném tudni, hogy mit gondolsz
orvosként erről a filmről.
– Egy film? Milyen film?
Sharko vetett még egy utolsó pillantást az edényben lebegő
agyra, amelyet akkor már csupán a folyosóról beszűrődő
kísérteties neonfény világított meg, és arra gondolt, hogy van öt
ember valahol ezen a világon, akinek ugyanilyen időzített bomba
ketyeg a fejében, akiből bármikor előbújhat a ma még csak
készülődő szörnyeteg, és aki képes lesz lemészárolni a saját
gyerekeit vagy a szüleit vagy bárkit, akit a véletlen az útjába
sodor, ha eljön a pillanat.
Szorított az idő.
Sharko megborzongott.
– Hogy milyen film? – nézett Chénaix-re. – Olyan, hogy
rémálmaid lesznek tőle…
40.

Chénaix emeleti irodája pontosan olyan volt, mint amilyennek


egy orvos dolgozószobáját elképzeli az ember. Az egyik sarokban
egy emberi csontváz porosodott, a polcok roskadoztak a
patológiai, antropológiai és törvényszéki orvostani folyóiratok és
könyvek súlya alatt, a falakat pedig az emberi test különböző
részeit ábrázoló poszterek borították. Már csak a vizsgálóasztal
hiányzott… A hely szigorú szakmaiságát, puritánságát csupán a
Chénaix feleségét és két tíz év alatti gyerekét ábrázoló fényképek
oldották. Nem árt, ha az ember időnként szembesül azzal, hogy
az élet nem csupán a halálról szól…
Chénaix leült a számítógépe elé, és betette a DVD-t. Lucie és
Sharko szótlanul ültek vele szemben. Egyiküknek sem volt kedve
beszélgetni. Még akkor is az egykori gazdáját szörnyű bűntettek
elkövetésére kényszerítő agy látványának a hatása alatt álltak.
Lucie-ben persze ott kavargott az is, ami egyértelműen
következett mindabból, amire rájöttek, hogy tudniillik Carnot
talán csak a szerencsétlen áldozata és végeredménye volt annak a
rettenetnek, amelyet valahol, valaki Főnixnek nevezett el. Egy
projekt lehetett? Egy kísérletsorozat? Egy kutatási program?
Lucie nem tudta, és nem is ez volt igazán a lényeg, hanem az,
hogy bár Carnot ölte meg a lányát, az igazi bűnösök, az igazi
felelősök még mindig szabadon jártak-keltek. Ők is Clara
gyilkosai voltak, és nekik is meg kellett bűnhődniük mindazért,
amit tettek.
Chénaix figyelmesen végignézte a tízperces filmet, és bár a
kunyhóban felvett résznél – mint minden ép és egészséges lelkű
ember – ő is összerezzent, általában semmiféle undor vagy
bármiféle különösebb érzelem nem tükröződött az arcán. Sharko
és Lucie nem tudta volna megmondani, hogy mi játszódott le
benne. Chénaix-nek a halál volt a mestersége, összeszokott vele
az idők folyamán, és képes volt úgy tekinteni rá, ahogy a
kőműves nézi a saját maga által felhúzott falat.
Csak a film végén mutatta ki, hogy mennyire érdekesnek
találta.
– Kivételes felvétel. Tudjátok, honnan származik?
Sharko megrázta a fejét.
– Nem, és ez csupán egy másolat. Annyit tudunk, hogy
Amazóniában forgatták.
– Amazónia… A törzset egy kanyarójárvány tizedelte meg.
Lucie a homlokát ráncolta. Valami sokkal rosszabbra,
szörnyűségesebbre számított, valamire, ami jobban illett volna a
nyomozás során látott borzalmakhoz… Miért nem ebola vagy
kolera, vagy az a szörnyűség, ami Lambert agyába vette be
magát? Lucie számára a kanyaró valami olyasmi volt, amin az
ember menetrendszerűen átesett gyermekkorában… mint a
bárányhimlő, a rubeola vagy épp a mumpsz.
– Csak kanyaró? Biztos benne?
– Ne mondja, hogy „csak! Ez egy igen agresszív vírus, amely
annak idején rengeteg embert elpusztított, és amelybe rettenetes
kínok közepette szokás belehalni. Arra, hogy biztos vagyok-e a
dolgomban, azt válaszolnám, hogy kilencvenöt százalék az esély
arra, hogy igazam van. A tünetek tökéletesen stimmelnek. Bár a
kiütések nem túl feltűnőek, a Koplik-foltok kétségkívül ott
vannak, ahogy a könnyes és vörös szemek is. Mindazonáltal a
betegség egyik legjellegzetesebb tünete az, hogy súlyos esetekben
erős belső vérzést okoz, és ilyenkor a vér a beteg orrán, száján és
végbelén át távozik a testből. Itt pontosan ez történt, és elnézve a
betegség roppant heveny jellegét, biztosra veszem, hogy ezek az
emberek még soha addig nem találkoztak a vírussal. Az
immunrendszerük egész egyszerűen nem ismerte fel a kórokozót,
és így fegyvertelenül állt a támadással szemben…
Komor, már-már gyászos pillantást vetett Sharkóra.
– Emlékezz csak a tehenek és a tejet fogyasztó emberek
esetére. Itt is valami hasonlóról van szó, a lényeg mindkét
esetben ugyanaz. A kanyaró, a bárányhimlő, a mumpsz vagy a
diftéria vírusai először a háziállatokban bukkantak fel, majd
mutálódtak, és képessé váltak megfertőzni az embert is. Ez
komoly előrelépést jelentett a vírusok számára, így a természetes
kiválasztódás segítette, erősítette ezt a képességet. A sűrűn lakott
területeken aztán gyorsan szaporodtak, és ide-oda kezdtek
közlekedni az Új- és az Óvilág között. Mindeközben persze a
megtámadott szervezetekben lassanként kialakult a megfelelő
immunreakció, így tehát a folyamatosan harcban álló vírusok és
emberek együttélése valamiféle fegyverkezési versenyre
hasonlított a leginkább. Ki-ki tette a maga dolgát, az idő pedig
múlt…
– A falut megfertőző vírus ezek szerint kívülről érkezett, az
úgynevezett civilizált világból?
– Kétségkívül. Manapság már kizárólag az ember hordozza a
kanyaró kórokozóját. A vírus ott volt az illetőben, ott várakozott a
szervezetében… még az is lehet, hogy bennem, benned is ott
van… A nagy különbség az, hogy mi már észre sem vesszük, mert
a jól kiképzett, hatékonyan működő immunrendszerünk és a
különböző oltások ártalmatlanná teszik őket.
Chénaix kivette a DVD-t a lejátszóból, és visszaadta
Sharkónak.
– Legjobb tudomásom szerint soha nem vettek még filmre
ilyen agresszív és gyilkos kanyarójárványt. A hatvanas évek
elején még léteztek olyan, akár ősi közösségek is, amelyekben a
felnőttek szervezetéből hiányoztak azok az antitestek, amelyek az
elejét vehették volna az efféle szörnyű pusztításnak. Abból a
tényből, hogy nem kapták még el a kanyarót, az következik, hogy
a szóban forgó közösség a film elkészültét megelőző több ezer
éves fennállása során nem találkozott egyetlenegy olyan
emberrel sem, aki a modern, a civilizált világból érkezett volna.
Lehet, hogy a film készítője volt az első idegen, akivel a hosszú
évszázadok során érintkezésbe kerültek. A szóban forgó törzs
tehát tökéletes elszigeteltségben élt.
Chénaix végül felállt, Sharko és Lucie pedig követte a példáját.
– Én a magam részéről ennyit tudtam mondani.
– Ez is rengeteg… Figyelj csak, ismered Jean-Paul Lemoine-t,
a párizsi bűnügyi labor molekuláris biológiai szakértőjét?
– Elég jól. Az innen kikerülő minták jó részét ők szokták
vizsgálni. Mellesleg Lambert agya is hozzájuk fog kerülni. Miért?
Sharko kinyitotta a táskáját, és átnyújtotta a patológusnak a
Daniel által sűrűn teleírt lapokat.
– Meg tudnád kérni, hogy sürgősen vessen egy pillantást
ezekre?
– Egy DNS-szekvencia? Mi lehet ez?
– Mi is ezt szeretnénk tudni.
Chénaix felsóhajtott.
– Ez azért már a pofátlanság határát súrolja, tudod, ugye?
Sharko mosolyogva a kezét nyújtotta.
– Nagyon köszönöm. És tudod…
– Hogyne tudnám… Véletlenül sem jártál itt.
41.

Az utcára lépve Sharko és Lucie olyan hatalmas, jóleső


kortyokban szívták be a friss levegőt, mint a búvárok egy-egy
hosszú merülés után a felszínre érve, és soha nem gondolták
volna, hogy ennyire megnyugtató tud lenni a mellettük
elszáguldó autók motorjának veszett bömbölése. Sok
gondjuk-bajuk közepette szinte még a levegő súlyát is nehezen
viselték. Sharko szótlanul lépkedett a Szajna-parton, zsebre
dugott kézzel figyelte a lassú csobbanásokkal tovagördülő vizet,
és az esti fényekbe burkolódzó várost, amelyet régóta változatlan
hevességgel gyűlölt és szeretett egyszerre.
Lucie csendben utolérte.
– Mire gondolsz? – kérdezte.
– Sok mindenre. Most éppen az evolúcióra és a túlélésre… A
génekre, amelyek mindenáron szaporodni, sokasodni akarnak,
annyira, hogy időnként még a gazdáikat is elpusztítják a cél
érdekében.
– Mint a hím imádkozó sáskáknál.
– Az imádkozó sáskáknál, a méheknél, a lazacoknál. Még a
paraziták, a vírusok is ugyanezen az elven működnek:
megszállnak, gyarmatosítanak, hogy életben maradhassanak.
Ahogy eltöprengtem ezen a fegyverkezési versenyen, az Alice
Csodaországban folytatása jutott az eszembe. Olvastad Lewis
Carollt?
– Nem. Én sajnos ennél nyomasztóbb olvasmányokkal
töltöttem az időt.
Lucie közelebb lépett hozzá, a válluk majdnem összeért.
Sharko a messzeséget fürkészte, a hangja lágyan, tisztán
csengett, és a percről percre jobban rájuk telepedő durvaság és
erőszak egy pillanatra mintha visszavonulót fújt volna.
– A történet egy pontján Alice és a Vörös Királynő futni
kezdenek. Alice egy idő után megjegyzi: „Olyan furcsa ez, Vörös
Királynő, lélekszakadva rohanunk, de a táj mégsem változik
körülöttünk… „, mire a Királynő így válaszol: „Mi azért futunk,
hogy egy helyben maradhassunk”
Sharko hallgatott egy ideig, majd Lucie-re nézett.
– Olyanok vagyunk, mint a többi faj, a többi organizmus:
minden a túlélésről szól. Te és én, az antilop a szavannákon, a hal
az óceán mélyén, a szegény, a gazdag, a fekete és fehér az idők
kezdete óta a túlélésért rohan. Történjen bármi, ha elbukunk,
mindannyiszor felkelünk, és futunk tovább, hogy utolérjük a
körülöttünk szédületes tempóban száguldó tájat. És amikor nagy
nehezen sikerül a közelébe érnünk, az az átkozott ismét belehúz,
rákapcsol, nekünk pedig nincs más választásunk, mint hogy
alkalmazkodjunk, és nagyobb sebességre kapcsoljunk. Ha nem
sikerül, ha a szellemünk képtelen arra, hogy továbblökjön, a
verseny véget ér, és meghalunk, kihullunk a természetes
kiválasztódás rostáján. Ennyire egyszerű az egész.
Olyan érzelmek, indulatok remegtek a hangjában, hogy Lucie
szeme könnybe lábadt. A családjában megfogant ikrekre gondolt.
A túlélésért folytatott kegyetlen versenyben ő maga is úgy
viselkedett, mint a kis cápák, az anyja méhében ringatózva
felfalta a saját ikerpárját, mert a világban – talán – csak az
egyikük, kettejük közül az erősebb számára volt hely. Az anyja
testvérét megölte egy gránát, Marie Henebelle viszont túlélte, és
idővel ő maga is anya lett… Megannyi rejtély és kérdés, amelyre
talán sohasem érkezik válasz.
Lucie ezúttal nem kérdezett, nem gondolkozott, egyszerűen
odasimult Sharkóhoz.
– Ugyanúgy szenvedtünk, ugyanazokon a kínokon mentünk
át, Franck, de mindketten futottunk tovább a magunk útján,
most viszont együtt rohanunk, és ez a legfontosabb…
Valamivel hátrébb lépett. Sharko az ujja hegyével felfogta, és a
fény felé tartva hosszan szemlélte a Lucie arcán végiggördülő
könnycseppet. Azután nagyot sóhajtott.
– Tudom, hogy mit keresett Éva Louts Brazíliában – mondta
egyszerűen. – Már a film elején rájöttem.
Lucie meglepetten nézett rá.
– De akkor miért nem…
– Mert félek, Lucie! Félek attól, ami az út végén vár ránk…
Érted? Elsétált, és úgy állt meg a rakpart mellvédjénél, mintha
ugrani akarna. Sokáig szótlanul nézte a folyót, majd hirtelen
megfordult.
– Pedig… Pedig tudom, hogy el kell oda jutnod, Lucie, mert ott
van a válasz.
Elővette a mobilját, és beütött egy számot. Feszülten várt,
majd amikor a vonal túlsó végén beleszóltak a telefonba,
megköszörülte a torkát.
– Clémentine Jaspar? Itt Franck Sharko a bűnügyi
rendőrségtől. Tudom, hogy késő van, de azt mondta, bármikor
hívhatom. Beszélnem kell önnel.
42.

