LENGYEL PÉTER

Ogg második bolygója

TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS REGÉNY
KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK
SZERKESZTI KUCZKA PÉTER
A FEDELET VARGA PÁL KÉSZÍTETTE
©Lengyel Péter, 1969
KOZMOSZ KÖNYVEK
BUDAPEST, 1984

I. HAZATÉRŐK
1.

Két és fél ezer évvel ezelőtt kezdődött.

Igo-Vandar az űrhajó mikrofilmtárában ült, egyedül.
Jobb keze habozva lebegett a lejtős műszerasztal gombsora
fölött. Két csoportban öt-öt különböző színű gombot foglalt
magába az asztal, a kis méretű képernyő-tér mellett. Végül
egy zöld gombol nyomott le, a középső ujjával. Bal keze már
egy másik, kör alakban elhelyezett gombcsoport felé nyúlt. A
tizennégy gombot ábrák fedték. Gyors egymásutánban
lenyomott négy gombot. Többrendbeli finom kattanás
hallatszott, majd egy rendkívüli fényerejű, ezüstfehéren
világító pont jelent meg a téglatest alakú ernyőtérben.
Sebesen növekedni s ezzel egyidejűleg halványodni kezdett,
gömb lett belőle, a gömb közepén megjelent egy másik pont,
növekedésnek indult, s a táguló koncentrikus gömbök
egymás nyomában haladtak a téglatér határai felé. Ahogy az
első gömb kifutott belőle, megjelent a kép: forgó égitest.
Lassult a forgása, s kivehetővé vált, hogy bolygó, kék
tengerekkel, két óriási, zöld földrésszel. A sarkok környékét
fehér jégsapka fedte. Az égitest forgása megállt. Igo újabb
gombokat nyomott le az olvasópadján. A gömböt behálózták
a sarkoknál összefutó délkörök.
Ez hát Eela.
A végtelen, fekete világűrben, számtalan fényévnyi
távolságra Eelától és a bolygó felé közelgő, csillogó testű
űrhajótól, minden emberi aránytól idegen, meredek falú,
szögletes, élettelenül komor csarnok emelkedett s veszett el
egy bolygó szaggatott szélű, vihar kergette felhői között.
Ablak nem volt az építményen.
Bizonyos tekintetben ugyanabban a pillanatban, amikor
Igo-Vandar űrhajóján Eela térképét nézte (bizonyos
tekintetben, hiszen sokkal bonyolultabb dolog az idő,
semhogy ilyen egyértelmű
meghatározásokba lehetne belefoglalni), szűk nyalábú
sugár villant a szögletes építmény felé naprendszere
szomszédos bolygójáról.
Hárombolygós naprendszer volt, a sugár üzenete a
Második Bolygóról érkezett.
Az osztatlan csarnok belsejében, ahová nem hatolt el
semmiféle fénysugár, záródott egy bioelektronikus áramkör.
Parancsára szögletes nyílás tárult fel az egyik égbe nyúló fal
alján. Némán kitolult belőle egy asztallap-féle. Akkor, kis
szünet után, emberi fül számára nem hallható
hangtartományú zsongás kíséretében kihullt az asztalra a
Gép.
Ettől a pillanattól kezdve emlékezett, emlékeznie kellett.
Rögződött benne a teljes sötétség, a fémlap, amelyen
feküdt, simasága, keménysége, méretei és ötvözetének
anyaga. Rögződött benne a csarnok minden mérete. Észlelte
a Második Bolygóról villanó következő sugár fajtáját,
hullámtartományát és intenzitását.
Észlelt, megjegyzett, mért, ítélt, gépi akaratától
függetlenül, mert erre rendeltetett.
Fala áttörhetetlen volt, ismert és ismeretlen hatások
számára legyőzhetetlen. Nukleáris robbanás nem sebezhette
meg.
A második sugár parancsára darabos robotszerkezetek
mozdultak feléje a sötétben. Felvillant egy négyszögletes
keresztmetszetű, másfajta fénynyaláb.
A csarnok felől – minden emberi gondolkodás számára
idegen jelzésrendszer szerint – robotikus jelentés indult a
Második Bolygóra, valahogy ilyenformán: “AFX 4 013 697
próbára kész.
Próbán jelenleg zéró-hetesszáz-tizenhat Gép. Feladatát
végzi nyolcvankét űrszektorban kettőezer-egyesszáz-zéró-egy
Gép.
Távolságnövekedés miatt elveszítettük a kontaktust zéró-
zéró-
kilencvenkét Géppel.”
A Második Bolygó egyetlen jóváhagyó-tudomásul-vevő
villanással válaszolt.
A fekete csarnok fekete belsejében kialudt a fénynyaláb.
Sima mozgású, ormótlan robotok csúsztak előre a sötétben a
Gép felé.
Karjaik aláterültek, szívókáik megragadták sima
felületeit.
Felemelték, s a fal felgördülő darabján át a lila-fekete
felhők alá szállították.
A Gép mindent észlelt, mért, megítélt és elraktározott,
amit maga körül tapasztalt. Mert erre rendeltetett. Erre és
másra.
A világűrnek egy távoli szektorában, melyhez már a
fényév töredékével mérhető távolságba ért az űrhajó, ott
keringett napja körül két holdjával Eela.
Az egyik hold kicsi volt, levegőtlen, puszta, szaggatott
sziklafelület, alig több mint valami nagyobb aszteroid.
A nagyobbik holdnak volt némi, még el nem szökött
légköre, s egyenlítőjének közelében fémes épületek, áttetsző,
hatalmas kupolák, csarnokok, raktárházak egész városa,
mellettük űrrepülőtér mutatta, hogy ezen a holdon már
megvetette a lábát Eela embere.
Az épületek, a kupolák, a csillagvizsgáló sötét volt. A
Várost behálózó vezetékek hosszú kilométereiben nem futott
elektromos áram. A rádióteleszkópok óriási ernyői
értelmetlenül meredtek az űrbe, nem fordultak a horizonton
elmozduló Eela után. Az űrrepülőtér kihalt. Az egész holdon
nem volt egyetlen élő ember.
A holdnak a Várossal ellentétes – távoli – féltekéjén, egy
vulkáni fennsíkon hatalmas átmérőjű kráter tátongott: alakja
egy alig valamivel a felszín fölött lezajlott kobaltbomba-
robbanásra mutatott. A robbanástól felhasogatott sziklaéleket
még alig kezdte tompítani az idő.
Terrán, Sol harmadik bolygóján a Karthágó feletti végső
győzelmét ünnepelte a Római Birodalom.
Igo-Vandar hosszú ideig ült mozdulatlanul az űrhajón,
olvasópadja előtt, és Eelára gondolt. Apró, nem is
különösebben fontos bolygó, mely egymagában kering a
galaktikának egyik jelentéktelen törpenapja körül: ez lesz
ezután az otthona. Mégis, csak a parányi égitesten létrejött
civilizáció teszi lehetővé, hogy ő egyáltalán tudjon a
galaktikáról s valami keveset arról, ami azon túl van.
Elmosolyodott magában, mert rájött, hogy ha Eelára
gondol, tulajdonképpen mindig valami nagyon kényelmesen
berendezett, tágas űrhajót képzel maga elé. Tudta már, hogy
ő nem fog megmaradni odalent. Egy dolog van, ami
emberhez méltó, gondolta: járni, keresni, új dolgokat látni. A
szabad világűrben éltem le egész életemet, örökre ott
maradni nekem annyit jelentene, mint nekik az, ha egyetlen
szobában kell leélni az életüket.
Azután még egy gondolat villant át rajta: mindaz, amit
Eeláról, városairól, technikájáról és tudományáról tud,
történelem lesz, mire földet érnek.
A terem oldalsó falát teljes egészében elfoglaló
kronométer-táblára pillantott. A tábla felirata a hajóidőt
jelezte: ötvenkilenc év, tizenhárom hónap, egy nap és
tizenkét óra.
Még egy óra, gondolta, és felébrednek. Azután már nem
lesz egyedül, lehet, hogy többé soha. Két hónap múlva
leszállnak Eela holdján, és ő elhagyja a hajót. Ezt tudta a
legnehezebben elfogadni: hogy talán soha többé nem látja az
ismert folyosókat, termeket, laborokat, melyekben az életét
eltöltötte; a szobányi ablakot a legfelső szinten, melyen át
annyiszor meredt órákon át a világűr otthonos, csillagos
sötétjébe.
Emberek, ébren levő emberek rohanó százezrei veszik
majd körül.
Öregeket fog látni meg gyerekeket, mint amilyen ő volt
az első években.
A képernyőn álló bolygóra pillantott. Ismerte a
kontinensek körvonalait. Ismerte Eela földrajzát, jobban,
mint bármely otthon született, húszéves fiatalember
ismerhette hajdan, amikor az expedíció elindult. Volt képe a
folyókról, a hegyekről, a síkságokról, a városokról is –
könyvekből. Most pedig két hónap, és ott lesz.
Egy óra még, akkor felébrednek.
Jobb kezével lenyomta a fekete törlőgombot. Eltűnt a
kép, majd egy halványezüst gömb töltötte be az ernyőteret,
egyre kisebbedéit, tömörebbé vált, míg végül ezüst
pontnyivá zsugorodott. Akkor megállapodott egy pillanatra,
s ahogy végleg eltűnt, finom kattanás hallatszott, s egypár
pillanatig még az az alig érzékelhető nesz, amellyel az
olvasószerkezet bontotta a hívást a kristály-tárral.
Felállt a székéből. Tudta, hogy ezzel hosszú időre vége a
nyugalmának, a csöndes elmélyedés korszakának. A lázas
munka hetei várnak rá, egészen a földet érés pillanatáig.
Kilépett az opálos zöld fényben álló folyosóra. A
párnázott falban jobbról és balról végig ajtók nyíltak, a most
még kihalt étkező-, háló- és nappali helyiségek ajtói. A
folyosó vége kiszélesedett, s ott, a kis előtér szemközti
falában sorakozott a hat gyorsfelvonó ajtaja.
Az egyes számú felvonó fölött téglalap alakú, lila fény
égett.
Végigment a másik öt felvonó mellett, s valamennyit
bekapcsolta.
Most már ismét szükség lesz rájuk. Azután belépett az
egyes számúba, s “lefelé” irányította, az utolsó előtti szintre.
Ezen a szinten egyetlen ajtó nézett szembe a
felvonósorral. Belépett az előtérbe, s gépies pillantást vetett
az ellenőrző falra. A harminc sorban elhelyezett kilencszáz
kis téglalap, kettő kivételével, zöld fénnyel égett. Ez rendben
volt. Az első sorban a két fehér lámpa alatt az ő apja és anyja
száma és neve állt. A hármas és a tizenhetes.
A fehér a gyász színe volt Eelán.
A vetítőasztal mellé ült, s a munkanapló
tanulmányozásába mélyedt.
 Elsőként ezúttal is Uri-An, a hajó parancsnoka fog
“ébredni”. Első
terem, egyes rekesz. A második Nordeng-O’, az
expedíció vezetője.
Első terem, kettes. A hármas szám nem ébred fel többé.
Űrhajós-temetést kapott Elk-O’; a légmentesen lezárt
műanyag tok most apró mesterséges égitestként száguld a
hamvaival, valahol két idegen naprendszer között.
Hatpercenként, sorra tér vissza majd az aktív életbe az
expedíció valamennyi tagja. Kezdve az orvosokkal és
biológusokkal, hogy esetleges zavar esetén segíthessenek az
utánuk következőknek.
Gyorsan utánaszámolt: egy óra alatt tíz ember – az
összesen kilencven óra. Vagyis majdnem négy napig fog
tartani, amíg a folyamat lezárul. Az ütemterv számolt ezzel a
négy nappal, az először ébredők között lesznek azok is,
akikre a földet éréssel kapcsolatban a legtöbb munka vár:
csillagász-navigátorok, rádiósok, történészek,
pszichológusok és antropológusok, valamint a
hajómérnökök.
Megvizsgálta még egyszer ennek az utolsó periódusnak
az adatait.
Időtartam: tíz év és kilenc hónap. A megtett út: valamivel
több mint harminckét fényév. A pálya: egyenes, egyetlen
kisebb korrekcióval, mellyel egy óriáscsillag vonzási körét
kellett a hajónak elkerülnie.
A távolság Eelától az ébresztés befejeztekor: nulla egész
két tized fényév.
Az ellenőrzőfal alsó harmadán kigyulladt egy fekvő
jelzőfény, majd újra elaludt. Három perc a folyamat
megindulásáig. Ettől kezdve már villámgyorsan peregtek az
események, nem sok ideje maradt a gondolkodásra.
Benyitott az első terembe. A terem két oldalán hármas
sorokban állt a tizenöt-tizenöt áttetsző falú, koporsó formájú
tartályféle.
Mindegyikben egy-egy ember feküdt, háton. A
szájukból, a csuklójukon és a bokájukon keresztülfutó
fémpántból vékony vezetékek futottak egybe a fejük mellett
a “koporsó” oldalfalán elhelyezett műszerfalhoz. Az
“alvókon” – férfiakon és nőkön egyaránt – egyetlen
ruhadarab volt: ugyanolyan, gyakorlatilag örökké eltartó,
szintetikus anyagból készült kezeslábas, amilyet a rövid
“ébrenléti” vagy munkaperiódusokban is viseltek.
Az arcuk pedig olyan volt, amilyent az Eeláról való
mikrokristályok mozgóképein sohasem láthatott Igo: mint
valami mindennél nyugodtabb álomban, derű honolt ezeken
az arcokon. Mintha az elmúló évszázadokon való átlebegés
tudata s a példa nélkül való áldozat elhivatottsága, az
emberiség nagy kalandjának büszkesége tükröződne rajtuk.
Igo számára ez volt az igazi emberarc. Észrevette azt is,
hogy ezek az arcok a munka hónapjaiban, az évek során nem
ritka veszély óráiban is megmaradtak ilyennek. Így
emlékezett apja arcára is, az egyetlen arcra, amelyet az
elmúlt évek gondolkodó magányában öregedni, változni
látott.
Az ellenőrzőfalnak a teremben elhelyezett másán kétszer
villant fel a jelzőfény. Két perc. Halk búgás hallatszott. Látta
maga előtt, ahogy mozgásba lendül a terem falába épített,
bonyolult gépezet, melynek szerkezete, mint minden a hajón,
nyitott könyv volt előtte.
Ugyanebben a pillanatban az első felébredő testéhez
kapcsolódó vezetékekben valami megváltozott az egészen
gyönge áram folyamában. Uri-An “koporsója” felett
bekapcsolódott az a kis óra, amely az ébredés pillanatától
mérte az időt. Mínusz kettő percet mutatott. A fiú odaállt a
fekhely mellé. Látta, ahogy a parancsnok arcán végigfut egy
leheletnyi rezdülés. Az életfolyamat megindult, helyesebben
ismét természetes sebességére gyorsult. Igo várt.
A két perc elteltével, ugyanakkor, amikor az óra
másodpercmutatója a nulla ponthoz ért, Uri felnyitotta a
szemét.
Beszélni vagy mozdulni nem volt még ereje. Tekintete
kérdőn villant a fiúra a mozdulatlan arcból.
A fiú késett a fejrázással, amely azt jelentette volna,
hogy minden rendben van. Uri ekkor egészen lassan s
láthatóan hatalmas erőfeszítéssel a terem nagy
ellenőrzőfalára fordította a pillantását. A feje továbbra is
mozdulatlan maradt. A lámpafal úgy volt elhelyezve, hogy
valamennyi felébredő azonnal láthassa. Igo követte a
parancsnok pillantását, míg az meg nem állapodott a fehéren
égő, hármas számú fényen. Uri ismét a fiúra tekintett, akit
mint kilencéves gyereket látott utoljára – ő maga nem
öregedett a “koporsóban” töltött évek alatt –, majd fáradtan
lehunyta a szemét.
Hány éve élhet egyedül az űrhajón? Mikor halhatott meg
az apja?
Ennek az utolsó periódusnak a kezdetekor még
elbúcsúzott tőle a parancsnok. Hatvanéves volt akkor Elk-
O’, nem lett volna törvényszerű, hogy tíz évvel később már
ne találja életben. Remélte, hogy természetes halállal halt
meg.
Plusz három percet mutatott a fekvőhely feletti kis óra,
amikor a parancsnok először a bal karjában, majd a jobban, a
két lábában s végül egész testében megérezte az újra induló
vérkeringést. A fiú mozdulatlanul állt fölötte. Amióta az
eszét tudta, talán a legfontosabb tudás volt számára az, hogy
az “alvók”-nál az életműködés megindulásának perceiben
minden külső beavatkozás azonnali halált okozhat. Várt. A
gépeket úgy szerkesztették meg, hogy nem kapcsoltak ki
önmaguktól. Amikor a fekvő embernek már elég ereje volt
ahhoz, hogy a szájából kivegye, majd a végtagjairól
lecsatolja a vezetékeket, csak akkor hagyta rá a gép saját
élettani elektromosságára.
Elérkezett ez a pillanat is. Uri lassú, szinte álmos
mozdulattal felemelte jobb kezét, és kihúzta szájából a
vezeték fémlapját. Amíg megszólalt, addig még egy fél
percnek kellett eltelnie.
– Apád? – kérdezte, Igóra tekintve. A fiú csak intett a
fehér lámpa felé.
– Mikor? – kérdezte Uri, miközben nagyon lassan ülő
helyzetbe emelkedett.
– Több, mint egy éve.
– Hogyan?
– Meghalt. Csöndben. Azt mondta, hogy az öregkortól
van. Nem volt beteg. Neked, Uri-An, üzenetet hagyott két
mikrokristályon, a fülkédben van. Azt mondta, rád hagy
engem is.
Uri, miután lecsatolta a pántokat a két csuklójáról, s
lassan felállt a lenyíló oldalfalú tartály mellett, végigsimított
a fiú fekete, csaknem kékes árnyalatú haján. Ezzel egy időre
félretette a kérdést. Nem gondolhatott most másra, mint az
űrhajóra. Miközben, minden másodpercben gyorsabb és
határozottabb mozdulatokkal, az utolsó pántoktól és
vezetékektől is megszabadult, már az ellenőrző táblán járt a
tekintete.
A hajónak a periódus végére feltételezett helyét jelző
kereszt és a mindenkori valóságos helyét mutató vándorló
fénypont tökéletesen egybeesett a csillagtérképen. Ez volt a
leglényegesebb. Az emberek, kettő híján, élnek, s most már
csak az utolsó “ébredés” gyakorlatilag nullával egyenértékű
baleseti veszélye vár rájuk. Csaknem biztos volt benne, hogy
itt nem lesz baj, mint ahogy az előző hat ébredésnél sem
volt, eltekintve egy-egy átmeneti bénulástól, ezeket azonban
néhány nap alatt tökéletesen rendbe tudták hozni az orvosok.
Uri gondolatban már a földet érés gyakorlati
mozzanataival foglalkozott. Amikor talpra állt, a kis óra
kerek hét percet mutatott; még hét percig működik, azután
leáll. A kettes számú “koporsó” felett a nullához ért a
mutató, és Nordeng-O’, az expedíció tudományos vezetője
felnyitotta a szemét. Az életbe való visszatérés folyamata
rendben megindult.

2.

Szinte egyszerre érkezett a kilencedik szintre alulról és

felülről a két szélső felvonó. A szétnyíló ajtókon át
mindkettőből kisebb csoport tódult ki a folyosóra. A felülről
érkezők közül legelsőnek Uri sietett kifelé. Egyszerre
megtorpant és felkiáltott:
– Yunnar-Den!
A másik csoportból villámgyorsan hátrafordult egy fiatal,
barna nő.
Egy pillanatig álltak csak mozdulatlanul, azután kitárt
karral, némán szaladtak egymás felé. Az érkező felvonókból
kiszállók mosolyogva néztek máshová, amikor első
látványként az űrhajó kapitányát látták, amint szorosan
összeölelkezik a lélektani csoportvezetővel. Mindannyian
emlékeztek rá, amikor ezek ketten az út harmadik napján
bejelentették, hogy határidő nélküli házassági szerződést
kötnek, s mindannyian örömmel vélték tudomásul az évek
során, hogy ez a szerződés tartósnak bizonyult.
A jelenet nem volt egyedülálló az újraéledő űrhajó
folyosóin. Az “ébredések” előre megszabott rendje nem
alkalmazkodhatott az út során megkötött hosszabb-rövidebb
lejáratú szerződésekhez, így sokan csak most találkozhattak
egymással, amikor először gyűltek össze a már ébren levők a
kilencedik szint előadótermében.
Amikor Uri elsietett, magas, szőke nő szólította meg
Yunnart.
Összedörgölték az orrukat.
– Azt magyarázd meg – kérdezte a magas nő –, miért
érzem úgy, mintha hosszú évek óta nem láttuk volna
egymást. Mintha most bölcsebb volnék és öregebb…?
Folytatták a beszélgetést, ott, ahol tíz évvel (tíz órával?)
előbb abbahagyták. Közben pendülő kattanással érkeztek az
utolsó felvonók, mindkét irányból.
Fiatalember ment el a beszélgetők melleit, az
előadóterem ajtaja felé. Széles mosollyal köszönt a
magasabb nő felé. Yunnar felkapta a fejét.
– Ki ez?
– Igo-Vandar – mondta a másik. -– A kisfiú, emlékszel.
– Persze, ostoba vagyok – mondta Yunnar
elgondolkozva. – Úgy látszik, mégiscsak van valami oka,
hogy érzed azokat az éveket.
Felnőtt férfi lett belőle.
– Elárvult, tudod?
– Elk-O’ meghalt?
– Egy éve.
– Amennyire tudjuk, Igo az egyetlen ember, aki a
naprendszeren kívül született – mondta Yunnar.
– Hogy az első, legalábbis a mi számunkra elfogadható
időszámítás szempontjából, az biztos.
Egy most érkezett férfi lépett hozzájuk. S miközben
hármasban az előadóterem felé tartottak, néhány másodperc
múlva elhangzott valamelyikük szájából az a kérdés, amely
kimondatlanul ott lebegett ezekben az órákban az űrhajó
minden folyosóján és termében.
– Hazaérünk – gondolkodott el Eli-Vend, a magas nő. –
Két hónap, és hazaérünk. És Yunnar volt az, aki kimondta:
– Vajon mi vár ránk Eelán?
A megbeszélést Nordeng és Uri vezette. Az előadóterem
székeit az ébredési menetrend első üteméhez tartozó ötven
ember foglalta el.
Néhány mérnök, rádiós hiányzott csak és az orvosok,
akik lent dolgoztak az utolsó előtti szinten: hátravolt még a
többi huszonnyolc terem. Őket Nagur-Den, az orvoscsoport
vezetője képviselte. Igo a tizenhetes számú székben ült,
anyja helyén.
Nordeng, mielőtt hozzákezdett, lenyomott egy
hívógombot az asztalán, és a vevőernyő felé fordulva azt
kérdezte:
– Nem jelentkezett még Eela?
A kis ernyőn sisakos emberfej jelent meg.
– Nem – válaszolta.
– Hívjátok tovább – mondta Nordeng. Kikapcsolta a kis
ernyőt, és a terem felé fordult. Várt egy pillanatig, amíg a
többiek elcsöndesednek, úgy kezdte:
– Azokról a naprendszerekről, amelyek mellett a
Csillaghajó az utolsó években elhaladt, nem érkezett ember
jelenlétére utaló rádióadás. Más úton tértünk vissza. – A
mellette ülő Uri az előadói szék billentyűin zongorázott az
ujjaival, s a terem központi nagy ernyőterében megjelent a
háromdimenziós csillagtérkép, a hajó bejelölt útjával. – A
szaggatott vonal jelzi az útvonalunkat, menet.
A töretlen vonal mutatja: az automaták pontosan
rögzítették az útvonalat visszafelé is. Adataikat csak ezután
tudjuk majd feldolgozni és értékelni.
A tudós-vezető szünetet tartott, végignézett a teremben
ülőkön.
– A jelenlegi feladatunk – folytatta azután –, felkészülni
a földet érésre. Nem lesz egyszerű dolog. Nem a navigációs
vagy technikai nehézségekre gondolok. Másról van szó.
Ismerjük a nagy sebességek paradoxonját, amely Nepam-Ha’
általános relativitás-elméletére épül. Aki nem érti pontosan,
az is elfogadta, hogy a sebességünk eredményeképp, amíg
ezen az űrhajón alig hatvan év telt el, addig odalent, Eelán
hétszáz. Ezért utunk első percétől tudjuk mindannyian, hogy
visszatéréskor egy hétszáz évvel előrébb haladott
emberiséget találunk. Szüleinktől, barátainktól örökre
búcsúztunk el a felszálláskor. Nem lesz számunkra az egész
bolygón egyetlen ismerős ember, s nagyon-nagyon kevés
lesz az ismerős tárgy vagy forma is. Élettanilag öt évvel
vagyunk idősebbek, mint amikor elindultunk – a
“koporsókban” töltött évek nem tettek hozzá a korunkhoz.
Lehet, hogy a kutatási eredmények, amelyeket magunkkal
hozunk, egytől egyig elavultnak számítanak már. Mégis,
legfőbb feladatunk, hogy amit megismertünk, az ember
közös kincsévé tegyük. Lesznek olyan tapasztalataink,
amilyenekkel senki más nem rendelkezhet. A magunk
személyi gondjai csak azután következhetnek, ha ezt a
munkát a lehető legjobban elvégeztük odalent. Tessék.
Néhány másodpercnyi szünet után Uri vette át a szót:
– Technikailag gyerekjáték lesz a leszállás. Ezúttal
ismerjük a bolygó természeti körülményeit. Tudjuk, hogy
felületi hőmérséklete nem kétszáz fok, légköre van, s
számunkra természetes gravitációja.
Nem várnak félintelligens, ellenséges alakzatok, sem
mérges hüllőket lövöldöző dzsungelnövények. Máris
rádiótávolban vagyunk, jelentkezünk, s amint létrejött a
kapcsolat, megkérjük a koordinátákat, a biztonság kedvéért
ismertetjük a hajtóművet és a leszállás általunk ismeri
módját. A Csillaghajót elliptikus pályára tereljük a hold:
Prokron, esetleg Eela körül, azután leereszkedünk,
szárazföldre vagy tengerre. Ezzel mi, hajósok, végeztünk.
Nagur-Den, az orvos, csak legyintett, hogy nincs
mondanivalója.
– Azt hiszem, rajtam a sor – jelentkezett a
történészcsoport feje, Nurri-An. – A társadalmi alakulat
előreláthatóan nem sokat változott ahhoz képest, amit
magunk mögött hagytunk. Eela hatezeregyszázban is
túljutott már azon, amit a történészek az első
barbárság korának neveznek: az ember ember ellen
vívott háborúinak, a nomád, törzsi jellegű számtalan apró
államnak idején.
Ha nem így lett volna, az utunkra sem kerülhetett volna
sor.
Háromszáz év tapasztalatai alapján beváltnak mondható
a Világkormány szervezete. Nem hinném, hogy
különösebben tévednénk, ha arra készülünk fel, hogy
leszállásunk alkalmával az Elnök fogad majd. Mármost –
vett mély lélegzetet –, ami a dolog másik részét illeti,
természetesen csak feltevésekbe bocsátkozhatunk arról, hogy
milyen technikai civilizáció fogad odalent. Annyit már
tudunk, hogy az űrhajózás területén nem várhatnak nagyon
nagy meglepetések. A csillagok meghódítása valamilyen
okból nem haladt az eltelt idővel arányosan. A naprendszer
körzetében járunk, és még mindig nem találkoztunk sehol az
ember keze vonásával.
Bármi történt is a mi felszállásunk óta, Eela történelme
számon tartja utunkat. Nem szabad elfelejtenünk azonban,
hogy negyven évvel ezelőtt vártak minket, s ma már
könnyen úgy vélhetik, hogy az expedíció elveszett a
Tejútrendszer végtelenjében. Egyébiránt nem lehetetlen,
hogy a legtöbbet éppen a történelemkutatás számára fogjuk
jelenteni, mint valami soha nem látott tökéletességű ásatás.
És azt hiszem, ez az a pont, ahol már a lélektani osztályt
illeti a szó.
 Igo az embereket nézte. Az eddigi összefoglalásszerű
általánosságok nem sok újat mondtak neki, akit apja éveken
át Eela legtökéletesebb mikrofilmtára segítségével készített
fel a földet érés pillanatára. Számtalanszor a lelkére kötötte
ennek során: “Egy dologra nem taníthatlak meg: az
emberismeretre. Ha rákerül a sor, tekintsd ezt fontosnak,
nagyon fontosnak.” Nézte az embereket.
Amikor utoljára látta őket, még gyerek volt.
Tudta, hogy a Csillaghajón különösen jó emberanyag
van együtt. A felszállás előtt valamennyien a legszigorúbb
testi és szellemi alkalmassági vizsgálatok tucatjain estek át.
És ez a kilencszáz ember egytől egyig vállalta akkor, hogy
örökre elszakadjon azoktól, akiket szeret, s így bizonyos
szempontból akkor is a halálba induljon, ha baj nélkül
visszatér az expedíció. Igo sokszor gondolt az expedíció
előkészületeire. Tudta, hogy ha akkor él, legfőbb vágya az
lett volna, hogy részt vehessen benne. Büszke volt apjára és
anyjára, akik ott voltak az elsők között. Annak idején a
valószínűségszámítás megállapította: tíz százalék az esélye,
hogy a hajó egyáltalán visszatér. Ez volt az első, amit a
jelentkezőkkel közöltek. Most már tudni lehet: maga az
expedíció egyetlen életet sem követelt. Az én születésem
követelt életet, gondolta Igo: két életet.
A lélektani osztály vezetője Yunnar-Den volt, nő, mint a
tudóslétszám nagyobbik fele. (Itt szükségesnek látszik
megjegyezni, hogy a késői Eelán általánosan használt Mago-
lyn nevek Y-nal történő átírása teljességgel önkényes.
Voltaképpen két hangról van szó: az egyik a mi i vagy j
hangunknak felel meg; a másik pedig annak, amelyet az
angol nyelv W-vel jelöl, mássalhangzó előtt.)
– Lélektanilag – kezdte Yunnar – két alaptényezője van
ennek a földet érésnek: ők és mi. Próbáljuk a helyükbe
képzelni magunkat.
Megérkezik az évtizedek óta elveszettnek hitt expedíció,
s az űrhajó fedélzetén kilencszáz középkori ember. Új, sehol
számításba nem vett problémát jelentünk; még az
elhelyezésünk is, de elsősorban az oktatásunk. S itt
előbukkan a nehézségek második része: mi, a hajdani világ
legsokatígérőbb ifjú tudósai számtalan olyan dolgot kell
hogy megtanuljunk az első időkben, amit Eelán ma minden
tízéves gyerek tud. És nagyon kell vigyáznunk majd, hogy
ne úgy viselkedjünk időnként, mint egy atomfizikai laborba
szabadult csimpánz. Nehéz hónapok várnak ránk. Ennek
ellenére: tudósok vagyunk, nem lehetetlen az alkalmazkodás.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele (Eela nyelvei csak a
tegező formát ismerték), de én lélektannal akarok
foglalkozni ezután is. Beülni egy elemi fokú iskolába, s ha
kell, a járáson kezdve, újratanulni mindent. Ha pedig egyszer
majd túl leszünk ezen, akkor olyan eszközökkel, egy olyan
fokon álló tudománnyal dolgozhatunk, amilyenről a
professzoraink nem is álmodhattak. Ez pedig egymagában is
kárpótolhatna mindazért, amit feláldoztunk.
Végeredményben – nézett végig társain Yunnar – nem olyan
kétségbeejtő az egész. Emberekkel lesz dolgunk, olyanokkal,
mint mi magunk, s nem lehet áthághatatlan akadálya annak,
hogy megértsük egymást, hiszen előbb vagy utóbb mi is
megértettük volna magunkat egy jóindulatú ősemberrel.
Csönd volt egy ideig.
– Még valamit – vette át a szót utóbb Nordeng –, bár
erről még bővebben fogok beszélni, ha majd valamennyien
együtt leszünk. Mi kilencszázán összetartozunk azután is.
Olyan erősen tartozunk össze, ahogyan még nem tartoztunk
senkihez életünk során, és ahogy senki sem tartozik össze
ma Eelán. Az eltelt hétszáz év köt egymáshoz. Az
elkövetkező nehezebb időkben, egy idegen s talán ellenséges
világban, ugyanúgy kell számítanunk egymásra, ahogyan a
távoli bolygók mocsaraiban. Ma már elmondhatjuk:
emberileg sem vallottunk kudarcot. Ne felejtsétek el, ha a
jövőben bárkinek bármilyen jellegű nehézsége lesz, nem áll
egyedül. Csak meg kell keresnie a többieket, és egy korszak
– bármi van ma, az a kor sem volt megvetendő –, egy
korszak kilencszáz legjobb tudósa áll mellette. Valószínű,
hogy nem sokkal a földet érés után elszakadunk egymástól.
Az expedíció hivatalosan véget ért. Az én jogaim, melyek
munkámból adódtak, ezzel megszűnnek.
Kötelességeimre nézve azonban továbbra is a Csillaghajó
tudományos vezetőjének tekintem magamat.
Uri, a mellette levő széken, nem szólt semmit, csak
igenlően megrázta a fejét.
A Csillaghajó a fény másodpercenkénti háromszázezer
kilométeres sebességét megközelítő iramából fokozatosan
veszítve haladt tovább az űrben, honi naprendszere felé. Ha
eredeti sebességével halad végig, most már néhány óra alatt
Eelához ért volna. És természetesen elsüvített volna mellette,
mint egy üstökös, így a fékezés miatt még csaknem két teljes
hónap volt hátra az útjukból.

3.

– Ülj le – mutatott a maga melletti székre Uri, ahogy Igo

belépett hozzá.
Kilencéves volt, amikor utoljára látta, kisgyerek.
– Talán most tudunk beszélgetni egy kicsit – mondta a
parancsnok.
– Arra azért ne számíts, hogy nyugodtan
eltársaloghatunk.
A képernyő hívást jelzett a fejük fölött.
– Tessék – mondta a kapitány.
– Még mindig semmi – bukkant fel a rádiós sisakos feje
a képen. –
De holnap már olyan közel leszünk, hogy a saját
készülékeinkkel hívhatjuk a holdakat.
– Köszönöm – mondta Uri. Kikapcsolta a készüléket,
Igóhoz fordult: – Beállítok a képernyőn egy ötperces
szünetet. Addig raktározza a jelentéseket, s csak az I. A-jelű
hívás törhet át a záron.
De ilyenre csak akkor lenne kilátás, ha valami baleset
történik vagy Eela jelentkezik… No jó. Ismered az optimális
számok elméletét?
– Ismerem – bólintott a fiú.
– Azt biztos nem tudod, hogy egy ilyen expedíció
létszámára, mint a miénk, kétféle értéket ad meg: az ötezret
és – rendkívül szoros érzelmi harmónia esetén – a kettőt,
ötezer személyes űrhajót nem tudtunk építeni akkor még, de
azt hiszem, bevált a kilencszáz ember is. Igazi bajt nem
okozott az összezártságunk ez alatt az öt év alatt.
Nem vívtunk polgárháborút a hajó fölötti uralomért; más
szóval, senkit sem tett elmebeteggé a társadalomból történt
kiszakadásunk.
Hatékonyan tudtuk teljesíteni a kutatási feladatainkat.
Barátságok, szerelmek szövődtek, még házasságok is
köttettek az évek során.
Minden rendben ment. Csak egy dologgal nem
számolhattak a tervek.
– Velem?
– Veled. Gyermeknek nem lett volna szabad születnie az
út alatt. A szervezet fejlődését megállítani nem lehet, csak az
öregedést. Ebből következik, hogy a felfüggesztett
életműködést – neuroblokk-módszernek is nevezik,
tudománytalanul, de gyakorlatiasan – csak a felnőtt ember
szervezete képes elviselni. Gora-An huszonnyolc éves volt,
amikor kiderült, hogy gyermeket vár. Az orvosok többször
figyelmeztették, hogy a tetszhalál megoldhatatlan
problémáját nem tekintve, már a gyerek születése is az
életébe kerülhet, hiszen az űrutazás eddig ismeretlen módon
veszi igénybe a szervezetét. Nem hallgatott rájuk, meg
akarta szülni a gyermekét. Ha pedig ő akarta, még egy ilyen
expedíció során sem volt joga rá senkinek, hogy ebben
megakadályozza. Az expedíció végcéljának mondható fiatal
bolygón születtél meg, mely egy kettős nap körül kering, az
Eelától mintegy tíz fényévnyi távolságra levő Yarnod
csillagkép közelében.
Gora belehalt a szülésbe, Elk-O’ pedig kötelességének
tartotta, hogy minden körülmények között melletted
maradjon, amíg él. Ti ketten most már a második értéket is
igazoltátok az optimális számok elmélete alapján: a kettőt.
Azt hiszem, nem volt könnyű.
– Volt mit csinálnunk, szerencsére – mondta a fiú
elgondolkozva. – Apám azt mondta, hogy az igazi tanulás
úgyis csak Eelán kezdődik majd. De fel kellett rá készülnöm,
ő velem tanult mindent.
– Csak tanultatok?
– Olvastunk, zenét hallgattunk, színdarabokat néztünk
meg, úszni jártunk “fel” a huszonegyedik szintre, minden
reggel és este.
– Mennyi bajom volt – nevetett fel Uri – a miatt a kis
úszómedence miatt.
– Most már hiányzik is, hogy nem mehetek fel akármikor
– rázta meg a fejét a fiú. – Legalább egy kilométert úsztam
mindennap, azután hosszan elüldögéltünk a medence szélén,
néztük a vizet, és apám mesélt Eeláról: a tengerről, erdőkről,
városokról meg anyámról. Elolvastuk a mikrofilmtár
anyagának csaknem egyharmadát. Megtanultuk Eela
történelmét, megismertük valamennyire a művészeteit. Ő azt
mondta, ahhoz, hogy valóban szabadon tudjak hivatást
választani magamnak, mindent ismernem kell. Nem
választottam még. Talán odalent majd könnyebb lesz.
– Űrhajós nem akarsz lenni? – Uri félig-meddig tréfának
szánta a kérdést. – Mint én, Csillaghajón?
– De. Azt hiszem, ez az egy, ami akarok lenni. De nem
találkoztunk velük. Lesz még Csillaghajó odalent? – Igo
komolyan nézett a parancsnokra.
Uri elgondolkodott, aztán egyszerre felvetette a fejét.
– Lesz – mondta. – Majd mi csinálunk, ha kell. A fiú
fölállt.
– Megyek, tudom, hogy nincs most időd ilyesmire.
– Jól van, fogunk még beszélgetni a földet érés előtt.
Most még azt mondd meg. nincs-e valami, amiben
segíthetnék.
– Munkát adjál – felelte Igo habozás nélkül. – Ezen a
hajón mindenki dolgozik, és két ember hiányzik a
létszámból.
Uri elégedetten rázta meg a fejét, várta ezt a kérést.
Lenyomott egy gombot az asztala feletti műszerfalon. A
képernyőn sorban megjelentek az elraktározott hívások, a
hívó számával. Azután Nurri, a történész látszott.
– Már hívtalak, Uri-An. Nem lesz könnyű dolgunk.
Szinte idegen civilizációval kell számolnunk. Az ismertető
anyagot úgy kell kidolgoznunk, hogy aki ember, megértse
akkor is, ha a miénktől teljesen idegen kultúrkörben él, ha
egészen más nyelven beszél, másképp számol, érez és
gondolkodik. Új mikrokristályokat is készítünk, részben
magáról az útról, részben korunk Eelájáról.
– Ez feltétlenül szükséges – bólintott Uri. –
Csoportosítsd úgy, hogy egy külön anyagcsoportban minden
meglegyen a Kettős Csillag bolygójáról. A két napja ellenére
az volt az egyetlen bolygó, amelynek természeti
körülményei minden lényeges feltételükben Eelára
hasonlítanak.
Mindössze fiatalabb néhány millió évvel: a szénkorszak
kellős közepét éli. Megcsináljuk az anyagot.
– Átküldöm hozzád Igo-Vandart. ezért hívtalak. Szűken
álltok a munkaerővel. Ehhez a csoporthoz oszd be. Hadd
dolgozzon itt az egyetlen olyan ember, aki azon a bolygón
született.
– Gyere, Igo-Vandar. Nurri arca a képernyőn most a fiú
felé fordult.
– Munka akad bőven. Meg aztán amúgy is ránk fér itt
egy kis felfrissítés, sok öregre.
Uri kikapcsolta a képernyőt.
– Köszönöm – mondta a fiú roppant komolyan.
A parancsnok, ahogy utánanézett, azon mosolygott
magában, hogy ennyire komoly és felnőtt csak egy gyerek
lehet.
Élte életét a hajó. A hat felvonó szünet nélkül
közlekedett. A folyosókat élettel töltötték meg a siető férfiak,
nők. Most, leszállás előtt, egyforma volt az öltözetük:
világos overall. Mindenki színes kis fémlapot viselt a
mellén, ennek színe jelezte a többiek számára, hogy melyik
szaktudományi csoportba tartozik. A nevük állt ezen a
lapocskán és egy szám: egytől kilencszázig. Öt együtt töltött
év után már senkinek sem volt szüksége ezekre a táblákra a
másik felismeréséhez. Mindenki személyesen ismerte
kilencszáz társát.
Három hétórás periódusra oszlott a nap. Elvben egy volt
ebből a munkaszakasz, egy a pihenésre és egy az alvásra
szánt. Ezekben a napokban azonban nem akadt a Csillaghajó
személyzetéből, aki ne dolgozott volna többet hét óránál. Az
egyetlen dolog, aminek betartását az orvosok feltétlenül
megkövetelték mindenkitől, egymástól éppúgy, mint
Nordengtől vagy Uritól, a hét óra alvás volt. Bizonyos
katonai jellegű fegyelem nélkül egy ilyen expedíciót minden
pillanatban a fizikai megsemmisülés veszélye fenyegetett
volna. Eelán, hatezeregyszázban, már csak ebben a formában
ismerték a katonai fegyelmet.
Elérték honi naprendszerük körzetét. Az űrhajó
sebessége az eredetinek töredékére csökkent. A négy rádiós
már egy hete állandóan kettős ügyeletet tartott. A távközlési
berendezéseket a tizennegyedik szinten helyezték el, a hajó
közepe táján. Ezen a napon, miután a közelebbi kisebbik
holdról nem kaptak választ, már reggel óta Prokront, Eela
nagyobbik holdját hívták. Eela és a Csillaghajó között ott
volt a nap s az alacsony frekvenciájú rádió- és a távolba látó
hullámok, melyek csak egyenes úton terjednek, csak a
mellékbolygóra juthattak el.
A szolgálatban levő rádiós fáradtan fordult el a
távközlési terem főernyőjétől.
– Nem értem – szólt oda a hátrább olvasgató társának –,
miért nem jelentkeznek. Amon-Ti felnézett a könyvéből, és
csak bólintott.
– Válts fel egy kicsit – szólt az első. – Megyek, járok
egyet.
– Menj csak – tette le a könyvet Amon.
A távozó mögött becsukódott az ajtó, s hamarosan a hajó
belső
hívójele, a villogó, lila fény jelentkezett a
rádiósteremben.
– Tessék.
– Semmi? – A képernyőn Nordeng arca látszott. Mögötte
mintegy húszan ültek a szobájában.
– Semmi. Negyedóránként hívjuk Prokront.
– Mi lehet az oka, hogy nem válaszolnak? Prokronon
hatezeregyszázban már volt kutatóállomás és néhány ezer
főnyi kolónia – töprengett Nordeng. – Ha egyetlenegy
bolygón sem telepedtek volna meg, innen jelentkezniük
kellett volna.
Most Uri látszott mellette, amint felemeli a kezét.
– Milyen volt a Prokronon annak idején felállított adó
erőssége?
– A legerősebb, ami létezett akkor – mondta Amon. –
Ugyanolyan, mint a miénk. A mi adásunk eléri őket, a kísérő
radarhullám visszatér. Ha tehát válaszolnának, azt is venni
tudnánk. Ma kikerülünk a nap árnyékából, s az ütemterv
alapján abbahagyjuk a Prokronra irányított hívást – folytatta.
– Éjszaka már Eelát próbáljuk újra.
– Van valami elképzelésed arról, hogy mi lehet a baj? –
kérdezte Nordeng.
– Az egyetlen elfogadható feltételezés az, hogy
Prokronon valamilyen okból ma nincs megfelelő erősségű
üzemképes adóberendezés.
– Hívjátok Eelával felváltva, még holnap is.
– Igen.
A képernyő elsötétedett, a rádiós visszahajolt asztala
fölé, és – ki tudja, hányadszor már – lenyomta az
automatikus hívójel gombját.
– Csillaghajó hívja Prokront. Csillaghajó hívja Prokront.
Még ugyanazon a délutánon, a fülke heverőjén pihenő
Amon azt érezte, hogy rádiós társa megragadja a karját.
– Mi…? – riadt föl, s akkor meglátta, a másik a
kikapcsolt vevőtérre bámul. Felnézett ő is.
A vevőtéren közös középpontú fehér gömbök villantak át
a szélek felé. Ez csak egyet jelenthetett: távolbalátó adást
valahol a vételi lehetőségeken belül – a naprendszerben.
Adóállomás! Ő állt közelebb kettőjük közül, nyúlt, hogy
vételre kapcsolja a vevőernyőt. A kikapcsolt készülék felöl
ekkor hang hallatszott:
– Eela hívja Csillaghajót. – Amon keze lehanyatlott. A
táguló gömbök egyre fényesebbé váltak, aztán egy villanás,
és furcsa ruhába öltözött nő feje nézett le rájuk. – Eela hívja
Csillaghajót – mondta nyugodt hangon.
Működésbe léptek Amon rádiós reflexei; s miközben
magában azt mormolta: “Lehetetlen, hiszen a készülék ki
van kapcsolva” – gépiesen vételre kapcsolt. Szinte még
ugyanazzal a mozdulattal rákapcsolta a vett adást a hajó
összes helyiségeinek vevőire. S közben már válaszolt:
– Csillaghajó jelentkezik. Csillaghajó jelentkezik. Adást
vettem…
Adást veszem – helyesbített.
Végtelennek tűnő szünet keletkezett, amíg a hang s a
vele mesterséges késleltetéssel egybehangolt kép elérte a
hívóállomást.
Amon a képernyő jobb alsó sarka mellett levő
távolságmérővel egybekötött órát nézte. A távolság pontosan
egyezett az Eela és a Csillaghajó közötti távolsággal.
Várt; nézte a különös ruhás nőt. Azután egyszer ez a
várakozás is véget ért, és visszaérkezett Eeláról a válasz.
– Minden rendben van? – kérdezte a nő a képernyőről, s
ekkor érezni lehetett, hogy valami furcsa, puha zöngéje van
a beszédének.
– Rendben – mondta a rádiós. – Rendben van minden.
Kapcsolom a parancsnoki termet. Azután már csak hallgatta
a beszélgetést.
4.

Amikor Eela jelentkezett, a kapitány az első pillanatban

úgy bámult a képernyőre, mintha a szíve mélyén sosem hitte
volna, hogy valaha emberlakta bolygóra ér még a
Csillaghajó. A kisebbik előadóteremben ült, Igóval. A fiú,
ellenkezőleg, egészen természetesnek vette a dolgot: ennek
így kell lennie. Csak az zavarta egy pillanatig: az adás
Eeláról jött, s Eela és a Csillaghajó közötti jelenlegi
helyzetükben még ott állt a nap. A parancsnok a másodperc
tört részéig habozott csak; majd határozottan nézett szembe a
vevőtérrel, a megszokott tárgyilagos, nyugodt hangján
mondta:
– Csillaghajó, Uri-An parancsnok jelentkezik.
– Eela, elnöki adótorony – jött a válasz a megfelelő
szünet után. – Evola vagyok, a világkormány 107-ik Elnöke.
– A különös ruhás nő fiatal volt, harminc év körüli. A
hangjában valami feszültség érződött; ezt Uri e percben a
nagy pillanat izgalmának tudta be. Igo is valami effélét
sejtett, de mindketten azt hitték, az érzékek játéka a dolog,
ezért nem szóltak róla egymásnak később sem.
– A kapcsolat létrejöttének pillanatától Eela minden
vevőernyője hajótok hullámhosszára van kapcsolva –
folytatta az Elnök. – Üdvözöllek benneteket a bolygó
nevében. Eelán ma hatezerhétszáznyolcvanhatot írunk. A
negyvenes évekre vártuk vissza a Csillaghajót. Kérem a
parancsnok jelentését. A hajó létszáma?
Az Elnök afféle csomagba sűrítette a mondanivalóját,
több kérdést tett fel egyszerre, mert a csaknem félperces
késedelemmel dolgozó adó-vevő berendezés nemigen volt
alkalmas félszavakból álló, szaggatott párbeszédekre.
Uri egy keze ügyében levő táblára írta fel a számot:
nyolcszázkilencvenkilenc, s azt felmutatta. Ha hang nem
kísérte, a kép automatikusan a saját normális sebességével
jutott el a bolygóig, így a várakozás ez alkalommal szinte
észrevétlenre csökkent.
– Egy halottunk van tehát – állapította meg az Elnök. Igo
ebből a többes számú első személyből azt érezte, hogy
hazakerült. Hogy mostantól beletartozik egy, a hajónál
milliószorta nagyobb, mégis ugyanolyan
megváltoztathatatlanul összeláncolt egységbe.
– Kettő – válaszolta Uri. Majd Igóra pillantva folytatta: –
És van egy új munkatársunk. – Az ernyő elé vonta a fiút. –
Igo-Vandar. Az MG tízezerhármas számú kettős nap
bolygóján született.
Tizenkilenc éves, űrkutató lesz.
– Űrhajós lesz…? – S ennél a félbemaradt mondatnál Igo
szinte biztosan érezte, hogy az Elnök valamit nem mondott
ki. Látni vélte, hogy Evola arcán ellenkezés, sőt valamiféle
fájdalom suhan át.
Félretette ezt a gondolatot, s elhatározta magában, hogy
vigyáznia kell az elhamarkodott következtetésekkel.
Felnézett Evola arcára, és azt kérdezte:
 – Eeláról jön az adás?
Az Elnök bólintott.
– Eeláról jön – mondta. – Eela minden vevőterén a te
arcod látszik most, mintegy félmilliárd ember hallotta most a
kérdésedet.
– Félmilliárd? – kapta fel a fejét a kapitány. – Hiszen
hatezeregyszázban még alig… – elhallgatott.
– Hétszáz év alatt sok minden történhet és változhat egy
civilizáció életében – jutott el hozzájuk megfelelő késedelem
elteltével az Elnök nyugodt válasza. – És ez válasz arra is,
amit kérdezni akartál, Igo. Az adás Eeláról jön: a mi
rádióhullámaink már kanyarodni is megtanultak. Folytassuk,
ami a dolgunk – mondta rögtön, elvágva ezzel a további
kérdések útját. – Ez itt mellettem Yadonnen-Ha’ – ő
szervezte meg negyvenben a Csillaghajó fogadására alakult
intézetet.
– A képernyő most egy férfi fejét mutatta, azonban
különös módon az Elnök sem tűnt el, egyszerre látszottak
mindketten ugyanazon a helyen. – Sokáig egyedül ő hitt már
a visszatérésetekben. Vele együtt egy csoport kiváló tudós áll
készen arra, hogy válaszoljanak a kérdéseitekre. Mi majd
ráérünk akkor kérdezni, ha földet értetek.
Eela vevői ezt a beszélgetést is közvetíteni fogják.
Uri már a párbeszéd legelején megnyomta a Hármas
Számú Készültség hívógombját, mely ugyanazt a hatvan
embert hívta össze ide a kisterembe, akik az első ébredési
szakaszba tartoztak. Ezek, míg a kisterem felé siettek, a
folyosók vevőin, a felvonókba épített kis kétdimenziós
ernyőkön kísérték figyelemmel a beszélgetést.
Másfél perc alatt valamennyien együtt voltak a
mikrokristály-olvasóteremben.
Most – az elkerülhetetlen szünetek beiktatásával –
párbeszéd indult a bolygó és az űrhajósok között. Az
ernyőtechnikusok Eelán nyilvános adással számoltak, így a
várakozás szüneteiben nem a rögzített képet mutatták,
hanem a teremben mozgatták a kamerát. A Csillaghajó
rádiósai a maguk szerényebb eszközeivel szintén igyekeztek
mutatni valamit ezekben a várakozási szünetekben,
felvillantani egy-egy képet a folyosókról, a nagy
előadóteremről, ahol a hajó többi utasa közül egyre többen
gyűltek össze, mintha valamiért együtt akarnák
meghallgatni, ami következik.
Kérdésekben nem volt hiány, s az űrutasok is tisztában
voltak vele, hogy a bolygón várakozó tudósok már a
kérdések elemzésével is rengeteg dolgot tudhatnak meg
róluk.
Elhangzott a kérdések egy csoportja, együtt, vártak,
azután ugyancsak együtt, “csomagban” kapták meg a
választ.
A nyelvi nehézségek a vártnál kisebbnek bizonyultak.
Eela civilizált kontinensein gyakorlatilag már ezer éve
létezett a Mago-lyn, az egységes nyelv, amelyet a saját, helyi
nyelvén kívül minden művelt ember ismert. Ezen a nyelven
zajlottak le a hivatalos érintkezések a bolygó egyes területei
között, ez volt a kormány nyelve. Az eltelt hétszáz év alatt
változott ugyan a nyelv, de a saját szerkezeti alapjain
változott, és nem sokat.
A Csillaghajó utasai, akik már arra is felkészültek, hogy
újra kell tanulniuk beszélni, végső soron azzal a nyelvvel
álltak szemben, amelyet maguk is használtak a hajón, hiszen
a bolygó más-más népeiből származtak. A Mago-lyn
természetesen sok ezer szóval, új fogalmak fedőivel
gazdagodott az eltelt évszázadok alatt, árnyaltabb kifejezési
formákra tett szert. Némileg változott a kiejtés is, lágyabbá,
egyöntetűbbé, egyszersmind zeneibbé vált. Gunna-An, az
expedíció nyelvésze, aki elsősorban a visszatéréskor rá váró
feladat miatt kapott helyet az űrhajón, az első hosszabb
szöveg másodszori lehallgatása után úgy határozta meg ezt a
változást: nőiesebbé vált a beszéd. S ezzel az egy
mondatával épp elég gondolkodnivalót adott a lélektani
csoportnak.
Lényegében már az első héten megszokták az új kiejtést,
bár még véletlenül sem fordult elő, hogy egymással is úgy
beszéltek volna.
Az adásokat Eelán úgy készítették elő, hogy a
hatezeregyszázas évek szókincsétől eltérő dolgoknál, új
szavak, megváltozott jelentések esetében mindig írott
magyarázat is érkezett. A bolygó nyelvészei a kapcsolat
felvételének napján sugározni kezdtek egy szótárat, ezt a
rádióskabinban önműködően jegyezte egy elektronikus gép,
s azonnal sokszorosította kilencszáz példányban.
 A szótár elkészültét lassította az a tény, hogy negyven
évvel előbb készült, akkorra várták őket, s az eelai
nyelvészeknek most menetközben kellett bővíteniük,
módosítaniuk. Két hét múlva, amikor elkészült, kis
zsebkönyv formájában hordozták magukkal valamennyien.
Egy évvel később már Eela legértékesebb könyvritkasága
volt ez a kis kötet.
Amit Eeláról hallottak, abból talán az tette a legmélyebb
benyomást a Csillaghajó utasaira, hogy a “vad”
hatezeregyszázas éveket, a kort, amelyből ők elindultak, úgy
emlegették Eelán, mint a tudomány hőskorát. A technikai
fejlődés olyan léptekkel haladt azokban az években, mint
soha azelőtt, s talán azóta sem. Az elektromosság felfedezése
óta a legnagyobb eredményeket köszönhette ennek a néhány
évtizednek az emberiség.
Hatezerhétszáznyolcvanhatot írtak Eelán. A Csillaghajón
végzett számítások egy évvel tértek el ettől, de nyilvánvaló
volt, hogy valahol majd ráakadnak a számítási hibára.
Az MG tízezerhármas kettős nap körzetére vonatkozólag
szinte semmi adat nem állt rendelkezésre. Ezzel választ
kaptak arra a nyugtalanító gondolatra is, hogy mire
visszaérnének, semmi érdemlegeset nem tudnak nyújtani az
emberi tudománynak; vagyis ebből a szempontból
fölöslegessé válik az útjuk.
Az övékhez hasonló csillagközi expedíció nem indult
több.
Hatezeregyszázhatban történt egy kisebb – negyvenéves
tartamú – ugrás az időben, fő célja volt az, hogy kísérleti
úton vizsgálja a résztvevőkre gyakorolt hatást. Vegyes volt
az eredmény. Orvosilag semmi baja nem történt a huszonegy
önkéntes jelentkezőnek. A felfüggesztett életműködés, mint
módszer, bevált. Mégis, tragikus eredményeket is mutatott a
kísérlet: a visszatérők itt találták rokonaikat, barátaikat
megöregedve. Számítani lehetett rá, hogy az expedíciónál
végeredményben kisebb lesz az ilyen megrázkódtatás: hiszen
mindazok, akiket ők szerettek, régen elporladtak már;
nincsenek, s erre jobban el lehet készülni. A negyvenéves
ugrás idején a visszatérők közül egy öngyilkos lett. Két
másikukat éveken át tartó gondos ápolással lehetett csak
visszamenteni az őrület széléről. Ekkor a kormány
orvostudományi bizottsága száz évben állapította meg az
ugrások legrövidebb időtartamát. Általában, minden ezzel
kapcsolatos tevékenységet a kormány közvetlen felügyelete
alá helyeztek. Az ugrásokhoz az Elnök személyes engedélye
szükséges. Maga az Elnök nem vetheti alá magát az
eljárásnak.
A történelemtudományban kialakult az a módszer, hogy
minden ötven évben egy fiatal, önként vállalkozó történész a
saját korát ismertető bő dokumentációs anyag gondozójaként
egy százéves ilyen periódust vállalt önként. Már az első
esetnél olyan hőseivé váltak az emberiségnek ezek a fiatal
tudósok, mint az űrhajósok voltak hatezeregyszázban. A
módszer eredményeként hihetetlen mértékben megnőtt a
történelemírás pontossága; úgy ismerték az elmúlt korokat,
mint még soha.
Yadonnen, az ősz tudós elmondta, hogy ma az élet
minden vonatkozására kiterjedő, részletesen kidolgozott
rendszere van a visszatérők beilleszkedésének. Elsősorban
az ő kedvükért dolgozták ki ezt a módszert. A visszatérők
fogadása az ő intézetének a feladata. Szerencsés helyzet,
hogy ez esetben tudományos gondolkodásban edzett
férfiakról és nőkről van szó, akik a változást, a fejlődést,
mint eddig is bebizonyosodott, rendkívül gyorsan be tudják
fogadni. A jelenlegi előkészítésüket, magyarázta Yadonnen,
jelentősen megkönnyíti az a körülmény, hogy a tényleges
találkozásig aránylag hosszú idő áll mindkét fél
rendelkezésére.
Az ő intézete jelölte ki az Elnököt, legyen ő az első
ember Eeláról, akit a Csillaghajó utasai látnak és hallanak.
Nem véletlen, hogy akkor történt az első érintkezés, amikor
a hajó napárnyékban volt, s hogy Eelá-ról hozták működésbe
távgerjesztéssel az ő kikapcsolt képernyőjüket. A bolygó
technikai haladását akarták az első pillanattól érzékeltetni
velük. Ekkor már egy hete figyelemmel kísérték útjukat. Ők
dolgozták ki az Eelát ismertető előadások sorozatát is,
melyeket az előkészítés leglényegesebb szakaszaként, hat
héttel a földet érés előtt kezdett sugározni a bizottság
adótornya.
5.

