Csörsz

István
 Sírig tartsd a pofád
I – II.



Tartalomjegyzék
 Fülszöveg
Csörsz István, aki 1971-ben robbant be a magyar irodalomba Sírig tartsd a
pofád című riportregényével a „szakadtak”, a hatvanas évek lázadóinak a
szakértője. Könyve, amelyben „egy hosszú hajú társaság tagjait beszéltette
hónapokon keresztül”, megjelenése után néhány héttel bestseller lett. Akkoriban
a „jóérzésű polgárok” élvezettel csemegézték Zord Khán bandájának történetét,
s még a legmakacsabb nyárspolgári szemlélet is kénytelen volt tudomásul venni,
hogy a regény cselekményének idején (1966-68 táján) az egész társadalomban
egyfajta értékrendválság volt tapasztalható, amely különösen a fiatalokat
érintette egzisztenciálisan.


Előszó
„A beat halott.” „Ne beszéljünk arról, ami sose volt.” „Te, nyugodtan, ez ma
már csak turizmus.”
Vélemények. A könyvtárakból azonban ellopják Allen Ginsberg utolsó kötetét,
régi lemezek cserélnek gazdát, és egy új generáció nosztalgiával gondol a
beatnemzedékre. A kérdés körül ma sem kevesebb az ellentmondás, mint
amennyi tíz éve volt. Rangvesztett szerepe ellenére sok szó esett a
beatnemzedékről – a magyar irodalom számára nem volt téma. De –
olvashattunk magyar regényeket Kaliforniába vagy Olaszországba disszidált
magyar beatnikekről. Továbbá jól áttekinthető riportokat, amelyeknek az írói
félóra alatt egész csoportok élettörténetét feltárták a Duna-parton hiteles
egyszerűséggel. Nekem ez nem sikerült ilyen könnyen. Olyan bizalmatlansággal
találtam szembe magam a munka során, amilyenre a könyv címe utal. Közel egy
éve beszélgettünk és vitatkoztunk már, mire a hangfelvételeket egyáltalán
érdemes volt leírni.
Akkoriban egy kazánházban laktam, amit az ágyammal, egy rossz magnóval és
egy horpadt teafőző edénnyel rendeztem be. Azt hiszem, ezek a kellékek többet
segítettek a munkában, mint az összes bölcsesség, amit huszonöt éves koromig
összegyűjtöttem magamnak. Úgy éreztem, hogy minden, amit én tanácsolhatok
nekik, ami az én életemben segített, az ő világukban egyszerűen nevetséges.
Még közhelynek sem elfogadható.
Bizonyos megértéssel hallgattak. Ugyan mit várhat az ember attól, aki úgy nőtt
fel, mint a Szűz Mária tulipánja? Végül besoroltak a nulla és a mínusz egy közé
mint magnószalaggyűjtőt. Végül is mindenki gyűjt valamit, és akad ennél
rosszabb is. Amúgy ártalmatlan pasas. De miért nem gyűjt üres szalagokat?
Kikérdeztek. Elmondtam a legrészletesebb önéletrajzomat. Bemutattam őket
apámnak, a testvéreimnek és a rokonaimnak. Ennek az lett az eredménye, hogy
okosabbnak látszott, ha elköltözöm a kazánházból. Egzisztenciám romlását ők is
érezték. Kezdtünk egyívásúak lenni, és akkor végre elkezdtünk volna
beszélgetni. Ha tudtuk volna, hol kezdjünk hozzá. Túl sokat kellett elmesélniök
ahhoz, hogy legalább hézagosan elképzelhető legyen az egész egy kívülálló
számára. Mire ők belejöttek, én zavarodtam össze, ugyanis közben elmentem
velük mindenhová, ahol megtűrtek maguk mellett. Megnéztem a pókhálós
pincét, ahol laktak, és szégyellni kezdtem magam, hogy nekem egy világos
kazánházam van. Még valameddig.
Nem tudom, érezte-e már azt a kedves Olvasó, hogy az égvilágon soha senkinek
nem volt és nem is lesz rá szüksége? Rajtuk keresztül ismertem meg ezt az
életérzést, és igen gyorsan leszoktatott az okoskodásról. Így aztán, amikor
leírtam a tapasztalataimat, maradtam a puszta tényéknél. Ma azt mondom, hála
istennek. Ez volt az egyetlen okos dolog, ami akkor eszembe jutott. Tíz évvel
később, amikor ismét leültünk beszélgetni, már voltak tapasztalataim. Igaz, hogy
semmi hasznukat nem vettem. Egy kicsit megváltozott közben a világ.
Egy tévedésemről szeretnék még beszámolni, pontosabban arról, ahogy a könyv
a szereplőire hatott. És amit nem vártam. Ha soha nem kapsz levelet, írj
magadnak. Ha nem beszélnek veled, beszélgess önmagaddal. Ez nem őrültség,
hanem ér valamit. Nem is keveset. De ezt sem a könyvemből, hanem tőlük
tanultam meg.
A Sírig tartsd a pofád hőseinek életrajzától megnyúltak az arcok. Többen
tanácsolták nekem, hogy máskor ne találjak ki ilyen dolgokat. Bevallom,
incselkedett velem az ördög, hogy kitaláljak valamit. Közben azonban ismét
beszélgettünk egyet – ezúttal Zord Khán horgásztanyáján és egyszerűbbnek
látszott, ha leírom az ő történetüket.
Csörsz István

Első rész – 1971
Zord Khán
– Ha. nagyon elölről akarnám kezdeni, vissza kéne mennem egész Erdélyig.
Emlékszem, ez is baj. Negyvenhétben láttam egy Tarzan-filmet, azóta nem
olvastam a könyvet, nem tudtam megkaparintani. Egy maszek filmesnél láttam a
sorozatot, és mind a mai napig pontosan emlékszem minden epizódra, mert
érdekelt. Éppígy vagyok a könyvekkel, ezért voltam jó az iskolában is, ilyen
téren mindig elismertek. Az osztály kilencven százaléka utálta a történelmet. Én
szerettem. Elég különös srác voltam, az tény. Hatéves koromban már figyeltem a
melósokat a határban, azon töprengtem, hogy ez az ember kimegy négy órakor,
emelgeti a nehéz terheket, egész nap szánt, nyolc-kilenc órára megy haza halál
fáradtan. Miért?
– Mélytengeri kutató szerettem volna lenni. Még egész gyerek voltam, amikor
azt mondtam apámnak, hajóra szeretnék menni, elindulni, és le a vízbe, föl a
vízből! Nézni, hogy mi van ott. A nővéremre se hasonlítok, azt nem érdekli
semmi, egy az élete, a meló. Két gyereke van az első férjétől, aki meghalt a
háborúban. Pilóta volt, lelőtték a gépét, kész lett. A nagyobbik fia csak hét
hónappal fiatalabb, mint én.
– Eljöttünk Erdélyből. Fater mozdonyvezető volt, behívták katonának, csak ő
nem vette fel a szolgálatot. Volt egy lovunk, kint laktunk a város szélén. Ez
Besztercén történt. A vasút melletti őrházban laktunk, nagy gazdaságunk volt,
minden a világon, tehén, disznó, miegymás, anyám ezekkel foglalkozott. Szóval
boldog családi életet éltünk, azzal együtt, hogy a fater kurvázott. Én akkor
kezdtem hároméves lenni, halványan emlékszem, de arra erősen, hogy keresték a
fatert, és el is fogták, de olyan volt a házunk, hogy ha bementél az egyik oldalon,
a másikon ki lehetett menni, és közel volt a határ. Fenn ültem a hokedlin. Tél
volt, nagy hó. Fater azt mondta a nyomozóknak, engedjék át a szomszédba, mert
tartozik nekünk egy öregember, meg akarja kérni tőle. Kiment a másik ajtón, és
nyomás a határnak! Látták vagy tíz percig, de ők is gyalog voltak. Arrafelé
hamarabb sötétedik az erdőben. Sikerült átszöknie. Éjjel-nappal ott ültek ezek a
nyomozók, egy bent a lakásban, kettő-három kint a környéken. A fater
mindennek ellenére minden este hazajött, de csak benézett az ablakon egy
pillanatra, hogy lássa a mutert, mert nagyon szerette, bár elváltak húsz év után.
– Egyszer aztán elvonultak ezek a linkek onnét: hazajött a fater, de este
visszaindult a bátyjához. Később anyám beágyazta, akkor már annyira
merészkedett, és nappal se ment vissza, csak egyszer egy héten, mintha melózott
volna. Persze ez az állapot nem tarthatott sokáig, mondjuk, két hónapig.
Eltervezték, hogy átszökünk valamennyien. Éppen tavaszra esett,
negyvennégyben. Amit lehetett, felraktak a ló hátára, a többi cucc ottmaradt,
bútor és minden szakramentom. Kenyereket sütöttek, zsákokba rakták a
ruhaneműt. Száz kiló cuccot ráraktak a lóra, kétoldalt lógtak a zsákok, olyan
stílusban, ahogy a tevére rakják. Engem a tetejére ültettek, ők gyalog mentek.
– Akkor már minden a feje tetején állt, menekültek ezek is, azok is, jöttek az
oroszok, kezdett felfelé bomlani a rend. Persze a lónak nehéz volt a cucc, és
nyerítgetett, állítólag azért, mondják ők, muterék, hát a fene tudja, szerintem a ló
amúgy is szokott nyeríteni, nála ez természetes dolog. Elég az hozzá, hogy
kiplankolták a határőrök. Mindjárt el is kapták a fatert meg az egész bandát,
engem is. Bevittek az őrszobára, a lovat elkobozták mint csempészlovat. Éjjel
valami lagzi volt a közelben, Mérken vagy hol, odamentek a fináncok, mi pedig
megszöktünk. Ló, minden ottmaradt, úgy mentünk, ahogy voltunk. Sikerült
átjönni. Másfél évig voltunk a fater bátyjánál. Fater úgy gondolta, előbb átszökik
Romániába és onnan Magyarországra, mert addigra ideérnek az oroszok, minden
elavul. Ilyen szövegei voltak. Hát persze, nem így történt.
– Amikor megjött a felszabadító hadsereg, Tokajban laktunk, úgyhogy két évig
kallódtunk jobbra-balra. Fater mozdonyvezető volt továbbra is, megalakult a
Rákosi-rendszer. Ötven felé mégis előszedték, katonaszökevénynek
nyilvánították, tárgyalások, minden, ideiglenes szabadlábra helyezték. Egyre
melózott, nemzetközi vonattal járt franc felé… Németország felé, Bécs felé, meg
erre, összevissza. És szépen lelépett, úgyhogy a muter egyedül maradt velem.
Ott laktunk tovább Tokajban, nagy nehezen kijártam a nyolc osztályt.
Emlékszem, a hetedik osztályban száz napot hiányoztam kereken. Melóztam.
Muter mindig mondta, fáj a lába, keze, ő ennyit nem dolgozott soha, meg így
meg úgy, aztán meguntam, inkább elmentem melózni. Hajtott a pénz, szerettem
volna önálló lenni. Akartam.
– Kezdtem felnőni, tízéves koromban már magasan cigarettáztam. A nyolcadik
osztályt kétszer jártam. Kijártam a felét, utána nem mentem, és amikor
nyolcadikba járt az unokaöcsém, beiratkoztam, frankón, mondom, vele együtt
leteszem a sulit. Le is tettem.
– Tizenhárom éves voltam, amikor összeszedtem az első csajomat, egy
harmincéves nőt. Nem volt fiatal. Utána már megbokrosodtam: nem akartam
iskolába járni, semmit a világon. Pékségben kezdtem az életemet, azt jósolták,
nagy szakember lesz belőlem. Szerettem azt a melót, és még most is vonzódom
utána. Muter ott dolgozott mint takarítónő. Tudta, hogy csavargók, ha nem
vagyok otthon, vagy leginkább elmegyek valami mezei melót csinálni. Azt
mondja, tudod, mit, te rohadt kölyök, beviszlek a pékségbe, jó melegen leszel és
eljátszadozol. Suli után bevitt. Először nézegettem, tördeltem a kenyerek végét,
megcsapott a friss kenyérszag. Később eltelt vele az ember, nem kellett. Néztem,
hogy borogatják a kenyeret, az is tetszett, hogy fehér ruhában melóznak.
Eszembe jutott, nahát, milyen frankó, kézzel mászkálnak benne, és mégis
megeszik az emberek. Ilyen dolgok, mint kölyök figyelgettem. Mondom, ezért
tisztelhetik is az embert, és ha én is ilyent fogok csinálni, majd csak tisztelnek
engem is. Megkértem engedjék, hogy én is borogassak. Először melléborítottam,
mert keskeny az a lapát. Letoltak. Nem úgy, mintha rendes melós lennék, de
mégis. Nekem elég volt, ha egyszer szóltak, az is idegesített volna, ha nem
szólnak, és utána frankón tudtam ráborogatni. Egész napokra leváltottam a
segédet. Aztán ez is kevés lett, azt mondtam, engedjék, hogy vessek. Műszak
végén volt vagy húsz kenyér, mert kis üzem ez különben, csak olyan kis
háromkemencés pékség. Megengedték. Bevetettem harminc kenyeret, az egész
kemence tele lett, azzal együtt, hogy hetven-nyolcvanat be lehet vetni, amikor
már tudja az ember, hogy kell. Azt mondja a segéd, ne törődj vele, meglátod, egy
hét múlva menni fog. Ment is, gyorsabban csináltam mindenkinél. Amikor
látták, hogy ezt is csinálom, azt is csinálom, két kézzel virbolom a kenyeret,
adtak pénzt is, két-két forintot. Nagy szám volt az nekem, köszöngettem a
világba, de ha nem adtak volna, akkor is szívesen csinálom. Jött a telepvezető,
azt mondja, felfogadnálak, de nincs még munkakönyved, addig az ellátmányi
pénzből fizetlek. Jól van, mondom. Egy hónapban kitett négy-ötszáz forintot.
Később fűtő lettem, kovászolgattam, dagasztottam, mindent csináltam.
Tősgyökeresen ottmaradtam. Így lett megint csak száz nap hiányzásom a suliból.
– Na és az a nő ott lakott a szomszédban. Nálunk állandóan volt meleg víz, mert
bojlereket tettek a kemencékre. A fél község odajárt fürödni. Kilestem őket, mert
a kenyérraktár mellett volt a fürdő, és a kenyérraktárba nyílt az ablak.
Felmásztam a polcokra. A fél községet láttam meztelenül: krapekokat, nőket,
mindenkit. Többször meg is láttak, mert annyira kíváncsi voltam, hogy a fejemet
is bedugtam. Kiabáltak, gyere le, az anyád istenit, ha akarsz valamit! Mondom,
le is megyek, nem voltam szívbajos: akkor már melóztam, és úgy éreztem,
enyém a világ.
– Jön egyszer két vederrel a csaj, azt mondja, adjak neki meleg vizet.
Teleengedem a két vedret, kiviszem, nincs sehol. Állok vagy öt percig, egye
fene, mondom, elviszem neki, itt lakik száz méterre. Beviszem, ott fekszik az
ágyon. Mi az, mondom, maga vízért jön, és lefekszik, meg minden? Hát igen, le.
Mellette ült a sógornője, azé volt a ház, csak nála aludt néha, mert az anyjáék
fenn laktak a hegy alatt. Lefeküdt, igen, és mit szólnék hozzá, ha azt mondaná,
hogy feküdjek mellé? Pirultam a szégyentől, rá se mertem nézni, pedig kívántam
én a nőket, de annyira szégyenlős voltam, hogy az nem igaz. Egy szót se tudtam
szólni. Azt mondja a sógornője, ugyan, hagyd, hiszen gyerek még. Kimászott az
ágyból, felvett egy szoknyát, és elbeszélgettem vele éjjel egyig. Gondolom,
akarattal leejtett egy gyufát, meglökött a fenekével. Nem tudtam, mit csináljak,
nem mertem szólni, pláne megfogni! Mondom, én megyek, korán kelek, minden.
Nem is tudom, hogy történt, de megcsókoltam ügyetlenül. Szinte kértem, hogy
ne haragudjon, azt mondja, nem haragszik, de én még soha nem csókolóztam?
Annyira bután csinálhattam. Mondom, soha. Na, majd ő megtanít. Magyarázta,
hogy kell. Addig tanítgatott, hogy attól kezdve minden áldott nap jóba voltunk.
Elkezdődtek a nőügyeim, egyik a másik után. Volt egy gyönyörű szép csaj, azt is
ugyanúgy ismertem meg, a víz által. Akkor már nem voltam olyan ügyetlen, bár
itt se tudtam még állítólag becsületesen csókolózni, habár talán ő se. Nem
mondtuk egymásnak. Nagyon megszerettem ezt a lányt. Persze egész éjjel
szerelmeskedtünk, és olyan hulla fáradt voltam másnap a munkahelyemen,
hogyha csak egy másodpercre megálltam, rögtön aludni akartam. Anyám
arénázott a piacon, veszekedett, minden. Bárhová mentem, rólunk beszéltek.
Anci az anyjánál lakott, de azok nem törődtek vele, az apja maszek kőműves
volt, vidéken dolgozott, az anyja meg bement a szobába, ha a konyhában
voltunk. A lány szerzett piát is. Nem mondom, hogy a részegségig leittam
magam, de ittunk, kajáltunk, és szerettük egymást. Úgy éreztem, ez az élet. Én
tudom csak, milyen fáradtan dolgoztam. Szövegelt a főnök, mi van veled,
állandóan alszol? Anyám egyre jobban csinálta a balhét, úgyhogy már egész
katasztrófává változott a helyzetem. Megegyeztem a csajjal, hogy itt hagyjuk ezt
a községet, elmegyünk innét. Akkor még azt se tudtuk, hová. Tudtam, hogy
anyám nagyon fél a temetőtől, ezért mindig ott találkoztunk, de Anci is félt.
Egyedül én nem. Előrementem az ösvényen, mert hegyoldalban van a temető,
mély út felett összeborulnak a fák. Félelmes temető az. Tiszta dzsungel az egész
terep. Feküdt ott egy Szabó Zsiga nevű krapek, akit agyonszúrtak Pesten. Felette
márványkereszt és benne az arcképe. Mindig annál a keresztnél vártam, aztán
felmentünk a hegytetejére, ahol szép kis cserfaerdő hallgatott. Szerettük egymást
egész délután. Anci kötögetett, horgolt, függönyöket, terítőket, négyszáz
forintokért adta el a piacon. Vittem kaját is, megvoltunk. Este, amikor lejöttünk,
reszketett, hozzám bújt. Itt is lát valamit, ott is lát valamit, de annyira szerettem,
hogy akár az ördöggel is szembeszálltam volna. Nem éreztem félelmet, nem is
tudtam, mi az.
Aztán meguntuk a temetőt, elmentünk a Tisza partjára. Nagyon szép vidék. Így
telt el a jó idő. Az ám, de jött a tél, fél éjszakákat álltam vele a kapuban, nem
lehetett tovább csinálni. Úgy döntöttünk, feljövünk Pestre. Nade hogy? Mondom
neki, tudod, mit, egyszerűen elindulunk, és kész. El is indultunk. Volt neki itt
fenn egy barátnője, azt mondta, előre jön. Elkísértem Miskolcig. Marhára sírt,
minden, hát nekem is kicsordultak a könnyeim, de én azért tartottam magamat
férfihoz méltón, pedig nem úgy volt. Két nap után nem bírtam tovább: kölcsönt
kértem a főnöktől, és elküldtem neki hatszáz forintot, hogy ki tudja fizetni az
albérletet. Anyám ezt is megtudta, megtalálta a csekket. Na, ezért is borzasztó
arénákat csinált, kurvákra költöd az egész fizetésedet, nekem semmit nem adsz!
A főnököd állandóan szid, hogy mit csinálok veled, milyen sovány vagy, már
nem is látszol, sápadt vagy, pedig azelőtt olyan voltál, mint az élet. Ilyen dumák.
Állandóan ezt hallgattam. Teljesen tönkretett vele. Áprilisban, egy szép napon
megkaptam a nyereségrészesedést, ezer forintot, plusz a fizetésemet,
leszámoltam, és irány fel Budapestre! Írtam neki előtte egy levelet, hogy jövök,
várt a Keletiben. Itt kezdődik a tragikus életem.
– Anci az Istenhegyi úton lakott a barátnőjénél, az elvált, harmincéves nő volt,
népi ellenőr, aki egy héten egyszer volt otthon. Nekem se lakásom, se
munkahelyem, nem ismertem senkit, egyedül csak őt. Na, pénzem még volt. Mit
tudtam én, hogy a pénz itt, Budapesten olyan hamar elmegy, és bizony szórtam
is, nem fényűzésekre, csak kajáltam. Ahányszor megéheztem egy napon,
annyiszor ettem, és azt, amit megkívántam. Bizony, hamar elfogyott. Jöttek az
éjszakák. Elég szép tavasz volt, fent aludtam a Szabadság-hegyen, abban a Brón-
erdőben, azt hiszem, így hívják, mert ő mindig így nevezte, de talán úgy is
hívják. Azzal együtt nagyon szerettem, és minden áldozatra kész voltam, nem
éreztem a fáradtságot, hogy ez így meg úgy van. Később elfogyott a pénzem,
ami ruhám volt, zálogházba vittem, onnan kiváltottam és eladtam. Így ment ez
nap nap után. Akkor még ő se dolgozott. Jöttek a lakbérek, fizetni kellett. Elég
sok ruhám volt, de mindenem elment. Halál koszos lettem, mindig egy ruhában,
gyűrött ingben, kint aludni az erdőben, csupa gazos voltam, örökké fáztam.
Reggel korán azért még nyáron is hideg volt, harmatos a fű. Marhára kifáradtam.
– Kölcsönkért a nővérétől, hogy majd visszaadjuk, ha dolgozunk. Elment
dolgozni a Duna Konzervgyárba. Engem csak az építőiparba akartak felvenni,
mivelhogy nem volt lakásom, én meg oda nem akartam menni, mert úgy
éreztem, az megalázó meló. Cipeljem a téglát, maltert? Nem is fizettek volna
valami sokat. Végül már nem bírtam. Időközönként felcsempészett a lakására, és
ugyanazt a műsort csinálta, mint a muter annak idején: beágyazott. Otthon volt a
csaj, de nem vett észre, olyan csendesen aludtam állítólag. Meg se mozdultam
huszonnégy óráig. Hónapok után kerültem az ágyba.
– Nem volt már pénz se innen, se onnan, a nővére se adott, és akkor frankón
kéregettem az utcán. Megállítottam az első járókelőt, aki jött. Kiszúrtam, hogy
elég intelligens, és azt hazudtam, hogy elhagytam a pénztárcámat. Egy-két
forintokat kértem. Négy-öt járókelőtől összejött egy kiló kenyérre való, vagy
valamire, amit tudtam hozzá venni, de legtöbbször nem vettem semmit, mert
kellett a villamosra is. Megettem a kenyeret, utána frankón teleittam magam
vízzel. Nem mondom, hogy jóllaktam, megint éhes voltam nemsokára.
– Először mindenkitől kértem, ahogy jöttek, később kezdtem kielemezni a
dolgot: a fiatal srácok rendesebbek. Nem azért, hogy utálom az idősebb
korosztályt, de megvan róla a különvéleményem. Cinikusan lenéztek rám: mire
benyúlt a zsebébe a krapek, már el is tűntem a tömegben. Marha érzelgős
voltam, úgyhogy később kivetkőztem ebből az egészből. Nem tudott érdekelni,
inkább három napig nem ettem, de frankón, olyan volt, hogy megfájdult a fejem,
mert nekem mindig ott jelentkezik, ha éhes vagyok. Mentem, és olyan hülye
voltam, hogy állandóan fütyültem magamban. Nem lett tele a hasam, de
lokalizálódott valahogy, nem gondoltam rá annyira, viszont ha csendben
mentem, egyéb se járt az eszemben, csak az, hogy enni kéne, enni kéne, meddig
tudod ezt csinálni, mire jó ez, menj haza, te nem mehetsz haza, mert ha
hazamész, kiröhögnek, ez is elment, most meg visszajött… Többször
kijelentettem magamnak, meg a többiek előtt, hogy soha nem megyek vissza. És
nem tudott megrendíteni a fáradtság.
– Állandóan zaklattak a rendőrök. Jövök le a Szabadság-hegyről, szakad az eső.
Marhára fáztam. A Moszkva téren megittam egy liter hideg tejet reggel korán,
már ősz felé járt az idő. Amúgy is fáztam, a tej még megtetőzte, reszketek ott,
minden, egyszer csak odajön egy rendőr, mutassa a személyit, miért fázik úgy
maga? Mondom, ittam egy pohár hideg tejet. Na, üljön fel a villamosra, és
célozza meg Pestet, de meg nem lássam még egyszer Budán! Kénytelen voltam
felülni a villamosra, elmentem egy megállót, a másikra meg visszaszálltam.
Integettem a rendőrnek, hogy megyek vissza, Budára. Töprengett, üvöltött,
minden. Éppen csak nem csengette le a villamost.

– Na, aztán felfedeztem a csepeli temetőt. Bemásztam a kerítésen, lefeküdtem.
Tudtam, hogy ott nem háborgatnak, ide nem jön a rendőr, senki, nagyokat
aludtam, csak ne lett volna olyan hideg. De olyan fáradt voltam, hogy amint
lefeküdtem, elaludtam. Néha úgy megáztam, mint az ürge. Akkor kimentem a
francba, Csepelen is túl, kiteregettem a ruhámat, hogy talán szikkad valamit. Ha
Anci nem tudta volna időközönként kimosni, talán meg is tetvesedek. Sokszor
már arra gondoltam, bemászok egy kriptába, képes lettem volna, de ami a
legérdekesebb, hogy ez alatt az egy év alatt minden áldott nap kékre-zöldre
fagytam, mégsem fáztam meg soha úgy, hogy prüszköltem volna, mint most.
– Eleinte senkit nem ismertem meg, annyira lekötött az a csaj, pedig az éjszakát
jártam, és éppen úgy voltak link csajok, mint most vannak. Csak őt láttam
magam előtt.
– Mindenfelé jártam a munkaközvetítőknél. Ugyanaz a szöveg mindenhol:
sajnos, csak a Csatornázási Művekhez vagy az Építőiparhoz vagy a Mélyépítő
Vállalathoz. Menjek el lovakat pucolni a Soroksári útra. Anci is csinálta, jaj,
ilyen messze fogsz lakni a munkásszállón, hogy találkozunk, meg így meg úgy.
Néha velem jött, de mindig esett akkoriban, csuromvizesek voltunk. Olyan
undor fog el, ha meglátom ezt a Városmajort: rengeteget ültem ott a csajjal.
Voltak ilyen félig lehúzott rolók, elhanyagolt cuccok, oda álltam, hogy az eső se
verjen, a szél se fújjon annyira. Lehúztam a rolót belülről: úgy álltam ott, mint
egy gyufaszál a gyufásskatulyában. Összeesni se tudtam, mert szűk volt a hely.
Később találtam egy emeletes villát, felül volt a mosókonyha, oda szökdöstem
be. Falépcső volt, le kellett húznom a cipőt a kapunál, mert kopogott, mint a
szakramentom, a fa meg nyikorgott. Télen is úgy mentem fel mezítláb, reggel
meg már négykor pucolnom kellett.
– Az ember végeredményben akkor tudja meg, mi az, hogy nem félni. Ha most
visszagondolok rá, hideg futkározik a hátamon. Állandó jelleggel az erdőt
jártam: egy gondolat foglalkoztatott minden szürkület előtt, hogy minél
messzebbre, minél sűrűbb helyre tudjak bújni. Az élő emberektől féltem.
Bebújtam a legsűrűbb bokorba. Mit törődtem én vele, hogy mi van ott, csak a
szél ne fújjon annyira. Volt egy esetem, szintén itt, Budán. Fenn aludtam a
partoldalban, ahol két bokor összefutott, és olyan kis barlangszerűséget alkotott.
Oda jártam egy jó hétig. Telehordtam fűvel, letéptem még a nyáron, ősz felé
megszáradt. Frankó volt. Az eső ugyan vert, de a rendőröktől tökéletesen védve
voltam. Este tizenegy felé közelítettem meg ezt a kunyhót, de olyan rossz
érzésem volt, hatodik érzék, vagy hetediknek mondják. Egy szál gyufát
gyújtottam, és bevilágítottam, mert úgy tűnt, mintha lenne ott valaki. Egy
idősebb csaj volt ott. Akkor még nem tudtam, csak egy alakot láttam pokrócba
csavarva. Nem irtóztam tőle, abszolút nem érdekelt, ki van ott tulajdonképpen.
Elmentem öt méterre, ott is nagy volt a fű, megszáradt a lábán, és lefeküdtem.
Reggel arra ébredtem, hogy eszik valaki, mert volt ott egy vadalmafa, annak a
gyümölcsét zabálta a csaj. Ötvenéves lehetett.
– Na, végül elmentem a Gázgyárhoz melózni. Egy év után. Kint laktam a X.
kerületben, az Ács utca tízben, ahol az a nagy gáztartály van, és a Törökvész
úton dolgoztam, a Rózsadombon. Nem volt pénzem villamosra. Már hajnali
háromkor elindultam, csengetnem kellett a portásnak. Nem mondtam meg, miért
jövök ilyen korán, szeretem Budapestet, ilyeneket hazudtam, sétálni akarok, és
gyalog megyek a vízig. Közben gyalog jöttem a munkahelyemre egy hétig. Kaja
semmi. Pali legyek, ha nem igaz. Ásni kellett, mégiscsak erre a sorsra jutottam,
itt meg csupa kő a talaj. Elöntött a forró verejték, szédültem, meg mindenféle
bajom volt, pedig tudtam, hogy csak éhes vagyok. Azt a marha nagy
földdöngölőt emelgettem egész nap. Jött a dél, szalonnát sütöttek a parasztok,
mert mindenki paraszt volt. Nekem a nyálam csorgott. Kérdezték, hát maga nem
eszik? Á, mondom, megyek a boltba, tejet veszek, ezt, azt. Közbe elmentem, és
csináltam egy nagy kanyart, sétáltam. Amikor már nem figyeltek oda,
összeszedtem a kenyérhajat, amit eldobáltak. Vizet ittam rá, és így voltam egész
nap. Munka után nyomás gyalog az Istenhegyi útra. Na!
– Egy hétig melóztam, nem bírtam tovább, leszámoltam, hogy legyen valami
pénzem. Nem vették vissza a ruhát, se a bakancsot, hetven forintot kaptam
összesen: egyből megzabáltam, mert elhatároztam, hogy bármennyi pénzt kapok,
úgy jóllakok, hogy rosszul leszek. Ha kétszázat kapok, azt is megeszem.
Jóllaktam, de tényleg beteg lettem utána. Na és ott volt a munkásruha, mit
csináljak vele? Cipeljem? Megint nincs lakásom, hová tegyem? Kimentem a
Népszínház utcába, árultam a cuccot. Odajön egy pali, valami aktatáskát akart
adni érte. Mondom neki, ne hülyéskedjen, minek nekem az aktatáska, értse meg,
hogy éhes vagyok, az aktatáskát nem ehetem meg. Végül megegyeztem vele,
eladtam hetven forintért, pedig kétszázat vontak le érte. Nem érdekelt, örültem,
hogy túladtam rajta. A bakancsot is ugyanannyiért adtam el, potom áron. Már
annyira a terhemre volt, hogy elhatároztam, ha félóra alatt nem tudom eladni,
bedobom a szemétkosárba. Utána megbántam, hogy eladtam, mert szétment a
cipő a lábamon.
– Megint nem volt szállásom. Visszamentem a Gázgyár szállójára, de nem
mentem be. Átmásztam a kerítésen, lefeküdtem a gazba. Kovászos uborkát
hoztak a parasztok, agyagköcsögbe tették. Megettem az egészet, semmi nélkül.
Éregetett a barack, leszedtem egy nagy csomót a szomszédban, és mindjárt el is
aludtam. Barack és uborka, milyen fényűzés! Egyszer hallom, hogy kiabálnak:
ott fekszik a tolvaj, fogjuk meg! Bebújtam előlük az óvópincébe. Mélyen le
kellett menni, elhanyagolt lyuk volt. Ott toporzékoltak felettem, csak úgy
dongott a föld. Most volt itt, mondja az egyik. Hová lett, mintha a föld nyelte
volna el, gondoltam, az hát. De hamar meguntam, amikor csend lett, azt hittem,
elvonultak. Frászt, fenn álltak nagy csendben. Kijövök, kiabálnak, megvan,
megvan! Legalább két és fél méter magas az a kerítés, de úgy ugrottam rajta
keresztül, mint a leopárd. Éppen a szálló mögött megy a vasút, magas töltésen.
Jött egy tehervonat. Millimétereken múlt, hogy nem gázolt el,
keresztülszaladtam, de ők már nem tudtak, és legalább nyolcvan kupét húzott
maga után. Amíg vártak, én már árkon-bokron túl voltam.
– Elmentem a Százados úti kenyérgyárba, ahová később kerültem, de nem vettek
fel, mert nem volt lakásom, és munkásszállást nem tudtak biztosítani. Elmegyek
Csepelre, tudtam, egy nagy gyár van ott, mindenki ajánlotta. Biztos van felvétel.
Odajön egy krapek, azt mondja, nem akar kétezer-kétszázat keresni?
Dehogynem akarok, mi az, hogy. Na, jöjjön velem a meleghengerműbe. Ott is a
lakás miatt nem sikerült. Erre odajön egy pacák, azt mondja, nyolcforintos
órabére van, raktáros, és helyette kell egy ember. Motorral hurcolt egész nap,
hogy albérletet szerezzen nekem. Képtelenek voltunk szerezni. Millió egy
hirdetést megnéztünk, szöveg után is mentünk, mert csak úgy engedték volna el,
ha embert állít maga helyett.
– Nade a baracklopás után hagytam abba. A gondnok nyomozó volt a belügyből.
Találkozom vele egy jó hónap múlva, akkor se álltam különbül. Megismert a
villamoson, azt mondja, hát maga egy igazi csibész. Nagyon rosszul voltam
eleresztve, mondom. Egy hónap múlva még ott volt a bőröndöm a szekrényben,
tele könyvekkel! Mindig azon törtem a fejem, hogy menjek be érte. Nem
beszéltem senkivel, az uborkát is megettem, haragudtak rám a parasztok. Máskor
is kimentem: apró ketrecekben volt a kajájuk, szúnyogháló mögött. Benyomtam
vagy ötöt, és mindent kizabáltam. Nem maradt utánam más, csak romhalom.
Számolgattam, na, szabad szombat, nem szabad szombat, most lesz fizetésnap.
Tudtam, hogy mindenki elmegy a szállóból, legfeljebb egy-két léhűtő marad ott,
akinek nincs hová menni, de azok is kurva után néznek. Kiszúrtam, hogy csak a
gondnok volt otthon. Látom, nagyban főz, mert be lehetett látni az utcáról. Az
ajtókat sose zárták be. Bementem, és egy tűvel kinyitottam azt a link zárat. Nem
volt benne praxisom, de már annyiszor hallottam, hogy így kell. Kiveszem a
bőröndöt, nyomás elfelé. Ezért is volt egy balhém később, amikor már
dolgoztam. Kérdezték, mit hoztam el még a bőröndben. Elmondtam, hogy csak a
könyveket. Azokat is eladtam. Először csak egyet mertem elvinni, mert az járt az
eszemben, meggyanúsítanak, hogy loptam.
– De a legdisznóságosabb a dologban az, hogy mégiscsak az építőiparban
kötöttem ki. Nem bírtam már a csövezést. Na, ott megint ledolgozni egy hónapot
éhesen… Mindig jöttek, hogy én vagyok a legrosszabb melós, mert én olyan
lassú vagyok, de azt nem tudták, hogy dolgozok, egye meg a fene azt az
elmebeteg fejüket. Olyan éhes voltam, hogy majd leszédültem a hetedik
emeletről, soha nem mertem kiállni az állványra, pedig nem szédültem az
életben, és most se szédülök. Örökké a szitkozódás, alig vártam a fizetést. Akkor
még beoltottam magam egy olyannal, hogy könyveket hoztak a szállóra,
vegyünk részletre. Nahát, hogy belefojtsam valamibe a keserveimet, vettem vagy
ötszáz forint értékű könyvet. Ellopták az egészet, én meg nemsokára kiléptem, és
átmentem a kenyérgyárba. Jó sokára felfedezték, hol dolgozom, és kamatosan
kellett megfizetnem az egészet. Milyen dühös voltam, nem olvastam ki egyiket
sem, mert ellopták a bőrönddel együtt! Szar idők voltak ezek, háromszor
akartam öngyilkos lenni.
– Anyámról semmit sem tudtam kilenc hónapig. Egyszer aztán kapok tőle egy
levelet, nem is sejtem, honnan tudta meg a címemet. Két sor állt benne: azonnal
gyere haza, különben itt van a papír. Sorozásra kellett mennem Sátoraljaújhelyre.
Megyek fel a csajhoz, mondom neki, mi a helyzet. Sír, minden, sétálunk lefelé az
Istenhegyi útról, úgy este, tizenkettő felé. Állt így oldalt egy félig épített ház,
barackfák az udvaron. Benéz, látja a nagy barackokat, azt mondja, úgy
megkívántam! Én meg, mint a jó kopókutya, mondom, hozok neked, várj meg itt
a bodzabokor mellett. Bemegyek, leszedek egy csomót, visszamegyek, két
rendőr. Na mi az, lopunk, lopunk? Nem loptunk, mondom, hanem állapotos a
menyasszonyom, és nagyon megkívánta a barackot. Bevallom őszintén,
leszedtem egy fél kilóra valót. Volt az két kiló is. Mit lehet csinálni, mondom,
vigyen az őrsre, jelentsen fel, bánom is én. Azt mondja, mutassa a személyi
igazolványát, beviszem az őrsre. De nem tudott bevinni, mert tizenkilencedikén
kaptam meg a papírt, és huszonegyedikén kellett Sátoraljaújhelyen
jelentkeznem. Kiszámolta a mafla, hogy kétszázhúsz kilométerre van Tokaj, meg
ahhoz még negyvenöt Sátoraljaújhely, hát egy napig kell utaznom, mire
hazaérek. Elengedett.
– Egy fillérem nem volt. Kikísér a csaj az állomásra, felülök a vonatra, jegy
nélkül persze. Bevágom a szunyát. Közbe vettem egy cipőt vagy egy szandált,
mert az a másik már szétment. Kilencvenforintos parafaszandál volt, mert többre
nem futotta, az is negyvenkettes, mert nem volt nagyobb abban a kurva
áruházban, az én lábam meg legalább negyvenhárom és feles. Úgyhogy a lábam
ujja is lelógott a porba meg a sarkam is. Kiszakadt a zoknim eleje, hátulja.
– Na, felszállok a vonatra egy koszos zakóban meg egy gyűrött nadrágban. Nagy
tömeg. Alszom, mondom, ha jön a kalauz, nem figyelek oda. Nagyban csinálom,
egyszer csak megráz Aszódnál. Kérem a jegyeket. Mondom, nekem nincsen.
Hogyhogy nincs? Nincsen. Mutatom neki a papírt, mindenféleképpen haza kell
jutnom, bármi áron is, írja fel az adataimat, büntessen meg, majd kifizetem, de
haza kell mennem. Hát ő nem csinál semmit, olyan nagy távolságra nem visz el,
le kell szállnom. Leszálltam Aszódnál. Bemegyek a váróterembe: tele volt
léggyel. Kérdezem a baktert, mikor jön a következő vonat, azt mondja, hajnali
négykor. Úristen, mondom, és egy lélek nem volt ott, de légy az annyi, hogy
majd megettek. Nem tudtam aludni. Jön a vonat négykor, felszállok, mondom, a
szentségit, ezzel majd eljutok valameddig. Ingajárat volt, csak Hatvanig ment, az
egy megálló. Tudtam, hogy három kupé jut egy kalauzra, tudtam, merre ment, és
mégis ott volt, alighogy felszálltam. Na kérem, hová utazik? Mondom, értse
meg, haza kell mennem, az előbb is leszállítottak. Jó, az előbb volt! Ő nem tud
mit csinálni, különben is ingajárat, le kell szállni. Hatvanban odamegyek egy
rendőrhöz, előadom a problémát, mutatom neki a katonai szöveget. Kérem, ez
nem a mi témakörünk. Az isten rohasszon el benneteket, ha nem a tiétek!
Bemegyek a forgalmi irodára, mondom, értsék meg, haza kell jutnom. Kérem,
mi ebben a kérdésben semmit nem tehetünk, beszéljem meg a kalauzzal. Jön egy
vonat reggel, fölszállok azzal, hogy erről le nem szállok, akármi történik.
Erőszakkal levetetnek Turán egy rendőrrel. Az meg tele cigánnyal. Annyi
cigányt életemben nem láttam. Kérdem, mikor jön a következő? Három óra
hossza múlva. Egyetlen váróterem, kis kápolnaszerűség, semmi hang, semmi a
világon, ott ültem, és azt hittem, hogy soha nem lesz vége. Közben a sok fel-
leszállogatásnál széjjelszakadt a szandálom. Úgy kértem egy spárgát,
becsületszavamra, hogy átkössem. Jön egy vonat, kérdezem a kalauzt, ez
milyen? Ez gyorsított személy, azt mondja, sebes a rohadt. Nem áll meg, csak
valahol Nyékládházán és Füzesabonyban. Felszállok, nézek kifelé az ablakon,
mint aki jól végezte a dolgát. Jön a kalauz, jegyeket. Oda se figyeltem. Meglök
kétszer is, jegyeket! Én, mint aki süketnéma. Nem szólt utána semmit, vagy azt
hitte, hülye vagyok, vagy mit tudom én, elég toplákul néztem ki, az tény. Eljutok
Füzesabonyig, ott megint leszállok: már másfél napja utaztam, és még nem
voltam sehol. Kezdtem ideges lenni. Jött egy vonat, az bement Miskolcig.
Gondoltam, onnan már autóval vagy ökrös szekérrel is hazajutok. Közben nem
kajáltam semmit, ez nálam luxus volt. Miskolcon összekéregettem tíz forintot
azzal a szöveggel, hogy kérem, haza kell jutnom, itt az idézésem. Mindegyiktől
két forintot kértem. Hogyne kérem, nagyon természetes, szívesen kisegítjük.
Amikor megvolt a tíz forintom, láttam, zabálják a virslit. Nem tudtam, mi
legyen. Jegyet vegyek vagy ennivalót? Úgy döntöttem, hogy eszem, le van
szarva a jegy, mondom, ha idáig eljöttem jegy nélkül, ezután is elmegyek.
Felszálltam jegy nélkül. Elmegyek Szerencsig, onnan már csak huszonegy
kilométer. Na, mondom, összelejmolok öthúszat. Ennyi kellett volna már csak,
hogy eljussak hazáig. Százezren voltak a váróteremben, és mégse tudtam
megszerezni a pénzt vonatindulásig, pedig fél óra volt még hátra. Egy megállóra
tudtam venni, két forint valamennyiért. Lekezel a kalauz, mondom, úgy
csinálok, mintha elaludtam volna. Odajön hozzám a következő megállónál, azt
mondja, mi az, maga nem szállt le? Rég lejárt a jegye! Hogyhogy, mondom, jaj,
tényleg! Csinálom az arénát. Na jól van, ne izgassa magát, azt mondja,
megbüntetem! Büntessen meg, de akkor hazavisz? Haza, azt mondja.
Megbüntetett harminc forintra.
– Nagy topisan hazaérek, anyám nem ismert meg. Otthon maradt néhány ruhám,
abba mentem el Újhelyre. A nővéremről is megvan a véleményem, utálom az
egész családomat. Felőlem el is temethetnék, egy könnyet nem tudnék egyikért
sem ejteni. Ők biztos megsiratnának, de tudom, hogy képmutató sírás lenne.
Most, amikor Pesten volt a nővérem, megcsókolt, és hozzákezdett bőgni,
mondom, ne bőgjél nekem az utcán, mire bőgsz itten? Engem nem tudnak
meghatni, és ugyanígy vagyok a muterral is. Ugyanabban a szétszakadt
szandálban mentem el Sátoraljaújhelyre, pedig volt vagy húsz cipőjük. Nem
adott egyik sem, pedig látták, hogy mi van. Nem kértem, tudatosan, de azért
elvártam volna, mégis a testvérem. Elmegyek… hát már elérzékenyülök, az
istenit, hol van a gyufa? Elmegyek a sorozásra, látom ezeket a parasztkölyköket,
mind tele táskával, zabáltak, mint az állatok. Nekem egy fillérem se volt, és
reggeltől estig ott tartottak. Még jó, hogy amikor jöttek nekem a dumával,
vigyázz, meg erőt, egészséget, köptem egyet, és nem álltam fel velük egyszerre
sohasem. Nem éreztem magam közéjük valónak. Mellemre tűzték a kokárdát,
hogy izé, most mi vagyok, hát mi voltam, egy nagy rakás szar! Aztán
hazajöttem, a muter se melózott, akkor volt ez a hülye mizéria, állandóan
létszámcsökkentést csináltak a gyárakban meg mindenhol, és a mutert is kitették.
Leállnak sírni mind, a nővérem is, hogy ne menjek vissza. Engem is elfogott a
sírás, de csak azért, hogy milyenek. Tudtam, a muternak nincs pénze, mert
valóban nem volt. Mondom a nővéremnek, adjon legalább ötven forintot, hogy
vissza tudjak menni. Nem adott, azt mondta, nincs, pedig négyezret keresnek a
férjével együtt. Mondom a muternak, kérjél kölcsön, megküldöm. Kért, de én ezt
soha nem tudom elfelejteni. Azért mondom, nekem ne sírjanak, amikor már
huszonhat éves vagyok, és tudom, mit akarok. Akkor bőgtek volna, amikor a
világra hoztak, meg amikor törődni kellett volna velem, és ők nem voltak sehol.
Tökéletesen egyedül érzem magamat.
– Na, és visszajövök nagy örömmel, hogy vár a drága menyasszonyom.
Következő szituáció. Itt, a Városmajorban, mintha most is előttem lenne: áll a
pad előtt. Odamegyek, megcsókolom, semmi viszonzás. Mondom, biztos rossz
kedve van, bánkódik a katonaság miatt. Azt mondja, tudod mit, Bandi, nincs
annak értelme, hogy mi együtt járjunk. Így. Mondom, hogyhogy nincs értelme?
Meg vagy te őrülve? Marhára összevesztem vele, bőgtem, mint egy szaros
kölyök. Na, akkor megsajnált, most már tudom, hogy csak megsajnált.
Felmegyünk a hegyre, mivel bizonyítsa be, hogy szeret? Hanyatt dobta magát.
Így, te buta, úgy, te buta, meg ez meg az. Szent volt a béke, nem töprengtem
semmit, örültem, hogy újra jók vagyunk egymásnak.
– Azt mondja nekem egyszer, várjál meg holnap hatkor a fogas megállójánál.
Rendben van. Várom, nem jön. Másnap ugyanott várom, nem jön. Tudtam, hogy
erre jár mindennap. Nem jött egyszer sem. Egy hétig így volt. Nem tudtam
elképzelni, mi történt vele. Felmegyek hozzá reggel nyolckor, nincs otthon,
pedig tudtam, hogy éjszakás. Elfutok a nővéréhez a XXI. kerületbe, nem látták
hetek óta. Kimegyek a munkahelyére, tudtam, hogy este tízre jár dolgozni. Jön
egy nagy teherautó, benne a barátnője, ő meg két krapek. Elbújtam oldalt a
palánk mellett, hogy ne vegyen észre. Kiszállnak az autóból, nagy smár, nagy
csók. Összeomlott bennem az egész világ, épp hogy csak oda nem mentem, és le
nem szurkáltam őket. Berohant, én meg ténferegtem az utcán, és marhára
bőgtem, ahol nem látott senki. Borzasztó érzéseket éreztem.
– Fél tíz volt, mire visszaértem az Istenhegyi útra, leültem a lépcső mellett a gaz
közé, onnan láttam az utat, a villany is égett, minden. Közben bőgtem egy
csomót, aztán újra reménykedtem. Így ment órák hosszat. Éjjel tizenkét óra.
Egyszer csak hallom, hogy megáll egy kocsi, de az már nem teherautó volt,
Wartburg vagy milyen. Kiszáll a két csaj, két krapek: azok is mások voltak.
Olyan harmincévesek, nagydarab mind a kettő. Azt mondja az egyik, siessetek,
öltözzetek át, várunk! Mindent hallottam, nem voltam messze tőlük. Ahogy
felfelé jöttek a sötétben, eléjük léptem. Mondom neki, mi van, te szemét, rohadt
kurva? Amilyen hangosan csak tudtam. Te rohadék, mondom, kedvem volna
megölni téged. Mindennek lehordtam, a legtrágárabb szavakkal. Kiálltak a lakók
az ablakokba. Te piszkos, mondom, én éjjel-nappal az utcán vagyok, éhezek
miattad, te meg autóval hurcoltatod magad? Hetekig várlak reménykedve,
ahelyett hogy megmondanád, mi a helyzet? Ha nehéz is lenne elválni tőled,
akkor is inkább szépen magyarázd meg, mi van, de ne ejtsél kétségbe, hogy mit
tudom én, mi is van veled. Jaj, mondtam én annak mindent! Azt mondja, inkább
öljem meg, de ne beszéljek így vele. Lejáratom a lakók előtt. Érdekel engem,
vágjanak ki! Borzasztó ideges voltam, az életben nem beszéltem így vele. Szinte
dilis voltam, már egész nap úgy spannoltam magam, gondolkoztam, hogy mit is
mondjak neki, és végül abban állapodtam meg, hogy mindennek lehordom, ami
a számra jön. Na, azt mondja, ha ilyen vagy, akkor jó, szervusz! Elindul a két
krapek felé. Marhára sértette az önérzetemet, mondom, ennyire megalázni
valakit, az már mégis sok! A két krapek: mi az, már visszajöttetek, tették, mint
aki nem hallott semmit. Be akarnak szállni a kocsiba, elkapom a csajt, mondom
neki, mars haza, előttem! Ment is szó nélkül, a barátnője kezdett szövegelni:
takarodj innen, te senkiházi, nem parancsolsz neki, mit gondolsz, majd
tönkreteszi magát veled, meg ez meg az? Lekevertem neki egy marha nagy
pofont. Összeesett. Felérünk a harmadik lépcsőfokra, utánam ered a két krapek,
dirr-durr, ütnek. Akkor még felül voltam, csak hátulról ütöttek tenyérrel, ököllel,
mit tudom én. Megfordultam, lerugdostam őket a lépcsőről. Az egyiket szájba
rúgtam, orrán-száján spriccelt a vér. Kerestem egy karót, mondom, agyonverlek,
te strici! Kikerültünk az utcára, mert azért csak erősek voltak, én meg hol ettem,
hol nem, idegileg is kivoltam. Jó félórát verekedtem velük az utcán. Ezek talán
nem is akartak annyira ütni, inkább magyarázták, hogy mi van. Én viszont,
amilyen nagyokat csak tudtam, orrba- szájba vágtam őket. Végül ők se vették
tréfára a dolgot, valamelyik orrba vágott, én is vérezni kezdtem. Nem estem el,
csak megszédültem, a csaj meg kiabált, az is mindig engem fogott, és ahányszor
megfogott, annyiszor tudtak pofán vágni, mert nem akartam félrelökni, még
akkor is ilyen hülyeségek jártak az eszemben. Végül mégis eldobtam magamtól,
hogy forogni tudjak. Kiabáltak, rendőrség! Közben alulról, felülről jöttek az
autók, de mivel középen verekedtünk, nem tudtak elmenni. Leállt a forgalom. A
két első autó a pofánkba világított, fiatalok ültek benne, élvezték a műsort.
Meglátom a rendőröket, menekültem, mert nem melóztam. A két krapekot
elfogták, utánam is futott az egyik. Én meg végig a fogas sínein, mint az őrült.
Semmit se láttam, elestem még ráadásul, lejött a bőr a tenyeremről, felszakadt a
nadrágom, borzasztóan néztem ki. Lemegyek a fogasmegállóig, volt ott egy
forgalomirányító csaj, aki ismert, és tudta, hogy Ancival járok. Mi van magával,
kérdi, á, mondom, semmi. Bementem hozzá, megmosakodtam, ahogy tudtam.
Nem mertem felszállni a fogasra, sehová, mert úgy néztem ki, mint aki most jött
Auschwitzből, a kéményen keresztül.
– Másnap aztán felmentem, azzal az elhatározással, hogy megölöm azt a dögöt.
Bezörgök, tudtam, hogy csak ő van otthon. Ki az? Mondom, én. Nem engedlek
be, mert megölsz. Meg hát, mondom, azért jöttem. De így meg úgy. Mondom,
nem öllek meg, de ha nem nyitod ki az ajtót, úgyis betöröm, az egész házat
széjjelrombolom! Kinyitotta. Letérdelt elém, úgy kért bocsánatot.
Elmagyaráztam neki, mi a helyzet, hogy teljesen tönkretett. Azt mondja, ő nem
volt jóba velük, ilyen szöveg, persze nem hittem én azt el. Borzasztóan bántott,
évekig nem tudtam nyugodni. Két évig visszagondoltam rá, erősen. Leveleket
írtam, aztán mindig elvittem a postaládáig, széttéptem, és bedobtam a
szemétkukába. Máskor felmentem a lakására, a partoldalból be lehetett látni az
ablakon, láttam, ott fésülködik, minden. Néha azt hittem, nem bírom tovább,
odamegyek, és szólok neki, de mindig legyőztem magamat. Sikerült. Ez volt a
szerelmem.
– Amikor az építőiparban melóztam, a munkásszálláson nem volt fürdőszoba,
frankón egy rossz lavórban mosakodtunk. Húszan szobroztunk előtte, mire az
utolsóra rákerült a sor. Hideg víz, télen-nyáron egyaránt. Volt egy cipőm, talp
nélkül, meló közben rongyokat csavartam rá, mint románok a bocskorra.
Gatyában mosakodtam, mert mindig csupa malter voltam, pedig aligha csináltam
valamit. Elég az hozzá, volt ott egy éjjeliőr, Béla bácsinak hívták, az mindig
bejött, és nézte a társaságot. Azt mondja nekem egyszer, meghív vacsorára.
Mondom, nem érek rá, randevúm van satöbbi, közben meg az éhség gyötört.
Ugyan, azt mondja, elmehetnénk a Királyhágóba.
– Filozofáltam, hogy miért akar ez engem meghívni, amikor nem ismerem? Ki
ez a krapek végül is? De legyőzött az éhség: a legnagyobb vadat is sírba dönti.
Gyerünk!
– Felmegyünk a Királyhágóba, az első szórakozóhelyem volt Budapesten.
Voltam ugyan kisebb presszókban, táncos helyen még nem. Szövegelt az öreg,
menjél táncolni, persze rühelltem, mert olyan rossz volt a cipőm, ilyen rácsos
szar, beleizzadt a lábam, nem lehetett pucolni se, borzasztóan nézett ki.
Nadrágom is link, az ingem varrott satöbbi. De mégis én vagyok a legszebb a
teremben, meg ez meg az, bemutatott egy csomó barátjának. Csupa vén szaros.
Mit tudtam én, hogy kik ezek? Eljövünk, minden, éjszakára visszament őrködni,
de legalább háromszáz forintot elköltött. Azt mondja nem számít, hatezret keres
havonta. Mondom, hogy? Hát van neki egy műanyagos bátyja, fésűt, kefét meg
ilyen apró dolgokat csinál, ez a divat. Jól van. Én aztán nem firtattam, felesleges
ezen vitatkozni, van pénze, és kész. Elég az hozzá, még egy húszast a zsebembe
nyom, mondom, miért adja ezt? Hogy vegyek magamnak valami kaját. Jól van,
elváltunk.
– Másnap megint jön, hová megyünk vacsorázni, a Kékgolyóba? Mondom, értse
meg, találkoznom kell a csajjal. De akkor is. Jó, elmegyünk a Kékgolyóba, nagy
vacsora, bor, minden. Akkoriban tisztán ittam a bort, egyenesen az üvegből.
Szégyenkezett miattam.
– Legalább két hónapig ezzel foglalkoztak. Az egyik felajánlotta, hogy vesz
nekem egy ruhát, és majd részletre kifizetem. Vett egy frankó fekete kamgarn
öltönyt, cipőt, jól néztem ki. De nagyon bő volt a szára, akkor meg tré volt a bő
szárú nadrág. Nem baj, azt mondja, van egy szabó barátja, az ingyér
megcsinálja. Rendben van. Simogatják rajtam a szerelést, milyen jól néz ki, én
vagyok a legfessebb, ilyenek. Na, végül mi sült ki a dologból, menjek fel hozzá
aludni, mert mondtam, hogy nincs albérletem. Az albérlet nem olyan nehéz
dolog, van egy haverja, aki mindenhez ért, majd szerez nekem. Bemutatott egy
krapekot, ötdioptriás szemüveggel, úgy nézett ki, mint az áspiskígyó. Szerzett is,
annál a szabónál, aki megcsinálta a nadrágot. Kis késdobáló kégli az ötödik
emeleten, olyan ráépítéses szoba, a padló majd leszakadt a földszintre.
Felmegyünk, nagy vacsorák, igaz, hogy kicsi volt a kégli, de pompásan éltünk.
Nem kell semmit fizetnem, majd ha lesz pénzem, az első hónapban megengedi,
hogy ingyen lakjak. Öt helyre jártam kajálni, híztam, mint a disznó. Mindegyik
adott pénzt is, az egyik ide csalt moziba, a másik oda színházba, féltékenyek
voltak rám. Előkelő helyekre jártunk, Astoria grill, Royal, két-három taxival
mentünk minden áldott este. Hiába volt telt ház, mindig kaptunk üres asztalt.
Főúr! Igenis, kérem, hányan vannak? Nyolcan. Tessék parancsolni, jöjjenek.
Ettünk, ittunk, és minden presszóban találkoztunk más buzikkal is. Néz
valamelyik, Béla bácsi meg odaszól: na, mi van, tetszik a fiú? Szép fiú, meg
ilyenek, majd lesült a pofámról a bőr. Te rühes állat, mondom, de annyi erőm
sose volt, hogy megszakítsam velük a kapcsolatot, mert kellett az anyagi
támogatás. Mondom, a szöveget csak kibírom, akárhogy is van. Még mindig
jobb, mint melózni. Százas borravalókat adott a pincéreknek, pedig link szöveg
volt a műanyagozás, ő csak megvett ilyen dolgokat, aztán eladta a trafikokba
dupla áron.
– Kevés munka, a munkahelyen állva aludtam, órákig lődörögtem valahol, így
ment ez egy darabig. Akkor aztán elkezdték, először az öreg, akinél laktam.
Hallottam-e már ilyen dolgokról? Mondom, még gyerekkoromban, valami
rémlik, de nem vagyok tisztában vele. Nem is voltam. Elkezdi magyarázni,
minden. Azt mondja egyik este, aludjak vele. Én aztán nem, férfival nem tudok
aludni. De így meg úgy. Ad egy százast. Na és, mondom, mit kell akkor
csinálnom? Semmit, csak aludjak. Lefekszünk, elkezd fogdosni. Piás voltam egy
kicsit: mindig be akartak rúgatni, csak nem tudtak, mert telezabáltam magam jó
fűszeres kajákkal. Azt mondja nekem, lazítsam el a testemet, mint egy EKG-
vizsgálaton, de olyan undorító volt, hogy szörnyű, hörgött, mint egy kandisznó.
Szépen elkezdem neki magyarázni, hagyjon engem békén, én ezekkel a
dolgokkal nem vagyok tisztában, csajokhoz járok annyit, hogy menni is alig
bírok, még csak ő hiányzik nekem, és jól nézek ki. Így aztán ott is tragikussá vált
a helyzetem. Nem szólt semmit, ült az ágyam mellett, és nézett. Úgy tettem,
mintha aludnék, mert kíváncsi voltam, mit csinál. Később tudtam meg, hogy már
hetek óta nézeget, mert állítólag akkor vagyok nagyon szép, amikor alszom. Le
vagy szarva, gondoltam, csak ülj. De végül mégis meguntam, egyre jobban
elhanyagoltam, ő meg elkezdett arénázni: nem a pénzért kell az albérlő, meg ez
meg az. Mondom, akkor miért kell? Mert egyedül érzi magát, sakkozni akar
valakivel, kártyázni.
– Béla bácsi egyenesen szerelmes lett belém. Azt mondja, menjek hozzá lakni,
hagyjam ott ezt a bolondot, nem nekem való. Rendben van, elmentem. Ő egy
pincelakásban lakott, ott, ahol most én. Neki se fizettem semmit, tollakat adott
nekem, fésűket. Nem nyúlt hozzám, de mondogatta, hogy megőrülök érted, így
meg úgy, a világba szerelmes volt. Eh, mondom, gyere! Kivette a műfogsorát, és
jött.
– Én is megkedveltem a krapekot, nem utáltam, sőt megszerettem, sokkal
jobban, mint a fateromat. Most is azt mondom, halál rendes volt. Nézz oda, azt
mondja, nekem vannak menő meleg barátaim, akik tele vannak pénzzel. Jóképű
srác vagy, sok mindent elérhetsz az életben. Rendben van, mondom, rájöttem,
hogy nem is olyan rossz ez az egész, a tripperektől meg vagyok kímélve, és
omlott a pénz.
– Elvitt a fürdőkbe, a Széchenyi fürdőben kezdtem a pályafutásomat, ugye,
mondanom se kell. Jöttek, mint a polipok. Mondom az öregnek, itt van egy,
csalogat, mit mondjak neki? Azt, hogy egy kiló. Hatvankettőben nagy pénz volt
egy kiló, és egy nap megcsináltam öttel is. egy kiló, mondom. Ezek meg
elújságolták egymásnak, ilyen jó a srác, olyan. Egyre több kliensem lett.
Osztályvezető a minisztériumból, ez meg az. Kezdtem elhagyni a pitiáner
buzikat, csak az entellektüelekkel mentem már el.
– Na, aztán vége lett ezeknek az ügyeknek is, visszavonultam. Mondom, ezt is
megpróbáltam, de nem lehet a végtelenségig csinálni, még elrontanak frankón,
mert mindenkiben vannak ilyen hajlamok. Az öreget is leállítottam otthon.
Megsértődött, de továbbra is gondoskodott rólam. Ahányszor felkeltem, kipucolt
cipők vártak, kivasalt ingek. Patyolatba hurcolta a ruhámat, egy fillérembe se
került. Később látta, hogy semmi kapcsolat nincs közöttünk, gondolta, mégse
lesz ez így jó. Felírogatta a számlát. Egy tea, egy forint, egy szelet zsíros kenyér,
ötven fillér. Gondoltam, ez semmi, egy ötven? Nos, Bandika, akarsz ebédelni?
Akarok. Rántott hús burgonyával, húsleves, tizenöt forint. Egye fene, mondom, a
vendéglőben is elfogy ennyi. Így ment ez egy hónapig. Nézem a számlát,
nyolcszáz forint, de nem fogyott, inkább mindig több lett, úgyhogy legalább
három évig csak adósságra dolgoztam. KST-t1 fizettem, én hülye, gondoltam,
csináltatok egy jó öltönyt, aztán kevesebb lett, mint az adósságom. Addigra
felment kétezer-kétszázra.
– Rájött az öreg, hogy nem is olyan rossz üzlet ez. Tudod, mit, azt mondja,
felveszünk még egy albérlőt, és akkor nem kell eljárnom dolgozni. Felvettük a
Jóskát, ez egy bunkó kölyök volt, parasztgyerek. Én már régebbről ismertem,
mert amikor külön élt fater a mutertól, az ő anyját vette feleségül. Felhoztam
Pestre, mondom, elromlasz vidéken, gyere fel, frankó életed lesz. Klassz csajok
satöbbi, beoltottam a szöveggel. Több se kellett neki, feljött, elment a
Gördülőcsapágy Ktsz-be, iskolába járt, letette a szakmunkásvizsgát, lakatos lett.
Kitűnő. Utána jött a Muha Tibi, az sofőrgyerek volt, dilis egy kicsit, szifiliszes,
és végül a Pali. Az még egy hülye. Így voltunk ott négyen.
Hordtuk a csajokat, egyik tripper a másik után, a Tibi ment a rendelőintézetbe, a
Pali jött, tényleg így volt mindig. Jól ismerem ott a főorvost, az is engem. Az
öreg meg már valóságos kifőzdét tartott nekünk, mert valamikor szakács volt,
kitűnő kajákat főzött. Hitelbe ettünk, de mindig felírta. Csinálta a diliket. Tessék,
azt mondja, négy albérlő van nálam, és kölcsönt kell kérnem a villanyszámlára!
Egyikünk se fizetett. Mondom neki, Béla bácsi, én most hazautazom. Jól van,
téged megértelek. Jön a Pali, na, Palika, mennyit kerestél? Erre odaad neki egy
borítékot, és egy nulla volt ráírva. Az sose dolgozott, mindig csak moziba járt.
Hallom a Jóskát, mi úgy hívtuk, Sivák, káromkodik már a lépcsőházban,
mondom neki, mi van, te hülye? Képzeld, az anyjuk istenit, itt a végelszámolás,
négy forint, vettem rajta egy Tervet! Jön a Tibi, kiderült, hogy már két hete
kilépett. Begorombult az öreg, hátracsapta az ajtót, fölkapott egy nyújtófát,
takarodjatok a francba, elegem volt belőletek! Kurvákat hordtok, azt akarjátok,
hogy kitiltsanak a lakásból, el innen! Menekültünk, mehettünk, ahová akartunk.
Felmentem egy csajhoz a Hűvösvölgybe, akit aznap szedtem fel. Egy hétig nála
hédereztem, de kaja nélkül, onnan is jártam dolgozni. Az öreg meg már
kerestetett a rendőrséggel, hogy mi van velem. Megint visszamentünk.
Következő hónapban ugyanez a szituáció. Fizetés helyett hazamentünk négy
darab csajjal. Az öreg a konyhában ült egész éjszaka. Jött hozzá egy strici, azzal
volt. Micsoda krapekokat szedett fel, fantasztikus, valami jól öltözöttet sose
hozott, csak ilyen koszos lakatosokat, nem látszottak a zsírtól meg a mocsoktól,
építőipari segédmunkásokat, csöveseket. Kimosta a gatyájukat, varrogatott
nekik. Reggel belöki az ajtót, kifelé innen, felkelni! Persze hulla fáradtak
voltunk, az istennek se akartunk kibújni az ágyból. Lerángatja a takarókat, ordít,
csapkod, mi meg mint az őrültek, mint a riadó a honvédségnél, két perc alatt fel
voltunk öltözve, a csajok is mind, nyomás! Így ment végig, két nap csend, öt nap
hülyeség. Azt mondja egyszer, Bandika, te ettél a lekvárból? Én, mondom, tudja,
hogy nem szeretem az édességet. Jön a Pali. Hát te, Palika? Én nem. Tibike?
Itthon se voltam. Józsika? Tudja, hogy túlóráztam, Béla bácsi… Megfogta, és
úgy odavágta, hogy felfröccsent a plafonra. Alszom egyszer, nagy dübörgésre
ébredek. Dörög, szakad minden. Kipislantok a paplan alól, egy szék repül a
szobában, két perc múlva meg egy tejesüveg vízzel együtt. Mi ez, mondom,
földrengés, hát az öreg stafétázik, mert bepöcköltük a csikkeket az ágy alá.
Behúzom a fejemet, mondom, ez még fejbe vág, tettetem, hogy hrrrr, hrrrr,
alszom, egyszer csak lerántja a takarót, takarodj, te átkozott, ne is lássalak!
– A Marx térre jártunk, a presszókba. Kezdtük a Bonbonnal, Trojka, Tavasz,
Keringő, Savoy, ahány simlis hely létezik, mind végigjártuk. Felszedtük a
kurvákat, ez volt minden célunk akkor. Mindennap egy másikat, mindegy,
milyet. Felszedtem egy negyvenéves utcaseprőnőt is. Reggel aztán kirúgtam.
Először a Sivák elégelte meg a balhét, beiratkozott valami iskolába. Az mindig
nyakkendőt kötött, változatosan öltözött, egyik nap az én ruhámat vette fel,
másik nap a Paliét. Elismeréssel nyilatkoztak róla. Belépett a KISZ-be, aztán
megismerkedett egy csajjal valami irodalmi esten, el is vette feleségül, de egy
kutyaütő bányarém. Most kölyök forog a hasában, hat hónapos a majom. Sivák
jó is erre, férjanyag. Mucikám így, Mucikám úgy, mindig csalta a nőjét befelé,
nem úgy, mint én, hogy gyere, nem érted, ne állj meg itt, kijön a házmester, és ad
neked! Bejön végre: nézd, mondom, aki ide belép, adjon fel minden reménnyel.
Felugrott, hogy kimászik az ablakon, de ott rács van. Sikolt, kiabál, segítség!
Puff egy pofon, lezuhan az ágyra. Utána meg kiment az utcára, és pont
összefutott egy rendőrrel, szerencsémre egy jobbindulatúval. Azt mondja neki,
megerőszakoltak ebben a házban, kicsoda, micsoda, csinálta ott az arénát, én
meg a folyosóról hallgattam. Melyik az a ház, hol van? Lehozta a rendőrt, persze
bezártam az ajtót, nem tudott bejönni. Mit szélhámoskodik maga, ez pince, ha itt
erőszakolták meg, jól tették, miért jött ide? Jobbindulatú volt, de ügyet is
csinálhatott volna belőle. A Sivák, az nem. Mondom neki, hogy tudsz ennyit
rimánkodni egy nőnek, aki vérzik, mint Kína? Küldd el a francba! Már fél órája
dekkolt a csajjal a kapuban, irtó simlis szövege volt, gyere fel, Mucikám, te édes,
te drága, aztán nem is fel kellett menni, hanem le. Bekacsintottam vagy
húszezerszer, már teljesen vak voltam az egyik szememre, végül begurult, és
elküldte, takarodj innen! Mindjárt ráhajtottam. Nézd, Klárikám, mondom,
tudom, hogy nem jó nálad a Sivák, de itt vagyok én, a bátyja – mert ha
odavittem egy csajt, ezek is mindig arra hivatkoztak, hogy az öcséim. Hát ez
még nem jelenti azt, hogy izé, mondja a csaj, majd esetleg egyszer… de közben
elvette ez a hülye. Milyen dili volt ott is, már ekkora hajjal mentem a lagziba.
Van egy nővére a Klárinak, valami csúfság. Jó alakja van, de olyan a feje, mint a
honvédkulacs. Táncolok vele, szorongatja a kezemet, nagy tangó, ez, az. A Sivák
anyja meg egy nagy parasztnő, százötven kiló. Jön, hogy vigyem el őt is. Én,
mondom, ne csináljon hülyét belőlem, ez éppen olyan, mintha egy medvét
kérnék fel az állatkertben szvingelni. Megsértődött, de hát akkor már elég piás
voltam. Klári berúgott, én mentem vele haza taxival, hogy elhozzuk a bőröndjét
az anyjáéktól. Odamegyünk, nincs kulcs, az apja ellenezte a házasságot, bezárta
magára az ajtót, és berúgott, mint az állat, négykézláb járkált körbe a házban.
Verem az ablakot, hogy majdnem beomlott rámástól, mondom, ez biztos
felakasztotta magát bánatában, gyerünk vissza, taxi ide, taxi oda, ötszáz forint
sehol. Még egy ilyen esküvő, és tönkremegyek.
– A Pali persze mindig pénzhiányban szenvedett. Egyszer benyögi a vállalatnál,
hogy nősülési segélyt kér. Megkapja a segélyt, gyorsan adnak neki szabadságot,
pedig már nem is volt neki. Kimegy a Marx térre, és megfogja egy csöves kurva
kezét, azt mondja, nem akarsz hozzám jönni feleségül? Frankó kégli, minden.
Mi kellett a csajnak, persze, hogyne, nagy dáridó a segélyből. Még aznap
megvolt az esküvő. Jön haza a hülye, csókolom, Béla bácsi, bemutatom a
feleségemet. Ugyan, Palika, menj már, te megnősültél? Hát igen, na most, Béla
bácsi, arról volna szó, hogy majd elmegyünk albérletbe, de egypár napig hagyja,
hogy itt lakjunk. Abban a fás sufniban laktak, ami a pince mellett van, ugyanúgy
nézett ki, mint most, vagy rosszabbul. Bedobtak egy matracot, még lába se volt
az ágynak. Na aztán, amikor a Pali nem volt otthon, szemügyre vettem a
feleségét, oltári nagy kurva volt. Jön a Tibi, mondom, parancsolj. Jön egy
haverom, neki is lefeküdt, szóval boldog házasságnak indult.
– Ha nincs az a csaj, talán nem is vagyok Budapesten, és anyám sincs itt. Béla
bácsi közben kivándorolt Amerikába. Ez most volt, két éve. Anyám éveken
keresztül sírt, hogy mindenki elhagyta, a fia, a lánya. Feláldozta az életét,
tönkretette magát a munkában, meg ilyenek. Megsajnáltam és felhoztam, de nem
változott semmit, a nőkért ugyanúgy hajszol, mint régen, pedig most már nem
nősülnék meg, nincs is olyan számításom. De már azt se akarja, hogy nőket
vigyek haza, semmit, ő ül ott a trónon. Ahogy feljött, az is egy jó eset. Amikor
megtudtam, hogy elmegy az öreg, összesen egy napom maradt. Feladok egy
táviratot az öreglánynak, azonnal gyere, hozd a házassági leveledet, az elválási
papírt, mindent, és a leggyorsabb vonattal nyomás Budapestre! Jött, mindent
hozott. Reggel nyolckor bemegyünk a Tanácsházára, mondom a jegyzőnek,
legyen szíves összeadni anyámat az öreggel, de azonnal. Kérem, azt be kell
jelenteni. Tekintsen el tőle, elutazik az illető Amerikába, azonnal össze kell
házasítani őket. Na, egy kis türelem, ha így áll a helyzet, az más. Frankón feltette
magára azt a szart, elkaptam két tanút az utcáról, és összeadta őket. Kikísértem
az öreget a repülőtérre, és arrivederci!
Surranó meglökte Bimm-Dinn karját. Bimm-Dinn felemelte szomorú
tekintetét a lába előtt heverő gyufásskatulyáról: az Astoria előtt köpcös, barna
arcú rendőr állt esőköpenyben. Surranó oldalt fordult, mintha lőttek volna rá. Az
áruház óráját nézte, melynek a mutatója éppen a harmincasra ugrott. Rita tehát
nem jött el. Vállat vont, és fülelt.
– Jagger – morogta. Bimm-Dinn ismét felnézett a gyufásskatulyáról. Most már ő
is hallotta: valahol a Múzeum körúton zene szólt, az erősítő torzította a magas
hangokat.
Fél tucat matrózinges diáklány bukkant fel az aluljáróból; tágra nyitott szemmel
bámulták a fiúkat.
– Ősember! – visította az egyik. Vihogtak.
– A nénikéd! – Surranó megmerevedve állt, gerince ívben hajlott, görbe lábát
szétvetette. Várta, mit mondanak még, de nem szóltak semmit.
Bimm-Dinn akkor világosan érezte, hogy nem szereti Surranót. Egyedül Nixie-t
szerette a társaságban, és Nixie most nem volt ott. Bár fél év óta minden
megváltozott. Amikor egy hét alatt megtanult harminc akkordot a gitáriskolából,
úgy érezte, elölről kezdhet mindent. Aztán visszajött Nixie az apjától, moziba
mentek, utána megittak öt korsó sört Erzsébeten. Egyetlen akkordot se tanult
azóta. Egymásba folytak a napok, a reggel szívta a délutánt, a délután pedig az
estét, unott várakozással. Este aludni megy az ember a sivár szobájába.
Találkozik valakivel? Találkozik. Vele megy? Vele megy. Mond valamit? Vállat
von.
Most Surranó és Zord Khán van itt.
Lehet, hogy átjön a rendőr – akkor elmerülnek az aluljáróban, mint szappan a
vízben. Jobbról a Savoy-sztriptíz életnagyságú, színes képe: VVAU!… Barna a
húsa, csupa izom, néhány flitter van csak rajta. Ötven forint, uraim! Hogy néz.
Vagy a fényképészre gondol, vagy azokra, akik majd megbámulják a képét.
Hirtelen elmerült ebben a gondolatban. Hagyta. Mennyire más volt, mint a
tizenhat éves lányok lapos kis hasa. Ijedt szeme. „Ne, tényleg, ne!”… Eltévedt,
ostoba kezek. „Mekkora már a hajad! A Szörényié is ilyen, te, őt is
igazoltatják?”… VVAU!… Óriási a melle, frankón. Vörös körme van. Ha
megkarmolna. De ha eldőlne a füvön, lágy lenne a hasa és izzadna, habár nem
biztos. Akkor is van valami undorító tulajdonsága. Mindenesetre szép. Mit
szólnának ezek, ha bedobna egy kettest az automatába, aztán odamenne hozzá,
és levenné az egyik mellét? Beleharapna, mint egy almába? Az automata pedig
adna mellé valami hülyeséget. Sós perecet celofánban. A celofán ropogna.
Kisétálni a mellel meg a pereccel. Jó hecc.
Szertefoszlott a kép, Huncut fagylaltért nyafogott. Sötétzöld mellényén
bőrdíszek röpködtek.
Zord Khán közömbösen nézett maga elé. Jobb karjába Erika kapaszkodott: néha
úgy érezte, remeg egy kicsit a lány keze. Erre figyelt, amíg bütykös
mutatóujjával egy kifeslett rojtot gyűrögetett a farmerdzsekije vállán.
– Miért nem szóltál? – kérdezte Erika halkan. – Megvarrtam volna. – Meleg,
barna tekintetét a fiú arcára függesztette. Zord Khán semmit se szólt, Huncut
bőrdíszeit nézte, és megpiszkálta hátán a nagy sárga napot. Huncut hálásan
felvihogott.
– Ne hülyéskedj, leszakad! – gonosz pillantást vetett Erikára. – Ingével
csináltuk. Nem érted, hogy leszakad? Gesztenyét és puncsot lehet kapni a
Diginél…
Erika szó nélkül kivett két forintot a táskájából.
– Kösz – mondta Huncut egy kicsit idegesen. Kikapta Erika kezéből a pénzt, és
elsietett.
– Délután otthon leszel, Zord Khán? – kérdezte Erika halkan. Lassan kapcsolta
be a táskáját: akkorát pukkant a csendben, hogy valamennyien odanéztek.
– És holnap délután?
Zord Khán a lány vállára vert. Az aluljáró felé indult. Bimm-Dinn felrezzent,
utánalódult, de már az első lépésnél megbotlott. Surranó színtelen hangon
röhögni kezdett. Még akkor is röhögött, amikor eltűntek az aluljáróban. Amikor
felbukkantak a másik oldalon, Erika még mindig ugyanúgy állt a
villamosmegállóban. Vállukon szikrázott a nap, bokájukat hűségesen nyalogatta
az aluljáró hűvöse. Bimm-Dinn szomorú pillantása még egyszer végigvillant a
Múzeum körúton, majd átsiklott a Rákóczi út felé. Rita nem jött el.
Meghökkentően hosszú, csámpás léptekkel imbolygott Zord Khánék után.
– Mindet felakasztanám! – mondta egy szemüveges nő. Annyira bámulta őket,
hogy kétszer a kapaszkodó mellé nyúlt felszállás közben. Zord Khán lomhán a
peronra lendült, éppen mellé, mintha semmit se hallott volna. Huncut futva
érkezett, kezében a fagylalttal. Zord Khán övébe kapaszkodott, és úgy mozgott a
lépcsőn, akár egy zsineggel megkötött parafa dugó a vízen. Surranó hol beszívta
az alsó ajkát, hol röhögött. Végül belenyalt a fagylaltba.
Mintha vödörből öntötték volna a tömeget a Kisstadion felé. Szürke por szállt
a salakútról egyre magasabbra: ritkult, fogyott, végül csendesen elterült a XIV.
kerületben. A Keletinél Nixie várta őket a villamosmegállóban. Fekete
kordbársony zakója csak úgy szívta magába a meleget, de Nixie sohasem izzadt.
Hosszú, finom ujjaival nyugodtan simogatta a sárga-zöld mintás rolónadrágot,
amit Százévestől kapott kölcsön. Pici bolyhok ágaskodtak a nadrágon, bolyhos
volt az antilop cipője, de még az arca is. Égővörös haja mint valami útjelző
lámpa piroslott a megálló MM táblája mellett. Majom, hallotta a háta mögött.
Nem fordult hátra. Sütött a nap, és ez jó volt. Kellemesen összekuszált mindent a
meleg. Otthon most hűvös van a szobában; halványsárga, szórt fény. Bejön anya:
hófehér arcában idegesen ugrál a szeme, és vörös haja úgy göndörödik a
homlokán, mintha ugrásra készülne a plafon felé. Megfogja a széket, kihúzza a
lába alól, de jó erősen fogja, két kézzel, és bumm, odaveri a padlóhoz, tizenöt
centivel távolabb. Nem szól semmit. Jobb is. Ő is hallgat, a falat nézi, melyen a
rokonok képei lógnak. Csak a fateré nincs ott. Egy képe nincs a faternak. A
fiókjában van, amatőr fotó, tavalyi, de sose nézi meg. Csupa gödör az arca,
mindegyiket látni az éles fényben. Ha végigmenne rajta egy kis emberke,
ötvenszer megbotlana. Némelyikbe hónaljig beleesne. Előre-hátra reszket a feje,
pokoli. Néha annyira előreesik, hogy azt hiszi az ember, legurul a nyakáról. A
képen ugyan nem, de így még rosszabb: annál inkább erre gondol az ember. Ül
az asztalnál, előtte két üveg, az egyik már üres, a másikban van még. Mindkettő
beledöf a csőrével egy őszi tájrészletbe, amely félig kész. Az ég még túl sötét,
csak lealapozta az öreg, és ez olyan hülyén néz ki, mert a fák között árnyékokat
festett, ragyogó napsütést. A falhoz támasztva képek, a háta mögött képek, csupa
tájkép, de patak egyiken sincs: gyűlöli a vizet az öreg. Az üvegcímkén halfarkú
spiné, jobbra-balra csapkod a farkával. De mit csinál a kezével? Mondjuk,
lesimítja az oldalához. Becélozza a fater torkát, és klatty, beleúszik vigyázzban.
Fater torka meg se rezzen. Egész hárem van már a gyomrában.
Patt-patt-patt: hozzáérinti az üveget a pohárhoz, hogy legyen valami támpontja.
Mint a géppuska, pokoli! Bal kézzel, mert a jobb megbénult. Azóta nem reszket
a feje, mereven ül, mint a fatuskó, állandóan erőlködik. Patt-patt-patt! Kiveszi az
ember a kezéből, mert nem bírja nézni. „Hagyd csak, fiam, hagyd! Beszélek a
Tiglerrel, felvesz a laboratóriumába. Az felvesz. Befejezed az iskolát, meglesz a
pénzed is. He? Gyere vissza! Mikor jössz?” Nyáron azt mondja az ember, ősszel.
Ősszel azt mondja, télen. Télen megint azt, hogy nyáron. Rémes.
Befutott egy hatvannyolcas. Hivalkodó, új, sárga pofáját közvetlenül a fiú képe
mellé tolta. Sárga lett a visszavert fénytől, mint egy májbeteg. Elsőnek Rita száll
le, gondolta, mögötte Bimm-Dinn. Rita gyorsabb, mert amikor kijön a tavasz,
mindig siet, hogy ne lássák arcán a szeplőket az emberek, pedig összesen hat van
neki.
– Itt van, gyertek! – hallotta a háta mögül Surranó rekedt hangját.
Ez rosszul esett.
Bimm-Dinn is ott állt, mellette Huncut és Zord Khán, csak Rita nem volt sehol a
hat szeplőjével.
– Szia.
Huncut a derekát csavargatta, mert valami pamutszál tapadt rá a villamoson:
mindig mellényúlt, és ezen Surranó nagyon jóízűen röhögött. Nixie Bimm-Dinn
arcát kutatta, de az közömbösen bámulta a tömeget.
– A többiek? – bökte ki végre.
Zord Khán kiköpött egy szotyolamagot, és megindult a Százház utca felé.
Bimm-Dinn gyorsan megszámolta, hányan állnak a Thököly úti hangszerbolt
előtt. Öten álltak.
– URH! – jelentette Surranó. Végre befejezte a röhögést. – Zágonyi! – mutatott
hirtelen a szomszéd sarok felé. Hajlott hátú, idős férfi állt két rendőr között:
élénken magyarázott valamit, botjával hadonászott hozzá.
Valaki pisszegett: Jónás vigyorgott rájuk a hirdetőoszlop mögül. Fél kézzel Gabit
ölelte. Festék- és ragasztófoltos nadrágja, amelyben a kerámiaműhelyben
dolgozott, kipúposodott a fenekén és a térdén.
– Ha lennetek szívesek, néhány percre a fedezékbe fáradni… – mondta. –
Egyébként a Jézus Krisztus áldjon meg benneteket, hogy szolgál a kedves
egészségetek, és legfőképp: van pénzetek?
– Itt van Zágonyi! – újságolta Surranó. Jónás ránézett, szertartásosan arcon
csókolta, és megsimogatta a haját.
– Mindig csodálója voltam a megfigyelőképességednek – mondta –, de mi is
felfedeztük ezt a kedves öregurat. Vegyes érzelmekkel tudomásul vettük a
jelenlétét, és úgy döntöttünk, hogy nem hívjuk fel magunkra becses figyelmét.
Valószínűleg igen letörten fog távozni a Kisstadion térségéből, hóna alatt
fényképezőgépével, ugyanis dokumentumot gyűjt életünk boldog pillanatairól a
rendőrség részére! – Felnyihogott: valami végeérhetetlen belső röhögés volt ez.
Szeme bepárásodott, tagjait ruganyosan rángatta. Ide-oda cibálta a lányt, Gabi
arca azonban mozdulatlan maradt: szabad kezével felhúzta szoknyáján a
cipzárat, amely a megszokottól eltérően elöl volt, a hasán. Továbbra is nyitva
maradt egy kicsit: kemény kis dinnyére hasonlított, melyet felvágott valaki, mert
kíváncsi volt rá, hogy elég piros-e.
Zord Khán nyugodtan himbálta magát. Zágonyit figyelte, aki most háttal állt
feléjük, és a Thököly út felé mutogatott a botjával, akár egy váratlanul életre kelt
| fekete bogár, akiről már mindenki azt hitte, kimúlt, és megszáradt a színes
képes újságok között.
– Ki ez a krapek? – kérdezte végül. Jónás összerándult a röhögéstől, mint akit
gyomron vágtak.
– Dr. Zágonyi Ferenczzz, nyugalmazott jogügyi szakértő, szívem választottjának
a legközelebbi és legjobban utált őse, ha gyufára van szükséged, akkor itt van,
nekem inkább egy cigarettára lenne szükségem, köszönöm. Első igazi
összejövetelünk a Zrínyi Nyomda előtt | volt, amikor Gábort vártam. Ilyenek
vannak, odajön hozzám, hogy fiatalúr, rendőrt hívok, ha nem megy el innen.
Mondom, itt, a Nyugati környékén rengeteg rendőr van, lehet válogatni. Azt
mondja, de ő rendőrt hív, mondom, uram, nem tartóztatom, lásson hozzá, minél
előbb, annál jobb. De ő komolyan rendőrt hív! Uram, komolyan rendőrt fog
hívni, voilà, erre megkérdezi, hogy parlez-vous français? Mondom, önnel még
olyan nyelven sem, a magam részéről befejeztem a társalgást, ha óhajt még
valamit, mondja el az oszlopnak! Ezzel arrébb léptem. Közben kijött Gábor, az
öreg odapattant, és elkezdte rángatni, hogy szétverem a pofádat, ha odamész
ahhoz a csibészhez!
Gabi ismét rántott egyet a cipzárán, de most különös jelentősége volt a
mozdulatának: hagyd már abba, esetleg valami más is, amit azonban senki nem
értett meg a társaságból. Jónás a legkevésbé. Boldogan folytatta:
– Gábor rám néz, utána az apjára, te, azt mondja, én odamegyek ahhoz a
csibészhez, és elindult felém. Kapott két pofont, és az öreg abban a pillanatban
mint az őrült berohant a nyomdába, a kapu alá, ahol maga elé rántott két ipari
őrt, mint valami függönyt, és onnan leselkedett. Szép csendesen odamegyek
Gáborhoz, mondom, kifejezetten durva ember ez a mocsári nyehőce, és ezzel
elmentünk.
Senki nem nevetett. Kamaszokból álló színes csoport mögött indultak tovább.
Egyikük letaposta az előtte haladó szandálját: az meggörnyedt, fél lábon ugrálva
tapogatta a bokáját, fényes bogárszeme hátravillant egy pillanatra. Jobbról
mikrobusz mászott óvatosan, oldalára gótikus, kék betűkkel Nashville teens-et
mázoltak. Amint kiugráltak a zenészek, tarka gyűrű szorult köréjük: halványlila
nadrág villant elő fél másodpercre, aztán egy dobverő. A dobverő befúródott
valakinek a hóna alá: az felrántotta a kezét, félreugrott.
A négyes bejáratnál végképp megrekedt a tömeg. A kis rácsos kapu lassan ette
ezt a sok száz lábú szörnyet.
– Jegyeket! Egymás után! – ordította a rendező. Jegyek libegtek a szélben,
villámgyorsan számolt, közben vagy tízen betolakodtak.
– Vissza! Jegyeket!
Háta mögött rendőr állt, de csak a sapkája látszott: valaki félrelökte a vállával,
erre kapkodva megigazította. Jónás a rendező mögött hadonászott, roppantul
élvezte a helyzetet; úgy tett, mintha segítene, valójában azonban csak a zűrzavart
növelte. A rendőr meglökte a karját, erre Gabi elhúzta a szektorok felé. A
többiek még kint álltak. Két félmeztelen, farmernadrágos fiú sétált el a kapu
előtt. Mellkasuk, válluk egészségesen domborodott, mintha kihajlított volna
valaki két pléhlemezt, majd az egészet bedukkózta volna. Ingüket az ujjukra
akasztották, arcukon a mi már bent vagyunk kifejezés ült. Hidegen bámulták a
tolakodókat.
Zord Khán szélesre tárt karjai elé fogta Surranóékat, és akkorát lökött rajtuk,
hogy hetedmagukkal beestek a kapun. Azonnal újak nyomultak mögéjük, új
jegyek, ordítás. Odabent felsípolt egy erősítő, hirtelen elkezdte a szólógitáros.
Vad morajlás futott szét a tömegben, mintha egy titokzatos kémiai reakció ebben
a pillanatban hozott volna létre egy harmadik vegyületet, amely zúgással és
hővel jár, és levegőt von el. Egyszerűen elsöpörték a rendőrt és a rendezőt.
Jónás és Gabi a szektorok előtt várták őket. Bimm-Dinn kezdett felébredni a
zenére, hosszú karja sután lógott fekete mellényéből, fejével az ütemre
billegetett. Surranó megbotlott egy fadarabban: dühében még egyet belerúgott,
mire elrepült a papucsa. Lányok jöttek arra, valamennyinek ott fénylett orrán a
kötelező járványszemüveg. Ijedten pislogtak a kék üvegek mögül. Egyikük
rálépett Surranó papucsára: felrántotta a lábát, bütykös térde valószínűtlen
szögben meghajolt, és abban a pillanatban láthatóvá vált száraz kis combján a
selyemharisnya félholdja; barna pohár szája, amely éppen hörpint egyet
rózsaszín bugyis fenekéből.
Surranó hirtelen nem is tudta, mit mondjon, ami nagy szó volt nála.
Balról tüllruhás lány lépkedett kényeskedve a körömcipőjében: a fűrészporos
aréna legcsillogóbb kancája, sötét öltönyös ménje oldalán. Amikor meglátta
őket, diszkréten felsikoltott:
– Jaj, ezek a majmok, minden tele van velük!
Surranó egyetlen trágárságot köpött rá, de az kiterjedt az egész rokonságára, még
a vőlegényére is. A fiú elfelejtett nyelni, ádámcsutkája megállt a torka közepén.
Itt most valami történni fog, mondták a zöldre festett szektoroszlopok. Igen,
bólintottak a félrecsapott, légyköpéses villanykörték. Burkolatlan drótjaik úgy
görbültek a foglalatok mögött, mint megannyi támadásra kész, üvegfejű kígyó.
De nem történt semmi, mert egy csapat fiú és lány rontott a színpadra: rosszul
idomított statiszták egy másik darabból, amelyben mindenki nevetett.
Így aztán becsúsztak a legközelebbi szektorba, amely elől éppen elment a
jegyszedő. Amint kiléptek az árnyékból, homlokukra tenyereit a nap. Zene.
Fütty. Sikongatás. Áhítattal leültek a kikopott lépcsőkre. A dobogón buzgón
ugráltak a zenekar tagjai. Innen, távolról elég kicsik voltak: valószerűtlennek
tűnt, hogy ők csinálják ezt a nagy zajt.
Itt most megérett valami. Megfogalmazódott valami: mosolyra ránduló szájak,
dacos állak, szemek sarkában bujkáló cinkosság, nap, szél, víz, kézfogások,
fogadkozások, ringó csípők varázsa, léptek. A zenekar csak karmester volt, ŐK
játszottak a hangszereken!
Zord Khán mozdulatlanul ült közöttük. Figyelt.
Néhány perc szünet következett, hangoltak a zenészek. Egyikük szétvetett lábbal
hajolt a hatalmas erősítőegység fölé: mintha ágyút irányított volna, amely
néhány perc múlva a közönség szivacséhes sorai közé lövi a zenét. Aztán
felbúgott az első lassú szám. Lágy, hullámzó ütemére valamennyien együtt
mozogtak jobbra-balra. Előttük szünet nélkül visított egy lánytársaság: mintha
röpködő hajukból szakadtak volna ki a tüskés hangok. Fent valaki csengettyűt
rázott, melyre az együttes tagjainak a képét ragasztotta. Elöl, a korlátnál felállt
egy lány a padra, hosszú haját a csuklójára csavarta, úgy integetett a zenekar
felé. Izmos combja hátravillogott: Zord Khán pillantása rácsapott, mint a kígyó.
Egyre forróbban tűzött a nap, fagylaltok után kaptak, az üres poharakat
széttaposták. Izzadság csorgott a homlokokon, izzottak a hajsátrak. A számok
közti szünetben fülsiketítő fütty harsant fel valami fiziológiai kényszerből, hogy
a lenyelt és megemésztett hangmennyiséget kilökje valahogy a szervezet. Óriási
lepény volt a boldogság, amelyből mindenki annyit tépett magának, amennyit
akart. Jobbra esernyőt rázott valaki: selyme már szétszakadt, bordái a levegőt
karmolászták. Társa kereplőt forgatott. Mindenki remegett, fütyült, sikoltott.
Jónás leszegett fejjel röhögött, karjai előrezuhantak és ő maga is, lomhán,
esetlenül, boldogan.
Néhány percre meggyógyultak.