Sharko egyetlen szót sem szólt útközben. Lucie nézte, ahogy


vezet, ahogy megfeszülnek és elernyednek az izmok a nyakán.
Tudta, hogy mi jár az eszében. Sharko azon töprengett, milyen
válaszokat fognak kapni a tudósnőtől, és érezte, hogy azok a
szavak megmutatják majd az utat, amelyen Éva Louts is járt,
nekik pedig nem lesz más választásuk, követni fogják a lány
nyomait még akkor is, ha azok annyira messzire vezetnek, hogy
szinte bele sem mert gondolni.
Clémentine Jaspar alig néhány kilométernyire az intézettől,
Meudon-la-Forét környékén lakott. A ház nem volt túl nagy, a
fás, bokros, gyönyörű kert azonban legalább ezer négyszögöles
lehetett. A fák között megbúvó napelemes kerti lámpák fénye
kékes derengésbe vonta az éjszakai sötétet. A tudósnő láthatóan
olyan életteret akart kialakítani maga körül, amely távoli tájak
hangulatát idézte.
Clémentine Jaspar bő szabású, tarka-barka ruhában fogadta
őket a félhomályos, tíkfa bútorokkal berendezett teraszon.
Amikor leültek, egy majom jelent meg a nappaliban, ügyesen
kinyitotta a nagy üvegezett ajtót, és megindult feléjük. Lucie
megrémült.
– Úristen! – szaladt ki belőle.
A majom hatalmas és ügyes kezével felvette az asztalról az
egyik jeges teával megtöltött poharat, majd a szívószálat bekapva
hangosan szürcsölni kezdett. Clémentine Jaspar zavart pillantást
vetett Sharkóra, aki a csodálkozástól elkerekedett szemmel nézte
végig a jelenetet.
– Pedig bezártam az ajtót… Kérem, ne nagyon mondják
senkinek, hogy Shery itt volt ma este… Tudom, hogy tilos, de
azok után, ami történt, egyszerűen képtelen vagyok az intézetben
hagyni éjszakára.
– Nyugodjon meg! Mi is számítunk az ön diszkréciójára,
mivel, hogy is mondjam, a látogatásunk inkább csak
félhivatalosnak tekinthető… A hivatalos nyomozás egy ideje más
irányba fordult, mi ketten viszont úgy véljük, hogy máshol kell
keresni a válaszokat.
A tudósnő figyelmesen végighallgatta Sharkót, majd bólintott.
Shery hihetetlen sebességgel ürítette ki a poharát, majd lusta
mozdulatokkal elindult a kert felé, letelepedett az egyik lámpa
közelébe, és szabályos jógaülésbe helyezkedve okos és figyelmes
tekintetét a vendégekre függesztette.
– Ezek szerint holnap esni fog – mondta Jaspar. – Shery
mindig ezt csinálja az esős napok előtt, ő a legtökéletesebb
barométer.
– Rettenetesen tetszene a lányomnak – jegyezte meg Lucie
kedélyesen.
– Imádja a gyerekeket. Hozza el egyszer a kislányát, remekül
szórakoznának mind a ketten.
– Ezt most komolyan mondja?
– Komolyan.
Jaspar a vendégeknek is töltött a jeges teából. Lucie figyelte,
ahogy jön-megy, ahogy időnként egymásra pillantanak a
majommal, és arra gondolt, hogy nem azért születtünk a világra,
hogy egyedül legyünk, hogy az embereknek akárhogy is, de
szükségük van valakire. Egy barátra, egy kutyára, egy majomra
vagy egy Ava Hornby mozdonyra… Csendben kortyolgatta az
italt, és a lánya jutott az eszébe, aki nyilván egyre inkább
hiányolhatta már. Hirtelen átsuhant rajta, hogy még telefonon
sem beszéltek, amióta elindult Lille-ből… Rettenetesen
haragudott magára.
Kellemes idő volt, a nyár végi szellő egy kissé fel is élénkítette
őket. Jaspar érdeklődött a nyomozás állása felől.
– Szorul a hurok – válaszolta Sharko –, de nagy szükségünk
van az ön segítségére és a szakértelmére, csak telefonon valahogy
körülményesebb lett volna…
Valamivel közelebb hajolt.
– Szóval, most már tudjuk, hogy Éva Louts az erőszak nyomait
kutatta a világ különböző pontjain és a különböző korszakokban.
Elutazott a világ egyik legveszélyesebb városába, hogy átnézze a
bűnügyi nyilvántartásokat, találkozott egy sor olyan balkezes
bűnözővel, aki rettenetes kegyetlenséggel gyilkolt, és különböző
iratok, fényképek alapján olyan barbár törzsekkel, népekkel
foglalkozott, amelyeknek, mondhatni, a pusztítás és a vérontás
volt a természetes közege. Az egész munka során egyetlenegy cél
lebegett a szeme előtt: be akarta bizonyítani, hogy a balkezesség
és az agresszió összefüggenek.
Jaspar láthatóan izgatottan bólogatott, Sharko pedig tovább
magyarázott, és maga is meglepődött, hogy milyen
természetességgel és hozzáértéssel beszél olyan dolgokról,
amelyekről néhány napja még szinte semmit sem tudott.
– Azt mondta nekem, amikor a Jardin des plantes-ban
beszélgettünk, hogy a társadalmi viszonyok és a lőfegyverek
fejlettsége miatt manapság a balkezesség már nem jelent előnyt
az alaptermészetüknél vagy az erőszakra épülő közösségben való
szocializációjuknál fogva agresszív, erőszakos emberek számára.
– Igen, ez volt Éva Louts dolgozatának az egyik lényeges
megállapítása.
– És azt is mondta, hogy Évát mélységes csalódottsággal
töltötte el, amikor szembesült mindezzel Mexikóban.
– Pontosabban fogalmazva: ezt feltételeztem. Mint minden
tudós, kutató, nyilván ő is azt remélte, hogy a nagyszámú
balkezes közvetlen megfigyelésével képes lesz igazolni a
feltevéseit, hogy konkrét, kézzel fogható adatokkal, egyértelműen
támaszthatja alá és oszthatja meg a világgal a fáradságos
munkával kidolgozott elméletét. Úgy gondolom, hogy volt benne
némi keserűség, amikor kiderült, hogy a mexikói bűnözők között
semmivel sincs több balkezes, mint például a mi díszes
társaságunkban.
– Ugyanakkor Éva nem adta fel a harcot, és miután
Mexikóban kudarcot vallott, máshol, Amazónia alig ismert
vidékein kezdett kutatni…
Sharko kivárt néhány pillanatot. A két nő feszülten figyelt.
– Miután megnéztem a kazettát, egyből tudtam, hogy a
vegytiszta erőszakot akarta megtalálni a dzsungelben. A
civilizációs hatásoktól és az emberi befolyástól egyaránt mentes,
a maga romlatlan, ősi formájában megnyilvánuló agressziót,
amely csak egy tökéletesen elszigetelten élő primitív törzsben
maradhatott fent. A nagy kérdés, hogy ott vajon sikerült
megtalálnia a híres-neves balkezeseit.
Lucie a szája elé kapta a kezét… Hirtelen nyilvánvalónak és
egyértelműnek tűnt minden. Az igazság szinte kibökte a szemét,
talán azért nem látta eddig. Jaspar elgondolkozva belekortyolt az
italába, majd csillogó szemét Sharkóra emelte, és bólintott.
– Tökéletesen megáll az, amit mond, még akkor is, ha személy
szerint erősen idegenkedem a „primitív törzs” kifejezéstől. A
bennszülött törzseket nem „fertőzte meg” a modem világ a maga
üzemeivel, háborúival, technológiájával. Az ő fáik nem
színeződnek el a környezetszennyezés miatt, és vegyék biztosra,
hogy a lepkéik közül a legtöbb fehér. Ha megkérdeznék, az összes
etnológus azt mondaná, hogy ezeknek a törzseknek a vizsgálata
felér egy időutazással, mivel az ő génállományuk máshogy
fejlődött, és jóval közelebb áll az első emberekéhez, mint a
miénk. Valószínűleg megőrizték az ősi géneket, és nem szereztek
menet közben másokat.
Lucie és Sharko egymásra nézett. A különböző elemek lassan a
helyükre kerültek bennük. Az ügy tulajdonképpen három
pilléren nyugodott. Az első: a cro-magnoni ember. A második: a
Carnot- és Lambert-félék… A kettő között pedig az ősi és a
modem világot összekapcsoló, a múlt és a jelen között hidat
képező primitív törzsek.
Sharko elővette a DVD-t, és letette az asztalra.
– Elmondom, hogy egészen pontosan mit keresünk. Egy olyan
amazóniai törzset, amelyet a hatvanas években fedeztek fel, és
amelynek sok tagját elpusztított a kanyarójárvány. A törzs
vélhetően puszta kézzel vagy nagyon egyszerű fegyverekkel
küzdött a szomszédokkal az újabb területek megszerzéséért és a
túlélésért. Egy olyan törzset keresünk, amelyet Amazónia és
talán az egész bolygó legerőszakosabb, legádázabb törzseként
tartottak, sőt lehet, hogy tartanak még ma is számon. Ezt a
törzset kereste Éva Louts, azért utazott Dél-Amerikába, hogy ott
végre megtalálja az ő balkezes embereit.
Sharko átadta a DVD-t Jasparnak, néhány szóban elmondta,
mi látható rajta, majd folytatta.
– Louts tudott ennek a közösségnek a létezéséről, és azt is
tudta, hol kell keresnie őket, tehát valaki, valahol már beszámolt
róluk. Tudna nekünk segíteni abban, hogy minél hamarabb
kideríthessük a törzs nevét?
Jaspar felkelt, keresett egy papírt, és feljegyezte a Sharko által
említett legfontosabb információkat.
– Én nem igazán vagyok az ilyesmiben otthonodé van egy
antropológus barátom. Holnap reggel felhívom, és azonnal
értesítem önöket.
– Köszönjük.
Lucie és Sharko befejezték az italukat. Közben váltottak még
néhány szót az ügyről és arról, hogy mire vihette volna szegény
Éva Louts egy olyan világban, ahol a gyilkosság ismeretlen
fogalom.
Ez a világ azonban még nagyon messze volt…
Végül felálltak, és udvariasan elköszöntek a házigazdától.
Miközben átsétáltak a kerten, Lucie a megtermett majmot
figyelte. Shery mozdulatlanul ült a helyén, és, mint egy igazi
bölcs, a csillagos eget fürkészve talán ő is az ősei nyomát kutatta.
Lucie előbb arra gondolt, hogy az ember azért emelkedett ki az
állatvilágból, mert olyan csodálatos képességekkel rendelkezett,
amelyek másokból, még a Shery-féle lényekből is hiányoztak.
Néhány lépés után persze az is az eszébe jutott, hogy büszke
fajunk evolúciós magányához nyilván a véghetetlen gyalázat és
bűn is hozzátartozik, amelyre az idők kezdete óta vetemedtünk,
vetemedünk mind a mai napig: háborúk, népirtások, a
kölcsönösen és bő kézzel osztogatott kín és fájdalom… Vajon
ellensúlyozhatja-e mindezt a borzalmat, az a jó és szép, ami
szintén bennünk lakozik?
Sharko vállára tette a kezét.
– Köszönök mindent, amit teszel.
Sharko szembefordult vele, és ha csak egy futó pillanatra is, de
elmosolyodott.
– Nem akartam idejönni, nem akartam megosztani veled,
amit tudok, de Pandora szelencéje immár tárva-nyitva áll… Nem
is kell mondanod, érzem, hogy tehetek, mondhatok bármit, oda
fogsz menni. Ha meg kell tenned, én is ott akarok lenni…
Elmegyek veled Brazíliába, elmegyek veled akár a világ végére is.
Lucie átölelte.
Sharko lehunyta a szemét, amikor Lucie ajka az övéhez ért.
Árnyékként simultak össze a súlyos lombok alatt gomolygó
sötétben.
Mint a mesebeli elátkozott szerelmesek.
43.

Mindketten inuk szakadtából rohanni kezdtek, hogy utolérjék


a tájat.
Mert túl akarták élni.
Mert élni akartak.
Élni a kettejük közé tornyosuló halál ellenében.
Sharko és Lucie összesimulva hevert az ágyban. Igyekezték
kiélvezni ezeket a szerelmeskedés utáni nyugodt pillanatokat,
mert tudták, hogy hamarosan fel fognak gyorsulni az események,
hogy ha felkelnek, futniuk kell majd, mint Alice-nak. Futni
lélekszakadva… Futni, vissza sem nézve… Futni és közben tudni,
hogy talán soha többé nem lesz megállás.
Egymást kereső kezük és tekintetük gyengéden rebbent a
sötétben, és közben egyre csak mosolyogtak, mert úgy érezték,
előbb-utóbb sikerülni fog örökre bezárkózniuk ezeknek a
tünékeny pillanatoknak az egyikébe, és visszakapni azt, amit
mindörökre elveszettnek hittek. Egyetlen másodperc semmiség
az emberiség idejéhez mérve, de akkor és ott mégis abban a
boldog tudatban telt velük az éjszaka, hogy ez a varázs, bár örök,
csak az övék.
Lucie szólalt meg elsőnek. A lehelete langyos volt, mezítelen
teste lágy és forró.
– Nem akarok már nélküled élni. Történjen bármi, veled
akarok maradni.
Sharko az ébresztőóra számlapját figyelte. Hajnali 3 óra 6 perc
volt éppen. Kinyúlt, és elfordította, hogy ne is lássa az apró,
gonosz fénnyel világító számokat, amelyek minden áldott
éjszakáját pokollá tették. Nem akarta látni, ahogy a kijelző
hirtelen 3 óra 10-re ugrik, nem akarta hallani azokat a sikolyokat
a fejében. Le kell zárnia a múltat… Lezárni és rendet csinálni az
életében.
Lucie-vel.
– Én is. Csak erre vágytam, mégsem tudtam benne hinni.
– Mindig hittél. Különben nem őrizgetted volna a ruháimat a
szekrényed alján… – Lucie mintha elmosolyodott volna. – És
nem tettél volna még naftalingolyót is melléjük… A vonataidtól
megszabadultál, azoktól a göncöktől viszont nem.
Ujjai leszaladtak Sharko bordáin, és az emésztő gondok között
alaposan elvékonyodott derekán, majd a keze feljebb vándorolt,
és szerelmesen végigcirógatta a férfi mellét, nyakát, állát és végül
az arcát.
– Kicsit viharvert lett a csigaházad, de majd együtt ráncba
szedjük azt is. Bőven lesz időnk.
– Nekem a testem hever romokban, neked viszont a lelked, de
te is számíthatsz rám…
Lucie felsóhajtott, Sharko mellkasára hajtotta a fejét, és a
lázasan kalimpáló szívét hallgatta.
– Tudod, amikor még Lyonban a tudós nyomába szegődtem,
és egyszer csak ott találtam magam azzal a fickóval szemben, aki
egy törött üveggel hadonászott felém, kis híján keresztüllőttem,
mert a lányok fényképén poénkodott. A halántékához
szorítottam a fegyvert, és meg akartam húzni a ravaszt… Golyót
akartam röpíteni a fejébe, annyira, hogy akár még Juliette-et is
hajlandó lettem volna magára hagyni…
Sharko nem mozdult, hagyta beszélni Lucie-t.
– Azt hiszem, hogy rázúdítottam az összes agressziómat, amit
nem volt alkalmam Carnot-n kiélni… Az a szerencsétlen hülye
volt a villámhárító… Az erőszak mindvégig ott volt bennem…
Hogy is mondta a patológus barátod?… Ott lapult, várt a
hüllőagyam mélyén… Mindkettőnkben ott van, Sharko, mert
ugyanolyan vadászok voltunk és vagyunk, mint a cro-magnoni.
Ez a történet megértette velem, hogy valami ősi, állatias vadságot
őrzök a testem mélyén, és talán többet, mint a normális anyák.
-Lucie…
– Megszültem a lányaimat, neveltem őket, ahogy tudtam.
Ugyanúgy, mint bármely más élőlény ezen a földön, igyekeztem
továbbadni nekik az életet, de nem úgy szerettem őket, ahogy
emberként azt kellett volna… Mellettük kellett volna lennem…
Mindig, állandóan. Nem pusztán azért születtünk, hogy
folyamatosan harcoljunk, gyűlöljük egymást, hanem azért is,
hogy szeressünk… Szeretni akarom Juliette-et, a karomba zárni,
az ölemben ringatni, és közben a jövőre akarok gondolni, nem
mindig csak a múltra.
Sharko hallgatott, próbált uralkodni az érzésein. Lucie látta,
hogy az arcizmai időnként megrándulnak, hogy próbálna
megszólalni, de egyetlen szót sem képes kiejteni a száján.
– Zavar, hogy ilyenekről beszélek? Megijesztettelek?
Hosszú, súlyos csend ereszkedett rájuk. Sharko végül
felemelte a fejét, és Lucie-re nézett.
– Szeretnék beszélni, de nem megy, és ne is faggass, kérlek…
Csak egy kérdésemre válaszolj! Képes lennél-e együtt élni
valakivel, aki képtelen megosztani a titkait, de szeretne mindent
a háta mögött hagyni, és kijutni végre a fényre? Tudnom kell…
Nagyon fontos lenne…
– Mindenkinek megvannak a maga titkai, Franck, nekem ez
nem gond, és szeretném, ha tudnád, hogy a tavalyi hirtelen
szakításunk… Szóval, nem voltam magamnál… Eltűntek a
lányok, és… Nagyon sajnálom, hogy elűztelek magam mellől…
– Ne folytasd, kérlek…
Megcsókolta Lucie-t, majd az oldalára fordult, és eloltotta a
lámpát.
Amikor visszafordította az órát, az már 3 óra 19-et mutatott.
Sharko lehunyta a szemét, és bár boldogan ringatózott a lassú
hajnal hullámain, mégsem tudott elaludni.
A dzsungel súlyos, émelyítő leheletét érezte az arcán.
44.

Lucie a meleg tej és a croissant illatára ébredt. Jólesően


nyújtózkodott, majd magára kapott valamit, és kiment a
konyhába, ahol Sharko már a szokásos öltönyében, menetkészen
várta. Vakítóan fehér inget viselt, friss és jó illatú volt. Lucie
megcsókolta, majd leült a gondosan megterített asztalhoz.
– Az idejét sem tudom már, hogy mikor ettem utoljára
croissant-t – mondta.
– Az idejét sem tudom már, hogy mikor vettem utoljára…
Lucie szerette ezeket az egyszerű, együtt töltött pillanatokat,
amelyeket kis híján örökre elveszített. Némi kakaót szórt a
langyos tejbe, és belemártotta a péksüteményt. Meg akarta nézni
a mobilját, de az teljesen lemerült, süketen és vakon hevert a
kezében. Sharko bele-beleivott a kávéjába, de csak kétszersültet
rágcsált. Lucie-nek feltűnt, hogy nem ül le, és folyamatosan
babrálja a telefonját.
– Mi van?
– Felhívtam egy kábítószeres kollégát, hogy szerezze meg a
Lambert rokonság számait.
– És?
– A nővére a IV kerületben lakik. Nemrég hívtam, a nagyapa
vette fel. Rettenetesen odavannak, és az öreg nem akart beszélni.
Nem érti, miért zaklatjuk őket, hiszen a többiek már jártak ott,
nekik pedig egyelőre békére, nyugalomra van szükségük, szóval,
elhajtott.
Lucie hatalmasat harapott a croissant-ból.
– Remek. Befejezem a reggelit, rendbe hozom magam, és
indulunk.
Legalább tucatnyi rosszkedvű és zaklatott ember gyülekezett a
Cité-sziget közelében álló bérpalota negyedik emeleti lakásában.
A kerület amúgy is Párizs egyik legdrágább környékének
számított, és elnézve a fényűzően elegáns épületet, Sharko
inkább bele sem gondolt a szédületes bérleti díjakba. Egy
hatvanöt-hetven éves, ápolt őszes bajuszt viselő, fekete öltönyös
és roppant szigorú tekintetű férfi nyitott ajtót. Mögötte a
gyászoló család döbbent tagjai, akik nyilván tökéletesen
értetlenül álltak a fontainebleau-i vérfürdő előtt. Vörös, a sírástól
duzzadt szemek bámultak rájuk a tágas szalonból.
A bajuszos férfi, akivel Sharko telefonon beszélt, kifejezetten
ellenségesen viselkedett.
– Tűnjenek el! Nem érdekel, hogy rendőrök! Miért nem
képesek felfogni, hogy semmi keresnivalójuk itt?
Rájuk akarta csukni az ajtót, de Lucie megállította.
– Kérem, uram! Megértjük a fájdalmát, de nem tartanánk fel
sokáig. Lehetséges, hogy az unokája nem volt tökéletesen
tudatában annak, hogy mit cselekszik… Erről szeretnénk önnel
néhány szót váltani.
Lucie gondosan megválogatta minden egyes szavát. Igyekezett
elképzelni, hogy mit érezhet a férfi, és hogy ő mit szólt volna, ha
annak idején valaki azzal állt volna elé, hogy Clara gyilkosa nem
felelős a tettéért. Ugyanakkor persze ez a helyzet alapvetően más
volt, hiszen az áldozat az idős úr fia, a gyilkos pedig az unokája
volt.
– Nem volt tökéletesen beszámítható? Mit akar ezzel
mondani?
A hang az idős úr háta mögül érkezett. Egy fiatal nő jelent meg
a résnyire nyitott ajtóban. Húszéves lehetett, és nagyon
megviseltnek látszott. Lucie egyből felfigyelt a ruha alatt
gömbölyödő hasára: a lány terhes volt, látszott, hogy napokon
belül szülni fog.
– Ne is foglalkozz vele, Coralie! – mondta a bajuszos öregúr. –
A hölgy és az úr éppen indulni készül.
– Légy szíves, papus! Ha valami mondanivalójuk van, hallani
akarom.
A férfi kelletlenül félreállt az útból. A nőnek egy pillanatra meg
kellett kapaszkodnia az ajtóban, mert megszédült. A nagyapja
átölelte, és közben ellenséges pillantást vetett Sharkóra és
Lucie-re.
– De hát az istenért, két héten belül szülni fog, maguk meg ki
akarják hallgatni… Legyen, de vele maradok, és nem hagyom,
hogy még jobban felzaklassák a kérdéseikkel!
A lány nyakában egy feszület lógott, a drága aranylánc szinte
világított a sötét ruháján. Egy zsebkendővel törölgette az orrát, és
olyan elhaló hangon beszélt, hogy alig értették, mit mond.
– Félix… Félix a testvérem volt.
Lucie kedvesen megsimogatta a vállát, és egy levegősebb
helyre vezette, a lépcső közelébe, ahol néhány üres szék
várakozott a fal tövében. Sharko és a nagyapa félrehúzódott. Az
öregúr egy idő után odébb sétált, a lépcsőkorlátnak
támaszkodott, és lehorgasztott fejjel hatalmasat sóhajtott.
Sharko csak akkor gondolt bele, hogy a hetven felé még csak
közeledő férfi hamarosan dédapa lesz, és ha nincs ez a tragédia,
egy népes és boldog család körében tölthette volna az utolsó
éveit.
Coralie Lambert lerogyott az egyik székre. Az ujjaival
folyamatosan a keresztet babrálta.
– Hogy… hogy mondhatja azt, hogy Félix nem felelős azért,
amit tett? Megölte az apámat… és hidegvérrel meggyilkolt két
fiatalt is.
Sharko nem ment oda, nem avatkozott közbe, hagyta, hogy
Lucie a saját belátása szerint oldja meg a helyzetet, mert érezte,
hogy Coralie Lambert könnyebben nyílik meg egy másik nő előtt,
aki talán jobban megérti a fájdalmát. Lucie pontosan tudta, hogy
még véletlenül sem szabad szóba hoznia a boncolást és mindazt,
amit Chénaix mondott neki. Alaposan átbeszéltek mindent
Sharkóval, mielőtt feljöttek volna. Ha túl sokat mond, csak olajat
önt a tűzre, mert lebénítja a lányt, elviselhetetlenné fokozza a
fájdalmat és a döbbenetét, és akkor az unokáját védelmező
nagyapa még képes lenne körbetelefonálni a rendőröket és az
orvost, ami egyet jelentene a lebukással. Jobban tették tehát, ha
kerülik a feltűnést, és nem okoznak túl nagy felfordulást.
– Ez csak egy feltételezés egyelőre – mondta Lucie. – A bátyja
egészséges és kiegyensúlyozott volt, sohasem mutatkozott
agresszívnak. Ha valaki minden átmenet nélkül efféle
indokolatlan kegyetlenségre vetemedik, elképzelhető, hogy
valamiféle régóta lappangó pszichiátriai vagy neurológiai
probléma húzódik meg az ügy hátterében.
– Soha nem volt efféle probléma a családunkban… – indult el
feléjük a nagyapa.
– Kérem, ne szóljon bele, hagyja a kolléganőmet! – szakította
félbe Sharko.
Az idős úr a fogát csikorgatva ugyan, de engedelmeskedett.
– Minden lehetséges nyomnak utána kell néznünk – folytatta
Lucie. — Az ön tudomása szerint voltak a bátyjának egészségügyi
problémái?
Lucie a sötétben tapogatózott, hiszen semmit sem tudott Félix
Lambert előéletéről, és csak remélni tudta, hogy sikerül valamit
megtudnia a lánytól.
– Nem, nem voltak. Mindig jól kijöttünk Félixszel, és egészen
tizennyolc éves korunkig egy fedél alatt is éltünk. Egy évvel
idősebb vagyok nála, és nyugodtan állíthatom, hogy gondtalan,
igazán boldog gyermekkorunk volt.
Hirtelen felzokogott.
– Félix mindig nagyon… nyugodt, kiegyensúlyozott fiú volt…
ezért is annyira felfoghatatlan, ami történt. Nemrégiben fejezte
be a tanulmányait. Építésznek készült… és annyi, de annyi terve
volt.
– Gyakran találkoztak?
– Havonta egyszer talán… Az utóbbi időben elég ritkán…
Mostanában nem volt igazán az elemében… panaszkodott, hogy
fáradt, hogy gyakran fáj a feje.
Még szép, suhant át Lucie-n, amikor eszébe jutott, hogy
milyen állapotban volt Lambert agya.
– Ő még a szüleikkel lakott?
– A ház az édesapámé volt… Nagyon lekötötték az üzleti ügyei,
alig volt itthon… Nemrég jött haza Kínából, ahol például majd’
egy évet töltött.
– És az édesanyjuk?
Coralie Lambert keze önkéntelenül is a hasára tévedt. Az
előbb a keresztet babrálta, most pedig a hasát… Lucie érezte,
hogy a lányt a születendő gyermek és a jóisten fogja átsegíteni
ezen a nehéz időszakon. Ha rossz érzések gyötrik, őket szólítja
majd, ők pedig segíteni fognak.
– Az anyjuk, a lányom meghalt szülés közben.
Lucie felegyenesedett, és a hirtelen gyengének és esendőnek
tűnő idős férfihoz lépett.
– Ugye akkor, amikor Félix jött a világra?
A bajuszos férfi bólintott. Lucie hosszan, mélyen Sharko
szemébe nézett, majd a nagyapa felé fordult. Lassan, tagoltan
beszélt.
– Nagyon fontos lenne, hogy elmondjon mindent, amit az
unokája világra jöttéről tud.
– Miért? – kérdezte a férfi. – Mi köze annak bármihez? A
lányom huszonkét és fél éve halott…
– Kérem. Minden információra szükségünk van…
Elképzelhető, hogy az unokája által elkövetett rémségek oka a
születésének körülményeire nyúlik vissza.
– Mégis mit mondhatnék? Semmi közük ezekhez a dolgokhoz.
Felfogják egyáltalán, hogy min megyünk keresztül ezekben a
napokban?
Az unokája felé nyújtotta a kezét.
– Gyere! Elég volt, menjünk be szépen.
Coralie nem mozdult. Meg volt zavarodva, hirtelen azt sem
tudta, mit kellene tennie vagy mondania.
– Az édesapám sokat mesélt az anyánkról – súgta végül. –
Rettenetesen szerette.
Lucie a lányhoz fordult.
– Figyelek.
– Szerette volna legalább az emlékét életben tartani
bennünk… Azt akarta, hogy tudjuk, miért halt meg… Azt mondta,
hogy az orvosok szerint a súlyos preeclampsiája
szövődményeként fellépő végzetes belső vérzésbe halt bele. Az
édesanyám elvérzett a szülőágyon, és az orvosok nem tehettek
érte semmit.
Lucie hatalmasat nyelt. Amanda Potier pontosan ugyanígy
halt meg.
– Mond önnek valamit a Stéphane Terney név?
– Nem.
– Biztos? Szülész-nőgyógyász volt.
– Tökéletesen biztos. Életemben nem hallottam róla.
– És ön? – fordult Lucie a nagyapához.
A férfi megrázta a fejét. Lucie ismét a lányhoz hajolt.
– Hol szült az édesanyja?
– Egy sydney-i klinikán.
– Sydney… Úgy érti, Ausztráliában?
– Igen, mindketten ott születtünk. Az apám három éven át ott
dolgozott, az édesanyám pedig elkísérte. Apa a tragédiát
követően hazaköltözött Franciaországba, és attól kezdve ott
laktunk a fontainebleau-i házban.
Lucie felegyenesedett, és idegesen a szája elé kapta a kezét.
– És… az édesapja nem említette, hogy az édesanyjának
egészségügyi problémái lettek volna a terhesség idején?
Coralie megrázta a fejét.
– Mindig azt mondta, hogy az anyám soha nem szedett
semmiféle gyógyszert, mert olyan egészséges volt, mint a makk,
és ezt papi is meg tudja erősíteni. Utálta az összes tablettát és
port, mindent, amit a tudósok kotyvasztottak. Természetes úton,
vízben szeretett volna szülni, sőt még a rendszeres vizsgálatokat
is lemondta. Ő így élt. Amikor terhes volt velünk, nem akarta
tudni, hogy fiút vagy lányt vár-e… A tudomány és vívmányai
hidegen hagyták, hogy finoman fogalmazzak, ő a fogantatás, a
szülés mágiájában hitt, és tudta, hogy minden rendben lesz, mert
mélységesen hitt és bízott a jóistenben…
A lány gondolatai láthatóan elkalandoztak, tekintete a
semmibe révedt. Lucie-nek nem voltak további kérdései, és úgy
érezte, hogy minden addigi elképzelése egyszeriben léket kapott.
Ha Terney valamikor Félix Lambert közelébe férkőzött, az csak
és kizárólag a szülés után történhetett, egy közönséges orvosi
vizsgálat, egy vérvétel vagy bármi hasonló alkalmával.
Coralie összerezzent, mert a baba fészkelődni kezdett, vagy
rúgott egyet a hasában, mire a nagyapja azonnal ott termett.
– Ideje pihenned egy kicsit. Gyere, menjünk be szépen.
– Egyetlen utolsó kérdés még – szólalt meg Sharko. –
Nincsenek indián őseik? Nincs olyan a családban, aki
Dél-Amerikából származik? Mondjuk, Venezuelából, Brazíliából
vagy Amazóniából?
A nagyapa gyilkos pillantást vetett Sharkóra.
– Úgy nézünk ki? Franciák vagyunk, és a legtávolabbi őseink
is azok voltak… Szentséges isten, micsoda kérdés? Ha így
folytatja, biztos, hogy fog még hallani rólam!
Lucie lefirkantotta a telefonszámát egy kis darab papírra, és
becsúsztatta az idős férfi zsebébe.
– Épp erre akartuk megkérni.
A két Lambert eltűnt a lakásban, az ajtó hangtalanul
becsukódott mögöttük.
– Van, aki érkezik és van, aki elmegy… – állapította meg Lucie
kissé szomorkásan. – Az élet már csak ilyen, és ehhez a
jóistennek semmi köze… Ő szegény csak pislog, mert egy rohadt
nagy tapasz van a száján, és a kezét is hátrakötözték.
Sharko inkább nem mondott semmit; látta, hogy Lucie idegei
pattanásig feszültek. Inkább felvette a telefonját, mert az hirtelen
vibrálni kezdett a zsebében.
– Carnot születésével ellentétben, Lambert-ébe nem nyúlt
bele Terney, tehát ez a rémség nem lehet az ő műve…
– Ez a szörnyeteg a jelek szerint maga magát teremtette meg,
Terney pedig megelégedett annyival, hogy távolról szemmel
tarthatja, és beleteheti a könyvébe.
Sharko a berregő mobil világító számlapjára bökött.
– Clémentine Jaspar az – mondta Lucie-nek.
Kicsit odébb sétált a folyosón, felvette, majd néhány percnyi
beszélgetés után visszasétált Lucie-hez, aki kérdőn vonta fel a
szemöldökét.
– Igen… – bólintott Sharko. – Az antropológus barátja tudta…
Lucie egy pillanatra lehunyta a szemét, nagy kő esett le a
szívéről.
– Egy Vémars nevű faluban vár minket, amiről annyit tudok
összesen, hogy a Charles-de-Gaulle reptér közelében van, és hogy
tizenegy körül ott kellene lennünk, úgyhogy akár indulhatunk is.
45.

Éppen szemerkélni kezdett az eső, amikor a két exrendőr


megérkezett a házhoz, amely a falu központjától kissé távolabb,
egy gabonasiló tőszomszédságában állt. A zöld és sárga mezőktől
körülölelt falu úgy hevert a szürkés, lassan vonuló felhők alatt,
mint egy öreg és fáradt kutya. A kertet már régóta nem gondozta
senki, a tégláig sebzett falakról nagy darabokon hiányzott a
vakolat, és jó néhány ablak törötten hunyorgott vissza rájuk.
Egy lakatlan ház… Sharko és Lucie meglepetten nézett össze.
Sharko a földút végén állította le az autóját egy olyan Super
5-ös mögött, amely már régóta eltűnt az utakról. Egy férfi szállt
ki belőle, és a kezében egy göcsörtös botot szorongatva, erősen
sántítva feléjük indult. Bemutatkoztak, kezet ráztak.
Yves Lenoir, az ötvenes éveiben járó antropológus csak állt ott
hosszú, ősz hajával és szakállával, viseltes kordnadrágjában és
piros pulóverében, amely alól kissé csálén előkandikált kockás
ingének a gallérja, és valahogy első pillantásra látszott rajta, hogy
egyszerű és közvetlen ember. A vastag, határozott vonalú
szemöldök alól kivillanó szempár zöldje azokat a dzsungeleket
idézte, amelyekben nyilván sokat időzött. A kétszárnyú kapu nem
volt kulcsra zárva, egyszerűen csak be kellett lökni.
– Clémentine mondta, hogy mennyire fontosnak tartják ezt az
ügyet, én pedig itt szerettem volna találkozni önökkel, ahol
Napoléon Chimaux élt. Ez a ház eredetileg az apjáé volt.
– Napoléon Chimaux? Ki az?
– Egy antropológus. Ő készítette a filmet, amelyet eljuttattak
hozzám, ő fedezte fel a DVD-n látható törzset.
Lucie izgatott lett, egyetlen kérdés foglalkoztatta, de az
nagyon.
– Él még?
– A hírek szerint igen.
Az egyik oldalajtón léptek be a házba, majd megálltak a
helyiségben, amely egykor a nappali lehetett. A nedvesség
mindenbe belevette magát, az ott árválkodó öreg, vetemedett
bútorokat, kibelezett, szakadt fotelokat vastag porréteg fedte, a
dísztárgyaknak, csecsebecséknek régen lába kelt, az egykori
festményeknek csak a hűlt helye maradt. A komódok, a
szekrények kihúzott fiókjai, megereszkedett ajtajai mögül csak az
üresség bámult vissza rájuk. A szobában olyan félhomály volt,
mintha a nap úgy döntött volna, hogy itt később kel fel.
– A falu összes lakója megfordulhatott itt, legalább egyszer…
Ismerik az embereket? A kíváncsiság nagy úr…
– Azért szépen el is hordtak mindent, amit tudtak – bólintott
Sharko.
– Nyilván…
Yves Lenoir a rozoga asztalhoz lépett, letette a botját, majd
elővette a válltáskájából a DVD-t.
– Ha lehetséges, szeretném megkapni ezt az értékes filmet,
hogy bemutathassam a különböző brazíliai és venezuelai
antropológiai testületeknek, társaságoknak.
Sharko most már jobban értette, hogy Yves Lenoir miért így
szervezte a találkozót. A tudós hajlandó volt végigkalauzolni őket
Napoléon Chimaux világán, de viszonzásként ő is elvárt néhány
apró szívességet. Sharko belement a játékba.
– Ha eljön az ideje, csak és kizárólag az öné lesz, de amíg a
nyomozás le nem zárul, kérem, ne említse senkinek.
A tudós szeme felcsillant, bólintott, és visszaadta Sharkónak a
lemezt.
– Magától értetődik. Nem akarok tolakodónak tűnni, de ha
már itt tartunk, szeretném megtudni, hogy jutottak ehhez a
kivételes és roppant kegyetlen anyaghoz. Honnan került elő?
Kitől kapták?
Sharko kezdte elveszíteni a türelmét, de röviden elmagyarázta
a nyomozás főbb vonalait. Lucie nem szólt bele, körbejárta a
szobát. Lenoir nem ismerte Terney-t, és soha életében nem
hallott Éva Loutsról és a Főnixről sem.
– Most mi szeretnénk néhány kérdést feltenni önnek – lépett
oda Lucie a két férfihoz. – Hogy egész pontos legyek, szeretnénk
mindent tudni Napoléon Chimaux-ról és a szóban forgó törzsről.
A szavai visszhangosan verődtek a falak között. Az eső egyre
hangosabban dobolt a tetőn és az ablakokon. Yves Lenoir néhány
pillanatra a szürke égre emelte a tekintetét.
– Az ururu törzsről van szó, amely mindmáig az egyik
legrejtélyesebb, legkevésbé ismert amazóniai közösség.
Elővett egy testes és meglehetősen viharvert állapotban lévő
könyvet a táskájából. A gyűrött borítón Napoléon Chimaux neve
állt.
– Napoléon Chimaux – dünnyögte Lenoir olyan hangon,
mintha sértésnek szánta volna.
Egy színes fénymásolatot mutatott Sharkónak.
– Nincs túl sok fénykép róla, de ez egy viszonylag friss.
Titokban készült, teleobjektívvel kapták le egy évvel ezelőtt a
dzsungel kellős közepén. Chimaux az a francia antropológus, aki
1964-ben felfedezte az Amazónia egyik eldugott és mindmáig
fehér foltnak számító zugában élő ururukat. A még csak
huszonhárom éves Chimaux az elmúlt évszázad egyik
legjelentősebb és egyben legkétesebb hírű felfedezőjeként
számon tartott apja, Arthur nyomdokait követve érkezett meg az
akkoriban a legsötétebb diktatúra éveit élő Brazíliába. Amikor
Arthur két expedíció között hazatért Franciaországba, általában
idejött, Vémars-ba. Azt hiszem, hogy bár fantasztikus tájakat
látott, és csodálatos kalandokban volt része, mindennél jobban
szerette az olyan egyszerű helyeket, mint ez is.
Sharko alaposan szemügyre vette a képet. Napoléon Chimaux
nem nézett a kamerába. Egy folyóparton állt, terepszínű
álcafestéssel az arcán és katonaruhában. Jóval hatvan fölött járt
már, de a haja még sötétbarna volt, az arcvonásai pedig finomak
és pengeélesek, szigorúak. Sharko nem tudott rájönni, hogy mi
zavarja a fényképben, mi tölti el rossz érzéssel. A
hatvankilencedikben járó Chimaux tíz évet nyugodtan
letagadhatott volna. Valamiféle meghatározhatatlan komorság
sugárzott a tekintetéből.
Lenoir hangjából együttérzés és tisztelet csendült ki, amikor
róla beszélt.
– Az apja, Arthur kiválóan ismerte Dél-Amerikát. Brazília
északi területeinek az egyik meghatározó politikai tényezője volt,
és számos támogatója akadt az aranybányák tulajdonosainak,
illetve a bennszülöttek jogait megkérdőjelező csoportoknak a
körében. Venezuelában halt meg tragikus körülmények között
1963-ban, tehát egy évvel azelőtt, hogy a fia felfedezte volna az
ururukat. Rengeteg pénzt hagyott rá.
Lenoir felvette a könyvet, és átadta Sharkónak.
– Hogyan fedeztem fel az ururuk félelmetes népét… – bökött
Lenoir a címre. – Chimaux ezt az egy könyvet írta a törzsről még
valamikor 1963 és 1964 fordulóján. Elmeséli az expedíció
hihetetlen kalandjait, az összes életveszélyes helyzetet, amelybe
az út során kerültek, és az első találkozását az „utolsóként
fennmaradt kőkorszaki közösségként” definiált törzzsel.
Mindvégig két lábon járó őskori leletként beszél erről a
végtelenül agresszív, erőszakos közösségről. Idézem: „Hihetetlen
pontossággal rajzolódik ki előttem, hogy milyen lehetett az élet
az őskor tekintélyes részében.”
Úgy tűnt, mintha Lenoir kívülről tudná az egész könyvet.
Sharko lapozgatott egy ideig, majd megállt az egyik fekete-fehér
képnél. Egy anyaszült meztelen bennszülöttet ábrázolt. A
hatalmas termetű, vastag szájú férfi harciasan meredt a
kamerába, mintha rá akarna rontani.
– Az ururuknak világos bőre, barna szeme van – magyarázta
Lenoir. – Chimaux „fehér indiánoknak” nevezi őket, és az a
részleges csontváz, amelyet 1965-ben Franciaországba hozott,
valóban a kaukázusi, tehát europid nagyrassz jellegzetességeit
mutatja.
– Az ururuk Európából származnak?
– Mint az amerikai földrész teljes őslakossága. Az ururuk a
paleolitikum első vadászaitól származnak, akik legalább
huszonötezer évvel ezelőtt keltek át a Bering-szoroson.
Vélhetően az övék az egyetlen olyan fennmaradt törzs, amely
morfológiailag és kulturálisan is erős rokonságot mutat a
cro-magnoni emberrel.
Sharko átadta a könyvet Lucie-nek. Nyugtalanul összenéztek,
és mindkettejüknek ugyanaz az érthetetlennek tűnő folyamat járt
az eszében, amely a cro-magnoni embertől indulva az ururukon
át egészen Carnot-ig és Lambert-ig vezetett… A cro-magnoni… az
ururuk, Carnot és Lambert…
Az idő…
Lenoir a botjára támaszkodva elindult a lépcső felé.
– Napoléon Chimaux – magyarázott tovább – nem bánik
kesztyűs kézzel az ururukkal. Olyan vérszomjas népnek írja le
őket, amely gyakorlatilag folyamatosan harcban áll valakivel. A
törzs nagyobbrészt hatalmas termetű, fiatal és agresszív
férfiakból áll. Barbár rítusaik központi eleme a gyötrelmes halál.
Chimaux érzékletesen ábrázolja a szélsőségesen erőszakos
viselkedésüket, azt az ősi és kegyetlen módot, amellyel
legfiatalabb koruktól kezdve gyilkolnak. Ha megnézik a képeket,
önök is láthatják, hogy kőből vagy fából készült szerszámokat és
fegyvereket használnak. 1965-ben még nem ismerték a fémet.
Sharko, aki folyamatosan lapozgatott a könyvben, hirtelen
megállt, és rábökött egy fotóra, amelyen négy, baltával
felszerelkezett ururu férfi volt látható.
– Ezt nézd, Lucie! Látod, melyik kezükben tartják a fegyvert?
Lucie közelebb lépett, de már azelőtt tudta a választ, mielőtt
Sharko válla fölött átpillantva meglátta volna a fényképet.
– A négy harcosból három balkezes… – nézett fel Sharko. –
Chimaux nem ír ilyesmiről?
Lenoir úgy meredt a képre, mintha akkor látta volna először.
– Balkezesek lennének? Igen… igaza van. Nem, erről nem tesz
említést… pedig ez az arány azért elég meglepő…
Felmentek az emeletre. Ahogy meg-megnyikordultak alattuk
az öreg lépcső fokai, egyre inkább olyan érzésük támadt, mintha
bármely pillanatban rajtakaphatnák őket, amint egy számukra
idegen ember titkait igyekeznek megrabolni, kifürkészni. Lenoir
bekapcsolta a zseblámpáját. A falakon a szokásos üzenetek,
falfirkák, amelyeket nyilván a betévedő fiatalok, például a
nevüket egy szív közepén megörökítő Marc és Caroline hagytak
maguk után. Lucie egyre kellemetlenebből érezte magát a
titokzatos és kihalt, kísértetjárta házban. Beléptek egy aprócska
szobába, amelynek az ablaka a mezőkre nézett. Egy összeroskadt
ágy és egy romos matrac hevert a földön.
– Napoléon Chimaux itt töltötte a gyerekkorát az édesanyjával
– mutatott körbe Lenoir.
A falakon még látszott az egykori gyerekszoba tapétájának
mintázata, amely a hajókkal, a pálmafákkal már a távoli világok,
az utazás hangulatát idézte.
– A könyvben az ururuk társadalmi berendezkedését bizonyos
főemlősök közösségeivel állította párhuzamba. A falvak, mihelyt
elérnek egy bizonyos lélekszámút, kettéválnak ugyanúgy, mint a
bábuin csapatok. Chimaux szerint a „vad nép” ezekhez a
majmokhoz hasonlít a leginkább, és olyan amazóniai emberféle
kolóniát, törzset alkotnak, amelynek az élete az öldöklés és a
véres rítusok köré szerveződik.
Lucie állt a szoba közepén, lapozgatta a könyvet, és ahányszor
egy-egy fényképre bukkant, figyelmesen szemügyre vette. Az
elszánt és dühös, időnként harciasan kifestett
bennszülöttarcokat látva Lucie-nek a kamaszkorában látott
kannibálos filmek jutottak az eszébe. Kirázta a hideg.
– Hol van? – kérdezte hirtelen. – Hol van most Napoléon
Chimaux?
– Mindjárt odaérek, csak befejezném, amit elkezdtem. Az
1964 és 1965 közötti időszakban Napoléon bejárta a világot, hogy
beszámoljon a törzsről, és megírja a könyvét. Rengeteg
egyetemen, intézetben megfordult a fényképeivel, a csontjaival,
és rengeteg kutató és tudós érdeklődött a felfedezése iránt.
– Kutatók? Miért?
– Mert a törzsek „piaci értéke” az elszigeteltségükkel egyenes
arányban nő. A biológusok, a genetikusok számára egy ilyen
törzs vére valóságos kincsesbánya, mivel az még egy másik
korból származik tulajdonképpen, és egyedi genetikai
sajátságokkal rendelkezik. Érthető ez?
– Tökéletesen.
– Ugyanakkor viszont sem az előadásain, sem a könyvében
nem fedte fel az ururuk Amazónián belüli pontos élőhelyét,
nehogy bárki is ellophassa tőle a népét. Kizárólag ő és az
expedíciójához csatlakozott névtelen kalandorok, aranyvadászok
szűk és titokban tartott csapata tudja, hogy hol kell keresni
őket… 1966-ban Chimaux hirtelen eltűnt a nyilvánosság szeme
elől, és az itteniek szerint ezt követően már csak nagy ritkán, és
akkor is csupán néhány napra fordult meg ebben a házban is.
– 1966… Éppen akkor készült a film — jegyezte meg Lucie.
Yves Lenoir komoran bólintott.
– Tudjuk, hogy azóta az ururuk legnagyobb falujában él, ahol
afféle uralkodóként kormányozza az egész népet. Tudják, az idő
múlásával a fehér foltok eltűntek a térképekről, és ma már nincs
egyetlen talpalatnyi hely sem ezen a bolygón, amelyet ne
fedeztünk volna fel, ne jártunk volna be. Műholdképek, repülők,
egyre látványosabb, egyre drágább expedíciók… Földrajzilag
pontosan tudjuk tehát, hogy a Rio Negro felső folyásánál élnek,
csakhogy az ururukat továbbra is a között a hetven törzs között
tartják számon, amely nem tart semmiféle kapcsolatot a
külvilággal. Hosszú időn át senki sem kockáztatta meg az
utazást, mert mindenki félt a törzs kegyetlenségétől, amelyről
Chimaux olyan érzékletesen számolt be a könyvében, végül
azonban a kalandvágy, a felfedezés izgalma erősebbnek
bizonyult, és egymás után több expedíció is indult. Azokat, akik
elmerészkedtek ezekre a vidékekre, hogy az ururukat
tanulmányozzák, meglehetősen hatásos eszközökkel beszélték le
az út folytatásáról, sőt Napoléon Chimaux nyíltan meg is üzente
nekik, hogy „soha többé ne jöjjenek vissza”
Lenoir szavai mérgezett nyílvesszőként suhantak át a ház
csendjén. Bár ördöginek tűnt a nép és pokolinak a vidék,
amelyről beszélt, Lucie mégis szinte biztos volt abban, hogy Éva
Loutsnak sikerült Chimaux közelébe férkőznie, és arra készült,
hogy visszatérjen hozzá.
A tudós a málladozó falra koppintott a botjával.
– Antropológusként sokat töprengtünk azon, hogy miként
sikerülhetett Chimaux-nak ilyen jól beilleszkednie és a hatalom
csúcsára jutni, elfogadtatni ezzel a néppel a maga akaratát. Az
önöktől kapott film erre a kérdésre is választ adott… Pillanatnyi
kétségünk sem lehet afelől, hogy Chimaux 1966-ban a
kanyaróvírussal a poggyászában tért vissza az ururuk közé.
A beálló hatalmas csendben csak az esőcseppek kopogása
hallatszott. Sharko nehezen találta a szavakat Chimaux őrült
kegyetlenségére.
– Azt akarja mondani, hogy… hogy magához vett néhány fiolát
vagy valami hasonlót, hogy szándékosan, tudatosan kiirtsa az
ururuk egy részét?
– Pontosan. A primitív népeknek megvannak a maguk
hiedelmei, istenei és varázslatai. Egy efféle pusztító fegyver
birtokában Chimaux, az antropológus, könnyedén elhitette
velük, hogy bármikor fegyver nélkül, pusztán az akaratával képes
elpusztítani őket, hogy ő maga is valamiféle istenség, varázsló
vagy maga az ördög… Az ururuk pedig, mi mást tehettek volna,
nyilván tisztelni és félni kezdték őt és a hatalmát.
– Ez rettenetes – csóválta a fejét Lucie.
– Éppen ezért fontos, hogy az antropológustársadalom
megismerje ezt a filmet, és képes legyen megfelelően reagálni rá.
Az amazóniai bennszülöttekkel foglalkozó alapítványok vagy civil
szervezetek ma még tökéletesen tanácstalanok, hogy mihez
kezdjenek az ururukkal, mert egyszerűen félnek megközelíteni
őket.
– Mindez természetesen szörnyű, de nem magyarázza meg
azt, hogy mit jelent az eredeti kazetta címkéjén szereplő Főnix 1.
felirat. Nem csupán egy kanyarójárványról van szó, a Főnix név
valami még nagyobb szabású, még rettenetesebb dologra
utalhatott. A fertőzés csupán a kezdete lehetett valaminek…
Lucie átvette a szót, de onnan folytatta, ahol Sharko
abbahagyta.
– 1984-85 táján többször is látták Napoléon Chimaux-t
Franciaországban, Vincennes-ben egy másik férfi társaságában.
Ők ketten kapcsolatban álltak egy szülész-nőgyógyásszal, és több
hasonló kazettát is átadtak neki. Tud erről valamit?
Lenoir elgondolkozott.
– Chimaux gyakran kimozdult a dzsungelból. Megfordult
Brazíliában, Venezuelában, Kolumbiában, sőt idehaza is
felbukkant, tehát egészen biztosan megőrizte a franciaországi
kapcsolatait. 1967-ben Venezuelában tartóztatták fel egy
Franciaországból származó kémcsőszállítmánnyal, amelyet az
ururuktól levett vérminta tárolására akart bevinni az országba,
de nem rendelkezett semmiféle papírral vagy tudományos
kísérletekre feljogosító engedéllyel. Azt állította, hogy a térséget
sújtó malária különböző formáit akarta tanulmányozni, tehát a
bennszülöttek érdekében volt szüksége a vérmintákra. Elég nagy
botrány kavarodott a dologból, de Chimaux, miután lefizette a
megfelelő embereket, végül megúszta baj nélkül, amiben persze
nyilván szerepet játszott az is, hogy az édesapja roppant
népszerűségnek és tekintélynek örvendett az országban.
Lucie feszülten fel-alá járkált a szobában. Napoléon Chimaux
1966-ban fordított hátat a civilizált világnak, a kazetta szintén
ekkor született, majd egy évvel később, 1967-ben jött a lebukás a
kémcsövekkel… Akkoriban Stéphane Terney még nem lehetett
benne semmiben, hiszen néhány évvel korábban jött vissza
Algériából, hogy tökéletesen ismeretlenül megkezdje az orvosi
tanulmányit, és szülész-nőgyógyász legyen. Miféle sötét célok
vezethették Chimaux-t az amazóniai dzsungel mélyére? Ki
segített neki? Kitől szerezhette a kanyaróvírust, és ki végezhette
az ururuktól levett vér vizsgálatát. Egy kutató? Egy biológus? Egy
genetikus?
Nyilván az, aki Chimaux és Terney mellett, harmadikként ott
volt a lóversenypályán.
Mindhárman ismerték a Főnix titkát.
– Azt tudjuk, hogy pontosan melyik franciaországi laborból
származtak a kémcsövek? – kérdezte Lucie izgatottan.
– A legjobb tudomásom szerint, nem. A szállítmány repülővel
érkezett francia területről, de Chimaux nem árult el többet.
Nyilván együttműködött valamelyik laborral, de nem adta ki a
kapcsolatát.
Lucie az ablakhoz sétált, majd a két férfi felé fordult. Hallgatta
az esőt. Mintha gyermekkezek kapirgálták volna az ablak
üvegét… Lucie felsóhajtott.
– Akkor elkapták, de nyilvánvaló, hogy nem állt le, hogy
folytatta. Mit keresett ebben a házban, mit csinált itt?
– Senki sem tudja. Az biztos, hogy amióta megpróbálták
meggyilkolni, végleg felszívódott a dzsungel mélyén, és soha
többé nem tért vissza.
– Megpróbálták meggyilkolni? Mi ez az egész?
– Annak idején az újságok címlapján szerepelt az ügy… Ha jól
emlékszem, 2004-ben történt. Nagyon érdekelt, és követtem
Chimaux pályafutását. Itt szúrták meg – mutatta az ágyéka bal
oldalát –, csak az volt a szerencséje, hogy a prosti, akivel az
éjszakát töltötte, megzavarta a gyilkost. Ez mentette meg az
életét. A döfés csak milliméterekkel kerülte el a főütőeret… A
merénylő elmenekült, Chimaux pedig valami hihetetlen
szerencsével ezt is megúszta.
Lucie és Sharko egymásra nézett. A módszer alapján
egyértelmű volt, hogy az, aki megölte Terney-t, négy évvel
korábban Chimaux-t is megpróbálta eltenni láb alól.
– Mit derített ki a nyomozás? – kérdezte Lucie.
– Nem sokat. Chimaux mindvégig azt állította, hogy egy
rablási kísérletről volt szó, ám alighogy felépült valamelyest,
mindörökre eltűnt a dzsungelben a „vademberei” között.
Sharko vissza akarta adni a könyvet, de Lenoir elhárította.
– Maradjon csak önnél Chimaux fényképével együtt.
Nyilvánvaló, hogy az ururukat is egyre inkább megfertőzi a
civilizáció, hogy ha még nem is kebelezte be őket teljesen, de
egyre közelebb férkőzik hozzájuk. Már nem egészen érintetlenek,
tudnak a körülöttük létező világról. Felfedezték maguknak a
fémeket, a technikát, látták a repülőinket. Azzal, hogy
megtartotta őket magának, Napoléon Chimaux egy rettenetesen
fontos lehetőségtől fosztja meg a világot, attól, hogy felfedezzük e
nép igazi történetét, és hogy képet alkothassunk az őstörténet
korszakáról… Hát, nagyjából ennyit tudok önöknek mondani.
Csendben visszamentek a nappaliba. Az elhangzottak
mindnyájukat megviselték. Az a teljesen normális kisgyermek,
aki itt élt, felnőve szörnyeteggé vált… Miféle rémségekre
vetemedhetett az ururuk között? Miféle egyéb szörnyűségek
lehetnek még a Főnix kazettákon? Hány liter vérminta hagyhatta
el a dzsungelt, hogy aztán Franciaországba érkezzen? És miért?
Yves Lenoir kifelé indult a házból, de Lucie még utánaszólt.
– Várjon, kérem! El akarunk menni oda, ahogy Éva Louts is
tette. Mit kell tennünk?
A tudós döbbenten meredt rájuk.
– Az ururuk földjére? Maguk ketten?
– Mi ketten – felelte Sharko határozottan.
Lenoir elgondolkozott, majd visszasétált a szoba közepére.
– Nem lesz sétagalopp, azt remélem, tudják.
– Tudjuk.
Elővette Észak-Brazília térképét a táskájából, és kiteregette az
asztalon.
– Brazíliába eljutni semmiség, még vízum sem kell, elég az
útlevél. Nem kötelező a védőoltás, de én azért a sárgaláz és a
mocsárláz ellenit beadatnám magamnak. Ha az a diáklány
találkozott az ururukkal, akkor a fővárostól nyolcszáz
kilométerre a venezuelai határ közelébe kellett utaznia.
Manausból nyilván repülővel ment a São Gabriel da Cachoeira
nevű városkáig, amely az utolsó civilizált hely azon a környéken.
Hetente két-három járat indul oda a Charlesde-Gaulle-ról,
általában azok a turisták utaznak rajta, akik Brazília
legmagasabb hegyéhez, a Pico da Neblinához készülnek.
– A jelek szerint elég jól ismeri ezt az utat…
– A világ összes antropológusa megfordult már ott, mert ott
van a legnagyobb indián rezervátum. Akadnak persze olyanok is,
akik megpróbálnak eljutni az ururukhoz is, de ez, mint
mondtam, eleve kudarcra van ítélve. Ne önállóan utazzanak,
inkább keressenek maguknak egy túraszervező irodát, az majd
megszervezi a São Gabrielig tartó utat, és főleg beszerzi a
szükséges engedélyeket a FUNAL-tól, a nemzeti indián
szövetségtől. Rendőri és katonai járőrök cirkálnak a folyókon, és
nem igazán szívélyes emberek, úgyhogy több esélyük van átjutni
a Rio Negro menti indián területeken, ha minden papírjuk
rendben van. Ott már hagyják a francia túraszervezőt, és
fogadjanak saját vezetőt. A helyiek hozzá vannak szokva a
külföldiekhez, úgyhogy ezzel nem lesz gondjuk.
Rábökött egy helyre a térképen, afféle igazi senki földjének
tűnt.
– Innen már csak egynapnyi hajóút, majd egy erős, egynapos
gyalogmenet, és már meg is érkeznek az ururuk területére. Ha
tisztességesen megfizetik, a vezető oda fogja vinni magukat. Nem
mondanám, hogy sokan vállalkoznak erre az útra, de azért
akadnak. Mindenesetre a vége mindig ugyanaz: Chimaux és az
ururuk elűznek mindenkit, aki a falujukhoz közelít, és időnként
tragikusan végződik a kaland.
Lucie figyelmesen tanulmányozta a térképet. Dzsungel,
ameddig a szem ellát, hegyek és hatalmas folyók… Egy újabb út,
amely messzire viszi Juliette-től.
– Azért mi teszünk egy próbát.
– Szívesen magukkal tartanék, ha nem lenne ilyen vacak a
lábam. Jól ismerem a dzsungelt, nem az ilyen erdőkhöz vagyok
szokva. Az egy folyamatosan mozgásban lévő, meglepetésekkel és
csapdákkal zsúfolt külön világ, ahol… és ezt véssék jól a fejükbe…
ahol minden pillanatban a halál leselkedik az emberre.
– Megszoktuk már.
Elbúcsúztak, sok szerencsét kívántak egymásnak, majd
kiléptek a szemerkélő esőbe, és ki-ki beszállt az autójába. Mielőtt
indított volna, Sharko vetett egy pillantást Napoléon Chimaux
fényképére.
– Gyilkossági kísérlet 2004-ben… Stéphane Terney akkoriban
kezdte írni A kulcs és a lakat című könyvét, amelybe a genetikai
kódokat rejtette. Nyilvánvaló, hogy megijedt, és igyekezett
védeni magát. A tudós gyilkosunk valószínűleg a nyomában volt,
és halálra rémítette.
– Amikor megpróbálták meggyilkolni, Chimaux is csak magát
védte, amikor rablási kísérletről beszélt. Nyilván ismerte az
illetőt, és tudta, ha beszélni kezdene…
– Bajba kerülne a Főnix miatt. Ez egyben azt is érthetővé teszi,
hogy Éva Louts milyen szerepet játszott az egész történetben.
Elképzelhető, hogy a dzsungel mélyére menekült Chimaux
valamiféle felderítőként, kémként használta a világban szabadon
mozgó lányt, és azért küldte haza, hogy megszerezzen a számára
valamit.
– Balkezes gyilkosok nevét, orvosi és egyéb anyagát és
fényképét?
– Lehetséges. Balkezes, hiperagresszív, húsz és harminc
közötti gyilkosokét…
Sharko felbőgette a motort.
– Maradt még egy utolsó dolog, amit szeretnék ellenőrizni.

A kutatóintézetbe érkezve Sharko és Lucie némán követte az


igazgatónőt a majomházba. Clémentine Jaspar odament
Sheryhez, és megmutatta neki a Napoléon Chimaux-ról
nemrégiben készült fényképet, és az ameslan nyelv segítségével
feltette neki a következő kérdést: „Te ismerni ember?”
Shery, mintha csak ember lett volna, hatalmas kezébe vette a
fotót, figyelmesen tanulmányozta, majd megrázta a fejét. Soha
életében nem látta ezt a férfit.
Lucie felsóhajtott, és Sharkóhoz fordult.
– Terney-t és Chimaux-t ismerjük. Most már csak a harmadik
férfi hiányzik, a tudós…
– …aki lelkiismeret-furdalás nélkül iktatja ki mindazokat, akik
az útjában vannak. Hihetetlenül veszélyes figura, egy sarokba
szorított vadállat, aki semmitől sem riad vissza, ha a saját
túléléséről van szó.
– Elnézve a helyzetet, sajnos nincs sok választásunk, ha meg
akarjuk tudni, hogy kiről van szó…
– El kell menni, és megkérdezni attól a szörnyeteg
Chimaux-tól…
46.