Sebesen forgó gömb. Fokozatosan lassul. Kivehető, hogy

égitest, majd az is, hogy bolygó: Eela, a két holdjával. A
felvevő kamera “szeme” kívül van, a világűrben. Lassan
közelít. Már kirajzolódnak az elsuhanó szárazföldek és
óceánok. A sarkok egységesen fehér foltja. Vékonyabb,
beltengerekkel övezett, szaggatott partvonalú szárazföldek.
Lassul a gömb forgása, szinte áll már, s a hatalmas Nyugati
Szárazföld: a Mag körvonalai töltik be a képet. Közelebb
úszik a felvevő, kivehetővé válnak a kontinens északi
részének hegyei. Nem nagyon meredek hegység, s csak a két
legmagasabbra emelkedő csúcsot borítja hó. Dél felé
enyhébb lejtésűek, fokozatosan dombokká szelídülnek.
Erdők hatalmas, néha szabályos kör alakú, sötét foltjai. Még
délebbre végtelen síkság, egy-egy város, s köztük folyók
futnak a tenger felé.
Megállt a gömb forgása. A szárazföld képe egyre
közelebbről. Már nem fér el az ernyőn az egész. Egyre veszít
térkép jellegéből. A felvevő eddigi függőleges mozgásából
vízszintesbe csap át; úszik a szárazföld fölött. Mire a
síksághoz ér, már olyan közel van a földhöz, hogy látszik a
városok-utak szabálytalan hálója. Valamely ismeretlen
technika révén az egész képsor a nyomtatott térkép és a
természetes látvány között mozog. Az utak hálója beborítja
az egész látható, részt, a nyugati parttól a keletiig, s tudni,
hogy felkúszik a dombokon is, melyek kívül esnek most a
képmezőn. Kerek, fekete foltok a városok. Csaknem
egyforma valamennyi, kettő, nagyjából azonos magasságban
a keleti és a nyugati parton, nagyobb a többinél. Amint
gyorsulva még lejjebb ereszkedik a kamera, kiszorulnak a
képből a partok a két nagyvárossal, aztán már csak egy darab
szárazföld látszik, néhány város, egy folyó, már csak két
város – egységes fekete foltként még mindig. Végül az út
marad csak a képen kívül rekedt két város között. Fekete
sávját egy másik, halványabb vonal kíséri. Most sebesen
mozgó, hosszúkás árnyék úszik be a kép szélén, majd
láthatóvá válik a tárgy, mely a földre veti: valamiféle repülő
alkalmatosság. Ovális, tárcsa-forma, szárnyak nélkül; ebből
a magasságból még nem látható tisztán. A kamera újabb
zuhanással egészen az út fölé ereszkedik. A szálló járműnek
először az árnyéka hagyja el a képmezőt, aztán eltűnik maga
a gép is.
Az út. Látni már, hogy nem fekete, hanem szürke.
Különválik a mellette húzódó, halvány vonal: az árnyéka.
Kétszáz méteres magasságban fekvő végtelen acélhíd az út,
pillérei a kilométerenként sorakozó, karcsú lábak. Mozgás is
van rajta.
Különválik a két irányban vonuló járművek szalagja.
Újabb és újabb repülő tárcsák úsznak át nyílegyenes
vonalban a képen.
Helyenként az úthoz csatlakozó épületcsoportok
bukkannak fel, egy-egy mesterséges tó tükre. Köztük a
járművek. Itt már várakozik is belőlük számtalan, szivar
alakúak, mindenféle nagyságban, ezer színárnyalatban. Már
madártávlatba ért a felvevő. Az egyik gép mellett ember áll.
A jármű élénkzöld színű, s az ember magasságánál alig
hosszabb. Közvetlenül a gép mellett egy másik: mintegy
százszor akkora, s fekete, fényes felületében tükröződnek a
szomszédos épületek, a tó egy darabja. Ajtó vagy egyéb
nyílás egyik gépen sem látható.
Most a kisebbik szivar mellett álló ember – rajta nem az
a furcsa, lebegő szárnyú ruha van, mint amit az Elnökön
láttak, hanem testhez álló, fehér munkaöltöny – lehajol a
géphez, valamit matat rajta. Közben a felvevő olyan mélyre
ereszkedett, hogy minden apró részlet kényelmesen
kivehető. A szivar felső részén elmozdul egy lemez, s
láthatóvá válik benne az egyetlen személyre szolgáló
ülésféle, előtte sima, üres lapu asztal, oldalt, az utas jobb
keze felől szerelvényfal két kapcsolóval, egy órafélével és
egy lámpával. Az ember – az is látható már, hogy fiatal férfi
– megszokott mozdulattal beül a gépbe, s becsukódik fölötte
a fedél. A szivar hátulsó részéből kerék nyúlik a levegőbe.
Lassított felvétel. A vízszintesen fekvő kerék forgásba kezd.
Ezzel egyidőben a képmező alsó részén megjelenik egy
másik kép, alulról mutatja a járművet, valamilyen módon
mintha a talaj alá került volna a kiegészítő kamera. Képén
látszik, hogy a gép felemelkedik egy kissé, a közepén
keskeny szalag válik külön, ez vonul hátrafelé, s
rátámaszkodva halad előre a jármű, mint valami két kereket
összekötő vonalnyi futószalagon, amely alig észrevehetően
mélyed bele az úton végighúzódó vágatba. Egyensúlyát a
felül forgó kerék tartja. Aztán rendes sebességére gyorsul a
kép.
Az alsó kép eltűnik. A jármű kifordul az oldalútról, az
enyhe ívben hajló keskenyebb útszalagon halad, lebukik a
főpálya alá, majd újra fel, és a menetirány szerinti bal
oldalon ráfordul az útra. Előtte megáll, jobban mondva csak
lelassul a haladása. A szünet nélkül suhanó járművek
vonalán jóval hátrább, fokozatosan táguló szakadás
keletkezik. Mire a rés odaér, ahol a kis szivar az útra fordul,
éppen olyan méretű, hogy helyet adjon neki. Amint a kamera
a száguldó gépek sora fölött megint feljebb húzódva követi a
kis zöld szivart, a sor ismét töretlen, folyamatos. A
vízszintesen fekvő felső kerék gyorsan forog menet közben;
mindössze egy valamivel sötétebb kör látszik a helyén a
járművek tatján.
Nyílegyenesen ível az út-híd zöldellő földek felett.
Helyenként ovális alaprajzú, fehér kupolák emelkednek a
földből a zöld közepén. Az egész tájat vékony pántlikák
hálózzák át: csatornák.
Az út most egy keresztirányban haladó, hasonló
forgalmú pályához ér, alábukik, elhagyja, azután ismét
fölemelkedik. A találkozó utak keresztjét lóhere-elágazás
pántlikái rajzolják körül. A járművek haladása teljesen
hangtalan. Csak a szél hallatszik a napsütötte földek felett,
olykor egy madár füttye. Most egy folyó széles szalagja
tűnik fel oldalt, a távolban. Eleinte párhuzamosan halad az
úttal, azután egyre közelebb kerül hozzá, majd
mesterségesen éles kanyarral keresztezi. Az út fölötte vezet.
Lassú, nyugodt hömpölygésű folyam, mintegy két kilométer
a szélessége. Ezen a távolságon alátámasztás nélkül ível át
az országút. A part fölött, a vízből kinyúló lábakon, keskeny,
alacsonyabb út vezet, rajta kisebb méretű gépek haladnak. Itt
a járművek folyama sem olyan sűrű, mint a nagy úton, néha
hosszabb szakadás támad benne. Egy kis fehér gép kiválik a
fő úton haladók sorából, lekanyarodik a folyó fölé.
Lassítania se kell, úgy áll rá az új irányra.
Ismét egyenesen, egyhangúan halad a járműsor. A
felvevőgép feljebb emelkedik. Már nem lehet kivenni az
egyes járműveket, s messze elöl felbukkan a zöld tájban egy
fekete tömeg: a város.
Egyre közelebb van. Már betölti a kép teljes szélességét.
Lassan különválnak a száznegyven szintes, acélszürke
épületek. Állnak végtelen, széles sorokban, szinte komoran,
fent keskeny cérnaszálak hálója kapcsolja egységbe
valamennyit: utak ezek is, a város utcái.
Még közelebb ér a felvevő, és láthatóvá válik a város
szélénél, hogy a száznegyven szintes épületek között
alacsonyabbak is meghúzódnak, két különböző
magasságban. A két alsóbb szintet is pókhálóként fonják be
az utak. Ahol a magasabb épületekhez érnek, ott az út
beléjük bújik, s a ház másik oldalán jön elő.
Lejjebb ereszkedik a felvevőkamera, a város egy időre
kívül kerül a látókörén. Megkeresi a világoszöld járművet, s
ismét azt követi, közvetlen közelből. Aztán az út s rajta a
suhanó kis zöld szivar eléri az első magas épület tetejét.
A képernyőn fehér kör jelenik meg, egyre kisebb, s
letörli a képet.
Végül már csak egy apró, ezüst pont az ernyőtér mértani
középpontjában: Eela jelzi, hogy első adása véget ért.
A nyolcszázhatvan ember sokáig csendesen ült a helyén
az adás után. Itt volt mindenki, csak azok hiányoztak,
akiknek feltétlenül a szolgálati helyükön kellett maradni
most, amikor már állandó érintkezésben álltak a bolygóval: a
technikusok a hajó vezérlőtermében, a rádiósok s a hőt, a
világítást, levegőt szabályozó legfelső, úgynevezett Energia-
szinten szolgálatot teljesítők.

6.

Ismerték a programot mindannyian: a hátralevő hat

hétből ötnek minden napján két tizennégy perces adás jön.
Yadonnen-Ha’ intézetének kívánsága volt, hogy ezeket
valamennyien a hajó legnagyobb ernyője előtt együtt nézzék
végig. Itt, az előadóteremben volt ez az ernyő, enyhén hajló
körívben: tizenhét méter széles, kilenc méter magas és négy
méter mélységű vevőtér. A hátrafelé keskenyedő teremben
pontosan kilencszáz széket helyeztek el emelkedő sorokban.
Később a szolgálatban levők számára újrapergettek
minden adást.
 Ezt a kisebbik előadóteremben akarták lebonyolítani, de
amikor kiderült, hogy aki csak teheti, újra akarja látni
mindennap, áthelyezték a második vetítést is a nagy terembe.
Nyolcszázhatvanan ültek ott másodszor is mindennap.
A fiú is ott ült a tizenhetes számú székben, anyja régi
helyén. Itta magába a látványt, embereket, tájakat, nem
tudott betelni. Egész élete nem volt más, mint felkészülés
erre a találkozásra. Amit tanult, ezért tanulta. És már a
második napon elment a kapitányhoz.
– Legyen három lejátszás naponta.
– Nem lehet, Igo.
– Ne hidd, hogy csak a magam nevében beszélek.
Mindenki szeretné. Meglátnád, mindenki végignézné
harmadszor is.
– Ezért nem. Így is nagyon elvonja az emberek figyelmét
a munkától. Be kell még fejeznünk az utolsó két ébrenléti
szakasz kutatási eredményeinek feldolgozását. Ha egyszer
leszállunk, ilyesmire már nem lesz időnk. Örülök, hogy az
elsőrendű
szolgálatban levők csak egyszer tudják végignézni Eela
üzeneteit.
Tudod, úgy érzem, hogy nagyon szuggesztívek ezek az
üzenetek.
Talán túlzottan is azok.
Az adások folytak tovább. Igo kezdettől egy kis
szerkezetet vitt magával minden vetítésre.
Hosszan elnyúló, mélyzöld falú terem. A középső
harmadát egyetlen tömb: mennyezetig felérő, fehér gép tölti
be. A fala helyenként átlátszó. A gép egyik oldala asztalban
végződik.
Mellette egészen fiatal lány ül sárga munkaoverallban.
Opálos fénnyel világit az asztallap. Felülről fekete hegyben
végződő kar ereszkedik le a lány elé. A kezébe fogja, s az
asztal fölé vezeti.
Határozott kézzel rajzol az opálos lapra. Két egymással
szembeforduló, ívelt vonal, függőlegesen az asztal
mezőjében. A lány összeköti a két vonalat alul és felül. Most
olyan az egész, mint egy álló edény. A lány feláll az
asztaltól, meghúz egy kart. Halk, egyenletes zúgás tölti be a
termet. A lány végigmegy a gép mellett, be-benéz a fal
átlátszó síkjain, majd továbblép. A gép túlsó végén, épp
amint odaér, kis kapu nyílik, s az alatta levő keskeny asztalra
kibukik egy tárgy. Felveszi. Gyengéd ívű, fekete színű korsó,
könnyű, tompa fényű anyagból. A lány megforgatja a
felvevőkamera előtt, mosolyog, és visszateszi az asztalra,
melynek egy darabja különválik az érintéskor. Egy
futószalag kiviszi a vázát a terem falán feltáruló nyíláson.
Közben a gépből az asztalra bukik a második darab, majd a
harmadik. A lány néhány percig nézi a kifelé tartó
edényeket, azután meghúz egy fogantyút. Megszűnik a
zúgás.
Csak a gépből kibukó edények halk koppanása
hallatszik. A lány visszamegy a rajzolóasztalhoz, elhúzza a
vonalzót az opál-színű lap fölött, a vonalak eltűnnek.
Közben kibukott az utolsó darab is a gépből. Csönd van. A
lány, sárga heggyel, fekvő tál rajzolásába fog.
Már pihenőre járt az idő, amikor Igo belépett Uri
fülkéjébe. A kapitány nem aludt még, az asztal mellett ült,
melynek olvasólapjában ott feküdt egy mikrokristály, de ő
csak nézett maga elé, s látszott, hogy már régen nem olvas.
Ahogy Igo belépett, meglepődve kapta fel a fejét. A
pihenőidő sérthetetlen volt a hajó életében; most mégsem
tudta örömét leplezni, ahogy végignézett a fiún. Egyébként
is, gondolta, nekem az ő korában körülpárnázott életem volt,
iskolába jártam, és nem tudtam, mi az a veszély.
– Mi újság, Igo?
A fiú letette a kis, lapos táskafélét az asztalra.
– Komoly dolog. Nem zavartalak volna, ha nem
mindannyiunkat érintene. Mindjárt jön Yunnar-Den is, én
kértem rá. Addig szeretnék néhány dolgot kérdezni tőled.
– Miről?
– A mai Eeláról.
– Nemigen tudok róla többet, mint te. De azért kérdezz.
– A máskor magányra hajlamos Uri örült a beszélgetésnek.
Sokat gondolkodott mostanában a jövőjükön.
– Mi hajtja a szárazföldi kocsikat? – kérdezte Igo.
– Elektromosság.
– Honnan tudod ezt? A mi időnkben ilyenek még nem
léteztek.
– Az adásokból tudom, természetesen – vágta rá
gondolkodás nélkül a kapitány. Aztán egy kis szünetet
tartott, ellenőrizte magát.
– Várjál csak! Most hamarjában nem emlékszem,
melyikből, de nyilván az elsőből, akkor láttuk először a
kocsikat.
– Az utolsó adás ma volt. Emlékszel rá jól?
– Emlékszem.
– Hol történt?
– Dar, a keleti földrész egyik művésztelepén.
– És nem nyugaton?
– Nem, dehogy.
– Biztos vagy benne?
– Biztos.
– Hogyan? Ezt az adást nem kísérte semmiféle szöveg.
Uri elgondolkodott.
– Nem, az bizonyos. Erre jól emlékszem. Talán az előző
adás folyamán… – mondta bizonytalanul. – Nem tudom.
Ekkor jött be a fülkébe Yunnar.
Igo néhány szóban elmondta neki az addigi beszélgetés
tartalmát.
Yunnar sem emlékezett rá, hogy honnan tudja ezeket az
adatokat.
– Tudunk tehát olyan dolgokat, amelyekről nem tudjuk,
hogy honnan tudjuk – fejezte be a fiú.
Mind a ketten megrázták a fejüket. Yunnar rendkívül
nyugtalannak látszott.
– Hogy nem vettem én ezt észre? Hogy nem vette észre
senki más?
 – Azt hiszem, itt a tudatlanságom segített – mondta Igo,
és a másik kettő, a helyzet komolyságától függetlenül,
elmosolyodott. – Ti sok mindent tudtok már az életből,
hosszabb időn át is tanultátok, nem tűnt föl ez az alig
észrevehető többlet. Az én agyam viszonylag érintetlen.
– Igazad van – mosolyodott el a kapitány. – Csak ez lehet
az oka. A magyarázat?
– Ott van – mulatott Igo a lapos tartóra. – Azért jöttem.
– Várjál – komolyodott el Uri. – Ez mindannyiunk ügye.
Ide kellene hívnunk legalább a csoportok vezetőit.
– Ezt nem tudtam magam eldönteni. Úgy gondoltam, ti
kettőtöknek megmutatom, azután majd határoztok.
– Jól van – bólintott a parancsnok –, lássuk. Igo
kinyitotta a lapos tokot, és elővett néhány fémlapot. A
képmezőről készült fényképfelvételek voltak.
Ugyanazt a képet mutatta valamennyi: a fiatal lányt,
amint a gép karját vezeti az opál lap fölött. A különbség az
volt, hogy az egyik kép közepén, tisztán olvasható felírás
haladt át: Edényrajzoló. Dar, központi művésztelepek.
– A felirat egészen addig nem bukkant elő, amíg egy
tízezred másodpercre nem csökkentettem a felvételem
expozíciós idejét –
mondta Igo. – Ezért csak néhány képem van összesen.
Az első
vetítéskor csak azt állapítottam meg, hogy melyik résznél
fogok fényképezni.
Várakozóan hallgatott.
 – Innen tudjuk tehát – mondta Yunnar. – A feliratok
olyan rövid időre villantak fel, nyilván gyakran ismétlődve,
hogy látni nem láttuk őket. A szem azonban tudat alatt mégis
rögzíti az így kapott szöveget, s az ismétlések tudássá
alakítják. Úgy látszik, ma így oktatnak Eelán. Bár, ami azt
illeti, a dolog erkölcsi oldala határozottan támadható.
– A mai adás után – mondta Uri – az egyik
gépésztechnikus azt mondta a folyosón: “Ez nekem azért túl
szép. Akár a mesében.”
Együtt ült a mikrofilmtárban a hajó agytrösztje. Uri a fő
ernyőre kivetítve megmutatta az első feliratos képet, Yunnar
röviden elmagyarázta a dolgot. Aztán ismét a kapitány vette
át a szót:
– Itt van – mondta – a másik két felírat, amelyek miatt
akcióra határoztuk el magunkat. – A fő ernyő-téren
megjelenő felirat így szólt: A világűr hideg. Ellenséges. S
rögtön utána egy másik: Eela jó. – Ezeknek alapján úgy
találtuk, hogy valaki vagy valami –
feltehetően ellenséges szándékkal – befolyásolni kívánja
az akaratunkat. Cselekednünk kell. Van még két és fél
hetünk. Fel fogjuk dolgozni valamennyi adás anyagát.
Az eddigieket is rögzítettük, hogy le tudjuk játszani
másodszor.
Valamennyit fel kell dolgoznunk, s lehet, hogy akkor
többet tudunk meg őróluk és szándékaikról. Az anyag, a
várhaló adásokkal együtt meglehetősen nagy. Elvben
valamennyi adás valamennyi képét tízezred másodperces
expozíciójú felvételekre kellene bontanunk.
Kinek van valami gondolata a lebonyolítás technikai
részével kapcsolatban?
Dan-Roh jelentkezett, egy fiatal mérnöknő a műszaki és
karbantartó részlegből.
– Azokat az automata fényképezőgépeket, amelyekkel az
új bolygókról készítettünk fényképsorozatokat leszállás
közben és előtt, mintegy háromórás munkával át lehet
alakítani, s a képernyőhöz alkalmazni. De ha minden
tízezred másodpercről felvételt készítenénk, az még így,
teljesen automatikus előhívás és fényképezés esetén is
évekig eltartana.
– Erre nincs is szükség – mondta Yunnar. – Elég a kép
minden változásánál két vagy három felvétel, és így is
számtalanszor fogjuk viszontlátni ugyanazt a feliratot. Már
az átalakításnál gondoljatok arra, hogy a munka elvégzése
után vissza kell szerelnünk mindent az eredeti formájára.
Kiderülhet – lassult le a beszéde –, hogy nem szabad, hogy
nyoma maradjon ennek a munkánknak.
Egy pillanatig csönd volt. Azután Uri felvetette a fejét.
Danra mutatott.
– Te vezeted a munkát. A feliratokkal ne törődjetek, csak
szállítsatok jó minőségű képeket a lélektani csoportnak.
Amelyik képen nincs felirat, arra nincs szükség, de a
többinek a pontos adatait, az adásban elfoglalt helyét
jegyezzétek fel. Mennyi időre van szükséged?
Dan gyors számítást végzett egy papírdarabon, s mintegy
fél perc múlva válaszolt:
– Ha folyamatosan vallott, tízszemélyes csoportokkal
dolgozunk, minden adáshoz kétszer huszonegy óra.
– Nem csinálhatja ennél több ember egyszerre?
– Nincs értelme, nem férnének hozzá a munkához, már
csak egymást akadályoznák. Nordeng szólt közbe:
– Dolgozzon két csoport, párhuzamosan. Kapják meg a
nagy vetítőtermet is. Technikai felszerelésben nincs hiány.
További egyszerűsítésekkel sikerült adásonként egy
napra leszorítaniuk a munkához szükséges időt. Uri ezzel
zárta be a tanácskozást:
– Az utolsó adás feldolgozása után még mindig marad
két teljes napunk, ha szükség van rá. Ha közben tárgyalni
akarunk, a legalsó szint szélesebbik fő folyosóján állva
elférünk valamennyien. Bár az nem lesz ilyen előkelő –
mosolyodon el. – Lássunk munkához.
Yunnar! Már ma estétől folyamatosan kapjátok a
felvételeket. A jelentéseket, következtetésekkel és
javaslatokkal együtt, szóban állítsátok össze, hogy a
mágneskristályt utána demagnetizálni lehessen. Van még
valami? Nincs. Akkor befejeztük. A csoportvezetők
válasszák ki embereiket, a többiek térjenek vissza rendes
feladatukhoz. Végleges megbeszélésre a leszállás előtt
pontosan huszonegy órával találkozunk, ugyanitt.
A hátralevő napok a várakozás napjai voltak mindenki
számára. Igo a fényképekkel dolgozott. Yunnar és Uri késő
éjszakáig tárgyalt mindennap az időközben elkészült
felvételek fölött. Kilencszáz ember várta az eredményt; s
közben bizonytalan, rossz érzéssel nézték az új adásokat.

7.

Sárga szivar suhan a többi között, ritkább forgalmú úton.

Egy idő múlva kiválik a sorból, és balra kanyarodik. Mielőtt
az útról letérne, lassít, megáll, szinte megtántorodik.
Kiegészítő kép a képmező alján: a jármű alulnézetből. Amint
az út vájatát elhagyja, két ízeit hernyótalp tolódik ki belőle,
majd behúzódik a középső szalag. Eltűnt a felső forgó kerék
is. Most már lassabban halad a jármű, itt nincs út. Zöld
mezők. A kis csatornák fölött egyszerűen átúszik a kocsi.
Jobbról és balról meleg égövi gazdagsággal burjánzik az
erdő, számtalan féle fával, indával, sűrű bozóttal alul.
Enyhén süllyed a talaj, a jármű kis völgybe ér. Elöl
épületcsoport emelkedik, lapos, világos házak, köztük tiszta
vizű medence.
Megáll a sárga szivar, s járszalagjait behúzva, puhán
leereszkedik a föld színéig. Elöl és hátul egy-egy nyílás
támad a törzsén, s gyerekek szaladnak ki a szabadba. Az
emberi alakok most már összehasonlítási alapul szolgálnak, s
látszik, hogy milyen hatalmas jármű. Tizennégy gyerek,
huszonegy, aztán egy felnőtt. A nyílások bezárulnak. A
csoport az épületek felé tart. A gyerekek másfajta, könnyebb
ruhát viselnek, mint az eddig látott felnőttek. Minden egyes
ruhadarab más és más színű. A medence mellett megállnak,
szétoszlanak, kis csoportokba verődnek, szaladgálnak. A
felnőtt: harminc év körüli férfi, a medence mellett ül a
magas fűben, nézi őket. Később odalép egy, a földből kiálló
oszlophoz, tárcsákat forgat rajta, s a medence mellett álló,
eddig észrevehetetlen vevőernyőn megjelenik egy kép. A
gyerekek a felnőtt köré gyűlnek, s a fűbe kuporodva nézik a
képet. Azután egyikük kérdez valamit, a felnőtt új tárcsákat
forgat, s közben beszél.
Fehér parti homok fölött száll magasan a felvevőkamera.
Enyhén hullámzó tenger, beljebb apró, zöld szigetek. Lejjebb
ereszkedik a felvevő. A fehér homokon apró, fekete pontok:
emberek. Emberek ezrei a part hosszában, mindkét irányban,
ameddig csak ellátni.
Hevernek a napon, beszaladnak a tengerbe, úsznak,
valamennyien ugyanazzal a féloldalt elfekvő úszással.
Parányi, villámgyors járművek siklanak, fordulnak az úszók
között a hullámokon. A szigeteken s a parton is beljebb
világos színű, alacsony épületek. A vízen sikló fürge bogarak
némelyike egy-egy sziget felé tart. Aztán egyszerre, mintegy
néma vezényszóra, minden úszó, minden jármű a part felé
tart; a parton lévők pedig fölkerekednek, s az alacsony
épületek felé indulnak. Elhal a lárma, aztán már nem látszik
senki, kihalt a part, csak a hullámok visszatérő zúgását
hallani.
Terem belseje. Bonyolult harmónia szerint elhelyezett,
fehér kőlapok nyúlnak felfelé, tetejük megcsavarodó
íveléssel vész a magasba. A mennyezetet nem látni. Lent, az
egyik lapra ráépítve, mintegy nyolc méter széles, hat méter
magas, fekete fal. Rajta vékony, áttetsző pálcák sora. Piros
ruhás nő áll a fal előtt. A teremben kis embercsoport
álldogál. Újabbak érkeznek, rendszertelenül. A piros ruhás
nő a szélső pálcákhoz lép, hozzáér az egyikhez. Üvegszerű,
mindent betöltő hang pendül, hosszan rezeg a levegőben, s a
hallgatók, a Csillaghajón is, a csontjaikban érzik a vibrálást.
Még nem halt el a hang, amikor a nő újabb pálcát érint meg,
s az új hang a régibe kapcsolódik, összefonódnak, s közben
új meg új húrok pendülnek, kettő, három, még több rezeg
egyszerre, más magasságban, más erővel, mindent betölt a
zenéjük furcsa, elnyújtott, szinte álmos ritmusa. Nem tudni,
meddig tart ez így; áll az idő, megszűnik minden más, csak a
felmeredő, fehér síkok léteznek és a fekete lapon születő
vibrálás, amit nem a fülével hall az ember, hanem az egész
testével érez. Később, valamikor, egyszerre abbahagyja a
piros ruhás nő; akkor még négy, őt, nem tudni, hány húr
összefonódó üveghangja reszket a Levegőben. Az emberek -
közben megtelt az egész helyiség-állnak a helyükön.
Sokáig állnak még egyetlen hang, egy mozdulat nélkül.
Nagy sokára kifelé indul az első.
A kapitány megtiltotta, hogy ezt az adást bárki megnézze
másodszor. Igo nyitott szemmel feküdt órákon át ezen az
éjszakán anyja régi fülkéjében, s a mennyezetet nézte.
Múltak a hetek. Nappal elfoglalta őket az adások
feldolgozása, éjszaka többnyire holtfáradtan pihentek.
Mindannyian sokat gondolkoztak azon a világon, mely
naponta ismétlődő jelentkezésével most már egyre közelebb
került hozzájuk. Eleget töprengtek azon is, mi titka lehet
Eelának előttük.
Már csak egy hét volt hátra az érkezésükig. Rohamosan
lassult a hajó sebessége. A földre szállás előkészítésének
munkatervében hét nap tartalék szerepelt, váratlan feladatok
esetére. Előbb lettek készen, s Uri azt tanácsolta, hogy aki
nincs a fényképekkel elfoglalva, ezalatt lehetőleg frissítse fel
magában saját tudományágának alaptudnivalóit. Tudta, hogy
nyugtalanok, le kell foglalnia őket a fennmaradó néhány
napra.
Egy héttel a földre érkezés előtt érkezett az utolsó adás
Eeláról is.
A terem óráján nullát írt a percmutató tábla. Derengőbbre
váltott a fény. A fő vevőtér középpontjában megjelent az első
világító ezüstpont, s egyre táguló gömbként haladt, míg
betöltötte a vevőteret, akkor felbukkant az első kép.
A felvevőkamerát szállító szerkezet most érintetlen, ős
pusztaság felett úszott. A síkságon embernél magasabb fű
hajladozott sárgán, napégetten, kietlenül a szélben. A
távolban hatalmas, alaktalan s lassan mozduló folt. A felvevő
vízszintesen úszva a síkság fölött, egyre közelebb került
hozzá. Az alaktalan tömeg szélén egyenes barna pontok
váltak külön. Látni lehetett már, hogy állatok óriási csordája
vonul ott. Aztán lassú, zúgó moraj hallatszott. Még közelebb
ért a gép, s ekkor dübörgéssé változott a hang, s látszott már,
hogy a csorda teljes lendülettel rohan valamerre. Több ezer
bölény rémült, értelmetlen futásban: valamitől megriadtak.
Elöl a vezérbikák, aztán a nagyobb hímek, középen az
anyaállatok borjaikkal. A csorda nyomában nem maradt fű,
eltűnt az egy-két vékony fa, csak barna, keményre döngölt
földsáv jelezte, merre haladtak. Most keskeny patak
keresztezte útjukat. A vezérbikák megtorpanás nélkül
belecsörtettek, s amikor a felvevőgép a csorda elvonulta után
még egyszer visszatért a hely fölé, akkor már-nem volt
patak, se part, se víz, mindössze egy valamivel sötétebb sáv
keresztezte a barna csapást.
Ismét feljebb emelkedett a felvevő. A pusztaság látszólag
végtelen volt. A gép egyre feljebb húzott, egyre több fért
bele a látóhatárba.
Egy folyó, odább még egy s a távolban hegyek karéja.
Gyorsan, magasban úszott át a tárcsa a hegyek fölött. A
következő hegyvonulat gerincét már fehér hó borította. Több
havas hegylánc következett, azután lejjebb ereszkedett a
felvevő egy, a kanyarodó hegyek ölébe zárt, teljesen sík,
fehér terület fölé. A hómező közepén sima, sötétebb félgömb
emelkedett. Már egészen közel volt. Most eltolódott egy
szelete, s a nyílásban megjelent egy tetőtől talpig sötét
ruhába öltözött ember. Kiment a hóra. Felnézett, meglátta a
gépet, integetett felé széles mosollyal. Elindult. Gyalog ment
a havon, amíg egy oszlopon álló berendezéshez nem ért.
Felnyitotta a fedelét, kisebb tárgyakat vett ki belőle,
megnézte őket, valamit feljegyzett egy tömbre, aztán
visszatette a kis szerkezetet a helyére, és újra lecsukta a
fedelet. Továbbment a nem messze álló, következő
oszlophoz.

8.

Ez volt az utolsó adás. Aznap este Uri és Yunnar együtt

ült a parancsnok fülkéjében, amikor Dan-Roh és a fiú
berontott hozzájuk.
– Egy kérdést csak – mondta Dan, a parancsnokhoz
fordulva. – Miért nem kaptunk választ a rádióhívásunkra a
Prokronról, a külső holdról?
– Prokron nem érdekes – felelte Uri. – Prokronon nincs
semmi.
Ezzel csaknem egyidőben Yunnar is válaszra nyitotta a
száját, azután, mint akiben hirtelen megvilágosodott valami
felismerés, nem szólt semmit. Mondata suta kis nyögés és
lélegzetvétel keverékévé sikerült. Dan elővett egy képet, és
felé nyújtotta.
Mindhárman az asztal fölé hajoltak.
A kép a magasba nyúló, fehér oszlopokat mutatta, a
fekete húros hárfafal mögött. A felirata ez volt: Prokron nem
érdekes.
Prokronon nincs semmi. A másik képen szétoszlóban
volt a terem hallgatag közönsége; a szöveg azonos volt.
– Így állunk tehát – szólalt meg Yunnar. – Ugyanazt
akartam felelni Dan kérdésére, amit te feleltél. Mondtam már
egyszer, hogy ennek a módszernek erkölcsi oldala erősen
támadható. Minthogy az alany az ismereteket úgy szerzi
meg, hogy nincs tudomása azokról, akaratától függetlenül,
sőt annak ellenére is oktathatják; s szándékosan téves
ismereteket is eljuttathatnak hozzá. Ezenkívül
befolyásolhatják a gondolatait és a szándékait is. S ez már
bizonyos lélektani hadviselésre is alkalmassá teszi a
módszert. A két képből s nem utolsósorban a mi azonnali
válaszunkból az derül ki, hogy azt akarják, ne érdeklődjünk
Prokron után.
Dan készen hozta a többi feliratot is. Elsősorban oktató
jellegűek voltak. Ahol a fő kép mellett, azzal egyidőben,
kisebb, magyarázó ábra is volt, az utóbbiban helyezték el a
feliratot; minthogy várható volt, hogy a nézők ezt kísérik
nagyobb figyelemmel, megszüntetve nézésekor minden tudat
alatti ellenállást.
A hárfafalon keresztülírott szövegek között, ugyanabban
az adásban találtak még néhányat arról, hogy az ember helye
Eela, idegen világok halált jelemének, és hogy az űrhajózás
értelmetlen. Abból, hogy éppen ezeket a szövegeket
párosította az adások ismeretlen előkészítője a nagy hatású
zenével, tudhatták, hogy ezeket tartja a
leglényegesebbeknek. Ezen kívül még egy fontosabb témája
volt az egyszerű adatközlésen túlmenő feliratoknak. Ez
nagyjából a már ismert mondatot ismételte számtalan
változatban: Eela jó, Eela szép.
– Mondtam – szólalt meg az a bizonyos hajótechnikus –,
amikor ez a felirat az előhívóban napfényre került, mondtam,
hogy az a munkajelenet, a rajzolt tálakkal, az túl szép
nekem. Mintha akarnának vele valamit.
A leszállás előtt egy nappal még egy utolsó üzenetet
váltottak Eelával, megadták pontos helyzetüket, az irányt, a
sebességei és a lassulást.
Azután utoljára együtt ültek mindannyian a nagy
előadóteremben.
Uri röviden ismertette Yunnar csoportjának a
feliratokhoz készített jelentését. Ehhez Yunnar a
következőket tette hozzá:
– Még valamit. Nagy biztonsággal dolgoztak, és
százszázalékosan sikerült volna a tervük, ha nincs közöttünk
Igo, a maga, mint mondotta, érintetlen agyával, és fel nem
tűnik neki, hogy tud néhány olyan dolgot, amit nem tanult
soha. Csak ránk, felnőtt, adatokkal, ismeretekkel telezsúfolt
agyú, tudományosan képzett emberekre számíthattak a
pszichológusaik. Mi Eelán éltünk, ismerjük. Az ő létezéséről
nem is tudtak, ez az az ismeretlen tényező, amin megbuktak
a számításaik.
– Így azonban – vette át a szót a parancsnok -visszájára
sült el a dolog. – Nem tette hozzá, hogy ezt a fiúnak
köszönhetik. Ebben az expedícióban mindent köszönhettek
valakinek a többiek, hiszen az a valaki azért volt közöttük. –
Jobb lett volna az ő szempontjukból, ha egyáltalán nem
dolgoznak ezekkel a feliratokkal. Most már sejtünk valamit
arról, amivel szemben állunk. Legfőbb dolgunk a hátralevő
órákban az legyen, hogy ennek a nyomozásnak minden
nyomát eltüntessük. A képlemezeket és a jelentéseket
tartalmazó kristályokat mind vegyi úton semlegesíteni kell.
Ha egyszer leszáll a Csillaghajó, az intézet kezébe kerül, s az
utolsó eresztékig elemezni fogják. Nem szabad, hogy
tudjanak arról, ami itt történt ezekben az utolsó napokban.
– Valaki vagy valami; a Bizottság vagy a Kormány, vagy
úgy is vehetjük, hogy Eela, azt akarja, hogy ne
kérdezősködjünk Prokron után. Ennek lehet az az oka, hogy
Prokronon van valami, lehet más.
Számítottak rá, hogy Prokront hívjuk majd először, s
valóban, most már azt is sejthetjük, hogy igyekeztek
megelőzni bennünket. Egy teljes héten át hívtuk hiába a
külső bolygót. Tudták, hogy a kérdés érdekelni fog. Nem
véletlen, hogy a zenei adás közben vetítették a feliratot
Prokronról. Nyilvánvalóan összefügg ezzel az a tény is, hogy
– bár kisebb gravitációja miatt Prokronról szálltunk fel –
most minden magyarázat nélkül Eelára kaptuk meg a
leszállás adatait.
– Még két dolgot várnak tőlünk, amint a feliratokból
kiderül: azt, hogy ne érdeklődjünk az űrhajózásról, és hogy
érezzük jól magunkat Eelán, maradjunk csöndben. Nem
fogunk érdeklődni. Azt kell higgyék, hogy ez a módszer
bevált, különben újakat fognak próbálni, és valószínűtlen,
hogy odalent, egymástól elszakítva, még egyszer ilyen
szerencsénk lehetne. Ti azonban, könyvtárakban,
egyetemeken, utcai beszélgetések során, igyekezzetek
csöndben minél többet megtudni Prokronról és az
űrhajózásról és arról is, hogy milyen okuk lehet ilyesmit
kívánni. Egyikünk sem szereti a rejtélyeket. Nem a
barbárság korában élünk, nyilvánvaló, hogy semmi
közvetlen, a személyünket fenyegető fizikai veszélyről
nincsen szó. Csendben élhetnénk le életünket
hatezerhétszáznyolcvanhattól, és csöndben halhatnánk meg
akkor is, ha soha többet nem tudunk meg erről az ügyről. Mi
azonban tudósok vagyunk; kutatók. Meg fogjuk tudni. Ez
tehát közös célunk marad.
A parancsnok végignézett az ismerős arcokon, és még
annyit mondott:
– Búcsúnak is szánom ezt a pár szót. Igyekszünk majd
együtt maradni Eelán, de ez tartósan nemigen sikerülhet.
Talán utoljára vagyunk így együtt mindannyian. Ezt a
pillanatot ne felejtsétek el.
Az intézet emberei Eela körüli pályára vezényelték az
űrhajót.
Annak idején a holdra tervezték érkezését is. Az
űrhajósok most nem tették szóvá ezt a változást, s ezen
Eelán senki nem csodálkozott.
Két nap múlva leszálltak a bolygó legnagyobb városa,
Mag-Pol közelében, Eela utolsó űrkikötőjében.

II. EELA
1.

Mintegy tízméternyire elöl zöldes alapszínű épületfal

látszott. Igo megvárta, míg odaér, aztán lelépett a szélső,
egészen lassú járszalagról az épület melletti, fehér sávra.
Szokásává vált ez alatt az egy év alatt, hogy egy falnak vagy
fatörzsnek támaszkodva mozdulatlanul állt és nézett.
Minden egyes nap új látnivalót tudott magával hozni.
Naponta a városban töltött néhány órát, de még mindig nem
érezte megszokottnak a vonalak, ívek, felületek, mozgások,
színek szédítő változatosságát. Egy éve Eelán éli, és még
mindig egyre-másra olyan tárgyakba ütközött, olyan
látványokkal találkozott, amelyek nemcsak egyszerűen
szokatlanok, hanem érthetetlenek is voltak számára.
Háttal a falnak támaszkodva állt. Közvetlen előtte
húzódott a kétirányú út kétszer hét színű szalagja. A
legszélső sávok lépésben haladtak, s ahogy beljebb haladt az
ember, úgy váltak gyorsabbá.
Mindegyik csak annyival volt gyorsabb az előzőnél,
hogy kényelmesen át lehessen lépni rá. Gambar városi
területére, ahol az F.É.M. – felfüggesztett életműködés –
intézete épült, járművek egyáltalán nem juthattak be; ezek a
járszalagok bonyolítottak le minden közlekedést. Egy furcsa
társasjáték bábuiként húztak el rajtuk Igo előtt az álló
emberek, reménytelen, eleve eldöntött versenyben: a belső
sávon “futók” mindig győztek a külsőn haladók felett.
Olykor egy nagyobb, magasabb tömb szakította meg az
emberpálcikák áramlását: a tehertartályok meg a hosszabb
útra szánt, szélvédett, étteremmel, szórakozási, pihenési
lehetőséggel egybekötött utastermek, a legbelső sávokon. Az
út némán haladt, csak a szél állandó halk zúgása hallatszott,
ahogy megtörik az elrohanó figurákon, tömbökön.
Túl az úton, szeszélyes elszórtságban, épületek
emelkedtek. Nem voltak magasabbak húsz szintnél, és nem
talált közöttük két azonos formájút vagy színűt. A táj
uralkodó színe a zöld volt: az épületek közötti bőséges
szabad téren mesterségesen betelepített, megszelídített vadon
“burjánzóit”, egy új tudományág, az építészeti növénytan
bonyolult törvényei szerint.
Gambar, a félmilliós kisváros volt a növényépítészek
paradicsoma; ide telepítették át az akadémiájukat is. Eela két
óriásvárosa, Mag-Pol, a Nyugati, és Dar-An, a Keleti
Főváros, a hatezerhatszázas évek végén egyenként tizenöt-
tizenhat millió lakost számlált, és megfékezhetetlenül
burjánzóit tovább, fütyülve minden várostervezésre. Ekkorra
már nyilvánvaló lett, hogy ha tovább növekszik a két város,
többé nem tudja ellátni feladatait. Életük így is akadozva,
nehezen, hatalmas fölösleges munka- és energiatöbbletet
igényelve zajlott. “Ezek a városok – mondta egyszer
Nordengnek a Neuroblokk Intézet egyik építésze – olyan
törvényszerűséggel épültek nagyjából, mint az Északi
Cseppkőbarlangok.”
Úgy látszott, hogy még tíz év, és a két főváros megbénul.
Ekkor a kormány nyilvánosságra hozta az Eela történetében
hosszú idők óta legnagyobb vállalkozás tervét; és három
évvel később a két fővárostól mintegy ötven kilométeres
távolságra már emelkedni kezdtek a bolygóvárosok,
amelyekbe újabb néhány év múlva átkerültek az igazgatási-
kormányzási központok. A terv tartalmazott egyéb
intézkedéseket is; a legfontosabb azonban, ami a két főváros
tehermentesítésére történt, Gambarnak és Ainónak, a Dar-
Anhoz tartozó bolygóvárosnak a megépítése volt. Az utolsó
két évtizedben sikerült elérni, hogy a régi fővárosok
lakosságának száma, ha nem is csökkent még, de
megállapodott.
Gambar, a nagyobbik bolygóváros, egész Eela szívévé
vált: itt lakott a mindenkori Elnök, a Kormány, a különböző
tudományágak főhadiszállását képező kutatóközpontok; s az
összbolygót szolgáló kormányzási szerveken kívül még a
nyugati kontinens külön igazgatási intézményei is. Itt volt a
Neuroblokk Intézet átmeneti városa is.
Igo, miközben mindezt végiggondolta, itta szemével a
város látványát.
Nem tudott betelni a világgal, amelyet számára a város
jelentett.
Most értette csak meg igazán, hogy apja a Csillaghajó
magányában miért beszélt mindig valami egészen más
hangon, amikor Eeláról került szó.
Elszakítva tekintetét a járszalagok egynemű és mégis
állandóan új színjátékától, ettől a néma előadástól, melynek
figurái, épületei mögé mindig megpróbálta elképzelni az
eelai életeket, a háta mögötti fal felé fordult.
Megnézte az egész falat elfedő, hatalmas táblaképet, és
tudta, hogy jobbra kell tartania a fehér úton, ha a közelebbi
mellékutcát el akarja érni.
Ez is egyike volt azoknak a dolgoknak, amiket nem
tudott megérteni: hogy a táblára pillantva miért tudja az
ember rögtön, biztosan ezt az irányt. Egyszer valaki
megpróbálta elmagyarázni neki a freskóművészet bonyolult
harmóniatörvényeit, melyek csalhatatlanul biztosítják ezt a
hatást, de nem tudta igazán megérteni. A kép belső
színarányaival volt valahogy kapcsolatban a dolog.
Egy negyedórával később Igo belépett a Gambar
belvárosában lévő Két Kontinens nevű, régi étterem ajtaján.
Kísérletnek szánta ezt a napot. Tudni akarta, hogy elég
volt-e számára az alkalmazkodási időszak. Ki akarta
próbálni, hogy ha akarja, eltitkolhatja-e, hogy a Csillaghajó
utasai közül való.
Egy négyszemélyes asztalt választott ki; számíthatott rá,
hogy ezen a felkapott helyen nem sokáig ül majd egyedül. A
beszélgetés azután majd megmutatja, amit tudni akar.
Nem kellett soká várnia. Egy fiatal pár lépett oda az
asztalhoz; s az ő szívélyes fejrázására leültek.
– Dlondar-Vend és Ol-Den, Mag-Polból – mondta a
fiatalasszony, az ismeretlenek hagyományos köszönési
formulájával.
– Igo-Vandar, Gambarból – köszönt vissza a fiú.
– Gambar jó hely – mosolyodott el Dlondar, a férfi. –
Csöndes.
Talán itt is lakhatnánk…
Igo rendkívüli módon vigyázott minden kiejtett szóra,
hangsúlyra. A beszéde lehetett leginkább az árulója.
Valamennyi társával együtt, szinte rögeszmésen ragaszkodott
ahhoz a gondolathoz, hogy csak akkor illeszkedhetnek bele
végleg az élet normális menetébe, ha már nem látszik rajtuk
a középkori születés. Amikor a Neuroblokk-városka
mesterséges kísérleti utcáin történő hosszú gyakorlások után
először merészkedtek be Gambarba az első hónap végén,
valamennyien külön-külön kísérőt kaptak. “Gyönyörűen
fejlődnek a kisbabák” – mondta a fiúnak Nordeng mély
gúnnyal ez után a roppant fárasztó nap után. Idővel aztán
rájöttek, hogy a kisbaba-párhuzam mennyire közel áll a
valósághoz. Eela mai nyelvéhez képest az ő darabos,
szaggatott beszédjük sokban hasonlított a kisgyerekekéhez.
Azon később sem tudtak segíteni, hogy a ma nyelvét
halálukig valami tökéletesen elsajátított idegen nyelvnek
érezzék. Vigyázott hát minden szavára itt az étteremben.
– Kedves ez a középkori hely is – folytatta társalgó
hangnemben Ol.
– Ilyet Mag-Polban aligha találni.
– Érdekes – bólintott Igo.
– Amit itt kap az ember – szólt hozzá Dlondar a
kérdéshez –, annak íze van, nem egyszerűen tápértéke. Ezért
szívesen elviselem ezt a kevés kényelmetlenséget. – S
gyakorlatlan mozdulattal rakosgatta maga előtt az
ételválasztékot tartalmazó fémlapokat.
Igo pontosan tudta Uri néhány megjegyzéséből, hogy
milyen távol áll ez az étterem attól, hogy középkori legyen.
Ha csak a falon lógó, 60. és 61. századbelinek szánt,
lehetetlen stílus-zagyvalékot képviselő festményekre nem
gondolnak ezzel. Egyébként a Két Kontinens annyiban
különbözött Mag-Pol-beli megfelelőitől, hogy nem tárcsázni
kellett az ételeket a mintatálak alapján, hanem az
étellapokból a megfelelőt kiválasztva, bele kellett
süllyeszteni az asztal szélén található nyílásba. A “mai”
embert azután már az is a kaland érzésével töltötte el. ha tíz
percet várakozott arra, hogy ebédhez jusson. A tálak itt is a
szétnyíló asztalból emelkedtek ki elfogyasztójuk elé.
Később, már evés közben, Dlondar megkérdezte:
– Te mit csinálsz? – S Igo válaszát meg sem várva,
hozzátette: –
Persze, még tanulsz. Mi nem dolgozunk. Nincs
tehetségünk semmihez. És az idő tulajdonképpen elég
gyorsan múlik. Nem értem, hogy panaszkodhatnak egyesek,
hogy unatkoznak.
Igo Tenna-O’-nak, a Neuroblokk Intézet történész
előadójának arra az órájára gondolt, amikor – már a kezdet
kezdetén – aggodalommal említette, hogy az utóbbi ötven-
hatvan évben fokozatosan csökkenő irányzatot mutat a
dolgozni kívánó fiatalok száma.
– Én fogok dolgozni – mondta egy kis szünet után.
– Csakugyan? – kérdezte Ol udvarias, érdeklődő
hangon. – Ezt a szárnyast én megismételném – fordult aztán
Dlondarhoz.
– Én akarok dolgozni, hiszen… – kezdte volna kifejteni
Igo, de itt a szavába vágtak.
– Ne tedd, fiatalember, ne tedd. – Igo kíváncsian nézett
fel. Ötven körüli, barna arcú férfi ült le az asztalukhoz az
üresen maradt negyedik helyre. Volt az arcában valami
szokatlan, valami, amivel Igo nem találkozott még városi
sétái során. – Miért dolgoznál? – folytatta az újonnan jött, s
közben a fiatal párra nézett. – Az élelmiszert automaták
termelik. Ha nincsenek különc hajlamaid, akár soha
életedben ki ne tedd a lábadat a városból. A házakat, az
utakat és a járműveket maguk készítik a gyárak. És ha ezek
közül a tökéletes gyárak közül netalán mégis tönkremegy
valamelyik, mit tudom én, leég, akkor egy előzékeny gyár a
közelben azonnal elkezdi készíteni helyette az új gyárat, a
helyére szállítja, és felépíti. Neked csak meg kell mondanod,
mit gyártson és mennyit.
Ezen a bolygón ma még rengeteg ember van, aki ezt
egész jól meg tudja mondani. Hát akkor, minek dolgoznál?
Semmi sem kényszerít rá.
Itt egyszerre elhallgatott, és az asztalon fekvő, vékony
fémkártyákat kezdte tanulmányozni, választott, és
belesüllyesztette a nyílásba.
Dlondar és Ol egy kissé értelmetlenül bámult rá. Most
bukkant fel az asztal lapjára az új adag szárnyasuk, s egy
ideig annak szentelték figyelmüket.
Igo rájött, hogy mit talált olyan különösnek az utoljára
érkezett férfin. Fiatal arcával különös ellentétben állt teljesen
ősz haja.
 Általában nemigen őszültek meg az emberek százéves
koruk előtt.
Yadonnen-nek, az F. É. M. igazgatójának, aki elmúlt már
százéves, például koromfekete volt a haja.
– Egyébiránt Mayari-An vagyok, Északról – köszönt a
férfi. – Sosem volt kenyerem az udvariasság – morogta, a
maga módján kérve bocsánatot az elkésett bemutatkozásén.
Most már sok mindent megértett a fiú. Azoknak a
tudósoknak egyike ült vele szemben, akik az időjárástani,
földrajzi, csillagászati vagy egyéb kutatóállomásokon
dolgoztak, az északi örök jég között vagy dél trópusi
vadonainak világában, távol minden civilizációs
kényelemtől, és sokszor forogtak komoly életveszélyben.
Valószínű volt, hogy ma már csak ez a néhány ezer tudós
ismeri a veszély fogalmát egész Eelán.
Dlondart és Olt láthatóan megzavarta Mayari furcsa
beszéde, némán befejezték az ebédjüket, és elég gyorsan
elmentek. Ketten maradtak az asztalnál.
– Darnak melyik részén dolgozol? – kérdezte utóbbi
asztaltársától Igo.
– Téged ez érdekel? – kérdezett vissza bizalmatlanul a
másik.
– Érdekel. Lehet, hogy én is ilyenfajta munkát fogok
választani.
– Nem olyan sima dolog az. Északon dolgozom, túl a
hóhatáron.
Ugye Vandar a klán neved? Ritka, régi név – szép.
Mondd csak, Igo-Vandar; fáztál te már életedben? De most
ne kérdezd meg, hogy mi az. Olvasnod illett róla,
mindenképpen.
– Fáztam már – mondta nyugodtan Igo, és nem ügyelt
többé a dallamos hanglejtésére. Nem kellett tovább titkolnia,
hogy kicsoda.
A próbával meg volt elégedve. Azt viszont biztosra vette,
hogy Mayari közönyét fel fogja oldani, ha megtudja, hogy ő
a furcsa régi klán-nevével az az Igo. Amióta Tenna, a
történész eljárt hozzájuk a Neuroblokk-városkába,
tapasztalhatták, hogy minden tudós egyforma, felcsillanó
érdeklődéssel és várakozó lelkesedéssel válaszol az Ő
kilétükre. – Fáztam, és apám meg anyám nem ismerte az
automata éttermeket, nem használhattak járszalagot, és ha
városuk egyik végéből a másikba akartak elmenni,
maguknak kellett a járművüket elvezetni.
Együtt mentek el az étteremből, egyenesen az F. É. M.
könyvtárába; Igo tudta, hogy ezen a napon ebéd után ott
találja majd legtöbb űrhajóstársát.
A Neuroblokk-várostól alig néhány kilométernyi
távolságra, az Elnöki Palotában, egy asszony és két férfi ült
egy elsötétített terem ernyőtere előtt, nem először az elmúlt
évek során.
Teljes sötétség látszott a képen. Egy hirtelen fénynyaláb,
furcsa, szögletes keresztmetszetű, embertelen… Sima,
fényes, szögletes gépek… Magasba nyúló fekete fal egy
pillanatra… a teteje magasba vész… Sziklaszerű talaj, lila-
fekete vágtató felhők fent… Az űr végtelenje… Elmaradó
csillagképek… Egy hold szaggatott, közeledő felülete…
A képsorok leperegtek, vége volt a vetítésnek. A három
ember arca fehér volt, már érzéketlen. Nem néztek egymás
szemébe. Egyetlen, untig ismert mondat hangzott csak el:
– Semmit… Nem tehetünk semmit…

2.