Nixie
Nem tudom, apám merre járhatott, azt hiszem, vidéken festegetett, és ritkán
járt haza. Anyám gyárban dolgozott, három műszakban, hol délután, hol éjszaka,
hol délelőtt, így aztán bérbe voltam adva a szomszédoknak. Volt, amikor egy
héten egyszer találkoztam vele, vagy nem is találkoztam vele, tény az, hogy
hároméves koromig itt voltam vele Pesten. Valahogy a fatert jobban szerettem.
Egyszer azt mondtam neki, hogy veled akarok menni, oda, ahol te laksz.
Lementem vele Debrecenbe, itt hagytam a mutert. Ott voltam egypár évig, aztán
Miskolcon. Fél évig egy kis szobában laktunk, kertes házban, nem tudom,
milyen körülmények között jöttünk el, tény az, hogy utána hosszú időt lehúztunk
egy munkásszállón. Munkásszálló… hát egy marha nagy hodály volt, fater négy-
öt óra felé jött haza, én addig az utcán csavarogtam. Volt olyan, hogy a
takarítónő nem engedett fel a szállóra. Nem is mertem felmenni, mert nagyon
féltem a szimfonikus zenétől, mert egyszer az történt, hogy mindenki elment a
szállóról, hatra jártak melózni, én meg nyolcra mentem a suliba. A rádiót
bekapcsolva hagyták, és valami szimfonikus zenét játszottak. Fel akarok öltözni,
aztán hallom, nagy dübörgés, minden, ott ültem az ágyon és nem mertem
megmoccanni. Annyira ijesztő volt. Nézem az órát, már fél kilenc, fél tíz…
tizenegy felé jött a takarítónő, addig ott ültem. Szóval nem is mertem felmenni a
szállóra egyedül.
Délután hazajött a fater, a szálló előtt megvártam, és az öregnek az volt a
programja, hogy meló után a kocsma. Ő különben festőművészként volt
elkönyvelve itt Pesten, de összebalhézott az anyámmal, mert nem adta haza a
pénzt, anyám meg elég jó kádercsaj volt, szakszervezetis meg párttag, minden,
és az öreget mindig izélte… Persze igaza volt, mert a fater tízezreket keresett
akkor, templomokat meg ilyesmit festett, tény az, hogy bement a muter a céghez,
és a fatert villámgyorsan lehelyezték vidékre. Persze neki csak annyit mondtak,
hogy kénytelen lemenni vidékre, nem mondták meg, hogy miért. De később
valaki visszamondta neki az egészet, hogy a felesége közbenjárására történt
minden. Ivott mint a gödény, és a végén szobafestő lett belőle. Végeredményben
a muternak köszönheti, hogy elszúrta a karrierjét, mondogatta, hogyha itt marad
Pesten, már rég villája lenne a Rózsadombon.
Mindene volt a kocsma. Hazajött, aztán a fia ment utána. Mindig együtt voltunk
a kocsmában, törzsvendég voltam a faterral együtt. Volt egy törzskocsmája az
öregnek, vén csajok mind odajártak meg a munkatársai. Engem mindenki
szeretett, ott voltam mindennap, tengtem, lógtam, aztán hol be voltam rúgva, hol
ötpercenként jártam kihányni a csokoládét meg az édességet; minden szart vettek
nekem. Valahogy így megvoltam. Az első osztályra megint visszajöttem
anyámhoz, de nem tudom, hogy kerültem vissza. Másodikra a fater megint
visszavitt Miskolcra, aztán lekerültünk Újvárosba. Megint munkásszálló, két év,
utána kaptunk egy olyan lyukat, hát mit mondjak… volt benne egy szekrény,
meg egy ágy, meg egy kályha, meg a szekrény előtt egy alumínium bőrönd, tele
vízzel, hogy ha az egér kiugrik, akkor abba essen. Ez volt a fater hobbija. Ott
jártam végig a nyolc osztályt. Szerettem a fatert. Annyiból volt rossz, hogy nem
volt meg az a főtt kajám, meg mit tudom én, nem volt a muter mellettem, de
azért úgy megvoltam. Napközis lettem, hat óra felé hazajártam. Takarítás, fűtés,
ez az én dolgom volt, bevásároltam, és elmentem a faterért fél tízre a kocsmába,
hazakísértem. Belém karolt, vittem végig az utcán. A nyarakat meg itt töltöttem
anyámnál. Muter szidta a fatert, fater szidta a mutert. Én azt se tudom
végeredményben, hogy miért váltak ezek el. Nem nagyon gondolkoztam ezeken
a dolgokon. Fater mindig azt mesélte, hogy amikor hazajött a háborúból, muter
azzal fogadta, nahát, nem is vártam vissza, azt írták, hogy meghalt, és nekem
már jobb partim van. Apám szeretett, az nagyon. Anyám soha. Soha nem
foglalkozott velem. Most is lehordott mindenféle izének, mocskos szemétnek,
meg mit tudom én. Érzem, hogy nem szeret, de tekintettel tudok rá lenni, mivel ő
is egy beteges csaj, nagyon ideges, szóval nem tudnám azt csinálni, mint például
a Bimm-Dinn, hogy minden rohadt szemétnek lehordja az anyját, mert az övé
elviseli. Én is mondtam különben anyámnak ezt a szöveget, de mindig begurult,
aztán ütöttük-vertük egymást, nekem jött, hogy mit képzelsz te, hogy beszélsz
velem, és igaza is van, mert ha nekem lenne egy kölyköm, és azt mondaná
nekem, hát én is pofán verném. És valahogy átalakult a véleményem ezekről a
dolgokról. Igaz, hogy haragban vagyok a muterral, de most megint izé…
békülőfélben vagyunk.
A nővérem a muterral élt, és ő mesélte, hogy a muter kettőjükre keresett, de nem
sokat, mert csempegyári melós csaj volt. Fater meg kereste a nagy dohányokat,
és mind elitta, egy vasat nem adott haza, és akkor hazajött egy hónapban
egyszer, a muter főzött valamit, a faternak nem tetszett, fölvágta a plafonra. Ha a
fater volt dühös, akkor az verte a nővéremet, ha a muter volt dühös, akkor meg
az. Nővérem ugyanaz a típus, mint én, tizenhét éves korától egyedül él, itt lakott
a keresztmuternál, és magának keresi a kenyerét. Zenét tanult, jó hangja volt, de
valamilyen vizsgára lett volna szüksége, és nem tudta fedezni az anyagiakat,
mert a fater nem adott neki pénzt, muter meg nem tudott adni a kevésből. Volt a
muternak egy olyan húzása, hogy tüzes piszkavassal fejbe vágta a nővéremet,
így végig kirepedt a feje. Fél Szentmihályon végigkergette a muter, de
semmilyen komoly alap nem volt rá. Aztán a nővérem elszaladt, volt egy
barátnője Szentmihályon, ahhoz elment, és ott maradt. Átvitte a holmiját is.
Muter nagyon ideges, ugye, otthagyta a fater, meg neki is voltak zűrjei, évek óta
egyedül van, nem volt neki krapekja, semmi. Páran ugyan ajánlkoztak, hogy
elveszik feleségül, de nem ment férjhez másodszor. Nem szereti a fatert, de
elviselné most már így is. Mert például mondtam neki… de ez is jellemző rájuk,
hogy annyira marhák… nem egy szülő elválik, és megvitatják ezt a problémát
rendesen, és ha találkoznak később, valahol összejönnek mint két régi barát,
eldumálnak és megvannak. Ezek olyanok, mint két gyerek. Fater feljön Pestre,
itt lakik a muternál, eszi a főztjét, és egy büdös szót nem szólnak egymáshoz.
Most, hogy a faternak volt ez a betegsége, mondtam a muternak, hogy
agyvérzést kapott. A muter nagyon megrendült, eltátotta a száját, és olyan szarul
esett neki, aztán mondtam, hogy jó megoldás lenne, hogy amíg felépül valahogy
a fater, ide költözne hozzád. Ő bele is egyezett volna, de a fater hallani sem akart
róla. Mindene volt a festészet, aztán most nem bír ecsetet venni a kezébe. Szóval
engem ez indított erre… hogy ilyesmiről dumáljak a muterral. Meg én is
elszakadtam a fatertől. Ez az igazság. Rosszul esett, hogy mit tudom én, más
srácok a suli után hazamentek, aztán másnap mesélték, hogy ez volt otthon, este
ide mentünk a szüleimmel, elmentem ide, elmentem oda… én meg nem tudtam
mást mondani, mint azt, hogy ma a J-ben voltam, tegnap a K-ban. Két kocsma
volt, az egyik a J épületben, a másik a K-ban. Mert azt szerette volna az öreg, ha
mindig vele vagyok. Mutogatott mindenkinek, én voltam a büszkesége. Szerette
volna, ha festek, de belátta, hogy nincs hozzá tehetségem, meg a versírás, hát az
volt még egy balhé. Észrevette bennem a költőt. Tízéves koromban írtam egypár
magamfajta verset, de rosszak voltak, aztán nézegettem az iskoláskönyvemet,
kiírtam belőle néhány sort. Mutattam a faternak, ő meg, hú, fiam, mi lett belőled,
leírta indigóval, és felküldte a nővéremnek, hogy olvassák el. Költő lettem,
milyen eredeti verseim vannak. A nővérem meg visszaírt neki, hogy ez egy kicsit
ismerős neki. Így aztán erről is lemondott, hogy költő legyek, szóval nem tudom,
mi volt velem az elképzelése. Tanulmányilag egyáltalán nem törődött velem,
egész évben kétszer vagy háromszor megkérdezte, hányast kaptam, vagy mi van
a suliban. Olyan közepes fejű gyerek voltam, ha kérdeztek Valamit, általában
tudtam. Nagyon jó osztályokba jártam mindig, és benne voltam mindenben,
színjátszó körben, népi táncban, általában szerettek. De a srácok csak mesélték,
hú, tegnap bicikliztünk, ilyen tankja van a Kovácsnak, én meg mindig csak az
öreggel voltam, és kezdett idegesíteni, hogy sehová se mehetek. Mondom a
faternak, szeretnék kimenni, játszani a többi sráccal, azt mondja, hogy képzeled
te, egyedül hagysz engem, akkor menj a francba, ne is lássalak, menjél csak
játszani! Jól van, kimentem, jön utánam egy félóra múlva, mit képzelsz te,
minden áldott nap itt fogsz ténferegni ezekkel a csavargókkal? Bennem valami
nagyot látott, és lenézte a srácokat.
Télen otthon festegetett, nyáron meg kijártunk a mezőre, ide-oda. Rengeteg képe
volt. Én meg elmentem a vegyipari szakiskolába. Tizenhat éves voltam ugye, de
még mindig ott tartottam, hogy az öreg mellett lődörögtem. Ráadásul akkor már
ő se járt sehová, mert megszokta az ilyen piszkos lebujokat, talponállót, ide
köphet, oda köphet, de Újvárosba is eljött a civilizáció, és bevezették az ülve
fogyasztást, asztalok, fehér terítő, miegymás. Az öreget ez idegesítette. Kiszorult
a másik megyébe, de az meg nagyon messze volt. Azt mondja, az istenit ezeknek
a piszkos városoknak, hát már nem érzem jól magamat sehol. És akkor inkább
hazahozta magának azt a liter bort, illetve én hoztam neki. Nem járt sehová,
otthon ücsörgött – ennek következtében én se jártam el sehová, vagy ha mégis
elmentem, akkor bántott a lelkiismeret, hogy mi van vele, egyedül ücsörög és
unatkozik. Inkább otthon maradtam. A többiek magasan csajoztak, minden.
Nekem is volt csajom, de hát csak izé… négy óráig. Volt egy nagy presszó, oda
jártak, zenekar is volt, én meg hetente kétszer elmentem az öreggel moziba, és ez
már annyira idegesített, hogy nem tudtam vele lenni.
Másodikban meghúztak kémiából és matekból. Az egy hónapos szünidőt,
amikor tanulnom kellett volna, itt töltöttem Pesten, és bele se néztem a könyvbe,
valahogy nem érdekelt az egész. A tanáraim szerettek, mert volt akváriumom,
halakat tenyésztettem, meg minden szar volt akkor nálam, és ugye az egyik
tanárnak ez volt, a másiknak az volt, vittem nekik a vízifüvet, mindent. Lényeg
az, hogy elmentem a kémiatanáromhoz a vizsga előtt, hogy miket fog kérdezni
tőlem a pótvizsgán. Azt mondja, ezeket, ezeket, ezeket. Jó. De biztos, hogy
ezeket tetszik kérdezni? Biztos. Megyek a vizsgára, mindenféle képleteket
firkálnak a táblára, én meg a szénnek vagy minek nem tudtam a képletét, de
valami nagyon elemi dologét. Öt perc múlva kirúgtak. Kimentem a folyosóra,
rágyújtottam. Kijön a kémiatanárom, azt mondja, mit csináltál, hát nem tudtál
egy szót sem! Mi lesz most, bemész a matekvizsgára? Mondom, hogyne.
Hazamentem. Abból is megvágtak.
Én már akkor azt forgattam a fejemben, hogy Pesten is van vegyipari szaksuli.
Bementem az igazgatóhoz, és megkérdeztem tőle, hogy nem lehetne-e
áthelyezni engem Pestre. Azt mondja, van rá lehetőség, de szülői beleegyezés
kell hozzá. Megyek haza, mondom a faternak, megvágtak mind a kettőből. Ő
már bele is nyugodott. Latolgatta a lehetőségeket, hogy újra járjam a másodikat,
de nekem az nem tetszett volna. Mondom neki, gyere be velem az igazgatóhoz.
Bejött, én meg beköpöm, hogy amit megbeszéltünk, az az izé lehetséges-e? Erre
visszamondta a fater előtt az egészet. Fater csak nézett. Aláírt valami lapot,
kimegyünk a folyosóra, rám néz, azt mondja, ezt nem vártam. Ezzel elment
melózni, valami sürgős munkája volt. Én meg hazamentem, összepakoltam a
holmimat. Nem volt sok cuccom. A kajám mondjuk megvolt a fater mellett, de
ha meg kellett valahol jelennem, akkor, haver, add ide a nadrágodat, add ide az
ingedet. Fater ilyenre nem adott pénzt. Úgyhogy belefért az összes cuccom egy
sportszatyorba. Írtam egy levelet a faternak, hogy megyek Pestre. Felültem a
vonatra, és eljöttem Pestre. Nővéreméknek mondtam, mi a helyzet, túlságosan
nem is voltak meglepve. Anyámhoz költöztem. Másnap elmentünk a vegyipari
szaksuliba a nővéremmel, mondom a dirinek, hogy mi van, Újhelyen jártam két
évet, de meghúztak. Itt szeretném folytatni tovább. Azt mondja, miért itt
ismétlem, miért nem ott, mert így is van neki elég rossz tanulója. Rendben van,
ezt tudomásul vettem. Tengtem-lengtem két hónapot, amíg tartott a pénzem.
Faternál gyűjtögettem, mentem vásárolni, aztán húszat az öregnek vissza, ötöt
nekem. Összegyűlt pár száz forintom. Amíg ez eltartott, lődörögtem, és utána
elmentem melózni. Akkor már nagy hajam volt, mindig úgy eltakarta a fülemet.
Első gimis voltam, amikor meghallottam a beatzenét, mindjárt növesztettem a
hajamat. Nem is vágattam le többet.
Na és jött a fater, hogy menjek vissza hozzá, mit akarok csinálni itt, miért nem
tudok vele élni, én meg hitegettem, hogy előbb itt elvégzem a sulit, minden.
Mindig azzal jött, hogy öngyilkos lesz. Visszament, két hónap múlva újra jött.
Először a Villamos Gépgyárban helyezkedtem el mint segédmunkás. Lehúztam
egy évet, aztán elmentem a Viába. Közben összevesztem a muterral, elmentem
albérletbe. Faterral csak leveleztünk, de le is jártam hozzá. Eléggé le volt
hangolva. Amikor lementem, mindig az volt a téma, hogy mikor akarok
visszajönni. Majd a jövő hónapban, majd ekkor, majd akkor, így hitegettem, és a
mai napig is így vagyok vele. Majd jövőre, ha leteszem itt a vizsgát. De
valahogy már annyira elhidegültünk egymástól, semmi közös témánk, mintha
idegenek volnánk. És határozottan idegesít azzal is, ahogy bal kézzel
ügyetlenkedik. Nem tudnám elképzelni, hogy ott éljek mellette újra. Ha
visszamennék, megint csak az lenne. Pedig itt se volt ismeretségi köröm, nem
voltak barátaim. Nem is tudtam mit csinálni, anyámnál nem lehettem. Általában
felmentem a nővéremhez, jött a tél, állandóan olvastam, meg egyedül járkáltam a
bulikra, akkor még itt játszottak az Illésék a Balzac utcában, szombaton ez vagy
az, valamilyen balhéra mindig lejártam, de általában egyedül. Feljött egy újhelyi
srác az ottani zenekarból, azoknak is volt egy balhéjuk. Oltárlopás. Bevarrták
őket. Feljött még egy haver, és akkor egész nyáron Rákosfalvára jártunk, moziba
jártunk vagy ki a Szigetre. Télre a srácok visszamentek Újhelyre, maradtam
megint egyedül. Akkor ismertem meg a Bimm-Dinnt. Azt mondta, jó balhé van
Szentmihályon, az Orkánék játszanak. Menjek el. Elmentem az Orkánra. Csupa
hosszú hajú gyerek volt ott, kezdtem úgy megismerkedni velük, beilleszkedni
közéjük. Ott aztán ment a balhé, fejrázás, földön fetrengés, amit el tudsz
képzelni. Jött a nyár, elmentünk kirándulni Leányfalura. Az első kirándulást az
utolsó Orkán-balhén mi szerveztük meg. Ez volt a Lordék, Calvadosék
társasága, ők voltak az Orkánosok végeredményben. Én is törzstag voltam, mert
az elejétől lejártam oda. Ott voltam ezen az első kiránduláson, de valahogy nem
éreztem jól magamat. Ez volt az első hippikirándulás, ilyen még nem volt addig,
és mindenki körbeállt bennünket. A rendőrök nem igazoltattak, mert azt hitték,
valami külföldi csoport vagyunk, ilyet még nem is láttak az országban.
Felmentünk a hegyre, van ott valami kerthelyiség, volt, aki ott iddogált, volt, aki
magnót hallgatott, aki csajjal volt, az a bokorban mórázott, meg dumáltunk, de
nekem unalmasnak tűnt az egész. Megyünk az országúton, megáll a Calvados,
fiúk, várjatok, elővett egy Bibliát, most felolvasok nektek az isteni tanokból.
Mindenki fenn volt már a kricsmiben, a Calvados meg ott olvasott egyedül.
Elterültek, ment a simlis téma.
Ezeket a srácokat mégis többre értékelem, mint a Zord Khánékat, mert ezek nem
falusi gyerekek és innen-onnan összejött srácok voltak, hanem általában, ha
félig-meddig is, de műveltebbek, olvastak, minden. Két különböző társaság volt.
A Calvados valami vallásszerűséget akart, de ez csak olyan majmolás volt
szerintem. A nyugatiakat akarta majmolni, ők csinálják, hát csináljuk mi is. Ezt
később meg is untuk. Olvasott egy-két zsoltárt, aztán semmi se lett belőle,
maradtunk az öltözködésnél, szóval a külsőségeknél. De ebben a társaságban
olyan csajok voltak, akik értelmesek és nem tizenhárom évesek. Szimpatizáltak
velünk, és ugyanúgy jártak, ahogy mi, farmerben és virágmintás hülyeségekben.
Tizennyolc-tizenkilenc évesek. Később ezek lettek az Abbáziások, a régi
Orkánosok, akiktől én elszakadtam. Például azért is, mert a Calvados
hippieszméket vallott, szegénység, pénztelenség, ne hajhásszuk a pénzt meg
ilyen dolgokat, de amellett minden este ott voltak az Abbáziában vagy a
Hungáriában, és ott bizony minden este megvolt a két-háromkilós számla. Ha
nem több. Nekem általában nem volt pénzem. Ezek mind jól kerestek, a
Calvados zöldségesboltban dolgozott, maszek az apja, mindig megvolt a
dohánya meg a többieknek is. Már az anyagiak miatt se tudtam volna odajárni.
Sült a pofám, hogy már háromszor fizettek helyettem, és nem tudok beszállni.
Így aztán lejárogattam egyre többet a Zord Khánékhoz.
Szerintem ehhez a beatmozgalomhoz nagyon sok köze van a szülőknek. Ha
másképp nőttünk volna fel, nem így lett volna. Ezt nem tudom megmagyarázni.
Tetszett volna a hosszú haj, de sokan voltak köztünk olyanok, akik közénk
akartak tartozni a külsőségekben. Hosszú haj, tarka szerelések és mit tudom én,
de rendezett családi körülmények között éltek, iskolába jártak, és most hogy
néznek ki? Mindegyik tiszta belvárosi forma. Megunták az egészet, a szüleik
adják nekik a dohányt, és nincs több problémájuk.
Mielőtt megismerkedtem a Zord Khánékkal, a Ritával jártam. A Rita
ragaszkodott hozzám, de egyszer csak elkezdett tapadni a ragaszkodása. Én
akkor megfogadtam, hogy ilyen tizenhat éves csajokkal nem foglalkozom, mert
ezeknél csak egy hónapig jó az ember, akkor is csak a hajáért. Otthagytam, és
akkor ráhajtott a Bimm-Dinn. A Bimm-Dinn nagyon jól megvolt a Ritával.
Aztán jött a Zord Khán, és mondta az elveit, hogy így a csajok, úgy a csajok, a
hülye Bimm-Dinn-nek ez tetszett és ütötte-verte. Hogy a Rita meddig tűri ezt, én
nem tudom.
Nem tartozok sehová. Zord Khánék közé nem, pedig ugyanazokat az elveket
vallom, amit ők. A Pipáshoz sem tartozom, mert a Pipás eléggé képmutató hapsi,
és nagyon ellentétes dumái vannak. Zenész akarok lenni, vagy ha nem is zenész,
ha ez nem sikerülne, akkor is megnöveszteni a hajamat, és inni mindig
rendületlenül. Van, amikor ilyen elképzelésem van, ha le vagyok törve. Ha nem,
akkor azt mondom, hogy le akarom tenni most a szakmunkásvizsgát. Van ez a
hosszúhaj-vita. Hogy ki miért növesztette. Nyár elején még mindenki azt
mondta, azért, mert tetszik. Most már mindenki elvekért. Nekem tényleg csak
azért volt, mert tetszett, és hogy őszinte legyek, most már nem tetszik annyira.
Úgy tetszik, hogy látom a srácokon. Képeken, zenekarokkal. Nekem most a
Beatles-haj tetszik, olyant is fogok variálni magamnak. Hosszabbra csak azért
növeszteném, mert a zenekarban valahogy szarul néz ki az ember rövid hajjal.
Nyúl az egész.
Zord Khán hanyatt feküdt az ágyon, valami bizonytalan pontot nézett a
sarokban. Kati óvatos, puha léptekkel jött a konyhából, teát hozott két bögrében:
a csorbát bal kézbe fogta, másikat a fiú elé tolta a ruhásládán.
– Igyál – mondta halkan.
Zord Khán tovább szívta a csikket. Fújta a füstöt a pont felé; csak a derékszíja
csillant meg egyszer. Kati sóhajtott, kétszer a bögréhez koccantotta kanalát, majd
kivette, és az asztalra rakta. Azonnal odaszállt egy légy.
– Borzalmas! – mondta. – Csinálni kellene velük valamit.
Végre odanézett a fiú, de mindjárt vissza is fordította a fejét. Egy vonás se
változott az arcán. Odakint lecsapta valaki a szemétkuka fedelét: ide-oda járt a
hang a huzatos kapualjban. A lány közelebb tolta székét az ágyhoz. Roppant
alatta egy öreg rugó. Még vékonyabbnak tűnt így, kék nadrágkosztümjében,
mely végig a lábára tapadt. Meg-megrezzent, mint a fecskék a villanydróton.
Ajkához érintette a teát: már kihűlt, de azért kortyolgatott belőle.
– Leesik a hamud – mondta. – Nem érted?
Odatartotta a hamutálat. Zord Khán kivette a kezéből, és úgy a ládára vágta,
hogy felugrottak belőle a csikkek; kettő a ládára esett, nyomukban ezernyi
hamuszemcse. Amint leszálltak, el is tűntek a feldörzsölt, fénytelen farostok
között. Ledobta a csikket a padlóra. Kati felvette, a hamutálba tette, de a két
csikket otthagyta a ládán. Kis, háromszögletű homlokán kisimult a bőr: nagyon
nyugodtan nézett.
Zord Khán nyögött egyet, majd leugrott az ágyról, és kiment. Víz dörömbölt a
csap alá állított vödörben. Inge ujjával törölte vizes arcát, amikor visszajött.
Pulóverét nyújtogatta, begyűrte az öve alá.
– Hová mész? – sóhajtott a lány.
– Mi közöd hozzá?
– Olyan tudsz lenni, mint egy állat!
Nem szólt rá semmit, az asztalra állított kis tükör elé hajolt, fésűt fogott.
– Semmi mondanivalód nincs a számomra? – kérdezte a lány.
– Nincs.
– Nem igaz. – Zajtalanul leszállt a székről, de a rugó most is pattant egyet.
Megérintette a fiú karját.
– Mit akarsz tőlem? – förmedt rá hirtelen. – Játszod itt a szerelmest, ezt játszod,
azt játszod, minek? Ahelyett hogy megmondanád, nézd, krapekra van
szükségem, és kész!
– Nincs szükségem krapekra. Annyit kapnék, amennyit akarok.
– Hát akkor mit akarsz, dumáljak az anyádnak? Dumáltam eleget. Felolvassuk a
leveleidet, amiket a sittről írtál? Tudod, anyuci, ebből okulni fogok, és ilyen
többet az életben elő nem fordulhat. Légy szíves, mondd meg a Bandinak, ha jön
a hideg tél, vegyen nekem egy pár csizmát! Mire fel vegyek én neked? Jövőre
szabadul a férjed, addig ráérsz.
– Miklóst ne keverd a dologba.
– Ne keverjem! Beidézel a sittre egy másik asszony nevével, nézem a papírt,
mondom, ez ki lehet? Még szerencse, hogy nem a muter kezébe került, hetekig
arénázott volna miatta. Hogy azt mondja, azonnal vigyek húsz doboz cigarettát,
fogkrémet, cipőpasztát, vattát, rendben van, ezt megtettem, mert tudtam, hogy a
te kezed van a dologban. Bevásárolok, odamegyek a beszélőre, körülnézek, mint
bornyú az új kapunál, senki ismerőst nem látok. Kihez jöttem én? Mindenkinél
áll valaki, csak egy csajnál senki, egy végtelenül ronda éjszakai tündér vár, ez
volt a partnerem, akit kiválasztottál nekem. Odamegyek, a smasszer letol az első
percben, milyen nővel jár maga, nem szégyelli magát? Ide figyeljen, mondom,
hagyjon engem a francba, ez egy ismerősöm, a szomszédunkban lakott, hát
megteszem neki szolidaritásból, hogy cigarettát hozok. Azt mondja a csaj, mi
újság van otthon? Állok, mint a hülye: hogyhogy mi újság? Megvagyunk,
mondom, elég jól vagyunk. Na és a papáék? Jaj, az istenedet! Ők is megvannak,
mondom, frankón. Félóra múlva látom, jön az anyád, hozza a cuccot. Akkor már
értettem: azért csináltad, hogy negyven doboz cigarettád legyen, és nyugodtan
pöfékelhess odabent. De a férjednek nem viszel most, ugye?
Kati hallgatott. Úgy nézett maga mellé a földre, mintha nem is erre gondolna.
– Semmi közöm hozzá – mondta végül halkan.
– Semmi közöd hozzá!
– Elváltunk.
– Elváltatok! És most mit akarsz csinálni? Másik krapekot keresel, és irány az
éjszaka: jó estét, uram, szabad ez a két hely? Nagy bajban vagyunk, tudja,
családi okokból kifolyólag nem tudunk hazamenni, sajnos. Családi okokból
kifolyólag elloptátok anyád bundáját, azért is fel voltatok jelentve! Ha meghívna
bennünket egy éjszakára, nézze, maga egy idősebb úriember, itt van ez a csinos,
fiatal nő, hogy tetszik magának? Aztán, ahogy becsukja maga mögött az ajtót,
falhoz állítjátok: Mit képzel, gazember, a feleségemre fáj a foga, kicsavarom a
nyakát! És elhoztok mindent, ami nincs lebetonozva!
– Minek hánytorgatod fel ezeket a dolgokat? Nem tudom, miért jöttem el
hozzád. Odabent az volt az egyetlen jó, ha eszembe jutott az a két nap, amikor
együtt voltunk, pedig mit csináltunk? Dideregtünk, az árokban aludtunk, de te
egészen más voltál, és nem akarom elhinni, hogy elfelejtetted az egészet. Mi
történt azóta?
Az ágy szélére ült, vékony mutatóujjával lassan odébb tolta a fiú poharát.
– Állítólag többször láttak egy lánnyal. Erikának hívják, nem ismered?
– Nem.
– Pedig egy éve nálad lakik.
– Senki se lakik nálam! – dühösen összefésülte a haját, és újra elválasztotta
középen. Kati még távolabbra tolta a poharat.
– Mert összebalhézott anyáddal, és kidobta.
– Anyám minden kurvával összebalhézik, akit idehozok, jobb, ha tudod,
úgyhogy ez nem jelent semmit. Ugyanúgy hajtja a nőimet, mint azelőtt.
Egyébként benneteket is ő dobott fel, elmeséltem anyádnak.
– Már odabent megtudtam.
– Nagyon fog örülni a viszontlátásnak. Gondolom, földhöz veri a seggét
örömében.
Kati a bögre fülébe akasztotta a mutatóujját, és visszahúzta egy kicsit.
– Ezért rohansz annyira? Fél tízig dolgozik, nem?
– Milyen kitűnően informáltak a kémeid!
– Szerettem volna normálisan beszélni veled legalább egy óráig.
– Nem azt csináljuk?
– Normálisan. Ahhoz a lányhoz vittél fel annak idején?
– Milyen lányhoz? Mikor?
– Erikához. Amikor nem volt kéglink. Ő pedig odatett egy ötvenest az asztalra,
és írt egy cédulát, hogy érezzük jól magunkat.
– Maradj a hülyeségeiddel.
A lány finom ajkán olyan volt a mosoly, mint egy porcelán vázában a virág.
– Jó, hagyjuk. Akkor csak arról mondj egypár szót, hogy mit csinálsz most? Jól
vagy?
– Jól. A rendőrség állandó jelleggel a nyomomban, hajkurásszák a nőimet, a
haverjaimat, úgyhogy kitűnően megvagyok.
– Te vagy a legidősebb köztük.
– A hazug Zord Khán, mert engem már csak így hívnak, gondolom, így is
temetnek el, a fejfámra is ez lesz felírva. Lábszárcsont a kezében, a véres. Aki
elrontotta a lányainkat. Az anyjuk ott lesz a vádbeszédnél, harsányan, a
szemükben mélyen ülő bánat, mert az ő lányuk tönkrement, és ki miatt ment
tönkre? E miatt a szörny miatt! Holott én nem járok utánuk, ők jönnek hozzám,
mint ahogy te is idejöttél. Bennünket nagyon szerettek, mert mi mások vagyunk,
mint a többiek, más a gondolkodásunk, más ez a szerelem, más ez a cella, az a
cella még másabb, kopogd le a nevedet, hogy hány kilós vagy, aztán végül
kikerülünk öt év múlva, mint a csendes őrültek. Jól van!
– Ha nem tetszik, akkor minek csinálod?
– Hát mit csináljak? Hová mehetek? Maholnap, kérlek szépen, már az utcára se
mehetek ki, mert öt rendőr fut utánam!
– Nem erre van tehetséged.
Valahol az emeleten lehúztak egy vécét. A pince feletti csőben zubogott a víz.
– Most azt hiszed, mondtál valamit. Mondok rá mást. A tehetséget
sokféleképpen lemérhetik egy embernél. Lemérhetik művészi fokon, lemérhetik
mint embert, lemérhetik mint egyéniséget, lemérhetik mint mocskot, mindenféle
oldalról lemérhetik, de végeredményben minden tehetség. Az is tehetség, ha
valaki kitűnően tud hazudni, az is, ha kitűnően tud beszélni, az is, ha kitűnően
tud másokat összepofozni. Én most abban a pózban vagyok, amiben voltam is:
kitűnő tehetség vagyok ahhoz, hogyha kell, ötszázezer emberrel is el tudok
beszélgetni, éspedig olyan értelemben, hogy azokat meg is tartom magamnak.
Én ilyen vagyok, és ez már tehetség, ami betölti az egész életemet. Aki a
barátom, az mindig a barátom marad, ha úgy akarom!
– Na de mit érsz el ezzel az egésszel?
– Nem sokat, de elnézem ezeket a srácokat a léparton. Nem egy van belőlük,
hanem száz és száz. Ki törődik velük? Senki. Egyik a vadállat szüleitől menekül,
a másiknak nincs is hová hazamenni. Ez ilyen szerelmes, az oda fut, hát rossz
nézni őket, komolyan mondom, már azon keresztül, hogy végeredményben én is
ugyanezt csináltam.
– Te nem változtathatsz ezen.
– Én nem, de valami keveset mégis. Ha nekem elmondja valaki ezeket a
dolgokat annak idején – lehet, hogy akkor se fordultak volna jobbra a dolgok, de
talán mégis könnyebb lett volna elviselni az egészet. Először is azt, hogy ne
higgyenek az embereknek, senkinek, még a legszebbnek sem, ne legyenek
őszinték, tartsák a pofájukat, mert úgyis a visszájára fordul a dolog. Ha valaki
beléjük mászik, az csak árt, mert segíteni nem tud. Húzza a takaróját, ameddig
ér, ne legyen nagyravágyó, úgyis a sittre kerül. Na igen. Fiatalok, ugye, ezért
aztán a nők teszik legjobban tönkre az életüket. Ha van köztük olyan, aki ki
tudna bontakozni, van benne valami tehetség, megteheti, de csak úgy, ha távol
tartja magától ezeket a tetveseket. Ne akarjon tőlük mást, csak azt, amit úgyis
megkaphat, és hagyja a francba mindegyiket. Ne röhöghessen rajta az a
harmadik. Amit soha nem írok alá, hogy valaha is úgy kezdje egy nővel, hogy az
egy fikarcnyival is feljebb álljon nála, de még annyira se szabad neki, csak
lejjebb, és mindig úgy foglalkozzon a csajjal, hogy érezze a tetves állatja, mégis
ő a férfi, és neki ott csak másodrendű szerepe van. Esetleg harmadik, mert a
kutya közben van. Aki többet akar a nőktől, az meg is kapja, plusz három
gyereket és a mindennapos rabszolgamunkát, a parancsolgatást egész életén
keresztül azért, mert igyekezett a nemzedékét tovább táplálni. Hát le van szarva
a nemzedéke! Nősüljön meg később, ha úgy gondolja, hogy most már megáll a
saját lábán, de akkor tudja, kit vesz el. Hogy ennél is tovább menjek: minden
erejével arra törekedjen, ne élje le az életét egy faluban, vagy városban, amikor
az kevés neki. Utazzon, mindenhová jusson el. Nézzen meg mindent,
mindenkivel beszéljen, akivel csak tud, még ha nála hülyébb is az illető.
Mindenből vonja le a konzekvenciát, és akkor majd meg tud állni a saját lábán,
de soha ne becsüljön senkit többre, mint önmagát, mert ez nagy baj, a
rabszolgájává válik a másiknak elvileg. Önmagában többre becsülheti, de nem
nyilvánosan. Ne érezze magát soha megalázva, és ne is viselkedjen úgy, hogy
megalázhassák. Sorolhatnám neked tovább, tízet, húszat, és ezek mind helyesek,
hidd el nekem.
Engedelmesen lógtak a szobán keresztül kifeszített kötélen a vastag, rózsaszínű
női alsóruhák. A fal mellett sorakozó székeken vigyázzban álltak a kitömött,
fényes cipők.
– De mi lesz veled? – sóhajtott a lány. – Otthonra neked is szükséged van!
Zord Khán cigarettáért kotorászott a mellényzsebében. Két görbe Munkást
húzott elő: az egyiket Kati felé pöckölte. Meggyújtotta a sajátját, majd a gyufát
is odapöckölte.
– Az otthon… Az otthon nem jelenti azt, hogy ott mindjárt másodmagával
legyen otthon az ember, meg egy csomó gyerekkel. Csak ilyen otthont tudsz te is
elképzelni? Érdekes, amíg egyedül laktam ebben a kurva lakásban, nagyon jól
éreztem magamat! Távol mindenkitől, a szüleimtől! Végeredményben nem
dajkálhatnak százéves koromig, ezt be kell látni, nem? Ha leteszek valamit,
tudom, hogy ott találom, amikor hazajövök, de az nem lehet az otthonom, mert
nincs két kölyök, meg nincs egy nő, hát ne hülyéskedj! De furcsa emberek
vagytok ti! Nézd, én nem vitatkozom veled, de jegyezd meg, az embernek
mindig ott van az otthona, ahol a legjobban megél. Hozzam ide a Huncutot vagy
valamelyik másikat, mi? Idejön tegnap, mondom neki, vetkőzz le, és két perc
múlva mehetsz. Nahát, aztán mit kínlódtam azzal a hülye csajjal, mondom, húzd
le azt a rohadt cipődet, mert rajta volt, meg minden szar harisnyatartó, olyan
volt, mint egy felkantározott ló. Feküdj így, feküdj úgy, mindig igazgatnom
kellett. Micsoda nőim vannak az utóbbi időben, úgy kivágok vagy kettőt, hogy
keze-lába kitörik! Így tedd a lábad, úgy tedd a lábad, közben azért is ideges
voltam, mert tudtam, valaki jönni fog. Jött is, egy perc múlva már nyomták a
csengőt. Nem érdekel, mondom, lassan megnyugodtam, mégis több volt a
semminél. Ma már nem jött, mert mondtam, ha ma lejössz, kegyetlen leszek.
Lejön egy hónap múlva, aztán kész.
– Nem tudom már nézni, mit csinálsz, add ide azt a fésűt!
– Nem sikerül középre, az anyja istenit!
A fényes, erős hajszálak halkan ropogtak a műanyag fésű alatt, mintha
elpukkanó petárdákat hallgattak volna messziről.
– Szép a hajad – mondta a lány egészen más hangon, mint ahogy eddig beszélt.
Válláról a fiú orra elé zuhant a selyemkabát. – De miért nem foglalkozol
idősebbekkel?
– Miii?!
– Idősebbekkel.
– Hülyékkel?! Barmokkal, akik ötvenezerszer csalódtak az életükben, tele
vannak mindenféle hülyeséggel? Rajtam gyakorolja, hogy megcsalta a férje, link
volt hozzá, ütötte-vágta? Én rongáltassam a finom lelkemet egy vadállat csajjal,
az anyja keservit? Húszévesekkel vagy százötven éves nőkkel, mi? Fog nélkül,
majd veszek neki műfogsort, arra keressek túlórában! Igazán levágathatnád már
a hajadat, apukám! Tessék, egy huszonöt éves csaj! Hát én nem megyek végig
így veled az utcán, úgy nézel ki, mint egy rabszolga. Tessék, odaadtam a
kabátomat két tetűnek, varrják meg. Ide nézz, hogy varrták meg, olyan, mint a
hengerdugattyú, aztán varrólányok, két évig tanulták. Milyen nők ezek? Vegyem
el feleségül? Én mossak? Súroljak? A vattáról is én gondoskodjak, most milyet
akarsz, papírvattát vagy pedig gyapjúból? Inkább a gyapjút. Jól van, most csak
kender van. Most itt fáj. Most ott fáj. Most fáradt vagyok! Ötvenéves nőket akar
nekem felajánlani, hát a temető kinek van? Odavalók, a francba!
– Ha neked csak azért kell a nő, hogy…
– Hát miért, hogy kimossa a farmernadrágomat? Mert minden hülye krapek azt
mondja, tudod, én azért nősülök meg, hogy legyen egy gondviselőm. Hát akkor
az anyámat veszem feleségül! Úgyis külön él a fatertól. Mossál, muter, és mától
kezdve férj és feleség vagyunk! Te alszol az első pincében, én a másodikban.
Kétezerben bevezetjük hozzád a telefont!
– Hát erre már nem is tudok semmit mondani.
– Már erre ne is mondjál semmit. Tessék, te mit tudsz? Őszintén. Összevesztem
a Miklóssal! Megyek! Csövezni fogok! Anyu, elmegyek hazulról, te is olyan
gorombán beszélsz velem, majd főzzél valamit a Mikinek. Én?! Mit képzelsz, mi
vagyok én? Dolgozzon a Mikulás! Csövezel két hónapig, na, mi történik utána?
Ez is kéne, az is kéne, mégis jobb volt otthon. Meggondoltad magad, kicsim?
Meggondoltam magam. Visszajössz? Visszajövök. Rendes leszel? Rendes
leszek. Mindegyikőtök ilyen! Összeveszik a férjével, három hónapig nem főz
neki. Amúgy se főzött, amúgy se tudott, de most még a teát se teszi fel, mert ki
akar tolni vele. Hát énvelem nem tudna kitolni, ha ilyen nőt kifognék, te,
agyonverném lépten-nyomon, az anyja szentségit! Mert akkor elmegy. Hol
voltál, fiam? A barátnőmnél, tudod, ott aludtam. Ott, igen, a Mehmed
harapdálta!
– Igazad van, de azt nem kérdezed, hogy ezek a nők miért lettek ilyenek? Így
születtek, ugye?
– Így születtek, már így lettek megcsinálva, a fakanál külön volt téve a sufniban,
amikor titeket csináltak. Rakásra! Megszülettetek, felnőttetek, iskolába jártatok,
nem csináltatok otthon semmit sem! Ha száz nőt egymás mellé állítasz, abból
kilencvenkilenc és fél nem tud főzni, tessék. Nemhogy főzni, egy gombot nem
tud felvarrni. Na most, ha egy kölyke van, mi történik? Fogd meg, apukám,
kimerültem, mert ti a házimunkát semmibe nézitek. Közbe meg a Patyolatban
van minden. Föl akarja venni, fiam, hol az ingem? A Patyolatban, fiam. Hát a
másik ingem? Az is a Patyolatban. Hát az a másik? De csak kettő van. Adjál egy
cigarettát. Az idegeim a tetőfokra hágtak a nőkön keresztül! Összehasonlítják
őket a gyerekeik, az anyjuk egy nagy ladik. Beül a fürdőkádba, kimegy a
mosóteknőnek az alja! Lánykorukban olyanok, mint az ujjam. Azt mondják, a
férfi használ nekik, ezt, öregem, zabáinak, mint az állat, víziló! Úgy meghíznak,
hogy a pali létrával mászik fel rájuk, és keresi őket szigonnyal. Melyik oldalról
tudja lelőni. A nagy nők. Mindegyik. A száján három kiló rúzs, a pofáján négy
kiló púder!
– El is hiszem, hogy ennyire fel vagy háborodva.
– Ez az igazság. Nekem ne mondd. Fürdőbe mennek, apukám, tudod, úgy
megmasszírozott a masszőr, hogy leszakadt a gumiasztal. Kilenc hónap múlva
jön a majom. Tisztára az apjára hasonlít! Nézi a krapek, az istenit, hogy lett ez
ilyen szőke? Úgy, hogy hajnalban csináltad. Na, akkor a lány meg az anyja:
Ennek a Péternek nincs semmije, csak egy rossz biciklije, abban sincs kerék. De
bizony a Gyurkának kocsija van, nézd, anyukám, úgy döntöttem, itt hagyom ezt
a Pétert, nem fogom tönkretenni magamat egy ilyen pali mellett, azt mondta,
mérnök, közben segédmunkás: bebújik a Moszkva téren, és a Móricz Zsigmond
körtérig hajtja a patkányokat a lyukban! Igazad van, kislányom. Válóper,
elválnak. Két gyerek a háttérben, jön a civakodás, a nő falból veszekszik: én
akarom a gyereket! A krapek: én vagyok az értelmi szerző, az enyém! Hol köt ki
a kölyök? A lelencotthonban, toloncházban, később Markó utca, cella egy! Mi az
istent állsz itt, vetkőzz már le!
– Így nem akarom, Bandi.
Éles, kemény csattanás. A lány lassan lehúzza a kezét égő arcáról.

Végrendelet
I. ÁLTALÁNOS MEGÁLLAPÍTÁSAIM:
– Jót röhögtünk.
– Köszönöm neked, Istenem, ezt a 83 év gondot.
– Bocsáss meg nekik, hogy nem tudtak elviselni.
II. ÁLTALÁNOS RENDELKEZÉSEIM:
- Mivel csak egy vacak életem van, és előreláthatólag azt se hagyhatom itt, az
örökösök telefonüzenettel törölhetik magukat a névsorból.
- Az így fennmaradt szabad helyek kalapból kisorsolhatok.
- Az ismételten visszautasított holmikat szállítsák a Fővárosi Szemétdombra.
B. András, azaz: JÓNÁS
III. ÜZENETEIM.
1. Üzenet azoknak, akik nem tudják, hová tartoznak: Csak kedélyesen, fiúk, csak
könnyedén! Ha problémát csináltok valamiből, megszakad ez a csodálatos lánc,
hogy átsiklotok a dolgok felett, és egyetlen kézlegyintéssel képesek vagytok
elsöpörni a csodálatos elméleteket, teóriákat, gyönyörűen felépített világképeket:
kérem, én csak játszom a világban! Az egész egy hatalmas játszótér: emberek,
minek csináljátok a kicsinyes hülyeségeiteket háborúval, erkölcsökkel,
különböző ideológiai és filozófiai marhaságokkal? Gyertek játszani!
Rátok hagyom a rongyos farmernadrágomat.
2. Üzenet a csendzavaróknak: Nagyon utálok verekedni, de odacsapok, ha arról
van szó, és akkor többnyire csont is törik, mert nincsenek gátlásaim. Nem tudom
felmérni azt, hogyha most felemelem ezt az íróasztalt, és odavágom valakihez,
akkor annak milyen következményei lesznek. Ha úgy érzem, oda kell vágnom,
oda fogom vágni, mert akkor megjön a lelki békém, nyugodtan alszom. Ezt
megcsináltam a Kárpátiában – szó, ami szó, elég tisztességes számlát fizettem
utána, de olyan tekintélyem lett a Belvárosban, amivel meg lehettem elégedve.
Nagy, ominózus fickók megsüvegeltek, szervusz, szervusz, és figyeltek, hogy
van itt két kockakő, hátha megfogom. Egyébként úgy történt a buli, hogy van
egy nagyon kedves barátom, akkor szabadult, és olyan felfüggesztett büntetése
volt még, ami némi rendőrségi felügyeletet von maga után: nem szabad táncos és
sörös szórakozóhelyeket látogatnia satöbbi. Ennek aztán az volt a vége, hogy
minden további nélkül beültünk a Kárpátiába, azzal, hogy valahol jól kell érezni
magunkat. Pálpusztait rendeltünk. Nem tudom, próbáltátok-e már a Kárpátia
sajtjait? Kitűnő sajtok vannak ott, ajánlom a figyelmetekbe, szóval ezek vannak,
és odajött egy Huba című ismerősünk, azzal minden további nélkül elkezdte
mesélni az alj ügyeit, ami kezdődött valami autó szélvédő üvegének
átsíbolásával a magyar határon, majd ennek a különböző fekete úton történt
kiárusításával. Várható összbüntetés, ha mindent beleszámítunk, amnesztiát,
kedvezményeket és harmadot, kezdő bírótól is egy négyes, úgy első hallásra. És
Huba ezt elkezdi mesélni. Na most, ugye, a Kárpátia jó hely, mindig ül ott egy-
két fülelő ember. Más se kell, mint hogy kibökje Gazsit mellettem, kibökjön
engem, aki éppen hogy megúsztam a belvárosi galerit, és mindjárt egy ilyen
autólopás satöbbi, hát úgy visznek mind a hármunkat, hogy ihaj! Mondom a
Hubának, apukám, állj fel, és menj a francba, hagyj békén bennünket a
hülyeségeiddel. Gazsi halál csendesen mondja, tényleg, Huba, nem ide való
téma, erre Huba rám vigyorog, aztán semmi. Menne is, maradna is. Kínos
helyzet volt, mert ha elmegy, engedelmeskedett nekem, kirúgtam, ha nem megy,
akkor meg mi lesz, ugye? Úgy oldotta meg a dolgot, hogy rám szólt: adjál
nekem pálpusztait. Hát ezt nem kellett volna… Pálpusztai és a Huba szövege sok
volt együtt. Mondom neki, Huba, tízig számolok, menj el. Állatian imádlak,
holnap találkozhatunk, nagyon foglak szeretni, de most menj el. Huba maradt.
Huba, rád borítom az asztalt! Huba fintorgott, és úgy lőn, ahogy
megjövendöltem. Egy hatalmas tölgyfa asztal, mint jobb rakéták amikor
becsapódnak, tányérostól, poharastól, korsóstól, úgy zuhant Huba ölébe, hogy
szerencsétlen csávó csak annyit tudott mondani, jaj…! Nekem ezzel el is ment a
mérgem. Másnap találkoztam Hubával, és rájöttem, hogy ez az ember fél. Ha
felemeltem a kezemet, mert vakaróznom kellett, Huba rögtön hadonászott.
Esküszöm nektek, az életben nem vakaróztam annyit, mint az alatt a húszperces
beszélgetés alatt. Hol itt viszketett, hol ott, Huba meg, mint egy hülye
szélmalom!
Neki hagyom a kockás alsónadrágomat.
3. Üzenet a hosszúhajúaknak: Megmondom őszintén, sokáig attól féltem, hogy
elvek ide, elvek oda, én az elveket csak bemagyarázom magamnak, és szimplán
buzeráns vagyok. Azóta rájöttem, hogy nem vagyok buzeráns, nem olyan jók
nálam a fiúk, hogy azért úgy csináljak, mintha lány lennék. Egyszerűen tetszik a
hosszú haj, mert… mert sokkal mutatósabb valaki hosszú hajjal. Januárban
azonban levágattam a hajamat, mert ígértek nekem egy rajzi anatómiát, egy
Kőbezárt fájdalmat, egy Megszabadított Jeruzsálemet és egy Micimackót. Van
egy pótapám, aki közölte velem, ha megteszem, ezeket a könyveket, plusz ötven
forint készpénzt kapok. Ennyi ajándékért a fülemet is levágattam volna, pedig az
nem nő vissza. És minekutána a hajam nyolc hónap múlva visszanő,
megkötöttük az üzletet. A főiskolai felvételimhez semmi köze nem volt. Nem
zavar, hogy felvesznek, vagy nem vesznek fel. Közölték velem, most nem
aktuális, próbálkozzak jövőre, de nekem már elment a kedvem az egésztől, pedig
nagyon lelkes voltam a kezdet kezdetén. Tudok én főiskola nélkül is jó fej lenni,
itt van A. N., még képzős iparművészeti gimnáziumba se járt, az anyja
meszelőjén látott először festéket és milyen képeket csinál, elszédültem,
olyanokat!
Neki ajándékozom a palettámat.
4. Üzenet a fanatikusoknak: Én olyankor festek, amikor nagyon vidám vagyok.
Szívből röhögök saját magamon és mindenen. Addig hergelem magamat a
hülyeségekkel, amíg begurulok. Láttam magam előtt Zágonyi döbbent arcát:
honnan a francból érkezett nekem egy céltábla?… Ezt akkor küldtem neki,
amikor megígérte, hogy lelő. Semmi kommentár, csak a céltábla. Képzeljétek el
azt a döbbent pofát! Vizuális típus vagyok, elég volt látni Zágonyi arcát, és az
egész embert el tudom képzelni meztelenül. El tudom képzelni, amint ül a vécén,
halál székrekedése van a gyomorbajával, és eeeeeee!… Meghalok a röhögéstől!
És amikor elkapok egy ilyen hangulatot, elkezdem ezt mindenféle szarban
megcsinálni, festékkel, anyaggal, kővel, fával, és összevissza mázolom. Ha
semmi mást nem mondok az embereknek, csak egy percre elvigyorodik az ürge,
né, mennyi hülyeség van ezen a képen, akkor már nyert ügyem van! Egy percre
megfeledkezett arról a sok marhaságról, amit saját magunknak csináltunk. Isten
bizony, olyan ez, mintha lenne egy nagy homokozó, és akkor valami hülye állat
berak a közepébe egy kurva nagy betonkockát, amelynek nem lehet felmászni a
tetejére. Ki kell emelni ezeket a betonkockákat, és mindenki újra játszhat, vidám
lesz és boldog, megszűnnek azok a problémák, hogy lejön egy marslakó, és
elvonul előtte egy nehéztüzérségi üteg. Magyarázkodjak neki, nézd, apukám, ez
az egész szerkezet azért van, hogy bizonyos mennyiségű robbanóanyagot hetven
kilométerrel arrébb felrobbantsanak, és ezáltal elpusztítsanak x mennyiségű
embert. És ha tovább kérdez, akkor ne tudjak válaszolni? Mert nem tudok,
legfeljebb azt mondom, kérdezd meg Mao Ce-tungtól, ő foglalkozik ezzel az
üggyel, én a magam részéről alkalmatlan vagyok. Miért, mire kell alkalmasnak
lenni? Katonai szolgálatra. Mi az a katona? Az az ember, aki a
robbanóanyagokat postázza, mit tudom én, Budapest-New York vagy New York-
Moszkva, hogy is mondjam neked… És ha megkérdezi, hogy ez miért jó, akkor
mit mondok? Hogy kitaláltunk valami hülye elveket, jól felhergeltük vele az
embereket, üssék egymást, valaki pedig meggazdagszik a dolgon? Mert ez van.
És itt már nincs az, hogy zsidó vagy néger, cseh vagy lengyel, itt már nem
tudjuk, ki az ellenség, csak öljük egymást, ha erre kerül a sor. Elrontják az
egészet, és én ezt nem hagyom, apám! Az én játszóteremre csak játszani jöhetsz
be. Amint a gondjaiddal jössz, elkezdek hülyülni, és öt percre elfeledtetem a
bajodat. Igaz, hogy csak öt percre, amíg velem vagy, de akkor is
kizökkentettelek ebből a szörnyűségből! Öt percig újra önmagad voltál,
visszatettelek a paradicsomba, ahonnan az a piszok úristen kirakott! Fel vagyok
rá hatalmazva az összes hülyeséggel. Senki nem tud huzamosabb ideig
haragudni rám, Zágonyi se gyűlöl szívből: megfojtana egy kanál vízben, de nem
mer kikezdeni velem, mert tudja, hogy valahol iszonyatosan kiszúrnék vele, és
megint rajta röhögne a fél város.
Neki hagyom a lánya maradékát.
5. Üzenet az istenhivőknek: Nem vagyok vallásos, de kézzelfoghatóan hiszem az
Istent. Annyira, hogy merem állítani, nagyon egyetért velem, és néha frankón
vállon vereget: jól csinálod, öregfiú, igaz, kicsit rugalmasan kezeled a
tízparancsolatot, mert ha éppenséggel nem tudsz megszerezni valamit
szépszerével, biztos ellopod. Nekem ez igazán nem okoz problémát, mit tudom
én, ha kell egy orkán, és nincs, óne zsinór lopok egyet a Filmgyárból, miért, ott
annyi van. Azzal együtt nem haragszik rám az Isten. Félek tőle, de nem úgy
félek, mint egy nagy erőstől, aki meg fog büntetni, hanem úgy, mint aki tisztában
van vele, hogy egy nagy, erős barátja van. Félig-meddig tényleg az Isten
tenyerén élek, és tudom, hogy nem vagyok egészen normális, néha naivul
képzelem el a dolgokat, de nagyon szépen, és ha rosszat csinálok, akkor
bocsásson meg nekem mindenki, isten bizony, a legszebb szándék vezet mindig.
Soha nem akartam senkire rátámadni. Nem akartam irtani. Ők akartak engem.
Hogy aztán nagyobbat ütöttem vissza, mint amekkorát kaptam?… Édes jó
Istenem! Ahogy boldogult emlékezetű Rejtő Jenő írta, nem lehet minden pofon
mellé közlekedési rendőrt állítani… Nagy igazság. Lehet, hogy Jézus nem volt
az Isten fia, nem beszéltem az Istennel, nem mondta, hogy nézd, Jónás, ez a
fiam, ez a lányom. Elfelejtette bemutatni a családfáját, de mégis csodálatos
valaki volt, akár ember, akár Isten. Ő is kiverte a kufárokat a templomból.
Minden szelídsége dacára úgy kivágta őket, hogy csak úgy zengett, mert
beleköptek a levesébe. Tudta, mikor kell ütni, mikor kell simogatni, de mert
annyira jó volt, és bizony néhány püspöknek és pápának nehezére esett volna
utánozni, inkább megtették Istennek, hogy ne lehessen utolérni. Egy kicsit
hasonlítok hozzá, ugye: pénteken böjtölök, nagyjából egyformák vagyunk…
Nem hagyok nektek semmit. Úgyse fogadnátok el.
Ami azt illeti, ideje lenne befejezni, viszont akkor takarítanom kell. Éva a
konyhában ül, pulóvert köt nekem kék pamutból. Azóta köti, mióta terhes.
Lassan feláll, a kezével segíti magát: nyúl a partvis után, szája csücskében az a
hülye kis vonás, ugyanaz, amikor sírni készül, és ugyanaz, amikor mosolyog.
Kiveszem a kezéből ezt a hosszú nyelű szerszámot, amely az inkvizíció alatt
honosodott meg Európában. Maradj, azt mondja, látom, elkaptál valamit! A
Nagy Semmit kaptam el, de erről fogalma sincs. Majd utána, mondom acélosan.
Visszaül, és abban a pillanatban megbánom. Nagyon hamar meg szoktam bánni
az ilyesmit. Inkább mesélek még. Ha bejön, és meglátja, hogy írok, el fog
érzékenyülni: az életembe mernék fogadni, azt mondja, jól tettem. Szóval
negyvenkilenc óta különválva élnek a szüleim.
6. (Azt hiszem, a hatodiknál tartottunk) Üzenet azoknak, akiknek senkijük se vált
el: Hm. Néha… mit mondjak, néha olyan gazdagok voltunk, mint egy Krőzus,
néha olyan szegények, hogy anyám eladta a ruháit. Apám egy rém jópofa, rém
szellemes, csodálatos ember volt, aki hol százezreket keresett, hol semmit.
Foglalkozása? Ez az, amit nem tud senki. Foglalkozott ő mindennel, textiltől
kezdve a repülőig, exporttal, importtal, téeszeknek volt főkönyvelője, építőipari
szakértő, jogtanácsos, mi kell még? Hogy ehhez milyen papírokat csinált
magának, ezt már nem tudom. Egyik barátjától hallottam, hogy adj neki egy
villamosjegyet, öt perc múlva útlevelet csinál belőle. Ilyesmihez is értett, szóval
a középkorban könnyen elégették volna az öregurat mint boszorkánymestert.
Ráhagyok három hatvanfilléres bélyeget.
7. Üzenet a beatnikeknek: Amikor hatvankettőben letélakolt az apám, anyám
minden további nélkül átrakott az öreg lakásába. Itt egy beatnik tábor gyűlt
össze: volt úgy, hogy harmincan aludtak ott, legnagyobb örömére a
menetrendszerűen közlekedő URH-nak, mert mást se kellett csinálni, mint
lefölözni a társaság prominens példányait, ugye, a többi maradhatott. Később
rájöttem, hogy az igazságtalanság teteje történik: az rendben vari, hogy lopott,
csalt, gyilkolt, édes istenem, vannak még hibák, de elfogatóparancs nélkül vitte
el a rendőr! Bementem a Széchényi könyvtárba, kerítettem egy írógépet, és
kimásoltam a BTK-ból a magánlaksértés paragrafusát, plusz a miniszteri
indoklást. A legújabb büntetőtörvénykönyvben, a tizenkilenc-nemtudomhányban
megjelent határozatok összességében, de már, azt hiszem, a Werbőczy-féle
Hármaskönyvben is szerepel valami, hogy az én házam az én váram. Na, ez
mind egymás alatt volt, az ajtó üvegkockáira ragasztva. Fölécsavartunk egy
villanykörtét, amelyik egész éjszaka világított, úgyse fizettük a villanyt. Tény és
való, hogy amíg nem hozott a rendőr elfogató- és házkutatási parancsot, addig
nem tudott bejönni, mert mi bizony nem nyitottuk ki az ajtót.
Volt egy Bütyök című srác, aki úton-útfélen megszökött Aszódról: neki nem
engedtem meg, hogy bejelentkezzen, mert ha ő bejelentkezik, másfél óra múlva
ott lett volna a gyévé2 egy helyes kis kocsival, és viszi. Bütyök tehát illegálisan
lakott ebben a lakásban, úgyhogy én mint tulajdonos szemet hunytam az
ottalvásai felett. Igen ám, de az állandó és fizető ottlakók már nem hunytak
szemet. Úgy történt a dolog, hogy Bütyök, minekutána két éjszakát átcsavargott,
harmadik éjszaka összeszedte a bátorságát, és feljött azzal, hogy itt fog aludni.
Mondom, én beleegyezem, de mivel hárman lakunk a lakásban, meg kell
kérdezni, mi a véleménye a másik két srácnak. Egyiknek közömbös volt a
Bütyök, a másik határozottan haragudott rá valamiért. Ez volt a Bóné Lala. Azt
mondja, ha bejön a Bütyök, agyonvágja. Mondom, van egy ötletem:
verekedjetek meg, és aki először a földre kerül, vesztett. Erre szépen felálltak, és
elkezdtek verekedni: hulla fáradt mind a kettő, habár Bonénak előnye volt
Bütyökkel szemben. Bütyökkel szemben már egy félóra alvás is óriási előnyt
jelentett.
Valami csodálatos ólompofonok voltak azok: negyedóráig tartott, amíg az egyik
eldobta a kezét. A másik tíz perc alatt húzódott félre. Végül Bütyök álmában
nekiesett az ajtónak, Lala meg a Bütyöknek. Bütyök erre sírva fakadt, mondom,
állj az egésszel, nem tiszta a dolog. Bütyök itt alszik, és holnap reggel folytatjuk
a verekedést. Ha Bütyök veszít, úgy vesszük, nem aludt itt. Bütyök az a fickó,
aki fejjel lefelé lógva is tud aludni, úgy, hogy a lábujjával kapaszkodik.
Háromszor végigment a Népköztársaság útján – alva, de akkor már tényleg ott
tartott, hogy ezt se lehetett csinálni. Mellém feküdt, kitúrva onnan egy leányzót,
akinek volt lakása, tehát irány haza. Bütyök azóta is úgy néz rám, ahogy egy
rendes ipsére szokás.
Az Erkel utcai lakásról még csak annyit kell tudni, hogy rengeteg lakója volt:
egyeseknek bejelentett pesti lakásra volt szükségük, de tudtak aludni valahol,
viszont oda nem tudtak bejelentkezni. Hozzám minden további nélkül
bejelentkezhettek, csak alá kellett írniok egy papírt, hogy soha többet nem
fordulnak ott elő. Ezt húsz forintért meg lehetett csinálni nálam. Fél év múlva
aztán kijelentettem a fickót azzal, hogy kérem, nem jött ide lakni.
Tulajdonképpen ezért orrolt meg rám a IX. kerületi rendőrkapitányság.
Rendes albérlőim három és öt között váltakoztak, ahányan elfértek. Maximum
nyolc személyt tudtam elhelyezni, ilyenkor mindenkinek jutott egy ágy. Továbbá
voltak bejelentetlen lakóim, akik pillanatnyilag megorroltak a szüleikre, vagy a
szüleik orroltak meg rájuk, és persze velük együtt ott laktak a hölgyismerőseik,
aztán a barátaik barátai, barátaik barátjának a barátai és barátjának a barátjának a
barátnője és ezek barátnői, szóval élénk társasági élet folyt. Ilyenek vannak,
beállítok a lakásba, és közli velem egy fickó, hogy mindjárt szól a Jónásnak,
dobjon ki engem. Mondom, ez helytelen, a Jónás nem szokott ennyire
mazochista lenni. Albérlőim között voltak tisztességes emberek, akik reggel
hétkor felkeltek, elmentek dolgozni, és este nyolckor hazajöttek aludni. Ezektől
minden tizenegyedikén és huszonhatodikán legomboltam százötven forintot, de
nem voltam kényes, ha nővel jelent meg éjszaka, csupán annyit kértem, szóljon
előtte. Mégse legyen zsibvásár, tehát ne legyen jelen ötven nő, és arra kényes
voltam, hogy úrilányokat nem szabad felhozni. Nyolc kan heverészik az ágyban,
ugye, leoltjuk a villanyt, ez meg elkezd ott hisztizni, hogy rendben van, de
ekkora nyilvánosság előtt mégse… Kispolgárok se jöhettek. Egy kivétel volt, az
Olga, akiről üvöltött, hogy kispolgár, és eleinte még az én jelenlétemben se
vetkőzött le szívesen.
Rátok hagyom azt a vásznamat, amelyikre egy házat akartam festeni.
8. Üzenet azoknak, akik pofára estek: Szóval rájöttek a rendőrségen, hogy nem
bírnak velünk, erre aztán egy rettenetes ötletük támadt. Végső soron igazuk volt,
nem szólhatok egy szót sem. Ha apám távozása előtt csak egy nappal költözöm
be a lakásba, engem onnan nem lehet kilőni, de akkor jelentkeztem be, amikor
már egy éve Londonban volt. Kilógott a lóláb: nem vagyok igényjogosult, mert a
Váci utcában van egy nagy lakásunk. Menjen csak vissza a fickó! Na igen, csak
amíg rájöttek erre, eltartott három évig. Közben letélakolt a húgom, és letélakolt
az anyám. Ez mind becsületes volt, nem síbolta a lakást, leadta az államnak.
Egyszer csak megkapom a papírt, hogy nem vagyok igényjogosult, huszonnégy
óra alatt hagyjam el a házat, menjek vissza a Váci utcába. Csak oda közben már
beköltözött az új lakó… Egy kispolgár ilyenkor öngyilkos lesz; én leültem a
lépcsőre, és olyan hangosan röhögtem, hogy a rendőr velem röhögött. Édes jó
istenem, most aztán csináljatok velem, amit akartok, nekem olyan mindegy! Se
lakásom, se állásom, se ruhám, vigyetek a börtönbe! Onnantól kezdve doszt a
csövezés 1968 júniusáig. Máig be vagyok jelentve az Erkel utcába. Ha
kijelentkezem, vége a világnak, kitiltanak Budapestről. Hová jelentkezhettem
be? Ki vesz be engem állandóra? Senki.
Nektek hagyok, fiúk, húsz nagy, friss szilvás gombócot!
9. Üzenet a csöveseknek: Csak azt tudom, hogy végiglaktam én a város
valamennyi közterét, pályaudvarát, rakodóját, kikötőjét, amit akartok, a
Gellérthegytől kezdve a földalatti vasútig. Szerencsére idejében rájöttem arra,
hogy ezt csak úgy tudom elviselni, ha röhögve csinálom a dolgokat. Mert ezek
iszonyatos problémák tudnak lenni, olyan problémák, hogy az ember már-már
öngyilkos akar lenni. Vass Árpi festő barátom találkozott egyszer velem a
Népligetben: ott kerestem magamnak egy padot, de minthogy esett az eső, a pad
teljesen elázott. Életem legborzalmasabb emléke marad ez: megyünk a
Népligetben. Vass Árpi leáll pisálni, én félálomban… félálomban? Egész
álomban vagy háromnegyed álomban baktatok tovább, és jöttem magammal
szemben… Halál cinikus pofával elmentem magam mellett. Csak később
kapcsoltam, hoppá, hiszen ez én vagyok! Utánanyúltam magamnak: várjál csak,
beszélni akarok veled! Valami szörnyű képet láttam magam előtt: látod, apám,
ide jutottál. Ez már a vég. Én a te lelked vagyok, kijöttem belőled,
MEGHALTÁL! Arra ébredtem fel, hogy Vass Árpi ordít: Neeem!…
December 9-én van a születésnapom, és nekem már december elején pokoli
hasgörcseim voltak. December 9-ére úgy kilyukadt a vakbelem, hogy ihaj! A
Marx téren, két villamossín között a hasamhoz kaptam, és bumm, végigestem a
kövön. Odajön egy rendőr, azt mondja, kelj fel, részeg disznó! Fölnézek,
mondom, uram, szeretnék én részeg lenni, de boldog lennék, ha részeg lehetnék!
Aztán kijött a mentőautó, és bevittek az István kórházba. Boldog voltam, hogy
egy hétig ágyban alhatok, és hozzák a kaját, naponta háromszor! Jaj, de jó, jaj,
de jó, a fene se gyógyul meg, valami nyavalyát csak kitalálok magamnak, de egy
hét után kiraktak… Véletlenül találkoztam egy ismerősömmel, nála laktam négy
hétig. Ott láttam először tükröt, a kórházban nem érdekelt. Halál hülyén néztem
magamra: hasonlít a csávó az én eredeti elképzeléseimre, de hát ennyire?… Na,
nem! Esküszöm, úgy néztem ki, mint akit úton-útfélen szemközt vágtak.
Nem tudom, emlékeztek-e rá, volt egy film, Nyár a hegyen? Abba akartam én
elmenni statisztálni. Bacsó választott ki szereplőnek, és hogy mégse lettem
szereplő, a saját hülyeségemnek köszönhetem. Ilyenek vannak, behívott, mert
egy haveromnál látott néhány fényképet rólam. Azt mondja, maga egy értelmes
ember, maga lesz az egyik srác. Jön nekem azzal, hogy mondjak el valamit. Ha
annyit mondtam volna: uram, ön a rendező, én meg szeretnék sok pénzt keresni,
mert akkor tudnék venni egy albérletet, ez már elég lett volna, de esküszöm,
hogy semmi nem jutott az eszembe. Teljesen bután néztem. Azt mondja, két óra
áll a rendelkezésemre, üljek le és gondolkozzak. Közbe megláttam egy orkánt a
fogason, mondom, ezt ellopom, és ez lesz az egyetlen értelmes ténykedésem a
filmgyárban. Bevágtam a jakóm alá, ültem és vártam. Bejönnek Bacsóék,
dumálnak, én meg egyfolytában bámulom a fogast, úristen, csak oda ne
nézzenek! Azt mondja a Bacsó, nem baj, menjek el, és jöjjek vissza egy hét
múlva. Egy hétig tanultam: rájöttem, az én egyéniségemhez legjobb Osborne-
nak a Dühöngő ifjúság című darabja. Betanultam úgy, ahogy van, még
trombitálni is megtanultam. Megyek a Bacsóhoz, hallgatnak. Isten hozott, isten
hozott, te, volt itt a múltkor egy orkán, nem láttad? Nyelek egyet, kezdhetem?
Jó, kezdd el. Mondom, J. F. Osborne, Dühöngő ifjúság… Megint nem jutott
eszembe semmi. Azt néztem, hogy nincs-e az orkán mellé egy pulóver is, mert
marha jól jött volna nekem. Pulóver nem volt, de találtam egy papírvágó kést.
Azt mondja a Bacsó, nem baj, majd hív, ha kell valami. Mondom, úgy látszik, ki
kell takarítani az irodádat, mert én mindent el fogok vinni innen. A
díszbemutatón találkoztam vele, azt mondja, én láttam magában valamit. Halál
rémülten gondolkoztam, úristen, mit látott ez bennem, egy orkánt vagy egy
papírvágó kést? Tehetséget. Leesett a kő a szívemről: azt nyugodtan, az nem baj,
nem büntetik.
Körülbelül így éltem, végig ez volt a stílusom: valahogy mindig megragadni
valamit, ha nem lehet becsületes úton, akkor nem egészen becsületes úton, de
élni, élni, fenn maradni a víz felszínén. Végig linkeskedtem az egészet.
Gondolom, sejti a Bacsó, hogy én loptam el az orkánját, de valószínűleg nem
dörgöli az orrom alá.
Rátok hagyom, fiúk a családi fényképeimet.
10. Üzenet a szerelmeseknek: Ha én olyan típusú emberke vagyok, aki jól
öltözött, nett, tiszta, szép lakása van, miegymás, Olga mellettem a világ beat
vagány nője lett volna. Csakhogy nekem semmim se volt, ezért az ősei nem
néztek rám olyan szemmel, ahogy kellett volna. Másfél éven keresztül
egyfolytában dumáltak neki, ne tedd ezt, ne tedd ezt. Hasztalan. Egerbe készült a
tanárképzőbe, és együtt tanult egy fiúbarátjával. Semmi közük nem volt
egymáshoz, legalábbis addig, de morcosan vettem tudomásul, hogy mindig ezzel
a sráccal van, és velem alig törődik. Azt hiszem, itt lőttem el a dolgot, ő meg ott,
hogy nem volt türelme hozzám. Egyáltalán nem merte vállalni velem a
közösséget, el se tudta képzelni, hová fogok kilyukadni. Olga nagyon szerette
volna azt csinálni, amit én, de csak úgy mint hobbit, hogy megfognám a kezét, és
körbevinném a világon egy farmerban meg egy pulóverben, de utána
hazamehetnénk a villánkba, és úgy élhetnénk, mint amikor elköltöttük az anyai
örökségemet Tihanyban. Három hét alatt elvertünk harmincezer forintot. Ami a
Balatonon pénzért megvehető, kipróbálható és használható, azt mi kipróbáltuk,
megvettük és használtuk, viszont örökség csak egyszer van: kitomboltuk
magunkat, de amikor utána pénz nélkül kellett volna ugyanezt csinálni, az már
nem tetszett neki.
Rád hagyom a munkásnadrágomat: semmit nem ér, de az összes szín rajta van,
amivel valaha festettem.
11. Üzenet az öngyilkosoknak: Elhatároztam, hogy meghalok, de az
öngyilkosságnak egy egészen különös fajtáját választom: nem ciánt, lőfegyvert,
vízbefúlást. Eltemetkezem! Lemegyek a keszonba, ott mindig történik valami, és
többé-kevésbé hasznosan is halok meg. A keszon olyan valami, hogy sűrített
levegőt nyomnak a vágatba, ezáltal visszanyomják a becsorgó vizet. Negyven,
negyvenöt fok meleg van lenn, ebben kell lapátolni nyolc órán keresztül. Napi
egy métert haladtunk a Duna alatt, néha még annyit sem. Egy fúrópajzs megy
előre, amely maga mögé tolja a földet a szalagra: ezt bele kell rakni a csillékbe, a
csilléket átvinni a zsilipkamrán, aztán visszahozni őket üresen, illetve
ugyanennyi tonna jeget szoktak behozni, hogy hűtse a levegőt, ami annyit ér,
mint halottnak a beöntés, de megvan az az óriási előnye, hogy az amúgy is
nedves talajt még nedvesebbé teszi. Hat-nyolc kiló sarat cipel az ember a
csizmáján. Először is megnézik, tudsz-e lapátolni? Elkezdenek betont rakni
egyik helyről a másikra, onnan egy harmadikra, esetleg negyedikre, szépen
felfelé, szintekben. Óriási praxisuk van ebben, csodálatos rutinjuk és félelmes
technikájuk. Nekem, az újoncnak mindez nincs. Valami olyasmi volt, ha nem
veszem a lapot, és fél óra múlva elejtem a lapátot, esetleg összeesem, akkor jót
röhögnek rajtam. Nem, apukám, mást fogunk csinálni, te úgyis meghalni jöttél
ide, legfeljebb ma halsz meg. Következő lesz: túllapátolod őket! Ilyenek voltak,
hogy tizenöt veterán dolgozóval egy vonalban lapátoltam, megállás nélkül, ez
megy egy negyedóráig. Negyedóra után úgy érzi az ember, hogy leszakad a
karja, szétrobban, tönkremegy. Ez az állapot megint tart egy negyedóráig, és
utána már nem érez semmit, egyszerűen lapátológép lesz. Megáll az idő, csak a
lapát lesz és a beton, és akkor mást se kell csinálni, mint, na még gyorsabban, na
még gyorsabban, amíg az egyik fickó leteszi a lapátot, hogy a kurva anyját, és
megropogtatja a derekát; ha még ketten leteszik, te is megállhatsz. Ezt kétszer
megcsinálták velem, és utána azt mondták, hogy fej vagyok. Befogadtak. Marha
jó érzés volt. Ott jöttem rá még valamire: beszélnek erről a
bányászösszetartásról, ez nem kamu szöveg. Ha benn szorul valaki, vagy késik,
rögtön odarohan ötven ember. Fent egymásnak ugranak bicskával, de lent
megszűnik az utálat, csak ember van. akin segíteni kell. Fejünk felett a közös
ellenség, a föld, ami időnként le szokott szakadni, és ez halál összetartóvá teszi
az embereket. Néha ugyan ez sem segít. Elektromos kismozdony húzza a
csilléket, harminc, negyvenet akasztanak rá. Már visszafelé jöttünk, a mozdony a
zsilipkamra előtt állt, fél méterre a csillesortól. Előrejött a vezető, rá akarta
akasztani a csilléket a mozdonyra: befékezte a sínfékkel, de a keszon felé lejtett
a sín, a fék meg kiakadt, és ő éppen behajolt a két ütköző közé. Egy állati
ordítás, és hallottuk, hogy krrrr, összenyomja a fejét.
A magánéletem abból állt. hogy ettem és aludtam. Annyi erőm nem volt, hogy
gondolkozzam, jó ez, vagy nem jó így, meghalok, vagy mi a franc lesz velem,
mert néha úgy nézett ki, hogy átfúrom szépen a Dunát, gyönyörűen kijövök a
túlsó parton, és semmi bajom nem lesz. Máskor attól tartottam, de nemcsak én,
hanem az összes ott levő ember, hogy nem érjük meg a következő félórát.
Mindig azt hittem, úgy fognak rám nézni az emberek, mint egy hősre. Úgy
néztek rám, mint egy hülyére.
Rátok hagyok egy életlen zsilettpengét.
12. Üzenet anyámnak: Hálát adok Istennek, hogy ilyen jófejű anyát kaptam.
Többé-kevésbé mindegyik szeretőjével jóban voltam. Most hazajött három
napra: nem érzelgősködött. Tudta, mit fog találni, és azt is találta. Arra már
rájött, hogy nem fogok elveszni. Nem is vesztem el, többé-kevésbé azért
megvagyok. Nem jól, de megvagyok. Így utólag kiderült, hogy szeretett; a végén
ő is egyedül maradt, talán ezért. Mostanában rengeteg holmit küld nekem, hogy
rendbe szedjem magamat. Állati optimista különben velem kapcsolatban, mindig
azt mondja, meg fogom találni magamat. Hogy mennyire találom meg magamat,
és mennyire nem, ez más kérdés, de ha azt mondom neki, te, elhatároztam, hogy
kiskanállal lefaragom a Gellérthegyet, mert ez nagyon fontos, elhiszi nekem, és
mit tudom én, elküldi Bécsből a legjobb acél kiskanalakat, hogy ezekkel
próbáljam meg. Esetleg beszél az osztrák hegyfaragókkal, mondják el, hogy
dolgoznak. Tavaly egy gyönyörű japán pasztellkészletet küldött. Kíváncsi volt a
feleségemre, és azt hiszem, megnyugodott egy kicsit, mert Évában valóban lehet
hinni. Végig örült, amíg itt volt, és én is nagyon örültem, mert örül.
Neki hagyom a Micimackót.
13. Üzenet a halottaknak: Az ember bemegy egy kórházba, jelentkezik
segédmunkásnak. Az első, amit közölnek vele, uram, itt időnként halottakkal is
kell foglalkozni, bírja ezt maga fizikailag? A magamfajta ember két dolgot
mondhat: hogyne, persze, vagy azt, hogy nem. Én ehhez a hogyne, persze
típushoz tartozom. Miért ne, végeredményben mindent kibírok. Osztályról le a
hűtőszekrénybe, hűtőszekrényből a boncasztalra, boncasztalról az öltöztetőbe, ez
volt az én feladatom. Nagyon tisztességes munkakör. Rájöttem, hogy a halottak
úriemberek, kivétel, amelyik morog, zörög, kattog, vagy hasonló disznóságokat
csinál. Egész jól kijöttem velük a végén, eltekintve attól, hogy nem mertem
megsimogatni egy kutyát, mert vonított a kezemtől. Boncoláshoz adnak
kesztyűt, de a szállításhoz nem. Azt kell csinálni, hogy megfogod, és viszed,
úgy, ahogy van. Hát ez néha, egy-két bőrbetegségben elhunyt hetvenéves néninél
már elég izgalmas: sikerül megúszni a fertőzést, vagy nem sikerül. Lekopogom,
eddig sikerült.
Amikor először bementem oda, hat darab feküdt a padlón hosszában és négy
keresztben, ízlésesen kidíszítve jéggel. Az első időkben olyanok voltak, hogy
nem mertem egyedül hazamenni. Igazán nem tartozom a félős emberek közé, és
mindent el tudtam intézni a röhögéssel, de akkor féltem. Mondom, hogy vizuális
típus vagyok, állandóan ott láttam magam előtt ezt a rengeteg halottat. Lassan
kitenyésztettem magamban azt az állapotot, hogy amikor lejött nekem a cédula,
hozd fel a huszonnégyest, akkor én a huszonnégyest vittem fel, aki már nem volt
se kövér, se sovány, hanem csak huszonnégyes volt, és akkor tudtam meg, fiú
volt-e vagy lány, amikor beadták a ruháját.
Ment a szekció, szeletelték a bácsit, orvostanhallgatók állták körbe, a
boncmester és a prof magyarázott előre-hátra, én meg ültem a másik
boncasztalon, mert minden széket használtak, lefertőtlenítettem a kezemet,
kimentem a szekrényemhez, benyúltam az almámért, és óne zsinór ettem. Ettem
azzal, hogy ennem kell, elmenni pedig nem szabad, mert hátha szükség lesz rám.
Amikor a harmadik medikuslány csinált így, hogy jaj, és összeesett, akkor
szépen letettem az almát a polcra, felsegítettem a hölgyet, kivittem levegőzni, és
utána ettem tovább. Megállapították, hogy lelkiismeretlen, szar alak vagyok.
Miért?
Annyira elfásultam, hogy a végén azt mondtam: anatómiatudás előre,
anatómiatudás hátra, nem lesz ez így jó, mert ha a halottakon meg tudom ezt
csinálni, eljön az idő, amikor gondolkodás nélkül megszorítom valakinek a
nyakát, mert végeredményben nem érdekel. És ezért otthagytam. Munkaeszköz
lett az ember, olyan, mint a gyalupad vagy a gerenda az asztalosnak. Féltem,
hogy kegyetlen leszek, és én nem akarok kegyetlen lenni. Rájöttem arra, hogy
lettek ezek a nácik olyan borzalmasan kegyetlenek Auschwitzban: úgy, hogy az
első héten ők se voltak olyanok, valószínűleg irtóztak a dologtól, de lassan feljött
bennük az, hogy nem érdekes. Az a százezer magyar zsidó munkaeszköz lett,
százezer darab, amit el kell gázosítani, és nem véletlenül beszéltek úgy róla,
mint százezer darabról.
Mindent rátok hagyok, amit megtanultam, mert az a gyanúm, másnak úgyse kell.
14. Üzenet a meg sem születetteknek: Időnként elvállaltunk műtőügyeletet is
vasárnapra, ünnepnapra, és rém kínos volt nekem, mert a szülészeti műtőbe
kerültem. Akkor jöttem rá, hogy az abortusz a legundorítóbb műtét a világon.
Dacára a hullaháznak, én egy abortusz után olyan rosszul voltam, hogy az nem
igaz. Hallani közben a teljesen elfásult emberek szövegét. Adott egy
szerencsétlen lány, előtte beszéltem vele, onnan tudom. A világ
legkétségbeesettebb emberkéje. Iskolából lóg két napig, hogy elvetesse a
gyerekét, halálosan szerelmes a fiúba, aki otthagyta. Odajön, és megkérdezi
tőlem, ha akarom, elaltatsz-e? Hülyén nézek rá, mondom, anyukám, én
legfeljebb ringathatlak, és úgy altatlak el, de fordulj a dokihoz, ő biztos tud
valami megoldást, teszem azt, evipán3, éter, amit akarsz, van itt választék, elég
nagy cég vagyunk. Közben megy a mosogatónő, mert minden műszert azonnal
elmosnak, és teszik a sterilizálóba. Ilyen méhtágító ívek vannak, nem tudom a
pontos nevét, vagy harminckét darab, kezdve a milliméter vastagságútól.
Egyenként kezdik betolni, fél percig benn van, veszik a következőt, dobják a
kosárba. Onnan viszi a nő mosni. Tényleg elég undorító műszer, elég undorító
mosni is, és közben egészen hülye viccek! Ilyenek, hogy tudja-e, Juditka, hogy
van a szívnek lába? Juditka: Nem tudom, miért? Hát magának még nem
mondták, hogy tedd szét a lábad, szívem?… És akkor Juditka mond valami
hasonlót, erre a doki bekotor a nőbe, kivesz egy embriót, de két darabban,
kicsapja az asztalra, jól van, Juditka, ez a magáé! Így.
Akkor jöttem rá, hogy én ennél különb vagyok. Az mind nagyon szép, hogy
kórházban dolgozom, és segíteni akarok az embereken, de ez gyilkosság.
Egészen kicsi embereket láttam, mindenük megvolt, kezük, lábuk. A
legocsmányabb gyilkosság. Az, aki egy védtelen öregasszonyt agyonver
baltával, nem ilyen ocsmány, mert az legalább visíthat egyet, segítségül hívhat
valakit, de ez kit hívhat segítségül? Még azzal sincs tisztában, mit tesznek vele,
egyszerűen megölik, mert haragszanak rá, vagy félnek bizonyos dolgok
következményeitől. Megfogadtam, ha százötven gyerekem lesz, és éhen fogok
halni, akkor is százötven gyerekem lesz, vagy magamat heréltetem ki, de senkit
nem kötelezek arra, hogy elmenjen az AB-ra4. Inkább eltartok hetven
zabigyereket.
Furcsán összejött a balhé: a kórházban az volt az utolsó ténykedésem, hogy
annak a Bogdálnak a két áldozatánál segédkeztem. Utána a Filmgyárban mi volt
az első riporttéma, ahová kiküldtek világosítónak? Tolnai Lajos utca, Bogdál
kolléga…
Állandóan az a hülyeség forog a fejemben, hogy megtörténtek ezek a dolgok,
rendben van. Sikerülhetett volna jobban is, persze, de ha már így sikerült, akkor
tudjam, miért sikerült így.
Rátok hagyok egy kérdőjelet.
Lenne szíves félreállni egy kicsit? Szabad, fiatalember? Szabad, kérem?
Igen, uram. Parancsoljon. Tessék, kezicsókolom.
Ezek nem napsugarak, tetszik tudni, hanem üvegcsövek, amelyek az égből
lógnak lefelé. El lehet menni köztük nyugodtan, legfeljebb csörömpöl egy kicsit
az ember.
Szabad lesz?
Szabad lesz. Egykor minden szabad lesz. Önnek, asszonyom, tíz év múlva,
ahogy elnézem. Nekem hatvan év múlva, ahogy elnézem. Pszt! Nem biztos. De
majdnem biztos.
Magiszter, magisztrátus, magisztra… ki az isten mondta ezt? Maggisz… Igen,
uram. Hülye. Nem tudod, hogy csendrendelet van? Tratatata.
A végtelen út, tyütyütyü, végén,
A végtelen út végén elütik az embert.
Majdnem. A hülye. Mindenkit elütnek. Ez azért egy kicsit sötét filozófia. A
legvilágosabb, amit valaha kitaláltak. Hát van benne valami, azt meg kell
hagyni. De azért mégis sötét.
Tessék, Zord Khán úr. Erre tessék pahancsolni. Zord Khán úr, kérem szépen, mit
gondol, öö…
Kérem, csak az az egy kérésünk lenne, hogy ne a pázsitra…
A közelébe se megyek, uram, nyugodt lehet.
Mit gondolsz, Zord Khán úr, a… víz, kérem szépen, hová viszi ezt a sok
mocskot?
Kérem, a víz lefelé.
Hm. Valóban. Csakugyan. Egyetértenek az elvtársak? Akkor mindenki álljon fel,
és keményen hajtsa meg magát. Rick úr ülve maradhat. Elvtársak, bemutatom
önöknek Rick urat. Azért maradt ülve, mert nem ért egyet, egyébként filozófus.
Filozófiájával megdönti Marx, Engels, Kant, Hegel, Sartre és egyebek
filozófiáját, de nem ezért hosszú a haja, hanem azért, mert hippi. Menjünk át
talán az Aulába.
Tisztelt Országgyűlés, kedves elvtársak! Elég volt a tréfából, mert ugye, vannak
viccek, istenem, vannak, hát legyenek. Hogy kitérjek részletesen az ifjúság
problémájára. Ismételten kihangsúlyozom, a mai ifjúság tulajdonképpen olyan,
amilyen. Mert ugye, én is voltam fiatal. Voltak divatok, ilyen nadrág, olyan
hegyes cipő satöbbi. Akkor jampinak neveztek engem, ma huligánnak; nincs
kizárva, hogy fél év múlva hippi leszek. Ennek ellenére nem szabad megvetni a
fiatalságot, mert minden elmúlik egyszer, ugyi. Katonák lesznek, nő az eszük,
megérnek, családot alapítanak. Lakásuk keserűlapu, már leginkább a
hűvösvölgyi nagyréten. Hogy megemlítsek néhány munkásszállót, így például a
44-es Építőiparét: kényelem szempontjából megfelel, patkány ugyan akad, de
majd kiküszöböljük. Hoztunk egy kisebb fajta patkányt az Amerikai Egyesült
Államokból, ez bevezeti őket a hídon át a vízbe. De ismételten vissza kell
térnem erre a mocskos beatzenére. Ez, kérem, egyszerűen magával ragadja az
ifjúságot. Még engem is. Például, a múltkor feltesz a feleségem egy fazék borsót,
és akkor Jimi Hendrix ugrott ki a kandallóból, hogy mindjárt elment a hajam. De
átadom a szót Rick úrnak, mert látom, nagyon nyugtalan. Rick úr továbbra is
ülve marad; továbbra sem ért egyet. Ez a szakmája, ugye.
„Khm. Öö… Filozófiám lényege, ha egyáltalán lényegről beszélhetünk… ja,
különben beszúrás, arról van szó ugyanis, hogy én a filozófiámban, mivelhogy
külön fogom megírni a részleteket, szinte fejezetekből fog állni a filozófiám,
érthető? és nem az alapfogalmak meghatározásából, tehát nem úgy csinálom,
mint Spinoza vagy Hegel, hanem bizonyos tételeket határozok meg bizonyos
összefüggések alapján, és ezeken belül határozom meg az alapfogalmakat. Jézus
is azért volt buta, mert újabb kategóriákat állított fel. Ezt csak úgy mondom
maguknak.
Filozófiám éppen hogy mozgó filozófia, ami semmit nem ismer el, és mindent
elismer egyazon pillanatban. Éppen ez lesz a költészetem jellegzetessége is, erre
külön válaszolok majd a strukturalista kiáltványban. Éppen most fogalmazom.
Saját újságot akarok! Ugyanis ez a lényege a filozófiámnak, az egyszeri
tapasztalat, mert minden egyes tapasztalat átrendezi az előző tapasztalatok
rendszerét, stimmel? Ezért minden egyszeri, két azonos struktúra nem létezik.
Szimultán igenlés, tagadás, ez a filozófiám lényege. Ebből következik, és ennek a
következménye az, hogy a létezés azonos a semmivel!”
Kénytelen vagyok ismét átvenni a szót. Kérem, a mocorgást szüntessük be ott
hátul! Miért nem marad otthon, aki mocorogni akar? Rick úr most habozik,
mondjon-e még valamit önöknek. Addig is a következő tényeket szeretném
feltárni, elvtársak. Kaphatnék egy cigarettát? Köszönöm. Meg kell említenem,
hogy a magyar dohányipar ismételten bebizonyította százéves múltját. Ha valaki
elszív egy Románcot, két hét betegállomány. Közel száztíz százalékkal nőtt a
dohánytermelésünk, ebből százöt százalékot Bulgáriából hozunk be. Egész
dohányföldeket a földdel együtt. Tisztelt elvtársak, kedves képviselők! Most
pedig néhány szóval ecsetelném a kongói helyzetet, ahol a kizsákmányolás
nemrég még a tetőfokára hágott, de a kongói nép talpra állt, és kiűzte az
elnyomókat. Ismételten fellendült az élet, ma már, kérem, cserebogarat esznek.
Minap olvasom a Népszabadságban, hogy az utóbbi évben tíz kecskén hajtottak
végre szívátültetést, és lett belőle tíz nyúl. Beszélnék talán a veseátültetésekről.
Az úgy történik, hogy kiveszik az ember veséjét a jobb oldalon, és átteszik a bal
oldalra. De úgy látom, Rick úr beszívta a szemét, ami azt jelenti, megbocsátott
azoknak, akik farsangot csináltak ott hátul. Átadom a szót Rick úrnak.
„Nos. Következő téma. Ennek a filozófiának kétféle következménye lehetséges:
egyik a tehetetlenség állapota. Mivel mindent elismerek, mindent megértek, a
rosszat se tudom elutasítani, nyilvánvaló? Vagyis bizonytalanság… nem képes
választani az ember, mert megbénítja a minden lehetősége. Az élettel kapcsolatos
ösztöneinek próbálja alávetni magát, teljesen ösztönlény próbál lenni, és mindig
a biológiai jót keresi mindenben. Magyarul zabálni akar, mit tudom én, ha éppen
jólesik neki, beleböki valakibe a kést, mit tudom én, meg akar erőszakolni egy
nőt, megerőszakolja, szóval ösztönlénnyé próbál átalakulni, ha sikerül neki, de
ez nem sikerülhet ilyen fokán az érzékenységnek. Másik téma a tehetetlenség
állapota, az elidegenedés, a magamtól való elidegenedés, mert lényegében,
amikor magamtól idegenedek el, akkor a többiektől is elidegenedek, vagy
fordítva. Ebből is látszik, hogy a szubjektum az objektumban van, és az objektum
a szubjektumban, érthető?…”
Tisztelt Országgyűlés! Mielőtt a most elhangzott törvényjavaslatokat szavazásra
tennénk fel, válaszolnék Rick úr kijelentésére, miszerint Jézus buta volt. Akkor
magunkra is elmondhatjuk ezt, mert mi most épp ugyanazt akarjuk
bebizonyítani, amit ő akkor, mert mi úgy gondoljuk, ha kinő egy fa, és azon van
tízezer ág, százezer levél, akkor az maradjon úgy, amíg csak él. Jézus ugyanezt
mondta, de olyan értelemben, hogy igenis egybe akarta vonni az embereket,
frankón, ne legyen az, hogy ez császár, az király, ez meg herceg, vagy valami.
Mondott is példát erre, amikor mentek a népek, és megkérdezte tőle egy pali: na,
ha te az isten fia vagy, akkor miért nem tudsz igazságot tenni? A császár mind
elvette a pénzünket! Azt mondja Jézus, mutassatok egy pénzt. Adnak neki egy
pénzt, mutatja, na, mi van ezen a pénzen? A császárnak a feje. Hát akkor ez nem
a ti pénzetek, hanem a császáré! De Jézus mindig példabeszédbe beszélt.
Kérdezik tőle, hát miért nem irtja ki az isten az egész bandát a földön? Igen ám,
azt mondja, de vannak ezek között egészséges szálak, és ha a rosszat húznánk
kifelé, megsértenénk azokat is. De majd ha eljön az aratás ideje, és beérik a
vetés, tehát képletesen magyarázta, hogyha majd frankón odáig fog érni a
helyzet, az egész banda el lesz tüntetve. Úgyhogy nem volt az buta fej,
megmondhatják neki.
Várták már a többiek. Leült közéjük a lépcsőre, kifogott egy ágat a vízből,
megnézte az elázott leveleket, a rátapadt hordalékot. Valaki madzagot hurkolt a
végére. Apró darabokra tördelte, és a darabokat a vízbe hajította. Utoljára a
madzagot is.
Mély, buta hangon rájuk bődült egy vontatóhajó: kiálló horgonyszemfoga
mögött a vaksi személyzeti ablakok megtört fénye egy óriási hüllő kétségbeesett
erőfeszítését tükrözte. Volt valami szemtelenség abban, hogy meg se feszült a
vontatókötél: világosan látszott a habzó vízhez hajló íve. A végén engedelmes,
buta pofával úsztak az uszályok: két kővel megrakott, fekete dög.
– Lordék! – mondta Surranó fojtottan. Zord Khán hátrafordult. A híd korlátja
mellett, magasan felettük, öt hosszúhajú állt. Nem ismerte meg őket azonnal,
csak amikor Gerenda is megérkezett hatodiknak: hatalmas mancsával megfogta
a korlátot, és kihajolt a víz fölé. Most már megismerte Calvadost is, köpcös
alakjáról és a kifelé fordított szőrbekecséről. A híd közepe felől vagy tizenöt
hasonló alak közeledett. Elöl középtermetű fiú imbolygott furcsa, hosszú
léptekkel. Ahogy sziluettként az égre rajzolódott az alakja, még
jellegzetesebbnek tűnt a mozgása. Ez volt a Lord.
Valamennyien megálltak Calvadosék mellett.
Zord Khán irigyen bámulta őket. Bimm-Dinn és Huncut felálltak.
– Maradunk – nézett rájuk égő szemmel.
Bimm-Dinn nyelt egyet; magához szorította a gitárját.
– Hahó! – kiáltotta Calvados a lépcső tetejéről.
– Úgy látom, nem vagyunk égyédül!
Gerenda köpött egyet oldalt: Zord Khán még azt is hallotta, hogy szétsikálja
talpával a kövön. Ledobogtak a lépcsőn. Ótvaros hirtelen Bimm-Dinn mellé
guggolt, és amíg szemtelenül Huncut lábát bámulta, megpöckölte a gitár húrjait
a vásznon keresztül. Bimm-Dinn hátrahúzódott, erre elvigyorodott, de a nevető
ráncok teljesen elvesztek csúnyán felmart arcán.
– Játssz valamit – mondta barátságosan. A vízről visszaverődött fénybárányok
csillogtak a szemében. Bimm-Dinn reszkető kézzel kibontotta a gitárt, és tétován
pengetni kezdte egy saját szerzeményét. Mellén érezte a gitár sárga dobjának
remegését. Lassan beleszédült a játékba: eltűnt a Duna-part, eltűnt a híd, csak az
árnyalakok maradtak ott. Képzeletében egyre többen lettek. Ujjai alatt éles, síró
hangok keltek életre, óriási erősítő zúgott a háta mögött, és a zúgás beleolvadt a
közönség morajába. Imádták, de ő csendesen, szerényen játszott, játszott,
játszott! Duzzadt ajkai először némán ejtették a szavakat, és később is csak itt-ott
bújt elő a szöveg, fonnyadt fejhangon, a zúgó akkordhangokból:
Orgonák árnyékában
Sírhant pihen magában
Itt érte utol a halál…
A valóságban iszonyatosan félt a közönségtől, legszívesebben önmaga belső
zugába bújt volna előlük. Csak otthon mert rendes hangon énekelni,
felszabadultan és boldogan. Most mégis hálás volt Pipás Pierre Mendozának; ő
írt szöveget a dallamhoz. Ez volt az egyetlen szerzeménye, amit énekelni is
lehetett.
Elnézték neki a hibákat. Amikor abbahagyta, olyan csend lett, hogy hallani
lehetett Huncut összekoccanó fogainak a zaját. Lordék percek alatt elözönlötték
a lépcsőt. Zord Khán még mindig ugyanúgy heverészett a könyökén, nem is
nézett rájuk, csak amikor leguggolt mellé a Lord.
– Te ki vagy? – kérdezte minden teketória nélkül. Mélyen ülő, sötét szemét ide-
oda villogtatta, mint aki állandóan támadástól tart. Csak egy pillanatig nézett
Zord Khán szemébe, aztán továbbugrott a pillantása a vállára, ruhájára, Huncutra
és a többiekre.
– Zord Khán – mondta Huncut váratlanul. Rémült sikkantás volt: Huncut maga
sem tudta, hogy csúszott ki a száján. Lord meglepetten felkapta a fejét: ha
egymás között beszéltek, nem szoktak beleszólni a lányok.
– Zord Khán – ismételte lassan. Egyre a lányt nézte.
– Jó név. Ismered a Mandulát?
Zord Khán bólintott.
– Nem tudod, hol van most? – élesen a szemébe nézett. Még mindig ugyanúgy
guggolt, fenyegetően előrehajolva. Zord Khán rebbenés nélkül nézett vissza rá.
– A sitten – mondta.
Lord biccentett, Zord Khán vállára tette a kezét, és megcsókolta jobbról-balról.
A többiek feszülten figyelték minden mozdulatát: most felmorajlottak,
megölelgették Bimm-Dinnt, aki még mindig rémülten kapkodta a fejét.
Benyúlkáltak Huncut szoknyája alá. Huncut kényeskedve visongott.
– Szémét szövég – mondta Calvados vontatottan.
– Szémét, mocskos szövég!
Egy képes újságot vágott eléjük a lépcsőre. Zord Khán, Surranó és Bimm-Dinn
föléhajoltak, a többiek már ismerték a cikket.
– Kapsz egy pofont! – mondta Huncut valakinek kacéran.
Gyufát gyújtogattak, hogy előbukkanjanak a betűk a félhomályból. A Nagyfa
galeriről szólt.
– Szémét szövég – ismételte Calvados. – Mi ném tudjuk, mit akarunk! Mi
tudjuk, igaz Gérénda?
Jobbról is, balról is káromkodtak.
– Kimégyünk Hűvösvölgybé, útban vagyunk. Kimégyünk Léányfalura,
odahívják az URH-t. Mit csináltunk? Bészélgéttünk, magnóztunk, cigiztünk.
Vittém a Bibliát, arról dumáltunk, igaz, Gérénda?
Gerenda mélyen előrehajolva ült, és hallgatott. Lord se szólt: kibontotta egy
Szimfónia végét, majd újra visszatömködte a dohányt.
– Arról csak te dumáltál – mondta aztán halkan. Mint az orkán, robbant ki a
röhögés körben. Lord Zord Khán arcába vigyorgott. Szép arcát rövid, szőke
szakáll keretezte, haját a füle mögé rendezte csigákban.
– Calvados az út közepén áll, érted, kezében a Biblia. Olvas. Elvonul mellette az
egész banda, ez csak olvas. Mi már rég fenn mórázunk a dombon, ez még
mindig olvas!
Újra kitört a röhögés.
– Hülyék! – mondta Calvados dühösen. Bokáig a vízben állt cipőstől.
Hátuk mögött újra megszólalt a gitár: Ótvaros énekelt, szép, tiszta hangon:
Se házad, se kerted, se pénzed,
Hát nem néznek embernek téged,
Az utcai árus a sarkon
Ismeri csak a neved.

Presszókban angyalok állnak;

Hősei az éjszakának,
De rád ők is morcosan néznek:
„Nincs pénze a fiúnak!”
Oly távoli még ma a holnap!
Értelme sincs tán e szónak,
Apád és anyád – ha voltak,
Eldobták kisfiúkat!
A refrént többen vele zümmögték. Gerenda mély basszusa kihallatszott a
kórusból.
A sarkon, ha rendőrök várnak,
Fordulj a mellékutcának,
Térj ki, ha szemben is jönnek:
Utadba ne álljanak!

Útjelződ nem lesz majd semmi,

Kísérőd nem lesz majd senki,
Ha elbuksz, a fűszálak állnak
És nem jönnek segíteni!
A hídról és a lépcső tetejéről egyre többen bámulták őket.
– Rendőrt kéne hívni! – mondta egy kalapos, idős úr.
– Telefonáljon valaki! – követelte egy éles női hang.
Oly távoli még ma a holnap!
Értelme sincs tán e szónak,
Apád és anyád – ha voltak
Eldobták kisfiúkat!
– Hányan vagytok? – kérdezte Zord Khán.
– Ahányan akarod – vigyorgott Lord.
Calvados és Trubadúr felszaladtak a híd pillérére, melyen egy könyök széles
perem húzódott. Háttal a kőhöz simulva kioldalaztak rajta a víz fölé. Vihogva
lökdösődtek. Végül mindketten kigombolták a sliccüket, és belepisáltak a vízbe.
Ne keresd barátod otthon,
Ne várd, hogy bárki is hívjon,
Menj ki a távoli partra:
Szívedhez szól a dalom!
Gerenda Zord Khán háta mögött kuporgott. Hatalmas mancsa egész a földig
lógott. Orrára mintha állandóan rátenyerelt volna valaki; nyakába koszos, fekete
kendőt kötött.
De köszönj a szemétkukáknak!
Köszönj a kóbor kutyáknak!
Köszönj a hajnali szélnek,
Ők senkinek nem ártanak!

A dal után vadul füttyögettek. Egypáran követelték, hogy még egyszer, Ótvaros
azonban vihogva Bimm-Dinn ölébe dobta a gitárt, és lefeküdt a lépcsőre. Bimm-
Dinn ilyen siker után hozzá se mert nyúlni a hangszerhez; mozdulatlanul fogta,
és remélte, senki nem veszi észre többet.
Lord feltántorgott a lépcsőn. Calvadosék után kapaszkodott a pillérre. Azok
közben eltűntek a másik oldalon. Felmászott a híd főtartójára, vigyorogva
meglóbálta a kezét.
– Egy kilóért átmegyek a túlsó partra!
– Rendben! – ordította Calvados a pillér mellől. Lord átlendült a traverz mellett,
és oldalazva végigszaladt a következőig. Nemsokára vagy száz méterre a víz
fölött állt. Calvados harsányan röhögött: az egész társaságnak nem volt száz
forintja összesen. Lord is tudta, csak a hecc kedvéért ment bele a játékba. Most
visszafordult, és rövid idő alatt ott termett közöttük. Csodálták. Huncut úgy ült,
hogy combig látsszon a lába. Lord tenyere és háta csupa kosz lett; Calvados elé
toppant, aki a pipáját piszkálta a lépcsőn kuporogva.
– Hol a kiló? – kérdezte merev arccal.
– Átméntél? – vigyorgott Calvados. Izzadságtól fénylő arca sötétebb volt a
többiekénél, mert Bergamottal kente.
– Nem mentem át? – húzta fel a szemöldökét Lord.
– Ótvaros, átmentem?
Ótvaros vigyorogva köpött egyet a rágógumi mellett.
– Felmásztál a hídra – mondta -, és eltűntél a sötétben.
– E-ezen a pa-parton n-nem v-voltál – Trubadúr. Fejét egy tarka inges fiú ölébe
hajtotta.
Lord Calvados álla alá dugta a koszos mutatóujját.
– Hol a kiló? – kérdezte még mindig vigyorogva, de fenyegetően.
Calvados nyelt egyet. Lord még feljebb emelte a fejét.
– Ne izélj! – nyögte Calvados. – Égy vasam sincs!
– Van neki – szólt közbe Ótvaros. – Van egy ötvenese!
– Húszasom! – fújta Calvados. – Dé az kéll másodikáig, amikor féltörik az
üzemi kasszát. Hallottad… hallottad, hogy a Jagger…
Lord felütötte az állát. Ótvaros egy pillanat alatt kiforgatta Calvados zsebeit.
– Egy húszas, fél marok apró! – jelentette. Lord kivette kezéből a húszast,
megnézte elöl-hátul. Ótvaros habozás nélkül zsebre vágta az aprót.
– Né izélj, főnök – könyörgött Calvados. Kövér arca hol vigyorba rándult, hol
elkomolyodott. – Istén bizony kéll, vakítson még a Kisjézus, ha van ézén kívül
égy vasam is! Az ősöm lélépett Dorogra a kurvájával, kaja sémmi…
Lord kifejezéstelen arccal bámult rá.
– Nekem a te húszasodhoz semmi közöm – mondta.
– Főnök…
– Csak nem gondolod, hogy egy fillér nélkül hagyom a haveromat? Ilyen vagyok
én? – fordult Ótvaros felé.
– Nem! – mondta Ótvaros komolyan. – Sose voltál ilyen!
Ezen kórusban röhögtek. Lord szép komótosan kettétépte a húszast. Egyik
darabját visszaadta Calvadosnak, másikat a vízbe dobta.
– Hülyé! – ordította Calvados. – Inkább ittuk volna még!
Lord koszos tenyerével megpaskolta Calvados arcát.
– Indulás! – mondta. Azonnal talpra ugrottak. Gerenda nem kerülte meg a
mellvédet, egyetlen mozdulattal feldobta rá magát, majd egymás után felhúzta a
társaságot, Zord Khánt és Huncutot is. Végül csak Bimm-Dinn maradt lenn:
félreállt, mire Gerenda kiköpött.
– Ennek mi baja? – morogta. Most szólalt meg először, mióta idejöttek.
– Félti a gitárját – mondta Huncut.
Gerenda megvetően elhúzta a száját, és hatalmas lépésekkel Lordék után indult a
Kossuth Lajos utca irányában. A járókelők mindenütt félreálltak, megvárták,
amíg elhaladnak. Huncut egy idő után megérintette Gerenda vastag karját.
– Téged hogy hívnak? – kérdezte kíváncsian. Gerenda megvetően lenézett rá,
mutatóujjával unatkozva félrenyomta az orrát.
– Minek az neked? – morogta.
– Semminek – hebegte Huncut. – Csak kérdeztem…
Gerenda erre nem szólt, ment tovább.
– Ő a Gerenda – vihogott Ótvaros a füle mellett. Átnyúlt a lány hóna alatt,
megpiszkálta a mellét. – És az nem érdekel, hogy engem hogy hívnak?
– Nem! – mondta Huncut.
– Jaj, de kár! – röhögött Ótvaros. – Különben nagyon kasa pali. Kasa pali ez a
Gerenda. Találkozik az anyjával, érted, a Körúton, vagy hol a francban, és
egyből megismeri, de az anyja nem ismerte meg őt. – Nagyot köpött oldalt,
majdnem egy szembejövő nadrágjára.
– Hé! – mondta az dühösen.
– Pardon, szenyor! Mert ötéves kora óta nem látta, meg az anyja se őt, csak
fényképről, ha ugyan volt neki. Gerendának volt, mutatta is, még egész kis kölök
rajta, az apja ölében viháncol, akinek valami balhéja volt a nyilasokkal, szóval
kinyírták. Írás nem volt a képen, csak foltok, mert Gerenda le szokta köpni, na és
elkezdi fűteni a csajt, hogy hazaviszi neki a csomagot. Akkor már a csajnak is
leesett a bambája, de remélte, hogy Gerenda nem ismerte fel őt, mert olyan
szöveget lökött neki, érted? Hazakísérte az Akácfa utcába, még a liftbe is
bemászott, de akkor már majrézott a csaj, hogy mit akar ez itt. Azt mondja a
Gerenda, állatian kellene egy mallér5, mami. A csaj mindjárt odaadta neki,
Gerenda viszont tovább hülyéskedett, ilyen hálás, olyan hálás, és ő ezért most
tejet fog venni, kábé három litert, hogy visszaadja, amennyit csecsemő korában
szopott, így, érted. Erre kilett a tetű, hisztizni kezdett, hogy rendőrt hív. Közben
meg jöttek a lépcsőházban, és figyelték, hogy mi az a dili, így inkább beengedte.
Gerenda mindjárt bevágta magát a fotelba, keresztbe tette a lábát, rágyújtott. Azt
mondja, akkor meséld el nekem, mit csináltál azután, hogy kitettél az
akácerdőbe, onnan kezdve nem tudok rólad semmit. Engem bevittek a parasztok
a menhelyre, aztán jöttek a bombázások, mindenkit elvittek a hozzátartozók,
csak ketten maradtunk ott egy Lóbi nevű süket sráccal, de az frankón nem hallott
semmit, úgy kellett neki magyarázni, most ez dőlt össze, most az. A menhely
megmaradt. A csaj addigra letérdelt elé, a haját tépte, aztán frankón hanyatt
dobta magát, és állítólag bedilizett. Te, izé sincs rajtad?
– Micsoda? – nézett az arcába egész közelről Huncut.
– Bugyi.
Huncut erre félrelökte az orrát a két ujjával. Ótvaros a hirdetőoszlop mellé húzta
a karjánál fogva.
– Melyik a krapekod? – suttogta.
– Ne hülyéskedj, agyonver. Holnap várj meg a Filmmúzeumnál. Hétkor.
Az Uránia mozinál egy rendőrrel találkoztak. Biciklit tolt, de ő se szólt semmit, a
fal mellé húzódott. Amint elhaladtak mellette, a telefonfülkéhez sietett.
A Gorkij mozinál váltak el, Lord ismét arcon csókolta Zord Khánt, és Zord Khán
is őt. Surranó tovább ment velük, Zord Khánék a Wesselényi utca felé fordultak,
de még a sarokig sem értek, amikor Surranó lihegve utolérte őket.
– Tűnés! – hadarta. – Három URH az Emkénél, olyan szöveg megy, hogy
mindenkinek levágják a haját. Alig tudtam lelépni!
A legsötétebb mellékutca felé fordultak.

Zord Khán
Végeredményben ez után az eset után értettem meg a legvilágosabban, hogy
ekkora társaságot nem lehet fenntartani. Meg lehet csinálni Kaliforniában, hogy
ötezren azt mondják, kimegyünk a hegyek közé, és önmagunknak élünk,
krumplit termelünk vagy valamit. A mi helyzetünk más.
Megmondtam, hogy ki fogom alakítani a társaságomat, ha nem ezt, akkor
másikat. Sikerült. Az, amit mi csinálunk, ártatlan dolog, de mégsem egészen
ártatlan. Belekötni éppenséggel nem nagyon tudnak, mégis rá vannak
kényszerítve arra, hogy foglalkozzanak velünk, írjanak rólunk. Nem pozitív
eredmény, egyáltalán nem az, de mégis valami, mert hová jutnak, ha azt
mondják, kérem, bedugjuk a fejünket a homok alá, mint a strucc?
Mindig azt mesélik, hogy nincs eszmei mondanivalónk, nincs egy
kiindulópontunk, meg egy olyan, ahol megállunk, hát nem is akarunk megállni,
menni akarunk, ahová éppen jólesik! Miért kell nekünk felépíteni egy
felhőkarcolót és abban leélni azt a szerencsétlen hatvan évünket, amikor ott kint
sokkal szebb? Mi a különbség, ha negyven forintot keresek naponta vagy
húszat? Semmi anyagi érdek nem fűz a munkához meg az egész társadalmi
léthez. Nem tudják mit akarnak, nagyon jól tudják, legfeljebb nem beszélnek
róla, mert minek? Két világhatalom van, aztán azt akarják, hogy egy legyen,
világos, vagy az egyik, vagy a másik, kész. A hippik nem akarják. Nem akarnak
egy harmadikat, semmit sem akarnak. Úgy éljenek, annyit dolgozzanak,
amennyi kell nekik. Amerikában ingyenboltokat csináltak, odadobják a használt
cuccokat, ők azzal is beérik, világos, nem akarnak többet, nem hajszolják a
pénzt, nem hajszolnak elveket. Ilyen ügynökség, olyan ügynökség, kémelhárító,
igen. Ki nem fárad már bele ebbe, aki egyszer fel bírja fogni ésszel? Még szép,
hogy a szellemnek élnek, meg annak, hogy csavarogjanak.
Nekem csak az a jó, amit én akarok, hogy menjek a francba, és ne ártsak
senkinek, viszont engem is hagyjanak békén. Hogy én topis vagyok, koszos
farmerban, az az én bajom. Ha megesz a tetű, tébécés leszek, el van intézve, ne
fájjon a társadalomnak, hol halok meg: az árok partján vagy éppenséggel fehér
kórházi ágyon. Meg kell halni, ezt mindenki tudja, földi halandók vagyunk, még
az a szerencse: élünk hetven évig, de lehet, hogy addig se, hát nem is akarok
tovább, minek, hogy még több szennyet lássak?
Vannak tudósok meg professzorok, művelik magukat, hát műveljék, nekik az
tetszik, csinálják. Annál kevesebben lesznek, annál jobban meg tudják alapozni
maguk között a jövőjüket. De akkor nekik is csinálni kéne valamit amellett, hogy
egy rakétát terveznek, az kevés volna, először meg kéne csinálni ahhoz, hogy fel
tudják lőni, ugye. Mi szükségünk nekünk az űrvilágra? Semmi. Civilizáció,
technika világa, közben pincelakásokban lakunk. Milliárdokat költenek rá, mi
meg keresünk ezerkétszáz forintokat.
Mindig akkor akarnak törődni az emberekkel, megfigyeltem, amikor már
keresnek. Amikor már melóznak, húsz-harminc évesek, hogy így-úgy, arra
hajolj, erre gyere, oda menj, vagy ne menj oda, amikor meg tényleg törődni
kellene vele, sehol sincsenek. Amikor felnő, akkor mosakodj, fiam, nyiratkozz,
fiam, hogy nézel ki, fiam, állandóan ezt hallom. Azelőtt csend volt, egész életen
keresztül, húsz évig, mintha nem is láttam volna őket. Csak azt tudtam, hogy le
kell adni a pénzt. Tizenöt éves koromban egész másképp láttam a világot, de
azóta nagyon megváltozott a helyzetem. Én is azt hittem, hogy minden szép lesz,
mégse lett szép és jó. Úgy lehetett volna, ha teszem azt, anyámék nem szúrják el
a magukéval együtt, vagy éppen én, de mondjuk, mégis ők kezdték, én meg kis
szaros voltam, nemhogy védekezni tudtam volna a sorsom ellen, de azt se
tudtam, mit csinálok, és merre visz a szél, a vihar. Most meg ez a helyem, tolom
a ládát, és megdöglök itt. Mars vissza, te piszkos, mit akarsz emitt, rontani a
panorámát? Nem fogok képmutatónak formálódni feléjük, hogy igenis, persze,
igazad van, de milyen jó a meglátásod, közben hülyeség, csak azért mondom,
hogy anyagi érdekeim származzanak belőle. Hát nem csinálom! És ha nem
csinálom, akkor mit tehetnek velem, legfeljebb kizárnak maguk közül,
megvetnek, le van szarva, majd csak megdöglik egyszer az ember, de akkor is
végigcsináltam, és helyettem újra végig fogják csinálni, ha sikerül, sikerül, ha
nem, akkor nem. Nagy dolog? Hm. Ez a duma.

Bőrlábú
Egész délután a teenagerekről vitatkoztunk. Hányan mondták már, hogy
járjunk idősebbekkel, nem vagyunk már gyerekek, és mit kaphatunk tőlük,
mindig csak a hülyeségen jár az eszük. Ez így is van, nem lehet komolyan
beszélni velük. De ott se lehet. Én azt is megpróbáltam. A legidősebb nőm
huszonhárom éves volt, nálam idősebb, a Csöcsi, de annál is csak a testi
igényeimet tudtam kielégíteni. Azt tökéletesen. Viszont olyan hülye volt, hogy
fantasztikus. Hogy mutassa, milyen balhés, lekapcsolja a villanyt a Dérynében.
Jön a pincér, felkapcsolja. Ő megint lekapcsolja, megint jön, megint
felkapcsolja. Ez így ment egész este, aztán az ötvenkettedik esetnél kivágtak
bennünket. Csak azért, hogy megmutassa, kicsoda, én meg a nagy hajammal
nem győztem hová bújni az asztal mögött. Hagyd abba, mondom, balhé lesz, és
a végén kitiltottak bennünket.
Mindig megjátszotta magát. Azt mondja, olyan nap még nem volt, hogy
ugyanabban a ruhában jöttem volna, mint tegnap. Közbe volt neki két garbója
meg két szoknyája, azokat váltogatta. Egyik nap a kék garbóban jött fekete
szoknyával, másik nap fekete garbóban kék szoknyával. Én mindennap
ugyanabban mentem, csak a zsebkendőmet szoktam váltogatni. Benn ülünk a
Zöldfában, beszélgetünk, vedeltem, mint a ló, és odajött valami ismerős csaj, azt
hiszem, együtt voltak intézetben. Azt mondja neki, hová mész? Dolgozni,
délutános vagyok, nem tudom, milyen üzemben dolgozik. Á, gyári munkásnő
vagy, milyen nikotinos a kezed! Égette a csajt, hogy mutassa, ő milyen elite,
aztán valami csaposnő egy kocsmában, minden szenesnek lefeküdt. Megcsókolta
a kezemet, azt mondja, csinálta ezt nő valaha az életedben? Á, mondom, egy se.
Minden második ezt csinálja. Leéltem húsz évet, volt egy-két csajom, de egyben
se találtam semmit, pedig olyan is volt, akire mit tudom én, hogy gondoltam.
Együtt jártam a Csucsival három hónapig. Azzal még most is álmodom. Éppen
tegnap álmodtam róla. Teljesen ok nélkül hagytam ott. Három hónap sok volt
valahogy. Se testileg, se szövegben, semmi új. Minden ugyanaz, ha odanyúltam,
tudtam, mit fogok találni. Én boldogan megnősülnék, ha találnék egy olyan
csajt… de tudom, hogy megunnám két hónap múlva. Nem tudok beleesni
valakibe eléggé, persze azért is, mert ilyenek. Még akkor se, ha nem nyúlok
hozzá. Volt már ilyen, mondom, ne ábránduljak ki belőle. Mégis kiábrándultam.
Mindig alábbszáll ez a hit. Mindig fogy. Ezért kellene nekem kábítószer, engem
csak az segítene ki a bajból, tudnám, az mindig hűséges hozzám, és azt nyújtja,
amit én kívánok. A pia más. Nekem a pia soha nem nyújtott semmit.
Látom, hogy nem csinálhatom ezt egész életemben. Ha nem találok olyant,
mégis meg kell nősülni, elveszek valami hintalovat, aztán két nap múlva
megetetem vele a papucsomat, úgy felidegesít. Akkor mégis azt mondom,
inkább nem, leszek egy nyugodt agglegény. A villamos csak elüt véletlenül,
aztán meghalok. Ebben bízom. Váratlanul vége az egésznek. Hátrahagyok nyolc-
tíz kiló adósságot, mást nem. Kanizsán már öngyilkos lettem volna, az biztos.
Egyetlen vágyam volt: Budapest. Hát most itt vagyok. Hála istennek.
Nem véletlenül mondom azt, hogy mindenkin átlátok. Így is van. Szövegelnek,
hallgatom, minden, ilyen véleményt mondok, olyan véleményt mondok, közben
megvan a magam kis véleménye, és mindig igazam volt eddig. Egyetlen csajnak
se mondtam még, hogy szeretem. Ha olyan hülye, hogy nem látja meg, igazán
sajnálom. Én nem fogom neki mondani. Még anyáméknak sem, ezért azt hiszik,
hogy utálom őket, pedig nem. Amikor otthon vagyok, úgy van: kijönnek a
konyhába, én bemegyek a szobába. Bejönnek a szobába, én kimegyek a
konyhába. Idegesítenek. Megvan köztünk az a negyven év különbség, és nem
tudok velük beszélni. Mondják, hogy egy jó szavam nincs hozzájuk. Mit
mondjak nekik? Pedig szeretem őket. És tudom, úgy is fognak meghalni, azzal a
tudattal, hogy utáltam őket. Ahány csaj volt az életemben, mind ezt várta: nézd,
volt egymillió-kétszázezer, de te aztán…! Te vagy az igazi, nekem ezt még nem
nyújtotta senki, ilyen jó még nem volt hozzám senki. Minek mondjam neki,
amikor tudom, hogy a nagy átlag alatt van, vagy tudom, hogy holnap sokkal jobb
lesz? Mondom, lődd le a szövegedet, most nem beszélgetünk. Úgy tűnik, cinikus
vagyok, és csak arra megyek, hogy minél előbb megkapjam. Az is van, persze,
de nemcsak az. Ha megtalálnám az igazit, mindent megtennék érte, csak a
hajamat nem áldoznám fel. Ezt az egyet nem. Még a fél lábamat is odaadnám.
De mire venném el? Hát tudok én nekik lakást nyújtani meg autót? A nagy
esküvők… Hát nekem nem lenne nagy esküvőm, sógor, koma, hatvan liba,
negyven lúd, cigányzenekar, étterem. Semmi. Nászút! Ami szabályba van
lefektetve, nálam nem stimmel. Minden szabályt utálok, minden formaságot és
mindenkinek a véleményét.
A csajok otthon csókolgatják a nagy hajú énekesek fényképét, összeesnek,
minden, de nem tudják vállalni, hogy velük legyenek. Ez is milyen dolog. Azt
mondják, én hippi vagyok, nem izgat senkinek a véleménye. Nem úgy értem,
hogy csináljanak valami törvénybe ütközőt, de az, ami nem megszokott, az
egyiknél se megy, vagy megy egy hónapig, és utána kezdik a nyavalyáikat. És ha
elveszek egy csajt, aki nem felel meg nekem, az megalkuvás, alkalmazkodás,
amit én soha életemben nem csináltam. Soha senkihez nem alkalmazkodtam, egy
kivétel talán ez a társaság. Ott volt az iskola: vágassam le a hajamat. Egy évem
lett volna a szakmunkásvizsgáig, bár az nálam nem nagy szó, de a szakma mégis
szakma, jobb kereseti lehetőség. Otthagytam az iskolát. Jó állásom volt egy
maszek vízvezeték-szerelőnél, otthagytam azt is a hajam miatt, még azért, mert
nekem hat kilót adott, amire neki volt negyvenezer havi jövedelme. Pluszként
buzi volt.
A munkahelyen is olyan dolgokat kell csinálnom, amit kénytelen vagyok eltűrni.
Nem a munkára gondolok, hanem egyebekre, például én egy nagy kalapban
dolgozom, gyöngyök a nyakamban, minden, persze az a sok egyenruhás melós
mind elájul, aztán a múltkor is fut hozzám a művezető, jaj, azt mondja, jöjjön be
az udvarról abban a kalapban, itt van egy nyugatnémet vendég, az igazgatóval
sétálnak, mutogatja neki az üzemet, és mi lesz, ha meglátják? Mondom, kit
érdekel? Dolgozom, és ne foglalkozzanak azzal, hogy miben dolgozom. De
abból neki is kellemetlensége lehet, hát ugye, a jó szívem… Ez is
alkalmazkodás. Nem szívesen, de megtettem. Ha lehetne, nem így csinálnám, de
sajnos, egy-két dologban engedni kell.
Másik téma a katonaság. A legkétségbeejtőbb dolog lesz az életemben, ha
elvisznek katonának, és azt hiszem, a végét is jelenti. Hogy én ott agyonlövöm
magamat, az biztos. Énbelőlem ne csináljanak igazi kemény katonát, ne
neveljenek, ne tanítsanak, ne legyek egy derék legény a magam két méterével,
szép szál, katonaviselt.
Ezekben a dolgokban halál kitartó vagyok, például amikor feljöttem,
ugyanebben a dzsekiben húztam ki a hatvanhatos telet, pedig nagyon kemény
volt. Feljöttünk négyen, a többi hazament. Pénzem se volt, semmim, és még
soha nem voltam egyedül. Mielőtt feljöttem, fél évig mindennap ez a gondolat
foglalkoztatott, elsősorban a hajam miatt. Hihetetlen hajbuzi vagyok. Meg is
találtam a számításomat. Leteszem a munkát, és utána nem mondja senki, hogy
fűzzem be a cipőmet, ezt tegyem odébb, ne így lépjek, ne oda üljek. Otthon, ha
kimegyek az udvarra, muterom elkezdi, fiam, vegyél fel egy kabátot, mert
megfázol. Egyből olyan ideges leszek, hogy meg tudnám ölni. Minek mondja, ha
énnekem úgy jó? Én megyek ki, és én fogok megfázni! Pedig ezeket a dolgokat
mindenki szó nélkül megcsinálná, csak én nem. Más. Utálok csomaggal utazni.
Most volt nálam egy táska, hoztam benne egy üveget, amit kénytelen voltam
felhozni, megtettem a nővéremnek szívességből, de ez volt az első eset.
Muterom becsomagolt egy halom kaját, ha úgyis kénytelen vagyok táskát hozni,
hozzam fel ezt is. Mondom, nem hozom fel, pedig másnap tényleg jólesett volna.
Beletette, kitettem. Beletette, megint kitettem. Muteromnak se jók az idegei,
nekem se. Mi volt ott!… Hogy én mindig a kezükre ütök, amivel csak jót
nyújtanak, milyen hálátlan, piszkos dög vagyok, egy vadállat, hogy mi lett
belőlem satöbbi, megint csak beletette. Utazás előtt elbúcsúztam, megfogtam és
kibasztam az asztalra. Mondom, ne nézzetek engem hülyének, ha azt mondom,
nem, akkor nem! Hiába ésszerű dolog az, hát ez egy hülyeség tőlem, tudom,
hogy holnap éhezni fogok, de ha nekem nem tetszik, akkor nem csinálom. Már
nagyon sok ilyen esetem volt. Hiába helytelen, ne szóljanak bele. Én látom a
kárát, ha helytelenül csinálom, nem? És ha a kárát látom, mindig gondolok is
arra, hogy figyelmeztettek erre, így lett volna jó, úgy lett volna jó, de mégis meg
vagyok elégedve magammal.
Végeredményben ugyanezt csinálnám akkor is, ha mindent szabad lenne
csinálnom. Dolgoznék is, hogy ne haljak éhen, csak annyival lenne jobb, hogy
abszolút békén hagynának. Akkor se mennék sehová, mert utálok menni. Én
még Pesten nem láttam egy műemléket. A Halászbástyán akkor voltam először,
amikor beatmisén voltunk. Egyszer indultam el, hogy felmegyek a Szabadság-
szoborig, mondom, megnézem, milyen a kilátás, aztán a felénél kifulladtam,
mondom, elég innen is a kilátás. Elvileg lenne meg az, hogy oda mehessek,
ahová akarok, és ez ellen lázadok állandóan. Úgy magamban, mert ennél jobban
nem fárasztom magamat. Hogy az emberek lennének mások. Én aztán nem
bánkódom, ha maceráinak, de mégis jobb lenne, ha békén hagynának. Én is
békén hagynék mindenkit a világon, felőlem akármit csinálhatnának.
Azóta is szar volt mindegyik tél, mindig fűtetlen szobákban. Állandóan fáztam,
pedig ettől nagyon szenvedek, mert egyébként is nagyon fázékony vagyok.
Idegesít a hidegnek az az állandó jelenléte. Az idegesítés még jobban fáj, mint a
hideg. Elképzelem, hogy most a villamoson megyek, itt, mondjuk, elég jó idő
van, de ahogy kiszállok, megint hideg lesz, bemegyek valakihez, onnan kijövök,
megint hideg lesz, ez az egy szar dzsekim van, megint sietnem kell, hogy ne
fázzak, hazamegyek, megint hideg lesz. Egy ideig a XX. kerületben laktam egy
vénlánynál, fűtetlen szobában. Amikor hazamentem, éppen csak a cipőmet
vetettem le, pedig akkor még volt pénzem, hazulról. Nem dolgoztam másfél
hónapig, egész nap a presszókban ültem, újságot olvastam. A vénlánynak azt
mondtam, dolgozni voltam, reggel elmentem, este hazamentem. Aztán rájött és
kidobott. Fizettem neki, és abszolút semmi rendelleneset nem csináltam. A
szomszédok véleménye miatt dobott ki, hogy kit vett ide lakni! Ez az, ami
valósággal kétségbeeséssel tölt el, a szomszédok véleménye!
Az első évben nagyon hiányzott a főtt étel. Most meg, ha hazamegyek,
felvágottat eszem otthon is, és hiába mondom anyámnak, ne csináld azt a kaját,
úgyse eszem meg, de fiam, ez nagyon jó lesz, eddig mindig megetted, de
mondom, ezentúl nem fogom megenni. Mégis megcsinálja, pedig tudja, hogy
nem eszem meg. Tudja, hogy még soha életemben nem változtattam meg a
véleményemet, hiába mondják, hogy húsz évet leéltél, fiam, a szüleid vagyunk,
legalább ebben az egyben engedj, pedig olyan piti dolgokról van szó, hogy ide
teszem azt a gyufásdobozt vagy oda.
Amikor kirúgott az öreglány, elmentem munkásszállóra, a 44-es Építőipari
Vállalathoz. Elindultam az első napon egy nagy bőrönddel, viszem be a
melóscuccomat. Nem tudtam vele közlekedni, fel se szálltam a villamosra,
hazamentem. Másnap fogtam egy kis női táskát, újra elindultam, húsz fok hideg.
Eljutottam a kocsmáig, bementem, ittam hat féldecit, hazamentem. Hallgattam a
rádiót, mit jósol. Jósolt másnapra huszonöt fokot. Megint elindultam, megint
ugyanott kötöttem ki. Hat féldeci. Pénzem volt, muterék mindig kisegítenek,
hála istennek. Eljutottam a hatodik napig. Bemegyek, hófúvás, minden, de nem
volt olyan hideg. Nagy, megásott alap, egy tízemeletes háznak az alapja, körbe
sztyeppe. Bemutatkoztam a művezetőnek, azt mondja, mutatkozzam be az
embereknek is. Ez is milyen dolog, mutatkozzak be negyvenkét kubikosnak,
sorban fogjak velük kezet, én ez vagyok, ennyi kiló. Bementem, jó napot, aztán
leültem. Egy hónapig mindenki kíváncsiskodott, ki vagyok, mi vagyok, hát
mesélgettem nekik, de csak annak, aki odajött. Soha senkinek nem mutatkoztam
be. Az ilyen etiketteket megint nem tudom bevenni. Illem… Én a tiszteletet
megadom mindenkinek. Még két hónappal ezelőtt felpattantam, ha egy
hatvanéves felszállt a villamosra, de most csak az olyannak kelek fel, akin látom,
hogy tényleg haldoklik. Tudom, hogy annak is fáj a lába, és jólesne neki leülni,
mert én húszéves vagyok, és néha mégis olyan jólesik, hogy majdnem elélvezek,
de tudom, milyen szemetek. Volt olyan esetem, hogy átadtam a helyemet,
megköszönte, leült, és abban a pillanatban kezdett el dumálni a szemben ülőnek,
hogy micsoda egy majom. Ilyeneknek adjam én át a helyemet? Nem izgat, ha
nyolcvan utasnak az a véleménye, na, ez is egy tipikus mai fiatal, pedig tudom,
hogy nem vagyok huligán típus, sem cinikus, de inkább nézzenek annak, mint én
ezeknek szívességet tegyek. Semmit. Különbséget tudok persze tenni az
idősebbek között is. Adott esetben nagyon jól megvagyok velük, de tudom, hogy
a kilencvenkilenc százalékban mások.
Boldog vagyok, ha gyűlölnek, mert annyira lenézem őket, hogy ezen keresztül
tudom: jól csinálom. Tudom, hogy aki gyűlöl, annak ezt úgyse tudom
megmagyarázni, például megint csak a szüleimhez vagyok kénytelen
visszakanyarodni. Meglátták ezt a borostyánláncot a csuklómon, látom, apám fél
óráig nézi gyanúsan. Máskor egyből szólt volna, mi van a kezeden, pedig látja,
hogy ott van, de azért nekem el kell mondanom, mi az, minek tettem fel satöbbi.
Nem szólt, lenyelte. Nekem tetszik. Tetszik minden, ami mást megbotránkoztat.
Sajnos. Tudom, hogy ízléstelen dolog, teljesen nőies, és még nem láttam senkin,
de nem vagyok hajlandó megmagyarázni senkinek, miért tettem fel. Magamnak
megmagyarázom. Azért, hogy botránkozzanak meg rajta, de nekem az az első
szempont, hogy tetszik, és ezt nem vonom vissza azért, hogy ne botránkozzanak
meg. Más lenne, ha az ő csuklójára kényszeríteném, de az én csuklómon van, és
semmi köze hozzá. A nadrágomat se mosom ki. Nekem így tetszik. Ha eszembe
jut, majd kimosom, vagy ha olyan kedvem lesz. Lehet, hogy két nap múlva
kimosom, de lehet, hogy száz év múlva sem.
Boldog vagyok, ha felszáll valaki a villamosra, véletlenül rám néz, fél óra
hosszat áll, és néz, néz, mint egy állat, még pislantani, nyelni is elfelejt. Na,
mondom, ez kész van, teljesen. Azt se tudja, fiú vagy lány, élő vagy holt.
Tökéletesen boldog vagyok: egy újabb hülyét láttam.
Tetszene nekem, ha megváltozna a világ, de tudom, hogy úgyse tudom
megváltoztatni, és ezért nem is akarom. Ahogy beszélek, talán úgy tűnik,
megvetem az olyan embereket, akik a családnak élnek. Annyira nem vetem meg,
hogy bántsam őket, vagy megjegyzést tegyek, mert végeredményben tiszteletben
kell tartanom az álláspontjukat, ha én elvárnám, hogy az enyémet tiszteletben
tartsák. Ez viszont nem így van, ők nekem nyugodtan beleszólhatnak, mindenki,
akinek csak kedve van hozzá. Ettől undorodom.
Soha nem vártam, hogy meglássa valaki, milyen vagyok igazában. Nem is
ajánlottam senkinek az elveimet, talán egyedül a Maxnak, mert nem tudta, hogy
mit csináljon, szégyellte a szakállát, behúzott fejjel járt az utcán. Azt mondtam
neki, menjen büszkén, és nézzen bele az emberek szemébe.
Surranónak nincs semmi kialakult véleménye. Mondjuk, utálja, ha leugatják, de
ugyanúgy le fogja vágatni a haját, ugyanúgy megnősül, ugyanazt csinálja,
ugyanúgy ad mindenre, a szomszédok véleményére, ugyanúgy gyűjt majd, és
csinálja a hülye kis dolgait, mint a többi. Bennünket először is a külsőnk tart
össze. Lehet, hogy nem egyformák az elveink, sem a gondolkodásmódunk, de
az, amit csinálunk, az egy, és az emberekről alkotott véleményünk is egy. Sok
eltérés van közöttünk, de bennünk vannak azok a közös vonások, hogy együtt
tudunk élni, elviselni az életet. Előfordul, hogy összejövünk valami esős napon,
de nincs pénzünk, nem tudunk elmenni sehová. Egyikünkben se merül fel a
gondolat, hogy na, a fene egye meg, unatkozom!
Mások ide mennek, oda mennek, szórakoznak, jobbnál jobb csajokkal futnak.
Miért ne tehetném ezt meg én is, miért nem vágatom le a hajamat? Ebben egyek
vagyunk. Elfogadjuk ezt a sivár életet, ami van. Ez az, ami összefog bennünket,
mert én ilyent nem találok tízet Pesten. Ha csinálják egy évig, két évig, utána
biztos meggondolják magukat. Nem tudom, közülünk meg fogja-e gondolni
magát valamelyik, de eddig ilyen téma soha nem merült fel. Mondjuk,
lázadozunk, hogy több pénz kellene, jobb állás. Mondom a Surranónak, miért
nem dolgozol a kárpitos szakmádban, apád mellett? Jó szakmája van, és itt a
hatvan százalékát se kapja, mint amennyit ott keresne, mégis inkább Maxékkal
dolgozik. Maxban már az éjszakai, simlis életben megvolt ez, hogy utálta az
embereket, és nem hagyta magát befolyásolni, csak mondjuk, ez nem jutott
külsőleg kifejezésre nála. Azóta növeszti a szakállát, haját igazán, mióta közénk
jár. De nála is született tulajdonság. Ez csak született lehet. Olyan még nem volt,
hogy valaki húsz év után megváltozik, és azt mondja, leszarok mindent, utálok
mindenkit. Bizonyos szempontokon változtathat, de az egész életét nem hiszem,
hogy meg tudja változtatni.
Én azt mondtam, minél kevesebben legyünk. Tudtam, hogy látszólag szép, ha
együtt vagyunk sokan, hosszú a hajunk, de csak egy bizonyos százalék az igazi,
és az a százalék nagyon kevés ahhoz, hogy valamire jussunk a többséggel.
Ami a beatzenében jó, azt mindjárt meglátom. Én ismerem közöttünk legjobban
az együtteseket, és én is olvastam a legtöbbet, ezért egy bizonyos fokig adnak a
véleményemre. Főleg a zene számít, mert azt valamennyien szeretjük. Ha van
egy szám, és az egész szám link, de egy gitárpengetés különleges benne,
mindjárt észreveszem, és meg tudom becsülni. Lassan a többiek is átvették ezt,
mert nem sokat értettek hozzá. Az újságokból meg felolvasom azt, ami érdekes.
Az írók közül Hemingway, Salinger, Faulkner, Steinbeck és Kerouac fogott meg
a legjobban. Nagyon sokat olvastam, tetszettek is, de ők a legjobban. Talán azért,
mert az ő könyveikben általában nincs semmi filozófia, semmi fejtegetés, talán
még a párbeszédekben se fejtegetnek semmit. Csak akkor találja meg az ember
annak a könyvnek az adottságát, ha gondolkozik rajta. Ezzel több száz oldal
filozófiát megspórolnak. Sokkal jobb így. Persze ez nem való annak, akinek
semmi esze nincs, elolvassa, azt mondja, unalmas az egész. Ezt mondják sokan a
Fellini-filmekre is. Nem mondom, hogy mindennel tisztában vagyok, amit ő
csinál, nálam sokkal jobb fejek sincsenek tisztában vele, de nagyon komálom
Fellinit. Soha nem unatkoztam egyetlen filmjén sem, és Jancsót se nézem le.
Hányszor hallom, hogy még egy ilyen állatot nem hordott a föld, a
bolondokházába való. Minden filmjét láttam. A Szegénylegények tényleg
remekmű és még egy-két filmje. Még a valóságnál is valóságosabban mutatta be
ezeket a dolgokat.
A vallásról mindig vitatkozunk. Én azt mondom, nincs isten. Egy konkrétum az,
ami megdöntötte bennem az egész istenhitet, hogy itt van az apám. Egész
életében nem káromkodott, mondjuk, gyerekes lenne, ha így felsorolnám, de
nem ivott, nem dohányzott, nem mulatott, nem nőzött, elvette anyámat, tényleg a
családnak élt. Ötvennyolc éves, és annyi betegsége van, ha egy század katonának
szétosztanák, azt mind leszerelnék. Frankón, a szíve, a mája, mindene teljesen
kivan, és húsz éve minden pillanatban oltári fájdalmai vannak. Semmit nem
nyújtott neki az élet. Igenis azt mondom, ha lenne isten, nem csinálna ilyet. Azt
nekem ne szövegelje senki, hogy itt kirója a szenvedést, és majd a túlvilágon
kárpótolja az ürgét. Engem a túlvilág nem izgat, engem az izgat, hogy mi van itt.
Legfeljebb a pokolba kerülök, ha van. Egy pillanatig sem ingott meg a hitem
senkinek a szövegére. A hosszúhajúaknál hencegés a hit, hogy igenis kiállnak a
vallás mellett, meg minden, közben csak a kereszt van a nyakukban, ugyanolyan,
mint az én karperecem, hogy botránkozzanak meg rajta.
Én csak azt tudom mondani, jobban lehetne élni, ha mindenki küzdene a
megjátszás ellen. A múlt héten üzemi látogatók jöttek, vagy húsz krapek és csaj.
Odavezetik őket a gép elé, az egyik ide nézett, a másik oda nézett, tíz az én
hajamat nézte, öt a cipőmet, a krapek meg csak dumált, hogy mi folyik itt be, mi
folyik ott ki. Semmi érdeklődés. De amikor elkezdett beszélni egy négy év előtti
balesetről, kérem, szegény melósgyereknek leszakította az ujját, hogy folyt a vér,
ez a henger, nézzék meg, tiszta vér volt, hogy üvöltött, így tátotta mind a száját,
majdnem egymásra másztak, hogy mindent halljanak. Azt hittem, elokádom
magamat. Ez az, amit borzalmasan utálok, szinte gyűlölöm. És ezen keresztül az
egészet.

Max
Kezdem ott, hogy a muterom meghalt ötvenhatban. Karambolozott. Fater egy
darabig nevelgetett bennünket, aztán Pestre kerültem a nagyanyámhoz. Akkor
vittek vissza Kanizsára, amikor fater újra megnősült. Sajnos, a második
házassága nagyon rosszul sikerült, elvett egy büdös paraszt kurvát feleségül, aki
frankón üldözött a házban engem is meg a húgomat is. Hárman vagyunk
egyébként testvérek. Na, aztán elhatároztam, hogy engem ez nem érdekel,
megszöktem hazulról. Tizenhárom éves voltam akkor. Így kezdődött az egész
kálvária.
Otthon vagyok, mondom a faternak, adj egy tízest, elmegyek moziba. Hát fiam,
miért kell ahhoz tíz forint, elég egy kettőötvenes zsuga is, meg ez meg az. Nem
mintha kicsinyes lett volna a fater, hanem a gyereket látta bennem. Az is voltam
tulajdonképpen, de én akkor már spangliztam6, cigarettára kellett, erre-arra,
összetalálkoztunk a haverokkal, és nagyban csibészkedtem a kanizsai
simlisekkel. Adott nekem pénzt, elmentem a moziba, közben összetalálkoztam
egy ismerősömmel, aki jelenleg Aszódon tölti az idejét. Mondja nekem, ide
figyelj, Max, mert már akkor Maxnak hívtak, gyere velem Pécsre. Ne
hülyéskedj, mondom, minek? Ott a nővérem, elcsövezgetünk. Nem kellett sokat
csábítani, amúgy is kalandvágyó srác voltam, szerettem a változatosságot, sokat
mászkáltam.
Kimegyünk a pályaudvarra, közben összevettünk cukrot, cigarettát és különböző
hülyeségeket. Kevés volt a pénz, egy zsugára futotta. Megvesszük a zsugát, és
megdumáljuk közben, hogy testvérek vagyunk, meg ilyen malom, azt mondjuk,
a másik jegy szépen elveszett. Mászkáltunk össze-vissza, beszélgettünk ezzel is,
azzal is, mindjárt többen megnéztek bennünket. Odajön hozzánk egy vasutas, na,
gyerekek, hová utaztok? Mondtuk, megyünk Pécsre, mikor indul a vonat?
Gyanús lehetett neki a szöveg, mert odaküldött egy rendőrt. Hazudtunk, mint a
köles, de mégis bevitt bennünket a yardra. Ott persze megmondtuk az igazat,
fiatal srácok voltunk, majréztunk egy kicsit. Nem sikerült a szökés. Egész éjjel a
rendőrségen voltunk, reggel hazavittek bennünket. Úgy megvertek, ahogy addig
soha.
Telt-múlt az idő, iskolába jártam, és minden nyaramat Budapesten töltöttem, a
nagyanyámnál, télen is, a karácsonyi szünetet. Tizenhat éves koromban
bekerültem a kóterba. Ez úgy volt, hogy buktam a suliban, Bőrlábú elmesélheti,
mennyit jártam a suli mellé, ugyanis együtt csináltuk. Nem szerettem az iskolát,
éppen csak kettessel lavíroztam ide-oda. Csavarogtam, megismertem idősebb
krapekokat, jó haverok lettek, illetve hát megtűrtek maguk mellett. Kezdtem
piálni, meg minden. Fater annyira gyenge és jó volt hozzám, hogy
felbátorodtam.
Na, aztán áttettek egy másik iskolába, emeleten volt a tantermünk. Egy gyereket
diliből kiraktam a párkányra, az utcáról meg odajött a tömeg, és beszaladt valaki
az igazgatóhoz, hogy kinn lóg egy gyerek az ablakban. Erre kaptam egy
igazgatói intőt, és onnan is kiraktak, persze előzőleg behívták a fatert. A
rendőrségtől is sok panasz érkezett, bejárt a nyomozó az iskolába, kérem ez és ez
van a Kőérivel.
Elmesélek egy történetet. Azt mondja egyszer egy srác, gyere, Max, elmegyünk
a klubba, fizetek neked. Akkor még nem ittam annyira, és nagyon megártott, de
a srác is hulla siker lett, aztán, ahogy hazakísértem, annyira beverte a fejét a
falba, hogy három hónapig élet és halál között volt a klinikán. Az anyja
feljelentést tett ellenem, hogy leütöttem a fiát, pedig nem igaz. Megbénult a srác,
meg mit tudom én, mi lett vele. Volt lőszerünk, csereberéltünk. Adok-kapok,
ilyen dolgok. Én adok neked egy rossz géppisztolyt, mert az is volt, csupa rozsda
persze. Hát mi azt is értékesítettük. A város szélén szedtük össze ezeket a
cuccokat, van ott egy folyó, erre-arra járkáltunk, és mindenhol találtunk ilyen
háborús vacakokat.
Többször bejött az iskolába a nyomozó, aki fiatalkorúakkal foglalkozott, és arról
volt híres, hogy ő juttatta intézetbe a gyerekeket. Éreztem, hogy én is erre a
sorsra jutok hamarosan. Egyszer teljesen meglepetésszerűen kihív az igazgató,
azt mondja, Kőéri, gyere ki. Kimegyek a folyosóra, mindjárt gyors kutatást
tartottak nálam, találtak egy csomó pornográf képet, lőszereket satöbbi. Úgy jött
ki a dolog, hogy sajnos, el kellett hagynom a szülővárosomat, feljöttem
Budapestre, kóterba. Szakmát tanultam, épületburkoló szakmát, de hamarosan
ott is rájöttek, hogy javíthatatlan vagyok. Akkoriban sokat jártam a Csilibe meg
ilyen helyekre táncolni, éjszakáztam, és különböző időkre eltűntem. Mesélek egy
esetet.
Felkeres egyszer egy Berci nevű srác azzal, hogy Max, mikor van kimenőd?
Mondom, ma van. Jól van, gyere velem, van pénzem. Mennyi? Hétszáz forint.
Rendben van, elmentem a Bercivel. Azt mondja, először jól berúgunk valahol,
mondom, szokás szerint a Trojkában fogunk berúgni, utána mit csinálunk? Vagy
Balaton, vagy Székesfehérvár, vagy valami közeli város. Rendben van, menjünk
Székesfehérvárra, ott még nem voltam.
Berúgtunk a Trojkában, de azért ki tudtunk menni a Déli pályaudvarra,
megvettük a zsugát, felszállunk a vonatra, odaérünk éjjel Székesfehérvárra. Ott
aludtunk a pályaudvaron, és reggel elkezdtük a csavargást. Elmentünk ide,
elmentünk oda, bejártuk Székesfehérvárt úgy általában, de főképp a kocsmákat.
Mondom a Bercinek, csajokat kell felszedni, esetleg elvisznek bennünket
kéglire. Felszedtünk két cigánylányt. A világba simlis cigányok voltak.
Gondoltuk, nem számít, van kéglijük, minden. Elvittük őket kajálni, de csak
főzeléket, levest ettünk, mert fogyott a pénzünk. Mondjuk nekik, nézzétek, nincs
héderünk7, csövezünk, minden, Pestről jöttünk. Persze ezeknek a vidéki
csajoknak imponált, hogy ezek pesti csávók, meg minden. Jók is voltunk náluk,
de amikor arra került a sor, hogy kéglire vigyenek bennünket, akkor már ők is
gondolkoztak. Kiderült, hogy ők se fehérváriak, valami kis faluban laktak
Fehérvár mellett. Na, erre zamekoltuk őket. Viszont megismerkedtünk egypár
krapekkal, mondták, hogy menjetek el ebbe az utcába, ez alá a házszám alá, és
mondjátok azt, helló, égi lovas, a Lord küld benneteket. Hát mi megyünk ilyen
szöveggel, helló, égi lovas, erre elküldenek bennünket a kurva anyánkba a ház
lakói, pedig azt mondták a srácok, ha ezzel a szöveggel mentek, biztos
beengednek benneteket, itt mindig csövesek laknak, olyan ez, mint egy nagy
csöves tanya. Jön a szöveg kifelé, mit akartok, mocskosok? Mondanom se kell, a
világba simlisek voltunk. Én mint kóteros nem engedhettem meg magamnak,
hogy frankón öltözzek. A Berci ugyanúgy állt, vagy még rosszabbul. Nem
tudtunk mást csinálni, kimentünk a pályaudvarra. Szokás szerint igazoltatás,
legalább öt: mindig azt mondtuk, hogy a reggeli vonattal utazunk, déli vonattal
utazunk, mikor mennyi idő volt. Ha elment egy vonat, a következővel megyünk.
Eltöltöttünk a pályaudvaron legalább négy napot, de akkor már azt mondta a
rendőr, ide figyeljenek, ha még egyszer itt látom magukat, akkor már nincs az,
hogy ide utazunk, vagy oda utazunk, hanem utaznak velem. Rendben van.
Utolsó pénzünkön vettünk két üveg rumot. Mondtuk a rendőrnek, nézze, biztos,
száz százalékig el fogunk menni reggel. Volt valami tizenhat forintunk, ami
Pestig csak egynek lett volna elég, ezért egyikünknek se vettünk zsugát, és
felszálltunk a vonatra. Akkor már tényleg úgy voltunk, hogy visszamegyünk a
francba, nem jó hely ez a Székesfehérvár, nem tudtunk becsajozni, semmi.
Kétszer leszállítottak bennünket, a harmadik vonattal feljöttünk Pestre.
Mondja a Berci, hogy van neki egy unokahúga a Bajza utcában, akinek rendőr
százados a faterja, URH-s különben, de fel szokott járni oda, ha nincs otthon a
krapek. Felmehetünk nyugodtan, megborotválkozunk, és eszünk valamit.
Diáklány volt a csaj, délután jártak iskolába, otthon volt a barátnőjével. Fenn
vagyunk, borotválkozunk, megfürdünk, szóval rendbe tettük magunkat, és
kajáltunk is. A csajok frankón megcsináltak mindent. Napokig feljártunk oda.
Éjjel mindig csavarogtunk valahol. Mondanom se kell, engem kerestek a
kóterban, már megindították az országos körözésemet.
Na, aztán egy idő múlva összebalhéztam a Bercivel, és visszamentem a kóterba
éjjel. Felmásztam a csatornán a második emeletre, ott szoktak felmászni a
srácok. Bemegyek, minden, másnap kellett volna iskolába menni. Én, ugye, nem
mentem. Harmadnap se mentem, negyednap se mentem, utána meg nem mentem
dolgozni se. Reggel ugyanúgy felkeltem a csávókkal, mint azelőtt,
megreggeliztem és eltűntem. Ők mentek melózni, vagy az iskolába, én meg
mentem moziba, délután a Vidám Parkba, ott voltam záróráig. Este mindig
visszaszöktem. A világba simlis voltam, mindenféle szempontból, de akkoriban
nem érdekelt semmi, ez volt a jó, tetszett a dolog. Csak később jöttem rá, hogy
link az egész, amikor már baj volt, és nem tudtam mást csinálni. Annyira
belemerültem ebbe az életbe.
Megyünk egyszer a Vidám Parkba, mondom a Bercinek, mert újra kibékültünk,
Berci, ne menjünk be, ma razzia lesz, tudod, csütörtök van. Általában
csütörtökön vagy pénteken volt razzia. Kijött a Rómer Flóris utcából tíz-tizenöt
nyomozó, egy csomó spicli, egy csomó önkéntes rendőr, és hajtották a
csavargókat. Én persze törzsvendég voltam a rendőrségen is: mi az, már megint
itt vagy, a gyévére akarsz kerülni, ilyen szöveg ment. Kifogásolták azt is, hogy a
Svejkékkel meg a Pápáékkal mászkálok és strikelünk, mert mi ment? Az egész
napi kajára való lejmolás. Rengeteg paraszt jár a Vidám Parkba, kis Sörkert,
egész napos lejmok. Adj egy bélást8, adj egy ruppót9, még máma nem ettem, egy
szendvicset legalább, utána egy pohár sört. Volt, amikor annyira megszaladt,
hogy felszedtünk egy-egy odákot10, azt mondta, mi van, barátom, szomjas vagy?
Hogyne, mondom, na, fizetett egy korsó sört, és amikor láttam, mennyi pénzt
vesz elő, mindjárt komolyabbra fordítottam a szót. Ide figyelj, elviszlek
szórakozni, jól jársz az éjszakában, nő is lesz, minden. Levittem a Trojkába, ott
meg ismert engem a Jenő, Géza bácsi, a portás. Amikor bementünk a Berciékkel,
már messziről mondták, hogy jönnek a simlisek. Megyünk be, a Jenő rám veri a
balhét, itt nem éjszakázol, menjetek a francba, a Sportba, ott aludjatok, egy kávé
mellett ülsz reggelig. De mondom, Jenő bácsi, itt az odák, nem látja, tele van
lével, tiszta részeg.
Volt egy eset, elhoztuk a krapekot, parasztgyerek volt, valami vasútállomáson
dolgozott, akkor vette fel a fizetését. Új diplomatatáska volt nála, jó ruha.
Teljesen berúgott, és volt ott egy-két krapek, akik nagyon értették ezt a markec11
melót, kiszedtek a gyerekből mindent, már annyira el volt ájulva. Körülbelül
nyolcszáz forintot kiszedtek belőle. Mondtam nekik, jól van, gyerekek, menjünk
a francba, de vigyük el ezt is, otthagyjuk valahol az utcán. A Köztársaság téren
kötöttünk ki. Én vállaltam azt a hülye szerepet, hogy elviszem a gyereket egy
padig. Mondom az egyik csávónak, maradj itt, ti meg menjetek be a Keletibe,
egyetek valamit, igyatok. Visszük a krapekot, jön balról egy rendőr, integet.
Dehogy állunk meg, mondom. Jön egy másik szemben, úgy látszik, már régóta
figyeltek bennünket. Meg kellett állni, nem tudtunk sehová futni, sehol egy
mellékutca, semmi. Visszavisznek a térre, ki ez a krapek, költögetik. Persze
nekünk nagyon rossz lett volna, ha fel tudják ébreszteni, mindjárt észrevette
volna, hogy nincs meg a pénze, nincs meg a táskája. A táskát ugyanis eladtuk a
Rákóczi úton százötven forintért. Nem tudták felébreszteni, megnyugodtunk
bizonyos mértékig, hazudhattunk, amit akartunk. Mondtuk, hogy csóró gyerek,
most ismertük meg, nagyon berúgott, és megsajnáltuk, hogy itt-ott fekszik,
gondoltuk, behozzuk a térre egy padra, aztán majd reggel kijózanodik, elmegy
haza. Persze a rendőröknek ez nem volt elég, firtatni kezdték a dolgot. Jött a
gumibot, a válladra akarod vagy a fejedre? Nézze, tizedes elvtárs, egyikre sem,
nincs miért. Nekem már volt egy kis gyakorlatom a rendőrökkel szemben,
tudtam, hogy kell velük beszélni. Megúsztam egy pofonnal az egészet.
Így kezdődött a csövezésem. Bizonyos idő után visszamentem a kóterba, mert
tré volt, akkor kezdtem, az éjszakázást se bírtam annyira, meg ezt a
rendszertelen, simlis életmódot. Visszamentem. Ott meg már az volt a helyzet,
hogy kirúgnak az iskolából, vége az egésznek, faterommal elintézték a dolgot
hivatalos úton is. Különböző dolgokra hivatkoztak: csavargás, nem járt
rendszeresen iskolába, a megengedettnél több időt hiányzott, igazolatlanul volt
távol.
Egy kicsit örültem, de sajnáltam is, mert azért, ha ott voltam, kaja várt és kégli.
Elmentem a nagyanyámhoz: szó szerint kirúgott. Ide nem jössz, csavargó vagy,
meg ez meg az. Mondom, elmegyek dolgozni, elmegyek munkásszállóra. Nem
mentem el. Loptam, lejmoltam, itt aludtam, ott aludtam, összevissza járkáltam
mindenfelé. Egy étterem ablaka ki volt törve, oda másztam be a konyha felőli
részen. Összetoltam a székeket satöbbi. Aki csövezett, és a haverom volt, a
csajok előnyben jelszóval, elvittem őket is. Az a sok simlis tetű, intézetből
szökött, innen szökött, a sittről szabadult, Tökölről, összeverődtek a Vidám
Parkban, a Nyugatinál, és akkor én mindig felajánlottam a héderemet, gyertek
oda nyugodtan. Egy-két alkalommal még eltűrte a konyhafőnök, hogy odajárok
egyedül, esetleg ketten, hárman, de amikor már tizenöt-húszan, huszonöten
voltunk, megdühödött. Leszaggatták a függönyöket satöbbi. Én is megsokalltam,
mondom, a kurva anyátokat, nem örültök annak, hogy itt alhattok, még
csináljátok a balhét, loptok, és kárt okoztok, ennek előbb-utóbb lebukás lesz a
vége. Tanulók jártak oda kajálni, jegyre kapták a halót. Na most, én sok csávóval
jóba voltam, kaptam tőlük jegyeket. Később odavittem ezt is, azt is, mindenkit
odavittem, és azoknak is adtak. A végén vagy húszan kajáltunk ott. Erre persze
felfigyeltek a nevelők. Egyszer nagyban kajálunk, emlékszem, mákos tészta volt,
halál szeretem egyébként, már a harmadik adagot eszem, és odajön egy rendőr.
Na, mi van, gyerekek! Nincs semmi. Vacsoráztok? Persze, vacsorázunk. Na,
egyétek csak meg. Megesszük a vacsorát, összeszed bennünket, aztán bevitte a
bandát a konyhafőnök irodájába, és egy-két pofon kíséretében megígértette
velünk, hogy többet oda nem megyünk. Megígértük, de hát mentünk továbbra is,
aztán a konyhafőnök meglesett bennünket hajnalban, jött egy nagy gumicsővel.
Először csak egykét krapekot látott, gondolta, elbánik velük, de amikor húszan
felálltunk, mindjárt lejjebb adta, gyerekek, ne járjatok ide, ez meg az, elég az
hozzá, hogy teljesen megbukott az a hely, nem tudtunk oda menni. Kijelentették
a srácok, ide nem jövünk, kinek hiányzik a rendőrség és a verés. Mondom, én
azért idejövök, bemegyek a színpad alá, és kész. Reggel tiszta kosz voltam
mindig. Kibújok a színpad alól, reggelit kértem a gyerekektől, adtak egy-egy
pohár tejet, szalámit, mert mindig kaptak hozzá valamit. Jól bekajáltam. Volt
nálam egy sportszatyor, teleszedtem szalámival, aztán kimentünk a
Hűvösvölgybe, eszegettünk, aludtunk egész nap, délután vissza a Vidám Parkba,
ott voltunk estig, akkor megint kezdődött, szevasztok, szevasztok, én mentem a
színpad alá. Így ment sokáig.
Egyik reggel találkozom a közértben négy krapekkal meg egy csajjal. Simlis tetű
volt. Azt mondja az egyik srác, nem akarsz beszállni, úgy kefél a csaj, mint egy
állat, mindenkivel. Éjjel legalább nyolcszor megpartiztuk négyen. Gusztustalan
csaj volt, de hát mit számított abban a simlis korszakban? Beszálltam. Este
valahogy összebalhéztam az egyik sráccal, de a csaj flepnije meg a
munkakönyve nálam maradt, mert nekem volt zakóm csodálatosképpen, akkor
szereztem. Kimegyek a Keletibe, találkozom egy gyerekkel, te, azt mondja,
nincs hédered? Mondom, nincs, letagadtam a színpadot. Nekem sincs, mit
csináljunk? A Keleti cink, pláne a Kovács van szolgálatban. Legalább egy
mallérunk lenne, beugranánk a Trojkába egy üveg sörre vagy kávéra, és
elüldögélnénk reggelig. Kimentünk Nagyiccére, a HÉV-megállóba aludni.
Nagyban szovázunk12, jön egy rendőr, azt mondja, mi van, gyerekek? Itt
alszunk, mondom. Jól van, de reggel tűnjetek el. Eltűnünk, persze, viszlátásra.
Elmegy a yard, fél órát se alszunk, jön a másik, mi van, csavargók, piszkos
szemétládák? Ez már egy kicsit brutális volt. Elveszi a flepnit, bevisz a yardra.
Hiába mondtuk, hogy itt volt a kollégája fél órával előbb, és azt mondta,
maradhatunk. Elvitt bennünket. Mindjárt bevágnak a pandázsba13, és a fogdán az
van, hogy mindent elszednek az embertől. Megtalálták nálam a csaj flepnijét
meg a munkakönyvét. Másnap elvisznek a gyévére, jön az előadó, én nagyban
szunyálok a padon. Vártuk, hogy behívják az embert, listára vegyék, elosszák te
ide, te oda. Kőéri! Igen, mondom. Hogy kerül hozzád ez a női munkakönyv és a
személyi igazolvány? Előadó elvtárs, kölcsönkértem. Micsoda, lekever egy nagy
pofont. Annyira el voltam kábulva, éjszakai kihallgatás, minden, hogy azt
mondtam neki hülye fejjel, kölcsönkértem. Felébredek egy kicsit a pofontól,
mondom, ne haragudjon, de nagyon fáradt vagyok, az a helyzet, hogy nálam
maradt. Ki ez a csaj? Mit tudom én, velünk töltött egy éjszakát, nem ismerem
különben. Elvisznek orvosi vizsgálatra, lemegyek a dokinőhöz, azt mondja,
fiam, neked trippered van, mondom, tényleg? Trippered van, fiam. Tudtam, hogy
van egypár napja. Azt mondja, mész a Kun utcába, mert én nem bízom abban,
hogyha te innen kikerülsz, el fogsz menni orvoshoz. Mondom magamban, én se
nagyon. Hová a francba mehettem volna, teljesen a vakvilágba éltem, sehová se
tartoztam, meg besorolni se tudtak valahová, mert az igazolványom is a kóterban
maradt.
Elvittek a Kun utcába. Nyolcadik napon már úgy nézett ki a dolog, hogy
visszavisznek a gyévére. Megpattantam szépen. Tatarozták a házat, állványokkal
rakták körül, és jött aznap egy új beteg, még nem adta le a ruháját. Jó kétméteres
hentesgyerek volt, budafoki srác, a vágóhídon dolgozott, a világba nagy delták,
minden. Frankó öltöny, fehér ing, nyakkendő, minden. Szépen beöltöztem este.
Volt ott egy pincérgyerek, annak meg volt egy japán zsebrádiója. Elviszem,
mondom, megélek belőle egy darabig. Éjjel tizenkettő felé összeszedtem a ruhát,
kimegyek a vécére, mindenki horkol a kórteremben. Levetem a pizsamát,
átöltözöm, visszahajtom duplán a nadrágot, mert olyan hosszú volt. Megkötöm a
pizsama fűzőjével, és kimászok a vécéablakon. Azóta már rács van ott, onnan
tudom, hogy még egyszer voltam a Kun utcában. Lemásztam az emeletről.
Persze, a zakóm végigszakadt, mert beleakadt valami szögbe. Mindegy, sétálok,
és közben hallgatom a rádiót, mondom, reggelig valahogy eltöltöm az időt, aztán
visszamegyek a kóterba, kérek a csávóktól egy normális ruhát, ezt meg
elpasszolom, a rádiót is elpasszolom, és megélek egy darabig.
Megyek a Salgótarjáni úton, előttem két részeg pali, énekelnek a világba, néha-
néha megállnak és vitatkoznak. Nekem is úgy kellett mennem, ahogy ők mentek.
Nem akartam utolérni őket, féltem, hogy esetleg beszólnak, hány óra vagy
bármit, aztán addig dumálnak, amíg nem tudok megszabadulni tőlük. Mindig
leálltam. Elmennek a részegek, befordulok a Százados útra, egyszer csak
fütyörészve kikanyarodik egy rendőr biciklivel valamelyik mellékutcából, én
meg hallgatom a rádiót. De hülye voltam! Jó estét kívánok. Jó estét, mondom.
Hová megy? Mondom, ide megyek. Hová ide? Mondom, ide, Zuglóba… Na de
mégis, hová? Kérem, itt lakik egy ismerősöm, nála akarom tölteni az éjszakát.
Hogyhogy nála akarja tölteni, maga hol lakik? Mondom, itt lakom én is a
közelben, csak nem akarok hazamenni. Micsoda hülye szöveg! Nem tudtam
hirtelen mit mondani, mert úgyis tudtam, hogy mindjárt kéri a flepnit.
Namármost. Kérte is, az istenit. Mondom sajnos, nincs nálam. Hát hol van?
Mondom, itt van. Hol itt? Mondom, ott a… Annyira meg voltam lepődve,
frankón, pedig volt már egy kis gyakorlatom a rendőrökkel való duma és
viselkedés terén, de egyből megéreztem, hogy itt a bukás. Elfogott a düh, alig
tudtam beszélni. Na, azt mondja, jöjjön velem. Fogja a kezemet, tolja a biciklit.
Bevisz egy gyárba, odaállít a sarokba a portán, kezeket fel, mi van a zsebében?
Semmi nincs, kérem. A rádió antennája volt benne, összetoltam, lecsavartam.
Elveszi tőlem, és elveszi azt a fűzőt is, amivel felkötöttem a nadrágomat. Ne
vegye el, mondom, mert leesik. Nem baj, fiam, majd fogod. Rám tette a
bilincset. Minek ez, mondom, megbuktam, úgyse lépek le. De ez a szabály,
elkezdett szövegelni, egyébként nagyon rendes volt. Kocsiért telefonált a yardra.
Nem jött a kocsi. Fél óra, háromnegyed óra, egy óra, közben a rendőrnek
elszívtam egy doboz spangliját, de a bilincs rajtam volt. Jól nézhettem ki: nyolc
nap alatt kiszőrösödtem, haláli züllött, tipikus betörő pofám volt, nagy hajam, a
gyévén még nem vágták le.
Hajnalodott, négy óra lehetett, végül elindultunk gyalog a Salgótarjáni úton.
Kezdődött a forgalom, én fogom a nadrágot, a bilincs meg rajtam. Szívom a
spanglit még az utcán is. A rendőr rágyújtott, szívott belőle kettőt-hármat, azt
mondja, nesze, itt van, úgyse szívsz egy darabig. A Víg utca sarkánál jött egy
URH, leállította, bevittek a yardra. Visznek az ügyeletes nyomozóhoz, láttam,
hogy ott aludt, zilált volt, álmos, gyűrött. Na, fiam, mesélj, írta a jegyzőkönyvet.
Nem volt mese, újra megbuktam, és kész. Ekkor és ekkor megbuktam
Nagyiccén, elvittek a gyévére, a gyévén észrevették, hogy beteg vagyok,
bevittek a Kun utcába, és onnan megpattantam. Kitűnő, ezenkívül? Ezenkívül ott
újítottam ezt a ruhát, ami rajtam van, meg a rádiót. Helyes. Felvette a
jegyzőkönyvbe, aláírtam. Bevisznek a gyévére, mindjárt előzetes letartóztatásba
vettek, kiutaltak egy cellát. Egy hét, két hét, három hét, sehol semmi. Többször
visznek kihallgatásra, megírják a jelentést, átküldték az ügyet az ügyészségnek.
Kérdezem, mennyit kapok érte? Fiatal vagy, lehet, hogy intézetbe kerülsz,
mondom, oda már nemigen. Tizenhét éves voltam. Szépen elengedtek, de be
kellett mennem a gyámhatóságra, és azok elküldtek melózni a Fővárosi Javító-
Szerelő Vállalathoz azzal a szöveggel, hogy kérem, ez egy állami gondozott
gyerek, ezzel így kell bánni, úgy kell bánni, tizennyolc éves koráig nem
hagyhatja ott a vállalatot. Héderem volt, melóhelyem volt, otthagytam egy kicsit
a simlis világot.
Egyszer csak kapok egy idézést, megyek a Markóba, tárgyalás bűnügyben, én
vagyok a vádlott. Nagy tollam volt, elkísért egy haverom, az is nagy tollal.
Megidézték a fatert: nagyon el volt kenődve, azt mondja, mindent gondoltam, de
ezt azért nem. Jól van, fater, majd lesz valahogy, úgyis megúszom ezzel-azzal.
Három hónapot kaptam, ebből letöltöttem egy bizonyos időt a gyévén meg itt-
ott, beleszámították. Nem kellett leülni egy fél percet sem. Melózgatok tovább,
Bőrlábú is ott dolgozott akkor.
Kirúgtak a munkásszállásról, mert több alkalommal levittem oda csajokat.
Kaptam egy papírt, hogy huszonnégy órán belül köteles vagyok elhagyni a
lágert. El is hagytam, de hová mehettem? Fenn, a Tabánban építettek egy kéglit
valami színésznek. Azon dolgoztam mint maltertündér. Nehézgépíró, haha,
kevertem a betont, a maltert. Mondom az építésvezetőnek, kérem, leszámolok,
megyek a francba. Miért, fiam, mondom, azért, mert kirúgtak a lágerből. Egyen
meg a fene, itt lakhatsz valamelyik szobában, aztán majd ezt kapsz, azt kapsz.
Így aztán egy haverommal, aki most katona, berendeztük a hédert. Csináltunk
ágyat deszkából, marha széleset, négyen elfértünk rajta kényelmesen. Pontosan
tudom, mert volt olyan eset, hogy ő is egy csajjal, én is egy csajjal hédereztünk
ott. Munkásruhákat vettünk a raktárból, befűtöttünk, a falakat teleraktuk
meztelen női képekkel meg feliratokkal, mert ahány csaj odajött, mindenki
felírta a nevét. Ilyen diliket csináltunk. Jó kégli lett volna, de mindig koszos volt,
vakolatlan fal, ugye, földpadló. Az építésvezetőnek az volt a kikötése, hogy ide
kurvát nem hoztok, mert akkor innen is mentek a francba. Ennek ellenére
rengeteg kurvát vittünk. Eléggé ismertek a Keletiben; jött a tél, megszorultak a
csajok, jöttek szó nélkül. Fél órát se vagyok ott, odajön egy csaj, Max, azt
mondja, vigyél el a kéglidre. Elviszlek. Jön a másik, vigyél el a kéglidre.
Elviszlek. Egymásnak adták a drótot, jött mindenki. Aztán megbukott ez a héder
is. Valaki feldobott bennünket a kurvák miatt, mert olyan is volt, hogy már ott
lakott a csaj, teljesen berendezkedett. Elhozta otthonról a ruháját, cipőjét, pedig
mindene megvolt otthon, az anyja valami üzletvezető egy bárban, ismertem is.
Egyszer kaptam ott egy akkora pofont, hogy hat asztalt feldöntöttem. Az egyik
pincér nyomta rám a szódásüveget, pedig senkibe nem kötöttem bele, csak útban
voltam egy kicsit. Ezt a csajt úgy ismertem meg, hogy odajött hozzám a
Keletiben, azt mondja, képzeld, Max, a Százház utcai gyerekek felvittek a
héderükre, de nem csináltak semmit. Nem hát, mondom, pont olyan gyerekek
azok. Hulla siker volt. Gyere, azt mondja, elmegyünk hozzánk, van otthon egy
üveg konyak, megisszuk, vagy elvisszük hozzátok. Elmegyünk, bemászik az
ablakon, kiabál: képzeld, fater megitta a piát! Mondom, akkor menjünk hozzánk.
Gondoltam, kihasználom, hogy részeg. Francot, mindjárt kijózanodott.
Lefekszünk, smár, ez-az, te, mondom, izé, de olyan erős volt, hogy majdnem
megfojtott. Jól van, mondom, ma alszol itt utoljára, ki vagy rúgva, mehetsz a
francba! Egy hétig nem láttam, akkor visszajött. Ja, és a fehér garbóm! Volt egy
ingem meg egy fehér garbóm, ezeket szoktam váltani. Mondom, változatosság
kedvéért felveszem a garbómat. Mosd ki, addig elmegyek a Keletibe, lestrikelem
magamat egy kicsit, hozok pénzt, cigarettát. Nem úgy, akkoriban még messze
voltak a buzik. Az még később van. Holnap. Bemegyek a Keletibe, találok egy
hapsit: barátom, adj egy mallért, olyan éhes vagyok, nem ettem tegnap óta. Te,
azt mondja, nincs pénzem, egy forintot tudok adni. Mondom, ez villamosra se
elég. Mindegy, vettem rajta hét darab Kossuthot. Mire hazaértem, maradt
kettő… A csaj meg menstruált, és a lavór szélére tette a garbómat. Tele lett piros
foltokkal. Na mondom, megint szegényedett a ruhatáram, maradt egy ingem. A
világba le voltam simlisedve. Gondoltam, bemegyek a kóterba, meglátogatom a
gyerekeket. Kimenőnap volt, különben is megismert a portás. Azt mondja az
egyik srác, ide nézz, Max, milyen nacit vettem! Hú, mondom, kasa. Sukár14
nadrágod van. Parasztnadrág volt. Duma, duma, ott vagyok körülbelül két óra
hosszat, elég az hozzá, hogy elloptam a nadrágot, összehajtottam, hazavittem, és
felakasztottam a fogasra. Ott lógott egy hétig. Mondom a csajnak, kilépek a
vállalattól, leszámolok, tele leszek lével, képzeld, miket eszünk, ez, az,
kábítottam. Addig elvisszük ezt a nadrágot a bizományiba, kilógta már magát. Új
nadrág volt, adtak érte kilencven forintot. Mondom a csajnak, gyere a Fehér
Ökörbe, kajáljunk, negyvenöt forint fejenként, együk meg mind! Úgyis megyek
leszámolni. Veszem a kajákat, tele a tálcám, már nem tudtam hová rakni.
Mondom a csajnak, állj be te is, a franc egyen meg, azt várod, hogy én hozzam
oda? Miért, hát nem kettőnknek vetted? Micsoda?… Ezt mind én eszem, te
hülye, állj csak be nyugodtan. Ő nem áll be, azt eszik, amit én. Mondom, azt
nem, állj be a sorba. Nem állt be. Jól van, akkor éhen maradsz. Nem evett
semmit. Megyek vele két utcasarkot, összeesik. Én már nagy jóllakottan,
mentünk leszámolni. Na, mondom, idejön egy rendőr, és úgy elvisznek
bennünket, hogy még. Tizenöt éves csaj volt. Fölélesztem egy kicsit, kedveskedő
pofonok satöbbi, Icukám, helló, fölébred, mondom, tarts ki, te hülye, kellett
neked nem enni, te makacs állat. Elmegyünk a vállalathoz, a csaj ott is
szobrozott: egész napba került a leszámolás, ez meg odakint várt a nagy
hidegben.
Na, aztán kezdődött minden elölről. Bőrlábúval egyébként a hetvenötös trolin
találkoztam, pontosan emlékszem rá. A Vidám Parkba mentünk a többi
csavargóval, nézem, felszáll egy hosszú hajú csávó a trolira. Te vagy az,
Bőrlábú? Szevasz, Max, hogy kerülsz ide? Mesélem neki, és te? Együtt
mászkáltunk egy darabig. Bőrlábú is csövezett, de egy idő után lemaradtunk
egymástól, én más krapekokkal jártam, mivel Bőrlábúnak nagy haja volt, ő olyan
helyekre nem jöhetett, ahová én. Sokáig nem is tudtam, mi van vele.
Valahogy úgy sikerült a dolog, hogy összeakadtunk négyen. Én voltam, a Berci
meg két srác. Összeloptunk ötezer forintot egy nap alatt. Én bementem az
egyikkel a kóterba, kifosztottuk a fél emeletet, orkánokat, rádiót, mindent
elhoztunk és reggel különböző bizományikba vagy zálogházakba mindent
sikerült eladni. Nagyon ment még az orkán akkor, sorba álltak érte a parasztok.
Elmentünk a haver régi munkahelyére, összeszedett az öltözőből egy-két
értékesebb cuccot, szóval ötezer forint körül jártunk.
Na, gyerekek, hová megyünk, Fehérvár? Pécs? Lementünk Gyöngyösre, de már
Hatvanban kezdődött a balhé. Szemétkedtünk a diákcsajokkal, aztán odamentek
egy rendőrhöz. A rendőr nem szólt semmit, elkapta a kabátomat, és ledobott az
emeletről, de úgy, hogy nyolcvan lépcsőt csúsztam lefelé az állomáson. Mindjárt
reklamáltam, erre kaptam még két nagy pofont. Mondja, hogy bevisz. Mire visz
be engemet, vitatkoztam vele, járt a pofám, mertem balhézni akkoriban. Most
már nem merek visszaszólni senkinek.
Leléptünk, és amerre mentünk, ettünk, ittunk, jól éreztük magunkat. Fogyott a
pénz szépen. Mondja az egyik csávó, van egy elvált asszony ismerőse, akinek
van két jó lánya, de jó az asszony is. Felmegyünk hozzá, ez egy új lakótelepen
van Gyöngyösön. Biztatnak a többiek, Max, te beszélj, te frankón tudsz beszélni,
tudsz egy kicsit disztingválni. Hát én mondtam is, kezicsókolom, ez a helyzet,
bár én nem ismerem magát, a barátom ismeri, ennek ellenére kérem, hogy
legalább egy éjszakát engedjen itt aludni bennünket satöbbi satöbbi. Kérem, ezt
nem lehet, úgyis a szájára vett már bennünket a ház, hogy ilyen vagyok, a
lányaim meg olyanok. Gondoltam, addig beszélünk, amíg elmúlik tizenegy óra,
bezárják a kaput, és nem tud mást csinálni, beenged bennünket. Szövegeltem,
hogy a konyhában, a fürdőszobában, bárhol lefekszünk. Mi nem csinálunk
ilyent, értsék meg.
Elmúlt tizenegy óra, bezárták a kaput, de az asszony nem engedett. Nem volt
mese, le kellett mászni a második emeletről egy ilyen csőfélén. Lemásztunk,
bekopogunk egy házba, valahol az alvilágban, mert minden városnak megvan a
nyomortanyája. Végigmentünk egy nagy, mocsaras utcán, bekopogunk, kinéz
egy öregasszony, mondom, csókolom, itt akarunk aludni. Majdnem összeesett
rémületében. Négy ázott, topis ürge, rongyos farmer, sáros, vizes ruhák, nem
lehettünk valami szimpatikusak. Közben a város már beszélt rólunk, hogy van itt
négy pesti csavargó, garázdálkodnak. Különböző kocsmákban, tereken,
mindenhol megfordultunk, a rendőrök is figyelgettek már bennünket.
Na, aztán van Gyöngyösön egy szálloda, úgynevezett Mátra-szálló, első osztályú
hely, negyvenöt forint egy éjszakára. Mondom a srácoknak, bemegyünk. Ne
hülyéskedj, egyikünk se dolgozik, hogy lehet ezt megcsinálni? Ilyen külsővel
mégse mehetünk be egy szállodába! Nem bánom én, mondom, aludni akarok.
Azt se tudtam már, milyen az az ágy. Itt az alkalom, mondom, tele vagyunk
lével, miért ne reprezentáljunk egy kicsit, szálloda, miegymás, sziesztázás az
ágyban. Legyen egy szép emlékünk is a csövezésből. Untam már a banánt, el
voltam keseredve. Bemegyünk! De te beszélsz, Max! Én beszélek. Járkáltak a
vendégek a bárban, a hölgyek estélyi ruhákban, porhanyós szőnyeg, én meg
megyek elöl, ilyen rocsós cipőm volt, aminek keresztben elrepedt a talpa, és
telement porral. Esett az eső, belement a víz, jött ki a beton. Ahányat léptem,
annyi csík maradt a szőnyegen, a ruhám is tiszta sár. Odamegyek a portáshoz, jó
estét kívánok; az nem is tudta hirtelen, hogy köszönjön. Kérem, kérem, tessék,
parancsoljanak! Van-e szoba kiadó, egy éjszakáról lenne szó. Kérem, van, ha
meg tudják fizetni. Hogyne tudnánk. Negyvenöt forint egy éjszakára, mindent
elmondott gyorsan, itt a bejelentő papír, anyja neve, születési helye, lakása. Link
címeket írtunk, munkahelye: háztartásbeli meg ilyeneket. Nem kellett igazolni.
Maguk ketten ebbe a szobába mennek, maguk ketten ebbe. Rendben van.
Közös fürdőszoba van a folyosón, tusoló, kád, minden. Mondom, srácok, fürödni
is kellene. Végigmentünk klottgatyában a folyosón. A vendégek mászkáltak,
kissé aléltan, na, mi aztán felébresztettük őket! Csak lestek: halál koszosan,
libasorban végig a folyosón, mindegyikünk kezében törülköző, szappan, ez benn
volt a szobában. Frottírtörülköző!… Urizáltunk egy kicsit, diliztünk is hozzá, jól
éreztük magunkat. Kerestük a fürdőszobát: benyitogattunk a szobákba, végre
megtaláltuk, nagy fürdés órák hosszat, de mi balhét csináltunk mi ott! Kimostam
a zoknimat, a cipőmet, körülbelül fél kiló sarat szedtem ki belőle. Az a csap úgy
nézett ki, mint egy iszaptenger. Oltári mocsarat csináltunk.
Na, végre befeküdtem az ágyba, mindjárt el is szédültem, olyan szokatlan volt,
mondom, hol vagyok, Laci? Szédülök! Másnap tizenegyig aludtunk. Felkelünk,
mindjárt vettünk piát, és újra felmentünk az ismerőshöz. Ott meg nagytakarítás,
a nő porszívózik, a lánya rázza a szőnyeget, az egész szoba felforgatva, de jó
kégli volt, magnó, lemezjátszó, tévé, minden volt. Bemegyünk, áh, csókolom, ne
haragudjanak a tegnapi estéért, megoldottuk az éjszakát, nincs probléma,
hoztunk egy kis piát kiengesztelésképpen, ne haragudjanak ránk. Mindjárt egy
kis házibulit rögtönöztünk, ittunk a világba. Három napig voltunk Gyöngyösön,
de én a három nap alatt sose voltam józan. Arra emlékszem, hogy mindent
felborítottam, és botrányokat okoztam, köpködtem, dobáltam a tányérokat az
étteremben, csoda, hogy nem vittek el. Mindig csodáltam, hogy ilyenkor soha
nem vittek el, amikor viszont a legszerényebb voltam, és a legkevésbé vártam,
egyből elvittek.
Este tizenegy óra, még mindig ott iszunk. Közben a kisebbik lányt
leküldözgettük. Tíz üveg sör elfogyott. Csak egyetlenegyet nem csináltunk meg,
hogy ők például nem itták a sört, nem itták a konyakot, hogy. eszünkbe jutott
volna megkérdezni, mégis, maguk mit isznak, hogy hozassunk olyant is. Az
asszony vacsorát főzött, és még mindig azt a piát hozattuk, amit mi szerettünk,
semmi mást.
Ott maradtunk egész éjjel. Az asszony már lefeküdt, elhatároztuk, hogy rájuk
hajtunk, a srácok a csajokra, én meg bemegyek az asszonyhoz. Jóska, azt
mondja, igaz, hogy berúgott egy kicsit, de maga olyan életvidám. Részeg fejjel
nem gondolkoztam, de ha tudta volna, milyen vagyok józanul… Minden
eszembe jut, le vagyok törve. Akkoriban tényleg nagyon szarul voltam
eleresztve. Annyira beleéltem magam ebbe a simlis életbe, hogy állandóan csak
az járt az eszemben. Halál életunt voltam, de ha berúgtam, mindent elfelejtettem,
ezért is ittam annyira, azt hittem, ez levezet mindent. Persze, másnap ugyanolyan
tré voltam.
Leültem az ágyra, beszélgettünk. Hát maga olyan rendes volt, meg ez meg az, de
mindig feljebb csúszott a kezem, megfogtam a mellét. Jóska, ezt azért mégsem,
nem haragszom, de maradjon nyugodtan. Közben a másik két lányt a konyhában
meg a fürdőszobában hajkurászták a fiúk. Nekik se sikerült.
Engem leállított az asszony: nem lehet, ne vigye túlzásba, ez már továbbmegy a
vendégszeretetnél, nem kell visszaélni vele. Meg is értettem, de mindig az járt a
fejemben, ha még egyszer megpróbálnám, hátha engedné. Végül elaludt, és én is
ledőltem egy kicsit a rekamiéra. Mondogatták a lányok, vesd le a cipődet, Max,
mondom, nem vetem le. Persze, egész nap esett az eső, megint belement a víz, a
sár, és rohadt a bőr a talpamon. Mindig ilyen csámpásan mentem, annyira
kisebesedett a lábam a sok menéstől, a gumicipő kiszívta, az eső megöntözte egy
kicsit, úgyhogy a szó szoros értelmében rohadt, és éktelenül büdös volt.
Akármilyen részeg voltam, még akkor is tudtam, hogy nem vethetem le. Csak
egy kicsit ledőlök, mondom, a srácok meg tudták, hogy mi újság, és uszították a
csajt: húzd le neki, hadd feküdjön le! Kigombolták a sliccemet, mutogattak a
csajnak. Én erre mindig felébredtem, de a cipőt nem vettem le semmi áron
három napig, amíg ott voltunk.
Másnap reggel elvittük a csajokat egy presszóba, ennyit azért megcsináltunk,
valamelyikünknek eszébe jutott valahogy. Mégis pofátlanság lett volna, ha még
ezt se tesszük meg.
Gyöngyösön van egy úttörővasút, ami felvezet a hegyre. Rengeteg kiránduló jár
oda. Nyár volt, elállt végre az eső. Megyünk az úttörővasúthoz, ott is balhéztunk
a fiatalokkal. Felszedtünk négy debreceni csajt, nagy részegen szövegeltünk. Én
már nem bírtam magammal, bármennyire is fájt a lábam. Elkaptam a csajt. Ne
erősködjél, minden, de csak szorongattam, erre elfutott. A haverok se tudtak
semmit csinálni, megharagudtak a csajok, visszamentek a többiekhez, és
mondták, hogy ezek ilyenek, olyanok, pesti csibészek. Csávók is voltak velük,
elkezdtek okoskodni. Mi visszadobtuk a szöveget, mi van, Lőcs Géza? Otthon a
traktort vezeted, itt meg játszod az eszedet? Olyan vagy, mint a honvédló, mire
mulatsz, te hülye? Szóhoz se jutottak. Elkezdtek ott lejteni, tánczenére, szólt a
táskarádió. Jaj, de jól csinálod, Géza, olyan vagy, mint a véres hurka! Maradj a
formáddal!
Aztán meguntuk ezt is, visszamentünk a lakótelepre. Megint vettünk egy csomó
piát, este megint nagy dorbézolás. Maradt ötszáz forint. Fölmegyünk a héderre
már piásan, egyszer csak eltűnik a Berci. Volt egy boxere, az is eltűnik. A pénz is
eltűnik. Na, gyerekek, itt maradtunk szépen, elment a piszkos csavargó. Jön
vissza egy óra múlva, azt mondja, srácok, megszaporítottam a pénzt. Hogyhogy?
Hát bementem a bárba, találtam egy hapsit, mindjárt levettem róla három kilót.
Nagyon jól zsebel a srác. Hozott három kilót, így az ötből mindjárt nyolc lett,
juj, szevasz, te vagy a haverunk, hogy szidtunk már, hogy leléptél! Na,
maradjatok.
Aztán már nagyon égett lábunk alatt a talaj, a pénzünk is elfogyott, annyi
maradt, hogy zsugát vegyünk Pestre. Visszajöttünk. Pesten megint kezdődött az
unalmas csövezés, egészen addig, amíg újra megbuktam. Ki más bukhat meg,
mint a Max? Mindenki parlagon marad, senkit nem üldöz a rendőrség, senkit
nem kap el, csak a Maxot. Két hétre kivontak a forgalomból. Kijövök, megyek a
Vidám Parkba, öt percet nem voltam szabadlábon, odajön egy pali, gyere, fiam!
Kijöttél egy kicsit a parkba? Persze, kijöttem. Máris vittek, kezdtek ismerni. Jött
a zöld kocsi, benyomtak vagy harmincunkat, szevasztok, még integettem is a
haveroknak. Mondták, csóró Max, egy csaj cigarettát dobott, emlékszem.
Na, aztán elvittek, ugye, megint Kanizsa következett, ahol már a tárgyalás után
beígértek egy nagy verést a yardon. Ezt meg is kaptam egy századostól. Te
piszkos, te szemét, megint ide kerültél? Apád egy nyomorék ember, félkezű, és
még mindig dolgozik, te pedig csavarogsz, lopsz? Elvertek szépen. Fater megint
tolja mellettem a biciklit, visz haza az utcán. Nahát, fiam, mit csináljak veled?
Mondom, majd megbeszéljük. Vesz egy doboz cigit, hazamegyünk, reggelig
dumálunk. Azt mondja, én, fiam, többet nem adok pénzt neked. Visszamehetsz
Pestre, de nem adok egy fillért sem. Te már annyiszor hazudtál, annyiszor
becsaptál, hogy nem is érdekelsz. Csavargó vagy, úgy látszik, veled született a
linkség, nem lehet kiirtani belőled, bárcsak zárnának börtönbe. Egyszer már
kaptál három hónapot, nem volt elég neked.
Otthon vagyok reggel, és nagy búsan gondolkozom, mit lehetne eladni a
bizományiba, egyszer csak kopognak, jön a postás. Ezerszázkilencven forintot
hozott. Anyám után kapta a fater, mert karambolban halt meg, és az illető, aki ezt
előidézte, minden hónapban fizetett valamennyit. Mondom a postásnak, nincs
itthon az öreg. Jól van, akkor visszaviszem, mondom, ne vigye vissza, ne vigye,
majd én aláírom! Fateromat soha nem loptam meg, de akkor megloptam.
Aláírom a nyugtát, beteszem a pénzt a fiókba. Fél óráig sétálok a fiók előtt:
elvegyem, ne vegyem, mennyit vegyek el, az egészet vagy a felét? Nem vitt rá a
lelkiismeret, hogy elvegyem az egészet, kilencven forintot vettem el. Írtam egy
levelet, fater, jött neked 1. 190 forint, átvettem a pénzt, és kilencven forintot
elvettem belőle, hogy vissza tudjak utazni. Majd Budapestről írok,
elhelyezkedem.
Persze nem helyezkedtem el, megint elkaptak, megint be a gyévére, aztán
eleresztettek egy idő múlva, megint elkaptak, megint be, aztán kifakadtam,
mondom, ahányszor behoznak és kieresztenek, ugyanazt fogom csinálni! Hát
miért, fiam? Nem tudsz te rendes ember lenni, mondom, tudnék, de az kevés,
hogy kiengednek, és azt mondják, helyezkedjek el. Ha bemegyek a legsimlisebb
vállalathoz, ahol kézzel-lábbal kapnak a melós után, oda se vesznek fel. Ez így is
volt, persze én tehettem róla. De már annyira untam, és tényleg nem tudtam
kimászni belőle. Na, jól van, fiam, akkor visszamész Kanizsára. Mondom, csak
azt ne! Na, akkor kineveztek mellém egy előadót a gyámhatóságon. Bemegyek
hozzá, kérdezi, milyen problémáim vannak, mondom, ez és ez. Azt mondja, te is
a börtönben fogsz megdögleni, mondom, azért hívott be, hogy ezt közölje
velem? Azt se tudom, mihez kezdjek, fogalmam sincs, mit csináljak. Na majd
meglátjuk. Pár nap múlva idézés, megint visszaküldtek Kanizsára. A
rendőrségen végleg kitört a botrány, csak azért nem vertek agyon, mert éppen
mást találtam ott.
Beszélgetek a faterral, úgy csináltam, mintha beletörődtem volna a sorsomba,
mégis a fia vagyok, mellette a helyem. Egy kicsit már sajnáltam, de magamat is,
hogy miért vagyok én ilyen hülye, muszáj nekem ezt csinálni? Ha ad a fater
ötszáz forintot, és visszamegyek, amíg futja a pénzből, jól élek, utána semmi.
Megpróbálom, mondom azt, hogy itt dolgozom, felöltözködök valahogy, rendbe
szedem magamat, és meglesz a bizonyíték, mert már úgy álltam, hogy sehogy.
Fater a világba szeret, de neki is megrendült a bizalma bennem. Mindig a
nővéremet és a húgomat hozta fel példának, nézd meg őket, milyen rendesek, te
meg ilyen mocskos tróger vagy, amikor neked, férfinak kellene jobban
megállnod a helyedet. Jól van, mondom, keressél munkahelyet, elmegyek
dolgozni itthon. Egyik vállalattól a másikig futott Kanizsán. Sehová nem vettek
fel, mert már olyan hírem volt. Végül nagy nehezen talált egy helyet, a
temetkezési vállalatnál, azt mondja, fiam, nincs más, elmész sírásónak.
Micsoda? Én? Ne hülyéskedj, mondom. Még a mostohaanyám is ellenezte. Én
nem mosom a halottas ruháit. Így aztán letett erről a fater.
Mit tesz isten… nem tudom, hogy jutott az eszembe, de ezt kellett most
mondanom, találkoztam egyszer a Bőrlábúval. Sétálgat a városban. Őt is éppen
hazahozták. Meséli az élményeit, ez volt, az volt, nagyon leégtem, muszáj volt
hazajönni. Egyszer csak eszembe jutott valami, mondom, megpróbálom, ez az
utolsó lehetőség. Előadom neki a tervet, mit szólnál hozzá, ha elmennénk
Zalaegerszegre dolgozni, az innen ötven kilométer, hazajárhatnánk minden
héten? Dolgozunk egy fél évig, jól megszedjük magunkat, felöltözünk, lesz egy
kis pénzünk, és akkor felmegyünk Pestre. Bőrlábú ezt el is fogadta.
Megbeszéltük, hogy másnap itt találkozunk az állomáson, Bőrlábú jön egy női
táskával, benne két alsónadrág meg a munkásruha. Én jövök egy táskával,
ugyanez a cucc benne. Bőrlábú százötven forinttal, én százzal. Egerszegig
tizenhat forint a zsuga, de már az állomáson elkezdtük a trinket. Bőrlábú
akkoriban nagyon piázott, és én is. Iszogatunk, a vonaton jön egy nyomozó, aki
ismert bennünket, azt mondja, nem lesznek maguk sokáig Egerszegen. Leérünk,
mászkálunk ide-oda, végül bemegyünk egy építőipari vállalathoz azzal, hogy itt
szeretnénk dolgozni. Nekem már növögetett a hajam, Bőrlábúé még nagyobb
volt, nem néztek ránk valami biztatóan. Öltözékünk a régi csöves cucc. Most se
nézünk ki valami fényesen, de ahhoz képest frakkban vagyunk. Mégis felvettek
bennünket, elhelyeztek egy munkásszállón. Bemegyünk, mondjuk a tagoknak,
hogy itt fogunk lakni. Azt mondja a gondnoknő, első teendőjük lesz, hogy
elmennek a borbélyhoz, levágatják a hajukat. Bőrlábú fel van háborodva, én
megint csak fel vagyok háborodva, micsoda, alighogy idejövünk, mindjárt a
nagy dumák, hát mit képzelnek ezek a vidékiek? Nem mentünk el. Adtak egy
paplant, ágyneműhuzatot, poharat, kést-villát, ilyen cuccokat. Megyünk fel a
batyuval az emeletre, mint a cigányok, és mondjuk, hogy egy szobában
szeretnénk aludni, mert reggel nehezen ébredünk, így legalább felébresztjük
egymást valahogy. Jól van. Bemegyünk a szobába, csak egy üres ágyat találunk.
Nagy dolog, mondom, leteszem a cuccomat, majd csinálunk mi helyet. Mindjárt
nekiláttunk halózni15 a hazai kajából. Most mit csináljunk? Menjünk moziba. A
Slágerrevüt játszották. Kijövünk az első előadásról, bemegyünk a másodikra.
Mind a hármat végignéztük. Mi mást tudtunk volna csinálni? Közben a város
elájult, egyből híre ment, hogy két hosszú hajú csavargó van itt: kisebb város,
mint Kanizsa, jóval bunkóbb is. Oltári nagy feltűnést keltettünk: Bőrlábú, az a
nagy, hosszú langaléta, én alacsony langaléta. Simlisen, züllötten, akkor még
erősen bennünk volt az a rossz forma, züllött szem, lefogyott fej, minden. Na,
aztán mentünk ide, mentünk oda, kitapasztaltuk lassan, hová járnak a fiatal
csajok. Volt egy sétány, ott tánczenéztek, lődörögtek. Megismerkedtünk velük,
elláttak bennünket. Hozták a kaját, cigarettát. Két kis csaj, de helyesek voltak!
Én egy más pali ágyában feküdtem, mert amikor bementünk a szobába, láttam,
ott nem fekszik senki. Másnap olyan kilenc óra körül zörög a takarítónő,
felébredünk, Bőrlábú kinéz az ablakon, te, olyan jó idő van, menjünk dolgozni?
Ne menjünk. Pechünkre találkoztunk az építésvezetővel az utcán. Mi az, maguk
nincsenek a munkahelyen? Kérem, a rendőrségre megyünk bejelentkezni,
határozottan emlékszem a dátumra, ez negyedikén volt. Szépen elcsavarogtuk az
időt, egyetlen napon se mentünk dolgozni, de minden nap találkoztunk az
építésvezetővel. Mi az, maguk még mindig nem dolgoznak? Kérem, most ezt
intézzük, azt intézzük. Az lett a dolog vége, hogy kirúgtak bennünket a
munkásszállóról, ugyanakkor le is kellett számolni, de addig nem akarták
odaadni a munkakönyvet, amíg ki nem fizetjük a szállódíjat. Miből fizettük
volna ki, egy fillérünk se volt. Akkor egyik éjjel levitt bennünket egy srác
valami fáskamrába, nagy, darabos szénen aludtunk. Ha meg akartam fordulni,
Bőrlábúnak is velem kellett fordulni. Egyik kezem a ruhaszárító kötélen lógott, a
másikat magam alá tettem. Nadrágomban egy egér futkosott, mondom, Bőrlábú,
mi az isten mászkál itt, azt mondja, én is érzem, a rosseb egye meg. Reggel nagy
favágásra ébredünk, fűrészpor hull a szemembe, remeg a fáskamra. Nagy
nehezen kijutunk onnan, fényes nappal van, megint a csavargás. Találkozunk egy
ismerős csajjal, az bemutat egy másikat, Zsókának hívták. Odasúgja nekem a
Zsóka, jó vagy nálam, Max, pedig vőlegénye volt, egész komolyan járt a
csávóval. Azt mondja, elviszlek benneteket egy kéglire éjszaka, este kilenckor itt
és itt találkozunk. Este kilenc óra, nem jön a csaj, na, mondom, ez jól átvágott.
Egyszer csak jön egy katonatiszttel, integet, hogy mindjárt jön. Jött is, de közben
eleredt az eső. Kivitt bennünket a város szélére egy pajtába, az tele szénával.
Kint zuhogott az eső, Szörnyen fáztunk, mert teljesen átáztunk, a gatyánk,
zoknink, mindenünk. Bőrlábú mindjárt hanyatt vágódott és elaludt, én meg
reggelig gyötörtem a csajt. Reggel rogyadozik a térdem, jövünk ki, melósok
álltak ott, kubikosok. Na, melyik a fiú, melyik a lány, ilyen beszólások. A
nadrágom, mint a tangóharmonika, összegyűrve, persze, azon feküdtünk. A
zakómra nem lehetett ráismerni, hogy melyik a vasalás, melyik a gyűrődés.
Bőrlábú ugyanúgy, tele voltunk szalmával. Találkoztunk egy rendőrrel, hát
maguk még mindig itt vannak? Közben kiutasítottak bennünket Egerszegről.
Hogy néznek ki?
Nekivágtunk gyalog az ötven kilométeres útnak. Huszonöt kilométernél jön egy
darus kocsi, a sofőr ismerte a Bőrlábút. Mi van, Endre? Felvett bennünket.
Bőrlábú beült a volán mellé, én meg a darukötélbe kapaszkodtam hátul. Amikor
megállt a kocsi, nem tudtam elengedni, annyira odafagytam. Rázott a hideg,
mondom, megvagy, itt vagyunk? Nagy nehezen lemászok a daruról,
kapaszkodok az ajtóba. Holnap találkozunk, Bőrlábú. Ahogy elengedem a
kocsit, majdnem összeestem. Huszonöt kilométer gyaloglás után huszonöt
kilométert ülni merev vigyázzülésben, teljesen kikészültem.
Beesek otthon az ajtón, a húgom van egyedül, mi az, Öcsi? Semmi, gyalogoltam
egy kicsit. Meg se vártam, amíg hazajönnek, lefeküdtem. Ez egy hét után volt,
hogy elindultunk Kanizsáról. A nagy pénzgyűjtés meg ilyenek. Egy hét alatt
füstbe ment minden. Még jobban leégtünk, még jobban lefogytunk. Reggel nem
tudok kikelni az ágyból, mondom, ha megmozdítom a lábam, letörik. Bőrlábú
ugyanolyan állapotban volt, mint én. Ez meg csak állt egy fél óráig, amikor
kiszállt a kocsiból. Integetett, mást nem tudott csinálni.
Azt mondja a fater, mi van, fiam, hazajöttél? Mikor mész vissza, jó helyed van?
Jó helyem van, mondom, aztán délután már nem győztem a dumát,
megmondtam, hogy nem megyek vissza. Miért? Nem tetszik ez a hely nekem.
Piszkosul begurult rám. Betetőzte az, hogy kijött Budapestről, a Kun utcából a
kezelési költség, 980 forint. Szövegel a fater, azt hittem, kifizeted ezt, ha
máshogy nem, részletekben. Menjél csak vissza, dolgozz, de fater, nem tudod,
milyen meló az, odamentünk, és mindjárt csákányt nyomtak a kezünkbe. Ki bírja
ezt öt forintért?
Na, végre elértem a tizennyolc évet, nem kellett már majréznom, hogy elvisznek
a gyévére. Egy kicsit jobban éreztem magamat, csavaroghattam nyugodtan.
Elmegyek egyszer a Bőrlábúékhoz, mondom, nincs; mese, visszamegyünk
Budapestre, link egy ilyen kis város, mégiscsak jobb ott, nem kukkeroznak az
ember után. Faternak már megemlítettem. Szó se lehet róla, rohadj meg, menj a
francba, engem nem érdekelsz. Jól van, fater, megyek, beleegyeztél, különben se
sokat számít a dumád. Majd szerzek én pénzt. Megyek a Bőrlábúhoz, előadom a
tervet. Megdumáltuk, hogy elmegyek az anyjához, aki nem ismert, és azt
mondom, Kovács Pál vagyok, Budapesten dolgozom már hosszabb ideje,
kétezer-ötszáz forint a havi keresetem, meg amit még rákeresek, nagyon jó
melóm van, a parkettásoknál dolgozom, és szeretném odavinni magam mellé az
Endrét. Ilyen vaker16. Megyek a muterjához, csókolom, Kovács Pál vagyok,
szeretném az Endrét elvinni dolgozni, leadom a szöveget. Kérdezi a csaj, kicsoda
maga, nem ismerem. Mondom, téglagyári segédmunkás a faterom. Direkt
olyanokat mondtam, ahol gondoltam, nem ismerős. Munkásszállón lakom, az is
jó hely, igazán. Mondom Bőrlábúnak a vonaton, menjünk el egy olyan
vállalathoz, aminek szép neve van. Hová? Mondom, Fővárosi Javító-Szerelő
Vállalat.
Elmegyünk oda, többen elájulnak a munkaügyi osztályon. Kérem,
segédmunkásnak szeretnénk eljönni a vállalathoz. Jól van, felvesszük magukat
kőművesek mellé. Ötforintos órabér, de sajnos, munkásszállást nem adhatunk.
Miért nem? Sajnos, maguk úgy néznek ki… jött a szöveg, megint az előítéletek,
amit már úgy untam! Szerettem volna kirohanni, de nem mertem, mert ha ezt
elszúrjuk, megint nem lesz semmi. Egy jobbindulatú nő, a Sárika, aki később a
nevelőanyám lett, pártfogásba vett bennünket, azt mondja, kipróbáljuk ezeket az
embereket, elhelyezzük a munkásszállón, de kérem, ott bizalmi van, közösség
van, egyszerű parasztbácsik, tisztességes emberek egytől egyig. Próbáljanak
beleilleszkedni a szálló rendjébe. Jó, tudjuk ezt, laktunk már munkásszállón.
Elhelyeznek Budán, engem másfél nap múlva kirúgnak, mert csajokat vittem
oda. Két nap múlva visszamentem, mert elfogyott a pénzem, és hideg volt a
pályaudvaron. Kérem, meggondoltam, vissza akarok jönni. Hát egy feltétellel
visszavesszük – megkomált engem az a nő, megsajnálhatott, hogy ilyen
szerencsétlen vagyok, meg hogy ilyen hülye dolgokat csinálok. Az a feltétel
Jóska, hogy megnyiratkozik. Megnyiratkoztam, csináltattam egy
borotvahajvágást. Megyek hozzá, jaj de csinos vagy! Nem ismertünk meg,
amikor bejöttél, így kábítottak, de valóban csinos voltam, hahaha! Ez volt a
feltétel, hogy visszavegyenek. Mivelhogy jött a tél, nekem meg egy zakóm volt,
amit kinőttem, ugye, meg kellett tennem. Öt éve ebben a zakóban járok, ami
most van rajtam, csak mindig fel van újítva. Még csinos egy kicsit, de már
megint gyűrött, majd karácsonykor felújítja a fater. Kivasalja.
Elhelyeznek a vállalat másik munkásszállójára. Bőrlábú jön velem, zuhog az
eső. De erősen a figyelmembe ajánlották, hogy ez, kérem, olyan szálló, ahol
tizenhat ember lakik, mind egy faluból valók, igazi közösségi szellem uralkodik,
tízkor villanyoltás, reggel ébresztő, minden beosztva, rendesen kell viselkedni.
Közben megjött már a hírem abból a szállóból, ahonnan kirúgtak, hogy jön ide
egy csavargó, akit többször kirúgtak mindenhonnan, mert kurvákat hord a
szállóra, meg lopott a közértben, mert loptam a közértben, ebédidő alatt.
Megyek be, jóestét kívánok. Kezemben sportszatyor, benne egy törülköző. Ez
volt az összes ingóságom. Bőrlábú elkísért, de kint szobrozott az esőben. Várj
meg, mondom, bedobom a táskát, megkérdezem, melyik az ágyam, aztán jövök.
Megállok az ajtóban, félhomály, nézik a tévét. Jó estét kívánok, én vagyok az új
lakó. Végignéznek rajtam; oltári dzsungó fejek voltak, olyan tirpák banda, hogy
egyből feljött bennem a lé. Voltak köztük fiatalok is, akiket később
megismertem, és rájöttem, hogy rendes, jószívű gyerekek. Ezeknek a körében
egyből népszerű lettem, megéltem belőlük szépen. Elém áll egy paraszt, hogy én
vagyok a szállóbizalmi, ezt nem lehet csinálni, azt nem lehet csinálni, elmondta
a szabályzatot, én meg csak bólogatok, jól van, jól van, rendben van. Melyik az
ágyam, melyik a szekrényem? Rámutat egy ágyra, még pokróc se volt rajta. Ez
meg a szekrénye. Kinyitom, tiszta rozsda az egész. Jól van, bedobtam a táskát,
viszlátásra. Egy hétig nem is láttak. Kinn aludtam a munkahelyen, az öltözőben.
Az éjjeliőr tüzelgetett, leterítettem a munkásruhákat. Látni se akartam őket,
senkit közülük. Nem volt kedvem odamenni, olyan rossz benyomást keltettek.
Megyek egy hét után, közben már ment a panasz, kérem, ez az ember bedobott
ide egy rossz táskát, megkérdezte, melyik az ágya, azóta nem láttuk. Jól kezdi,
mi lesz később? Elhatározták, hogy a legrövidebb időn belül zamekolnak onnan.
Panasz, panasz a vállalat felé, és majd csak kirúgnak. Közbe nagyon tévedtek,
mert kijött napiparancsba, hogy óvni kell engemet. A gyámhatóság meg a Sárika
műve volt. Közel két hétig nem volt ágyneműm, mert a gondnok minden este
várt engem azzal, hogy felszerel, de soha nem voltam otthon. Megyek haza
egyszer, nem találom az ágyamat, mondom, hol van? Itt szokott lenni, sose volt
bevetve, mindig ruhástól aludtam, különben ezt is beadták panaszképpen.
Ágyneműje sincs, mert mindig éjjel jár haza. Keresem az ágyamat, látok egyet
üresen, de felszerelve. Gondoltam, ez lesz az, de erre nem lehet ruhástól
ráfeküdni. Lefekszem mégis, reggel hosszú csíkok a lepedőn. Tiszta kosz lett.
Na, aztán, kezdtem akkor már fürödni, egy héten egyszer, kihasználtam a szálló
előnyéi. Amikor a bunkók nem voltak otthon, akkor mertem nézni a tévét is, de
mindig csak egyedül. Közbe csatlakozott hozzám egy másik csavargó, csepeli
születésű, de az anyja kirúgta ezelőtt tíz évvel, azóta az országot járja. Idejött
dolgozni. Szívből utálták, mondanom se kell. Nahát, ezzel szoros barátságba
léptem, úgyhogy ezután már együtt ittunk. Kiderült, hogy nagyon szeret inni.
Fizetéskor felkerekedtünk, elittuk az utolsó fillérünket is, este meg betértünk a
szállóra, nagyokat hallgattunk, amíg a bunkók jóízűen ettek.
Aztán a központban megunták, hogy állandóan maceráinak engem, kijött a drót,
hogy kérem, ez egy állami gondozott gyerek, rendezetlen családi élete van, anyja
meghalt, nem szabad így bánni vele. Üljön össze egy kicsit a szálló kollektívája,
és tárgyalják meg a dolgokat. Nahát ezek megtárgyalták, és arra az elhatározásra
jutottak, hogy gyökerestől meg fognak változtatni engem. Kezdték azzal, hogy
járjak haza munka után, kész vacsora vár. Hát ez ment egypár napig, mivel éhes
voltam. Szorgalmasan jártam, a bunkók meg főzték a kaját, de mindennap
ugyanazt, tésztát és krumplit. Meguntam. Mondom, miért ne járjak máshová,
ahol esetleg meghívnak valamire? Mindennap egyem ezt a moslékot? Erről is
lemondtak. Meg hogy osszam be a pénzemet esetleg, hát erről is lemondtak,
szép sorjában feladták az egészet. Nem tettek már panaszt a vállalatnál, hagytak
engem a francba, azt mondták, javíthatatlan vagyok. És soha nem balhéztam a
szállón, akármilyen részeg voltam. A jó véleményüket végleg sírba döntöttem
azzal, hogy felvittem a Bőrlábú barátomat negyvencentis szőkített hajjal. Bejön a
Bőrlábú, a parasztok zsugáznak, mindenkinek kiesik a kártyalap a kezéből, fél
óráig mereven bámulnak, végül elhagyja a szállót egy nagy sóhaj, remegnek az
ablakok, hjaaaaj!… Ki ez az ember? Ez egy állat? Ősember? Ülj le, Bőrlábú,
mondom, mindjárt jövök. Matattam a szekrényemben, megfésülködtem, ez
összevissza tíz percet vett igénybe, de elég volt ahhoz, hogy a manusok öt évre
meghaljanak. Na, aztán ment rólam minden, betörő, huligán, csavargó,
börtöntöltelék. Ne haverkodj azzal a hosszúhajúval, hogy néz az ki, ilyen
szövegek. Kérem, az egy tisztességes gyerek, az szoktat engem le fokozatosan az
italról is. Közben akkoriban törzshelyünk volt a Gomba presszó, ahol úgy be
szoktunk rúgni, hogy az asztal alá estünk. És a Bőrlábú volt az, aki leszoktatott
az italról.
Én, ugye, több alkalommal hulla részegen jártam haza, úgyhogy a házmester vitt
fel a lépcsőn. Beadott a szobába, kérem foglalkozzanak vele. Másnap mentem
megköszönni, hogy volt szíves felsegíteni. Addig ment ez így, amíg bekerültem
a központba. Azt mondták, nem lehet mást csinálni ezzel az emberrel, állandó
felügyelet alatt kell tartani. Bekerültem ehhez a Sárihoz, azzal, hogy én ott
kazánfűtő leszek. Hogy néztem ki, atyaisten!… Persze a kazánházban nem
viseltem sapkát, a szénpor beleszállt a göndör hajamba. Elmentünk valahová,
izzadtam, a fekete lé folyt le a homlokomon. Azt hitték, festem a szememet.
Elég az hozzá, egy hónapon belül letettem a Reáltanoda utcában a kazánfűtői
vizsgát. Szakképzett kazánfűtő lettem. Ha azt akartam, hogy jó napjuk legyen a
tisztviselőknek, nem mertem kijönni a kazánházból. Tiszta szénpor voltam. Volt
ott egy másik fűtő is, de az mindig olyan tiszta maradt, ahogy bement a
kazánházba. Nekem valahogy sose sikerült. Később rájöttem, azért, mert fél
nyolc után lefeküdtem a szén tetejére, aztán annyira elaludtam, hogy a kazánból
kijött a meleg víz, az egy kicsit meglocsolt. Volt egy-két kokszkályha az
irodákban. Amikor bementem, kiesett a ceruza a tisztviselőnők kezéből.
Megkérdeztem, szabad-e szenet behozni; nem is mertek visszaszólni, olyan
fekete voltam, és az a nagy, torzonborz hajam! Újra megnőtt.
Na, aztán elkezdtek foglalkozni velem, sajnálatból vagy csupán emberségből,
nem tudom. Kaját hoztak nekem, Sárika néni kezelte a fizetésemet. Ha
megkaptam a pénzt, mindjárt le is adtam neki. Elég szépen összejöttem
anyagilag, vettem egy öltönyt, ingeket, kezdtem egy kicsit normálisabban
kinézni. Ritkábban is ittam, akkor már csak négyszer vagy ötször rúgtam be
hetente.
Igen ám, de jött a nyár, vége lett a fűtésnek. Nagy unalom, söprögettem az
udvart, locsolgattam a virágokat, meg ilyen piti melókat végeztem, és felkerestek
a régi haverok, akikkel együtt voltam a kóterben, meg itt-ott, hogy nem volna-e
kedvem disszidálni? Mondom, gyerekek, ez ciki dolog, megbukunk, tudjátok,
hogy én már voltam büntetve. Hosszas rábeszélés után – ezt, meg kell
mondanom a Bőrlábúnak, aki még mindig abban a hitben van, hogy én voltam a
kezdeményező – összejöttünk négyen, és akkor tettem én különböző
javaslatokat, hülye fejjel. Tulajdonképpen ezért jött ki úgy a dolog a bíróságon,
hogy én lettem az elsőrendű vádlott. Például olyan javaslatot tettem, hogy várjuk
meg a fizetést, akkor mind a négyen kapunk pénzt, jobban élünk, amíg megyünk,
meg hogy ezt okosan kell csinálni, ne az osztrák határ felé menjünk, arra
nehezebb, menjünk a jugoszláv határ felé, és nézzük meg a térképet. Ilyen
ártatlan kijelentéseket tettem, de ez eléggé bizonyította azt, hogy igenis
disszidálni akartunk. Persze én nem ezt vallottam, hanem a csávók vallották,
amit soha nem tudok megbocsátani nekik. Lényeg az. hogy egy szép napon
összejöttünk a Vidám Parkban, iszogatunk, minden, hulla részegre iszom
magamat. Reggel szépen kisétáltunk a Déli pályaudvarra. Persze már az egész
Vidám Park tudta, hogy a Max meg egy-két haver hová mennek. Elindultunk
Pécsre, Pécsen csöveztünk egy napot, ott csöveztünk még egy napot, aztán a
harmadik napon szépen megbuktunk. Hát ugye, kit visznek először, mint a
Maxot. Kit vihetnek mást, ez valahogy mindig így jött össze, mindig a Max volt
a bűnbak, mindig a Max ment először, teljesen ártatlanul. Részben.
Elkap bennünket a határőr, kijön két nyominger kocsival, na, ki volt büntetve?
Ki lehet büntetve, mint a Max? Felállok a fűből, az erdőben ültünk, a határőr
meg gitárral vigyázott ránk. Azt mondja, maga szálljon be a kocsiba. Mondom,
gyerekek, majd találkozunk, jöttök ti is, aztán megyünk haza. Nem hittem, hogy
komoly balhé lehet belőle. Úgy beszéltük meg, tagadunk, még ha agyonvágnak
is bennünket. Tagadtunk is egy darabig, aztán egy-két gyerek megtört. Én nem,
ezt frankón mondom. Bevisznek, mindjárt levetkőztetnek anyaszült meztelenre,
különböző pofonokat helyeznek kilátásba, ha esetleg nem beszélek okosan,
mondom, én, kérem? Én félek a veréstől, utálom ezt a sok hercehurcát,
megmondok mindent őszintén, mi turisztikáztunk. Meg akartuk nézni a siklósi
várat, mert hallottuk, hogy várfesztivál lesz, külföldiek is jönnek, és kíváncsiak
voltunk a balhéra. Azt mondja a nyominger, dolgoztak maguk? Persze, csak
szabadságot vettünk ki. Aztán kiderült, hogy nem volt nekünk szabadságunk.
Ennél a vállalatnál már annyira jó voltam! Az egész központ tele volt azzal,
hogy van itt egy gyerek, akit a vállalat nevel, és ez egy jó gyerek, aranyos
gyerek, ezt szeretni kell, meg ilyen szövegek. A diritől kezdve mindenki
szeretett, bejártam az irodákba, a pártitkárhoz: azt mondták, ha valami
problémám van, jöjjek be, ne mástól kérjek tanácsot. Anyagilag és mindenféle
szempontból támogattak, és ez akkora pofon volt nekik, hogy nem is tudták
elhinni. A Jóska? Az nem lehet. Nem hitték el.
Átadták az ügyet az ügyészségnek, kezdődik a tárgyalás. Mondom a srácoknak
még a rabóban17, semmi duma, nem számít, hogy aláírtátok a jegyzőkönyvet.
Hát ugye, kit hallgatnak ki először, a Kőérit. Tisztelt bíró úr, mondom, énnekem
semmi számításom nem volt disszidálni, és tudtommal a barátaimnak sem. Volt
egy kevés pénzünk, úgy gondoltuk, teszünk egy kirándulást erre-arra. Hogy-
hogy pont a határ felé? Az ügyész is: kérem, maga ezt a vallomást tette a
rendőrségen, nem így mondta. Én csak azt mondtam, írják ugyanazt, amit a
barátaim aláírtak. És akkor miért írta alá, mondom, azért, mert
kényszerhelyzetben voltam, veréssel meg egyebekkel fenyegettek.
Megdöntöttem mindent. Konok tagadás satöbbi, Kőéri Józsefet hat hónapi
börtönbüntetésre ítéljük. Az ügyész súlyosbításért fellebbezett, a többiek kérték
a szabadlábra helyezésüket. Mivel én voltam az elsőrendű vádlott, mindig engem
kérdeztek először, ők ugyanazt mondták, amit én. Buták voltak még ehhez, nem
álltak bíróság előtt, nekem meg már volt egy kis praxisom, szóval most vicces
formában mondom, de tulajdonképpen komoly dolog ezért. Marhára el voltam
kenődve, sírni tudtam volna dühömben, hogy ilyen szemét, aljas trógerek a
haverok. A bíró szembeállított velük, kérem, mondja a szemébe, hogy igenis,
disszidálni akartunk. A csávó a szemembe mondta. Én azt mondtam, kérem, bíró
úr, illuminált állapotban voltam, nem emlékszem semmire. Hülye állatok,
gondoltam, ha valamennyien ezt mondanátok, nincs bizonyíték, nem ítélhetnek
el bennünket. Elég volt az, hogy ketten mondták. Na, aztán az ügyész
súlyosbításért fellebbezett nálam meg az egyik srácnál. Kérik-e a szabadlábra
helyezésüket? Természetesen, kértem, meg is indoklom, hogy miért. Anyagilag
szeretném összeszedni magamat, mivelhogy ez az egy ruhám van. Ha esetleg
arra kerül a sor, hogy börtönbe kerülök, legyen valamim. Apám egyedül él, nem
tud a dologról satöbbi satöbbi. Megtárgyalták, a bíróság a második, harmadik és
negyedik rendű vádlottat szabadlábra helyezi, az elsőrendű vádlottat egyelőre
fogva tartja. Elengedtek mindenkit, én meg majdnem sírtam a börtönben. Olyan
rosszullét fogott el, amikor visszavittek, és megláttam a rabtársakat, azt a sok
csíkost! Ezek mentek a ruhatárba, mentek a nevelőtiszthez, intézték a
szabadlábra helyezésüket. Ők már nem álltak vigyázzba az őrök előtt, semmi,
szabad emberek voltak. Én továbbra is izé… jó napot kívánok őrmester úr, a
nagy rabovicsot játszottam. Ej, mondom, úgy ráverem ezekre a cinket a
másodfokú tárgyaláson, hogy nem állnak meg a lábukon! Egy hét múlva beszól
az egyik őr, szombat volt, emlékszem rá, Kőéri! Parancs! Bontsa le az ágyát,
szedje össze a cuccát, és várjon! Nem tudtam hirtelen mit csinálni, a krapekok
meg szövegelnek, hülye vagy, szabadulsz, mozdulj már! Mondom, francot,
biztos jogerős lett az ítéletem, más börtönbe visznek. Ők szedték össze a
cuccomat, annyira ideges voltam, nem tudtam, mit csináljak, csak remegtem.
Minden embert izgat benn a sitten, ha viccből is azt mondják neki, hogy
szabadul. Nem tudtam, sírjak vagy nevessek. El se tudtam búcsúzni tőlük,
mindenemet otthagytam, mert a fater küldött nekem tisztasági csomagot. Jön az
őr, összepakolt? Menjen le a ruhatárba. Akkor már sejtettem, hogy tényleg
szabadulok. Mindent lead, azt mondja, átveszi a civil ruháját, és utána bemegy a
nevelőtiszthez. Meg tudtam volna csókolni! Beszólnak a nők a konyhán, mi van,
fiú, szabadulsz, mikor látunk? Soha az életben, mocskosok, soha! Nagy pofám
volt már akkor. Futok az emeletre, nem álltam meg az őrök előtt, mert minden
emeleten van egy fotocellás ajtó, és meg kell állni, szövegelni, hogy jó napot
kívánok, tisztelettel kérek engedélyt továbbhaladni. Látja az őr, hogy jövök,
kinyitja az ajtót, futottam tovább. Álljon meg, azt mondja, hé! Mondom, hogy
mi újságja, az más, fusson! Szabad embernek ők se parancsolnak már.
Fölmegyek a nevelőtiszthez, fiam, azt mondja, legyen ember, hasznos tagja a
társadalomnak, ne kerüljön többet vissza. A szokásos befejező duma, itt a
szabadulólevele. Kikísért a kapuig, leadta az őrnek a papírt, kiléptem.
Megcsapott a nagy meleg, gyönyörű napsütés! Hulla fehér voltam, benn a sitten
kiszívja az embert a fal, állandóan árnyékban van. Nagy leégett csajok, lenge
nyári szerelésben, izgatott is voltam, minden. A világba jó csajok vannak Pécsen,
egyetemváros. Olyan jó volt! Kaptam harminc forintot, a napipénzt, ezt a börtön
adja, ellátás, amíg hazaérek Kanizsára, mert ott kellett jelentkezni a személyi
igazolványomért. Kaptam egy vasúti jegyet is, rá volt írva, hogy Országos
Büntetésvégrehajtási Munkahely satöbbi. Felszállok a vonatra, megiszom egy
üveg sört, hazaérek Kanizsára, a fater elsírja magát, még a nevelőanyám is,
pedig világéletében utált engem. Sír a húgom, sírok én. Nagy duma, éjjel egy
órakor már összevesztem velük. Mondom a faternak, sajnos úgy áll a dolog,
hogy még függőben van az ügy, várom a másodfokú tárgyalást, de el fogom
áztatni a haverjaimat. Adjál pénzt, vissza kell mennem. Visszamegyek
Budapestre, a vállalatnál azt se tudták, mit csináljanak velem. Egyik pillanatban
sajnáltak, a másik szavukban piszkos, szemét facér voltam, mert ők mindent
megadtak nekem. Meg is érdemeltem végeredményben.
Na, eljön a másodfokú tárgyalás ideje, én már javában dolgozom a vállalatnál.
Leutazom Pécsre; egyetlen haverom se jött el. Mondom, annál könnyebb, rájuk
tudom verni a cinket. Felolvassa a bíró, hogy ez a vád, ennyit kaptam első fokon
én és a társaim. Az ügyész elmondja, mi a terhelő bizonyíték, teljesen ellenem
dumált. Várom, mikor kérdeznek, mégis az utolsó szó jogán mondjon valamit,
bűnösnek érzi magát, vagy nem. Még ezt se kérdezték, a bíróság visszavonul
ítélethozatalra. Mi az, mondom, engem meg se kérdeznek? Kérem, tessék,
mondja meg, mit akar. Mondom, tisztelt bíró úr, annyit szeretnék még
hozzáfűzni a dologhoz, hogy az előző tárgyaláson nem tudtam őszintén
elbeszélni mindent, változtatni szeretnék az előbbi vallomásomon. Kérem, mit
akar azon változtatni? Mondom, én mindenben ártatlan vagyok, nem mondtam
ezt sem, azt sem, kérem, ezt tudjuk, üljön le! Ennyi volt az egész, visszavonultak
ítélethozatalra. Helybenhagyták az ítéletet, úgyhogy nekem összevissza kilenc
hónapom lett a felfüggesztettel együtt. Nagyon letörtem, most már nem tudok
csinálni semmit, pár nap múlva megkapom határozatban. Meg is kaptam.
Közben becsajoztam, volt egy komoly csajom, úgy éreztem, ő is nagyon szeret
engem, és ígérte, hogy megvár, ha esetleg elvisznek katonának. Aztán
megmondtam, tudod, mit, nem katonának visznek, hanem a sittre hamarosan.
Egy kicsit meglepődött, de azért próbált megérteni, legalábbis úgy látszott.
Továbbra is szeret satöbbi. Komolyan jártam vele, nem ittam, egész józanul
viselkedtem. Amikor kijöttem, egyetlen reményem volt, mondom, nem kell
becsajoznom, vár valaki. Nem leszek mindjárt egyedül, mert a haverjaimra nem
számíthattam Bőrlábún kívül, de ő, ki tudja, hol van, lehet, hogy katona. Semmit
se tudtam. Ebben az egy csajban bíztam, ez tartotta bennem a lelket a börtönben.
Olvastam, sakkoztam, csakhogy ne gondoljak a külvilágra.
Na, eljött a szabadulás ideje, hol vagyok? Sehol. A csaj bekrapekozott, engem
már el is felejtett. Bőrlábút ugyan megtaláltam, egy más vállalatnál dolgozott, de
vele se találkoztam sűrűn. Örültem, ha néha kijött hozzám. Újból elkezdtem a
piát, a végtelenségig ittam, ittam, ittam! Április 4-én szabadultam, ebben az
évben, és egész május közepéig mást se csináltam, csak ittam, mint az állat.
Minden áldott éjjel-nappal részeg voltam. Abból a pénzből, amit szabadulási
segélyként kaptam. Megittam az egészet, megittam a fizetésemet, megittam, amit
mellé kerestem, mert elég szépen kerestem. Nem törődtem semmivel. Bőrlábú,
aki ismer, meg tudja mondani, hogy milyen állapotban voltam. Ha eljött hozzám,
vagy az ágyban feküdtem részegen, vagy pedig az ágyban feküdtem, de józanul,
úgyhogy nem lehetett hozzám szólni, mert hol ott álltam, hogy elsírom magamat,
hol ott, hogy megdöglök. Frankón azt mondtam, nem csinálom tovább ezt az
életet, inkább kinyírom magamat. Utálok mindent, utál mindenki.
Visszagondoltam az utolsó két-három évre, mondom, mit értem el? Kétszer
voltam büntetve, bekerültem a sittre, trippert összeszedtem, csöveztem,
csavarogtam, lett belőlem egy olyan szar, züllött pali, hogy az ritkaság, az
idegeim teljesen tönkrementek, a faterom gyűlöl. Nincs haverom se, Bőrlábú
néha meglátogat, de rossz neki, látom rajta, Örültem, ha egy ötveneshez vagy
százashoz jutottam. Mindjárt bemenekültem a kocsmába, megittam két-három
féldecit, jól berúgtam, és elfelejtettem mindent. Akkor nem tudtam azt, hogy
melózni kell, nem tudtam azt, hogy milyen múltam van, semmit nem tudtam. És
ha Bőrlábú akkor otthagy, lehet, hogy azóta már ki is nyírtam volna magamat.
Azon akadtam meg, hogy miért pont engem ver a sors ennyire? Tudom, hogy
minden embert ver, egyiket ilyen oldalról, a másikat olyan oldalról. Dumáltam
magamnak, még jobban megerősítettem azt, hogy elhagyott a csajom, akit
szerettem, miatta vártam annyira a szabadulást, ővele álmodtam, jött a
szabadulás, húsz nap, tíz nap volt hátra. Elképzeltem, hogy ölelem, este sétálunk,
hazamegyünk, moziban vagyunk, csókolózunk, és egyszerre összeomlott
minden. Semmi nem várt az égvilágon. Úgy elkenődtem, és ha nincs a
Bőrlábú… úgy lehet mondani, felkarolt, azt mondta, gyere el albérletbe lakni,
gyere oda mellém, odaadod a pénzedet, nem fogsz inni, mert akkor már ő se
ivott. Elmentem, akkor még ez nem volt elég, összehozott ezekkel,
megszerettem őket, és azóta valahogy más. Nem iszom, mert rám szólnak,
összedobjuk a pénzünket. Nem élünk valami fényesen, de sokat röhögünk. Idáig
jutottam.
Senki nem várja tőled, hogy megmozdulj; nincs közönséged, akihez bármit is
igazítani kellene. Várd meg az első számokat, mintha semmire sem várnál, szólj
közbe, ha a többiek is közbeszólnak, nevethetsz lényegtelen dolgokon, ha ők is
nevetnek. Engedd el magadat, hiszen mindent tudsz előre. Nyugodtan. Az első
kép után nincs semmi, mintha kihasadt volna a vetítővászon. Távolról kiabálnak,
ahogy a folyó két partjáról szólnak egymáshoz az emberek. Ők vannak az
egyiken, te a másikon.
Egymás mellett ültök négyen. Te nem értesz az egészhez. Na és? Majd elmondja
Bőrlábú: ez és ez van. A folyó ilyen vagy olyan. Helyes. Az a koppanás, az a
hang a múltkor, ott és ott (úgyse lehetett látni, hol) ugyanígy hangzott. Rendben.
Tiszteled ezért Bőrlábút, nem vitás, hogy jól emlékszik. Még különösebbnek és
szebbnek tűnnek azok a hangok odaátról, ha mond róluk egypár szót. Többet
láttak nálunk: éjszakai pusztát, igazán nagy erdőket, százhússzal futó sötét
kocsikat, vigyorgó álomlovasokkal. Bolyongó kis hajókat, fehér sziklák mellett,
turisták nélkül. Jeleik hasonlítanak a néger dobok hangjához. Nem tudja az
ember, de tény, hogy vannak néger dobok. De ordítani nem lehet a dobokon.
Fiii-rre! Ez más. Jó lenne, ha tudná az ember, mi az a fire. Valami balhé van
odaát, mert ott is van, de el tudják simítani, és addig nem pihennek meg. Itt
másképp van, sajnos.
Ha így, egészen lazán eltöprengsz ezen az egészen, juthatsz valamire. Legalábbis
többre, mint egyébként. Öten kiáltanak, hogy FIRE! Ez az. Nem mindegy nekik,
hiszen akkor nem tudnának egyszerre kiáltani. Ott a balhé, de nem mindegy
nekik. Kérem, bejönnek az őrsre! Jó, megyünk, csak hagyja már. Nem!
Megyünk, de FIRE! Jobb, ha őszinte lesz, nézzen a szemünkbe: Hová akart
menni? Van valami rokona Nyugaton? Nincs. Akkor hová? Állsz és hallgatsz,
tényleg nem jut eszedbe semmi, csak az, hogy pisálnod kellene őrülten. Pedig
oda kellene csúsztatnod eléjük a tenyeredet, lassan szétnyitni az ujjaidat, és
közéjük nézni halál nyugodtan. Fire, mondani csendesen. Nem maradna örök
emléknek a két rohadt kis mozdulat: üvegfényű izzadságcsepp szalad az orrod
hegyére, és te odanyúlsz, persze mellé. Másodszor már nem mersz mozdulni.
Rossz erre gondolni máskor, de most, éppen, amikor végigbizsereg benned a
nyugtalanság, beszólnak odaátról: Let’s go! A többiek is mondják melletted:
Let's go! Ez mindjárt gatyába rázza az embert. Aztán a bizonytalan érzések
átadják a helyüket valami jónak, mint amikor testhez álló, meleg kabátba bújt az
ember, amely még nem volt tegnap: váratlanul kaptad valakitől, és hihetetlenül
jó elterpeszkedni benne. A távoli hangok mintha közelebbről jönnének,
mondatokká szelídülnek a kiáltások, és kihallatszik mögülük a zene, ami egy kis
szomorúságot kever az egészbe. Ez mindjárt magával ragadja az embert. Nem
jut eszébe, csak érzi az összes eddigi sértést, megaláztatást: nyugtalanító kis
belső tetoválások, de annyira halványak, annyira elfedettek, hogy meg se
moccan tőlük az ember. Valamit persze mégis csinálni kell, ezért elvigyorodik,
és csak egy másodperc múlva döbben rá, hogy nem is vigyorgott szomorúan,
inkább olyan mély khm volt, amit olyankor morog az ember, amikor jól érzi
magát. Ilyenkor jó, ha szakálla van az embernek, amelyben elrejtheti az egészet.
A többiek igen természetesnek látják a fintort, és te is az övéket. Ekkor veszed
észre azt a forró kis gömböt itt jobbról, nem, balról, azazhogy valahol a
közelben, vagy éppen saját magadban: nem vagy egyedül, és ez olyan biztos,
mint ahogy a kis golyót is meg lehetne fogni bármikor, de akkor aztán zsebre
kéne vágni és jól eltenni. Senki nem nyúlhatna hozzá, egyszerűen senki!
Később megmozdul az ember, például jó erősen a térdére csap. Esetleg kétszer
is. Lábfeje pedig, amely már függetlenítette magát mindentől, most egyszerre
újra a sajátja lesz, erősödnek a hangok, erősödik a zene, betölti az egész
helyiséget, követelőzőbb: részt kell venni benne valahogy! Ha csak egy, időben
kifújt, vad szuszogással, vagy ezzel a suta csapkodással és ütemes rugdosással is,
amely hihetetlenül üres és semmitmondó lenne a zene nélkül. Így azonban
egészen elfogadható.
Ehhez most már nem kell más, mint az, hogy valaki a többiek közül félrerúgja a
szőnyeget, és odacsússzon középre a csatjaival, zsinórjaival, és ide-oda hajoljon
a röpködő hangok elől. Azonnal tele lesz minden, a levegő megsűrűsödik,
mintha összerántották volna a falakat, és azok sértődötten kiköpték volna
magukból az összes addig beszívott cigarettafüstöt és emberszagot. Egy percig
hagyjátok, hogy eljátssza az első figurasorozatát, aztán mellé áll a másik és a
harmadik. Szorosabbra húzzátok a szíjakat, felesleges zakók és mellények
repülnek a sarokba. Ettől a pillanattól kezdve minden mozogni kezd a régi,
elfelejtett kamaszfutások ritmusára, a bőrérintések, a hűvös víz, csapkodó szél,
simogató napemlékek, kellemes elfáradások, sokatmondó köpések, nevetéstől
behorpadt mellkasok, átlustálkodott reggelek és döbbenetes jóllakások ritmusára.
A légzés elmélyül, forró lesz minden porcikád, hűvös, majd újra forró. A vad
forgásban, lökdösésben egyre keresed önmagadat, de csak elfutó árnyakat
találsz, piros ködöt, sárga ködöt, vörös ködöt, fekete ködöt. Hirtelen nem tudnád
megmondani, nagyon érdemes-e csinálni az egészet, vagy egyáltalán nem
érdemes, mindenesetre más, mint a nap bármelyik órája, bármelyik perce és
másodperce, most mindent szabad, amit tudsz csinálni, bár elég keveset tudsz,
ezért egyre vadabbul, egyre eszelősebben csinálod, így minden rángásnak több
értelme lesz: pokolian hiszel benne, minden zihálásoddal ezt fújod ki magadból,
hogy FIRE, azt is szívod be azonnal, és amikor távolról egyszerre valóban
kiáltják feléd, öntudatlanul robban ki belőled az üvöltés, velük együtt, általuk,
értük, miattuk! Iszonyatos beteljesülés, amit nem adhat sem ital, sem kábítószer.
Veríték patakzik a homlokodról, nyakadról, válladról, ágyékodról: a hőség már-
már elviselhetetlen, az utolsó rongyot is leszaggatnád magadról a bőröddel
együtt. Lassan eltűnik minden, csak a vad patadobogás marad meg, mint
egykori, ősi szavannaégéskor, és végre holtbiztosan tudod, hogy csinálsz
valamit: rohansz az életedért!
A lépcsők közepét homorúra koptatta millió és millió csosszanás: gyorsak,
surranok, titokban meg-megállok Zord Khán négyesével ugrált felfelé. Farmere
keményen surrogott, mint amikor vitorlát csapkod a szél. Max hűségesen aprózta
mögötte; mindkét kezét zsebre vágta. A télen, előtte való télen, tavalyelőtt télen
szokta meg a mozdulatot. Úgy tűnt, azóta egyfolytában fázik. Nyakát a vállai
közé húzta: amikor nem figyelt oda, visszatértek ezek a régi apróságok. Kicsinek
látszani az utcasarkon, mint a kóbor kutyák, akiknek kidomborodik a
pofacsontjuk, és alázatos szemükkel mindenkire félénken mosolyognak. Ő
minden lépcsőre rálépett, térdei szédítő gyorsasággal mozogtak egymás mellett,
mint mozdonydugattyúk a nyílt pályán.
Végre felértek. Zord Khán végigtántorgott a keskeny oldalerkélyen; hol a
korláthoz, hol a falhoz ütődött, mert nemcsak előre-hátra, hanem oldalt is lóbálta
a kezét. Nyílegyenesen az ajtóhoz ment, hüvelykujját a csengő fehér porcelán
gombjára nyomta. Ide-oda mozgatta rajta, mintha rajzszeget nyomott volna
befelé. Odabent üvöltött a csengő. A kis, piros postaláda nem illett a barna,
festékragyás ajtóra: mozdulatlan lángnyelvnek tűnt, amely türelmesen várja,
mikor haraphatja át a szúette, eső áztatta deszkát. Max szorongva a fal mellé
húzódott: nem szerette a csengőt. „Megkezdjük a tanúkihallgatást!” Reggel hat
óra: a felügyelő megvasalt bakancsa csattog a zárkafolyosón. Úgy érezte,
halántékát verdesi a kis fémnyelv.
Bőrlábú csak ekkor érte utol őket. Hosszú kezét lógatta, zakója, nadrágja, haja
lógott, mintha valamennyien szédültek volna fenn a magasban. Ajka még
vastagabbnak tűnt, kék szeme tűzbe borult.
– Az isteneteket! – mondta dühösen. – Nem vár meg ez a rohadt emelet?
A falnak dőlt és zihált. Teljesen reménytelenül mászott mögöttük. A hosszú
csengőhang végét még hallotta a lépcsőházból Ráfogadott, hogy nincsenek
itthon. Elhatározta, hogy akkor leül valamelyik padra a ház előtt, elővesz négy
cigarettát, végigszívja őket, a lábát kinyújtja, és estig nem mozdul onnan. Ezek a
gyűlöletes, örökké ismétlődő mozdulatok keserítették meg az életét. Mindig úgy
érezte, madzagon húzzák, így kénytelen-kelletlen végig kell járnia az egész utat,
mint a többieknek, de sokkal jobban elfárad, mint ők, mert tehetetlen
vonszolódásában még a madzag ellenállását is le kell győznie újra és újra.
Váratlanul kinyílt az ajtó Pipás Pierre Mendoza állt ott szokott testtartásával,
nyakát előrenyújtva, mint egy tanító szobra, vagy mint aki éppen félrekapja a
fejét egy pofon elől. Hosszan, finoman recézett rózsagyökér pipát tartott a
szájában.
– Szevasztok – mondta kissé meglepődve. A pipa kelyhéből csendes hittel
szálltak fel az ezüstszínű füstkarikák, és ez olyan furcsa volt: mintha azért jöttek
volna ide, hogy körülállják és megbámulják. Csak Bőrlábú vetett rá bizalmatlan,
rosszkedvű pillantást hátulról, Max és Zord Khán feje felett.
– Beszélni akarunk veled – mondta Zord Khán, Pipás szeme közé nézve.
Kicsit kancsal, gondolta Pipás. Megcsal, jutott eszébe rá egy rím. Azért olyan
kellemetlen a pillantása. Ráadásul kifelé kancsal, így abszolút nem tudni, a jobb
szemével néz-e az ember szemébe vagy a ballal. Na, hiszen mindegy.
– Gyertek be – mondta elég barátságtalanul.
Belökdösődtek a szűk kis előtérbe, amely rettenetesen tele lett velük, talán azért,
mert a pipa füstje már úgyis elfoglalt minden felesleges helyet. Jobbról kinyílt
egy pillanatra a konyhaajtó. Pipás anyja lesett ki rájuk, magasra fésült, csigákba
csavart, fényes, barna hajjal, fekete szemében jéghideg ellenkezéssel.
– Nem mész sehová! – mondta erélyes, mély asszonyhangon, de úgy, hogy
mindjárt hallani lehetett benne a saját ki nem mondott válaszát: úgyis elmegy…
– Maradj már – morogta Pipás rosszkedvűen.
A bal oldali ajtó nyílt a szobájába. Szerencsére közel volt. Sorban álltak a három
egymás mellé tolt akvárium előtt, melyeket villanykörte világított meg hátulról.
A középsőben egy kis teknősbéka kaparászta az üvegfalat reménytelen
mozdulatokkal: megszokhatta már a mozgó árnyakat, amelyeket sohasem ért el.
Pipás az ágyára ült, ők csak álltak, zavarukba öntve. Zord Khán olyan
mozdulattal lépett a székhez, mint aki tömegben tolakszik. Bőrlábú nehézkesen
félretolta Maxot, és eloldalazott mellette az ágyig: lassúsága mellett sietség volt
a mozdulatában, valami végső cél iránti vágy. Pipás mellé telepedett, de túl
alacsonyan ült: térde majdnem az álláig ért. Amíg cigarettáért kotorászott, lassan
kinyújtotta a lábát a kis asztal alá, majd azon is túl, vissza majdnem Maxig.
Maxnak már nem jutott hely, így a sarokba húzódott, és szerényen tovább
ácsorgott. Valahogy senki sem vette észre, csak amikor ő is gyufát gyújtott, mint
valami alázatos tűzimádó a templom félreeső zugában. A sok színes díszt
nézegette a falon. Eszébe jutott az épülő ház vakolatlan szobája, ahol a múlt év
telén lakott. A falra írt ceruzafeliratok: „Itt voltam Mari.” „Jó hej: Ági!!!” „Príma
kégli, puszi: Zsuzsika, Erzsi. De az ágy kemény!”
Fél perc alatt olyan füst lett, hogy alig látták egymást. Zord Khán kíváncsi ujja
alatt kínlódva meggörbült az asztalon heverő nagy, műszaki rajzlap: végül
befurakodott a szélével egy nagy halom újságkivágás közé. Látszott, hogy Pipás
éppen ezzel foglalkozott, amikor jöttek: a felső bal sarok már tele volt ragasztva
képekkel.
A rajzlap mellett lapos Consul írógép, befűzött lappal. Ez állt rajta: boy-fiú,
room-szoba. Zord Khán végigfutott nagyujjával a billentyűkön. Félig lenyomta
az L betűt, de amikor váratlanul ugrott egyet a kocsi, hirtelen abbahagyta.
Megnézte a papírt, nem látszott rajta semmi. Újra kipróbálta az ugrást. A
sztárfotók nem érdekelték, a színes kocsisorozat és a csendéletek sem, de
minden mást figyelmesen, apróra megnézett. Elvett egy vékony, fekete füzetet az
asztal szélére dobott Thomas Dylan-kötetről: nyitva állt középen, jobb oldalon
félig lemásolt vers. Eredetije egy másik, vastag kódexben szorongott. Mégis
abból olvasta lassan, betűzve:
NYOMOR
Megkopott tekintetünkről
Árulkodik halk szavunk,
A gyorsan pergő hetektől
Nem csak csókot akarunk!

