LENGYEL PÉTER

Rondó

Szépirodalmi Könyvkiadó
Budapest
© Lengyel Péter, 1982
 Mutató

Rondó

Magyar János ezerkilencszáznegyvenhatban. Rondó: a

vállalkozás. A műfaj (21) – A magyar tengerész élettörténetei.
Egy fél Lánchíd. Szia (22) – A társadalmi megbízatás. Szobák,
utcák. A saját szavatolt mennybemenetelük. A baljós többes
szám. Sétáló (23) – Kelet-Berlin gyorsbüfé. Szabadságigény és
parizer. Parasztregény. Mari (nevek) (24) – Nádas. Radó;
Dóra, a mesterkém. Házszámok Budapesten. Hogyan nem
lehet (25).
Havanna, hatvanhárom. Emberkölcsönző vállalat. M.
Lajos útiélményei. Danka, a meztelen melle (eddig nem:
hetvennyolc) (26) – Három Há Hotel, húsz nulla négyes
szoba. Lyukak a járdán. Szikár argentin emigráns. A karib-
tengeri parizeripar. Dráma a levegőben (27) – Negyven
százalék. Doktor Ernesto Guevara. Két autó smasszer.
Lincoln Continental (28) – Évszázadok.
Szarvasmarhaprogramok. A Főnök. A kelet-európaiak
kiheréltetése (29) – A Piszkos Joe-hoz.
Még. A tapasztalatok szükségességéről. Fasiszta
vagyok? Nehéz ablaktáblának lenni. Nagykörút. A
személyiség teljes felbomlása (30) – Egy eretnek feltételezés.
Álmodni. Tűzoltó utcai Visszajáró Cila-vész. Atina epret
eszik. Esterházy. Szia (31) – írósdi – kiszállni. Anális és orális
örömök.
Tizenöt év, csillogás és nosztalgia. Kovbojcsapszék. Van
sör. Ha én bementem (32) – A fiú. A lúdtalpas istenit az
anyátoknak. Csizma felfordítva (33) – (Részegek, kisgyerekek
és kutyák.) A második szó (34) – Káposztaleves csokoládéval.
Mustárral. Skót a sziklán. Eger, Müller utca. Hegyoldalak,
gombnyomásra. A rosseb se akarta (35) – A tengerész
élettörténete. Hány halott van? Józsikám. Baja, Dunakorzó. A
huszártiszt kése. Az angolok, a világ urai. A patkányokkal,
visítva. A tizenkilences U-hajó (36) – Schőnberger, a
kapitány. Szicília: a misebor.
Negyvenhat decembere. Múlt, nosztalgia, csillogás:
harminc év. Münnich Ferenc városi kapitány (37) – A tanár
úr nem is élt még. Tizenkilenc és fél kiló. Szénszünet. Hol
voltál? Harminckétezer vérbajos. Egy dollár huszonöt cent.
Hol a magyar békeszerződés? (38) – Vetkőztetek. Pentta
Skövde cseremotor. Fűtés, polgári árak és krumplipaprikás.
Hat nyolcvan a taxiórában. Te vagy a fény. (Én vagyok.)
Pénz az asztalon. R-csoport (39) – A rejtélyes piros autó.
Menetrend. A szakállas. Szilva. Jókai Mór a képen. A Rácz
fürdői rablógyilkosság (40) – Meleg étel. A megszállt
Németországban (41) – A Kés. (Nevelők emlékezete. Fordul a
mindenség. Örök emberi. Fű helyett.) (42) – Vénhedt
csudabogár.
Egy fekete bársonyszalag. Bort, kaját (43) – Kiféle? Derű
és jóindulat. A világegyetem születése. Oldódás. (44) – Egy
ilyen nő. Zabigyerek. Van rend (45) – Hopák, halálos zabálás.
Mint a hasáb fa. Polgárháború.
A Nagy Bumm, tízmilliárd évvel ezelőtt (46) – A
tengerész türelmetlen. Munkahipotézis a képhez. Erők,
körtánc, minden ember, noha bor (47) – Armströng, es-sel.
Az ivaros szaporodás (48) – De.
Radioláriák. A Nördlingeni Horpadás és a Bosumtwi-
tó. A Föld lelke. Hetvenhatmillió év (49) – Rokoni szálaink.
Az út vége (50) – A következő tét (51).
 A kurva édesanyádat. A kar beszáll. Romtelek. Kísérleti
helyzet (52) – Attrakció. Parti. Négy centiméteres szúrt seb,
exitus. Váczi hadnagy. Kelletett.
A piros autó rejtélye (53) – A és AA. Importált Nyuszi.
Örömhír: miénk az egész világ. Cseppentő Erzsébet
kuláklány. A lenhajú Lénocska. Szöul felszabadítása (54) –
Dereglye utca. Hat-harmincötös. Három hét.
Biztos? A politikus Száztűz városban. Havanna. Záróra
a Piszkosnál. Pocsolyarészegen. Szarvas és csermely (55) –
Kalendár, minden. Harminc utcakeresztezés. Gyerelő!
Előnyös behajózás. Ifjabb János harmincéves. Tizenhét. A
kettős sáv. Ki az apád? Tiszta kísérleti helyzet. Attrakció.
Szorítókötés (56).