– Igo, pontosan tudod a dolgodat? – kérdezte Yunnar,

félrevonva a fiút a könyvtár egyik sarkában.
– Tudom, hogyne – rázta meg a fejét Igo. Mayari felé
intett a szemével, akit tőlük néhány lépésnyire a többiek
körülvettek. –
Nem baj, hogy épp ma hoztam el?
– Nem – bólintott Yunnar. – Egyáltalán nem. A
hadműveletet mindenképpen úgy kell lefolytatni, hogy senki
be nem avatott ne sejthesse, mi történik itt.
Ezen áll az egész dolog sikere. Talán még jó is lesz, hogy
feloldja a figyelmet az ismerkedésetek eseménye,
– Különben semmi hír? – kérdezte azután Igo.
– Semmi.
Halk beszélgetésük nem tartott tovább néhány
másodpercnél, és ha bárki vagy bármi – ember vagy gépi
berendezés – figyelemmel kísérte a könyvtárban történő
dolgokat, nem találhatott semmi feljegyzésre méltót abban,
hogy a fiú pár szót vált fogadott anyjával. Már ők is ott
álltak a Tenna-O’ történelem-előadására várakozók egyik
nagyobb, beszélgető csoportjában.
Mayarit, az új barátot vették körül a csillaghajósok. Régi
vitatémájukhoz tudott új adalékokat szolgáltatni.
– …nem dicsérni akarom ezt az elpuhult kort – mondta
éppen –, de kétségtelen, hogy valahányszor akad kint az
állomáson egy-egy üres kutatói helyünk, ezer körül van a
pályázók száma, akik közül válogathatunk. Tudom, hogy így
van a többi állomáson is. Minden keserű tapasztalat ellenére
el kell ismernem, hogy vannak Eelán fiatalok, akik mindent
megtennének, hogy kint dolgozhassanak. Ezt a vágyukat
kellene alkotó energiává alakítani mindenáron. És mi nem
tudunk nekik munkát és helyet adni.
– Nem lehet bővíteni az állomásokat? – kérdezte valaki.
– Az utóbbi időben lehetetlennek látszik. Tíz évvel
ezelőtt állandóan nőtt az állomások száma, új munkatervek
tucatjaiba kezdhettünk bele. Aztán egyszerre fordulat állt be
a hivatalos támogatásban. Mostanában, ha egy új járműre
van szükségünk, hónapokig tart, amíg megkapjuk. A külső
állomások tudósbizottságának volt – és még mindig megvan
– egy egészen nagyszabású terve arra nézve, hogy először
csak megtöbbszörözve az állomásokat, lassanként
előkészítsük az északi és a dzsungelvidéki településeket.
Tudjuk, hogy akadna tudós is, telepes is bőven. A terv mégis,
a legelső lépésnél reménytelenül elakadt. A kormány azokra
a bölcsekre hallgat, akik itt Gambarban vagy valahol a
mérsékelt égövi fényűző laboratóriumokban ülve kijelentik,
hogy az éghajlat kizárólag Mag és Dar jelenleg benépesített
övezetében alkalmas emberi településre. Ennél északabbra
vagy délebbre nem lehet élni. Csak tudnám, hogy mi akkor
mit csinálunk ott? Persze, mi lassacskán már nem számítunk
normális embernek.
– Milyen lendületet adna pedig az életünknek ez a
munka – szólt közbe az időközben megérkezett Ten-na-O’. –
Lehet, hogy épp erre a lendületre van ma a legnagyobb
szükségünk.
Tenna, mint várták, örömmel látta Mayarit is az
előadáson. A fiatal történész volt az egyik első barátjuk
Eelán. Az F. É. M. tervei alapján dolguk nem volt a
csillaghajósoknak semmi. Mindegyikük addig vette igénybe
az F. É. M. mindenre kiterjedő gondoskodását, ameddig
akarta. Sőt Yadonnen, az igazgató egyenesen kívánatosnak
tartotta, hogy ez a nézelődésre és alkalmazkodásra szánt idő
egyiküknél se legyen rövidebb, mint egy Eela-év. Szükség
volt erre, hogy majd helyesen tudjanak dönteni afelől, hogy
a továbbiakban mihez kezdenek. A Neuroblokk-városka
teljességgel önellátó volt.
Mikrofilmtára, az utolsó hétszáz év anyagát tekintve, a
legteljesebb a világon, s a szóban forgó időszakkal
foglalkozó tudósok, történészek, szokáskutatók,
művészettörténészek megannyiszor ide fordultak anyagért
távoli városokból is. ők mohón vetették rá magukat az
olvasásra.
Az F. É. M. rájuk hagyta tájékozódásuk megszervezését;
bár mindenben a segítségükre volt. Yadonnen-nek az volt a
véleménye, hogy komolyan kell venni a tényt; felnőttekkel,
tudósokkal állnak szemben. Alapelvének tekintette, hogy
intézete csak akkor tud eleget tenni hallatlanul nehéz
feladatának, ha “gyermekeit” úgy vezeti kézen fogva, hogy
ők ezt nem veszik észre. Igo, de még inkább felnőtt társai
értékelték ezt az elvei, melyet a gyakorlat az első naptót
kezdve igazolt.
Amikor igen hamar kiderült, hogy a saját
szaktudományának fejlődésén kívül mindenkit az elszökött
évszázadok történelme érdekel elsősorban, Yunnar
javaslatára történelmi előadássorozatot szerveztek, melynek
vezetésére a Mag-Polon lévő történelmi egyetem egyik fiatal
újkori szakértőjét hívta meg az F. É. M., Tenna-0’, a
történész pedig olyan boldog volt ezzel a munkájával, azzal,
hogy állandóan személyesen is érintkezhet velük, hogy még
a tizennegyedik előadásnál is fátyolos volt a hangja a
meghatottságtól. Előadásaival párhuzamosan könyvet
kezdett írni a csillag-expedíció történetéről.
Ezek az előadások sokkal inkább emlékeztettek baráti
beszélgetésre vagy egy bonyolult feladaton dolgozó
tudóscsoport munkaüléseire, mint tanulásra.
Így volt ezen a napon is. A szoros értelemben vett
előadás után a széles asztalt körülvette a szokásos csoport:
voltak vagy harmincan, akiket a többieknél is inkább lekötött
ez az anyag, s minden előadás után még órákon át faggatták
a boldogan válaszoló Tennát. Ma is köztük volt valamennyi
történész, s mintegy véletlenül az egész “vezérkar”, ott volt
új ismerősünk, Mayari és persze Igo.
Több mint két órája volt már, hogy az előadás véget ért.
A technikai fejlődés általános erővonalairól lassan és gondos
véletlenséggel a csillagászatra terelődött a szó.
– Prokronnal például mi a helyzet ma? – kérdezte meg
Igo, aki az asztalnak Tennával szemközti oldalán ült. –
Milyen kapcsolataink vannak vele?
Korának elfogadható szertelenségére alapozva jelölte ki
őt Yunnar az első kérdésre. A holdról az elmúlt év alatt sose
hallottak; mintha nem létezne.
Mielőtt Tenna válaszolhatott volna, Uri, a haditerv
szerint, felállt.
– Sajnos, én már éhes vagyok.
Tenna. mint mindig, szinte megijedt, hogy befejeződik a
beszélgetés.
– Hozassuk ide a vacsorát – javasolta. Nem ez lesz az
első eset.
Maradj, kérlek, én majd intézkedem. – Uri amolyan
kelletlenformán leült, amíg Tenna a távközlési asztalon
bekapcsolta az élelmiszerellátót, és az előadóterembe kérte a
harminc-egynéhány ebédet. A többiek beszélgettek
mindenféléről. Igo a kétszemélyes gördülő – ez volt a szivar
alakú felszíni járművek neve, eelai szóval természetesen –
fényképeit nézegette, ami az egy év leteltével, mihelyt
dolgozni vagy rendes egyetemen tanulni kezd, az övé lesz.
A leggondosabb pszichikai elemzés sem mutathatta
volna ki a magatartásuk alapján, hogy ez a kérdés külön-
külön vagy együttesen, jobban érdekelné őket, mint bármi
egyéb.
– Hol is tartottunk? – kérdezte Tenna, ahogy az étel
ügyében intézkedett. – Ja igen, Prokron. Sajnos a bolygó és
általában az Eelán túli kolonizálás nem váltotta be a hozzá
fűzött reményeket. A jelenlegi helyzet röviden vázolva a
következő: a Prokronon felállított kutatóállomás mintegy
ötven évvel ezelőtt érte el fejlődésének csúcspontját. A
tízezer főnyi – főleg tudósokból és családjaikból álló –
település állandó harcban állt a bolygó rendkívül mostoha
viszonyaival. Prokron felületének egyharmad része víz volt,
légköre olyan ritka, hogy a zárt, légkondicionált városon
kívül éppúgy nem lehetett űrsisak nélkül mozogni, mint a
szabad világűrben. A település célja egyedül a tudományos
kutatás volt. Számtalan felfedező expedíció járta be már,
nagy része mégis ismeretlen maradt, hiszen a – felderítés
jelentős része levegőből történt – különleges
rakétameghajtású tárcsákat terveztek erre a célra a légkör
ritkasága miatt. Annyit teljes biztonsággal megállapítottak az
idők folyamán, hogy az Eelára vonatkozó, valamint
csillagászati megfigyeléseken kívül semmire sem alkalmas
Prokron. Tizenkét éve kezdődött el a tudománynak az az
ugrásszerű fejlődése, amelynek során néhány új módszer,
különösen a légkörön kívüli robotcsillagdák rendszere
egyszerre feleslegessé tette az állandó hatalmas áldozatot,
amit a telep fenntartása Eelának s elsősorban az ott élő,
embertelen körülményekre kárhoztatott embereknek
jelentett. Egy kormányhatározat, s ma tíz éve az ember
visszavonult Prokronról. Egyébiránt Prokronnak állatvilága
nincs, növényzete néhány csenevész zsurlóból áll, egyszóval
nem érdekes.
Ezután legalább kilenc egyéb átfogó és érdekes kérdés
következett, s késő délután, amikor végül szétoszlottak,
Tenna maga sem emlékezett rá, hogy valami különlegesebb
témáról beszélt volna.
A haditervet aprólékosan, jó előre kidolgozták.
Nyilvánvaló volt, hogy nem szabad nyíltan
kérdezősködniük. A “nyomozás”, ahogy nevezték,
csigalassúsággal haladt előre, s a legkisebb lépését is a
legapróbb részletekig kitervelte a lélektani csoport, szabad
ég alatt tartott szóbeli tárgyalásokon. Úgy intézték, hogy
egy-egy mondatnyi információt négy-öt ember különböző
időben és helyeken, különböző embereknek megkavart
sorrendben feltett kérdéseivel hozzanak össze. Ha az öt
kérdésből egyet megtakarítottak egy önként elejtett
megjegyzés miatt, azt külön kis győzelemnek könyvelték el.
Éppen ennek a módszernek a lassúsága vezetett arra a
döntésre, hogy Tenna révén – akinél előadásainak négy
hónapja után inkább megérzés, mint logikai következtetés
segítségével egyhangúan kizárták azt a lehetőséget, hogy
ellenük bármit tenne – huszárvágáshoz folyamodnak, s egy
csapásra előrébb jutnak a kutatásban.
– Sokat nem tudtunk meg – foglalta össze a helyzetet
Nordeng a következő beszélgetés során.
– Amikor az ember tíz évvel ezelőtt visszavonult
Prokronról… –
mondta elgondolkodva Uri. – Sokért nem adnám, ha
belehallgathatnék a Kormánynak ezt az ülését rögzítő
kristályaiba.

3.

Nem tehettek mást, egy időre félretették a kérdéseiket.

Lassan-lassan már igazi barátokra számíthattak Eelán.
Tennát – bár nem avathatták be titkukba – különösebb
magyarázatot sem keresve fogadták a szívükbe
mindannyian. A fiatalember tudományszeretete önmagáért
beszélt. A másik barátjuk volt Mayari-An, csillagász és
meteorológus az egyik dari állomáson. Csaknem naponta járt
el hozzájuk ezekben a hónapokban, amikor szabadságát a
régi fővárosban töltötte.
A legelső barát mégis Yadonnen volt. Valamennyien
ismerték történetét, tudták, hogy mit tett értük, már évekkel
érkezésük előtt.
Az F. É. M. intézetének vezetője századik életévében
járt, így nem számított különösebben öreg embernek.
Százharminc évet számítottak átlagos életkornak, s szellemi
foglalkozásúaknál, elsősorban elméleti tudósoknál, általában
a százéves kort úgy tartották számon, mint a termékeny
bölcsesség idejét.
 Yadonnen azonban maga sem tudta volna megmondani,
hogy ő elméleti tudós-e vagy gyakorlati. Egész életében
egyetlen konkrét céllal tanult, hogy hatvanesztendős korában
alkalmas legyen annak a feladatnak a vezetésére, amit a
visszatérő kilencszáz csillaghajósnak az életbe való
bevonása, a jelen számára való megmentése jelent. Teljes
szívvel és odaadással készült e munkára, bár egész életén át
nem tudhatta biztosan, hogy visszajönnek-e egyáltalán.
Eszményi hőskorként tisztelte a hatezeregyszázas éveket,
ez volt az oka pályaválasztásának. Az volt az az évszázad,
melynek óriási lendületű munkája megteremtette a tudomány
forradalmát, aminek a ma társadalma emberhez méltó életét
köszönheti. Akkor, összesen hetven év leforgása alatt,
született meg az emberi tudomány valamennyi alapvető
felfedezése. Elsőként a modern értelemben vett –
robbanómotoros – járművek, azután az elektromosság, a
rádió, a távolba látás, a mai értelemben vett ipar, a
mesterséges anyagok, majd megtörtént az atomenergia
felfedezése, s végül sor került az első űrutazásra. Nem volt
az emberiség történetében sem azelőtt, se azután ilyen
hetven év, s ezt a munkát nagyjából két vagy három
nemzedék végezte el. Ami azóta történt, az már csak az elért
eredmények alkalmazása volt, logikus fejlődés, veszélytelen
aprómunka.
Annak a kornak az emberei valami földöntúli
megvilágításban álltak a gyerek Yadonnen előtt. Olyan
ember akart lenni ő is.
 Azután, ahogy húszéves lett, kikerült az alapfokú
iskolából – az emberek ekkor már tovább éltek, tovább is
tanultak, hiszen volt mit –, és rájött, hogy erre már nincs
mód. Eelán megszűnt a kockázat, ami nélkül ő nem tudott
igazi tudományt elképzelni. Az iskola elvégzésekor
minősítése egészen rendkívüli volt, így belekerült a
végzetteknek abba a parányi töredékébe, amely bármilyen
foglalkozást választhatott magának. A társadalom úgy járt
jól, ha ezek az emberek maguk határozhatták meg húszéves
korukban, hogy mit tanuljanak. Yadonnen úgy érezte, hogy
csak egy út áll előtte: a külső állomásokon való munka. Ott
még volt veszély, kikerült az ember a mindenki számára
örökre biztosított kényelemből. Ez azonban elszakította
volna kedves korszakától.
Történész nem akart lenni, úgy érezte, halott dolog. Egy
dolog maradt hát Yadonnen számára: a hatvanéves korában
visszatérő Csillaghajó. Környezete minden lebeszélése
ellenére – hiszen fényes jövő állhatott volna előtte, komoly
esélyekkel pályázhatott volna idővel talán az Elnökségre is –
nem a közigazgatási-politikai pályát választotta, hanem az
alakulóban lévő F. É. M. intézethez csatlakozott. Hamarosan
ő lett az intézet vezetője. Egy életen át várta a Csillaghajó
visszaérkezését, tanulmányozta korukat, felkészült azoknak
az embereknek a fogadására, akik még ebben az úttörő
korban is a legbátrabbak, a legáldozatkészebbek voltak. A
Neuroblokk-város az ő munkája volt. Élete céljává vált,
hogy Nordeng-O’, Uri-An és a többiek ne egy értetlen,
idegen világba kerüljenek, legalább annyival fizessen nekik
az emberiség, azért, amit tettek, s ami úgyis
megfizethetetlen. A kilencszáz emberről egyenként mindent
tudott, amit az indulásuk pillanatában tudni lehetett róluk.
Eela békés évszázadai megőrizték a felszállás előtti
vizsgálatok, lélektani próbák kartotékjait, az előkészület
munkálatainak, az expedíció felszerelésének és pontos
terveinek leírását. Yadonnen ezekkel a kartotékokkal
alapította meg az F. É. M. mikrofilmtárát.
Azután hatvanéves lett, majd hetven, és a Csillaghajó
nem tért vissza. A kormány elveszettnek tekintette az
expedíciót, és javaslatot tett a költséges intézet leszerelésére.
Ez azt jelentette volna, hogy Yadonnen életművét, az F. É.
M.-várost, mely céltudatosságával és tökéletességével az
építészet történetében is egyedülálló alkotásnak számított,
kiürítik, és némi toldozgatással, átalakítással más célra
rendezik be.
– Megírhattam volna emlékirataimat Ezért éltem címmel
– mondta egy ízben Nordengnek, erről beszélve. – De hittem
benne, hogy visszatértek. Nem tehettem mást. Az F. é. M.-
várossal kapcsolatban teljhatalommal rendelkeztem, csak így
vállaltam el annak idején az intézet vezetését. Hiába volt
minden rábeszélés, nem engedtem meg, hogy leszereljék. Az
induláskor igen kis százalékos eséllyel, de lehetségesnek
tartották a plusz-mínusz negyvenéves eltérést. Addig
várnunk kell, ehhez ragaszkodtam.
– A leszerelés lekerült a napirendről, aztán az évek során
újra meg újra felmerült, de én nem engedtem. Néhány
emberemmel, akik még nem hagytak cserben – tudom, hogy
maradásuk inkább személyemnek szólt –, készenlétben
tartottam a várost. Különben elméleti tudósok voltak mind,
akiknek az intézet légköre és mikrokristálytára egészen
kiváló alkalmat nyújtott, hogy a saját munkáikkal
foglalkozzanak. Ez tette lehetővé, hogy egyáltalában
fennmaradt az egész.
Eljött a negyvenedik év, s már-már egészen
szorongatottá vált Yadonnen helyzete, amikor az F. E. M.
önműködő kutatótornya ismeretlen tárgy közeledtét jelezte a
világűrből, a várt irányból. A tárgy méretei, sebessége
megfeleltek a Csillaghajóénak.
Két hét következett, amíg a kapcsolatfelvétel megtörtént.
Ez alatt az idő alatt Yadonnen szinte semmit nem aludt,
pasztillákon élt. Ott állt az Elnök mellett az első érintkezés
alkalmával, és sorra megnevezte neki a képernyőn
felbukkanó embereket. Először Amont és a másik rádióst,
aztán az Uri szobájában lévőket. Csak Igót nem tudta hová
tenni eleinte.
– Aztán munkához láttunk – mesélte nekik később újra
meg újra. –
A terveink megvoltak régen, apróra kidolgozva. Úgy
éreztem magam, mint aki újra húszéves. A meglévő néhány
emberemet a szótár átalakítására és az ismertető előadások
kiegészítésére állítottam. A felvételeket újra készítették.
Ehhez emberekre volt szükség, s már ebben a
munkaszakaszban ötszörösére nőtt az intézet létszáma. Most
már, hogy a hajó jelentkezett, nem volt nehéz új embereket
találni. Átszerveztük az egész várost. A falak feltámadásra
vártak…
A csillaghajósok mindannyian tudták, hogy Yadonnen
egyedülálló ember, családja nincs, s attól a perctől kezdve,
hogy megnyílt az űrhajó légzsilipje, s sziszegve
kiegyenlítődött a belső és a külső levegő nyomása, minden
idejét közöttük töltötte.

4.

“Nyomozásuk” további eredményeként sikerült

megtudniuk annyit, hogy a hozzájuk sugárzott adások
feliratai részben valószínűleg máshonnan erednek, mint
maguk az adások – ezeket Yadonnen személyes részvételével
készítette el az intézet.
Nordeng, az orvos, egyszer próbát tett Yadonnennel, és
úgy ítélte, hogy az igazgató vagy nem tud az adások
legérdekesebb szövegeiről, vagy kitűnően felkészült rá, hogy
tudását eltitkolja.
Amikor a pusztán oktató jellegű szövegekről szó esett,
maga mondta, hogy személyesen állította össze az
anyagukat, így bebizonyosodott, hogy a feliratokkal
kapcsolatban nem érez velük szemben semmi lelkifurdalást.
Yunnar nem tartotta valószínűnek, hogy az öreg színlel. Más,
erős, hatalmas és ismeretlen ellenféllel kellett számolniuk, s
ellenségességének nem tudhatták a fokát és miértjét. A
kérdést Tenna előadása után egy időre félretették. Nem is
érezték sürgősnek. Bár az első földi évük a végére járt, az
intézeten belül úgy érezte mindenki, hogy a sürgősség
fogalma megszűnt.
Úgy éltek az F. É. M.-intézetben, mint a gazdag atya
gyermekei, akiknek az unalomig ismételték, hogy egyetlen
dolog fontos csak, hogy jól érezzék magukat, tanuljanak. A
gyakorlat, életük berendezése is emellett bizonyított.
Valóban vigyáztak rájuk.
Védelemre is szükség volt ugyanis, a nyilvánossággal
szemben. Az után az első jelentkezésük után a képernyőn,
még az űrből, amikor egész Eela lakossága láthatta furcsa
öltözéküket, hallhatta Uri, majd mások darabos, egy
koraérett hároméves gyerekére emlékeztető beszédét, az F.
É. M. rájuk bízta, hogy mennyire akarnak mutatkozni a
nyilvánosság előtt. Nemigen akartak. Tudták, hogy van még
együtt egy évük. Arra elég, hogy amikor bekerülnek a
hétköznapi életbe, már senki se úgy nézzen rájuk, mint
valami élő, mozgó, gagyogó múzeumi érdekességre. A
tudósbizottság, melynek kezébe a vezetés átkerült, tervet
dolgozott ki a nyilvánossággal való kapcsolatukra. Nem
zárkózhattak el teljesen, mert ezzel mindössze későbbre
halasztották volna a csodálkozások és csődületek idejét.
Tenna egy nap úgyis azzal jött meg a városból, hogy a
lakosság körében hírek keringenek, melyek szerint a
csillaghajósokat azért zárja el a Kormány, mert koruk
szokása szerint csak nyers húst esznek, és átható szaguk van.
Megválasztották Yunnart szóvivőnek, és megszervezték a
tájékoztatást. A Tenna hírét követő napon, a fiatal történész
segítségét igénybe véve, érintkezésbe léptek a nyugati
kontinens központi távolbalátó műsorának
szerkesztőségével. Bejelentették, hogy Yunnar, a csoport
szóvivője nyilatkozni szeretne néhány napon belül,
magukról, az útjukról egy olyan adásban, amit lehetőleg
egész Eelán láthatnak. A műsor-igazgatóság örömmel
fogadta a bejelentést, és közösen kijelölték a napot, amikor a
reggeli órákban biztosítják számára a képernyőt.
Az első negyedórás beszédnek a visszhangját figyelembe
véve készítették elő azután a további műsoraikat. Továbbra
is Yunnar vezette a bemutatkozást, de egyre többjüket vonta
be. Modern ruhában jelentek meg a közönség előtt, a
beszédüket lágyra fogták, már egész szép sikerrel.
Tökéletesen ugyan nem ment, de azt nem is várta tőlük
senki, és minden egyes mondatot, ami a képernyőn
elhangzott, előtte jóváhagyattak Yadonnennel. így sikerüli
elkerülniük, hogy nagyon butákat mondjanak. És a hetedik
műsor után meghívták Eela nagyvárosi híradóinak embereit
a régen várt sajtótájékoztatóra.
A nyilvánossággal való érintkezésüknek az volt az
eredménye, hogy többnyire különc művész-, esetleg
tudósfélének hitték őket a magatartásuk, furcsa
életfelfogásuk alapján. Ez így rendjén volt. Azt tudták, hogy
normálisnak úgysem fogja tartani őket az utca nem dolgozó
embere; rövid hajuk, csiszolatlan beszédük, megszállott
tettvágyuk lehetetlenné teszi ezt. Így viszont el tudja
helyezni őket kialakult értékrendjébe, mint a külső
állomások tudósait vagy a hárfafal zenészeit.

5.

– Micsoda vidék! – mondta szinte kiáltva egy

fiatalasszony, ahogy végignézett a tűlevelű fákkal beszórt
tájon. – Milyen életet lehet itt majd teremteni!
Tulajdonképpen érthetetlen, hogy ilyen helyen még nem
lakik senki.
– Ez a föld – nézett fel a folyóparton üldögélők közül
Mayari-An – tízszer annyi embert tudna eltartani, mint
ahányan élnek rajta.
A völgyben mindenfelé embercsoportok látszottak,
járkáltak, barátkoztak a területtel, ahol a jövőben élni
akartak. Azért jött el ezen a délelőttön az összeszedhető
néhány száz ember egy nagy gördülőn, hogy
megállapodjanak a jövendő település pontos helyében.
A völgy néhány száz kilométernyire, gördülővel tíz-
tizenöt percnyire volt Mag-Poltól északra. Közepén patak
futott. A hegyoldalt borító, lombos erdő nem ért le egészen a
partig, s mintegy kilométernyi széles, csaknem teljesen sima
sávot hagyott a part mellett. A település itt szükség esetén
könnyen terjeszkedhet majd, részben a túlsó parton, részben
a kivágott erdő helyén, a hegyoldalban.
 Egy órája tartott a terepszemle, s csaknem mindenki igen
elégedett volt a látottakkal. A Világkormány alapokmánya
biztosította többek között a bolygó minden állampolgára
számára, hogy lakóhelyét maga választhassa meg, s a
kormány tartozott megadni az építéshez a technikai
segítséget. A másik lehetőség, amivel szám szerint jóval
többen éltek, az volt, hogy az állandóan tömegesen épülő
városi vagy városkörnyéki lakások közül válassza ki az
ember a megfelelőt.
Nem volt nehéz dolguk, amikor bejelentették, hogy
ebben az északi völgyben kívánnak letelepedni. Nem
ütközött a kívánságuk senkiével.
Itt, a várostól északra emelkedő hegyek aljában már
megszűnt a földrész szubtropikus és mérsékelt égövi
szakaszának paradicsomi éghajlata, már száz kilométerrel
lejjebb véget ért az állandó kellemes nyár. A hőmérséklet
szélsőségesebb volt, nyár közepén száraz, perzselő forróság
támadt, télen pedig méteres hóesés is előfordult. A hivatalos
felfogás ezt a hegyvidéket végérvényesen lakhatatlannak
tekintette.
– Öt ezer millió ember élhetne Eelán, nem ötszáz millió
– mondta Mayari. Igo, aki ott üldögélt a kis csoportban a
folyópart egyik kövén, most ugyanazt a keserűséget ismerte
fel a hangjában, mint amikor először találkoztak, a gambari
vendéglőben. – Automatizált civilizációnk megold minden
problémát, és nem is hagy kétséget afelől, hogy ahol szél is
fúj, ott az ember nem élhet. Korlátozzuk tehát a
népszaporulatot, míg nem sikerül tökéletesen elsorvasztani
magunkat. Minden iskolásgyereknek elsőként tanítják meg a
népességdinamikai alaptörvényt: egy társadalom addig
életképes, amíg folytonosan növekszik lélekszámban. Mégis,
minket a fokozatos kolonizálási tervünkkel egyszerűen
bolondnak néznek. Ó, mi kényelmes fajta vagyunk. Nem
lehet ilyen kockázatos kimenetelű dologba belefogni; hiszen
itt még problémák támadhatnak, amiken gondolkozni
kellene! Hohó! Mindennek van határa. Te – fordult most Igo
felé – végighallgattál már, azt hiheted, hogy megszállott
vagyok. – Igo csak komolyan bólintott a fejével. – A többi
tudóstársam már többnyire megtanulta, hogy hallgasson és
dolgozzon. Én képtelen vagyok rá. De hát mondjátok meg ti,
akik nem mindig éltetek itt, mondd meg te, Yunnar, egy
olyan kor szülötte, amelyről mi itt csupa szépet és jót
beszélünk, elnéző mosollyal, mondd meg: nem találjátok
úgy, hogy ezen a mi paradicsomi Eelánkon talán még
sincsen minden olyan nagyon-nagyon jól?
Yunnar körülnézett. A legközelebbi csoport távolabb ült
tőlük.
Csak ők négyen-öten, a Csillaghajó “vezérkara” – ahogy
magukat nevezték – meg Igo volt hallótávolságon belül.
– Úgy találjuk – válaszolta azután. – A mai napon
döntöttük el, hogy neked és Yadonnennek is beszélünk erről.
Szükségünk lesz a segítségetekre. Ma este hétkor
találkozunk, Gambarban, a Közép-híd alatti sétányon.
Este a legalsó lépcsőn ültek a Della partján, a híd alatt,
felülről nem is láthatóan, öten. A hátuk mögött emelkedett a
függélyes part, amelyet kövei béleltek ki hajdan, az ipari
forradalom századában, amikor még ezen a keskeny
folyóvízen áradt a Mag-Polba tartó forgalom jelentős része.
A szemközti part mentén keskeny acélút húzódott a vízből
kiemelkedő lábakon. Kora este volt, az úton haladó gördülök
között újra meg újra tartós foghíjak keletkeztek. A fejük
felett szüntelen, fel-felbukó zajjal sustorgott a város. Yunnar
befejezte a mondanivalóját, összefoglalta a két tudósnak a
Prokronnal kapcsolatos dolgokat és eddigi nyomozásuk
sovány eredményeit.
– Értem – mondta Yadonnen. Mayari csak hallgatott. –
Szóval bizonyos erők dolgoznak ellenünk. Tudjátok, hogy
amióta megjöttetek, magamat is közétek tartozónak
számítom. Igazatok van mégis, hogy nem avattatok bele
mindjárt. Én se tettem volna másképpen a helyetekben.
– Nem tudhattuk – mondta halkan Yunnar. – Semmit sem
tudhattunk. Ebben az idegen világban.
– És te állítottad össze az adásokat – tette hozzá Mayari,
Yadonnen felé fordulva.
– Ha előbb elmondjátok, talán előbbre volnánk – mondta
az öregúr.
– Természetesen mit sem tudtam azokról a feliratokról.
Arról sem, amit ti már kinyomoztatok: hogy a kristályok
egyáltalán kikerültek az intézetből. Ami az ellenetek
irányuló mozgást illeti, körülbelül sejtem, hogy merrefelé
kell tapogatóznunk.
 – Igo úgy gondolja – mondta komolyan Nordeng –, hogy
talán épp a mi érdekünkben történik, valami rejtelmes okból
az egész.
A fiút mindig bevonták a leglényegesebb tárgyalásokba.
Fontosnak tartották ezt: Igo fiatalságával következő
nemzedékekhez jelentheti majd a kapcsolatot, s éppen kora
révén, mások számára érzékelhetetlen szempontjai is
lehetnek a problémákkal kapcsolatban. Egyszer már segített
az ő érintetlen elméje. Az egész Prokron-rejtéllyel
kapcsolatban is másképp érzett, mint a többiek.
Nem mert még ítélni, magában sem. Az emberi
társadalom, régi vagy új formájában egyaránt, a legnehezebb
rejtélyt jelentette számára. Mégis, terhesnek érezte a
nyomást, a harcnak ezt a fajtáját, tudata tiltakozott ellene. Az
ő gondolkodásában a küzdelem feltételezte a könyörtelen
természetet, a világűr ezer csapdáját vagy az ő hajójuk
termonukleáris hajtóművét egy ízben, amikor a váratlan
meghibásodás egyszerre tette tönkre a tartalékberendezést is
a másikkal, és mindannyiuk élete azon múlott, hogy két
napon át, amíg a távirányítású manipulátorok a motorokat
megjavítják, semmilyen mozgásváltoztatásra ne legyen
szükségük. De volt valami, amivel mindig úgy számolhatott
minden csillaghajós, mint saját magával: valamennyiük –
minden emberi tényező – összetartása, örök szövetsége,
idegen naprendszerek, évszázadok között is. A lelke mélyén
nem akarta elfogadni most, hogy az ember és az ellenség
fogalmát össze kell kötnie; hogy számtalan más új
fogalommal együtt ezt a kapcsolást is meg kelljen ismernie.
Sokszor maga sem hitt benne, mégis ragaszkodott hozzá,
hogy vizsgálják meg a feltevéseit: hátha éppen az ő
érdekükben történik az ismeretlen eredetű szövegrészek
becsempészése a hajóra sugárzott tájékoztató adásokba.
– Nem lehet – kérdezte a két “földi” ember felé fordulva
–, hogy bennünket akarnak megóvni valamilyen káros
hatástól?
– Nem – bólintott Mayari azonnal. Nemje határozottabb
volt, mint Igo csillaghajós társaié bármikor, amikor tőlük
kérdezte ugyanezt.
Ugyanolyan értelmű volt Yadonnen bólintása is. – Miért
kellene titkolni akkor előttetek az egész hadmozdulatot? –
folytatta Mayari.
– Nem vagytok gyerekek. Meggyőződésem, hogy
tudósaitok még egyetlen év után is különbek, mint Gambar
vagy Aino első osztályú minősítéssel rendelkező
papírpusztítói. Miért titkolnák Yadonnen elöl, akinek vállán
az egész munka gondja feküdt? Valószínűleg azért, mert
bizonyos tekintetben ő is a rendellenes jelenségek közé
tartozik ebben az áramvonalas világban, ő sem tudott
beilleszkedni.
A ti hajótokat várta egy életen át, amikor talán Mag-Pol
főigazgatója is lehetett volna. Hát meg lehet ezt érteni?
Amellett akárki csinálja is, érezheti, hogy az öregúr
érzelmileg a ti oldalatokon áll. Nem, itt valakinek nem tiszta
a lelkiismerete. Én néhány nap múlva visszautazom, lejár a
szabadságom. Jó, hogy előttetek mondom ezt, mert itt
minden második ember megkérdezné, hogy az mi. Szóval
visszamegyek az állomásra, és megpróbálok utánanézni a
dolognak. A kristályokról kell valamit megtudnunk. Ha
valakit be akarok avatni, akkor előbb érintkezésbe lépek
veletek, a képernyő biztos, már technikailag is úgy van
megszerkesztve, hogy magánhívás esetén azon az egy
ernyőn fogható csak az adás, ahova címezték; és mindig meg
fogom kérni az engedélyeteket. Dolgozzatok ti is. A
kristályok szálán haladva azután kellő óvatossággal biztosan
jutnánk valamire.
– Rajtunk, csillaghajósokon kívül – mondta erre Nordeng
– ti ketten tudtok csak erről az egészről. Tudjuk, hogy
számíthatunk rátok.
Jobban tisztában vagytok a körülményekkel, mint mi
még hosszú ideig leszünk. Neked, Mayari, Összeköttetésed
van a külső állomások tudósaival, akikben mindannyian az
emberiség legjobb erőit látjuk. Feltéve, hogy mind olyanok,
mint te vagy.
– Mint én? – vágott közbe Mayari. – A legszürkébb
vagyok közöttük. Meg kell ismerkednetek velük feltétlenül.
Nincs közöttük egy sem, aki ne forgott volna egy tucatszor
életveszélyben.
Olyan állatokkal kerülnek szembe az egyenlítői
dzsungelban, amelyekről itthon el se tudják képzelni, hogy
még léteznek. Egyszer még végiglátogatjuk veletek az
állomásokat.
 – Arra szükség is lesz – mondta Uri. – Mi magunk
akartunk kérni erre.
– Van még valami, amiben segíthetünk. Nekünk,
kintieknek nem nehéz bármilyen kormányzati vagy alsóbb
irányító, ellenőrző szervhez hozzáférnünk. Tudós csak első
osztályú minősítéssel kerülhet ki, aki első osztályú az
bármikor kérheti, hogy az Elnök fogadja.
– Én pedig – mondta Yadonnen –, azt hiszem, hamar
megtudhatok valamit a kristályok sorsáról. Munkaköröm
lehetővé teszi, hogy mindenbe beleszaglásszak,
észrevétlenül. Két-három napul kérek.
Addigra többel tudunk már.

6.

Kilencszáz embernek nemigen lehetnek egyformák a

céljai és elképzelései,
Azt a leglényegesebb köteléket, ami megvolt közöttük,
úgysem téphette szét semmi és senki. Ők maguk sem. Közös
“származásukon” kívül, mely földi barátaiktól a későbbiek
során kialakuló legszorosabb kapcsolatokban is bizonyos
távolságban tartotta őket, összekötötte valamennyiüket egy
közös titok, mely minden valószínűség szerint egyszersmind
közös küzdelem és veszély is volt. Ettől függetlenül azonban
már az első év folyamán, először tervekben, majd
gyakorlatban is megindult a szétszóródásuk. Akik közös
lakóhelyet készültek építeni maguknak a várostól északra,
csak töredékét jelentették a Csillaghajó utasainak.
A szoros értelemben veti hajólegénység szakadt le
először és a legkönnyebben. Ezek az emberek, többnyire
egyedülálló férfiak, közelebb álltak a katonához, a
mérnökhöz, a középkor magas képesítésű fizikai
munkásaihoz, mint a tudóshoz. Inkább foglalkoztatták őket a
gyakorlati kérdések, és Yadonnen igazolva látta előzetes
elgondolását, hogy ők fogják a legegyszerűbben megtalálni a
helyüket a világban. A legtöbbjük már a Neuroblokk-
városban eltöltött első hónapok után tudta, hogy mihez fog
kezdeni.
Igyekeztek a régi szakmájukhoz hasonlót keresni;
jóllehet tudták, hogy ez a hasonlóság merőben elméleti.
Semmivel sem kellett volna kevesebb új dolgot megtanulnia,
teszem azt, egy csillaghajós élelmiszer-technikusnak akkor,
ha építésznek akart volna menni, mint hogy ha megmarad
élelmiszer-technikusnak a hétszáz évvel felnőttebb világban.
Nem is gyakorlati szempontok vezették ezeket az embereket,
nem az, hogy felhasználhatnak-e valamit régebbi
képesítésükből vagy sem. Azok, akik a hajó indulásakor
jelentkeztek, és alkalmasnak is találtattak a minden egyes
helyre jutó több száz jelentkező közül, önmagáért szerették a
munkájukat, s mindannyian bőséges kárpótlásnak érezték az
újra megtanulni való szakmáért az új, többnyire
legmerészebb álmaikban sem sejtett lehetőségeket, így a
technikai személyzet az első hónapok után pontos tervekkel
rendelkezett a saját jövőjét illetően. Ki-ki érintkezésbe lépett
a maga szakmája oktatási felügyelőségével.
Mindenhol előzékenyen, örömmel és érdeklődéssel
fogadták a jelentkezésüket. Ez a kilencszáz ember nem
akármilyen képességekkel rendelkezett.
Volt köztük, aki Darra ígérkezett el, mert ott született, és
a keleti félgömbön akart újra megtelepedni, az ottani,
másfajta tájat, embereket, beszédet és szokásokat inkább
érezhetvén magáénak, mint az északiaké; mert a mindenben
megváltozott világ is megőrizte az arányiban nagyjából
állandó különbséget a két nagy földrész között. Ma is tartott
a fővárosok, Mag-Pol és Dar-An versengése, s az, hogy az
igazgatási szervek, a kormány nyugaton székelt, formaság
volt csupán egy olyan világban, melynek két legtávolabb
fekvő városa sem feküdt messzebb egymástól félnapnyi
útnál.
Nehezebb volt a beilleszkedés a pilóták, általában a
kimondott űrhajósok számára. A rádiósok úgy gondolták,
helyet találnak a bolygó távközlési rendszerében, a pilóták,
asztronavigátorok, a hajtómotorokkal dolgozó atomfizikusok
pedig, szomorúan, de belátták, hogy nincs más munkahely
számukra, mint a kontinensközi közlekedés és szállítás.
Ezeknek a munkahelyeknek automatizált biztonsága a biztos
unalmat jelentette; s később, ahogy egyre jobban
megismerték a feladataikat, rájöttek, hogy nem nagyon
tudják munkának tekinteni a hatórányi üldögélést az
ellenőrzőpadok mellett. Igyekeztek tehát a kutatásba,
tervezésbe, fejlesztésbe bekerülni, tisztában voltak azonban
vele valamennyien, hogy ez emberfeletti erőfeszítést igényel,
hiszen nemcsak a kor technikai színvonalát kellett
legmagasabb fokon elsajátítaniuk, hanem még többet is. Így
hát a hajó utasai közül mintegy százötven ember – többnyire
férfiak, néhány nő – egyöntetűen úgy döntött, hogy elkezdik
iskolai tanulmányaikat, ahol elengedhetetlenül kell, és
elvégzik az egyetemet, együtt Eela húszéveseivel. Nem
bánták, mert ez a döntés irányt szabott napjaiknak, és a jövőt
határozottabb színekbe burkolta, így se vártak egyebet, mint
hogy új munkájuk halvány pótléka lesz csak a réginek, s
titkon valamennyien homályos és a jelen körülmények
között teljesen alaptalan reményeket tápláltak, hogy még
egyszer űrhajón dolgozhatnak.
Közös döntés alapján beiktatták tananyagukba az
űrhajózás történetét.
Igo is a gambari központi egyetem hallgatója lett.
Az általános szakot választotta többek, elsősorban
Yadonnen tanácsára. A nehezebb utat jelentette ez. Ha
elvégzi az egyetemet, még nem lesz semmi szakmája.
Általános tájékozottsággal fog rendelkezni, mind műszaki,
mind társadalomtudományi téren.
Akkor is ez lett volna számára a jobb megoldás, ha nem
azzal a szándékkal indul rögtön, hogy addig tanul, ameddig
módja van rá.
Így öt évvel elhalasztotta a választás nehéz pillanatát.
Titokban azt remélte, hogy ha az általános szakot elvégezte,
vizsgaeredményei és a lélektani mutatók az indulásnál
fennálló nagy hátránya ellenére lehetővé teszik majd, hogy
mint annak idején Yadonnen, ő is maga szabja meg majd,
mivel akar foglalkozni. Erre az esetre pedig megvoltak a
maga igen határozott szándékai.
Megmaradt a mintegy háromszázra tehető számú
elméleti tudós. Az ő dolguk volt a legnehezebb. Addig
mindannyian eljutottak, hogy tanulniuk kell, s első lépésnek
az egyetemet tekintették ők is. De mi lesz aztán? Ha olyan
fiatalok lettek volna, mint Igo! Mire azonban belőlük ismét
alkotóképességei teljében lévő tudós lehet, nem sok marad
már hátra életükből. Az eddig felhalmozódott tudásanyag
hatalmas volt. Egy környezet- vagy szokáskutató például
nem is álmodhatott róla, hogy egy mezőnyben induljon
olyanokkal, akik ebben a világban nőttek fel, és természetes
elemüknek érzik, így a történelmi vonatkozások felé
hajlottak inkább. Ebben volt előnyük, de az is csak egy
bizonyos korszakra korlátozódon, a hatezeregyszázas éveken
túl fehér folt következett. Nehéz probléma volt az övék,
szinte megoldhatatlan. Tudták mindig, hogy ilyen
problémával szembe kell majd nézniük, ha egyáltalán
visszatérnek, de másképpen festett a dolog közelről.
Végeredményben akkor mindenkinek az út maga volt a
lényeg, s ami utána jön, azt szinte mellékkörülménynek
tekintették.
Fokozta a kérdés nehézségét, hogy mind,
szaktudományokra való tekintet nélkül, űrhajósnak
tekintették magukat elsősorban; s ezt a szakmát már igen
hamar valami anakronisztikus-romantikus színben tüntette
fel 6780 Eelájának élete.
Olyan nem volt a Csillaghajó kilencszáz utasa közül, aki
ne akart volna dolgozni.

7.

Yunnar hátradőlt az egyszemélyes kis járműben,

kényelmesen engedte, hogy az ülés hátsó támlája átfogja,
szinte felvegye a teste formáját. Egypercnyire volt a Mag-
Polba vezető közvetlen út torkolatától. Ezen az úton, éppúgy,
mint bent a nagyvárosban, nemcsak tilos, hanem lehetetlen is
volt a járművek kézi kormányzása. Itt percnyi távolságra az
úttorkolattól, mélylila színű A jelzés gyulladt ki a műszerfal
egyetlen kis képmezőjében, kialudt, majd másodpercenként
újra pislogva jelezte, hogy az automata átveszi az irányítást.
A kereszteződésnél megállt a gördülő. A főútvonal
járműfolyama nem akart megszakadni. Yunnar elkészült rá,
hogy ki kell várnia a teljes öt percet, ami után, ha egy
alacsonyabbrendű kereszteződő vagy csatlakozó útról
járművet jelez az automata, kényszermegállót kap a
főútvonal forgalma, s üresen hagyja egyszerre az összes
torkolatot. Enélkül erre az útra például esetleg késő
éjszakáig egyáltalán nem tudott volna ráfordulni.
Elővette a kocsi kis szekrényéből az egyetemi jegyzeteit.
Kinyitotta, tanulni kezdett. Különös volt, hogy a tanulás
általában mennyire megnyugtatta. Ilyenkor elfogta a régi
idők biztonsága, amikor még nem bolydult meg a világ
rendje.
Most mégsem ment a dolog. Lebocsátotta az ölébe a
keskeny formátumú, vékony könyvet. (A könyv, ez a régi
tárgy, gyakorlati okokból ma is sok helyen kiszorította még a
kristályokat.) Egy gördülőhossznyival előtte áradt hatalmas
némasággal a főútvonal forgalma. Néha egy nagyobb kocsi
szinte sötétségbe borította a kereszteződést egy másodpercre.
Megpihentette szemét a váltakozó, beszédesen villanó színek
árján.
Elmondhatatlanul régen volt már az, amikor utolsó
vizsgájára készült Eelán, gondolt vissza rá. Különös
hangulatú, magányos évek végére tett pontot az a nap. Apja
fiatalon halt meg, rettenetes betegségben, amit ezen az új
Eelán három sorban tanított csak az orvostudomány
történetének tankönyve.
Anyja, ezt tudta Yadonnentől, húsz évig élt még az
indulásuk után.
Nem fogadta el a Kormány által valamennyi csillaghajós
családtagjainak biztosított ellátást, azt kérte, hogy az
egyetemen adjanak neki munkát, ahol Yunnar dolgozott.
Élete utolsó napjáig az egyetemisták művészeti körének
ügyeit intézte, és szabad idejében, keservesen megküzdve a
hiányos alapképzés okozta nehézségekkel, mélyen
bedolgozta magát az űrhajózási ismeretek minden olyan
fejezetébe, ami kapcsolatban állt a Csillaghajó útjával…
Halk, óraszerű kattanás hallatszott a műszerfalból. A kis
orsó rágördült a kanyarra, s egy fél perc múlva ismét teljes
városi sebességgel haladt előre Mag-Pol külső
forgalomgyűrűjében.
Mögötte egész sor kisebb-nagyobb gördülő fordult be a
gambari mellékútról. Ettől kezdve nem volt más dolga, mint
lezongorázni a jármű irányító billentyűin azt a kulcsszámot,
mely az egyetem városrészébe, a megfelelő utcába, épületbe
és parkolóhelyre vezette a kocsit. Ha most nem adna neki
újabb utasítást, ezen a külső forgalomelterelő úton
megkerülné a várost, amíg vissza nem ér arra a pontra, ahol
a körbe került, ott kigyulladna rajta a külső vészjelző, s
önmagától a legközelebbi kórház felé indulna. Amíg a
gépeket nem így programozták, sokszor előfordult, hogy
rosszul lett az utasuk, nem tudta valami szerencsétlenség
folytán lenyomni a kellő billentyűket, esetleg meghalt, és a
kocsi, mely energiáját folyamatosan nyerte a földbe
süllyesztett vezetékekből, s amelybe kívülről nem lehetett
belelátni, éveken át keringett a hatalmas forgalomban,
észrevétlenül, egy bomló hullával, légmentesen záruló
belsejében. Tűrhetetlenné akkor vált a dolog, amikor többen
rájöttek, hogy ez az öngyilkosság legromantikusabb
színhelye, mások családtagjaiktól kérték, hogy így temessék
el őket, örökké mozgó sírban. A tízmilliós város forgalmában
lehetetlennek bizonyult a kellő ellenőrzés, bevezették a
vészprogramozást, s a gördülőknek most minden kör után,
tehát Mag-Polban mintegy húszpercenként újra meg kellett
adniuk a programot. Még így is sokszor előfordult, hogy a
közlekedésrendészet megállított, felnyitott egy régebbi
típusú gördülőt, és évtizedek óta keringő, szabályszerűen
felravatalozott halottat talált benne.
A városban a második szintet állította be Yunnar az
irányítótáblán; a hetvenedik emelet magasságában. Ezt a
szintet szerette a legjobban, onnan látni lehetett az eget,
valamelyest áttekinteni a várost, s mégsem került
madártávlatba a nyüzsgő, mindennapi élettől.
Egy bekötésnél megint várnia kellett. Figyelte a véget
nem érő járműsort. A nagy, fekete-kék társaskocsik a város
egyik pontjából a másikba szállították ezen a középső
forgalmi körön az embereket.
Rengeteg volt a céltudatlanul csavargó, apró gördülő; a
fiatalok körében igen elterjedt szokássá vált ez a bolyongás,
sokan állandó és csillapítatlan érdeklődéssel járták be a
kontinenst és a világot éveken át, rögtön azután, hogy
húszéves korukban kikerültek az iskolapadból, s megkapták
a kiszemelt járművet. Ez jó, gondolta Yunnar. De ezek a
városszéli tekergők sajnos nem azok közül valók. Bent
ülnek, a párnán hátradőlve néznek, hallgatnak valami
távolbalátó műsort, egyedül, kettesben vagy nagyobb
kocsikban, társaságban, s néhány órai összevissza
száguldozás után kábán lenyomják a haza jelzésű billentyűt,
otthon kiszállnak sóhajtozva, hogy ismét elmúlt egy nap,
mintha az ő érdemük volna éppen, hiszen segítettek neki
elmúlni.
Ez a divat – vagy ragály – váltotta ki ötven éve a
kormánynak azt a rendelkezését, mely a járműhasználatot
húszéves kor előtt szigorúan a szükségesre – a célszerű
utazásokra korlátozta; s mely annak idején csaknem
kisebbfajta forradalmat váltott ki. Talán keresztül sem
vihette volna Ujgorral-Vend Elnök – akkor férfi volt Eela
Elnöke –, ha a döntést nem egy olyan nemzedék felnőtteinek
kellett volna meghozni, mely a maga fiatal korában még nem
ismerte a “gördülést”, ahogy nevezték.
Most már befordulhatott a gördülő, megkezdve lassú
emelkedését a hetvenedik szintig. Már a sugárút egyes
részein is a magas házak közötti, szűk kanyonban haladt,
ahova a napfény csak tíz-húsz percen át hatolt le, pontosan
délben, amikor sugarai függőlegesen hullottak a földre. Itt,
az alsó emeletsorokon nem is voltak ablakok.
Mesterséges világítást használtak a belső helyiségekben,
s a túlzsúfolt Mag-Pol szégyene az volt, hogy minden eddigi
intézkedés ellenére, több ezren lakótérnek használták még
ezeket az alsó, egészségtelen szinteket. Ahogy a kocsi
feljebb emelkedett a mellette elmaradó, fekete, freskó
nélküli falak között, egyre világosabb lett. Áthaladt a
harmincötös szint forgalmán, puhán, megállás nélkül – nem
értette, hogy csinálják, de a város szélétől mindig pontosan
nyolc és fél perc alatt elért az egyetemhez.
A jegyzetéből nem olvasott egy sort sem, elgondolkozott,
végül visszatette a kis szekrénybe. Ekkor a képernyő hívást
jelzett.
A táguló körön belül Igo arca látszott. “Hogy
megférfiasodott ez a fiú – gondolta. – Istenem, Istenem, nem
sokkal voltunk mi felnőttebbek, amikor elindultunk tegnap, s
most: igazán anyja lehetek.
– Yunnar? – Igo hangján izgalom érződött.
– Halló, Igo. Mi történt?
– Ne menj ma be az egyetemre! Gyere azonnal haza!
Engem is úgy hívott haza Mayari.
– Mayari ott van?
– Itt, és sok mesélnivalója van. Többet nem fontos
mondanom.
Gyere!
– Jó. Egy félóra múlva otthon vagyok, ha ugyan sikerül
innen gyorsan kiszabadulnom.

8.

– Mondd el most újra az egészet – szólt Nordeng, Mayari

felé fordulva. Ott volt Yadonnen is meg ők öten. Nordeng
arca olyan kifejezést öltött, amilyennek rég nem láthatták
már. Feszült volt, a biztos küzdelem várása íródott rá. –
Prokronról van szó – kezdte az időjárás-kutató.
– Ma jöttem meg. Keleten töltöttem ezeket az utolsó
hónapokat, és a munkám mellett arra vártam, hogy valami
eredménye mutatkozzék óvatos nyomozásunknak. Nagyon
lassan haladt a dolog. Már egy éve úgy igazítottam a
munkámat, hogy körül kelljen járnom az összes külső
légköri kutatóállomást, így mindenkivel érintkezésbe
kerültem, akivel csak akartam. Van közöttük olyan
emberanyag, amelyre számíthatunk. Mindig csak annyit
mondtam el az embereknek, amennyi feltétlenül szükséges
volt ahhoz, hogy segíteni tudjanak, így is rendkívül
bizonytalan ügy a mi titoktartásunk… Nos, a héten értesítést
kaptam. Csatlakozik ehhez egy másik dolog, nem tudom,
arról ki tud közületek… – Kérdően Nordengre pillantott.
– Csak én tudom és Yadonnen – mondta Nordeng. – Ma
akartam ezt is elmondani nektek. A kristályokról van szó,
amelyek azokat az adásokat tartalmazták, amiket a
Neuroblokk Intézet sugárzott nekünk. Yadonnen a héten
biztos adatokra bukkant arra nézve, hogy a kristályok egy
alkalommal kikerültek az intézetből, mintegy két napra. Ez a
Csillaghajó felbukkanása és az adások megkezdése közé
esett. Hogy hova kerültek a kristályok, azt nem tudta
kideríteni.
Csak annyit, hogy egy Oggar-Vend nevű ifjú csempészte
ki őket az intézetből. Nem lehet tudni, hogy ki tudott még a
dologról, de legfeljebb egy vagy két emberről lehet szó.
Oggar távközlési szakértőként dolgozott az intézetben,
bármikor hozzáférhetett a kristályokhoz, csak egy olyan
időpontot kellett megvárnia, amikor a hiányt néhány napig
nem fedezi fel senki. Ilyen nem volt azon az időszakon belül,
amikor már felvették a rádióérintkezést velünk, hiszen
minden percben elővették a kristályokat, elemezték,
megvitatták, egyeseket új felvételekkel gyarapítottak,
elhelyezték a technikai és egyéb magyarázatul szolgáló
kiegészítő képeket, így hát az történhetett csak, hogy Oggar
már előzőleg másolatot készített a kristályokról – egyébként
ez is vezetett nyomra: éppen annyi üres kristály hollétét nem
tudták megmagyarázni, amennyit a vetítésekhez
felhasználtak –, azokat preparálta vagy ő, vagy másvalaki,
azután egyszerűen kicserélte az eredetieket. Mindez nem
okozhatott nehézséget számára; munkája révén állandóan
hozzáférhetett a sugárzásra szánt anyaghoz.
– Oggar múltjának utánanéztem, amennyire lehetett –
szólt közbe itt Yadonnen. – Akkor került az intézetbe, amikor
a Csillaghajó első jelentkezése után kibővíthettem a
létszámot. S ezzel zsákutcába is jutott a nyomozásom.
Oggart ugyanis maga Revan-Ti ajánlotta erre a munkára. Ez
csaknem bizonyossá teszi – folytatta –, mondom, csaknem
bizonyossá teszi, hogy jól sejtettem, merre kell keresnem
azokat a bizonyos ellenséges erőket. Ti még nem vagytok
elég ideje itthon ahhoz, hogy tudjátok, mit jelent ez a név
Eelán. Revan tudományos ügyekben majdnem akkora
hatalom, mint maga az Elnök. Ezért mondom, hogy itt
zsákutcába jutottunk, mert amennyiben végleg
megbizonyosodunk róla, hogy ő áll a dolog mögött, nem
tudunk egy lépést sem tenni tovább. Ami persze nem jelenti
azt, hogy másfelé nem puhatolózhatunk.
– Most pedig lássuk a másik hírt, amely jóval
fontosabbnak látszik ennél is – fordult Nordeng újra
Mayarihoz. – Mondd el elölről.
– Tudjátok, hol dolgozom. A légköri kutatóállomást
egyesítették azzal a teherszállítási gócponttal, amely a két
kontinens közötti rakétaforgalom legnagyobb részét
bonyolítja le. Az állomáson összesen huszonhárman
dolgoznak. Ennek többek között az az eredménye, hogy
nemigen lehetnek titkaink egymás előtt. Ismerjük egymást.
Általában tiszta a kép: olyan emberek vannak kint, akik
dolgoznak, mert nem tudnának élni anélkül. Jó anyag,
bízvást állíthatom, s ha egyszer még kiváló szakemberekre,
önfeláldozó tudósokra lesz szükségünk, úgy számíthatunk
rájuk, mint saját magunkra. Van azonban egy ember, aki
kezdettől rejtély volt számomra. Láthatóan nem találta
örömét a munkában. Egyszerűen nem tudtam megérteni –
ma sem tudom –, hogy miért csinálja.
Családja nincs, egyedül él, nem is tart fenn barátságot
senkivel az állomáson. Természetesen izgatott a probléma,
figyeltem őt, s úgy egy hónappal ezelőtt rájöttem, hogy ez az
ember Rabonban pasztillákat szed. Mármost általában a
városokban, a társadalomban ez nem ritka dolog, sőt a
fogyasztás lassú, de állandó emelkedést mutat. De kint, a
telepeken nem fordul elő soha. Nem mintha bárki tiltaná.
Egyszerűen fel sem merül a gondolata. Ez az ember – a neve
Ogde-To’ – titkolta, nyilván a többiek miatt.
Akkor megtudtam valamit, ami arra mutatott, hogy Ogde
a mi közös ügyünkkel kapcsolatban is érdekes lehet.
Prokronon dolgozott mindvégig, s tíz éve a legutolsó hajóval
hagyta el a bolygót. Nem akarom hosszúra nyújtani.
Tartottam magamat a lélektani osztály útmutatásaihoz:
semmit sem közvetlenül, a legfontosabb a gyanú elhárítása,
különösen Prokron esetében.
Mindenki figyelt, s nehéz lett volna eldönteni, hogy Igót
érdeklik-e jobban a dolgok, vagy Yunnart. Írásos feljegyzést
nem készítettek semmiről, ami a hadjáratukkal állt
kapcsolatban, Yunnarnak azonban kitűnő módszere volt a
legkülönfélébb dolgok fejben tartására. Mint mondani
szokta, néhány egyszerű fogás és egy kis szorgalom
segítségével mindenki akkora zsebkönyvet hordhat a
fejében, amekkorára szüksége van. Hogy a dolog mégsem
lehet annyira egyszerű, arra egyetlen jel mutatott: hogy Igo
volt az egyetlen tanítványa, akit sikerrel biztatott.
Nordeng csendben ült a helyén. Ö ismerte a történetet.
Látszott rajta az is, hogy már döntött a tennivalókról.
– Egyszer – folytatta Mayari – Ogde elejtett egy
megjegyzést: “Ha én megszólalnék, Prokron titka nem lenne
többé titok.” Valószínű, hogy akkor épp a Rabonban hatása
alatt állt. Láthatóan megijedt a saját megjegyzésétől. Rajtam
kívül egy ember hallotta, az tud a Rabonbanról, nem vette
komolyan. Ogde ez után soha többé nem maradt kettesben
velem. Ha akarom, se faggathattam volna tovább.
Amúgy sem próbáltam, persze.
– Helyesen tetted – bólintott Yunnar. – Itt egyébként nem
tesz nehéz a dolgunk. Ha van mit megtudni, meg is tudjuk.
Nemigen tudjátok elképzelni, hogy a kábítószer rendszeres
fogyasztása mennyire aláássa minden szempontból az ember
ellenálló- képességét.
 – Rendben. Majd meglátjuk, megyünk-e valamire ezen a
vonalon, vagy csak vaklárma az egész. – Uri szólt Közbe:
ismét parancsnok volt. S harcban álltak ismét valamennyien.
– Yunnar, mi a véleményed?
– Semmi okot nem látok a halogatásra. Most van az a
pillanat, amikor utána kell járnunk. Legjobb lesz, ha, akik itt
vagytok, felkészültök egy egész napos utazásra. A héten
meglátogatjuk ezt a rakétaállomást Daron.

9.

Csaknem a vízszintesig megdöntött székeken feküdtek

mindannyian, a korong alakú repülő járműben. A
vezérlőasztalnál Nordeng ült, helyesebben feküdt, ő már
ismerte az utat s a kulcsszámokat, melyek a megfelelő irány,
magasság beállításához szükségesek voltak. A szónak régi
értelmében vett szaktudásra nem volt szükség a gép
irányításához, hiszen a földi gördülőket is minden
egészséges ember nyugodtan el tudta vezetni, s minél
nehezebb feladatokra készült Eelán valamely szerkezet,
annál tökéletesebben igyekeztek megoldani az
automatizálását.
Valamennyiük fejénél téglalap alakú, tágas, átlátszó
ablak volt.
Még Mag fölött suhantak, alacsonyan, mert a
csillaghajósok sosem tudtak betelni a föld látványaival.
Mintegy négyórás utazásra készültek: lankás dombvidék
terült el alattuk, gazdagon művelt táblákkal, sok-sok
pálmafával a gerinceken. Ezen a tájon a legszebb
szubtrópusi növényzet uralkodott mindenütt.
A széles, lassú folyók völgyében, a megművelt táblák
között lévő néhány száz méter széles sávban magas
királypálmák apró koronáját borzolta a meleg szél.
Mesterségesen ültetett növények voltak ezek, de olyan
régiek, hogy senki sem tudta már, mikor kerültek oda. S ha a
gép ablakán kitekintő egy percre úgy érezte volna már, hogy
egyhangú a táj, abban a percben szelíd formájú,
lótuszlevéllel lepett tó tűnt elé valamelyik domb tövében.
Ősi dalok szóltak a pálma és a lótuszlevél kettőséről, mint
minden szépség alapmértékéről. Az idők távlatában veszeti
el az a pillanat, amikor kialakult ez a szinte fétisszámba
menő esztétikai képlet. S minden művészeti iskola ma is ezt
a két növényt hordta jelvényében, stilizált vázlatban.
Nem tartott soká, feltűntek a tengerparti pálmasávok,
melyek annak idején elsőként kerültek a helyükre, s kezdték
megváltoztatni a földrész képét. Áthaladtak a parti sáv felett,
s Nordeng mélyrepülésbe vitte a korongot. Lent a sima
fövény helyett valami drapp anyagból készült gátak, dokkok
útvesztője nyúlt a tengerbe.
Rajzoltak benne a legkülönfélébb méretű és formájú vízi
járművek.
Némelyik újabb típus egészen hasonló volt a repülő
korongjához.
Sok apró pont látszott a környező tengerszakaszon is.
Olykor egy-egy, a magasból is hatalmasnak látszó jármű
haladási iránya megegyezett az övékével: a Keleti Földrész
felé tartó nyersanyagszállítók voltak. Olyan szállításoknál,
melyeknél a gyorsaság nem döntő tényező, mindeddig
semmilyen haladás sem talált a vízi útnál olcsóbbat.
– Most azután két óra hosszára leereszthetitek az ablakok
fedőlemezét – mondta Nordeng a vezérlőasztalnál, s így tett
maga is, ráhagyatkozva az automata irányítására. – Amíg fel
nem tűnnek a keleti partvidék hegyei, csak kék vizet meg
apró, fehér hullámtarajokat láthatunk. Az egyetlen valamire
való térképészeti pont az egész útvonalon a Közép-Sziget, de
azt elkerüljük bal kéz felől néhány száz kilométerre.
– Azt hiszem, Yadonnen-Ha’, itt az ideje, hogy a
többieknek is elmondd, amit Revanról tudni kell. Úgy
látszik, egyre kevesebb esélyünk van rá, hogy Eela politikai
bonyodalmain kívül maradjunk. Ez pedig azt jelenti, hogy
tudnunk kell Revanról.
Nélküle Eelán nem történnek lényeges dolgok.
– Gondolom, mindannyiótok számára érdekes lesz a
dolog, a pillanatnyi gyakorlati értékétől eltekintve is –
kezdte az ősz tudós.
– Olyan mozzanatait tárja fel ugyanis a ma
társadalmának és életének, amelyekről nem hallhattatok sem
az egyetemeken, sem másutt. Részben a felfüggesztett
életműködéssel kapcsolatos “ugrások” hozták magukkal ezt
a problémát. Revan történész.
Tudjátok, hogy ez az a tudomány, amelyben a
legnagyobb haladást jelentette az “ugrások” felhasználása.
Azt azonban nem tudhatjátok, hogy milyen hatalmas
versengés, bízvást mondhatnám, harc, előzi meg egy-egy
történész “aludni” tértét. Az időpontot megelőző tíz esztendő
egyetlen folyamatos verseny a tudományág legkiválóbb
tehetségei között, s valamennyinek az az álma, hogy ő
legyen az, aki száz esztendő múlva felébred, a történetírás
folytonosságát biztosítandó. S ezt csak részben magyarázza
az a rendkívüli emberi és szakmai tekintély, amellyel a
múltból megérkezőket egy életen át körülveszi azután a
világ. A legfontosabb motívum az, hogy ha valaki csakugyan
él-hal a történetkutatásért, annak számára nemigen lehet
izgalmasabb annál, mint hogy a napjainkig jól ismert
fonalnak mi lesz a folytatása. Nos, az aludni térés előtt egy
évvel kialakul az a tízfőnyi csoport, melyből a végső és
egyetlen jelöltet választja majd ki a jelölő
Történettudományi Kongresszus. Már ezek közé bejutni is
rendkívül nehéz, s hatalmas felkészültséget igényel. A
verseny igazságos megítéléséről a Kongresszus F. É. M.-
bizottsága gondoskodik, melynek mindig van olyan tagja,
aki már megjárta az álom útját. Revan ritka tehetséggel és
történeti érzékkel megáldott, vasszorgalmú fiatalember volt.
Nehézség nélkül került a világ minden tájáról érkező kétezer
vizsgázó közül az első tíz közé.
Ekkor a tíz ember között még nem állapítanak meg
rangsort, hogy a további ítélkezésben megőrizhessék
elfogulatlanságukat. Revan összeszorított foggal dolgozott, s
feltett szándéka volt, hogy ő fogja elnyerni az egészségileg
némileg veszélyes, de azáltal csak még megtisztelőbb
megbízatást. Még nem volt harmincesztendős, s a
csoportban egyetlen nála fiatalabb tudós volt csak: a
huszonnyolc éves Karain-O’, aki éppen a Keleti Földrészről
érkezett a vizsgákra, ahol rakétatechnikusként dolgozott az
apja. Nálam idősebb ember, ma is kint van, valószínű, hogy
találkozhatunk most vele. Az utolsó vizsgán azután Revan
második lett az ismeretlenségből felbukkant, egyetemet alig
látott Karain mögött. Karain ment el aludni. Revan ma
hetvenéves. Mármost a vizsgák legfőbb anyaga a jelenkori
történelem és a társadalmi berendezkedés. Fontos, hogy a
jelöltek ennek legkitűnőbb ismerői legyenek, s tudjanak
majd dolgozni az új kor embereivel, így azután a verseny
végeztével a második kilenc embernek lehetőséget nyújtanak
arra, hogy a közigazgatásban helyezkedjenek el. A
legtöbbjük nem él ezzel, megmaradnak történésznek. Revan
elég tehetséges és kitartó volt ahhoz, hogy a két dolgot
egyesítse. A második szokott lenni az, aki nemigen tud
ellenállni a lehetőségnek: ő, ha akar, általában örökös elnöki
titkár lehet. Az Elnök közvetlen munkatársa, gyakorlatilag a
második ember a bolygón. Ellentétben a választott Elnökkel,
ezt a tisztséget kinevezés útján töltik be.
Revan tehát az Elnök titkára lett, de tovább dolgozott
történészként is. Ma ő a Történettudományi Kongresszus
elnöke, több tankönyvét használják az egyetemeken. Ami a
furcsa a dologban, ő képviseli a történettudomány
konzervatív irányzatát, sokan egyenesen begyöpösödöttnek
tartják. Vele voltak a legkomolyabb nehézségeim egyébként
az intézet fenntartásával kapcsolatban is. Ha az Elnök nem
belátóbb nála, nagyon nehéz dolgotok lett volna az
érkezéskor, mert az F. É. M.-intézet egyszerűen nem létezett
volna már vagy huszonöt éve. Sokat gondolkoztam
Revanról. Végül arra a következtetésre jutottam: nagyon
tehetséges ember, de egyszer második lett valaki mögött, s
tudja ő is, hogy most csak azért lehet első az ébren lévők
között, mert Karain “alszik”, így örök másodiknak fogja
érezni magát. Aki nem foglalkozott a dologgal, nem is tudja
elképzelni, milyen erősen rányomhatja a bélyegét ez a
helyzet egy becsvágyó emberre. Azt hiszem, itt kell keresni
konzervatív magatartásának magyarázatát is. Másfelől, most
már azt is tudjátok, miért kell nagyon csínján bánnunk a
nyomozással a feléje mutató szálon. Ő csakugyan hatalom.
Valamiért le akar benneteket beszélni arról, hogy Prokron
után érdeklődjetek, s ha úgy érzi, hogy az útját keresztezzük,
kellemetlenné válhat számunkra, és fölösleges nehézségeket
okozhat. Most talán megtudunk majd valamit, de ha nem,
tovább dolgozunk, puhatolunk, szemmel láthatóan nem
olyan természetű a dolog, hogy egynéhány hónapon sok
múlna.
A gép vezérlőasztala halk kattanással és kigyúló, zöld
fénnyel jelezte az utolsó irányváltoztatását: perceken belül
elérik a rakétaállomás repülőterét.
Zord, magas hegyek, éles sziklahátak fölött jártak. Egyik
hófödte lánc a másik után következett, emberi településnek,
egyáltalán, az ember kezének sehol semmi nyoma. Akinek
szeme megszokta Mag paradicsomi tájait, úgy érezhette,
nem is ugyanazon a bolygón jár.
Nordeng lefelé mutatott.
– Ha csak erre mondanák, hogy itt nem élhet ember,
érteném, bár magam ellenkező véleményen vagyok. A Mag-
Polban ülő bölcsek szerint azonban földrésznyi területekről
kellene megfeledkeznünk.
– Én – mondta Mayari – úgy vagyok Maggal, hogy szép,
kényelmes, de csak úgy, ahogy egy üdülőhely az. Ha ott
kellene élnem, nem sokáig viselném el.
– Mondd – gondolkodott el Yadonnen –, így vannak vele
a többiek is?
– Ugyanígy. Hajszálra . Itt lehet élni!
Mayari lefelé mutatott. Az utolsó hegylánc választotta
már csak el őket az egyenletesen lejtő síkvidéktől. E láncolat
előtt még zöldellő völgy törte meg a hóborította hegyek
egyhangúságát. Üde, feltűnő színfolt volt, valahogy nem
illett a helyére. Ez már a telepesek keze munkáját mutatta.
– Ha egy ilyen gambari bölcs netalán télen jön ki ide,
amikor nincs zöld a telep körül, csak kopasz ágak, – s netán
még hó is van rajtuk! –, egy életen át megborzongva legyint,
amikor a települések tervéről hall. Kutatóállomásnak jó, ha
muszáj, de hogy emberek idejöjjenek lakni!
Már ereszkedtek lefelé, s tisztán láthatták a zöld övezet
közepén a rakétakilövő pályákat. Néhány üresen állt, több
mint a felén azonban ott ágaskodtak a különböző méretű
ezüstös szivartestek, ahogy megérkeztek vagy indulni
készültek újra. Még távolabb, a völgy hosszában elszórva,
fehér tetejű, lapos házak csoportja látszott.
– Néha, elkeseredett pillanataimban arra gondolok –
nézett ki az ablakon Mayari –, hogy talán már el is indultunk
a korcsosodás útján. Nem itt, hanem bent, Mag és Dar lakott
részein, a milliók.
Yadonnen igenlően megrázta a fejét.
– Az a régi terv – mondta, hogy ezeket a vidékeket
lakhatóvá és lakottá tegyük, nemzedékeknek adhatna új
lendületet.
– Az a terv – szólt közbe Uri – nincs még eltemetve. Egy
fájdalmas pillanatban rájöhet a bolygó Kormánya, hogy az
életerő alábbhagyása mivel fenyegeti az egész emberi nemet.
Én a magam részéről nem hiszek a visszafejlődésben. Ha
kell, akkor új erők fognak jelentkezni, és bármi módon, de
változást hoznak. Csak az a kérdés, milyen áron és milyen
fájdalmasan megy majd végbe ez a változás.
Az ezüstkorong függőlegesen ereszkedett le a
teherrepülőtér síkja fölé. Már kivehetők voltak odalent az
első integető emberalakok.

III. PROKRON VENDÉGEI

1.

Függőlegesen süllyed lefelé a hatalmas ezüstkorong; alsó

fele mintha agyonnyomni készült volna őt. Ogde ismerte
már ezt az érzést, tudta, hogy egyszerű érzéki csalódás, és
hogy a jármű az utolsó rövid darabon szinte vízszintesen fog
oldalt elmozdulni, hogy azután tőle sok száz méterre érjen
földet. Ismerte, tudta; s ilyen percekben mégsem tudott
megszabadulni az irracionális állati szorongástól. Azóta
nem. Azóta tudta, ő már nem tudós, hanem sötét
szorongások között élő ösztönlény; nem ember, reszkető
kocsonya.
– Ogde-To’! – Az ő nevét kiabálták.
Ez Mayari-An. Vele nemigen szokott beszélgetni. Illetve,
nem többet, mint a többiekkel. Illetve, nem biztos, hogy…
Ogde idegei megfeszültek. A gyomrában valami ismerős
nyomást érzett. Készült, nem tudta, mire. Ezek az űrutasok
is. Expedíciósok. Nem szerette, ha idegenek érkeznek az
állomásra. – Phű! – Lélekben elhúzta a száját. Elhatározta,
hogy óvatos lesz, roppant óvatos. Erőt kell vennie magán
arra az időre. Meddig maradhatnak itt ezek? Egy-két hétnél
semmiképp sem tovább. Olyan volt már, hogy egy egész
hétig bírta… Kell. Bírni fogja…
Elindult feléjük. Ott álltak a földet ért ezüstkorong ajtaja
mellett.
Egy nő is van köztük. Szép, milyen szép, istenem! Meg
egy fiú, egészen fiatal még, szinte gyerek. Persze, ez az.
Csaknem mindenki ott ácsorgott a vendégek körül. Hajó
érkezése Magról mindig esemény volt az állomás egyhangú
életében. Attól a három embertől eltekintve, akik figyelő és
ellenőrző szolgálatot teljesítettek a rámpákon, mindenki
kijött a repülőtérre. A szolgálatban lévők pedig ott lesznek
majd este az étkezőben.
Mindenki találkozni, beszélni akar a vendégekkel.
A kis csoport, középen az újonnan jöttekkel, az Állomás
lakótelepe felé tartott lassú sétában. Itt az Állomáson nem
volt olyan ritka dolog a gyalogos közlekedés. A lakótelep és
a rámpák közé nem is építettek járszalagot, csak egy keskeny
fehérbeton utat, épp elfért rajta szükség esetén egy közepes
befogadóképességű gördülő. Ogde csatlakozott a csoporthoz,
igyekezett hátul maradni.
– Arra vannak a lakóépületeink, jobbra látjátok a
munkaterületet – magyarázta az állomás vezetője. Az
udvariasság megkívánta, hogy először ő mutassa be
birodalmát, s mielőbb túl akart esni ezen, hogy azután ő
kérdezhessen. Talán még életében nem találkozott emberrel,
akitől annyi kérdeznivalója lett volna, mint ezektől a
csillaghajósoktól. Szerencse, hogy eljöttek ide; persze, ezek
más emberek, minden érdekli őket, mindent látni akarnak. –
A rámpákon harminc starthelyünk van, s egy vagy két hajót
indítunk, illetve fogadunk naponta; Dar különböző
területeiről, illetve a Dar-Mag főközlekedési vonalról
érkeznek, főleg színesfémércekkel megrakva. A
kifejtésekben egyáltalán nincs ember, és eléggé előrehaladott
állapotban van az a tervezetünk, melynek megvalósítása után
az automata berendezések nemcsak kitermelik majd a
hasznos érceket, hanem a tisztítás első, durva fázisát is
elvégzik. Akkor harmadannyi nyersanyagot kell majd
megmozgatnunk, azonos mennyiségű tisztafém nyeréséhez;
vagyis gyakorlatilag háromszor annyi fémhez jutunk.
Mindezt csak azért mondom el, mert bizonyára érdekel
titeket az automatizálásnak az a foka, amely mindössze
huszonhárom ember munkáját teszi szükségessé a kutató és
továbbfejlesztő csoporttal együtt ezen az állomáson.
– Ha nekünk az MG-10003-ason ilyen lehetőségeink
lettek volna – mondta Yunnar, szinte felsóhajtva. – Talán
haza sem jövünk. – Nevetett. – Mindenesetre jóval többet
tudnánk róla.
– MG-10003-as? – kérdezte az állomás vezetője.
Már a vendégek beszéltek, meséltek. Örömmel, mint
mindig, ha olyan emberekkel találkoztak, akiket igazán
érdekelt az útjuk, akikről érezhették, hogy jó bajtársaik
lehettek volna ott.
Később, már a lakótelep szélén, Mayari megkereste a
hátul meghúzódó geológust, hogy bemutassa.
– Ogde-To’! – hívta. – Gyere közelebb. – Ez itt Ogde-To’
– mondta a többiek felé fordulva. Azok szemmel láthatóan
nem sokat törődtek vele.
– Van itt valami elintéznivalótok? – Ezt Guddet-An
kérdezte, egy rakéta technikus, azok közül, akik nem
lehettek ott délben a repülőtéren.
– Rengeteg – tárta szét a karját Uri. – Meg kell
ismernünk ezt a szép világotokat.
Az étkezőben ültek, ilyenkor együtt lehettek
valamennyien. Az állomás elvégezte a munkát önmaga.
Guddet felbontott egy palack gyümölcslét, kitöltötte
magának és Yunnarnak.
– Elszoktunk az igazi érdeklődéstől – mondta azután. – A
lakóövezetekből érkezők általában attól félnek, hogy idekint
emberevők élnek, akik rögtön feldolgozzák az erre tévedő
civilizált személyeket.
Nevettek.
– Nem is olyan vicces dolog ez – nézett maga elé az
állomás vezetője. – Elgondolkodom, vajon ha ma indulna
egy csillaghajó, kitelne-e az Eelán élő félmilliárd emberből a
kilencszáz főnyi személyzet.
– Ki! – mondta Igo. Most szólalt meg először az este
folyamán. – Biztos vagyok benne.
– Hát azt még ki kellene próbálni – mosolygott fanyarul
Guddet. – Nem a kinti tudósokra gondolok. Bár ez sem
megvetendő tartalék.
De azt hiszem, te nagyon is derűlátó vagy, Igo.
– És? – kérdezte a fiú.
– És – felelte Guddet.
– Miért ne lehetne egyszer megpróbálni?
– Hiszen ez az. Nem sok beleszólásunk van nekünk
ennek a bolygónak az életébe. Csodabogarak vagyunk, és
kész. Addig örüljünk, amíg nem tekintik elmebetegnek, aki
dolgozik.
Sorban felemelkedtek az asztaltól, néhányan már kifelé
szállingóztak a teremből. Mayari az ajtónál utolérte Ogdét.
– Ráérsz most egy kicsit? – kérdezte tőle.
– Miért? – A geológus a kérdező felé kapta a fejét.
Vadság és riadalom tükröződött a szemében. Mayari
nyugodt, halk hangon mondta:
– Gyere be hozzám a vendégszobába egy félóra múlva. A
csillaghajósok is ott lesznek.
Mielőtt Ogde egy szót szólhatott volna, eltűnt. Ogde félt.
– Ülj le – mondta Yunnar kedvesen.
– Mit akartok? – kérdezte Ogde durván, az elemi
udvariasság követelményeit is áthágva.
Yunnar a társaira nézett, s pillantásából a többiek már
tudták, hogy most ő akarja kézbe venni a dolgot. Nem
kertelt.
– Van valami, ami érdekel minket, és csak tőled
tudhatjuk meg.
Meg akarjuk tudni.
– Szóval ezért utaztatok ide! – buggyant ki Ogdéból
kurtán, ellenségesen.
– Ezért. – Yunnar hangja nyugodt volt. Elmúlt az
óvatoskodás ideje.
– Csillaghajósok – a geológus elbiggyesztette a száját. –
Hősök a múltból. Mit tudtok ti mindarról… Én nem óhajtok
beszélni veletek.
 Megfordult, és szó nélkül az ajtó felé tartott.
Mayari megfogta a karját.
– Várj egy kicsit. Azt hiszem, én mégis tudok valamit
mindarról.
Hallgass meg, azután ha akarsz, menj. Soha többé nem
fog zaklatni senki. Azt hiszem, ez így elég tisztes ajánlat.
Rám szánod ezt a néhány percet?
Ogde kelletlenül megállt. Ez az ajánlat nemigen rejthetett
olyan csapdát, amiből ne tudna kikecmeregni. Ha
meghallgatja, abból nem lehet semmi baj. Amellett távolról
sem volt olyan biztos magában, mint mutatni igyekezett.
– Ugyan – mondta vállat vonva. – Miért ne hallgatnálak
meg?
Furcsák vagytok ezzel a nagy rejtélyeskedéssel.
– Na, hát ülj le. – A geológus eleget tett a felszólításnak.
Mayari kissé felemelte a fejét, úgy nézett a szemébe. –
Valamennyire ismersz engem. Nem vagyok csillaghajós,
Mag-Polban születtem, ha jól tudom, mindössze két évvel
előbb, mint te. Ugyanarra az egyetemre jártunk mind a
ketten, egyformán egy-egy külső kutatóállomáson végzett
munkában találtuk meg életünk értelmét.
Egy évszázadban élünk. Ez a közösség a jogom arra,
hogy végighallgass.
Nem untatlak sokáig. A lényeget mondom el, röviden.
Olyan dolgokat fogsz hallani, amiket nem mondtunk el
senkinek. Nem kérünk érte cserébe semmit, és ha úgy
gondolod, szó nélkül elmehetsz ebből a szobából, ha
befejeztem. Senki sem fog tartóztatni. A következőkről van
szó: ezen a bolygón minden évben kevesebb az olyan ember,
aki dolgozni akar élete során. Nem kell mondanom, hogy ez
a bolygó mit jelent: mindent, az emberiséget; amit eddig
elértünk, és azt, amit ezután még elérhetnénk. A
szárazföldnek egyötödén élnek emberek. S a legutóbbi
években már az egyetemek is kezdtek nehézségekkel
küzdeni: nincs elég hallgatójuk.
A másik oldalon itt vannak ők: azok a bizonyos hősök a
múltból. A tudományos forradalom korában éltek és nőttek
fel. Több-kevesebb joggal elmondhatni, hogy ezek az
emberek találták fel az elektromosságot, a
robbanómotorokat, a felfüggesztett életműködést… Nekik
köszönhető, hogy az ember kilépett a világűrbe, el tudott
szakadni szülőbolygójától.
Nos, amikor ezek az emberek, az emberi civilizáció
legnagyobb méretű vállalkozásának végrehajtói visszatértek
Eelára, valaki vagy valami részben hamis, részben
sugalmazó jellegű információkkal akarta befolyásolni őket.
A tájékoztató kristályaikba olyan mondatokat magnetizáltak,
melyeknek az a lényege: maradjanak csöndben, ne akarjanak
űrhajózni, ne akarjanak megbolygatni semmit, ne
érdeklődjenek. Nagyon jelentős erők állnak szemben velük.
Nem tudják még, hogy kik ezek. Ők pedig úgy érzik: ahhoz,
hogy csendben üljünk a bolygónkon, és élvezzük azt a
kényelmet, amit a civilizáció nyújthat, ahhoz nem kell
embernek lenni. Érted, mit akarok mondani? Ők mások, nem
olyanok, mint a hatezerhétszázas évek embere. Tudják, hogy
veszélyes, amit csinálnak, és mégsem hagyják abba… Azt
kutatják, mi lehet az oka annak a bizonyos sugalmazásnak.
Ezzel a kezedbe tettem a titkunkat. A magamét is, most már
közéjük tartozom én is.
Mayari elhallgatott. A geológus arckifejezésén az egész
idő alatt végig lehetett kísérni érzelmeinek hullámzását, mint
egy tökéletes radarernyőn. Először az erőltetett közöny,
lassan az érdeklődés, később valami felvillanó rokonszenv,
egy rövid pillanatra. A végén úgy festett, mint akiben valami
izgalom érik, egyre jobban, mintha nehéz volna visszafognia
magát.
– Én… – mondta végül Ogde nyugtalanul. – Hát én
sem… – Abbahagyta, hirtelen, s Yunnar, aki számára nyitott
könyv volt az ember arca, az újra rátörő szorongást, a
félelmet látta rajta.
Yunnar a megfelelő pillanatban, olyan pontosan bánt a
két mondatával, mint sebész a késével.
– A kristályokban – mondta halk, nagyon világos hangon
– volt egy ilyen felirat is: “Prokron nem érdekes. Prokronon
nincs semmi.” Te azt mondtad valaki előtt, hogy ha
megszólalnál, Prokron titka többé nem maradna titok.
A vágás sikerült. Ogde arca megrándult, felkapta a fejét,
Yunnarra bámult, s arcán a kavargó indulatok kifejezése
most formátlan káoszba olvadt össze.
Aztán felugrott a kerevetről, és kirohant a helyiségből.
2.

Akik ott maradtak: a csillaghajósok és Mayari tanácsot

kérőn néztek Yunnarra.
– Irtózatos hibát követtünk el – szólalt meg azután a
meteorológus.
– Kiszolgáltattuk magunkat az ismeretlen ellenségnek –
mondta Uri is. Yunnar csendesen ingatta a fejét.
– Vissza fog jönni. Várnunk kell.
Vártak. Szótlanul ültek, s Yunnar maga is érezte a
várakozás izgalmát. Tudta, hogy a többiek dolgát nehezítené,
ha valamit is elárulna abból, hogy ő maga is…
S két perccel később zaklatott, siető léptek zaja törte meg
a csendet a folyosó felől. Ogde rontott be az ajtón, egyedül
volt.
– Győztetek – mondta lihegve. – Beszélni fogok. Hiszen
igazából semmire se vágyom jobban évek óta, mint hogy
beszéljek. Egyszer beszéljek, kibeszéljek magamból
mindent… Megkapjátok, amit tudok, aztán eldobhattok,
mint egy kifacsart déligyümölcsöt… Csak még egy pillanat
türelmet kérek. – Ideges ujjakkal a zsebébe nyúlt, elővett egy
lapos dobozkát, kinyitotta, és bekapott hármat a benne
sorakozó fehér pasztillákból. – Én itt hordom a jellememet.
Szükségem van rá… Ezért mentem el.
– Rabonban – mondta halkan Yunnar. – Erős kábítószer.
Látszott a szemeden is. De az is látszott, hogy néhány órája
megvontad magadtól.
– Azt akartam, hogy tiszta legyen a fejem, ha valamit ki
akarnak belőlem szedni a csodavendégek… Most már nem
kell kiszedni semmit. – Közben szemmel láthatóan
lecsillapodott egy kicsit.
Leült, a helyére tette a dobozkát. – Nos, érdekel, amit
tudok?
– Azért utaztunk ide Magról.
– Hát ne csalódjatok. Én voltam az egyik tagja a Prokron
túlsó oldalára kiküldött hattagú, utolsó expedíciónak,
hetvenhatban. Még akkor nem tudtuk, hogy az lesz az utolsó.
Egy nagy kiterjedésű vulkáni fennsíkon állítottuk fel a
három iglut: kettőt lakás, egyet laboratórium céljaira;
mindháromban automatikus levegőcserélő működött. Két
iglut levegővel ellátott folyosó kötött össze, a labort, a
harmadikat, a robbanásveszély miatt néhány kilométerrel
távolabb állítottuk fel.
Ogde elbeszélése itt egy kissé lelassult, azután megrázta
magát.
– Rövid leszek. Harmadik napja dolgoztunk ott: főleg
kőzetelemzéseket s bizonyos terepfelmérést végeztünk
Prokron készülő teljes domborművű térképéhez. Az egész a
száznegyvenkét napos Prokron-nappal elején, hogy úgy
mondjam, hajnalban történt.
Ezen a harmadik napon egy társammal, Kondor-Venddel
– róla majd még szót kell ejtenem veletek –
magasságméréseket végeztünk, repülő tárcsáról. Mintegy
háromszáz kilométerre kerültünk el az igluktól ennek során,
amikor egy vulkáni hegység tövében a tárcsa
magnetoszkópja fémet jelzett, közvetlenül a felszín alatt.
Nem értettük: nem ércet, hanem tiszta fémet. Kilométernyi
volt a hossza, a keresztmetszete pedig egészen keskeny és
lapos, akár valami huzal is lehetett. Rögtön arra gondoltunk,
hogy valamilyen korai próbarakéta hulladékáról van szó, bár
a formáját furcsállottuk, különösen így egymagában, távol
minden egyéb törmeléktől. Mindenesetre lejjebb
ereszkedtünk, hogy megvizsgáljuk a dolgot. Amint elég
közel értünk a felszínhez, bekapcsoltuk a színképelemző
készülék ernyőjét.
Az elbeszélő, ahogy idáig jutott a történetében,
végighúzta a homlokán a tenyere hátát, aztán rámeredt a
kezére, mintha nem értené, hogy került oda a nedvesség. A
többiek némán hallgatták.
Yunnar arra gondolt, hogy ha Ogde nem szedi be a
piruláit, talán nem is tudná végigmondani a történetet a belső
feszültségtől, amit az emlékek keltettek benne.
– Abban a pillanatban éreztem először azt a nyomást, a
bizonytalan hatalmát, ami azóta ül rajtam. A színképnek nem
volt semmiféle kézzelfogható jelentése. Zavaros volt, mintha
a készülék elromlott volna és halandzsázna. Ugyanakkor
mégis kísértetiesen valódinak látszott a színkép. Életemben
annyi színképet láttam és dolgoztam fel, hogy éppúgy
egyenesbe olvasom őket, mint az írott betűt. Ezt nem
értettem. Mint az első színképet az első egyetemi
gyakorlatomon. Mint amikor az ember azt álmodja, hogy az
anyanyelvén beszélnek hozzá, és ő nem érti, elfelejtette.
Mert azt rögtön tudtam, hogy a készülék nem hibás. A kép
teljesen logikus volt: egy nem létező fémekből készült
bonyolult ötvözet létező színképét mutatta.
Kondor térképész volt: nem annyira jártas a színképek
olvasásában, nem is nézte meg különösebben ezt. Nem vett
észre semmit. Azt mondta, ereszkedjünk le, vizsgáljuk meg,
mi az ott. A számon volt a tiltakozás, azután nem mondtam
ki. Féltem valamitől, de tudni akartam. Nem szóltam.
Leereszkedtünk, ötvenméternyire a huzalfélétől, mintegy a
hossza harmadánál. Felcsatoltuk az űrsisakokat, készültünk a
kiszállásra. Közben egy pillantást vetettem a
magnetoszkópra, és az az érzésem támadt, mintha a hosszú
fémtárgy távolabbi vége begörbült volna valamelyest.
Megint nem szóltam, annyira bizonytalan volt az egész.
Arra jó volt ez a pillantás, hogy magammal vigyem a
hordozható terepmagnetoszkópot, amit egyébként
szívesebben hagytunk a tárcsában, annyira nehézkes holmi
volt. Felvettük hát a levegősisakot, kiszálltunk, és a jelzett
vonal felé indultunk, egymástól néhány méternyire. Menet
közben ránéztem az övemre erősített magnetoszkópra. A
fém-valami a felszín alatt mozdult ezalatt, most már nem
lehetett kétség: a távolabbi vége erősebben görbült be, a
közelebbi kevésbé. Mintha élne. Mintha élne, és be akarna
keríteni bennünket a járművünkkel együtt. Belekiáltottam a
rádiókészülékembe: “Vissza!” Kondor értetlenül felém
fordította a fejét. “Vissza, a tárcsához! Rohanj!” – kiabáltam
még egyszer, megfordultam, és futni kezdtem, nagy
ugrásokkal használva ki Prokron alacsony gravitációját.
Nekilódult Kondor is, pillanatok alatt elértük a tárcsát.
Kondor megállt, hogy kérdezzen valamit, nem válaszoltam
neki, hanem belöktem a gép ajtaján, a műszerfalhoz
ugrottam, és teljes sebességgel függőlegesen felröpítettem a
tárcsát. A rövid huzakodás alatt az ajtó előtt elvesztettem a
terepmagnetoszkópot. Most már nem hiányzott, ott volt a
gépünké. Egy fél kilométeres magasságban megállítottam a
tárcsát, és ránéztem a magnetoszkópra: a hideg végigfutott
rajtam. A fémtárgy teljes, tökéletesen szabályos kört írt le a
földre hullott műszer körül. Már nem kellett magnetoszkóp
sem: előkerült a vékony kozmikus porréteg alól, a
megfigyelőablakon kitekintve láttam, ahogy az utolsó
néhány száz méteres darabja kígyószerűen hullámzó
mozgással kiemelkedik. Azután arról a pontról, ahol a két
vége találkozott – nem értek teljesen össze –, két
párhuzamos, hideg kék sugár villant az otthagyott
magnetoszkóp felé. Egy lobbanás, a készülék eltűnt. A tárcsa
műszerfalán lévő magnetoszkópra pillantottam, s az egyetlen
anyaggá olvadt fém- és kvarcötvözetet mutatott a helyén. A
távhőmérő pedig azt jelezte, hogy a kék sugarak hidegek,
hőfokuk azonos Prokron felszíni hőmérsékletével.
A műszer lobbanási foka, amit ez a hideg sugár idézett
elő, pedig hétszázezer fok körül volt. Ismerem annyira a
szakmámat, hogy tudjam: ilyen hőmérsékletet földi ember
még nem állított elő…
Most már Kondor sem várt semmi magyarázatot,
beugrott a jármű másik irányító ülésébe, és még följebb
szállt, azután két kilométeres magasságban nyílegyenesen a
táborhely felé irányította a tárcsát.
Még négyen voltak odalent az iglukban, ha szerencsénk
van, együtt találjuk valamennyiüket. Útközben Kondor
előszedett az orvosi szekrényből két Rabonban pirulát, az
egyiket bevettem én. Az volt az első…
A táborhelyhez közeledve már messziről láttuk: Prokron
felszínén a tárcsánkéval nagyjából azonos méretű, idegen
eredetű tárgy halad nagy sebességgel a laboratóriumot
tartalmazó iglu irányában, az északi, még felderítetlen terület
felöl. Rádión hívtuk az iglukat, elmondtuk két szóval, hogy
mi történt. A laboratórium nem volt üres… Valaki dolgozott
benne…
Ogde tekintete csaknem üvegesen meredt maga elé.
Keményen, tárgyilagos hangon beszélt most már, mint aki
elhatározta, hogy kikapcsolja az érzelmeket, s elvégzi a
maga elé tűzött feladatot.
– Ameda-Den volt a laboratóriumban, az expedíció
vegyésze. Az asszony, akivel határidő nélküli házassági
szerződésben éltem. Ne féljetek, tárgyilagosan fogom
ismertetni a történteket. Elmondtam már magamnak
elégszer. A többiek együtt voltak a két igluban, a
rádióhívásunkra be tudtak jutni a másik repülőtárcsába, és
felszálltak a levegőbe. Ameda úgy döntött, hogy az igluban
marad.
Nem érhettük el előbb a tárcsával, mint a felszín felett
haladó, idegen gép, ezt tudtuk mi is, ő is. Mégis
megpróbáltuk a lehetetlent.
Egész idő alatt fennállt közöttünk a rádió- és távolbalátó
összeköttetés.
Két-három percnyire voltunk a laboratórium-iglutól,
amikor amaz odaért. Ameda közvetítette rádióján a
történteket. Ezt a néhány mondatot hallani fogom életem
végéig.
“A felszín felett halad, valószínűleg vízpárnán… Fekete.
Megszakítatlan, sima, fekete fémfelület. A formája:
nyújtott ellipszis keresztmetszetű, fekvő test… Elérte az iglu
bejáratát…
Megtorpant… A magnetoszkóp ismeretlen
fémötvözeteket jelez.”
Mi a tárcsánkkal messze voltunk a felszíntől, de
sejtettem, hogy mit láthat Ameda az ő készülékén. És arra
kellett gondolnom, hogy ő ott van lent. Azért lett vegyész,
hogy velem jöhessen Prokronra, nem akart egy évre elválni
tőlem, ezért elvégezte az orvosi fakultás után a vegyészit is.
Nem volt idő a dolgok érzelmi színezésére. Nagyon gyorsan
zajlott le minden. Ameda folytatta a beszámolást.
“Megpróbálok fényképeket készíteni. Három
manipulátor bújik ki a gép elején: tapadókorongokkal
dolgoznak, nem ujjakkal. Leszerelik a bejárati ajtót.
Felveszem az űrsisakomat… A levegő elhagyja az iglut… A
manipulátorok beljebb hatolnak. A gép eleje benyomul az
ajtó helyén. Felém fordul… A műszerfal radioaktív töltést
jelez…
Ne közelítsetek… Készüljetek a megsemmisítésére…
Eelát értesítsétek… A gép előfalán most nyílás tárult fel…
Nem látok mögé… Két manipulátor a sisakom felé tapogat.
A nyílás elé húznak… Most állok… A sisak sugárzásmérője
valami enyhe sugárzást jelez a nyílás felől… Nem ártalmas.
Élőlény nincs a gépben… Robot… Nem érzek semmit. Most
megállt. Vár. Nem értem… Mintha elromlott volna. De nem.
Habozik. Különös éhséget érzek!” Eltelt egy fél perc, aztán
folytatta csak: “Radioaktív terhe van. Valami pillanatnyi
üzemzavar… Most kell végezni vele… A kobaltbombát!
Ogde!… A manipulátorok! Most, a bombát!”
Ez volt az utolsó szó, amit hallottunk. Én oldottam ki a
hegybontásra készen tartott kobaltbombát. Abban a
pillanatban Ameda még élt. A gép valami miatt megállt,
várakozott. Nem tudtuk, miért. Ez a várakozás mentett meg
minket. Egy másodperccel Ameda utolsó kiáltása után az
iglu és az idegen szerkezet helyén már csak egy százméteres
átmérőjű, friss kráter füstölgött.
Ez történt. Többet nem is igen tudok mondani nektek.
Engem a tárcsámmal és Kondorral együtt a prokroni
központi állomásra küldtek, a másik tárcsával elrepültek még
egyszer a fémszalag felé, tárgyakat dobtak le a közelében, de
többé nem mozdult, nyilván elektronikus összeköttetésben
állt a mozgó robotszerkezettel, s anélkül tehetetlen volt. A
szalag értesítéséből tudhatta meg a központja azt is, hogy
felfedeztetett. Találtak még a magnetoszkópok vagy egy
tucat megbénult fémszalagot Prokron kozmikus pora alatt,
többé azután semmit… Minket hazarepítettek, személyes
jelentést kellett hogy tegyünk ez elnöki titkárnak. Esküt
vettek mindkettőnktől, hogy egész életünkben titokban
tartjuk a Prokronon történteket. Beláthatatlan bajt
jelenthetne, mondták, az a pánik, ami ennek nyomán kitörhet
Eelán. Az Elnök intézkedni fog…
Ameda hivatalosan egy laboratóriumi robbanás során
halt meg… És többé az egész ügyről nem tudtam meg
semmit… Az expedíciónk egyik tagja Eelára visszatértében
egy egyszemélyes kutatórakétán elhagyta a szállítóhajót,
feltehetően öngyilkossági szándékkal. A kisebbik holdon
találták meg a rakétáját, jóval később; lecsavart
sisaklemezzel üli egy sziklának támaszkodva. Kondor egy
északi időjárásjelző állomáson dolgozik, én itt. Most már
tudjátok, hogy hogyan…
Ogde, mintha most tért volna vissza valami
lidércnyomásos álomból, körülnézett a szobában.
Végigjártatta tekintetét a körülötte ülök arcán. Nem tudta
pontosan, milyen arckifejezést várt tőlük, ezt, amit most
látott, bizonyosan nem. Ezek az arcok nyugodtak voltak.
Feszültségük a hallottak után inkább a tettrekészség, a
munka feszültsége volt, mint a döbbeneté. És szeretetet látott
rajtuk, együttérzést.
Mayarin nem lehetett nem észrevenni a végtelen
izgalmat. Ogde a zsebéhez nyúlt, bekapott még egy
pasztillát.
– Az Elnök intézkedik, azt mondták… – folytatta. – Ez
már ne legyen az én gondom… De azóta tíz év telt el… Nem
bánom, hogy nem tartottam ezt magamban… Nem tudom,
hogy szabad-e eltitkolni… Általában… Arra gondoltam,
hogy ti talán… Eleinte arra vártam, hogy egyszer csak
megindul valami mozgás, valamit csinálunk… az emberről
van szó… Minden emberről… Most már nem várok semmit,
csak azt, hogy mikor érkeznek meg azok… Senki nem tudja,
értitek, itt nem sejtenek semmit… csak dolgoznak meg
szerelmeskednek, mintha minden rendben volna! Hogy
élhettem volna közöttük normálisan? Elegem volt már!
– Ki tud róla rajtad kívül? – kérdezte Uri.
– Az Elnök, Revan-Ti’, ő ott volt, amikor szóban
személyesen beszámoltunk az elnöki titkárságon… És akik
ott voltak velünk kint… Kondor. És az akkori Prokron-
állomás három vezetője.
Egyikük meghalt már, a másik kettőről nem tudok
semmit. Az ember abban a hónapban visszavonult
Prokronról.
Nordeng felemelkedett a helyéről.
– Most rögtön indulunk vissza Gambarba. Mayari, te
elsőfokú tudományos munkás vagy. Akármikor kihallgatást
kérhetsz az Elnöktől. Magaddal viszel hozzá minket is.
Mayari megrázta a fejét: igen. Felugráltak a többiek is,
és az ajtó felé tartottak.
 Yunnar odalépett Ogdéhoz, a vállára tette a két kezét, az
arcába nézett.
– Te nem akarsz velünk jönni? Végleg? – Az asztalon
heverő
Rabonban pasztillás dobozra mutatott. – Ezt most már itt
hagyhatod.

3.

Eela mindenkori Elnökéhez bejutni nem volt egyszerű

dolog, s ennek nem tekintélyi, hanem egyszerű gyakorlati
okai voltak. Az Elnököt, félmilliárd emberből azt az egyet,
aki az egész bolygó igazgatására alkalmas volt, legendás
tisztelet vette körül. Minden ember vágyai között előkelő
helyet foglal el a személyes találkozás az Elnökkel, és akivel
ez megtörtént, egész életében emlékezett, és büszke volt rá.
Így, kellő védelem híján, a puszta találkozásra vágyó
polgárok tömegei lehetetlenné tették volna, hogy Evola
dolgozzék.
Az Elnök adminisztratív titkára, Kevin-O’ egy félig
hátradöntött székben ült, mely, különösen az előtte elterülő
hatalmas műszerfal miatt, inkább hasonlított egy űrhajó
irányító termére, mint irodára.
A művészettörténeti értékükben felbecsülhetetlen, több
mint ezeréves, jokkfa burkolatos falak is az elektronikus
szerkezetek százait rejtették magukban. Amikor Gambar
városa felépült, az elnöki hivatal átköltöztetését előzte meg a
legtöbb vita. Végül kőről kőre bontva telepítették át az egész
kiterjedt épületkomplexumot, mely a történelem előtti
időkben Mag-Pol véres kezű kényurainak palotája volt.
Olyan feltevések is születtek egy szélsőséges,
pragmatista történésziskola hívei között, hogy a palota
építésekor maguk az építőmunkások nem önként dolgoztak
volna, hanem erőszak alkalmazásával kényszerítették őket. A
történettudósok legjava azonban képtelenségnek minősítette
ezt, egyes már-már csakugyan meggyőző írásos
bizonyítékok ellenére is. Minden épeszű ember előtt
nyilvánvaló, hogy dolgozni csak az dolgozik, aki akar,
másképpen a munkának nem lehet eredménye.
A titkár Eela minden fontos pontjával közvetlen és
azonnali kapcsolatot tudott létesíteni ebből a teremből.
– Két hét múlva, pénteken este tizenegy órától tizenegy
óra tizenötig – mondta Mayarinak, egy előtte fekvő naplót
tanulmányozva, és már be is jegyezte az időpontot. A
törvények éppen így írták elő: ha az elsőfokú minősítéssel
rendelkező tudományos munkás beszélni akar az Elnökkel,
az legkésőbb két héten belül fogadni köteles őt.
– Még ma kell beszélnem Evola Elnökkel – mondta
Mayari határozottan. A titkár megrökönyödve nézett fel rá.
– Szó sem lehet róla. Ismered a rendelkezéseket.
– Ismerem, és még ma beszélni fogok vele úgy, hogy
még négy embert viszek be hozzá magammal.
– Ember! – a titkár megtette, amit még nemigen látott
tőle kihallgatást kérő személy; felállt a székéből. – Hogy
gondolod ezt?
Kiket akarnál bevinni? Milyen minősítésük van ezeknek
az embereknek? És egyáltalán! Hiszen megmondtam!
A kihallgatást kérő tudós nyugodt volt és rendíthetetlen,
mint a sokezer éves falak. Tudta, hogy mit csinál.
– Mielőtt folytatnánk ezt a meddő társalgást,
megkérnélek, hogy továbbíts két szót az Elnöknek.
– Semmiképp sem.
– Természetesen, csak ha magad is jónak látod.
– Nem láthatom jónak. Ki van zárva, hogy most
zavarjam. Miféle két szóra gondolsz?
– Prokron vendégei – mondta a geológus nyugodtan.
A titkár elsápadt. Némán állt egy percig. Odalépett az
asztalból kinyúló kommunikátor ernyője elé. A kapcsoló
után nyúlt. Azután lehanyatlott a keze.
– Ki a másik négy, aki bemegy veled? – kérdezte.
Az Elnök szobájában ültek.
Nordeng az Elnök arcát nézte, és arra gondolt, hogy
milyen szép nő Evola. Fiatal. Egyedül van a világban. Eela
elnökeinél, férfiaknál, nőknél, íratlan hagyomány volt. hogy
nem kötöttek házassági szerződést hivatali éveik tartamára.
Úgy él, gondolta a volt űrhajó- parancsnok, mint a régi nagy
vallások szerzetesnői.
Most, hogy már tudtak egyet s mást, nem lehetett nem
látni ezen a csendes arcon a végtelen fájdalom és féltés
jeleit. Azt, hogy ő már régen tudja, s hogy sokkal többet is
tud.
 Evola meghallgatta Yunnart, aki röviden ismertette a
tényeket. Csak amikor ő befejezte, akkor emelte kissé maga
elé a kezét. A szólni készülök mozdulata volt ez Eelán.
– Beszélni fogunk a dologról. Nyomozásotokkal kész
tények elé állítottatok bennünket. Kár lenne azon
gondolkodni, hogy baj-e, hogy megtudtátok. A helyzet
megváltozott, s ami eddig néhányunk gondja volt, most már
a tiétek is. Tudjatok meg először mindent, amit mi tudunk. –
A kommunikátora felé fordult: Eelak-To’-t és Revant
kéretem – mondta Kevinnek. – Személyesen jöjjenek ide,
fontos. Azután kérem a Prokron-kristályokat a vetítőbe.
Kikapcsolta a készüléket.
– Amíg megérkeznek, néhány szót. A szétbombázott
szerkezet volt az egyetlen, amellyel érintkezésbe kerültünk.
Mindannyian megállapíthattátok már abból is, amit tudtok:
egy idegen civilizációval találkozott először az ember
Prokronon azon a tíz évvel ezelőtti napon. Hamarosan képet
alkothattok magatoknak arról is, hogy milyen jellegű ez a
civilizáció. – Az Elnök ennél a mondatnál lehajtotta a fejét,
mint aki nem akarja, hogy az arckifejezését lássák. Egy
teljes percig néma csend ült a termen.
Azután folytatta: – Addig is, a technikai fejlettségük
nyilvánvalóan magasabb rendű, mint az emberé, ha másból
nem, abból tudhatjuk, hogy ők értek el hozzánk először, és
nem mi őhozzájuk. A szerkezet maradványait megvizsgáltuk.
Robotagy irányította, élőlény nem tartózkodott benne, arra
nem is volt alkalmas, ezt tudjuk. Nem tudjuk, honnan jöttek,
csak az irányt, nagyjából. Legalább tízezer évvel járnak
előttünk technikailag. Ez visszavonhatatlanul megszabja,
hogy egy esetleges összecsapás milyen eredménnyel járna az
emberre. Magukról ezekről a lényekről semmi néven
nevezendő adatunk nincs.
A Prokronon szétbombázott robot-felderítő belsejében,
központi elhelyezéssel, sértetlen fémrészt találtunk. A
kobaltbomba, amely elég lett volna egy Mag-Pol város teljes
alapterületén emelkedő bazalthegy eltávolítására, ennek a
néhány köbméteres szerkezetnek az irányító egységében
semmiféle kárt nem okozott, mindössze elröpítette néhány
kilométernyire a robbanás helyétől. A szerkezetet
megközelítőleg a robot elektronikus agyának nevezhetnénk,
bár az elnevezés csak távoli analógia, oly magasan a miénk
fölött álló technika terméke. Minden okunk megvan annak a
feltételezésére, hogy ez az elektronikus központ – ha a
minimális idő és a minimális anyagszükséglet a
rendelkezésére áll – egy fél nap leforgása alatt regenerálni
tudta volna az egész robotszerkezetet. A robbanás után egy
fél órával akadtunk rá. Szerencsénk volt. Egy homoksivatag
közepére zuhant, szerencsénk volt ezzel is… – Az Elnök
körülhordozta pillantását hallgatóin, és rendkívül
nyomatékosan megismételte: – Szerencsénk volt ebben az
egész találkozásban, szerencsénk, semmi más. Egyszeri
szerencse. Amikor megtaláltuk, már négy manipulátort
fejlesztett ki, kis hatótávolságú sugarat bocsátott körbe,
amellyel fémérceket keresett, bármilyen fémércet; és néhány
méternyire tőle csaknem teljesen kész mozgó siklótalp-
rendszert találtunk, a sivatagi homokból kivont kvarcból. Az
a feltevésünk, hogy két helyen, ilyen gyors tervezéssel, csak
fémtengelyeket tudott volna használni illesztésként. Ezért
választhatta helyváltoztatásul a primitív helyszíni siklást. De
hát szerencsénk volt: a kutatósugara időben a nyomára
vezetett. Ebben a stádiumban még nem volt nehéz
megbénítanunk, bár ebben is nagy segítségünkre volt az
energiaszegény környezet… Több mint egy éven át
dolgoztak Eela legjobb automatika-szakértői, hogy
egyáltalán valamit megértsenek a működési feladataiból; és
változatlanul nem értjük a legtöbb szerkezeti elemét. Sikerült
azonban kiemelni belőle a legfontosabbat: úgy nevezhetném,
a memória-elemet. Ez egy önmagában is hihetetlenül
bonyolult, részben elektronikai egységekből, részben
plazmából álló agyféle, amely elkészültének pillanatától
négy érzékszerv – hallás, látás, mélység- és távolságmérés,
valamint sugárészlelés – segítségével rögzít mindent, ami a
környezetében történik. Akadt egy technikusunk, aki ezt az
elraktározott emlékezet-anyagot ki tudta csikarni az agyból,
és sikerült számunkra érthető jelekké alakítania.
Mármost: útra bocsátása előtt egy rövid időn át
elkerülhetetlenül rögzítette a honi bolygóján “őt” körülvevő
környezetet is. Ezt az anyagot tartalmazzák az úgynevezett
Prokron-kristályok, amelyeket négy ember ismert eddig a
bolygónkon. Mostantól kezdve előttetek sem lesz titok, mi
van ezekben. Másképp fogjátok látni a mi magatartásunkat
is.
Ami ritka volt az automatizált Eelán, Evola személyesen
az ajtóhoz lépett, és egy gombnyomással a falba
süllyesztette.
– Eelak megjött? – szólt ki Kevinnek. Mindenki tudta
róla, hogy személy szerint lehetőleg megkerüli a
távérintkezés eszközeit.
Voltak, akik azt állították, hogy ez a tulajdonság
századunkban atavisztikus hajlamokról árulkodik.
A titkár válaszát nem hallották a bent ülök, de két
másodperccel később egy rendkívül vékony arcú, mélyen ülő
szemű, fiatal férfi lépett be az ajtón. Ott várhatott már,
készenlétben.
– Revan? – kérdezte az Elnök. A választ ismét nem
hallották.
Evola visszatért a szobába. A vendégek csöndben vártak.
Az újonnan érkező nem köszönt, mozdulattanul várta az
Elnököt.
– Köszönj nekik – mondta. A férfi ránézett. A köszönés
Eelán egyben bemutatkozást is jelentett, ismeretlenek között.
– A valódi nevedet, igen – mondta az Elnök.
– Eelak-To’, Prokronról – bólintott a férfi.
Amazok is bemutatkoztak. Ilyenkor, eredetük helyéül az
útjuk előtti szűkebb hazájukat jelölték meg. Igo, az
egyszerűség kedvéért, Gambart.
– Te együtt dolgoztál Ogde-To’-val Prokronon? –
kérdezte tőle Uri.
 Eelak ismét kérdőn nézett az Elnökre.
– Válaszolj nyugodtan – mondta az. – Azért hívtalak,
mert el kell mondanod nekik, mi van a Prokron-kristályokon.
A férfi egy pillanatra felvonta a szemöldökét, kérdőn,
csodálkozón.
Azután bólintott.
– Együtt dolgoztam vele. Azután én próbáltam
megfejteni a szerkezet és a kristályok mondanivalóját.
– Nem láthatnánk az anyagot? – kérdezte Yunnar az
Elnök felé fordulva.
Eelak válaszolt:
– Minden egyes lejátszás gyöngítheti a felvétel
tisztaságát.
Mindeddig nem tudtunk olyan módszert találni, amivel a
mi saját kristályainkra át tudnánk másolni. Az eredetit kell az
erre a célra megszerkesztett géppel összekapcsolni. Félek,
hogy kár esik benne.
– Nem feltétlenül szükséges a lejátszás – mondta az
Elnök. – Számolj be szóban. Üljünk le.
– Az emlékezet-anyagnak a honi bolygón rögzített része
nem tiszta, szaggatott, helyenként csak egy vagy két
érzékszerv működik.
Ennek az az oka, hogy ott csak az elkerülhetetlen
automatizmus működött, nem volt feladata az agynak a
rögzítés. Jelenleg véglegesen megbénítottuk, mondhatnám,
felboncoltuk. De amíg létezik, és energiaforrása van, nem
tudja kikapcsolni a memória-egységet, s kényszerűen rögzít.
A befogadóképességéről megközelítőleg sem tudunk
fogalmat alkotni. Valószínűnek látszik a feltevés, hogy
emberi mértékkel mérve egyszerűen végtelen.
Pontosabban: amíg a – kobaltbombának is ellenálló –
burokanyag eltart, addig képes tárolni a környezet képét.
Ennek részben az a magyarázata, hogy a nem-történés
pillanatait kihagyja, azok nem terhelik fölöslegesen. Ahol
pedig rögzít, ott sűrít.
– Ezt a honi részt kérném elmondani – mondta Evola. –
Utána jöhetnek a kiegészítő kérdések.
– Az emlékezet első pillanata látási emlékezet. A
memória-elemet emberi normák szerint elképzelhetetlenül és
értelmetlenül magas, mesterséges építésű csarnokban
szerelték teljes automata manipulátorok, távirányítással. Az
építő intelligens lények mibenlétéről mindmáig halvány
fogalmunk sincs. A gépnek – ó-mago-lyn szóval Memon-nak
neveztük el – mindvégig nem jött a közelébe egyéb, mint
robotszerkezetek. Fogalmunk sincs róla, milyenek a
méreteik, a metabolizmusuk, hasonlíthatók-e bármilyen
ismert élő szervezethez.
A szerelőcsarnok legnagyobb része teljes sötétségben
van, s csak helyenként világítja meg éles, mesterséges
fénynyaláb, amikor a munkafolyamat ezt igényli. Az első
fényjelek a memóriában egyszerű próbafények: az
érzékenységét vizsgálják. Időrendben azután a további
alappróbák nyomait őrzi a gép: hang-, mélység-, távolság-,
illetve sugárérzékelés. Ezekről csak annyit: számunkra
hihetetlen az érzékenysége. Lehetőségeit még távolról sem
meríti ki a feladat, hogy Prokronról “elolvasson” egy Eelán –
szabad levegő alatt – fekvő nyitott könyvet. A többi
érzékszerve hasonló erejű. A memória-egység megszületése,
majd útra bocsátása körüli cselekedetek meghatározták azt,
hogy az adatok igen hiányosak, főleg technikai jellegűek
legyenek.
A második fázis volt a döntő számunkra abból, amit
megtudtunk róluk. Ez a gépek valódi próbája. A memória-
egységet teljesen kihalt tájon dobják le, több kilométeres
magasságból, valószínűleg egy más bolygón vagy kísérő
holdon, sivatagi környezetben. Négy manipulátorát önnön
belsejéből tudja – ismételten – kifejleszteni, koncentrált
fémekből. Ezeknek a keménységét egyszerűen nem tudtuk
lemérni. A kobaltbombánk Prokronon végzett velük, ez az
egyetlen tájékoztató adat. Ott újakat kellett kifejlesztenie.
A kísérleti területen, a memória-tartalom alapján,
megfigyeléseket kellett végeznie a gépnek. Abból, ahogy ezt
a feladatot teljesítette, arra a következtetésre tudtunk jutni,
hogy gazdái olyan területek felderítésére használják,
amelyeket meg akarnak hódítani. Mégis találtunk valami
különös ellentmondást. Némelyik kémiai kísérlet, amely
egy-egy tájegységre vonatkozott, olyan nyomokat hagyott
maga után, amelyek azt eredményezték, hogy semmiféle
általunk elképzelhető élőlény nem léphetett a területre az
elkövetkező évszázadokban, vagyis a kolonizálás az ő
részükről lehetetlenné vált. Persze ezzel, hogy általunk
elképzelhető élőlényekről beszéltem, már meg is határoztam,
hogy lehet téves az elképzelésünk. Bár olyan élőlényt,
amelynek közömbös lenne, hogy egy terület, amely
eredetileg dús növényzetű, jól lélegezhető légkörű, mérsékelt
égövi erdővidék, a támadás után mérgezett légkörű,
nukleárisan fertőzött, kopár sziklafelületté válik, nem tudok
logikailag sem kiszámítani… Elég az hozzá, ebből a fázisból
sem derült ki semmi az illető lények milyenségére
vonatkozóan.
A kísérlet, bejáratás, nevezzük bárminek, második
részében a szerkezet ellenállóképességét próbálták ki.
Különféle erejű támadások érték, majd művileg előállított
természeti katasztrófák valamennyi robotikus úton. Ezekkel
kellett megbirkóznia, és közben minden mozzanatot
rögzítenie. Lehetetlen lenne felsorolnom mindazt, ami
történt. A támadások egy részét nem tudnám megnevezni,
sem megmagyarázni, mert egyszerűen kívül esnek a mi
fogalmi körünkön. A sugár-jellegű fegyverek támadásánál
árulta el a Memon először a legértékesebb harci
tulajdonságát. Azt, amiért gyakorlatilag legyőzhetetlen – a
prokroni kobaltbomba esetére még kitérek. A különféle
sugárzásokat ugyanis a Memon egyszerűen magába szívja.
Elasztikus burokrendszere van, a szó legtágabb értelmében:
a hő-, a fény-, a vibrációs és egyéb fegyverek nyomásának
úgy tud engedni, mint egy tökéletes nyúlékonyságú gumi a
nyomási energiának. Mindezeket az energiákat a burkon
belül elhelyezett, élő anyagra emlékeztetően bonyolult
szervezettségű cellarendszer segítségével – az emberi
tudomány által megmagyarázhatatlan módon – felszívja,
tárolja, és azonos mennyiségű energiává alakítva fel tudja
használni viszonttámadásra.
Ugyanezt teszi a robbanásokkal, valami olyan
megoldással, mintha különválasztva kezelné s nyelné el
nyomási, fény-, hang- és hőenergiájukat. Ha egy hang
hallatszik a közelében, abból már erőt tud csiholni magának.
Eléghetetlen, széttörhetetlen, szétbombázhatatlan. És minél
nagyobb erővel támadják, annál erősebb lesz ő maga. A
maga módján fegyvertechnikai csúcsteljesítmény. Mindez
csak magára a gép lelkét képező Memon-egységre
vonatkozik, azt védi ez a burok.
A következő feladatcsoport a gép teljes megkülönböztető
képességét vélte igénybe, s az élőlényekkel rendelkező
bolygókra történt leszállása utáni működéséhez volt
szükséges. Élőlények kerültek szembe vele, állatok. Minden
egyes fajtából egyet elfogott a megfelelően álcázott
fémszalagok segítségével, és kimerítő reakcióvizsgálatnak
vetette alá, majd felboncolta.
Eelak most az Elnökre nézett, aki csendben, szinte
magába roskadva hallgatta a már ismert tényeket.
– Mindent? – kérdezte tőle az előadó.
– Mindent – rázta meg a fejét Evola. – Most már az ő
titkuk is lesz.
– Nos, jó – mondta Eelak. – A Memon élőlényeket
boncolt fel, anélkül hogy előbb megölte volna őket.
 Csönd volt. Némelyikük arcán kétkedés látszott.
– Gondolkodó lényekkel persze nem kísérleteztek –
mondta a legrosszabbtól tartva Yunnar.
– Nem találkoztak ilyennel – mondta Eelak. Azután
folytatta: –
Minden feltevést megvizsgáltunk, ellenőriztünk a
vizsgálatok során előkerülő apró tények fényében. Nem
tudtuk elhinni ezt a paradoxont: ilyen fejlettségű tudomány
ilyen állati szintű kegyetlenséggel járhat együtt. A földön
kívüli intelligens életre vonatkozó minden teória azt állítja –
nem tehet mást –, hogy ha itt találkozunk gondolkodó
lényekkel, annak csaknem kétségtelenül velejárója lesz,
hogy azok nálunk fejlettebbek, haladottabbak lesznek. Ez a
vonás pedig elképzelhetetlenül primitív. Egyedül azt a
következtetést tudtuk levonni, hogy e lények érzelmi-értelmi
– ne mondjam, lelki – felépítésében valami hiba van.
Hiányzik egy olyan érzékük, amelyről magunk észre sem
vesszük, hogy létezik, oly természetes velejárója ember
voltunknak. Ebből következik azután a háborúviselésük, a
pusztításra, az erő érveire helyezkedő világlátásuk. Azért
nem ölik meg a boncolásra kerülő lényeket előzőleg, mert
ennek az ő szempontjukból nézve nincs semmi értelme,
semmiféle hasznos eredménnyel nem jár. Racionális lények.
Csak racionálisak.
Kimeríthetetlen anyagot nyújthatna zoológusainknak és
antropológusainknak ezeknek a kísérleteknek elemzése – ha
hozzájuthatnának, így utólag tudjuk: a gép programozása
úgy szól, hogy minden értelmes – tehát emberi – lényt
kísérlet, próba, boncolás nélkül először meg kell
semmisítenie, az első példányt azután megvizsgálnia, s a
többit mind elpusztítania. Abból a megfontolásból eredhet –
logikusan – ez a másfajta parancs, hogy ezek a lények
szervezettségüknél fogva veszélyt jelenthetnek a későbbiek
során, értesíthetik egymást, satöbbi. A határt a fémek
használatánál húzza meg. Így a barbár – nomád – embert
állatként kezelné; de egy magányos fürdőzőt éppúgy, feltéve,
hogy nincs fémcsat az úszóruháján.
Azt is elmondom, hogyan végez az erre a sorsra szánt
élőlényekkel.
Hipnotikus hatású sugárzással kényszeríti őket, hogy
maguk akarjanak a közelébe kerülni. Azután – ha nem
vizsgálatra készül – feltárja egyik manipulációs szekrényét, s
az abból kiválasztott legalkalmasabb fegyverrel öl.
Értelmetlen kegyetlensége vezetett arra a következtetésre,
hogy ember-alatti fajtával állunk szemben, minden technikai
fejlettsége ellenére. És a másik tény: hipnózisuk értelmes
lényre, így miránk, az Eelar-om-ra nem hat. Ez volt az oka a
gép száz másodperces késlekedésének, amikor Amedával
szembekerült. Az a különös éhségérzés, amiről Ameda
beszélt, a sugarak kibocsátásáról árulkodik. És ez a tény,
valamint ez a száz másodperc adott módot a kobaltbomba
ledobására.
Szerencse volt. Nem tudom, különben élne-e még ember
a földön…
 Minden ilyen esetben a kísérleteik során, ha pusztításra
kapott parancsot, hajtóvadászatot rendezett, fémszalagok
ezrei égették porrá a szemben álló élőlényeket. Mi nem
tudtunk volna hogyan ellenállni az erejének. A fegyverei
között a leggyengébbek is pusztítóbbak a
kobaltbombánknál…
Eelak hangja remegett. Igyekezett újra szenvtelenséget
erőltetni magára. Azon volt, hogy pontosan elvégezze az
Elnök által kiszabott feladatát, és elmondjon mindent.
Nehezen folytatta:
– Mindvégig nem tudjuk, milyen a külsejük, bolygójuk
vagy bolygóik légköre, méreteik. Az egész emlék-anyagban
csak szögletes, többnyire rögzített, néha mozgó
robotszerkezetek láthatók. Egy adat vallana csak rájuk:
valahányszor a gépek parancsot teljesítettek, töredék
másodpercekkel előbb a Memon egy bolygón kívüli
forrásból érkező sugárzást jelzett: nyilván máshonnan, rádió
útján irányítják őket.
Következtetéseink sehol sem hagynak egyetlen
reményszikrát az ember számára. Számtalan naprendszert
járhattak már be ezek a kegyetlen szerkezetek. Találkoztak
élőlényekkel – ha másokkal nem, hát azokkal, amelyeket
próbák céljaira használtak a “bejárató bolygón”. Felderítésük
célja a területek meghódítása, nem tudni, mi célra. Nem
találkozhattak volna náluk kegyetlenebb, sem pedig náluk
hatalmasabb fajtával. Hideg mészárosok. Idegenek tőlünk,
minden tekintetben… Egyelőre így neveztük el őket:
Idegenek…
Alighogy Eelak elhallgatott és leült, az elnöki
munkaszoba ajtaja betolódott a falba. Nyílásában középkorú,
keskeny szájú, határozott tekintetű férfi állt. Revan-Ti’, a
történész, Evola személyi titkára.
Aki nem találkozott még vele személyesen, az is ismerte
arcát a sajtóból, távolbalátóról; ismerte Eelán mindenki.
Nagy ember volt. Előrelépett kettőt. S mire
körbehordozta tekintetét, s felmérte, kik tartózkodnak az
elnöki teremben, éppúgy tudta, mi hangzott el itt az elmúlt
másfél órában, mintha elejétől végéig fültanúja lett volna a
beszélgetésnek. Elsápadt, szinte visszatántorodott az ajtóból,
és egyetlen szó nélkül, végtelen felháborodást tükröző
tekintettel fordult az Elnök felé. Egyet lépett előre.
– Nem én tettem, Revan-Ti’ – szólalt meg ekkor az
Elnök, halkan, nyugodtan. – Megtudták. Ülj le, figyelj.

4.

Huszonegy perccel később, amikor az eseményektől

teljesen felkavart Kevin saját kezűleg hozott be mindannyiuk
számára egy-egy csésze gőzölgő ulgát, Evola foglalta össze
mindannyiuk számára a helyzetet.
– A Memonban tárolt hihetetlen mennyiségű információ
között van egy csillagtérkép, amelynek alapján tájékozódik.
A Galaktikának számunkra teljesen ismeretlen részét
mutatja, melynek fekvését csak a Memon eddig megtett
útjából tudtuk kiszámítani. A csillagtérkép középpontja egy
hárombolygós naprendszer, néhány fényévnyire attól, ahol a
gépek létrejöttek, és ahonnan elindultak. Ebből a központi
helyzetből és robotgépek számára sugárzott rádióparancsok
irányából logikus a feltételezés, hogy az Idegenek bolygója a
három égitest közül a második. Mérete sokszorosa Eeláénak.
A csillagtérképen e bolygótól kiindulva gömbsugárszerűen
elhelyezkedő zöld vonalak jelzik azt a teret, amelyet már
bejártak a felderítő robotok. Ami lakható bolygó ezen belül
esik, azt zöld gömb burkolja a térképen – úgy tetszik, a zöld
a győzelem, a hódítás színe náluk. Legalábbis a mi
színérzékelésünk szerint zöld.
Sehol nem került egy ilyen lény sem a robot közelébe,
mintha végső esetként a Memon elfogatásával is számoltak,
s magukról nem akartak volna elárulni semmit. Körülbelül
ez minden, amit az Idegenekről tudunk. Ha eddig
feltérképezetlen bolygót talál egy-egy robot, akkor annak
mellékbolygóján telepszik meg, amíg be nem fejezi az
adatgyűjtést és az adatok hazaküldését egy segédrakétával.
Észrevétlenül kell dolgozniuk. Ameda esete azt mutatja,
hogy hipnotikus sugaruk az emberre nem hat. Vagy egyelőre
még nem hat. A Memon ártalmatlanná tételét kizárólag
annak a száz másodpercnyi zavarnak köszönhetjük, amit ez a
tény okozott.
A mi naprendszerünkben ez volt az első a bizonyos fokig
vaktában, egy valószínűségi táblázat alapján elindított
Memonok közül. A hódításuk útvonalában fekszünk, a
térkép tanúsága szerint. Száz vagy kétszáz év múlva
tucatjával jönnek majd ezek a robotszerkezetek, s maguk
keresik az élet hordozására alkalmas bolygóval rendelkező
csillagokat. Arra nem számíthatunk, hogy kétszer elkövetik
ugyanazt a hibát. S az emberi technika számára talán még
tízezer évig is legyőzhetetlenek tesznek.
– Rajtunk áll, hogy mennyivel rövidítjük le ezt az időt –
mondta Ogde.
– Csak nem gondolod… – kérdezte az Elnök.
Revan ingerülten és kíméletlenül közbevágott:
– Ogde beszámíthatatlan. A kábítószer kikezdte a józan
eszét.
Értsétek meg: hiába volnának akár ezer év múlva már
megfelelő
fegyvereink. Száz év múlva űrhajóhaddal jönnek
ellenünk. Nincs megoldás. Az Eelar-om, az ember, ahogy
mi ismerjük, eljátszotta a maga szerepét a világegyetemben.
Át kell adnia a helyét az erősebbnek. Ez a természet
parancsa. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy méltón végezzük
be.
– Elmebeteg vagy – mondta határozottan Yunnar. – A
kifejlett monománia iskolapéldája.
Revan nem válaszolt neki. A nagy ember
magabiztosságával fordult az Elnök felé, aki tudja, hogy
igazát és hatalmát nem kezdheti ki senki és semmi.
– Nincs mit tárgyalnod ezekkel az emberekkel, Evola.
Megtettünk minden szükséges intézkedést az egyetlen helyes
megoldás érdekében. Az Eelar-om az utolsó percig sem fog
tudni végzetéről.
Nem lesz kollektív őrület, öngyilkossági hullám. Nem
fogunk az Idegeneknek lángba borult városok és egymást
halomra gyilkoló emberek látványával kedveskedni. Ha
eljönnek, szembe tudunk nézni a végünkkel. Elég nagy baj,
hogy – megvető mozdulattal mutatott a csillaghajósok felé –
ezek kifürkészték a dolgot.
– Az a baj? – kérdezte Nordeng.
– Ej! – legyintett Revan. – Értsd meg, ezen nem
változtathattok.
Addig élünk, amíg nem fedeznek fel bennünket. Ezért
állítottunk le minden Eelán kívüli munkát, űrkutatást.
– Arra számítasz, hogy száz év múlva te már úgy sem
élsz? –
kérdezte Yunnar.
– Nem rólam vagy rólad van itt szó. Sokkal nagyobb tét
forog kockán.
– Mi is pontosan így gondoljuk – mondta Ogde.
– Van gyereked? – kérdezte Yunnar a történésztől.
– Most nem ez a kérdés. Egyébként ő előbb született,
amikor még nem tudtunk semmit.
– Azóta nem vállalkoznál rá. De a többiek, akik nem
sejtenek semmit – a saját gyermeked is –, utódokat
nemzenek, és eltervezik a jövőjüket. A jövő századra. Nem
tudják, hogy az utódok talán a kínhalálra születnek. Ezt
erkölcsösnek tartod?
 – De hát mi az ördögöt akarsz tenni? – Revan most már
kiabált.
– Kell lenni valamilyen megoldásnak. Az ember nem
birka, hogy tétlen várja, amíg lemészárolják.
– Ha kitudódna, mi fenyeget bennünket – vágott vissza
Revan –, egy hét alatt egyetlen óriási őrültekházává változna
Eela; az emberek a felgyújtott házaik tüzénél szeretkeznének
az utcák közepén. A saját gyerekeiket gyilkolnák le, mielőtt
maguk öngyilkosok lesznek.
Az Elnök maga eddig hallgatott. Ekkor fölállt. Mindenki
– Revan is
– várakozón nézett az álló asszonyalakra.
– Ezt másképpen kell megbeszélnünk – mondta Evola.
Revanhoz fordult: – Ők, a csillaghajósok másfajta emberek,
másképpen éltek, mint közülünk bárki. Más az
élettapasztalatuk és a gondolkodásuk.
Meg kell hallgatnunk őket. Gondoljátok végig nyugodtan
minden érveteket. Senki ne hagyja el az elnöki szobákat.
Egy óra múlva folytatjuk.
Folytatták. A csillaghajósok érvelésének lényege az volt,
hogy a legeredménytelenebb cselekedet is jobb a
várakozásnál. Fenn kell maradnunk akármi módon; most
már azokért a gondolkodó fajokért is felelősek vagyunk – ha
vannak ilyenek –, amelyek utánunk fognak áldozatul esni az
Idegeneknek.
Revan már fegyelmezett hangon válaszolt. Nincs mit
tenni. Az erőviszonyok aránytalansága egyszerűen
nevetségessé tenne mindenféle felkészülést. Revan a maga
embereitől kapott hírek révén régen sejtett már a
csillaghajósok nyomozásáról. Most elmondta előttük is
megingathatatlan véleményét. Ahhoz kell az államférfiúi
bölcsesség, hogy az ember mindennek tudatában megálljon a
helyén. Az egyetlen feladat most: a lakosság előtt mindvégig
titokban tartani a veszélyt.
– Mi – mondta a történész, – Evola Elnökkel, sosem
haboztunk, hogy mi a teendőnk…
– Nem – vágott közbe itt az Elnök. – Nem így van. Nem
vagyok olyan biztos…
Csend támadt. Revan nem annyira meglepett, mint
inkább keserű
pillantást vetett az Elnökre.
– Sem az Elnök, sem más nem vállalhatja a felelősséget
egy ilyen horderejű kérdés megoldásáért – mondta Nordeng.
– Akkor sem, ha semmi, de semmi reményünk nincs? –
kérdezte Revan.
– Akkor sem. És remény mindig van.
– Lenni kell valami megoldásnak – mondta másodszor a
nap folyamán Yunnar. Az Elnök feléje fordult.
– Úgy gondolod, Yunnar-Den?
– Úgy érzem. Csak úgy lehet.
Revan keserűen felnevetve fordult Elnöke felé.
– Erre akarsz alapozni?
Evola nem válaszolt.
– Abban egyetértünk – kérdezte Nordengtől a történész
–, hogy ha nincs kiút, akkor bűn nyilvánosságra hozni az
Idegenek létezését?
– Még abban sem. Nem dönthetjük el ezt itt öten vagy
tízen. A kiút lehet olyan, – szinte biztos, hogy csak olyan
lehet –, amire mi, akik itt együtt ülünk, soha nem jönnénk rá.
Abban adok csak igazat neked, hogy előbb meg kell találni,
ki kell dolgozni az akció tervét, s csak azzal együtt lehet
nyilvánosságra hozni a tényeket úgy, hogy ne legyen a
dologból katasztrófa. Ha már tudunk valamit tenni.
– Nos – vágott közbe diadalmasan Revan –, abban azt
hiszem, Evola is egyetért velem: Ha valamit tudtok tenni,
akkor beszélhetünk a dologról. Ha valamit tudtok tenni –
keserűen nevetett. – Addig azonban titoktartást kell
vállalnotok.
– Ahhoz, hogy hatékonyan kereshessük a megoldást, ki
kell terjeszteni a beavatottak körét. Hiszen arról van szó,
hogy az egész emberiség tudománya is kevés lehet a
megoldás megtalálására.
Revan tagadólag bólogatott.
– Senki sem tudhat róla. Senki.
– Elfelejtetted – vette át a szót Yunnar –, hogy mi már
tudjuk. És hogy semmiféle eszközzel nem gátolhatsz meg
bennünket abban, hogy akár holnap a világ tudomására
hozzunk mindent. Kizárólag addig hallgatunk, ameddig a
lelkiismeretünk azt diktálja.
Az Elnök határozottan intett.
– Ennek így sosem lesz vége. Határoztam. Hallgassatok
meg!
Egy időleges megállapodás tervét vázolta eléjük.
Viszonylag széles körű tudósgárdát kell mozgósítani a
legnagyobb titokban. A csillaghajósok közül már eddig is
mindenki tud a Prokron titkáról, többet vagy kevesebbet.
Rajtuk kívül a külső állomások tudósait kell beavatni.
Nordeng és az Elnök részletesen meg fognak állapodni egy
körülbelül kétezer főnyi névsorban. Azután a szakágak
szerint szétosztják a feladatokat. A csillaghajósok
zavartalanul dolgozhatnak a megoldáson. A maguk részéről
vállalják, hogy senki más előtt nem beszélnek, és semmi
lépést nem tesznek az Elnök jóváhagyása nélkül. Legkésőbb
egy év múlva újabb, kibővített ülésen számolnak be a
végzett munkáról.
A tervet senki sem ellenezte.
Evola a csillaghajósok távozásakor félreérthetetlenül
elbocsátotta Revant is. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó,
megállt a dolgozóasztala fölött elhelyezett Eela-gömb előtt.
A végtelennek tűnő tíz év során először, valamiféle
megkönnyebbülést érzett.

5.

Hat hónappal az űrhajósok és az Elnök megbeszélése

után, egy a szokásosnál melegebb nyári napon Brion, nem
dolgozó, harminchárom éves férfi Dar-Anból kővé meredt
arccal bámult éttermi asztala feltáruló nyílására. Nézett,
nézett és várt, hiába.
A mélyedés, amelyben a gondosan kiválasztott, párolt
zöldséggel körített hússzeletnek fel kellett bukkanni, üres
volt.
Brion percekig nem tett és nem szólt semmit. Erre a
jelenségre nem volt fogalma. Eela élelem-ellátói soha nem
ürültek ki; erről a tökéletesen szervezett automatizált
gazdasági élet gondoskodott. Az éttermi asztalok, a
szállítócsövek vagy a lánc egyéb részei soha nem hibásodtak
meg, ezt biztosították az ellenőrzést végző robotok, a
háromszoros biztonsággal dolgozó tartalékhálózatok.
Brion lassan felemelte a tekintetét. Nem volt riadt vagy
zavart, még csak bosszús sem – egyszerűen értetlen volt.
Érzésére, ami elfogta, ahogy az üres fémlapra meredt, Eela
történelmének utolsó félezer évében még csak távoli
analógiát sem lehetett volna találni. Brion felállt, megkerülte
a kis asztalt, melynek túloldalán Móna és hároméves kisfiúk,
Briono ült, s az asszony vállán keresztül belenézett az
őelőttük feltárult mélyedésbe. Móna előbb rendelt, előtte ott
állt egy adag hiányos összeállítású zöldség, hidegen, hús
nélkül. A kisfiú előtt üres volt a fémlap.
Az étterem túlsó végéből csodálkozó kiáltás hallatszott.
Balról valaki jóízűen felnevetett. Ahogy Brion körülnézett,
látta, hogy minden asztalnál ugyanezzel a kérdéssel kell
szembenézniük az ebédelőknek. Halk, majd egyre erősödő
moraj keletkezett az asztalsorok között. Móna félig
hátrafordult a széken, és kérdő, várakozó tekintetet vetett
Brionra.
A terem végében elhelyezett kis pódiumon, ahol olykor
zene- vagy festőművészek szoktak helyet foglalni, megjelent
egy magas férfi, az élelmiszer-ellátás dolgozóinak
hagyományos fehér-fekete öltözékében. Látszott, hogy
mondani akar valamit. Néhányan pisszegtek. A moraj
elhalkult. Az étterem vezetője megszólalt. Csak itt-ott
lehetett érteni egy szavát.
– …Nem értem… Nem tudom… – Ez volt csak kivehető
abból, amit mondott. – Üresek… a központi raktárak…
hihetetlen… nem fordulhat elő…
A többit elnyelte az újra feltámadó moraj. Valaki
felsikoltott. Egy idősebb asszony rohanni kezdett a kijárat
felé, azután elesett.
Akkor tárgyilagosan megszólalt Briono, a kisfiú:
– Apa, éhes vagyok.
Brion gyorsan körülhordozta a szemét a teremben,
habozott, azután határozott mozdulattal elvette az asszony
elől a kanalát, és a hideg zöldborsó és sárgarépa nagyobbik
részét a zsebéből előhúzott könyv fedőlapjára kanalazva a
gyerek elé tette.
Miközben ott állt fölöttük, őrködve, amíg megeszik,
ötszáz év automatikus kényelme után kétségbeesetten törte a
fejét, hogy hol szerez estig táplálékot a családjának.
Felmerült benne egy közpark hattyúinak képe, városi
lakásuk közelében.
– Siessetek – sürgette őket –, megyünk! – Elsőnek kell
odaérnie. A húsra gondolt, vadul, semmi mással nem
törődve, ugyanúgy, ahogy az az alacsony homlokú barlangi
ember, egymillió évvel előbb.
Egy hónappal később a Magot Darral összekötő
legnagyobb légijárat óriás repülőtárcsájának
vezetőfülkéjében a kapitány hitetlenül meredt egy kitartóan
égő lila lámpára.
Lenyomott egy emeltyűt. Visszaállította, lenyomott egy
másikat. A lila lámpa változatlanul égett.
A kapitány a belső távközlő-hálózat mikrofonja után
nyúlt.
– Az első tisztet kérem a vezérlőterembe!
Közben már sebesen járt a karja. Benyomott egy fekete
gombot.
Átbillentett három kapcsolókart. A vezérlőasztalon
kigyulladt a lila lámpa mellett a zöld. A kapitány beült a
vezérlőszékbe, gyakorlóéve óta először, és letépte a
botkormányról az ólomzárat.
Megmarkolta a kormányt, ellenőrzött négy műszert,
azután a TÁV-jelzésről a KÉZI-jelzésre állította a
főkapcsolót. Az egész tizenöt másodpercig tartott. A lila fény
kialudt. A kapitány megfeszített figyelemmel nézte a
műszereit, és kormányzott.
Amikor az első tiszt belépett, csak rámutatott a zöld
lámpára.
– Megszakadt az összeköttetés Mag-Pollal, megszűnt a
távirányítás.
 Ülj a kettes vezérlőszékbe, határozd meg a gép helyzetét,
ellenőrizd az útirányt, próbáld felvenni a rádiókapcsolatot
Dar-Annal, gondoskodj a navigálásról. Meg kell
állapítanunk, hogy szabad-e a légicsatorna, és milyen
kiterjedésű a zavar. Értesítsd a legénységet.
Egyes számú készenléti állapot. Az utasok ne tudjanak
semmiről.
Ha végeztél, készülj fel a kormány átvételére!
Amikor három órával később Dar-Onga mellett, távol a
rendes közlekedési vonalaktól, baj nélkül földet értek, a
zilált, kimelegedett arcú első tiszt megelégedetten nézett fel
a parancsnokára.
– Ma legalább éreztem, hogy pilóta vagyok, és nem
tengeribeteg öregkisasszonyok szárazdadája.
A Bol-Genna nevű tízezres lélekszámú település Mag-
Poltól északra terült el, túl az első hőöveken. Lakói között az
a legenda járta, hogy őseik valamikor, a történelem előtti
időkben, állandó télben éltek, a pólus közelében. Bizonyos
feltételezések szerint ennek az életmódnak a maradványa
volt a Bol-Gennában és néhány környékbeli kisvárosban
lakók szeme vágása: keskenyebb az átlagosnál, állítólag az
örökké vakító hó ellen védekezett vele hajdan a szervezet.
Az antropológusok nagy része természetesen tudománytalan
halandzsának tartotta az elméletet, hiszen köztudomású volt,
hogy már a Bol-Genna jelenlegi szélességi fokán való élet is
a végsőkig igénybe veszi az emberi szervezet
teljesítőképességét.
 Tény azonban, hogy földrajzi helyzete azt jelentette Bol-
Genna számára, hogy léte egész éven át a főváros közelében
elhelyezett hatalmas nukleáris energiatelepek hőellátásától
függött. Nem mintha ezekkel bármikor bármiféle baj lett
volna.
Ezen a tavaszelői napon sem a telepekkel történt baj. Egy
egész város hő- és egyéb energiaszükséglete olyan nagy
mennyiség, hogy azt nem lehet már egyszerűen sugárzással,
adó- és vevőkészülékek segítségével sugározni. Bonyolult
kábelhálózat továbbította Bol-Gennába az elektromos
energiát. Ennek a hálózatnak az egyik felerősítő és
újrarendező állomása bénult meg egyik percről a másikra,
lehetetlenné téve az energiatovábbítást.
A városi tárolók energia-tartaléka huszonnégy órára volt
elegendő.
Azalatt kellett megoldást találni.
Az üzemzavarnak még a gondolata is meglepetésként
érte a város lakóit. Nemzedékek, századok óta nem álltak
ilyen probléma előtt.
És a második órában már ötven ember ült együtt a városi
hárfafal alatt, a város legnagyobb nyilvános helyiségében.
Állandó volt a lárma, gyerekek rohangáltak üzenetekkel, az
újabb hírekkel, s gyűjtötték össze a város legkiválóbb
műszaki képzettségű embereit.
Az élelem-ellátó egyik mérnöke, senki sem tudta,
hogyan, egyszer csak átvette az irányítást. Célszerűnek
látszott a dolog, így a város választott vezető tisztviselői is
szó nélkül követték az utasításait. A hárfatermet megtették
főhadiszállásnak.
Három óra múlva ötszáz fiatal férfiból álló hadsereg
segített az öregeknek, gyerekeknek, nőknek – az egész
lakosságot a központi városnegyed sebtében kiürített házaiba
költöztették össze. A fennmaradó területen leállították a
fűtést. Ezzel egy hétre elegendő tartalékuk volt.
Rádiójelzésükre három repülő tárcsa indult Mag-Polból és
más nagyvárosokból minden fellelhető sarki felszereléssel.
A város saját járművei hozzáláttak egy korlátozott
kiürítési program végrehajtásához. Kolfur, az ideiglenes
városparancsnok bízott benne, hogy a rendelkezésre álló egy
hét alatt sikerül megoldást találni. A munka első napjaiban
bebizonyosodott, hogy Bol-Genna éghajlatát huzamosabb
ideig is nyugodtan ki lehet bírni a szabad ég alatt. Mindeddig
erre nem volt szükség, így nem is derülhetett ki.
Javító csoportok indultak az összes energiaközvetítő
állomásra.
Megtalálták a hibát, megállapították, hogy az egész
állomást kell újraszerelni, ami féléves munka.
Három nappal később azonban Kolfur tervezőcsoportja
elkészítette a tervet, melynek segítségével az Északi Sarok
felett tartózkodó három mesterséges hold közvetítése révén a
keleti félgömb energia-ellátóiból lehet Bol-Gennába vezetni
az áramot.
Még huszonnégy órára való tartaléka volt a városnak,
amikor a kiürített lakónegyedekben újra bekapcsolhatták a
fűtést.
Három nappal később visszaérkezett a Délre
kitelepítettek első csoportja, Kolfurt megválasztották a
következő hat évre a város vezetőjévé.
Ez volt az első eset, hogy valamilyen üzemzavar egy
egész közösséget állított létfontosságú problémák elé.

6.

Az Elnök gyors, energikus mozdulatokkal lapozta át az

előtte fekvő
jelentéseket.
– Kapcsolási szünet… üzemzavar… ellátási bajok…
energiahiány… közlekedés… baleset… még egyszer
üzemzavar…
Evola felnézett az előtte álló Műszaki Főbiztosra.
– Nos? Mit szólsz hozzá?
A Főbiztos széttárta a karját.
– Magyarázat? – kérdezte az Elnök.
– Egyik esetben sincs.
– Lehet szó szerinted az Idegenek valamiféle akciójáról?
– Kizártnak tartom. Nem lenne szükségük ilyesmire.
– Persze hogy nem – vágott közbe türelmetlenül Revan,
aki eddig mindkettőjüknek háttal állva a falitérképet
tanulmányozta. – Jól tudjátok, hogy mindez emberkéz
munkájára vall. – A történész a háta mögé tette a karját, és
fel-alá kezdett járkálni a szobában. – Nevetséges! – mondta.
– Aztán csettintve: – Egyszerűen nevetséges.
– Valamiből ki kell indulnunk – mondta az Elnök.
– Az utolsó százötven évben összesen nem volt annyi
baleset és zavar Eelán, mint most olykor egy hét alatt.
– Nagyon jól tudjátok, mi ezekben a közös – vetette oda
Revan, olyan hangon, mint aki tudja, hogy hiába beszél. –
Ezek nem balesetek. Nem véletlen egyik sem.
A Műszaki Főbiztos felnézett a jegyzetblokkról, amivel
az asztalon babrált. Eela második legnagyobb történésze, a
világ második legmagasabb rangú politikusa remegett az
indulattól.
– Mire gondolsz? – kérdezte a Főbiztos.
– Ej! – legyintett Revan. – Hagyjál magunkra.
A Műszaki Főbiztos elsápadt a goromba sértéstől. Lassú
mozdulattal letette a jegyzetblokkot, és az Elnökre nézett.
Evola a férfi vállára tette a kezét, rámosolygott,
bocsánatkérőn. A Műszaki Főbiztos meghajtotta a fejét az
Elnök felé, és a másikra egy pillantást sem vetve, kifelé
indult.
– Várj egy pillanatig – mondta az Elnök. – Megyünk mi
is. – Még egyszer felvette a jelentéseket a kezébe,
másodpercek alatt végiglapozta a papírokat, azután felnézett
belőlük. – Igen. Erre gondoltam. Bármivel van is baj,
emberéletben egyetlen esetben sem esik kár.
– Emberéletben egyetlen esetben sem esett kár – mondta
egy magas férfi.
A szoba ablaka, amelyben állt, havas síkságra nézett.
Néhány száz méternyire tűlevelű erdő kezdődött.
– A célt feltétlenül elértük – szólalt most meg egy
asszony. – Ma már bizonyítható, hogy az automatizált
kényelem évszázadai nem okoztak semmi végleges
pszichikai elváltozást az emberben. Ha szembe kell néznie a
természettel, váratlanul kemény és cselekvőképes tud lenni.
A legkülönbözőbb embertípusokkal tettünk próbát.
A kísérletet ezennel sikerrel lezártnak tekinthetjük. A
főhadiszállást feloszlatjuk. – Körülmutatott a falak mentén
sorakozó kartoték-dobozokon, mikrokristály-polcokon,
képernyő-tereken, azután kinézett az ablakon. – Holnapra –
fordult a férfi felé – itt csak sima hómezőnek szabad
maradnia.
– Úgy lesz – mondta a férfi.
Mindketten azzal a darabos kiejtéssel beszéltek, amely
hétszáz-egynéhány évvel azelőtt volt használatos Eelán.
– A kormány felhatalmazva érzi magát arra, hogy az egy
év előtti megállapodást semmisnek tekintse, és ettől fogva
úgy járjon el, ahogy jónak látja.
Revan hatásszünetet tartott. Körülhordozta tekintetét a
hosszú asztal mellett ülőkön. Amikor odaért, ahol egymás
mellett ültek a néhány évvel előbb hazaérkezett
csillaghajósok akkori és feltehetően végig megmaradt
vezetői, köröző pillantása megállt. Várt. Nem kapott választ.
Amazok is vártak. Revan folytatta:
– Részletes bizonyítékaink vannak rá, hogy magatok
rúgtátok fel a megállapodás azon pontját, melynek
értelmében nem kezdtek semmi akcióba újabb
megbeszélésünkig. A közelmúlt balesetei és üzemzavarai
mögött – legalább ötven esetben bizonyíthatóan, a ti kezetek
van.
Uri felemelte kezét. A beszélő rátekintett.
– Régi fegyvereket veszel elő, Revan. De mi jobban
ismerjük a pszichológia-történetet. Amit most csinálsz, azt a
múlt évezred politikusainak zsargonjában úgy hívták, hogy
blöff. Nincsenek semmiféle bizonyítékaid. Feltevéseid
vannak. De nincs is szükséged se bizonyítékokra, se a
blöffre. Minden esetben a mi kezünk van az ügyek mögött. S
hadd jelentsem be azt is: több baleset, üzemzavar nem lesz.
– Beismerted – mutatott vádlón Revan a parancsnokra. –
Semmi sem szent előttetek. Ilyen időkben akartátok aláásni a
Kormány tekintélyét. Gyermekeket tettetek ki az éhezés, a
fagyhalál veszélyének.
– Miért tettétek? – szólalt meg az Elnök.
– Kísérletet végeztünk, gyakorlati célokkal – válaszolt
Nordeng. –
A kísérlet eredményesen lezárult. Először, ami a vádakat
illeti: cáfoljuk, hogy rosszhiszeműen cselekedtünk volna.
Cáfoljuk, hogy nem a legnagyobb körültekintéssel jártunk
volna el. Adataid –
fordult Revan fele – nyilván részletesek és
megbízhatóak. Idézz belőlük egyetlen olyan esetet, hogy az
éhezés vagy a fagyhalál bárkit elért volna.
Revan türelmetlenül intett.
 – Itt nem erről van szó. A megállapodásunkról.
– Válaszolni fogok arra is. Ami a kísérletünket illeti:
magatok is tudjátok, hogy mindeddig, századok óta,
fogalmunk sem volt róla, hogyha az emberiségnek a bolygó
valamely pontján egyszer egy igazi természeti kataklizmával
kellene szembenéznie, amilyennel a régiek végtelenül
primitív lehetőségeikkel is napról napra küzdöttek meg, mi
történne. Képesek volnánk-e elég életerőt szembeállítani a
halál erőivel? Azt is tudjuk mindannyian, hogy csak idő
kérdése volt, hogy egyszer csak ne legyen Eelán elég
szakember ahhoz, hogy az alapvető gyártási folyamatokat
irányítani tudjuk, egyszerűen azért, mert egyre nagyobb
számú rétegek veszítik el minden érdeklődésüket a munka, a
tanulás, minden iránt, kivéve a legpasszívabb jellegű
szórakozásokat. Megmerem kockáztatni azt az állítást, hogy
ha nem fenyegetné a bolygót az a végveszély, amelyről
tudunk, akkor is szükség lett volna valamire – esetleg erre a
kísérletsorozatra –, hogy felrázzuk apátiájából. Élet –
egyének vagy társadalmak élete – csak az, aminek célja van.
Ez nem más volt, mint vegetálás.
Ami a megállapodásunkat illeti. Csak néhány hónappal
ezelőtt határoztunk úgy, hogy a kísérletsorozat megkezdését
előrehozzuk, amíg még nem késő. Eredetileg a Kormánnyal
együttműködve akartuk végrehajtani, a mostani
megbeszélésünk után. S egyszerre veszélybe került ennek
lehetősége. Abban a megállapodásban arról is szó volt, hogy
mi szabadon és nyugodtan kereshetjük a megoldás módját, s
ahol lehet, a Kormány könnyíteni fog a dolgunkon.
Azután egyszerre csak azt vettük észre, hogy nemhogy
könnyebbé vált volna érintkezésünk a névsorban szereplő
beavatandó eelai tudósokkal, inkább nehezült. Egyre több
rejtélyes véletlenbe bottoltunk. Ha a megállapodásban
szereplő tudóssal felvettük a kapcsolatot, egy hét múlva új
állásra kapott javaslatot, jóval kedvezőbb
munkafeltételekkel, a másik féltekén. Kilencszáz társunkból
az év első néhány hónapjában – amíg rá nem jöttünk, miről
van szó, és tudatos ellenállásba nem kezdtünk – csaknem
háromszázzal történtek jól megszervezett véletlenek – hol
családi, hol szakmai jellegű események –, amelyek szinte
visszavonhatatlanul elvágták őket a többiektől, s véget
vetettek a közös munka minden lehetőségének. Északi
lakóvárosunkat a kiürülés kezdte fenyegetni. Nekünk,
Revan, nincsenek bizonyítékaink arra, hogy a te és a te
embereid keze van a dolog mögött. De tudjuk.
– Erről nem tudtam – mondta az Elnök egyszerűen, és
Nordeng megrázta a fejét.
– Igen, így gondoltuk. Revan hallgatott.
– Így hát – folytatta Nordeng – elhatároztuk, hogy
cselekednünk kell. A javaslatunkkal készen állunk.
– Most elő tudjátok adni? – kérdezte az Elnök.
– Azért jöttünk. A terv kifejtéséhez azonban szükséges,
hogy még négy társunk jelen legyen. Kettő közülük nem volt
velünk az expedíción. Itt kint várnak, néhány kristállyal.
Ez kora délelőtt történt. A megbeszélés éjfél után két
órakor még tartott. Halálosan kimerült emberek álltak
szemben egymással.
Érveltek, ki-ki a maga igaza mellett, újabb szakértőket
hozattak el, az ágyukból rángatva ki őket, olykor több órás
repülőútra.
A terven egy éven át dolgozott a kétezernél több tudós és
technikai szakember. Vakmerőségében egyedülálló volt, és
olyan nagyszabású, amilyen mérhetetlen az emberiséget
fenyegető veszély. Végtelen erőforrásokat, határtalan
elszántságot igényelt a végrehajtása. A veszély nagyságának
teljes tudatában kellett lenniük ahhoz, hogy egyáltalán
felvetődhessen.
Nem tudtak megegyezésre jutni. A frontok elég hamar,
világosan kialakultak. A közigazgatási vezetők, az
akadémikus pályájú –
tehát a legnagyobb tekintélyű – tudósok, egyetemi
professzorok nem hajtottak a terv elfogadására.
A tagadó pártot Revan vezette, minden tekintélyével. Fő
érve többször is elhangzott a nap során.
– Egy ilyen hagymázas képtelenség alapján akarjátok a
pokol rettegéseit rászabadítani a világra?
Az Elnök, miként a hagyomány megkívánta, nem
csatlakozott egyik oldalhoz sem, s igyekezett tárgyilagos
higgadtsággal vezetni a vitát.
Hajnalban a megbeszélést eredménytelenül kellett
feloszlatni. A terv kidolgozói felkészültek erre is. Yunnaré
volt az utolsó szó.
 – Mi, az Eela külső állomásain dolgozó tudósokkal
együtt úgy döntöttünk, hogy a tervünk helyes. S ha hatalmas
nehézségekkel jár is, senki sem tud mást ajánlani helyette.
Kötelességünk mindent megtenni végrehajtása érdekében.
Mostantól kezdve fenntartjuk magunknak a teljes cselekvési
szabadságot. Beleértve azt is, hogy adott esetben
nyilvánosságra hozzuk a veszélyt és a tervet.

7.

Kerek öt év telt el a Csillaghajó földre szállása óta. A

jármű vagy inkább a világ, mely annyit jelentett kilencszáz
ember életében és egy emberi művelődés történetében,
ugyanazon a ponton állt, ahova annak idején leereszkedett:
az azóta végérvényesen használaton kívül helyezett
űrrepülőtéren, Gambartól alig tíz-percnyi járásra.
Elhagyatott volt a környék, nem őrizte semmi és senki a
Csillaghajót sem. Hatalmas, sötét, orsó alakú toronyként
emelkedett a sima kőmező közepén, messziről láthatóan.
Fényei örökre kihunytak, termonukleáris motorjai alvó
óriásként feküdtek teste mélyén. Ebben a helyzetben – le-,
illetve felszálló állapotban – egyáltalán nem lehetett a
motorokhoz hozzáférni, ami megfelelt a tervezésekor
követett biztonsági rendszabályoknak: amíg olyan javításra
volt szükség, amit a géptérbe magába beépített szerelő
robotok nem tudtak elvégezni, úgysem indulhatott volna a
hajó.
 Tervezői közül nem egy vele tartott a naprendszereken és
évszázadokon átívelő útján, s nem kis büszkeséggel
állapíthatták meg, hogy ilyen jellegű, gyökeres javításra nem
volt szükség az út során. A gépek kiállták a próbát, s ezzel
gyakorlatilag örök életűnek bizonyultak.
Az örök élet helyett azonban csak az örök
mozdulatlanság vár Eelán a Csillaghajóra. Nem mintha
annyira elavult volna. Az elvek, amelyeken alapult,
érvényben maradtak az űrhajók tervezésének legutolsó
szakaszáig; a fő kérdéseket még a vad évszázad primitív
tudósai, Igo apja és munkatársai oldották meg. Egyik
legközelebbi munkatársa és barátja, Tenkorri-Den – ő is a
hajón utazott, mint a műszaki-karbantartó csoport vezetője –
számtalan űrhajót vizsgált meg. A első évben végigjárt
műszaki levéltárakat, múzeumokat, meglátogatta azokat a
robot-kilövőállomásokat, melyek tizenöt év előtt még a
Prokronnal és a kisebbik holddal kapcsolatos nyersanyag-
szállításokat bonyolították le, valamint az időjárásjelző és
csillagászati megfigyelő-állomásokat küldtek az űrbe; s
mindezek után megállapította, hogy a hajók nem változtak
másban, mint a sokkal tökéletesebb automatizálásban. Nem
elavultsága ítélte hál örök mozdulatlanságra a Csillaghajót;
hanem az a tény, hogy az űrutazás fogalma Eelán már csak
mint történelmi tény létezett. A jármű leszerelését sikerült
megakadályoznia Yadonnennek.
Múzeumnak, emlékműnek akarta berendezni, ott, ahol
áll, az ember legtávolabbi útja, s – véleménye szerint –
mindaddig legnagyobb tette emlékére. Yadonnent sokan
tartották öreg álmodozónak, maradinak egy modern
világban, s igen sokan mosolyogtak is rajta.
A kilencszáz űrhajós azonban mégiscsak kézzelfogható
valóság volt, s nélküle, az ő hite nélkül nem várta volna őket
senki, így hát a kormány konkrét esetekben, ha nem volt rá
különösebb oka, semmiben sem ellenkezett vele. Annak
idején megkapta az engedélyt a múzeumához is, s egyben ki
is nevezték annak vezetőjévé; azzal, hogy a felszerelés
munkájához igénybe veheti intézetének erőforrásait,
embereit. El is kezdte a munkát, bár lassan haladt vele,
hiszen ezekre az erőforrásokra és emberekre eleinte a
csillaghajósok éleiének elindításához volt szüksége, így csak
annyit végeztek, hogy a hajón csomagolással, védőrétegek
alkalmazásával mindent olyan állapotba helyeztek, hogy ne
kezdje ki az idő.
– Emlékmű ez akkor is, ha nem nyúlunk hozzá soha –
mondta egyszer az “öregúr”. – Nincs, akinek ne jutna eszébe
róla, hogy hova jutottak el ezzel a hajóval nálánál bátrabb,
derekabb emberek, egy szerencsésebb kor gyermekei.
Egy hónappal a hajnalba nyúló megbeszélés után
egyszerre megélénkültek a restaurálási munkálatok a
múzeummá alakított Csillaghajó körül. Heteken át egymás
sarkában érkeztek a hatalmas szállító karavánok. Egy napon
azután ugyanolyan hirtelen gyérülni kezdtek. Másnap
reggelre a múzeum már nem állt a helyén. Vele együtt eltűnt
Eeláról ezerötszáz ember, egytől egyig olyanok, akik
ismerték a nagy veszélyt, és részt vettek az ellenterv
kidolgozásában.
Igo ekkor már a gambari egyetemi város egyik
laboratóriumában dolgozott. Kiváló eredménye feljogosította
arra, hogy új űrhajtóművek kidolgozásával foglalkozzon. Ez
volt a titkos terve mindig. Naponta többször keresték fel
ekkortájt idegen emberek, akik különböző kerülőutakkal s
hosszabb-rövidebb köntörfalazás után azt akarták kiszedni
belőle, hova lettek és miben járnak a társai. Igo azt mondta:
nem tudom. Igazat mondott. Uri, előre látva, milyen
nyomásnak lesz kitéve a fiú, azt találta a leghelyesebbnek,
ha eleve nem mondják meg neki. Igo nem tudta tehát, hogy
hol vannak. Csak sejtette, meglehetős bizonyossággal, de hát
a sejtés nem tudás, így a szaglászóknak is a színigazat
mondta. Erre kényes volt.
Újabb egy hónap elteltével az Elnök képernyőjén
egyszavas távmondat betűi jelentek meg, melynek eredete
után hónapokig nyomoztak eredménytelenül Revan emberei.
A szó ez volt: DOLGOZUNK.
Aláírás helyett pedig egy szám szerepelt; 1500.
Újabb hónapok teltek el. Revan végső soron nemigen
tudott mit tenni. Az űrhajó eltűnéséből ő is csaknem biztosan
tudta, hova lett az 1500 ember – rövidebb távra bőven el
tudta őket szállítani a 900 személyes csillagközi jármű. Keze
azonban meg volt kötve. Minden akció önműködően növelte
volna azoknak a számát, akik megtudják a titkot. Igazáról
Revan szikla-szilárdan meg volt győződve, ezért minden
energiáját és a fennhatósága alatt álló szervezetek és
egyének minden energiáját arra összpontosította, hogy az
eltűntek tevékenységét valami módon megakadályozza.
Ennek céljából, a közelmúlt baleseteit és üzemzavarait
ürügyül felhasználva, olyan törvényjavaslatot terjesztett a
Kormány elé, melynek elfogadása automatikusan
teljhatalommal ruházta volna fel az Elnök hivatalát. A
teljhatalom állampolgárok erőszakos fogva tartására is
kiterjedt volna, meghatározatlan időre. A felhatalmazást a
kormány, heves vita után, megkapta.
Egy éjjel ismeretlen eredetű, bejelentetlen útvonala,
kétszemélyes tárcsa szállt le Gambar közelében. A leszállást
észlelő ellenőrző központból huszonegy perccel később
Revan asztalán feküdt a jelentés. Egy óra múlva már a
helyszínen volt a közlekedési rendőrség egy különleges
egysége a Gambartól délre fekvő Boor-mezőn. A tárcsát
teljességgel üresen találták. Egyetlen térképet, egyetlen
darab papírt vagy használati tárgyat sem hagytak benne,
amely az eredetéről, tulajdonosáról árulkodott volna. Az
egész járművön – az irányítószerkezeteket, ajtókat is
beleértve – nem volt egyetlen ujjlenyomat.
Két órával később a város másik végéből felszálló tárcsát
jeleztek.
Ez a felszállóhely egy forgalmas közlekedési útvonal
mentén volt, s az első tárcsánál elfoglalt különleges csoport
vezetőjének csak másnap került a kezébe a jelentés a
második bejelentetlen tárcsáról.
 Addigra már késő volt az útvonala után nyomozni. Az
ujjlenyomatok nélküli gépért nem jelentkezett soha többé
senki, s az eltűnt másikat, amelyről csak annyit lehetett
megállapítani, hogy magántulajdonban volt, nem hiányolta
senki.
Két hónap múlva a dolog megismétlődött, ezúttal is
Gambar közelében. A készületben álló rendőrség a várostól
délre fekvő terület egyik kiváló felszálló területén egy óra
múlva elfogott egy embert, aki épp egy lajstromozatlan
kétszemélyes gépet szándékozott nagy rádiózaj közepette,
igen ügyetlenül, felrepíteni.
Megállapították, hogy azok közül a vadföldi tudósok
közül való, akik a csillaghajósokkal a legszorosabb
kapcsolatban álltak, de ő maga nem tűnt el velük együtt
annak idején. Nem vallott semmit. A különleges
felhatalmazás alapján őrizetbe vették.
Elfogatása után gyakran tekintett a karórájára, s egy szót
sem válaszolt Revan embereinek fáradhatatlan kérdéseire.
Pontosan egy óra elteltével megszólalt. Azt vallotta, hogy az
ő felszállási előkészületeinek egyetlen célja az volt, hogy a
közlekedési rendőrcsoport figyelmét lekösse. Többet nem
lehetett kivenni belőle.
Néhány perccel később azonban arról kapott jelentést
Revan, hogy a gambari repülőtéren felszállásra előkészített
menetrendszerű társasgépet az elfogott tudós tárcsájának
indulásával egy időben ismeretlen tettesek ellopták. A
repülőteret természetesen nem figyelte olyan gonddal a
rendőrség, valószínűbb volt az illegális felszállásokat a város
körüli mezőkön várni. Azóta a társasgépet megtalálták egy
északon, lakott tájaktól messze fekvő hajdani űrrepülőtér
mellett. A radarernyők rögzített jelentéseit ebből a
szempontból vizsgálván megállapítható, szólt a jelentés,
hogy az űrkikötőben a nap folyamán leszállt s hamarosan
újra felszállt egy kisebb űrhajó. Utólag megállapítható az is,
hogy a két hónappal azelőtti illegális le- és felszállással
egyidejűleg ugyancsak űrhajó szállt le ugyanitt. Az űrhajó
pályájából következtethetően valószínűnek látszik az a
feltevés, hogy Prokron felé tartott.
Revan ebben végleges bizonyítékot látott feltevésére,
hogy az 1500 eltűnt ember Prokronon tartózkodik, s az
illegális felszállások révén földi híveivel tartja a kapcsolatot.
Kezében a bizonyossággal azonnal Evolához sietett,
hogy a szükségesnek tartott intézkedéseket megsürgesse
nála. Egyszer és mindenkorra fel akarta számolni azt a
veszélyt, amit a krízis előtti helyzetben ezeknek a fiatal
tudósoknak a felelőtlensége jelentett.
Kevin állt elébe az elnöki dolgozószoba előtt.
– Rendkívüli utasításom van – mondta. – Huszonegy
órán át senkit sem szabad az Elnökhöz beengednem.
– Ugyan, ne gyerekeskedj! – intette félre útjából az
adminisztratív titkárt a bolygó második közigazgatási
méltósága. – Csak nem gondolod, hogy ez énrám is
vonatkozik?
– Az Elnök név szerint említett téged: rád is vonatkozik.
8.

Másnap hajnalban Eela összes vevőernyőin minden adást

eltörölt egy hirtelen jelentkező, új adó. Képet nem
közvetített, s egy fiatal női hang háromszor jelentette be
hullámhosszán, egyórás időközökben, hogy másnap délben
létfontosságú közleményt fognak sugározni. Felhívta a
lakosságot, hogy mindenki hallgassa és nézze az adást. Az
adó MG-10003-as néven jelentkezett.
Mint a Csillaghajó visszaérkezésekor, most újra egyszer
milliók, Eela egész lakossága az ernyőterek előtt ült és várt.
Mint később a központi energiaelosztó műszerei alapján
megállapították, most még többen. Akkor, azon az öt év
előtti napon tudták, hogy mit fognak hallani.
A hét pihenőnapja volt, ami – ősi szokások őrzéseként –
ma is különleges ünnepnapja volt a bolygónak, s amikor a
dolgozók is az egész napot otthon töltötték, családjuk
körében. A hét pihenőnapján történt, amikor mindenki meg
tudta hallgatni az adást.
Pontosan délben az ernyők közepén megjelent a kis pont,
gömbbé tágult, betöltötte az egész teret, s amikor széle
minden ponton kilépett az ernyőtérből, megjelent rajta egy
arc.
Fiatal, nyugodt és szép női arc, melyet egész Eela ismert.
Evola Elnök arca.
– Polgártársaim! – kezdte Evola. Pillanatnyi szünetet
tartott, mintha valami világméretű előadóteremben várná,
hogy elüljön a meglepett hallgatóság zúgása. –
Létfontosságú helyzetben szólok hozzátok.
Gambarban, az üres elnöki dolgozószobában egyetlen
ember ült a külső vételre alkalmas ernyőtér előtt: Revan.
Amikor a képen az Elnök arca jelent meg, sebzetten
felordított. “Vége” – motyogta azután maga elé. Felállt, és
apatikusan kilépett a teremből. Elindult a kísértetiesen kihalt
utcákon. Mereven lépdelt, sietve; mintha volna hova mennie,
nem nézett se jobbra, se balra. Valahányszor egy nyilvános
térhez ért, ahol nagyobb tömeg hallgatta a szabadtéri ernyőt,
elkerülte őket, s keskeny, üres mellékutcákra fordult.
Az Elnök beszélt:
– Úgy fordult, hogy a jólét és a béke évezrede után ismét
küzdenünk kell. Nem egy etnikai vagy földrajzi egység
hegemóniája forog kockán. Végső, halálos veszély fenyegeti
egész emberi civilizációnk, emberi létünk puszta
fennmaradását. Akik tudtunk az Eelát fenyegető veszélyről,
évekig nehéz döntés előtt álltunk: mi a kötelességünk;
nyilvánosságra hozni ezt, vagy eltitkolni? Ma már nincs
választásunk. Ugyanakkor most úgy tájékoztathatlak
benneteket a veszedelemről, hogy egyszersmind részletesen
kidolgozott védekezési tervet is tárok elétek. Nem adjuk meg
magunkat tétlenül a vaksorsnak.
Eela irányítását ezzel a perccel átvette a vezetésem alatt
álló tudóstanács. A polgári igazgatási szervek nem
alkalmasak a ránk váró kemény évek munkájának
vezetésére. A béke, amelyei ti és apáitok élveztetek, a mai
nappal véget ért, talán nemzedékekre. Én azonban bízom
benne, hogy azok az erények, amelyek az embert jelenlegi
helyére állították e bolygó élővilágában, ma is mellettünk
lesznek.
A tennivalókkal kezdte, hogy időt se adjon hallgatóinak a
kétségbeesésre. Röviden, csak általánosságban, a kegyetlen
részletek elhagyásával tájékoztatta őket az idegenek létéről,
az eddigi találkozásról. Eela kilátásairól. Hangja komoly
volt, de nyugodt. Igen hamar rátért a tervre.
Lehetetlen terv volt ez; kidolgozói a Nagy Kivándorlás
nevet adták neki.
Nem kisebb vállalkozást célzott, mint Eela kiürítését.
“Megnyerni az ezer éveket” – ez volt a jelszava. Elodázni a
találkozást, és közben felkészülni a küzdelemre.
A Csillaghajó expedíciójának végpontja annak idején az
MG-10003-as elnevezéssel ellátott, kettős nap volt, a Yarnod
csillagkép közelében, mintegy hetven fényévnyi távolságra
Eelától. E két nap körül találták meg egész útjuk során az
egyetlen olyan bolygót, amely minden lényeges
körülményében Eela típusú volt. A kettős csillag körüli
váltakozó keringése különös ritmust adott nappalainak,
egyenlítőjének hossza csaknem másfélszer akkora volt, mint
Eeláé, de anyagának alacsonyabb átlagsűrűsége miatt
gravitációja mindössze egy tizednyivel nagyobb; ezt a
különbséget az ember alkalmazkodóképessége könnyen
áthidalja. Tengelye Eeláétól alig eltérő szögben hajlott az
ekliptika síkjához, így az évszakok változása is rengeteg
hasonlóságot mutatott. Mindössze légköre volt
oxigéndúsabb, mint Eeláé, mert a jóval fiatalabb bolygó még
a szénkorszakban élt. Növényvilága ennek megfelelően
buján tenyésző, hatalmas páfrányok változatosságából állott.
Területének egyharmada volt a szárazföld, s ez teljes
egészében alkalmas az emberi élet fenntartására. Amikor a
csillaghajósok először szálltak le rajta, régi legendák
elveszeit Édenére emlékeztek. Az Eelához való rendkívüli
hasonlósága volt az oka annak is, hogy ezt a bolygót és
egész naprendszerét szokatlan aprólékossággal felkutatták,
feltérképezték, minták tízezreit hozták onnan, s az expedíció
egyéb eredményeitől elkülönítve, külön kristálykönyvtárban
állították össze, amit az MG-10003-as bolygójáról tudtak.
Ezt a bolygót akarta megtenni a terv az emberiség új
otthonául.
Kidolgozói rendkívüli aprólékossággal elemezték az
Idegenek Memon-útvonalait, a kibernetikus utasítások
logikai kulcsait s a gépek ezekhez viszonyított viselkedését.
Az emlékezet-egységben tárolt csillagtérképből kitűnt, hogy
a gép sosem tér el bizonyos sugáron túl a programban
megszabott úttól, s a területet pontosan körül lehet határolni
a csillagtérkép alapján. Az Idegenek racionális lélektanának
elemzése a meglepetésnek minden lehetőségét kizárta.
Felderítő-hódító tevékenységük a világűrben az elmúlt
évezredek során egy végtelenül bonyolult, áttételes, de végül
könyörtelenül logikus rendszer alapján ment végbe. Mihelyt
ennek a rendszernek a kulcsát megfejtették, az eelaiak
biztosan tudhatták, hogy az MG-10003-as kettős nap
körzetére az elkövetkező két és fél évezredben nem fog sor
kerülni. Ennyi volt a haladékuk. Több jobb lenne, ezt tudták,
de nincs választás. S tudták azt is, hogy mire elmúlik ez a két
és fél évezred, addigra készen kell állniuk.
Mindezt röviden, lényegbevágóan ismertette Evola. Ő
volt az egyetlen ember a bolygón, akinek az “utca embere”
hallgatott a szavára egy ilyen horderejű kérdésben. Amikor
Yunnar – aki oly sok fejtörést okozott a
közlekedésrendészetnek, amikor titokban kétszer is Eelán
járt, hogy tárgyaljon vele – meggyőzte erről a tényről,
belátta: ha elvállalja, személyének varázsa már önmagában
is jelentősen csökkentheti a megrázkódtatást.
Evola arcát felváltotta egy hullámzó zöld növényzettel
borított végtelen síkság képe. Hihetetlenül éles volt a
növények zöldje, harsányan kék az ég. Szívszorítóan szép
volt a kép. S csak hosszú másodpercek után jöttek rá a
nézők, hogy az összehasonlíthatatlan erejű verőfény két
napból záporoz a tájra egyidejűleg.
– Ez lesz az új világunk – hangzott a kép alatt az Elnök
hangja. – A Nagy Kivándorláshoz Prokront fogjuk bázisul
használni – folytatta egy kis szünet után. – Én most már
Prokronról beszélek hozzátok. A tudóstanács eddig
kinevezett tagjaival együtt itt élek. Rengeteg feladat,
hihetetlen munka vár ránk. Prokronon találkoztunk először
az ellenséggel, s innen fogjuk elindítani azt a munkát, mely a
vereségéhez fog vezetni – esetleg csak évezredekkel ezután.
Mert a mai naptól kezdve csak évezredekben számolhat az
emberiség.
Azon az éjszakán csak az újszülöttek aludtak a bolygón.
Lázas, hihetetlen beszélgetések éjszakája volt. Kivilágítva
álltak a városok utcái, és az emberek egymás közelségét
keresték. A logikai előrejelzésen alapuló számításokat
megcáfolták a tények. Komoly pánikra nagyon kevés helyen
került sor. Az egyik ilyen Mag-Polban tört ki, s néhány
felhőkarcoló-tömb leégése lett az eredménye.
Általában azonban rend volt. A félelemre, pánikra
egyszerűen nem jutott idő az új tennivalók özönében.
Mindenki a saját holnapjával volt elfoglalva. A néhány száz
öngyilkos ilyen vagy olyan okból pszichopatikus esetnek
volt tekinthető. Egy név volt köztük, amelyei szélesebb
körben is ismertek: Revané.
Másnap reggel megkezdődött a Munka.

IV. ÚJ HATÁROK
1.

Az űrsisakos fiatalember a meredek sziklaszakadék

pereménél állt.
Egy kissé előrehajolt – úgy festett, mintha a sisak húzná
előre –, és maga elé nézett, a látóhatár széléig nyúló,
feltépett, földöntúli tájra.
A kép egyenletes sötétjéből felkiáltójelként nyúltak fel a
világos színű, elszórt meredek sziklacsoportok, hasonlóak
ahhoz, amelyen ő maga állt. Valamennyi sziklasziget
tövében gépek serege, zűrzavaros hadrendben. A
legközelebbi is kilométerekre volt, apró pontoknak
látszottak, nem lehetett látni a formájukat, nem lehetett
következtetni a rendeltetésükre.
Ira-Den pontosan ismerte valamennyi gép minden egyes
csavarját.
Azért volt itt. A területet – mint Prokron felületének
harminc százalékát – valamikor víz borította, s lecsapolása
után, a többi tómederrel együtt meteor-védett fedél alá fog
kerülni, a fedél alatt a megfelelő természeti tájjal. Mostanra
minden négyzetméterét felszaggatták; s százféle felület
olvadt egymásba rajta. Egyik helyen sima betonlap terült el,
máshol a műanyag traverzek kilométeres sora látszott,
amelyek az egész burkoló tetőt tartják majd, ismét máshol,
egy mélyebb darabon, még a tó lecsapolt vizének maradéka
csillant. Az egész hatalmas területet két félbe vágta egy
leendő folyómeder kijelölt fehér kavicságya. Ira sziklája alatt
elkanyarodott a meder, s ahogy a távolba veszett, közepén
már egyre szélesebb folyó vezette le a terület még mindig
bőven felszökő vizét. Északon pedig, a körül a pont körül,
amelynél az eredeti folyó Ömlött a tóba, világosszürkére
festette az ég alját az a sáv, amelyen már csaknem kész
épített talaj töltötte be a medret.
A fiatalember maga elé képzelte a munka-iglu falát
borító, hatalmas térképet. A volt tómedertől mintegy
százötven kilométernyire emelkedett az a több ezer méter
magas hegység, amelyből most is másodpercenként több
tonnányi anyagot mállasztottak el a kőbe harapó, mozgó
vegyi üzemek, s halmoztak készenlétbe a másnapi munkára
a tómeder meghatározott sávjai fölé.
Ira a világosság felé emelte a nyakában aranyláncon lógó
kis órát.
Hajnali hat óra volt. Bár nem volt kétséges, hogy életét
már végérvényesen a mellékbolygón fogja leélni, egy
dologra képtelen volt: a nap vagy Eela állásából
megállapítani, milyen napszak van.
Egyesek szerint ez egyszerűen egy bizonyos fajta
tájékozódó-képesség hiányát jelentette, mint az, hogy ha
valakinek például nincs zenei hallása. Hajnali hat óra volt;
egy félóra múlva megjelennek a “szürke mező” fölött a
repülő tárcsák, és leszórják rá az aznapi vegyszer-réteget.
Neki és két társának addigra ott kell lenniük az irányító
központban, hogy ellenőrizhessék, amint a gépek a
termőföld-építés rutinmunkájához fognak.
Az irányító központra gondolt, amelyet az egyik
sziklacsoport tetején helyeztek el, és a táj rekonstrukciós
munkák parancsnokságával folytatott hosszú vitájára. Régi
módszerekhez és régi feladatokhoz szokott emberek.
Egyszerűen képtelenek a jelenlegi munka szükségleteit
felismerni. Irának emberre volt szüksége, kétségbeesetten
próbált alkalmas új munkatársakat szerezni, de hiába. A
prokroni fővárosban úgy látták, hogy már így is tökéletes
anakronizmus, hogy ezen a készülő “üvegházi”
dzsungelszakaszon az alig több mint kétezer gép
ellenőrzéséhez három emberre legyen szükség. Persze, kell
az ember – különösen a megfelelő képességű ember –
máshol is. De hát képezzenek embereket; az ég szerelmére.
Van kiből. Ilyen munkát nem végzett soha senki, ezt nem
lehet semmilyen bevált minta szerint megcsinálni.
Mindenesetre gyorsan haladtak. Tudta, hogy ha másért
nem, hát azért nem fog embert kapni: eredményei
megcáfolják az igényeit.
Az ő szakaszukon a munkakezdettől számított
tizennegyedik hónapban már befedett, jól termő, egységes
zsíros földfelület lesz az egész tómeder, elkészült a szektor
meteor-jelző és elporlasztó rendszere, s tíz év múlva az
“üvegházat” nem lehet majd megkülönböztetni a Dar déli
részén fekvő egyenlítői dzsungelvidéktől, amely mintájául
szolgált. Illetve, gondolta, biztos, hogy meg lehet majd
különböztetni. Az ötödrész gravitáció furcsa
növényalakzatokat hozott létre már a kísérleti laborokban is.
Tudta azt is, hogy az építők nem mindenütt állnak olyan
jól, mint ők. Szerencsénk van, gondolta, hogy “odalent”
közel éltünk az egyenlítőhöz. A Prokron északi pólusán
néhány hónappal azelőtt tett látogatása jutott eszébe. Ott a
sark alatti tundraövet kellett meghonosítaniuk az építőknek.
Arról, hogy élhet-e ember ilyen égövön, már rég nem esett
szó. Ott éltek. A tundrának azonban van olyan növénye,
amely egyszerűen nem nő föl ötven évnél hamarabb
egyméteres magasságig. Ők be sem fogják igazán fejezni.
Még egy pillantást vetett az előtte elnyúló-látványra,
azután megfordult, hogy visszainduljon az igluba. A kúp
alakú, több színű épület előtt most bukkant fel Jága karcsú
alakja. A férfi meglátva, jobbjával a mélybe mutatott.
Neki, gondolta Ira a sisakot nézve, még ez az idétlen
golyó is jól áll a fején.
Követte tekintetével a lány mozdulatát. A tópart egy
meredek szakaszán friss nyílás tátongott; újabb része készült
el a hatalmas kéreg alatti alagút- és barlangrendszernek.
– Ötven kilométereket haladnak egy nap – hallotta a
sisakrádióban a lány hangját. Tudod – váltott hirtelen más
témára –, arra gondoltam, mennyivel jobb lenne, ha lehetne
valami kedves háziállatunk itt fönt.
Ira hümmögött egyet. Ha valaki évszám nem láthatott
emberen kívül más teremlett lényt, ahhoz nehéz volt
hozzászokni. Gyerekre nem gondolhattak az építés évei alatt,
ezt tudták, vállalták, együtt a munkával. Hangosan csak
annyit mondott Ira:
– Sok mindent kell még megszoknunk.
– Kétszáztizenkilenc – mondta Jága.
– Micsoda?
– Most mondod ezen a héten kétszáztizenkilencedszer,
hogy sok mindent kell még megszoknunk.
– Látod – mondta Ira –, most kiölteném rád a nyelvemet.
– Milyen szerencse, hogy rajtad van a vaskalap.
Ezután a lány elmondta, hogy amikor legutoljára lent járt
a
“városban”, már egész szelídzerge-nyájakat látott egy
farmon.
Furcsa látvány volt: ezek az állatok, a szabadság, a
könnyedség, a vakmerő magány jelképei óriási csordákban,
baromi békével toporogtak a tele vályúk mentén.
Öt perccel később elindultak az igluk háta mögötti úton a
rakéta-repülőtér felé. A férfinak még ellenőriznie kellett
néhány önműködő jelzőberendezést, amelyek a teherszállító
tárcsáknak megadják majd az engedélyt az “anyag”
leszórására. Azonkívül két pilóta nélküli rakétát is várnak
aznapra “odalentről”: az egyik sárgaréz rudakat hozott
raktározásra, a másik kémiai felszerelést egy új talajképző
állomás enzim’ tankjaihoz. Mindhárman már idő előtt
megérkeztek a telepre, és ahogy az óramutató a hatos
számhoz ért, meghúzta a főkart. Megindult a nap munkája.
Tizenöt év telt el Evola Elnök beszéde óta. Prokron
legnagyobb részén egy holdtörténeti kor változásai zajlottak
le ez alatt az idő alatt.

2.

A feladat ez volt: a ritka levegőjű, sziklás-tavas

Prokronon, Eela felszínének tört részén megfelelő
életkörülményeket biztosítani félmilliárd ember, Eela teljes
lakossága számára. Amellett megőrizni és átmenteni ide az
emberi tízezer évek teljes kulturális örökségét, ugyanakkor
olyan módon telepíteni át minél többet az állat- és
növényvilágból, hogy mindent – talajt, vizet, levegőt és
égboltot – mesterséges úton lehessen biztosítani számára
évtizedeken át.
Mindez akkor vált bizonyossá s egyben parancsolóan
sürgőssé mindenki számára, amikor az Evola beszéde utáni
napon a bolygó megismerhette a Nagy Kivándorlás
gyakorlati tervét.
A megoldás ugyanolyan vakmerő és képtelen volt, mint
maga az egész kiürítés. Igen hamar elvetették a tudósok az
eredeti elgondolást, amely szerint hatalmas űrhajóflották
szállították volna Eela lakosságát kilenc hullámban új
otthonáig. Elméletileg ugyan már az első év kutatómunkája
igazolta, hogy Eela jelenlegi technológiája lehetővé tenné
városnyi nagyságú – százezer embert befogadó és eltartó –
járművek építését. Mikor azonban már elképzelhetetlen
nehézségeket is megoldottak, visszatért az egyszerű
kézművesek legprimitívebb gondja: nem volt elég az anyag.
A bolygó kérge nem tudott volna gondoskodni a szükséges
ritkafém mennyiségről.
Logikusan merült fel a követelmény: a testet, a fő
tömeget készen kell venni, onnan, ahol van.
Ettől a gondolattól már csak egy lépés hiányzott ahhoz,
hogy egy fiatal rakétatechnikus – még a legszűkebb körű
tárgyalások idején – rámutasson Prokronra: tessék. S ahogy a
tiltakozás, a gúnyos nevetés és felháborodás első hulláma
elült, a feladaton dolgozó tudósok közül egyre többen vették
komolyan a gondolatot. Egy tekintélyes egyetemi professzor
azt mondta egy nap a Gambari Beavatottak ülésén: nem is
teljesen képtelenség. A fiatal tudós a mesterségesen befogott
aszteroidákra hivatkozott. Az űrkutatás hajnalán,
évtizedekkel a Csillaghajó indulása előtt, amikor Eelának
egyre több összeszerelő- és újratöltő-állomásra volt
szüksége, ismételten sikerrel alkalmazták azt az eljárást,
hogy a naprendszer kisbolygóit a megfelelő oldalon
felszerelt óriásrakétákkal kimozdították pályájukról, és egy
Eela körüli parkolópályára vezérelték. Ezekre építették
azután az állomásokat, ahogyan a világítótornyokat meglevő
szigetekre építik a tengeren. Később – szükség esetén – új
helyre lehetett vezetni őket, egészen úgy, mint az űrhajókat.
Ugyanez volt a fiatal rakétológus tervének elvi vázlata.
Egyetlen hatalmas járművé alakítani Prokront, és azon tenni
meg az utat.
Igaz, az eredetileg befogott aszteroidák
legnagyobbikának tömege is csak százezred része volt
Prokronénak, de ez végül csak nagyságrendi probléma. A
számítások igazolták, hogy a beavatott tudósok által –
egyelőre csak elméletileg – kidolgozott fotonhajtómű egy
változata alkalmas ekkora tömeg mozgatására. S ha egyszer
az alapvető nehézséget leküzdötték, számtalan előnyt kínált
a Prokron-megoldás. Olyan mértékű előnyöket, hogy
mihelyt ezek világossá váltak, kiderült, hogy ezt a megoldást
kell választani.
Helyesebben: hogy nincs is választás. Annak ellenére,
hogy a tömeg nagysága kizárta a fényét megközelítő
sebességet, s az út így harminc évet fog majd igénybe venni
tíz helyett.
Prokron elég nagy volt ahhoz, hogy el tudja majd látni
Eela egész népességét, a várható harmincszázalékos
szaporulatot is beszámítva.
A Gambari Akadémia Közlönye, amely az elnöki beszéd
utáni hetekben vált a bolygó legnépszerűbb napilapjává, így
írt a kérdésről:
“Csillaghajóssá kell válnunk valamennyiünknek, ez már
nem az egyéni vállalkozó kedvtől függ. De nem »alvó«
utazók leszünk.
Öregekkel, gyerekekkel nem lehet alkalmazni a
felfüggesztett életműködés módszerét. Meg kell értenünk: a
teljes lakosságról van szó, s ez most nem hasonlíthat
semmilyen expedícióhoz. Az egyedül lehetséges megoldás:
ha az út harminc évig tart, akkor harminc év alatt tesszük
meg. Mindannyian azonos körülmények között, azonos
áldozatokat vállalva. Kivételt fognak természetesen képezni
egyes tudósok – ezúttal nemcsak történészek. Rájuk vár a
megérkezés után a feladat: biztosítani az ember történelmi
tudatának folytonosságát. Ők lesznek az új ember első
tanítói…”
Már az első – űrhajós – megoldás részletezésekor is
hamar kiderült, hogy annyi évre való élelmiszer- és
nyersanyag-tartalékot megtermelni és felhalmozni lehetetlen,
nem is beszélve az út esetleges váratlan
meghosszabbodásáról.
Egy ember, magas fokú koncentráció esetén is, egy
hónap alatt körülbelül a saját súlyának megfelelő
mennyiségű ételt eszik, sokszor annyi vizet iszik meg.
Folyamatosságra kell berendezkedni, és útközben biztosítani
az élelmiszerek termelését, ugyanúgy, mint a víz és a levegő
újratisztítását.
Hatalmas arányú természetátalakító munkát kellett
elvégezni Prokronon. S ha sikerül, az még egy eredménnyel
kecsegtetett: ami növényt, állatot Prokron befedett
tómedreiben meg tudnak honosítani, azt sikerült megmenteni
az új haza számára, amely a Csillaghajó anyagának tanúsága
szerint nagyjából a szénkorszaknak megfelelő – s idegen
kialakulású – állat- és növényvilággal rendelkezett.
Az embernek alkalmas világot kellett teremtenie a
mellékbolygón.
Mindehhez csak a legfontosabb volt meg.
Prokronnak volt vize, gyér termőtalaja és – emberi
légzésre alig alkalmas – ritka levegője. A talaj a felület egy
huszadrészét borította, vékonyán. Prokron saját növényzete
mindössze néhány kezdetleges zsurlóféléből állt. A levegő
sűrűsége egyötöde volt az eelai levegőének. Egyedül az
édesvíz volt meg rajta bőven, de ez elég volt rá, hogy az
egész tervet a reális tudományos lehetőségek körébe emelje.
Először is módszert dolgoztak ki arra, hogyan lehet a
Prokronon található leggyakoribb kőzetből vegyi
eljárásokkal, a természetes víztartalék felhasználásával és az
Eeláról szállított baktériumtenyészet segítségével zsíros,
fekete termőtalajt előállítani, majd ezt rendkívül gyorsan
növő örökzöld cserjék segítségével megkötni, s
egyszersmind oxigéntermelő zónává alakítani. A tervek úgy
készültek, hogy az előkészület három évtizedének végén is
csak a légkondicionált, fedett lakások – és a természeti
rezervátumok – jelentenek majd megfelelő életközeget az
ember számára. Életmódjuk a szűk és gondosan kihasznált
hely miatt nem fog sokban különbözni attól, mintha
űrhajókon került volna sor az útra.
Evola Elnök Újév napján tartotta a Prokronról sugárzott
történelmi beszédét. Ezzel a nappal világszerte új
időszámítás lépett életbe.
Maga az Elnök a személyes példa érdekében úgy döntött,
hogy többé nem hagyja el Prokront, jelképezze ez is, hogy
most már ott dől el az emberiség sorsa. A holdon érintetlenül
állt még a tizenöt évvel azelőtt elhagyott csillagvizsgáló
központ, a gambari egyetem kutatóintézete és a köréjük
épült, többezres lélekszámot befogadó város. “Hatvan évig
itt lesz a világ fővárosa” – mondta erről beszédében Evola. A
várost, a nagy harc első emberáldozatáról, Amedának
nevezték el.
A bevándorlás lebonyolítását nagyban előmozdította,
hogy a Csillaghajó tudósai és földi társaik csaknem egy éve
dolgoztak már ekkor a munka részlettervein. Az első építők
így már egy hónappal a beszéd után útnak indulhattak
Prokronra. Ez volt a Csillaghajó második szállítmánya,
melyet sok ezer követett még.
Az első építők előtt egyetlen feladat állt: megteremteni
az elemi létfeltételeket az utánuk jövök számára. Tizenkét
hónapon át csak építettek az új érkezők: ideiglenes
munkahelyeket és végleges “lakótereket”. Ezalatt minden
hónapban négyzetes arányban növekedett Prokron lakossága.
Csak a második évben kezdtek nagyobb létszámokat egyéb
munkákhoz elvonni. Ekkor már százezrek éltek a holdon.
Prokron átalakítását nagyobb léptekkel – rendkívül
alapos előkészítés után – az Ú. I. (Új Időszámítás szerinti)
negyedik évben kezdték meg.
Földindulásszerű változáson esett át minden Eelán is. A
munka elvégzéséhez mozgósítani kellett a bolygó minden
erőforrását.
Minden emberi élet minden mozzanatát a nagy feladat
szabta meg.
Az iskolában kezdődött. Az Ú. I. 1-ben végrehajtott
reform alapján minden oktatási fokon két alapágazatra
osztották a tananyagot. Az egyik: az MG-10003-as bolygója
és minden, amit arról a csillaghajósok bőséges anyagából
tudni lehetett. Úgy kellett megtanulni róla mindent, ahogy
csak a saját földjéről szokott tanulni az ember. Ehhez
kapcsolódott a Nagy Kivándorlás-terv, Prokronon és a
holdon elvégzendő munka. A másik ág, amelyet nem
kevésbé tartott fontosnak a Tudományos Tanács tanterv-
előírása: Eela volt. Az emberi civilizáció folyamatosságát
csak úgy lehetett biztosítani, ha a jövő nemzedékei tisztán
őrzik tudatukban az addig eltelt évezredek küzdelmeit,
történelmét. Ezt annyira fontosnak tartották, hogy már az
első pillanattól tervbe vették: az új bolygóra való
megérkezés után Prokront múzeummá kell alakítani, amely
minden lényeges elemet megőriz a régi Eela életéből és
kultúrájából; tudatosítja az Ember menekülésének történetét,
s állandó mementóul szolgál a felkészülés évezredei alatt.
Prokron felszínéből, amelynek minden négyzetcentimétere
létfontosságú volt, iparilag jelentős területeket elvettek erre a
célra. Az Eela-Prokron-járat emberekkel, gépekkel,
nyersanyagokkal teli űrhajóinak mindegyikén ötszázalékos
hajóteret kellett biztosítani a Kormánybiztosság számára,
amely azután gondoskodott róla, hogy ez a hely ne maradjon
kihasználatlanul.
A földet etnikai egységek szerint körzetekre osztották. A
megfelelő Prokron-körzet az ő jövendő lakóhelyük lett,
nekik kellett gondoskodniuk a terület kulturális és természeti
kincseinek megőrzéséről.
A népszaporulatnak szigorúan a meghatározott terv
szerint volt szabad alakulnia. Az eelai tudomány egyik
viszonylag újabb területe volt a népesedésdinamika. Ennek
egyik alaptörvénye úgy szólt, hogy egy társadalom csak
addig fejlődhet kedvezően, amíg létszáma növekvőben van.
Egy helyben állást nem tűr a természet, így a tervezésnél a
meglevő lakosság harminc százalékát kitevő többlettel
számoltak a megérkezés pillanatára.
Az a tény, hogy az út és a felkészülés együtt hatvan évet
tesz ki, lélektanilag is kedvező volt. A meghosszabbodott
életkor révén, mindazok a fiatal nők, férfiak, akik az
építőmunka derékhadát jelentik most, s akiknek személyes
hite a siker egyik legfontosabb tényezője lesz. maguk is
eljutnak az új bolygóra. Azok pedig, akik később átveszik
tőlük a munkát, már ott fogják leélni életük nagyobb részéi.
Ami az iskolában kezdődött, a gazdasági életben
folytatódott. Az Ú. I. első év végére üzemképes állapotba
hoztak minden sorsára hagyott űrhajót és szállítórakétát.
Eelán minden egyéb építkezés megszűnt. A második évben
az összes történelmi múltú űrhajódokk teljes üzemmel
működött, s hetven helyen épültek újak. A harmadik évtől
mindennap tucatjával indultak a hajók a bolygó valamennyi
pontján elhelyezett startpontokról.
Megindult a bolygókéreg nyersanyagainak kíméletlen
kiaknázása.
Nem kellett – nem is lehetett – többé a jövő
nemzedékekre gondolni. Négyzetes arányban növekvő
automata kapacitással termelték ki a fémérceket, s lapokban,
rudakban rakták űrhajóra.
Minden olyan gyártási technológiát, amelyre “odaát” is
szükség lesz. felül kellett vizsgálni, és az új otthon
lehetőségeihez idomítani.
Minden gyártási folyamatnál kiszámították, hogy melyik
az a fázis, amelynél a leggazdaságosabb a munkát Prokronra
áttelepíteni.
Nagy energia megtakarítást jelentett, amikor Prokronon
az Ú. I. harmadik évben nagy kiterjedésű vasércmezőket
találtak, alig néhány száz méterrel a felszín alatt. Az
acélkészítés technológiáját a más összetételű ércből napok
alatt kidolgozták, s hihetetlen gyorsasággal felépítették a
kéreg alatti kohókat. Ettől kezdve csak a többi fémet kellett
Eeláról szállítani.
Közeli határidőt szabtak az utazásra: a harmincadik év
egy éjszakáját, amikor alkalmas lesz a csillagállás.
Azt a lehetőséget, hogy ez alatt az idő alatt újabb Memon
hatoljon be a világűrnek ebbe a szektorába, a
valószínűségszámításon és az Idegenek felderítő rendszerén
alapuló előrejelzések kizárták.

3.

Fülhasogató csörömpöléssel szólaltak meg a riadó-

csengők az egész telepen. Hullámzóan hol elhalkultak, hol
teljes hangerőre kaptak újra. A lapos épületek közötti
utcácskák pillanatok alatt megteltek fehér kezeslábasos,
rohanó emberekkel. Valamennyien a gömb alakú űrsisakot
hordták. A telep körül minden irányban, hatalmas
légkondicionált szabadtéri nyersanyagraktárak terültek el.
A futó alakok határozott irányban mozogtak, pontosan a
megszabott riadófeladatok szerint. A százhuszadik
másodpercben már kisüvölthetett a telep kupolája alól a zárt
egyvágányú pályán az első, percenként három kilométeres
sebességgel haladó, nyitott kocsi, huszonegy emberrel. A
százharmincadik másodpercben, félig már megtelve, a
starthelyre gördült a második kocsi, s újabb emberek
ugráltak bele.
A negyedik perc végére csak az őrszolgálatot ellátó
néhány ember maradt a telepen.
Az első kocsi öt perc múlva érkezett a munkahelyre.
Pályája nyílegyenesen vágott keresztül a kráterszerű,
hatalmas hegylánc kilométernyi külső falán, melyet belül
keresztül-kasul fúrtak a műszaki feladatú alagutak, sikoltva
lassított, majd a hegyből kibukkanva, hirtelen megállt a
belső oldalon. Az emberek kiugráltak, és a veszélyzónát
határoló, fehérrel festett, széles körcsíkhoz futottak.
– Hetes szakasz! – hallatszott közben valahonnan egy
fémes hang. – Egyes számú készenléti állapot! Helyeket
elfoglalni! Várni!
A sisakos emberek a körgyűrű hetes számú szakaszához
futottak. A hátuk mögött beérkezett a második nyitott kocsi,
újra felbúgott a megafon.
A fehérrel festett sávon belül a látóhatár széléig s azon
túl egyetlen óriási, bonyolult fémépítmény töltötte be a
hegylánc medencéjét. A magasban karcsú lábakon körbefutó,
kékfekete acélhenger fogta egybe a látszólagos káoszban
emelkedő, fémszínű kúpok, hasábok és piramisok halmazát.
Ahol szabad tér maradt az épületek között, látni lehetett a
talaj fölött embermagasságig gomolygó, kékesszürke
gőzfelhőket.
Álltak az átléphetetlen, fehér zóna külső szélénél. Vegyes
érzésekkel nézték a fény- és atomenergiát hasznosító,
városnyi méretű hajtóművet. Tudták, hogy erre a gépvárosra
van feltéve az egész emberiség sorsa. Tudták, hogy most
valahol hiba állt elő a szerelés során. Azt is tudták, hogy ez a
hiba – ahogy az eddigi hibák – egy vagy több társuk életébe
kerülhet.
Amikor a negyedik kocsi is befutott a hajtóműhöz, az
életveszélyes területről, a fehér körön belülről, emberi alak
sietett feléjük.
Közelebb ért, és kibontakozott a föld felett lebegő,
szürke köd felhőjéből.
– Igo – hallatszott halkan. Valamennyien ismerték a
hajtómű-építkezés vezetőjét, ha nem is azonosították
valamennyien a csillaghajóssal, aki két évtizeddel előbb már
megtette egyszer a nagy utat. – Igo – hallatszott. – Megint
bent volt a Torokban.
Igo – negyven körül járt ekkor – átlépte a kör külső
szélét, és megállt előttük.
– Fiúk – mondta. Valamennyien fiatalabbak voltak nála
az építők. – Fiúk, nem fogok beszédet tartani nektek.
Mindannyian tudjuk, mit jelent számunkra a fotonhajtómű.
Tudjátok, hogy a működését nem érti több ötven embernél a
világon. Ezért nem magyarázhatom meg részletesen, hogy
mi történt. A lényeg: a belső G-egységünkben nukleáris
hasadóanyagokkal dolgozunk, s általában automata
manipulátorokat használunk. A bajt a manipulátor nem tudja
helyreigazítani. Valami hiba történt az elektromos agyával,
és, mint tudjátok, a tartalék-manipulátorok még el sem
készültek.
Feltételezésünk szerint a hibát egy óra alatt meg lehet
javítani.
Valakinek be kell mennie az ólompajzsok mögé.
Magammal hoztam a pontos tervrajzokat, ahol szerepel,
hogy melyik munkafolyamatot kell kézzel elvégezni. Ha a
hiba miatt most leáll a fotonmező fokozatos gerjesztése, és
újra kell kezdenünk, az évekkel késleltethetné az indulást.
Én nem mehetek be megjavítani, az Elnök nem
engedélyezte. Önkéntes jelentkezőkre van szükségem.
– Várjatok – mondta, ahogy a sor egyetlen kivétel nélkül
előrelépett. – Egy óra a pajzsok mögött életveszéllyel jár.
A sor nem mozdult.
– Akinek gyereke van, az lépjen vissza – mondta Igo.
Ketten visszaléptek. Ezen a munkahelyen az emberek
nemigen kötöttek tartósabb házassági szerződést, s egyelőre
nemigen gondoltak gyermeknevelésre. – Akinek – folytatta
Igo – nincs fizikusi végzettsége, lépjen vissza. – Most már
észrevehetően megritkult a sor. – Aki közületek részt vett a
G-részleg szerelésében és beindításában, tépjen ki – mondta
Igo. Egyetlen alacsony termetű fiú lépett elő. Igo már fordult
is vissza.
– Gyere velem – mondta közben.
Késő este lett, mire a poros, verejtékes Igo hazaért a
telepen levő kis szobájába. A folyosón már messziről látta,
hogy világosság szűrődik ki az ablakon. Látogató, gondolta
elkeseredetten (Eelán zárat csak múzeumokban lehetett látni,
s itt sem zártak be soha egyetlenajtót se). Látogató, épp ez
hiányzott még a mai naphoz.
Bent megállt, és akkor ismerte csak meg a háttal ülő
alakot. Nem mert hinni a szemének. A vendég megfordult,
aztán felállt, és odafutott hozzá. Némán összeölelkeztek,
boldogan veregették egymás hátát, s csak egy perc múlva
szólalt meg:
– Yunnar! Istenem, Yunnar, hát tényleg eljöttél!
– Ígértem – mondta Yunnar csendesen mosolyogva.
– Igen, igen, de mégis…
A házigazda megfogta Yunnar kezét, s hosszasan elnézte
az arcát.
– A hajamat nézed? – kérdezte Yunnar. Fehéredik már.
– Az arcodat, és pont olyan kedves, szép, mint volt –
mondta Igo. – Hát Uri?
– Ó, ő kitűnően érzi magát. Amióta annyi a dolga az
űrközlekedés megszervezésével, hogy aludni is alig jár haza,
azóta újból elemében van. Minimálisan egy ilyen
végveszélyre van szüksége, hogy kihasználja az energiáit.
– A srácok?
– A srácok épp tegnap voltak huszonegy évesek. Odalent
is múlik ám az idő. Csak Odbul nyugtalanít; a fejébe vette,
hogy az egyetem után az Űrhadtesthez kéri felvételét. A
férfiak, azt hiszem, sose nőnek fel. Játszani akar…
Igo át se öltözött, csak teát készített nevelőanyjának.
– Prokronon termesztett cserjéből –, azután leült mellé.
Boldog volt, hogy Yunnar nem jött rá, nem földi teát iszik.
Ült vele szemben izzadtan, piszkosán, és hallgatta, amit
“odalentről”, a többiekről meséit. Yadonnen egy éve halt
meg, kívánságára Prokronon szórták a szélbe hamvait.
Mayari kutatócsoportot vezetett, amelyet ő maga hozott
össze, s most ugyanazt a felmérő munkát végezték el
sokadmagukkal Eelán, amit annak idején az MG-10003-as
bolygóján kellett elvégezni.
Általában valamennyi csillaghajósnak és valamennyi
volt vadföldi tudósnak tele volt a keze munkával; az –
egyesek szerint tetszhalálából ébredő – bolygónak most épp
ezekre az emberekre volt égető szüksége. Tenna egyszerűen
faképnél hagyta régi munkáját, és prognosztikussá lett. Ez az
új tudományág a “jövő történészeit” foglalkoztatta,
valójában a népességdinamikával volt rokon, s a várható új
helyzetekben, az úton és az új otthonban szükséges
gyakorlati szociológia tennivalóinak kidolgozásával
foglalkozott.
Yunnar beszámolt minden “odalent” folyó dologról,
habár nem tudtak megállapodni, hogy vajon Prokron van-e
elmaradva a világtól, vagy a világ Prokrontól. A
legfontosabb most az a kérdés volt, hogyan vezessék félre az
Idegeneket arra az időpontra, amikor felderítő akcióik –
mintegy száz év múlva – elérik. Az egész bolygót az
elfogadott megoldásnak megfelelő állapotban kell majd
hátrahagyni. Ha nem tudják rávenni őket, hogy ezt az
ellenséget ne keressék máshol, eredménytelen maradhat az
egész akció.
“Odalent” most ez a kérdés foglalkoztatta az egész
közvéleményt.
Igo csak kezdeti csírájában ismerte a vitát, s állást is
foglalt az egyik legelső megoldás mellett, amelyet “Köd”-
akciónak neveztek.
Később körülvezette Yunnart az éjszakai telepen.
Sikerült megígértetnie vele, hogy legalább egy hétig marad.
Lefekvés előtt az aznapi balesetről mesélt neki.
– Meg fog halni a fiú – mondta a végén. – Egy
negyedórával tovább kellett bent maradnia a sugárzásnak
kitéve. Pontosan tudta, hogy mi történik vele, nem volt
hajlandó kijönni. Azt rádiózta, hogy ezt már csak ő tudja
befejezni. Nincs értelme, hogy két embert veszítsünk…
A legszörnyűbb az, hogy nekem kellett őt kijelölnöm.

4.

A leeső kavics koppanása kisebbfajta robbanás zajával

csattant végig az utcán. A férfi lehajolt érte, felemelte, és
még egyszer leejtette. Még egyszer faltól falig ütődött a
csattanás. Délután volt, fényes nappal, mégsem nyílt
egyetlen ablak sem a házsorokon. Nem fordultak be kíváncsi
járókelők a szomszédos keresztutcákból. Nem hajoltak ki
fiatal fejek az elhaladó járművek ablakán. A városban nem
jártak járművek, nem voltak járókelők, nem voltak lakók.
Aki a kavicsot leejtette, az egyetlen ember volt a félmilliós
Gambarban.
Torkelnek hívták; ő volt a legfiatalabb űrpilótája a
földnek, s tudta, hogy ennek a különlegességének is
köszönheti a megbízását. Zsebre tette a kavicsot, már előbb
elhatározta, hogy magánál tartja. Azután hosszú, gyors
léptekkel nekivágott az utcának. Sietnie kellett, ma még több
órás repülés várta a sötétség beállta előtt.
Minden egyes lépte visszhangot verve koppant a
megbénult járszalagok mentén húzódó kőjárdán. Hasonlót
tapasztalt az utóbbi években sokszor. Húszéves volt, s
születése óta a nagy út előkészülete vette körül, ennek
jegyében nőtt fel, ennek jegyében választotta az űrrepülő
hivatást. S néhány éve már nem használta a kőjárdákat a
saját szülővárosában, ahol egész gyerekkora lezajlott, ahol
minden járdahajlatot behunyt szemmel is ismert. Nem
egyedül ő volt így: mindenki igyekezett elkerülni a saját
lépte visszhangját a minden hónapban üresebbé váló
utcákon. Mindaddig, amíg energiagazdálkodási okokból le
nem állították a járszalagokat az egész városban, azokon
közlekedtek. Most azzal próbálkozott, hogy átlépett az egyik
mozdulatlan járszalagra. Tudta előre, hogy hasztalan. A lágy
műanyag elnyelte a léptek neszét, de az inkább csak sejthető
surrogás még kellemetlenebb volt. Hallott egyszer egy régi
szót: kísérteties. Nem ismerte a nyelvtörténetet, nem tudta,
ez mit jelent, most mégis eszébe jutott, és szívszorítóan
hangzott.
Felkészült erre a délutánra, mégis, ahányszor befordult
egy újabb sarkon, s egy újabb lekopaszított utca vagy tér
bámult rá, úgy érezte magát az ezerszer ismerős tájakon,
mint aki holt szeretteinek kiterített testei között jár. Amit el
lehetett mozdítani, amit érdemes volt felhasználni, azt már
elvitték ezekről az utcákról. Mégis, ahogy egy főútvonal
mentén az elhagyott gördülők véget nem érő sorát látta, csak
arra tudott gondolni, hogy milyen gazdagságnak kell itt
elpusztulnia.
Belépett egy kongó étterembe, próbaképpen ebédet
rendelt a távkonyhától. Üresen tárult felé az asztal
mélyedése.
A nyilvános uszoda mellett elhaladva a leégett
háztömbök csoportjához ért. Elfordította a fejét. Amióta az
eszét tudta, a romok közötti felfedezőutak jelentették
kamaszkorának legcsodálatosabb kalandját, de most a néma
városban nyomasztóan hatott rá az üszökhalmaz,
Annak a rövid őrületnek volt emlékműve az a
városnegyed, amely szórványosan követte Evola Elnök nagy
beszédét, tíz évvel az ő születése előtt. Ezeket a romokat
sehol sem hozták már helyre a világon – attól a naptól más
tennivalók kötötték le az emberiség energiáit. Most pedig…
Nem akart a város hamarosan bekövetkező jövőjére
gondolni.
A városközpont nagy útkereszteződésén fölül ment át, a
járműveknek készült felüljárón. Gyerekkora óta megtette ezt
olykor az évről évre ritkuló forgalomban. Most azonban az
egészből hiányzott a veszély izgalma, a tét: – hogy mégis
feltűnhet valamelyik irányból egy villámgyors, néma
gördülő.
Sietett az Elnöki Palota felé. Voltaképpen beszállhatott
volna valamelyik telepes típusú gördülőbe, nyilván nem
egyben maradt még tárolt energia, amikor gazdája leállította
végső parkolóhelyére.
Nem tudta volna megmagyarázni, miért, de nem akarta a
gép mozgásával felverni a város csöndjét.
A városközpont eléréséhez egy órára volt szüksége. A
kereszteződéstől gondolkodás nélkül az Elnöki Palota déli
szárnya felé tartott. Azután hosszú órákon át mozdulatlanul
állt a déli falat befedő freskókép előtt. Torkel, az űrpilóta
azok közé az emberek közé tartozott – s nem kevesen voltak
az ilyenek –, akik számára egy Tekora-kép eredetijének
megsemmisülése jelentette a legsúlyosabb drámát az
elkövetkezőkből.
Később a képre nézve, biztos érzékkel bal oldali
irányban indult el, tudva annak irányaiból, hogy ott találja a
közelebbi keresztutcát.
Menekülésszerű gyorsasággal sietett vissza
repülőgépéhez, amellyel délben egy elhagyott park füvén
landolt.
Ez volt az utolsó alkalom arra, hogy bárki búcsút vegyen
az Elnöki Palotától vagy Gambar városától.
Torkel gépe Gambartól a mesterséges sziget felé tartott,
amely a Keleti és Nyugati földrész legkisebb távolságát jelző
vonal felezőpontján feküdt. A Béke korának kezdetén, ezer
évvel előbb épült a sziget, minden háború minden
halottjának emlékműveként.
Erre az éjszakára egyetlen sima repülőtérré alakították át.
Ezres sorokban álltak rajta a csillogó, egyforma géptestek.
Volt miből válogatni őket. Körülöttük apró szolgáltató gépek
és még apróbb emberek nyüzsögtek, végezték az utolsó
előkészületeket. E pillanatban már ez volt az egyetlen pont
az egész Eela-gömbön, ahol emberi élet nyomait lehetett
látni.
Közép-szigetről éjfélkor szállt fel az első gép. Majd
rendszertelen időközökben követték az ezrek. Megkezdődött
a “Köd”-akció. A hajnal előtti órákig zsongott a repülőtér.
Hajnali négy óra huszonhét perckor, amikor Mag-Pol
metropolisa fölött felkelt a nap, a világ minden egyes városa,
csaknem minden településcsoport s minden távoli
kutatóállomás fölött ott lebegett egy-egy mozdulatlan, fehér
tárcsa. Négy óra huszonnyolckor valamennyi tárcsa kioldotta
kobaltbombáját. Volt, ahol a bombák a városok mellé is
hulltak, pontos terv szerint. Volt, ahol dzsungeltűz
keletkezett nyomukban, máshol ártatlan termőföldek helyén
nem maradt más, mint a meztelen, fekete szikla. S nem
maradt meg épen egyetlen világváros, egyetlen könyvtár,
egyetem vagy kutatóállomás, és elsősorban semmi az utolsó
harminc évből, semmi, ami a Nagy Kivándorlásra utalna.
Minden részletet gondosan kiterveltek. S utólag minden, de
minden arra mutatott, hogy az emberi nem egy tébolyult
nukleáris háborúval kipusztította önmagát. Négy óra
huszonkilencre nem maradt egyetlen jel Közép-sziget
területén kívül, amelyből a menekülésre lehetett volna
következtetni.
A Nagy Kivándorlás a lehetetlennel határos feladatok
egész sora elé állította az embert. Az egyik legnehezebb ezek
közül is az volt: mivel készüljenek fel arra a napra, amikor
az Idegenek majd megtalálják a kiürített Eelát. Ha a
nyomokból következtetni tudnak a kiürítés tényére, az
végzetes lehetne. Ha egyszer tudomást szereznek egy ilyen
fejlettségű civilizáció létezéséről, akkor nyilvánvalóan nem
nyugodnának addig, amíg fel nem kutatták, hogy felvegyék
vele a harcot. Ez a harc pedig, a jelenlegi erőviszonyok
mellett, csak egyféleképpen végződhetne.
A történelmi idők egy neves szakértője javasolta: az
egész civilizációval végző végső atomháború fikcióját kell
létrehozni.
Sokan persze képtelenségnek, gyermetegen naivnak
tartották ezt a tervet. Minden gondolkodó lény előtt
nyilvánvalónak kell lennie, hogy a barbárság korán túljutott
társadalmak alaptörvénye mindenféle háború lehetetlensége.
Amire az volt a válasz, hogy két okból is így kell tenni.
Az Idegenek pszichológiája más. Ők maguk igen magas
technikai fokon is megmaradtak katona-lelkű félállatoknak.
Természetes dolog, hogy más gondolkodó lényeket ugyanígy
képzeljenek el. Másrészt: az ember keze nyoma mindenütt
ott van a bolygón. Építkezéseit, a civilizáció magával hozta
természetátalakítást teljesen eltüntetni, mintha sose léteztek
volna, lehetetlen. Meg kell tervezni a “háborút” úgy, hogy a
nyomok, romok és az épen maradt részek egyképp az
elkerülhetetlenné vált, majd néhány óra alatt lezajlott
atomháborúra mutassanak. Ezt az egészet nevezték el
“Köd”- akciónak.
A bombázás hajnalán a gépek egyszerre indultak vissza
Közép-sziget felé. Vezetőik, mikor a hajdani városokat jelző
gombafelhők felett haladtak el, indokolatlanul magasra
repültek, és nem a földre néztek, hanem fel az égre. amelyen
valahol, a napfelkelte óta láthatatlanul, de már bizonyosan
ott keringett az útrakész mellékbolygó.
Késő délutánig tartott, amíg az utolsó gépek is
visszaértek a szigetre, s ott álltak megint hibátlan sorokban.
Az utolsó pilóta is kiszállt a vezetőülésből egy kis táskával,
melyben a gép “lelkét”, az atomhajtóművet, az iratokat és
néhány bonyolultabb műszert vitt magával.
A sziget északi csücskén Torkel, a legfiatalabb űrpilóta
hajója várta őket. Beszálltak. Délután hatkor Torkel jelt adott
az indulásra.
A Közép-szigeten sorakozó gépezrek előtt, távol a
többitől, egy magányos tárcsa várakozott. Az űrhajó
röptének harmadik percében Torkel bekapcsolt egy
rádióadót. A rádióhullámok parancsára felszállt a pilóta
nélküli, magányos gép. Egy fél perccel később lehullott
Eelán az utolsó kobaltbomba, és eltüntette a helyéről a
Közép-szigetet. A “Köd”-akció lezárult.
A bombázók pilótái egy ernyőtéren figyelemmel
kísérhették az űrhajóból, amint a távirányított gép saját
bombája után fordul, s öngyilkos zuhanórepülésben,
gyorsuló irammal tart az égre nyúló, zavaros víztorony töve
felé, ott, ahol a pokol szabadult el az örök Béke korának
emlékműve, a hajdani Közép-sziget helyén.

5.

A folyosó fedett volt, beláthatatlanul hosszú s olyan

széles, mint egy gambari mellékutca. Állandóan kellemes
légjárás uralkodott benne, mennyezetéből látható forrás
nélkül áradt az egyenletes világítás, mely színében
megtévesztésig emlékeztetett a napfényre. Messze elöl,
inkább csak sejthetően, enyhe kanyart vett a folyosó, s az
oldalfalak színe zöldből halványsárgára váltott. Aki itt lakott,
tudta, hogy a kanyar után két különböző irányban, két
oldalfolyosó ágazik el.
A folyosón siető Torkel az Üzenetre gondolt. Arra
gondolt mindenki ezekben a napokban Prokronon, amióta
csak a rakéta sebességével száguldó égitest-járművet
utolérték azok a bizonyos rádióhullámok.
Azaz mindenki, aki tudott róla. Szerencsére, gondolta
Torkel, ilyenek nem sokan vannak.
A folyosó kanyarulatán túljutva, pár perc alatt elérte az
oldalfolyosón a hatalmas négyszögletű parkot. Ahogy
könnyű léptekkel sietett a folyosókon, arra gondolt, hogy
valóságos feladat lesz, ha egyszer újra normális gravitációjú
bolygón kell mozognia.
A parkban több százan gyülekeztek a déli hírekre várva a
napisajtó szerepét betöltő, óriási ernyőtér előtt. Nevetségesek
ezek az elnevezések, hogy dél, hajnal meg éjszaka, gondolta
Torkel.
Űrhajón ez egyszerűbb: megvan a standard hajóidő, és
aszerint történik valami: huszonegy órakor vagy nulla óra
negyvenkor. Ha az ember egy skatulyában utazik, akkor ne
csináljon úgy, mintha a skatulya fedele napfogyatkozásra is
képes volna. A szíve mélyén azért elismerte, hogy a
Kormány helyesen teszi, hogy használja a
napszakelnevezéseket, és hogy minden huszonegy órás
periódusból hét órán át sötétség uralkodik a folyosókon,
mintha éjszaka volna.
Ezek itt nemcsak űrhajósok, ezek tanítók, polgárok,
mindenki.
Amellett ott vannak a gyerekek, akik itt fognak felnőni:
teljes emberségük megőrzéséhez nyilvánvalóan arra is
szükség van, hogy, minden ízükben tudják, milyen az igazi
világ. Azt ne higgyék, hogy természetes, ha az ember
mesterséges falak között mesterséges levegőt szív.
Általában a gyerekek, ezt már az első év tapasztalatai
alapján látni lehetett, sokkal több gondot fognak jelenteni,
mint ahogy várni lehetett volna. A gyerekek miatt akarta
feltétlenül meghallgatni a híreket most is.
Valaki ráköszönt, de nem ment oda beszélgetni. Torkel
állva maradt a mesterséges park egyik bőrlevelű fája alatt;
gondosan vigyázott rá, hogy eleget mozogjon. Prokron
folyosóit szándékkal nem szerelték fel semmilyen gépi
közlekedéssel, s mindent megtettek a természetes életmód
megközelítésére.
Az ernyőtérben megjelentek az első koncentrikus körök,
majd a hírmondó arca, s a tér zsongása elcsöndesedett.
A hírek végre, két hónap után, megnyugtatóak voltak.
Úgy látszott, hogy az utolsó napokban a beható ultraviola-
sugárkezelés hatására az útközben született csecsemők végre
megindultak az egészséges fejlődés útján. Ezzel
beigazolódott az elmélet, hogy lassú növekedésüket nem az
anyák némileg egyoldalú táplálkozása, hanem a napfény
hiánya okozta. Ez volt a kisebb baj, mert ezen lehetett
mesterséges úton segíteni. A gyerekek erőgyakorlatai is
beváltak: olyan izmokat fognak kifejleszteni, és állandó
tornával edzeni, amik Új-Eelán, a rendes gravitáción is
megfelelőek lesznek.
A kormány újólag felhívta minden felnőtt lakos
figyelmét is az erőnléti gyakorlatok fontosságára.
A többi újság kevésbé volt érdekes, A Távoli Féltekén –
még mindig az Eelához való hajdani viszony alapján
nevezték el a mellékbolygó egyes tájait – meteortalálat ért
egy nyilvános teret, és egy halálesetet okozott. Az áldozat
egy fiatal diák. A hibás tetőrészt kijavították, a
meteoritelhárító szolgálatot a kérdéses körzetben
felülvizsgálták.
A központi állatnevelő kísérleti telepén keresztezés révén
új zergefajtát tenyésztettek ki, mely harminc százalékkal
több színhúst ad, és rendkívüli gyorsasággal növekszik. Két
év múlva már az asztalukon fognak találkozni vele a nézők.
A fővárosban új zenés komédiát mutatott be a Gambari
Nagyszínház társulata Ha egyszer ott leszünk címmel.
Ebben hatkarú, kék szőrzetű szörnyek csalják kelepcébe a
telepeseket Új-Eelán, de azután az eelai Elnök gyönyörű
húgának közbelépésével minden megoldódik. A darab máris
megállapíthatóan megbukott.
Egy érdekesség mindenesetre volt még: Evola Elnök
bejelentette, hogy az év leteltével leköszön hivataláról. Most,
hogy az indulás is rendben lezajlott, feladatát bevégezettnek
tekinti. Valószínű utódát legközelebbi munkatársai között
gyanítja a tudósító. Torkelnek erről a kérdésről kialakult
nézetei voltak, elképzeléseit csak megerősítették a tudósító
mindenki számára érthető célzásai. Ha az Elnök ajánlja, és a
Tanács jelöli a három jelölt között, akkor bárki mérget vehet
rá, hogy Igo-Vandar, a Hajtómű-építő lesz az Új-Eela első
Elnöke.
Az Üzenetről ma sem ejtett egyetlen szót sem a képújság
bemondója.
Az Üzenet a Prokron indulásával egyidejűleg útra
bocsátott járőrhajóról érkezett.
A jármű kiküldése rengeteg vitát váltott ki az indulást
megelőző, amúgy is zsúfolt, nehéz hetekben. A bolygót
irányító tudóstanács érezte: képtelen dolog, hogy az ember
ne próbáljon megtudni valamit ellenfeléről, mely egész
történetében a legnagyobb vállalkozására készteti. Igen
hathatós érvek szóltak azonban mindenfajta felderítés ellen:
az Eelar-Om felfedeztetése egyszersmind végét is jelentette
volna, elkerülhetetlenül. Mégis: emberi természetét tagadja
meg, ha a tudásvágy nem ösztönzi a legnagyobb kockázat
vállalására is.
A tanács által kinevezett különbizottság tehát néhány hét
alatt kidolgozta az egyetlen járőrhajó pontos
menetprogramját. Olyan megoldást kellett találniuk, amely a
hajó felfedeztetése s az Idegenek kezére kerülése esetén sem
sodorja veszélybe az egész emberiséget.
Legfőbb feladatuk ez volt: megtudni valamilyen módon,
hogy kivel áll szemben az ember. Megtudni valamit az
Idegenek külsejéről, méreteiről, életmódjukról a saját
környezetükben, ahol nemcsak gépeik és robotjaik láthatók,
olyan gépek és robotok, amelyeket szántszándékkal úgy
terveztek: ne áruljanak el semmit készítőikről.
A járőrhajó-terv legnagyobb reménysége abban rejlett,
hogy az Idegenek csillagtérképe alapján, az ellenőrzésük
alatt álló világűrszakasz külső tájain olyan, már elhagyott
bolygót keressenek, ahol találkozhatnak az ellenfél
hátrahagyott nyomaival, de nem találkoznak vele magával. A
térkép reménnyel biztatott e tekintetben. Az új fotonhajtómű
pedig lehetővé tette a Memonok által bejárt csillagközi
távolságok gyors legyőzését.
S most, két évvel indulása után, megérkezett a
járőrhajóról az üzenet: a Memonok felderítési területeinek
külső zónájában nem jártak sikerrel. Beljebb hatolnak a már
meghódított világűr-térbe.
Ezzel egyidejűleg megszüntetnek minden
rádiókapcsolatot, mert igen kézenfekvő a feltevés, hogy az
Idegeneknek nem jelentene technikai nehézséget a
rádióhullámok követése révén felfedezni Prokront.
Tudatában vannak, hogy ezzel sokszorta veszélyesebb
körzetbe lépnek be. Lehet, hogy ez az utolsó üzenetük.
Az volt az utolsó üzenetük, valóban.

6.

A tízemeletnyi magas állat gyanútlan gyorsasággal lépett

ki az eelai szemnek fantasztikusan buja rajzolatú, ritkán álló
dzsungelnövények közül a friss folyóparti irtásra. Nem
ismerte az óvatosságot – noha szelíd növényevő volt, nem
létezett a bolygón élőlény, amely valaha a győzelem
legkisebb esélyével szállhatott volna szembe vele. Szabad
terepen ötven-hatvan kilométeres órasebességgel tudott
rohanni, s ha bármi állattal érdekellentéte támadt, azon
egyszerűen keresztülgázolt harminctonnányi testével, azután
hátra sem nézve továbbcsörtetett. Ez volt az egyedüli
harcmodora, nem is volt egyébre rászorulva. S most az
ismerős folyóparton végzetesen nem volt rendjén valami.
Már maga az irtás is ijesztő volt; a mindent túlélő
dzsungelból itt nem maradt meg egyetlen lián, egyetlen
fatörzs, mindössze a talaj lassú, látható párolgása mutatta az
őserdő nyomát. Itt érte el a partot a csapás, melyen tízezer
évek óta jártak a folyóra inni az óriásemlős ősei.
Ismerte a helyet. Előző nap még minden jól volt. Egy
ilyen tapasztalatra a bolygó minden más állata azzal
válaszolt volna, hogy villámgyorsan visszahúzódik, s más
helyet keres a folyó mentén. Ő azonban nem ismerte a
veszélyt, nem ismerte az óvatosságot, édeni ártatlanságban
élt s szaporodott ezen a földön, melynek hatalmas
csordákban barangoló testvéreivel mindmáig korlátlan ura
volt. A pillanat, amikor az irtásra rábukkant, uralma hosszú-
hosszú korszakának végét jelentette. Ártatlan
magabiztossággal lépett ki mégis az irtásra az állat, s a
következő pillanatban a hosszú, vékony nyak végén ülő kis
fej néhány grammos, parányi agyát elöntötte a vak düh.
Az irtás túlsó szélén valami állt. Ez a valami magasabb
volt nála – és megmozdult. Az óriásemlős és fajtája nem
találkozott még olyan élőlénnyel, amely nála magasabbra
nőtt volna.
Megállt a tisztás közepén, és elbődült. Hullámzó, mély
tónusban szirénázó hang hömpölygött végig az érintetlen
ősvadon fölött. Ez volt az a hang, amelynek hallatára
hanyatt-homlok menekült és engedte át a folyóparti itatót
minden élő, ha ő közeledett. Ez az újfajta szörnyeteg rá se
hederített. A nagy, szögletes fejből kilógó három vékony kar
leért a földig. Most a végükön levő karmokkal három helyen
megmarkolt egy letisztított, sima fatörzset, s a több tonnás
súlyt játszva a folyó fölé emelte, majd a pari menti öbölben –
tegnap még ez sem volt – puhán a vízre rakta. A látvány a
végsőkig korbácsolta az óriásemlős vak dühét. Teljes
lendülettel nekirohant az idegen szörnyetegnek.
Döngött az irtás talaja. Újabb, már-már hisztérikus
bődüléssel rohant előre az óriásemlős, hogy feldöntse,
letiporja, alaktalan péppé tapossa ezt is, mini annyi más élőt.
A daru karjai visszatérőben voltak a szárazföld felé, amikor a
harminc tonna hús és csont nekivágódott. Az iszonyú
csattanás zaja végigzúgott a folyó partján. Tíz kilométeres
körzetben reszketve lapultak meg a kisebb állatok – minden
állat. Azután az óriásemlős fájdalomüvöltése hallatszott.
Nyakán, ahol a daru felnyúló ágához vágott vele, messziről
is látni lehetett az óriás, nyílt sebet. A gép meg sem állt
munkája közben; már nyúlt le a következő fatörzsért. Az
óriásállat bőgve csörtetett be a dzsungelbe, a fák közé,
elvakultan, apró fejét rázva menekült, közben új csapást
vágva a dzsungelen át.
Az öböl vizén ringó hófehér, tárcsa alakú valamit
észrevenni sem volt ideje az állatnak. Belül, a tárcsa
hosszúkás, nyitott figyelőablaka mellett ülő parányi lények,
bár alapjában valamennyien együttéreztek a szenvedő
állattal, nehezen tudtak visszafojtani egy kis mosolyt,
reménytelen veresége láttán.

V. TRRG
1.

És itt sajnos elkerülhetetlenné vált, hogy jobb

meggyőződésem ellenére durván beleszóljak az elbeszélés
menetébe, s elmondjam, hogy mi, földi emberek (Föld, latin
nevén Terra, Sol harmadik bolygója) hogyan kerültünk bele
ebbe az egészbe.
Az UNO-2000 jelzésű űrhajó, melynek navigátora
voltam, nem létezik többé. Sem én, se űrhajóstársaim nem
értjük az eljárás fizikai magyarázatát, a lényeg az, hogy
amikor meghúztam a fogantyút az eelai hajón, a szabad
űrben lebegő UNO-2000 minden kísérő hang- vagy
fényjelenség nélkül megszűnt létezni. Eelai barátomtól.
Uula-Dentől tudom azóta, hogy felismerhetetlen,
elemezhetetlen nukleáris hulladék maradt a helyén – mintha
az egész járművet ledobták volna egy óriási incinerátor
nyílásán. Uula mintegy mellékesen mondta el, hogy e
láthatatlan erőtér az ő egyetlen fegyverük, s ennek egy
változata fogja eldönteni majd az ember – egyszerre az
Eelar-om és a Homo sapiens – sorsát, amikor sor kerül a
találkozásra.
Két hete élek itt az MG-10003-as eelai katalógusszámú
nap körzetében, Új-Eela Igo-Vandar nevű holdján, egy
messze nyúló zöldsárga fényű kvarcboltozat alatt. Két
hónapja, hogy az eelar-ok elfogták az Idegenek felderítő
Memonját, mely a várt időben, menetrendszerűen érkezeit el
e nap körzetébe. Új honalapításuk pillanata óta,
kétezerötszáz éve tudták, hogy mikor fog ideérni.
Foglyul ejtették – kétezerötszáz év munkája biztosította,
hogy ez ne jelentsen gondot –, és az emberről szóló, új, bár
távolról sem teljes tudással felszerelve visszaeresztették
azokhoz, akik küldték.
Tudják, hogy itt vagyunk. Tudják, hogy a Memon bénán,
harcképtelenül kényszerült visszatérni a kezünkből. Tudják,
hogy most már nyílt a harc. Várjuk, hogy visszatérjenek
nagyobb erőkkel.
A távolság számunkra sem jelent időbeli késedelmet.
Akik itt ülünk a kvarcboltozat alatt – eelar-ok és két ember:
egy japán meg egy magyar –, mindannyian gyakran
tekintünk egy bizonyos irányba a kék-fekete űrben, oda, ahol
a láthatatlan mezsgyével határolt, ovális keresztmetszetű
térben minden eldől majd, egyetlen csatában, a másodperc
tört része alatt. Lehet, hogy hetek vannak hátra addig, lehet,
hogy már csak néhány nap. Ma éjjel olyan a csillagállás,
hogy tisztán látszik a szemhatáron Prokron halvány fénye.
Azt akartam elmondani, hogyan kerültünk bele ebbe az
egészbe mi, földi emberek s nevezetesen én, Korda Miklós, a
Duna-kanyarból.
A dolog – szigorúan az Egyesült Nemzetek UNO-2000
nevű űrhajójáról magammal hozott Doxa stopperem szerint
számolva az időt – alig tizennyolc hónappal ezelőtt
kezdődött, egy pokoli meleg vasárnap délelőtt. Épp azt a
kevés holmimat rakosgattam tanácstalanul egyik polcról a
másikra az Asztronautikai Főiskola Diákotthonában – fönt a
budai Várban. Két hete tértem vissza a gyakorlati
államvizsgáról. Feladat: négyszemélyes felderítőhajó önálló
vezetése, ismeretlennek tekintendő kisbolygó teljes
felmérése, az Alpha Centauri körzetében, adatszolgáltatással
az ENSZ-Űrhaderők Főhadiszállása számára. Rendelkezésre
álló idő: szükség szerint. Aki nem jártas a szakmában, nem is
tudja elképzelni, micsoda kemény dió ez a “szükség szerinti”
időtartam.
Ezen zúgnak el a legtöbben. Túl gyorsan intézik el, vagy
túl sok időt szánnak rá – sosem a szükség szerintit. Ha ehhez
még hozzáteszem, hogy a négyfőnyi legénység egyik tagja a
saját tanszékvezetőm volt, az öreg Filinski Varsóból,
mindenki elképzelheti, micsoda örömmel vágtam neki a
vizsgafeladatnak. De sikerült. Hogy mennyire, azt addig a
bizonyos augusztus vasárnapig nem is sejtettem.
Bár valamit az is elárult, hogy az aranydiploma
átnyújtásával egyidejűleg az öreg felajánlotta nekem a
tanszék egyetlen gyakornoki státusát. Ott álltam minden
tudományos kutató és egyetemi éhenkórász évszázados
dilemmája előtt. Ha elfogadom, minden lehetőség megnyílik
előttem, naponta juthatok hozzá az űrhajózás legújabb
eseményeihez és eredményeihez, egymás után fogok részt
venni a legizgalmasabb vállalkozásokban – évi harmincötért,
mínusz hat a levonásokra. Ezzel szemben elfogadhatom a
Solar System Passanger Lines ajánlatát, alkapitányi rangban
kezdve, mintegy ötször annyi fizetéssel, kényelmes és
egyhangú rutinutazásokkal. Hála istennek, a józan ész
mindig hiányzott belőlem: egy percig sem volt kétséges,
hogy bent maradok a Főiskolán. Ezért is volt az átmeneti
állapotom; a diákszállóbeli klassz kis szobámat egy héten
belül ki kellett ürítenem, és lakást kellett találnom. Hogy ez
nem gyerekjáték a három és félmilliós Budapesten, azt nem
kell mondanom senkinek. Innen eredt a tanácstalanságom,
ahogy a holmimat rakosgattam egyik polcról a másikra,
amikor megszólalt a videofonom berregője. Elfordítottam a
kagylót.
– Filinski professzor beszél – hallottam, miközben az
üres képernyőre bámultam. Nyelvtani hibát sosem követett
el a magyarban az öreg, de a kiejtése, az tüneményes volt. –
Nem látom magát, Miklós. Miért nem kapcsolja be a
képernyőt?
– Jelentem, professzor úr, műszaki hiba az oka. – Azt
már nem jelentettem, hogy magam szereltem bele a
készülékbe a műszaki hibát, mert nem szeretem, ha
belebámulnak a magánéletembe. – Parancsoljon. – Mondja,
át tudna most jönni ide a Városligetbe?
– A Városligetben vannak a Főiskola központi épületei,
egy hajdani kiállítási terület helyén. – Rendkívül fontos
dologról van szó.
Szeretnék négyszemközt beszélni magával, mielőtt
hivatalosan megkeresik.
– Egy negyedóra múlva ott vagyok, professzor úr –
mondtam.
Oda is értem egy fél órával később – ami újabban még
vasárnap is szép teljesítmény Pesten, tömegközlekedési
eszközzel. Az öreg elviselhetetlenül tapintatos volt.
Tudomásomra hozta, hogy órákon belül parancsot kapok egy
különleges űrexpedícióban való részvételre. Navigátor
lennék, a rendkívüli vizsgateljesítményem alapján szúrtak ki.
Nem mondta, hogy életveszélyről van szó; hiszen mi másról
lehetne szó egy felderítő expedíciónál? Voltaképpen,
mondta, azért hívott, mert ő el tudná intézni a felmentésemet
– a tanszék szükségleteire hivatkozva. Szeretem az öreget,
azt hiszem, említettem már, de erre nem jól reagáltam. Miből
gondolja, hogy én a gólyák zárthelyijén akarok felügyelni itt
a Ligetben, miközben valaki más – aki csak második a
minősítési sorrendben – egy ismeretlen naprendszerben
megdöglik? A hely az enyém, mondtam, lássa be. Ha
visszajövök, a tanszék még mindig számíthat rám.
Ma visszagondolva rá, nem tartom különösnek, hogy az
öreg Filinski még meg sem sértődött a goromba
visszautasításon. Ő maga is egy csillagközi felderítő úttal
kezdte, harminc évvel ezelőtt – amiből kitetszik mindjárt az
is, hogy nem is olyan öreg az öreg: ötven körül jár. Az a
gyanúm, hogy igazából akkor csalódott volna, ha elfogadom
a felmentési javaslatát. Szinte megkönnyebbülten tért rá a
lényegre.
Nemcsak a Főiskolának nagy kitüntetés, hogy én megyek
– az egész országnak. Egy hely mindenképpen európainak
volt fenntartva az űrhajón. Minden főiskolán most értek
véget az államvizsgák. A legjobb eredményeket egy héttel
ezelőtt bekérte a Brazíliában székelő főhadiszállás. A
vizsgamutatók alapján én bizonyultam a legalkalmasabbnak
egész Európából. (Hülye érzés, nem tudom, mással hogy
van, de én olyan lettem tőle, mint egy kiskölyök: egyszerre
meghatott meg büszke. Az első gondolatom az volt, hogy
milyen lesz, amikor Julikának elmesélem. A második meg
az, hogy valószínűleg nem látom többé a kislányt, és ha
látom, tíz évvel Öregebb lesz még ebben az
összezsugorodott világegyetemben is, a fene ette volna meg
az egészet!)
Ott tartottam, hogy én vagyok a legalkalmasabb.
Filinskinek hihetetlen tekintélye van a főhadiszálláson; az
egész hétpecsétes ügybe beavatták, szabályellenesen. Persze,
nem kellett attól tartani, hogy eljár a szája. Ha elfogadom a
protekcióját, nekem se említett volna soha többé egy szót se.
Így más; fel volt hatalmazva rá, hogy előkészítsen.
Az a vicces az egészben, hogy milyen keveset tudtak
arról az ügyről, amelynek alapján expedíciót indítottak.
Szinte semmit. Az afrikaiak egyik cserkészhajója négy évvel
ezelőtt egy olyan naprendszerbe jutott el, ahol ember
készítette űrhajó még nem járt.
Már útközben, távol eső rendszerekben, három olyan
bolygóra is akadtak, amelyeken valaha megvoltak az élet
kialakulásának Sorensen meghatározta feltételei, s az egyiket
valaki mesterségesen elvonta. A nagyobbik felfedezésükről –
ebben a naprendszerben – egyszerűen nem is tudtak. Évek
óta távol voltak Terrától, s mire felfedezték a dolgot, már
nagyon hazafelé vágytak. Ha minden bolygón leszállnak, az
még hosszú hónapokig eltartott volna, így a bolygók
legtöbbjét csak a levegőből mérték fel, orbitális pályáról.
Egy éve, hogy megjöttek, s Nairobiban az Afrikai
Központi Egyetem azóta kizárólag az ő adataik
feldolgozásával foglalkozik.
Munkájuk legérdekesebb eredménye csak most bukkant
fel, egy hónappal ezelőtt. Sikerült kétséget kizáróan
megállapítani, hogy a legutolsónak vizsgált nap Föld-típusú
bolygójának felszíne alatt – nem nagyon mélyen – egy
nukleáris háborúban elpusztult civilizáció maradványai
vannak eltemetve. Fémek – nem érc: olvasztott, ötvözött
fémek – nagy mennyiségben a talaj alatt és hatalmas
kiterjedésű városromok. Valamennyi a felszín alá került, s
ezért történhetett, hogy a néger srácok nem vettek észre
mást, mint hogy az egyébként – megint csak egy híján –
kitűnő életfeltételekkel rendelkező, felszínében
kétharmadrészt tenger borította bolygó szárazföldjei különös
módon kopárak és meddőek. A világűrből nézve persze
semmi sem mutatott intelligens élet nyomaira. A talajréteg
vastagságából, a nukleáris felező időkből, Nairobiban
körülbelül kétezer évvel ezelőttre tették a tragédia idejét. Ma
már tudom, hogy nem sokat tévedtek – ami rendkívüli
teljesítmény, ha meggondoljuk, hogy az adatokat a felszín
felett háromszáz kilométeres magasságban keringő űrhajó
felvételeinek, radar- és egyéb sugár-visszhangjainak alapján
kellett kihozniuk. Ennek a bolygónak – Eelának, ma már ezt
is tudom – a részletes felderítésére, a hajdani tragédia
körülményeinek kivizsgálására és az elpusztult civilizáció
megismerésére indított expedíciót késedelem nélkül a
főhadiszállás. Azt mondtam, hogy alig tudtak valamit a
kérdéses bolygóról, s ehhez hozzátehetem, hogy otthon,
Terrán, ma sem tudnak semmivel sem többet.
Hogy mi hazajutunk-e még valaha, hogy lesz-e, aki
elmondja mindezt, amit itt most jobb elfoglaltság híján
papírra vetek, azt a legközelebbi jövő eseményei fogják
eldönteni. És attól tartok, hogy ha úgy alakul, hogy mi ne
érjünk haza, az egyben azt jelenti, hogy a Homo sapiens
viszonylag mutatós karrierje is gyors vég előtt áll…
Villámgyorsan peregtek a napok. Még vasárnap este
megkaptam a nyílt parancsot. Abban persze semmi sem volt
mindezekből a részietekből. Átkerültem az űrhadtest
állományába, ezentúl katonai függelem alá tartozom. Az
indulást – különleges erőltetett felkészüléssel – szeptember
elejére tették. Húsz nap. De otthon már csak egy hetem volt,
még augusztus közepén rakétára kellett szállnom, s elrepülni
Haitiba, a starthelyre. Nem állíthatom, hogy ez alatt az egy
hét alatt különlegesen sportszerű és katonás életet folytattam
volna. Mi több. Az az igazság, hogy erre az időre Julika
egyszerűen odaköltözött hozzám a diákotthoni szobámba. A
mamája – egyike a kevés embereknek, akitől félek –
meglepő módon úgy viselkedett, mint aki úgy tudja, hogy a
lánya nyári táborba utazott a Földközi-tenger mellé. Volt egy
szép hetünk.
Talán érdekes adalék lehet ehhez, hogy még két napja
sem voltunk az űrben, amikor kiderült, hogy három társam
közül kettő hasonló foglalatossággal töltötte el utolsó hetét a
Haitiba repülés előtt. Az aszkézisre lesz még időnk, ezt
meglehetős pontossággal előre sejtettük. Lakást nem
találtam még, amikor elrepültem, de minek is találtam
volna? A holmimat szépen eltette a kollégium portása.
Nem időzöm a részleteknél. Ha valakinek, hát földi
embereknek szánom ezt a beszámolót, és azok között aligha
akad, aki ne hallott, látott volna untig az előkészületekről
rádióban, televízióban. Mert akkorra már nyilvánosságra
hozták az atomháború pusztította bolygó felfedezését és az
expedíciónk tervét. A többiről nem beszélek. Mindenesetre
véglegesen bebizonyosodott: más értelmes lény is van –
vagy volt. gondoltam akkor – rajtunk kívül a
világegyetemben. (Ami azt illeti, én magam egy pillanatig
sem kételkedtem ebben soha. Azt az elképzelést, hogy csak
mi vagyunk a gondolkodók, mindig primitívnek tartottam.
Mintha az almában túró kukac körülnézne, és nemes
egyszerűséggel megállapítaná: lám, én mászok és zabálok;
ez oly csodája a teremtésnek, amely más almákban nem
ismétlődhet meg.) Tény, hogy ez volt az első bizonyíték.
Szóval azt az időt, amíg fölszálltunk, mindenki jól ismeri,
kár rá szót vesztegetni.
Az UNO-2000 kapitánya – az egyetlen jó megoldás –
John M’Bala lett, egy két méter tíz centis libériái óriás, ő
volt a néger hajó navigátora azon az előző úton. A másik
kettő: egy szibériai orosz – Ivánnak hívták, mint a mesében,
és olyan matematikussal és verhetetlen sakkozóval még nem
találkoztam űrhajósok között – meg egy csöndes japán:
Nakamura – vele melegedtem össze a leginkább. Félelmetes,
hogy mit tanultam tőle angolból néhány hónap alatt. (A
többiek is nyelvtanulással töltötték az időt.) Már a japánba is
belekezdtünk, Nakamura pedig, ha nem értette is, hibátlan
kiejtéssel mondta, hogy “Répa, retek, mogyoró, kora reggel
ritkán rikkant a rigó”, amikor megérkeztünk Eelára.
Az életnek persze nyomát sem láttuk. Semmiféle életnek,
egy sánta giliszta nem volt az egész bolygón. A
kobaltbombák nem végeztek félmunkát. Már az első napon
nyugodtan jártunk a szárazföldön – arra elég jók a
műszereink, hogy kimutassák: ha új élet nem is alakulhatott
ki itt, minket nem fenyeget nukleáris vagy egyéb fertőzés.
Akkor még nagyon büszkék voltunk erre a sugárzásfertőzés
detektorra is. Ha meggondolom, a tudomány netovábbjának
hittük.
Azon a napon jelentkeztek. Nem halogathatták, hiszen
előfordulhatott volna, hogy a földi űrhajó egyetlen napra
vagy akár egyetlen órára száll csak le a rombolygón. Nehéz
részhez érteni itt.
Számomra is, de elsősorban földi olvasóim számára
ismeretlen fogalmakról és jelenségekről kell beszámolnom –
s félek, hogy egyszerűen nem lesz rá megfelelő szókincsem.
Az eelar-ok mai tudományával kapcsolatos a dolog. Azon a
délelőttön jelentkeztek, s mindjárt egy olyan mutatvánnyal,
amely nálam edzettebb tudóst is az őrület szélére
kergethetett volna, ha nem foglalnak le épp eléggé a
gyakorlati események és a tennivalók.
Egy vékony földréteggel fedett, kopár tengerparti sávon
ereszkedett le az UNO-2000. Első, tapogatózó felderítő
útjainkat tettük, hárman háromfelé indulva, mindig az űrhajó
látótávolában. Iván a hajón maradt. Valamiért engem
választott ki a sors a kapcsolatteremtésre.
Tudom, hogy ennek a választásnak nagyon precíz,
természettudományi okai vannak, de tőlem ne kérje senki,
hogy ezeket elmagyarázzam. Az ő természettudományukat
akkor éreztem először fekete mágiának, s később még
számtalan alkalmam nyílt erre a kényelmetlen érzésre.
A part mentén indultam el, egy kiálló földnyelv irányába.
Eleinte nem láttam nyomát emberi civilizációnak. Aztán
elérteni a földnyelv hegyéhez. Itt az állandó hullámverés és
az árapály meggátolta a földrétegek lerakódását. Mintha
vonalzóval húzták volna meg ezt a partszakaszt. Voltaképpen
azzal is húzták. A sziklákat letördelte, szétmorzsolta a – ma
már tudom – két és fél évezred tengerjárása. A part menti
utat és alapzatát nem tudta kikezdeni semmi. Most ott
kezdődött a tenger. Megálltam a hófehér útszalagon. Egy
karcolás, egyetlen elhomályosodott folt nem látszott rajta
sehol. Lehajoltam, megérintettem: tapintása olyan volt, mint
a keménygumié – csaknem meleg és puha. Nem tehettem
róla, ebben a pillanatban kegyetlenül elszorult a szívem: arra
a népre gondoltam, amely ilyen utakat tudott építeni – és mi
mindent még –, és amelynek ilyen értelmetlenül és
nyomorultul kellett elpusztulnia.
És erre az érzésre-gondolatra választ kaptam. Nem az
enkefalográfikus rádióadójukat csodálom a legjobban, nem
is a telepatikus kapcsolat megteremtésének tudományát,
hanem ezeknek a gépeknek-hullámoknak a megkülönböztető
képességét.
Ellenségük előtt teljes titokban kellett tartani a
létezésüket – ha lelepleződik, hiába volt minden, iszonyatos
katasztrófát idézett volna elő. Az ellenség birodalmán belül,
annak rendszeresen ellenőrzött szektorában voltunk.
Hihetetlen biztonságukról árulkodik az, hogy mégis fel
merték állítani Eelán ezt a rejtett szignáladót, amely a
bolygóra érő, és azonos – csak azonos – érzelmi felépítésű
élőlényekkel azonnal felveszi a kapcsolatot.
Nem szavak voltak, eleinte nem is gondolatok. Érzés. Az
elpusztult emberi jellegű civilizációra gondoltam, s
egyszerre azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Valaki
egyszerre érez velem.
Testvériséget éreztem, azonosságot. Ujjongást. Azután
megnyugtatást. Élünk. Az érzelem lassan gondolattá
formálódott.
Nem pusztult el semmi. Élünk, de ma is veszélyben
vagyunk.
Veszélyben vagytok ti is. Ez az ő területük.
Visszajönnek. Választ kérünk. Találkoznunk kell.
Szükségünk van rátok. Az utolsó foszlány csaknem a nyelvi
konkrétságig határozott gondolat volt: egyszerre tudtam; már
tudják, hogy itt vagyunk, hogy Ők mindent megtesznek,
hogy előbb érjenek ide a rejtelmes ellenségnél, akinek
érkezését pontosan ki tudják számítani. Várnunk kell egy
negyed hold fordulatot. Várunk, gondoltam habozás nélkül:
gyertek.
Egy negyed holdfordulót, vagyis egy hetet. Vártuk őket.
Kivittem a fiúkat a tengerpartra, magamban vadul
fohászkodtam, hogy ismétlődjön meg a dolog, s ne
könyveljenek el holdkórosnak. Nem ismétlődött,
elkönyvelték, az űrbetegség számlájára írták a
képzelődésemet. Gondoltam amazokra is, bizonytalan
félelemmel, de bíztam.
Csak Nakamura nem röhögött rajtam, s elgondolkodva
ingatta keleti fejét, ha rám nézett. Problémát nem okozott a
dolog – egy hétnél amúgy is tovább maradtunk volna.
Végeztük a felmérés napi rutinfeladatait. Talajpróbákat
vettünk. Követtük a fehér utat, próbaásatást indítottunk a
tengerparti városnál. Felszálltunk. Eela körüli pályára
vezéreltük az UNO-2000-et és térképet fényképeztünk.
Azután leereszkedtünk a másik féltekén. Én feltétel nélkül
bíztam őbennük. Tudtam, hogy meg fognak találni, akárhol.
Tudtam, hogy nem kerülhetünk csapdába. Közben
egyszer határozottan úgy éreztem: ők fognak előbb ideérni,
és magukkal visznek a veszedelemből. Nem tudtam
megállapítani: üzenetet kaptam-e ekkor. De olyan biztosan
tudtam, mintha hallottam volna.
Amúgy nem jelentkeztek többé. Végiggondoltam a
dolgot, és rájöttem, hogy ha már megtörtént a
kapcsolatfelvétel, nem akarják tovább kockáztatni az adást –
a miatt a bizonyos ellenség miatt.
Többé nem hoztam szóba a dolgot. Vártam. A fiúk
meglepően rendesek voltak: gúnyolódásról szó sem volt –
mindössze egy darabig szemmel tartottak, és M’Bala nem
küldött ezalatt sehová egyedül. Tudtam, hogy egy hét hamar
elmúlik.
Amikor a hetedik nap reggelén kikászálódtunk az
iglunkból, az ajtótól kétméternyire ott állt egy mosolygó
férfi fehér kezeslábasban. Magasabb volt. mint M’Bala,
sima, fekete hajú és sasorrú. Indiánra emlékeztetett az arca.
A kezében tartotta az enkefalográfikus adót.
Arra még talán van valami reményem, hogy megértsem,
hogyan értek oda tíz fényévnyi távolságról néhány nap alatt.
Ma még csak annyit tudok barátom, Uula-Den kétségbeesett
igyekezetű magyarázataiból, hogy magának a nagy
távolságnak a megtétele nem tartott semeddig. Ahhoz nincs
szükség időre. Az egy hét arra kellett, hogy kijussanak a
világűrbe, s annak egy újabb pontjáról leszálljanak Eelára.
Egy új dimenzióval és az einsteini általános relativitás-
elmélettel van kapcsolatban a megoldás módja – mindössze
ok Nepam-Ha’ relativitás-elméletének nevezik, és háromezer
éve ismerik. S ma már ki tudják egyenlíteni az
időparadoxont is: akármilyen messze mennek, ha egy hétig
utaztak, Új-Eelán is egy hét telik el. Megoldották: a
visszautazás – a térben – visszafordítja a helyzetet az időben
is. A csillagközi rádiózásuk ugyanezen alapul: az én
válaszgondolataimat egy órával később már vették Új-Eelán.
Máig is lázadozik az értelmem a tény ellen, hogy ezek az
emberek segítséget várhattak – és kaphattak – tőlünk, akik
alig tettük meg első tapogatózó lépéseinket a csillagközi
űrben, és minden tekintetben iszonyúan elmaradtunk tőlük.
Eleinte egyáltalán nem akartam elhinni. Végül Uulának
sikerült meggyőznie: felbecsülhetetlen értékű számukra a
találkozás – és a hasonlóság.
Valami olyan magyarázata van a dolognak, hogy –
miután két és fél ezer éve élnek ennek az egyszer sorra
kerülő nagy összecsapásnak tudatában – kegyetlenül
elfáradtak már. Egyedül érezték magukat.
A legfontosabb dologban segíthet ennek a – külsőre is
oly hasonló – azonos lélektani felépítésű fajnak a létezése:
az életkedv újrateremtésében.
Kísérteties ez a hasonlóság – egyetlen eelar-t nem láttam
eddig, akit földi ruhában ne fogadtak volna el odalent tiszta
vérű, magas termetű indiánnak. Erre vonatkozólag két
elmélet tartja magát itt – már amennyire ráérnek
elméletekkel foglalkozni ezekben a napokban. Az egyik
valahol a Galaktika időtlen idők óta elveszett múltjában
keresne közös kiindulópontot – eszerint vérrokonok is
volnánk. A másik a funkcionális elmélet – ezt otthon is
ismertem már: azt mondták, ha értelmes lényekkel
találkozunk, amelyek hasonló fizikai körülmények között
alakultak ki, azoknak külseje is hasonlítani fog az
emberéhez, egyszerűen azért, mert ez a legésszerűbb
szervezeti felépítés a természetben gondolkodó,
szerszámkészítő lény számára. Nem tudom.
A lényeg: mi ketten most itt vagyunk Igón, Új-Eela
eredeti holdján, és várunk, velük együtt várjuk közös
sorsunk eldőltét. Otthon nem tudnak semmit. Lassú
tragacsunkat megsemmisítettük, és Uuláék hajója egyenesen
ide hozott bennünket – szükségük van ránk, az említett
erkölcsi, lélektani támogatás céljából. A huszonnegyedik
órában tévedtünk Eelára, és vettük fel a szignáladó üzenetét.
Ha egy újabb héttel később jövünk, akkor mi magunk
sétáltunk volna az ellenséges szerkezetek csapdájába. És –
hiába – ezeknek itt szükségük van ránk. M’Bala és Iván
odalent járják a városokat.
Mutogatják őket, és beszélniük kell a Földről – olyankor
az egész bolygó issza a szavukat.
Nem értem, hogy segíthetnénk a puszta létünk révén
annyit nekik, de elhiszem. Az ember sorsa ebben az órában
amúgy is végleg összefonódott az övékkel.
Itt vagyunk Igón – a Nagy Kivándorlás Elnökéről, Új-
Eela első
szülöttéről nevezték el így a holdat. Itt van a harc
irányító központja. Egy, a látóhatáron túlnyúló, áttetsző,
kvarcszerű boltozat alatt van a fülkém, ahol ezeket a lapokat
teleírom, kézzel. Magam akartam itt lenni a főhadiszálláson
ezekben a végső hetekben.
Nakamura is: ő itt alszik a szomszédos kabinban. A
kabinok fala áttetsző, minden irányban kilátni.
Két és fél ezer éve tudták, hogy ez az idő most fog
eljönni. Az előkészületben telt el a történelmük. S nem lehet
a végtelenségig a háború gondolatában élni egy olyan fajnak,
melytől az erőszaknak a gondolata is idegen. Nem a
tudományos-technikai felkészülés vette igénybe ezalatt a
legtöbb energiájukat, hanem az, hogy megőrizzék a
legfontosabb vonásait annak a lénynek, amit ők egyedül
ismernek el embernek.
Megőrizték. Voltam lent közöttük, láttam fehér
városaikat. S ma már nem gond, hogy az emberek nem
akarnak dolgozni. Akarnak.
A legszörnyűbb, hogy ellenségeikről ma sem tudnak
sokkal többet, mint a Nagy Kivándorlás idején. El kellett
kerülniük azokat, ha élni akartak. Ma sem tudják, hogy
festenek ezek a lények, amelyeket Idegeneknek neveznek.
Azt tudták, hogy el kell jönniük. Néhány hónappal
ezelőtt leszállt Igóra az Idegenek egy felderítő Memonja.
Várták. Ma már minden eszközük megvan arra, hogy
végezzenek egy ilyen szerkezettel; nem tették. Mindössze új
– de korántsem teljes – ismeretekkel látták el az Eelar-om-
ról, a lehetőségeiről. A gép visszatért gazdáihoz a kihívással;
e bolygó és civilizációja létezésének hírével. Most várunk.
Kint, a szabad űrben, biztos távolságra Űj-Eelától és
holdjaitól van egy láthatatlan mezsgyével körülhatárolt tér:
ott fog eldőlni minden.

2.