A boldogság már néha fáj,

Míg az asztalunk üres,
Lassan beépül minden táj,
És még akad sok rühes!
Ruházatunkkal egybenő
Hajunk, mely néha vállig ér,
És leheletünk szobor.
Az adósságot üsse kő,
És azt, aki bármit kér,
Hát mi ez, ha nem nyomor?!
Pipás közben a gitárjáért nyúlt, és meghatározhatatlan ütemben pengetni kezdte
a Bye bye baby-t. Amikor Zord Khán a vers végére ért, szorongó pillantást vetett
az arcára, de semmit se tudott leolvasni róla.
– Ezt mind te írtad? – kérdezte végül.
– Majdnem mind régiek – mondta Pipás kicsit kapkodva. – Most gyűjtöm össze
a tavalyiakat. – Sóhajtva felállt, letette a gitárt, megdörzsölte a combját. Zord
Khán a kötet elejére lapozott.
PIPÁS PIERRE MENDOZA RIMBAUD
állt az első lapon.
a
költők koronázatlan
fejedelme
minden idők
legnagyobb
költője!!!
John Lennon Te vagy
az Isten!
Pierre
Pierre
Pierre
L’art pour l’art
 Válogatott versek
KOPONYA KÖNYVKIADÓ

THE
BEATLES
from
Liverpool
TARTALOM
1. Nyolcvan forint
2. Eladó a csontvázam
3. Egy bérgyilkos balladája
4. Elmentek a szép hetek
5. A bujdosó
6. Júniusi rébusz
7. Seggek
8. Ballada egy havas utcán kódorgó bolondról
9. Csúnya lányok szeretője
10. Anya nélkül
11. Szerelemdal a rózsagyökér pipához
12. Egy ibolyaillatú hölgyhöz
13. Óda a vécéhez
14. A bige
15. Réz gróf
16. Szökőkút egy francia hadiflotta emlékére
17. Nyomor

– Mondj el egyet – kérte.

Pierre zavarba jött.
– Melyiket? Tudom mind, de…
– Amelyik miatt balhé volt az Ifiparknál.
Pipás visszaült az ágyra, és újra meggyújtotta a pipáját. Hosszút szippantott,
összehúzta a szemét. Ajkán boldog mosoly jelent meg. Érzéssel mondta:
A SZAR BALLADÁJA
Tavasszal a dombtetőn, a fű között
Az őszi erdőben az avar fölött,
Ha bárhol meglátsz, vándor vagy idegen,
Kérlek, ne nézz rám soha ridegen.
Ha már a bűz
Messzire űz
A bokortól,
Hol a portól
Belepetten
Megrepedtem;
Futás közben ne átkozz el,
Inkább egy percet áldozz fel
Rám, ki nyugszom az árny alatt,
Gondold el, mennyi árnyalat
És mennyi szín a tetemem,
S a madarakat etetem…
S ha bántaná a szemet a réteken
Csekélységem, melynek sora végtelen,
Gondolkozz el, milyen is a táptalaj,
Miből nő a kövér búza s a paraj?
Bár kutatom
Az utakon,
Hogy egy napon
Félig vakon
(szerencsémre)
Belelépjek,
Legyen az ember vagy állat
Egyik sem emelhet vádat;
Hisz általam könnyül a test,
És bár ez ijesztően fest,
Jusson eszedbe, ha eszel:
Szarból lettél, s szarrá leszel!
Max halkan beszólt a sarokból:
– Frankó!
– Másoknak is tetszett, a csajok egymást ölték, hogy leírhassák, ezért jött oda a
rendőr.
Zord Khán tűnődve maga elé nézett, de nem szólt semmit. Kis pille szállt be a
vörös ernyős lámpa fényére. Ide-oda szédelgett a sok szín között. Pierre
utánakapott: az ajtóval szemben kifüggesztett bajonettre és rozsdás
lándzsahegyre szállt, majd előrebillegett egy Rolling Stones-sorozaton. Pierre a
falra csapott, megint későn: a pille a mennyezet felé röppent, már-már úgy
látszott, kitalál az ablakon, de aztán mégis a házi készítésű cső kottaállványra
telepedett, amelyen kotta helyett öt-hat sima papírlap feküdt, gitárakkord
jelekkel. Az állvány mögött titokzatos acéldrót keret lógott a falon.
– Ez mi? – kérdezte Max jóindulatúan.
– A gallér mögé kell tenni – magyarázta Pierre. Sokáig bajlódott vele, majd
szájharmonikát pattantott a két pofa közé. Bele is fújt egypárszor, az Amikor én
még kis srác voltam-ot próbálta, de megakadt a második ütemnél. Újra próbálta,
újra megakadt.
– Szóval így kell – mondta leereszkedő hangon. – Kísérheted gitárral.
Zord Khán egy képre bökött a falon.
– Te festetted?
– Én. A Borzalmak Éjszakája.
Erre már Bőrlábú is oldalt hajolt. Balról kopasz fa állt, egyik ágán óriási,
rózsaszínű bagoly. Az ágról rojtos végű kötél lógott: a fa alatt heverő levágott fej
véres nyakán volt a másik vége. A fej mellett valami föld alatti lyukból hatalmas,
ökölbe szorított kéz meredt ki a földből, csuklóján bilincs. Hátul nagy, sárga
koponya vicsorgó fogai közül egy kis, patkányszerű emberke hajolt ki derékból,
szörnyű arckifejezéssel, mint akit éppen kettéharapnak. Még hátrébb, valami
másik lyukból, vörös füst gomolygott.
Zord Khán felállt, végigsétált a szobán. Egy percre megállt az Irodalomtörténet-
sorozat előtt, majd visszafordult.
– Végeredményben azért jöttünk fel hozzád, mert tudomásunkra jutott, hogy
Rick elmondta neked magnóra a filozófiáját, így van?
– Ki mondta? – kérdezte Pierre zavartan.
– Mindegy, valami tetű kurva, aki Rickkel volt. Mert ő olyan válogatós, tudod. A
Tejbe járt a kurva, kérlek szépen, egész télen csövezett. Hol a Százház utcában
lakott, hol sehol, aztán a Surranó is összejött vele és neki mondta. És állítólag
ezen a magnószalagon ránk is szövegelt valamit a Rick, hát erre már kíváncsiak
vagyunk. Tedd fel nekünk.
Pierre elfordult, és visszament az ágyhoz. Mohón nyúlt a polc felé, ahol egymás
mellett sorakoztak a pipái. Negyvenkét pipája volt. Egy vaskos, egyenes szárút
választott ki.
– Sajnos, nem jó a magnó – mondta. – Állatian recseg, ne haragudjatok. Bimm-
Dinn megígérte, hogy csinál vele valamit, azt mondta, szerdán feljön egy
szövegért, amit neki írtam, de nem jött.
– Nem baj, ha recseg – mondta kicsit gúnyosan Bőrlábú.
– Azonkívül nagyon hosszú is.
– Ráérünk – felelte Zord Khán. Mozdulatlanul állt a szoba közepén, csípőre tett
kézzel.
Pierre egy percig hallgatott, végül dühösen kihúzta a magnót az ágy alól.
– Egyébként harmadszor is öngyilkos lett – mondta, amíg a szalaggal babrált.
– Kicsoda? – nézett rá Bőrlábú.
– Rick. Le akart ugrani az emeletről, de elkapták. Akkora dilit csinált, hogy
kijött hozzá az orvos. Injekciózták, meg minden.
– És miért akart öngyilkos lenni? – kérdezte Max még mindig a sarokból.
Parázslott egyet a cigarettája.
– Behívót kapott a tavasszal, akkor beszedett negyven Seduxent, de elköpte a
faterjának, és kimosták. Rázóágyon volt, ilyenek. Kimaradt a suliból, úgyis meg
fogok halni, minek járjak. Melózni se ment el, és most lebukott valami
igazoltatáson, bevitték a yardra, de rendes hapsival került össze. Azt mondja
neki, nem kell ezt olyan komolyan venni, menjen haza, és hétfőn jöjjön be rövid
hajjal, nézünk valami munkahelyet. Ez volt szombaton. Hétfőn elindulnak a
muterjával meg a faterjával a fodrászhoz. Rick a kapu alatt eldobja a spanglit,
felrohan a második emeletre. Odamegy a korláthoz, de közben egy csaj visított,
vagy mit csinált, erre kijött egy lakó, és elkapta. Ez volt.
Hallgattak.
Recsegni kezdett a magnó.
– Egyébként Bimm-Dinn is pipa rád, Zord Khán – mondta Pierre. Újra és újra
bekapcsolta a készüléket.
– A miatt a csaj miatt. Rita, vagy hogy hívják. Mivelhogy állandóan piszkáltad,
és megpofoztad a Gelázson18.
– Nem pofoztam meg, csak ellöktem magamtól, annyira felidegesített a
hülyeségével. Erre aztán felhúzta az orrát, mert ő a nagy nő, tudod, az
értelmiségi családból.
– Na, és erről szövegelt a Bimm-Dinn. Ő is itt volt. Erre mondta Rick azt a
szöveget rólatok. A végénél teszem fel, jó?
– Tedd csak fel az elején – mondta Bőrlábú gúnyosan.
Furcsa volt, amikor meghallották Rick hadaró hangját: mintha ő is ott lett volna
közöttük a szobában. Pierre arcán visszatükröződött a plexiorsó mozgó fénye.
„Na most mi van, ja, igen, a filozófiámnak kétféle reális gyakorlata van,
ezenkívül van egy harmadik gyakorlata is, a menekülés gyakorlata. Ez a
menekülés az öngyilkosság, vagyis amikor az ember már képtelen elviselni a
helyzetét. Nyilvánvaló, hogy ez csak olyan egyéneknél következik be, akik már
régen dédelgetik magukban ezt a témát. Esetleg spontán villan fel a tagban, de
lehet, hogy abban a pillanatban nem teszi meg, mert az ilyen lények… szóval,
akik elfogadják ezt a filozófiát, azoknak kétségtelenül bizonyítaniok kell… na,
nem determinálni, mert olyan nem létezik, csak sejtetniük kell valamit, amit
mások úgy neveznek, hogy determináció. Vagyis e determináció lényegében
egyenlő a sejtéssel. Na most, mi van itt? Ja, igen, sokáig dédelgetik az
öngyilkosság gondolatát. Ezt valamilyen végső impulzusnak kell kiváltani, tehát
az igazi tettet, a valóságos tettet valaminek ki kell váltani, esetleg piás az illető,
vagy mit tudom én, egy olyan hangulat, szerelmi csalódás, idézőjelbe téve ezeket
mind. Ilyennek kell kiváltania. Ez csodálatos menekülés, ugyanis megszűnnek a
problémák. Ennek az illusztrációja lesz a drámám. Forradalmasítom a drámát.
Téma: az egyik fej mondja a verset, lehet, hogy nem tudatosan, lehet, hogy nem
is tudattalanul, és eljut addig a szóig, hogy vasakarat. A másik srác cinikusan
beszól: Úgy hallottam, hogy a vas jó hővezető. Aha!… – mondja a srác, és itt
kezdődik a vita. Megszakad a versmondás, vitába száll vele, hogy az író a
vasnak arra a tulajdonságára gondolt, érted, mármint a szilárdságára. De én nem
arra gondolok, mondja a srác. Ez egy nagyon érdekes srác különben, a
szinesztéziának talán a legfrankóbb megvalósítása, szinte absztrakció már, az
érzékek teljes összekeveredése játszik benne, ugyanakkor ezzel vitatkozik egy
úgynevezett reális lény. A versben vannak reális témák, de ezek nem
összefüggőek, tehát nem egy bizonyos logikai rendszer szerint épülnek fel,
hanem egy véletlen rendszer szerint, így határozom meg, ami adva van a
létezésben, de egyáltalán nem kapcsolódik az emberi tudathoz, nem szerkesztést
reprodukál, és nem is azt jelenít meg, tehát úgy tűnik, hogy zilált lesz a drámám,
nem lesz konkrét fejlődése, hogy úgy mondjam, kibontakozása. Nem lesz, és
mégis… Például ilyen téma van benne. Jelenet: ezzel kezdődik a második rész,
különben nem tagolom, de azt hiszem, egy szünetet be kell dobnom, mert lehet,
hogy hosszadalmasabb lesz. Két órát csak kibírnak. Két alak hever az ágyon, egy
nő és egy férfi. A kielégülés utáni állapotban vannak. Hátulról jön a
megvilágítás, előttük van egy áttetsző függöny, amelyen homályosan látszik az
alakjuk. Semmi szöveg nincs. Magnóra előre felvett szövegről megy a szöveg, és
hozzá mozdulatok tartoznak az ágyban. Itt most a fiú tulajdonképpen a lényeges
szereplő, rá kell figyelni. Belső monológot folytat a létről, ahogy ő felfogja, és
ahogy abban a hangulatban fogja fel, tehát a kielégülés utáni állapotban.
Látszólag jelentéktelen mozzanatból indul ki a konfliktus, nevezetesen abból,
hogy a nő szendergésében utánanyúl, érted? Lehet látni, hogy odanyúl, és meg
akarja fogni. A fiú félkönyök helyzetben van, cigarettázik. A konfliktus a drámai
monológ során fog bekövetkezni, de nem két közvetlen reális valóság között jön
létre, hanem két belső struktúrából következik, azaz… több belső struktúrából
következik, azaz… a pszichikumban történt tükröződésből következik. Így jut el
a fiú addig a gondolatig, amikor is azt mondja, otthagyja lakásán a nőt, a szülei
lakásán vagy a Rómain vagy a Balatonon, ezt még nem tudom, és kinyírja
magát. Itt tulajdonképpen nem is emberek a főszereplők, hanem tudatállapotok.”
Feszült figyelemmel hallgatták, akár valami titokzatos szekta tagjai, akiket
már hipnotizált a tanítójuk. Pierre ujjai kihűlő pipájára tapadtak, meg se
moccant. A magnó tovább recsegett.
„Persze, én is azt akarom, hogy amíg élek, amíg nem leszek öngyilkos,
lehetőleg jó legyen nekem. Mindenből a jobbat szeretném, de sajnos, mégsem az
általam jobbnak tartott jobb jut, pedig társadalmilag úgy néz ki a helyzet
jelenleg, hogy beálltam a fogaskerékrendszerbe, levágattam a hajamat, de ez
csak külső dolog, ugyanis addig csinálom, amíg el bírom viselni. Ha már nem
tudom elviselni, akkor végzek magammal, de amíg ezt megcsinálom, addig
szeretnék befutni! Egy évet adtam magamnak, nagyon dolgozom rajta, és ha ez
sikerül, tehát ha bekerül a személyi igazolványomba egy olyan beírás, ami nem
konkrét munkához kötődik, tehát nem kell dolgoznom, akkor nem végzek
magammal, mert a monoton, undorító munkát nem bírom, én akkor akarok
dolgozni, amikor jólesik. Nevet akarok szerezni magamnak, robbanni akarok,
egy csapásra! Egyrészt van ez a strukturalizmus, a másik pedig az, hogy… a
verseimmel. Még nincsenek készen, de készen lesznek. A filozófiámat külön
meg fogom írni érthető nyelven, közérthetően, most éppen azon fáradozom, és
ennek a megvalósítása lesz a költészetem. Ezzel elérem a költészet végső
határait, és énutánam már nem lesz költészet. Ez az én nagy célkitűzésem. A
lázadás mindig társadalmi folyamat. Én ilyen értelemben nem lázadok, mert nem
érdekelnek a többiek. Volt, amikor érdekelt a tömeg, ma is van olyan
hangulatom, amikor elkap a csordaösztön, de általában undorodom a
közösségtől, tömegiszonyom van. Éppen ezért nem érdekelnek Zord Khánék
sem. Ráadásul primitívek, és még hisznek valamiben, amikor én már semmiben
sem hiszek. Abban sem hiszek, hogy nem hiszek, érted? Borzalmasan
primitívek, mert azt hiszik, hogy nekik van igazuk azáltal, hogy nem képesek
felfogni valami átfogóbbat. A strukturalista kiáltványban is benne lesz ez a téma,
úgynevezett mozgó kritika, és az egyszeriségre vonatkozik. Nem ismerem el a
műbírálat jogosságát, nem ismerem el a kritikát! Nem ismerem el azt, hogy
vádolhatok valakit azért, mert nem tetszik a pofája, és más, mint én vagyok,
hiszen ez előítélet. Zord Khán szerint én vagyok a hibás, és nem ők, mert nem
értenek meg. Tévedés! Ők sem hibásak, és én sem vagyok hibás, amiért ilyen
vagyok. Ugyanígy nem érdekel a szűkebb környezetem sem. Általános
érzelmem apámmal szemben az, hogy undorodom tőle. Vannak olyan
pillanataim, vagy mert valamiért nem tud érdekelni, vagy mert más probléma
nagyon leköt, nem gondolok a múltra, semmire, csak az van bennem
öntudatlanul, hogy az apám, mégiscsak az egyik szülőm, aki gyártott, ugye, az
egyik gyártó fél, hát egye fene, kedves vagyok hozzá, de csak abban a
pillanatban, amikor nem gondolkodom rajta, amikor egyszerűen elfogadom mint
embert. A nevelőanyám abszolút szóba se jöhet, habár még esendőbb, ezért
inkább sajnálom, de ez a sajnálat sohasem képes elnyomni az undort. És
legfőképp magamat sajnálom, hogy velük kell élnem. Röviden ez a téma.”
Zord Khán olyan mozdulattal állt fel, mintha az egész emeletet fel kellett
volna emelnie. Bőrlábú a hamutálba vágta fél cigarettáját: csak úgy szikrázott.
Max behúzott nyakkal vigyorgott: a fejét ingatta.
– Menj vissza a mi részünkig! – mondta Zord Khán rekedten.
Újra meghallgatták.
– Most kapcsold felvételre! – parancsolta. Leült, majd újra felállt. Pierre
megszeppenve elé tolta a mikrofont.
„Hát kezdem is úgy, hogy ide figyelj, b… meg, Rick! Hogy nem élek azzal a
nagy összeszedett, zagyva szöveggel, amivel te élsz, kérlek szépen, a
filozófiáddal együtt nem érsz egy pofa bagót se, megmondom neked egészen
őszintén. Mert te egy olyan őrült vagy, akit bezárnak a gumiszobába, érted, és ott
egyedül kérdez és felel magának. Összekeveri a papot az apácával. Úgyhogy én
nem mondom rád, hogy primitív vagy, mert az gyenge kifejezés lenne. Egyszer.
Azonkívül figyelj rám. Ha te utálod az apádat, meg utálod az anyádat, akkor
tulajdonképpen mi az, amit szeretsz bennük? Mi az az egy-két eset, amiért
szereted őket, azért, mert eléd teszik a moslékot? Fene egye meg azt a
majompofádat. Egy. Hát ugye, lebaszom közben, mivelhogy engem is
leprimitívezett. Ez nem fut össze az agyamban sehogy sem!”
„Én téged megismertelek kábé májusban. Első benyomásom az volt rólad, hogy
nagy állat vagy, olyan fellengzős pali, amilyen több nincsen. A Néró császár,
kérlek szépen, tökéletes hülye volt, de tehozzád képest zseni. Kialakult
filozófiád az életben nem volt, hiszen te felnőttél a gyerekszobában, krétával volt
felrajzolva a bölcsőd a fal oldalára, állva aludtál, mint a ló, és most ugyanott
olvasol az apád és anyád köriben, akit utalsz és gyűlölsz, de magad se tudod,
miért olvasol ott közöttük, ha annyira gyűlölöd őket. Miért nem mész ki a
hűvösvölgyi nagyrétre, ha nem bírod elviselni az apádat, mert undorodsz tőle?
Mi az anyád valagának vagy egyáltalán otthon, annak, aki a világra hozott, nem
a mostohának, mert az nem tehet róla, hogy ilyen majom született a világra!”
„Na, ugye, az öngyilkosságaiddal te mindig egy öngyilkosjelölt leszel, de sose
leszel öngyilkos, mert gyáva kukac vagy, öregem, gerinctelen, csúszómászó
állat. Ez a válaszom a kérdéseidre, de hogy továbbmenjek még ettől is: te túl
rövidet mondtál rólam, de olyan hosszan belenyúlt a szívembe a hülyeséged,
hogy ezt már nem tudom elviselni. Meg tudnád-e magyarázni nekem, minek
növesztetted meg azt a hülye hajadat? Csak azért, hogy magadnak a tükörben
tetszelegj? Akkor te nem vagy más, mint egy életunt buzeráns, és tény, hogy így
is van, mert nézd, te utálod a nőket, utálod az apádat, anyádat, de önmagaddal
tisztában vagy, na, egy buzi, egy elfuserált, szerencsétlen majom, mivel az apád
körbejárt rossz kedvében, és többször nekiütődött a falnak, de néha odaszorult az
anyád is, és megszületett ez a nagy állat belőle, aki nem tudja megállapítani, mit
akar. Hogy mi vagyunk a primitívek, mert mi hiszünk, hát te miben hiszel, te is
abban hiszel, te hülye állat, te vagy az, aki hiszel, de mégse hiszel, hogy a te
szavaddal éljek, abban, hogy a költeményeid majd befutnak egyszer, és nagy
ember leszel, de te mégis kapzsi vagy, sose voltál nemhogy hippi, még egy
hipster sem és nem is vagy annak a szellemében. Te nem vagy a közösségért,
nem voltál, és nem is leszel. Önmagadnak élsz, olyan ember vagy, aki nyugodtan
elmehetne a mekkai sivatagba, vagy oda a francba, Egyiptomba, és csinálna egy
remetekunyhót. Meglennél magadban, leírnád a verseidet, aztán el is olvasnád. A
seggedet is kitörölhetnéd vele, évenként eggyel legalább Ha téged nem érdekel a
közösség, akkor kinek írod azokat a hülye majom verseidet, amit elolvas az
ember, és fejjel megy a rolónak? Ezt magyarázd meg nekem. Kitől várod, hogy
felfigyeljenek rád, ha nem érdekel a társadalom, legalábbis ez a társadalom?
Téged nem érdekel az a társadalom sem, amiben mi élünk, vagy amit mi
akarnánk kihozni, mint hippizmus, mert valamikor te is ezt mondtad, nem?
Emlékszem még a szavaidra, de téged most már ez sem érdekel, most ez a
legprimitívebb. Legalábbis úgy néz ki, ahogy mondtad, mintha emberevő
pápuákkal beszélgettél volna annak idején. Hát a kurva anyádat! Egy. Ez már
kettő is lehet, nem tudom. Most egy kis értelmeset, ez csak lebaszás volt. Nem
találok szavakat, hogy felidegesített ez engem, az anyja istenit, le kell pofoznom!
Nézd, Rick, bár nem tudtam veled személyesen beszélni, de így is látom azt az
ocsmány, kéjenc pofádat, ahogy ezt mondtad, meg azt a hülye, ideges, elmebeteg
fejedet. Ide figyelj, hogy mi nem tudunk megérteni, azért mi vagyunk a hibásak,
vagy mi sem vagyunk, és te se vagy, élve a te szavaddal, hát figyelj rám. Amit te
itt összehordasz, kérlek szépen, a filozófiádat, mit gondolsz, ki érti meg? Pipás,
aki a legjobb barátod és tanítványod, ő is azt mondja rólad, hogy hülye vagy. És
hogy téged nem lehet megérteni… hogyan lehetne, amikor nem beszélsz
senkivel? Olyan bezárkózott, szelíd báránynak teszed magad, akinek a forró
leves rácseppen a nyakkendőjére, aztán kiveti magát az ötödik emeletről. Hát
akkor kérdem én tőled, hogy lehetne veled beszélgetni, hogy lehet veled
összejönni, ki az, aki meg tudna érteni nyolc fal között? Olyan vagy, mint az
egyiptomi fáraók, nyolcszáz kapu zár el a külvilágtól! A tolladat fésülgeted, nem
tudom, megvan-e, azt hiszem, nincs már, úgyhogy mindegy. Hát ez az, amiért
nem lehet téged megérteni. Tíz percig beszél veled az ember, akkor, kérlek
szépen, összevissza jössz mindenféle stukk… struktúrákkal, meg a filozófiáddal,
hogy most már kezd kialakulni, húsz éve mindig alakul a filozófiád. Olyan vagy,
min t a mechanizmus, húsz év alatt ki fogsz alakulni te is valahogy.”
„Nem akarom pontokba foglalni, de ahogy mondod itt, már elérted a költészet
magas tetőfokát, és ott megszűnik a költészet. Legalábbis olyan elméletet akarsz
kifejteni, mint a Hitler. Hogyha én legyőzöm a világot, akkor csak Hitler lesz
meg a német nép, aztán már nem lesz több nép sohasem, a civilizáció is bezárul
ezzel, mert ugye, ha te megírod a verseidet, akkor Goethe elmehet a téeszcsébe
répát egyelni, még akkor is, ha a túlvilágon van, ugye. A te verseid biztosan
megverik őt, az a tizenöt vers, vagy húsz állítólag, ami, úgy hallottam, még nincs
kész, de kész lesz! Hát csak igyekezzél, csináld, még húsz évig úgy lesz, hogy
kész lesz, vagy nem lesz kész, kivetem magam közben az emeletről, vagy nem
vetem ki, megnövesztem a hajamat, vagy nem növesztem meg, így, kérlek
szépen, csak megszűnnek majd. Azt tudnám mondani még, így, láthatatlanul, ha
meghallgatod valaha is ezt a magnószalagot, hogy te mint egyéniség, az életben
nem voltál sehol, és nem is leszel. Így verseid se lehetnek, színdarabod még
kevésbé. Kinek vinnéd a színdarabodat? Azoknak az embereknek, akiktől
undorodsz? Azoktól várod, hogy bókoljanak és tapsoljanak? Zsenit csináljanak
belőled, akiket te primitíveknek nézel, hiszen te már megállapítottad magadról,
hogy zseni vagy. Gondolom, akkor nincs szükség arra, hogy mások is
megállapítsák, mert te úgyse hallgatsz az emberek véleményére, nem vagy
köteles semmit elfogadni. Természetesen nem vagy köteles, de gondold csak el,
a te hülyeségeidet pláne nem köteles senki elfogadni, és nem is fogják
valószínűleg, úgyhogy azt ajánlom neked, legjobb, ha nem az ötödik emeletről
veted ki magadat, hanem a tizenkettedikről. Igen. Azt mondod, egy év múlva
befut a színdarabod meg a verseid, legkésőbb egy év alatt, de gondolom, az lesz
a legjobb, ha te addig még kétszer nekimész fejjel a falnak, annak az
atomreaktornak, amit most építettek, az jó erős betonkő.”
„Nézd, én emlékszem arra, amikor először beszélgettünk vallási terekről,
személy szerint Jézusról. Akkor te azt mondtad, hogy egoista vagy, úgy
emlékszem, vagy az atyaisten, vagy egoista, szóval teljesen mindegy, de ez a
kettő biztos, valamelyik ebből, és azt mondtad, hogy Jézus buta volt, szó szerint.
Hát erre azt tudnám neked mondani, ha te a filozófiádat, amit istenítesz
önmagadban, azt már legalább úgy el tudnád mondani, hogy meghallgassák az
emberek, vagy értegessenek belőle valamit, de ha nem is értik meg, legalább egy
keveset értékeljenek belőle, úgy mint Jézusnak a tanításaiból, a szeretetből,
akkor neked már nem kéne arra törekedni, hogy még egy év múlva irkáid és
firkáld a filozófiádat ahhoz, hogy abból legyen valami. Jobb, ha éntőlem tudod
meg, attól, akit te primitívnek nevezel. Ne gondold azt, hogy Dante és a többiek,
akik hatalmas írók voltak, nullák hozzád képest. Akkor miért olvasod őket?
Miért azoknak a könyveiből szedsz össze mindenféle csapot-papot, és miért
másnak a filozófiáját akarod elmondani, amikor látod, hogy úgyse megy neked?
A világon mindenki hülyének néz, és ez az, ami kiváltja belőled az öngyilkossági
szándékot. Mást mondok: a barátaimmal együtt azt üzenjük neked, a
legközelebbi alkalommal valóban csak mint primitívek mutatkozunk be, két
nagy, atyai pofonnal a közösség szeretetéből, és gondolom, még kettőt kiutalunk
neked, hogy észhez tudjál térni, mert a hülyeségedet már nem lehet lelőni, nem
fogja fel a golyót. A pofont viszont fölfogod te mint értelmi lény. Így utálod az
embereket, úgy utálod, nem érdekel a véleményük, mert köpsz rá egy nagyot, de
azért mégis megoperáltattad azt a kampós orrodat, ami olyan, mint egy tülök,
b… meg a jó nénikédet! Csak azért operáltattad meg, hogy az emberek, akiket
gyűlölsz és utálsz, ne nevezzenek kampósorrúnak. De ha volna filozófiád, és
egyéniség volnál, akkor ebből nem csináltál volna ügyet. Ha én vak volnék, hát
nem igyekeznék műszemet tetetni magamnak, hogy elismerjenek szépfiúnak.
Hiú vagy egy kicsit, viszont minden buzi ilyen, sajnos, én úgy ismerem a
navigációt, légy nyugodt. Hogy mi téged buzinak tartunk, ez a szöveg nem
mástól ered, egyedül a Zord Khántól, akit te olyan primitívnek nézel. Mivelhogy
én a szexuális élettel magasan tisztában vagyok, nem olyan magasan, mint te
azzal a húsz éveddel, amit a szobában eltöltöttél a pókhálós asztalok mellett, én
az életben tanultam, mi az, hogy szexuális élet, tudod, az éjszakában. Tíz év éjjel
és nappal az utcán meg az alvilágban meg a felsőbb tízezrek között, ahová
szeretnél bekerülni. Ott találkoztam ilyenfajta fickókkal, mint te vagy, de tudod,
ezeknek valóban, előbb-utóbb az a végük, hogy öngyilkosok lesznek, az egyik
felvágja az ereit, a másik kiugrik az emeletről, amit te már többször
megkíséreltél, és valószínű, hogy egyszer tényleg megkísérled. Bár sikerülne,
szívből örülnék neki! Te valóban egy olyan félénk-valami pali vagy, aki
önmagával sincs tisztában. Az egész lelkivilágodat felmértem az első pillanattól
kezdve, de most még jobban felmértem a filozófiádon keresztül. Minden össze
van kuszálódva benned, az összes érzelmi világ, és így nem is lehetsz költő, mert
érzelem nélkül, szép nélkül én még nem láttam költőt. Valamikor azt mondtad, a
romantikus élet felé hajlasz, de a romantikát nem tudod megtalálni önmagadban,
a sivatagban, emberek nélkül, akkor se, ha hosszú a hajuk, vagy rövid a hajuk,
mert a romantika úgy alakul ki, kérlek szépen, hogy valami lesz, valami van, egy
ház vagy egy szép, szűk utca, orgonák és egyebek, tehát ezt el is kellett ültetni. A
romantika, gondolom, így néz ki. Persze egész biztos más a véleményed róla,
hiszen te vagy a mindenek feletti filozófus!”
„Én nem tartom magamat zseninek, de elhatároztam, hogy írni fogok, és
megírom a filozófiámat. Nem olyan filozófiát, amit te szóban elmondasz
önmagadról. Amit papírra fektetek, azt mindenkor a pofád elé merem tolni, mert
az olyan értelmes szöveg lesz. Nem összevissza, ahogy te dumálsz. Nem fogom
azt megkívánni, amit te, hogy ez majd befusson, se tíz év múlva, se húsz év
múlva. Az a fontos, hogy megmaradjon közöttünk, és ha csak százan fogják
elolvasni és utána csak kétszázan, az a kétszáz érteni fogja. Még mást mondok
neked, azt, hogy én valóban rájöttem arra, többet kellene olvasnom, mint
amennyit eddig olvastam, és tanulni, de biztos vagyok benne, ha annyi könyvet
elolvasok, amennyit te elolvastál eddig, akkor se fogom mindegyiket a
magamévá tenni, minden egyes szavát azoknak a hülyéknek, akiket te hülyéknek
nézel. Én nem nézem hülyének, és épp ezért minden könyvből legalább három
lapot a magamévá teszek, mert biztos van benne három olyan lap, ami értékes, és
én is felhasználhatom, de akkor se ebből fog kiindulni a filozófiám, mint amit te
most összetákolsz. A te filozófiád úgy néz ki: elolvasol egy Dantét, elolvasol egy
Shakespeare-t. A kettőt magaddal szembeállítod, és közöttük vagy, mint egy
súlytalanságban levő tárgy. Ezek között lebegsz, de saját magad se tudod, hogy
melyik pontra szeretnél eljutni. Amikor beszélgetésre kerül a sor, lámpalázba
kerülsz, mert tulajdonképpen nem is foglalkozol ezzel a témával komolyan.
Neked az a fontos, hogy naponta ötször megmosd a fogadat, pedig hidd el, hogy
a kukacok ugyanúgy össze fogják furkálni a testedet, mint az enyémet, ezt is jó,
ha tudod előre, mindegy, hogy ledobod magad az emeletről, vagy pedig amúgy
halsz meg, esetleg magas jegenyefán. Valószínűleg így lesz. Nincs vége. És hogy
befejezésül még azt mondjam neked, megírom az élettörténetemet is úgy, mint
emlékiratot, és megírom a haverjaimét is, mind, egytől egyig. Még téged is
beleveszlek, hogy lásd, ez a primitív azért nem annyira primitív, hogy téged ne
mutasson be arról az oldalról, amilyen vagy, amit te nem tudsz felfedezni
magadban, én viszont felfedeztem benned. Látod, ehhez öt-hat ember kell és tíz.
Tízen keresztül alakul ki egynek a filozófiája veled szemben, aki meg tud érteni.
Én végeredményben megértettelek: tudom, hogy hülye vagy. Sajnos. Én annyira
nem haragszom rád, viszont a két pofontól nem térek el, ez mindenesetre be van
iktatva, és amit én egyszer megmondok, azt megmondom, tudod, nem úgy, mint
te, hogy egy év vagy valamennyi. Nálam huszonnégy óra alatt nyugszik a nap, és
huszonnégy óra alatt kel. A pofon ebbe belefér.”
„Más. Az, hogy a csövezésnek éltem, nekem arra is szükségem volt, és ha te is
csöveztél volna, most nem lennél ilyen hülye, mert egy lakásban nem lehet
bölcsességet tanulni. Az én látóköröm meg az érdeklődési köröm nem olyan
szűk, mint a tiéd, ami beszorul négy fal közé, tíz zongorabillentyű közé, amit
otthon ketyegtetsz, jóllehet nem foglalom össze a struktúráidat, ahogy te
összefoglalod. Engem ez nem érdekel. Ilyen struktúra meg olyan struktúra. Te se
mondanád, ha nem lett volna leírva már valahol. Ebben, látod, zseni vagy, hogy
kifacsard a dolgok nyakát. Ha olyan szűk lenne az érdeklődésem, miért álltam
volna szóba veled, te hülye? Nem néztem rajtad semmit, pedig volt, ami
megbotránkoztasson. Felvettél egy pulóvert, úgy néztél ki, mint egy
csimpánzmajom az állatkertben, amikor csüng a rácsokon. De újra visszatérek az
értelmes dolgokhoz, mert eltértünk egy kicsit a lebaszás témájára. Megérdemled
ugyan, és azt is megérdemelnéd, hogy minden áldott nap seggbe rúgjalak
háromszor-négyszer úgy, hogy arról az ormányodról, amit megoperáltattál, a bőr
lecsússzon az aranyeredre. Az én nézetem kiterjed az értelmi világra is, viszont
meghallgatom a primitívek elméletét is. Ha netán előbb hallgatnád meg ezt a
szöveget, légy szíves, keresd meg az alkalmat, hogy személyesen elbeszélgess
velem, ha egyáltalán van hozzá bátorságod. Lehet, hogy ezzel jóváteszel valamit,
és nem kapod meg a két pofont, de a két seggbe rúgástól nem maradhatsz el
semmilyen szinten. Az legalább olyan lesz, hogy a lábad a nyakadba csavarodik.
Az orrod helyett meg legközelebb az agyadat operáltasd meg, mert ma már
egész jók az agysebészeink, el vannak ismerve világszínvonalon. Lehet, hogy
betesznek neked egy birkaagyat, és akkor olyan hülye leszel, mint egy gyapjas
bárány, de még mindig jobban jársz, mert akkor legalább a szőr nő rajtad.
Búcsúzóul azt kívánom neked, hogy úgy járjál, mint az én gatyám márna:
madzagon szárad, mert beleélveztem: azt álmodtam, hogy nyalod a seggemet, és
az érdes nyelved lekopott simára. Gondolom, nem erőltetted meg magad,
ugyanis a színdarabod kábé így akar kinézni, hogy két meztelen ember fekszik
egymás mellett, aztán egymásra néznek, és kisülés következik. Gondolom, elég
ennyi neked, hogy ne aludjál egyedül az alatt az egy év alatt, amíg befutsz. De
inkább én futok be: jó szaros csizmákkal abba a nagy hülye pofádba!”
Valahányszor elment valaki a műhely széles ablaka előtt, belül, a falon is
végigment egy elmosódott árnyék, amely azonban nem botlott meg a falhoz
támasztott keretekben, lécekben és festékes bödönökben. Jónás vigyorogva
kevergetett valami ragasztót. Fehér port hintett bele, figyelte, hogy lepi be a
massza tetejét.
– Örülök, hogy bekukkantottál – mondta szokott pimasz hangsúlyával. –
Helyezd magad kényelembe.
Zord Khán nem szólt semmit, de egyetlen pillanatra sem tévesztette szem elől.
Összefont karral állt az ajtófélfa mellett.
Jónás sebesen kavarta a ragasztót, közben kapkodva á rezsó szélére rángatta az
edényt. Émelyítő csontszaga átütött a cigarettafüstön.
– Ilyenek vannak, a Pipás Pierre című költőnek csináltam egy agyagpipát, és
bevallom neked, nagyon boldog voltam, mert igazán örült neki. Olvastam egypár
versét, és közben elmesélte nekem a magnó heccet. Én is meghallgattam, na nem
az egészet, csak a végét, ahol kezdett érdekes lenni.
Zord Khán maga elé bámult.
– Á, maradj csak így! – mondta Jónás hirtelen. A ragasztóba mártotta ujja
hegyét, majd gyorsan az asztal lapjára nyomta, amely már összevissza volt
kenve mindenféle színes ragaccsal. Nagy szakértelemmel bámulta a két foltot.
Rövid habozás után húzott köztük egy vonalat.
– Rick egyszerűen olyan valaki, akire itt nincs szükség. A veszteséglistára
vagyunk kénytelenek írni, megszűnt, halott, eltemettük, és csak akkor vagyunk
hajlandók foglalkozni vele, ha valami nyomát látjuk, hogy megváltozik. Nem
annyiban, hogy mit tudom én, lemondok az összes hülyeségemről, de legalább
úgy élek, hogy saját magam is meg tudjam keresni azt, amire szükségem van,
mert végső soron azt csinálja, hogy ott van az a két hülye őse, gondolom,
dolgoznak, mint az állat, Rick pedig vakarja a tökét, meghúzza azt az egy nőt
vagy fiút, már nem tudom, amije van, ugye, utána elzavarja, és ír két oldalt, hogy
mennyire szar ez a világ.
Zord Khán megköszörülte a torkát.
– Állítom neked, hogy ezek miatt a krapekok miatt üldözik nálunk a
hosszúhajúakat – mondta. – Azt mondják, a hippizmus olyan eszme, ami
nemdolgozást jelent.
– Apám, ünnepélyesen lemondok a hippiségről!
– Pedig Nepálban is felépítették azt a falut, ahol lakni fognak, és nyilván
termelnek valamit, ha mást nem, akkor krumplit. Szegények, de önmaguknak
szegények. Miért másnak maradjanak szegények? Nézd, végeredményben azért
jöttem el hozzád, hogy kikérjem a véleményedet erről a témáról. Te hová
tartozol?
Jónás figyelmesen megnézte a ragasztófoltjait, majd egy kis port hintett rá az
előbbi zacskóból. A felesleget lefújta az asztalról, majd felé bökött az állával.
Zord Khán megnézte: a saját arcát látta, mintha hóba taposták volna a vonásait.
– Ér annyit, mint egy rendőrségi flepni! – röhögött Jónás.
Alacsony, szemüveges emberke kopogott a nyitott ajtón. Vajszínű tropikál
öltönyéhez pedáns nyakkendőt kötött.
– Szabad bejönni? – kérdezte olyan fakó hangon, mintha már rég meghalt volna,
és csak a hangja meg a tropikál öltönye maradt volna ezen a világon. – Dr.
Almássynét keresem…
– Mindjárt gondoltam – felelte Jónás. Ragacsos kezével előzékenyen egy
hasonlóan ragacsos, háromlábú székre mutatott, melyen munka közben szokott
ülni.
A szemüveges emberke udvariasan mosolygott a fél szájával. Jónás elbűvölve
bámulta: valószínűleg idegzsábája volt, mert jobb kezén is begörbítve tartotta
három ujját.
– Ő nincs itt, sajnos. Én vagyok itt, uram, és a barátom, Zord Khán úr. Dr.
Almássyné háromkor el szokott menni – körülnézett, majd titokzatos arcai
hozzátette: – Van, amikor már kettőkor is!
– Igen… – hebegte a kicsi ijedten.
Néhány másodperc csend lett. Úgy maradtak, egymás felé hajolva. Jónás vad
arckifejezésére lassan mosoly olvadt. A kicsi udvariasan vele húzta a fél száját.
– Hát akkor…
– Kérem tisztelettel?
– Akkor, sajnos…
– Sajnos… – bólintott Jónás. Melegen megrázta a kicsi kezét. – Isten önnel,
uram! Örülök, hogy láttam!
A kicsi fordultában észrevette Jónás kerámiáját, amit alig félórája rakott a polcra.
Egyszerű, fekete váza volt, oldalán szabálytalan, fehér mozaikból kirakott lusta
kígyó, amelynek azonban virágból volt a feje.
– Igazán kedves! – mondta. – Anyámnak sok ilyen öö… dísztárgya volt, de
negyvenhétben eladta valamennyit. – Idegesen felnevetett. – Csak ötvenkettőben
kapta meg a nyugdíját, két év hiányzott a jogfolytonossághoz…
– A jogfolytonossághoz… – bólogatott Jónás.
– Mellesleg mibe kerül ez a…
– Elveheti – mondta Jónás hajlongva.
A kicsi elpirult.
– Azazhogy öö… egyelőre csak meg szerettem volna beszélni dr.
Almássynéval… illetve tanácsot szerettem volna kérni tőle, ugyanis a
menyasszonyom éppen öö…
Jónás levette a vázát a polcról, és a kicsi kezébe nyomta. Az meghökkent.
Szemüvege furcsán csillogott a hátulról beragyogó fényben.
– Az öné! – mondta Jónás fenyegetően.
– Igenis – hebegte. – Akkor majd holnap…
Jónás az asztalon álló szódásüveg alá lökött egy poharat. Amíg nyomta, a kicsit
figyelte: lassan kihátrált a műhelyből, de még az utcáról is befelé nézett. Végül
meglökte egy járókelő, mire ijedten a váza után kapott. Jónás teli torokból
felröhögött. Állát a plafonra emelte, veszettül rázta a haját. Megitta a szódát, de
közben is röhögött, így cigányútra ment, rémesen köhögni kezdett, leguggolt, és
kínlódva ugrált körbe, mint egy béka. Aztán újra telespriccelte a poharát, de
elrévedt közben, mellé is eresztett jócskán.
– Apa – mondta hirtelen megváltozott hangon. – Rájöttem, hogy bizonyos
mértékig én is nagyravágyó vagyok. Nagyon hízelgett nekem, hogy
megkérdezted, mi a véleményem. Ha engem ezért le kell köpni, akkor leülök ide
középre, menjetek el szép sorban, és köpjetek le. Hősiesen el fogom viselni,
utána kérek majd egy törülközőt, megtörülközöm, visszaülök ide, és folytatjuk
az eszmecserét. De a hippizmust se veszem komolyan. Csupán egy eszköz, és
nem túl célravezető eszköz. A hippi végső soron visszavonul a világtól. Én
benne élek a világban. Azt mondja, nem erőszakoskodom, ha nekem rohan egy
katona szuronnyal, akkor beletűzök egy virágot a puskacsőbe, ami jó ötlet, mert
lehet, hogy a katona úgy meghökken, hogy elejti a puskát. Én is adnék neki, de
ha ezek után is pofon vág, vagy felém döf, tartok tőle, olyant kapna tőlem
visszakézből, hogy magával ragadná a NATO-t, vagy beesne a főhadiszállásra,
és azt mondaná, pardon, uraim, találkoztam egy őrült hippivel, akinek meg
akartam magyarázni, hogy legfőbb érték az ember. Ennek következtében kicsit
kék az orcám.
Zord Khán komolyan bámulta képmását az asztalon.
– Végül is mit akarsz csinálni? – kérdezte.
– Ugyanezt, apa, és ehhez nekem nem kell senki.
Tökéletesen elég vagyok egyedül. Bármikor szívesen veletek megyek bárhová,
szívesen nektek adom mindenemet, de másoknak is ugyanolyan szívesen
odaadom, ha úgy gondolom, hogy örül neki az illető.
Hallgattak.
– Menjünk – mondta Jónás. Sóhajtva felállt. Félig leeresztett szemhéjjal,
görnyedt vállal indult a kijárat felé. Zord Khán szótlanul követte. Abban a
pillanatban úgy érezte, hogy gyűlöli. Jobban gyűlölte, mint egy idegent gyűlölt
volna.
Jónás tudott róla, de továbbra is megmaradt álrévületében. Haszontalan, apró
mozdulatokkal leakasztotta a keresztpántot, zihálva lecibálta a redőnyt. Kétszer
is pihenőt tartott közben. Zord Khán azért sem segített neki: azt a magas,
görnyedt alakot figyelte, aki a szemközti kapualj árnyékába húzódott. Jónás,
fáradt oldalpillantással, de a tolvaj figyelmességével követte pillantását, majd
óriási dörrenéssel felrakta a pántot, és cipője orrával teljesen indokolatlanul
kétszer belerúgott a redőnybe. Mire végzett, az alak előlépett a kapu alól:
Zágonyi volt.
Jónás élvezettel Zord Khánba karolt, és tüntetően lassú, ünnepélyes lépésekkel
megindult a Petőfi Sándor utca felé. A néma ablakok okosan néztek le rájuk.
– Ne imbolyogj, kérlek – mondta enerváltan. – Így nem tud célozni, és lehet,
hogy téged lő hátba.
Zord Khán a bicegő lépéseket hallgatta mögöttük. Nem állta meg, hátranézett:
Zágonyi, bal kezében lapos aktatáskával, kínosan nyargalt mögöttük. Ujjai közt
meggyújtatlan cigarettát tartott: idegesen integetett vele, mint aki legyet hesseget
a kabátjáról.
– Mit látsz, kérlek tisztelettel? – kérdezte Jónás. Előkelőn dobolt a karján.
– Jön.
– És még, kérlek tisztelettel?
– Integet, hogy álljunk meg.
Jónás elgondolkozva bámulta a szembejövő, nagydarab, birkózó formájú férfit,
aki csöppnyi kislányt vonszolt maga után. A lehető legmélyebbre eresztette a
vállát, mégse érte el a kis kezet, ezért időnként a jobb térdét is megrogyasztotta,
mintha csasztuskát járt volna valami hallhatatlan zene ütemére. A kislány
komoly arccal próbált keresztülnézni egy sárga szívószálon, de nem sikerült
neki.
– Kérem! – mondta idegesen az öreg a hátuk mögött. Jónás a füle botját se
billegette rá, erre megérintette a vállát. A birkózó meg a kislány éppen akkor
értek melléjük.
– Egyszem szívem! – rikoltotta Jónás. – A jövő BB-je! Nézd ezt a szemet, mit
szólsz hozzá, szívkirály?
Zord Khán cigarettát dugott a szájába. A birkózó ferde orrát nézte, melynek
közvetlenül a tövéből két golyószem mosolygott le rájuk a magasból. Orra
mellett fényes patakban folyt az izzadság, mintha sírt volna.
– Kérem! – hebegte az öreg. Jónás magasra emelt orral, lassan hátranézett, úgy,
hogy először a vállába kapaszkodó kézre pillantott.
– Á, Zágonyi úv! – mondta szívélyesen.
– Böböbö! – utánozta a kislány. Kidugta rájuk a nyelvét. Aztán észrevett egy
kutyát a túlsó oldalon, és egyszerre elfelejtkezett mindenről. A birkózó
udvariasan fintorgott, átment a kutyához. Hárman maradták a gondjaikkal.
– Kérem – mondja az öreg kínos udvariassággal.
– Szíveskedjék velem jönni egy fél órára!
Egy hanggal se akart többet mondani, mint amennyit kellett.
– Hová, kérem tisztelettel? – Jónás előkelőn köhentett, összeszorított ujjait a
szája elé emelte.
– Balogh úr – mondta az öreg remegő hangon. – Azt hiszem, beszélnünk kell
egymással… négyszemközt!
– Ezt az uvat, ugye, nem óhajtja lelőni, kévém tisztelettel? – bökött Jónás Zord
Khánra. – Veled később óhajt végezni – mondta, meg se várva a választ –,
nyugodtan mavadhatsz, kévlek tisztelettel öö… biztonságban vagy! Ha
időközben öö… meggondolná magát, Zágonyi úv, szíveskedjék jelezni öö…
hogy a fegyverét óhajtja használni! – szemét hosszan lehunyva várta Zágonyi
válaszát. Az öreg nyelt egyet: úgy kapaszkodott a nyugalmába, mint macska a
fakéregbe.
– Kérem, ha nincs ellenére…
– Nincs, dehogy!
– … ihatnánk egy kávét a…
– Pompás! Zovd Khán úv, ha nincs ellenedve, elfogadjuk Zágonyi úv
meghívását!
Árnyékuk két lépéssel előttük járt: egymásba csúsztak, mint a fényképezőgép
pillanatzárának nyelvei, aztán sötét foltot vetettek a presszó Lián feliratú, kék
üvegére.
Az öreg három kávét rendelt. Kínosan igyekezett elhelyezni rossz lábát a támla
nélküli székek tömege között. Jónás előzékenyen segített neki, de mintegy
véletlenül, inkább elé dobálta a székeket. Végül a kis asztalka háromszögletű
intarziája fölé hajolt: csodálkozva megkaparta, egy pillanatra kiesett a
szerepéből.
Az öreg bepárásodott szemüvegét törülgette nagy, keményre vasalt
zsebkendőjével.
– Nagyon sajnálom, hogy nem kerülhetett sor előbb erre a… megbeszélésre.
– Ööö… hol is tavtottunk, kévem tisztelettel?…
Jónás lapos arcára pimasz vigyor feszült. Az öreg kapkodva feltette a
szemüvegét, de közben akkorát rúgott az egyik széken, hogy mind a két
felszolgálónő odanézett.
– Pardon – mondta idegesen. – Arról van szó, kérem, hogy Gabriella… –
megakadt, olyan arccal bámult Jónásra, mint a késdobáló, aki az első dobás után
veszi észre, hogy elfelejtette kitenni a céltáblát.
– Hallgatom, kévem tisztelettel – mondta Jónás udvariasan. – Hogy a kedves
lánya, izé… hogy is hívják?…
– A lányom munkahelyéről, kérem… kiküldtek egy figyelmeztetést, hogy…
Elnézést, nem venné le a könyökét a…
– Bocsánat! – mondta Jónás előzékenyen. Kikapta könyöke alól az öreg táskáját,
balra csúsztatta, és most a másik könyökével nehezedett rá. – Hogy beszélje meg
vele a…?
– Több ízben látták, kérem, önnel, egyszer az ügetőn, egy hangoskodó banda
közepén, és kérem…
Jónás megpiszkálta körmével a fogát.
– Nézze, nekem mindegy, angina pectorisom van, a második roham után vagyok,
de ha magában csak egy szikra jó érzés van, nem teszi tönkre a kislányom
jövőjét! Bizonyára tudja… feltételezem, hogy megbeszélték… szeptemberben
felvételizik a Főiskolára, és ha nem támogatják a munkahelyen… Én megértem
az önök…
A kiszolgálónő eléjük vágott három kávét. Jónás azonnal kiragadta az egyiket,
beledobált három cukrot.
– Te kesevűen iszod, ugye? – kérdezte utólag Zord Khántól. – Akkov hát
szevencsém van. Igen? Megévti a mi micsodánkat?
– Az önök elveit – felelt az öreg sápadtan. Kétségbeesetten maga elé nézett az
asztalra. – Nagyon kérem – mondta halkan.
– Hogyne! – Jónás nyitott szájjal elropogtatta az öreg egyik cukrát. – Mive kév,
ha szabad kévdeznem?
– Hagyja békén a lányomat! – tagolta az öreg. Jónás buzgón kavargatta a kávét,
majd egyetlen hörpintéssel kiitta, és leplezetlen sóvárgással bámulta a másik
kettőt.
– Tevmészetesen! – az öreg cigarettáját bámulta, amit még mindig az ujjai közt
szorongatott. Kapkodva megkínálta.
– Covvina? Imádjuk a Covvinát, köszönöm, csak Zovd Khán úv után! – lötyögő
nadrágja zsebéből kihalászott egy csorba gyufásskatulyát, és boszorkányos
ügyességgel tüzet adott mind a kettőjüknek. Az első szívás után két finomat
köhentett, és élvezettel hátradőlt, mert elfelejtette, hogy nincs támlája a széknek.
Lába felbillent, nagyot rúgott az asztalba. A felszolgálónő dühösen mondott
valamit a másiknak, aki a presszógép melleit állt.

\
– Bocsánat – vihogott Jónás. – Semmi baj, kévem tisztelettel! Hol is tavtottunk,
ja, a kislányánál – hirtelen elkomolyodott, töprengő arcot vágott. – Egyetlen
pvobléma van csak – mondta gondterhelten.
Az öreg mereven közelebb hajolt.
– Mennyit kér?
– Hogy én békén hagyom a kislányát, de ő nem hagy békén engem! – hangosan
felröhögött. A felszolgálónő levágott egy poharat a pultra. Az öreg könyörögve
Zord Khán felé fordult, aki egész idő alatt a poharát nézte mozdulatlanul.
– Úgy vettem észre, ön a ga… társaság vezére. …Beszéljen a barátjával! –
vizenyős szemétől ismét párás lett a szemüveg. – Ön befolyással van a társaság
tagjaira!
Zord Khán arca meg se rezzent.
– Kérem, megteszi?
– Tedd meg neki! – röhögött Jónás. Ide-oda hintázott a széken.
– Kérem, fiatalember! – mondta erre dühösen a felszolgálónő, de a másik
megfogta a karját: egy rendőr lépett be az ajtón. Jónás hirtelen támadt
érdeklődéssel nézegette ismét az intarziát. A kiszolgálónő diadalmasan melléjük
sétált, és kiöntötte a hamutálat a szomszéd asztalon. A hamuszemcsék még akkor
is a levegőben remegtek, amikor visszament a pulthoz. Zsebes köténye alján úgy
cipelte a domború kis pénzhalmot, mint kenguru a kölykét, amely nem meri
kidugni a fejét. A rendőr csak gyufát vett, aztán kiment.
Az öreg némán bámulta az asztalt. Nem nyúlt a kávéhoz.
– Fizetek – mondta végül a nőnek. Amikor felálltak, Jónás felhajtotta az öreg
kávéját. Vigyorgott.

Patkány
– Ahogy vissza tudok emlékezni, muterom itt lakott Pesten, azt hiszem, a
Mester utcában, de azt is mondta, hogy a Drégely utcában. Úgy emlékszem,
testvéreim is voltak. Azt tudom, hogy egy húgom van, de többen is voltunk.
Hogy hová tűntek azok, nem tudom. Lényegében nem is emlékszem rá, mit
csináltam akkor, onnét kezdek egy kicsit emlékezni, amikor Veszprémbe
kerültem, állítólag valami rokonhoz. Ott jártam elsőbe. Egy malom volt ott, és a
házigazda betette a sütőbe a kis kacsákat, de nyitva hagyta a gázt, és elégtek a
kacsák… Valami patak meg a Séd is ott van, fürödni lehetett nyáron. Nem
tudom, hogy kerültem megint ide vissza. Állítólag muterom megbetegedett, és
engem intézetbe vittek. Abban biztos vagyok, hogy nem egyedül vittek be,
hanem még egy testvéremet. Arra is emlékszem, hogy az öreganyám kísért el
bennünket.
– Régi, nagyon régi épület az. Tanulni nem kellett. Olyan kis hülyeségekre
emlékszem, hogy lent aludtam, az emeleten meg olyanok laktak, akik
bevécéztek, és a plafon tiszta sárga volt. Minden csütörtökön megnyírtak
bennünket. Egyszer kijöttek Kanizsáról, az átmenetiből, az igazgató meg még
valaki, hogy kellene nekik két olyan gyerek, akiket ki tudnak adni
nevelőszülőkhöz. Én voltam az egyik. Levittek Novára, egy öregasszonyhoz.
Teheneket kellett volna őrizni. Kérdezték, megfelel-e? Nem is tudom, valahogy
tiltakoztam, és akkor elvittek onnan. Hét-nyolc éves lehettem.
– Három napig Kanizsán tartottak, az átmenetiben, onnét kitettek
Pusztamogyoródra, nevelőszülőkhöz. Ott jártam ki a másodikat, harmadikat,
negyediket. Elmentem az iskolába, megjöttem, kihajtottam a teheneket,
vigyáztam rájuk, este hazahajtottam, elvittem a tejet a csarnokba, ez ment napról
napra. Voltak haverjaim, és volt egy lány is, az első szerelmem. Együtt jártunk
iskolába. Beleestem egyből. Mindig együtt voltunk. Mátyás Máriának hívták,
milyen szép neve volt, a haja szőke, nagyon komáltam. Almát loptunk, szőlőt
szüreteltünk, segítettünk, de mindent együtt. Nem is olyan szerelemféle volt,
inkább barátság.
– Untam ott magamat. Tanulni szerettem volna, nagyon. Amikor törődtem vele,
ment is, sajnos, azóta sokat felejtettem. A történelmet meg a földrajzot szerettem
a legjobban. Nevelőszüleimnek volt egy lányuk, most huszonhárom éves
asszony. Ő nagyon szeretett engem. Teri néni és Pista bácsi nem. Lényegében
azért tartottak ott, mert pénzt kaptak az intézetből. Nem tudom pontosan, semmi
papírom nem került elő.
– Nem volt időm tanulni, aztán megmakacsoltam magamat, én világéletemben
makacs voltam, most is az vagyok, ez a legnagyobb hibám. Elhatároztam, hogy
elmegyek onnan, nem csinálom azt, amit ők mondanak. Magam se tudom, hová
akartam menni, csak el onnét. Mindig az erdőt jártam egyedül, csatangoltam.
Lányuknak, az Ibinek elmondtam mindent, de hát mikor volt az is otthon?
Pécsen dolgozott, évenként egyszer-kétszer jött haza.
– Egyszer aztán írtam egy levelet a muteromnak, már nem tudom, milyen címre,
ebben is az Ibi segített, ő is diktálta lényegében. Választ kaptam, hogy meg fog
keresni, csomagot küld nekem, mit tudom én, milyen ruhákat. Gondolom,
tényleg ezt akarta csinálni, de nem lett belőle semmi.
– Pista bácsiék nagyon mondták, hogy ki fognak taníttatni. Ipari rajzoló
szerettem volna lenni. Kimenni mit tudom én, hová, lerajzolni egy házat vagy
romházat, ez ilyen, az olyan. Szerettem rajzolni, most is szeretek, bár nem
nagyon megy már, de akkor minden füzetem tele volt lakásokkal és hasonlókkal.
Ők úgy bele is egyeztek, csak hát volt az a tehén, és arra kellett vigyázni.
Kimentem vele jó két kilométerre, fel a hegyre, ha sár volt, ha esett, persze jöttek
a többiek is, fociztunk, néztük az őzeket, a tehén meg mindig elveszett. Volt úgy,
hogy két napig nem találták, és ilyenkor véresre vertek nadrágszíjjal. Aztán
lassan ezt is megszoktam. Olyankor elmentem, hetekig nem láttak. Csináltam a
fára magamnak egy fészekfélét, ott laktam. Megtalált egy öreg néni, az nagyon
megértett, hozott néha kaját, de gondolom, ők is megsokallták, hogy mindig
kiszúrok velük, mert ahol tudtam, kiszúrtam velük, pedig bizonyos mértékben
bírtam is őket, amíg rá nem jöttem, hogy mi van. Hogy egy nagy szemétláda az
egész. Nem mintha valami sokat kaptak volna értem, olyan három-négyszáz
forintot, de falun mindig annyit főznek, hogy bőségesen marad. Mindegy volt
nekik, ha ettem egy keveset, vagy nem ettem.
– A szerelem is kezdett szétmenni negyedikben. A lány muterja magyarázta
egyszer a nevelőszüleimnek, erre örök életemben emlékezni fogok, hogy ő nem
adja a lányát egy lelencgyerekhez. Semmi jövője nem lenne. Nem is
találkoztunk már, csak a suliban, de akkor megint megmakacsoltam magam, és
állandóan mentem hozzá. Rossz voltam az iskolában is, ezért ültettek mellé,
hogy majd megjavít. Megsokallták ezt a nevelőszülők. Volt egy körzeti
megbízott, valami Lujza néni, aki felügyelt ránk. Mindig kérdezte, van-e
panaszunk? Jobban mondva, nem is tőlünk kérdezte, hanem a nevelőszülőktől.
Érdeke volt, kapott egy tyúkot vagy libát. Annak is panaszkodtak, hogy milyen
vagyok, egyáltalán nem szeretem őket, meg minden. Kijött az igazgató, úgy,
ahogy voltam, beraktak egy kocsiba. Intézetbe vittek Zalacsányra. Itt kezdődik
az intézeti életem, itt jártam ötödik, hatodik, hetedik és nyolcadik osztályba.
– Na, ott aztán próbálták belém verni az erkölcsöt, hogy mondjak valamit.
Beleegyeztem, mert mit tudtam volna csinálni? Volt két srác, ők se ismerték a
szüleiket, és mi valahogy másképp gondolkoztunk, mint a többiek. Négytől
kilencig tanulni kellett, egész délelőtt suliban voltunk, nem maradt semmi
szabad időnk. Akkor is dolgoztunk. Hát mi nem mentünk be tanulni, kiszöktünk,
és csináltunk egy bunkert. Leástunk három méter mélyre, csak kötéllel lehetett
leereszkedni. Szereztünk bele kályhát, és odahordtuk a cuccokat, gyümölcsöt
meg mindent. Bort csináltunk: a lopott szőlőt kicsavartuk zsebkendőben,
befőttesüvegbe tettük. Kétujjnyitól berúgtunk, hangoskodtunk. Mindent
csináltunk mi ott. A téeszelnök háza virágoskertben állt. Csak azért kiszöktünk,
hogy az egészet levagdossuk, kitépjük. Na és a házrombolás… Azt hiszem, ezt
itt Pesten is tudják a rendőrségen meg mindenhol, kísérni fog, amíg élek. Három
nap múlva lettem volna tizennégy éves.
– Egy kis fenyveserdőben állt egy villa. Két öreg csaj lakott benne, de
kiköltöztek valami miatt. Beszélték, hogy régi német cuccok vannak ott, óra,
újságok, ruhák. Olyan kis hülyeségből kezdődött az egész: leültünk egy helyre,
orvosságosüvegeket találtunk. Priku, az egyik srác, fogott egy üveget, és bedobta
vele az ablakot. Mi ezt valami nagynak tartottuk. Mi is dobáltunk. Először
minden ablakot kidobtunk, aztán téglával az egész rámát beszakítottuk, az
ajtókat is, de még ez se volt elég, mindenhogyan be akartunk jutni a pincébe,
mert fent semmit nem találtunk. Azon meg egy nagy tölgyfa ajtó volt, lakattal.
Fogtunk egy gerendát, amit hárman alig bírtunk el, neki! Előre-hátra, hórukk a
lakatnak, de mire letört, nem mozdult az ajtó. Nézegettük, mi van ezzel, hát az
egész szoba leszakadt. Bemásztunk, de nem találtunk mást, csak egy nagy
agyagkorsót, a korsóban benzint. Felvittük, meggyújtottuk. Égett az egész, égett
a plafon, minden. Megijedtünk, persze, oltottuk. Valahogy sikerült. Nem is
tudom, mi volt bennünk, felmentünk a tetőre, leszórtuk a cserepeket,
beszakítottuk a plafont, úgyhogy teljesen leromboltuk azt a házat. Vizet akartunk
inni a kútból, nem volt vödör, erre szétszedtük a kutat is, bedobáltuk a részeit a
lyukba, deszkákkal letakartuk, füvet téptünk rá, eligazítottuk, mintha gyep lenne.
Majd talán beleesik valaki.
– Egyszer csak kihívnak bennünket. Rigó, Priku, Domján, jöjjenek ki. Mindig
sorakozni kellett, ez volt az átkom. Kiállítottak a sorból, több rendőr volt ott,
nyomozó, mit tudom én, milyen titkárnők, és a végén kisült, hogy a Priku árulta
el az egészet. Összevesztünk, verekedtünk, ezért.
– Több napig kihallgatások, mindent jegyzőkönyveztek. Olyan
összeesküvésszerűen megállapodtunk, hogy mi pedig nem írjuk alá, még ha
agyonütnek, akkor sem. Priku aláírta. Az igazgatónak meg az volt a mániája,
hogy mindenkit a villanykapcsolóra akart felakasztani. Ez a Domján elég erős
gyerek, úgy fejbe vágta az igazgatót, hogy elesett, na, aztán ők ketten tárgyalásra
mentek, én megúsztam, mert nem voltam még tizennégy éves.
– Egyszer, amikor hetedikes voltam, behívtak az igazgatóhoz, azt mondja, te
Feri, írt az anyád, hogy ki akar venni az intézetből, megszűnik az állami
gondozásod, onnét kezdődik a dolog, ha te beleegyezel. Adok rá egy napot,
gondolkozzál rajta. Bennem már megvolt akkor, hogy nem megyek el, mert arra
gondoltam, ha muteromnak eddig nem volt semmi gondja rám, még egy levelet
se volt képes írni, akkor most gondolja, egy év múlva elvégzem az iskolát, tudok
dolgozni, keresni neki… Valahogy ez volt bennem. Meg is mondtam, nem
gondolkozom rajta semmit, nem akarom, hogy megszűnjön a gondozásom.
– Csináltuk tovább a gyerekes csínyeket, de akkor is bennem volt, hogy tanuljak.
Jeles voltam, kitűnő, aztán megint elkeseredtem. Hetedikben, amikor ezt a
házrombolást csináltuk, mindenki ránk szállt. Akkor először három egész egy
lettem. De hogy. Bemegyek a suliba, igazgatónő volt. Előrángattak hármunkat,
összehívták az egész iskolát, bennünket eléjük állítottak, nézzétek meg az iskola
díszpéldányait, ilyenekből lesznek a betörők, tolvajok, gyilkosok, a társadalom
szemetje. Mindent mondtak ránk. Akkor már szégyelltük a dolgot, kezdtünk
gondolkozni, hogy miért is csináltuk. Pirultunk a lányok előtt, több volt a lány,
mint a fiú. A magyartanár is megpofozott, éppen magyaróránk volt. Kihívott
felelni. Tudtam az anyagot, a magyart megint bírtam, ötös voltam mindig.
Elmondtam neki, azt mondja, jól van. Nem is figyeltem, mit ír be, a mellettem
ülő srác nézte meg az ellenőrzőmben, azt mondja, hogyhogy egyest kaptál?
Kikeltem magamból, elkezdtem káromkodni, miért adott egyest? Erre még
egyszer megpofozott, és magatartásból is beírt egy fát. Mutassam meg az
igazgatónak és az osztályfőnöknek. Azok is jól megpofoztak. Két egyes meg a
beírás, szünetben megmondta az osztályfőnökömnek, az adott egy
osztályfőnökit, bevittek az irodába. Nem elég, hogy ilyen disznóságokat
csinálok, még az iskolában is folytatom, nekem nem lehet parancsolni, majd
elküldenek a javítóba, mondom, kit érdekel? Odanyújtotta az osztályfőnök az
ellenőrzőt, már benne volt az osztályfőnöki. Nem akartam megfogni, leesett. Azt
mondja, vedd fel. Megint megmakacsoltam magam, dehogy veszem, csinálj amit
akarsz. Letegeztem, nem is tudom, hogy volt hozzá merszem. Felvette, a
zsebembe nyomta, erre kivettem és széttéptem. Kaptam egy igazgatóit, és
mindenből meghúztak aznap, még tornából is. Szépen néztem ki, mentem haza a
hat egyessel, az osztályfőnökivel meg az igazgatóival. Új ellenőrzőt adtak,
beírták az egészet. Év végén kettes volt a magatartásom.
– Volt több csajom, de egy se értett meg. Tartózkodtak tőlünk, gondolom, otthon
is bemesélték nekik, hogy mi azért kerültünk intézetbe, mert loptunk, meg mit
tudom én. Nem nagyon mertek beszélni velünk. Egy osztálytársammal voltam
jóba életemben először, tizenhárom éves koromban. Ő volt az első nőm.
Valamennyire megértett. Nem nagyon kaptam kimenőt, mert büntettek. Az
osztályfőnököm is nő volt, az intézeti igazgató felesége. Csapágyat raktunk a
lábtörlője alá, és amikor hazament, leesett a lépcsőről, agyrázkódást kapott,
eltörött a keze. Azt is megtudták. Egyre jobb hírem lett, és örökké be voltam
zárva, de nem is éreztem magam jól odakint. Egyenruhánk volt, pecséttel; akárki
meglátott az utcán, mindjárt mondta a csajok szüleinek, elverték őket is, engem
is néha. Mennyit kaptam én… Végül már nem is fájt, ha ütöttek.
– Addigra valahogy kiábrándultam a rajzolásból, nem volt hozzá kedvem,
rádiószerelő akartam lenni. Nyolcadik után jelentkeztem a technikumba. Négy
hat voltam, gondoltam, csak felvesznek, tudok én tanulni, ha akarok. Fehérváron
volt a felvételim. Nem beképzeltségből mondom, de kitűnő voltam, szóbelin is
mondták, hogy én voltam a legjobb. Nem tudom, hogy történt, gondolom, a
házrombolás meg a többi balhé játszott közre, de nem mehettem oda. Befejeztem
a nyolcadikat, és nyolcadik után kirúgják az embert a kóterból. Nem volt más
hely, Kanizsára tettek, a gimnáziumba.
– Na, ott megint a kollégiumban laktam, akkor már jobban is gondolkoztam, és
szabadon akartam élni, nem úgy, hogy naponta hússzor van sorakozó, mindent
percre beosztanak, most ezt csináld, most azt. Még az elsőt elviseltem, de nem
tanultam semmit, könyveim se voltak, eladtam őket. Hármas lettem. Aztán
elkezdtem linkeskedni. Kezdett divatba jönni a nagy haj Kanizsán, én is
növesztettem, mi volt azért is…
– Általában fél kettőig voltam suliban, és fél négyig volt kimenő, de közben meg
is kellett ebédelni. Kimaradtam tízig, elmentem a kertmoziba, ide-oda Kezdett
bántani, hogy egy hónapban egyszer mindenki hazamehetett. Hárman voltunk
állami gondozottak, de azok is hazamentek. Egyedül maradtam ott. Kapták a
csomagokat, én nem kaptam semmit. Annyira elfogott akkor az egyedüllét.
Elkezdtem linkeskedni. Az egyik osztálytársam szepetneki volt, ez Kanizsától
hat kilométerre van, kijártam hozzá, jómódban éltek a szülei. Szepetneken lett
egy csajom. Volt úgy, hogy három-négy napig ott maradtam, a klubszobában
aludtam. Bementem az ablakon, olyan törzshely lett. Amikor visszamentem,
soha nem tudtam igazolni, hol voltam, az igazgató többször írt az intézetbe, hogy
nem bírnak velem. Félév felé már egyáltalán nem mentem suliba. Csak orosz
könyvem volt, mert a könyvekért be kellett volna mennem az intézetbe. Fél évig
oda se néztem, pedig kaptunk azért valami ruhát, inget, ilyen apró kockás
öltönyt. Jaj, de utáltam! Kölcsön nadrágokban jártam, amit a srácoktól kértem.
Azért már nagyobbnak képzeltem magamat.
– Félévkor azt mondta az igazgató, nem is törődik velem, majd a szünetben
csinálnak valamit, és akkor úgy hirtelen eszembe jutott, hogy a muterom ki akart
venni az intézetből. Mondom az igazgatónak, el akarok utazni hozzá, adja meg a
címét, de sürgősen. Megkaptam. Kenderesen lakott, az Alföldön. Kaptam egy
jegyet, csak odautazásra. Összeszedtem a táskámba egy-két inget, és elindultam.
Mentem, utaztam. Elaludtam a vonaton, Debrecenben szálltam le, akkor
visszalógtam, megálltam a kocsi közepén, lestem, mikor jön a kalauz.
Megindultam vele szemben. Amikor szólt, hogy mutassam a jegyet, kérem, a
másik már kezelte. Valahogy visszajutottam Kenderesre.
– Őszinte leszek, ezt senki nem tudja a világon, csak én. Mindegy, belekezdtem.
Mentem az utcán, elég nagy falu. Úgy dilemmáztam magamban, mondom, van
itt tévé, csak összeszedte magát a muterom. Kérdeztem, merre lakik a Rácz
Jánosné? Mert megint férjhez ment, negyedszer vagy ötödször, nem tudom.
Egyből olyan megvetően néztek rám, nem tudtam, miért. Mutatta a srác, hogy
arra. Menjek ki, az utca végén van egy kis negyed, ott lakik, de nem mondta
meg, hogy milyen negyed az. Megindultam, és eljutottam egy cigánytelepülésre.
– Nem azért, hogy védjem őket, cigányok voltak, magyarok is, de főleg
cigányok. Lényegében nem is voltak olyan putrik, vagy mit tudom én, kis házak
voltak, egy szoba-konyha. Bekopogtam egy helyre, éppen oda, ahol a muter
negyedik férjének a szülei laktak. Kérdezem, ismerik-e, mindjárt mondták,
hogyne, a mi fiunk. Mondom, tulajdonképpen nem is őt keresem, hanem a
feleségét. Nem mondtam meg, hogy a muterom. Ja, azt mondja, a Zsuzsi!
Mindjárt hívjuk. Én meg már nem bírtam tovább, megmondtam, hogy ő az
anyám, és eljöttem megnézni. Igazán rendesek voltak, nem azért, mert nekiálltak
sírni. Nem is tudták, hogy vagyok a világon.
– Jött a muterom. Volt egy fényképem róla, nem tudom, honnét került hozzám,
úgyhogy én megismertem, de nem mondtam neki, hogy anyám, nem is tudom,
miért, talán azért, mert nem is tudtam szólni hozzá. Mit tudom én, milyen érzés
volt. Bejön az ajtón, mondja neki az öreg csaj, nem ismered meg? Nem tudod, ki
ez a fiatalember? Nem. azt mondja, ki ez? Kit tetszik keresni, mondja. Akkor
nagyobb volt a hajam, mint most, gondolom, meg is ijedt tőlem egy kicsit. Kit
tetszik keresni… Azt hiszem, magát, de az öreg csaj elszólta magát, hát nem
ismered meg a fiadat? Te lennél a fiam? Hát akkor gyere be, majd
elbeszélgetünk.
– Nem kívántam tőle, hogy sírjon, de azért egy könny kijöhetett volna a
szeméből. Ez még semmi. Bemegyek, ott van egy kislány. Azt mondja, ez a
húgod. Mindjárt jövök, hozok fát, ülj le. Leülök, várok, nézegetem a húgomat.
Tiszta kosz volt, szakadt rongyokban. Nyolcéves lehetett. Kérdezem tőle, hát itt
laktok, meg minden. Meg voltam döbbenve, nem kéregető cigányok, rendesen
dolgoztak, de mégis. Becsülöm is azt a hapsit. Jó, nagyon emberi. A húgom nem
az övé, egy másiké, de az a pali ugyanúgy szereti, mintha a sajátja lenne.
– Ebben a farmerban voltam, de mégse akartam odaültetni az ölembe, mondom,
hátha tetves. Féltem tőle. Nem éppen tőle, az egész környezettől. Bejön
muterom, rám támad, mi az, még a húgoddal se tudsz beszélni? Nem hoztál neki
semmit? Próbáltam magyarázni neki, azt se tudtam, hogy létezik, nem írtál róla,
nem értesítettél. Akkor mégis miért jöttél? Mondom, azért, hogy megnézzelek.
Elkezdett kiabálni, hát akkor most megnéztél, nézzél meg jól, én nem vagyok
kíváncsi rád, miért jöttél ide, hogy elrontsd az életemet? Szabályosan kirúgott,
de nem mentem el. Megjött a férje, kérdezte az is, hogy ki vagyok? Mondom
neki, erre majdnem agyonütötte anyámat, mert azok aztán szeretik a családjukat,
még ha egy idegen családból jött, akkor is. A cigányok. Milyen szemét, mocskos
vagy, mindennek lehordta. Igaz, volt benne egy kis pia is. Ő mondta, hogy
maradjak ott. Ott maradtam.
– Volt egy teljesen különálló kunyhóm, elfért benne az ágyam. Oda
félrevonultam. Mondjuk, ott nem voltak tetvek és bolhák, mert vettem matadort,
aztán lehintettem az egészet. Eltelt egy hét, két hét, vissza kellett volna menni az
intézetbe. Nem mentem, pénzem se volt. Muter adott volna, odanyomta a kilót,
itt van, csak menj! Szó szerint látni se akart, nem tudom, miért, pedig inkább úgy
hízelegtem neki, vagy mit tudom én, mit csináltam. Mégis úgy éreztem azért,
hogy a muterom, szeretnem kell. Ő nem dolgozott, ez a pali dolgozott. Muterom
azt mondta, szólítsam apámnak, de huszonhét éves volt, nem tudtam annak
szólítani. Anyám harmincnégy volt akkor. Jancsi Pesten dolgozott, szombaton
jött haza. Anyámat megértettem annyiból, hogy kevés volt a pénz, meg beteges
is volt. Felkelt tízkor, de rengeteget olvasott, ezt bírtam benne, ezt az egyet.
Akkor elment, vett valamit, nem nekem, magának meg a húgomnak. Így telt el
az egész napja. Este eljártak egymáshoz, egész éjjel kártyáztak, beszélgettek.
Eddig rendben is volt, de később próbáltam kérdezgetni, hogyhogy nincs benned
valami anyai ösztön, mi vagy te, ki vagy te? Végül kizárt a lakásból is, nem
engedett be éjjelre, a kunyhóm meg összedőlt. Kaja semmi, de ez már január
körül volt. Közben az intézetből jöttek a papírok, hogy miért nem megyek
vissza, így megbüntetik, úgy megbüntetik, javítóba visznek satöbbi. Rábeszéltem
a nevelőapámat, hogy intézzék el muterommal, szüntessék meg az állami
gondozásomat. Vegyen ki, mintha vele élnék, de ha nem akarja, elmegyek
onnan, csak szűnjön meg az állami gondozásom, mert ezt már nem bírtam.
Semmi kedvem nem volt visszamenni. Tetszett is nekem ez az élet
tulajdonképpen. Nem dolgoztam, azt csináltam, amit akartam. Valahogy
elintézték, megszűnt az állami gondozásom.
– A húgom elsőbe járt, én meg napokig olvastam. Volt olyan hét, hogy talán
kétszer vagy háromszor keltem ki az ágyból. Csináltam korcsolyát, koriztam.
Csak anyám… Szép asszony, nekem legalábbis tetszett. Külsőleg tényleg nagyon
jó nő volt. Azért csak nem értettem én meg, hogy miért ment férjhez négyszer?
Senkiben sem találta meg azt, amire szüksége volt? Négyszer csak nem lehet
hibázni. A húgom meg olyan jobbfejű kis csaj, én tanítgattam. Azok aztán nem
törődtek vele, pláne muterom. Én tanítottam meg írni és olvasni, nem tudott
semmit. Magam sem értettem, pedig olyan ideges vagyok, minden apróságra
begurulok, de olyan türelmem volt hozzá.
– Kijött a tavasz. A disznóólban aludtam, innét kaptam egy kis kaját, onnét
kaptam, de ezt is rühelltem, elmentem melózni, kukoricát darálni, házról házra
jártam. Kiírtam egy cédulára, hogy bármilyen melót elvállalok, aztán odajöttek a
parasztok. Ezt csináljam meg, azt csináljam meg, csináltam is. Amit fizettek,
abból éltem. Kezdtem a húgomnak ruhát venni, muterom meg elmondott
mindennek, letépkedte róla, kiátkozott, elhívta a rendőröket, hogy vigyenek a
javítóba, csukjanak börtönbe, mert nem bír velem, pedig megcsináltam neki
mindent. Messze volt a kút, naponta ötször, hatszor húztam vizet. Benéztem,
láttam, üres a vödör, mentem vízért, pedig azt is megcsinálta, hogy kiöntötte a
földre. Fát vágtam, söpörtem, főztem. Ő feküdt, kérdeztem, hogy kell ezt
csinálni, és csináltam. Hülye voltam.
– Találtam egy jobb kis csajt, az lett a nőm, de a bátyja meg akart verni, mert én
magyar voltam, és ezek csak egymás közt jártak. Utáltak engem, ha nem is
mutatták. Vályogházak vannak arra, a téglaház nagyon ritka. A srác fejéhez
vágtam egy jó nagy vályogtéglát. Elájult, vagy mi lett vele. Kikeltem magamból,
elmondtam mindennek, mert azért csak voltak ott tetves cigányok, halál
koszosak. Na, és muterom kirohant az átkozódásra, mit átkozom én őket, amikor
sokkal aljasabb vagyok, ővele se törődöm, nem segítek semmit. Elmondott
mindennek, bezárta az ajtót, ide nem jössz be, így meg úgy, gondoltam, talán
reggelre elmegy a haragja, lecsillapodik, de zuhogott az eső, nem tudtam hová
menni, a kunyhómat lerombolta a szél. Bemásztam a disznóólba, és lefeküdtem a
szalmára. Reggel, amikor kijöttem, észrevett két asszony. Annyira szégyelltem
magamat! Muterom is meglátott, de csak röhögött, oda való vagy, fiam, éppen
oda! A két asszony nekiment, meg akarták tépni. A húgomat is mindig bezárta.
Kinyittattam vele az ablakot. Szerettem vele lenni. Elmentem halászni, amit
fogtam, eladtam, egy keveset megsütöttem, és azt ettem. Még nyulat is fogtam.
Milyen élvezettel sütöttem én azt!…
– Ennek a Jánosnak úgy próbált beállítani a muter, hogy én viselkedek vele úgy,
ahogy ő viselkedett velem. Nem volt otthon, nem látta, mi az igazság. Elhitte, de
csak mondták a szomszédok, hogy nem igaz. Egy kicsit együtt érzett velem, de
nyilván jobban szerette a muteromat, mint engem, mégis idegen voltam az ő
számára. Azért titokban adott pénzt, kaját. Amikor otthon volt, jó volt. Azt
mondta muternak, tartsd a pofád, be fog jönni, itt alszik, és akkor ott voltam.
– Így telt el fél év, anyám csak olvasta a filléres ponyvákat. Akármiről
kérdeztem, semmit nem mondott nekem. Kérdeztem, mi van az apámmal. Ő nem
tudja. Állítólag Gyöngyösön van, tanár. Kérdeztem, hol a többi testvérem? Ő se
tudja, hol vannak, ilyen válaszokat adott. Megcsináltattam az igazolványomat.
Apámat sose akartam megkeresni. Irtózom tőle, hátha az is olyan, mint
muterom. Mert olyan. Érdeklődött utánam egy szóval is? Akkor miért keressem?
Legfeljebb azért, hogy szembeköpjem. Azzal kezdeném, nem magyaráznék neki
semmit, nem próbálnék jó lenni hozzá. Zord Khán mondta, hogy érdeklődjem
meg ezt az egész dolgot. Menjek be a IX. kerületbe, ahol születtem, onnét
kezdjek érdeklődni, hol vannak a testvéreim meg az apám, mert nem hiszek
muteromnak. Mondta azt is, hogy kiment ötvenhatban, máskor azt, hogy
meghalt. Mielőtt eljöttem, azt mondta, mégis Gyöngyösön van.
– Szóval feljöttem, de muterom is feljött valami betegsége miatt. Feljött
kivizsgálásra, és itt fogták. Valami rokonomnál lakott a Fehérvári úton, nem
tudom, hány szám alatt. Azt is meg akartam keresni, de mondom, ha így
bemegyek hozzá, biztos kirúg.
– Felhozták a húgomat is, János pedig itt dolgozott a lakatgyárban. Hozzá
valahogy nyíltabb voltam, megmondtam neki, mi bánt, és mit akarok. Elintézte,
hogy felvettek dolgozni a munkahelyére. Munkásszállón laktunk, csupa cigány
között. Én voltam egyedül magyar. János is haragudni kezdett rám a muter miatt.
Egy árva fillérem nem volt két hétig, amíg fizetést kaptam. Komolyan azt ettem,
amit találtam, szemétkosárban meg akárhol. A művezető is adott. Meg hogy
mondjak valamit, akkor loptam is, de csak kaját. Láttam valamit, mindjárt
elvittem. Volt úgy, hogy napokig nem ettem rendesen, és igen erős meló volt,
nagy ládákat emelgettem. Különben se nagyon bírom az ilyesmit. Néha
összerogytam a láda mellett az éhségtől, nem mástól, és muterom bejárt oda,
látta, hogy szédelgek. Még csak nem is köszönt. Olyan herótot kaptam az
egésztől. Leutaztam Kanizsára, hogy majd ott melózok. Ami pénzt kaptam,
éppen vonatra volt elég meg kajára, de akkor egész nap csak ettem.
– Kanizsán találkoztam a régi srácokkal, hozzájuk vagyok most is bejelentkezve.
Az egyik oltári rendes volt, már akkor is megértett, ő volt Kanizsának a réme,
mert neki volt akkor csak hosszú haja. Akármilyen balhé volt, elintézte a
muterjával, hogy oda mehessek lakni. Elmentem dolgozni, és nem gondoltam
semmire egy darabig. Később mégis eszembe jutott a muterom, és elhatároztam,
hogy megkeresem. Nem is annyira a muterom izgatott, mint a húgom. Valahogy
nagyon megszerettem, Kanizsáról is írogattam neki, ő meg válaszolt, ahogy
tudott, de olyan aranyosan, ahogy egy elsős, másodikos lány tud írni. Elmentem.
– Azt mondta a srác, akinél laktam, hozzam el őt is, majd elintézi a szüleivel a
lakást. Nem mertem bemenni Kenderesen a házba, sétálgattam csak. Na, aztán
János meglátott a kocsmából, behívott, itatott, de nem szólt semmit. Nagyon
lesoványodott, megtört. Egyszer csak elkezdett sírni, de még mindig nem szólt.
Végül intett, hogy menjek vele. Jól van, mondom, úgyis azért jöttem.
Magyarázom neki, miért jöttem. Annyit mondott csak, hogy bármire szükségem
lesz, menjek hozzá, segít nekem. Fel se tűnt, hogy nem a ház felé megyünk.
Elgondolkoztam, meg minden, és egyszerre a temetőnél találtam magamat.
Valami olyan szar érzés fogott el, majdnem úgy voltam, hogy szerettem volna
egyből megölni magamat. Akkor már tudtam, miért hozott ide. Odavitt muterom
sírjához.
– Akármilyen furcsa, éppen úgy nem jött ki könny a szememből, mint neki,
amikor meglátott. Nem az jutott az eszembe, hogy az anyám volt, hanem a
szemétségei. Nem tudtam sírni, bármennyire akartam, mert akartam, már csak
azért is, hogy mutassam Jánosnak, mégis együtt érzek vele. Attól kezdve ő is
úgy kezelt, mint anyám, teljesen elhanyagolt, nem is szólt hozzám.
– Három napig voltam ott, de még azt se tudtam meg, mibe halt meg anyám.
Valami nemi betegségbe. Kisgyereknek tartott János ahhoz, hogy megmondja.
Lehet, hogy igaza volt, most vagyok tizenkilenc éves. Ez alatt a három nap alatt
melegedtem igazán össze a húgommal. El akart jönni velem. Megfordult a
fejemben, amit a srác mondott, de nem mertem komolyan gondolni rá, hiszen
engem is úgy fogadtak be Kanizsán, Gondoltam, majd később.
– Visszamentem Kanizsára, ott voltam egy darabig, de nem tudtam nyugodni a
húgom miatt. Mégis, mi lesz vele? Állandóan ez foglalkoztatott, mindig az
eszemben volt. Hogy fog felnevelkedni, olyan lesz, mint azok? Lényegében csak
utáltam a cigányokat, mert dolgoztak ugyan, de nem törődtek magukkal.
Féltettem a húgomat, és most is féltem, hogy ugyanolyan lesz, mint ők. Fiatal, de
nagyon korán kezd gondolkozni. Már kilencéves fejjel olyanokat mondott, hogy
nem hittem a fülemnek. Hogy hozzam el? Hová? Én kihez tartozom? János
engedi-e? Ezek miatt nem tudtam nyugodni, és megint visszamentem, de akkor
már csak hozzá. Próbáltam meggyőzni, a srác szüleivel is megegyeztem, azt
mondták, vigyem, gondoskodnak róla is. Nagyon akartam vinni, és akkor meg
már ő nem jött. Gondolom, János fülébe jutott, vagy meghallotta, amikor erről
beszéltünk, és meggyőzte. Meddig tart meggyőzni egy olyan kislányt? Ez alatt a
rövid idő alatt teljesen eldeformálódott, pedig engem nagyon szeret, ha meglát,
messziről rohan hozzám. De amikor feltettem neki a kérdést, nahát, eljönnél
velem, azt mondta, nem. Kérdezgettem, miért, mert ő már annyira szereti ezt a
Jánost, az az apja. Hiába magyaráztam, hogy nem az apja, ő tökéletesen abban
van. Kicsi még. Majd ha egy kicsit jobban tud gondolkozni, meglehet
magyarázni neki, mégis nem nevelkedhetsz fi ezek között. Kénytelen voltam
belenyugodni, amennyire bele tudtam, próbáltam kiverni a fejemből, elkezdtem
inni, mindennap részeg voltam. Abszolút nem törődtem magammal, még annyira
sem, mint azelőtt. Semmi nem érdekelt, azok sem, akiknél laktam, pedig csak jót
tettek velem. Nem tudom, miért. Abszolút nem volt kedvem élni. Most sincs
sok, de majd lesz valahogy. Valahogy kell lennie.
– Nőtt a hajam, állandóan zaklattak a rendőrök. Igazoltattak, ahová csak
mentem, egyszer bevittek a határőrök, megnyírtak, nőtt, megint megnyírtak. Hol
laknak a szüleim, meg ez meg az, én meg erről nem szeretek beszélni. Zord
Khánék mindig azt mondják, hogy szerelmes vagyok. Dehogy. Csak éppen…
nem is gondolkozom, egyszerűen elbambulok valahová, nézek valamit, nem
gondolkozom, nem érdekel, mi lesz.
– Leszámoltam a munkahelyemen, és feljöttem Pestre. Csak úgy nekivágtam.
Nem tudtam, hová, majd lesz valahogy. Dolgozni se volt már kedvem, valahogy
még jobban elkeseredtem. Pont tizenhét éves voltam, amikor eljöttem. Találtam
egy-két ismerőst, és velük voltam egész nap. Nem dolgoztam, most, októberben
mentem el dolgozni. Erről nem is érdemes beszélni, Maxék elmondták, hogy
megy ez. Tengtem-lengtem, ide mentem, oda löktek, aztán megismerkedtem
ezekkel a hosszúhajúakkal a Cinege által. Ez annak a srácnak a bátyja, akinél
laktam Kanizsán. Azt mondja, itt van a Max meg a Bőrlábú, biztos ismered őket.
Úgy vettem észre, te is szereted növeszteni a hajadat, ismerkedj meg velük.
Köszöntem, visszaköszöntek, de nem szóltam köztük sem, csak ültem, és ha
kérdeztek, arra válaszoltam. Köpivel az Ifiparknál ismerkedtem meg, feljártam
oda is. Először rendes volt hozzám, akkor hagyta ott ő is a munkahelyét. Nem
volt szállásom, Csepelen épültek ezek a házak az új lakótelepen, odajártunk egy
öltözőbe. Köpinek még volt pénze, fizetgetett egy-egy reggelit, vett egy fél kiló
kenyeret, de észrevettem már akkor, hogy érdekből csinálja. Nem érdekes.
Lehet, hogy jóképű srác vagyok, tetszem a csajoknak, általában szeretnek, a
Köpi meg irigyelte, vagy nem is tudom, állandóan dumált nekik, hogy mit akarsz
te ezzel, nem dolgozik, nincs pénze, el kell tartanod, így meg úgy, rám szövegelt.
Nekem meg visszamondták. Olyan hülye dolgai vannak, hogy az rettenetes, nem
mintha nekem kevesebb lenne, de neki rengeteg. Hogy itt mi volt ez alatt az öt
hónap alatt, jobb nem beszélni róla.
– Én már próbáltam beleilleszkedni ebbe az egészbe Kanizsán. Összeszedtem
magamat, kifizettem az albérletet, és ruhára költöttem minden pénzemet, de az
se ment. Valahogy meguntam. Itt aztán eladtam mindent. Nem is tudom
elképzelni a jövőmet. Sehogy se látom. Legfeljebb azt szeretném, hogy
szerezzek egy kis szobát, ami csak az enyém, és amibe senkinek nincs
beleszólása. A többit ugyanúgy csinálnám, ahogy most. Nem akarok semmit.
Annyit dolgozom, hogy kajám és ruhám legyen, a többi nem érdekel.
Megpróbáltam azt is, hogy komolyabban foglalkozom egy csajjal, irányítson egy
kicsit, mégis vegyek magamnak valamit, vagy osszam be a pénzemet. Az se
megy. Semmi. Az megy, hogy csinálom, amit csinálok, majd csak lesz valahogy.
Gondolom, elvisznek katonának, de mindent el fogok követni, hogy ne
vigyenek. Elegem volt már ebből a közösségi életből. Megint sorakozni!… Ha
eddig nem tudtak megnevelni, most se tudnak. Engem már nem tudnak olyanná
építeni, amilyenné akarnak. Abszolút nem megy, már csak azért sem mert
akárhol voltam eddig, egész kiskoromtól kezdve mindenütt kitoltak velem.
Annyira szeretnék csinálni valamit, de nem tudom, hogy mit. És akármilyen
hihetetlen, nem azért kezdtem növeszteni a hajamat, hogy jó legyek a csajoknál.
Nagyon tetszett a Csapda című film. Úgy szeretnék élni, mint az a pali.
Mindenkitől függetlenül, csak egy lány lenne velem vagy a húgom. Zord
Khánék lenéznek. Nézzenek. Lehet, hogy tényleg úgy tolakodtam közéjük,
megértem. Bőrlábút is megértem, mert ő néz le a legjobban. De akármit is mond,
neki otthon megvolt mindene, fel se tudja fogni ezt az egészet. A Max, mondjuk,
más. Ő bír talán a legjobban engem, csak nem vesz komolyan. Nem baj. Nem is
mondtam el nekik semmit, különösen a Bőrlábú miatt. Ő csak abban az egyben
tartozik hozzájuk, hogy ugyanannak van kitéve a hosszú haja miatt. Semmi
másban. Max megint más, lényegében most kezdtem rájönni, amikor lent
voltunk Kanizsán, hogy áll a szüleivel. Gondolom, ő meg tudna érteni. Bőrlábú
nem érdeklődött. Max, mondjuk, érdeklődött, Zord Khán is egy keveset. Hát
most velük vagyok, de ez se tetszik, megmondom egészen őszintén. Nem tudom,
hogy mit szeretnék.
Itt vagyok, gyerekek.
Max az ágy sarkán ült, a legszélen, meg se moccant, könyökét a csípőjéhez
szorította, kézfeje puhán, meggörbülve pihent a bolyhos takarón. Szakálla, mint
a dzsungel, áthatolhatatlan kordont húzott közé és a világ közé, csak machetével
lehet utat vágni benne, de senki nem akar, minek, arca bőréig, melyen napfény
futott fel-alá, mégis, a szőrök tövében, pedig nem sütött be a nap a szobába, nem
volt egy tenyérnyi fényes folt, villanykörte égett nappal is, kopaszon, egy darab
görbe dróton, kétségbeesésébe merevedve: nem győzte le a félhomályt, pislákoló
fénye visszapattogott önmagába, a félhomály hatalmas, betódul, ha kinyitják az
ajtót, kisurran a résekből, vakolatlan téglák közül, az ágyak alatt körben, de az öt
gyerek nem veszi észre. Három fiú és két lány. Egész kicsik még, szemük égő,
lázas bogárfény, az ennivalót nézik, a sok ennivalót, porhanyós ennivalót, amit ő
hozott egy nagy kosárban. Egyetek, na, egyetek, mondom. Anyátok majd később
jön, mit tudom én, mikor. És esznek. Vékony kezükkel belenyúlkálnak a
kosárba, tapogatnak, ő odébb tolja a parányi ujjakat a jó irányba, egyetek.
Meleg, biztonságos hangulat, mindjárt jön anyátok. Sose jön, az istenit! Semmit
se tudok mondani róla, csak azt, hogy itt hagyott bennünket. Itt az ennivaló, és itt
vagyok én. Itt, is maradok. Egyetlen vonására nem emlékszem, egy mozdulatára,
egy ruhájára, egy szavára. Ezt úgysem értitek.
Elfutott mellette az öregasszony, de megtorpant: a hajába markolt, felrántotta
lógó fejét.
– Zsidó! – mondta az arcába. – Hogy nézel ki, mint egy zsidó!
Max nyögött egyet. Szertefoszlott a kép, helyette az öregasszony erős bőrű arcát
látta. Szeme tiszta, kék vízben úszik nyugtalanul, mintha mindig ugyanoda
nézne, csak a testét rángatnák mögötte. Kelletlenül elvigyorodott. Azért jó volt
ez is. Az öregasszony mindjárt el is engedte.
Egyszer ismertem egy öregasszonyt, gyerekek, az frankón ilyen volt.
Anyátoknak nem kék a szeme, de nagyon szép. Ez az! Nincs szeme! Semmilyen.
Lát, de még sincs. Száz és száz kurva arca olvad össze az arcában, száz és száz
kurva szeme: valamennyi látszik halvány körvonalakkal, de egyik se jelent
semmit. Középen a szembogarakat feltűzték egy tűre, és ezen lebegnek a
kompasz-korongok: anyátok ránk néz…
Zord Khán öltözik, Patkány is öltözik, pokoli. Ugyanolyan gyötrő lassúsággal
csinálják, ugyanolyan vacakokba bújnak, és mégsincs köze a kettőnek
egymáshoz. Zord Khán a bal sarokban van. Patkány a jobb sarokban. Ennél
messzebb nem mehettek egymástól a szobában. Mégis túl közel vannak. Zord
Khán hóna alatt kibukik a kék kockás dunna. Visszaveri a tenyerével. Újra
kibukik. Megint visszaveri, és közben gallérja mögé dobálja a haját. Patkány
alulról felfelé gombolja az ingét. Minden gombnál elbambul, de nem gondol
semmire, és tulajdonképpen nem is áll meg: kínosan egyfolytában csinálja.
Minden áll. Egyetlen mozgó pont van a szobában, az öregasszony: döcögő
fajárásával ide-oda tántorog, mindent eltesz, aztán újra körbejár, és újra eltesz
mindent. Harmadszor is. Még mindig nem szól. Senki se szól, a fenének sincs
kedve vasárnap reggel beszélni. Enni kéne. Aztán hirtelen lerántja Patkányról a
félig begombolt inget. Két nagy gallérja, mintha a füle lenne, amit az inggel
együtt letéptek róla.
– Talán ötödször is belebújsz majd? Ott a másik, kimostam!
Patkány maga elé bámul. Másfél arasz a válla, karja, mint egy kisgyereké.
Bordái halszálkák. Didereg. Lassan keresi a másikat, balról jobbra fordul, tovább
és tovább. Soha nem akar vége lenni a körnek. Zord Khán egy pillanatra
rávillantja a szemét, erre összerándul, de csak belülről, némán forog tovább,
mint egy süket búgócsiga, kinyújtja a kezét, ujja beleakad a másik ingbe. Ólmos
mozdulatokkal kibontja, és elrejtőzik benne, újra van füle is. Megint kezdi
alulról felfelé, egyenként.
– Mész már a tejért?! – ordít rá hirtelen Zord Khán.
Mintha bomba robbant volna mindkettőjükben, sebesen öltözködnek tovább,
Patkány sűrű, megjegesedett káromkodásfüzért köp ki a száján, és ennek se akar
vége lenni, mintha az előbb forgás közben nyelte volna le, és a belsejében
feltekeredett volna egy dobra.
– Vasárnap van, nem? – köhögni kezd. Nincs már benne más, de még ezt is ki
akarja dobálni Zord Khán elé.
A kis öregasszony belöki a konyhaajtót, markában a halott, hosszú fülű inggel,
gondolatban rég kiment, és odakint tesz-vesz, de most megáll, lassan
visszafordul, csípőre teszi a kezét.
– Nem tudom, hogy mit kötődtök?! – csattan a hangja.
Végre. Be kellett következnie. – Csendben egyetek, kicsikéim, ne
csámcsogjatok.
– Hát olyan hülye, mint egy kétéves gyerek!
– Megmondtam neked, hogyha nem tudtok egyezni, akkor ne szóljatok egyik a
másikhoz.
– Tizenötször meg lett neki mondva, hogy nyitva van a bolt?
– Nahát, ha nyitva van, akkor mit kell azon osztani? Egyszer úgy szájba váglak,
hogy az isten szedi össze a pofádat!
– Lődd le magad.
– Lelőlek én, hogy megemlegetsz, ne félj! – fenyegetően nyelt egypárat, mintha
sok mindent mondott volna még utána, de egyenként megette volna a szavakat.
Anyátok karja… hófehér. Csontos és koszos kis karemlékek nyúlkálnak,
tapogatnak, kicsit iszonyodva: muszáj lefeküdni ezzel a krapekkal, különben
mehetünk a francba. Tudod, Max, terólad annyit beszélnek. Miért csukod be a
szemedet, annyira jó? Nem, csak becsukom. Vidd innen a mancsod, mert pofán
váglak! Mit gondolsz, ki vagy, a Rockefeller felesége? Mocskos kis karok… Ez a
baj, gyerekek, de csak elkezdeni nehéz, hogy az embernek valami eszébe jusson.
Az kurva nehéz.
Zord Khán a nadrágja után tapogat. Nagy ujjaival hol ide löki a dunnát, hol oda.
Bele próbál nézni a nagy, kék kockákon keresztül. Nincs ott a nadrág. Így aztán
Patkány lesz kész előbb, kimegy, bevágja az ajtót. Matat a konyhában, majd a
külső ajtót is bevágja.
– Fogadd fiaddá ezt a Ferit.
– Franc egye meg azt a nagy pofádat, hogy milyen nagy van: felit miért nem
fogod össze? – Az öregasszony körbe indul, fáradhatatlanul és reménytelenül.
Vasalnivalót cibál elő. – Én küldtem el, és te mit szólsz bele? Ha elmegyen,
elmegyen, ha nem akar, nem megyen. Nem parancsolhatok neki. Idegennek nem
lehet parancsolni. Azt mondja, én nem tudok hallgatni. Hát én még melyikkel
vesztem össze? De te már mindenkivel összevesztél idáig. Majd a pofádat
elrontom, és nem lesz mivel beszélj!
– Csak a hülyékre haragszom.
– A hülyékre! Hagyjál neki békit, ha hülye, ha nem hülye. Nem azért van
idefogadva, hogy parancsolj neki. Marha! Olyan vagy, mint egy istállósökör!
– De jó lettél hozzám egyszerre.
– Addig van békesség, amíg alszol. Este altatót adok be, hogy aludjál el örökre.
– Nem bánnám.
– Mit kínlódtam én ezzel a kölyökkel, az istenit annak a rohadt, csámpás apjának
is, ahol van! Az életemet is megette, mióta itt vagyok vele!
– De lenne egy kiút.
– Lenne egy kiút, hát nekem nem parancsolsz! Ha sokat jár a szád, a Markóba
kötöl ki!
Szép ruhája van anyátoknak. Nem is egy. Szereti cserélgetni őket, nem lehet
megszokni egyiket sem. Néhány darabot még el is hagyott belőlük, itt-ott.
Zord Khán vigyorog.
– Oda nézz, mit csinál: hát ki szaggatja el a vasalópokrócot?
– Ezt ti csináltátok, nem én! Üssön el a vasaló isten! Mindenemet tönkretesztek!
Csak károm van, nem hasznom van!
– Miért akarsz mindenből hasznot? Nemhogy Amerikában élnél.
– Amerikában, eriggy te, ott van a kurvád! Én nem vágyom Amerikába, mit
keressek Amerikában? Neked van ott a társad, az Eri, menj utána. Egy darabig
hallgat, aztán rájön valami nyavalya, akkor vagy ebbe beleakad, vagy a másikba
beleakad. Amíg egyszer szembe köpöm valamivel. Ide küldi, oda küldi, menjen
szerencsétlen, aztán akkor mindennek elmondja. Ha velem nem kötődhetik,
akkor mással kötődik, ha mással nem kötődik, akkor velem kötődik. Majd
elviszem az orvoshoz, nézze meg, hogy mennyire hiányzik a kerék a fejéből.
Tudja, hogy beteg vagyok, ha felharagszom, de nem törődik azzal. Menj innen,
mert seggbe rúglak! Miért mérgesíted az embert, te? Ha még valakinek jobb
dolga van, mint neked, akkor az anyját dicsérje. Engem ne idegesíts, már leetted
rólam a húst, a franc egye le rólad is! Éjjel-nappal dolgozom, ő alszik, fölkel,
eszik, megyen, egész éjjel forog, reggel elmegyen, azt amikor hazajön, beleköt
valakibe. Igyál egy kis vizet, hogy ne légy ideges. Annyit dolgozom, hogy amíg
él, nem fog annyit dolgozni. Hogy egyszer azt mondaná, anyu, hát ne mérgelődj.
Majd nézd meg azt, hogy mivel szököl szembe! Tudod, hogy amikor én
megbolondulok, bolond vagyok. Hogy az isten törje ki a lábát az apjának is,
olyan csögös-bögös lába van, mint egy bogos lónak. A rosseb egye ki alóla! A
kölyke se jó, nemhogy ő jó lett volna. Az embernek csak az idegjeit basszák fel.
Akkor jó az ember, ha ad neki, és hallgat, nem mond semmit. Engedd fel a tetűt
a lábad fejire, fölmegy a fejed tetejire, de leteszlek én, ne félj! Velem nem
játszol. Egy hülye katonát láttam, mint te, de többet nem. A tisztaságot azt
szereti, de ha mos az ember, az neki nem tetszik, ha meszel az ember, az neki
nem tetszik, hát a ló taposson meg, fiam! Nem sokat osztasz, se nem szorozol.
Csak kérjél még valamit, úgy seggbe rúglak, hogy az orrodon állasz meg. Velem
aztán nem jössz ki. Nagyon nehezen. Minden készen van neki, mégis morog
állandóan, mint a medve a barlangban. Most hideg van, az is nyalja a talpát,
estére nyald a seggét, hogy ne mindig engemet egyél. Ha valaki egy ilyen rohadt
kölyökkel ennyit kínlódik, mint én, az akassza fel magát. Kicsi korában is vittem
az orvoshoz, de nem tudott megdögleni. Addig művészkedsz, meglátod, egyszer
úgy vágok valamit a szemed közé, hogy a büdös életben megemlegeted. Meddig
varrsz, nem tudtad megvarrni, amíg nem volt rajtad? Ej, te későre való életű!
Mind marha, aki egy kölyket felnevel. Tegye a szűzmáriába láb alól, hogy ne
rontsa a levegőt!
– Miért kéjelegtetek fiatal korotokban?
– Neked az, ha mind megvóna, amit csináltál, akkor nem tudom, hol kötnél ki.
Már többet életiben, még aki hetvenéves, se kéjelgett, mint te. Már az orrod, az a
nagy, az is elkopik maholnap.
– Úristen, mikor csináltam utoljára!
– Az éjjel. Meg tegnap éjjel!
– Nagyon tévedsz te, öregasszony.
– Igen. Azér vitte ki a leány a bugyit, aztán ott kinn mosta, te! Jobb, ha hallgatsz,
mert úgy megváglak a cipőmmel, hogy… A rosseb egyen meg, mondom neki,
miért mosod itt ezt a bugyit, hozd el, ha mosok, majd kimosom.
– Hol a nadrágom? Az a másik, amelyikbe a nadrágszíjam is benne volt tegnap?
– Ahová tetted, biztosan leverted. Ez nem lát mán az orrától.
– Itt volt, de te már itt ágyaztál. A rosseb evett volna meg egynapos korodban.
A haja pedig, anyátok haja… hol szőke, hol barna, de általában koszos. A
hangok, gyerekek… ne törődjetek a hangokkal, ez már elmúlt, csak emlék. Dili
volt az egész.
Az öregasszony egy kerámialapot dug a vasaló alá.
Max újra összerezzen, fájdalmasan nézi. Végleg elmegy a kép. Az a baj,
gondolja lassan, hogy nem tudom elképzelni. A gyerekeket el tudnám, ötöt is, de
az anyjukat sehogy. Még jobban összeesik a válla. A dunnából kijött egy toll,
éppen a lába elé szállt. Ha jobbról szólnak, balra reppen. Ha balról, jobbra.
Követi pillantásával balra és jobbra.
– Menj el hazulról, menj el örökre. Úgyis azt mondtad, mész a kurvádhoz.
Megnősülsz. Menj el a nyakamról. Csak ott nem fogsz így viselkedni, azt
hiszem.
– Nekem is elegem van belőled.
– Majd ott megtanítanak kesztyűbe dudálni.
– Engem?
– Meg ám. A Pityu se nősült volna meg, nem szállt volna el. Most már késő.
– Az a te családod.
– Az igen. Hát te kié vagy?
– Én nem tartozom hozzátok.
– Azé a tekeres apádé.
– Egyáltalán nem vagyok közétek való.
– Mert nem mersz hazamenni a nagy hajad végett.
– Eredj a mocskos családoddal, mit kezdjek velük? Tele van mindegyik
problémákkal! A simlis lányodhoz menjek haza?
– Ej, de amikor idejött, hogy bőgtél!
– Én?! Hanyagolj már, engem sose érdekelt.
– Dolgozzál annyit, amennyit az dolgozott.
– Le van szarva.
– Tizennyolc éve egy asszonynak a bányában dolgozni!
– Komálom.
– Hiába komálod, nem érsz oda soha. Menjél innen, mondom, mert a nyakad
elvágom!
– Add azt a tükröt onnan, hadd fésülködjek.
– Még meddig készülsz el? Ha megfogtad volna azt a lányt, már meg is lett
volna a gyerek, amióta fésülködöl. Az embernek az idegjeit úgy felszívja, hogy
rémes, de egyszer fejbe vágom az ágyban, és megdöglik. Az isten belé, ahány
büdös, rohadt kölyök van a világon, mindbe! Őrizzen engemet attól, hogy ez
tartson: akkor eszem én keserves kenyeret.
– Nem vitás.
– De tán az isten elkerül. Nem maradok rája. A kákán is göcsöt kap ez a bolond
huligány. Azt hiszem, hogy ráfizetsz, addig huligányolsz. Hogy rendesen
viselkedne, mint más leánygyerek vagy fiúgyerek, az nem létezik. Még ilyen
huligányt nem láttam, mint ez.
– Még ilyet én se.
– Öltözz fel, és menj el hazulról.
– Azon vagyok.
– De még mindig itt látlak.
– Szép vagyok, öreglány? Nézd meg ezt a bájos fejet.
– A bájos, bolond fejet, amiben nincs ész.
– Nem tudom, hogy van ez, de nem egyenes a választék.
– Menj el onnan, járni akarok, ne idegesíts tovább!
– Nem tudom elválasztani szépen.
– Hogy az isten válasszon el attól, akivel vagy!
– Majd fogok én még hiányozni neked.
– Nekem az életben sohasem. Nekem annyira vagy, mintha nem lennél. Engem
nem segítesz semmivel, még inkább leégetsz.
– Neked kéne engemet segíteni.
– Én eleget segítettelek. Amit vettem, eladtad. Hogy gondolod te, én ruházzalak,
én kosztoljalak, én csináljak neked mindenfélét? Te meg a pénzt hová teszed?
– Miféle pénzt?
– Hát miért dolgozol, tetűért? Szégyellheted magad, fiam!
– Ne beszélj.
– Nagyon szégyellheted magad. Soha egy kurva, baszott fillére nincsen.
– Megint nincs középen, a franc egye meg.
– Vágnám a pofádhoz középen. Mondom, hogy menj el onnan, mert felrúglak!
– Válaszd el, öreglány.
– Válasszon el a ménkű. Nemhogy levágatná a haját, és tisztességesen viselné,
mint más gyereke, kacagtatja magát. Te, végigröhögnek az utcán!
– Teszek rájuk.
– Azok is rád.
– Akkor egész jól megvagyunk egymással. Mit akarsz azzal a pamacs
frizuráddal, na gyere, csókolj meg.
– Megcsókollak úgy, hogy a jele meglátszik, ne félj!
– Egy anyai csókot, mozogjál! Nem várok sokáig.
Nagyon jó idő van itt.
– Ne válogasson, kérem szépen, tüzeljen be, ha kell. Hogy egyszer azt mondaná,
maradjon az ágyban, anyu, befűtök én. Hogyne!
– Annyiszor pofára esnél, ahányszor mondtam neked, öreglány. Olyan vagy,
mint a pincsikutya.
– Igen? De te csak akkor vagy tiszta, ha anyád, az öreglány, kimos! Ilyenkor fel
tudnálak gyújtani!

Zord Khán anyja
– Ha félnék, megverne, de jobban fél tőlem, mint én tőle. Sír, hogy nincs tele
kurvával a ház. Nem lesz többet. A kurvák tették tönkre, és azok is fogják.
Ezelőtt azt kiabálta, menjek dolgozni. Elmentem, de nekem van pénzem, és lesz
is. Nem kértem tőle, három esztendeje nem ad egy fillért se, mégis itt vagyok.
Mindenem van, hála istennek. Most már nem megyek haza. Ha elmennék, ezt a
lakást rögtön elvennék tőlük, az útra maradnánk abban a pillanatban.
Megmondta az alezredesné, ahogy kilépek, rögtön lezárják a lakást. Annyira
kicsinálták.
– Hiába roncsolja a családomat, az mind úriember. Mindegyiknek van mindene.
Felkerült ide, a társaság elrontotta. Nem volt ilyen. Most megőrült. Ha
engedném, huszonnégy órán belül mindent eladna. Elmentem tavaly haza, itt
lakott a Pali. Az ágyról vették le a takarót, és beadták a zálogházba! Kérdezem
tőle, hol a pokróc? Hát, mamikám, elpiszkolódott, bevittem a Patyolatba. Add
ide azt a cédulát, amit a Patyolatban kaptál! Azt gondolta, hülye vagyok, ugye.
Délben, ha nem lesz meg, a hátadra köttetem, úgy fogod hazahozni,
megértetted? Délben itt volt a pokróc.
– Na, ezt vasalta ki a fiam szeretője, az a nagy marha, tessék, egy új ing. Hát
asszony vagy lyány, aki így vasal? Nem látta, hogy nylon? Hazamentem
Tokajba, ez meg nekifogott vasalni, aztán megvasalta. Húszéves lyány vasalt.
Hajaj! Azóta ilyen, amióta kihajtottam azt a rohadt kurvát a házból. Az Erit.
Elmentünk Erzsivel, a Pali feleségivel az Alkotmányba. Kérem szépen, az
Alkotmányban azt mondja Erzsi, Tindai néni, olyan éhes vagyok, meghalok
éhen. Hát menj és egyél. De ő nem eszik egyedül. Hát akkor végy nekem is.
Eszünk együtt, elkéstünk, és a másik előadásra mentünk. Későn jöttünk haza, fél
kettő volt. Erzsi akkor adta le a gyereket, itt fejte le a tejet, mert majd megölte,
annyi teje volt. Az Eri ott feküdt, Bandi meg, ki tudja, hol forgott. Hazajön, de
már jó két órája itthon voltunk. Kérdezi, mikor jöttünk haza? Az Eritől. Most
jöttek haza, ebben a pillanatban! Mondtam magamban, várd csak meg a reggelt!
Nem akartam éjjel cirkuszolni. Reggel mondom neki, Bandika, meddig tartod itt
ezt a kurvát? Ott feküdt. Azt mondja, hát az leszar téged. Nekem se kellett több.
Eri nem volt itt, elment valahová pénzt kérni, mert annak se volt elég, az anya
tízezer forintot küldött neki Kanadából, aztán egy hét múlva nem volt belőle
semmi. Akkor érkezett pontosan, amikor folyt a vita. Mondom neki, ide figyelj,
Eri, miért akarsz te leszarni engemet? Ki mondta, Erzsike néni? A társad, ott van
az ágyban. Bandi egy szót se szólt. Hát azt mondja, miért tagadta le tegnap este,
hol voltak? ÉN?! Hát mondom, anyádnak a marha úristenit, nem megmondtam,
hogy az Alkotmányban voltunk? Erre nekem jött, hozzám rúgott. Na, aztán én is
ott voltam. Bandi vette ki a kezemből, én meg kiugrottam a baltáért, de nem
tudtam bejönni, mert bezárták az ajtót, vassal elényomták, azért van összetörve
mind az ajtó, ni. Mert ha be tudok jönni, hát egyik se kér többet kenyeret!

Zord Khán
– Elmondom a nagy szerelmemet, Bőrlábú, igaz, hogy nagyon furcsa lesz, de így
legalább megismerhetsz te is, megváltozik a véleményed rólam. És majd
meglátod, hogy néz ki az a csaj, akit én elképzeltem magamnak.
– 1965 decemberében kórházba kerültem. Összesen tíz hónapot voltam ott,
kisebb-nagyobb megszakításokkal. Hatvanhat tavaszán hagytam ott véglegesen a
kórházat. Volt egy haverom, Tüzesnek hívták. Az is csövezett, olyan magas
különben, mint te vagy. Azt mondja nekem, a Bányai Juli-intézetben felszedtem
egy csajt, Terinek hívják, nagyon édes, szép fogsora van, gyere ki velem,
rengeteg csaj van ott, neked is jut. Nekem volt csajom, de tudod, milyen vagyok,
új hús, minden, rendben van. Volt ennek a Terinek egy barátnője, nem tudom
már, hogy hívták. Majdnem olyan magas, mint én, de hatalmas mellekkel. Fiús
frizurája volt, szőke haja, az Államinál vártuk őket. Teri már szerelmes volt a
Tüzesbe, nekem jutott a másik. Elhoztuk őket hozzánk. Én is elégedett voltam,
mert olyan nővel még nem találkoztam, őrült nagy melle volt, mint a
Kleopátrának, még attól is nagyobb, és kemény, mint a kő. Egy cigarettapapírt
nem tudtál volna elhúzni köztük. Isten bizony. Hát aztán megtudtam, hogy
trippert kaptam tőle. Megegyeztem a Tüzessel, hogy kicseréljük őket, Tüzes
kapta az én csajomat, az nem csinált belőle problémát, én meg a Terit, de az
szerelmes volt a Tüzesbe, és nem volt hajlandó. Nem erősködtem nagyon, bár
lehordtam mindennek.
– Másnap a Tüzesnek drótja volt a Terivel, de nem ment ki hozzá, engem meg
izgatott, mondom, majd én kimegyek, és rafináltan megdumálom. Ezekkel az
elhatározásokkal mentem ki hozzá. Mondom neki, nézz ide, beszéltem a
Tüzessel, azt mondja, egyáltalán nem tudod őt érdekelni. Bár gondolom, el vagy
keseredve, azért ne menj vissza az intézetbe, inkább gyere velem, sétáljunk. Így
dumálgattam neki, oltogattam a szöveggel. Na, és vele jött egy másik csaj, az
Erika, szintén az intézetből. Megnézegettem a buszon, szevasz, szevasz, aztán
nem szóltam hozzá, de amíg Terit oltogattam a dumával, újra megnéztem, hogy
milyen sűrűvérű csaj lehet ez, láttam a pattanásokat az arcán, és ebből úgy
kiindultam. Jó, elmegyünk sétálni, másnap meg a Palatinuszra fürödni. Megint
együtt jött az Erikával. Cipeltem őket az ölemben, minden. Mondja a Teri, itt a
barátnőm, az anyja Amerikában van, de olyan jó csaj ez, mindig cigarettákat
vesz nekem, mondom, mi van, buzi ez, tudod, így magamban. Engem nem zavar,
mondom, és hol őt hoztam az ölemben, hol az Erikát, hol így, hol úgy, de nekem
már nem a Teri kellett, hanem az Erika, mert kitűnő teste volt, csak a feje nem
olyan jó. Ő is szorongatta a kezemet, én is az övét. Másnap a Filmmúzeumba
mentünk, ültem a két csaj között, de akkor már nem a Terivel foglalkoztam,
hanem ővele, és úgy morfondíroztam magamban, hogy meg kell kapnom ezt a
nőt, ha az ég a földdel egybeszakad is, nem számít. Kijövünk, hová menjünk, hát
a Hűvösvölgybe. Felmentünk, és akkor a Teri már szerelmes volt belém,
tetszettem neki, bár még kopasz voltam, mert a kórházban teljesen kopaszra
vágattam a hajamat. Kezdi mondogatni, milyen szép vagyok így az erdőben,
meg minden, de én már az Erika kezét fogtam. Teri persze észrevette, felhúzta az
orrát, mindig előbbre ment, mint a futó ló. Szépen lemaradtam az Erikával, de
semmi nem volt a világon, fogtuk egymás kezét, és lejöttünk szépen a hegyről.
– Teri visszament az intézetbe, Erikának még volt egy-két nap kimaradási ideje
akkoriban, otthon lehetett a nővérénél. Kimentünk a Szigetre, éjjel tizenkettőig
csókolóztam vele, aztán hazavittem. Akkor még nem volt itt a muter. Erikának
egyetlen krapekja volt előttem, valami sportoló, akibe nagyon szerelmes volt
három hónapig, de az is olyan volt, mint én: megkapta a csajt három-négyszer,
aztán nem kellett neki többször, Erika meg írogatta neki a leveleket.
– Jön haza a Pali, azt mondja, adjam át neki a csajt, mondom, maradjál. De hogy
milyen aljas voltam, megmondom őszintén, ugyanolyan kalandnak szántam,
mint a többit. Tudtam, hogy van még vagy három húga, nővére, mondom, majd
sorra veszem őket őrajta keresztül. Fel is vitt a lakásukra, bemutatott a
nővérének, az egy évvel idősebb, mint ő, még valamivel szebb is nála.
– Telt, múlt az idő, mindennap találkoztunk, moziba jártunk. A Teri is megvolt
még, de lassan leépítettem magamról, és maradt ő. Kezdett anyagilag is
támogatni, már nem úgy, hogy pénzeket adott nekem, de nem volt probléma az,
ha valahová el akartunk menni, és nekem nem volt pénzem. Amíg neki volt,
inkább ő fizetett mindent.
– Közben az öreg Béla kiment Amerikába, én meg összeakadtam a Kati csajjal,
és egyáltalán nem találkoztam az Erikával, felé se néztem. Aztán, amikor nem
tudtam hová vinni a Katit, felvittem hozzá. Bekopogtunk, egyedül volt, reggel
hat óra felé, szervusz, szervusz, mi van, Bandika? Semmi sincs. Akkor jól van.
Közben ő lejárt a lakásomra, de én szóba se álltam vele, rá se néztem, legfeljebb
azt mondtam, adj egy húszast, mert nincs pénzem, és mentem. Mindig adott,
ahányszor csak kértem. Később kezdett lelkiismeret-furdalásom lenni, hogy
milyen szemétláda is vagyok tulajdonképpen. Mindennek ellenére még
odavittem a Katit a kéglijére. Beeresztett, érted, azt mondja, aludjatok, majd
főzök kaját. Főzött, öregem, bezárta az ajtót, egy ötvenest az asztalra tett, és
odaírta egy papírra, hogy érezzétek jól magatokat.
– Aztán a Kati megbukott, írogatta nekem a leveleket a sittről, már nem az én
címemre, hanem az anyjához, én meg éltem a világomat. Újra összejöttem az
Erikával, eljött hozzám, ott aludt nálam. Akkor már kikerült az intézetből,
optikusnak tanult a MOM-ban19. Másfél évig nálam lakott, szóval úgy voltam,
mintha meg se nősültem volna, de mégis megnősültem volna. Tökéletesen
megértettük egymást, persze semmivel nem adtam alább a helyzetemet, mint
régen: ugyanúgy jártam a csajok után, és borzasztó keveset foglalkoztam vele,
attól eltekintve, hogy ott volt mellettem. Felkeltem mellőle, lementem a pincébe
egy másik csajjal, így teltek a hetek, hónapok. Volt olyan, hogy őrületesen
szerettem, tudod, máskor viszont ugyanúgy utáltam, nem a szó szoros
értelmében, csak nem kellett, örültem volna, ha nem látom. Mindig mondtam
neki, miért nem krapekozol be, menj, és szedj fel valakit, hagyjál nekem békét,
de sose csinálta. Később, egyszer mégis megcsalt. Ezt is jó, ha tudjátok, bár az
én indítványozásomra tette, és persze az se biztos, hogy megcsalt, csak én már
feltételeztem, hogy így lehetett, bár marhára megbíztam benne, mindazokon
keresztül, hogy állandóan mondtam neki, menjen krapekozni, de hogy ennyire
szeretett, és elnézett nekem mindent, nagyon megbíztam benne. Tényleg a
világba rendes csaj. Egyszer fekszünk az ágyban, azt mondja, Tindai, hányszor
csaltál te meg engem? Mit tudom én, nagyon sokszor, és te? Megmondhatod
nyugodtan, nem bántalak. Hát én is megcsaltalak egyszer. Erre úgy összevertem,
mint még senkit az életben. Sírt, minden, miért bántasz, meg így meg úgy,
sajnáltam is, de csak ütöttem. Na, aztán egy hétig éjjel-nappal csak pofoztam,
úton-útfélen. Mentünk az utcán, jókedvvel, egyszer csak eszembe jutott a
krapekja, és lepofoztam, akárhányan voltak ott, nem érdekelt, presszóban vagy
ahol éppen voltunk. Jöttünk haza, eszembe jutott a folyosón, egész a lakásig
pofoztam, ütöttem, mint a lovat. Olyan idegállapotba kerültem hónapokig, amit
nem ismertem sohasem. Lefeküdtünk, mondom, fordulj a fal felé, ne érj hozzám,
te mocsok, mindennek lehordtam, és állandóan a fal felé kellett neki fordulni.
Ütöttem még az ágyban is.
– A Pali persze dilizett vele, mint minden csajjal. Nem hagyta magát, eressz,
Pali, így meg úgy, én nem szóltam semmit, de amikor eleresztette a Pali, újra
lepofoztam kegyetlenül. Hát most megint miért ütsz, nem vagyok hibás! Puff,
puff, a Palinak nem szóltam soha, mindig csak őt vertem. Attól kezdve a
legkisebb félrelépés ok volt nekem a verésre, de ha nem csinált semmit, akkor is
ütöttem. Arra gondoltam, ha verem, ütöm, majd csak otthagy. Nem így történt.
– Ismét hónapokig nem mentem fel hozzá. Sose talált otthon, persze, nyár volt.
Írt egyszer egy levelet, nagyon fontos beszélnivalóm van veled, azonnal gyere
fel hozzám. Kibékültünk. Ahányszor megmondtam, hogy most itt találkozunk,
ott volt, de amikor azt mondtam, nem megyek, nem is mentem. Kezdtem kilesni,
próbára tettem magamban. Felmentem hozzá, és találtam ott egy krapekot. Nem
hozzá ment, hanem a nővéréhez, aki már menyasszony volt. Elmegy a krapek,
újra csak összevertem, hiába próbálta megmagyarázni, mi újság, összevissza
pofoztam, aztán csak hallgattam, nagyokat szívtam a cigarettámból. Ő kezdett el
szövegelni, hogy haragszol, így meg úgy. Megint csak kibékültünk. Hányszor
volt úgy, hogy mentem a buszon, már előre felizgattam magamat, ilyen jó lesz,
olyan jó lesz, és amikor beértem, hozzákezdtem rugdosni, ezzel fogadtam, pedig
a nyakamba ugrott, meg akart csókolni. Mégis ő mondogatta nekem a jobb
napokon, én vagyok a hibás, Bandi. Ezzel aztán még jobban idegesített.
Ugyanúgy adott pénzt, ingeket vett, kesztyűt, és mindig hozott valami ajándékot,
akár születésnapom volt, akár nem volt. Pedig csak egyszer fordult elő, én pedig
mindennap megcsaltam különböző csajokkal. Mégse tudtam megbocsátani, és
még a mai napig se tudom, frankón mondom.
– Ilyen lánnyal még nem találkoztam. Maga a szókincse, amit tőlem tanult, mert
először úgy hívtam, Ildikóm, de amikor megcsalt, azt mondtam csak, hogy
Kassai. Mindennek örült, ha egy jó szót mondtam félévenként egyszer, az neki
nagyon sokat jelentett. Mindig kérdezgette, Tindai, szeretsz te engem? Persze
hogy szeretlek, de mindig röhögtem, amikor ezt mondtam, ő meg hozzáfogott
sírni. Látod, milyen utálatos dög vagy? De nekem már az is jólesett. Mintha
ugyanazt mondta volna, hogy szeret. Hallgass, Kassai, mondom, mindig csak az
apja nevével. Kezdtük egymást magázni, mint egy nagy konzervatív házaspár.
Na, Tindai, megyünk moziba? Hát mondom, nézd, Kassai, ma nem megyünk.
Hozta a mozijegyeket, hogy most milyen nagy örömet szerez nekem, de amilyen
hülye vagyok, a legtöbbször letoltam miatta, nem megyek sehová, mondom,
örökké ezek a mozik, mit képzelsz? Mindig megbántam utána, csak nem
mondtam neki, és azért néha kedves voltam hozzá. Mindig mondogatta, nézd,
Tindai, nem vagy te olyan rossz, mint amilyennek beállítod magad, mert én a
legpiszkosabb állatnak mutatkoztam, ami bizonyos fokig úgy is volt, viszont ő
tudta, hogy ez nem így van. Na és, mondom, nem mindegy neked, úgyis
megcsaltál, most már megcsalhatsz tízezerszer is.
– Na, akkor elkezdte az útlevelét intézni. Egy időben versenyeztünk, mert én is
beadtam a kérelmemet, és amennyire én bíztam benne, annyira nem törődött vele
ő, mindig csak velem. Húsz csajom együttvéve nem nyújtott annyit, mint ő, még
szexuális téren sem. Egyetlenegy nem volt közöttük, aki megkérdezte volna, mi
bajom, amikor valami nem tetszett, vagy szomorú voltam. Ő igen. Azt is tudta,
ha ütöm vagy verem, nem mindig rá vagyok mérges, hanem másokra, de hát kit
tudtam ütni? Ő volt a szenvedő alany. Hogy még erőteljesebben üssem, mindig
magam elé varázsoltam, hogy megcsalt, és olyankor lelkiismeret-furdalás nélkül
pofoztam, egész addig, amíg nem sírt, de az volt a legrosszabb, hogy odajött
utána, és elkezdte magyarázni, most miért bántasz, meg így meg úgy, na, akkor
még jobban felidegesített, és még jobban ütöttem.
– Ilyeneket mondott, Tindai, nem bánom, ragadjál meg minden lehetőséget, én
úgyis kevés vagyok neked, mindenhogyan szeretlek, csak arra kérlek, hogy a
szabad időd húsz százalékát fordítsd rám legalább, a többivel csinálj, amit
akarsz. Vigyél el egy héten egyszer moziba, sétálj velem legalább száz métert, de
te még erre se vagy hajlandó. Idejövök, és örülök, hogy veled vagyok, te meg
rohansz a kurváidhoz. Mindig olyan megalázónak érezte magát mellettem, ezért
is szerettem. Ha meg akartam mosni a lábamat, sose engedte, ezért is többször
letoltam. Hagyjál engem, mondóm, de csak megmosta, megtörölte.
Hozzákezdtem öltözni, hozott mindent. Főzögetett ottan. Ha én a két év alatt
egyszer rámondtam a kajájára, hogy ez most halál klassz, akkor sokat mondok.
Kérdezte, ízlik, jó? Hát, mondom, nem a legjobb, Kassai, pedig jó volt, de
tudtam, hogy akkora örömöt szereznék vele, hogy még jobban magamhoz
kötném. Tiszta moslék, mondom, miket főzöl te itt összevissza!
– Na, aztán még mindig jött. Jól van, szivikém, feküdj, pihenj, de tudom, ha itt
hagylak, úgyse pihensz, elmész abban a pillanatban, mindig csak akkor fekszel,
amikor én jövök, tetteted magad, hogy milyen fáradt vagy, de ahogy kiteszem a
lábam, eltűnsz. Vagy amikor jóba voltunk, és kért, maradj még egy kicsit, hát
igazán, hát miért, semmit, mondom, mennem kell, értsd meg, a franc egyen meg,
hogy nem lehet tőled megszabadulni, ezért utálom amikor idejössz, ne is gyere,
meg minden, és akkor is a legjobban szerettem, amikor ezeket mondtam neki.
– Végül is megkapta az útlevelet. Mindig mondtam neki, bár már huszadika
lenne, és elmennél. Ez még a múlt héten volt, amikor feljöttünk ide hozzád.
Három óra hosszat várt a Margit-hídnál, másnap bevallotta, csak a buszt várta,
amelyikkel én jövök. Úgy hiányzol, azt mondja, hogy már az őrületbe kergetsz.
Na, akkor megint hogy szerettem, de tudod, mit csináltam vele? Te piszkos állat,
mondom, kiváltottad a dollárokat? Könyveket veszel, megértetted, mert ki
akartam verni ebből a hülyeségből, hogy ne gondoljon rám, ezt többször
kihangsúlyoztam neki. Mindig a legrosszabbra gondolj, mondom, van épp elég
rossz oldalam, de azt mondja, nem tudok, már próbáltam, mindig csak a legjobb
oldaladról látlak.
– Az utolsó két héten, amikor már éreztem, hogy közeledik az idő, mindennap
letoltam, akárhányan voltak ott, a húgai vagy mások. Kártyáztam egész nap,
pedig évek óta sose kártyáztam, csak azért, hogy ne foglalkozzam vele. Az
utolsó héten eljött hozzám, hétfőn. Bejön a konyhába, mondom neki, gyere,
Kassai. Hová? Hová, a szobába! Tudom, hogy nagyon szenvedélyes voltam,
hiába akartam beállítani az ellenkezőjét, hogy csak úgy kötelességből csinálom.
Mindig mondta, Tindai, te más nőket csak sportból fogdosol.
– Kedden is eljött, egész idő alatt kártyáztam, figyelembe se vettem, pedig
tudtam, hogy ez az utolsó este végeredményben. Azt mondja egyszer, hát gyere,
Ica, készüljünk, menjünk. A többi csaj is ment, jobbnak látták, ha eltűnnek. Jól
van, mondom, hagyjuk abba a kártyázást, búcsúzzunk el tőlük. Semmi smár,
mintha nem is lett volna ismerős, megcsókoltam az arcát, közbe meg olyan
sírógörcsöm volt, hogy egy kurva szót se tudtam volna szólni, mint például ilyen
útnál szokták: vigyázzatok magatokra, írjál vagy ne írjál, legyetek boldogok.
Meg se tudtam szólalni. Mindegyikünknek vett ajándékot, nekem egy indiánt,
Maxnak egy szakállas krapekot, Bőrlábúnak egy hosszú hajú palit, olyan kis
babákat, kabalaszerűséget. Hónapokkal előbb mondogatta, tudod, majd
levelezünk. Megírod, hogy hány nőt szedtél fel, és melyikkel érezted jól
magadat, de én nem is tudom, azt hiszem, egyszer hazafutok onnan. Ő onnan
hazafut…
– Elkísértem őket az ajtóig, közben a Max is majdnem elbőgte magát, én meg
még ott se tudtam szólni, teljes erőből tartottam magamat. Bejöttem, lementem a
pincébe, és marhára kibőgtem magamat. Hát úgy, amennyire lehetett, de
vesztemre otthagyták az esernyőt, ez az egyetlen jó pont volt a szemükben,
látták, mégis fáj nekem, hogy elmennek.
– Szerdán, öregem, telefon. Szervusz, Bandika, itt Erika. Szomorú vagy, mondd?
De csak így csináltam, hogy hm, tudod, mi van, mert a boltba telefonált,
mindenre csak ühüm, ühüm, ilyen válaszokat adtam. Ide figyelj, azt mondja,
feladtam neked egy levelet, beletettem az utolsó ötven forintomat meg egy
dollárt. Jól van, mondom, mikor mentek? Megebédelünk és megyünk. Menjetek.
– Hazajövök, frankón ott vár a levél, Bandika, itt küldöm az utolsó ötven
forintomat és egy dollárt. Több pénzem már nekem sincs, ezt oszd be magadnak,
és ha írok, írjál. Ugye, írsz? Vigyázz magadra, vagy húszezerszer elismétli,
felkiáltójelekkel. Na, akkor megint csak kibőgtem magamat, az anyja istenit,
éppen jött a Huncut. Kidobtam. Szóval végül szerettem ezt a csajt. Egyszer és
mindenkorra. Lődd le azt a szar magnót.
Szemhéjából egyenként kimerednek a szempillái. Száraz a tövük, szél fúj
közöttük. Uraim, ez a fickó kint halt meg a szabad ég alatt. Felfelé néz, vagy
oldalt néz, összevissza néz, mindegy. Rendes emberek felfelé néznek.
Észrevették, uraim, hogy egyetlen képén sem mosolygott?
Valószínűleg kupán vágták. Valaki próbálgatja, milyen lehet, ha kupán vágták.
Ritmikusan. Daang! Daang! Langyos vízzel öntözi a fülét, pont arra az ütemre.
Mire kihűl az egyik víz, jön a másik, így aztán tiszta lesz marhára. És tessék
mondani, meg is törli majd? Mivel? A törülközőt eldobják utána? Tegyék a feje
alá. Két hónapig így aludt, a deszkán. Reggel felébredt, a réseken besütött a nap,
a résekre az ablakból sütött, az ablakra a túlsó oldalról. Maga félrehajtja a fejét,
nem hiszi el? Hihihi. Tegnap elment maga mellett, lehajtott fejjel, ez mindig így
járt, előreesett fejjel, halkan szuszogva, óvatosan mozgott egymás mellett a
térde, és maga észre se vette. Füstszűrős cigarettát szívott, egy pár cipőt
nézegetett a kirakatban. Ki hívta ide magát? Még az orra se jó! Állítom
magának. Mert ez olyan büdösséget húzott maga után, hogy fantasztikus.
Dögszagot, legalább négy éve. Húszméteres dögszagot, a szamárkóró
összefacsarodott kínjában, ha elment az úton. És akkor maga okos akar lenni.
Jókor.
Kipattan egy iszonyú szem a szép nyugodt, szép széles, okos homlok alatt.
Római fejed van, Max, de ha sunyítasz, állati. A szemed egész homályos,
marhára bent, nem is látni a színét. Mert nincs! Anyuka, megszólalt a kicsi. Mit
mond? Azt mondja, nincs, hallottál már ilyet? Hogy ebből nem lesz rendes
ember, az biztos.
Egy halál koszos zsebkendőt hordott a zsebében, pedig az életben nem fújta ki az
orrát. Azonkívül egy zsilettpengét, papírba csavarva. Nem borotválkozni: a
középső és a gyűrűsujja közé teszi az ember, és ha ezzel pofon vág valakit, az
egy másik lyukon is ki tudja dugni a nyelvét átmenetileg.
Fater, add kölcsön a csonka kezedet. Behívót kaptam, ne röhögj, katonát akarnak
csinálni a fiadból. Kell a mancsod, az a dolgos, odaviszem, és leteszem az
asztalra. Koszi szépen. Persze. Sziasztok. Na ja. Nem, áh! Köszi szépen. Ne
hülyéskedjetek, öt év alatt se tudok ennyit elszívni!
Szia, muter. Nem te, az igazi, aki szétment a gumikerék alatt. Sokszor gondoltam
rád, muter. Egyszer elloptam abból a pénzből, amit érted fizettek. Ne haragudj,
nem tudok kedvesebbet mondani. Fater beszerzett egy mostohaanyát, tudod, de
nem akarta kimosni a hullás gatyámat. Ne mossa ki. A zsebkendőmet se mossa
ki, csak tegye a zsebembe. Egyszer eldobtam, mit szólsz hozzá? Eldobtam, de
utánam hozták. Az életben semmit se hoztak utánam, csak azt. AZT. De sohasem
fújtam bele az orromat. Még mindig ott lóg a falon az a tükör, ami előtt
fésülködni szoktál. Mindig belenéztem, ahányszor hazavittek, és mindig rád
akartam gondolni, mégis a mostohaanyámra gondoltam. Szerettem volna, ha
odajön. Gyere ide, gondoltam, és nézz bele te is, látod? Mert olyan volt az a
pofa, mint akinek megdarálták a csontját, aztán bedugdostak egy csomag vattát a
nyakánál, de halál rosszul, összevissza. Ha csak egy pillanatra, jól figyelj, egy
pillanatra rásütött volna az a pilács, élveztem volna, még józanul is, de
akkoriban ritkán volt józan az a pilács. Állat részegen, érted, barom részegen,
lötyögő zizi-hülye részegen, a föld alól, egy darab jégen keresztül, amit bevertek
sarokkal, összevissza repedezett lyukon keresztül, és röhögve, tudod, de nem
úgy röhögve, hogy látszott. Egyáltalán nem látszott, akárki komolynak tarthatta
volna, csak ő nem, de elmenekült a piszok, ahányszor hazavittek, lelépett a tetű
húgához, rántott csirkét enni uborkasalátával. Lelépett. Aztán meg én is. Naná.
Fiúk… Mondok valamit, én most frankón az eszemnél vagyok, annyira
megszoktam a piát, hogy nálam az ilyesmi abszolút nem számít. Az eszemnél
vagyok. Elmegyek, frankón, levágják a hajamat, szakállamat, nem fogok
balhézni. Akármit csinálhatnak velem. Mondom, hogy az eszemnél vagyok.
Ilyenkor rosszul hallok egy kicsit, ezért nem hallom a hortyogásotokat, de
tudom, hogy hortyogtok. Nektek sokkal jobban megártott a pia, pedig háromszor
annyit ittam, mint akármelyikőtök. Az utolsó percre is emlékszem, Zord Khán
jött ki először az ajtón, és előrenyújtotta a bal kezét, széttárta az ujjait, mintha
hasra akarna esni. Tudom, hogy őszintén piáltatok. Semmi szöveg, az öreg Max
mindent tud. Nem számoltátok meg a pénzt sem előtte, sem utána. Csak azt
akarom mondani, hogy figyeljetek ide. Nem a szöveg kedvéért. Megpróbálom,
frankón. Főhadnagy elvtárs, beszélni akarok önnel. Igen, tessék. Főhadnagy
elvtárs, köszönöm, nem dohányzom. Az a helyzet, hogy maga más, mint a többi
tisztek, ne mondjon semmit, úgyis tudom, nekem erre érzékem van, két évig
ebből éltem, kérem szépen. Nem akarok semmi különöset mondani, nincs semmi
panaszom, voltam én a sitten is, ez főúri hely ahhoz képest. Nem akarok
hazamenni, úgyis csak kiröhögnének a siker fejemmel, vagy berúgnék, mint az
állat, de nincs miből. Én csak azt szeretném, ha maga lesz itt bent szolgálatban
vasárnap, az lenne a vágyam, hogy én fűthessek be az irodájába, vagy letörölöm
a port, és kész. Magát akarom látni egy-két percig, ennyi az egész. Főhadnagy
elvtárs, nem tudja, mit jelent nekem, maga az egyetlen, aki jelent nekem valamit
ezen a helyen. Ne mondja azt, hogy ez undorító, egy szót se szóljon, én se
beszéltem erről senkinek magán kívül. Rendben, srácok, megteszem. De ha nem
szerelnek le, ha mondjuk, mégsem, mert nézzétek, ez az egész olyan kis
szarokon is elcsúszhat, hogy az fantasztikus. Három éve nem foglalkoztam
buzikkal, nem emlékszem már pontosan… Lehet, hogy mindjárt emlékszem
majd, persze, az ember sose tudhatja. Valamit akartam mondani az előbb, de
most nem jut az eszembe. Nem kell mindjárt problémát csinálni a dolgokból,
igazatok van. Az a vicc, hogy fázom. Úgy fázom, hogy az nem igaz. Valósággal
reszketek, mintha egy hülye kis fagyott kutyaszar lennék a takaró alatt, amelyik
már annyira összeszáradt a nyáron, hogy ide-oda gurítja a szél, és tisztára
megszokásból nem esik szét. Kint süvít a szél. De hiszen tavasz van. Akkor is
süvít. Nyárra frankó lesz már a tollatok, meleg, őrületesen meleg! Mintha öt
centire elvált volna minden ízületem a párjától, és jég szorult volna közéjük,
mert bedobtak valami lyukba, ahol tiszta jég minden, apró darabok, mint a
hullaházban. Tudom, hogy csak vízió, oké, fiúk, vidáman! Vízió, vízió! De
takarjatok be, dobáljatok rám akármi ócska göncöt, mindent dobáljatok rám, az
isten szerelmére! Ez az utolsó kívánságom.
„Kedves barátom, Max!
Mivel bevonulásod óta semmiféle hírt nem kaptunk rólad, én írok először. Azt
már hallottuk egy kanizsai sráctól, aki a bevonulásod előtti napon találkozott
veled Kanizsán, hogy megnyiratkoztál, és igen rossz hangulatban vagy. Szinte
alig ismert meg. Ugyancsak tőle tudjuk, hogy állítólag Kanizsán maradsz,
valamelyik kaszárnyában, bár nem tudta pontosan megmondani, melyikben, de
gondolom, így is megtalál a levél. Hogy visszatérjek a rossz hangulatodra, amit
természetesen megértünk, viszont neked is be kell látnod, ezzel nem segítesz
önmagadon. Végeredményben nem olyan hosszú időről van szó, hogy végleg
kiszakadnál az itteni környezetedből. Már csak azért sem, mert mi részletesen
tájékoztatni fogunk az eseményekről, amire mindjárt rá is térek.”
„Patkány kétszer változtatott munkahelyet azóta, és a harmadikból szerdán, ezen
a héten fog kilépni. Jelenleg betegállományban van három hete, velem együtt,
úgyszintén a Bőrlábú is. Betegségünk oka – kénytelen vagyok írni róla,
mivelhogy te is érdekelve vagy tudod, a Gábor, muter albérlője tüdőbeteg lett.
Nagyon súlyos, már egy hónapja a János-kórházban fekszik. Lyuk lett a tüdején,
amit orvosi nyelven kavernának neveznek, azonkívül erős beszűrődés.
Körülbelül hat hónapig lesz kórházban, ezen túlmenően legalább két évig
szanatóriumban, de nem is ez a lényeg, a baj csak ezután következik. Az
ugyanis, hogy én, a Patkány, Bőrlábú, Nixie, Bimm-Dinn és nevezhetnénk még
számos egyéneket, akinek a fele már szanatóriumban van, fertőzést kaptunk.
Nixie Mátraházára ment, Bimm-Dinn még nem biztos, de valószínűleg ő is oda.
Ezen túlmenően nekem is beszűrődésem van, úgyszintén a Bőrlábúnak és a
Patkánynak. Jelenleg engem és a Patkányt nem küldtek szanatóriumba, hanem
itthon gyógykezelnek. Naponta nyolc tablettát kell beszednünk, sok fekvés és
hegyi levegő, ami elég körülményes, hiszen tudod, hogy nem szívesen látnak
bennünket a parkokban vagy sétányokon. Bőrlábú szerdán megy az újpesti
tüdőgondozóba, és még nem tudjuk, mi lesz a további sorsa. Ennyit talán a
családról, hogy Bőrlábú szavával éljek.”
„Surranó jelenleg a Friciékkel jár, de már nincs köztük a Kornél, akire a
rendőrség azt a bélyeget nyomta, hogy botrányos magatartása és viselkedése
felháborítja a jóérzésű polgárokat. Ennek fejében kiutaltak neki először hat
hónap refet20, de mivel nem tartotta be a szabályokat, gyakran feltűnt
szórakozóhelyeken és a Belvárosban, meghosszabbították neki két évre,
úgyhogy most tényleg nem lehet látni sehol. Azonkívül sajnálattal kell
közölnöm, hogy üzenetedet a Hildának, valamint a Jégbüfé többi dolgozójának
nem áll módomban átadni, mert akkora a terror a Belvárosban, hogy ehhez
hasonlót, azt hiszem, csak a Néró császár produkált. Sem azóta, sem azelőtt
senki. Ízelítőül leírok neked egy epizódot. Múlt hét szerdán este fél hétkor
történt. Otthon vagyok a Gabi csajjal, új feleségemmel, közben lejön a Hosszú,
tudod, a farkasréti gyerek, akinél hábén voltunk, és elkezdi mesélni, hogy a
Friciéket jól megverték a rendőrök a Párisi udvarban. Azt mondja nekem a Gabi
csaj, a Hosszú szövegével kapcsolatban, érdekes, amikor mi ott vagyunk, soha
nincsen rendőr. Vagy ha van is, mondom, legfeljebb csak igazoltatnak, és
szerényen megjegyzik, ne lássanak bennünket ott többet. Kijövünk a lakásból,
tétlenül állunk a kapu előtt, merre, hová, mint mindig. Azt mondja a Gabi csaj,
hiszen a Jégbüfébe indultunk, nem? Mondja kicsit élesen, tudod, mert ennek
olyan a szövege, de ezt szeretem benne. Persze, mondom, jól van, csak le ne
szúrjál, mehetünk is. Én, Gabi csaj, Hosszú és a Patkány. Bőrlábú nem volt
velünk, ez is külön utakon jár újabban. Megyünk át az úttesten, azt mondja a
Hosszú, ez az a rendőr, aki feldobta a Friciéket, mondom, hát ennek igazán
semmi köze nincsen hozzánk, közlekedési rendőr, a hatásköre sem engedi meg,
hogy velünk foglalkozzon. De lám, tévedtem, mert ő is kiszúrt bennünket,
átfutott a másik oldalra, ahol egy haverja állt a Jégbüfé előtt. Valamit
szövegeltek, és néztek felénk. Ez idáig rendben is volt, bementünk, megvettük a
szokásos fagylaltjainkat. Ahogy ettük, a rendőrök eltűntek. Egy perc se telt el,
megáll ott két rendőr, mellékelve három URH-val. Összesen körülbelül
tizennégyen lettek, odabent mi hárman. Közben a Hosszú kimegy az utcára, de
nyomban vissza is szaladt, gyerekek, azt mondja, gáz van, eszem még egy
fagylaltot, és el is tűnök. Itt egy vagon rendőr. Megérkezik a negyedik URH,
kiszállnak, tisztességtudóan tisztelegnek, és néznek befelé az ablakon. Patkány –
tudod, milyen bamba néha – azt mondja nekem, Zord Khán-Bandi, hová
megyünk innen? Mondom neki, édes fiam, nézz ki az ablakon, és először azon
fohászkodjál, hogy jutunk innen ki, és csak aztán azon, hogy hová megyünk.
Tényleg, azt mondja, és a szeme fennakad. Hilda éppen ott volt, Patkány
odafordul hozzá, azt mondja neki, nem tud valami kijáratot? Hilda mosolyog,
minek az? Itt vannak a rendőrök! Felnevet, tudod, ahogy szokott, olyan kacéran,
és megjegyzi: csak nem félnek? Mondom neki, félni nem félünk, de kitűnően
érzem magam tíz-húsz pofon nélkül. Mire azt mondja, hiszen maguk dolgoznak,
mondom, az igaz, nade a hajunk az meg hosszú. Ez is igaz, mi? Hát az igaz. Kis
csend, a Hilda megfordul, kiszáll a pénztárból, odaállít egy mosogatólányt:
rosszul vagyok, mondja. Meg kell mondanom, jól játszotta a Szöktetés a
szerájból színmű szerepét. Ezzel elindultunk a pult mögött levő pincelejárat felé.
A rendőrök kiszúrták, hogy elindultunk, akasztgatták egyenként csinos
gumibotjukat a szíjról. Igen ám, csakhogy ők azt várták, az ajtón megyünk ki,
ezzel szemben egy óvatlan pillanatban lementünk a pincébe, elöl Hilda, mi pedig
libasorban utána. A pincében habcsókok, krémesek, torták és egyebek között
futottunk. Nem is tudtam ez idáig, hogy akkora pince az. Lent volt még az a csaj,
tudod, amelyikre a Bőrlábú mindig azt mondta, olyan, mint egy egyiptomi nő.
Nézegette a combját, amikor felhúzódott a szoknyája. Azt mondja a Hilda, segíts
– már nem tudom, hogy hívják. Mit segítsek? Meg kell őket szöktetni, itt a
rendőrség. A csaj összecsapja a kezét, anyám, teríts! Volt ott röhej. Végül is
kijutottunk a Váci utcára, a rendőrök meg maradtak a Kossuth Lajos utcában.
Másnap délben, hogy megtudjam, mi az utóhatás, visszamerészkedtem,
beszélgettem a csajjal, mert a Hilda éppen szabadnapos volt, és mondja: nagy
gáz van, rögtön bejöttek és kérdezték, hogy ki szöktetett meg bennünket. Az
összes hosszú hajú srácot elvitték a fodrászhoz, levágatták a hajukat. Aztán
elmentem még harmadszor is, hogy megtudjam, a Hildának nem lett-e valami
kellemetlensége a dologból. Rögtön azzal fogadott, hej, Zord Khán, hogy leszúrt
engem a főnököm, mondom neki, erre gondoltam én is, bár a főnöke nem
ismerte el a rendőröknek, hogy mi ott mentünk le. Hogy képzelik, elvtársak, a
torták és egyebek között a dolgozóim közül bárki is bátorságot merítene ahhoz,
hogy ilyen hosszú hajú egyéneket megszöktessen maguk elől? Persze a Hildát
kegyetlenül megdorgálta négyszemközt. Azóta nem voltam a Jégbüfében sem
én, sem a Friciék. A Friciék jelenlegi székhelye a Margit-hídi HÉV-megállónál
van.”
„Továbbá közlöm veled, hogy Bőrlábú a kórházba vonulása előtt letette a
kétforintost az asztalra. Tudod, hogy mindig lelki életet akart élni a
teenagerekkel. Hát ez most kitűnően sikerült neki. Odajön két csaj mellénk a
Jégbüfében, ették a fagylaltot. Én persze beszólok az egyiknek, add oda a
napszemüvegedet, de az csak lesett, aztán a barátnője mondta, hogy külföldi,
mutatott egy londoni címet, egy párizsi címet meg egy olasz címet is. Jacqueline
a neve, francia csaj, vagyis hát az apja szerb, anyja olasz, de ő Franciaországban
született. Volt Londonban, Párizsban, Rómában, minden, az apja meghalt, az
anyját nem tudja, hol van. Rómából indult el, autóstoppal ment Párizsig, ott
filmezett. Most a Hunniában dolgozik, állandóan éjjel, de hogy hol lakik, kinél
van egyáltalán, azt nem tudtuk meg, mivel csak mutogattunk. Kicsit még
dumáltunk a Jégbüfében, aztán elindultunk velük, illetve a Jacqueline-nel, mert a
barátnőjének haza kellett menni. Fogalmunk se volt, hová visszük. Moziba nem
jött, azt mondta, csak fél kilencig van ideje. Mondom, akkor menjünk be az
Astoriába. Bőrlábú ellenkezett, ciki az, túl elite hely nekünk. Dehogy ciki,
mondom. Bementem előre. Kerítettünk egy golyóstollat, a csajnál volt egy füzet.
Fél óra alatt kibogoztunk egy-egy szót a füzet segítségével. Kiderült, hogy
Bőrlábú jó nála, ez mindjárt mondta is, hogy elveszi feleségül, elkezdtek ott
smárolni. Tízkor kijövünk, mondja neki a Bőrlábú, most merre megy, hová? A
hatvanhetes villamossal ment a Hunniáig. Megfogja Bőrlábú kezét, gyere, gyere,
Bőrlábú vele is ment, és elkezdték a lelki életet. Állítólag a Hunnia előtt két
megállóval leszálltak, átmentek a vasúti töltésen, és Bőrlábú meghúzta a csajt.
Hazajött, egész éjjel sóhajtozott. Másnap aztán elvittük a csajt hozzánk. Gyanús
volt nekem ez a dolog. Berúgattuk, minden, úgyhogy meztelenre vetkőzött, és
kiment az udvarra táncolni, de egy szóval nem leplezte le magát. Harmadik nap
a Jégbüfében vagyunk ugyancsak, egyszerre beront az anyja, megfogja a haját,
és viszi. Kiderült, hogy egy XIX. kerületi csöves csaj, két hónapja megszökött
hazulról, és azóta különböző társaságokkal járt. Mindig ezt a mesét adta elő,
hogy ő Jacqueline, született francia, nemzetközi szülőkkel. Mi vagyunk a
negyedik társaság, a barátnője mindent bevallott, de azt is úgy megvertük, hogy
örökre megemlegeti. Bőrlábú teljesen összeomlott, gondolhatod, ha azt mondom
neki, Tomorrow Largó, kimegy a szobából.”
„A Patkány, kérlek szépen, ugyanúgy csalódik a nőiben, mint ahogy eddig is
csalódott, de nem csoda, hát ez egy tökéletes vadállat, a minap is két nőt
pofozott le, a harmadiknak távozása alkalmával beajánlotta, hogy legközelebb
kicsavarja a nyakát. Mindezt körülbelül azért, mert állítólag én is tetszettem a
csajoknak.”
„És kérlek, egy újabb szöveggel kénytelen vagyok mint eseményt megemlíteni, a
Gusztáv olyan, mint egy faollóval megnyírt kecske. Beállt a Lordék társaságába,
mint a csatafőnök jeles személyisége. Ugyanis ő a liblingje, akit a pofonok
előfogójaként használnak. Őt küldik oda a srácokhoz, hogy provokálja a
verekedést, de ezek többre is bátorkodnak, mintsem azt gondolnánk. Egyik nap
beállítottak hozzám a Hotel Szalonba, szervusz, Zord Khán. Éppen mosakodtam.
Kérdik, hogy vagy te, mint vagy, mondom, jól, mint mindig. Azt mondják, el se
tudnak képzelni téged rövid hajjal, katonaruhában. Kis szünet, csend, és
távoznak. Következő nap beállít a Huncut, azt mondja nekem, Zord Khán, tudod,
mi újság? Gondoltam magamban, meg kéne hogy húzzalak, de csak gondolat
maradt, mivelhogy a Gabi csaj az ágyban feküdt, és már kezdett is letolni, mi
van, nem találod a helyedet? Mert tudod, tettem-vettem, öntözgettem kifelé a
házibuliból visszamaradt csikkeket. Közben a Huncut mesélt. Azt mondja,
találkozott a Lordékkal, és elmondta neki a Gusztáv, hogy a Gabi csajt el fogják
lopni. Nocsak, mondom, indiántörzset fogunk játszani? Ők megkísérlik ellopni,
és ha sikerül, én majd megkeresem. Megjegyeztem a Huncutnak, ha beszél
velük, mondja meg nekik, de legfőképp a Gusztávnak, a legközelebbi
találkozáskor akkora pofont adok neki, hogy a szeme négy centivel lejjebb lesz a
szájánál. Lordék azért haragszanak ránk, mert olyasmit hallottak a yardon, hogy
én állítólag azt mondtam volna, mi nem tartozunk közéjük, az alvilágba. Én
valóban mondtam, hogy nem tartozunk közéjük, de nem ilyen értelemben.
Pluszként felvették a kapcsolatot a Hentesékkel, akik viszont azért haragudtak,
mert elcsaptuk előlük a csajokat a Léparton21.”
„Hogy továbbá az eseményekről tájékoztassalak, nekem se megy semmi. Mit is
csinálhatnék? Jelenleg olyan itt a légkör, ha elmegyek hazulról, azt se tudom,
hogyan jövök haza. A Duna-parton nem lehet lenni, az Ifiparknál tragikusabb a
helyzet, mint valaha, a Gellérthegyen voltam kétszer a Gabi csajjal, de már azt se
lehet, mert sok a rendőr, és kevés a zöldövezet. Kedves Szakáll, zárom levelem,
ugyanilyen hosszú beszámolót várunk tőled is. Mielőbb gyere haza, mert annyi a
teenager, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük, és csak egy szabadságra hazajövő
katona tudja megoldani a problémát. Leveled várva maradunk baráti szeretettel,
milliószor ölelünk:
Zord Khán”

Patkány
– Kora tavasz volt, hideg, és délutánonként otthon voltunk. Én akkor a Katival
jártam, levittem oda. Leültünk a szobában, Zord Khán meg kihívta a Katit a
konyhába. Beszélgettek ott, de jó sokáig. Tizenöt perc múlva meguntam,
kimentem. Sötétben beszélgettek. Mondom, Bandi, miért vagytok ti sötétben, te
meg, Kati, mit állsz itt, énelőttem nem lehet megbeszélni, mit beszéltek? Persze
Zord Khán mindjárt: mi van, féltékeny vagy, majom azt hiszed, meghúzom a
nődet? Az még semmi, a Kati is visszadumált. Marha pipa lettem. Bementem a
szobába, jól bevágtam az ajtót. Zord Khán utánam rohan, mit csapkodod az ajtót,
nagyon otthon kezdesz lenni! Eljöttem, otthagytam a Katit, mindenkit.
– Összevissza csöveztem Szentendrén, megismertem a Zolit, nála aludtam, meg
ahol éppen lehetett. Kijött a nyár, lementünk Színesékkel Fenyvesre. Különben
pénzzel mentünk le, a Szőke adott egy kilót, azóta is tartozom neki. Épülő
házban laktunk, bujkáltunk Fenyvesen, hogy ne igazoltassanak, mert senki nem
dolgozott, én már tavasz óta, a Színes is akkor lépett ki. Lent voltunk öten vagy
hatan, de volt pénz, Szőke is hozott egy százast, a Színes is. Mindenkinek volt
egy kilója. Aztán megbukott a kégli, mert meglátott bennünket valaki, ahogy
cigarettáztunk este. Kihívták a rendőrséget, szanaszét futottunk. Másnap
kivettünk hat biciklit a kölcsönzőből, és átkerekeztünk Fonyódra. Gondoltuk,
nézünk valami kéglit. A hülye Szőke meg mindig lemaradt, én mentem elöl.
Megállok és kiabálok a Szőkének, gyere már, siess. Éppen a rendőrség előtt
álltam meg: a másik oldalra figyeltem, mert jó csajok voltak ott. Megszólal egy
hang a hátam mögött, hajtsanak csak be ide! Bekanyarodtunk, külön asztalokhoz
ültettek bennünket, hogy ne beszélhessünk egymással. Színest és engem ott
tartottak, a többieket kiengedték. Nem is szóltak hozzánk, csak ültünk. Bejött
valaki, röhögött, kik ezek a majmok, hogy néznek ki ezek? A biciklik bérleti díja
ment közben. A rendőrség előtt hárman lekanyarodtak, és nem jó irányba
fordultak, ezeket megbüntették ötven forintra. Amikor a többieket kiengedték,
visszavitték a bicikliket. Nem tudom, ki fizette ki. Közben még egyszer
visszahozták a Szőkét, mert valami fényképezőgépet szajrézott. Újra kiengedték.
Este nyolc felé bennünket is kirúgtak. Megrohantuk a bódét, lángost ettünk,
halat. Velünk jött egy rendőr, felszállított bennünket a vonatra. Következő
állomáson megláttunk az ablakból két bomba nőtt, Icát meg a barátnőjét.
Integettünk nekik, diliztünk. Felszálltak, de nem abba a kocsiba, hanem előrébb.
Nem találtak helyet, jöttek visszafelé. Elmentek egyszer előttünk. Nekem már
nem jutott hely, a karfán ültem. Kiszólok az Icának, nem kell helyet keresni, én
átadom a helyemet, azt mondja, kösz szépen, de karfára nem ülök. Mégis
felrakták a cuccukat, aztán valamelyik felállt, leült Ica a Színes mellé, én meg
egyből féltékeny lettem. Ahogy megláttam a vonatablakból, szerelmes lettem
belé. Elaludt a Színes ölében. A kurva életbe, mit csináljak, ilyen Cream sapkám
volt, lehúztam a szememre. Farmerben voltam, piros ing, szakadt tornacipő,
kilógott belőle a zoknim. Ica nevetett, de szép vagy, jól felöltöztél! Mégis én
tetszettem neki a legjobban, mert olyan csendes voltam, pedig látta, hogy nagyon
akarok vele dumálni. Lefeküdtem a padlóra, és megfogtam a lábát. Felriadt,
kérdezte, miért fogom, mondom, ha megáll a vonat, ne guruljak előre.
Fehérváron felköltöttem, hogy dumálni akarok vele, de nem beszélgettünk, csak
hülyéskedtünk, magnót hallgattunk. Leszállunk a Déliben négy óra körül,
cigarettánk se volt. Mondja az Ica, nem akar ilyen korán hazamenni, úgyis be
kell menni hétre dolgozni. Elmenne a barátnőjével, viszont összeveszett az
anyjával. Gyorsan kilőttem magamat, és lejmoltam hat forintot,
kétforintosokban, mert automatában lehetett csak cigit venni. Bedobom, nem
volt jó az automata! Pedig milyen büszke voltam, hogy én szereztem pénzt
cigarettára. Ezzel olyan nagy akartam lenni, hogy csak úgy elmegyek, és van
pénz. Lejöttünk gyalog a Moszkva térre, ott nyitva volt valami a sarkon. Megint
lejmoltam, cigit vettünk. Vitatkoztunk, hová menjen az Ica. Színes mondta, hogy
kint marad vele, legfeljebb nem megy dolgozni, de igen, dolgozni akar, csak
addig alszik két órát. Két órát alszik! Mondom, várjál, Ica, azt hiszem, nekem
van lakásom. Előtte többször fenn voltam a Tamásnál. Lesz kégli. Mi az, hát
nem biztos? Dehogynem biztos, ezer százalék, különben van kettő is. Ha ez nem
lenne jó, akkor kimegyünk Szentendrére. Erre gondoltam, csak nem mondtam.
Féltem, hogy cikizik, milyen messze van. Színes is szövegelt, el tudná vinni a
pincébe náluk. Mondom, ilyen nőt, pincébe, ne hülyéskedj. Hát akkor nem áll itt
velünk, csináljunk amit akarunk, de megbeszélt egy drótot az Icával. Mi ketten
lejöttünk a Döbrentei térre. Telefonáltam gyorsan a Tamásnak, fél óra múlva
vette fel a kagylót. Mondom neki, most jövök a Balcsiról, felmegyek hozzád
aludni, nagyon fáradt vagyok, sokan voltak a vonaton, végig álltam. Jól van,
gyere fel, de mondom, van egy kis probléma, nővel vagyok. Milyen a nő? Jó,
klassz áru. Felmentünk. Belépek az ajtón, elesek a Dódában, ott feküdtek végig
matracokon meg kabátokon. Tamás az ágyban. Ott volt a Cüle, Gregus, Kesik,
Húszkilós, Veréb. Elkértem Tamástól a kis szoba kulcsát, persze ott nem volt
semmi fekvőhely. Ica dilizett, hogy külön akar aludni. Na hülyéskedj, mondom,
látod, mi a helyzet, különben is hideg van, összebújunk, és nem fázunk annyira.
Kihúztam a Dóda alól egy matracot. Felébredt, nézd, mondom, nem nekem kell,
hanem egy úri nőnek, mégis a padlón aludjon? Kihúztam még egyet, azt meg a
Cüle alól. Ugyanaz a szöveg. Tamásról lehúztam az ágyterítőt, és találtam egy
kartondobozt. Összenyomtam, jó lesz a fejünk alá. Az ágyterítővel takaróztunk.
– Olyan tíz óra körül ébredtem fel délelőtt. Ica, mondom, nem mész dolgozni?
Hagyjál aludni. Jól van, gondoltam, azt se tudja, mennyi az idő, mondhatom,
hogy fél hétkor keltettem. Tovább aludtunk. Felkelünk délben, mondom, ma már
nem mész dolgozni. Jaj, mi lesz a munkahelyemen? Nem számít. Kimegyek a
Tamáshoz, akkor már csak egyedül volt otthon, éppen tejet hozott és egy
forintért kenyeret. Egy pohár tejet adott meg két szelet kenyeret. Azt ettük egész
nap. Heverésztünk, beszélgettünk, de nem csináltunk semmit. Másnap ugyanez:
megint ott döglöttünk egész nap. Már jobban éltünk, egy szelet kalácsot ettünk
ketten. Még mindig nem csináltunk semmit. Tamás közben már ki akart rúgni
bennünket. Akkor már a Dódáék se aludtak ott, tényleg volt valami a
rendőrséggel. Jól van, reggel elmegyünk, megyünk dolgozni. Tamás csak
röhögött, hogy én dolgozni…? Felébredünk olyan tíz óra körül, azt mondja Ica,
hazamegy, mert nagyon éhes. Én is az voltam. Mielőtt lementem a Balcsira,
szereztem egy karikagyűrűt: kölcsönkértem egy csajtól, de isten bizony vissza
akartam adni neki, viszont piszok éhesek voltunk, és beleestem a csajba. Nem
tudtam meghúzni, biztos azért. Mondom, eladom a gyűrűt, úgyse kell az, minek?
Nyolcvan forintot kaptunk érte. Elmentünk a Gülbe, szalontüdő, vesevelő,
gyümölcsleves. Négy adagot vettem. Ica megevett egy szalontüdőt, a másikba
belekóstolt, azt mondja, összeszűkült a gyomrom. Megettem az ő szalontüdőjét
is. Vettünk egy üveg sört, cigarettát, maradt tíz forintom. Felmentünk a Parkba,
mondom, Tamáshoz nem lehet menni, most mi lesz? Hát ő hazamegy. Hazament,
másnap találkoztunk délután. Három napig csak délután találkoztunk, de nem
ment be dolgozni. Egyébként a Rákóczi úton laktak. A Wesselényi utcában is
van egy lakásuk, ott lakott az apja és általában az anyja is. Csak akkor jött haza,
amikor nagyon összevesztek a palival.
– Közben összeakadtam a Zolival, ez egy nagyon jó fej. Először is hosszú haja
van, lakása van, és nagyon belemenős srác. Volt már Tökölön, Baracskán. Akkor
épp a Katival járt, aki miatt összevesztem Zord Khánnal. Találkozom vele a
Parkban, azt mondja, mi van velem, miért nem megyek már ki hozzá? Pont
kapóra jött, kivittem az Icát. Otthon volt a Zoli, jaj de jó, hogy kijöttetek, ez, az,
nyár volt, július, harminc fok meleg. Mondom neki, Zoli, ne hülyéskedj,
kijöttünk, a vendégeid vagyunk, nincs semmi pia? Még zsíros kenyere se volt,
pedig az szokott lenni. Lementünk a Duna-partra, ment a zsuga, Zoli meg jól tud
zsugázni. Leült. Van pénzed? Persze hogy van, csörgette a zsebét, persze mind
tízfilléresek voltak. Rám hivatkozott, nálam is van, ha ő vesztene. Kicsit csalt, és
lett húsz forint. Mindig bordát ettünk, amikor nyert. Még sörre is maradt, és
hogy ne üveggel kelljen venni, a Cigányba mentünk. Ott találjuk az öccsét,
akinek most szétverték a fejét. Kati is ott volt. Kettőnknek vettünk egy-egy korsó
sört. Zoli mindjárt mondta az öccsének, mi az, Lacika, itt vannak a Patkányék,
egy korsó sört se tudsz fizetni? Dehogynem, fizetett ő is. Akkor ismertem meg a
Kukát, ez egy hosszú hajú srác. Nekem is megvolt még a hajam, tetszett neki.
Összehaverkodtunk, arra is ittunk, de ő fizetett. Elmentünk a Kis Békébe, az is
egy késdobáló, ott találkoztunk az Oszkárral: már nagyban ivott. Mesélte, hogy
hazulról jött, az anyja adott neki kétszáz forintot. Nem dolgozott, mit tudom én,
mióta. Abból ittunk tovább. Jó haverok lettünk. Elmentünk a Zöldfába, piáltunk,
flippereztünk. Akkoriban meg tudtam inni tíz üveg sört, úgy, hogy nem estem
össze. Pont jó hangulatban voltam. El-elestem, de azért felkeltem. Jöttek a
haverok, Oszinak sok haverja van ott, a Pici meg a többiek. Átmentünk a
Békébe, az a legelőkelőbb szórakozóhely Szentendrén, első osztályú, ugye, de
akkor már voltunk vagy tízen. Jól berúgtunk.
– Másfél hónapig laktam Zolinál az Icával, nem háborgatott bennünket senki.
Frankó kégli. Nagy rémalakok voltak a falra festve, kés a plafonban. Amikor
először aludtam ott, még féltem is éjjel, de aztán megszoktam. Másfél hónap
alatt annyi pénzt elszúrtunk, hogy az nem igaz. Egyikünk se dolgozott, de
eladtuk a szekrényét, a magnóját. Ica szülei azt se tudták, hol van. Legnagyobb
szerelmem, akkor volt tizennyolc éves. Már férjhez ment, a Béka vette el, de
sorjában, jó? Akkor is ilyen udvarias voltam.
– Zolinak volt valami haverja, az elég jól fest. Aktokat, meg mit tudom én, miket
festett. Bevitték a Galériába a Zolival, rányomtak valami pecsétet, és ráírták az
értékét, mit tudom én, száz forint, kétszáz forint, mi meg utánaírtunk egy nullát,
és eladtuk az öregeknek. Hülye, öreg csávóknak. Írtunk rá nagy neveket is,
Rembrandt, meg mit tudom én. Megvették. Rá volt írva, hogy kétezer forint, mi
eladtuk olcsón, ezernégyszázért. Így tengettük az életünket. Az egyik csaj lába a
Gazdag lábáról lett festve. Az meg is van, nem vették be: így különállnak az
ujjai…
– Fekszünk egyszer az ágyban meztelenül, a másik ágyon Zoli egy csajjal, mind
a négyen jó piásan. Egyszer csak beállít egy nő, kiabál, Ica, jössz velem, öltözni,
mi van itt? El volt ájulva a kosztól, persze nem takarítottunk. Állandóan
piáltunk, de az üvegeket lusták voltunk kivinni, bebasztuk a sarokba, ott voltak
halomban, összetörve, mindenfelé csikkek, kés a plafonban. Senki nem tudta, ki
ez a nő, csak az Ica. Ki akartam rúgni, és akkor mondja a csaj, hogy az anyja.
Felöltöztünk, elkísértem őket. Ica elkezdte fűzni közben az öreglányt, szegény
fiú, most menjen vissza Szentendrére, már tíz óra, nincs is pénze satöbbi, oda
kimenni a koszba, amikor éppen el akartunk jönni onnét? Én nem szóltam egy
szót sem. Úgy megdumálta az anyját, hogy ott aludtam náluk. Reggel felkeltett
bennünket az anyja, kérdezi, megyek-e dolgozni? Én? Nem dolgozom. Aznap
elintézte, hogy Icát visszavegyék a céghez, nekem meg azt mondta, rendben van,
ő mindenbe beleegyezik, csak vágassam le a hajamat, és menjek eV dolgozni.
Egy hét után már annyira jutottunk, hogy nem kell levágatni a hajamat, csak
dolgozni menjek. Addig ott laktam. Kibékült a férjével, elment hozzá, mi ketten
bitoroltuk a kéglit. Ica elment hétre, és amikor visszajött négy órakor, én még
feküdtem. Voltál munkát keresni, kérdezi. Nem voltam, olyan beteg vagyok…
Az anyjából éltünk. Ugyanabban a házban lakott a barátnője, akivel a Balcsin
volt. Biztos miatta veszett össze velem az Ica, csak nem mondta. Elment
dolgozni, én meg átmentem a csajhoz. Főzött ott, emlékszem, palacsintát csinált,
és ahogy sütötte, én úgy ettem. Annyira összemelegedtem vele, hogy
meghúztam szépen. Biztos megmondta az Icának. Na és eljövök egyik nap,
mondom, este visszamegyek, elhelyezkedem. Nem tudom már, kikkel voltam, de
marhára berúgtam, valami padon aludtam. Másnap megvártam Icát a gyár előtt.
Rám támad, hogy képzeled ezt, hol voltál? Na, erre kikeltem magamból,
mondom, elegem van ebből az egészből, mi az, hogy hol voltam, egy napra csak
elmehetek, nem? Hazakísérem, otthon van az anyja. Addig még mindent
lenyeltek az Ica miatt. Hátha terhes lett, mint ahogy az is lett, de valami
ravaszság van a dologban, mert hat hónapra szült. Mindegy, majd felneveli a
Béka. Szóval megtűrtek engem ott. Kispolgár voltam, tévét néztem az ágyból,
odahozták a kaját. Megyünk délután, a cuccom már ki van pakolva. Ez így nem
megy tovább, Feri! Megsértődtem, eljöttem. Fent vagyok a Parkban, jön az Ica,
hozza a cuccomat: ne is menjek többet. Mit gondolsz, mondom, dehogy megyek!
– Rá két napra elvittek Baracskára. Felmentem a Jettyhez aludni, mert épp
elmentek a szülei nyaralni. Magnóztunk, hülyéskedtünk. Ott aludt egy kanizsai
srác is. Megvettük a jegyet, hogy megyünk Vácra a bátyjához. Hétkor ment a
vonat, és hét óra két perckor értünk ki az állomásra. Jól van, akkor majd
megyünk holnap. Reggel zörögnek: bújj be! Bejött egy rendőr. Befontam a
hajamat, hogy ne legyen olyan göndör, copfba volt így kétoldalt. Bejön a rendőr,
el volt ájulva. Mi van itt? Jetty mondta, hogy ő a lakástulajdonos, mi meg a
barátai vagyunk, itt aludtunk, mert lekéstük a váci vonatot. Személyi
igazolványt, mondom, nekem nincs. Elveszi a sráctól, maga nem dolgozik, meg
maga is velem jön, mert nem tudja igazolni magát. Nem mertem odaadni. Bevitt
bennünket, én harminc nap múlva jöttem ki. Egy hétig voltam a rendőrségen,
volt is egy újságcikk rólam a rendőrújságban. Baracskáról szabadultam,
ötvennégy forinttal. Egyből kimentem Szentendrére. Zoli nem volt otthon,
lemegyek a Duna-partra, kártyázott. Nem ismert meg senki kopaszon, Zoli is
csak akkor, amikor megszólaltam. Hogy nézel ki, te hülye?! Mondom neki,
kártyázzál gyorsan, mert bordát akarok enni! Kártyázott, bordát ettünk, és
mindenki sajnált, hogy kopasz vagyok. Fizettek. Marhára berúgtam, akkor
kezdtem el igazán inni. Bejártam a Margit-hídhoz is, Olivérékhez, felszedtünk
egy-két csajt, azokat kivittük a Zolihoz. Egyszer kint vagyunk négy csajjal.
Olivér, én, Zoli és a csajok. Éjjel két órakor még jön két csaj, hogy ott akarnak
aludni. Kizavartam őket. Lejárt a fotel karfája, azzal. Reggel megint kopognak,
megint bújj be! Zolinak volt ez a mondása. És akkor nem egy rendőr bújt be,
hanem négy. Na, mi van itt, kérem, hallottuk, hogy szép társaság szokott
összegyűlni. Kint várt a dzsip, beszálltunk. Azt az aktképet, ami még most is
megvan, a Gazdag lábával, magunkkal kellett vinni. Loptátok valahonnét, nem
igaz, hogy nektek ilyen van. Jaj, a Surranó is kint volt! Persze. Bevittek a
rendőrségre, Zolit bezárták a képpel a vécébe, minket meg sorba állítottak. Jön
ki az Olivér, jól megpofozták. Surranóval a szakálla miatt diliztek, mert nem volt
benne a flepniben, én meg csak röhögtem, velem nem tudnak semmit csinálni,
rövid a hajam, és a szabadulólevél jó volt harminc napig. Ja, persze, te vagy az a
Patkány! Figyeltünk már téged, valami nővel csináltál itt balhét, megszöktetted
az anyjától, mi? Mert Ica anyja ott is érdeklődött. Mindenkit kiengedtek, mi
maradtunk bent ketten a Surranóval. Beültettek bennünket a vécébe, és ránk
zárták az ajtót. Se cigaretta, se kaja. Este tizenkettőig ott ültünk. Büdös volt,
mint a szakramentom. Egypáran eldobták a csikket, ahogy bejöttek, rákaptunk,
csavartuk. Éjjel kirúgtak bennünket. A Béke előtt ott állt a Zoli meg egy csoport
srác. Mondtuk, hogy milyen éhesek vagyunk, cigink sincs. Volt valami hatvan
forintja, bementünk a Békébe, és nagyot kajáltunk, sört ittunk, persze arra már
nem gondoltunk, hogy nem lesz elég a pénz. Ki kellett menni lejmolni, hogy
fizetni tudjunk. Odaöntöttünk egy marék tíz-húsz fillérest a pincérnek; meg se
számolta, tűnjetek el! Igenis. Szövegel a Zoli, most már aludjatok itt. Mondja a
Surranó, ő nem marad itt, most vittek el bennünket. Én: jól van, persze, hová
menjek ilyenkor? Surranó elment. Én mentem hozzá megint. Éppen lefekszünk,
bevilágítanak az ablakon zseblámpával. Kinézek, látom, a rendőrség, már
öltöztem is. Mondom a Zolinak, most úgy el fognak verni, mint még soha, mert
mondták, hogy meg ne lássanak még egyszer Szentendrén. Bevittek, jól van,
Patkány, magát kerestük. Piszokul elvertek. Reggel tíz körül kirúgtak, most se
mentem sehová, egyből le a Duna-partra. Feküdtünk a napon, tapogattam az
orromat. Délután zsugázott a Zoli, megint volt pénz. Éjjelre már nem mertem
nála maradni. A Csutaknál aludtam a pincében, az egy csaj. Kint maradtunk a
parton tizenkettőig, mert az anyja valami presszóban dolgozott, ahol tízkor
zártak. Tizenegy körül ért haza, eszik, lefekszik, tizenkettőre el is alszik egy
kicsit, be lehet osonni a pincébe. De nagyon recsegett a lépcső, felébredt és
lejött. Megnézett, én meg úgy csináltam, mintha már aludnék, el lennék ájulva.
Visszament. Csutak lehozott egy nagy lábas körömpörköltet. Nem engedtem
vissza, ott aludt ő is. Reggel lejött az anyja, ordított. Kimentünk Oszkárral
Dunabogdányba. Két farmer volt rajtam, mert fáztam és gondoltam, kint fogok
aludni az éjjel. Zolihoz nem mehetek, a pincébe nem mehetek. Elkértem a Zoli
farmerét. Felül volt az enyém, csupa folt, az alsó egy kicsit jobb. Ülünk a
presszóban, odajön egy srác, hogy nincs-e farmerem eladó? Dehogynem, hogyne
lenne. Kimentünk a vécébe, és fent egész jó volt, mutatom neki, majdnem új.
Három kilóért eladtuk neki, de a lelkére kötöttük, ne mutogasd senkinek, meg se
nézd, majd otthon, nem akarunk lebukni vele. Szépen összehajtogattuk,
becsomagoltuk egy papírba. Elvitte boldogan. Oszinak volt egy gyűrűje, azt is
eladtuk nyolcvan forintért, aztán egy harmincnyolc forintos öngyújtót ötvenért.
Tele voltunk pénzzel. Jól berúgtunk, és visszamentünk Szentendrére az utolsó
busszal. Azt mondja az Oszi, aludjunk a Zolinál. Nem létezik, megint elvisznek.
Akkor menjünk ki a szérűskertbe, vannak ott szénaboglyák. Kimentünk. Össze
volt préselve a szalma, ilyen kockabálákba. Felmentünk a tetejére, egyet
levettünk, és kiszedtük a közepét. Jó hely lett, ketten nyugodtan elfértünk. Egy
bálát a fejünkre húztunk, nem jött be a hideg. Ott aludtam jó három hétig. A
rendőrök láttak napközben az állomáson meg a parton. Ahogy jöttek, eltűntem.
Nem tudták, hol alszom, nem tudtak elkapni. Egyik nap összeakadtam két kis
cigánykölyökkel meg egy másik sráccal. Azt mondták, menjünk el a campingbe
aludni. Gondoltam, megnézem azt is, hátha jobb, mint a szalma. Bebújtunk egy
üres sátorba. Nagy sátrak voltak, matracos ágyak. Lefeküdtem, ezek meg
elmentek csavarogni a campingben. Jönnek vissza, gyere, micsoda áruk vannak,
hagyjatok békén, nem megyek. Erre megint elmentek, és gondolom, akkor vették
észre őket. Lefekszünk, már kezdett virradni. Arra ébredek fel, hogy sikít valaki,
üvölt. Fáztam az éjjel, összeszedtem a matracokat, a fejemre is raktam. Kidugom
a fejemet, látom, hogy az egyik srácot a térdére fektette a rendőr, úgy ütötte
gumibottal. Alul ki volt oldozva a sátor. Sunyítottam, visszafordítottam a
fejemet, mintha aludnék, és hirtelen nekiugrottam a lyuknak, de olyan hülyén
ugrottam, hogy pont oda estem, ahol még nem volt annyira kibontva. Elkapta a
rendőr a lábamat, mindjárt nekem esett, mi az, meg akarsz lógni? Megint te vagy
az? Na, akkor visszamész Baracskára, ezt nem úszod meg. Beültettek a dzsipbe.
Harmadszor… Akkor már tényleg úgy volt, hogy visszavisznek Baracskára,
megírták a KMK-papírt22. Felküldtek egy előadóhoz, halál rendes pali volt. Azt
mondja, egy feltétellel kiengedlek, ha nyolc napon belül elhelyezkedsz, és nem
jössz többet Szentendrére. Fiatal vagy, miért rontsuk el az életedet, most jöttél ki,
megint menj vissza? Kiengedett. Maradtam Szentendrén. Akkor megint egyszer
a Zolinál aludtunk az Olivérrel meg két csajjal. Bejön reggel egy rendőr, nem is
kért flepnit. Kérdezi a Zolitól, nem ismer valami Rák Elemért vagy Rák
Ferencet? Nem, kérem, persze mindjárt gondoltuk, hogy rólam van szó, mert ki
lehet Elemér és Ferenc. Rák-Rák… Erre kiment, mi meg elkezdtünk röhögni.
Biztos meghallotta és visszajött. Mit vigadnak maguk annyira? Elkérte a flepnit,
és már vitt is bennünket. Akkor vették el a flepnimet. Adtak egy papírt három
napra, hogy azzal el tudok még helyezkedni, de utána elfognak az első
igazoltatásnál. Vissza kellett volna mennem a személyimért. Nem mentem,
aludtam tovább a szalmában. Újra elkaptak, és akkor már tényleg tarthatatlanná
vált a helyzetem. Jött az ősz, jött a tél. Olivéréknél laktam, elmentem melózni
vele együtt.
– Kijövünk egyik nap a melóhelyről, klasszul sütött a nap, még én mondtam
Olivérnek, hogy menjünk gyalog az Emkéig. Megittunk egy korsó sört, mentünk
tovább, hallgattuk a rádiót. Találkoztunk az Olivér két haverjával, átmentünk
hozzájuk a villamosmegállóba. Jött egy busz, Olivér kiszúrta, hogy három néma
srác áll a peronján, akiket mi ismertünk, hosszú hajúak. Integettünk nekik,
leszálltak. Bementünk az Erzsébetbe, hogy megiszunk egy üveg sört a találkozás
örömére. Persze nem egy lett belőle, és megártott nekem. A pincér többet
számolt egy körrel, mondom, én ezt nem fizetem ki, nem ennyit ittunk. Mindjárt
rendőrt hív, így meg úgy. Elküldtem az anyjába, de mégse lett belőle semmi,
kifizették a némák. Kijövünk, megint találkozunk egy sráccal, úgyhogy már
heten mentünk lefelé az Astoria felé. Útközben találkoztunk még két némával,
azok is velünk jöttek. A Rókus-kórház előtt lemaradtam a srácoktól, mert
behajtott előttem egy Volga kocsi a kapu alá. Épp utolértem őket, amikor elment
mellettünk egy hapsi meg egy nő, gyerekkocsit toltak. Beszól a hapsi, de szépek
ezek a gyerekek. Őt is elküldtem a francba. Megyek tovább, egyszer csak ütögeti
valaki a hátamat, fiatalember, álljon meg. Visszafordulok, látom, a gyerekkocsis
hapsi az. Hogy beszélek én vele? Mondom, mire tesz itt megjegyzést, tartsa
magában a véleményét. Kezdtünk belemelegedni a vitatkozásba, ő is szidta az
anyámat, én is az övét. Közben Olivérék megvertek egy hapsit. Jó nagy kör volt
már körülöttünk. Vita közben megütött a hapsi, orrba csapott, elestem.
Felsegített valaki, de nem is engedett el, mondom, mire fog itt engem? Mert
verekedett, mindjárt jön a rendőr. Jött is, bevittek az Uránia moziba. Behozták
azt a hapsit is, akit Olivérék megvertek, akkor láttam először. Tiszta vér volt.
Olivérék elfutottak. Felírták az adataimat, kihívták a mentőt. Közben ez a hülye
Olivér visszajött, és felismerte a hapsi, kérem, ő is ott volt! Elkapták, és ő is
ellenem szövegelt, hogy igenis, együtt voltunk. Kijött a mentő, bevittek
kettőnket, Olivért meg a rendőrségre. Nem is törődtem a dologgal, mi ez,
mondom, semmi. Másnap reggel megáll egy kocsi az ablak előtt, zörögnek.
Három rendőr, engem keresnek, öltözzek fel. Bevittek a VIII. kerületbe, elvették
a személyimet, pakolja ki a zsebeit, vegye ki a cipőfűzőjét. Beraktak egy cellába.
Másnap kihallgatás, elmondom, mi volt. Kérem, ez nem így történt. Olivérék
úgy szövegeltek, hogy azért verték meg a hapsit, mert engem védtek. Így
próbáltak védekezni. Olivér nyolc hónapot kapott, az egyik néma egy év, négy
hónapot, én egy évet.