Margit-híd, budai hídfő

Máglyák visszafelé ezerkilencszázötvenegyben. Városi

gyerek (57).
A csatorna szájánál. Pénz. Kell még? (58) – Gyerünk
móba. Uszály, Dereglye, Evező, Sajka. Lóparizer (59).
Aranycsillag: Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dan-
csenko. Anya, a magaviselete (60).
Topolino, a fémgyűjtési kampány (61) – Ha még
egyszer. Arany hegyű töltőtoll.
Kacsakövek a Dunánál. A piacon, szilva (62) –
Székesfehérvárig, dalolva. Batyuzók (63) – Üres vagon, tiszta
szalma. A felnőtt ember ismertetőjele (64) – Kofák, katonák.
Még egyszer. Legenda lesz (65).
Tizenkét év. Súlyos gondok. Férfiarc. „Hát” (66) – Deák
Csaba. Lányok, tavasszal (67) – Védőkesztyű, kockakő (68).
 A túlsó oldalon

Nagykov, Kiskov, Séna, ezerkilencszázötvenkettőben. Az

utcán, reggeltől. Az ócska vasas engedélye. Elásott
töltényhüvelyek (69) – Pénztartó (70) – Fémemberke (71) –
Villamosra ugrálni. Csurogni az Árpád fejedelem útján.
Vagányok, fölfelé (72) – Csipke nő. Pikoló Veszprém-
Külsőnél tavaly (73) – Nagysáros és Kissáros (74) – Hamvas,
lila szilvák. Stromboli flikflakkja a Margit-hídon. Az
ereszcsatornán (75) – Öt forint hatvan (76) – Stromboli és a
foltos fülű kutyák.
Zöld Skoda, személyi használatra (77) – Le vagytok.
Mind. Az elvtársnőék. Szalontüdő és retrográd erők (78) –
Kézmosás, szappantalanul, öt fekete ujj. A jé vé Sztálin
gyermekotthonban (79).

A tizennyolcason

Jambalaya, ezerkilencszázötvennégy. A csőnadrág szára és

a szivacscipő. Kancsal lány a Timár utcából (81) – Sötét
szemüveg. Kolombusz, vég nélkül (82) – Kell a nő, szavamra
mondom. Faarccal. A sötét öltönyös Cigány. Makulátlan
emberke (83) – Jampizás, államellenes táncok. (Más tájak.)
Verik a Bolondékat Csillaghegyen (84) – (Félt. Zárt határokon
túl. Az igazi élet.) Az aulaajtó üvege, Kajner a Nebuló
utcából. Pobjeda taxi.
Cigány, arany kézelőgombokkal. Kár benne hagyni
tövig (85) – Lala ragyái. Ida belép. Élesék feljöttek (86) –
Bogdán; négy nap a Balatonon (87) – Ida nem jön el. (A
házmesterlány szája hajnalban.) (88) – Lányok, combok.
Telegdi Andris nyakán araszolva. Utcabál a Sztálin-szobor
alatt (89).
 Tizenegy óra után. A Bolond, ing nélkül. Később,
ötvenhatban. Óbuda megváltozott élete (90) – Mint Stan és
Pan a moziban. Császárok, béke. Szimbiózis (91) – Ali-ben-
Mehmed Bey. Kezdeti lazaságok; Ritka búza. Rezső bátyám
lelke. Kolombusz (92).
Kell a nő, negyedszer. Vége. A tizennyolcas villamos
formája (93) – Két alak a Városi Házaknál. Lusta felpotyogás.
Utsó kocsi, utsó peron. Újlaki templom (94) – Bunkó,
jöhetsz (95) – Humán gimnazista galeri. Elég az arénából (96)
– Három megálló még (97).

Hántoló

Emil, ezerkilencszázötvenöt. A Papírgyárban. Késelés

Erzsébeten. Művezető sérvkötővel. Éles és színtelen.
Nyomorék? Szerencsétlen (99) – Cseszd meg. Gara Jancsi:
profi labdarúgó Új-Zélandon. Csáklyával a kishídon (100) –
Szénrajz. Kis barna hibák a papírban (101) – Vegyi sár (102) –
Emil pörögni jár. Kovalik hajnalban (103).
Egy-egy ilyen papírgyár. Cselédszoba kötélfreskóval
(104) – Lila habok (105) – A kacska Béla (106) – Szijács.
Miniatűr teherpályaudvar (107) – Jöttek a csibészek. Teát,
oroszosan (108).
Peugeot 403-as. A Városliget körül (110) – Félreállás,
húsz év. Kertmozi. A dolgok rendje (111).

Citroen DS 19

Negyven-ötven. Hetven. (Ezerkilencszázötvenhét.)

Bűvész. (Hidropneumatika, Bertoni.) Cápaautó (113) –
(Hidraulika, százötven.) Nikkelbéka. (Állítható
szabadmagasság.)
 Laurent, a Fő. A citroensárgát; színvonal alatt (114) –
Egy gyerek is: a magyarok (115) – Mintha falnak ment volna.
Hetvenöt. Száztíz, száznegyven. Egymillió frank. Otthon,
tavalyi hó.
Százötven (116) – Három kétforintos. Chateau.
Virágszirom-érzékeny homokosok Algériából. Kétezer.
Extrával kétezer-ötven (117) – Éljen a Bastille. A feltámadt
népharag. