A borderline (Borderline Personality Disorder) személyiségzavar valószínűleg a korai

gyermekkorban gyökerezik: valamilyen súlyos veszteség, a szülő-figurával való mélységesen

instabil kapcsolat, gyerekkori trauma, bántalmazás vagy nélkülözés okozhatja.

A borderline diagnózist kapó betegek több mint felét súlyosan bántalmazták vagy szexuálisan
kihasználták gyerekkorában.

A zavar a népesség mintegy két-három százalékára jellemző, tehát a leggyakoribb

személyiségzavarnak tekinthető.

A borderline személyiség rendületlenül hadakozik a - vélt vagy valós - elhagyatástól való

pánik ellen. Soha nem érzi magát biztonságban. Viselkedése impulzív, nehezen kiszámítható,
hangulata ingadozik, emberi kapcsolatai rendkívül viharosak és intenzívek.

A borderline személyiség hol kétségbeesetten kapaszkodik a számára fontos, pótolhatatlannak

vélt emberekbe, hol pedig, hogy csökkentse a veszteségtől való, állandóan kísértő félelmet,
leértékeli, lekicsinyli őket - egyfajta mágikus gondolkodással semmisítve meg saját érzéseit.

Ám különösen szüksége van arra, hogy emberekkel vegye körül magát, ezáltal próbálja
elkerülni a magányt, melyet igen nehezen visel. Ám a maga köré gyűjtött emberekkel
folyamatosan konfliktusba keveredik, nem tud kijönni velük. A stresszt okozó helyzetek,
különösen magánéleti kapcsolataiban, többnyire súlyosbítják tüneteit.

A borderline személyiségzavarban szenvedők önértékelése és identitása nagyon törékeny,

többnyire rendkívül érzékenyek az elutasításra. Mivel folyamatosan a külvilágtól várják a
megerősítést, létfontosságúak számukra a stabil, állandó kapcsolatok, amelyekkel azonban
nem képesek megfelelően élni - a másik minden, általuk negatív előjelűként értelmezett
reakcióját támadásként és elutasításként élik meg, s azt nem csupán a szóban forgó dologgal
hozzák összefüggésbe, hanem kiterjesztik egész énjükre. Minden ellenvélemény, kritika,
esetleg változástatást sürgető tanács alapjaiban rázza meg instabil, gyenge alapokon álló
"énvárukat".

Aki borderline személyiségzavarban szenved, még társkapcsolatban is igen magányosnak és

elszigeteltnek érezheti magát. Valahányszor úgy érzi, veszteség, elválás vagy elhagyás
fenyegeti, dührohamot kaphat, paranoid vádakodásba kezdhet, vagy lekicsinylő módon
gondolkodhat az addig fontos személyről.

A borderline zavarban szenvedőknél gyakori a lerészegedés, az alkoholizálás, a droghasználat,

a falásroham, az öncsonkítás vagy az öngyilkossági kísérlet, a promiszkuitás vagy a
túlköltekezés - mindezen mértéktelen kicsapongásokkal az elszigetelődéstől és az
elhagyatástól való félelmüket próbálják feloldani, mintegy ellensúlyozni.

A BPD lehetséges okairól.

Az okokat még csak épp kezdjük érteni. Mint a legtöbb mentális megbetegedés, a BPD
kifejlődését sem lehet egyetlen tényezőre visszavezetni. A legvalószínűbb, hogy a biológiai, a
pszichológiai és a társadalmi veszélyeztető tényezők egymással kölcsönhatásban játszhatnak
benne szerepet.
Biológiai magyarázatok.

A BPD biológiai gyökereit illetően egyelőre nem rendelkezünk egyértelmű ismeretekkel. Úgy
tűnik, a biológiai tényezők veleszületett temperamentumbeli elváltozást, és ennek
következtében nagyobb sérülékenységet jelenthetnek. A borderline-okra jellemző
impulzivitásra való hajlamot és érzelmi bizonytalanságot a biológiai elméletalkotók
örökölhető vonásnak tartják. Egyes vizsgálatok eredményei azt sugallják, hogy a borderline
személyiséget jellemző impulzivitás kapcsolatban állhat az agy egy hormonja, a szerotonin
lecsökkent aktivitásával. Egy új modell szerint pedig a BDP genetikus neurológiai oka az agy
egyik területének, az érzelmeket irányító ú. n. limbikus rendszernek a működési zavara lehet.
Természetesen, ez az nem azt jelenti, hogy a probléma veleszületett betegség volna. A
szerotonin nevű agyi neurotranszmitter aktivitásának csökkenése, illetve a limbikus rendszer
zavara következmény - nem pedig ok. Oknak akkor nevezhetnénk, ha a BDP-s emberek már
születésükkor ezekkel a - a fent említett - adottságokkal rendelkeznének. Erről azonban szó
sincs.

A környezet hatásairól.

A betegség pszichológiai tényezői nagyon változatosak. Sok borderline beteg szülei impulzív
vagy éppen depresszív személyiségjegyekkel rendelkeznek. Néhányan súlyos gyerekkori
traumáról: testi vagy szexuális bántalmazásról, mások komoly érzelmi elhanyagoltságról
(vagy a kettőről együtt) számolnak be. Ugyanakkor néhány beteg viszonylag rendezett
gyerekkorra emlékszik. Valószínűleg bármelyik forgatókönyv elképzelhető: a borderline
megbetegedés különböző utakon jöhet létre.

Adolf Stern, a névadó.

A borderline fogalmát a pszichoanalitikus Adolf Stern használta először 1938-ban, betegek

egy olyan csoportjának jellemzésére, akik 'betegebbeknek' tűntek, mint a neurotikusok, de
'kevésbé betegnek', mint a pszichotikusok. De az akkori pszichoanalitikus módszerekkel való
kezelés nem segített, sőt inkább rontott az állapotukon.

A fogalmat sokáig alig használták, majd a '70-es években egy másik pszichoanalitikus, a
Freudot újraértelmező Otto Kernberg bevezette a 'borderline személyiségszerveződés'
fogalmát, melyet az eredeti definícióhoz hasonlóan a neurózis és a pszichózis
határmezsgyéjén elhelyezkedőként határozott meg. Ez a besorolás mára érvényét vesztette, de
még mindig nagy hatással van a gondolkodásra, a diagnózisra és a kezelésre. Noha mára
inkább a sokféle személyiségzavar egyikeként tekintik a borderline tünetegyüttest, melyet az
együtt jelentkező tünetek jellegzetes kapcsolódási módja tesz más zavaroktól elkülöníthetővé
el, az kiváltó okok pszichoanalitikus megközelítése sokat segít a tünetek megértésében, és
modern 'formájában' az egyik leghatékonyabb terápiás lehetőség.

Az analitikus magyarázat, a hasítás.

A pszichoanalitikus magyarázat szerint a háttérben a személyiség nagyon korai sérülése

húzódik meg. Az anya ki nem ismerhető viselkedése, a gyermekéhez való ambivalens
viszonyulása nyomán zavar keletkezik a gyermek személyiség-fejlődésében, mely végül
személyiségzavar formájában rögzülhet: az egyén 'nem lép túl' az ebben a korai időszakban
kialakult elhárító (az ént védő) mechanizmuson, konkrétan a hasításon.
A hasítással lényegében az anyát - és később minden személyt - választ ketté, jó és rossz
anyára, jó és rossz emberre. A hasítás, mint énvédő stratégia azért alakul ki a gyermeknél,
mert az anyának - aki feltételezhetően szintén pszichés problémákkal küzd - a gyermek
jelzéseire adott reakciói kiszámíthatatlanok, vagyis ugyanaz a személy, a fő gondozó hol
büntet, kiabál, hol mosolyog ugyanazért a dologért.

A labilis, illékony énkép, a körülvevő világ állandóságának észlelésével kapcsolatos

problémák, a szélsőséges ítéletek is a korai életkorban jellemző elhárító, énvédő funkciót
betöltő mechanizmus, az ú. n. 'hasítás' rögzülésének következményei.

Ugyanilyen korai elhárító, és a határeseti személyiségzavarban szenvedőkre jellemző

mechanizmusok közé tartozik a mágikus gondolkodás (annak hite, hogy a gondolatok
befolyásolhatják az eseményeket; például, mint ahogy fentebb utaltunk rá, a viták,
veszekedések alkalmával a partner lekicsinylése ), vagy az omnipotencia érzése, vagyis hogy
a személy mindenhatónak érzi magát, akit nem érnek utol a dolgok törvényszerű
következményei.

Pszichoanalitikus megközelítésben éppen e korai elhárító mechanizmusok jelenléte

különbözteti meg a borderline személyiségszerveződést a neurózistól, mely az élet egy
későbbi szakaszában bekövetkezett érzelmi sérülésekre vezethető vissza.

Valószínű, hogy a BPD az öröklött és a környezeti veszélyeztető tényezők együttes

jelenlétének következménye. Azok a gyerekek, akik temperamentumuknál fogva
sérülékenyek, sokkal érzékenyebbek az érzelmi fájdalmakra, de egészséges, épp
személyiséggé fejlődhetnek, ha környezetük támogató. Azonban ha a család és a közösség
nem képes kielégíteni a veszélyeztetett /legyengült érzelmi immunrendszerű gyerek igényeit,
annak komoly impulzivitás és érzelmi labilitás lehet az eredmény. A sérülékenység és a
környezeti ártalmak egymással kölcsönhatásban állnak: minél sérülékenyebb az egyén, annál
érzékenyebb az ártalmakra, és minél több ártalmas hatás éri, annál érzékenyebbé válik.

Bizonytalanság, káosz, düh.

"Ha ön borderline, úgy érzi élete törékeny, reszkető, hiányzik belőle a szilárdság, az
állandóság. Időnként fényes és intenzív érzelmekben élhet, máskor üresnek, unalmasnak látja
az életét. Vadul kitörhet, kétségbeesett erőfeszítéssel követve impulzusait, hogy enyhítse a
belső fájdalmat és létrehozzon egy szemernyi identitást.' - írja a borderline-ok terápiájában
sok éves tapasztalattal bíró Richard Moskovitz nagysikerű könyvében. Majd így folytatja:
'Borderline-nak lenni azt jelenti, hogy az ember kevéssé érzi, kicsoda valójában és mitől kap
erőt. Szélsőséges esetben azt is jelentheti, hogy másokhoz kell fordulnia, jelzésekért, hogy
mikor egyen, igyon, pihenjen, sőt nevessen vagy sírjon. Jelentheti azt, hogy erősen
ragaszkodik egy emberhez, eszméhez vagy tárgyhoz az egyik napon, és teljesen elhanyagolja
ugyanezt egy másikon.

A saját énről, értékekről, szenvedélyekről való állandó kép hiánya a borderline személyiség
alapproblémája. Véletlenszerű áramlás a térben a fent és lent bármilyen érzése nélkül, úgy,
hogy térképpel sem rendelkezik, mely mutatná, hol van épp vagy hová tart. Borderline-nak
lenni az érzelmek állandóságának hiányát, a pillanatról pillanatra való létet jelenti, mely
folytonosság, bejósolhatóság és jelentés nélküli. Aki borderline, az életet töredékekben éli
meg, inkább pillanatfelvételek sorozataként, mint mozgóképként. Élmények különálló pontjai,
melyek nem állnak össze egésszé."

Az élmények repedezettségét az érzelmek töredezettsége kíséri. A borderline-ok érzelmei

drasztikusan megváltozhatnak egyik pillanatról a másira, mind minőségükben, mind
intenzitásukban. Mindezt az érzelmekre vonatkozó amnézia erősíti: úgy tűnik, az adott
pillanatot uraló érzelem örökké fog tartani, a fájdalmas érzések így vég nélkülinek tűnhetnek.
A borderline ember képtelen felidézni a múltbeli tapasztalatokat, és belátni, hogy a fájdalom
átmeneti és 'túlélhető."

A kapcsolatokat tekintve ez a sajátos emlékezeti zavar azt jelenti, hogy a legutolsó találkozás
eseményei leképezhetik a kapcsolat egészét. Ha haragban váltak el, alávaló gazemberként
emlékszik a partnerre, és keserűen várja a visszavágás lehetőségét. Ha az elválás kellemes
volt, hőssé magasztosíthatja a partnert, és alig várja az újabb találkozást.

A stabil énkép kifejlődése azon múlik, hogy 'magunkkal tudjuk vinni' a jó kapcsolatok
emlékét, olyan emlékeket, melyek érvényesek maradnak függetlenül attól, hogy az adott
pillanatban mi történik. Aki borderline, valószínűleg nem volt képes ilyen érzelmi emlékeket
alkotni, és személyes értékét teljesen annak függvényében ítéli meg, hogy mi történik adott
pillanatban a kapcsolatában. A kapcsolat elvesztésével elveszíti az azt kísérő belső jó érzést is.

Az önészlelés dramatikus ingadozása célok, értékek és barátok változásával jár. Így

előfordulhat, hogy szabotálja a sikert épp egy fontos cél elérésének küszöbén, pl. kimarad az
iskolából az utolsó félévben, vagy lerombol egy jó kapcsolatot, épp amikor az tartóssá válna.

Ugyanakkor az elhagyatástól való rettegés miatt a borderline-ok, nagyon messzire képesek

elmenni, hogy elkerüljék az elválást, és túlérzékenyek az elutasítás bármilyen jelére.
Szélsőségesen reagálnak, ha valamilyen elkerülhetetlen változás kerül egy tervbe, és
elkeserednek vagy dühösen kitörnek, ha lemondnak valamilyen társas eseményt.

Sokszor üresnek érzik magukat, unatkoznak, nem bírják önmaguk társaságát. Túl korán
vonódnak be mélyen egy kapcsolatba: kiadják magukat és könnyen függővé, sőt, tapadóvá
válnak. Ez gyakorta elijeszti a reménybeli partnert, és épp a kezdetektől rettegett
visszautasításhoz vezethet.

A borderline ember elkeseredett, impulzív cselekedetekhez folyamodhat a fájdalmas,

végtelennek tűnő érzelmek, mint a magányosság, a düh gyors megoldására. Ilyen viselkedés
lehet alkohol vagy más tudatmódosító szerek fogyasztása, falásrohamok, impulzív szexuális
viselkedés, szerencsejáték, vásárlási láz, bolti lopás, vakmerő vezetés és más olyan
cselekedetek, melyek önrombolók, és további fájdalmas érzelmekhez vezetnek. Ilyenkor a
dühe gyakran elűzheti azokat, akik a leginkább képesek lennének megnyugtatni.

Az intenzív, szélsőséges érzések gyakorta változnak dühvé, mely mások felé kirohanások,
vagy tettlegesség, önmaga felé öngyilkossági kísérletetek vagy szándékos önmegsebesítés,
öncsonkítás formájában fordulhat. Az önmegsebzés és öncsonkítás a BPD legveszélyesebb és
legijesztőbb jellemzője, de nem jelenik meg mindenkinél. A fizikai fájdalmat a beteg arra
használhatja, hogy elterelje az érzelmi fájdalomtól, és szinte szüksége van arra a tudatra, hogy
öngyilkos lehet, mert ez azt jelenti, van menekvés érzései elől.
A tünetek összefoglalása.

A legszélesebb körben használt mentális megbetegedésekre vonatkozó kritériumrendszer, a

DSM IV, az alábbiakban foglalja össze a BPD-t.

Borderline személyiségzavarban szenved valaki, ha kapcsolatai instabilak, állandóan változik

az énképe, ingadozik a hangulata, és nem tudja impulzusait ellenőrzése alatt tartani. Ezt a
mintázatot az alábbiak közül legalább öt maladaptiv vonás megléte fejezi ki:

Identitázavarok.

1. A valós vagy elképzelt elhagyatás elkerülése érdekében tett kétségbeesett erőfeszítések.

2. Állandó ürességérzés.
3. Identitásproblémák: állandóan változó érzések azzal kapcsolatban, hogy kicsoda és miben
hisz.

Hangulati zavarok

4. Érzelmi labilitás, hangulati ingadozás - intenzív szomorúság, ingerlékenység és szorongás

váltakozásával.
5. Intenzív és erősen hullámzó kapcsolatok másokkal, melyeket az idealizálás és a leértékelés
szélsőségei közti váltakozás jellemez.
6. A harag mértéke gyakran nincs arányban a kiváltó körülményekkel, a düh kontrollálása
nehézségekbe ütközik.

Észlelési zavarok.

7. Stressz hatására paranoid gondolatok (úgy érzi, üldözik, megvetik, kinevetik, "hülyének
nézik", hogy nem szeretik, hogy csak elviselik, stb.–), vagy súlyos disszociatív tünetek (úgy
érzi, elkülönül önmagától, mintha álomban lenne) megjelenése.

Viselkedési zavarok.

8. Az esetlegesen önromboló impulzusok (túlköltekezés, óvatlan autóvezetés, falásrohamok,

szex, alkohol, drog) ellenőrzés alatt tartásának nehézségei.
9. Visszatérő öngyilkossági kísérletek, vagy önmegsebzés, öncsonkítás.

A BPD lefolyása.

A borderline személyiségzavar a fiatalok betegsége, és rendszerint serdülő- vagy fiatalkorban

kezdődik. Nem ritka betegség: a teljes népesség körében 2-3%-ban fordul elő. A betegek úgy
négyötöde nő. Krónikus és nagyon súlyos betegségről van szó, ahol a problémák hosszú
évekig jelen lehetnek és tíz betegből egy halálos öngyilkosságot követe el. Az életben
maradóknál a hosszabbtávú javulás nagy változatosságot mutat. Egy kisebbség sikeres a
munkájában, boldog házas és teljesen meggyógyul. Egy másik kisebbség nagyon súlyos
tünetekkel küzd középkoráig. Az eddigi legnagyobb követéses vizsgálat eredményei szerint az
első csoportba tartozók valószínűleg különösen tehetséges, vonzó külsejű emberek, esetleg
olyan kényszeres személyiségjegyekkel, melyek az ön- és munkafegyelmet javítják, míg a
különösen lassú javulás elsősorban a nagyon súlyos traumán átesett személyeket
veszélyezteti.
A legtöbb esetben azonban mind az impulzivitás, mind az érzelmi labilitás idővel és
fokozatosan csökken (vele együtt az öngyilkosság elkövetésének veszélye is), és a beteg végül
viszonylag problémamentesen tud kapcsolatban élni és dolgozni. Azaz a betegség 'kialszik' a
középkor elérésével, és a legtöbb beteg jelentősen jobban érzi magát 35-40 éves kora körül.

E javulás háttere egyelőre rejtély. Azonban más impulzivitással összefüggő zavarok, mint az
antiszociális személyiség és a szenvedélybetegségek is alábbhagynak nagyjából ugyanebben a
korban.

A már idézett dr. Moskovitz ezt írja könyve bevezető fejezetének lezárásaképp: 'Ha ön
borderline, elkeseredett kutatása a lényeg és értelem után, elvezetheti a kezeléshez. Terápia
segítségével megtanulhatja az impulzusok féken tartását és a fájdalmas érzelmek elviselését
elég hosszan ahhoz, hogy azok eredete feltárható legyen. A terapeutával való kapcsolaton
keresztül megtanulhatja, hogy a törődés képes túlélni a csalódást. Amint egyre jobban bízik
másokban, megtanul bízni önmagában is.'

Terápia - a cél a stressztűrő képesség és a pszichés teherbíró-képesség fokozása.

Mivel a borderline személyiségzavar (BPD) önromboló tünetekkel és kínzó érzelmi

állapotokkal jár, kezelésének első lépése a válsághelyzet stabilizálása: az önromboló
cselekedetek megelőzése vagy enyhítése, és a beteg állapotának javítása helyzeti
támogatással. Hosszabb távon pedig sikeresen alkalmazkodó, stabil társas/pszichés
működésmód és erősebb stressztűrő képesség elérése a cél.

A BPD kezelésére nincsen sajátos vagy mindenható módszer. A gyógyszeres kezelés - szükség
eseté - segíthet a hangulat stabilizálásában, a szellemi teljesítőképesség javításában. Az
antidepresszánsok új nemzedékét jelentő SSRI (szeletív szerotonin újrafelvétel gátló) típusú
gyógyszerek nem csak a depresszión segítenek, de a borderline páciensek kétségbeesését is
enyhítik. Ugyanakkor az antidepresszánsok a hangulatingadozásokat nem mindig tudják
megfelelően orvosolni, ezért általában BPD esetén a betegeknek hangulatstabilizáló
gyógyszerek (mint a Lítium) szedését is javasolják az antidepresszáns gyógyszer mellet.

Gyógyszerrel valamennyire tompíthatók az impulzív tünetek is, ugyanakkor az impulzivitás

és az alacsony szerotonin aktivitás összefüggése ellenére az SSRI típusú antidepresszánsok
ritkán eredményeznek e tekintetben látványos javulást.

A leghatékonyabb segítségnek még mindig a pszichoterápia tűnik - legtöbbször gyógyszerrel

párosítva. Impulzivitásuk miatt a borderline betegek úgy kétharmada azonban néhány hónap
után sajnos otthagyja a terápiát. Azok, akik maradnak, általában idővel, lassan javulnak.

A borderline betegeket jellemző káosz 'nehéz esetté' teszi őket a terapeuta szemében. A
betegnél hónapokig vagy évekig folyamatosan jelen lehet öngyilkossági hajlam. Ráadásul
ugyanazok a problémák, melyek a beteg másokkal való kapcsolatait jellemzik, kialakulnak a
terápiás kapcsolatban is. A borderline-ok terápiáját bonyolítja, hogy gyakran más komoly
problémával (krónikus depresszióval, evészavarokkal, alkohol- vagy drogfüggőséggel,
poszttraumás stresszbetegséggel, figyelemhiányos zavarral, pánikbetegséggel) küzdenek,
melyekkel a terápiában ugyanúgy foglalkozni kell. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság a
legfrissebb BPD-vel kapcsolatos terápiás irányelveiben úgy fogalmaz, hogy ez az egyik
legbonyolultabb és legnehezebb probléma, mellyel a pszichoterapeuták találkoznak.
Kognitív viselkedésterápia és pszichoanalízis.

A borderline betegek pszichoterápiájának sincsenek bevett képletei, számos technikát

próbáltak már, és a kezelés módja a beteg igényei, illetve állapota függvényében változik.
Többféle módszer is van, mely eredményes lehet, de klinikai tapasztalatokra és ellenőrzött
vizsgálatokra alapozva az említett irányelveket összeállító szakemberek két terápiás módszert
emelnek ki és javasolnak: a pszichodinamikus vagy pszichoanalitikusan orientált terápiát és a
dialektikus viselkedésterápiát (ez néhány sajátos elemmel felruházott kognitív-viselkedés
terápiát takar).

A legkomolyabb klinikai irodalom is a pszichoanalitikusan orientált terápiák körében

született. Ez nem jól meghatározható technika, inkább a beteg megközelítésének, élettörténete
meghallgatásának egy sajátos módja. A terapeuta arra összpontosít, hogy erős szövetséget
építsen ki a borderline beteggel. Ha a terápiás kapcsolat biztonságot nyújt, akkor könnyebb a
másokkal való jobb kapcsolatok kiépítésén dolgozni.

A tudattalan impulzusok hatása és ezek tudatos elutasítása Freud elképzeléséből származik.