Úgy tervezték, hogy két nappal később, vasárnap délután


indulnak Manausba, ami bőven hagyott Lucie-nek időt arra,
hogy felkészüljön az utazásra, és együtt lehessen egy kicsit
Juliette-tel, Mielőtt három órával korábban elindult volna
Párizsból, kölcsönvette Sharko mobilját – az övé lemerült –, és
felhívta az édesanyját, hogy délután fél öt körül fog hazaérni.
Háromnegyed öt volt. Bár ahhoz már későre járt, hogy ő vigye
haza Juliette-et a tanulás után, leparkolt a Vauban körúton, és
elszaladt az iskolához, de a kaput persze már bezárták addigra. A
szülők és a gyerekek is eltűntek, mindenki hazament…
Megkezdődött a hétvége, az iskolaudvar tökéletesen kihalt volt,
de Lucie-t ez sem zavarta éppen. Szerette ezt az iskolát, rengeteg
időt töltött itt egyedül, hogy a saját gyerekkori emlékei között
kószálva boldogan merengjen az aszfaltozott udvaron.
Sietett, minél hamarabb szeretett volna hazaérni. Hosszú idő
után először boldognak érezte magát az otthonosan ismerős,
vöröstéglás házakat és a környékbeli egyetemisták ismerős arcát
látva. Sharko volt az oka, a vele töltött szerelmesen gyengéd
éjszaka? Az, hogy végre ismét érezte, képes még szeretni, képes
még elhinni, hogy nincs mindennek vége? Amikor kinyitotta az
ajtót és belépett, látta, hogy Marie Henebelle a kanapén ülve nézi
a tévét. A játékok, a babák, a szünidei füzetek szanaszét hevertek
– a földre, az asztalra is jutott belőlük –, és mindegyikből kettő
volt persze. Gyerekkor-illat és jókedv lengte be a lakást.
Lucie üdvözölte Klarkot, aki összevissza nyalogatta, aztán az
édesanyjához sietett, és arcon csókolta.
– Szia, anya…
– Szia, Lucie…
Kicsit feszülten mosolyogtak egymásra.
– Mindjárt jövök, csak vetek rá egy pillantást – biccentett
Lucie a gyerekszoba felé.
Marie látta, hogy a lánya egy ajándékot – valami kreatív
divatjátékot – szorongat a kezében. Lucie lábujjhegyen a lánya
ajtaja elé osont. A szíve majd’ kiugrott a helyéről. Benyitott.
Juliette az ágyon ült a plüssállatai között, és finom
mozdulatokkal, kitartóan gyöngyöket fűzögetett egy damilra.
Tucatnyi elkészült nyaklánc hevert a földön. Amikor a kislány
felnézett rá, és elmosolyodott, Lucie szíve még eszeveszettebben
kezdett kalimpálni.
Juliette boldog mosollyal felvett egy láncot, és az anyja
nyakába akasztotta.
– Az első a tiéd, de csináltam darának is.
Megölelték egymást… A szívük egy ütemre dobbant.
– Annyira hiányoztál – súgta Lucie, és átadta az ajándékot.
– Ezzel igazi ruhákat csinálhatsz majd, persze csak kicsiket…
Tetszik?
– darának is nagyon fog tetszeni. Megvárom, és majd együtt
nyitjuk ki.
– Ahogy gondolod, kicsim.
Lucie észrevette, hogy a mobil, amit a lányának vásárolt, ott
hever az egyik sarokban. Felvette, és vetett egy pillantást a
kijelzőjére.
– Meg sem hallgattad az üzeneteimet? Miért?
Juliette fel sem nézett a munkából, csak megvonta a vállát.
– Nagyi nem mutatta meg, hogy kell csinálni, azt hiszem, nem
szereti ezeket a szerkezeteket… Valahogy ideges lesz tőlük.
Lucie a kislányra kacsintott.
– Nagyi időnként egy kicsit régimódi tud lenni.
Összenevettek, majd hosszan elbeszélgettek. Juliette az
iskoláról, az új barátnőkről és a tanító nénikről kezdett mesélni,
és annyi mondanivalója volt, hogy Lucie meg sem hallotta, hogy
az anyja bejött a szobába, és megállt mögötte.
Marie ideges volt, és nagyon komoran nézett maga elé.
– Sajnálom, hogy megzavarlak, de ma reggel itt járt egy párizsi
rendőr. Nem gondolod, hogy némi magyarázattal tartozol?
Lucie felállt, és gondterhelten Juliette-re pillantott.
– Mindjárt visszajövök, kicsim, csinálsz addig még egy
nyakláncot?
Lucie is kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót.
Az anyja a nappaliban várta.
– Mi az, hogy itt járt egy rendőr? – kérdezte suttogva. – Ki volt
az?
– Bernard Maniennek hívták, és Párizsból jött. Franck
Sharkóról és rólad kérdezett, meg arról, hogy mi történt tavaly.
Lucie-nek ismerős volt a név, Sharko beszélt a fickóról.
– Manien Sharko régi főnöke… Mit akart?
– Fogalmam sincs. Nem mondott semmit, csak kérdezett.
– Te pedig mindent elmeséltél neki? A viszonyunkat, és azt…
azt, ami utána történt?
– Szerinted? Te mi a fenét csináltál volna, ha beállít hozzád
egy elég erőszakos rendőr? A legfurcsább az volt, hogy főleg Clara
és Juliette érdekelte… Mindent tudni akart róluk, illetve arról,
hogy milyen volt a viszonyuk Sharkóval.
– Az ikreknek? Miféle baromság ez? Egyedül volt?
– Igen…
Marie beleharapott a szája szélébe.
– Franck Sharko újra felbukkant? Ugye erről van szó? De
hogy? Hogy vagy képes ilyesmire?
– Nagyon bonyolult az egész…
– Ha nem tűnt volna fel, rengeteg időm van… Ráérek…
Eltűnsz négy napra, aztán megjelensz, és egyetlen szó nélkül
bezárkózol az egyik szobába.
– Nekem nem lehet néhány nyugodt percem a lányommal?
Lucie idegesen kiszórta a holmiját az utazótáskájából. Manien
nem sajnálta a fáradságot, leutazott ide Párizsból, és bejött a
lakásába… Egyedül volt, tehát a maga szakállára nyomozott… De
mit akarhatott? Miért érdeklődött az ikrek után? Lenne valami,
amit Sharko elhallgatott előle?
Miután némileg lecsillapodott, kiment a hűtőhöz, és töltött
magának egy pohár kólát. Majd a repülőn megbeszéli ezt az ügyet
Sharkóval. Megnézte, hogy Juliette nem jött-e elő időközben,
aztán leült a fotelbe, és nagy vonalakban elmesélt mindent az
anyjának. Bevallotta, hogy ez az ügy teljesen magába
szippantotta, minden energiáját felemészti, és hogy egész
egyszerűen nincs más választása, a végére kell járnia, még ha
ezért a világ végére is kell utaznia. Marie feldúltan, de
figyelmesen hallgatta, miközben számtalan érzés és gondolat
hullámzott át az arcán. Hol sírni, hol üvölteni szeretett volna, hol
pedig felpofozni a lányát, amiért ennyire önző és felelőtlen,
amiért gondolkodás nélkül fejest ugrik ebbe a reménytelen
küzdelembe. Amikor aztán Lucie végül még azt is bejelentette,
hogy két nap múlva ismét elutazik, Marie körül fordult egyet a
világ, és azt hitte, menten szétveti a düh.
– Hova akarsz menni már megint? – nézett a lányára. –
Milyen elátkozott helyet találtál magadnak?
– Amazóniába.
Marie kétségbeesetten kapott a fejéhez.
– Te nem vagy normális… – pattant fel a helyéről. – Neked
teljesen elment az eszed!
Lucie igyekezett lecsillapítani, de nem volt könnyű dolga.
– Nem leszek egyedül. Franck is jön velem… Egy
turistacsoporttal megyünk, és ott lesz velünk az idegenvezető.
Nagyon népszerű és ismert utazás. Egyébként, valószínűleg meg
is jött már az elektronikus jegyem… Franck nagyon jó szervező,
mellette biztonságban leszek. Leszállunk Manausban, elmegyünk
találkozni egy antropológussal, és már indulunk is vissza… Ennyi
az egész.
– Ennyi az egész? Tudod te egyáltalán, hogy miket beszélsz?
Lucie megrázta a fejét.
– Igen, pontosan tudom… Felőlem kiabálhatsz, pattoghatsz,
de semmi sem tarthat vissza attól, hogy elmenjek.
Marie mélyen a szemébe nézett.
– Még az a kislány sem, ott bent a szobában? Érte sem
maradnál?
Lucie szomorúan lesütötte a szemét.
– Sajnálom, anya… Néhány napig még neked kell vigyáznod
Juliette-re.
Marie hatalmasat sóhajtott, és a remegő kezébe temette az
arcát. Hirtelen nem bírta tovább, összeroppant a lelkében
felgyűlt fájdalom és keserűség súlya alatt. Könnyek patakzottak
az arcán, és az összes szó, az összes elhallgatott szó, amelyet egy
örökkévalóság óta hordozott magában hirtelen kitört belőle.
– Hogy Juliette-re kell vigyáznom? Hát még mindig nem
fogtad fel, hogy egy éve csak és kizárólag rád próbálok vigyázni,
hogy téged próbállak megvédeni… saját magadtól?
Lucie döbbenten nézett rá.
– Ezt most hogy érted?
Marie hosszú időn át csak hallgatott, próbálta magát
összeszedni.
– Azt próbálom megértetni veled, hogy minden tótágast áll
benned, én pedig nem tudom, hogy mindez jót vagy rosszat
jelent-e a számodra… És igen… Lehet, hogy el kell menned a
világ másik végére, hogy te magad találhass rá a válaszokra…
Lehet, hogy ez a gyógyulás egyetlen útja…
– De hát az istenért, miféle gyógyulásról beszélsz itt nekem?
Az anyja nem válaszolt, elment a táskájáért és a cipőjéért, amit
a bejárati ajtónál hagyott, és a zsebkendőjével hosszan törölgette
az orrát és a szemét.
– Tedd, amit tenned kell. Én összeszedek egy-két dolgot, ami
túl régóta hányódik itt, azután hazamegyek egy kicsit.
Visszajövök még jó utat kívánni, és… megsétáltatni a kutyát.
Marie a zokogással küzdve bement a szobába, elővett egy
kisebb bőröndöt, és belepakolta az egyik szekrényben álló ruháit.
Lucie megállt Juliette szobája előtt. Az a nyomorult mobil
folyamatosan csengett. Az üzenetközpont nyilván addig hívja a
számot, amíg fel nem veszi valaki.
Szélesre tárta az ajtót. Odasétált az ágyhoz, felvette a telefont,
és anélkül hogy beléjük hallgatott volna, kitörölte belőle az
összes üzenetet. Amikor ezzel végzett, lehajolt, és a helyére tette
a divatjátékot, amely a földön hevert egy ki sem csomagolt
iskolatáska és számtalan egyéb apróság között. Elnézte a
gyöngyfűző készletet, a karácsonyra vásárolt rollert és a ruhákat,
amelyekről még az árcédulákat sem vágták le.
Abban a szobában már régóta nem járt gyerek.
Ahogy a lakásban sem…
47.

Szombat este volt.


Sharko a hálószoba sarkába gurította a bőröndjét, és arra
gondolt, hogy immár minden készen áll az amazóniai kalandra.
Kissé meglepődött, de – vélhetően a válság miatt – minden
nehézség nélkül talált maguknak túraszervezőt egy „last minute”
utakra specializálódott honlapon. Egy olyan közepes
nehézségűnek minősített útra jelentkeztek, amelyet a jól csengő
„Túra a felhők birodalmába” névvel hirdettek meg a Pico de
Neblinához. Az irodát, hál’ istennek, nem érdekelte az egészségi
állapotuk, és minden további nélkül átküldték az úthoz
nélkülözhetetlen felszerelések listáját, úgyhogy Sharko kifizette a
tíznapos út, a szállás, az étkezés, a vezető és a két személy részére
szóló biztosítás árát. Kidobott pénz volt, de nem igazán
érdekelte.
Bár nem volt túl sok idejük a felkészülésre, igyekezett
mindenre gondolni, és szép sorban megvásárolt mindent:
gyógyszereket, krémeket, fertőtlenítőszereket,
tisztálkodóeszközöket, bakancsot, vastag nadrágot, új hátizsákot,
fejlámpát és szúnyoghálót… Az útlevelét és a kinyomtatott
repülőjegyét gondosan kikészítette az éjjeliszekrényre, Lucie-ét
pedig – a beszerzendő holmik listájával együtt – e-mailben
küldte át.
Sharko odabiggyesztette a végére, hogy sokat gondol rá.
Lucie azt válaszolta, hogy ő is.
A gép másnap délelőtt fél tizenegykor indult a Roissy
Charlesde-Gaulle reptérről, úgyhogy fél kilencre beszélték meg a
találkozót. Az iroda azt vállalta, hogy kiviszi őket São Gabrielbe,
ott egy éjszakára szállodát foglal nekik, majd pedig másnap
felhajóztatja az egész társaságot a Rio Negron a legmagasabb
brazil hegyek közelébe. Ott a tervek szerint Sharko és Lucie
hirtelen mégis inkább a városban akar majd maradni,
különválnak a többiektől, és saját vezetőt fogadva útra kelnek,
hogy megkeressék az ururukat.
Éppen csak kirándulunk egyet egy óriási nemzeti parkban,
sóhajtott nagyot Sharko.
Végül lefeküdt, bár érezte, hogy túl sok minden kavarog benne
ahhoz, hogy elaludjon. Szerette volna felhívni Lucie-t, és
elmondani, hogy mennyire hiányzik neki. A lelke mélyén nem
akart mást, csak túl lenni az egészen, ismét békében együtt lenni
Lucie-vel, és megpróbálni segíteni rajta.
Csak arra várt, hogy eljöjjön a pillanat, amikor ismét képes
lesz aludni. Aludni, aludni…
Az elátkozott szerelmesek, gondolta. Amikor neki
végre-valahára sikerült megszabadulnia Eugénie-től, a fejében
garázdálkodó képzelt kislánytól – mintha az örök köreit járó
rontás egyikükből a másikukba költözött volna –, Lucie vette át a
stafétát tőle. Sharko túlságosan jól ismerte a lélek mélyére
rejtőző, ott mindent feldúló erőt, hiszen Eugénie ellenállt
minden ostromnak, és három hosszú éven át tartotta magát.
Eleinte nyilván próbálták elmondani Lucie-nek, hogy Juliette
nincs, hogy már csak a képzeletében él, de nem használt semmi:
Lucie képtelen volt felfogni az igazságot, megteremtette a saját
valóságát, és elutasított, letagadott mindent, ami azt
megingathatta, romba dönthette volna. Végül aztán a hozzá
közelállók úgy döntöttek, hogy belemennek a játékba, és azt
remélték, várták, hogy eljön a pillanat, amikor Lucie képessé
válik elfogadni a tényeket.
A tények… Az igazság az volt, hogy Carnot darával és
Juliette-tel is végzett, Lucie világában viszont az egyikük életben
maradt.
Sharko a kezdetektől fogva tudta, hogy mi történt azon a
2009-es késő augusztusi éjszakán, hét nappal azután, hogy
megtalálták Clara összeégett holttestét az erdő mélyén. A
nyomozás jól haladt, és az adatgyűjtésnek, a tanúvallomásoknak,
a robotképeknek köszönhetően a kör lassan bezárult, és
küszöbön állt Carnot letartóztatása. Bár iszonyú kínokat állt ki,
Lucie végig követte az ügyet, részt vett a nyomozócsoport
munkájában. A letartóztatás estéjén a kommandósok nyomában
ő is bement a szobába, majd amikor meglátta a földön heverő
szénné égett kis testet – Juliette-ét –, összeesett és csak két nap
múlva tért magához a kórházi ágyon. Darabokra hullott,
valósággal megsemmisült, majd a tragédiát követő napokban
azután Juliette fokozatosan új életre kelt a fejében…
Juliette látomássá vált, magányosan bolyongó, az anyján kívül
más számára láthatatlan kísértetté, aki csak Lucie tudatában élt
tovább, és üldögélt a gyerekszobában, játszott az iskolaudvaron
vagy lépkedett mellette az utcán.
Egy árnyék volt csupán… Az emlékek délibábja.
Sharko egyedül kucorgott a hatalmas ágyban, és még a takaró
alatt is rázta a hideg. Lucie… ez a nyomozás… a saját démonai.
Előző éjszaka elolvasta Napoléon Chimaux könyvét, amelyből
nemcsak az ururuk gyilkos világát és embertelen rítusait ismerte
meg, de az ifjú antropológust mozgató kegyetlenséget és
nagyravágyást is. A következő leírást is nála olvasta:

„A főnök rajtaütést szervezett egy távoli törzs ellen, mert el


akarta rabolni az asszonyaikat. Odamentek, és mindenféle
jelekkel, kiáltásokkal azt ígérték a többi indiánnak, hogy
megtanítják őket imádkozni. Amikor a férfiak térdre
ereszkedtek, és lehajtották a fejüket, ők fogták a csiszolt
kőbaltáikat, és egyszerűen lenyakazták a szerencsétleneket, majd
összeszedték az asszonyaikat, és visszavonultak.”
Hogy élhetnek ma? Hova jutott, milyenné vált az utóbbi
negyven év alatt ez a törzs a francia felfedező irányításával? A
Google nem segített, az ururuk alakját ugyanolyan titokzatos és
félelmetes homály lengte körül, mint a megközelíthetetlen fehér
vezetőjükét. Sharkóban nem először ötlött fel, hogy talán
őrültség odamenni.
Ugyanakkor nem volt vesztenivalójuk… Sem neki, sem
Lucie-nek.
Pontosabban fogalmazva: nem volt már senkijük és semmijük,
amit, akit elveszíthettek volna.
A félálom ködös határvidékein imbolyogva Francis Ford
Coppola filmje, az Apokalipszis most jutott az eszébe, amelyben
a főhősök egyre beljebb hatolnak a dzsungelbe, és közben
minden egyes lépéssel egyre inkább feltárulnak előttük az
emberi őrület feneketlenül kavargó mélységei. Valamiféle Kurtz
ezredesnek képzelte Chimaux-t, szinte látta maga előtt, ahogy
vértől és emberi zsigerektől mocskosan üvölt az égre az őt
alázatosan szolgáló barbár horda élén. Egyre csak a film végén
eszelős hangon ismételgetett szó járt az eszében: Borzalom,
borzalom.
Borzalom…
A képek, a hangok egy idő után összekavarodtak a fejében, és
maga sem tudta már, hogy ébren van-e, vagy álmodik. Hideg
verítékben fürödve pattant fel, amikor meghallotta a
kopogtatást. Kábán az ébresztőórára pillantott. Pontosan hat óra
volt. Nem hat óra egy perc vagy öt óra ötvenkilenc, hanem hat
óra nulla, nulla. Sharko torka összeszorult. Ez az időpont minden
rendőr számára ugyanazt jelentette…
Tévedés kizárva.
Felkelt, magára rángatott egy nadrágot és egy pólót, az
útlevelet és a repülőjegyet begyűrte a párna alá, a bőröndöt
betuszkolta a szekrénybe, és kifelé indult.
Ajtót nyitott. Senki sem szólt egyetlen szót sem. Az odakint
várakozó két súlyos árny megragadta, és a falhoz kente. Jól
begyakorolt durvasággal tették a dolgukat: hátracsavarták a
kezét, megbilincselték, az orra alá tolták az ügyész által aláírt
letartóztatási parancsot, majd közrefogták, az utcán betuszkolták
egy autóba, és elhajtottak vele a hajnali derengésben.
48.

A Charles-de-Gaulle repülőtér 2F terminálja… Acélmagok


körül keringő több ezer elektron, literszámra kicsapódó stressz,
összekapcsolódó neuronok milliói, az óriáskijelzőkön pedig az
egy ránézésre átlátható világ: Bangkok, Los Angeles, Peking,
Moszkva…
Lucie csak állt a személytelenség, a közöny tomboló
viharában, és egyre türelmetlenebbül nézegette az óráját. A
körülötte hangosan gyülekező meglehetősen vegyes, jórészt
mégis fiatalemberekből (magányos farkasokból és
szerelmespárokból) álló társaság izgatottan és hangosan várta,
hogy megkezdődjön a nagy kaland. Sharkóval és Lucie-vel együtt
huszonketten készültek arra, hogy Maxime nevű kísérőjük
vezérlete alatt részt vegyenek a tíznapos dzsungeltúrán. A
többiek máris ismerkedni, beszélgetni kezdtek, sőt volt, aki vele
is szóba akart elegyedni, de Lucie-nek szemernyi kedve sem volt
részt venni az össznépi zsibongásban.
Csak akkor volt hajlandó beállni a sorba, amikor Maxime erre
a lehető leghatározottabban felszólította mondván, hogy a gép
kevesebb mint egy óra múlva indul. Hol a fenében lehet Sharko?
A mobilja nem válaszolt, és ő sem jelentkezett. Elhagyta volna a
telefonját? Dugóba került? Lucie biztos volt benne, hogy
előbb-utóbb fel fog bukkanni, úgyhogy amikor rá került a sor,
viszonylag nyugodt szívvel tette fel a poggyászát a szalagra. A
reptéri alkalmazott ellenőrizte a jegyét, az útlevelét, majd
felcímkézte a vadonatúj hátizsákot, és megnyomta a gombot. A
holmija néhány pillanaton belül eltűnt a vastag műanyag nyelvek
között, hogy az ellenőrzést követően – jobb esetben – bekerüljön
a gép gyomrába.
Lucie félrehúzódott a csoporttól, és idegesen nézelődött.
Néhány perccel később a hangosbemondóban hallotta, amint egy
kellemes női hang közölte, hogy a manausi járat a menetrend
szerint fog indulni, ezért kérik az utasokat, hogy fáradjanak a
beszállókapuhoz. Lucie összegyűrte a kávéspoharát, hosszas
töprengés után a bank-automatához lépett. Annyit vett ki,
amennyit csak tudott, amennyi belefért a kártya hitelkeretébe.
Kétezer ötszáz euró… Ezzel persze alaposan negatívba csúszott az
egyenlege, de annyi baj legyen. Átment a biztonsági kapun, de
közben is vissza-visszafordult, és a nyakát nyújtogatva figyelte,
leste Sharkót. Várt még néhány percet, majd a későn érkezőkkel
együtt átvonult a pulthoz, ahol már nagyban zajlott a
beszállókártyák ellenőrzése. A kalandtúrázó társak, egyszerű
turisták, hazafelé tartó brazilok kígyóztak előtte a sorban, majd
tűntek el a gép belsejében… Lucie-ben felmerült, hogy hagyja az
egészet, és visszafordul.
A lassan, de biztosan előrearaszoló tömeggel együtt egyre
közelebb került az ellenőrző pulthoz, majd egy pillanatnyi
habozás után, végül odaadta a jegyét a fáradtan mosolygó
hölgynek.
A hangosbemondó kétszer is megkérte Franck Sharkót, hogy a
lehető legsürgősebben fáradjon a 43. számú jegyellenőrző
kapuhoz. Lucie még akkor is reménykedett, sőt, mielőtt
kikapcsolta volna a mobilját, még egy utolsó hívást is
megeresztett.
Bezárták a gép ajtaját.
Húsz perccel később az Airbus A330 a levegőbe emelkedett a
párizsi repülőtér betonjáról. Egy huszonöt körüli fickó, aki
megdöbbentően hasonlított Tintinre, látva, hogy üres a mellette
lévő hely, átült hozzá. Látszott rajta, hogy egyedülálló, hogy
minden szempontból kalandra vágyik, és az is, hogy nem az a
könnyen levakarható fajta… A túrázásról és a táborozáshoz
szükséges cuccokról kezdeményezett beszélgetést, úgyhogy Lucie
végül kénytelen volt viszonylag udvariasan, de határozottan
elhajtani, aztán csak ült a homlokát az ablaknak támasztva, és
azon gondolkozott, hogy miért mindig ennyire komplikált és
zavaros ez a nyomorult élet, miért nem tudnak a dolgok egyszer,
csak egyetlenegyszer a tervei szerint alakulni.
Éva Louts nyomát követve úgy indult el a dzsungel mélyén élő
vadembereket megkeresni, hogy az agyában ott zakatolt a
kérdés: mi történhetett Franck Sharkóval, miért késte le élete
talán legfontosabb találkozóját?
49.

A legendás quai des Orfèvres 36. kihallgatóhelyiségei


egyáltalán nem olyanok, mint amilyeneknek gondolnánk őket.
Nincsenek tükrös ablakok, nincs modern technika, és nincs
hazugságvizsgáló sem. Közönséges, kopott tetőtéri irodákról van
szó, ahol a mennyezet szinte agyonnyomja az embert, és ahol
mindig olyan érzésünk lehet, hogy a szekrényekben tonnaszámra
álló bűnügyi dossziék bármely pillanatban ránk omolhatnak,
maguk alá temethetnek.
Sharko összebilincselt kézzel magányosan üldögélt egy
roskatag széken, és a vele szemben málladozó faldarabon
éktelenkedő naptárat és nikotinsárga burájú lámpát bámulta.
Manien és Leblond hosszú órákon át felé sem nézett, hagyták,
hogy ketrecbe zárt vadállatként magában tomboljon. Vasárnap
volt. A folyosókon nem járt senki, és Manien is egy olyan félreeső
irodát választott, ahol szinte biztos volt, hogy senki sem fogja
megzavarni őket. Se víz, se kávé, se telefon… A két szemétláda
magasról tett az előírásokra. Nyomás alá akarták helyezni, és
arra vártak, hogy kiboruljon, hogy elbizonytalanodjon. Szokásos
rendőri módszer volt: a gyanúsított magára maradva előbb
gondolkozni, majd idővel kételkedni kezd, végül pedig
reménytelen kétségbeesés lesz rajta úrrá.
Sharko nem bírta tovább. Dél felé járt, tehát hat órája ült
megbilincselve, szinte mozdulatlanul a nyomasztóan levegőtlen
irodában. Rettenetes érzés volt arra gondolnia, hogy Lucie mit
állhatott ki a hiábavaló várakozás közben, hogy hányszor
hívhatta egyre nyugtalanabbul és idegesebben… Azután persze –
és ebben egy pillanatig sem kételkedett – felszállt a Manausba
tartó gépre.
Lucie egyedül, úgy utazott el a félelmetes dzsungelbe, hogy
nem tudta, nem tudhatta, mi történt vele.
Sharko kis híján beleőrült ebbe a tudatba.
Manien és Leblond hirtelen berontott az irodába. Addig csak
be-benéztek, jöttek-mentek egy ideig cigarettával a szájukban,
nem szóltak egy szót sem, csak érzékeltetni akarták, hogy nem
felejtkeztek el róla. Manien ezúttal egy vaskos dossziéval a hóna
alatt érkezett. Letett egy CD-t az asztalra.
– Beszélgettél Frédéric Hurault-val a pszichiátrián? –
kérdezte szinte kedélyesen.
– Attól még senkiből sem lett gyilkos.
– A kérdésre válaszolj, ha lehet.
– Előfordult.
Manien a kollégájával sugdolózva kivonult. Sharko tudta, hogy
most egy ideig ez a játék fog zajlani, hogy a két gyökér ki akarja
használni a rendelkezésükre álló huszonnégy óra minden egyes
pillanatát. Ezeknek az irodáknak a mélyén sok ember vallott már
be olyasmit, amit nem követett el. Könnyen megesik az ilyesmi,
ha a drogos nem jut hozzá az adagjához, ha az alkoholistát
megfosztják a piától, az anyát a gyermekétől. Ha terrorizálják,
fenyegetik az embert, a rettegés, a megaláztatás hatására
előbb-utóbb kivétel nélkül mindenki eléri a pszichikai
tűrőképessége határát, és megtörik.
Sharko az asztalon heverő CD-t nézte. Mi lehet rajta? Miért
kérdezték a pszichiátriáról? Az ügyész minek alapján rendelhette
el az őrizetbe vételt? Manien és Leblond egy óra múlva
megjelent, feltett néhány újabb kérdést, majd ismét eltűnt. Egy
kis pszichológiai hadviselés…
Újabb roham. Ezúttal Manien leült vele szemben az asztalhoz,
Leblond pedig az ajtónál álldogált, és egy hajgumival
játszadozott. A seggfej.
Manien bekapcsolta a diktafonját, és a CD-re bökött.
– Bizonyítékunk van arra, hogy megölted Frédéric Hurault-t.
Sharkónak a szeme sem rebbent. Az összes zsaru és
pszichiáter tudja, hogy a kihallgatások túlélésének legegyszerűbb
módja, ha tagad az ember, ha folyamatosan és kitartóan tagad.
Egy dolgot nem szabad: válaszolni, reagálni. Vagy megkérdezni,
hogy miféle bizonyítékról van szó.
– Nem öltem meg.
Manien kinyitotta a dossziét, de gondosan ügyelt arra, hogy
Sharko ne láthasson bele. Sharko a mappa fedelére pillantott.
– Mi van benne? Egy köteg szűz papíros?
– Szűznek szűz, de nem papír. Kukkants bele!
Sharko elgondolkozott. Megtagadhatta volna az
együttműködést, makacskodhatott volna, de végül mégsem tette.
Az ügy kezdete óta nyilvánvaló volt, hogy Manien meg akart vele
küzdeni. Mindketten ismerték a szabályokat, tudták, hogy
huszonnégy óra elteltével csak az egyikük vonulhat le
győztesként a pályáról.
Amikor megpillantotta a képet, olyan rettenetes szorongás
fogta el, hogy még az arca is beletorzult. Üvölteni akart. Hiába
volt minden, a heves remegés az egész testén végigfutott.
– Látom, hogy ez most megfogott – bólintott elégedetten
Manien.
Sharko hátrabilincselt keze ökölbe szorult.
– Kurva élet, két halott kislány fekszik egy fürdőkádban…
Manien lassan fújta ki a füstöt, amely aztán úgy gomolygott a
feje körül, mint egy palackból szabadult gonosz szellem.
– Emlékszel arra, amikor először beszélgettünk Frédéric
Hurault-ról az irodámban? Múlt hétfőn volt.
– Tudom, hogy múlt hétfőn volt.
– Miért nem mondtad, hogy ikerlányai voltak?
Sharko pontosan emlékezett arra a világvégi látványra, ami
azon a régi, 2001-es vasárnapon fogadta. A két kicsi testre, a két
egyforma arcocskára a víz alatt. Igyekezett megőrizni a
nyugalmát, de érezte, hogy az idegei bármely pillanatban
felmondhatják a szolgálatot. Manien rátapintott a gyenge
pontjára, a lelkén tátongó nyílt sebre, és most arra készült, hogy
a kését markolatig mártva belé, addig forgatja majd, amíg a
fájdalom szét nem szedi az agyát. Sharko úgy döntött, hogy
mostantól kezdve csak és kizárólag egyetlen célja lehet, az, hogy
kitartson.
– Miért beszéltem volna róla? Lényeges? Tényleg azt hiszed,
hogy így könnyebben elfogod Hurault gyilkosát? El se hiszem,
hogy te még mindig erre az ügyre vagy ráizgulva.
Manien úgy tette le a képet az asztalra, hogy Sharko is jól
lássa.
– Nézd csak őket. Milyen szép szöszi ikerpár, két, alig tízéves
tündéri kislány… Az apjuk egyszerűen lenyomta a fejüket a víz
alá… Egyszerre… Próbáld csak elképzelni a jelenetet! Nem
emlékeztet valamire?
Sharko fejében kitört a vihar, de nem szólt egy szót sem.
Szavak, mondatok zakatoltak benne. Bizonyítékunk van arra,
hogy megölted Frédéric Hurault-t.
Manien lassan elkezdte kiteríteni a lapjait.
– Ugorjunk vissza egy évet. 2009 augusztusa. Járni kezdtél
egy Lucie Henebelle nevű lille-i kolléganővel. Kicsi, de igazán
formás, remekül dugható asszonyka… Őszintén gratulálok hozzá.
– Cseszd meg, te szánalmas pöcs!
– Nem mellesleg egy nyolcéves ikerpár édesanyja… A két
kislányt elrabolták a tengerparton, miközben te szép nyugodtan
diskuráltál a hölggyel.
Lassan, nagy szüneteket tartva beszélt, és közben
folyamatosan figyelte Sharko arcát.
– Az első kislány holttestét öt nappal később találták meg az
erdőben… Annyira össze volt égve, hogy még az édesanyja sem
tudta azonosítani. A másodiké újabb egy hét után került elő
Grégory Carnot házából… Ő is ugyanúgy végezte, mint a testvére.
Nyolc évvel Hurault után ismét egy olyan gyilkosságot sodort
eléd az élet, amelyben egy ikerpár volt az áldozat, a különbség
csak annyi, hogy ezúttal sokkal közelebbről érintett az ügy. Hát
nem hihetetlen, hogy a sors milyen furcsaságokra képes?!
Sharko magába zuhant. Az arca, a teste nem árult el semmit,
olyan kifejezéstelen maradt, mint egy kőszobor de a belseje
fortyogott, mint az izzó láva. Hogy a fenébe volt képes Manien
ennyi mindent kideríteni róla, a magánéletéről? Milyen messzire
merészkedhetett?
– Ettől kezdve nem tudtál megállni a lejtőn. Búcsút intettél a
nanterre-i irodának, és visszakerültél a bűnügyi rendőrségre…
Hozzám. Egy emberi roncs lettél, képtelen vagy összekapni
magad, úgyhogy inkább ismét leszállsz az utca mocskába, mert
már magad szerint is csak arra vagy jó. Henebelle képtelen
megbocsátani neked, mert tulajdonképpen miattad veszítette el a
gyerekeit, te pedig nem tudod visszaadni őket…
Sharko képtelen volt válaszolni. Mit mondhatott, mit tehetett
volna? Undorodva nézte Manient, aki újabb füstfelhőt fújt rá. Az
arca szürke volt és szenvtelen.
– Időnként megesik az életben, hogy mástól kell elvennünk
azt, amit vissza akarunk adni valakinek. És te pontosan ezt
tetted, elvettél egy életet. Egy olyan ember életét, aki a pokol
tüzén kívül semmit sem érdemelt, egy olyan ember életét, aki
ugyanannyit ért a szemedben, mint Grégory Carnot. Szemet
szemért, fogat fogért…
Sharko nagyot sóhajtott, aztán felállt. Tett néhány lépést,
megropogtatta az elgémberedett nyakát, majd odalépett a
hallgatagon ácsorgó Leblond elé, és egyenesen a szemébe nézett.
– Tekintettel arra, hogy a jelek szerint ez még el fog tartani egy
darabig, nem tudnád levenni rólam a bilincset?
– Csináld! – szólt rá Manien a beosztottjára. – Ismeri a
szabályokat.
Leblond engedelmeskedett, Sharko pedig rámosolygott.
– Te annyira jó fej vagy… Egy kis vizet meg kávét nem tudnál
hozni?
– Ne húzz fel! – sziszegte Leblond, de végül aztán mégiscsak
elindult. Manien is felállt. A rácsos ablakhoz sétált, és egy ideig a
háztetőket bámulta szótlanul.
– Tudod, ez a Hurault ruháján talált szempilla meg DNS elég
komoly fejtörést okozott. Ha egy olyan rendőr, mint te, hirtelen
átváltana gyilkos üzemmódba, sohasem hagyna maga után ilyen
nyomokat a tetthelyen. Sapkát vettél volna, vagy maszkot, szóval
megtetted volna a szükséges óvintézkedéseket…
– Ezek szerint magad is rájöttél az igazságra… Most már
nyugodtan megkereshetnéd akár az igazi gyilkost is.
– Eltekintve persze attól az eshetőségtől, hogy szándékosan
csináltad.
Hirtelen megfordult, és mélyen Sharko szemébe nézett.
– Öltél, de mivel rendőr vagy, a tudatod, a lelked legmélyén
ott sutyorgott egy hangocska, hogy nem úszhatod meg, hogy
felelned, bűnhődnöd kell azért, amit tettél. Azzal, hogy hagytál
magad után valami nyomot, tulajdonképpen feloldoztad
magadat, mert így azt gondolhattad, hogy ha nem kapnak el,
nem kizárólag a te hibád lesz. Nem akartad persze azt sem, hogy
túl könnyű legyen, ezért barmoltad össze a tetthelyet aznap,
amikor rábukkantak a holttestre. Tudtad, hogy a 36 ki fog szállni,
és össze akartad kuszáim a szálakat, meg akartad nehezíteni a
dolgunkat a DNS-eddel, mert valóban nehéz eldönteni, hogy az a
gyilkosság során vagy a holttest vizsgálatakor került oda.
– Érdekes az elméleted, de ennyire azért nem vagyok
mazochista. Ki akarná börtönben végezni?
Manien elmosolyodott. Odament az íróasztalhoz, és kivett a
fiókból egy zacskót, benne Sharko kitárazott Smith &
Wessonjával.
– Ezért kellett a fegyver… – lóbálta meg az orra előtt. –
Egyetlen golyóval a tárban.
Sharko a legszívesebben lefejelte volna.
– A számla szerint múlt márciusban vásároltad egy VI.
kerületi fegyverboltban. Lelőtted Hurault-t, és úgy gondoltad, ha
kiderül az igazság, ha elkapunk, majd szépen szétdurrantod a
fejed, mert amúgy már régóta rohadtul szeretnél meghalni, csak
nem voltál elég tökös ahhoz, hogy megtedd. Az kellett volna
hozzá, hogy a sarokba szorítsunk, hogy úgy érezd, nincs más kiút.
– Te félrebeszélsz…
– Csakhogy Henebelle ismét megjelent a színen… Egy
csapásra fordult a helyzet, hirtelen nem akartál már meghalni, és
onnantól egyetlen dolog volt a fontos, az, hogy megúszd.
Sharko megvonta a vállát.
– Ami a Smith & Wessont illeti: be akartam iratkozni egy
lövészklubba… Nyugodtan ellenőrizheted. A töltény pedig, amit a
tárban találtál egy olyan dobozból származik, ami szintén ott volt
a szekrényemben. Nem vettem ki, és akkor mi van? Mindenkivel
előfordul, hogy elfelejt ezt-azt. Érdekes, amit összehoztál, de
nincs olyan bíróság, amelyik komolyan venné. Nincs semmid
ellenem, se tárgyi bizonyíték, se tanúk… Üres a batyud… Ezért
cuppantatok rám, és megszegve minden előírást, akár a
karrieredet is kockára téve ezért próbálsz fenyegetni, megtörni.
Azért elég húzós a 36 egyik nyomozóját ilyesmivel vádolni.
Sharko visszaült a székére.
– Vagy ti, vagy én… Ezt nyilván az ügyész is elmondta neked.
– Te csak ne foglalkozz az ügyésszel!
– Ha holnap reggel hatkor is üres kézzel álltok, kicsinálhatlak
titeket.
Manien arca megrándult.
– Igen, megteheted…
Leblond lépett be az ajtón. A főnöke odaugrott hozzá, kikapta
a kezéből a kávéspoharat, és olyan vadul csapta le az asztalra,
hogy a híg lötty fele Sharko ölébe ömlött. Manien felmarkolta a
dossziéját, és az ajtó felé indult.
– Csakhogy nem lesz rá alkalmad, mert a bizonyíték ott van a
CD-n. Hogy lásd, mennyire nem pánikolunk, és mennyire
biztosra megyünk, csak késő éjszaka jövünk vissza, hogy
megadjuk neked a kegyelemdöfést. Addig nyugodtan főhetsz
tovább a levedben…
50.

Eduardo Gomes repülőtér, hétfő, helyi idő szerint 17 óta 30


perc.
Manaus, a verejték, a fullasztó pára és az egyenlítői hőség
városa, ahol a hőmérő higanyszála soha, még az éjszaka
folyamán sem ereszkedik le igazán. Kilépve az épületből
Lucie-ről ömleni kezdett a víz, a dzsungel és a Rio Negro párája
pedig tonnás súllyal nehezedett a tüdejére. Az amazóniai őserdő
láthatatlanul is körülfogta őket.
Miután betértek a pénzváltóba, a csoport Maxime vezetésével
minibuszokon indult az Eduardinho névre keresztelt aprócska,
regionális repülőtér felé. Futott alattuk az autópálya
betonszalagja, több forgalmas csomóponton is áthajtottak,
miközben a messzeségben betontornyok, hatalmas üzemek és
gyártelepek sorakoztak az út két oldalán. Az őserdőnek nyoma
sem volt: a mohó hangyabolyként terjeszkedő emberi civilizáció
egyre távolabb űzte magától, folyamatosan pusztította,
emésztette.
Maxime ásványvizet és némi harapnivalót kezdett osztogatni,
közben pedig folyamatosan a látnivalókról magyarázott. Lucie
meg sem próbált figyelni, csak távolról, nagyon távolról jutottak
el hozzá a hangok. Manaus, a kaucsukgyártás egykori fővárosa…
francia építőanyagokból emelt koloniális stílusú épületek… és a
többi, és a többi. Miután a mobilja automatikusan felcsatlakozott
a Claro nevű brazil szolgáltató hálózatára, újból megpróbált
telefonálni, de ezúttal sem járt sikerrel. Franciaországban már
este tíz óra körül járhatott az idő, de sem üzenet, sem egyéb
életjel nem érkezett Sharkótól. Lucie aggódott érte, és már bánta,
hogy felszállt a gépre, és most tizenhárom órányi repülőút után a
világ túlsó felén ücsörög tétlenségre kárhoztatva. Körülötte
mindenki izgatott és jókedvű volt. Zavartan figyelte a közelében
ülő hatvanas párt. Fogták egymás kezét, és szerelmes
pillantásokat váltottak, látszott rajtuk, hogy annyi év után is van
még mit mondaniuk egymásnak, és azért keresik együtt a
kalandot, mert azok közé a szerencsések közé tartoznak, akiket
az élet a legsúlyosabb csapásoktól megkímélt. Lucie indulatosan
és irigykedve, vagy csak mert a maga számára is bizonyítani
akarta, hogy létezik, SMS-eket írt az édesanyjának és
Juliette-nek.
Egyetlen légitársaság repült São Gabriel da Cachoeirába, a
Rico Linhas Aéras. A csoport 18 óra 32-kor szállt fel egy kisebb
típusú Embraser EMB-vel. A táj vadsága és határtalansága szinte
bénítóan hatott Lucie-re, aki csak ült és nézte, ahogy a Rio Negro
és a sárgásan hömpölygő Solimöes helyenként negyven
kilométer széles összefolyásából megszületik a folyók folyója, az
Amazonas. Az emberi civilizáció utolsó bástyájaként néhány
elszórt falu árválkodott a senki földjén. A nap lassan nyugovóra
tért a smaragdszínű, sötéten hömpölygő vizektől és titokzatos
mocsaraktól szabdalt látóhatár mögött. A hegyek helyenként
barnán tátongó sebet ütöttek a növényzet vad és buja zöldjén.
Lucie szinte hallotta a trópusi őserdő varázsos és félelmetes
hangját: a túlélésért küzdve, szaporodva és sokasodva mindent
uralmuk alá hajtó növények és állatok titokzatos és örök
neszezését. Az ururuk világa… A milliónyi faj között évszázadok,
évezredek óta árnyként suhanó ragadozók, az első emberek zord,
kíméletlen világának kegyetlenségét mindmáig a génjeikben
hordozó ururuk világa.
Lucie elbóbiskolt, és csak két óra múlva, akkor riadt fel,
amikor a futómű a leszállópálya betonjának ütődött. A motorok
lassan leálltak, az utasok pedig hálásan megtapsolták a pilótát. A
repülőtér mindössze két pályából és egy szögesdróttal
körbekerített nagy és málladozó épületből állt. A forró beton és a
folyó semmi mással össze nem téveszthető, az iszap és a korhadt
fa súlyos illatából összekeveredő lehelete… Az útlevél- és
vámvizsgálat alatt minden mozdulatukat a katonai rendőrség
tagjainak bizalmatlan és fürkésző tekintete követte. Maxime
szerint a hatóság szigora még azoknak a sötét időknek az emlékét
idézi, amikor a bányatársaságok elűzték és lemészárolták a
helyieket, hogy a Rio Negro felső folyásának ólomban, aranyban
és wolframban gazdag lelőhelyeire rátehessék a kezüket. Ma már
a rendőrség emberei szinte a dzsungelben éltek, és pirogon
közlekedve üldözték mindazokat, akik a különböző értékes
fákért, gyógynövényekért vagy vadállatokért fosztogatták az
erdőt. És persze ott volt még a kábítószer is… A kolumbiai határ
kevesebb mint kétszáz kilométerre innen húzódott, és a FRAC, a
legszervezettebb gerilla szervezet központja sem volt sokkal
messzebb. Lucie az utazás során először örült annak, hogy a
csoporthoz tartozik. Egyetlen szót sem értett portugálul – nem ez
volt az a nyelv, amely Észak-Franciaországban csak úgy ráragadt
az emberre –, és szerette volna elkerülni a legkisebb félreértést,
komplikációt is.
Alig tették ki a lábukat a repülőtérről, a mindenféle árusok,
vezetők és turistavadászok egyből rájuk vetették magukat.
Fotósok jártak közöttük, hogy lefényképezzék, amint lajhárral a
karjukban, boával a nyakuk körül vagy bébikajmánnal az
ölükben mosolyognak, mások pedig angol nyelvű szórólapokkal
igyekeztek rávenni őket arra, hogy hajókirándulásra induljanak a
Rio Grandén, hogy meglátogassák az indián rezervátumokat,
vagy gyalogtúrát tegyenek a dzsungelben…
Lucie-nek ekkor jött egy olyan ötlete, amelyről azt gondolta,
hogy némileg felgyorsíthatja az eseményeket. A tolongásban egy
kissé eltávolodott a turistáktól, elővette Éva Louts fényképét a
táskájából, és hagyta, hogy megrohanják a helyiek.
– Ki ismeri? – kérdezgette angolul. – Ismeri valaki ezt a lányt?
A fotó kézről kézre járt, egyre gyűröttebb lett, sőt időnként el
is tűnt a szeme elől egy-egy pillanatra. Végül aztán egy bozontos
fekete szakállt viselő férfi lépett oda hozzá. Mesztic, gondolta
Lucie elnézve az olajos bőrű, viharvert ábrázatú negyvenes fickót.
– Én ismerem – szólalt meg az illető angolul.
A hátuk mögött Maxime reménytelen igyekezettel próbálta a
parkolóban várakozó minibusz felé terelni a csoport tagjait.
Lucie alaposan megnézte magának a férfit, majd félrevonta.
– Oda akarok menni, ahova ő… Megoldható?
– Minden megoldható. De miért éppen az ururuk?
Tudott az ururukról, és ez növelte annak a valószínűségét,
hogy valóban ő kísérte hozzájuk Éva Loutsot. Rekedtes hangon
beszélt, félig kigombolva hordott, átizzadt inge alól kilátszott a
mellkasát borító sűrű fekete szőr… Lucie bizalmatlanul
hunyorgott a kifejezetten kétes figurának tűnő, rosszarcú férfira,
majd arra gondolt, hogy nincs túl sok választása.
– Mert hozzá hasonlóan én is találkozni akarok Napoléon
Chimaux-val. Mennyi?
A vezető úgy tett, mintha gondolkozna, Lucie pedig feszülten
várt, figyelt. Szinte eltörpült a magas és izmos, sebhelyes arcú
férfi mellett, akinek a karját is forradások, hegek borították, és
akkora keze volt, mint egy péklapát.
– Négyezer reis. Ebben benne van a hajó, a legénység, a
felszerelés és az ennivaló. Mindent én intézek, és elviszem magát
oda.
Erős dél-amerikai akcentussal, de érthetően beszélt franciául.
Lucie meg sem próbált alkudozni, mivel az összeg megfelelt
annak, amit Éva Louts emelt le a kártyájáról.
– Rendben.
Kezet ráztak.
– A King Lodge-ban laknak? – kérdezte a férfi.
– Igen.
Visszaadta Lucie-nek a képet.
– Holnap hajnali ötkor indulunk. Estére elérjük a vízi út végét,
ott töltjük az éjszakát, és másnap gyalog folytatjuk. Az egész
összeget egyben kérem majd. Ne felejtse az engedélyét, és hozzon
némi készpénzt a folyón való feljutásra.
– Elmondaná, hogyan zajlott az út Éva Loutsszal? Miért ment
oda?
Majd holnap. Amúgy Pedro Possuelónak hívnak.
Ugyanúgy ahogy felbukkant, egyetlen szempillantás alatt tűnt
el a tömegben… Egy árny az árnyak között…

A São Gabrielig tartó út már önmagában felért egy kisebb


kalandtúrával. Beültek a buszba, aminek félig hiányzott az ajtaja,
és úgy általában is nagyon lerobbant állapotban volt. Lucie a
hatalmas és fényes telihold ellenére sem látott túl sokat a
városból, a nyomort mégis érzékelte. Félig leomlott betonfalak,
bádogtetők, mocskos járdák a közvilágítás pislákoló, gyenge
fényében… Ezeknek az embereknek még olyan útjuk sem volt,
amelyen elmenekülhettek volna innen, a dzsungel valósággal
börtönbe zárta, fojtogatta őket. Maxime, akin lassanként
jelentkeztek a kimerültség első jelei, megbízhatóan tette a dolgát,
és végigbeszélte az utat: a környék a kezdetektől egészen a XX.
század elejéig a karmeliták irányítása alatt állt, a település pedig
a folyó szeszélye következtében afféle határvárossá vált, mivel a
Manausból érkező áruval megrakott kereskedelmi hajók a
zuhatagok és vízesések miatt nem tudtak messzebb jutni a
dzsungelben. A fából faragott csónakjaikkal a másik irányból
érkező, eladni és vásárolni akaró indiánokat a folyó sem
állíthatta meg, úgyhogy São Gabriel a kultúrák közötti érintkezés
és az árucsere fontos központjává vált. A nem egészen húszezres
város lakosságának túlnyomó többségét a dzsungelt elhagyó
őslakosok, illetve a szülőföldjükkel továbbra is kapcsolatban
maradó földművelők, kereskedők és kézművesek alkották.
São Gabriel, ahol több civil szervezet (FUNAL, IBAMA vagy a
Nemzeti Egészségügyi Alapítvány) központja is működött, nem
egy egyszerű dzsungelmélyi város volt, hanem, bizonyos
értelemben, a dzsungel fővárosa.
A csoport tagjai végül megérkeztek a dzsungel peremén álló
aprócska, fehér tulajdonban lévő hotelbe, a King Lodge-ba,
amelynek halijában élénk színek, hatalmas ventilátorok és óriási
pálmafák fogadták a vendégeket. Maxime egybeterelte a csapatot
hogy kiossza a FUNAL által kiadott névre szóló engedélyeket
amelyeket a már a helyszínen tartózkodó kollégája hozott el a
hivatalból, majd pedig ismertette velük a másnapi programot:
indulás tíz órakor motoros bárkával a folyón száz kilométerrel
feljebb található táborhelyre, ahol a tipikus helyi fogásokat
felvonultató vacsora elfogyasztása után, immár a dzsungel
közepén, függőágyakban töltik el az éjszakát.
Adott még néhány jó tanácsot, majd elköszönt, ők pedig
végre-valahára szétszéledhettek, és ki-ki mehetett, amerre látott.
A halálosan kimerült Lucie elvonult a földszinti szobájába,
bekapcsolta a ventilátort, és vetett egy pillantást a mobiljára. Az
emberi civilizáció határvidékein jártak: nem volt térerő.
Hatalmas sóhajjal elindult, hogy bevegye magát a zuhany alá, és
ha kell, órákig ott álljon. Meg kellett szabadulnia a bőrére tapadó
alattomos nyirkosságtól, le akarta hűteni a testét, és a háborgó
lelkét is.
Rövidnadrágot, pólót és papucsot húzott, és lement a szálló
halljában található telefonfülkéhez, amit már a megérkezésükkor
kiszúrt magának. Az egyik férfi újságot olvasott a padon, a
fiatalok a bárban iszogattak, a hatvanas házaspár pedig kart
karba öltve sétálni indult a városba. Ismét felhívta Sharkót, de
mivel Franciaországban hajnali három felé járhatott már, úgy
döntött, aznapra ez lesz az utolsó próbálkozás. Az üzenetrögzítő
vette fel, ő pedig, bár nem fűzött nagy reményeket a dologhoz,
megadta a szálloda számát, és letette.
Amikor a lefekvéshez készülve körülnézett, nagyon
meglepődött, mert nem látott szúnyoghálót az ablakokon, azután
eszébe jutott, hogy Maxime magyarázott valamit a Rio Negro
savas vizéről, amely elriasztja a rovarokat. Egyetlen lepke
árválkodott az üvegen. Lucie kinyitotta az ablakot, a lepke
elröppent, ő pedig csak állt, és nézte az éjszakát. Végtelennek
tűnt az eget és földet egybemosó sötét… A szentjánosbogarak
apró fényei, a láthatatlanul hangoskodó, ide-oda röppenő
madarak alatt meghajtó ágak, levelek neszezésében, susogásába
időnként egy-egy vad üvöltés harsant. A videón látott fehér
pofájú csuklyás majmok jutottak az eszébe, az, hogy talán itt
üldögélnek a közelben, és őt figyelik… hogy bármely pillanatban
ráronthatnak a hajladozó fák között nesztelenül lopózó
éjszakából.
Már éppen becsukta volna az ablakot, amikor hirtelen mintha
egy aprócska szikrát látott volna pattanni a sötétben. Egy apró
villanás volt csupán… Valami mintha megcsillant volna a telihold
fényében…
Egy távcső üvege…
Lucie nagyot nyelt. Tévedett volna? A hosszú, úton töltött
naptól elcsigázott agya tréfálta volna meg? Nem…
Harmincméternyire tőle, a dzsungel szélén egy sötét árny
tornyosult, és figyelte minden mozdulatát.
A szíve kis híján kiugrott a helyéről. Próbált uralkodni magán,
behajtotta az ablakot, de még nem zárta be. Elhúzta a függönyt,
lekapcsolta a lámpát, és visszaosont. Óvatosan kikukucskált.
Nem tévedett, valaki tényleg járt a fák között. Mozgott, de nem
közeledett.
Az árny várt.
Azt várta, hogy Lucie elaludjon.
Lucie-t furcsa pánik fogta el ettől a gondolattól.
Kétségbeesetten nézett körül a szobában. A függöny feletti résen
bekúszó holdfény kísérteties tájjá varázsolta a szobát is… Az
éjjeliszekrényen egy kislámpát, az asztalon pedig egy vázát
látott… Teljes erejéből rángatni kezdte a falba csavarozott fogast,
és végül sikerült is letépnie. Elégedetten szorongatta a majd’
félméteres fadarabot, amelyből fémkampók álltak ki. Sietős
mozdulatokkal begyűrte a takarót és a párnát a lepedő alá, hogy
első ránézésre úgy tűnjön, mintha lenne valaki az ágyban, majd
elrejtőzött az ablak és az ágy között nyíló fürdőszobában.
Ki tudott arról, hogy itt van? Ki leselkedhet utána? A helyiek?
Az indiánok? A katonák? Lehet, hogy Louts fényképét, amit
körbeadott a repülőtéren, olyan valaki is látta, akinek nem kellett
volna? Megijesztett, felbőszített volna valakit? São Gabriel
kisváros, a hírek gyorsan terjedhetnek benne…
Éva Loutsot és Terney-t megölték, Chimaux-t is megpróbálták
eltenni láb alól… Lucie úgy érezte, hogy megállt az idő. A
ventilátor zúgva forgatta körülötte a nyirkos és nehéz sötétet.
Lucie levegő után kapkodott, mint egy hosszú hajsza után
sarokba szorított vadállat. Le kellett volna mennie a recepcióhoz,
hogy segítséget kérjen… Tudta, hogy őrültség, de mégsem tette
meg, maradt a helyén.
Tudni, látni akarta…
Hirtelen neszezést hallott az ablak irányából. A kilincs
csendben elfordult, majd néhány pillanat múlva valaki bejött a
szobába… Súlyos léptek a puha szőnyegen… Lucie
lélegzet-visszafojtva figyelt, érezte, hogy a látogató a fal
túloldalán, alig karnyújtásnyira van tőle… Egy újabb furcsa
zörej… Mintha lepattintotta volna egy doboz tetejét… Mintha
kinyitott volna valamit… Most hátat fordított neki… Lucie erősen
megmarkolta a fegyverét, a feje fölé emelte, és berontott a
szobába.
Abban a pillanatban sújtott le, amikor az ágy közelében álló
árny éppen szembefordult vele. A fa a látogató fejét, a kampók az
arcát érték. A fém olyan könnyedén, puhán szaladt bele a bőrbe
és a húsba, mint kés a vajba. Lucie látta az idegen sötét bőrét, az
egyenruháját, és látta a földön heverő zöld barettet. Egy katona…
A férfi felnyögött, majd félig kábán hatalmasat kaszált az öklével
a levegőbe. Lucie halántékát csak súrolta az ütés, de még így is
nekitaszította a falnak. A váza lezuhant, majd pokoli
csörömpöléssel ezer darabra tört. Lucie gyorsan összeszedte
magát, de a férfi akkor már az ablaknál járt, egy pillanattal
később pedig el is tűnt az éjszakában. Utána akart-menni, de a
szeme sarkából észlelte, hogy valami megmozdult a szoba
sötétjében, és ettől teljesen ledermedt.
Egy pók volt az.
Az ágy peremén futott végig, ügyesen egyensúlyozva a mélység
felett. Mintha őt nézte volna, mintha hosszú lábaival éppen a
takaró vastagságát akarta volna kitapogatni. Teljesen fekete volt,
a hátán szinte világított a hatalmas vörös kereszt.
Az arca elé kapta a kezét és felsikoltott, majd becsapva maga
mögött az ajtót kirohant a folyosóra, és szinte belefutott a
szomszédos szobában lakó fiatal párba, akik aggodalmas képpel
előjöttek, hogy kiderítsék, mi ez az iszonyatos lárma.
Lucie annyira megörült nekik, hogy a nyakukba ugrott.
51.

Quai des Orfèvres 36… hétfő, hajnali három óra. Az erős


dohányos Manien reszelős hangja.
– Az előtted heverő CD-n található felvétel a Salpétrière
Kórház pszichiátriáján készült 2007. március 14-én, és Frédéric
Hurault pszichiáterének, dr. Faivre-nek a jóvoltából jutott el
hozzánk. Ismered dr. Faivre-t?
Sharko hunyorgott. Fájt, égett a szeme. A lámpa pontosan az
arcába világított, az aprócska iroda polcain pihenő dossziék
továbbra is jótékony homályban szunyókáltak. Manien bő húsz
perce kínozta. Az este folyamán hozatott neki szendvicset, kávét,
vizet, de továbbra sem engedte telefonálni.
Leblond nem volt a szobában, de ott lehetett a közelben, mert
időnként behallatszott a folyosóról a léptei kopogása.
– Névről ismerem dr. Faivre-t – válaszolta Sharko.
– Rendes ürge, és kiváló a memóriája. Feltettem neki néhány
kérdést. Annak alapján, amit mondott, úgy tűnik, hogy gyakran
összefutottatok Hurault-val, mivel te a szomszédos osztályra
jártál kezelésre. Emlékszel?
– Homályosan. És akkor mi van?
Manien a CD-t babrálta.
– Tudtad, hogy be van kamerázva a pszichiátria?
– Mint az összes hasonló hely.
– Az előcsarnokba és a kórház elé is jutott, oda, ahova a
betegek kijárnak dohányozni és beszélgetni, ahol te a kávédat
iszogattad, amíg a kezelésre vártál… Biztonsági okokból és arra
az esetre, ha később adódna valami gond, minden felvételt
megőriznek a kötelező öt éven túl is. Öt év? Gondolj csak bele!
Végül is érthető, hiszen csupa flúgosról beszélünk…
Sharko egyre kényesebbnek érezte a helyzetet. Ha Manienék
gépre kapcsolták volna, egyből világossá vált volna, hogy
látszólagos magabiztossága ellenére a vérnyomása az egekbe
szökött, és izzadt, mint egy beteg ló. Pokoli volt az egész nap, az
éjszaka. Ezúttal nem válaszolt semmit, Manien érezte, hogy nála
az előny, és folytatta.
– Nyilván sejted, hogy több olyan felvételt is találtunk, ahol
együtt kávézgattok Hurault-val, és beszélgettek. Az elmúlt két
napom ráment a keresésre… Hosszú órákon át néztem, ahogy a
sok zakkant pizsamás ide-oda csoszog…
– És?
– És? Azon gondolkoztam, hogy mi a fenét mondhat az őt
letartóztató rendőrnek egy gyerekgyilkos, akit
beszámíthatatlannak minősítettek, és lehúzta a szerény
kilencéves pszichiátriai kényszerkezelését.
– ”Hogy van a skizofréniád? Hallasz még hangokat?” Meg
hasonlókat, ami két őrült között szóba jöhet. Te sem gondolod
komolyan, hogy emlékszem bármire is…
Manien ismét kézbe vette, és megforgatta a CD-t.
– A felvételhez nincs hang, de mindkettőtök arca tisztán
látható, úgyhogy könnyedén rekonstruálni lehetett a
beszélgetést, csak egy szakember kellett hozzá… Tudod, egy
olyan, aki tud szájról olvasni.
Manien látható elégedettséggel nyugtázta Sharko hirtelen
zavarát. Felállt a helyéről, és diadalmasan körbejárt.
– És igen, felügyelő úr… Végül csak sikerült beakasztani
neked. Előkerült az anyag…
Csend. Manien még mélyebbre döfte és meg is forgatta a kést
a sebben.
– Aznap Hurault elmondta neked, hogy mindenkit átvert. A
rendőröket, a bírót, az esküdteket. Bevallotta, hogy tökéletesen
tisztában volt azzal, hogy mit tesz, amikor a víz alá nyomta a
lánykái fejét… Te pedig három évvel később fogtál egy
csavarhúzót, és többször is belemártottad a gyomrába. Bosszút
álltál.
Sharko kábán a vizespohár után nyúlt. Remegett a keze, a
szeme hasogatott… Összeomlott. Lassú kortyokban itta a
gusztustalanul langyos vizet. Természetesen ragaszkodhatna
ahhoz, hogy megnézze a felvételt, de azzal még inkább
belemenne a játékba, és maga alatt vágná a fát. Minden
mozdulatát, szavát rögzítették, a legapróbb rezdülését is ellene
fordíthatnák később…
Sokáig gondolkozott Manien arcába bámulva, majd tekintete a
falinaptárra tévedt.
Már éppen meg akart szólalni, de meggondolta magát.
Hátradőlt a széken, és számolni kezdett, majd a két kezébe
temette az arcát.
– Blöfföltél… Szentséges atya úristen… Ez az egész kihallgatás
egy rohadt nagy blöff volt…
Manien egy pillanatra zavarba jött. Sharko majd’ kiugrott a
bőréből. Hagyott egy kis időt magának ünnepelni, és rendezni a
gondolatait.
– Mikor készült a felvétel? Az előbb már mondtad…
– 2007. március 14-én… De…
Manien a háta mögötti naptárra pillantott, de még nem fogta
fel igazán, mi történt… Amikor ismét Sharko felé fordult, az már
állt, és két súlyos öklével az asztalon támaszkodott.
– Ha jól számolok, három évvel ezelőtt március 14. szerdára
esett. Soha, egyetlenegyszer sem jártam szerdán a kórházban. A
kezelés mindig hétfőn volt, ha pedig kétszer kellett mennem, a
péntek volt a második nap, sohasem a szerda. És tudod, miért?
Azért mert a feleségem és a lányom egy szerdai napon halt meg…
Egyszerűen nem lett volna értelme olyankor járnom a kórházba,
hogy megpróbáljuk kikergetni a fejemből a kislányt, aki a
sajátomra emlékeztetett. A betegségem nem engedte a szerdákat.
Érted?
Sharko felnevetett.
– A részletekbe próbáltál belefojtani… Az időpontokba, a
helyekbe… El akartad hitetni, hogy van valamid, csakhogy a túl
sok apró adat összekuszálja a nyomokat, úgyhogy végül a saját
csapdádba sétáltál bele… Nincs semmiféle felvétel Hurault-ról
meg rólam… Ez az egész nem volt több, mint feltételezés…
Sharko tett három lépést hátrafelé. Alig állt a lábán.
– Hajnali három óra van – mondta. – Huszonegy órája
rohadok itt. A küzdelemnek vége. Azt hiszem, itt és most
leállhatunk.
Manien a mennyezetre emelte a tekintetét, fogta a CD-t, és
behajította a szemetesbe. Nagyot sóhajtva leállította a diktafont,
majd nevetve megcsóválta a fejét.
– A rohadt életbe… A szemétláda…
Felpattant a helyéről, és a naptárra csapott.
– Nem lehet lecsukatni senkit azért, mert beáll az autójával a
garázsba. Mi, Sharko?
– Nem. Nem lehet.
– Egy utolsó kérdés… Csak így kettőnk között. Hogy sikerült
kicsalnod Hurault-t a vincennes-i erdőbe úgy, hogy nem maradt
nyoma? Nem hívtad, nem találkoztatok, nem voltak tanúk…
Basszus, hogy a francba csináltad?
Sharko megvonta a vállát.
– Hogy hagyhattam volna nyomot, ha egyszer nem én öltem
meg?
Mielőtt kilépett volna az ajtón, Manien még utánaszólt.
– Aztán nincs harag! Ejtem az ügyet, Sharko, majd szépen
elsikkad a többi között.
– Most meg kellene köszönnöm?
– Ne felejtsd el, amit mondtam: senki sem tud az egészről, az
ügyész ugyanúgy suttyomban csinálta, ahogy én. Nem szeretné,
ha gond lenne.
– És akkor mi van?
– Ha felnyomsz mindazért, ami itt történt, tudnod kell, hogy a
mi sarunk téged fog bemocskolni, amúgy pedig, Sharko, a
legőszintébben és csak magunk között: kurvára igazad volt, hogy
elintézted azt a mocskot.
Sharko visszasétált a szoba közepére, felvette az asztalról a
bezacskózott fegyverét, és kezet nyújtott Maniennek, majd,
amikor az mosolyogva belecsapott a tenyerébe, hirtelen maga
felé rántotta, és egy fenségesen zúgó jobbegyenest küldött az arca
kellős közepébe.
Manien orra hatalmasat reccsent, és azonnal dőlni kezdett
belőle a vér.
52.

Ahogy belépett a lakásba, Sharko egyből a mobiljára vetette


magát, és lehallgatta az üzeneteit. Hatot számolt össze belőlük.
Lucie a Charles-de-Gaulle-ról, Lucie Manausból, Lucie São
Gabrielből… A hangja hívásról hívásra egyre rémültebbé,
reménytelenebbé, távolibbá vált. Az utolsó után Sharko azonnal
feltárcsázta a King Lodge Szálloda számát, ahonnan az utolsó
hívás érkezett. A központos jelentkezett, majd végtelennek tűnő
várakozás, de jó öt perc elteltével végre beszélhettek. Lucie
hangja gyengének és távolinak tűnt. Sharko szíve majd’
meghasadt.
– Lucie, gondjaim adódtak Maniennel. Nem engedtek
telefonálni, mert őrizetbe vettek.
– Őrizetbe? De hát…
– Manien a kezdetektől utazott rám, de majd elmondom. Ne
haragudj, kérlek! Rettenetes érzés, hogy hagytalak így elmenni a
világ végére, de most már minden rendben. Az első géppel
indulok utánad. Ott akarok lenni veled, kettőnknek kell
kideríteni az igazságot. Kérlek, Lucie, mondd, hogy megvársz!
Lucie egyedül álldogált a hotel előcsarnokában a
telefonkagylóval a kezében. Leragasztotta a sajgó halántékát, de
nem igazán sikerült még rendezni a gondolatait.
– Meg akartak ölni, Franck…
– Mi van?
– Valaki bejött a szobámba, és egy fekete özvegyet tett az
ágyamba. Azt mondják, hogy ez a legveszedelmesebb,
legagresszívabb fajta, és hogy elég sok van belőle errefelé. Ha
már alszom, semmi esélyem sem lett volna.
Sharko görcsösen szorongatva a telefont mászkált fel-alá a
nappaliban, és a fejét időnként a falba verte.
– El kell menned a rendőrségre, egyszerűen nem…
– Ugyan! A fickó rendőr volt, vagy katona… Nem ismerek
senkit és semmit, rohadtul idegen ez az egész város, ez az egész
világ, de úgy érzem, ha bárkinek bármit mondanék, csak még
rosszabb lenne minden. Ez itt a világ vége, Franck! A
szállodásoknak azt mondtam, hogy nyitva hagytam az ablakot,
pedig nem lett volna szabad, és hogy aztán meg, amikor
megláttam a pókot bepánikoltam, és bevertem a fejem, szóval
nem sejtenek semmit.
Lucie észrevette, hogy a recepciós őt bámulja, úgyhogy
elfordult, és suttogóra fogta.
– Ez a nyomorult tudós gyilkosunk pontosan tudja, hogy
miért jöttem, ez holt biztos. De honnan a fenéből? És honnan
ismer? Lehet, az volt a baj, hogy a reptéren körbeadtam Éva
Louts fényképét… Nem tudom, nem értem, de akárhogy is van,
balesetnek akarták álcázni a gyilkosságot, tehát nem akarták
feltűnően csinálni.
Sharko a számítógéphez ment, és a manausi repülőjáratokat
kezdte nézni.
– Hogy az a… A legkorábbi gép két nap múlva indul.
Hallgattak.
– Két nap? Az túl hosszú idő, Franck.
– Nem, nem! Most figyelj rám: szép nyugodtan ott maradsz a
szállodában, és igyekszel emberek között lenni, amíg oda nem
érek. Költözz másik szobába, ne mászkálj egyedül, csak a
szállodában egyél, és, ami a legfontosabb, ne menj be a városba.
Lucie szomorkásan elmosolyodott.
– Túl hosszú idő… Ha itt maradok, nekem annyi. Ezek a
nyomomban lesznek, és még egyszer nem fogják elhibázni…
Támadni fognak, nekem pedig nincs fegyverem, semmim, amivel
megvédhetném magam, sőt még azt sem tudom, hogy néznek ki.
Figyelj, már találtam egy vezetőt, holnap hajnali ötkor
indulunk… Minél közelebb vagyok Chimaux-hoz, annál nagyobb
biztonságban leszek.
Sharko a kezébe hajtotta a fejét.
– Kérlek, várj meg.
– Franck, nekem…
– Szeretlek… Mindig is szerettelek.
Lucie a legszívesebben elsírta volna magát.
– Én is szeretlek. Én… Hamarosan jelentkezem.
Letette.
Sharko tehetetlen dühében belevágott a falba. Ott állt a
nappalijában, több ezer kilométerre Lucie-tői, és nem tehetett
semmit. Kinyitott egy sört, és néhány kortyra felhajtotta. Azután
még egyet… Az ital lefolyt az állán.
Inkább áttért a whiskyre, nem érdekelte semmi.
Amikor meglátta az asztalon a pisztolyát, odadülöngélt,
felvette, és belevágta a tévébe.
Egy óra múlva azután végre összeesett. Halálosan részeg volt.

Sharko nehézkesen tápászkodott fel a kanapéról, amikor


kopogtattak az ajtaján. Üveges tekintettel az órájára meredt.
Délután öt óra volt.
Majdnem tizenkét órát aludt.
Fájt mindene, az arcizmai nem mozogtak, és miközben
próbált felállni, elfogta a hányinger a saját dögletes leheletétől.
Nagy nehezen kivonszolta magát az előszobáig. A főnöke, Nicola
Bellanger állt komoran az ajtóban. Tekintete villámokat szórt, és
nem kerülgette a forró kását.
Mit kavarsz te Chénaix-vel és Lemoine-nal?
Sharko nem válaszolt. Felesleges lett volna beinvitálnia,
Bellanger kérés nélkül is beljebb fáradt. Megállt a nappali
bejáratában, és végighordozta a tekintetét dohányzóasztalon álló
üres üvegeken, a földön heverő pisztolyon és szétzúzott tévén.
– A rohadt életbe, Franck, ugye nem gondoltad, hogy titokban
maradhat mindaz, amit suttyomban csinálsz? Te már csak ilyen
vagy, egyedül szeretsz dolgozni? Ez a helyzet?
Sharko félig lehunyt szemmel a halántékát dörzsölgette.
– Mit akarsz?
– Szeretném megérteni, hogy miért volt szükséged
mindenáron annak a DNS-szekvenciának a meghatározására…
Szeretném tudni, hogy pontosan mit találtál, hol és miként. Ki
írta le azt a szekvenciát?
Sharko lustán átvonult a konyhába, és vetett egy pillantást a
mobiljára. Lucie nem jelentkezett azóta. Nyilván messze jár már,
valahol a folyón. Vizet töltött egy pohárba, beledobott két
aszpirint, és szélesre tárta az ablakot. A friss levegő jót tett.
Bellanger felé fordult.
– Előbb te mondd meg, hogy mit találtatok!
Bellanger végigmérte Sharkót.
– Vegyél fel valamit, nyomj egy adag fogkrémet a szádba…
Hozd magad rendbe, megyünk a laborba. Másnak is beszéltél
arról a DNS-ről? Tud róla valaki?
– Szerinted?
– Oké. Hírzárlat van. Semmi sem szivároghat ki! Attól tartok,
hogy az ügy a legmagasabb szintig is el fog jutni.
Sharko fintorogva hajtotta fel a pezsgőtablettáját.
– Miért?
Bellanger nagyot sóhajtott.
– Mert az a három teleírt lap, amit odaadtál Chénaix-nek, egy
valóságos szörnyeteg genetikai kódja – nézett mélyen Sharko
szemébe. – Egy őskori vírusé…
53.

Az erjedt, savas illatot árasztó folyó, mintha csak a pokolba


vezetett volna. A part menti növényzet göcsörtös gyökerei közül
kimosott földtől sötéten és zavarosan hömpölygött velük a fákkal
sűrűn benőtt, a liánok szorításában vergődő sok apró sziget
között. A Rio Negro hol kiszélesedett, hol összeszűkült a két
parton falként tornyosuló dzsungel szorításában. A hajnali
fények alig derengtek át a fák sűrű lombozatán, amelynek
csendes susogását időnként a motorzúgásra odagyűlő majmok
kíváncsi rikoltozása verte fel. A Maria Nazare olyan volt, mint
egy régi folyami gőzös kicsinyített mása. A függőágyakkal
felszerelt motoros hajó hat személyre volt hitelesítve, úgyhogy
Lucie és a háromfős legénység viszonylag kényelmesen elfért
rajta. Pedro Possuelo volt a kapitány, a Baniwa indián testvérpár
(Candido és Silvero) pedig a matróz szerepét töltötte be. Pedro
elmondása szerint a két fiatalember – tizenkét tagú családjukkal
egyetemben – São Gabrielben élt. Lucie puskát, machetét és több
kést is látott náluk, ahogy ott ültek körülötte a kötelek, benzines
hordók, edények és élelmiszeres ládák, dobozok között. Lucie
nem volt egészen nyugodt, bár a vezetője megbízhatónak tűnt:
eljött érte a szállodába, üdvözölte a személyzetet, majd
elmagyarázta nekik, hogy a továbbiakban ő viseli a vendégük
gondját. Az alkalmazottak láthatóan jól ismerték, és immár azt is
tudták, hogy Lucie vele indult útnak.
Időről időre hatalmas táblák jelezték, ha indián területre
értek: „Attençaõ! Area restrita. Prohibido ultrapassar…”
Vámirodát is láttak a vízi sztráda mentén. Pedro letelepedett a
hajó farában üldögélő Lucie mellé. Maniókából készült lepényt
majszolt – errefelé minden maniókából készült –, és megkínálta
Lucie-t is, aki végül el is vett egyet. Kellemes ízű, lágy, enyhén sós
tészta volt, és elég laktató is.
– A reptér előtt akadtam össze Éva Loutsszal. Pont, mint
magával – magyarázta Pedro. – Mondtam neki, hogy én el
tudom vinni az ururuk területének a határára.
– Ott mi történt?
Miután lenyelte az utolsó falatot, Pedro az egyik tartályból
friss vizet locsolt az arcára. A levegő már nehéz, fülledt, párás
volt, érezni lehetett, hogy hamarosan beáll az esős évszak. A nap
vérvörös korongja éppen előttük kelt fel.
– Először úgy jó tizenöt éve vezettem expedíciót az ururuk
területére. Egy dúsgazdag antropológus akart szerencsét
próbálni, és megközelíteni azokat a megközelíthetetlen
embereket. Elég bizarr fickó volt.
Mutatta a bal kulcscsontján végighúzódó heget, és a combja
bőre alatti apró dudorokat.
– Sörétek… Emlék azokból az évekből, amelyeket a banditák
elleni harcnak szenteltem. Fiatal voltam még, és nem féltem a
haláltól. A fickó egy vagyont fizetett azért, hogy elvigyem oda.
Akkoriban sokkal nehezebb volt minden. Rosszabb hajókon
jártunk, nem volt még GPS, és az ururuk is sokkal mélyebbre
húzódtak a dzsungelben. Manapság már közelebb telepedtek a
parthoz… Néhány órával azután, hogy partra szálltunk, Chimaux
és azok a vademberek kis híján megöltek… Nem sokon múlt, de
nyilván rájött, hogy jobban jár, ha életben hagy minket, mint ha
lemészárol. Ma már gyakorlatilag postásként, futárként használ
minket, vezetőket.
Lucie feszülten dobolt a bakancsával a hajó acélkorlátján, és a
méltóságteljesen hömpölygő folyó zavaros vizét figyelte. Szi