Csaknem két év telt el időközben. Még egyszer utoljára

előveszem ezt a kéziratot, hogy annak rendje és módja
szerint lezárjam a történetet, ahogy lezárult a valóságban is,
s egyben eleget tegyek a budapesti Magvető Kiadóval aláírt
szerződésemnek.
Nagyon hosszú volt ez a nem is egészen két év, amíg
nem jutottam hozzá az Íráshoz. Különösen, ha tekintetbe
vesszük, hogy mi minden történt ez alatt az idő alatt. Nos,
végül mégsem Új-Eela holdja fölött dőlt el minden. S ma
már azt is tudjuk, kik azok a rejtélyes Idegenek.
Azon a húsz hónappal ezelőtti napon – mindig a
greenwichi középidő szerint számolva – kéziratom
folytatását az eelai hadsereg figyelőszolgálatának
riadójelzése szakította meg Igo-Vandaron.
Kötelékben repülő mesterséges tárgyak, érkezését
jelezték az Idegen-naprendszer irányából. Az egységek az
MG-10003-as nap körzetéhez közelítve lassítanak. Céljuk
nem lehet kétséges. Egy órán belül várható a támadás.
Egyszerre életre kelt körülöttem a várakozás csendjével
telt sárga-zöld kvarcboltozat. Két és fél évezrede tudták az
eelar-ok, hogy ez az óra el fog jönni. Tudták több-kevesebb
eltéréssel azt is, hogy melyik évben. A körülöttem rohanó
emberek mindegyikének elődei nemzedékekre
visszamenőleg tudták, hogy épp az ő unokáik, fiaik lesznek
azok, akiknek személyesen meg kell vívniuk a harcot. Ez
adott rendkívüli erőt ezeknek a nemzedékeknek a felkészülés
munkájában. S az a tudat, hogy valamennyien Igo-Vandar
Elnök népének utódai, azoknak az eelar-oknak, akik már
elvégeztek valami emberfelettit, akik megteremtették ezt a
világot a semmiből.
Nem tudtam elkerülni közöttük a gondolatot: soha földi
ember nem érezhette át úgy a Homo sapiens egész fajának
sorsát, mint ahogy az Eelar-om nemzedékei átérezték a
magukét. Közülük a legegyszerűbb beosztott
képernyőtechnikus is valami többért, magasabb rendűért élt,
dolgozott, mint a maga múlandó egyéni boldogsága. S a régi
Eelán kialakult életük bajait nem hozták magukkal ide. A
veszély és a feladat, az elvégzendő munka távlatai
nagyságrendileg emelték őket magasabbra. Ma – hogy
minden veszélyben forog – tudják már az értékét: embernek
lenni. S ha élnek, tudni fognak élni vele. Végtelenek a
lehetőségek – mindez meglátszik az egyes embereken is.
Egytől egyig próféták és művészek a maguk módján.
Mindig tudták, hogy most fog eljönni ez az óra.
Félelemnek nyomát sem láttam rajtuk, még izgalomnak sem.
Csak az látszott, hogy a felkészülés századai után eljött az
ideje, hogy elvégezzék a dolgukat.
Még a leginkább valamelyes elégedettséget éreztem
rajtuk. Két és fél ezer évi várakozás alatt minden türelemnek
vége szakad.
Számomra érthetetlen hangok és elvillanó fények
töltötték be a kvarcboltozatot. Ki rohant, ki feszült
mozdulatlanságban meredt a műszerfalra. A legjobb
akaratommal sem segíthettem semmit, igyekeztem hát
legalább nem hátráltatni. Félrehúzódtam az útból.
Fölöslegesnek éreztem magam. Még ebben a helyzetben
is elfogtam egy meleg mosolyt Uulától, ahogy két kapcsolás
között felpillantott rám egy érthetetlen gépsor homályos
képernyőiről.
Aztán odaintett maga mellé. Rámutatott egy üres ülésre.
Egy mondatot mondott mago-lyn nyelven. Az volt az
értelme, hogy ennek az ernyőnek a monitora a
megsemmisítő erőtér központjára van beállítva. Emlékszem,
egy pillanatra elfogott a büszkeség, hogy ilyen bonyolult
dolgokat megértek már.
Nem látszott más a vevőn, mint a fekete űr. Tudtam már,
hogy ha a monitor által ellenőrzött térségben most
megjelenne egy lebegő gazdátlan űrsisak, azt is látnánk,
olyan erősre tudják állítani a közelítést. Az ernyőtér felső
sarkában felbukkant egy távoli, halvány fényű csillag.
Elmozdult az erőtér és vele a monitor – úgy tudták mozgatni
ezt az erőteret, mint egy távirányítású robot- űrhajót.
Körülöttem elcsöndesedett a mozgás. Az ernyő keresője
megállt, mozgása abbamaradt, s közepén vékony, éles
vonallal bejelölt ovális látszott: az erőtér. Vártunk. Csönd
volt. Mintha lélegzetet sem venne senki. Ez volt a krízis
pillanata. Lent, a bolygó városaiban milliárdok meredtek
ugyanilyen néma csendben a képernyő-terekre.
Eltelt harminc perc – a Doxa stopperemen mértem, amit
sikerült megőriznem akkor is, amikor biztonsági okokból
minden földi tárgyunkat megsemmisítették, nehogy vereség
esetén fölöslegesen korán nyomra vezessenek. Eszembe
jutott az az argonfényes este, amikor Julika megvette nekem
az órát a Kígyó utcában. Hirtelen kétségbeesett igyekezettel
összpontosítottam a figyelmemet az előttem levő
műszerfalra, s próbáltam nem gondolni semmi másra.
Még öt perc. És akkor egyszerre halk moraj szaladt végig
a műszersor előtt ülő embereken.
Valami nem úgy történt, ahogy várták.
Azután már gyorsan peregtek az események. Uula
megfogta a karomat, és felmutatott egy óriási központi
ernyőre. Már előzőleg elmagyarázta, hogy annak
felvevőkamerája a felfedeztetés pillanata óta másodpercnyi
szünet nélkül követi az ellenség gépeit a külső űrben. Most
ért látható közelségbe a három robot. Számtalan idétlen
nyúlványukkal olyanok voltak, mint valami második
világháborús elfuserált tojásgránátok.
Azt is azonnal megláttam, mi lepte meg az eelar- okat. A
jobb szélső tojás újra meg újra billegni kezdett,
hullámvonalakat írt, mint a farktollát vesztett fecske. Egy
pillanatra kiszaladt a képernyőről.
Azután stabilizálódott, de rögtön megbillent a másik
szélső. Uula egy robotkéz erejével szorította a karomat, de
ezt egyikünk sem vette észre akkor. Két Memon kilengése
egyre nagyobbá vált, azután egyszerre egymásnak ütköztek,
majd szétpattantak. Sérülten repültek tovább. A középső
lassú, idomtalan pörgésbe kezdett; az épen maradt gép nem
segített rajtuk. A kvarcboltozat alatt ekkor már új parancsok
hangzottak a megafonokból; új emberek és új gépek álltak
munkába.

3.

Utóbb megtudtam: az összeütközés pillanatában már

megállapították a gépek pályavonalából, hogy irányítási
rendszerüket valami alapvető sérülés érte, nem sokkal
azelőtt, hogy a Yarnod csillagkép közelébe kerültek. Ezután
az épségben maradi gép rendkívül erős, ritmikusan
ismétlődő jeleket bocsátott ki valamennyi észlelhető
hullámtartományban egyszerre, Igo-Vandarra fókuszált
iránnyal.
Az eelar-ok ezerszer elemezték már az eddig elfogott két
Memon pálya-jellemzőit: nem lehetett kétség, hogy ezekkel
a gépekkel most baj van. Leállították az összecsapás
előkészületeit. Arra a feltevésre jutottak, hogy ezek a jelek
esetleg segélykérést, elkésett érintkezési kísérletet
tartalmaznak. A két és fél ezer év előkészületei után is
nagyon sokat voltak hajlandók kockáztatni azért, hogy a két
faj találkozása ne pusztító legyen. Talán sohase fogjuk
megérteni őket, vagy talán mi is ilyenek leszünk egyszer.
 Válaszoltak a Memonok rádiójelzésére, matematikai-
logikai rendszeren alapuló kapcsolatot teremtettek velük, s
egy órával később a három, szinte teljesen tehetetlen Memon
egy új-eelai irányítóhullámot követve leszállt Igo egyik
gondosan körülépített óriáskráterében.
Huszonnégy órával később már baj nélkül szétszerelték
őket a lefegyverzésükre küldött, több száz év
kutatómunkájával tökéletesített Ellen-Memonok. A készen
álló laboratóriumok nekiláttak a memória-tartalom
meggyorsított feldolgozásának.
Minden emlékét meg tudták fejteni – erre is kellően fel
voltak készülve –, mégis, itt valami egészen érthetetlen
ténybe ütköztünk.
A főhadiszálláson ismét csapdáról kezdtek beszélni.
Félreérthetetlenül kiderült ugyanis, hogy ezek a
szerkezetek akkor indultak el útjukra, amikor az újkori
felderítő Memon visszatért a szándékosan beletáplált
kihívással: az atomháborúban elpusztultnak vélt bolygó népe
és civilizációja tovább él az MG-10003-as bolygón. Akkor
indultak el, válaszként a kihívásra. Nem egyszerű
felderítőgépek voltak, hanem valódi harci egységek –
előkészítve az ismeretlen ellenfél kiirtására. Erről az
ellenfélről alkotott elképzelésük egyszerűen nem felelt meg
a rendelkezésükre álló adatoknak.
S ami érthetetlen volt, úgy is indultak el: mintha teljesen
ismeretlen volna az ellenfél. Holott a visszatérő Memon
anyagából sok minden kiderülhetett volna, sok mindenben
kellett volna módosítani a fegyverzetüket. A gépek indítói
mindezt nem vették tudomásul.
Ezeket a példányokat is úgy szerkesztették, készítették,
hogy mit se áruljanak el küldőikről. S útjuknak utolsó,
legfontosabb szakaszában – a Yarnod-csillagkép körzetétől –
elbizonytalanodtak, nem kaptak utasításokat. Egy ideig
továbbhaladtak, a tehetetlenségi erő hatására.
Az Igo-Vandarra küldött – s számunkra érthetetlen –
üzenetük lényegében a gazdáját kereső gép utasításkérése
volt. Detektorai felfedezték a holdon jelen levő gépi
intelligenciát, ezért fordultak arra az antennák.
Egyebet nem tudtunk meg. Az egész ügy érthetetlen volt.
A helyzet – az ismeretlen elemek beszámításával is –
cselekvésre indította Új-Eela államtanácsát. Gondos
mérlegelés után döntöttek.
Lehel, hogy a sérülten és hiányos utasítással érkezett
Memonok valamely bonyolult kelepce részét alkotják. De az
ellenség oly sokat tud már Új-Eeláról, hogy egyedül a
cselekvés hozhat biztonságot.
Napokkal azután, hogy az Ellen-Memonok végeztek a
gépek felbontásával, elemzésével, és megkapták az
érthetetlen végeredményt, M’Baláék egy eelar-űrhajón
hazaindultak a Földre, néhány “indián” szakértő kíséretében,
pontos tudósítással, minden eshetőségre szóló utasításokkal s
annyi felszereléssel, ami teljes kommunikációs kapcsolatot
és az Eelát védő erőtérrendszer másának létrehozását
biztosította.
 Mindezt biztonsági intézkedésnek szánták, mert
ugyanezen a napon az eelar-űrhajóhad – Nakamurá-val és
magammal – elindult Ogg napja felé, az ismeretlen ellenfél
elébe.

4.

S itt ismét nehéz részhez értem elbeszélésemben, írásom

a történet legnagyobb részét tekintve eddig sem személyes
tapasztalatomon alapult. Ettől fogva még inkább a közvetett
információanyagra kell támaszkodnom.
Tucatnyi forrásból összeszedett adatok alapján kellett
rekonstruálnom az itt következő befejező részt, s e források
egyike sem lett volna elegendő önmagában. Segítettek az Új-
Eelán megőrzött történelmi feljegyzések, annak a régi
járőrhajónak útiparancsa, utolsó rádióüzenete, az elfogott
Memonok emlékezeti anyagának bizonyos részei.
Rendkívüli hatással volt rám egy személyes tapasztalatom.
Beszámolóm utolsó oldalai pedig csaknem teljesen egy
közös eelai-földi történész-biológuscsoportnak a jelentésén
alapulnak.
A két bolygó tudósainak – még alig elkezdett – közös
munkája korszakhatárt jelent civilizációink életében. Amit
kevesen vártak: mi is tudtunk adni valamit nekik – cserébe
az ölünkbe hulló óriási tudományos-technikai haladásért.
Elsősorban a művészetek terén.
Úgy hallom, egy éve forrongó-alkotó válságban van az
egész új-eelai művészeti élet, s ezt néhány földi név –
French, Bartók és Marimba – okozta. Mielőtt azonban ide
eljutnánk, sok mindent kell még elmondanom.
Forrásaim külön-külön megbízhatók, mégis az anyag így,
összeállítva, nem több, mint feltevés, így történhetett.
Részben még olyan dolgokról is be kell számolnom,
amikről senkinek sem lehet személyes tapasztalata, amiről
nem maradt semmiféle feljegyzés.
A kép teljessége kedvéért vissza kell térnem ahhoz a
pillanathoz, amikor az eelaiak Új Időszámításának 32-ik és a
menekülő Prokron útjának második évében az a bizonyos
járőrhajó üzenetet küldött a mellékbolygóra: beljebb hatol az
Idegenek által meghódított területre.

5.

Közvetlen tapasztalata senkinek sem lehetett a járőrhajó

útjáról.
Rádióüzenete akkor, kétezerötszáz éve, úgy végződött:
lehet, hogy ez az utolsó jelentkezésünk.
A járőrhajó legénysége a rádióüzenet sugárzása utáni
harmadik napon, éjszaka érezte először a beavatkozást.
Útjuk második évében jártak. Utóvéd és előőrs voltak abban
az élet-halál küzdelemben, amelyről az ellenfelek egyike
még nem tudta, hogy zajlik. Nem is volt szabad megtudnia.
Az Egyes Számú Űrnaszádnak semmi esetben nem volt
szabad az ellenség kezére kerülnie. Semmi esetben, és a
legénységet kitevő tizenkét űrhajós tudta, hogy ez mit jelent.
Harminc fényévnyi távolságra jártak Eelától, valamivel
többre Prokrontól. Az új fotonhajtómű biztosította, hogy a
távolság ne jelentsen számukra végleges elszakadást, se az
időben, se a térben.
Mindeddig – két nappal ezelőttig – gondosan a
csillagtérkép Memon-vonalaknak nevezett zöld sugarainak
határán kívül maradtak. Az Idegenek csakugyan nem tértek
el soha az előre rögzített tervektől. A hódítások külső határát
jelentő bolygókon azonban nem hagytak hátra semmit,
amiből kilétükre lehetett volna következtetni. Csak
összefüggéstelen jeleket találtak, több helyen is: mintha az
élet kialakulását igyekezett volna valami, mesterséges
beavatkozással, megakadályozni.
Ez volt az oka, hogy a hajó kapitánya úgy határozott:
behatol egy olyan űrszektorba, amelyet az Idegenek már
évezredek óta hódításuk alatt tartanak, és – mint a foglyul
ejtett Memon tanúságából kiderült – ritka, de állandó
őrjáratokkal biztosítanak.
Ha valamit meg akart tudni, most hazardíroznia kellett.
Ezen a harmadik napon már tudta, hogy veszített.
A beavatkozást éjjel érezték először. Hajnalra a hajó
navigációs tisztje már harmadszor egyeztette az útirányukat,
azután ismét jelentett:
– Az utolsó huszonegy óra alatt egy foknyit elhajolt a
hajó útiránya.
Tévedés nem lehet, a számításokat mindig többszörösen,
többedmagammal ellenőriztem.
Az eltérést korrigáltuk az irányítópadon,
eredménytelenül. A hajó nem engedelmeskedik a
vezérlőterem utasításainak
A parancsnok arca nem árult el semmiféle érzelmet.
Bólintott.
– Nem tarthatott örökké a szerencsénk… Tovább
figyelni, korrigálni
– mondta azután. – Ha nincs valami különleges esemény,
óránként kérek jelentést.
A háromdimenziós csillagtérkép elé állt, és
elgondolkozva nézte rajta a bejelölt zónahatárokat. A hajó
helyét jelző pont a térképen egybeesett egy ilyen
határvonallal. Oly kevéssé hatoltak be eddig, hogy azt a
térkép nem tudta kimutatni.
Újabb huszonegy óra elteltével az elhajlás három fokra
nőtt, s az űrhajó észrevehetően az ellenséges terület belseje
felé haladt. A harmadik naptól négyzetesen növekedett az
elhajlás. A hajó önnön méretéhez képest gigantikus
fotonmezője tehetetlennek bizonyult a közbeavatkozó külső
erővel szemben. Ha növelték az ellenirányú tolóerőt,
egyidejűleg automatikusan növekedett a beavatkozás ereje
is. A műszereik hatósugarán belül nem észleltek semmiféle
mesterséges alkotmányt, űrjárművet, sem egyéb
rendellenességet.
Mintha láthatatlan, hatalmas karok ragadták volna meg
az űrnaszádot, s vonszolnák meghatározott cél felé. Égitest,
amely ekkora vonzóerőt fejthetne ki, nem volt a közelben,
egyébként is sokszorosan nagyobbnak kellett volna lennie
minden ismert vagy feltételezett napnál.
A negyedik napon a parancsnok elrendelte az első fokú
riadókészültséget.
Ötödik nap, amikor az eredeti iránytól való elhajlás
kilencven fokosra növekedett, láthatatlan sugárzás vert
lyukat a hajótestnek a sugármotorok közelében fekvő
darabján. A hibát percek alatt kijavították, s hamarosan a
parancsnok asztalán feküdt a sérült páncéldarab.
– Valamiféle hadi vagy győzelmi jelzés, nyilván –
mondta a parancsnok a javítást vezető tisztnek. A kiemelt
kéregdarabon két tenyér nagyságú, egymással
szembeforduló, félkörnyi hiány látszott, köztük megmaradt
egy ujjnyi lemezdarab. – A kritikus tömeget jelzik, két részre
osztva. Az első igazi fegyverük nekik is a termonukleáris
robbanás lehetett. Az a két félkör a bomba hasadóanyagát
jelképezi. Ha a kél fél összeér, az egy tömegben levő anyag
mennyisége meghaladja a kritikus tömeget, és bekövetkezik
az atomrobbanás. Ez lehetett az első fegyverük, de – a
hajónk jelenlegi menetirányát tekintve –, azt hiszem, nem
alaptalan a feltevés, hogy ma már jobbak vannak a
kezükben. Hogy ilyen fejlettségű tudomány mellett
szükségét érzik annak, hogy győzelmi jelet üssenek az
ellenséges űrhajóra, mély anakronizmus. Nem árul el új
dolgot róluk, már a gépeikből, a harcmodorukból,
gondolkodásmódjukból tudhattuk: nem egyebek jól
felszerelt barbároknál. Megvert ellenségnek tekintenek
bennünket. Bizonyos szempontból igazuk van. Azt azonban
nem tudják, hogy ők ezáltal még nem válnak győztesekké.
Most már nem késlekedhetünk. Holnap életbe lép a 01-es
jelzésű terv végrehajtási utasítása. Úgy látszik, módunk – és
időnk – lesz rá, hogy a tökéletesebb változatában is
részletesen végrehajtsuk!
Aznap az űrhajót már minden irányban az Idegenek által
meghódított űr csillagzatai vették körül, amelyeket a
parancsnok jól tudott ellenőrizni a Memon alapján
rekonstruált csillagtérképen.
Időnként roppant távolságban mesterségesen irányított
testeket észleltek a hajó műszerei, melyek zsinóregyenes
útvonalon közlekedtek a szomszédos csillagrendszerek
között, az ő űrhajójukra ügyet sem vetve.
Egy igen távoli csillagon különleges napkitöréseket
észleltek, melyek közül az utolsó a napnak mintegy
tizedrészét leszakította.
Az űrhajó két csillagásza nem tudott megállapodni
abban, vajon természetes vagy mesterséges robbanást láttak-
e.
Délben a parancsnok jelentést kért az elmúlt három nap
sebességi, gyorsulási és irányadatairól. Egy óra hosszal a
kabinjába zárkózva számításokat végzett, majd összehívta
tizenegy emberét. Előtte felbontott boríték feküdt az
asztalon.
– Négy napunk van még – mondta. – Egy félóra múlva
életbe lép a 01-es jelzésű terv végrehajtási utasítása.
Mindenki talál az asztalomon egy-egy névre szóló borítékot.
Bontsátok fel.
Egy kis moraj hallatszott, amíg szétosztották a
borítékokat, azután a pengék sercenése a papíron, ahogy ki-
ki fölvágta a magáét. Néhány percnyi csend következett,
amíg elolvasták a két-három oldalas személyi utasításokat.
A parancsnok megvárta, míg az utolsó is leereszti a
borítékot.
Azután így szólt:
– A parancsról nincs mit beszélnünk, ebben egyetértetek.
– Várt, s amikor senki nem szólt, csak néhány igenlő
fejrázást kapott válaszul, folytatta: – Megkezdem a terv
végrehajtását.
A parancsnok felemelte az asztaláról “A Nagy
Kivándorlás” felirattal ellátott mikrokristály-dobozt, kilépett
a folyosóra a néma űrhajósok sorfala között, és beledobta a
kristálysorozatot a parancsnoki fülke mellett elhelyezett
hulladékhamvasztó nyílásba.
A kristályok a másodperc töredéke alatt atomjaikra
bomlottak – a megmaradó parányi, végtelenül finom, szürke
hamuból semmiféle tudomány nem állapíthatta meg többé
még csak azt sem, hogy milyen halmazállapotú anyagból
származott.
A környező világűrt két köbfényévnyi térben belengte
ekkor az emberi gondolkodás számára érthetetlen, minden
emberi műszer számára felfoghatatlan parancs:
 – Ismeretlen eredetű mesterséges tárgy Ogg második
bolygójára szállítandó. Élőlények sértetlenül megőrizendők.
Ismételve: sértetlenül. Klikk.
Egy távoli csillag belélegezhetetlen légkörében gépi
berendezés kattant a felszínen hömpölygő metán-gázfelhők
között, s a mérhetetlen energianyalábokat ellenőrző bázis
ugyanazon a nyelven sugározta vissza:
– Foglyok már. Gyöngék. TRRG győz. Klikk.
Az alig száz méter hosszúságú hajó belsejében a
legénység azt figyelte, amint a parancsnok a hajó gondosan
őrzött feljegyzéseit dobja a hamvasztó nyílásába. Azután a
parancsnoki könyvtár következett. A tizenegy ember segített
a parancsnoki fülke tartalmának kiürítésében, aztán
szétoszlottak, hogy nekilássanak a lezárt borítékokban
megszabott feladatuk végrehajtásának.
A járőrhajó eltéríthetetlenül sodródott ismeretlen
rendeltetése felé.
A parancsnoki könyvtárat követte a hamvasztókba
minden írásos vagy képi feljegyzés, csillagtérkép és
tájolóműszer. Tizenkét ember dolgozott éjjel-nappal, s
tablettákkal helyettesítették az evést és az alvást. Feladatuk
egyetlen pontból állt: a borítékok előírásának megfelelően
felosztva egymás között a hajó területét, mindannyian a
hamvasztókba hordták a felszerelést. Volt a legénység
között, aki csak most értette meg, hogy miért van ennek a
viszonylag kis méretű
felderítőhajónak két ekkora atom-elbontója. Az írott
anyagok után sorra a két ember magasságúra széttárható
nyílásba hordtak minden elmozdítható tárgyat. A hajó fiatal
űrkadétjának pedig arra is rá kellett jönnie, hogy ezen a
hajón minden tárgy elmozdítható.
A környező űrben ezzel egyidejűleg már parancs lebegett
Ogg második bolygója felé:
– Élőlény-szállítmány érkezik. Cél: Az eredet
megállapítása, A biológiai és civilizációs típus
meghatározása. Intelligenciafok és potenciális harci erő
elemzése.
A gépek visszajelentettek:
– Parancs végrehajtása az érkezés időpontjában
biztosítva.
Ogg bolygóján működésbe lépett egy főhadiszállás
automata laboratóriuma. Vegyszerekkel töltődtek fel az
évezredek óta használatlan kémiai analizátorok, önműködő
elektromos agyak kérdésekkel tápláltak be elektronikus
pszichoanalizátorokat. Az élveboncoló-termek gépei új, éles
metszőfelületeket kaptak. Az űrben jelentést sugároztak a
gépek:
– Még két nap.
Az űrhajón a parancsnok és két társa egy különlegesen
erős falú fülkét ellenőrzött, amely az egész út folyamán le
volt pecsételve, s egyedül a parancsnok ismerte a
rendeltetését. Falai olyan fémötvözetből készültek, amely a
közvetlen közelében lezajló nukleáris robbanásnak is ellen
tudott állni.
 A hajó személyzete leszerelte, és alkatrészenként a
hamvasztóba táplálta a használhatatlanná vált
vezérlőberendezést, a hajtóművet, az utolsó berendezési
tárgyakat, majd a több évre elegendő élelmiszerkészleteket,
végül a saját ruháit. Az űrhajóból nem maradt meg más, mint
a kopár fémburkolat, néhány elosztófal, egy kulcs, tizenkét
ember és néhány pasztilla.
A beavatkozás észlelésétől számított kilencedik napon a
parancsnok ismét összehívta embereit. Néhány percig némán
álltak az atomelbontók mellett, majd a parancsnok azzal a
bizonyos kulccsal kinyitotta a két hamvasztó között
elhelyezett kazetta ajtaját, a kulcsot bedobta a hamvasztóba,
és maga felé húzta a falban levő piros fogantyút.

6.

Ogg második bolygóján, Trrg hetedik emeletén a

robbanással egyidejűleg az iszonyat érzését jelezte valami.
A valami, ami a jelzést akkor leadta – végtelenül távoli
analógiával –, talán a mi gerinceseink vegetatív
idegrendszeréhez hasonlítható, annál tízezerszer
érzékenyebb és nagyobb teljesítőképességű
organizmus volt, a Lénynek három emeletét töltötte be,
feladata a csillagászati távolságokban és évezredekben való
érzékelés és – jobb szó híján – gondolkodás volt. Trrg inkább
úgy tartotta számon, mint egy tizenharmadik érzékszervet,
kétirányú emlékezetet, mely képes a telepatikus megérzésre,
a múlt és a jövő feltérképezésére, összefüggéseinek
feltárására. Rendkívül éles volt ez az érzékszerve, mégis
voltak határai teljesítőképességének, s ami a jövőt illeti,
mindig számolnia kellett egy erős bizonytalansági
tényezővel. Az érzés mely évezredeket fogott át ezúttal – oly
gyenge volt, s feltevése olyan valószínűtlen, hogy Trrg
tudatos gondolkodása egyszerűen félresöpörte.
Így nem tudta meg, hogy létének véghetetlen évezredei
során először, vereséget szenvedett.
A világegyetem általa ismert részében nem volt hatalom,
amely a győzelem legkisebb esélyével szállhatott volna
szembe vele. Eddig Ogg második bolygóján, a többi Trrg
között sem. Amikor az Eeláról jött űrnaszád, elfogatása után
kilenc Eela-nappal felrobbant, Trrg tudatos gondolkodása
megállapította, hogy baleset történt, a legalkalmatlanabb
pillanatban.
Racionális lény volt. Mindig, minden körülmények
között az egészséges megoldást választotta, így maradhatott
létben, miközben oly sok Trrg nem létezett már, így lehetett
az első Trrg, mely a világűr meghódítására vállalkozott, s így
válhatott a robot-űrhajói által felderített világegyetem
vitathatatlan urává. Természetszerűen következett
mindebből, hogy lélektana nem ismerte, gondolkodása nem
fogadhatta el az öngyilkosság lehetőségét.
A robbanás megsemmisítette az egész földi űrhajót. Trrg
mozgósított technikai hálózata csak néhányat tudott nyomon
követni és összegyűjteni az óriási térben szétszóródott
alkatrészek közül. Az űrhajót irányító gondolkodó lény igen
gyönge héjszerkezettel rendelkezhetett – Trrg egyetlen
lényre gondolt: fogalmaiba több egyforma lény együttes
célért való működése sem fért bele. Igen gyönge
héjszerkezetű lehetett ez a lény, mert tömegéből semmi sem
maradt meg, hogy anyagára, méreteire vagy
metabolizmusára lehessen következtetni. Egyben mégis
sikeresnek bizonyult a kutatás. A robotszerkezetek
megkaparintották az űrhajó egyetlen épségben maradt
darabját, egy zárt egységet, mely az idegen lény
laboratóriumául szolgált, és így sugárzásvédő fémburka
megóvta a robbanás hatásától. E fülke méreteiből és
tartalmából megállapítható volt, hogy az ismeretlen lény
megfelelői alig tízméteres nagyságúak lehetnek, fluort
lélegeznek, erre épül föl metabolizmusuk, bolygójuk
átlaghőmérséklete háromszorosa a víz forráspontjának, s egy
fehér óriásnap közelében kell keresni.
Az adatok alapján Trrg kilencedik emelete tervet
dolgozott ki a bolygó felkutatására és teljes
megsemmisítésére. Egy ilyen találkozásnak csak
egyféleképp szabad végződnie az idegen civilizáció számára.
Trrg parancsokat adott robotjainak. Parancsban közölte,
mit tegyenek Ogg második bolygójának közeli vagy távoli
féltekéjén, mit tegyenek a szomszédos Xyq napjának
körzetében vagy a Tejútrendszer távoli vidékein. Csak
parancsokat adott; ő maga nem tudta elhagyni Ogg második
bolygóját, melyen számlálhatatlan évmilliókkal előbb
megtörtént az élet csodája, s újabb millió évek múltán
létrejöttek az első Trrg-ek. Nem tudta túllépni még annak a
sziklasíknak határát sem, amelyen állt. Trrg képességei közül
évszázezredek óta hiányzott a helyváltoztatás.
Robotok távolították el agyának külső felületi
plazmájáról az elhalt sejteket; roboterősítők gondoskodtak
róla, hogy a dombláncon túl álló baráti Trrg által sugárzott
szexuális interrelációs hullámok eljussanak rendeltetési
helyükre, s megtermékenyítsék az agy osztódás előtt álló
belső plazmarétegeit. Robotok tenyésztették a fehérjét
biztosító állatokat a bolygón, robotok termesztették a
növényi táplálékot az állatok számára. Robotok végezték el a
tudományos kísérleteket, robotok derítették fel számára a
bolygó távolabbi környezetét és a világűrt. Robotok
dolgozták ki újabb és újabb fegyvereit, robotok vívták meg
háborúit más Trrg-ek robotjaival. Robotok készítették a
robotokat.
Bár a legfelső emeleteken elhelyezett látómezői távoli
csillagok színképét is észlelni tudták, saját bolygóján a
láthatár szabott korlátot a közvetlen vizuális észlelésnek. A
látóhatár szélén épp láthatta a szomszédos baráti Trrg
legfelső emeletét. Trrg azonban tudta, hogy ez csak
ideiglenes szövetség lehet: az ily módon védettségre szert
tett szomszéd növekvő ereje máris gondot jelentett számára.
Tudta, hogy a kritikus pillanatban kettőjük közül az marad
létben, aki előbb határozza magát a támadásra és új szexuális
partner választására.
 Trrg fogalmai között nem szerepelt az az idő, amikor
nem állt itt ezen a sziklafennsíkon, öröknek tudta magát. Ő
mindig volt. Mindig időben döntött. Hatalma a múló
évezredekkel egyre növekedett.

7.

A lét egyenlő volt a szünet nélkül növekvő erővel.

Az erő a más Trrg-ek fölötti győzelemből származott.
Valaha, megszámlálhatatlan évezredekkel előbb,
nyolcszor ekkora volt a bolygón álló Trrg-ek száma, és sűrűn
épültek az utódok. Volt egy pillanat – valamikor, nagyon
régen –, amikor mindennek el kellett dőlnie. A fegyverek
készen álltak. Akkor voltak még, akik azt jósolták, hogy ez a
válság fogja eldönteni a Trrg-ek fajának létét, s ha az
erőszakos megoldáshoz nyúlnak, akkor a faj örökre elbukik.
Trrg kilencedik emelete most erre a jóslatra emlékezett.
Nem vált be, nem is válhatott be. A gyengék rettegése
sugallta. Ö a harcot választotta. A gyengék már nem
léteznek, s ő túlélte az évezredeket, s minden évezreddel
gyarapodott erejében.
Az első nukleáris háború egy kis ritkafém-lelőhelyért
folyt le.
Hetven másodpercig tartott.
A vesztesek megszűntek létezni, fegyvereik átszálltak a
győztesekre. Akiben élt a létösztön, az a következő háborúra
gondolt, s megkezdte bonyolult védelmi rendszerének
kiépítését, a támadó fegyverek tökéletesítését, a
robothadseregek előállítását.
Időleges szövetségek születtek távoli Trrg-ek között,
mások ellen.
A szövetségek felbomlottak, a volt harcostársból halálos
ellenség lett. Örökössé vált a háború.
Minden ezer évben akadt egy vagy két Trrg, akinek
védelmi rendszere nem bizonyult elég korszerűnek, és
áttörték a legújabb fegyverek. Mindig akadt egy vagy kettő,
akit eltörölt a föld színéről egy váratlan irányból jövő
támadás. Az évezredek pedig kérlelhetetlenül követték
egymást. Utódépítésre gondolni sem lehetett többé: a
fejlődés évszázadai alatt képtelenek lettek volna megvédeni
magukat. A Trrg-ek száma nyolcadrésze volt az első háború
előttinek.
Trrg nem félt. Ő a három leghatalmasabb közé tartózott.
Azok közé, akiknek a naprendszeren kívül is voltak haderői
és állandó támaszpontjai. A világűr meghódított
naprendszereivel egyetlen célja volt: néma naprendszereket
akart a háta mögött tudni – élettelen naprendszereket.
Robothadseregei olykor összecsaptak egy más Trrg
robotjaival egy bolygó vagy egy űrövezet fennhatóságáért,
majd lassan kialakultak a többé-kevésbé végleges
határvonalak és a további hódítási övezetek. Akkor dolgozta
ki részletes Memon-terveit. Hadserege biztosította, hogy a
világűr felől ne érhesse váratlan támadás. Kérlelhetetlen
bizonyossággal tudta azt is, hogy hármuk közül ő lesz az, aki
idővel majd átveszi a másik kettő területeit.
Nem félt. Tudata félresöpörte a tizenharmadik érzékszerv
által közvetített, gyenge iszonyérzést. Semmiképp sem
kapcsolta volna össze a fluort lélegző, parányi, tízméteres
lénnyel, akinek űrhajója olyan rossz pillanatban esett baleset
áldozatául.
Nem tudta, hogy ebben a csatában amelyben a veszteség
tizenkét, még a tíz méternél is apróbb ember volt, akik
oxigént lélegeztek egy vörös törpenap bolygóján, ahol az
átlaghőmérséklet a víz forráspontjának egyharmadát se érte
el, s akiknek testvérei e pillanatban Trrg Memonjai elöl
menekülve kerestek új hazát – már elszenvedte első
vereségét. Nem tudhatott egy olyan fajról, melyet még az
övénél is hatalmasabbá tett az a tulajdonsága, hogy parányi,
törékeny egyedei nem háborúztak egymással, de fel tudták
magukat áldozni a faj egészéért. Nem tudhatott arról a
tizenkét borítékról, amelyekben az utasítás ezekkel a
szavakkal fejeződött be: “Hajód fogságba esett. Az
ellenségnek nem szabad rájönnie eredetünkre.
Eela most a legtöbbet kéri tőled, amit adhatsz: életedet.”
Sokan voltak a Trrg-ek, sok a halálos ellenség. A veszélyt
egymás felől várták, okkal.
Létük értelme egyre inkább egyetlen célra összpontosult:
túlélni.
Trrg minden érzékszerve ezt a célt szolgálta. Az
évezredek során fokozatosan hatalmasodott el rajta ez a
gondolat – ekkorra már eggyé vált a létösztönnel. Minden
egyebet kiszorított.
Egy dologra mégsem volt elég összetett érzékelő és
kiértékelő szerveinek teljesítőképessége: hogy ebből a
monomániás lét- és gondolatkörből kitörjön. Egyszerűen
nem volt képes másfelé irányítani a képzeletét. Nem tudhatta
hát, hogy tizenharmadik érzékszerve homályos jelzésében a
távoli jövőnek arra a pillanatára “emlékezik”, amikor Ogg
második bolygóján leszáll az eelar-ok első űrhajója.
Trrg volt, semmi más. Ő, a többi Trrg. Ahogy számuk
fogyott, úgy váltak egyre keményebb, egyre könyörtelenebb
és egyre sebezhetetlenebb ellenféllé. A természetes
kiválasztódás törvénye működött ennek a kifacsart
világrendnek keretében, vaslogikájúan torz eredménnyel.
Egyre több helyet foglalt el felső emeleteiből az az
intellektuális főhadiszállás, amely a bolygó minden egyes
Trrg-jének teljes adattárát, karakterábráját, védelmi
berendezését tartotta számon.
Egy teljes elektronikus agyhálózat folytatta ezeknek az
adatoknak állandó, mindig a legújabb helyzetre támaszkodó
kiértékelését.
Tudott a többi Trrg hasonló berendezéseiről, pontosan
ismerte érzékenységüket. Ahogy tökéletesedtek, úgy váltak
egyre hasonlóbbá a fegyverek és a védelmi rendszerek.
Objektív természeti törvények határolták körül és terelték
azonos irányba fejlődésüket. Egy adott fokon állandósult a
szembenállók mozdulatlansága; az a helyzet, amit mi Terrán
patt nak nevezünk a sakkjátékban. Az idő azonban
nagyhatalom volt. Parányi változások mégiscsak történtek a
természeti környezetben, az egyéni készenlét fokában. S a
nagy számok törvénye alapján egy-egy Trrg-hez olykor
hirtelen mégiscsak jelzés érkezett az elektronikus
főhadiszállásról: meghatározott koordináták alatt álló Trrg,
ebből és ebből a szögből, ilyen és ilyen módon most három
órán át – vagy húsz másodpercen át – sebezhető.
Egyidejűleg érkezett a pontos haditerv és támadási program,
külön-külön kidolgozva, minden eshetőségre. Ilyenkor le
kellett csapni, kérlelhetetlenül, nem volt más lehetőség.
Ezek a sebezhetőségi viszonyok ugyanis többnyire
megfordíthatok voltak, s hogy a két ilyen viszonylatba került
lény közül melyik marad létben, az sokszor egyedül azon
múlott, hogy melyiknek a kémhálózata gyorsabb. Azon a
bizonyos húszmásodpercnyi előnyön, így aztán nem
habozhattak. Ő maga sem habozott, soha. Az évezredek
múlása őt igazolta. A Trrg-ek egyre kevesebben voltak, ő
megmaradt.
Volt gondja a világegyetem meghódított szektoraira is.
Egyetlen dolog érdekelte csak, hiszen a létfenntartás ösztöne
mindennél erősebb. Évszázadokon át tartó tudományos
munkával, kísérletezéssel és valószínűségszámítással
kidolgozta, milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy egy
égitesten létrejöhessen az élet. Csaknem bármiféle élet. Nem
keresett teljes bizonyosságot, intelligenciája magasabb fokon
állt ennél. Tudta, hogy az élet lehetséges előfordulásai olyan
nagy számú variációt jelentenek, amelyet nem tarthat
ellenőrzés alatt. Számításai végső soron a rendelkezésére
álló tényekre vezethetőek vissza. S elkerülhetetlen, hogy
legyenek olyan lények, amelyek nem állnak a
rendelkezésére.
Tudnia kellett: a világűr végtelen, s ugyanígy végtelenek
a világűr variációi is az élet témájára. A tények korlátozták
fantáziáját, s olyan irracionális fogalmat, mint a végtelen,
nem tudott befogadni.
Amikor az életfeltételeket – viszonylag kisszámú
alapvető fizikai és kémiai tényre visszavezetve – tisztázta,
hozzálátott, hogy gondoskodjék: a feltételek sehol se
lehessenek meg tartósan és egyszerre. Módszeres munkával
végigkutatta a birodalmát képező űrszektort. Mindenhol
megsemmisített egyet vagy kettőt e feltételek közül; azokat,
amelyeknek elpusztítása a legkevesebb energiát igényelte. A
pusztítást több ezer éves időközökben – automatikus,
tévedhetetlen rendszerességgel – megismételte. Nem kellett
gyakran tennie ezt: az élet kialakulása nem egyik napról a
másikra lezajló folyamat, így is többszörös biztonsággal
dolgozott.
Így tett két más Trrg is.

8.

Múltak az évszázadok, évezredek. A dombláncon túl

álló, baráti Trrg helyén már időtlen idők óta mély kráter állt,
felismerhetetlen lávává olvadt fémmaradványokkal a
fenekén.
Most egy olyan Trrg-gel állt szexuális kapcsolatban, aki
a bolygó túlsó oldalán állt, egy tengeröböl partján, melyet
félkaréjban hegyek védtek a szárazföld felől. A hullámokat a
bolygó egyenlítője fölött állandó ponton keringő mesterséges
hold reléállomása továbbította közöttük. Nehezen szánta el
magát erre a változatra. A hullámok életfontosságúak voltak,
s gépi szerkezetre bízni folyamatosságukat
– erre még nem volt eddig példa. A legbiztosabb gépek is
elromolhatnak, ki vannak téve az ellenség szabotázsának. De
a döntés pillanatában tudta, hogy kockáztatnia kell. Csak
forradalmian új megoldással tarthatja meg kiemelkedően
biztonságos helyzetét.
Az elektronikus harci telep jelentette: ő és az
antipóduson álló Trrg egyszerre jutottak ilyen helyzetbe,
egyszerre állnak a stratégiának azon a pontján, amikor már
nem kívánják kockáztatni a környéken állókkal való
kapcsolatot, helyesebben: nem engedhetik meg maguknak
többé, hogy bármely szomszédnak védettséget biztosítsanak.
Az új megoldás mellett döntött, és a merész döntés
megint egyszer őt igazolta.
Időközben egy közeli bolygóról különös, nyugtalanító
légi felvételt küldött vissza az egyik Memon. Az űrből
fényképezett felszínen, két felhő közötti szabad téren át alig
kivehetően fényképezve, valami látszott. Ez a bolygó olyan
közel volt, annyira ismerte – a szomszédos Xyq
naprendszeréhez tartozott –, hogy csak rutin-
 őrjáratokkal ellenőrizte. Az a dolog a fényképen,
emlékeztette valamire. Nyugtalanítóan hasonlított, s nem
lehetett megállapítani, hogy mire. Az elektronikus telep
összehasonlította minden eddigi fényképezett tárggyal és
élőlénnyel – hihetetlen mennyiségű felvétel került elő az
emlékező-centrumokból –, s nem jutott eredményre. A
harcok kezdete óta Trrg vagy gépei soha nem találkoztak
hasonló formátummal.
Megtette azt a képtelenséget, hogy a saját vizuális
észlelői elé szállíttatta a képet. És akkor rögtön tudott
mindent. Soha az ellenségeskedések megkezdése óta nem
fényképezhettek ilyen formátumot robotjai – nem volt azóta
ilyen formátum: az embrionális állapoton alig túljutott,
növekedésben levő, évről évre épülő fiatal Trrg.
Ez azt jelentette, hogy két társa közül az egyik
megoldotta a bolygón kívüli utódépítés eddig lehetetlennek
bizonyuló, tudományos feladatát. Valamikor talán azt
jelenthette volna ez az eredmény, hogy a Trrg-ek faja előtt
megnyíltak a világűr lakatlan naprendszerei – s végtelen
fejlődés és terjeszkedés lehetősége várja őket. Valamikor. Ma
egyet jelentett csak: létveszélyt a legváratlanabb oldalról.
Amikor Xyq-nak ez a bolygója s vele a növekvő élet
megsemmisült, ő sejtette, hogy a bolygón kívüli építés titka
örökre elveszett. Maga az építő olyan emocionális
zűrzavarba került, hogy megengedhetetlenül hosszú időre
sebezhetővé vált. Szinte elvesztette életösztönét. Vele valaki
más végzett. Nem volt idő az elérzékenyedésre. Nem volt
elérzékenyedés. Nem volt érzékenység.
Ez volt a második olyan Trrg, aki kinyújtotta a hatalmát a
világűr felé. A harmadik pedig az a bizonyos, ott az
antipóduson, Trrg szövetségese, szexuális partnere.

9.

S elkövetkezett a nap, amikor ott álltam én is eelai

űröltözékemben a második bolygó szélverte fennsíkján. Trrg
naprendszerét a Memon irányítása alapján találtuk meg,
minden tévelygés nélkül.
Azután már ott álltunk, parányi lények a kősíkság
szelében, értetlenül és iszonyattal szemlélve a számunkra
fantasztikus nyúlványokkal, kinövésekkel tarkított, csillogó
fém felületű, hegy nagyságú tornyot.
Láttuk drámáját, mely ekkor ért el végkifejletéhez, földi
tudósoknak és főleg eelai társaimnak nem sokkal később
sikerült rekonstruálniuk. Tudományra született fajta,
zseniálisak az efféle elemzésben, de azt hiszem, ez a téma
így is hosszú éveken át ellátja majd őket, minket
tennivalóval. A dráma lényegét elég hamar sikerült
kihámoznunk, Trrg faja itt elmondott történetének főbb
vonalaival együtt.
Úgy alakult, hogy még egyszer, utoljára döntésre került a
sor. Trrg tudatos emlékezetében később ráakadtak olyan
bizonytalan, félig kialakult gondolatok nyomára, amelyek
szerint mégiscsak hiba volt minden, ami eddig történt.
Talán… Talán még most utoljára el lehetne kezdeni újra,
fegyverek, háború, ellenségeskedés nélkül.
Eljött az a pillanat, amikor Trrg és az antipóduson álló
társa – akivel kapcsolata igen tartósnak bizonyult – kettesben
találták magukat az egész bolygón, kettesben az egész ismert
világegyetemben. Az épülő utódja elpusztításával odaveszett
Trrg világűrszektorán békés tárgyalással megosztoztak. Ez
nem okozott gondot: társak voltak.
Kettőjüké volt a világegyetem. A bolygón magán
hihetetlenül megerősödött a pozíciójuk. Négyzetesen
növekvő gyorsasággal hullott a többi Trrg. Legtöbb az ő
kettőjük – egyikük vagy másikuk – áldozata lett.
Mérhetetlenül, aránytalanul erősebbé tette őket szövetségük
s monopóliumuk a külső űr felől indított támadásokban.
Egy napon azután ketten maradtak. Utódok nem épültek
sehol. A más bolygókon való építés titka rendkívüli hatású
tudományos felfedezés lehetett volna… Ha felfedezője nem
hanyagolja el miatta bizonyos fokig azt, amit az életösztön
első feladatként diktált mindenkinek: a készenlétet, a
háborút. Ők ketten megegyeztek egymás között: nem
építenek. Ez biztonságot jelentett mindkettőjük számára, bár
a saját bolygójukat olyan alaposan bemérték már a korábbi
küzdelmek során, hogy tökéletesen tudtak ellenőrizni
mindent, ami rajta történik. Innen nem érhette őket
meglepetés. Ez volt az oka, hogy az a hajdani társuk
kétségbeesett tudományos erőfeszítéssel kidolgozta a
bolygón kívül való építés feltételeit. De egy felhő rossz
pillanatban szakadt szét a fényképezőgép lencséje előtt, s a
felfedezés örökre odaveszett.
Ismét előállt a Trrg-történelemben a patthelyzet. Ezúttal
különös változatban.

10.

A Trrg felső emeleteit betöltő agyképződmény – s ezzel a

lény – örök életét a plazmarétegek állandó megújulása
biztosította. Nem is volt ez valójában örök élet ha az egyes
sejteket tekintjük. Az elöregedett rétegek elhaltak,
lehámlottak, a robotok eltávolították, s a mélyebb szintekről
újak tolultak a helyükbe, génjeikben hordozva már az
évezredek öröklött tudását-tapasztalását. A Trrg egynemű faj
volt. Agyának ez a megújulása megfelelt a más élőlények
növekedésének. Szellemi növekedés volt, tudásgyarapodás.
S a lény addig élt, amíg növekedett. Egy helyben állás nincs
a természetben: csak fejlődés vagy hanyatlás. Trrg agysejtjei
szaporodásának feltétele volt a megtermékenyítés: egy más
Trrg-gel való sugárkapcsolat.
Memonjai kellő időben ráakadtak egy bolygóra,
amelynek civilizációját nukleáris háború pusztította el.
Rendszeres őrjáratokkal biztosította, hogy ne éledhessen
újjá; de nem találkozott az élet legkisebb jelével sem. A
kívülről jött hajdani űrhajó emléke pedig elmerült a harcok,
gondok között.
Ketten voltak. Éltek. Múltak a végtelenül lassú évek. Az
időt állásainak ellenőrzésére, a bejárt bolygók újra meg újra
történő biztosítására fordította.
Akkor – villámcsapásszerű hirtelenséggel – elérkezett az
a pillanat, amire mindezen évek megszámlálhatatlan
másodpercein át készült: felderítő elektronikus berendezései
jelentették: a bolygót körülvevő ionoszféra rendkívüli
alakulása révén rádióárnyékba került egy teljes pálya,
melyen át a felfedeztetés veszélye nélkül lecsaphat az utolsó
ellenfélre a tenger felöl. Másodpercei voltak a döntésre. A
rádióárnyékolt pályán haladó globális fegyver
felderíthetetlensége folytán a helyzet ekkor is megfordítható
volt. Az az idő volt az előnye, amennyivel – a földrajzi
véletlen kegyéből – gépei előbb fedezték fel a dolgot, mint
az antipóduson álló Trrg gépei.
Hatalmas agyberendezése az évezredek során megszokta
már, hogy a pillanat töredéke alatt kell létbe vágó döntéseket
hoznia. Ez volt a legnehezebb döntése.
Legutolsó töredék-pillanatáig kihasználta a
rendelkezésére álló időt, csaknem létveszélybe sodorva
önmagát a habozással.
Számot vetett mindennel. Most megtörtént: egy egész
történelem tanúsága ellenére, amely mindig őt igazolta,
végletes kétely merült fel benne.
Most, utoljára volna még egy lehetőség. Nem lecsapni,
megpróbálni a lehetetlent: a békét. Ha ideje lejárta előtt
értesítené a másik Trrg-et, ezzel hihetően állíthatná:
módomban lett volna téged elpusztítani. Nem tettem, ezt
bizonyítja: őszinte vágyam megbékélni.
Ideje lejárt. Az értesítést, mely felfedi kölcsönös
sebezhetőségüket, egyetlen lövésből álló válasz is követheti.
Akkor az ő helyén áll majd a kráter, felismerhetetlen lávává
olvadt fémtömeggel a mélyén.
Trrg döntött. Jóllehet, ekkor már biztosan tudott valamit.
Az Igo-Vandarról visszakényszerített Memon adatait már
figyelmen kívül hagyta. Nem törődhetett velük, túl volt ezen.
Az automata főhadiszállás küldte ki – az előzőleg beletáplált
utasítás alapján – a három harci gépet az ellenség
elpusztítására.
A Memonba Új-Eelán betáplált tudással nem
számolhattak ezek a réges-régi utasítások. A főhadiszállás
elindította a támadó hadsereget.
A gépek előre kidolgozott pályája csak egy
meghatározott pontig tartott, azután közvetlen érintkezésbe
kellett kerülniük Trrg-gel, tőle kérve parancsot.
A Yarnod-csillagkép közelében került sor erre a fázisra.
A gépek ismételten pontos taktikai utasítást kértek.
A válasz – az emberi gondolkodás sémái szerint átültetve
– minden esetben ez volt: “Tégy, amit akarsz.”
A robotikus harci gépek természetesen nem akartak tenni
semmit.
Világok megsemmisítésére alkalmasak voltak ugyan, de
önálló akarattal nem rendelkeztek. Az illogikus üzenet
okozta az irányítószerkezetükben bekövetkezett zavart, ez
idézte elő beteg röptüket.
 Ezt az utolsó üzenetet – amely sokat elárulhatott volna
nekünk – az előzőleg beléjük táplált utasítás szerint
nyomtalanul törölték, minden mással együtt, ami a közvetlen
kapcsolatra utalhatott.
A gépek antennái utasítást kérve Igo-Vandar felé
fordultak, s engedelmesen szálltak le, nem fejtve ki semmi
ellenállást.
Trrg nem törődhetett a távoli űrszektorból visszatérő
Memon jelentésével.
Akkorra már túl volt a döntésen.
S nem sokkal később ott álltunk az idegen bolygó
széltépte fennsíkján, Trrg tornyának tövében, mi, az első
leszálló eelai űrhajó utasai.
Láttuk.
Ott állt sértetlenül, ott állt tehetetlenül, roppant,
mozdulatlan haláltusában vergődve, körülötte az agóniára
lábához tömörült, egymást széttipró robotok néma
roncshadával.
Még élt. Eelai barátaim telepatikus vevői felfedezték
benne a gyilkos páncélként szorongató, elüszkösödött külső
agyréteg mögött a gondolat utolsó szikráit. Adóikkal e
rétegeken áthatolva, sürgetően faggatták: “Hogyan
segíthetünk? Utasítást kérünk: mit tegyünk?”
S ő – noha képes lett volna rá – nem válaszolt végtelen
gőgjében.
Tudta, hogy egyetlen válasza az lehetne: “Késő.”
Amikor még nem volt késő: ezer év előtt, akkor ő döntött, s
az antipóduson is egy halott maradványai állnak ma. Nem
akart most gyöngeséget elárulni ezek előtt az apró, iszonyú
rovarok előtt.
Mert ekkor tudta meg, miért válaszolt tizenharmadik
érzékszerve akkor régen iszonyérzettel az idegen űrhajó
pusztulására.
A jövőt látta meg: ennek a találkozásnak pillanatát; ezt a
találkozást, alig egy évezreddel azután, hogy kemény döntés
árán utolsó ellenségét is legyőzte Ogg második bolygóján, és
nem volt többé másik Trrg – sehol, soha, semmiképp –,
akinek sugarai megtermékenyítsék agyának születő új
plazmarétegeit.

Tartalomjegyzék

I. HAZATÉRŐK
1.2.3.4.5.6.7.8. II. EELA
1.2.3.4.5.6.7.8.9. III. PROKRON VENDÉGEI
1.2.3.4.5.6.7.8. IV. ÚJ HATÁROK
1.2.3.4.5.6. V. TRRG
1.2.3.4.5.6.7.8.9.10.