Az értelmezés, mely a pszichoanalitikusan orientált terápia megkülönböztető jegye, azt
jelenti, hogy tudatossá teszi a tudattalant azáltal, hogy összekapcsol egy érzést, gondolatot
vagy tünetet egy tudattalan jelentéssel. Az értelmezés célja, hogy megszabadítsa a beteget az
el nem ismert motívumoktól, melyek akadályozzák jelen szükségletei kielégítésének
képességében.

A pszichoanalitikusan orientált terápia a beteg és a terapeuta közti kapcsolatra és az

indulatátvitelre való összpontosítást kíván. Az indulatátvitel azt jelenti, hogy a korábbi
érzelmi kötelékekből származó erős érzések felszínre törnek az intim terápiás helyzetben, a
betegek újra élhetik a régi érzelmi konfliktusokat a terapeuta felé irányítva az érzéseket, és így
feldolgozhatják azokat.

Az indulatátvitel mellett a pszichoanalitikusan orientált terapeuták más eszközöket is

alkalmaznak. Az egyik ilyen a konfrontáció, vagy a beteg figyelemének az általuk került
dolgokra való irányítása. A másik a tisztázás. Ugyanakkor a legtöbb dinamikus terapeuta
elsősorban támogató: nyugodtan meghallgatja a beteget, biztonságot és megerősítést nyújt.
Hogy feltáró és értelmező, vagy támogató megközelítést alkalmaz-e, az attól függ, adott
helyzetben melyiket ítéli a beteg szükségleteinek megfelelőnek és általa tolerálhatónak.

Az klinikai tapasztalatok szerint a kognitív-viselkedés terápia, melynek fejlett, az

impulzivitást és az érzelmi labilitást célzó módszerei vannak, alkalmas lehet a borderline
megbetegedés kezelésére. A kifejezetten a BPD gyógyítására kifejlesztett dialektikus
viselkedésterápiában, mely a másik javasolt technika, a terapeuta főként az eltorzult
gondolkodásra és viselkedésre összpontosít, figyelmét nem fordítja közvetlenül a tudattalan
impulzusok felé.

A kezelés azon a feltételezésen alapszik, hogy a borderline betegség hátterében húzódó

alapprobléma az érzelmek szabályozásával kapcsolatos, azaz a sérülékeny beteg túlérzékeny
minden külső hatásra és nehézségei vannak az egyensúly visszanyerésében, ha erős érzelmei
kitörtek. A terápia a jelen érzéseire és az ezeket befolyásoló tényezőkre helyezi a hangsúlyt,
kulcsfogalmai az elfogadás/belátás és a változás. Olyan technikákat alkalmaz, melyek
ráébresztik a beteget arra, hogy leértékeli önmagát, ezt pedig problémamegoldás
ellensúlyozza, melynek révén a páciens a nehézségekkel való megküzdés képességét és
módszereit sajátítja el.

A dialektikus viselkedésterápiával foglalkozó vizsgálatok azt állítják, hogy alkalmazása

sikeresen fékezi az önromboló késztetéseket és csökkenti a kórházban töltött időt.
Ugyanakkor azt nem tudjuk, hosszú távon hatékony magoldást jelent -e ez a fajta terápia.

A borderline betegeknél gyakorta felbukkanó gyermekkori trauma felől tekintetve néhány

terapeuta azt javasolja, hogy a BPD kezelésében a poszttraumás stressz szindróma terápiás
gyakorlatát érdemes követni. Ezek a szakemberek a negatív események feltárására
összpontosítanak, annak érdekében, hogy a betegek feldolgozhassák őket. Azonban ennek a
módszernek a sikerére sincs bizonyíték. Valójában van néhány érv amellett, hogy akár árthat
is, mert a beteg túl sokat törődik a múlttal és nem eleget a jelennel és a jövővel.

Borderlineoknál csoportterápiát általában csak az egyéni terápia kiegészítőjeként

alkalmaznak, mert önmagában, úgy tűnik, kevés betegnél hatékony. Ugyanakkor a
csoportterápia segíthet az elszigeteltség érzésének leküzdésében. Amennyiben
csoportterápiára kerül sor, az inkább legyen támogató, mint feltáró jellegű.

patikamagazin .