Zord Khán
– Húsvét… Máskor úgy voltam, ha jött egy ilyen na ünnep, mindig
tervezgettem, jó, nem lesz egy nagy kimenetelű, de azért mégis éltetett. Pihenni
fogok, így lesz, úgy lesz. Most semmi. Alig vártam, hogy elmúljon, idegesített
az, hogy nemsokára dolgozni kell, milyen jó volt ez a pár nap így, pedig nem
volt jó, de hát annál jobb volt, hogy dolgozni kelljen. Akkor még jobban
felidegesített az, hogy a fizetésemet piszokul lealacsonyították, és most a
dumával abszolút sehol sincsenek nálam az emberek. Nem tudnak rám hatni.
Azelőtt még elfogadtam valamit belőle, most már semmit, még ha jót mondanak,
az se jó. Ilyenkor mindig újjá kell születnem, és ehhez sok idő kell. Bele kell
esnem egy másik skálába, kerékvágásba, hogy valamerre haladjak, de ezt csak
önmagamtól tudom megcsinálni.
– Idegesít a munkahely is, hogy hová fogok menni melózni. Több száz helyre
lemegyek majd, voltam az ÉPISZ-ben: sajnos, volt egy hely, de fél órával ezelőtt
felvettünk valakit. Ad nekem egy címet, nézzem meg, a Dob utcában van egy
asztalosrészlegük, vagy mi a franc. Nem mentem el. Megint egy nagy röhejjel
találjam szemben magam, amikor bemennék, enyhe mosolyok, gyanúsan
néznek, végül előadnám, hogy mint segédmunkás szeretnék melózni. Ugyan
kérem, sajnos már betelt a létszám hát igen, jól van, viszontlátásra, de talán
nézze meg ott, mert mindenhol csak talán itt, talán ott, ebből állna az egész
napom.
– Ha azt mondaná, engem nem érdekel, mekkora haja, meg hogy néz ki, az a
fontos, hogy a munkáját elvégezze, két hét a próbaidő, ha megfelel, el van
intézve, de a másik fele gyanúsan mosolyog közben, egy kicsit megvetéssel, meg
így meg úgy, és amikor becsukom az ajtót, még a villamosmegállóban is hallom
a röhögést. Aztán mennyi ember van egy újabb helyen, mindenütt ugyanez a
duma, szöveg, ide telefonálnak, oda telefonálnak, igen, kartárs, jó napot kívánok,
hogy állunk a létszámmal, hát így állunk, kell egy ember, közben izé… szóval
nincs hely, mondja ő. Hiába hallja, hogy kell, még én is hallom, még sincs, de
hát az még nem látott, ez már látott, és mégis ő a főnök, a munkaügyis dög, mert
mindenütt csak nő van, a rosseb enné meg, valahány a világon van. Egyből a
szöveg, hát nekem sincs ekkora hajam, mint magának! Sok baj lehet vele. Elég
sok, mondom, na, és nem unja még? Hát nem. Akkor kiselőadásokat tartok.
Úgyis tudom, hogy hülyeség, hogy nem érdemes, de csak tartok azért, hadd
tartsak, miért ne tartsak, ugye, tarthatok. Nem lenne sokkal jobb, ha rövid haja
lenne? De, jobb lenne, na és akkor miért nincsen? Hát mert nincsen, nekem ez
tetszik. De mi ebben a jó? Hát ebben az a jó, hogy hosszú, végül elnézést,
kezicsókolom, jó napot kívánok, ne szívjam a cigarettát benn, de ők azért
pöfékelhetnek, mindenütt megalázkodjak, mert végeredményben dolgozni
szeretnék, szeretnék a francot, muszáj. A portás nevet, amikor bemegyek,
ugyanaz röhög, amikor kijövök, néhány koszos munkás még előjön, megcsodál,
megnéz, fele nevet, fele röhög, két-három van közöttük, aki nem szól semmit,
csak magában úgy gyanúsan, hm, hm, nahát ez még egy munkaerő lehet. Így néz
ki az egész.
– Ezért van, hogy nem szívesen hagyom ott a munkahelyemet, akkor se, ha
rossz, de amikor elhatározom, akkor ezt mind felrúgom. Akkor aztán mindent
elkövetek. Diplomatikus dumákat nyomni ide-oda, szövegelni, kérem, ilyen
rendesen dolgoztam, ezt nem szó szerint mondom, csak hogy ez érződjön ki a
beszélgetésből. Jól van, kérem megpróbálhatjuk valahol, hozza el a
munkakönyvét. Belenéznek, sajnos, ennyi órabért nem tudunk adni, csak ennyit
tudunk, jól van? Mit mondjak? Jó, nem számít, írjanak, amit akarnak. Hát akkor
menjen be, és mutatkozzon be a Józsi bácsinak, az a művezető, majd megmutatja
magának, hogy mit kell csinálni. Bemegyek, jó napot kívánok, xyz, Kecske
Jankó vagyok, erről van szó. Maga az új szaktárs, mekkora a haja! Kérem, ez az
a munkakör, amit magának csinálni kell. Nade nem sok sót eszik itt meg maga.
Eltelik egy nap, két nap, elkésegetek közben, hát szaktárs, nem lesz ez így jó,
szigorúan vesszük a késéseket, mindenütt ugyanez a duma egész addig, amíg ott
vagyok. Mikor már megismernek, hát elmész, miért mész el? Maradj még! Ne
menj! Másutt is dolgozni kell, igen, mondom, sajnos. Közben összeveszek a
művezetővel, ellenszenves lesz az üzemvezető, a brigádvezető, a szakszervezeti
titkár, mindenki. Na és szaktárs, maga szakszervezeti tag? Én, kérem, nem. Hát
nálunk mindenki az, maga se lehet kivétel. Nézze, tizenhét forintot fog fizetni,
de megéri, higgye el, mert sohasem tudja, mikor számíthat rá. Utazás, megnősül,
ez-az, beteg lesz, mindig támaszt nyújt. Na és a balesetbiztosítás, hát abba benne
vagyok, itt írja alá, és menjen el ide-oda, balesetoktatás. Na, mennyi a
mentőknek a száma? A rendőrségé? Tűzoltóságé? Mit csinál akkor, ha magára
dől a szekrény, hát kibújok, ha ki bírok alóla, na és, ha elvágja az egyik kezét a
fűrész? Aláteszem a másikat is, és miért csinálja? Hogy ne kelljen többet
dolgozni. Akkor megrökönyödnek. Igen. Mi az első teendője, ha kigyúl az üzem,
hát az, hogy meglocsolom még egy kis benzinnel. Ez, mindig ez a duma! Végre
aláírják, sikeresen átesett a baleseti oktatáson, teljes erővel dolgozhat. Ezt ne így
csinálja, kérem, higgye el nekem, én már tíz éve csinálom, jobban tudom,
közben több helyről beszólnak: Juliska, Mariska! A legszívesebben nekik
ugranék.
– Telnek-múlnak a napok, újabb baleset. Vigyázzon! Magának már volt üzemi
balesete? Hát arra vigyázzon, mert mi azt nem szeretjük. Kérem, az régen volt,
és véletlenül volt – pedig készakarva csináltam. Karácsonykor kértem
szabadságot, aztán nem adtak. Egy darab vassal ráütöttem a kezemre, le kellett
venni a körmömet, három hét betegállomány. Hogy történt, kérem? Úgy, hogy
ráesett. Hogyhogy ráesett? Úgy, hogy magasabban volt, mint a kezem. Na és
milyen időközben? Ilyen időközben. Nagyon zuhant? Fényes volt a vas?
Rozsdás volt, mert akkor kap egy tetanuszinjekciót? Nem kell, köszönöm. Hát ez
a köröm még maradhat, de akkor sajnos, nem tudom kiírni. Vegye le, mondom,
csak írjon ki. Vágja le az ujjamat is, nem számít. Az orvos meg előzékeny, be
van biztosítva? Igen. Nahát akkor csak kihasználni a biztosítást, mondom, ki lesz
használva. Egy csomó duma, így történt, úgy történt, tanúk, művezető, baleseti
helyszínelés, minden, mert most ki kell nekik fizetni kétszáz forintot, de
borzasztó! Jó, kérem, majd postázzuk. Egy hónap eltelik, mire megkapja az
ember.
– Hát igen. Hány éves maga? Ennyi vagyok. Na, és miért kell akkor magának
így kinézni? Nem járhatna úgy, mint a többi rendes ember? Nézze, vannak itt
nálunk fiatalok, és mind-mind milyen becsületes, rendes emberek, hogy
megállják ezek itt a helyüket, családjuk van, megnősültek, igaz, Gyurka? Igen,
úgy bizony, úgy-úgy, Péter bácsi! Jól van. Ne legyen maga más, mint a többi,
hiányzik az magának, hogy mindenki megnézze, megjegyzéseket tegyenek?
Látja, pedig ő is ugyanolyan idős, mint maga, vagy még fiatalabb, de ő aztán
nem ilyen! Nem, nem! Mindenki dolgozik, mint egy vadállat.
– Na, vége a munkaidőnek, akkor a Pisti a Józsival kézenfogva elmennek a
kocsmába, belöknek néhány korsó sört, te tudod, az a rohadt csavarhúzó, ott az
üzemben, tudod, a hetes esztergapadnál, azon az új gépen, ami most jött,
micsoda egy alkotmány az! Én is dolgoztam rajta, mondja a másik, borzasztó.
Az nem gép, ócskavas. Az enyém kitűnő, te, ma egész nap nem csináltam
semmit. Ezt dumálják egész délután, amíg csak lábon állva be nem rúgnak.
Utána elténferegnek haza, reggel, jó reggelt kívánok, mit játszott a Fradi a
Dózsával, te, az a hülye Kocsis meg az a barom Albert, micsoda palik azok! Mit
mondtam, elvesztetted a fogadást, Jenő bácsi. Na, tíz korsó, majd megisszuk, ha
végeztünk. Te, hogy rám verte az asszony a balhét tegnap! Egész nap ez a duma
megy. Délután kezdik újra. Mi a programod? Semmi, Pistikém, nős ember
vagyok, haza kell mennem, tudod, a család meg az asszony, az, aztán egy
szörnyű, ha én tudtam volna… Meg az anyósom! Arról nem is beszélek, az egy
szarvasmarha! Így telnek a napok, a bölcsesség meg csak úgy ömlik belőlük.
Ilyen emberekkel kell dolgoznom mindennap. Jobbra rúgta a labdát, balra, ide
vitte, oda vitte, jössz a Fradi-meccsre? Nem megyek, tévét nézek. Hogy micsoda
műsor van a tévében is, a franc ette volna meg, aki kitalálta, de azért csak nézik.
Ha egy jobb film van, sietnek haza, jaj, a Rotsild Mimit játsszák, a traktorost!
Egen. Bizony. Meg az Aradszky Gézát. A munkások.
– Negyedévenként termelési tanácskozás. Hát szaktársak, szeretettel üdvözlöm
önöket, és üdvözli itt a szakszervezeti bizalmi, a főbizalmi, ezek és azok,
nyugodtan szóljanak hozzá, ha van valakinek valami problémája, orvosoljuk,
kérem. Ezennel megnyitom az értekezletet. A prolik némán ülnek, bambukolnak,
fújják a füstöt. Szóval, hogy akkor én mondjak valamit, kedves szaktársak, előre
láthatóan nagyon jól állunk a negyedévi tervvel, de ez még nem jelenti azt, hogy
nincsenek hibák. Hibák még vannak, sajnos, és itt ki kéne térnem először is a
Gagarin brigádra. Nézzék, szaktársak, én nem azt mondom, hogy nincsenek még
műszaki hibák, de ezt mind ki lehetne küszöbölni, csak egy kis odaadással
kellene dolgozni, azon járjon az eszük, szaktársak, közösen oldjuk meg a
problémákat, hiszen azért vagyunk itt! Hogy lehetne jobban csinálni, szóljanak
hozzá, maguk dolgoznak vele, maguk tudják, mi van ott! Szóval, egen, senkinek
nincs hozzászólása? Hát, hm, hm, ühüm, aham. Tessék, maga ott, Farkasné! Hát
kérem szépen, nagyon rossz nálunk a társaság, engem állandóan sértegetnek!
Igen. Hogyhogy sértegetik? Kérem, tegnap lekurvázott a Juci például. Hát én ezt
kikérem magamnak, tisztességes anya vagyok, három gyerekkel, négy még
ezután jön, úgyhogy megkérem itt a vezetőséget, legyenek szívesek és
figyelmeztessék, mert én ezt nem tűröm el! Igen. Feljegyzik. Tovább, szaktársak.
Ott volt például a tegnap. Nem szabad, szaktársak, főleg az ifjúsághoz szólok,
munka közben ne játszódjunk, vegyük ezt komolyan, kérem. Nem lehet az
mégsem, hogy az idősebb szaktársak dolgozzanak az ifjúságra, ezek meg közben
birkóznak, igen, igen, maga, kérem, maga! Meg maga is. Vegyék komolyabban a
munkát, ez nem erőszak, kérem. Ha nem akarja csinálni, akkor mondja meg, de
ne mások rovására csinálják a dilit! Akkor az feláll, hát kérem, szeretném
elmondani, hogy én ezt mélységesen megbántam, és tényleg egy pillanatnyi
elmezavarban szenvedtem, de a jövőben nem fordul elő. El is várjuk magától,
kérem!
– Na, aztán részletesen visszatérnek az első felszólalóhoz, mert több már
úgysincsen. Kérem, azzal a lekurvázással kapcsolatban, ugye, az úgy van, hogy
nem megengedhető egy munkahelyen. Adjuk meg egymásnak a megfelelő
tiszteletet, legalább amennyit elvárunk másoktól. Értette, kérem? Értettem. Na.
És ezentúl el lesznek helyezve egymástól, maga ebbe a részlegbe megy, maga
abba, úgyhogy egyszer és mindenkorra vége legyen a további problémáknak.
Hát szóval csak ennyit akartunk mondani, elég rövidek voltunk, éppen két óra
hosszáig tartott, hú, már megy a Fradi-meccs, gyerünk, fussunk, meneküljünk,
nekem még ide kell menni, nekem oda, jaj, mit fog mondani az asszony, de csak
kivágom magamat valahogy, végeredményben értekezleten voltunk. És vannak
itt szaktársak, ezt elfelejtettem mondani, maradjanak még egy kicsit ülve, akik,
kérem szépen, elő vannak terjesztve oklevélre és csillagra, ami némi kis pénzzel
is jár, ugyebár. Bízom abban, hogy a szaktársak majd követik ezeknek a példáját,
mert mindenkinek meg van adva a lehetőség. Indítunk egy esti tanfolyamot,
főleg az ifjúságnak szól, kérem szépen, lehet tovább tanulni, esetleg
technikumba járni és egyebek, sőt, a szakmunkásvizsgát is le lehet tenni, kérem,
csak egy kis akarat kell hozzá, nem beszélve arról, hogy akkor a pénz is több
lesz, ugye.
– Na, aztán vége, reggel kezdik a dumát. Jól beolvasott a művezető annak a
palinak ott, nadehát tudod, mi van, az úgyis olyan trehányul dolgozik, ő az
egyetlen, aki megérdemelte volna, a másik az nem annyira, az a munkáját
elvégzi. Igen, hát nem baj.
– Plakátok jelennek meg az üzemben, újíts, pénzt kapsz érte! Felajánlásokat
tesznek, mi, kérem szépen, a spénből is mozdonyt csinálunk. Ez igen, ez aztán
egy ötlet. Megtakarítjuk a csizmánkat a hólétől. Jön a tavasz, a győztes brigád
kirándul, egyúttal egy kis társadalmi munkára. Te azt a bokrot próbáld kihúzni,
az visszakiáltja, hogy nem megy. Akkor hagyd, majd kihúzza a másik. Mert a
jövő generációja itt fog napozni. Ez lesz a játszótér, büszke vagyok rá, mert itt
fog ülni az unokám. Egen. Visszamennek, micsoda izomlázam van, tudod, ki
dolgozik máma?…
– Ej, szóval nem tudok napirendre térni magam felett sem. Lényegében.
Megpróbáltam olyan munkaköröket elvállalni, ahol csak egyedül dolgoztam,
mint például itt, a közértnél. Közben mindig a szemembe tűnt, hogy legalább két
ember munkáját végzem el egyedül. Olyan ideges lettem, hogy szinte sírtam, és
úgy káromkodtam, mint egy kondás. Hogy rohadnának meg, ők verik a
mellüket, prémium, ez lesz, az lesz, gondoljunk a tizenharmadik fizetésre.
Amikor eljön, kérem, ennél a cégnél hiány volt, ennél így volt, annál úgy volt,
elúszott a nyereség. Senki más nem kapott, csak az igazgató.
– Utálom az ilyen csecsebecse munkákat. Favágónak szívesen elmennék egy
erdőbe. Ott van a szakmám. Ezerrel is többet keresnék, de megint éjszakázzak,
és akkor még vasárnap is dolgozni kell, hol éjszaka, hol délután, kell a francnak,
szabad emberként akarok élni. Ott nincs megállás, hajtani, nyomjon rá,
szakikám, mert lemarad a normával, mit képzel, mások fognak magára dolgozni,
majd belenyúlunk a másik műszakba, mi? Kérem, ezt így csinálták meg, ennyi a
norma, és azt egyszer és mindenkorra tudomásul kell venni. Kérem, ha nem
bírja, menjen be reggel az irodába, mondja el a panaszát, majd orvosolják
magának. Igen. Namost, ha bemegy az ember, és megmondja, kérem, én ezt a
munkát nem bírom fizikailag, nagyon sajnáljuk, szaktársam, de nem tudunk
magával mit csinálni, legfeljebb annyit, hogy kiadjuk a munkakönyvét. De ha
nem akarja kivenni, emberelje meg magát, mert ezt eddig is egy ember végezte,
és ahogy végignézek így magán, látom, maga nem olyan, aki ne tudná ezt
elvégezni, csak egy kis akarat kell hozzá. Nincs egyéb hiba az egészben, csak
annyi, hogy enni és aludni kell, kérem. Hazamegy, eszik és lefekszik. Ugye. Ha
az ember nem szól senkihez, mondja, kérem, miért ilyen életunt maga? Ha
megmondom, hát sajnos, ezen nem tudunk segíteni. Kinek hiányzik, ne
segítsenek rajtam, a francokat. Csak egyszer már olyan munkahelyem lenne,
ahol tudnám azt, na, ezerötszázat fizetnek, de ezért a munkáért nem is érdemiek
többet. Belátnám, ha így volna. Egy órakor, kettőkor vagy háromkor letesszük a
műszakot, vége, kész. De itt sosincs munkafelvétel, ilyen helyen, vagy ha éppen
van, hát akkor betelt. Vágassam le a hajamat, akkor jó munkahelyem lesz,
esetleg, de nem biztos. Hát a rosseb vágassa le. Elmegyek inkább szenet
lapátolni a vagonokból, a franc bánja, de nem megyek még egyszer olyan
céghez, ahol két műszak van, és a közértek is örökre ki vannak zárva az
életemből. Mert ott aztán mindenki parancsol, a tanulótól kezdve a főnökig.
Kérem, ezt ide tegye, fiam, azt húzza oda, vegye le, mit képzel maga, majd én
fogom emelgetni nő létemre, maga meg egy erős, bika ember, nem csinál
semmit? Én a nőket nem alkalmaznám ilyen helyen. Bejönnek reggel, a kávéval
kezdik. Maga nem kér? Én nem, mondom. Miért nem, hiszen ez úgy felfrissíti, el
se tudom képzelni az életemet kávé nélkül. Milyen érdekes, mondom, azért
olyan karikásak a szemeid, mint egy vadmacskának. Vagy azért idegesek, mert
menstruálnak, vagy azért, mert nem fogták meg őket az éjjel, vagy túl sokszor. A
rosseb tudja. Mi a francnak hozzák oda őket a közértbe? Egy tízkilós zsákot nem
bír elvinni, jaj, a gyerekem, közben az életben nem lehetne fölcsinálni, de a
gyerekivel érvel, aki nem lesz úgyse. Amelyik meg mégis terhes, hát én nem
emelem meg ezt a literes üveg vizet, a másiknak a körme fáj, az ujja van
elvágva. A harmadiknak kificamodott a csuklója, a negyediknek elkopott a
magas sarkú cipője, és féloldalra viszi azt a csámpás lábát, nem tud úgy állni,
ahogy kéne. Mindig van valami bajuk ezeknek. Az életben nem szerettem
nőkkel dolgozni. Egész nap csak röhögnek, viháncolnak. Jaj, az a csinos fiú, aki
tegnap is bejött vásárolni, itt itta a kakaót, beszélgettem vele! Ne mondd, és mi
van? Á, semmi, tudod, hogy menyasszony vagyok, itt a gyűrű az ujjamon,
bizony! Jövő hónapban lesz az esküvő, na, és melyik csatornában fogtok lakni,
hát az anyósomnál. Igazán? De jó lesz nektek. Sietek, főnök, engedjen el egy
órával hamarabb, vár a férjem. Nagy csók a pofájára a bolt előtt, gyere,
Mucikám, anyukám, gyere, te drága, viszi a marha.
– Jaj, sietek haza, telefonált a mama, de a feleségük a mama, hogy színházba
megyünk, és tudod, mit nézünk meg? A Bob herceg leugrott a vászonról. Ne
beszélj. Vagy a Csárdáskirálynőt. Micsoda darab az, öregem, egy antitragédia.
Nahát, a dramaturg, az gyönyörű volt, átérezte, micsoda rendezés, haj, meg kell
adni, és az a színész, höj, de azt se tudja, hogy hívják. Melyik? Hát az, amelyik a
bal oldalon ugrált, az egy tehetség, majdnem kiröhögtem a belemet!
– Na, aztán jönnek, hogy megbeszéltük itt a művezető szaktárssal, közösen
megyünk moziba, mármint a brigád. Igen. Mit nézünk meg? A Kertes házak
utcáját. Magyar film. Elmennek, öregem, micsoda akusztika! Micsoda ez,
micsoda az! Beülnek, hátraszól a művezető, ne röhögjön, nem azért jöttünk a
moziba, hogy magát hallgassuk! A brigád egyöntetűen: Igen! Fogd be a pofád,
öcsi! A krapek lecsendesül. Kijönnek, te, micsoda rendezés volt, a magyar
filmművészet kezd kialakulni már. Az igen, lényegében, tényleg. Milyen szép
volt benne az a nő, a Törőcsik Mari meg a Buss Gyula. És a tájak gyönyörűek
voltak, arra aztán nem lehet senkinek kifogása. Ez a darab megállta volna a
helyét nemzetközi szinten is. Azért játsszák a Honvéd moziban. Ránéznek az
órára, még csak nyolc óra, menjünk el a Fecske presszóba, kicsit elkávézunk, és
kielemezzük a filmet. Ráérsz? Rá, kimenőt kaptam az asszonytól. Ne beszélj,
mondom. Így élnek az emberek.
– Holnap nem érek rá, gyerekek, mert szülői értekezletre kell mennem. Bizony, a
kislányom… Másnap már mondja, tudod, meg vagyok elégedve a kislányommal.
Tizenötből bukik, és van nyolc tárgy. De azt mondja, vannak ott gyerekek, azé a
Kovácsé, amelyik lenn dolgozik a forgácsolóban, annak a lánya hogy áll, hát az
nem tanul. Amilyen az apja, hogy nézett ki most is az iskolában, ilyen pepita ing
volt rajta, meg minden azt röhögte az egész szülői értekezlet. De beszélgettem
ott az értelmesebb szülőkkel, mert ő az értelmes, a lakatos, na, és azt mondja,
tudod, az ifjúságot eléggé kézbe kell fogni. Egész este erről beszélgettünk, hogy
vigyázni kell az erkölcsre, mert tudod, ezek a fiúk, hát bennük is csak vér van.
Az bizony. De megmondtam a kislányomnak, az anyád kutya istenit, ha nekem
egy kölyköt mersz hozni, kicsavarom a nyakadat, és úgy a falhoz váglak, mint
egy gyalogbékát. De az tanul is. Az ért a szóból. Egyszer bemegyek az ajtón,
akkor már kétszer észreveszi, hogy otthon vagyok. Na igen.
– A nagyobbik fiam vájár a szénbányában. Becsületes ember, az apjára ütött.
Megkeresi az ötezret, és mindjárt el is issza. Annak érdemes megnősülni, de
ezeknek?… Ezek is eltartásra szorulnak. Nade az enyém, tudod, a kislányomnak
korcsolyázáshoz van kedve. Jégbaletthoz, tudod, mi az? Tudom, mondom, úgy
meghúzzák, hogy elolvad a jég. Úgy mozog, mint a pillangó, mert hol eszik, hol
nem. Az minden idejét a tanulásnak szenteli, a múltkor is hallom, hogy valaki
fütyörészik, először azt hittem, rigófütty. Kinézek, hát ilyen hosszú tollú majmok
vannak lenn, azt mondja, hütyütyütyü. Lemegyek, mondom, mi van, srácok?
Elfutottak. Kérdezem a lányomtól, kik voltak ezek, kislányom? Mit tudom én,
apuka, fogalmam sincs róla. Én nem is értem némelyik szülőt, hogy elengedi a
gyerekit. Mert én, ugye, megfogom a mamának a kezit, a kislányom a mama
kezit, és megyünk az állatkertbe. A múltkor is nézegettük a majmokat, hát nem
aranyosak? Rádobáltam vagy húsz forintot erre a rohadt izére, ezekre a… hogy
is hívják? Krokodil, mondom. Az, az, az, krokodil, és meg se mozdult. Nem
bizony, mondom, hozzá vannak szokva a szigonyágyúhoz. Egész nap
sétálgattunk az állatkertben, gyönyörű! Mondhatom, nemzetközileg elismert az
állatkert. Utána meg a Vidám Parkba mentünk. De ott az a sok huligán! Azt
mondja nekem a kislányom, apuka, üljünk, fel a hullámvasútra! Micsoda sor állt
ott, mondom a mamának, álljatok be, fiam, én addig megiszom egy korsó sört.
Az egy korsóból lett két korsó, mert hosszú volt a sor. A két korsóból három
korsó, úgyhogy eléggé betintáztam, hát ahogy ott állok, látom, hogy a
kislányomat inzultálja egy bika. Odalépek, mi van, öcsi? Semmi, azt mondja,
semmi sincs. Azér mondom. Na, és felültek a hullámvasútra. Hogy milyen jól
érezte magát a kislányom, csak úgy sugárzott az arcáról az öröm! A mama is,
igaz, hogy idős, de még szereti az ilyen vidám dolgokat. Mi is voltunk fiatalok,
de nekünk ilyen nem volt, hullámvasút, óriáskerék, ugyan! Most meg minden
meg van adva neki, barátom, és nem tetszik. Érted te ezt?
– Vasárnap az Operában voltunk, tudja mit, a Bánk bánkot adták a Hunyadiból,
mondom, igazán? Barátom, azt mondja, micsoda élet volt akkor! Nem lett volna
jó élni. De ez a Melis György, ez tud énekelni. Hú! Majd széjjelszakadt az egész
opera, úgy megtöltötte a hangja a termet. Az tud. Azt mondja egy másik, én meg
egy évvel ezelőtt voltam, azt az orosz operát láttuk, tudod, melyiket? Melyiket?
Azt az oroszat, tudod? A Borisz Godunov? Az, igen. Az se volt egy kutya, ahhoz
is tehetség kell, bizony. De a múltkor elmegyek egy csehóba, játszik a cigány, és
látom, hogy bambit isznak, ilyen fattyúk, tudod? Én, a becsületes dolgozó,
kiveszek egy százast, mondom neki, játszd el ennek a százasnak a nótáját, de ha
nem tudod, visszaadod! Ő ne tudná, pedig nem tudta, na, és te tudod? Fene egye
meg a paraszt mivoltodat, mondom, mert a százason van egy kocsi, lovakkal.
Azt akarta, hogy megy a kocsi, sejhaj, porzik az út utána. Nem tudom, mondom,
fogalmam sincs. Na, jól van, mondom, akkor játszd a Traviatát. Megáll, azt se
tudja, mi az a Traviata, hát mondom, akkor játssz, amit akarsz, na aztán elkezdte
a Trubadúrt. Meglehetősen jól játszottá, sokan odafigyeltek, tudod, mi van,
reprezentáltam egy kicsit, a mama is kicsinosította magát, úgy nézett ki, mint
egy tizenhat éves elefánt. A Jucika meg ilyen kivágott estélyiben tündökölt, de
szép családom van, jól mutattak a csehóban. A Pista fiam fekete szmokingban,
fehér ing, nyakkendő, nett, de nézték is a lányok. Mondom neki, fiam, tudod,
hogy kivel állsz szóba? Nem állhatsz akárkivel szóba, mert az apád egy sütőipari
technikus. Az én tekintélyemen ne ejtsél csorbát. Azt se tudja a lányom, hogy
melyik ruháját vegye fel. A fiam úgyszintén. Mindennap inget cserél, a mama
mindig panaszkodik, de aztán vettem neki centrifugát meg frizsidert. Lehelt. Az
egy okos ember volt, aki kitalálta, látod. Beteszem a piát, öregem, egy óra múlva
ki akarom venni, hát megitta a fiam.
– Öregem, olvasom az Élet és Tudományt, mit írnak erről a Kongóról, te,
fantasztikus! Hát vannak még elmaradott országok, de viszont – a másik beszól
– természeti kincsekben gazdag! Hát igen. Te, amikor háború volt, az Irányi utca
sarkán két lovat meglőttek és megfagytak, a lába így az égnek állt, mi meg
kiszöktünk a pincéből, és mindig levágtunk belőlük egy darabot. Egy óra múlva
már csak a csont maradt. Én, azt mondja egy másik, fogságban voltam, és
egyszer krumplit raktunk Novoszibirszkben. Nekiálltunk vagy hatan, és képzeld
el, olyan éhesek voltunk, hogy azt a fagyott krumplit ettük. Ilyen vastagon állt
rajta a jég, és amikor megfogtuk, kiugrott a héjából. Sokan vérhasba estek, úgy
hulltak az emberek, mint a legyek. Ment rajtuk a tetű, mint Zetor a szántáson.
Nem kellett nézegetni, felnyúltam, egy tetű, jobbra egy tetű, mikorra hazajöttem,
a feleségem nem ismert rám, igaz, hogy én se rá, és öt darab szőke gyerek várt.
Mondom neki, mi van, asszony? Hát azt mondja, semmi. De én fiammá
fogadtam őket, nem tehetett róla, akkor mindenkit fölcsináltak, nem, öcsém? De
mondom, még a krumplit is, ha el nem gurult. Így volt ez, de hát akkor te még
nem éltél, ugyan mit is tudnál ezekről. Nem vágyom én sehová, fiam. Megvan az
a kis háztájim, egy hold ez, fél hold az, a mama kicsit dolgozik ott, néha én is
besegítek neki, a Marika gimnáziumba jár, a Józsi a traktorgyárba technikus, a
Pista nyolcadikos, ipari tanulónak adom, szakmát a kezibe a fiúnak. Embert
csinálok belőle! Most építkezünk, hát elég lassan, mert már tíz éve építjük azt a
családi házat, ami egy konyhából fog állni meg két székből, de legalább az
enyém lesz! Veszünk egy tehenet, nem fog az asszony a piacra járni tejért.
Megfeji a tehenet, és kész, ott a tej, minden, az meg, tudod, mi van, nem igényes
állat, mondom, miért nem kecskét vesz, az megeszi a szemüveget is? És akkor
elégedett. Na.
„Kedves Max!
Megdöbbenéssel vettük tudomásul a hírt, ugyancsak egy csöves tetűtől, aki
Kanizsáról jött, hogy öngyilkos lettél, és állítólag bevittek a kanizsai kórházba,
de már későn. Kedves Max, mi ezt a hírt nem akarjuk tudomásul venni, mivel
semmi hivatalos értesítést nem kaptunk, semmi okod nem volt rá, és nem is így
beszéltük meg, mielőtt elmentél. Ugyanez a tetű elmondta a Vidám Parkban is,
úgyhogy mindenki tud róla és várja a további híreket, nem beszélve rólunk.
Bőrlábú egyszerűen kijelentette, hogy ez nem igaz. Kijelentését arra alapozta,
hogy közülünk ő ismer a legrégebb óta, és nem tud feltételezni rólad ilyesmit. Én
is ezt mondtam, éppen ezért írok, mert abban a meggyőződésben vagyunk, hogy
a kanizsai kórházban vagy, ha talán nem is a legjobb egészségnek örvendesz.
Oda címezzük a levelet, és arra kérünk, azonnal válaszolj, hogy mi van veled,
mert gondolom, volt valami alapja ennek a hírnek, habár mi valami enyhébb
dologra gondolunk, hiszen ezzel a gondolattal már itthon is foglalkoztál, de a
végrehajtására nem került sor. Kedves Max, nem is sejted, milyen fájó
gondolatokat vetettél fel bennünk. Vita tárgyát képezi, hogy tulajdonképpen ki
felelős az életedért, amit csak te dönthetsz el azzal, hogy megcáfolod a hírt.
Akármi történt is, mi megértünk és visszavárunk. Csak várunk.
Zord Khán”
Kinyitja piros macskaszemét a villanyrendőr: rebbenéstelen fénykarika, három
perc múlva visszapattan a semmibe, és puha, hasítottbőr cipőd tovább falja az
utat.
Más lábszárak.
Sárga nylonharisnya csík nélkül, garantáltan a legszebb, asszonyom, akar szép
lenni? Harmincnyolc ötven, Salome, Hella, Spring!
Szőrös, domború izmú, remegő, összecsukló kutyalábak: mintha szörnyű súly
nyomná az aranybarna vizslát a beton felé. Homloka csupa ránc, riadtan
kapkodja fejét az elsuhanó kocsik után: titokzatos szörnyek, amelyek
megesznek, de ismét kiköpnek, más helyen, más szagok között, ahol öt perc kell
a tájékozódáshoz. Máskor véres, nyöszörgő hústömeggé zúznak, tovább
rohannak, otthagynak, hogy lassan büdösödő, kinyúlt tetemként heverj tovább az
úton. Iszonyattal, értetlenül szagol meg másnap mindenki, majd oldalazva,
vissza-visszanézve otthagynak, mert menni kell.
Egyetlen piros szem uralkodik az ácsorgó, izzadt tömegen, az útburkolat
alattomos porrétegén, a szemközti fényképész kirakatában mosolygó, hosszú
hajú lányon – ajkán ingerlően csillog a rúzs mellette a szakállas költő tűzzel
bélelt, eszelős tekintetén, a harmadik emeleten kirázott porrongyon, a fáradtan
billegő aszparáguszon, mely a kopott falat csiklandozza az erkély alatt; még a
levegőn is, amely a forgalom irányának megfelelően engedelmesen erre vagy
arra mozog. Csak a szél szalad keresztül az úttesten, fejjel rohan a házak
közömbös falának, megperdül az ereszeknél, majd továbbsiklik a kémények
között. Fél perc múlva senki sem emlékszik rá, a maga tébolyult, diadalmas útját
járja.
Két perc múlva átmész a zebra fehér rácsán, pontosan úgy, mint fél évvel ezelőtt.
Újra magad előtt látod az Alpári Gyula utca sarkán ácsorgó Bimm-Dinnéket;
mellettük ki- és bekattan az édességbolt üvegajtaja. Ezer és ezer szögben
mutogatja fehér olajfesték feliratát: TIBI A KEDVENCEM! NYITVA: 10-7-ig.
Odabent presszógép bakelit fogantyúja emelkedik és süllyed, rajta izmos, barna
női kéz sok gyűrűvel. Szürke, sötét és világos öltönyök, pulóverek, kosztümök
mozognak a félhomályban, szembejönnek, halk kattanás, udvarias léptek. TIBI
A KEDVENCEM! NYITVA: 10-7-ig. Surranó tapogatva előszedi gyűrött
Symphonia-csomagját, két szál van benne. Bimm-Dinn-nek nem jut. Bimm-
Dinn elpirul, hosszú kezével-lábával nem tud mit csinálni. Kínosan vigyáz, hogy
ne nézzen oda, amikor szívják.
Nixie néma és nagyon sápadt, ajkát összeszorítja, vörös haja és fejletlen, egypár
szál szakálla beleolvad a délutáni napfénybe. Finom ujjai közt szorongatja a
cigarettát, elfelejtkezik a tűzről. Surranó vihogva meglöki, újra előszedi a
gyufáját, de Nixie egy szívás után észrevesz téged, mondana valamit hebegve,
magyarázkodásképpen, amiből kimarad a magyarázkodás, csak a hebegés marad
meg, saját lábába botlik, tenyerét előremereszti a levegőben, de még arra se
figyel, hová esne: felágaskodik ujjai közt a cigaretta, és szép hármas szaltóval a
járda szélére röpül. Ösztönösen utánakap, persze nem éri el, nem is figyel rá
igazán, ezért ottmarad csendesen, füstölögve. Bimm-Dinn nézi. Nixie elrángatja
vézna tagjait az átjáró felé. Finom, éles alakja olyan, mintha egy fekete
kordbársony zakós kést dobtak volna feléd a járókelők között: kicsit nyugtalanít,
a legszívesebben megállnál. Aztán eléd toppan egy pamutszoknyás, zöld
selyeminges, karcsú nő alakja, feltűnően szép lába van, édes, lágy
térdhajlatokkal és mindentudó, szétfeszített combokkal: illatfelhőt húz maga
után, amelynek kémiai többsége egyszerű kölni, igazi többsége viszont egy
átdolgozott munkanap izzadság- és szabadulni akarás szaga. Átsiet a tömegen,
hazamegy, megfürdik, varázsának egy részét leereszti a fürdőkád lefolyójába,
más részét felszívja a vastag frottírtörülköző, a maradék egy férfié. Utánagázolsz
a fényben, míg el nem tűnik a lökdösődő, fáradt emberek között. Nixie már jó
ideje hebeg, magyarázkodik, törékeny ujjaival az állát dörzsöli, mire
észreveszed.
Nem tudsz velünk jönni, ja, az apád? Hát az más. Méghozzá táviratozott. Nem ő,
hanem a szomszéd. Másodszor is megbénult, most a másik fele, helyes. Akkor
már nyugodtan lesz az öreg, mi? Persze, menjél, ezért jöttél ide, nahát, igazán
lelkiismeretes krapek vagy. Egy húszast, minek? Ajándékot, persze. Öngyújtó,
az nagyon jó. Mikor mész, a hat húszassal? Hat ötvenessel, rendben.
Két fiú megy el melletted pulóverben, egymáshoz bújva. Mind a kettő nagyon
csinos, fogják egymás kezét. Árnyékuk nyomtalanul továbbkúszik a betonon.
A Szabadság téren Jónással találkoztok. Egy padon ül, kinyújtott lába a szürke
kavicson, mint két, egymás mellé fektetett hal. Bee Gees-számot hallgat: a másik
padon sárga svájcisapkás fiú görnyed a táskarádió fölé. A szürke halak
önkívületben csapkodják a kavicsot, már egész kis gödröt ástak maguknak. Úgy
kell felrángatni a padról, még állva is csapkod, mint az eszelős, és meg se
hökken, amikor a táskarádiós leveszi fejéről a svájcisapkát. Beteg lehet, mert
pihés haja alól mindenütt kivirít rózsaszínű fejbőre. Hogy lehet így lefeküdni
valakivel, gondolod. Csak pénzért teszi meg a nő, és iszonyodva álmodik utána.
Rátok vár a nagy tévé-épület. Szorongva lépkedtek az oszlopok alatt. A
szembejövők jól öltözöttek. Surranó mellénye alá rejti függönykarika
nyakláncát, és zavartan vigyorog. Jónás a büféautomatához megy, széles
vigyorral, hosszan döngeti. A kis plexiablakok dühösen meg-megrezzennek,
hátul is jönnek, megvető pillantások tapadnak rátok, amelyek azonban mégis
irigyek, és ti nem értitek, hogy miért. A menők külön úton járnak: egyenesen a
lépcső felé fordulnak, túl széles mozdulatokkal, túl hangosan beszélgetnek,
szervusz, Tibikém, hogy vagy?
A balra tartó csoportba sodródtok, ezek még újoncok. Megálltok a szűk
folyosón, mint valami puha ék, amit nagyon messziről hajítottak ide. Sután lógó
karok, zsebkendő után kaparászó ujjak. A zsebkendők szépen vasaltak.
Beleköhentenek, majd gondosan visszateszik, külön megigazítják a zsebben is.
Udvariasan nyúlnak a kis, rojtos szélű papírokért: egyszerűen kettétépték őket,
így csak minden másodikon látszik a szent MAGYAR TELEVÍZIÓ, dödödö.
Akinek sima lap jut, irigykedve bámulja a többit. Surranó, hol a tollad? Csak a
tokja van meg, hapsikám, de az állati klassz, ha így fordítod, lejön a ruha a nőről,
ha meg így, megint visszaizél rá. Jónás ceruzája vastag, agyonrajzolt hegyével
ujjnyi csíkot húz a finom papírra. Lakcím, hihihi. Körbejár a ceruza, Surranó
óriási A betűt rajzol a neve végére. Kétszer aláhúzza, még harmadszor is akarja,
de Bimm-Dinn kiveszi kezéből a ceruzát. A portás aprót köhent, szája elé emeli
a kezét, bőrén átütnek az erek.
Elmentek a büfé sápadt fényű villanykörtéje mellett, a kiszolgálónő halk szavú,
udvarias. Bal oldalon két negyven körüli férfi beszélget nagyon komoly
dolgokról, nagyon komolyan. Jónás röhög. Felmásztok a második emeletre, ahol
már hosszú sor áll egy nyitott ajtó előtt. Hátul kopaszodó vénlány topog, kínos
türelemmel harmadszor húzza ki szemöldökét a ceruzájával; jóindulatúan billeg
derekán a kislányosan megkötött fehér csokor. Háta mögött sötét öltönyös,
pattanásos képű fiú titokban arcára nyomja a zsebkendőjét, de nem nézi meg,
előbb zsebre teszi, majd a zsebébe kukucskál a keze mellett. Hátul ládák
egymásra dobálva, oldalukon olajfesték felirat: B. HAT. KIRÁLY. Senki se tudja,
mi az, hogy B. HAT. KIRÁLY. Jónás habozás nélkül felmászik a piramis tetejére,
lógatja a lábát. Rágógumija mellett elrágja a bámészkodók pillantását is. Tessék
vigyázni, kérem szépen, kezicsókolom: két fiú cipel nagyon öntudatosan egy
kellékesládát, a többi mellé rakják. A tetőre szánták, de Jónás nem akar lejönni,
lábfejével mutogat, mire az egyik előrelép, és a felső tízezer mozdulatával
megtörli a száját. Egyszerre megfogja vállát a másik, a fülébe súg valamit, erre
mind a ketten megnézik az órájukat, és sebesen kioldalaznak a helyiségből.
Jónás óriásit ásít, a rágógumi utálatos hártyát feszít két fogsora közé.
Mézesen mosolygó, nagy szemű, nagy homlokú fiú lép hozzátok, fekete zakója
zsebében fodros szélű zsebkendő, lakkcipője túlnyikorogja a padló reccsenéseit.
Az előcsarnokban látott menőket utánozza: ferdén lehúzott száján fennkölt
mosoly. Á, ti vagytok a hippik? Szintén a Hunyadiba jöttök? Én rabló leszek.
Nem vészes egyáltalán, elmondtok egy verset vagy valamit, két perc az egész,
csak a hangsúly miatt, én a Vén cigányt mondom vagy az Erőltetett menetet. Ha
valakinek nem szimpatikus az egyik, szimpatikus a másik, hehehe, egy kis fifika,
de nem vészes. Hadonászó, rángatózó mozdulatait nagyra vetítve látod a falon,
és ettől még kisebb lesz. Nyakán kidagadnak az erek, sötét szeme lázasan csillog
a belső helyiség felé. Egyszer elkap egy benti pillantást, arcára ráncháló feszül.
Lassú mozdulattal elfordulsz tőle, mire a többiek is utánad fordulnak.
Végigmentek a kínos türelemmel várakozók sorfala előtt. Abban a pillanatban
bármelyikük cserélne veletek. Rabló alázatosan utánatok sompolyog, többször
megérinti a karodat, jelezve, hogy ismer benneteket. Ilmay felpillant, ja, ti
vagytok, hányan jöttetek? Lányokat majd mi adunk, egyébként húsz perc az
egész, maximális lezserség. Pista részletesen elmagyarázza a felvétel előtt. Jövő
szerdán reggel kilenckor, felvétel pedig szombaton este.
Szemek. Bámuló, kitágult, elragadtatott, csodálkozó, agresszív, mély barna,
csodálatosan kék, halszürke, karikás, izgató zöld szemek bámulnak, megfésülnek
pillantásaikkal. Furcsa, sima, kék falak, mint a kórházban. Árnyékod
párhuzamosan mozdul veled. Rabló udvariasan mögéd simul, állát előrenyújtja,
hangja halk, selymes. Egyenesen az oldallámpa fényébe dugja a fejét; csészényi
gödrök látszanak a szeme alatt, a redőkben felgyűrt púderdűnék, melyeket most
már csak émelyítő szagukról lehet felismerni. Ilmay szemöldöke rosszkedvűen
rándul, nincs, kérem, sajnos! A kislány kihez jött? Nem ő, a zöld pulóveres!
Igen, legyen szíves, nem kell levetni, ha tudja, akkor mondja végig tagoltan,
szerző nem kell. Úgy értesültem… – leheli Rabló átszellemülten. Hangosabban
mondja, kérem! Rabló mozdulatlan arccal vár, ajka körül fél mosoly, hogy a
hátul állók azt higgyék, felvették. Esetleg más várakozók közé áll, más ajtók
előtt, megpróbálja az Egri csillagokban vagy a filmklubban, kitartóan, simán
addig, amíg nem jelenik meg acélmosolya a képernyőn.
A te csigolyád balra, Ilmayé jobbra fordul a Rablóról, pillantásotok zajtalanul
kapcsolódik, mint a bajonettzár, csak arckifejezésetek különböző: a tiéd kemény,
harapás előtti, az övé lágy, mosolyra váró. Nos? – kérdezi, és valóban elönti a
belső fény, nevető szájráncai sárgák, szeme sarkában pedig fáradtak. Pontosan
annyira türelmetlen, hogy észrevedd: rengeteg dolga van még. Megbántani nem
akar: kellesz neki.
Miről fog szólni ez a húszperces izé? Egy kis életkép fiatalokról, majd
bemutatjuk a lányokat, nagyon helyesek. Mi? – szól közbe Kardos a szavaló lány
mellől. Semmi, Lacikám, szóval helyesek. Tudtok táncolni? Borotválkozni nem
kell, ez a divat, szőr, ugye, hehehe, zene lesz, persze, vagy Omega vagy Neoton.
Kikről, hát a fiatalokról, pia lesz, amennyit akartok. Omegának Győrből kellene
feljönni egy előadás után, két asztalt felborítunk, egy széket összetörünk, erről
majd Laci gondoskodik, mit szerettek, konyakot, helyes, így jöjjetek, ahogy
vagytok, igen.
Hallgatsz. Nos? – kérdezi élesebben. Valamit nem ért, most már nem rutinból
mered rád. Azt hittük, rólunk szól majd ez a film, mondod. Ilmay szeméből
eltűnik a fény, mintha tiszta vízbe bámulnál egy merülő vasdarab után. Rabló
máris ott terem, ajkán mohó mosoly. Ilmay gyűlölettől összeszűkült szeme az
összes átkot rá sugározza helyetted. Rabló ijedten hátrál, lakkcipője elkopog a
várakozók mellett. Borzasztó röhöghetnéked támad. Órák hosszat tudnál
röhögni! A fiúk nem értik az egészet. Hülye vagy, miért nem?… Hiszen mondta,
hogy szerdán nem kell borotválkozni, és ebben a szerelésben! Te csak mész,
magad után húzod őket. Hatalmas lázadáshegy döcög melletted; csikorogva,
nyögés nélkül levonszolod a partra. Ott majd darabokra töröd, mint máskor,
kavicsonként a vízbe szórod. Surranó álla alá nyúlsz. Azt akarjátok, hogy abból
a két presszóból is kitiltsanak bennünket, ahová még bemehetünk?… A folyosó
csempeszéle lépéseid ütemére hullámzik az állad vonalánál. Elmentek egy
újságolvasó, kopasz férfi mellett: zsongva becsukódik mögöttetek a kép. Egész
délután egymást bámuljátok, a vizet bámuljátok, a ferde napsugarakat, az
emberek mozdulatlan arcát, a Gellérthegy sötétzölddé váló árnyait, majd
lekanyarodtok a sétányon, kígyótestetek engedelmes szögben fordul a
kanyarokban, homlokotokra csapódik a vízesés finom párapora. Tétován
visszatekeredik a kígyó: merre menjetek? Átvezeted őket a hídon, ki tudja,
hányadszor. Széles állkapcsodon kidomborodnak az izmok, lábujjad körmével
cipőd belsejét karmolod.
A híd alatti kockakövek kékesszürke arcáról Walt Disney jut az eszedbe, de itt
nincsenek boszorkányok, itt ti jártok; árnyékotok megnyúlt csontváza mindent
bebizonyít. Kis Szörényiékkel találkoztok: Százéves túlságosan vidáman
megcsókolja az arcodat. A háta mögé figyelsz: Rita sétál szembe egy ismeretlen
fiúval. A fiú fekete, csinos öltönye és nyakkendője van. Keze bizalmasan matat
Rita derekán, a forduló előtt még a mellét foghatta. Bimm-Dinn leesett állal,
némán áll, a tompa, halálosan egy helyben álló csendre figyel. Megrándul a szája
széle, ennyi az egész. Surranó közelebb lép, Százéves megrezzen: verekedni
akartok? Surranó nem akar, csak a képébe bámul, aztán köp egyet oldalt. A
köpés szélesre sikerül, billegve repül a levegőben, majd egy kőkockára ragad.
Elszáradó foltja pecsét lesz Rita búcsúlevelén.
A kígyó tovább mászik. Kicsit fáradtabban, kicsit rövidebben. Nem szólsz, pedig
szükség lenne rá. Majd holnap. Túl rosszízű a levegő. Elváltok. A Kálvin tér felé
fordulsz, egyedül. Lépéseid feloldják a feszültséget, de a rossz lényege
megmarad, magaddal cipeled, mint egy undorító pókhálót. A járdán sztaniolpapír
állatkán csillog a sarki neon fénye. Rálépsz. A bal oldali kirakat üvegén esőcsepp
alakú festékpöttyök. Hátul vakító fényű lámpák néznek a próbababák szoknyája
alá; sárga szett valamennyin, csupán az egyiké lila. Őt szereted. Gyönyörű vagy,
tizenkettőkor legyél a Puskin mozi előtt.
Belátsz az áruház üveglapján keresztül a néma csarnokba, ahol körömlakkos
üvegek recés kupakjai döfködik a csendet. Kínosan kettéhajtott zokninyelvek
tapadnak egymásra, kivágott, könnyű ruhák várják vékony, kék
drótakasztójukon, hogy rányomják opart pecsétjüket illatos bőrű gazdáikra.
Hátul bizsuk szórják unatkozó fényüket a félhomályba; fel-felpislognak a nagy,
ezüstmutatós faliórára, melyen nincsenek számok, csak ferde, ezüst rovások.
Egyenlő osztásaikon kitartóan tolja a nagymutató a perceket, minden rovás
között ötször zökken, mintha az utolsó pillanatban jutna eszébe, hogy mennie
kell.
Végül önmagadat pillantod meg a kirakatüvegben, elmosódottan, háromszoros
testélekkel. Mozdulataiddal foltot vetsz a benti tárgyakra: egykedvűen hagyják,
hogy belebámulj a magánéletükbe, nem érdeklődnek irántad, hiába koptatod
árnyalakodat ide-oda az üvegen. Háromnegyed tizenkettő, Gabi vár otthon. Fejét
néha felemeli a párnáról, de mindig más jön be az ajtón. Torkában felfűzve
várakoznak a neked félretett szavak. Nem mész haza: milyen ostoba vagy!
Valaki jön a Ráday utca felől. Tűsarkán acéllapocska pattog. Megpróbálod
kitalálni, milyen lába van: izmos, erős vagy karcsú? De nem nézel oda. A másik
oldalon alt hangú lány vihog egy kapualjban, amely káposztaillatot lehel. Lábad
alatt egy pince világítótestének kitaposott ablakszeme hunyorog; nyolc közül öt
kicsorbult már, a házmester kilöttyentett vödör vize a könny rajtuk. Végighúzod
talpadat a beton ragyás felületén, lassan visszatér a nyugalmad. Ebbe a langyos
világba tartozol, ahol mindennek szaga van.
Kézzel elérhető magasságban, két virágcserép között szürke macska húzza
vissza jöttödre a fejét: óvatosan, bizalmatlanul néz. Mohó, gyerekes vágyat érzel,
hogy találkozz valakivel, bárkivel, csak az arca fontos, meg a két szem
villanásnyi elváltozása. Télikabátos, részeg csavargóval találkozol. Újságpapírba
csomagolt holmit visz a hóna alatt, és már messziről harákol, mintha le akarna
köpni. Arca helyett a jobb oldali cipészkellék bolt kirakatára bámulsz, ahonnan
sárgaréz táskacsat vicsorítja feléd eltolt fűrészfogait. A kocsma előtt selyemruhás
nő nevet hosszan két munkás között. Lábszára feltűnően barna, mint a
parasztasszonyoké, térde bütykös. FRISS LÁNGOS 1. FT. Az üvegfal mögött
mohó, kifordult ajakkal szürcsölik a langyos sört. Sovány fiú bámul ki rád
karikás szemmel, szája sarkában habbajusz. Átmész a másik oldalra, de még a
kertmozinál is rágondolsz, amíg ki nem zökkentenek a vászon felől hallatszó
géppisztolysorozatok. VISSZATÉRÉS AZ ÉLETBE – olvasod a vörös betűket.
A BE után kékkel festett, gyanús képű fickó néz rád zordan, összevont
szemöldökkel. A vászonról visszavert fények villognak a házak tűzfalán, meg
egy hátul ülő, göndörhajú fiú fején, aki eszik valamit.
A Bakáts tér előtt visszanézel majd egy pillanatra: látni akarod az utcát, melyen
végigjöttél. Valaki a válladra teszi a kezét, erre visszakapod a fejedet: Ótvaros
az, mögötte öt másik alak. A templom mellett hárman támaszkodnak a
vaskorláthoz, a középső Lord. Lábuk megeresztve, könyökük a vason,
cigarettáznak. Lord lába között a tömör vasoszlop kereszt is lehetne. Mi van,
tetves hippi? – kérdezi Ótvaros szép baritonhangon. – Hát idejöttél az alvilágba?
– Jobbról Gerenda és Trubadúr vigyorog, köztük egy hosszú hajú, fehér
nadrágos lány. Ótvaros fejhangon ismétli röhögve:
– Az alvilágba? – Szájbűzétől undorodva félrefordítod a fejedet, de megfogja az
álladat. Adj egy slukkot! – dörmögi Gerenda. Akkora melletted, mint egy torony.
Nem ismétli meg, csak vár: kezed engedelmesen a zsebed felé lendül, de Ótvaros
félrelöki, erre megáll a levegőben. Hülyén mered közétek, akár egy bot.
A három lator még mindig a vaskereszten lóg, mind a hárman ide néznek.
Trubadúr meglök, Ótvaros pedig eléd teszi a lábát: Gerenda széles, faggyúszagú
mellére zuhansz. Nyugodtan a hajadba markol, hátrafeszíti a fejedet, kénytelen
vagy az arcába bámulni. A szemed közé köp, és visszakézzel pofon vág.
Könyékkel véded az arcodat, ismét ellöknek. Most a kör másik oldalára zuhansz,
valaki combon rúg. Egy pillanatra kilátsz a gyűrűből: a három alak felétek indul
a templomtól. Aztán már csak az ütések zuhognak. Összegörnyedsz. Két percig
tart az egész, mire Lordék odaérnek, végeznek. Valaki éleset füttyent, a szemek a
mozi felé villannak: két rendőr siet felétek. Egy pillanat alatt szétvágódik a
banda, te ott maradsz térdelve. A rendőröket nézed, aztán Lordot: nyugodtan a
kezedre lép, arcán lágy mosoly, amit csak sejteni lehet, mert hátulról kapja a
fényt: szeme kivillog a sötétből. Szervusz, Zord Khán, mondja halkan. Fordul
egyet a kezeden, ízületeid ropognak, üvölteni szeretnél a fájdalomtól. Elkapod a
lábszárát, megtántorodik, csupán súrolja válladat az iszonyatos karate ütés. A
következőt már a tarkódra kapod, agyad minden sejtje belerezdül. Vadul az
ágyékába vágsz ököllel. Nyögés, rúgás, ezt te kaptad, a rendőrök már futnak, az
elsőnek tisztán látni gondosan nyírt kis bajuszát. Egymásba kapaszkodva
rohantok a Knézits utca felé, szövet reccsen, Lord a lábadra tapos. Egyszerre
vágódtok egy szemétkukákkal kirakott, huzatos kapualjba. Az első
lépcsőfordulón megálltok, háttal a falnak lapulva ziháltok egymás mellett, és
hallgatjátok a futó csizmakoppanásokat. Az egyik rendőr kiált valamit:
találgatod, vajon a bajuszos volt-e az? Fent, valamelyik emeleten kinyitnak egy
ajtót. Ismeretlen zene szűrődik ki egy kényelmesen berendezett lakásból.
Szemben a lépcsőház vaksi ablakkockái. Talpad alatt nagyot csikordul egy
kavics, de az is lehet, hogy szög. Lord lassan feléd fordul, egy pillanatra arcodon
érzed meleg, illatos leheletét. Fent, valamelyik emeleti folyosón, élesen
koppannak a lépések, távolodnak, talán a hátsó lépcsőház felé. Lord vigyorog,
némán leszalad a lépcsőn, és kinéz a kapun. Mindjárt visszahúzódik, hullámos,
szőke haján megcsillan a kinti lámpa fénye. Ugyanaz a vörös, csíkos ing van
rajta, mint akkor este a hídnál: először a csíkok tűnnek el a kapualj mélyében,
aztán a vörös alap, utoljára a szőke feje: Lépései tétova motoszkálásnak tűnnek,
mint amikor órájáért nyúl az ember a sötétben.
Percekig állsz mozdulatlanul, pedig tudod, hogy utána kellene menned. Roncsolt
jobb kezed remegő, begörbült ujjait arcod elé emeled: a négy fal közötti tér
egyetlen, nagy darab sötétség. Ijesztően távol van tőled ez a kéz: ha nem lüktetne
szívdobbanásaid ütemére, el se hinnéd, hogy a tiéd. Leereszted hát, és amíg ép
kezeddel a sötétnél is sötétebb foltokat keresel arcodon, gyűlölöd Lordot. Ujjaid
ragacsba nyúlnak: orrod és szád vérébe. Karodat és melledet is összemázoltad
már. Bal füled tompán zúg, tarkód egyre jobban zsibbad az ütéstől. Csak amikor
leszökkensz az első lépcsőn, veszed észre, hogy bal combod égetően fáj.
Gyűlöleted ellenére sem vagy különösebben nyugtalan. Be kellett következnie.
Nem jársz olyan óvatosan, mint Lord: kétszer is megbotlasz egy keresztbe tett,
meszes deszkában. Elmosódó, fehér ösvény a sötétben, pontosan a hátsó kapu
felé vezet. Végigmész mellette, számolod combod nyilallásait, és mohón
vágyakozol egy kis víz után, de csak a földszinti ajtók sötét tenyereit látod:
NINCS!
Két alak áll a kapu íve alatt. A fiú sovány, a nő idősebb nála, ez még a sötétben is
látszik. Nyakán apró csigákba csavarodik a haja. Eltolja magától a fiút. Az egész
olyan, mintha gyér fényű lámpával vetítenék innen hátulról vászonra, csak a
drótszerűen mozgó sugarakat nem látni sehol. Betántorognak a sötétbe, a fiú
teljes erőből cibálja, szoknyája alá nyúl, nekiszorul, csípője rángatózva csapódik
a nő ágyékához. Dulakodásuk zaja rémülten ugrál a visszhangos kapualj egyik
oldalától a másikig. Kiáltok! – ismételgeti makacsul a nő. – Eressz el, vagy
kiáltok! – A fiú lábujjhegyre áll, és remegve rátapad.
Komoran vársz a kapualj mélyén, arcodra száradt mocsokkal, vérrel. Amikor
kifordulnak a kapun, megszívod az orrodat. A fiú hátrafordítja a fejét, a nő
idegesen cibálja a ruháját, mond valamit: ferdén átvágnak a másik oldalra, és
többször visszanéznek, de ezzel már nem törődsz. Az ellenkező irányba fordulsz
bicegve.
Egyre koszosabbnak, összetörtnek érzed magad, arcizmaid rándulására húzódik
a bőr a szád felett, nyelved dagadt. Megdörzsölöd zsebkendőddel az arcodat, de
hűvös csíkot hagy maga után: az is csupa vér. Apró gombócba gyűröd, kinyomja
a zsebedet: mintha önmagadból tettél volna zsebre egy darabot.
Kati a tér túlsó oldalán lakik.
Egyszerre vakító élesen látod képzeletedben csípőjének fehér vonalát és vékony
combjának belső, homorú görbületét. Arcvonásai összekeverednek Erikáéval.
Legszívesebben hátrafordulnál, és hazáig rohannál. „Mi van, Tindai, megjöttél?”
Mégis továbbmész. A templom mögött felbámulsz az égre: kőrisleveleket látsz,
halványzölden fésülik a villanyfényt. Ennek valahogy köze van hozzád: a
hátrafutó zöld érmecskék mozgása haladásod tükörképe.
Percekig ácsorogsz a kapu előtt. ZÁRVA – olvasod a szemközti trafik
előredugott kirakatorrán. A trafikosnő sánta és nagyon kedves. Ötéves, szőke
kislánya van, aki egyszer három percig nézett kitágult szemmel a pult mögül. A
kapuban még egyszer megállsz, mert a Körúton éppen akkor csenget egy
villamos. Megvárod, amíg elgurul gilisztafeje után. Ez a lépcsőház nem büdös,
oldalán fényes műmárvány. Az a képtelen gondolat gyötör, hogy a lakók
fényezték ki a bundájukkal, de a te hajad meg fog akadni benne valahol.
Első emelet négy.
Kati anyjára gondolsz, aki mindig pongyolában jár itthon. Egyszer láttad
télikabátban, amikor rád köszönt a nagy szőrmegallér mögül. Egyre a billegő
szőrszálak közt fészkelő arcát bámultad, nem fénylett rajta krém, mint otthon. Jó
szaga van a krémnek, de nem krémszaga. Felhívott, hogy olvasd el Kati levelét.
Útközben egész idő alatt lested a szemed sarkából: vidáman, kicsit affektálva
beszélt. Egyáltalán nem figyeltél rá. A kapuban összerezzentél: ő nyitotta ki,
annyira elbámészkodtál. Tettetett erőlködéssel dőlt a kapuhoz, pedig olyan
könnyen nyílt, hogy a falnak vágódott egy ujjnyomásodra. Erre aztán mind a
ketten nevettetek, te csak úgy magadban, ő hangosan, olyan tiszta hangon, ahogy
a színpadon nevetnek.
Amint feljebb és feljebb kapaszkodsz a lépcsőkön, megkönnyebbülsz, mintha
valami folyadékban járnál, amely először az állig, később mellig, végül csak
bokáig ér. A csengő mellé csapsz, mert megcsúszol valami csempén, a falhoz
tántorodsz, és ott maradsz bambán. Fülelsz, mintha mégis meg kellene szólalni a
csengőnek. Ujjaddal lépegetsz a gomb felé. Számolsz, mint az ejtőernyős, hét.
Aztán csend. Kati anyja talán éppen a színpadra lép, kis szerep, húsz másik nő
között. Hülyén kibillegnek gólyasarkú, ezüst cipőikben. Szétszórják álarc
mosolyukat a tömött sorok között, és titokban valamennyien azt várják, hogy
rózsát küldjön valaki az öltözőbe, amit aztán vihogva el lehet mesélni.
Megszúrja homlokodat a gondolat, mintha hirtelen kidugtak volna egy tűt a
kulcslyukból: EGYEDÜL VAGY… Így valahogy más a lépcsőház: fakóbb,
barátságtalanabb. Gondolkodás nélkül visszafordulsz. Zörren az ajtó a hátad
mögött. Nem ismered meg Kati hangját, mert suttog, de sokkal hangosabban
akar beszélni. Eltorzított nyikkanás lesz belőle: BANDI!… Pongyolában van.
Makacsul visszatér anyjának a képe: járkál a fényes bútorok között. Azt mondta,
sohasem fekszik le egy előtt, olvasni szokott, a franciákat szereti. Tudomásul
vetted.
– Úristen, hogy nézel ki?!
Zubbonyod ujjával megtörlöd a szádat. Gorombán simogat a durva vászon.
– Az istenért…!
– Adsz vizet, vagy nem adsz?
Kati üres tekintettel bámul. Dühösen megfordulsz. Semmit se látsz a
lépcsőházból: az egész egy sokszínű folt.
– Mit beszélsz, az istenért, persze hogy adok, csak olyan hülyén mondod, mi
történt veled?
Hol a csap, ja, balra. Mit állsz ott, a fene egyen meg, mint egy angyal, ujjaid
ollója az ajkadon? Te is véresen jöttél haza akkor, nem?
Kék fürdőszoba. A kád felett bugyik és két nylonharisnya. Anyádé vagy a tiéd?
Honnan a fenéből tudjátok, melyik kié? Kitekered a csapot, amennyire csak
lehet, aztán visszatekered, hogy lássa, nem zavartatod magad. Látod a tükörben,
foltos az arcod, mintha lehúzós képeket nyomott volna rá valaki. Bal arcodon
majdnem szabályos H betű. Először ezt rontod el. Ami tényleg fáj, a combod, az
nem látszik. A rosseb egye meg. Zöld fenyőhab réteg lapul a fürdőkád alján.
Végre valami, ami nem kék ebben az átkozott fürdőszobában! A törülközőnek
ugyanolyan illata van, mint Kati hajának. Beletemeted az arcodat, és egy kicsit
megmozgatod orrodat jobbra-balra. Kellemes. Aztán kilesel mögüle Kati
combjára, amely hozzáér belülről a pongyolához. Tompa fényű ellipszis a
krémszínű anyagon. Ha ez nem lenne, a nyavalyás kék szín elrontana mindent.
Az égben érzik ezek magukat, vagy mi? A lány sápadt, mint az angyalok, előírás
szerint. Túl sovány az arca, pedig nem áll jól neki: szeme alatt karikák. Amíg
mutatóujjaddal felnyomod az ínyedet, és megnézed a sebet, számolsz magadban:
mikorra várja, de nem emlékszel pontosan, gondolkozni pedig nem akarsz.
Mástól is lehetnek karikák a szeme alatt. Erről megint eszedbe jut, hogy váltatok
el: nézed a száját, de nem látsz rajta semmit.
– Persze ha nem akarod, ne mondd el, mikor mondtál el valamit nekem?
Nem igazodsz ki a pillantásán: nem kapkodja a tiéd elől, és mintha állandóan
gondolna valamire a félelmes, finom kis homloka mögött. Biztos a francia íróira,
nahát! Eddig érthető, csak az nem érthető, ahogy a fürdőszoba másik ajtajára
néz. Gyorsan továbbsiklik a pillantása a fürdőkádra, végül ismét rád. A három
közül az ajtó volt a lényeges, megérzed. Ismered jól, körben ragasztós
gumitömítés tompítja a hangját. Akkor délután levált egy darabon, fent, a jobb
sarokban: Kati anyja után dugta a nyelvét, de észre se vette volna, ha te nem
veszed észre. Erre hátrafordult, felágaskodott. Lábán egy arasszal feljebb
csúszott a pongyola: hajszálnyira olyan volt, mint a lányáé, hosszú, hajlott comb,
fehér bőr. Egyedül a térde tűnt keményebbnek, mint az asztal dísze, mit más
fából faragtak.
Majd én, mondtad vigyorogva, hogy közelebb mehess hozzá. Vastag ujjad
biztosan, türelmetlenül nyomta a ragasztós réteget a fehér zománcfestékhez:
mindjárt odatapadt. Mind a ketten tudtátok, hogy sikerülni fog, ő mégis egész
idő alatt ugyanúgy állt, hosszú nyakát kinyújtva, tekintetét hazug érdeklődéssel
meresztve a mozgó pontra. Nem szép asszony, de abban a pillanatban szép volt,
és nagyon jól tudta ezt. Késett egy másodpercet: már visszahúztad a kezedet,
volt időd áldozatul esni. Tenyeredet ellenállhatatlan erővel vonzotta a nyaka:
szélesen és durván rácsaptad, hajtincsei megremegtek. Feléd fordult, és finom,
kis kezével megpróbálta lefejteni a kezedet. Szája kelletlenkedő fintorba rándult,
de megint késett egy másodpercet, hogy érezd elfordulni nyakát a finom bőr
alatt. Csiklandozott. Akkor is krém fénylett az arcán, és elég undorító volt így
közelről: csak a szája állt ki belőle, mint tiszta sziget. Talán egy kicsit nagyobb a
szája, mint Katié. Nana, kisfiú! – mondta megjátszott haraggal, amely tíz
szívdobbanásig tartott. Nana. Utána széles tánclépésekkel keresztülment a
szobán. Jó tíz perc múlva jött vissza egy tálcával, rajta vékonyan vajazott,
félbevágott zsemlyék, a vajon itt-ott egy kis fekete micsoda. Fintorogva, de
nagyon jó érzéssel etted, a legszívesebben szétdobáltál volna néhány darabot a
szobában. Csacsogott, mintha semmi se történt volna az előbb, mintha már az
utolsó fillérig kifizettétek volna a számlát, és ebbe egy kölyökoroszlán játékos
méltóságával beleegyeztél.
Megigazította a haját egy fehér nyelű, kis kefével, úgy látszott, csupán
megszokásból; okosan mosolygott, hagyta rángatózni nevetségesen vékony
karjait, amelyekről mindig az jutott eszedbe, hogy csak félig készültek el.
Megigazítsam a tiédet is, kisfiú? Túlzottan figyeltél a nylontüskék
kaparászására, amelyek elektromos kapcsolatba léptek a hajszálaiddal. Halkan,
bizalmasan pattogtak. Aztán, amikor borostás álladhoz ért a könyökével,
megmarkoltad, és most már nem volt nana. Ideges, apró mozdulatokkal rángatta
a csípőjét, az állandó partnerhez nem szokott nők mohóságával, combjait
túlságosan szétfeszítette, még a karjait is kitárta, mint akit a sezlonra szögeztek.
Meghökkentően mély, furcsa állathangon nyöszörgött, ujjai meg-megrándultak.
Úgy érezted, a szívéig érsz.
Különös, hogy te, aki nem ebben a lakásban laksz, többet tudsz valamiről, mint
Kati, aki itt lakik. Azért is a hálószobaajtó felé fordulsz. Kati zavarba jön. Erre,
jó?… Miért, mi van ott? Nincs semmi, csak rendetlenség. Ja, az más.
Visszamentek az előszobába, onnan a másik szobába. Hümmögsz. Kattan a
villanykapcsoló. Levágod magad a kék fotelba. Szemközt egy olajfestmény éles
kontúrú, narancssárga asszonyai bámulnak rád. Kati ajka köré mosoly rebben.
Hanyagul a pamlag oldalának dől, csípőjénél ívben hajlik a teste.
– Van nálad valaki? – kérdezed vigyorogva.
– Hülye vagy? Mi van veled? Beállítasz összeverve, meg se várod, amíg
kimegyek, utánad kell kiabálni, aztán bejössz, és mindenféle hülyeséget
mondasz.
Két gyors könnycsepp szánkázik le az arcán, egyik a kézfejedre, a másik ki
tudja, hová pottyan. Azzal az eggyel se tudod, mit csinálj.
– Mondj már valamit, semmi nem jut eszedbe ennyi idő után?
A kék plüssre szoruló finom huzatot kaparod a körmöddel, és nem szólsz.
– Nos?
– Azért jöttem, hogy megmosakodjak.
– Már megmosakodtál.
– Meg.
– És most mit akarsz csinálni?
– Most elmegyek.
Elsuhan arcod mellett a tapétás fal, a fogason lógó sok illatos ruha, az
esernyőtartó. Veszedelmesen közeledik a fényes, barna ajtó, közepén recés
ablakszem, mint egy pokolból kiküldött páncélkocsi nyílása, amely mögött az
ördög leselkedik. Aztán megrántja az ágyú elsütőbillentyűjét, és a dörrenés
elnyeli Kati magas sarkú papucsának halk, kapkodó kopogását. Ismét a
lépcsőház tompa, túlvilági csendje.
– Bandi!…
Nincs, fiam, lelőtték a tankból. Nem szól ismét, a színdarabokban is csak
egyszer mondják.
A másik szobában mégis ott fekszik egy magas, barna férfi. Cigarettázik.
Nyugodj meg, hiszen a villanyrendőrre vársz. Hosszú, kék busz surran el az
orrod előtt. Mindez csak emlék. Minden igaz, minden mozog, de hátratolták az
egészet egy széles tálcán: minden ugyanúgy mozog már örökké,
megváltoztathatatlanul. A kutya a Duna-parton örökké vizel, mintha valami
szédítő víztömlő csapja lenne. Gazdája ruháján vasveret virágminták: fejét
hátraveti a padon, kövér nyaka előredomborodik. Önfeledten szétrakott, ellapult
combján jól látszik a gumival felszorított harisnya vége. A másik padon piros
pulóveres lány és egy napszemüveges fiú eszegetik egymást szerelmesen. A fiú
bal keze időnként megrándul a pad összevésett támláján.
Csupán ketten várnak rád a lépcsőn. Látod, már akkor is csak ketten vártak.
Amint föléjük emeled alakod céltábláját, ők is észreveszik ezt, arcukon
szorongás tükröződik. Egérke hízelegve, hálásan a melledhez bújik. Alázatosan
harapdálja a nyakadat, és vihog. Bal kezed szórakozottan csúszik puha fenekére
és a combjára, kitapogatod a harisnyatartó tompa gumigombáit. Surranó szétálló
lábujjait bámulod. Mezítláb van. Rüsztje csupa szőr, mintha hajat növesztett
volna egy lókoponya. Sebesen beszél, hangja fojtott.
– Bimm-Dinnt és Nixie-t lenyírták! Mennek a Thököly úton, Bimm-Dinn a
gitárjával hülyül, erre beszólnak nekik egy kocsiból, Bimm-Dinn meg elküldi
őket az anyjukba. Felszállnak a hetesre, a Dózsa György úton már várja őket az
URH. Civil kocsi volt, de hekus ült benne. Bimm-Dinn két hónapja nem
melózott, tudod, és még pofázott is, úgyhogy azonnal lenyírták őket. Nixie-t
kieresztették, Bimm-Dinnt meg Baracskára küldték.
Hallgatsz.
– A marha! – Surranó jóindulatúan igyekszik feloldani a feszültséget: gyűrött
mozijegyet kotor elő a zsebéből. Biciklitől vette tizenöt forintért a
Halálfejesekre. – Van még neki kettő, azt mondta, egyig vár vele, mert mondtam,
hogy várjon, de egykor már egy húszas lesz darabja, tudod, mi van…
Sajnálkozva néz, kezét előrenyújtja. Ruháján minden libeg, mintha a nyakába
kötött kendőt utánozná. Egérke halkan duruzsol a melleden, ő nem látja olyan
sötéten a helyzetet, majd megnő a hajuk újra, csak azt sajnálja egy kicsit, hogy
nem Surranót nyírták le. Elgáncsolta a múltkor. Tiszta hülye és vad is.
Kiveszed a jegyet Surranó kezéből: rémülten kap utána, azt hiszi, el akarod
szakítani, de csak megnézed, kitűnő, ez a legjobb, egy cigarettát még, öt gyufát
szilánkokra törsz, végül az egész skatulyát a vízbe vágod. Surranó
megszeppenve néz. Fojtott hangon tüzet kérsz egy öregúrtól, aki nagyothall,
harmadszorra érti meg, mit akarsz. A végén már üvöltesz, erre előszed egy
hatalmas, sárgaréz patronból készült öngyújtót, motyogva húzogatja rajta
kiaszott, finom bőrű hüvelykujját. Kösz. Hol az a strici, simlis gazember?
Mozogj már! – förmedsz Surranóra, aki másodszor dugja cipője mellé a lábát.
Zöld csíkos zoknija összevissza csavarodik a lábán, bicegve nyargal utánatok.
Egérke kétszer puhán a lábadra lép, meg se érzed, ő esik el majdnem.
Bicikli álnok, szelíd arccal mászkál a mozi vastag emberprémje körül: vissza-
visszatér arra a három pontra, amit kiszemelt magának: első egy ballonkabátos,
vaksi fiú, aki nem tudja rászánni magát, hogy hazamenjen, kiáltozni pedig
szégyell. Második a bejáratnál álldogáló két nő. Mindkettő művörös, egyforma,
ovális napszemüveg mögé rejtik a szemüket. Ez jó üzlet lenne, ha van pénzük,
de a vaksi fickó biztosabb. „Csak ez az egy van véletlenül, ez is a haveromé,
frankó hely az erkélyen, idehívjam a haveromat?..” Harmadik pont egy izzadó,
kövér, szalmakalapos férfi, aki színtelen hangon, kitartóan ordít: JEGYET
VESZEK! JEGYET VESZEK! Hangjában szilárd meggyőződés, hogy eladja
neki valaki. De ez veszélyesebb fajta.
Majd összerogy rémületében, amikor megszorítod a karját: azt hiszi, rendőr.
Kényszerű vigyor mázolódik az arcára. Kiveszel egy húszast, a tenyerébe vágod.
Kettőt! – mutatod az ujjaddal. „Ne hülyéskedj, az előbb huszonötöt ígértek az
egyikért, az a hapsi, ott a sarkon, minimum harminc, de csak neked”…
Koszos, sárga nyloningén szomorúan lóg a két gallér. Arcod borzasztó fintorba
torzul, szorításod alatt megbuggyan a vászonzakó ujja. Félelmes vagy, izzadt
vagy, csak úgy árad belőled a hőség. Zord Khán… – Bicikli hangjára sírásízű
fátyol borul. Egész csomó vacakot rántasz ki a zsebéből. Leguggol, magával
ránt, fájdalmas pillantását rád emeli egy pillanatra. Most néz először a szemedbe
sárga pöttyös kutyaszemével. Ccc!… Gyengéden kérő ujjakkal lefejti zakójáról a
kezedet. Úgyse engedik be a csajt, rendőr áll a bejáratnál, megnézni a flepnit.
Annál jobb. Azért gyere csak kicsim. Akarsz fagylaltot? A lágy vanília azonnal a
tölcsérre fittyed. Egérke ijedten néz, most érzi meg csak a vadságodat: kaszálsz a
karoddal, még a szempillád rezdülésében is van valami felesleges, nagyhangú.
Rózsás ajkával, amely o alakú, örök kérdéssel bámul a világra, apránként
eszegeti a fagylaltot. Minden harapás után kagyló alakú mélyedés keletkezik.
Elmerülten pislog közben, sokáig lehunyva tartja a szemét, szeme sarkában
finom ráncok jelennek meg.
Tényleg ott áll a rendőr a bejáratnál. Egy ujjpöccintéssel kiemeli Egérkét. Egérke
félreáll, finom bőrű nyakát nyújtogatja. Tekintete csupa könyörgés. Surranó
megáll, visszanéz, előrelököd. Úgysincs jegye, hülye! Egérke már csak a
válladat látja, várja, hogy mondj valamit. Négykor a parton – mondod hidegen.
Egérke majdnem bőg, de még nem szánta el magát, és semmi kedved hozzá,
hogy megvárd ezt: eltűnsz a benti homályban. Fehér cérnaharisnyás, ronda lábú
nő mászik előtted a lépcsőn, mellette a szalmakalapos, aki mégis összekiabálta
magának a jegyét. Oktalanul sietsz, ma minden idegesít, a vörös falilámpák, az
aranylakkal festett, vigyorgó manófejek a korláton, az előtted állók, a mögötted
állók, a melletted beszélgetők. Surranó messze lemarad, a székeket lökdösöd,
mire utolér. Hosszú hajú lány ül a bokszban. Azonnal a széles fakorlátra dőlsz,
csuklódat a földszint fölé lógatod, térded kényelmetlenül a boksz oldalának
feszül. Surranó átkozódva taszigálja mögötted a székeket. Frankó hely, nagyon!
Bámulod a vasárnapi ruhás alsó gyülekezetet, gubancos soraik összeesküvő-
hangulatban duzzadnak a vörös fényben, amit a csillár lövöldöz rájuk lecsüngő,
egyenes üvegrúdjaival. A Halálfejesek jelenlétét kétméteres fehér betűk jelzik a
függöny selymes állatbőrén. Idegesen oldalra billen a H betű alja, utána mindjárt
a K-é, jobbra és balra maguk után cibálják a LÁL-t és a FEJESEK-et. A gépész
gyorsan odafröccsenti a tizennyolcas híradó nyitóképét. A Rákóczi-indulóra
felrántja vállát a hosszú hajú lány. Közelebb hajolsz, megszagolod a haját. WU-
2. Kedden Egérke megmagyarázta, mi az. Egy pillanatra eszedbe jut, hogy talán
még mindig az ajtó mellett áll. Már harmadszor látod ezt a híradót, a gumiszőr
gyártást meg azt a jó lábú nőt, aki a gumiszőr lapokon ugrál cipő nélkül.
Lepislogsz a nézőtérre, megvetően bámulod a mereven egy irányba tartott
arcokat: csupán a hangból követni tudod rémült kis agysejtjeik megfeszített
munkáját. Aztán a paprikák. Átkozott pirospaprikák mindenhol, ezt is kívülről
tudod, csupa szuggesztív ismétlés az egész, harmadszorra őrjítő. A kísérőzene
meghökkentő, eldarabolt szörnyét figyeled: mindig a legváratlanabb helyen
üvölt a képedbe közvetlen közelről. A hosszú hajú lány feje aprókat rezdül a
zene ütemére, de mindig késik egy kicsit. Szörnyű, mégse bosszankodsz, a
paprikák rettenetes lelki fárasztása után lágy vagy, mint az esővíz.
Szünet. Odalent egymást taszigálva rohannak a dohányzó felé. Piros-kék és zöld
hirdetőtrombiták csapódnak a vászonra. Kezek nyúlnak a perecekért, egymás
felé fordulnak az arcok. Máris izzadtak. A te bőröd szikár, száraz, őriz téged,
mintha bele lennél varrva, akár egy ősi indián hulla.
Óóóó-Tééé-Pééé, éneklik a görlök három szólamban. A végén megállnak,
mintha véletlenül nekimentek volna fejjel a falnak.
– Lordék! – mondja Surranó izgatottan. Gerenda, Ótvaros, Trubadúr és Lord.
Biztos nem a zsugásoktól vették a jegyet: a harmadik sorban ülnek, a
választóvonal mögött. A hosszú hajú lány hátrafordul, arca merev. Elképzeled,
ha megnyomnád a mutatóujjad hegyével, gödör maradna rajta. Szomorú, kék
szeme üvegkapu: belátni mögé a sötétbe. Feneke háromszög alakban szétnyomja
buklé szoknyáját, keze kicsi, szép. Sértődötten összerázkódik, de mire a
nézőtérig ér a pillantása, elfelejtkezik rólatok, hosszan néz mindent,
pillantásában lemondás, mintha most határozta volna el, hogy örökké fog élni, és
végig úgy ringatózik a boldog-boldogtalan semmiben.
Tisztaság; kényelem; egészség; ez a márka! Patylat-patylat! Állkapcsod sajog,
torkod ég. Legrosszabb mégis az, hogy visszahúzódsz: ne lássanak meg a
Lordék…
Eszeveszetten megrázkódik a csengő hangja, a cigarettázók visszamenekülnek
biztonságos, kemény székükre. Egész sorokat riasztanak fel. A felállók
mindegyike habozik egy kicsit, mintha elektromos tabulátorlovasok lennének,
melyek közt hibás az érintkező. Arcukon megadás. A jegyszedők sebesen tépik a
jegyeket. Fiatal házaspár gázol a sorok között. A nő terhes, a férfi nyakigláb,
mintha a saját testéből lehasogatott darabokat ragasztotta volna a felesége
hasára. Magasról zuhogó vízesés képe villan a vászonra. Bevág a zene,
hatalmasan, megközelíthetetlenül. Abban a pillanatban úgy tűnik, addig halálos
csend volt.
„Talán azért mozgott olyan otthonosan az erdőben, mert indián vér folyt az
ereiben” – mondja egy nő a farmernadrágos fiúra, aki a vízesés mellett guggol,
és egy szigonyt vág a vízbe. „Azt mesélték róla, hogy embergyűlölő…”
A közönség némán figyel. Saját egyénisége lassan bukkan elő, mint konyha
csendjéből a vízcsöpögés. Itt is, ott is felröhögnek a beköpésekre. A többség
azonban dermedten bámul: az őrjöngő gumikerekek mintha szemük közé
szórnák a feltépett gyepet.
– Nálunk azért nincs ilyen – suttogja egy szőke nő a szomszéd bokszban.
Elvigyorogsz, és megindul benned egy vetítőgép. Kisebb, de sokkal élesebb
képet vetít eléd. Albérletet keresel. Százház utca. Öreg cigány után botorkálsz
valami pincében, nagy folyosóból nyílnak a szobák jobbra-balra. A fal leverve,
hatalmas lyukak a betonban. Mindenhol kölykök szaladgálnak. Valamelyik ajtó
mögött egy asszony csépeli a férjét, megint részeg vagy, büdös oláh cigány?!
Bementek egy szobába, középen nagy halom toll, az ágyban dunnák. Ott bent
vágja a fát a gazda. Rádobja a tűzre, ömlik a füst. Kint, a Százház utca sarkán két
fiú megfogja egy lány kezét, egyik befogja a száját, a másik előrelöki. A
Stadionban van egy büfé, huszonötös fülke, oda viszik. Megindul a Százház
utca, egyik a másik után.
– De hol a rendőrség? – suttogja az előbbi nő, amikor a Vesztesek összetörik egy
járókelő arcát az autó szélvédőüvegén.
Gyurika, Bicskás és Bajusz baktat egymás mellett a te képeden az Illatos úton.
Egy Lajhár nevű csavargót hajtanak. Odamennek hozzá a villamosmegállóban,
Bicskás a bokájába rúg, Gyurika előkapja a csúzliját, és homlokon lövi
csapágygolyóval. Elájul. Odamennek, ápolgatják, elesett szegény, elvisszük az
orvoshoz. Leteszik az öreg laktanya előtt, arra már nincsenek házak. Lajhár
észhez tér, odamegy hozzá a Bajusz, tudod, miért volt ez, ugye? Máskor gondold
meg, mit beszélsz a yardon. Akkor nem is haragszunk egymásra, ennyivel
tartoztunk neked, szevasz. Puff, szétfejeli az orrát. Bajusz egy csatornát is be tud
fejelni a falig. Bicskásnak rövid nyelű kése van. Két húzás az arcon, meg vagy
jelölve.
– Hűha! – röhög valaki a földszinten, amikor Indián megtalálja a meztelen lányt
a szoba padlóján.
A te képeden Lord áll a Bajcsy-Zsilinszky úton, gimnazista lánnyal beszélget.
Előhúz egy sörösüveget a kabátja zsebéből, fejbe vágja a lányt, leint egy taxit,
kérem, baleset érte a menyasszonyomat, vigyen haza bennünket. XIII. kerület,
Tripolisz. Megerőszakolja az út mellett, és otthagyja a fűben. Egy öregasszony
talál rá ájultan.
Amikor Daniel szédelegve, üveges szemmel a padlóra fordul, szemöldöke közt a
golyó ütötte, vörös lyukkal, a terhes nő sikoltozni kezd. Kisded, Süketnéma és a
Tetű mintha rá bámulnának megdöbbenve a vászonról. Mozgás támad odalent, a
nő zokogva botladozik, férje tétován tapogatja a vállát.
Fülledt, langyos lehelettel lök ki benneteket a kijárat. Elgémberedett lábatok
vakon tapogatja az aszfaltot. Az újságárus mellől Egérke fut hozzátok, arcán
félénk, alázatos mosoly. Surranó hűségesen elmondja neki, mi történt ez alatt a
két óra alatt. Este majd ő is bejöhet, nem ácsorog örökké itt ez a link. Elindultok
a Reáltanoda utca felé; Egérke a hónod alá furakszik, a dróton ülő verebeket
számolgatja.
– Biciklinek van egy német rohamsisakja! – töpreng Surranó. – Frankón olyan,
mint a Kisdedé volt a filmen. Most még odaadná egy húszasért…
Tenyered élével szájon vágod. A következő ütésre hunyorít, nem védekezik,
mintha meg lenne kötözve. Lerugdosod a járdáról. Átbotorkál a másik oldalra, a
száját törülgeti, vissza-visszanéz. Pillantásában állati értetlenség. Egérke
rémülten behátrál egy kapualjba, remegve lapul a sarokban. Észre se veszed,
otthagyod.
Így történt. Várj! Ne siess. Át fogsz menni most a zebrán, cigarettáért matatsz a
zsebedben. Idegen személyi igazolvány kerül az ujjaid alá. Azé a lányé, tudod?
Nem jut eszedbe a neve. Kinyitod az igazolványt, megnézed. Vass Ildikó, persze.
Vékony teste volt, sírt közben. Elég sokan csinálják. A lavórban csobogott a víz.
Hideg ujjával megérintette a válladat: kész vagyok… Mintha kérte volna az
igazolványát. Igen, kérte, és akkor is a karodra tette az ujját. Nevettél, aztán
nálad maradt.
Nézed a képet. Hallucinálsz, vagy tényleg hasonlít Erikára? Az arcára nem
emlékszel, csak a testére. Sovány, Erika pedig molett. De a szeme és az álla…
Megnézed a címet, elindulsz. Nyílegyenesen mész a villamosmegállóig. Levegő
fütyül a füled mellett, az utca akár egy hűvös barlang. Fék. Kesztyűs kéz
mozgatja a feszültségszabályozó kart. Mozgásának félköríve fölé kilencszer
rajzol izzó koszorút a pillantásod. Fék. Emberek. Beszállnak, te kiszállsz.
Meglöknek. Szemben egy kis utca.
Kigyullad az indítást jelző piros lámpa, a csengő szétvert kalapácsa sokkot kap.
Hirtelen meglátod az ismerős, vékony lábszárat, fehér cérnaharisnya és ugyanaz
a kopott szandál, amit akkor viselt, este. A láb eltűnik a csapódó ajtó mögött.
Visszaugrasz, karodra keményen rávág az ajtó gumiéle, jobb lábad az induló
villamos mellett lépked. Valaki közvetlen közelről az arcodba bámul, négy ujját
az ajtó szélére teszi, segít. Bepréseled magad mellé. Forgatod a fejedet, persze
nem látod, hiszen a tömött kocsi másik oldalán szállt fel. Mi lett volna, ha egy
perccel később érkezel?… Valakinek a lábára lépsz, aztán egy másikra.
Sziszegés, lökdösődés. Átesel egy fekete bőröndön, amit sárga szíj fog át
középen; oldalán győri, pécsi szállodacímkék. A peron előtt lihegve megállsz:
mogorva férfi fordul a hónod alá, félrenyomod kalapját. Megigazítja. Jól látod a
szemöldökszőreit és két hústövist a homlokán. Nagyot rándul a kocsi, egymásra
zuhantok.
Ő az. A sarokban áll, vékony vállát nyomja a kapaszkodórúd, amelyről sok
helyen lejött a krómozás. Szórakozottan kinéz az ablakon, orra olyan közel van
az üveghez, hogy párát lehel rá. Éthordót tart a kezében. Meghökkentően kicsi és
sokkal sápadtabb, mint amikor utoljára láttad. Egyáltalán nem hasonlít Erikára.
Egyszerre meglazul benned minden, most már azt szeretnéd, ha nem venne
észre, de késő. Megrándul az arca, kicsit rémülten néz.
– Szervusz – mondja egyszerűen.
Neki-nekiütődtök egymás vállának, és mégis mintha nagyon messze lennétek
egymástól. Mondani kéne valamit.
– Az igazolványod… – nyögöd végre. Erőltetetten mosolyogsz, felé nyújtod a
kis piros könyvet: kétszer megakad a vállában. A kezedet nézi.
– Van már másik – mondja.
Erre nem tudsz mit mondani. Tétován zsebre teszed az igazolványt.
– Ne haragudj, leszállok – hallod a hangját. – Vacsorát viszek egy barátnőmnek.
Beteg.
Te is leszállsz. Egy teherautó fordul ki a Rét utcából, motorja az arcotokba röfög,
sárhányója csörömpöl.
– Jól vagy? – kérdezed. Egy szót sem érteni. Még te sem érted. A lány ajka
remeg egy kicsit, halk szavát elnyomja a teherautó hangja. Elhúzza orrotok előtt
fehér, szórópisztollyal festett feliratát: TEFU.
– Mi?!
– Túlvagyok rajta. Elment magától, csak lázam volt három hétig, és lefogytam.
Meg akartam szülni, magamnak.
Most még túl nagy a csend.
– Itt lakik a barátnőm. Szia.
Felesleges mozdulatok nélkül befordul a kapun. Beszáll a liftbe, és látod, hogy
felmegy. Mintha az égbe ment volna fel. Elképzeled, hogy az első és második
emelet között visszafelé jön a lift, üresen. Az ajtók némák, a postaládák
közömbösen lehunyják szemüket.
Egyedül vagy. Az emberek mennek. Villamosok érkeznek. Az emberek
felszállnak. Egy távoli gyárkémény szürke füstöt köhög, amely lassan elolvad az
égen. Kontyos lány jön szemben, lehajtott fejjel: kedves kis tokájára sárga foltot
vetít a szettje, mintha bejódozták volna.
Lassan a megállóhoz mész, felszállsz. Minden ugyanolyan, mint az előbb, a fák
is, te magad is, csak a színe más egy kicsit mindennek. Nem gondolsz semmire.
Az Astoria előtt Surranóval találkozol. Hosszan bámuljátok egymást, Surranó
egyfolytában beszél. Sört isztok a bisztróban. Két diáklány vihog rátok az
ablaküveg mögül, Surranó behívja őket. Négy új sört vesztek, aztán elviszitek
őket a lakásodra. Ellenkeznek a sötétben, Surranó pofozkodni kezd;
félrefordulsz, hallgatod a csattanásokat. Az egyik lány a válladnak esik, védi
magát a könyökével. Az ágyra lököd.

Második rész – 1982
Zord Khán
A Jónás disszidált, azt kipipálhatod. Bécsben lakik, autója van. A Nixie
meghalt. A Surranót az Emke előtt megtalálhatod, ott szokott zsugázni. Közénk
nem jár, senki nem akarja látni itt. Kiszakadt a Bőrlábú is a társaságból, tehát
maradtunk hárman, de ezek is mind önmagukban meg vannak sértődve. A
Maxszal volt egy afférom körülbelül két éve, amikor telefonon elküldtem a
francba. Azóta nem láttam. Egy gyereke van, a másik nem az övé. A Patkánynak
is van két gyereke.
Namármost. Én amennyire fel tudlak világosítani ebben a kérdésben. A Patkány
sokkal másabb lett. Az nagyon anyagias lett. Ugyanis a színháznál dolgozik,
elvégezte az iskolát, és hat embernek parancsol. Szoktam is neki mondani, menj
a francba, színházi ember, te puhány, érted, de amikor bepiál, akkor meg veri
rám a balhét, hogy miért bűn az, ha elvégeztem az iskolát, mondom, te hülye
vagy, te… De hát ez csak egypár percig tart. Semmit nem akar már ingyen
csinálni, persze meg lehet őt is érteni, mindig anyagi problémái vannak. Kedve
lenne sok mindenhez, csak kitartása nincs. Két nappal arrébb tolna mindent.
Akkor kell neked őt megtalálni, ha félrészeg. Józanul ne próbálj vele beszélni.
Ha azt akarod, hogy jövője legyen annak, amit mond. Az se jó, ha nagyon
részeg. Ha félspicces, az a legjobb. Akkor vibrál, akkor él, akkor létezik, és
akkor minden tökéletes, tele van ambícióval. De ha kijózanodik és egyáltalán
szembe találja magát a mával… akkor ciki.
A Maxban elég elevenen élnek azok a régi dolgok. Azt hiszem, hogy ő fogja fel
legérzékenyebben az egész ügyet közöttünk. Én túl tudom tenni rajta magamat,
meg túl is tettem. Ő másképp vizsgálja ezt a kérdést. Szóval érzékibb. Egyébként
továbbra is a zene a fő motívuma. A zenét azt szereti. Ha így a kettő összejön
neki, a zene és néha egy kis kaland az életében, akkor egész jól megvan. De
kijózanodni azért nem nagyon szabad neki se.
A Bőrlábúnak most utólag látok egy szembetűnő hibáját az életben: azt, hogy
sose tudott az emberekkel olyan kontaktusba kerülni, hogy annak tartalma
legyen a jövőt illetően. A Max az sokkal emberibb. Pedig én annak idején
mindig azt hittem, hogy a Bőrlábú az. A Maxszal hiába balhéztam össze…
tudom, hogy bármikor kapcsolatot tudok vele teremteni, ha akarok. Egyébként
voltak köztünk ilyenek, hogy egy-két évig nem láttuk egymást. Ővele is, meg a
Patkánnyal is. Gyakorlatilag azért hárman mindig találkozunk. Addig-addig
dumálunk pusztán telepatikusan egymásnak, amíg a végén összetalálkozunk.
Valahogy.
A Max bohémabb egy kicsit. A Patkány mélyebbről nézi a világot. Általában
mindent hibásnak tart. Hát van, amikor igaza van bizonyos fokig, nem tagadom,
de azért a szemébe ezt nem szabad elismerni, mert akkor csak olaj a tűzre. Nem
olyan, hogy a saját maga erejéből képes lenne megoldani a dolgokat.
Egy kicsit azért mindegyik abból él, ami akkor történt. Újat tulajdonképpen
egyedül én csináltam. Akármilyen furcsa is. Új kapcsolatok, új emberek,
öregem, és valahol azért a saját kis világomat is megteremtettem. Éppen abból a
rossz helyzetből. Van ez a kis víkendházam, pecázok, és van, amikor tőlem
várnak dolgokat. A vita megy tovább. Csak átszíneződött. Mit ugrál, azt mondja,
nincs meg mindene? Mit mondjak erre? Ez is egy életfilozófia, hogy van mit
ennünk? Kétezerben? Álljak neki vitatkozni? Pedig ezt az alvó társaságot, aki
most van, ezt a hideg, számító vonalat, amely most végigfut Európán, ezt úgy
kell döngetni, mint Botond a bizánci kaput, esküszöm neked! Ha nem csinálja az
ember, akkor beolvad és elveszti még a saját kis énjét is. Szétszóródnak az
emberek.
Kórházban voltam, amikor értesültem a Nixie haláláról. Nagyon megviselt. Azt
nem mondom, hogy búskomorságba estem, mert ismerem ezeket a
múlandóságokat, és tudom, hogy ez így van. De az ő körülményeit figyelembe
véve, hogy teljesen egyedül volt, és megint csak azt kell mondjam, nincstelen, és
ezért kerek egy hétig ott kellett neki büdösödni egy szobában, egy szar
albérletben, mire megtalálták… Ilyenkor mit mondjak? Hozzam fel a
társadalmat? A szülőket? Semmit nem mondok, öregem. Ilyen könyörtelen az
élet, és ha ebben valaki fönn tud maradni, akkor az már valaki. Több a
semminél. Dumálnak a nagy szeretetről, és tele van a fóti gyermekváros árva
gyerekekkel! És állítom neked, hogy azoknak a kilencven százaléka ugyanazon
fog keresztülmenni, amin én keresztülmentem, vagy a másik és az ötvenhatodik!
Egy mocsár, egy ingovány az egész családi inkvizíció, amiből mindenki
menekült. Az örökös konfliktusokból. Ki kit gyűlöl. És mikor hogy. És mikor
szakad le a deszka az ágyon!
Hát jött ez a kis beatmozgalom. Nem keletről és nem nyugatról, vagy északról,
ez hülye frázis. Nem innen és nem onnan, hanem az emberek belső fejlődéséből
fakadt. Mindenütt forradalom volt, az egész világon. Azokat az embereket senki
nem indította el az útra. Én mindegyiket nagyra becsülöm, ha azt veszem alapul,
hogy a semmiből indultak, és az egyetlen kis bizalmukat is, ami volt, szanaszét
forgácsolták azok, akik már unták a feleségüket, meg a szeretőjüket, meg a
jólétet, meg a demagógiát, amit egyébként ők maguknak állítottak fel, és ezek
gyűlölték legjobban az új eszméket, mert pontosan azt féltették, amit annyira
untak! És megpróbálták befolyásolni az ifjúságot szép szóval vagy erőszakkal,
amivel igazi komoly gyűlöletet fakasztottak.
A beatmozgalmat leegyszerűsítették az utcán lődörgőkkel és a hosszú hajjal,
pedig ez így nem igaz. És nem volt politikai mozgalom, hanem egy rossz
gondolkodásmóddal szálltak szembe, és megpróbálták ezt a külsejükkel
kifejezni. Mert a szavuk nem ért semmit. A beatmozgalomnak mindig is ez volt
az erős oldala, a külsőség. Lehetett volna rövid haj is. Lehetett volna szakáll
nélkül is, de az volt az erőssége, hogy külsőleg tudott tiltakozni. Rá volt írva arra
az emberre, hogy nekem valami sántít az ügyben. És márpedig igenis, hogy
sántított! Mert nem lehet minden korosztályt a saját magunk képére faragni.
Ugyanis ez az, ami súrolta a beatnemzedéket, amit úgy leugattak, és amit úgy
szidtak, és amiről cikkeztek, hogy virág helyett most már golyó van a
puskacsőben.
Azt vártuk, hogy oda fognak figyelni ránk. Azok, akiknek oda kellett volna
figyelni. Meg azt, hogy együtt valahogy könnyebb lesz. A sok kallódó sors… az
egész beatmozgalom, öregem, állítom, hogy ebből fakadt, a szétszórtságból, és
ezért senki más nem felelős, mint a felnőtt-társadalom. Mert belefáradtak a
fiatalok abba a sok álnok disznóságba, amit hosszú száz éveken keresztül
papoltak és csináltak. És ez az, ami nem tetszett. Ma az egész világ sirat egy
John Lennont, akit akkor ugyanúgy megvetettek és lenéztek. A rádióban azt kell
hallanom, hogy bárcsak ilyen lenne az én gyerekem, bárcsak rá hasonlítana!
Ugye.

Max
Mi menekültünk azoktól a bevett szokásoktól, ami az embereket unalmassá
teszi, az embereket gyűlölködésre készteti, az embereket egymással szemben
megutáltatja. A társadalom egyik része követett, az ágyban le is feküdt velünk, a
másik része csak szimpatizált, de nem fogadott be, a legnagyobb része pedig
gyűlölt.
A kereszt tulajdonképpen meghatározó eszköz volt. Nem kifejezetten vallási
motívum. Kifejezte a hovátartozást, de nem vallási értelemben. A vallásosság
kétségkívül rokon hangulat volt odáig, hogy alapvető fogalmakban hangoztatta
azt az eszmét, amit a hippizmus is meghatározott. Nyugaton ennek az egésznek
ideológusai voltak, majdhogynem egy új társadalmi életformává vált. Mi nem
úgy éltünk, mert dolgoztunk. Lényeg az, hogy oda tanulmányutakra jártak, és
próbálták kutatni ennek az eredetét. Hazajöttek, és állították, hogy ebbe a
társadalmi rendszerbe ez nem fér bele. Itt nem lehet életképes. Elintézték a
köztudatba, hogy ez galeri. Tekintet nélkül arra, hogy egy hosszúhajú dolgozott
vagy nem dolgozott, az ennek a társadalomnak az ellensége volt. Te nem
bírálhattad a társadalom döntéseit. Senki nem volt kíváncsi arra, hogy nekem is
van erről véleményem. Vissza kellett vonulni. Egyre szűkebb volt a mozgási kör.
Elhomályosodott az, hogy egyáltalán bebizonyítsunk az embereknek valamit.
Kialakult egy torz életforma, ami elvesztette a szavahihetőségét. Nem
bizonyított a társadalomnak semmit.
Akkor létezett egy olyan sajtó, hogy Ifjúsági Magazin. Bemutatták azt, hogy a
Kacsa a gellérthegyi remete! Csak negatív értelemben. De azt senki se kérdezte,
hogy a Kacsának elmebeteg szülei vannak, és egyáltalán, az élete nem egy
normális állapot. Ő se volt az. Bemutatták, mint egy hazai változatot. Hogy ezek
ilyenek.
A Nagyfa környékén időnként több száz ember is összejött. Ezt egy kalap alá
vették, hogy a Nagyfa galeri. Ugye nem engedtek be egy koncertre, és ha az
embernek egy kedvenc együttese játszott, hát kénytelen volt föntről nézni. A
Nagyfa volt a legmagasabb pont az Ifjúsági Park felett, és innen néztük. Ebből
aztán alakultak kisebb csoportok, mint amilyen a miénk is volt, és még számos
csoport kialakult, akik egyébként írogattak, verseztek és énekeltek. Ismertünk
mindenkit, és ők is ismertek minket. De olyanfajta beszélgetés, ami közel hozta
volna egymáshoz az embereket, nem volt.
A Bőrlábúnak határozott véleménye volt az, hogy ne legyünk sokan, így a
rendőrség majd békén hagy minket, és nem foglalkozik velünk úgy, mint esetleg
a Vadvirágékkal, akik tizenkilencen voltak, és akiket nagyon hamar lesitteltek.
Mi kerültük a balhét és a feltűnést, ezért a többiek úgy kezeltek bennünket, hogy
ezek beképzeltek, rátartiak, ezekkel nem is lehet szóba állni. De utánoztak
bennünket.
Én nem vagyok kishitű, de véleményem szerint nagyon kevesen voltunk négyen.
Nem tudtuk ezt igazából érvényre juttatni. Talán nem is akartuk. Ez nagy hiba
volt. Megmondom, miért, mert amikor tömegeket érez maga mögött az ember,
tehát eljutottunk a Nagyfáig. Fönn vagyunk a Nagyfánál. Nem elég az, hogy
önmagunkat mutogassuk, érted? Be kellett volna bizonyítani annak a sok
marhának, mert mást nem tudok rájuk mondani, hogy gyerekek, ne menjetek be.
A közértbe tejet lopni. Értelmetlen. Inkább lejmoljatok, vagy dobjunk össze tíz
forintot, vegyünk fél kiló zsírt, vegyünk egy kiló kenyeret, és zabáljuk meg
közösen. Sokkal többre mentünk volna ezzel, mert ez egy kicsit már szerintem
tanítás. Ez a példakövetés, nem? Ez már egy olyan lett volna, hogy ezek a
gyerekek így csinálják, akkor nem szabad lopni. Mondja magában a következő
kísértésnél. De mi ezzel mind nem törődtünk. Nekünk sajnos a hibánk ott
ütközött ki szerintem, hogy elsődleges cél volt az, hogy minél előbb ágyba
fektessünk valakit. Leszűkítettük ezt a beatmozgalmat. A leszűkítésben viszont
nemcsak mi voltunk hibásak, mert eleve nem fogadtak el bennünket úgy, ahogy
voltunk. És ez egy olyan dolog, hogy amikor egy vadat üldöznek, akkor az
mindenre képes. Eltorzul… szóval más a látóköre, ellenségeket érez maga körül,
és más megvilágításban lát bizonyos dolgokat, amiben azelőtt vakon hitt. Volt
egy ilyen is. Egyre jobban leszűkült az életformánk. Elvesztettük a
környezetünket, nem maradt semmi, csak az ellenség.

Patkány
Hát én most tökőszinte vagyok. Ide figyelj. Amikor a Zord Khánék már
elfogadtak engem, tehát mint a buldog követhettem őket, tulajdonképpen nekem
összejött mindig egy csomó csaj. Nekem semmi más véleményem nem volt
magamról, én szépfiú vagyok, ezt csinálhatom. Ennyi. Semmi más véleményem
nem volt magamról. Örültem, hogy élhetek, hogy azt csinálom, amit én akarok,
nem kell időre lefeküdnöm, időre felkelnem, hogy kiszabadultam abból a
gyerekbörtönből. Semmi más véleményem nem volt erről az egészről. Imádtam
a Beatleseket, a Rollingot, a Jimi Hendrixet, Creedencet és kész. De szerettem
volna tartozni valahová. Igaz ugyan, hogy kiszabadultam a kóterből, de valahová
tartoznom kellett. És akkor lettek fontosak a Zord Khánék.
Szerintem ők se úgy kezdték, hogy felvállalták az elveket. Csinálták. Itt kaptak
egy pofont, ott kaptak egy pofont. A szöveget az ellenkezés adta a szájukba. Meg
nekem is. A rendőrség, az újságírók. Még az utcai nép. Annyiszor szóltak be,
hogy Zsuzsika, meg annyiszor köptek le, meg annyiszor vágtak pofon, hogy
valaminek ki kellett bennem alakulni, valami ellenkezőnek. Nekiindultunk úgy,
ahogy voltunk. Mindenki külön-külön, és valahogy összejött. Végül is ők
csinálták bennünk ezt az ellenállást. Bennem ők csinálták, ez biztos.
MAX:
Én kapcsolódtam bele legkésőbb ebbe a társaságba, és ezért bátran kijelentem,
hogy én szerettem meg legjobban ezt az együttlétet. Állítom, hogy a Bőrlábú
mindenkinél értelmesebb ember volt. Lehetett volna ennek az egésznek az
ideológusa. Ő vitt el engem a társaságba. Azt mondta, Max, én olyan srácokhoz
járok, ahol mindenki úgy néz ki, mint én. Gyere el. Itt senki nem bűnöző, itt
nincs csövesvilág, ez egy egész más. El is mentem, és nagyon éreztem a
különbséget. Én és őközöttük. A Zord Khán megmondta, hogy bizonyos
feltételei vannak az egésznek. Úgyhogy énszerintem próbaidős voltam.
ZORD KHÁN:
Belülről fakadtak ezek a próbatételek. Egy bizonyos értelmi szintet
megköveteltünk. Mondjuk mi a Bőrlábúval akkor már nagyon jól megértettük
egymást. Gondoltam magamban, az ő barátja, akkor el van fogadva úgy,
amilyen. Később aztán a Max is beleolvadt az egészbe, felszabadultabb lett, nem
volt már olyan gátlásos, jobban megismertük egymást, és akkor el lett fogadva.
Teljes értékű egyén lett a társaságban.
MAX:
Általában az volt a gyakorlat, hogy a Zord Khán kéglijében fejeztük be a napot.
Ha mondjuk nem voltak nők. Ha voltak, akkor mi hazamentünk Újpestre a
Bőrlábúval. A Zord Khán sok esetben azt mondta a Bőrlábúnak, ne menj haza,
aludj itt meg minden. Én mentem haza Újpestre. Egyszer nem tudom, milyen
okból, egyedül maradtunk. Én meg a Zord Khán. És azt mondta nekem, ne menj
ki oda a francba, aludj itt. Ettől kezdve éreztem azt, hogy most már biztosan
eljutottam odáig, hogy már én is alhatok ott.
ZORD KHÁN:
Surranót még az előbbi évekből ismertem, amikor az éjszakában találkoztunk.
Ahová most visszasüllyedt. Soha nem tetszett a stílusa, de úgy voltam vele, hogy
nagyon fiatal még. Tulajdonképpen ő is ki akart lépni az éjszakából, az éjszakai
züllött életből, amibe volt, mint ahogy én is. Azt mondta nekem, eljöhetek
hozzátok? Jó, gyere el, és még arra a régi, felszínes kapcsolatra eljött.
Mindenkivel tárgyalt, dumált, és megpróbált igazodni a kérdéshez, de azért
nekem most is az a véleményem, hogy sose tudott beilleszkedni közénk
valamiért. Nem volt abban a közösségi szellemben. Mint ahogy kiderült, hogy
zsugoriskodott. Mert azért nem volt mindegy, hogy valakinek van pénze, és
akkor mindenki eszik, vagy pedig ha nincs pénze egyiknek sem, akkor senki
nem eszik, de mondjuk ha egynek van pénze, akkor az sunyiban elmegy, és
megeszi a pénzét.
MAX:
Mindig igyekezett kivívni magának a jót, hogy sose a második legyen, hanem
mindig az első. Teszem fel, a léparton megláttunk egy nőt. Akkor mindenki a
maga módján próbálta felszedni. Na de a Surranó, amikor ez nem jött neki össze,
fölvette azt az erőszakos stílust… fölvette az igazi énjét! Ezért mi el is küldtük.
De visszajött!
ZORD KHÁN:
Persze ha egy ilyen kis csoportnak kialakul a világos, megfogalmazott célja, és
határokat húz maga köré, tehát körkörösen értem, és hogyha ezt éppen a
Surranóval szemben alkalmaztuk volna, hogy ide figyelj, a te egész mentalitásod
nem felel meg a társaságnak, szedd a sátorfádat, és menj ahová akarsz, akkor
tulajdonképpen vissza lett volna ugyanoda dobva, ahonnan ki akart jönni. Tehát
ez se volt egy járható út. Nem akarok ez alól a kérdés alól kibújni, mert hiszen
volt egy ilyen… de ez csak egy játékos kis szabály volt. Hogy a Max elég jól
dumált, és azt mondtuk neki, jól van, akkor te leszel az ügyész. Tehát ő lett a
vádindítványozó. De amikorra a társaság egy kicsit játékosan tudatossá
szerveződött… már késő volt.
MAX:
A Patkány lelkisebb alkat volt, mint akármelyikünk. A szótlansága és az
egyedülléte rákényszerítette arra, hogy valakihez jobban odahúzódjon. Érezze
azt, hogy van valaki mellette. Hozzánk képest nagyon fiatal volt. Sok mindenből
ki is maradt. Bizonyos értelemben véve járta a saját útját, amiben mi nem
követtük, viszont ő követett bennünket. Ösztönösen énhozzám húzódott. A
Feriben volt egy bizonyos fokú önsajnálat. Tisztában volt azzal, hogy barátok
nélkül óriási űr veszi körül. Talán az egyszerűségénél fogva nem tudta úgy
elfogadtatni a szokásait az emberekkel, mint ahogy szerette volna. Namost, ha
néha kitört belőle az érzelmi megnyilvánulás, ezt durván tette, és ezért nem
sikerült neki. Mint egy neveletlen kutya, érted? Aki nagyon szereti azt a
gyereket, de nekiugrik. Így fejezi ki a szeretetét. Tudom, hogy szeretett
bennünket. Nem akarok pszichológus lenni, de néhány dolgot, ami emberi
tulajdonság, itt érvényesíteni kell. Például olyat, hogy kiütközik az egész
gyerekkora, az a vad ragaszkodás valakihez. Tehát nem az a simulékony
embertípus, akit egész életében szeretet vett körül, hanem olyan, aki mindig
egyedül volt, és az egész élete egy nagy üresség. De amikor van valaki, akkor
azt megragadom két kézzel! Ez egy tipikus árvajelleg. És volt olyan eset, amikor
ezzel elrontott mindent. Amikor az ember viszonozni akarta ezt úgy, hogy azt
mondtuk, Feri, ez a jó, ezt csináljuk, akkor ő dacosan szembefordult, mert az
árva jogán ki akarta követelni az igazát. Ezek nem kimondott szavak voltak,
kimondott követelések, hanem jellembeli dolgok. És akkor mi ezt nem értettük
meg. Mi csak azt láttuk benne, hogy a Patkány már megint mást akar, és menjen
a francba! És ezért voltak a cukkolások, ezért voltak az összeveszések, ezért volt
az, hogy veszem a kalapom, és elment. Mint a rossz kisgyerek, hogy azért sem
eszem, mert te azt mondod, hogy egyek. Egyszer lekevertem neki egy pofont,
hogy észhez térjen. Mondom neki, Ferikém, gyere, mert ha nem jössz, elvisznek
a rendőrök! Nem jött. Elvitték a rendőrök. És nem az volt a baj, hogy elvitték a
rendőrök, hanem az, hogy adtam neki egy pofont. Egy évig emlegette.
Ő is szenvedett ettől, de megszelídíteni is nagyon nehéz volt. Olyan embereknek,
akik nem is törődtek vele. Mert mi egyáltalán nem törődtünk ezzel a
problémával. Egyszerűen nem foglalkoztunk ilyen kérdésekkel. Az elvek
fontosabbak voltak mindannyiunk számára. Hát mi ebben különböztünk a
többitől! Nem volt olyanról szó, hogy egymás emberi tulajdonságait főképpen
bíráljuk. Most, így utólag visszagondolva, lehet, hogy jobb lett volna, ha
tisztázzuk ezt. Hogy neked erről a közösség érdekében le kell mondanod, vagy
erről neked az eszme érdekében meg kell változtatnod a véleményedet, mert itt
az egyelvűség a lényeg. Itt kétségkívül elkövettük a hibát, de olyan vak gyűlölet
vett körül, hogy nem is figyeltünk rá, mert az energiának a kilencvenkilenc
százalékát lekötötte az, hogy életképes maradjál.
Fennállt volna az a lehetőség, hogy ha többen vagyunk, jobban észrevesszük
egymás hibáit. Tudniillik így négyen-öten rá voltunk egymásra szorulva. Mert ha
én azt mondom, hogy ehhez a három emberhez nem megyek, akkor nincs
barátom. Akkor rá kellett volna ébrednem, hogy egyedül vagyok. De ha már
tízen vagyunk, tizenöten, akkor óhatatlanul kialakultak volna kis csoportok.
A Bőrlábúnak és a Zord Khánnak nagy szellemi csatái voltak politikai
kérdésekről, a hippizmusról, erről-arról. A Bőrlábúnak voltak véleményei, és ezt
általában úgy fejtette ki, hogy megtámadhatatlan volt. Tehát úgy hangsúlyozta.
Kimondott valamit… Például ránk tudta kényszeríteni azokat a zenei
irányzatokat, amit mi aztán feltétel nélkül egy kis idő után elfogadtunk.
Megszerettette velünk a Jimi Hendrixet. Nem magyarázta meg, hanem
bebizonyította a rajongását, hogy ez a zene pontosan hozzánk szól. A
beatnemzedékhez. El tudta fogadtatni, és nem lehetett megfellebbezni. Namost a
Zord Khánnak is volt véleménye, nagy tapasztalata satöbbi, és egy-két dologban
szembeszállt vele. A politikai témákban ezt nem is bánta a Bőrlábú. Például egy
napi eseménnyel kapcsolatban elvárta, hogy vitát váltson ki a véleménye. Erre
alkalmas volt a Zord Khán. Én akkor még nem nagyon foglalkoztam vele. És így
alakult ki az, hogy négy-öt ember között ilyen szellemi eltolódások voltak. És a
Ferin itt látszott meg az intézeti háttér, a vele született gátlásosság. Tény, hogy az
Olivérék társaságában jobban ki tudott bontakozni. Mert azok már
igénytelenebbek voltak. Azok tényleg leszűkítették az érdeklődésüket egy olyan
dologra… a mindennapos csavargásra, mozira, csajozásra, piára, és nem volt
más. Itt a Feri jobban érvényesült. De pontosan a gátlásossága miatt ott sem állta
meg a helyét. Valahol mindig kicsúszott a talaj a lába alól, és ezért volt az örökös
visszatérés.
ZORD KHÁN:
Én soha semelyiket nem raktam alsóbb szintre se szellemileg, se erkölcsileg. A
Ferinek a helyzetét is megértettem és meg is értem. De intézet ide, intézet oda,
egy életen át csak ezt böngészni hülyeség. Rendben van, hogy nehéz helyzetben
volt, de ki nem volt akkor nehéz helyzetben? Megdorgáltam egypárszor, ő
megsértődött, és elment az Olivérékhez, de öt nap alatt tízszer hülyére verték a
fejét, és visszajött.
A Bőrlábúnak volt egy tudásszomja a világ eseményeivel kapcsolatban. A
művészetet is kedvelte. Szerette a Rubens-képeket, mert ugye neki a nagy
domború csajok tetszettek. Namost ilyen esetben partnerra talált bennem, mert
egyeztek az elképzeléseink. Jól ki tudtuk tárgyalni ezt. Egy esti újsággal
megjelent a Duna-parton, olyan nem volt, hogy nem vette meg az esti újságot. És
ebből adódott, hogy nekem azt már minek kellett volna megvenni? Kiolvasta, el
is mondta. Nekem csak a véleményemet kellett hozzáfűzni, helyeslem, vagy nem
helyeslem, így látom vagy úgy látom. A Maxot konkrétan ez a kérdés akkor nem
túlzottan érdekelte. Neki megvoltak a maga kis szűk szerelmi zugai itt és ott.
Azonkívül voltunk neki mi, volt a zene, ez-az. Ő ebből azt szűrte le, hogy
persze, én a Bőrlábúval jobban megértem magamat.
De volt amiben nem értettük meg egymást. Mindenki nagyon önálló akart lenni,
különösen a Bőrlábú. Azt persze nem mérte fel egyik sem, hogy pontosan az
önállóság vezet a szétforgácsolódáshoz. A közösségbe beolvad az egyéniség,
mert bele kellett olvadni egy bizonyos fokig mindenkinek énszerintem. Nekem
ugyanúgy, mint a Bőrlábúnak. Tehát hogy egyik sem erőlteti rá a szemléletét a
többire. Ő engem vádolt ebben a témában. Én visszamenőleg azt mondom, hogy
nem így volt. Pontosan az ő dumája volt az, hogy két dudás egy csárdában nem
fér meg. Mondjuk a Bőrlábú idegesítően tudott enyelegni egy nővel egy egész
napot, amire én alkalmatlan voltam. Csókolgatta, simogatta, atyáskodott felette.
Ettől függetlenül nem tartottam rossz gyereknek, sőt a mai napig se tartom, és
nekem nagyon is jó haverom volt. Hogy én cikiztem volna ezért… az igazság az,
hogy mindenki cikizte, a Max is, csak ő a Max véleményének nem tulajdonított
olyan nagy hatást. Érzékenyebben érintette az, amit én mondtam neki. Ilyenkor
fogta magát és elvonult egy-két hétre a Labdaverő utcába, ahová az ég benézett
az ablakon. A tizennyolc fok hidegbe.
MAX:
A Bőrlábú akármennyire passzív ember volt, a véleménye megvolt mindenről és
mindenkiről. Ő ezt leginkább úgy juttatta érvényre, hogy nem szólt. Nem volt
konkrét veszekedés, egyszerűen véleményt nyilvánított azzal, hogy nem járt
közénk. Megismert egy nőt, és azzal a szó szoros értelmében visszavonult.
Egymás testét kiszívták, vizet köpködtek és hasonlók. Mindezekkel az
egymáshoz való ragaszkodásukat akarták kifejezni. Képesek voltak elbújni
három-négy napra. Volt úgy, hogy hetvenkét órán keresztül ki se szálltak az
ágyból. És ez aztán magával hozta a következőket: például nekem el kellett
jönnöm a kégliről. Az albérletünkből. Rákényszerültem arra, hogy a Zord
Khánnál lakjak. Jól kitárgyaltuk azt, hogy a Bőrlábú eltávolodott tőlünk, és nagy
hibát követett el. Nem mondtuk ki azt, hogy áruló. Minden ment a maga útján,
de nem volt olyan tartalmas. Szóval nem voltak már olyan kellemesek a napok.
Megbomlott közöttünk a kapcsolat.
A Bőrlábú visszatérése elég szerencsétlen körülmények között történt. Meghalt a
faterja. Bőrlábú ráébredt arra, hogy nők ide, nők oda, a legnagyobb bánatát, a
faterja elvesztését csak nekünk mondhatja el. Eljött egyszer váratlanul, és
közölte, hogy a fater meghalt. Ezt így röviden, két mondatban elmondta, és
kiment. Zord Khán utána ment, beszélgettek egy félórát, és majd jövök. Ez volt a
visszatérése.
A Surranó magatartása is nagyban befolyásolta a rossz hangulatot. Akkor volt
az, hogy valamelyikünknek közölni kellett vele, vagy megváltozik, vagy pedig
nem jöhet közénk többet. Rendeztünk egy tárgyalást is, amin aztán a szemére
olvastuk a viselkedését, azzal le lett rendezve a Surranó ügye.
MAX:
Ezután elment a Surranó. Ő akkor a belvárosiak felé orientálódott, kikezdett
néhány belvárosival, barátai lettek, megpróbált úgy öltözni, mint azok. Főleg a
külsejében változott meg, ledobta a farmerruhát, fölvette a csíkos nadrágot, a
piros zoknit, bokán felüli nadrágot és egyebet. Belvárosi nőt szedett fel. De
később sajnos visszajött.
ZORD KHÁN:
Ezek csak mellékes kis zöngések voltak. A lényeg az, hogy két tűz közé
kerültünk. Vagy háromba. Ugye, hajtottak a rendőrök. Ahol csak tudtak. Aztán
számolni kellett a közvéleménnyel, aminek a szélsőséges esete volt mondjuk az
a széntróger, aki a szén tetején szunnyadozott a Duna-parton holtrészegen, és
meglátta, hogy mi ott ücsörgünk. Erre fogta azt a nagy marha brikettet, és bimm-
bamm-bumm!… Még szerencse, hogy nem talált el. A világon senki nem szólt
hozzá egy szót sem. És ehhez is alkalmazkodni kellett, mert ha fogom azt a
brikettet és visszadobom, akkor engem vitt volna el a rendőr. Mint rendbontót.
A harmadik oldalon a galerik voltak, akik a legjobban gyűlöltek bennünket. Ezt
mindenki tudta, kivéve az újságírókat. Még a rendőrök is. Hát felhasználták őket
ellenünk, oda voltak állítva a beatkoncerteken, mint a Hell’s Angels
Amerikában. A végén már nem is a rendőröktől félt az ember, mert azt
megszokta.
Na, akkor maradt még a munka kérdése. Mi valamennyien dolgoztunk. Ez volt
az a pont, amibe a bíróságon se tudott beleakaszkodni senki. Hát az utcára se
mehettünk volna ki másképp! Az igazolványomat nem tudtam eltenni, annyiszor
igazoltattak, és az első, amit megnézett a gyökér, hogy dolgozol-e. De hol és
mennyiért! Mert azt már senki nem kérdezte meg, hogy hová vesznek fel így,
hosszú hajjal! Mert akkor el tudtam volna mondani neki, hogy el kellett mennem
olyan megalázó munkákat csinálni, ahol egy takarítónőnek is többet fizettek. A
közértbe, a pincébe üres üveget válogatni! Hát ilyen munkaköröket
elvállalhattunk. Hosszas utánajárásokkal. A munkások közt is aréna várt. Mert a
munkás mindig olyan volt, hogy csak a mindennapos elfoglaltsága érdekelte,
hogy pénzt keressen, és hogy a kenyeret hazavigye a családjának. Az a világon
még nem jutott el odáig, hogy valahol is tág szemmel nézte volna a világ
eseményeit. Csak azt, amit leírtak és elé tálaltak. De azzal se lehetett meggyőzni,
mert mást se hallott, mint hogy kérem, ez van, ez lesz, ezt csináljuk, így
csináljuk, és mindig minden szar volt. Ezért nem lehetett odamenni a melóshoz,
hogy meggyőzzem a dumával. De ha ugyanúgy elvitted azt a szeneskosarat és
ugyanúgy tudtál lapátolni, vagy ugyanúgy tudtál melózni, akkor elfogadtak.
Tessék, elmentünk a Rikóba, ahol kétszáz kilós bálák voltak. Szovjet műgyapot.
És ha te azt bírtad és vitted, akkor egyenértékű ember voltál. De frázisokkal nem
sokra mentél. Hosszú a hajam, ezt akarom elérni… Meg se kíséreltem. Ha
eljutottál odáig, hogy a munkán keresztül be lettél fogadva, akkor oké volt.
Hárman dolgoztunk ott, a Max, a Bőrlábú és én. Volt ott egy manus, a Vajda…
MAX:
Az kerek-perec így kezdte az első nap, hogy hozzád se szólt. Ne köszönjél neki
meg ilyenek. Szemetek satöbbi.
ZORD KHÁN:
Egy nő volt a főnök, és az fölvett minket. Odamegy a Vajda, azt mondja, ezeket
fölvette? Hát akkor dolgozzon velük és hasonlók. Később ugyanez elfogadott
bennünket. Csakhogy. Mi kellett ehhez? Az kellett, hogy szilveszterkor hülyére
igyam vele magamat. Végigjöttünk a városon, és ordított. Ő, a társadalom
oszlopa. Ökölvívó volt és kopasz.
MAX:
És ha valaki rosszul nézett, odament és betakarta.
ZORD KHÁN:
A villanytargoncával bement a kocsmába és kivitte az ajtófélfát. A többiek féltek
tőle, de az ő elismerését figyelembe véve elfogadtak bennünket. Teltek az évek,
és ott maradtunk, pedig rohadt nehéz munka volt, és szart fizettek érte. A nők
rajongtak értünk, mert megdugtuk őket a menő liftben. De hol tudtam volna én
elmenni a kocsmába a Vajda nélkül? Mondjuk oda a Kukorékolóba? Még úgy is
beugattak, ha vele voltunk, de az a barbár takarékra tette őket, kuss, ezek a
barátaim!
Hát most felmerül a kérdés, hogy miért kellett meggyőzni a társadalmat? Én
voltam ennek a pártján, megmondom őszintén, a többiekkel szemben, és
szerintem ettől volt szélesebb a látókörünk, mint a többi hosszú hajú
társaságnak. Hogy mi igenis megpróbáltuk elfogadtatni magunkat a
társadalommal. Legalábbis az elején. Ezzel szemben mi történt? Egy nevezőre
vettek az elmebeteg Kacsával, aki elment náci indulót énekelni a Bazilikához! És
akkor azt mondta az ember, hogy le van szarva. Maradtak a nők.
Az ifjúság messze leszakadt a felnőtt-társadalomról. Ez megnyilvánult úgy,
ahogyan mi voltunk, de megnyilvánult más formában is. Gyakorlatilag, ha
odajött hozzánk egy lány, ez önmagában jelentette azt, hogy szembekerült a
szüleivel. Amint erről tudomást szereztek, attól kezdve pokollá változtatták az
életét, és mindenféle széppel, jóval, talán éppen anyagilag is próbálták
megmagyarázni neki, hogy ez nem a te életcélod, és ezekkel ne tárgyaljál, mert
ezek ilyenek meg olyanok, de ez is csak olaj volt a tűzre, mert annál jobban
jöttek.
PATKÁNY:
Polgári származású lányok voltak nagy többségben, mert a melós az megfogta a
lányát, és beleverte a betonba, ha eljött. Ettől függetlenül voltak olyanok is.
MAX:
Amikor az ember megismerkedett egy lánnyal, tehát odajött, hatszáz
kilométerről meg lehetett állapítani, hogy ez a baldachinos ágyból szállt ki, és az
egész családi környezete egy zárt világ, tőlünk teljesen idegen világ. És egy
koszos lakásban, fürdőszoba, kényelem, szuper kaja meg minden nélkül
elfogadott csak azért, hogy a közelemben lehessen, csak azért, mert úgy néztem
ki, és abszolúte nem érdekelte, hogy mi az a hippizmus. A külsőm vonzotta mint
a mágnes, és hajlandó volt mindenre.
Jött a tél, beszorultunk a Belvárosba, és észrevehető volt, hogy fogynak el az
emberek. Lebukott ilyen társaság, lebukott olyan társaság. Beolvadtak más
emberek közé, iskolába mentek. Lemorzsolódott mindenki, maradtunk mi. Nagy
hiba volt az utolsó eset.
ZORD KHÁN:
1970. január 10. Pontosan emlékszem a dátumra, mint egy rossz ómenra.
Megismerkedtünk két lánnyal, odajött hozzám az egyik, a nyakamba ugrott és
csókolgatott, így az arcomat. Tréfásan megjegyeztem, én az ilyen
teenagercsókokat nem sokra tartom, naponta kapok százezret. Mondom, én a
szenvedélyes csókoknak vagyok a híve, ami nyomokat hagy az életemben.
Amikor is elkezdett velem ott csókolózni a Váci utcán. A járókelők, akik
tisztességes polgároknak számítottak, újgazdagokkal karöltve, kutyát sétáltatva,
aki hugyozta éppen a hirdetőoszlop oldalát, elkezdtek méltatlankodni, és
megjegyzéseket tettek, hogy milyen undorító és felháborító. Nem sokat törődtem
vele egyébként, nézegettem a kis csajt, tetszett nekem. Mondom neki, nem
akarsz velem találkozni? De igen, azt mondja, mikor? Holnap. Hol? Hát itt, a
Jégbüfében.
Találkoztunk másnap a Jégbüfében. Ott volt a Max, a Surranó és a Bőrlábú.
Zsuzsának hívták az egyik lányt, a másikat Katinak. Azt mondták, tizenöt
évesek, szakközépiskolába járnak. Mondom a Zsuzsának, te ide figyelj, jó
vagyok nálad? Azt mondja, persze. Ha nem lennél jó, nem találkoztunk volna.
Gondoltam magamban, tiszta sor. És ide figyelj mondom, ha jó nálad egy
krapek, mennyi idő múlva létesítesz vele szexuális kapcsolatot? Azt mondja, egy
fél év. Fél év, mondom, ne hülyéskedj, addig a kínaiak elözönlik a világot! Ki az
az őrült, aki fél évig vár, hogy egy nő lefeküdjön neki? Azt mondja, két hét.
Mondom, ne hülyéskedj, két hét, hát annyi nő szaladgál az utcán, hogy az nem
igaz. Ki az a hülye, aki két hetet is várna? Tegyük fel úgy a kérdést, hogy itt
vagyok én, aki állítólag jó is vagyok nálad. Mennyi idő alatt létesítenél velem?
Azt mondja, fél óra. Mondom, ez már beszéd, látom, hogy te úri gyerek vagy.
Egy rendőr lánya volt. Kérdem tőle, ráértek? Rá. Este nyolcig. Voltatok már
házibulin, egyáltalán isztok ti? Hát ők már voltak házibulin, és egy-egy
pohárkával megisznak. Jó. Erre jött a duma, a Maxnak volt az ötlete, hogy
vegyünk egy üveg piát. A Max hozta így a hóna alatt, sose fogom elfelejteni,
zsebre dugta a kezét, hideg volt, fáztunk marhára. Azt mondja a Max, üljünk be
egy taxiba, és menjünk ki a Labdaverő utcába. Az albérletébe. Én már előre
röhögtem, mert köztudott dolog, hogy a Labdaverő utcában még hidegebb volt,
mint kint az utcán, mert ott soha az életben nem volt befűtve. A vödörben kora
téltől befagyott a víz, és csak tavasszal olvadt föl.
Beültünk egy taxiba, és kimentünk. Egyetlen pohár volt az egész lakásban, az is
egy ilyen kávéspohár. Jutott mindenkinek vagy három deci bor. Hideg volt, én a
szobában smárolgattam a Zsuzsával, Surranó meg kint a konyhában a másik
vaságyon, mert csak vaságyakból állt az egész lakás. A Max meg ott ült a
beugróban. Közbe sötét lett.
A Zsuzsával ruhástól felfeküdtünk az ágyra. Föl volt öltözve marhára, nadrág
volt rajta, harisnyanadrág, meg amit el tudsz képzelni, kantár, minden. Ej,
gondoltam magamban, ezt kifogtad! A Bőrlábú nem jött ki velünk, mert
randevúja volt. Később jobban is járt. Egy órát smároltunk a Zsuzsával, és
kétszer rendesen alápisztolyoztam. De tovább csókolt, ölelt meg minden, és
elkezdte mondogatni, ahogy ez ilyenkor szokás, hogy most már mi egyek
vagyunk, és szeretjük egymást, meg hát amit egy teenager ilyenkor mond.
Gondoltam magamban, igen, most már egyek vagyunk, az biztos. De hol lehetne
megmosakodni?
Közben a Surranó meg ott kínlódott a Katival a konyhában, ez volt egyébként
mindennek a döntő bizonyítéka és a cikije. Mondom a Zsuzsának, nekem
mennem kell. A Gabival volt randevúm. Azt mondja, jól van, de a barátnőjét
nem hagyja itt. Persze, mondom, együtt jöttünk, együtt megyünk. Igen ám,
csakhogy a Surranó egy kicsit agresszív típus volt, pontosan azért, mert tudod,
milyen kicsi, húsz kiló volt akkor mindössze, egy félcipő felállítva, és azt
mondta a Katinak, hogy nem engedi el. Közben a Max elment onnét. Mármint a
szobából. Elment piáért magának. Ezt is azért tartom lényegesnek, mert azt
mondták, hogy ez egy tömegpszichológiával előidézett erőszakos nemi
közösülés volt. Csak azért, hogy ez pár, pár volt ez idáig. Az igaz, hogy a Kati
nem akart lefeküdni a Surranóval. És a Surranó pofon vágta. A sötétben. De
akkorra már a Max is visszaérkezett. Elég az hozzá, hogy én felöltöztem,
bevágtam magam egy taxiba, és eljöttem. A Max, a Kati és a Zsuzsa is ott
maradt, merthogy egymás nélkül nem jöttek el. Igen ám, csak ahogy később
megtudtam, a Max is nagyvonalú volt, mert azt mondta, nézzétek, gyerekek,
nekem mindegy, hogy melyikőtök fekszik le velem, csak valamelyikőtök
feküdjön le. Na de hát a csajok már siettek haza, és nekik az volt a fontos, hogy
most már essenek túl az egészen, és érjenek haza. A Surranó otthagyta a Katit,
de az már akkor mégiscsak lefeküdt vele, és a Max lefeküdt mind a két csajjal,
középre. Ő lett az elsőrendű vádlott.
MAX:
A következő huszonnégy órában olyan idegállapotba kerültem, hogy szinte mást
se csináltam, csak ittam. Éreztem, hogy baj lesz. Összevesztem a fiúkkal, elég
rossz volt a hangulat közöttünk. Másnap délután már el is vittek bennünket. És
akkor megnyugodtam. Hülyeség, de annyira megkönnyebbültem, hogy nem
igaz. Abban a pillanatban tudtam, hogy hosszú ideig nem látom a napvilágot. Az
egyik lány volt tizenhárom éves, a másik tizenhárom és fél.
ZORD KHÁN:
Meló után hazamentem, lefeküdtem ruhástól. Az ajtót nyitva hagytam, mondom,
mindjárt jönnek a Maxék. Belép egy rendőr, akkora, mint a Kyklopsz, mögötte
még három másik. Meglök a hosszú, ki se nyitottam a szememet, majdnem
elküldtem a kurva anyjába. Fáradt vagy? – azt mondja. Eléggé. Azt mondja, van
egy kis beszélgetnivalónk. Ha lenne kedved, bejöhetnél a kapitányságra. Jó,
mondom, de kiírnék egy papírt az ajtóra, hogy rögtön jövök, várom a barátaimat.
Minek írnál ki, azt mondja, mindjárt jöhetsz. Hazajöttem három év múlva.
Bevágtak egy kocsiba, és elvittek. Rácsok itt, rácsok ott, drótháló, de esküszöm,
hogy nem vettem komolyan. Annyira nem tudtam felfogni, hogy mi történt. Azt
mondja a nyomozó, mikor voltál Újpesten? Tegnap. Na ez az, ami bennünket
érdekel. Rá akartam gyújtani, azt mondja, talán engedélyt kérnél!
Kérek, mondom, és odaadhatom a Bőrlábúnak a felét? Ott állt a ketrecben. Add
oda. Ez a te ketreced. Félóra múlva felvittek egy százhúsz éves vakegérhez.
Orvoshoz. Azt mondja, van magán karmolás? Miért lenne, mondom, nincs
macskánk. Vigyázzon, hogy mit mond, barátom! És akkor éreztem, hogy ez már
nem vicc.
Átvittek a Tolnai Lajos utcába, beraktak egy cellába, akkora az ablak, mint egy
szemüvegtok. De még akkor sem értettem az egészet. Egyszerűen nem tudtam
felfogni. Gondoltam magamban, legalább kialszom magamat, holnap úgyis
kiengednek. Eltelt három nap, és még mindig ott voltam. Jön egy százados, azt
mondja, írjam alá a harminc nap fogva tartásomat. Akkor már tudtam, hogy ez
komoly dolog.
MAX:
Nyolc hónapig tartott a vizsgálat, és ezalatt több mint száz lányt kihallgattak.
Régóta figyeltek minket. És hogy a büntetés, a tárgyalás meg minden ne legyen
olyan sima, még a sors úgy hozta, hogy éppen a legnehezebb helyzetben, ott
kapjunk össze piszkosul. És ott jöjjenek elő bizonyos emberi hibák.
A Bőrlábút elfogadták értelmes embernek a rendőrségen, de unszimpatikus volt
az előadónak, és ez sokat számít. Megpróbált mindegyikünket ellene fordítani.
Énszerintem a Surranót sikerült a legjobban. Elkezdődött kettőjük között egy
olyan harc, hogy egymást, ahol lehetett, bemártották.
Bőrlábú meglehetősen primitív, szadista hajlamú, durva lelkületű embernek
állította be a Surranót. Hát tulajdonképpen igazat mondott.
Surranó viszont a maga primitív viselkedésével visszavágott a Bőrlábúnak. Ahol
csak lehetett. De szerintem már kint kezdődött ez az ellenszenv. Na aztán a
másik, hogy a Zord Khán se volt kíméletes a Bőrlábúval szemben, és ami egy
kicsit úgy bánt, hogy engem megpróbáltak egy primitív szintre lehozni. Nem
önérzeteskedni akarok, tényleg voltak emlékezetkihagyásaim. Azokban az
időkben, az esetek többségében tényleg nem voltam tiszta. Nem voltam egy fix
pont szellemileg, érted?
Függetlenül attól, hogy vádolnék bárkit, annyival voltam könnyebb helyzetben,
hogy elkerültem a rendőrségről. Tehát még a lehetősége is ki lett zárva annak,
hogy ártani tudjak valakinek. Kaptam egy vizes mellhártyagyulladást.
Éjszakánként ömlött rólam a víz. Eleinte azt hittem, az idegállapot. Elvittek
Tökölre, és találkoztam ott egy nagyon rendes krapekkal. Százados volt,
nevelőtiszt. Az éjszakás nővér közölte vele, hogy hoztak egy ősembert. Az
akkori idők közhangulatát ismered. Na aztán, ha ilyen ember bekerült egy ilyen
helyre, kitombolták magukat. Később ez lett a jó nekem. Valami furcsa bogarat
láttak bennem vagy mit tudom én. Lényeg az, hogy éreztem, ennél a századosnál
kereshetek valamit. Amikor először meglátott, majdnem leült a földre. Azt
mondta, ember, hogy néz ki maga? Úgy támogattak, nem tudtam állni sem. Azt
mondja, gyorsan vigyék a kórházba. Várunk pár hetet, és ha jobban lesz, majd
beszélgetünk.
Egyszer hívat, üljön le, gyújtson rá, és elkezdtünk beszélgetni. Szép lassan
kikerekedett előtte a mi nagy történetünk. Életünk. És toldás nélkül állítom, hogy
ez az ember sok mindenben hitt nekem. Elintézte azt, hogy megkaphattam az
első csomagot. Akkor már erősen tavasz volt. Azt mondja, nézze, Max, nem
tudom, mennyi ítéletet fog kapni, de biztos, hogy nem keveset. Nekem az volt a
hátrányom, hogy büntetve voltam már azt megelőzően. A disszidálás miatt.
Kijött hozzám egy nyomozó, és hozott egy köteg papírt. A vádiratot. Olvasd el
és írd alá, a magad tizenöt évét úgyis megkapod. Ezzel indultam. Öt évtől
tizenkettőig voltunk a paragrafus szerint besorolva. És egyre jobban éreztem azt,
hogy ki vagyok zárva az ügyből. A betegség miatt. Nem tudtam, hogy mit
mondott a Zord Khán vagy a Surranó. Nem tudtam, hogy meddig jutottak el.
Semmit nem tudtam. Egyetlenegyszer kaptam egy homályos üzenetet, ha annak
vehettem, mert nem nagyon bíztam az illetőben. Jött egy beteg, aki állítólag
együtt volt a Zord Khánnal. Azt mesélte, hogy engem nem is ítélnek börtönre,
hanem egészségügyi megfigyelés alá helyeznek. Tudniillik rám akarták
bizonyítani, hogy narkós vagyok. Az egészségügyi papírom is így jött ki, hogy
tablettákat szedtem itallal. A házkutatás során lefoglaltak rengeteg gyógyszert,
de olyanokat is, hogy lábizzadás ellen… talán még Bisecurin23 is volt. Elküldtek
mindent laboratóriumi vizsgálatra. Volt egy pipám, az is a laborban volt, mert
valamelyik őrült azt találta mondani, hogy én a banán héját kiszárítom és azt
szívom el. Konkrét olyan dolgokat megmondtak, hogy mikor ivott egy lány
gyógyszeres italt a társaságunkban, amikor én is ennek a hatása alatt voltam. Ez
valóban így történt, és a szemembe mondta a nyomozó. Én viszont nem tudtam,
hol tartunk. A Tököl az hermetikusan elzárt engem minden lehetőségtől.
Elhatároztam, hogy eljövök onnan. Nem tudtam másképp megoldani, fölvágtam
a kezemet. Itt végig, még látszanak a nyomok. Nem akartam meghalni, ez
hülyeség, bár fene tudja, lehet, hogy jobb lett volna, kurvára el voltam
keseredve. Mondom, itt vagyok már fél éve, teljesen süket vagyok és vak. És
évek várnak rám. Választottam ezt a módszert, ami a legsúlyosabb véteknek
számít a börtönben. Ezek az emberek, amíg bent vannak, az utolsó napig úgy
meg vannak cinkelve, hogy az nem igaz. Először is egyből húsz nap szigorított.
Ez annyit jelent, hogy minden másnap kapsz kaját. Korábban kelsz, később
fekszel, a csupasz priccsen alszol két pokróccal. Nem is érdekes. De rákerül a
fejlapra, piros jelzés van a fejlapon. Namost az a fegyőr nem tudja, hogy szökési
kísérletért vagy öngyilkossági kísérletért vagy megjelölve. Az ilyeneket fokozott
biztonsággal kísérik. Ezért vezettek szíjon a tárgyalásra. Bent még jobban
éreztem a kárát, kedvezménymegvonás és minden. De Tökölről elkerültem.
Letöltöttem a fogdámat, bekerültem a Csurmába, ez egy olyan gyűjtő épület. Ha
összejön a szállítmány, akkor viszi tovább a Markóba, a Főutcára. Így kerültem
át a Főutcára, ahol a fiúk voltak. Óriási szenzáció volt, amikor megtudták, hogy
ott vagyok. A börtönben hamar elmegy a drót mindenhová. Itt a Max is! Egyik
ezt küldött, a másik azt, cigarettát, kaját. Tárgyalás sokáig semmi, és egyre
jobban összezsugorodott minden. Már annyiszor átéltem az ügyet, hogy azon
kaptam magamat, nem jutok tovább egy gondolatnál. Az az örökös visszatérés,
hogy mit csináltam, ezt csináltam… Nem találtam mentségeket, nem találtam
egy jó ötletet, aztán végül arra bíztam a döntést, hogy majd a tárgyaláson. Talán
a tárgyalás hangulata kihozza belőlem. Hát nem hozta ki.
Az ügyész úgy fogalmazott, hogy erkölcsi torzók vagyunk. Hogy annyira nem
vagyunk tisztában a társadalom együttélési szabályaival, hogy mi ezt olyan,
természetesnek vettük, kikiáltottuk magunkat hippiknek, azzal együtt, hogy az
alapvető törvényt elfogadtuk, tehát azt, hogy ebben a társadalomban munka
nélkül nem lehet megélni. Valamennyien dolgoztunk.
A Bőrlábúnak nem volt olyan súlyos a helyzete. Igaz, hogy együtt laktunk, de
nem volt ott az utolsó esetnél, és ügyvédet fogadtak neki a szülei. Én kaptam
négy évet, a Zord Khán három és felet, a Surranó négy és felet. Bőrlábút
felmentették a végén, de a nyolc hónapot ő is leülte.
A jogerős ítélet után a Zord Khán a Surranóval örök ellenség lett. Bőrlábú úgy
ugrott ki ebből az ügyből, mintha nem lett volna az a három év, amit együtt
csináltunk. Ő beszélt mozgalomról, beszélt izmusokról, de amikor ezért az
egészért felelősségre vontak bennünket, nem állt ki ez mellett. Egy bírósági
tárgyalás az a hely, ahol elmondhatod a véleményedet. Egy bizonyos határig.
Ahol megvédheted az igazadat. Jog szerint megdőlt a fizikai értelemben vett
erőszakos nemi közösülés. Éppen a lányok vallomása volt a döntő, tehát
elmondták, hogy ők is akarták. Fiatalkorú lányok megrontásáért ítéltek el
bennünket, és az életvitelünk miatt, ami nincs paragrafusban lefektetve. Lehet,
hogy ma már le van, de akkor még nem volt. És ezt kellett volna megvédeni a
Bőrlábúnak, ez mellett nem állt ki. Lehajtotta a fejét, és azt mondta, mélységesen
szégyelli magát. Hangsúlyozom, nem érdekel, hogy nyolc hónap után azt
mondták neki, menjen haza. De meghazudtolta a magaviseletével azt, amiért
évekig üttette magát.
Elvittek Sopronkőhidára. Kőhida az egy külön világ mindegyiktől. Én már
voltam Vácon, voltam a Gyűjtőben, Állampusztán, a Főutcán, a Markóban,
Tökölön, szóval van összehasonlítási alapom. Kőhidán a talpon maradás csak
úgy lehetséges, hogyha valakihez valamilyen formában tartozol. A
legszélsőségesebb eset az, hogy például a homoszexuálisak is összetartanak. Ott
rengeteg van. Ez valóban a kirekesztettek világa. A brigádban, ahol dolgoztam,
voltunk húszan. Az én négy évem pár napnak számított ahhoz, amilyen ítélettel
voltak ott emberek. Húsz év, tizenöt év, tizenhét év. Ezek általában teljesen
kiégett, megcsömörlött emberek, sok közöttük nem is volt már normális, volt
egypár buzi meg mindenfajta, érted, rafinált. Szóval teljesen talaját vesztett
emberek. Namost nekem óriási előnyöm volt az, hogy még a Főutcán
megismertem egy srácot, a Sérót. Bejön egyszer hozzánk a zárkába egy új
ember. Akkora, mint én, ugyanolyan szakáll satöbbi. Van egy olyan, hogy
ránézel valakire, és egy pillanat alatt tudod, hogy valahol rokonok vagytok.
Egyébként fantasztikusan hasonlítottunk egymásra külsőleg is. Ő sima
verekedésért ült két évet. Leültünk beszélgetni. Elmondta, hogy hallott már
rólunk. Ezt egyébként sokan mondogatták. Kár, hogy így kellett találkozni meg
minden. Tekintve, hogy neki elég nagy tapasztalata volt a börtönviszonyokban,
azt mondta, ha bármikor összefutunk börtönön belül, segíteni fog. Úgyhogy
amikor megtudták Kőhidán, hogy én az ő barátja vagyok, akkor tabu voltam.
Meg tudtam állni a lábamon.
Egy szövőgyárban dolgoztam. Nagy, komoly üzem. Több ezer szállal dolgoztam,
azokat kellett befűzni a nyüstökbe. Ez rettenetesen unalmas munka. Amikor
éjszakás voltam, hajnali kettő felé már összefolytak előttem a szálak. Akkora
terem ez, hogy belefér vagy háromszáz gép. Amikor ez egyszerre beindul, olyan,
mint egy csata. Harmincvalahány fokos párásított melegben, hogy a szálak ne
szakadjanak. Egy éjjel lead az ember húsz dekát. Háromszázötven forint volt a
havi átlagos keresetem.
Nem is tudom, hogy mondjam el… Megállt az idő. Nem tudtam követni az
eseményeket, mert az évek azért csak múltak, és négy év kiesés akármilyen
szempontból is vesszük, nagy idő. Az élet megy tovább, és feledésbe merült a
hippizmus is meg minden, amit mi akkor csináltunk meg szerettünk. Én viszont
még mindig úgy gondolkoztam, mint amikor bekerültem. Rengeteget
beszélgettünk a Séróval, hogy lehet ezt csinálni, csak máshogy, okosabban és a
többi. De lehet csinálni. Amikor aztán kijöttem, maradt a nagy semmi az
egészből. Egy nagy ábránd volt vagy mit tudom én, talán ezzel tápláltuk ott
egymást, és akkor könnyebb volt valamivel. Még mindig jobb volt ilyesmivel
foglalkozni, mintha az ember hülyeségekbe kergette volna bele magát.
ZORD KHÁN:
Öt cigarettát adtak egy napra. Ha jól viselkedtél. De nem akkor gyújtottad meg,
amikor neked kedved volt. Arra jött a smasszer a gyújtójával, rá akar gyújtani?
Igenis, tisztelettel. Volt, amelyik azt mondta, itt van egy cigaretta, szívja el, de
nyelje le a csikket, mert az füstszűrős volt. A smasszer senkinek sem adhat
cigarettát, úgyhogy volt, aki lenyelte, volt, aki a saját nadrágját elszívta, szó
szerint, ez nem duma. Összegyűrte a rongyot, és kezdte szépen faragni egy
belopott zsilettpengével, amit el tudott rejteni. Képzeld el, hogy amikor egy
gomolyfelhőt elengedett egy ilyen nadrágdarabból, hát olyan büdös volt, mint a
rosseb. Az ember nem győzött oxigénért kapkodni, mert az egész cella akkora
volt, mint egy papagájketrec. A másik, öregem, a söprűnyelet lereszelte, amivel
söprögettük a zárkát. Az mindennap két centit kopott. Nézi a smasszer, azt
mondja, már megint rövidebb ez a söprű? Tisztelettel, ez ilyen magas volt, ez
ekkora volt. Én se hittem volna, amíg oda nem kerültem. Inkább elszívták a
söprűnyelet, de a szalonnát azt nem ették meg, amit ezek beadtak. Mit mondjak,
a rágógumi hozzá képest lágy kalács. Amikor a fogad közé veszed, és kezded
húzni, úgy pofán vág, mint a csúzli.
A cella alja melegpadló, de az semmi más, mint egyszerű kátrány. Ezt
mindennap fényesre kellett súrolni. Hát ugye a régi csavargók tudták, hogy ezt a
legegyszerűbb a zsírral csinálni. Felkentük a szalonnát a padlóra. És ezért
kaptunk dicséretet. Igen, azt mondja, ez egy rendes, tiszta zárka. Gondoltam
magamban, igen ám, de oda van a vacsorám! Kaporszósz. Egy ragacs, mint a
vakolat. A kanalat így belevágtad, és nyugodtan állt időtlen időkig. Újabb
ebédosztás, már piszok éhes voltam, a fejem is fájt, össze-vissza mászkáltam a
zárkában, mert ott mindenki gyalogkakukk, amit életében ücsörgött, azt lejárja.
Jön a kaja: tőgyepörkölt. Azt se tudtam, mi az, öregem, pedig már sok
baromságot ettem életemben. Kanállal így piszkálgatom, mi a rosseb lehet ez,
azt hittem, kagyló vagy linóleum. Azt mondja a zárkatársam, nem bírod
megenni, mondom, én nem, pajtás! Add nekem, én megeszem. És megette!
Reggel négykor felkeltettek. Este tízkor takarodó. Van két fapriccs, lópokróccal,
amivel még Ferenc Jóska takargatta a lovait, szúrt, mint a rosseb. Pokrócrázás,
jön a smasszer: hogy rázza azt a matracot?…
A priccs sima deszka telefirkálva. Mindenki belevési az imádottjának a nevét,
miért került oda és mikor. Különböző dumák: Itthagyom a tanyátokat, b. az
anyátokat! Zöldülnek a falevelek, Tolnai utca isten veled!
Nyílik a zárkaajtó, belöknek egy arabot. Valami kábítószerügyből volt ott. Ő
nem tudott magyarul, én nem tudtam arabul ugye. Egy dolgot ismertünk fel
kettesben, a tevét, arról egész jól el tudtunk társalogni. Mutatja nekem, hogy fáj
a feje, tablett, tablett! Egy fogatos volt egészségügyisnek kinevezve. Beszól
egyszer a kabinba, kinek van problémája? Az arab üti a fejét, tablett, tablett! Erre
az a tahó fog egy hurkapálcát, a végén vatta volt, belemártja egy ilyen színes
folyadékba, amit gombás betegségre adtak. Benyújtja, mint egy fáklyát. Ez a
marha azt se tudta, mire való, megnyalta! Én elkezdtem röhögni. Azt mondja a
smasszer, mi az, maga kineveti a felügyeletet? Elvonta tőlem a cigarettát.
Elviszik az arabot, bejön egy krapek, azt mondja, megtévedtem. Ne mondd,
miben? Azt mondja, sikkasztottunk nyolcszázezret fejenként, de én nem vagyok
benne bűnös. Mondom, te nem vagy. És akkor én mit mondjak neked, hogy
miért ücsörgők itt, ha te megtévedtél nyolcszázezerért? Azt mondja, megígérte a
feleségem, hogy nem csal meg, az biztos, mondom, a fűvel nem, csak a fával
meg a bokrokkal, te hülye, mit gondolsz, jaj, úgy letörtem, nem voltam
könyörületes! Te megtévedtél nyolcszázezerért, én meg üljek azért, mert
lefeküdtem egy teenagerrel! Hát idegbeteg voltam ott néha, és úgy tudott fájni a
fejem, pedig sose fájt azelőtt.
Jön egy cigány, mondom, mi van? Azt mondja, verekedés volt, és megszúrtam
egy krapekot, de nem én szúrtam meg, hanem a bátyám unokabátyja. De a te
bicskádon volt a vér, azt mondja igen, de nem én szúrtam. Beleszaladt a késedbe.
Persze hogy ideges volt, mert azt mondták neki, felkötnek, cigány! Lógni fogsz,
mint a macska! Kikopogott, hogy ő beteg. Jön a doki, mi van, fiúk? Fáj a fejem,
ideges vagyok. Mi a bűncselekménye? Emberölés. Akkor nekem is fájna a
fejem, és bevágta az ajtót.
Ezért aztán csak nagyon ritkán kértem gyógyszert, amikor már eléggé
bennfentes voltam. De mesélek neked egy olyant, ezt nem önsajnálatképpen
mondom, de piszokul elkezdett fájni a fogam. Éjszaka fölkelegettem, folyattam
rá a vizet, aztán kitaláltam a fogkrémet, azzal teletömtem, és akkor egy darabig
jó volt. Két hónapig így szenvedtem vele. Volt olyan, öregem, a melóhelyen, már
a gombüzemben, aki kombináltfogóval húzatta ki a fogát egy másik rabtársával,
és ez nem duma. És képzeld el, az a hülye olyan erősen megfogta, hogy
összetörött a fog. Akkor még jobban fájt. Rendes volt az éjszakai ügyeletes,
hozott neki valami gyógyszert. Másnap aztán elvitték a kórházba.
Kötelesség ezer paragrafus, jogok öt pont: írhatsz a feleségednek, a
feleségednek, a feleségednek, és kifújt!
A következő szigorú fogdák voltak, ugye olyan, hogy tíz-húsz nap szigorított
fogda, egyik nap eszik, másik nap nem eszik. Kitettek egy táblát az ajtóra, egyik
oldalára az volt írva, hogy eszik, a másikra, hogy nem eszik. Ment a smasszer,
beadta a kaját, megfordította a táblát. Akkor másnap simán elsuhantak mellette.
Akkor jött a sötétfogda – ezek ma már nincsenek meg, úgy hallottam. Ott
viszont mindennap kapott enni, de vaksötét volt. Ott aztán olyan hülyeségeket
csináltak az emberek, hogy leszakították a gombjaikat, és elszórták a sötétben.
Persze az se volt kunszt megkeresni, mert az egész zárka kétszer két és fél
méteres. És akkor poroszkált, mint a vak svábbogár, hogy megtalálja.
A legtöbb fegyelmit azért osztogatják, mert amikor kimész a zárkából, akkor
megkövetelik, hogy senkihez egy szót ne szóljál. Mész a sorban, négyesével a
tornára vagy sétára. Namost ilyenkor óhatatlanul más zárkából is kerülnek oda.
És mivel az emberek ritkán érintkeznek egymással, hiszen ez talán a legnagyobb
büntetés, megy a duma. Itt látszik meg, hogy mennyire rá van utalva egyik
ember a másikra úgy beszédtéma hiányában és még kulturális kérdésekben is,
szóval mindenféle szempontból. Ugye négyen vannak egy zárkában, és
mindenki tudja mindenkiről, hányat fingik egy órában, de szó szerint, nem
akarok trágár lenni, és hogy mikor fog böfögni. Ismeri a családját, a balhéját,
mert nagyon kevés olyan nehéz ember van, aki nem nyilatkozik meg bizonyos
évek után. És nem tudnak már mit mondani egymásnak. Keresztrejtvény,
öregem, én annak idején ott annyi keresztrejtvényt fejtettem… Utálom, még azt
is lelőném, aki kitalálta. Van egy rabújság, amiben leírják azt, hogy melyik
vájárbrigád milyen teljesítményt ért el. Vagy azt, hogy egy elítélt, aki megbánta
a bűneit és hazaírt egy szívhez szóló levelet, hogy drága édesapám, csókolom a
te kérges kezed, amivel nekem kerested a kenyeret. Bárcsak szétverted volna a
pofámat vele, de sajnos dédelgettél azokkal a kezekkel, ami egyébként a
munkától lett olyan kérges. És az én drága édesanyám, aki a puliszkába
hullajtotta a könnyeit… Hát egy ilyent leközölnek.
Odajön hozzám egy főhadnagy, vastag csomó papír a kezében. Azt mondja,
maga lesz a tornavezető. Itt van ez a tematikai gyakorlat, három nap múlva
jelenti, hogy tudja. Mondom, tisztelettel, hadnagy úr, én erre alkalmatlan
vagyok. Eleve nem tudom megtanulni egy, a másik pedig az, hogy én az életben
ilyet nem csináltam. Különben is rossz tornász vagyok. Nem baj, kérem, itt
három nap alatt mindent megtanulnak az emberek. Ha nem tudja, akkor tíz nap
zárka, szigorított. Hát megtanultam, két nap múlva úgy vágtam, mint a rosseb.
Nem is hittem volna magamról, hogy ilyen fogékony vagyok. Megmondom
őszintén, én azért nem akartam vállalni, mert egy csomó krapekot ismertem.
Pont a hatodik emeletre kerültem, mindenki alattam volt, a Surranó, a Max,
mindenki, mind az elsőbűntényesek közé kerültek, én meg a visszaesőkhöz.
Tisztában voltam vele, hogy ezek nem fogják azt csinálni, amit én mondok
nekik. Az ember kényszerhelyzetben volt, tetszett, nem tetszett, kész. A végén
aztán megszoktak. Kineveztek zárkafelelősnek is.
Még a Tolnai utcában volt egy öreg smasszer, főtörzsőrmester, ez volt az utolsó
rangja és az utolsó lehetősége ezen a földön itt, és ez aránylag olvasott ember
volt. Kinyitogatta a zárkát, és dumálgatott velem történelemről, emberekről,
erről-arról, mikor milyen kedve volt. Néha adott egy cigarettát. Ez volt az első
fegyőr, akivel így összebarátkoztam. Aztán volt egy másik a Főutcán, azzal meg
úgy jöttem össze, hogy volt egy balhém a szappan miatt. Mondom az
ügyeletesnek, százados úr, sampon kéne nekem, mert nagy a hajam, nem tudom
megmosni ezzel a lószappannal. Micsoda, azt mondja, magának ez lószappan?!
Maga a KHV-t lecikizi? Azt se tudtam, hogy mi az a KHV. Ráadásul meglátott
egyszer, amikor a priccsen ülve szunyókáltam, mert nappal csak állni meg menni
lehet. Na, ez a fegyőr megsajnált, hogy ez a dinku pacsirtája elvette tőlem a
cigarettát, és megkínált néha. Azzal is dumálgattam, bírta a szövegemet.
Reggel volt a mosdás, hideg vízben. Ilyen homorú vályúk vannak pléhből.
Tudod, mi van, azt gondolták, hosszú hajú buzeráns, ez kényes gyerek, koszos
hippi.
Le vagytok szarva, gondoltam, és belefeküdtem a vályúba. A végén már ők
mondták, hogy meddig fogsz még mosakodni, hagyd már abba! Én meg
felismertem, hogy addig is kint vagyok a zárkából. Elég nekem abból a rohadt
lyukból addig, amíg ott vagyok, nem? Hülyére mosakodtam magamat. Na, akkor
jött a nagy fürdés. Aláálltál, beszappanoztad magad, és kirúgtak a fürdőszobából.
Szó szerint. Mert jött a másik. A szappant nem tudtam rendesen lemosni.
Na, elkerültem a Főutcára, ott lettem aztán tornavezető és zárkafelelős. Behívat
egyszer a nevelőtiszt az irodájába, azt mondja, félős ember maga? Különösebben
nem vagyok félős, mondom, ha már itt vagyok. Azért mondom, mert van nekünk
egy súlyos elítéltünk. Maga lenne mellé rendelve mint felügyelet. Vállalja-e?
Tehát olyan szerepet töltenék be egy halálraítélt mellett, mint egy fegyőr. Együtt
vagyok vele a zárkában, és vigyázok rá. Hogy épen, egészségesen fel tudják
akasztani. Ha ez nem sikerül, akkor a parancsnokot esetleg beírják az ejnye-
bejnye rovatba. És válasszak ki még egy segítséget magamnak. Na, így
választottam a Boncot, az egy ilyen Jehova tanúja volt, sokat beszélgettünk az
istenről, hitről, mindenről. Azért ült, mert nem ment el katonának. Annyi
előnyünk volt ebből az őrségből, hogy minden hónapban egyszer elmehettünk
moziba. Hát azt nem kell mondanom, hogy A katona fia, Most és mindörökké…
Soha többé… Nem nézzük meg!… Ilyen filmek mentek.
Az első halálraítélt egy komlói bányászgyerek volt, huszonöt éves, aki elvágta a
két gyerekének a nyakát szerelmi féltékenységből. A feleségét is meg akarta
ölni, de az nem volt otthon, ez a majompótló meg hazament, kihúzta a
konyhafiókot, kivette belőle a kést, és a két alvó gyereknek elvágta a nyakát. A
krapek elővette a vasalózsinórt, arra akarta magát felakasztani, de közbe megjött
a felesége, és ez elég volt ahhoz, hogy őt megzavarja, legalábbis így adta elő. És
elmenekült az erdőbe, három napig bujkált, éjszaka találtak rá kutyákkal. Első
fokon halálra ítélték a megyei bíróságon, és áthozták a Főutcára, mert mindenkit
itt ítélnek el igazából halálra. Hát ezt a Bonc nagyon vigasztalta, meg én is
nagyon vigasztaltam. Mindennap írt egy búcsúlevelet. Én egy nagyon gyenge
lelkületű krapeknak tartottam, nem bűnöző típusnak. Ugye, volt ez az egy
felesége, szerintem nem is igen volt más nője, csak ez az egy. És úgy gondolta,
hogy őt megcsalja.
Na, aztán a derék embernek megkegyelmeztek, másodfokon átváltoztatták az
ítéletét tizenöt évre, visszajött, a nyakamba ugrott, a Boncnak is a nyakába
ugrott, sírt, zokogott örömében, bánatában, ígérgetett fűt-fát, hogy a gyerekét,
ami megmaradt és műgégével él, azt majd támogatja, és így és úgy, és szeretné,
ha a felesége visszamenne hozzá, de az már közölte, hogy nem fog hozzá
visszamenni. Ezzel elváltak útjaink, lezárult egy korszak.
A másik halálraítélt egy borszállító volt, aki nyereségvágyból megfojtotta a
főbérlőjét a nyaksálával. Az kérlek szépen együgyű volt, erős, masszív
testalkatú, és nem csinált belőle ügyet, azt mondta, egyszer így is, úgy is meg
kell halni.
Volt aztán, aki öngyilkos lett a mellettünk levő zárkában. Fölvágta az ereit.
Elvitték, de erősen elvérzett, mert betakarózott a pokrócba, és nem lehetett
észrevenni. Annak is valamilyen nőtémája volt, és első fokon kapott nyolc évet.
A nyelősöknek különböző válfajai vannak. Azért mondják nyelősöknek, mert
nem először, nem utoljára, most és mindörökké nyelnek. Van aki már hússzor is
nyelt, és százszor van operálva, heg hátán heg, nem téma, aztán vannak, akik
valóban meg akarnak halni, bár nem minden esetben sikerül nekik, de van egy
igen hatásos nyelési módszer, hogyha azt teszi, akkor már majdnem biztos, hogy
nem marad életben. Drótból csinálnak olyat, mint a pók, a lábait így
visszahajtogatják, meghegyezik, és azt benyelik, mélyen belélegzik, és akkor
nincs mese. Belemegy a tüdőbe, és elvérzik. Vácon van egy kórház, ott mondjuk
megoperálják, de ha mondjuk Kőhidán követi ezt el vagy Szegeden… Át kell
nekik hozni ide. Namost kérdés az, hogy odaérnek-e vele? És az mellett még
rázza az autó, úgyhogy nem valószínű, hogy életben marad.
Ezt egyik a másiktól tanulja. Akkor olyant csinálnak, hogy ráfűznek egy gombot
a cérnaszálra. A cérna harminc centi. Lenyeli a gombot, de lóg a cérnaszálon. A
vége a lyukas fogában. Jelenti, hogy nyelt. Már viszik is, nem kérdezik, mit
nyelt, hogy nyelt. Beviszik a rabkórházba, a röntgen alatt látszik a gomb.
Elrendelik az operálást. Persze mielőtt operálják, még egyszer a röntgen alá
teszik, hogy hol kell felvágni. Akkor nincs a gomb, mert kihúzta. Hókusz-
pókusz ide-oda, hová lett az a tárgy. Azt konkrétan nem tudják megállapítani,
hogy az egy gomb, csak azt, hogy az egy sötét tárgy volt. És ezzel elhúzott két-
három hetet. Jó, hogy megkapja a fogdáját, de az is már változatosság. Annyit is
megér, érted? Hogy éppen nem Kőhidán van, hanem Tökölön. Ugye ott mégis
jobb a kaja, egy kicsit kedvesebbek hozzá meg minden. Legalább lát egy nőt.
A Max esetét a nevelőtiszttől hallottam. Hogy felvágta az ereit. Arra gondoltam,
hogy fölmondták az idegei a szolgálatot. És hogy részben így is, úgy is
kilátástalanságot tapasztalt az életben. Gondoltam, hogy megunta az egészet. De
hirtelen olyan nyugodtság vett erőt rajtam. Arra gondoltam, hogy be van fejezve.
Kész. Akkor még nem tudtuk, hogy mennyit kapunk, mit kapunk. Tíz évekről is
beszéltek, akkor úgy voltál vele, hogy nincs értelme végigcsinálni. Egyébként én
se tudom, hogy mi lett volna tíz év alatt, szóval ha egy ilyen beesik. Mindegy,
utána vagyok, de nem tudom. Na aztán, hogy erről ne is beszéljek, ezek már lelki
krízisek, kérlek szépen, a Főutcán maradva még, elromlott a klozett. Kilyukadt
az eternit cső, és az alsó zárkában a szar kicsapott. Szó szerint. Ahogy zuhant
lefelé, a kanyarban betépett a zárkába, tudod. Elég az hozzá, hogy egy szép
napon lezárták a vécéket, és behoztak ilyen kübliket. Ez egy hordó, a fele le volt
fűrészelve, a széle piszkos éles, és rajta volt a deszka fedő. Huszonegyen voltunk
a zárkában, én voltam a zárkafelelős. Volt olyan krapek, amelyik szégyellte
magát. Levette a pokrócát az ágyról, és maga elé tartotta. Nem kell mondanom,
hogy a rabok közben kórusban röhögtek. Ahogy ez ott szerencsétlenkedett. Na
aztán reggel fogták a hordó két fülét, és úgy mentek vele, mint a halottasmenet.
Hogy valamelyiknek rá ne csapjon a kezére. A fegyőrök: Igyekezzenek!
Noszogassa már őket! Mondom, hát viszik már, viszik. És még tudni kell, hogy a
körletnek a másik oldalán voltak a vécék, oda kellett beönteni. Ott meg ment a
közelharc, hogy ide ne hozzátok! A bűz meg olyan volt, hogy nem igaz. Közbe
hozták a reggelit.
Ettől az állandó feszültségtől mindenki ingerlékeny. Egy rossz szó és már bimm-
bamm-bumm! Hát hogy egy epizódról meséljek neked. Ebédidő volt,
paradicsomlevest és mákos tésztát hoztak, sose fogom elfelejteni. Huszonegyen
voltunk a zárkában, és két krapek összeverekedett. Az egyik odaállt a cirfli elé,
hogy ne lásson be a smasszer. Öt másodperc múlva bokáig jártunk a mákos
tésztában. Paradicsomlevessel összekeverve. Feldöntötték az asztalt, ilyen
kecskelábú asztal volt, mint a kocsmákban. Én a második ágyon ültem, ott
eszegettem a kis tésztámat a hónom alatt. Nem akartam ebbe az egész témába
belekerülni, részben a zárkafelelősi posztom miatt, részben meg egyszerűen
sajnáltam a kajámat. Azonkívül nem szerettem volna pofonokat se kapni. Meg se
lehetett mozdulni a tésztától, minden ragadt, tapadt, mint a szakramentom. És
pont egy olyan hülye sztorit fogtak ki, amikor nem jött a víz a csapból. Ilyenkor
nincs mosogatás, egy konyharuhával töröltük ki a csajkákat. Másnap persze
tisztasági szemle, elővették a csajkákat, beleszagoltak, és érezni lehetett az
ételszagot. Rögtön jött a fegyelmiosztás, úgyhogy volt olyan elítélt, aki
belehugyozott a csajkájába, és úgy mosta ki szó szerint, mert annyira félt a
fegyelmitől. Vagy pedig kihúzta a vizet a klozettból. Hát például a Gyűjtőben
hónapokig csak onnan ittunk vizet. Egy kanna vizet adtak be négy embernek
egész napra. Ebből kellett a csajkádat elmosni, azazhogy nyolc darab csajkát,
plusz a kanalakat, és ebből ittunk egész nap. Ha nagyon jóindulatú volt a fegyőr,
akkor kiengedett, hogy megtöltsd a csajkádat.
Huszonegy ember egy zárkában ugye. Később. Egy kabaré. Van, aki mindig
olvas és okosabbnak tartja magát, mint a többi. Pedig ott nincs ilyen. Egy idő
után becenevet adnak egymásnak. Teljesen mindegy, hogy a civil életben hogy
hívták, mert volt ilyen, hogy bejött a zárkába egy fickó, látszott rajta, hogy
hétpróbás csavargó, egy alvilági tekergő. Azt mondja, Gumi vagyok a nyolcból.
Mondom neki, le vagy szarva, a harmadik ágy a tiéd. Ő alsó ágyon alszik,
mondom, igen, csak nem ebben a zárkában. Szóljál ki a felügyeletnek, hogy ez
neked nem felel meg, hát persze úgyse mert kiszólni, felmászott a felső ágyra.
Később aztán megjuhászodott. A felső ágytól mindenki félt, a harmadik ágytól,
mert azt volt a legnehezebb megágyazni. A középső ágyas nem engedte, hogy az
ő ágyára álljanak, létra nem volt, a hokedlikat nem lehetett egymásra pakolni,
tehát kénytelen volt a fickó lógni az ágyon, mint a csimpánz.
Ha csomagot kapott valaki, általában három-négy barátjával megosztotta. Volt
egy srác, a Kece, aki nem adott senkinek. Hát én mint zárkafelelős, egy szép
napon szó szerint szétosztottam a csomagját. Ennek is levágtam egy karika
kolbászt, annak is egy karikát, úgyhogy nem sok maradt neki. Kinyitja a
szekrényét, és elkezd üvölteni, hogy ő szól a felügyeletnek, és kihallgatást kér,
mert megették a szalámiját meg a töpörtyűjét, meg ami volt zsírja, ilyesmi.
Mondom neki, kopogjál ki. Ha be tudod bizonyítani, hogy ellopták a cuccodat,
akkor kérjél kihallgatást. Kikopogott, odajön a smasszer, mi van? Megloptak! És
ki csinálta? Hát ő nem tudja, de biztos, hogy valaki. Azt mondja, ide figyeljen,
ha még egyszer ilyen hülyeségért kikopog, úgy valagba rúgom, hogy kirepül a
rácson, érti?
Ott nagy becsülete van a gyufának. Egy gyufaszálat négy- meg ötfelé is
elvágnak, érted, zsilettpengével. Hogy minél tovább tartson még egy gyufaszál
is. Beküldtek a Kecének egy csomó gyufát. Szépen kettéfűrészelgette, de amikor
kért tőle valaki, nem adott. Erre azt csináltuk, hogy amikor a fürdőben volt,
egypár doboz gyufájának levágtuk a fejét egy kis szárral. A többi szárat
visszapakoltuk, és papírral kitömtük, hogy ne vegye rögtön észre. Szép lassan
szedegette a gyufáit, egyszer csak odaért a lefejezett gyufákhoz. Üvölt megint, a
rohadt, mocskos anyátokat! Volt köztünk két-három vérengző csavargó,
odamentek hozzá, micsoda, többesszámban mersz beszélni, bimm-bamm-bumm,
már le is osztották a fejét. És a Kece mindjárt megnyugodott.
A razziát hippisnek mondják. Minden zárkában van valami rejtett cucc, amit
nem engedélyeznek. Például ilyen kis rádiók, ezt bent csinálják, úgy hívják,
hogy bindzsu. Nem kell hozzá csak egy detektor, egy kis ezüstpapír, és már kész
is. A Kossuth és a Petőfi rádiót fogja. Egy gomb nagyságú ez az egész, ott bent
kábé húsz doboz cigaretta volt az ára, de úgy mondták, hogy láda. Három láda
cigaretta, vagy három láda széna. Az a dohány volt. A bindzsu mondjuk a
legtilosabb cucc és keresték. Feljött az ember a tornáról vagy a munkából, és
minden ki volt dobálva a zárka közepére. Matracok, lepedők, kanál, csajka, mint
ahol a bomba robbant. Akkor aztán ment a közelharc. Hogy az én lepedőm! Az
én csajkám, az én villám, az én kanalam, és mindenki igyekezett a legjobbat
kiválasztani. Ilyenkor aztán lehetetlen dolgok kerültek elő, csavart kések,
kanalak, amivel nem lehetett enni, fél lepedők, kiégett pokrócok, szétszakított
matracok, mert a felét már elcigarettázták és hasonlók.
A vidékiekkel senki nem akart együtt lenni. Tehát a vidékiek csak a vidékiekkel,
pestiek a pestiekkel. Akkor pitizni kellett az írnoknak, mert az öregem
egyszerűen rabminiszternek van kikiáltva. Ide csak egy pestit tegyél, oda csak
egy pestit tegyél. Ez néhány láda cigarettáért ment.
A zárkafelelős a feketebárány. Csaléteknek oda van dobva a másik húsznak. Én
mondjuk még sose voltam büntetve, és számítottam a kedvezményre, tehát
igyekeztem úgy csinálni, hogy ne tudjanak belém kötni. Viszont akinek amúgy
sincs már kedvezménye, az köp az egészre. Így is, úgy is le kell ülni az egészet,
hát mire vigyázzon? Ha csinál egy kis bulit, abból neki hátránya különösebben
nem származik, legfeljebb nem kell dolgozni. Namost az más kérdés, hogy
mennyire alkalmas az ember egy ilyen szerepre. Ha valaki nagyon agresszív, az
ráfizet. Mert húsz emberrel, de még négy emberrel se lehet megcsinálni azt,
hogy mindenkor az én igazam érvényesüljön. Mindenképpen ki tudják törni a
nyakadat. Nem utolsósorban hülyére verik a fejedet. Lemész a fürdőbe, tompított
fények, gőz, minden, és már agyon is vertek. Sose tudod meg, hogy ki volt. És
otthagynak a betonba taposva. A másik pedig az, hogy meglopnak. Lelopják a
lepedődet az ágyról, elhasználják kapcának. Ott mindig kapcahiány van, ezt még
tudnod kell. Van amikor csak egy gyerekzsebkendőt kapsz kapca helyett, hogy a
nagy lábadujját tudod csak betekerni vele. Úgyhogy nagyon is meg kell találni a
kontaktust ezekkel az emberekkel, és tényleg ki lehet mondani, hogy ahány
ember, annyi rafináció és annyi megpróbáltatás és annyi hozzáértést követel.
Mert ha odamegy hozzád egy krapek, és azt mondja, hogy nézd öregem, kaptam
egy levelet a derék menyasszonyomtól, feleségemtől vagy az anyámtól, nézd, ezt
írja, és akármilyen lehangoló az a levél, ha jó zárkafelelős vagy, majdnem egy jó
pedagógus, akkor ahhoz is hozzá tudsz szólni. Tudsz segíteni. Nem hiszed el,
hogy aki itt kint olyan nagy vagánynak tűnik, az bent éppen olyan nagy zokogó
majom, öregem. Sír, mint egy taknyos kölyök, mert karácsony van vagy húsvét
van. Vagy egy születésnapra visszaemlékezik, akármi, és csak azt látod rajta,
hogy magába van roskadva, összetört. Korántsem olyan félelmes emberek ezek.
Namost ha mindezekkel megtaláltad a hangot, és nem pitizéssel, ezt
hozzáteszem, hanem valamilyen normális érvekkel, a végén majdnem úgy vagy
vele, amikor elkerül tőled valamilyen oknál fogva, majdnemhogy sajnálod őt. És
a végén az van, hogy felosztogatják a cuccaikat, mindenféle ajándékot ott
hagynak. Borotvafelszerelést, egy szappant, fogkrémet.
Én ezt mondjuk megtaláltam. Nem is tudom be másnak, mint annak, hogy
tudtam velük dumálni. Röhögtetni tudtam őket, és lekötöttem a dumával.
Rengeteget meséltem ezeknek. Este mindig én voltam a mesélőgép. Az összes
filmet, amit húsz éve láttam, meg az összes könyvet, amit elolvastam, meg sok
minden sztorit elmesélgettem. Mindennapra jutott egy. Na aztán olyan is volt,
hogy ezzel-azzal megtoldottam, kicsit felélénkítettem, és tetszett nekik.
Ha nincs egy ilyen, akkor a fizikai erő lép fölénybe. A legerősebb kiköveteli
magának mindenből az elsőbbséget, és kialakul a csicskásság. Cselédet tart, így
tudnám ezt lefordítani, aki mindent csinál, kipucolja a cipőjét, rendben tartja a
ruháját, megveti az ágyát, elmossa a csajkáját, és ami ezzel jár. Van akinek két
cselédje van meg három. Namost az ilyenekből van aztán az is, hogy rengeteg
krapekot megerőszakolnak szó szerint. Akik mondjuk tíz évet kaptak, azok nem
csinálnak abból gondot, hogy fogjanak maguknak egy fiatal srácot. Az én
zárkámban konkrét volt egy ilyen, azért tudom mondani. Jó hogy én szemet
hunytam felette, részben azért, mert a srác is akarta. És úgy gondoltam, hogyha
ők ezt ketten így elrendezték, akkor legyen. Ez a hülye meg vette a csajnak a
drága szappanokat. Már úgy nevezték, hogy Piroska. De hát eredetileg nem volt
az buzeráns, csak közbe bemelegedett. Amikor aztán szétválasztották őket, az
egyik zokogott a másikért. Üvöltöztek a folyosón végig-hosszig, hogy majd még
találkozunk, meg írunk egymásnak, meg szeretlek és imádlak, amit akarsz. A
Piroska balhéja KMK volt. Nem szeretett dolgozni.
Én a gombüzemben dolgoztam, egy présgépen. Életemben a legnehezebb meló
volt ez. Hidraulikus gépnek nevezik, sűrített levegővel lehet a nyomást ráadni. A
gépbeállító egy elítélt volt. Namost ebből is láthatod, hogy mennyire függ az
ember a másiktól. Ha ez a gépbeállító csak egy negyedet csavart egy csavaron,
akkora atmoszférát adott az én gépemre, hogy nyugodtan lóghattam a levegőben
a hetven kilómmal, és még akkor se biztos, hogy le tudtam húzni a kart. A
gombot reggel megszámolták. Igen, maga nem teljesítette a normát? Tudja mi
van, a kedvezményre majd ugyanígy számíthat tőlünk! Tehát az ember állandó
rettegésben van, állandó idegfeszültség alatt. Hol ezért, hol azért. És nagyon
könnyen és mindenért kapsz fegyelmit.
Az a fickó talán nem is haragudott rám konkrétan. A civil életben olyan
diákcsínynek lehetne ezt nevezni. Én viszont felismertem a helyzetet, mert előtte
ugyanezzel a géppel százhetvenöt százalékot csináltam. Jelentettem, hogy nagy a
nyomás a gépemen. Megnézték, kérem, elő ne forduljon többet.
Namost ettől a műanyaggáztól kaptam egy gázmérgezést. Olyan sebes lett a
szám… nemcsak a szám, itt az orrom körül az egész arcom. Mondom a
felügyeletnek, hogy orvoshoz akarok menni. Mindig felírták a nevemet, és sose
mentem. Na aztán az összes fogkrémemet rákentem az arcomra, egy ilyen
pakolást csináltam belőle. A körletparancsnok látta, hogy mi van, és
megengedte, hogy így menjek le dolgozni. Képzelheted, ahogy ez a fogkrém
aztán rászáradt a pofámra meg a számra, úgy néztem ki, mint egy múmia. Ment
a röhögés meg minden.
Nem messze az én gépemtől dolgozott egy zuglói srác, aki forró vizet öntött az
anyja szájába. Az asszony meg is halt. Állítólag azért csinálta, mert amikor
növesztette a haját, az anyja belevágott a hajába éjszaka. Ez egy kamasz kölök
volt, tizennyolc éves, tehát a börtönben is fiatalkorúnak számított. Ez odabent is
vadember volt. Hogy eltérjek egy kicsit a tárgytól, rengeteg gyerek esik
áldozatul éppen a fiatalkorúak börtönében szexuálisan a többinek. Mert a
legnagyobb perverzitás a fiatalkorúaknál jön létre. Nem egy kis krapek
panaszkodott nekem, na de hát ki tudta ezt bebizonyítani? Elvileg ők is
jelenthették volna, de bizonyítani nem tudták. Pluszként féltek a
következményektől. Nincs, aki vállalja, hogy tanúskodik, igen kérem, ez történt.
Ott mindenki leszarja azt, hogy másokkal mi van. Az a fontos, hogy ővele ne
történjen semmi. Ragaszkodnak a kis egzisztenciájukhoz, meg a kis életükhöz,
meg a kis testi épségükhöz. Ha lehetséges, akkor ússza meg. Éppen ezen
keresztül jön aztán létre, hogy akiknek már úgyis mindegy, azok teljesen urai a
helyzetnek, és úgy élősködnek a félénkeken, mint a dögkeselyűk.
Namost az a zuglói srác, akiről beszélni akarok, a tizedik géptől dobált engem
gombokkal. Tudnod kell, hogy a gomb olyankor nagyon meleg, megfogni azt
nem lehet, és ingben dolgoztunk vagy félmeztelenül. Előbb még azt hittem, hogy
játék. De amikor az ötödik gomb is eltalált, ott hagytam a présgépet, odamentem
hozzá. A pofámba röhög, azt mondja, te vagy az a Zord Khán? Mondom, én
vagyok, de azért lehet, hogy még csinálok belőled két-három gombot szuper
kiadásban. Ha még egy gombot idedobsz hozzám. Na ne viccelj. Csak így, a
kötekedés kedvéért. Például hogy mennyit számított az ember neve. Most nem
azért, hogy hetvenkedjek, de ismertek engem ott, és úgy lepofozták ezt a
krapekot a társai, a Dugó, meg nem emlékszem mindegyiknek a nevére. Ezek
állandóan fekvőtámaszoztak, hétszázakat meg ezreket kinyomtak, mert ott a
virtuóz az oltári dolog. Melyik hány kupa vizet bír kinyomni, mert súlyzó
nincsen. Hány fekvőtámaszt csinál meg, ki hányat tud fingani. A legtrágárabb
dolgok, ami ott a szenzáció, nagy hahotázás, meg hasonló. Ezek még a
fegyőrökkel is kikezdtek. Minden zárkának van egy száma, sőt a vécének is.
Most ha tudják azt, hogy egy új fegyőr van ott, aki nem ismeri még a dolgokat,
kezdenek kopogni. Cseng-bong a folyosó, bekiabálják a fegyőrnek a klozett
számát. Ez elkezdi keresni, összevissza kódorog, mire megtalálja. Persze üvölt,
hogy a szemét, rohadt anyátokat, mert ott aztán nincs ám modor. Te szemét, ha
tudnám, melyik zárkában vagy, kitaposnám a beledet, de megtudom még, ne félj!
Ezt mindenki hallja, mint ahogy most neked mondom. És akkor megy az őrült
nagy röhögés.
Különböző baromságokat megcsinálnak. Volt egy fegyőr, az mindig azt mondta,
hogy rendeljek el vigyázzállást. Félórákig álltatott ott mindenkit. Húzza ki
magát, azt mondja, ne álljon úgy, mint a su-betű! Tudod, mi van, négy-ötszázan
felröhögtek. Kuss!… Namost a körleten mindig fennmaradt húsz-huszonkét
krapek takarítani. Ez abból állt, hogy volt egy láda, alatta vászon és benne vagy
háromszáz kiló kő. Egy rúddal lehetett húzni, mint a szekérnek a rúdja. Annak a
tetejére még ráültek hárman, és összevissza húzogatták a folyosón. Ettől lett
fényes a kő. Na, vezetem a sétát, ezek meg fentről kórusban kiüvöltötték:
SUBETŰ!… Séta állj! Megállnak. A fegyőr megfordul a hang irányába. Subetű
a rohadt anyátokat! Séta indulj! Hát öregem, mindenki szart, röhögött. Még a
börtönparancsnok is kihajolt az ablakon, és úgy röhögött, hogy folyt a könnye.
De behúzódott, hogy ez a hülye meg ne lássa. Felmegyünk, azt mondja,
rendeljek el vigyázzállást. Sorakozó mindenkinek! Azt mondja, önként
jelentkezzen, ki volt az? Hát persze senki nem jelentkezett, csak kuncogtak, mint
a vakegerek. Ez meg tajtékzott a dühtől, érted, azt mondja, addig fogtok itt állni,
amíg meg nem rohadtok! Na de hát menni kellett dolgozni.
Volt ott egy srác, a Bivaly, a kispesti galerinak a főnöke, aki se írni, se olvasni
nem tudott. Cigánygyerek volt különben. Azt mondja nekem, Zord Khán öcsém,
taníts meg engem írni meg olvasni! Hát mondom, jársz már az első osztályba.
Ott kezdte az iskoláit. Közben ment a séta. Azt mondja nekem a fegyőr, ide
figyeljen, megmondtam már magának, hogy ne társalogjon az elítéltekkel, ha
sétálunk! Értettem, tisztelettel. De a Bivaly csak dumált. Ezt a srácot nem
osztották be éjjeli munkára, mindig csak délelőttre és dupla felügyelet mellett,
mert azt mondták, hogy gyengeelméjű és kurva erős volt, egy kétszáz kilós
vasládát felvitt a hátán az emeletre, úgyhogy mindenki respektálta. Erőszakos
nemi közösülésért ült, tizenkét évet kapott. Később a bűntársaival is voltam
együtt, és azt mondták, hogy nem igaz minden, amit a Bivalyra rávertek, csak
azért vállalta el, mert a főnököt akarta játszani. De nagyon kiszúrt magával, mert
így ő kapta a legtöbbet. Amúgy jó munkaerő volt, csak hogy mondjam neked…
nagyon szélsőséges. Engem viszont megszeretett. Egyszer csak hoz nekem egy
friss cipót, egy friss kenyeret, mert Vácon volt pékség is, egy darab szalonnát,
két vöröshagymát. Ott nagy szó volt a vöröshagyma, kettőt ha kaptunk havonta.
Zord Khán öcsém, éhes vagy? Hát mondom, nem vagyok jóllakva. Azt mondja,
majd én hozok neked kaját. Jó darabig hozta is. És volt egy nagyon rendes öreg
fegyőr, nemsokára ment volna már nyugdíjba. Az is megkedvelte a Bivalyt, vagy
nem is tudom, és azt mondta, hogy átengedi a zárkájából az enyémbe. Ez
egyébként tiltva volt, de átengedi, ha vállalom, hogy tanítom őt. Jól van,
mondom, tanítgatom. Én azt szerettem, ahogy beszélt, egy igazi vad analfabéta
volt. Felnyitom az elsős olvasókönyvet, mondom, itt van az A betű. Ez meg a bé.
Na látod, azt mondja, ez az, ami nem megy nekem. A bö. Három betűt
elmondott, aztán bevágta a könyvet az ágy alá, azt mondja, most dominózzunk!
Jól van, mondom, de nem azért vagy ide engedve, hogy dominózzunk, hanem
azért, hogy tanuljál. Azt mondja, jól van, nem érdekes, úgyse lehetek én már
senki se… Mire innen kiszabadulok…
Elég az hozzá, hogy valaki feljelentette ezt a fegyőrt, úgyhogy kitették
őrszolgálatra.
Amikor még a Főutcán voltam, hosszú volt a hajam, egészen az elsőfokú
tárgyalásig. Hogy megismerjen a sértett. Nyolc hónap után nyírtak meg. Ezért
egy bizonyos fokig különcnek tekintettek a többiek. Ők azt hitték, hogy az én
erőteljes akaratom hatására tartom meg a hajamat. Ezt én gyorsan felismertem,
és egy kis tőkét kovácsoltam belőle. Persze ott az az első, hogy nullásgéppel
levagdalják az emberek haját, és csinálnak belőlük egy hirdetőplakátot. Marhára
tetszett a nagy hajam, és ezen keresztül egyfajta misztikumot élveztem. Na aztán
eljött az idő, hogy levágják a hajamat. Egy kéményépítő volt a borbély, egy
piszok életlen kézi buzeráns nyírógéppel dolgozott a folyosón. Azt se tudta,
honnan kezdjen neki. Kerülgetett és magyarázkodott, hogy nem tehet az
egészről. És megvallja nekem férfiasan, ő nem is fodrász, csak fodrásztanuló
volt. Hát aztán elkezdte. Hogy honnan, és hogy mennyit, és hogy akarok-e
megtartani belőle akár egy tincset is? Mondom neki, hát hogy lehet itt
megtartani valamit, hacsak nem keverem össze a matraccal? Közben ott állt az a
buzi őr, és kéjesen vigyorgott, ahogy hullottak lefelé a nagy derék tincsek meg a
szakállam. Piszokul húzott az a nyírógép, de nem panaszkodtam, mert láttam ezt
a hülyét ott. Le van szarva, csináld úgy, ahogy akarod, kész. Mennyit vágjon le
belőle, mondom, vágjál le annyit, amennyit akarsz! Levágta.
Visszamentem a zárkába, nagy szörnyülködés, hogy nem ismernek rám, és
egyáltalán mennyire más vagyok. A Maxot már előbb megnyírták a tököli balhé
miatt. A tárgyaláson láttam először, és marhára megsajnáltam. Túl azon, hogy
nem volt haja, halálsápadt volt, és nagyon látszott rajta, hogy beteg. Nem is
ismertem meg hirtelen. A Markóban végre találkoztam vele ezerháromszáz év
után. Azt mondja, te, rémálmaim vannak, zöld gyíkokkal álmodom, meg zöld
kígyókkal, meg piros sapkás egerekkel, ilyeneket dumált össze nekem.
Ezek hárman állandóan táviratoztak egymásnak. Megírták a levelet, ráfűzték a
cérnára, és leeresztették a felső emeletről az alsó emeleti ablakokhoz. Ha nem
így, akkor a sétán. Ha nem a sétán, akkor az írnokokon keresztül. Különböző
beadványokat írtak, perújrafelvétel, permódosítás, bírói elfogultság meg amit
akarsz, összevissza hordtak. Namost én békésen ücsörögtem. Akkor már láttam,
hogy nincs értelme az ilyesminek. És én lettem a rossz barát.
Csak hát milyen a sors, a Surranónak odaadtak két doboz cigarettát, hogy adja
oda az egyik zárkatársának. Az én zárkámból küldte valaki. A derék Surranó
viszont lenyelte a cigarettát. Hát ott a börtönben ennél nagyobb bűnt elkövetni
nem tud senki. Mert az is más, amit én elmeséltem, hogy egy egész
zárkaközösség nevében elvettünk valamit. De ha így ellop valaki valamit, ezért
megvetik, megutálják és szanaszét verik a pofáját. Surranó ugye nem adta át a
cigarettát, erre jön a krapek nekem: szép kis barátod van, ilyen mocskos hernyót,
pondrót, kukacot meg mindenfélét mondott róla. Surranó aztán kapott a
fürdőben. Kiosztotta ez a gyerek, egy szenestróger volt egyébként, táncosnő volt
a kurvája, én írogattam neki mindig a leveleket. Ott akarta hagyni a csaj, és
akkor átmentem lírába. Ha hiszed, ha nem, én valósággal íródeák lettem
gyertyafény mellett ott. Még annyi levelet az életben nem írtam. Bekerültem egy
zárkába, húsz cigány volt, egyedül én voltam a fehér ember. Ezt úgy hidd, ahogy
mondom. Egy se tudott se írni, se olvasni. Ez meg megint nem túlzás. Vagy
legalábbis minimálisan. Olvasni végképp nem. Rögtön összebarátkoztam velük.
Azt mondja az egyik, öcsém, ilyen kasa két lányom van. Az egyiket vedd el
feleségül, akármelyiket! Mondom neki, tiszta sor, megadod a címedet, és
megnősülök. Mit számít az.
Na, ezek aztán egész nap bőgőztek meg zenéltek! Az egyik a szekrényen, a
másik a fakanállal. Táncoltak és zenéltek. Erre jöttek a levelek. Az egyik is
odahozza, olvassam föl, a másik is. Mondanom se kell, amennyire ők nem tudtak
írni, azok sem, akik nekik írtak. Eszméletlen betűk voltak, érted. Valóságos
írásszakértőbe mentem át ott rövid heteken keresztül. A következőkből állt egy
levél: Nagyon hiányzol, csókolunk a gyerekek, a sógor, a Laci, a Gyuri, a Pista,
az apád, a nagyanyád, a Csuhaj, a Csuvesz, akkor a dögös cigány, a gyepmester
és sorolta egy egész oldalon keresztül. Én olvastam. A cigány közben
könnyezett. Hogy őt mennyien szeretik. Mondom, mikor a kurva anyámba fogok
én ennek a rokonságnak a végire érni? Hány lakosú ez a falu, öt-hatezer? Azt
mondja, olyasforma. Mondom, és az mind cigány? Nem, van benne magyar is,
mondom, még az a szerencse!
Na, akkor a másik levél: a Piros összeállt a Feri cigánnyal és már csinált is neki
két gyereket, úgyhogyha hazajössz, nyugodtan elvághatod a torkát. A vályogot
azt vessük továbbra is, már negyven fillérért lehet adni egyet, valamivel feljebb
ment az ára. Építkezünk, de nagyon nehéz helyzetbe vagyunk, úgyhogyha lehet,
akkor küldjél valamit!… Gondoltam, erről ennyit. Felolvasok húsz ilyen levelet.
Megőszültem, meghülyültem, megbolondultam, érted. Na, akkor aztán ok volt
arra, elkezdtek énekelni mindenféle cigánynótát, leesett a hó, már térdig ér, és a
lába lefagyott. És már zokogtak és óbégattak. Jön a fegyőr: ha nem lesztek
csendben, én belétek lövöldözök! De volt olyan is, amelyik vasárnap kinyitotta a
zárka ajtaját, és hagyta őket, hadd énekeljenek.
 PATKÁNY:
Amikor ezeket bevitték, én Szentendrén csavarogtam. De nekem is volt egy
balhém: verekedés. Ezért kaptam egy évet. Elvittek Baracskára, beraktak egy
kilencvennyolc személyes zárkába. Abból negyvennyolc cigány volt. Répát
szedtünk, kukoricát.
\

Emlékszem, korán leesett a hó. A kukorica és a répa ott maradt a földeken, a hó
alól bányásztuk ki. Úgy kisebesedett az ujjam, hogy nem tudtam rágyújtani egy
cigarettára.
Együtt szabadultunk az Olivérrel meg a Némával. Marhára örültünk, hogy kint
lehetünk. Emlékszem, keresztülrohantam egy játszótéren, és nem vettem észre
azt a kis kerítést, végigszántottam a kavicsot, a kezemről lejött a bőr.
Összecsókoltuk egymást, ide-oda futkostunk, mint a gyerekek. Bementünk egy
büfébe, és tejet ittunk! Tejet!…
Este elmentem a Zord Khán anyjához, kopogok a pinceablakon, ki az? Mondom,
én vagyok. De akkor már ott volt a bikája, és nem engedett be.
Elmentem az Olivérhez, de nem engedett be a házmester. Hová menjek? Ott
lakott a közelben egy csaj, akit régebbről ismertem, az Éva. Becsengettem
hozzájuk. Kicsit meglepődtek, lehetett éjfél, és egyáltalán nem ismertek engem,
csak az Éva. A faterja egy bermuda gatyában cidrizett, és hullarészeg volt,
szokás szerint. Drága fiam, gyere be! Ott aludtam. Utána minden este
odamentem. Az Évával szépen összejöttünk, és összeházasodtunk. A konyhából
lett leválasztva egy kis szoba, ott laktunk.
Meglett a gyerek. Nem akartuk. Jött. Csak az volt a hézag, hogy az Éva továbbra
is találkozott egy régi krapekjával. Erre én is felszedtem egy csajt. Lementünk
Tokajba, ott voltunk egy hónapig. Amikor hazajöttem, össze volt pakolva a
cuccom. Tulajdonképpen én nem akartam elválni. Az Éva sem akart. Csak nem
volt, aki kibékítsen bennünket. És elváltunk.
Közben a régi munkahelyemen melóztam, csupa nő között. Utáltam azt a helyet.
A főnököm ivott mint a gödény, és volt egy titkárnője, aki nagyon utált engem.
Egyszer a születésnapomra gyűjtöttek, és tett valami megjegyzést. Hosszúhajú
börtöntöltelék, vagy ilyesmit mondott. Én meg iszonyúan leköptem. Erre
áthelyeztek, ki kellett volna mennem valahová a francba. Hát én beültem az
Emkébe, és ott találkoztam a Jónással. Szevasz, szevasz, és elmondta, hogy
éppen most szerelt le a színháztól, a Dérynétől. Van ott még hely? mondom. Van
hát, menj csak. Így kerültem a színházhoz.
A Déryné egy utazó világ. Munkahelyem volt, szállodákban laktam, élveztem
piszkosul. Tíz-tizennégy napos turnékra jártunk, és mindenhol összeszedtem a
magam nőjét. Tripper tripper után. Ott voltam négy és fél évig, megismertem az
országot. De ott is rengeteg problémám volt.
Szabadtéren játszottunk egy operát Lellén. Felépítjük a színpadot, elered az eső.
Lebontani, be a kocsiba. Eláll az eső, felépítjük újra – megint elered az eső,
bepakoljuk a kocsiba. Az igazgató közben meggyborral kínálgatott bennünket.
Megittunk hárman egy ötliteres demizsonnal. Hát bizonyos dolgokra emlékszem.
Megint elállt az eső, azt mondja a társulatvezető, építsük fel, jó, nem az egész
színpadot, csak egy részét. Beraktunk egy sor díszletet. Harmadszor is.
Elkezdődik az előadás, megered az eső. Eleredt? Ömlött! A díszletről folyt le a
festék. Közben elszakadt a cipőm, ahogy leugrottam a színpadról, úgyhogy
mezítláb voltam. A nézőtéren maradtak vagy harmincan. Erre én kimentem a
színpadra, mondom, ti magyarok vagytok, féltitek a pénzeteket? Menjetek haza,
vége az előadásnak! Közben leestem a színpadról a zenekari árokba, bele egy
csellóba. A csellista jelentett fel, ezért kaptam a fegyelmit. Turnéra mentünk, ez
volt az első nap, és ott álltam mezítláb. Egy fillérem nem volt, mert az első
napon elittuk az egész pénzünket. Mindenkiét. De Sármelléken volt egy csajom,
és pont arra mentünk. Nagydarab asszony volt az anyja. Beállítunk oda, mondom
neki, hol van a Kati, pénz kellene. Nincs cipőm. Közbe megjött a Kati apja, mi
van itt? Ki ez a csavargó? Úgy kivágott, hogy a lábam se érte a földet. De
addigra már zsebemben volt a pénz. Vettem egy tornacipőt.
A fegyelminek az lett a következménye, hogy visszavonták a fizetésemet. Rá két
hétre viszont adtak egy nívódíjat. Egyik társulattól mentem a másikhoz. És
tudod, mi az érdekes? Abból a sok darabból, amit láttam, amit végigcsináltam,
nem ragadt rám semmi. Pedig ma is el tudom mondani az egész szöveget. Ha
elkezdi valaki. Hát megcsináltam belőle száz meg kétszáz előadást. Nem tudom
felhasználni. Vagy azért, mert hülye vagyok, vagy azért, mert nem érdekel. Az
élet nem ilyen, és én ezzel nem tudok mit kezdeni. Kilépek a történelemből…
Üres üvegeket dobáltak a színpadra és köpködtek. Olyan darab, mint a mi
könyvünk volt, de aki írta, abszolút nem értett hozzá. Lebetegedett a főszereplő.
Ezzel együtt adtuk elő a Peti kalandjait. Kora délután csináltunk egy
gyerekműsort, utána este egy felnőttelőadást. Lebetegedett a főszereplő, és a
vezetőnk egy félszemű kis ember volt. Nyugdíjas. Képzeld el, ő elvállalta, hogy
beugrik. És ő volt huligán. Ahogy ez ott twisztelt meg minden… És az ő
szájából azok a szleng szövegek! Egy fiatal csaj ott állt mellette bikiniben. Ment
a magnó, Beatles-számok. Én annyira szégyelltem magam, hogy én is ott
vagyok, és ezt kell nekem csinálni, hogy belopakodtam hátul a nézőtérre és
elkezdtem fütyülni. Erre felvette a közönség, és iszonyúan elkezdtek fütyülni.
Szünet. Vidéken a nézők olyanok… ül a sorban, lába közt a demizson.
Szünetben elmentek haza, hoztak egy kis paradicsomot meg tojást. Ment a
második felvonás. Iszogattak, szalonnáztak, aztán elkezdtek fütyülni, oltári
botrány volt. A nézőtér egy külön színpad. És elkezdett záporozni a paradicsom.
Délután ugye megcsináltuk a gyerekdarabot. Ugyanaz a színész lett volna a
János vitéz is. A félszemű beugrott helyette. Ez egy kis manus volt, a színész
viszont magas volt. Így húzta a kardot maga mellett. Azt mondja, hol vagy,
félszemű óriás? Leszúrlak! És neki volt fél szeme! Hát a gyerekeknek ilyet nem
lehet beadni. Pontosan a gyerekközönség az igazi közönség. Azok mindent
lereagálnak. Olyan röhögés volt, hogy félbe kellett szakítani az előadást.
Élveztem ezt a munkát és szerettem utazni. Egyik előadás se volt olyan, mint a
másik. Nagyon szerettem csinálni, pedig meg kellett dolgozni azért a pénzért.
Harmadik emelet, csigalépcső, Dorog. Ott van a színpad. Nem fértünk el a
lépcsőházban a díszlettel, az ablakon keresztül húztuk fel kötéllel. A végén
lebontani, leengedni megint az ablakról. Mégis szerettem csinálni.
Jól éreztem magamat, de… piszok egyedül voltam. Ugye a Zord Khánék bent
voltak. Senkit nem tudtam magam mellé állítani, hogy egy kicsit segítsen, vagy,
legalább beszéljen velem. A színházi srácokkal jól éreztük magunkat,
elhülyéskedtünk, de egy se volt a barátom. Csak jól éreztük magunkat, amikor
együtt voltunk. De amint kiszálltam a kocsiból, azzal vége is volt az egésznek.
ZORD KHÁN FELESÉGE, GABI:
A Bandit nagyon szerettem, állati szerelmes voltam belé. Nem láttam kettőig a
szerelemtől. A Tanácson dolgoztam akkor, kerestem ezerháromszáz forintot.
Engem az anyámék tartottak el, amíg az András bent volt. Ugyanis megkaptam a
csomagcédulákat és olyan kajákat és olyan mindent küldtem neki, hogy
egyszerűen nem tudtam pénzt adni az anyáméknak. Az anyósom természetesnek
vette azt, hogy az Andrással kapcsolatos minden kiadás, ügyvédi költség, akármi
az én dolgom. Az volt az elképzelésünk, hogyha kijön az András, akkor náluk
fogunk lakni. Ez persze nekem kezdettől fogva nem tetszett, mert utálom azt a
dohos, sötét pincelakást. Na de hát olyan fiatal voltam, hogy az is megfelelt
volna.
És akkor kijött a Bandi. Nem kell mondanom, az anyja úgy kirúgott minket,
engem is, meg őt is, és gyakorlatilag kiderült az, hogy nem tudunk hová menni.
Vettünk egy sátrat, gumimatracokkal és hálózsákokkal. Ez lesz a mi kis
lakásunk, itt fogunk lakni. És elindultunk a hegyekbe, mit tudom én, valami
közeli hegybe. A környéken senki nem volt. Nade borzasztó volt ez az egész
dolog az miatt, hogy szakadt az eső! Öregem… hát mi úgy fáztunk! Alig vártuk,
hogy valami száraz, meleg helyre kerüljünk. Ott voltunk két napig, és tépés
haza!
Na de hát jöttek a hétköznapok, dolgozni kell, hol lakjunk? Te is mész haza, én
is megyek haza. Egy évig így jártunk, és az az igazság, hogy az András elkezdett
csajozni…
Mi társbérletben laktunk anyámékkal, az egyik helyiség spejznak volt
berendezve. Mondom a muternak, a polcaidat innen ki kell pakolni ahhoz, hogy
idejöjjek lakni a férjemmel együtt. Azt mondja, erről szó se lehet. Hát én hová
tegyem a befőttjeimet? Hogyhogy hová, a szomszédba elviszed, hát én férjhez
akarok menni, ne szórakozzál! És akkor a faternak mondom, te öregem, látod,
mi a helyzet, azt mondja, mit képzelsz, érdekelnek engem azok a befőttök?
Lebontani az egészet, itt a helyetek, kész!
Nahát így is történt. Kiürült a szoba, és mi szépen beköltöztünk. Már javában ott
laktunk, amikor az András engem hajlandó volt elvenni feleségül. Mert nem
akart. Mondom neki, végül is van neked valami komoly szándékod, vagy nem
akarod? Jó, hát ne csináljuk, el van intézve. De így, de úgy. Amikor elmentünk
az V. kerületi Tanácshoz, és sorban álltunk, akkor én olyan nyugodt voltam, és
azt mondtam neki, ha úgy gondolod, hogy ez így nem szép, nem jó, forduljunk
vissza. És akkor ő mondta azt, hogy nem, nem, maradunk. De még a mai napig
is azt mondja, hogy én vettem el őt férjül.
ZORD KHÁN:
Énszerintem az én muterom megértett engem. Meg is ért. Csakhogy ott maradt
neki is az egyedüllét. Nem is tudok rá haragudni. Egyedül volt, odament ez a
majom albérlője, aki aztán az élettársa lett, és ilyenkor ahogy lenni szokott,
öregem, be tudta folyásolni odavonatkozólag, hogy én menjek el onnan.
Majdnem ott tartottam ez után a kurva sitt után, mint tizenöt évvel ezelőtt. De
akkor tényleg azt mondtam magamnak, hogy még egyszer ezt nem szabad
megélnem. És akkor jött a mentő ötlet: hogyha már nem találtam meg sehol a
számításomat gyakorlatilag, se a muteromnál, se a szüleimnél, sem a nőjeimnél,
akkor maradjon mégis az egyetlen, amit a társadalom el tud fogadni, meg amiért
nem ítéli el az embert, akkor maradjon a munka. És a munkások közé
beleillettem én is. Úgy éreztem. Ma is így látom, és azt hiszem, hogy ez is a vég
részemről. Nem leszek űrhajós, és nem tesznek plecsniket a mellemre okkal és
ok nélkül. És nem fogom előadni, hogy tarkababot vittem a világűrbe csíráztatni.
Még a továbbképző intézetben töltöttem a betegéveimet, amikor felkeresett a
nevelőtiszt, jó lenne, ha gondolkodnék azon, hogy hová szeretnék visszamenni
dolgozni. Amint szabadulok. Ugyan, az még nagyon messze van! De azért
mégis. Pár nap múlva közöltem vele, hogy gondolkoztam a dolgon, és
odajutottam, hogy visszamegyek a régi céghez. Gondoltam, ott mégis tudják,
miért kerültem a sittre. Ha egy új vállalathoz megyek, a portástól a
vezérigazgatóig mindenkinek el kell majd mesélnem, mi történt, és nekem ehhez
semmi kedvem se volt. Azt mondja a nevelőtiszt, jó, kérem, de írjon egy levelet
a vállalatának, mert meglehet, hogy az a vállalat már egyáltalán nem kívánja
magát oda vissza. Gondoltam magamban, meddig tart az, ennél lejjebb már
úgyse mondhatom a magamét. Írtam egy levelet, és közölték velem, hogy
szívesen várnak.
Visszavettek. Én viszont rá akartam szolgálni az ő bizalmukra az én jó
munkámmal. Ennyi az egész. Ezt végigcsináltam tíz évig, amikor is úgy döntött
a munkáskollektíva, hogy kiváló dolgozónak javasol. Négyszer ugyan
elutasították. Nem is tudtam be másnak, csak a múltamnak. És ötödszörre
elfogadták. Elfogadták, nagy taps, nagy fényképek, és ami ehhez jár.
MAX:
Láttad, milyen súlyban voltam, amikor kijöttem. Kőhidáról azért kerültem el
három hónappal korábban, mert behoztak Vácra, hogy gatyába rázzanak. Vácon
van egy elfekvő rész, ahová olyanokat visznek, akik annyira leromlottak, hogy
nem tudnak dolgozni. Ilyen terápiás munka van ott, bélyegalbumokat
ragasztottunk, háromforintos órabérért. Ebbe az elfekvőbe raktak, hogy
egészségileg egy kicsit feljavítsanak. Mégse csak a szabadulólevelem menjen ki.
Kijöttem, és egy olyan bűntudat maradt bennem, amitől a mai napig se tudok
elszakadni. A legfájdalmasabb részét elmondom. Elmentem Kanizsára, dolgom
volt a katonakönyvemmel. És megismerkedtem egy nővel, aki még akkor éjjel
lefeküdt velem, de érezte, hogy nincs valami rendben nálam. Fehér vagyok,
egyik végletből átesek a másikba, beszédes vagyok, aztán pont az ellenkezője
satöbbi. Nem is nagyon volt mondanivalóm. Nem tudtam azt mondani, hogy a
múlt héten vagy egy hónappal ezelőtt, érted? Viszont nem az a típusú nő volt,
akit könnyű témával traktáljak. A börtönben az egyetlen hasznos dolog, amit
csinálhattam, az volt, hogy rengeteget olvastam. Nagyon sok könyvet vettem,
negyedévenként volt könyvvásár. Kétszáz forintért lehetett venni. Vetettem
másokkal is, és cigarettát adtam érte vagy dohányt. Erről viszont nem tudtunk
beszélgetni, mert annyira nem volt értelmes nő. Hogy ez milyen szenvedést
okozott nekem, szinte a kétségbeesésbe kergetett… Figyeld az összefüggést! Azt
hiszem, ezzel el tudom mondani az akkori lelkiállapotomat. Reggel nekem el
kellett mennem, és elkövettem azt a hibát, hogy ott hagytam a húgomnál ezt a
nőt. Mondom a húgomnak, ide figyelj, ne engedd el, amíg visszajövök, zárd be
az ajtót, vagy tartsd fel dumával, ti nők úgyis tudtok valamiről mindig dumálni.
Azt mondja, jól van. De nem értette, hogy miért. Ha rólam kérdez bármit, ne
mondj semmit. Mondd azt, hogy ritkán találkozunk, úgyszólván nem is nagyon
tudsz rólam semmit. Azzal elutaztam Zalaegerszegre. El kellett mennem a
katonakönyvemért.
Hogy gyorsabban megtegyem a távot, busszal mentem, nem vonattal.
Megveszem a buszjegyet, fölszállok, leül mellém egy férfi. Nagydarab,
megtermett pacák, ráül a nagykabátom szélére. Én érzékeltettem vele többször,
hogy rajta ül a kabátomon. Semmi. Öt perc leforgása alatt megfogalmazódott az
agyamban, hogy ez az ember nyomozó. Ez azért jött ide, hogy megvárja, amíg
elintézem a hivatalos dolgomat, és a megfelelő időpontban jönni fog. Elmegyek
a KIEG-re24 – mit tesz isten, ez az ember jön utánam. Képzeld el. Hát neki is
arra volt dolga, gondolom. Bemegyek a KIEG-re, mondom, a katonakönyvemért
jöttem. Üljek le. Másfél órát ültem ott a folyosón. Hát mondom, interurbán megy
biztos a telefonbeszélgetés, le fognak tartóztatni. Hogy miért voltam ilyen állat,
az volt az első, hogy egy nővel összeakadjak, így magamban, tudod. Elindult a
gép, de úgy…! Várhattam volna, amíg egy kicsit leszállnak rólam, meg ez, meg
az. Meg voltam győződve róla, hogy rám álltak, és ezt a nőt most elviszik, és
aláíratják vele, hogy megerőszakoltam, és ezt már tényleg nem úszom meg
tizenöt évnél alább. Folyt rólam a víz. Január volt, de meg voltam őrülve.
Fölszállok a buszra, ami visszafelé ment. Mit tesz isten, az a pali megint ott van
a buszon! Végigizzadtam azt a másfél órát, azt hiszem, annyi idő alatt ért vissza
a busz. Leszállok, mondom, elmegyek erre-arra, nem megyek egyenesen a
húgomhoz. Az emberben ilyenkor már dolgozik, amit fölszed a börtönben.
Mondom, már biztos kint vannak nálunk a húgomnál a nyomozók, és meggyőzik
a nőt arról, hogy én most szabadultam erőszakért, mondja nyugodtan azt a
jegyzőkönyvbe… Szóval dolgozott bennem ez a gőz, tudod. Utolsónak szállok le
a buszról, odalép hozzám két krapek, azt mondja az egyik, uram, megvan a
jegye? Mondom, meg. De majdnem összeestem, érted. Odaadná nekem? Oda.
Nem kérdeztem, mire kell nekik. Csak álltam. Azt mondja, azért kell, mert a
vállalati elszámolás… el kellett volna utazni, de nem utaztunk el… Na. Képzeld
el. Mondom, jól van. Más ember talán megkönnyebbült volna. Én nem
könnyebbültem meg. Nem hittem neki. Elmentem haza, de úgy, hogy
Nagykanizsát háromszor végigjártam. Lehetetlen utcákba mentem, aztán végül
már nem bírtam tovább, és becsöngettem a húgomhoz. És akkor megnyugodtam.
Láttam, hogy nincs ott senki.
Hát persze nem volt egy perc maradásom sem. Eljött a nő velem Pestre, itt
ráztam le valahogy. Elmentem a régi céghez. Első pillanatra olyan… talán nem
egy férfias dolog, de annyira elérzékenyültem, hogy megláttam a szállítókocsit
meg mindent, és megláttam a Zord Khánt meg a Gabit. És tudod, akkor úgy van
az ember, hogy egyből szeretne mindent kimondani, egy mondattal. Ehelyett mi
jön össze? Egy csomó hülyeség. Egy zagyvaság. Hosszú idő kellett, amíg
összeszedtem magamat. Ők voltak az egyedüli támaszok, Patkány akkor vidéken
járt.
Nehéz az embernek elfogadtatni magát. A mi időnkben kétszer annyit kellett
volna dolgozni ezért egy munkahelyen, mint ahogy nem tettem azt, mert akkor
még a saját munkám értékét se fogtam fel. Ma már felfogom. Már nem
anyagilag, hanem… lehet, hogy nagyképűen hangzik, de én az erkölcsi értékét
állatira szeretem. Nem az, hogy na, most engem ismerjenek el, hanem a
börtönben egyvalamit meg lehet tanulni, a munkát. Azt piszkosul. És nem az,
hogy ott duplán kell dolgozni vagy rákényszerítettek, hanem hogy a szellemed
ne romoljon, maradjon mindig életképes, ezen kurvára átsegített a munka. Két
évig nem dolgoztam, az piszok nehéz volt. Közel két évet dolgoztam abban a
rohadt szövőgyárban, össze se lehet hasonlítani ezt a két évet az előbbi két évvel.
Óriási dolog a munka a börtönben. Namost ez annyira belém rögződött, hogy…
a legelismertebb dolgozó vagyok itt a cégnél. Érted? És az ezt megelőző cégnél
is az voltam. Ez anyagi szempontból is meglátszik, 4.300-4.400 forintot keresek,
plusz kapok ezer forint családi pótlékot.
Nem valami óriási fizetés, de én mindig viszonyítok, és mindig a régihez.
Amikor 1.800 Ft-okért dolgoztunk, és csak tengtünk-lengtünk. Tulajdonképpen
most így utólag fel lehet fogni az emberek megvetését. Lehet, hogy tényleg nincs
önbizalmam, és nem merem határozottan kijelenteni, de nekem az kurva jóleső
érzés, amikor egyenrangú félként tekintenek. Úgy beszélnek velem. Érzem azt,
hogy szükség van rám. Valahol. Ezek a dolgok megvannak, és nem az, hogy
elégedett vagyok, mert a boldogsághoz ez kevés, de ad egy bizonyos fokú
megnyugvást, és megment attól, hogy beleessek bármilyen hibába. Megment.
Visszavettek a vegyi raktárba. A Zord Khán aktívan részt vett abban, hogy a
munkahelyemet és a kéglimet megszerezzem. Hetekig húzódott a kéglitéma,
végül is visszamentem a régi életem színhelyére, a Labdaverő utcába. Több
albérlő lakott már ott, bemutatott nekik az öreglány, és közölte velük, hogy ez a
fiú már itt lakott, és mindenféle tekintetben előjogokat élvez. Így alhattam
egyedül a konyhában.
ZORD KHÁN:
Először a Patkánnyal találkoztam. Közölte, hogy megnősült. A házasélete nem a
legjobb, de van egy kétszer másfél méteres szobája, és nem kell csöveznie.
Körülbelül fél év múlva kijött ide a tóra, ahol én egy telket béreltem, és ez volt
az első hely életemben, ahol otthon éreztem magamat. Nem ez a telek volt, ahol
most állsz, egy másik, jobb ennél, ott a parton. Csakhogy odajött egy buzeráns,
oda leszúrt egy karót, és kijelentette, hogy ez az ő helye. És akkor én, akinek
még a rendőrségre kellett járogatni, mit is mondhattam neki? Igenis, kérem, ez
az ön helye! Kösz szépen, és arrébb mentem. Ez történt 1973-ban.
Na és közölte velem a Ferike, hogy elváltak. Mondtam neki, szólj, amikor
akarod, föltesszük a kocsira az ágyadat meg a kis magnódat, és oda költöztetlek,
ahová akarod. Ezt meg is tettem. Akkor a Max is úgy volt, hogy nem volt éppen
sehogy, és úgy gondoltam, hogy közösen nagyon jól meglesznek majd. Nem így
történt. Megint csak utalnom kell arra, öregem, hogy éppen az a szájba lökött
nagy méreg, ami akkor történt 70-ben, éppúgy megfertőzött egy-egy személyt a
másikkal szemben, mint ötöt, vagy százat.
MAX:
Szóval ezzel a kis kerülővel visszakerültem a Labdaverő utcába. A Feri szintén.
Ő közben elvált. Valahol ez nyomot hagy az ember életében, egy csomó mindent
máshogy csinál utána. A Feri nem csinált semmit se máshogy. Visszamentünk a
Labdaverő utcába egy kimondatlan szóval, hogy újrakezdünk mindent. Kaptunk
az öreglánytól egy olyan szekrényt, hogyha valaki rátette a kezét, akkor
szétesett. Piros tulipánokat és rózsákat festettünk rá, jelszavakat, amelyek annak
idején feldobtak bennünket: Szeress és ne háborúzz, Raszkolnyikov satöbbi.
Kezdődött így.
PATKÁNY:
A Max kiharcolta magának azt, hogy egyedül aludjon a konyhában. Én
kiharcoltam magamnak a spejzot, ahová befért egy ágy, befért mellé a magnóm
és egy rezsó.
MAX:
Kiszerelt egy hangfalat a párnám alá, azt mondja, ha akarsz zenét, nyomok
neked. Benn volt a nővel a spejzban, jó hangulat, szex satöbbi. Én kint feküdtem,
és kénytelen voltam hallgatni a Mick Jaggert, érted? Már régen szerettem volna
aludni, még mindig szólt a zene. Ha józan volt, főzött nekem teát vöröshagyma
héjából. Itt van hozzá a zsíros léc, azt mondja.
PATKÁNY:
És az a nő, akit én hoztam neked? Akitől a trippert kaptad?
MAX:
Be vagyok zárva a vegyi raktárba, éjszakai ügyeletes vagyok, kulcsok eltéve,
egyszer csak jön a drót, hogy ott van két nő, mondom, az egyiket hagyd meg
nekem, reggel megyek. Reggel jön a portás, mondom, sürgősen haza kell
mennem, dolgom van a tanácson. Egy kövér nő meg egy sovány nő fekszik az
ágyamban, középre fekszek, erre az a hülye összetéveszt a Ferivel. A vörös!
Ferike, azt mondja nekem!
A Feri feldobott hangulatban volt napokig, madarat lehetett vele fogatni. Három
nap múlva hazajön, keresztül a konyhán, bemegy a spejzba, hallom, hogy
bekapcsolja a magnót, és hallgatja halkan, de az én hangfalam a fejem alatt ki
volt húzva. Ilyenkor tudtam, hogy a Feri búskomor, letargikus, tele van bánattal.
Eltelik megint tíz nap, hazajön a turnéról, mert akkor még a Dérynével járt,
hazajön, leül az ágyam szélére, és mindegy, hogy én milyen álmos vagyok,
reggelig mesél nekem. Hogy milyen bánatos. Jól van, mondom, holnap
elmegyünk egy moziba, vagy beülünk egy krimóba és dumálunk. Másnapra
minden megváltozik. Hozzám se szól, menjek a francba. Egyszer olvastam egy
könyvet, két festőnek az életéről, mondom, ha ez nem arra hasonlít, akkor
semmire. Gauguin és a Van Gogh. Egyszer arra ébredek, hogy levágja a fülemet
a Feri, érted?
Éjjel megyek haza az 55-ös villamoson. Enyhe részegen. Nyár volt, aztán egy
ilyen szatyor volt nálam, és elvitt tovább a villamos, mert elaludtam. A
víztoronynál felébredtem, olyan nem normális állapotban, és egy ugyanolyan
szatyrot látok egy nő kezében. Mondom neki, adja vissza. Vele volt a férje és az
apósa. Pillanatokon belül kész volt a balhé, elkezdtünk verekedni, elszakadt a
pulóverem, megütöttem a hátamat a sínen. Bevittek a rendőrségre bennünket,
mondom, Max, itt a vég! Alig vagy kint hat hónapja, és egy ilyen ittas
botrányokozás… Óriási szerencsém volt, hogy az ügyeletes álmos volt. Kérdezi
tőlem, hogy akarok-e feljelentést tenni? Mondom, semmi szín alatt, már világos
előttem, mi történt: filmszakadásom volt. Hasonló szatyor volt a nő kezében,
nem tudom, az enyém hol van, de nem is érdekel, ki vagyok borulva és ittam.
Azt mondja, nézze, mind a ketten jól helyben hagyták egymást, legyen elég ez
maguknak. Megmenekültem. Mert felfoghatták volna úgy is, hogy garázda
voltam. Bementem a BSZKRT-garázsba, ott volt a szatyrom. Fönt hagytam a
villamoson. Egy ilyen piti félreértésért ülhettem volna hat-nyolc hónapot.
Hajnali négykor hazamegyek, és közlöm a Ferivel, felébresztem, Ferikém, ki
vagyok fosztva, nincs pénzem, és megvertek. Teljesen kész vagyok. Valakinek el
kellett mondanom, hát kinek mondjam el, ha nem neki? Erre mit kapok?
Hagyjam őt a büdös francba, meg minek iszol annyit és így és úgy! Ő, aki
éjszakákon át az ágyamon ült, és mesélt nekem a világfájdalmáról, a volt
feleségéről, a jelenlegi szeretőjéről, hogy az milyen nő, beszélt a csalódásairól,
és most pont egy olyan pillanatot kaptam el, amikor én voltam bajban.
Gondoltam, elmondom a haveromnak, hát kinek mondjam el? És elküld a
francba. Szóval ilyen szélsőségesen éltünk egymás mellett.
ZORD KHÁN:
Én akkor nagyon sajnáltam azt, hogy nem tudtak kijönni egymással, mert biztos
voltam benne, hogy a sorsuk és az életvitelük az tökéletesen egy síkon van.
Teljesen kis emberi, hülye oldalai voltak ennek a kérdésnek.
MAX:
Hozzá kell tenni, hogy a Ferit nagyon befolyásolta az, hogy elvált. Tudniillik
még engem is felelősségre tett. Én azt mondtam, Feri, döntsél úgy, ahogy akarsz.
De ha jössz, akkor itt a helyed. Hónapokig sírt az Éva után.
PATKÁNY:
Mert hiányzott.
ZORD KHÁN:
Ne akard, hogy drasztikus legyek az utókor számára! Most előadod, hogy siratod
ezt. Sirattad a másikat is! A harmadikat is siratni fogod! Kit nem sirattál? Az
istenit annak a klerikális kurvának!
PATKÁNY:
Hagyd békén, az én feleségem volt. És olyan, amilyen!
MAX:
Nem tudom, hány hónapig ment ez így. Hazamegyek egyszer, hűlt helyét találom
a Ferinek. Mondja az öreglány, nézze Jóska, elment a Feri, itthagyta a paplant, ki
van égetve. A lepedő! Akkora lyuk volt rajta, mint egy lavór.
PATKÁNY:
Jó, hogy mi mindig azt mondjuk, hogy nekünk nem számít az, hogy karácsony
meg húsvét, meg mit tudom én mi. De végül is ünnepnap senki nincs az utcán,
mindenki otthon van, a családban van. És én ott egyedül ültem abban az
albérletben, abban a kis szobában. Akkor kezdtem úgy feleszmélni. És ezért
kellett nekem a másik házasság. Azt hiszem, beleőrültem volna. Piszkosul
egyedül voltam. Nagyon-nagyon!
ANNA, Patkány második felesége:
Feri akkor állandóan ivott, és ezzel akarta magához kötni az embereket.
Végeredményben így is ismerkedtünk meg, mert neki már nem adtak szeszt, és
akkor engem kért meg, hogy vegyek neki…
Egyszerűen elfogadtam őt úgy, ahogy volt. Soha semmi problémám nem volt
vele, hogy nem tetszett az, amit csinál. Nagyon szép céljai voltak mindig, csak
nem volt hozzá akaratereje, hogy végigcsinálja. A barátai segítették hozzá, hogy
nekünk is legyen egy telkünk a tón. Ott szeret lenni, vidám, felszabadult,
egészen más. Ilyen lehet a munkahelyén is. Én mindig mondom, hogy megtalálta
a színházban a szabadságát, amit ő mindig is akart. Érdekes és változatos a
munkája, nem kell ülnie egy íróasztalnál, mint nekem. Ha meglesz a lakásunk,
minden más lesz, és csak erre várunk most. Itt nincs magánéletünk. Hazajövünk,
itthon vagyunk… akkor elvagyunk. Ezért mindenki a másikat okolja. Én a Ferit,
ő engem, hogy én nem jövök ki az ő ismerőseivel, és meg se próbálom, hogy
bemutassam az én ismerőseimnek. A bátyámmal egyértelműen nem jöttek ki,
úgyhogy oda nem járunk. De úgyse tudnánk elmenni sehová este, mert nem
tudjuk a gyereket hol hagyni. Anyuék nem vállalják. Szóval még úgy se, hogyha
lefektetem. Itt még beszélgetni se lehet, mert azonnal jönnek a megjegyzések,
hogy már megint veszekedtetek. Ettől aztán mind a ketten rettentően idegesek is
vagyunk, hogy ilyen körülmények között élünk. Feri nehezen alkalmazkodik az
emberekhez és főleg a családhoz. Anyámékhoz nagyon nehéz, ez igaz. Itt élünk
ebben a lyukban, ami alig nagyobb, mint a Feri albérlete volt. A gyerekkel. A
gyereket nagyon szereti. Lehet, hogy engem is szeret, de nem érezteti velem.
Nem érzem, hogy szüksége van rám, hogy kellek neki.
PATKÁNY:
És akkor volt az, hogy érettségizett díszítőt kerestek a Mikroszkópon. Már előbb
odament egy haverom, és szólt nekem. Mondom, nincs meg az érettségim, de
jártam gimnáziumba. Nem baj, majd megbeszéli a Komlóssal. Tényleg
megbeszélte, felvettek. És ha valamit elkezdek csinálni, azt szívvel csinálom.
Furcsa volt annyi ismert ember között dolgozni. Meg se mertem szólalni. Egyik
előadás után meghívott a Komlós a büfébe. Jól berúgtunk. Én ezzel az ivászattal
oldódtam fel, és annyira átváltoztam, hogy az nem igaz. Bármit kértek,
megcsináltam. Jól éreztem magamat, mert érdekelt. Végül is a Dérynénél
megtanultam a szakmát, de azok nem voltak olyan színvonalas dolgok. A Mikró
egy más világ, és különösen más lett akkor, amikor a Komlós bekapcsolt az
áramkörbe. Azzal, hogy elismert engem, mint hosszú hajú szarházit.
Mindenkihez közvetlen voltam, de hozzásegített az egészben az, hogy nagyon
precízen csináltam a munkámat. És örömmel.
Jött egy papír a Főiskoláról, hogy indul egy hároméves színpadmesteri
tanfolyam. Jelentkeztem. A nehéz gyerekkoromra való tekintettel bejutottam a
felvételire. Felvettek és végigcsináltam. Az első két-három hónap az olyan volt,
hogy… tényleg úgy mentem oda, hogy Jézus Máriám! Hát nekem odamenni?…
Aztán megszerettem, sőt már kellett.
Három és fél évig dolgoztam a Mikrón. Egy embert utáltam, a műszaki vezetőt.
Lent voltunk egy kanizsai turnén, nagyon jól éreztük magunkat, focimeccseket
játszottunk a színészekkel meg minden. Egyszer ott iszonyúan berúgtam, és
összevesztem a műszakissal. Elrohant a Komlóshoz, hogy ez berúgott, és nem
tudja végigcsinálni az előadást. De egyedül én voltam talpon, a többi mind
feküdt, olyan részeg volt. Odajön a Komlós, hogy Ferikém, magának haza kell
utazni. Mondom, miért? Mert berúgott. Jó. De a szünetben meghívott egy
konyakra. Nem is vettem komolyan az egészet. Gondoltam, megcsinálom az
előadást, és akkor majd nem mondja, hogy menjek haza. A műszakis látta, hogy
együtt konyakozunk a büfében. Bedíszítettem, beraktam a kelléket. Odajön
hozzám a fickó, hogy ő az én főnököm és nem a Komlós, azonnal menjek haza.
Mondom, drága Józsikám, teljesen igazad van, részeg vagyok, de még a Hofit
megcsinálom, és utána megyek haza. Őt nem érdekli, menjek el! Nahát én egy
hangléccel megkínáltam. Vérbe borult a feje meg minden. Akkor odajött a
Komlós, hogy ne csináljam meg a Hofit se. Most komolyan gondolom, menjen
haza. Hazaküldtek. Másfél hónapig ott voltam a színháznál, kaptam a
fizetésemet, de nem volt szabad dolgoznom. Éppen akkor vizsgáztam,
megkaptam az oklevelet. Akkor már senki nem mondta, hogy lépjek ki, de én
akartam eljönni. Hülyeség volt. Sehol se éreztem úgy magam, mint a Mikrón.
Nem is fogom.
MAX:
Egy önálló részleget bíztak rám a munkahelyemen. Több milliós leltárkészlet
satöbbi. Azt adtam ki. Ez állatian jólesett. Ez a bizalom. Namost ugye, nekem
mint egyedülállónak nem számított a túlóra, nem kellett sietni sehová. Amikor
kérték, bent maradtam. És megszerettek. Egy kolleganővel ott összejöttem, azt
mondta, Jóska, maga nagyon szimpatikus nekem. Mióta megtudtam, honnan jött,
egyszerűen nem fér a fejembe, hogy ilyen megtörténhetett. Beszélgettünk, és
egy-két dolgot el is mondtam neki, így magamról. Az egyik esti beszélgetés után
szépen ágyba bújtunk. Tizenöt évvel volt idősebb nálam. Másnap reggel nem
mertem bemenni dolgozni. Megint jöttek a víziók. Nem aludtam egész éjjel,
megittam két üveg whiskyt. Két ilyen kis lapos üveget. Jöttek a dilik. Reggel
felhívom a nőt telefonon, Zsuzsika, mondom, nagyon kérem, bocsásson meg
nekem. Bemegyek a központba, és kilépek. Miért, azt mondja, mi történt? Ezt
nem gondolja komolyan! Maga megőrült! Mondom, nagyon szégyellem
magam… szóval teljesen megalázkodtam ott a telefonfülkében. Ne butáskodjon,
jöjjön be! Mondom, nem vagyok olyan állapotban, hogy egyáltalán be tudjak
menni. Akkor igya le magát, vagy csináljon valamit, és jöjjön holnap! Hát így is
történt. Nem mertem a szemébe nézni. Jó két hét múlva megkérdezi tőlem, van-e
valami programom este? Mondom, nincs. Maradjunk egy kicsit együtt.
Maradjunk. Megint ugyanaz. Később ez megszokottá vált, már tegeződtünk.
Aztán kijártam hozzá, sőt oda is költöztem és ott éltem vele két évig. Ez volt
életem első komoly kapcsolata, ami aztán anyagiakban is megmutatkozott,
kezdtem hízni, öltönyöket csináltatott nekem. Életemben nem volt csináltatott
öltönyöm. Beiratkoztam az esti gimnáziumba, szóval se anyagi, se erkölcsi,
semmilyen gondom nem volt.
December elején kaptam egy telefonhívást, hogy meghalt a barátom, a Séró. Az,
akivel a börtönben találkoztam. Épített egy házat az udvarukban. Függetleníteni
akarta magát a szüleitől. Felépült a ház, de tél volt, és hogy hamarabb
kiszáradjon a vakolat, körbehúzta csővel a szobát, begyújtott a kályhába,
lefeküdt, elaludt, és nem kelt fel többet. Megfulladt. Szénmonoxid-mérgezés.
Nem hittem el. Beletelt egypár nap, mire eljutottam odáig, hogy tényleg
meghalt. Rádöbbentem, hogy mennyire komáltam ezt a srácot. Annyira éreztem
azt, hogy nincs. Elkezdtem inni.
December tizedikén volt a temetése. Nagy hó volt. Nem voltam észnél
egyszerűen. Senkim se halt meg az elmúlt tizenöt évben, aki ennyire hiányzott
volna. A muterom nagyon régen halt meg, az már a múlt, azt már nem tudom
felfogni. Szóval óriási veszteségnek éreztem. Lezajlott a temetés és… annyira
hasonlítottunk egymásra, hogy a temetésen ez zavart idézett elő. Láttam ott egy
lányt. Tőlem egy jó fejjel alacsonyabb. Láttam rajta, hogy magányos, annyira
egyedül volt. Fene tudja. Vége van a temetésnek, azt mondja a mostani
főnököm, Jóska, majd gyere be, és megbeszéljük a munkádat. A Séró hívott ide
dolgozni. Együtt leszünk meg minden. Mondom a főnökömnek, most már nincs
értelme. Akiért ide akartam jönni, az csak a Séró volt. Jó, azért csak gondold
meg. Nem jössz, kocsival beviszünk a városba? Mondom, nem megyek.
Odajöttek hárman-négyen, mondták, hogy menjünk el valami vendéglőbe, és
igyunk valamit. Velük se mentem. És megint ott láttam magam előtt ezt a lányt.
Ott volt még két srác, a Séró gyerekkori pajtásai. Így maradtunk négyen.
Beültünk egy vendéglőbe.
Mondanom se kell, én ittam, mint a gödény. Nem bírtam berúgni. Mondtam is,
ha valamikor nagyon szükségem volt a piára, akkor most nagyon szükségem
lenne rá, de semmire se mentem az itallal. Mondom, én most mit csináljak? Azt
mondja nekem az Éva, így hívták a lányt, azt mondja, elkísérlek. Ennyi volt az
egész, amit beszéltünk. Egész éjjel velem volt, de nem beszélgettünk. Felültünk
a buszra, mondom, én most elmegyek. Te mit csinálsz? Nem tudom. Jó, akkor
gyere, beülünk valahová. Megint leültünk inni. Mondom neki, add oda a
telefonszámodat. Minek? Rendben van, mondom, nem érdekes. De itt van az én
számom. És attól kezdve mindennap hívott.
Kérdezi tőlem a Zsuzsa, mi van veled, Jóska? Semmi. Ő megérti, hogy a Séró
nekem hiányzik, még azt is felfogja valahogy, hogy hetek óta iszom, de
egyvalamit nem ért, hogy ez a lány mindennap felhív. Mondom, a fényképek
miatt, és itt hazudtam neki először, és utána egészen addig hazudtam neki, amíg
el nem váltunk. Becsaptam, hazudtam, nem mentem haza éjjel. Szóval annyira
megromlott a kapcsolatunk, hogy egy szép napon azt mondta, döntsem el, hogy
mit akarok.
Igen, de az a másik lány, az Éva, a Sérónak a szeretője volt. A Sérót kereste
bennem. Megmondta kerek perec, hogy nem szeret, de amikor a temetésen
meglátott, nem bírt szabadulni tőlem. Érdekes módon én se tőle. Ez ment egy fél
évig, és olyan idegállapotba kerültem, hogy egy héten kétszer ott aludtam nála,
kétszer a Zsuzsánál. A két nő között lógtam, lebegtem. Furcsa, de a Zsuzsát is
megszerettem, és a biztonságot jelentette a számomra. Mi lesz nélküle, mondom,
megint elvesztem a talajt a lábam alól? Mi lesz akkor, ha a másik meg se fog
szeretni? Csak szexuális partnernek tekint azért, mert hasonlítok a szeretőjére.
Ez a bizonytalan állapot annyira megviselt idegileg, hogy megint lefogytam,
kimaradtam az iskolából, elittam minden pénzemet. Döntés előtt álltam. Ez
megszületett: kerek perec közöltem a Zsuzsával, hogy elmegyek tőle. Lehet,
hogy annál a lánynál csalódni fogok, és onnan is el kell mennem, és kezdhetek
mindent elölről. És nem kellett. Megnősültem, született egy gyerek, aki közös, és
van egy gyerek, aki most nyolcéves, akkor volt négy. Úgy tudja, hogy én vagyok
az apja. Nem mondtuk meg neki.

Jónás
Az utánunk következő nemzedék? Hülyének tart minket. Természetesnek tartják
azt, ami van, és egyszerűen nem értik, hogy az, ami most nekik szabad, nekünk
valamiféle harc volt. Közönséges mezei hülye vagyok a szemükben.
A beatmozgalom szalonképessé vált, divat lett… megszokták! Manapság már
beatnek lenni olyasmi, mint kék szeműnek lenni. Nemhogy nem háborodnak fel
rajta, hanem azon háborodnak fel, ha valaki nem az! Én a magam részéről
kiszálltam belőle. Lefutottam a magam körét, több mondanivalóm nincs. Élek,
festek, rajzolok, és megvagyok a magam dolgaiban, csavargok a világban, és ha
valamit nem értek, akkor összeülök egy csomó emberrel, és órákig és napokig
rágjuk… tulajdonképpen szart passzírozunk, mert semmit meg nem oldunk.
Igaz, hogy a beattel sem oldottunk meg semmit. Most látom, tulajdonképpen
nem volt más, mint vihar egy lavór vízben. De még a lavór se volt túlságosan
nagy. Kis, kórházi lavór volt, amit odatesznek az elfekvő betegek mellé. Mi
Kelet-Európában mindig le vagyunk maradva húsz lépéssel és két év divattal.
Manapság a Rolling Stones vagy a Beatles a felső tízezer közé tartozik,
milliomos, gazdag ember, akit meghívnak a monacói herceg esküvőjére, és az
angol királynő lovaggá üti őket. Ezek után Magyarországon az ember mit várhat
tőlük?
A punkok nem érdekelnek. Soha nem is érdekeltek. Semmiféle műlázadó nem
tudott lelkesíteni, főleg nem a felesleges lázadozás és az öncélú rebellió. A
polgárokat úgysem lehet megbotránkoztatni, ehhez már hozzáedződtek.
Számomra a nagy háborúságok kora lezárult, és aki ebből kiszállt, vagy ha úgy
tetszik, dezertált, az hallgasson, és ne próbáljon bölcs dolgokat mondani a
harcról és a háborúról. 1976-ban csináltunk itt egy kultúr- és kommunikációs
centrumot a régi vágóhíd épületeiben. Majdnem minden párt részt vett ebben
kivéve a neonácikat, akik az egészet szét akarták verni, és akikkel állandó
összetűzéseink voltak. Sajnos a város nem tudta finanszírozni az egészet,
kénytelen volt eladni a telket, és az új tulajdonos egyszerűen rendőrileg
kipakoltatott minket onnan. Pedig ez egy jó elképzelés volt. Részt vettem ennek
a vállalkozásnak a szervezésében, irányításában, szerkesztettem az újságjukat,
csináltam a színházukat, és verekedtem a nácik ellen. Itt minden volt, könyvtár,
kiállítóterem, hangversenyterem. Az összes alternatív ifjú itt lézengett, és
Bécsben ez idő tájt nagymértékben csökkent a fiatalkorú bűnözés, mert majd
mindenkinek volt valami elfoglaltsága nálunk.
Független és szabad ember vagyok, és nem függök senki jóindulatától vagy
haragjától. Az elmúlt dolgok részei az életemnek. Úgy gondolok ezekre az
időkre, ahogy a mai hatvanévesek mesélnek a frontról és a háborúról. Ez volt
számomra és sokunk számára a Nagy Kaland. Most kikerültem a pergőtűzből, és
bár ért néhány szilánk, ezek tulajdonképpen karcolások. Ép bőrrel megúsztam,
nem lettem nyomorék, süket vagy vak, és nem reszket a fejem a légnyomástól.
Nem kell gyászolnom senkit a rokonaim közül, csak a barátaim közül. Bár
inkább fordítva lenne… Biki néhány hónapja meghalt autószerencsétlenség
következtében. Utolsó pesti szerelmem, néhány héttel eljövetelem után, kiugrott
negyedik emeleti lakásuk erkélyéről, és néhány órával később meghalt. Ok: volt
férjének egy színvonalas disznósága.
Zsuzsa – ő a nejem volt – hónapokig írt, hogy eljön, de nem jött, pedig rá
számítottam. Talán jobb, hogy így alakult. Nem szégyellek semmit, bár
kétségtelen, ma már sok mindent másképp csinálnék és másképp látok. De
tudom, ha bármit is kihagytam volna, nem én lennék, hanem valaki más.
Sikertelen volt minden, amit otthon csináltam, részgyőzelmekkel és
részeredményekkel, amelyek többe kerültek, mint az, amit nyertem és elértem.
Azok, akiket szerettem vagy tiszteltem, vagy elmentek, vagy meghaltak, vagy
megőrültek, de minden formában és módon megszűntek. Egyedül maradtam.
1975-ben kijöttem ide Bécsbe, és azóta polgári életet élek, ami idelátogató
ismerőseim számára valószínűleg rendkívül komikusan hat. Pillanatnyilag egy
színházban dolgozom, scenográfiával foglalkozom, amit részben itt tanultam.
Volt egy kiállításom. Hát eget verő sikere nem volt, de eljöttek, megnézték, szép
dolgokat írtak a vendégkönyvbe, vagy hülyeségeket írtak a vendégkönyvbe.
Nem kedvetlenítettek el vele. Nem vagyok nagy festő, de szeretem csinálni, és
van egypár jó képem. Van ezenkívül egy nagyon kedves feleségem, egy nevelt
lányom és egy hároméves fiam, van egész tisztességes szabadságom, úgyhogy
minden nyáron körbemászkálok Európában. Ehhez van egy tizenkét éves
Simcám, szép múzeumi darab, lassan műemlékvédelem alá fog kerülni, de
egyelőre még szalad, és minden évben átmegy a műszaki vizsgán. Az elmúlt
tavasszal Firenzében jártunk, és most már tudom, mi az élet értelme, tudniillik
az, hogy egy kiadós és egészséges olasz ebéd után a napsütötte domboldalon,
ciprusok és babérok között aludni egyet, és délután még egy jót uzsonnázni a
Signoria valamelyik kávéházának teraszán, és másnap vagy megismételni az
egészet, vagy elmenni Sienába, ahol ugyanezt lehet csinálni, csak még szebb és
csendesebb környezetben. Ha még egyszer születek, ferences barát leszek
valahol Firenze környékén, vagy ha ez nem megy, hát kacsa a londoni St. James
parkban. Hogy tudjam elmesélni azt a térdemig érő párizsi néger kisfiút, aki egy
reggel megállt előttem a bisztróban, hogy elkérje tőlem a reggeli kávéhoz járó
nagyon finom kifliket? Nem azért, mert éhező koldus, hanem mert szereti a
kiflit, és valahogy a kifliken is látszott, hogy ezek az ő kiflijei. Szóval csak
ilyesmi történik velem. Amíg az embert nem fogadják be, addig a társadalom
peremén jár. Most befogadtak – a továbbiakban nem járok a peremén. Undorító
dolog hivatásos ifjúnak lenni, így inkább hivatásos harminchat éves vagyok a
harminchat évemmel, aki majd, ha eljön az ideje, nyugdíjba akar menni,
csendesen akar élni az alsó-ausztriai házában, tévét nézni, virágot öntözni, és
várni, hogy meglátogassák az unokái. Lehetőleg, mielőtt teljesen elhülyül,
udvariasan meghalni. Ha nem is túl lelkesítő, de mindenképpen megnyugtató
elképzelés, minden avantgard sallang nélkül.

Bőrlábú
A mai fiataloknak ugyanúgy igazuk van, mint ahogy nekünk igazunk volt tíz
évvel ezelőtt, és ahogy a rocsócipős, csőnadrágos paliknak volt az ötvenes
években. Azok minket tíz év múlva leköpködtek. Azt mondták, hogy mi is
voltunk fiatalok, mi is csináltuk a balhét, nekünk is voltak elképzeléseink, de
nem ez, hát ez már más. Ezeken gyöngyök vannak, rongyosak, hosszú a hajuk,
ugye. Most én mit mondjak? Meglátok három fiatalt, ötven méterről látom, hogy
milyenfajta, egy digó vagy csöves, vagy jobb körökben mozog ugye, papa,
mama, ez-az-amaz, de mindegyik hasonlítani akar a másikra.
Diszkóba ez a csövesréteg nem jár. Aki a mi nemzedékünkből nőtt tovább, a
Piramis meg a Beatrice rajongói. Te ma egy jobb diszkóba nem mehetsz le csak
egy nyolcezer forintos Travolta-öltönyben meg pomádés hajjal. Ezek a diszkóból
kiszorultak, ahogy mi kiszorultunk annak idején az Ifjúsági Parkból. Nem
jártunk táncolni. Ezek se járnak, mert nem is az ő zenéjük, nem az ő világuk,
utálják azt a réteget, ahogy mi utáltuk a belvárosiakat, teszem azt. Ki voltak
nyalva-falva, csöves nadrágokban jártak. Ugyanúgy megvolt az ellentét köztünk
és őköztük, ahogy most megvan. És ugyanúgy megvolt az akkori csövesréteg
közt és miköztünk, akik, loptak, csaltak, ahogy most is megvan. Hogy aztán a
sittre kerültünk, az nem mondhatnám, hogy nem a mi hibánk, mert a mi hibánk
volt. Nem azért, hogy engem felmentettek vagy a másikat, de egyes emberek
hibája volt, hogy oda kerültünk, célzok itt a Zord Khánra, a Maxra és a
Surranóra. Mert aki nem tud egy nőt lefektetni, az ne verje meg. Elég nőnk volt,
válogathattunk. Minek kellett ezt csinálni? Tudod mit, inkább loptunk volna.
Többet ehettünk volna, kevesebbet éheztünk volna. Ugyanúgy leültük volna azt
a kis időnket, de legalább tudtuk volna, hogy miért.
Nagyon nagy szakadék van a mai ifjúság és miköztünk. Ennek így kell lenni,
mert ha az ember mindig az elődeit követné, akkor még mindig a jampivilág
volna. És a másik, ne felejtsd el, hogy a pénz mindig megosztotta a fiatalokat.
Akárhogy mondtuk mi is, hogy nincs szerepe a pénznek, és akárhogy mondják
ők is most, a pénznek mindig van szerepe. Mert nem mindegy, hogy egy
társaság, hárman vannak, és két liter bort tudnak venni, vagy öt liter bort tudnak
venni, és akkor már jöhet két csaj is, mert annak is van ital. Például. Nem
mindegy, hogy egy koncertre le tudnak menni Siófokra vonattal, vagy stoppal
tudnak lemenni és lekésik. Mert nincs pénzük. És a pénz most még sokkal
lényegesebb szerintem, mint annak idején volt. Tulajdonképpen mindig nagyobb
szerepe lesz a pénznek. Nagyobb szerepe lesz a fiatalok között, például vannak
ezek a státusdolgok, ki a menő, akinek van egy bőrruhája, ugye. Nézd, egy
bőrruha belekerül négy-ötezer forintba. A másik, akinek farmerja van, az már
nem is menő, mert az már nem az igazi. És ez eleve megosztja őket.
Mondjam azt, hogy nincsen róluk véleményem? Annyira nem érdekelnek?
Annyira gyerekes dolognak tartom ezt az egészet, ahogy ők csinálják? Tényleg
úgy csinálják, mintha feladnának nekik egy leckét, rájuk húznának egy
szabványviselkedést, szabványmodort, beszédmódot és attól nem is tudnak
eltérni. Látszik, hogy nagyon erőltetett a dolog. Nem mintha nekünk olyan nagy
filozófiánk lett volna, de ezeknek egyszerűen nincs egy filozófusuk, mert a mi
nemzedékünknek azért volt. Elővettem azt a Kerouac-könyvet, azt a Salinger-
könyvet, vagy egy Ginsberg-verset elolvastam, és azért valami ideológiát az
ember tudott tőlük tanulni, és tudatosan csináltuk. Tudtuk, hogy mit csinálunk,
mert nem csináltunk semmit, és pontosan ez bosszantott mindenkit. Mert mit
csináltunk? Semmit! Nézd meg, mit csinál ez a nemzedék: ketten vannak az
utcán, már az autókat nem lehet hallani, őnekik kell a leghangosabbnak lenni,
mert szerintük attól lesznek a menők. Nézd meg, hogy ezek között idősebb
nincs. Egy huszonöt évest már nem találsz közöttük, mert annyira sivár az
életvitelük, hogy nem nyújt nekik semmit. Nekünk az nyújtott valamit, meg
voltunk magunkkal elégedve, hogy azt csinálhatjuk tulajdonképpen. Már az is
nagy dolog volt, hogy csinálhatjuk, abban a légkörben, amikor még eleve
majdhogynem büntetendő cselekmény volt, hogy az embernek hosszú haja van.
És úgy öltözködik, ahogy akar. De most mindent szabad. Pontosan ezért nem
tudják, hogy mit csináljanak. Mert hol bűn ma egy rendőr szemében, hogy valaki
bőrruhában van? Vagy csizmában, vagy ki van verve a cipősarka, vagy nincs
kiverve, gyöngy van a nyakában, vagy nincs? Le se köpik, és talán ez a bajuk,
hogy le se köpik őket.
Ha akkor szabad lett volna… Talán nem is csináltuk volna! Mert az egy tudatos
szemben állás volt. Nem a társadalommal. Az emberekkel, a
gondolkodásmóddal, megrögzött szokásokkal, beidegződött abnormális
dolgaikkal, és látszott is, hogy nem tetszik az embereknek, és tényleg elég
szépen megvetett bennünket mindenki. Tehát ezért csináltuk. De most ezt mind
szabad csinálni, és van rá pénzük. Most rengeteg az olyan csöves, aki nem
dolgozik és eltartják. Sok a jómódú csöves. Tudom, mert jártam kint Budán,
ugye, jobb körök, minden felső tízezer vagy százezer, és nem egy nagy
embernek a fia-lánya csöves. Úgy néz ki az utcán, hogy rámondanád, ez igen,
biztos hat hónapja nem evett. És akkora külön szobája van otthon, amekkora
lakása nincs egy negyvenéves esztergályosnak! Az egész lakása! Hát persze
hogy ezek nem tudják, mit akarnak. Az első kis bajra, az első kis
megpróbáltatásra, nehézségre hazafutnak. Ott a papa meg a mama.
Nem tudok többet mondani, mert nem mozgok a köreikben. Egy ilyen fiatal
ismerősöm sincs. Hogy is lehetne, hát teljesen külön világban élünk. Én már az ő
szemükben beálltam a taposómalomba, mondhatni kispolgár vagyok. Akinek
családja van, azt mondják, hajt a gyerekért, meg a családért, meg a színes
tévéért, meg ilyen dolgok. Pedig hát nem azért hajt az ember, hanem azért, hogy
meg tudjon élni. Lehet, hogy tíz évvel ezelőtt én is azt mondtam volna egy
magamfajta harmincéves hapsira, hogy kispolgár. Speciel énrám pláne
mondhatják, mert nekem otthon még egy lemezjátszóm sincs. Annyira nem
érdekel. A zenéjük sem érdekel. Ez az új hullám, ez a kemény rockzene…
nevetséges az, hogy új hullám! 67-ben a Steppenwolf, meg a Pink Floyd, meg a
Jimi Hendrix, meg 65-ben az Animals már mind ezt csinálták. Szóval tudod,
hogy hol új hullám ez? Új a mostani korosztálynak, aki nem tudja, hogy a
Rollingot eszik vagy isszák! Persze hogy új nekik. Ugyanúgy új nekik a csöves
nadrág, ami már ötvenkettőben divat volt. Most azt hiszik, hogy az az új.
Mondjak neked valamit, nem is olvasok az utóbbi időben. Csak napilapot.
Évente három könyvet ha elolvasok. Mert nem érdekel. Nem érdekel, mert a mai
korosztálynak hogy úgy mondjam, nincs irodalma, de tulajdonképpen nincs is
mit megírni. Semmi új vonásuk nincs. Semmi elképzelésük nincs. A polgárokat
már nem lehet ezzel pukkasztani, az is kiment a divatból. Mivel pukkasszon ma
egy polgárt? Egy teenager? Esetleg hogy lepisálja. Attól még felháborodik
valaki, de mástól már nem nagyon. A mi időnkben lehetett. Lehetett egyszerűen
egy megjelenéssel, egy passzív semmittevéssel, hogy kiültem a Duna-partra a
lépcsőre, ott ültem hat óra hosszát, aki meg az ablakból nézett, az idegbajt
kapott, hogy ez hogy mer ott hat óra hosszát ülni! Miért nincs másodállásban!?
Most már ilyesmivel nem lehet keresni semmit.
Nézd meg az egykori bálványokat. Ott volt az a Beatles, a Rolling Stones, Bob
Dylan, akik még tudtak újat mondani az embereknek. De ezek az egykori
bálványok mind ledőltek. Nincs a fiataloknak egy példaképe, egy eszményképe.
Nincs akit utánoz. Nincs akire felnéz. Mert mi azért felnéztünk ezekre az
emberekre és tényleg bálványoztuk őket, és akármilyen elkeserítő volt egy
hangulat, vagy éppen egy őrszobán üldögéltél, akkor is azt mondtad… csak
rájuk gondoltál és már könnyebb volt az egész. Most kire gondoljon? Egy
teenagerbálványra, akinek az egyetlen gondja, hogy úriasan lovagolgasson? A
teenagerek pénzén. És még jól reklámozza is magát. Legalább tartaná titokban.
Hát akkor mit mond az a teenager? Ezért lelkesedjek? Aki elszedi a pénzemet, és
lovakba fekteti? Meg Mercedesbe? Abbahagyja, és csinálja ő is. Vagy minél
előbb ráhajt a papa kocsijára. Vagy visszamegy tanulni, hogy érettségire kapjon
egy Zsigulit.
A beatnemzedéknek jó írói voltak. Hol van ennek a punknemzedéknek egy írója?
Egy olyan zenekaruk, amelyik hű marad az elveikhez? Egyáltalán, milyen elveik
vannak, az, hogy az embereket összerugdossuk az utcán, meg az orrunkat
piszkáljuk? Minél gusztustalanabbak legyünk? Hát a fene tudja. Ez már nekem is
visszataszító. És nevetséges. Biztos, hogy tíz éve mi voltunk nevetségesek az
akkori harmincöt-negyvenéveseknek, de mégis volt egy táptalajunk, és tudtuk,
mit akarunk. És akkor nagyon kevesen voltak, akik tudták, hogy mit akarnak.
Akik hozzánk csapódtak, azok épp olyanok voltak, mint azok, akik most a
zenekarokhoz csapódnak. Utánoztak bennünket, felvették a szokásainkat, de
meg nem értettek soha. Abban biztos vagyok. Nem is akartuk megértetni
magunkat. Pontosan azért jutottunk oda, ahová jutottunk. A Zord Khán aztán
félresiklott, és vitte magával a Maxot. Talán a Gabi befolyásolta, a fene tudja, de
kezdett olyan lenni, mint egy vénasszony. Intrikák és egyebek, aminek azelőtt
helye se volt évekig. És hogy én nem mentem utána… akkor kezdett lazulni az
egész. Tény, hogy a Gabi nagyon befolyásolta, és már nem tudta volna folytatni
azt, amit elkezdtünk. Én akkor szakadtam ki közülük. Akkor kezdtem inni is.
Nem bántam meg, csak egyet, hogy beleestem abba a hülyeségbe.
Az erőszak egyre jobban terjed nálunk is a fiatalok körében. Mi soha nem
verekedtünk, elképzelhetetlennek tartottuk a balhét, a botrányt, mert nekünk elég
volt azt csinálni, amit csináltunk, és máris kiváltunk a tízmillió ember közül. De
az a mozgalom elhalt, az az ideológia elhalt, az a szemlélet elhalt. Megesküdnék
rá neked, hogy húsz év múlva újra virágzik majd a hippizmus. Ugyanúgy
felkapja a nosztalgiahullám azt is. Majd be fogják állítani, mint soha nem volt
csodálatos életformát. Figyeld meg. Mert minden ismétlődik, és mi jöhet?
Erőszakhullám van, szeretethullám volt, hát most megint ez fog ismétlődni.
Nézd meg, mi van Nyugaton. Elhalt minden. Hatvannyolcban voltak a nagy
diáklázadások egész Európában. Kormányokat buktattak meg. Amerikában, az
egyetemeken. Most mi van? Semmi.
Nem mondom, rettenetes lehet nekik, hogy ilyen nagy űrben vannak, de
tulajdonképpen kitermelték maguknak ezt. Hamar meguntak mindent. Többet
akarnak élni tíz nap alatt, mint más három év alatt. Élnének is, de nem tudnak,
kis dolgokat felnagyítanak, és bemesélik maguknak, hogy ez valami csodálatos,
mert jobbra nem képesek. Képesek lennének, csak nem tudják, hogy mire
képesek.

Zord Khán
Hogy önállósága nincs a mai nemzedéknek, az tény. Témájuk nincs a mai
fiataloknak. Abszolúte semmi. Nem fűzhet nagy reményeket a világ ehhez a
generációhoz, a jövőjéhez viszont még annyit sem, és ez fakad mindenből, de
leginkább abból, hogy a mai generáció az előzőt teljesen hülyének nézi.
Ma természetes dolognak tűnik, hogy valakinek hosszú vagy rövid a haja. Bár az
lett volna akkor is, tíz éve. Mert ez aztán nem befolyásolta rossz irányba a
világnak a sorsát. Csak fel lett fújva, szét lett cibálva azért, hogy egypár
embernek legyen munkalehetősége, ha úgy tetszik. Mert az unalomtól nem
tudtak magukkal mit kezdeni!
Nincs kapcsolat a generációk között. Bejött ez a diszkóvilág, ma az a módi, hogy
diszkóba megyünk. Diszkózunk. Mint egy heringes hordóban. Azelőtt legalább
elment valaki, és meghallgatott egy koncertet, és annak volt alapja. Más azt
hallgatni, mint a diszkóban azt az üvöltő szart, amiből nem hallasz semmit. Tíz
perc múlva menekülsz, hát voltam én is, elmentem kíváncsiságból.
Ha megvizsgáljuk dialektikusan, akkor a beatmozgalom is fejlődött. Csak nem
olyan irányban, amire föl lehetne tekinteni. Ami tartalommal meg lenne töltve.
Például ami bizonyítaná azt, hogy akkor azoknak a vaskalaposoknak nem volt
igazuk.
Manapság mi történt? Látványos újgazdagokkal tele van a világ. Mindenki
mutogatja a lakását, de most már úgy, hogy aki szóban nem tudja elmondani, az
kívülről úgy festi és úgy alakítja, hogy kénytelen az ember megállni, és fölnéz
rá, mint a Kába-kőre, és kijelenti, hogy a kurva életbe! Egyébként én nem arra
haragszom, aki ezt megépíti, hanem akik által ezt meg tudják építeni! És ugyebár
kik által tudják megépíteni? A munkások által! Nekem, öregem, egy lapáttal kell
megmozgatnom itt száz köbméter földet, hogy legyen egy akkora helyem, ahová
leülhetek. Máshová odamegy a buldózer, munkaidő alatt, munkásokkal együtt,
és végül kihozzák, hogy szocialista érdemrenddel kitüntetett vállalat! És abban a
hónapban se a darut, se a kotrógépet, se a munkásokat, se a művezetőt nem
lehetett a munkahelyen látni. Megbízták a portást meg a nyugdíjast, hogy
támaszkodjon a lapátra, ha véletlenül arra jár egy riporter, és megkérdezi, miféle
bekerített terület ez itt. Mindennap ezt elmondják, mindennap beszélnek róla…
namármost hogyha az ifjúság ezt látja, akkor egyértelműen felötlik benne, ha
ezek se dolgoznak, miért dolgozzunk mi?… Pedig számítógépekkel nem lehet
megoldani a világ jelenlegi problémáit, sem a felemelkedését, hanem csak a
munkával. Ez valahol kimarad a tantárgyból! Mindenkiből nem lehet űrhajóst
csinálni. Elfelejtik, hogy két Farkas nem lesz ezen a földön. Az idegbaj jött rám:
kinyitottam a vízcsapot, és ott is a Farkas szólalt meg! Én munkáspárti vagyok,
öregem, és nagyon jól tudom, hogy nem a dumából van ott ez az ország, ahol
most van, hanem a melósoknak a munkájából, amit letesznek az asztalra: a
bányászok, a kőmívesek és egyáltalán akik csinálják, akik mindennap a két
kezük munkája után érzik azt, hogy milyen nehéz az élet súlya. Nem pedig azok,
akik a firkászok! Akárhová mész, millió-egy iroda van, öregem. Háromszázezer
irodaház, és az egyik magasabb, mint a másik. A Hungarotex túllicitálja a
Monimpexet, a másik a harmadikat. A homlokzat már nem vörösmárvány? Nem
ilyen kő, nem olyan kő? Az újságban lehet olvasni. Megy a vita. És van pofájuk
a tévében kimondani, öregem. Mert nekünk nem az a fontos, hogy egyszerű, jó
kinézetű házakat építsünk, hanem hogy milyen legyen a homlokzat! Hogy
milyen kőből legyen az! Carrarai márványból vagy gránitból! Mit tudom én,
hány millióért! És akkor mit mondasz az ifjúságnak? Mert ha kimondod azt,
hogy munka, hát ezek kiröhögnek. Fogadjuk le!
A szívós gyerekek. Technokol Rapid. Szívják, igen, tudok róla. És hol vannak
azok az emberek, akik tíz éve verték a mellüket, hogy ilyen söpredék és
csőcselék nem lesz ebben az országban? Ezeket most minek nevezik? Elbújnak a
háztetőkön ezeket a szar Technokol Rapidokat belélegezni. Hát hogy a
kábítószer ilyen értelemben felütötte a fejét, a tehetősebbek meg tudják szerezni
külföldről, és meg is veszik, itt is csak az alsóbb réteg jutott el a Technokol
Rapidig. Be is fejezi. Na de hát el lehet mondani, hogy van egy elfogadott,
közhasználatban lévő kábítószer, a pancsolt bor, öregem, amiért elkérnek most
már hatvan forintot, és tudjuk, hogy csak három pasztillából áll. Mindenki issza,
és mindenki hülye tőle minden áldott nap. Mindenki iszik, hol bánatában, hol
meg jókedvében, hol meg egyszerűen azért, mert ilyen a világ! Nade öregem, ha
nem lenne, akkor nem innák! És manapság minden drágaság mellett még mindig
a legolcsóbb a bor. Én nem tartom ezt helyesnek, és nem is mondom azt, hogy
helyes. Mindig is tisztában voltam azzal, hogy a manna nem hull az égből, ilyen
csak a Bibliában létezett. Mert egyszerre dolgozni és inni nem lehet. De ha egy
egész nemzet alkoholistává vált, akkor valami baj van, nem?
Amit a Jónással kapcsolatban mondani akarok: Én azt az embert nagyon tudom
értékelni és becsülni, aki új vállalkozásokba mer kezdeni, neki mer vágni az
ismeretlennek, és ott valami újat alkot. De elvárom, hogy képviselje azokat a
színeket, ahonnan elindult. Mert nem mindegy, hogy honnan indult. Az az
igazság, hogy a Jónás, amikor a hulláival volt együtt, akkor egész másképp
vélekedett a világról. Mondjuk az rendben van, hogy a világ előrelépett. De hogy
a beatmozgalom nem létezik… és egy lavórhoz hasonlítja, és hogy azért
vesztette el a mondanivalóját, mert egy kis lavór volt, és kicsi volt benne a víz,
ezt nevetségesnek tartom. Más formát öltöttek a dolgok, dialektikusan változtak
és változni fognak a jövőben is. Kétségtelenül jobban élünk, mint régebben.
Bőrlábúnak a dumáját azt osztom, de a Jónásét azt nem. Nem azért, mert
disszidált, hanem azért, mert nem maradt meg ugyanolyannak, és ez az én
szemszögömből, öregem, egy hülye, szar dolog. Meg kell hogy mondjam neked.
Most nem akarok csöpögni a nacionalizmustól, de én ha el is mennék ebből az
országból, akkor is mindig ide tartoznék, mert a munkámnak és az ifjúságomnak
a nagy részét ide fektettem be.
Nem állt meg a beatnemzedék, ahogy ezt ma elképzelik. Vannak visszatetsző
dolgok, a Bőrlábú erre nagyon is jól utalt. Ma már esetleg önmagamat teszem
felelőssé azért, hogy nem tudtunk szót érteni azokkal az emberekkel akkor.
Szeretnék hangosan beszélni, és beleüvölteni a vakvilágba! Mert sohasem
leszünk többet húszévesek, és nem lesz bennünk az a hatalmas erő!
Azért valamilyen fokon mindenki előbbre lépett. Mégiscsak alkottunk valamit,
és tettünk érte valamit, és arra igenis hogy szükség volt az akkori időkben. És
megtanultunk sok mindent. Ma már tudatosan meg tudok vetni valakit. Régen
csak dacból tettem, vagy mert éppen kigúnyoltak.
A jövő olyan lesz, amilyenné a jelen formálja. A stafétabotot, mint a nyolcas
villamos Újpesten, úgy adjuk át egymásnak. De nem mindegy, hogy milyen
formában, és az se mindegy, hogy milyen gondolattal. Nesze, itt van, csinálj
vele, amit akarsz! Akkor nem lesz olyan, amilyent szeretnénk. Oldd meg, ha
tudod! Ha nem magyarázzuk meg neki, akkor nem tud mit kezdeni magával az a
derék teenager.
Senkire nem próbáltuk ráerőltetni azt, amit mi akartunk. Így csináld, mert ez a
szuper. Nekünk jó volt. Mi hittük, hogy ez a jó, és amit elhisz az ember
önmagának, az biztos jó is. Én azt mondom, az egész földgolyón mi
előmunkásoknak számítunk. És ez egyáltalán nem hálátlan feladat, öregem. Hát
abból lesz valami, hogy elkezdték, nem?

Max
Én nem adtam fel, de nincs lehetőségem arra, hogy csináljak még valamit az
életben. Maximum nevelhetem a gyerekemet, hogy olyan dolgokat fogadjon el
az életben, amit tőlünk tiltottak. Ott tartunk, hogy nosztalgiahullám van. Ez már
önmagában bizonyítja azt, hogy nincs egy új. A beatnemzedék egy kicsit
változtatott a fiatalokon, kimozdította őket a holtpontról, lett neki zenéje, lett
művészete, festészete, lett költészete, lett irodalma és lett egy csomó áldozata.
De tulajdonképpen maradt minden a régiben. Egy erősebb társadalom sem
engedte kibontakozni ezt a mozgalmat. Szűk hatáskörben maradt az egész.
Énszerintem egy eszme csak akkor él, ha azt egy életformában gyakorolják is.
Ez pedig most nincs meg.
Amikor szabadultam, egy olyan két hónapos átmenet után erős vágyat éreztem
arra, hogy ismét megpróbálok valami gyógyszert. Parkánt szedtem. Három napig
olyan beteg voltam, hogy azt hittem, megbolondulok. Döntenem kellett, hogy
mit csináljak: vagy folyamatosan szedem, hogy sose jussak el addig a határig,
amikor érzem, hogy fáj a fejem, és ki vagyok száradva. Mert a belek
kiszáradnak. Egy ilyen tó, mint ami itt van, kevés lenne. Vagy pedig
abbahagyom. Úgy gondoltam, hogy inkább abbahagyom, kitisztulok, és ha úgy
érzem, hogy valami nagyon nagy problémám van, fogok egypár üveg sört, és
megiszom. Az abszolút üresség az egy őrjítő dolog. Az egy rohadt dolog.
Énszerintem ezért csinálják ezek a srácok is. Véleményem szerint a hippizmus
korszaka lejárt. Eltűnt. A punknak ehhez semmi köze, a szipósoknak pedig még
annyi sem. Én egyértelműen megvetem őket. Ilyet az ember akkor csinál, amikor
valami baja van, nem? De állandóan nem lehet baja. Létre kell hozni egy
elvonókúrát és kész. Én állítom, hogy ez nem szenvedély, hanem divat, mint a
limbó hintó. Ez nem kábítószer, és nem is narkotikus állapot. Én láttam ilyet,
amikor abban az állapotban volt. Amikor sötét éjszaka nekem fényképezőgépről
és vakuvillanásokról beszélt. És a szeme nem ott van, ahová beszél. A szeme
teljesen halott. Egy szenvedély összetarthat embereket. Összetarthat az alkohol
embereket. Összetarthat kétségtelen a ragasztózás embereket, de csak addig az
ideig-óráig. Utána mi van? Van nekik egymással szemben mondanivalójuk?
Kérdem én tőled! Nincs. A következő kérdés, hogy mikor lesz újra! Az a
következő kérdés.
Minél jobban civilizálódnak az emberek, annál jobban kijön belőlük a
gonoszság. Nincs összetartás. Nem kell arra pontosan azt mondani, hogy
hippizmus. Legyen csak barátság. Van barátság? Nincsen. Ma már nem hisznek
ebben sem. Tizennyolc ember meghalt egy vasúti átjárónál, és rögtön tudták,
hogy annak a sofőrnek családi problémája volt. Addig soha senkit, azt a vállalati
indítót, azt a garázsmestert nem érdekelte, hogy annak a sofőrnek családi
problémája van. Ahhoz meg kellett húsz embernek halnia. Most ez van.

Patkány
Nosztalgiázok. Beatles, Rolling, meg azok a régi felvételek, amik még
megvannak. Fonográfot, ilyesmit veszek, mert az még Illés. Bőr. Én azt se
tudom, mi az, hogy Beatrice. Látom, hogy ki vannak írva, meg mit tudom én…
Hobo Blues Band. Hát nem tudom. Rolling Stones blues, mert a lányon feszül a
blúz!… Marha jó!
Nagyon elszakadtam ettől az egésztől. Gyerekes komolytalanság lett belőle.
Belejutottak abba, hogy tulajdonképpen nem is foglalkoznak velük. Ez már csak
dili. Ez túró.
Elcsitult ez az ügy. Tulajdonképpen emberszámba vesznek most már, hogyha
csinálsz valamit. Valamit tudsz produkálni. Elfogadtak bennünket olyannak,
amilyenek vagyunk. Nem vagyunk már értéktelen emberek. A Zord Khánra
ugyanúgy szükség van, mint rám. A társadalomban. Hogy a munkája mellett mit
csinál, az a magánügye.
Erős betonalapon áll a kis ház a tó partján, teteje sötét háromszöget rajzol az
égre. A ház helyét a hegyoldalból ásták ki; ölnyi füves tisztás veszi körül, amely
keletről a vízre zuhan. Ladik ringatózik a stég előtt. Tábortűz ég a parton, füstjét
darabokra tépi a szél. A tűz mellett bakra állított horgászbot, a fénylő zsinór
messzire vezet a sötét víz fölé. Nincs kapás.
Négy alak kuporog a tűz körül. Hosszú hajukat befőttesgumi szorítja hátra,
kényelmetlen és útban van, a tűz fölé lóg, a szemükbe lóg, de azért is viselik
dühösen és konokul úgy, mint tíz évvel ezelőtt.
ZORD KHÁN: Ferike, hozz fát!
PATKÁNY: Igenis!…
GABI: Honnan fúj ez a szél? Most meg idejön a füst!
ZORD KHÁN: Füstös leszel, mint a lecsó. Hová ment a Ferike szerinted?
GABI: Szállj le róla, légy szíves.
ZORD KHÁN: Már megint bánatos.
GABI: Szállj le róla, nem hallod? Nem rólad beszélünk, Ferike.
PATKÁNY: Hallom.
ZORD KHÁN: A díszletmester! Mekkora fát hozott! Hogy ezért a Gyuritól mit
kapsz, azt te tudod. Csak házon belül szabad szarvast lőni.
PATKÁNY: Nagyon költői vagy!
ZORD KHÁN: Csak azért, mert a Kazimirral fel akarom venni a versenyt. Még
te is lehetsz színházigazgató. Ha megtanulod, hogy kell a bohócnak felkötni a
sílécet a lábára, hogy ne csússzon el féloldalra.
PATKÁNY: Arról beszélj, amihez értesz. Jó színészeink vannak.
ZORD KHÁN: Igen és arról mi a véleményed, hogy elmarad az előadás, mert a
derék színész leissza magát a sárga földig? Így mesélted.
PATKÁNY: Te ugyanúgy le tudod magad inni.
ZORD KHÁN: Én ettől függetlenül leihatom magamat. Holnap is enyém a lapát,
nem?
PATKÁNY: Holnap is övé a színpad!
MAX: Mit tettél erre a tűzre, Jézusom, ez egy görény? Gumicipő, odanézz!
ZORD KHÁN: A huszadik század. Avagy Candide! A tortából kilép egy
géppisztoly. Elvittél minket a színházba.
PATKÁNY: És nem tetszett?
ZORD KHÁN: De, jó volt. Itt a Figaró, ott az olló!… Nem ilyen volt?
PATKÁNY: Vígoperát akartál látni, nem? Miért fütyörészed állandóan akkor?
ZORD KHÁN: Kijött egy fazon egy ilyen gyereksapkában, a valagáig lógott a
bojt, csiklandozta. Figaró hol, azt mondja! Nem tudom, kezicsókolom! Jó,
rendben van, megnéztük. De ismerd el, hogy azért mentünk el, hogy a söntésben
jól berúgunk a végén.
PATKÁNY: A Mikroszkóp se volt jó?
ZORD KHÁN: Az igen. Arról egy szót szóltam?
PATKÁNY: – Miért jöttél el?
ZORD KHÁN: Kíváncsi voltam rád. Mint főkellékesre. Szerettem volna látni,
hogy mi a szereped neked a színházban. De nem jutottam el oda.
PATKÁNY: Nem kell, hogy engem láss ott, akkor nem kellene a színész. Én
kiszolgáló személyzet vagyok, szívem.
MAX: Ugyanolyan munkát végez, mint te.
ZORD KHÁN: Ne beszélj!
PATKÁNY: Te a gyógyszerraktár személyzete vagy. Én meg a színházé.
ZORD KHÁN: Csak itt van egy különbség.
PATKÁNY: Nincs különbség.
ZORD KHÁN: Te irányelveket követsz.
MAX: Ugyanolyan munkát végez. Mindegyiknek megvan a létjogosultsága.
ZORD KHÁN: Van bora a derék Jóskának? Igyál, Józsikám, most nehogy
cikiből vedd, nem szeretném, hogyha megsértődnél. Nem azért mondom, mert
hülyeséget mondasz.
PATKÁNY: Ide figyelj, engem hogyha valaki cikiz, az te vagy! Hogy én
bekerültem egy művészeti ágra, és én vagyok az, aki feltörekvő! Minden
találkozáskor a fejemhez vágod, hogy az vagyok!
MAX: Figyelj, a szobrász farag egy éven keresztül valami szart, és kijön belőle a
művészet, mert az művészi szemszögből kétségkívül művészet, és elé áll az a
paraszt, aki egy marék rizsért dolgozik naponta, és azt mondja, ezért az az ember
a háromszorosát kapja, mint én?! Mennyit bulcsázok érte? És jogosan
felháborodik. De ha társadalmi szempontból nézzük a dolgot, akkor már nem
jogos a felháborodása. El kell ismerni a művészetet, mert az csiszolja az
emberek látásmódját. Ezért van a színház is. Csak itt az a nem mindegy, hogy
mit raknak elém! Én, aki egész nap lapátolom a krétaport, és úgy nézek ki, mint
egy színes Mikulás, mert több színű krétaport lapátolok, és naponta kiviszek
százötven mázsát ebből, és este megiszok egy üveg sört egy fél cseresznyével, és
részegen megyek haza, és otthon verik rám a balhét, hogy már megint leittad
magad, pedig csak egy üveg sört ittam egy fél cserkóval, de attól berúgok, mert
olyan fáradt vagyok… És megkérdezem, hogy este mit látunk a tévében? Azt
mondja, a magyar dráma harminc éve, és elém raknak egy olyan témát, hogy a
falra tudnék mászni tőle, ettől vagyok pipa! Kétségkívül jobban megnézem a
Kojakot, ahol háromszázezer embert megölnek, kétszáz nőt megerőszakolnak, és
izgulok azért, hogy ki kit kap el. Inkább, mint a Dózsa György megégetése. Mert
arra egyáltalán nem vagyok kíváncsi! Azért mondom, nem arról kell vitatkozni,
hogy kinek mi a munkája. A Ferinek a munkája éppen olyan hasznos, mint az
enyém. Az egyik kézzelfogható, a másik nem kézzelfogható!
ZORD KHÁN: Ha én lennék a kulturális miniszter, akkor én a színház dolgozóit
sorba állítanám, érdemes művészt, rendezőt és kellékest, a nyakukba akasztanék
egy cédulát, és ráírnám, hogy POÉTA, 1.500 forint! Ő mesélte, hogy berúgtak,
és beborult az egész kocsi az árokba. Kimászott a művész alóla, és úgy kellett
levakarni a tehénszart a kabátjáról! A Dérynénél! És erről tudod, hogy mi a
véleményem? Ti nem a kultúrát hordtátok széjjel, hanem lenéztétek azokat,
akiknek előadtatok! Mert úgy is jó volt nekik! Na, most mondd el, hogy mit
akarsz!
MAX: Te melózol, mint egy állat, maholnap negyvenéves vagy, és gürizel
másoknak is. Ki vagy téve annak, hogy egyszer feltedd magadnak a kérdést,
hogy kinek csinálod és miért?
ZORD KHÁN: Erkölcsi megbecsülésért.
MAX: De kinek?
ZORD KHÁN: Önmagamnak. Megcsináltam ezt a rohadt betont, öregem, és
látja a tón ezerkétszáz ember ezer évig!
MAX: Ez olyan, mint egy háznak a felépítése. Az alapot a kubikos ássa ki, de
annak a nevét írják rá, aki azt a házat tervezte.
ZORD KHÁN: Cáfoljon meg a történelem, ami háromezer évvel ezelőtt történt
az egyiptomi piramisok építésénél. Nem azt mondják, öregem, hogy itt nyugszik
a Ramszesz fáraó, hanem azt, hogy építette kétmillió rabszolga!
PATKÁNY: Beilleszkedtél a társadalomba, és kész.
ZORD KHÁN: Dobjál a tűzre, Ferikém!
PATKÁNY: Eltelt tíz év és még mindig én tüzelek!
ZORD KHÁN: Már megint kezdi.
PATKÁNY: Miért, nem ezért rúgtál ki 1970-ben? Hogy nem fűtöttem be neked?
ZORD KHÁN: Még mindig ezen lovagol. Hülyére voltunk fagyva, ahogy
hazajöttünk a melóból, és ő akkor éppen nem dolgozott. Én kvázi
megkérdeztem, Ferike, miért nem gyújtottál be? És akkor még neki állt feljebb!
Ugye. Ki lett rúgva, és elment a barátaihoz Szentendrére.
PATKÁNY: De nemcsak ezért!
ZORD KHÁN: Te voltál az exlovag! Hülye!
PATKÁNY: Állandó szerelmi bánatban voltam.
ZORD KHÁN: Ja kérem szépen, ezek egyéni alkat kérdései.
GABI: Én akkor nagyon kislány voltam, de ahogy visszaemlékszem a dolgaidra,
meg kell hogy állapítsam, a legszemetebb te voltál az összes krapekkal szemben
a nőügyeiddel, mert amikor csalódtak, akkor te voltál a szószóló a lecikizésben,
és ezek ez miatt rosszul érezték magukat, és befolyással volt az egész szétválásra
is a magatartásod. Te őket mindig lecikizted. Ebben maximálisan támogatott a
Bőrlábú, és ketten, mint a két fővezér, ezeket a kis sleppeket állandóan
lecikiztétek. És elvártátok, hogy a nőjeik nektek ugyanúgy lefeküdjenek, mint
őnekik!
PATKÁNY: Amikor kiderült, hogy a Tornász Kati belém szerelmes, akkor olyan
balhét kivertél, hogy nem tudtam mit csinálni!
ZORD KHÁN: De én tudnék neked tanácsot adni.
PATKÁNY: Szerelmi életet akartam élni.
ZORD KHÁN: Ne mondd!
PATKÁNY: De így volt! Mert én egy érzékeny lélek voltam.
ZORD KHÁN: Úgy meghatódom, hogy beleesek a tűzbe!
MAX: Beleszartál néha az ember lelkivilágába. Arra ébred az ember, hogy a te
ágyadban van a nője!
PATKÁNY: Ezért mentem Szentendrére! De nem volt kégli, és valahová vissza
kellett vonulni. Hová tudtunk visszavonulni? Hozzád, a Reáltanoda utcába!
ZORD KHÁN: Azt se nekem köszönhetted, hanem az öreg Bélának.
PATKÁNY: Csak oda lehetett menni, és akkor ő már nyeregben volt. Mert végül
is hozzá vonultunk vissza!
ZORD KHÁN: Csak hadd mondják el. Én nem felejtem el a szót. Én hagyom
őket kibeszélni magukat, nehogy a végén az legyen, hogy itt is leugatom.
GABI: Ezt a kérdést nem fogod, hiába erőlködsz, mert az az élet megszűnt!
Hogy te, kisfiam, leugatod az embereket! A te szarvad le van törve!
ZORD KHÁN: Így van, ha erre gondoltál…
GABI: Le bizony!…
PATKÁNY: Az ő nője tabu volt, ahhoz nem lehetett hozzányúlni. De az én
nőmhöz minden további nélkül hozzá lehetett nyúlni!
MAX: Az közpréda volt. Mindenkinek minden nője.
ZORD KHÁN: Haj de ocsmány dolog ez, gyerekek! Ha visszagondolva így
vélekedtek!
PATKÁNY: Hát az!
ZORD KHÁN: Légy szíves, tovább mondjad, hogy mi volt még az én bűnöm.
Vagy befejeztétek? Egyébként nem tiltakozom ellene, nagyon is duzzadna a
májam, ha így lett volna, de ez így sose volt igaz. Mindegyikőtök azt csinálta,
amit akart. Az meg, hogy énhozzám menekültetek, az se igaz. Nem énhozzám
menekültetek, hanem a kéglihez. Én is menekültem volna akármelyikőtök
kéglijére abban az esetben, ha ti rendelkeztek vele. De mivelhogy engem áldott
meg a sors egy buzin keresztül, hogy ide jutottam, istenem. Fölajánlottam. Ezért
én nem vártam elismerést. Valakit a Fortuna istennő egy Zsigulival áld meg,
engem egy pincelakással áldott meg. Mindenkinek fölajánlottam. De hogy,
Ferike, kezdjem ezt elölről például a te esetedben. Amikor én téged
megismertelek, sose fogom elfelejteni a kopasz diódat, öregem, a kis
farmerdzsekidben voltál, és egyáltalán nem tudtál magaddal mit kezdeni.
Teneked akkor a legnagyobb világnézeted a nő volt. Nem vetlek meg érte. Meg a
Maxnak is. Fiatalok voltatok, húszévesek, könnyen jött, könnyen kaptátok.
A Max sztorija… Én először a Bőrlábúnak ajánlottam fel, hogy gyere oda
hozzám aludni, mert akkor még nem tudtam, hogy a Maxnak sincs hol aludnia.
Amikor kirúgták őket az albérletből egy időre, ez akkor volt. Amit egyébként
sokszor megbántam magamban. Mert tulajdonképpen, ha a Bőrlábú elfért ott,
akkor a Max is elfért volna. Tehát egyikőtöknél sem azt néztem, hogy
kihasználjam a ti helyzeteteket. Egyébként sose foglalkoztam ezzel a kérdéssel.
Ezt a kis bevezetőt azért tettem így előre, hogy ez így sosem volt igaz. Tíz-
tizenöt év lassan eltelik, és ha félretesszük az irigységet és a rosszindulatúságot,
akkor bebizonyosodik, hogy a mai napig mindenki rá van a másikra szorulva.
Feri, te megpróbáltál más utakon járni, amit egyébként én mindig is éreztem a te
esetedben. Én ismerem a temperamentumodat, te csakazértis megmutatod. Azóta
lett jó állásod, lett így, lett úgy. De bizony, amikor berúgtál, öregem, akkor te is
csak ide jöttél. A Maxszal is összevesztem százszor vagy kétszázszor. Ha már ezt
összeveszésnek lehet tekinteni, én egyébként sohasem fogtam fel annak.
Lehettem pillanatnyi felindult, mint ahogy vagyok is. Az én idegeim is
gyengülnek ettől függetlenül. Az, hogy én link voltam a ti nőitekkel, ti énvelem
szemben többszörösen, mind a ketten voltatok már linkek. De én ezt soha nem
említem nektek, ha ti föl nem hozzátok.
MAX: Most megfordítottad megint.
ZORD KHÁN: Mit fordítottam? Én semmit se fordítottam.
PATKÁNY: Te semmit se mondasz tulajdonképpen!
ZORD KHÁN: De én sok mindent fogok pedig mondani.
PATKÁNY: A mi dumánkat akarod magunkkal szembefordítani!
ZORD KHÁN: Hát van három ellenségem. De a véleményem mégiscsak az,
hogy hadd folytassam, hogy én ismerem a ti mentalitásotokat. Hogy titeket
szándékosan nem vezetlek rá, amikor ti azt mondjátok nekem, hogy én link
voltam, hogy én ezt nem cáfolom rögtön, ez tudod, miért van? Azért, mert én
jobban kötődöm a barátsághoz, mint amit ti kimondtok állítólag, de soha nem
lesz akkora nagy ereje, mint amit én magamban tudok.
GABI: Az biztos, hogy a társaságot ő tartotta össze mindig.
PATKÁNY: És ő is cibálta szét!
ZORD KHÁN: Látod, hová vezet a tanulás?
PATKÁNY: Kuss!
ZORD KHÁN: Hát rólad ennyit.
GABI: Én így láttam. A Bőrlábúval soha nem szimpatizáltam, és ő se velem,
éreztem. Mondhatnám úgy is, hogy nem szerettem. Ő viszont azért utált engem,
mert egy kis szakadékot csináltam az András és őközötte.
MAX: Ez így is volt.
ZORD KHÁN: Rémálmok.
MAX: Magánéletet éltél, öregem! Nem tudod letagadni, magánügyed volt! Csak
a Gabin kívül volt közös életünk.
MAX:… Amikor a Gabi köztünk volt, már nem volt közös. A Gabi nem vett
semmiben részt. Maximum eljött velünk moziba.
GABI: A Nagyfához feljártam veletek.
MAX: Akkor ti már egy külön kaszt voltatok!
GABI: Namost figyelj ide, hogyha ezt valaki nem is mondta ki konkrétan,
gyakorlatilag mindenki erre gondol, és megmondom neked egészen őszintén: ez
így igaz!…
ZORD KHÁN: Nem igaz.
GABI: És az volt a legszebb a srácoktól, hogy amikor felmérték ezt a szituációt,
magunkra hagytak!
MAX: Először úgy nézett ki a dolog, hogy ez jó irányba befolyásolja a Zord
Khán magatartását. Velünk szemben. Az ember fellélegzett egy kicsit, hogy
megszabadult attól a nyomástól! Mert a Gabi jelenlétében te megszűntél a
nőknél!
PATKÁNY: Így volt.
MAX: Ne tagadd.
ZORD KHÁN: Én csak átértékeltem a helyzetemet, és a szerint cselekedtem.
MAX: Ez a dolog már tovább folytatódva úgy nézett ki, hogy négy krapek plusz
egy nő. Többen megkérdezték, hogy ez a nő nektek közös?
PATKÁNY: Ezt mindenki megkérdezte.
MAX: Mindenhol mereven állítottuk, hogy nem. Ez haver. És nem tudták
elhinni.
ZORD KHÁN: Eddig csak azt mondtátok, hogy engem megváltoztatott az, hogy
a Gabi oda beesett közénk. Nahát akkor én ragozom!
MAX: Ment minden a magam útján. Külsőleg! De tulajdonképpen egy törést
okozott az egész kapcsolatban. Neked már nem voltak annyira önállóak a
cselekedeteid, amelyek befolyásolni tudták volna az egész társaságot. Mert az
időd nagy részét lekötötte a Gabi.
PATKÁNY: Emlékszel, amikor én kijöttem Baracskáról kopaszon? Te ott voltál
fent az Ifiparkban a Gabival. Köszöntél nekem. A Gabi viszont foglalkozott
velem!
ZORD KHÁN: Hát ezek női intuíciók voltak.
PATKÁNY: De hát végül is veled éltem közös háztartásban!
ZORD KHÁN: Édes fiam, a női megértés az földöntúli!
PATKÁNY: Akkor voltál először link életedben. Velem szemben.
ZORD KHÁN: Mert én akkor már úgy megbíztam a Gabiban, hogy minden
kapcsolatot tud velem szemben tolmácsolni, mint ahogy így is történt. Ennek az
egésznek semmi jelentősége nincs úgy, ahogy ti elmondtátok. De hogy
visszatérjek az igazi lényeghez. Hogy tíz év után itt tartunk, ahol tartunk, azt
egyikünk a másikunknak köszönheti. Lehetne ezt hosszasan tagolni, de úgy
érzem, hogy nincs értelme. Az, hogy a sittre kellett menni, hülyeség. Az hiba
volt. Habár én soha nem fogadom el bűnnek azt, hogy énvelem lefeküdt egy nő,
és lefeküdt egy barátommal is ugyanakkor. Mert egy nő erre alkalmas. Az
adottságánál fogva. Bár én volnék alkalmas rá, hogy harminchárom nővel tudnék
lefeküdni egyazon alkalommal. Akkor a Szabadság-szobor nekem volna
felállítva mirtuszkoszorúkkal, és én lehetnék a megtermékenyítő atyaúristen!
De akárhogy is adjuk elő, ahhoz kellettek a nők, öregem! Bizony. Mert enélkül
csak fél műszak lett volna az egész. Ha nem lettek volna a csajok, minden üres
lett volna és link. És hogyha ez nem jött össze, akkor mindenki apátiába esett,
nem így volt? Aztán jöhettek a zenék. Meg aztán jöhettek kérlek szépen a
szemléletek. Meg jöhetett minden. Az persze egy más kérdés, hogy mindenkinek
megvolt az önálló elképzelése, és mindenki szeretett volna valamit. De emlékezz
rá, én mindig is azt mondtam és most is mondom, hogy csináljunk együtt
valamit! Építhetnek az emberek társasházat. Én még mindig azt mondom, hogy
ez lenne a járható út.
PATKÁNY: A társasház? Mi beleférnénk, de a feleségek nem férnének bele.
ZORD KHÁN: Na látod, hát ez a baj! Énszerintem pontosan a házaséletek
bontották fel úgy ezt a kapcsolatot, ahogy felbontották!
MAX: Nem vagyunk mi az Abba együttes!
ZORD KHÁN: Hát ezért mondtam, hogy amit itt elmondtatok, egy nagy
füstölgés. Így kereken kimondom, az! Részben a múlt hibáin, részben a jelen
hibáin, de énszerintem nem ezt kívánja a helyzet. És bármilyen utópiának tartod
ezt, Patkány, óriási pofon lett volna a múltnak! És hogy ezt így nem tudtuk
megvalósítani, annak egyedül csak mi vagyunk az okai.

Gabi
Hogy az életemet nem így képzeltem, az egyértelmű. Azt nem mondhatnám,
hogy nekem az András nem akarja a legjobbat és nem szolgál ki úgy, nem
gondoskodik rólam úgy, ahogy én szeretném, mert hazudnék, ha ezt mondanám.
De van mégis valami… Csalódások a mai napig is érnek vele kapcsolatban.
Bátorkodott ő olyan dolgot megcsinálni… természetesen, hogy nőügy, ezt nem
kell külön hangsúlyoznom. Nőügy. És az életemet, azt hiszem, ez végig is fogja
kísérni. A nő. mondta el nekem!…
András ebbe a víkendházba egyszerűen bele van szeretve. Így igaz. Ez az élete,
ez a kikapcsolódása. Itt érzi jól magát. Ragaszkodik hozzá, hogy itt legyünk és
itt pihenjünk, és képzeld el, ez a nő, akivel ez történt, itt van közel. Gyakorlatilag
az élet meg van bénítva ezzel, mert önkéntelenül is odafigyelek, hogy mikor
csinálják újra. Ha nem jut eszembe ez a dolog, még úgy megvagyok. De ha
eszembe jut, el vagyok keseredve. Tudom, hogy mindig is át voltam vágva. Át is
vagyok. Nem érdemes ezen bőgnöm, mert tudom, hogy így van. Nem is akarok
erről beszélni.
Abban is benne lennék, hogy adjuk el ezt a házat. Rengeteg munka van benne,
pénz satöbbi, de nem érdekel. Tulajdonképpen ahhoz lenne a legnagyobb
kedvem, vegyünk egy lakókocsit és menjünk!… Ide-oda és meg van oldva a
probléma. De András erről hallani sem akar. Az a véleménye, hogy van egy
megszokott dolog, ami az övé, és ami rendbe van, és ami tetszik neki, és ő ahhoz
ragaszkodik.
A Feri azért van itt, mert mi is itt vagyunk. Kész. András segítette, biztatta, hogy
csináld, gyere, jó lesz itt neked. Ne hanyagold el ezt a dolgot. Hozd el a
gyereket, pihenni tudsz, szórakozni. Andrásnak köszönheti ő ezt az egészet.
András szereti úgy a Ferit és mindig is tudta, hogy őrajta segíteni kell. És amikor
a Feri neki azt mondja, hogy téged úgy kezellek, mint a bátyámat, mint az
apámat, akkor őneki ez annyira jólesik, hogy mindent megcsinál a Feriért.
Baromi türelme van. Nem mindenkihez! Például hozzám nincs.
Talán a magányosság az ott derül napvilágra, hogy nincs annyira megelégedve
az ember az élettel. A dolgokkal egyáltalán. Pedig nekem van barátom, több is.
Munkahelyi kapcsolatok.
Nem tudom, mi lesz. Fogalmam sincs róla, mi lesz. Nem tudom.

Patkány
Én azzal, hogy főkellékes vagyok… nagyon jól tudom, hogy mi vagyok. Az
ember végül is megalázkodik és kiszolgál másokat. Alkalmazkodik a színészek
rigolyáihoz, a rendező rigolyáihoz.
Délelőtt tízkor kezdődik a próba. Előző este előadás volt, tízkor, tizenegykor van
vége. Utána még el kell pakolni. Az ember hullafáradtan hazamegy – másnap
tízre kész színpadot kell adni. Mindennel. Tehát bemész hétre, nyolcra.
Hullafáradtan bemész, és mindenki idegbajos. Nem aludta ki magát. Mindenki
ordít, ezt ide, azt oda, menj a francba! Mindenki elküld mindenkit az anyjába,
hogy kész legyen fél tízre, és el tudjon menni meginni egy felest, hogy levezesse
ezt az egészet. Olyan műszak nincs a világon, amelyik nem iszik. Ez biztos.
Akkor elkezdődik a próba. Ugye ott ül egy kellékes, egy díszítő, egy világosító,
a többi elmegy. Többre nincs szükség, mert egy jelenetet próbálnak, és
legfeljebb egy széket kell arrébb rakni. De ott kell lenni, mert ha mégis
továbbmennek, akkor üvöltenek, hogy hol a műszak? Miért nincs ott?
Idegesítő ez a várakozás. Pluszként másfél hónapon keresztül százötvenszer
hallasz minden mondatot. Nincs már élvezet benne. Aztán olyan darab is van,
amivel a színész se tud mit kezdeni. Kijön a színpadról, és azt mondja, ki az a
barom, aki ilyet ír? Vagy aki ezt így rendezi? Mindenki szid mindenkit, ez így
megy napról napra. Kettőkor szünet. Négy óra szünet. De hogyha közben van
egy előadás, akkor a színpadot le kell bontani, átépíteni, berakni a cuccot, és
végigcsinálni az előadást. Hatkor kezdődik megint a próba, megint négy óra,
tízig.
Namost a maradék időt oszd be… Én például azt csinálom, hogy hazamegyek,
mert közel lakom. Kimosok, főzök valamit, kitakarítok, aztán jövök vissza.
Utána megint van két óra, amivel nem tudsz mit kezdeni. Helyiség nincs, ahol
mit tudom én, olvashatsz. De hát azt úgyse csinálnád. És akkor mi van? Menjünk
át a kocsmába, és igyunk valamit. Ott kitárgyalja mindenki, hogy milyen szemét
a másik műszak, hogy elszúrta az előadást, az új díszítő beesett a pincébe…
Mindezért nyáron kapsz három hét szabadságot. Ha jó a főnök, lehet két hónap
is.
A színészek között állandó ellentétek vannak. Mindenki féltékeny a másikra. Ha
összejön valami kapcsolat egy férfi és egy nő között, akkor az egész társulat
azokat rágja. Akkor ölik egymást a szerepekért. Elloptad tőlem azt a poént, nem
tudtam elmondani, mert úgy csináltad, hogy röhögtek rajta, és az én szövegem
elment… Ez állandó téma. Minden színháznál. Én egyébként szeretem mindezt,
nagyokat röhögök rajta. Megismered az embereket, tudod, hogy kinek mi a
rigolyája. Minél kevesebb kelléket kér egy színész, annál jobb színész. Ez biztos.
Minél többet kér, annál rosszabb, mert a kelléket akarja szerepeltetni.
A műszak kikből tevődik össze? Ilyen pénzért… általában nagyon egyszerű
emberek ezek, akik halálra melózzák magukat, de szellemileg sehol sincsenek.
Én a színházban kezdtem el inni, még az elején. Egy új embert mindig oda
raknak, ahol a legrosszabb a banda. Namost én két fenegyerekhez kerültem, egy
olyan díszítőhöz, aki híres volt az ivászatáról és a verekedéseiről, és egy olyan
világosító mellé, aki mióta él, iszik. Lent vagyunk vidéken, megérkezünk a
faluba háromkor, hétkor kezdődik az előadás. Felépíted a színpadot, négy óra. És
amikor kész van, mindenki elmegy. Te ott maradsz a színpadon, és üldögélsz a
fotelben, és várod, hogy mikor jön vissza a társulat? Arról nem beszélve, hogyha
nem mész, akkor ők cikiznek és molesztálnak úton-útfélen. Így kezdődött. Ez
már az első válásomnál közrejátszott.
Én az egész életem megoldását attól vártam, hogy meglesz majd a lakásunk.
Eltartási szerződésünk volt egy öregasszonnyal, ott a házban. Egyszobás lakásra,
de elég nagy a szoba. Elterveztük, hogy lesz leválasztva a gyerek szobája és
minden. És meghalt az öregasszony, és akkor elkezdtem csinálni. Tökéletesre
akartam megcsinálni. Hát félig kész.
MAX:
Sose felejtem el, azt mondta, Max, most már megvan a kéglink. Olyan gondjai
voltak, hogy kályha kell meg csempe, húszezer forint meg tízezer. Tehát ilyen
gondok. Kitöltötték az életét. Elmentem egyszer hozzájuk, megittunk egy liter
vodkát. Anna ott ült a Feri lábánál a parkettán, a Feri meg a széken, mint egy
háziúr, én vele szemben, és érződött az elégedettség, az a nyugodtság, namost ez
van, és ez a miénk, itt lakunk. De, ugye, Feri, az utóbbi két hónapban nem is
veszekedtünk? Mondja az Anna. Mondhatjuk azt, hogy nagyon jól megértjük
egymást. Meg ilyen félszavakból, szóval röviden levontam a következtetést,
hogy mindegyik úgy érzi, megnyugodtak. Valamit csináltak, és ez az övék.
PATKÁNY:
Szeptemberben vége lett az egésznek. Anna teljesen megváltozott, és én megint
nem találom a helyemet. Se a színházban, se otthon. A nyáron még semmi
problémánk nem volt egymással. Kint voltunk végig a tón. Az történt, hogy
visszament melózni, és összejött a cimboráival. A munkahelyén. Az mind
mérnök meg technikus, meg mit tudom én, micsoda. Ő programozó. Na és ezek
elhatározták, hogy modern házasságban élnek. A férj külön jár, a feleség külön
jár, gyerek az anyósnál vagy itt-ott. Elmennek táncolni, diszkóznak, és ez megy
náluk, öregem. Ez a majom meg bevette ezt most, és ő is így akar élni.
Nem értek ahhoz, amit ő csinál. Voltam bent nála nemegyszer annak idején.
Mostanában nem, mert… szégyell. Nem tudom, miért. Ő mondta. Szégyell. Nem
tudja, hogy mit csinál. Én biztos vagyok benne. Megdumálták, és úgy rá fog
fázni, hogy… Mit gondol, hogy meddig kell egy nő egy ilyen csoportnak? Ez
megy egy darabig, és kész. Szétugranak valamin. És ami a legjobban
megdöbbentett, az apósomék… Sose szerették egymást. Sose kapott tőlük
semmit, és most hallgat rájuk. Beadta a válókeresetet. Hogy nem akar velem
élni. Már meg is jött rá a válasz. Mert iszok. Teljesen egyedül vagyok ebben az
egészben. A Zord Khánékkal nem tudok erről beszélni, mert utálják az Annát.
Nem tudom, miért. Soha az életben nem próbáltak közelíteni hozzá, ő pedig
olyan természet, hogy elvárja ezt. Kezdjék el. Ő nem kezdi el soha. Senkivel.
Zord Khánék olyan dolgokat mondtak róla, hogy legszívesebben a fejükre
húztam volna az asztalt. Semmi másra nem biztatnak, mint hogy elválsz és kész.
Meg hogy ők majd jönnek tanúnak, hogy az Anna is milyen részeges, meg hogy
a gyereket belevágta a tóba. Nem igaz, mert nem is volt ott, éppen részeg volt, és
felöltözött, hogy elmegy haza. A gyerek meg beleesett közben a tóba. Én nem
tudtam róla, hogy elment, de meghallottam, hogy visít a gyerek.
Nincs olyan társaságom, ahová elvihetném. Elvittem a Zord Khánékhoz, és mi
volt ott? Csaknem összeverekedtünk.
MAX:
Veszem a kabátom, nem veszem. Ezzel már mindenki tele van. Szilveszterkor
ugyanezt csinálta. Ha nem ő vette a kabátot, akkor vette a felesége. Ha nem a
felesége, akkor vette a gyerek, ha nem a gyerek lett öltöztetve, akkor vette a Feri.
ZORD KHÁN:
Az első számú közellenség az a feleség. A házasság! A házasság szerintem
minden kötetlen barátság megrontója. Az élet összes terén! Én annyi emberrel
beszéltem az utóbbi tíz évben, az éjszakától a nappalig, a józanságtól a
holtrészegségig, de mindenhol kicsillant ez, öregem. Mindenki fél. Pedig szabad
szeretne lenni.
MAX:
Tény az, hogy a családalapítással meghúztuk a demarkációs vonalat. Mindenki
megházasodott, és a közelséget már sose tudjuk úgy elérni, hogy az anyagi
érdekeinket meg az egyéni kis ügyeinket félre tudjuk tenni azért, hogy közösen
csináljunk valamit. Erre már képtelenek lennénk. Erősebb a magánéletünk.
Régen nem volt ilyen. Nem volt magánélet. Akkor a magánélet egy vicc volt, az
csak annyit jelentett, hogy valaki éppen valami nővel van. Emlékszel rá, az egy
olyan vicces duma volt. Most egy komoly álláspont.
ZORD KHÁN:
Én felajánlottam a Ferinek, hogy béreljen itt egy telket. A tón. Azt akartam, hogy
ez a hülye kerüljön már ki ebből az egész kátyúból, ebből a rohadt családi
moslékból, meg ebből az örökös apai vágyásból, meg a rosseb tudja, miből,
amiben volt! Elkezdtem vele az alapot betonozni. Öt vagy hat köbméter betont
megkevertünk, én hajtottam a Ferit a melóra, és vele együtt csináltam. Azt
mondja, ne fogjunk bele a munkába, majd elhívja egypár barátját segíteni. Akik
hülyére itták magukat, mert az én esetemben eljöttek. Belenyomta a lapátot a
betonba, és beesett a zsaludeszka közé a betonnal együtt. Mondom a Ferinek, ide
figyelj, erre nincs időnk, hogy mindenkit megvárjunk, mikor jön ki, mikor lesz
kedve. Itt a cement, itt a sóder, csináljuk! És csináltuk. Még ezt a sávot, még azt
a sávot, erre azt mondja nekem, ki kell mennem az asszony elé a
buszmegállóhoz. Nem szóltam egy szót se. Gondoltam, menj ki a feleségedért,
én akkor is tovább csinálom egyedül. Csináltam is. Mire visszajöttek, kész volt a
beton. Feri a nyakamba borul, hogy így meg úgy. Elmentek sörért egy tízliteres
műanyag kannával ketten. Nyár volt, és hoztak öt liter sört. Útközben ötöt
megittak belőle. Megérkeztek, mondom a Ferinek, hozzál vizet a betonra. Erre
kérlek szépen az Anna rám verte a balhét, hogy mit képzelek én magamról, hogy
ki vagyok én és mi vagyok, hogy parancsolok a Ferinek és egyáltalán. És akkor
úgy megutáltam az egészet. Azt mondtam a Ferinek, ettől kezdve azt csinálsz,
amit akarsz, én egy lapát földet arrébb nem teszek neked. Te, mondom a
kurvájának, te ugatsz itt, aki még egy vödör vizet nem hoztál? Te beleszólsz a
dologba? Na, megvolt a harag. Mert a Ferike nem tudta elviselni, hogy
visszavágtam a feleséginek ebben a kérdésben. Több hónapig nem beszéltünk.
Most mi történt? Megeszi az ember idegeit az örökös nyavalygásával a nőjei
miatt. Na de kérdezem én tőled, mehet ez a végletekig? Meddig gyerek egy
gyerek? Mert mindig azzal érvel, hogy őt nem veszik itt felnőttszámba. Senki
nem mondja, hogy ő nem felnőtt, sőt bár az lenne! De nem az. Csak úgy,
magasságra!…
PATKÁNY:
Három- és ötévenként öregem, nekem ez bejön. Mindig bejön. Vagy egy
házasság, vagy egy sitt, vagy egy munkahelyváltozás, vagy egy másik házasság,
egy másik munkahelyváltozás. Három és öt év alatt. Én tudatlanul elindultam
valahonnét, és tulajdonképpen senki nem tudott ehhez hozzászólni, mert se a
Max, se az András soha nem volt főnök. A saját fejem után mentem és
megbuktam vele. Ide jutottam. Nem tudok az emberekkel bánni, mert a saját
problémámmal vagyok elfoglalva állandóan. Nem tudok velük foglalkozni, mert
nekem is éppen elég bajom van. Ezelőtt is állandóan volt. Vagy a Maxszal volt
problémám, vagy az Andrással volt problémán, vagy valakikkel mindig volt
problémám, és magammal a legnagyobb mindig is. Megpróbálok valamit
csinálni, és egyszerűen nem megy. Idegbajt kapok, és a falhoz vágok mindent.
Kész.
Hazamegyek és várok, hogy mikor jönnek haza. A feleség, meg a gyerek. Ülök.
Egyszerűen nem tudod elképzelni, hogy milyen őrjítő dolog ez. Várod, hogy
hazajöjjenek. Fél hat. Nem jönnek. Négyig dolgozik. Hat óra, nem jönnek. Hét
óra, nem jönnek. Megjönnek fél nyolckor, de akkor már idegbeteg vagyok. Itt
voltunk, ott voltunk, a kollegámnál. Jó. Megfürdetjük a gyereket, úszkál fél
kilencig, eszik, lefekszik. Mellé fekszik a feleség a nagy ágyba, ahol mi alszunk.
Én ugye mit tudok csinálni, ülök a fotelban és várom, mi lesz. A feleség már rég
alszik, a gyerek még nem. Bekapcsolom a tévét. Nézem, de fogalmam sincs róla,
hogy mi az. Azon izélek, hogy mikor fog elaludni a gyerek, hogy át tudjam rakni
a saját ágyába. Hogy én is le tudjak feküdni. Nagy nehezen elalszik és átrakom,
már rég nincs tévéműsor se, csak ülök és bámulok. Átviszem a gyereket az ő
helyére, a feleség még nem ébred fel. És akkor piszkálni kell, nehogy durván
ébresszem fel. Olyan hangulatban ébredjen fel, hogy meg tudjak ágyazni, hogy
én is lefekhessek.
Vettem tegnap mozijegyet. Hatra mentünk volna. Hát nem jött haza, fél hétre jött
haza. Beszéltem vele telefonon, egész nap hívtam. Két órakor kaptam meg,
addig a kollegái vették fel a telefont. A pofámba röhögtek. Ezt érezni lehet. Két
órakor nagy kegyesen felveszi végre, mondom, hol voltál, egész nap hívtalak, és
nem voltál bent. Ez nem érdekes, azt mondja, és letette a telefont. Mire a
mozijegyhez jutottunk volna, letette. Este elmondta, hogy a kolleganője beteg, és
nála voltak beteglátogatóban.
Abbahagytam a piálást két hete. Vagy meg tudok kapaszkodni, vagy nem. Abba,
hogy nem fogok inni. És szeretem ezt a majmot. Kimosok, megfőzök,
kitakarítok és ilyesmi. Hazajön, azt mondja, négy évén keresztül én csináltam,
most te csináld! Ezt vágja a fejemhez. Most már arra képtelen, hogy elmosson
egy poharat. Én úgy érzem, hogy meg tudom változtatni ezt az egészet. Nem
tudom, hogy mivel, de meg tudom. Isten bizony meg tudom, és ehhez semmi
más nem kell, csak az, hogy ő egy kicsit segítsen. Egy picikét! Azt mondtam
neki, nézd, ezt az egészet hagyjuk most. A válást. Adsz nekem egypár hónapot,
amennyit te gondolsz, és megpróbáljuk összehozni az életünket. Ha nem megy,
akkor közös megegyezéssel elválunk. Nem fogok kötözködni én se, te se.
Szerintem ez a legjobb megoldás. Piszok nagy kedvem lenne vele élni. Csak
amikor oda jutunk, akkor nem tudunk vele mit kezdeni. Ott vagyunk és ülünk.
Nézzük a falat. Hol én vetítek a gyereknek, hol ő vetít. Hol ő olvas neki, hol én.
És amikor visít a gyerek, mind a ketten megőrülünk, mert nem tudunk vele mit
kezdeni. Amíg az anyósoméknál laktunk, nem lehetett semmit csinálni. Most
mindent lehetne csinálni, de… túl hirtelen jött. Nem tudom. Még el se kezdtünk
örülni a kéglinek és tessék! Csak azt nem értem, hogy minek szülte akkor a
gyereket? Mind a ketten akartuk. Szereti is nagyon, tényleg, de most sok a baj
vele. Ha én megyek el, azért bőg. Ha az anyja megy el, azért bőg. Szombaton
Anna elment két napra, és átvitte a gyereket az anyjához. Arra hivatkozott, hogy
megvertem egyszer. Ő naponta megveri. Ez úgy történt, hogy Anna el akart
menni táncolni. Én ültem, vetítettem, hogy elfoglaljam a gyereket. De észrevette,
elkezdett hisztizni. Az anyjában már volt egy kis nyomás, együtt ittunk akkor is
otthon. Hogy ő sehová nem tud elmenni, meg mit tudom én. A gyerek üvöltött,
de azért csak elment. Pedig üvöltött a gyerek. De úgy, hogy már szinte levegőt se
kapott. Nagy nehezen megnyugodott egy jó másfél óra után. Én olyankor nem
vagyok ideges. Elbóbiskolt és hirtelen felsírt, hogy anyukám… És akkor
piszkosul begurultam. Nagyon megvertem. Pedig nem tehetett róla. Iszonyú
ideges lettem, hogy mégiscsak elment. Annyira fontos volt, hogy igyon és
diszkózzon! Nem tudom én magamat túltenni ezeken. Én nem szeretek táncolni.
Gyűlölöm az egészet. Nem azt mondom neki, hogy ne menjen el táncolni, de
miért nem velem megy el? Én miért nem lehetek ott, abban a társaságban? Attól
ő táncolhat. Táncol és hazajön velem. De szégyell. Mondom neki, ide figyelj,
hogyha a ruhám miatt szégyellsz, akkor szégyellhetsz. De magadat is. Mert ezt
tudtam összeszedni magamnak, mióta együtt vagyunk. Van ez az egy nadrágom
meg egy szakadt cipőm, amit állandóan varrogatok. Van egy ingem, két
pulóverem. De nézd meg az ő ruhatárát. Én is bolond voltam, mert mindig
vettem neki. Mondjuk a gyereknek vett. De nekem aztán semmit. Maradt három
gatyám. Minden másnap ki kell mosni, hogy legyen mit felvennem. Mióta együtt
vagyunk, vett három pár zoknit, két gatyát és két trikót. Ja, meg vett egy
tornacipőt. Mondjuk az egész nem is nagyon érdekel. Nekem ő jelent sokat, és
mindent tőle akarok! Talán szerelmes lennék? Öt év után ez is elképzelhető egy
házasságban. Egybe akarok lenni vele mindenképpen. És nem hiszi el, és nem
érti meg. Valakibe szerelmes, és belém sose volt.
Nem tudom, hogy mit csináljak. Bárcsak tudnám. Én soha nem foglalkoztam
azzal, hogy holnap vagy holnapután. Vagy mit csináltam eddig húsz év alatt
vagy harminc év alatt. Soha. A napi problémáimmal foglalkoztam. Együtt
tanultunk, Anna nagyon sokat segített a rajzban és mindenhogy. Akkor azért nem
tudtam aludni, mert azon gondolkoztam, honnét tudom előkeríteni azt a kelléket,
ami a holnapi próbára kell. Akkor még ez kielégített. Lehet, hogy ez a rohadt
ügyvédi papír kellett nekem? Ez rádöbbentett arra, hogy nem úgy élünk egymás
mellett, mint férj és feleség. Valami szükségszerűség volt, vagy a fene tudja,
micsoda. Egyszerűen abba voltam, hogy részeg vagyok, nagy ügy, hazamegyek,
úgyis otthon van, vár a kaja, vár az ágy, és ő is vár. Nem foglalkoztam vele. Most
vettem először emberszámba, hogy tényleg egy ember él mellettem.
Tulajdonképpen megértem, hogy miért ment el, meg miért jár el, de nem tudom
elviselni. Főleg nem, amikor végre rájöttem, hogy mi ez az egész, és
megpróbálom az egészet megfordítani. A sitt után én abszolút nem
gondolkoztam magamon. Fogalmam se volt róla, hogy milyen vagyok. Mióta
megkaptam ezt a papírt, többet foglalkoztam magammal, mint ez alatt a harminc
év alatt. Még nem tiszta az egész, mert nem tudom, hogy mit kellene csinálni.
Odáig még nem jutottam el. Azonkívül nem tudom, hogy végződik ez a
válásügy. Hogy mi lesz. Nem kezdhetem albérletben megint! Az utcán! Várom,
hogy mi lesz ennek a vége. Tudom, hogy mi lesz, mert megmondta. Éppen ma
reggel is megmondta, de hát még mindig nem hiszem el. Ő meg azt nem hiszi el,
hogy most tényleg egy iszonyú fordulópont van az életemben. Először!
Magamban! Én ezzel még sose foglalkoztam! Nem rakhatnak ki a lakásból, ilyen
nincsen. Én fizetem az OTP-t, én csináltam mindent. Hogy rakhatnának ki? Mi
lesz ebből, nem tudom. Valamit ki kellene találni, de mindenhez hülye vagyok.
Fogok egy horgászbotot és kész. De egy motort nem tudok összerakni, hogy
működjön. Egy Rigát. Tanulom én, de mégse működik. Pedig megvan három
éve. Más odajön, két csavart beállít és el van intézve. Szeretem a zenét, de
másfél éve nem vettem fel semmit a magnóra. Bekapcsolni nincs kedvem.
Hazamegyünk, otthon vagyok, és elkezdek járkálni a szobában. Idegbajos
vagyok, mert nem tudok magammal mit kezdeni. Ő nem szól hozzám, de nem
tudom, hogy miért. Ilyen a természete. De az a vicces benne, hogy a kollegáival
egész nap el tud beszélgetni. Meg fecsegni. Éjszaka és másnap is. Én nem tudok
a számítógépekről beszélni, és nem tudok hülye vicceket mesélni. Megpróbáltam
gyerekgyurmából csinálni valamit. Semmi nem jött ki belőle. Azt mondja a
gyerek, rajzoljak le neki egy zsiráfot. Rajzoltam egy iszonyú hosszú nyakat,
négy lábat, egy szörny lett belőle. Pedig valamikor tudtam rajzolni. Olvasni még
szeretek, ezt csinálom is. Nincs olyan könyvem, amit nem olvastam el már
kétszer. Azt szoktam csinálni, hogy amikor Anna elaludt… mert ő aztán el tud
aludni fél nyolckor, és reggelig meg nem mozdul… Elaludt, én felkapcsolom a
villanyt. A gyerek tizenegykor alszik el újabban, úgyhogy kínlódhatok vele. És
akkor háromig-négyig olvasok. Amíg le nem csukódik a szemem. Fél hatkor már
fent vagyok.
Most már rendszeres, hogy nem tudok aludni. Úgy két hónapja. Olyan fáradt
vagyok már, hogy majd meghalok. Semmire nem tudok gondolni, semmivel nem
tudok foglalkozni, csak állandóan ezzel a problémával. Ez viszont beugrik úton-
útfélen, akárhol vagyok. Találgatom, hogy mit csinált, amikor elvolt két napig.
Hazajön, elmondom neki. Néha nem is tud hozzászólni. Tulajdonképpen ez a
témánk mostanában. Teljesen berágtam magam erre az egészre, és tökhülye
vagyok tőle.
Ahhoz, hogy beszélni lehessen vele, kell neki egy fél üveg vodka, hát én
ismerem. Soha az életben nem ivott kevesebbet, mint én. Mondjuk az a
különbség, hogy nekem tényleg rohadt természetem van, ha iszom. Ő meg tudja
állni, hogy ne igyon. Egyébként megissza a fél üveg vodkát, eldől, és alszik
reggelig. És hiába bőg a gyerek, egyszerűen nem kel fel. Én meg úgyis fent
vagyok, nem tudok aludni, hát persze hogy odamegyek. Egyébként is minden
zajra felébredek. A vízcsőben durran valami, én már fent vagyok, és képtelen
vagyok aludni. Ez mind ettől van. Behangyásodtam.
Próbáltam magyarázni neki, hogy valamilyen módon segítsél! Én is
megpróbálok segíteni neked. Ne a kollégáid segítsenek, hanem én hadd
próbáljam meg. Ezt magyarázom neki, de nem megy. Mert nem ismerjük
egymást. Csak a szokásainkat, meg a napi problémáinkat. Azt aztán ismerjük
tökéletesen, és egymás fejéhez is vágjuk rendesen. Minden áldott nap és ezzel
kész a napunk, eltelt. Az a bajom, hogy pontosan most vagyok szerelmes. Most
kaptam észhez. És ami a borzalmas benne, hogy nem hiszi el.

Max
Én nagyon sajnálom, hogy elszakadt tőlünk a Bőrlábú. Óvodás kora óta
ismerem. Együtt jártunk iskolába, és nekünk ezen az egész mozgalmon kívül is
volt jó néhány évünk. Csöveztünk vidéken, Pesten, a Balatonon, heteket,
hónapokat. Annyi minden élmény, ami összetartott bennünket. Ő segített nekem,
amikor a disszidálásomból szabadultam, és megváltoztatta a szemléletemet.
Értelmes, művelt fazon volt, és mindig volt témánk. Éjszakákat beszélgettünk át
abban a Labdaverő utcai kis kerti házban. Az a kégli volt, ahol minden kijött.
Este hazamentünk hullafáradtan, ledöglöttünk, és hiába feküdtünk le, hajnalig
beszélgettünk. Ha nem volt nő.
Én tudom, hogy ezt az életformát kellett választanunk, amit most élünk. Én
azzal, hogy megnősültem, van két gyerek, a Zord Khán is megnősült, és itt van
ez a rohadt telek neki, Ferinek van a színház… Választott mindegyikünk.
Tulajdonképpen egyforma életet választottunk.
A Zord Khánnak szüksége van rám, ezt nagyképűség nélkül állíthatom, mert a
szabadulás utáni életünk igazolja, hogy hányszor összevesztünk, és utána mindig
visszajöttünk egymáshoz. Nem kifejezetten a beszélgetésért, de bennem is van
egy olyan, hogy egy idő után rám jön az, hogy látnom kell. Elsősorban a közös
múlt, ami abszolút összetart bennünket. Lélekben. És lefogadom, hogy a Bőrlábú
esetében is így van. Csak ő annyiban különbözik tőlünk, hogy soha nem tett
ezért egy lépést sem. Alkatilag ilyen. Mindig is ilyen volt.
Ez a találkozás meghatározta az életemet. Mind a mai napig. És befolyásolta.
Támasz volt, egy kapaszkodó. Bele tudtam kapaszkodni. Függetlenül attól, hogy
hosszú éveket leültem ezért. Most nem mártíromságról van szó, meg nem arról,
hogy megérte vagy nem érte meg, nem is akarok ilyen szavakat használni.
Függetlenül ezektől az évektől, én a mai napig állítom, hogy a bűnözéstől ez
mentett meg. Ha én nem ezt az életformát élem, akkor lehet, hogy már
többszörösen visszaeső, megrögzött bűnözőnek vagyok ebben a társadalomban
elkönyvelve. Mert az egyik börtön követte a másikat. Voltam fiatalkorú elítélt,
voltam nagykorú elítélt… Valaminek történni kellett. És ha akkor nincs a
Bőrlábú, nincs hippizmus, nincs hosszú haj, egy új életforma, akkor marad
minden. Egy hónap, két hónap, munkahely, nincs munkahely, újabb lopás, vagy
egy új betörés, vagy bármi, ami után mindig többet, mindig többet… és
eljutottam volna harminckét éves koromban oda esetleg, hogy már tíz-tizenöt
évet leültem volna az életemben.
Nagy szavak, meg talán úgy is hangzik, hogy most nagyképű az ember, de így
van. Ez volt a fordulópont, és a mai napig állítom, hogy nem bántam meg. Nem
bántam meg az utolsó percig, érted? Nem bántam meg. Nagyon jó volt úgy,
ahogy volt. Hogy mondjam neked… ha egy zsíros kenyér jólesik úgy, mint más
embernek beülni egy szuper étterembe és ötszáz forintért előtted főzik meg azt a
kaját… az a rohadt zsíros kenyér, amit röhögve és teli szájjal öten megettünk, az
jó volt! Mert körítés nélkül és felszabadultan meg őszintén csinálta az ember.
A Zord Khán tíz évvel előttem van. Mindenféle tekintetben. Nekem itt van a két
gyerek, és ő ezt nem érti meg. Azt mondta egyszer a Gabi, mondd meg, Max,
hogy mit csináljak? Mondom, mit? Öt évvel ezelőtt. Mondom, szülj neki egy
gyereket! És akkor mi van, azt mondja. Megváltozik minden, mondom, te is! De
nem bíznak egymásban. Na de a Zord Khán elárulja a gyengeségét, elárulja saját
magát! Ez olyan dolog, mint mikor valaki vizet prédikál és bort iszik. Meg volt
őrülve a gyerekért! Öregem, innen, ahogy kicsónakáztunk, fölkapta a gyereket,
és a buszmegállóig gyalogolt vele. Az a nagy bika. Aztán bent a Körúton cipelte,
mi meg mint a cigányok mentünk utána. Tudod, amikor az kilép. Egy
kilométerrel előre volt, és mi mentünk utána a nagy cuccokkal. Csak a gyereket
cipelte. Meg volt őrülve. Jóleső érzés volt, minden, de egyben elárulta, hogy ő is
ember, és ő se próbálja magát különválasztani ezektől az emberi
tulajdonságoktól. Ne próbálja meg! Minek hazudik magának, kérdem én? És
nekem hazudik?!

Patkány
Szeretjük egymást, együtt is vagyunk, és szükségünk van egymásra. Én
rengeteg embert megismertem a színháznál. Soha nem gondoltam volna, hogy
ennyi embert ismerhetek. Mégse tudtam új barátokat szerezni. Nem tudok velük
mit csinálni azon kívül, hogy iszunk. Ez más. Tudod, azok az éjszakák, amikor
kint vagyunk itt a tón, és alszik mindenki. Mi oda kiülünk… akkor úgy el tudunk
beszélgetni. Mindenről. Magunkról, másokról. Beszélünk.
Én valahogy kiugrottam abból a nyomorból, amiben voltam. Azzal, hogy
tanultam. De ugyanez lett a bajom is, mert mások lettek az igényeim. Csak egy
kicsit tanultam, és mégse tudok tisztába jönni magammal. Akkor mi lesz, ha még
tanulok?
Nagyon félek megöregedni. Nem tudom, hogy mi lesz velem. Iszonyúan egyedül
fogunk maradni. Szinte mindenki.

Zord Khán
Szoktam itt kint ücsörögni egyedül. Elmélkedni szeretek. Esténként tüzelek
magamnak, amikor már hidegebb van. Tudod, hányszor jut eszembe
Hemingwaynek az a könyve, hogy az Öreg halász és a tenger, hogy amikor az
öreg halász azt mondta, hogy… mit tudom én, viszi a hal meg egyebek, és
egyszer beszélt magában nyolcvan év alatt. Én még csak negyven se vagyok, és
már hányszor beszélek magamban. Szóval ki is mondok hangokat. Ő ezt ott úgy
tudta be, mint az öregség kora, én meg úgy tudom be, mint aki szeretné
valakinek elmondani akkor, per pillanat. És akkor gyorsan le is húzom magamról
a keresztvizet, hogy ez már… nem is hogy az öregség, de ezek már a
számottevés percei. De olyan intenzitással élnek bennem a múlt eseményei, hogy
egyszerűen kell, hogy néha beszélgessek magamban. Kimondom, hogy igen.
Vagy nem. Igaz, hogy halkan teszem, de megteszem.
Fantasztikus dolgokra szoktam gondolni, mert az a legkifizetődőbb, a
fantasztikus dolog. Nem kerül semmibe. Az ember várja a csodát és a révületet.
Hogy egyszer csak leszáll ide valami különleges égitestről valaki és beint
nekem. Elhiheted, hogy szó nélkül követném, már csak azért is, hogy
megismerjek egy más civilizációt. Annyira vágyom egy más civilizációra! A
halálnál már nincs civilizáció, ott egy nagy sötétség van.
Vasárnap belefulladt egy fazon a tóba. Két gyereke volt. Azt mondja az apósom,
meg akarod nézni? Mondom, igen. Nem fogsz félni? Nem fogok félni, és akkor
bevitt. Este hat órakor.
Kíváncsivá tett, hogy tulajdonképpen mi is az a halál? Mi az, ami kell a
halálnak? Miért is jut el valaki odáig? És egészen vegyes társasággal találtam én
ott magamat szembe. Volt benne fiatal, öreg, aggastyán, beteg, nem beteg,
balesetes, öngyilkos és mindenféle. Rájöttem, hogy a halál az egy egészséges
folyamat. A halál csak azokat viszi el, akik nem alkalmasak az életre. A halálnak
az a feladata, egy kicsit misztikusan fogalmazok, hogy mindezeket elvigye a
földről és az életből. Én erre nem vagyok alkalmas és engem nem is visz el,
öregem. Most még. Ez egyébként tökéletesen meggyökerezett a gondolatomban,
amikor megnéztem mindezt. A halál csak a szellemi tespedésben élő egyéneket
viszi el elsősorban. Én ebbe még nem tartozom. Egyszer ide fogok jutni, tudom,
de nem szeretnék ilyen körülmények között ide jutni.
Öregem, ezer hullát láttam minimum. Egy csomóban. Fantasztikusabbnál
fantasztikusabbat, és lesújtó volt a véleményem. Nem azért, mert meghaltak és
nem is azért, mert egymásra voltak dobálva, de én, öregem, a huszadik század
vége felé ezt sokkal civilizáltabban képzeltem el. Azt nem vártam volna el egy
társadalomtól, hogy így kezeljen emberi roncsokat. Ilyen formában. Így. Hogy
egymásra legyenek hajigálva, mint a trágya. Hogy emberek az emberekkel így
bánjanak. Mert teljesen mindegy annak a hullának, annak az élettelen anyagnak,
hogy mi lesz a jövője, meg a vége, meg az akármi, de én úgy képzeltem el, hogy
higiénikus, korrekt, emberhez méltó körülmények között van ott. De nem így
történt. Kialakult bennem az a vélemény ide vonatkozólag, hogy öregem, ebben
a világban még megdögleni se szabad. Legalábbis a városban. Mert vidéken ott
még más a helyzet.
Nem is a halott miatt gondolok erre, hanem a becsapott emberek miatt. Azt a
hozzátartozót, aki soha nem látott ilyet, azt becsapják, öregem, lóvá teszik,
egyszerűen kijátsszák, az érzelmeit megcsalják! Ezért. És ez nem mindegy. Az
úgy képzeli, hogy az ő halottja végtisztességnek örvend azáltal, amit tett az élet
folyamán, és hogy azt így kéne eltemetni. Erre szanaszét darabolják, összevissza
faragják, a felét kihagyják belőle, másikat tesznek bele és így tovább. Hát ezért,
öregem, piszokul lesújtott ez a látvány.
Én most mindent megláttam, öregem, a halált tömegben, most már tudok
különbséget tenni. Mert az, hogy az ember egy halottat megnéz, nevetségesnek
tűnik. De egy olyan halál, amiben a tömegek meg vannak halva válogatás nélkül,
a között különbséget tenni, élet és halál közötti különbséget és a véget, a
kezdetet. Ez gondolkodóba ejti az embert, öregem. Az ember jött, megy.
Honnan, hová? Ha beszélnénk róla, kiderülne, hogy a körülményeket nem
ismerjük. Aki viszont már ismeri, az nem akar beszélni róla. Az életnek megvan
az a nagy szikrázó jelene és a nagy szikrázó hatása. Amíg az ember bírja magát
és egészséges gondolatai vannak, és alkot, bármilyen kicsi fokon is, addig van
hatása. De ha már ez mind elment, és csak a napokat számolja, hogy fekszek,
kelek, én azt hiszem, az a legjobb, ha elmúlik az ember.
Azt hittem, hogy halálrossz álmaim lesznek, szóval a látvány után. Piszokul
lesújtó volt a véleményem az emberi társadalomról, a nemtörődömségről és a
felületességről. Azt nem vártam, hogy néger nők ott legyezzék, de elvártam
volna, hogy külön-külön legyenek és ne egymás hegyén-hátán, egy steril,
kloroformos akármilyen helyen, egy hypós, csempézett, kurva anyja tudja,
milyen teremben, na dehogy egy buzi pincében, öregem, ahol még egy elszívó
berendezés sincs, vagy ha van, hát az is rossz, ezt nem mertem volna gondolni.
Imádom a tudományt, na de, öregem mi szükség van arra, hogy ha meghal egy
fazon rákban mondjuk, évek óta kezelik, hát miért kell azt még felboncolni?
Úgyis tudják, hogy rákja van. Nem a fölboncolás ellen tiltakozom, hanem hogy
nem kerül vissza a cucc a krapekba egyértelműen. Mert nem kerül vissza, én ezt
biztosan tudom már. Felboncolnak egy fazont, aki öngyilkos lett, leugrott az
ötödik emeletről. Most kérdem én, mit tudnak arról megállapítani, azt, hogy élt
volna kétszáz évet, ha nem megy szét a feje? Mi? A tudománynak az
előrehaladása érdekében mindent el tudok képzelni. De tömegesen, ha kell, ha
nem, értelmetlenül ott boncolgassanak, öregem, ezt hülyeségnek tartom. Amikor
hely sincs hozzá. És kitömött papírkosarat raknak a belibe vissza. Ez egy állati
szadizmus! Ezt még az állatok se csinálják.
Ha egyszer én olyan beteg leszek és konkrétan tudom, hogy már meg kell
halnom, nem fogok sírni, jajgatni, és nem fogom a dokinak azt mondani, hogy
márpedig engem gyógyítson meg, nem akarok meghalni. Olyan magabiztosan
fogok ebbe a kérdésbe belevágni, mint amilyen magabiztosan látom most a
világot. Nem akarok ebben a kérdésben bölcselkedni, de magával a halállal
együtt kell élnünk és együtt is élünk. Tudatosan, tudat nélkül. Én sose beszéltem
erről, de valahol mindig is velem volt. Meg velem is van. Ne úgy gondold, hogy
percenként az eszemben van. Nagyon furcsa dolog, hogy ennek ellenére
hatalmas az életösztönöm. Nagy a tennivágyásom is, de ez egy kicsit
visszafogja, mert tudom, hogy nincs is olyan sok idő hátra.
Én még februárban is fürdök. Itt. Feltöröm a jeget. Élek, mondom, rajtam még
nincs ereje semminek. Amíg tudok gondolkodni és friss a szellemem. Ezáltal
minden friss. Én mindig is sokra tartottam magát a képzelőerőt, a szellemet. És a
nőt, ezt most is vallom, az életnek ezt a rítusát.
Imádom az éjszakát! Én a Bőrlábút nagyon sajnálom, mert megmaradt
kőkorszaki szakinak. És egyedül van. Lehet, hogy a mi múltunk valakinek csak
egy lavór vizet jelent, ahogy a Jónás mondta, de nekem ez egy óceán!
Én egy kicsit változtam. Legalábbis azt hiszem. Gyere el egy termelési
értekezletre. Sose tudok hallgatni. A francba elküldöm őket, de értelmesen, és
döngetem az asztalt! Megmondom nekik, hogy egyszer még sírhattok, mert
feltöri a csákánynyél a kezeteket! Átértékeltem a helyzetemet. Erről van szó.
Nem akartam elveszni, nem fogok kallódni és tehetetlenül lézengeni, öregem!
Átértékeltem a helyzetet, és ha kell, akkor újra átértékelem! Áttettem a
gondolkodásmódomat arra a szintre, ami engem illet. És mi illet meg? Hogy
mindazoknak a gondolatait érvényre juttassam, akik erre képtelenek! Meg is
teszem. Meg én, öregem! A melóhelyen és másutt is. Akárki áll ott szemben,
csúcskekec. A munkából lesz minden, az élet minden szépsége, és ez egy jó
munkás nép, sokkal jobb sorsra érdemes. Ez nekem eléggé szokott is fájni,
hogyha berúgok. Erről miért nem írtok, a rosseb egye meg? Leszakadnak a
polcok a könyvesboltokban! Kinek szól az a sok könyv, ami ott marad? Az
egyszerű emberek vannak többen, nem pedig az értelmiség. Az, aki nem tud,
csak háromezer szót magyarul, azt is kicsit tájszólásiasan. Azokhoz kéne szólni,
nem? Na de hát hogy az heterogén, meg persze kvázi, hát mit tudja az a
földműves, hogy ez mit jelent? Még bizony én se tudom. Sok esetben. A pipát a
szájukba teszik, és figyelik, hogy a másik mit mond. Azt megfogni vagy beleélni
magát az embernek nem lehet. És ha megnézek húsz könyvet, mind a húszban
ugyanaz van. Azt a rengeteg papírt ha elvinnék a MÉH-be, öregem,
selyempapírba lehetne öltöztetni az ország minden fáját! Pedig pontosan ez az
ország az, amiről írni kéne. Nincs is annyi író a világon, amennyi ennek a
vívódásait le tudná írni. A Moldovát annyiból csípem, hogy a mai problémákról
ír. Nem is lehet a könyvét megkapni.
Bemegyek a könyvesboltba a sofőrömmel, meg akartam venni a Dunkerque
homokját, az amerikai partraszállásról szól. A Zozo meg egy szakácskönyvet
fogott a kezébe. Mondom neki, vedd meg, a feleséged úgyse főz. Ez tény.
Odajön egy öreg csaj, azt mondja, jaj, mutassa, fiatalember, a férjem sose
szerette a főztömet! Mondom neki, akkor mit szeretett magában? Mindenki
fetrengett, érted, az eladók a pult mellett így heverésztek a röhögéstől, de
frankón. Azt mondja, nem mondom meg! Maga kis kíváncsi! Mondom, akkor
erről ennyit. Ötvenéves volt kábé, és nem tudott egy lecsót főzni.
Az előbb hivatkoztam neked arra, hogy az élet kemény. Én így is fogom fel.
Nincsenek illúzióim, és nem várok csodákat. Semmi olyat el nem képzelek, ami
az ölembe hull. Nagyon is jól tudom, ha még egyszer elveszítem a fonalat ebben
az életben, akkor nincs tovább. Most már nincs tovább, mert egyszer-kétszer
volt, de legalábbis egyszer… Itt valamit képviselni kell, valamit folytatni kell,
valamit tovább kell vinni, valamin keresztül kell lépni, és valamit meg kell
újítani. Ha mindez elveszett, öregem, akkor az élet is elveszett. De a közönyt azt
megvetem és utálom.
Neki meg vannak oldva a dolgai, úgy érzed? A Bőrlábúnak?
Télen is kijövök egyedül, amikor befagy a tó. Bemegyek a jégen. Tudod, mikor
átmegyek, amikor szanaszét van már törve. Magam elé rakom a deszkát, még
akkor is átmegyek. Nem csinálok semmit, csak kijövök. Az is jó. Ha berúgunk a
Ferivel, tudod, mit énekel? Hogy van az a hülye szám, hogy nekem így is jó? Az
is berúg ám piszkosul. Sokat fejlődött. Személyes sok problémája lesz, és az
egész világot szidja, de az között majd jót is mond. Csak én nem szoktam neki
igazat adni, mert nagyon lemondó, nagyon pesszimista, tudod. Én szándékosan
ostorozom őt. Ezt nem kell neki megmondani. Ha azt mondanám neki, hogy
igazad van, ne csináld, nincs értelme, ez abbahagyná. Inkább néha fellazítom őt.
Mondom neki, mit képzelsz te az életről, hogy ez egy sétabot, és megfogod, és
szépen végigsétálsz vele az árnyas parton? Tenni kell érte valamit, fiam, csináld,
a rosseb egyen meg! Erős vagy és fiatal! De neked könnyű, nagy behemót disznó
vagy, meg mit tudom én miket mond nekem. Nem haragszok én meg rá, pedig
két évig nem beszéltem vele. És akkor kijön halálrészegen, és összevissza
csókolgat. Te vagy az én legjobb barátom! Hát szóval így megy ez. De én akkor
nem enyhülök ám meg ezen, mondom neki tény szerint. Én jobban szeretem, ha
a szemembe vágják, hogy hülyeséget mondtál, akármi, csak ne hízelegjenek. Azt
utálom. Annak a háta mögött mindig van valami rossz. Mondják csak meg, hogy
mi a véleményük, én akkor se leszek kisebb, se nagyobb.
Még annyit akarok neked mondani és utadra bocsájtalak, hogy én
végighallgattam a Bőrlábú dumáját. Szerintem a magány cseng ki belőle. Egy
kicsit elveszítette önmagát. És ez tudod, hogy miért van így? Én megmondom
neked. Amit ő nem tud, vagy nem mondott ki. Én azért nem veszítem el a
fonalat, mert mindig ott van nekem a Max meg a Feri. És a Bőrlábú ezt
elveszítette. Én így érzem és így is látom. Ennyi év után. Egyébként pontosan
hét éve találkoztam vele. Ahogy kijöttem a sittről, felkeresett. Nagy röhögés,
nagy ivászat, és ami ezzel jár. Elmentünk vacsorázni, mesélt a nőjéről és
mindenről. És nem találkoztunk többet. Én össze nem vesztem vele. Nem jár
közénk. Kész. Barátok voltunk és állítom neked, hogy ennek a fontos része
megmaradt. A Bőrlábú előbbről indult, mint akármelyikünk. Hogy ő a régi
barátságért mit tesz, én ezt nem rovom fel neki, mert ismerem a tohonyaságát, és
ismerem őt. Nem az, hogy valaki az emlékeiből éljen, de volt egy kis múltunk,
amiből a mai napig táplálkozunk. Ő is. Mert az ember az ifjúsága folyamán
fölhalmozott sztorikból él. Ha megöregszik és nagyobb tudásra tesz szert, akkor
is csak ezt csiszolja, az alap mindig ez marad.
Most, hogy ennyit dumáltunk erről, úgy tűnhet, hogy nekem itt semmi se jó, én
semmivel nem tudok kijönni. Ez nem igaz. Vannak jó dolgok is, de én abból
nagyon keveset részesülök és az én fajtám se részesül.
Nem bántam meg azt, ami történt. Még a sittet se bánom úgy, mint
élettapasztalatot, mert azért ott se volt mindenki egyforma. Az igazi bűnözők
milliókkal játszadoznak. Hogy engem bent nemegyszer kiröhögtek, az tény. Ez
nem volt ügy ott. A mienké. Én nem vagyok demagóg, de nincs olyan nő, aki
lefekszik veled az első percben. Csak mert olyan szép a fejed, mi? Tehát nekem
meg kellett győznöm így vagy úgy. Meggyőztem dumával és kitartással. Ma már
fele annyi kitartásom sincsen. Az egy százaléka sincsen. Bárcsak lenne! Ezek a
derék feleségek… őket kéne meginterjúvolnod, akik most húsz-huszonhat
évesek! Hogy látják most ezt a kérdést! Mi lenne akkor, ha egy horror berepülne
az ablakán, érted, és rájuk vetné magát? Vajon engednének, vagy netán
feljelentenék? Hát kíváncsi lennék rá! Hm? Mi?
És tudod mit mondok neked, öregem? Én még ennek ellenére is ki merem
jelenteni, hogy volt múltam! És van jelenem, és lesz jövőm. Én ezt így is
akarom. Hogy a múltam nem kívánkozik az irodalmi kódexekbe, elismerem, de
hát ilyet adott meg az ég, a sors, én így csináltam. Nemcsak én, rajtam túl még
mások is. A jelenemet megint csak nem én faragtam, mert bele lettem
kényszerítve, a semmiből kellett kialakítanom. A jövőm? Hát ki tudja itt a
jövőjét megformálni? Kérdezem én tőled. Hacsak nincsenek hatalmas összegei.
Hát énnekem nincsen. Van egy halászcsónakom, egy kis víkendházam, és van
egy ideiglenes lakásom. Mert én még csak be se jelentkeztem oda állandóra, ahol
most lakom. Tehát gyakorlatilag most is elmondhatom magamról, hogy a
semmiből jöttem és a semmibe vagyok. Az egyetlenegy helyem ez a víkendház.
Ha onnan el kellene jönnöm, akkor már csak ez maradna, és innen kéne
bejárnom dolgozni télen, arra körbe gyalog, ha nincs befagyva a víz. Ha
mondjuk befagy, akkor itt, ahol most a csónakkal eljöttem, átmegyek. És ha egy
szép napon mondjuk beszakadnék? Ki tudná, hogy miért szakadtam be? Mert
hobbiból itt járkáltam hajnali négykor, mi? Vagy este tízkor, amikor végeztem a
munkával. Most mondd meg őszintén. A jövő. Megkérdezted tőlem, hogy miért
mentem el a halál kertjébe. Hát körülbelül ilyesmikért. Egen. De rájöttem, hogy
sehol se jó. Egyszerűen nem találom a helyemet. Kéne valami ismeretlen, valami
megrázó, valami kemény dolog az életben, mert úgy látszik, hogy ami eddig
volt, az mind kevés.
Egyébként meg kell hogy mondjam neked, aki a nőket nem szereti, annak
életvitele sincsen. Nincs. Tudom, hogy nem jegyzik azt az értéket, amit én
kiragadtam az életből, de nekem érték volt. Én ezzel mértem. Nekem alumínium
bögre jutott, nem érdekes, de belemerítettem. A sűrűjébe! Kész.

Tartalomjegyzék
Fülszöveg
Előszó
Első rész – 1971
Zord Khán
Nixie
Végrendelet
Zord Khán
Bőrlábú
Max
Patkány
Zord Khán anyja
Zord Khán
Patkány
Zord Khán
Második rész – 1982
Zord Khán
Max
Patkány
Jónás
Bőrlábú
Zord Khán
Max
Patkány
Gabi
Patkány
Max
Patkány
 Zord Khán
Jegyzetek

 Jegyzetek

1
Kölcsönös Segítő Takarékpénztár
2
Gyermekvédelmi hatóság
3 A kor jól ismert fájdalomcsillapító és tudatmódosító gyógyszer volt.

4
Abortusz Bizottság
5 Tíz forint

6 Füves cigi

7 Lakás, illetve hálóhely

8 Kétforintos

9 Egyforintos

10
Buta, kevés intelligenciával rendelkező
11 Lopás, kifosztás

12 Alszunk

13 Fogda

14 Szép

15
Enni
16 Szöveg, duma

17 Rabszállító autó

18 Gellért fürdő

19 Magyar Optikai Művek

20 Rendőri felügyelet

21 Dunapart

22 Közveszélyes munkakerülő

23 Fogamzásgátló tabletta

24 Hadkiegészítő Parancsnokság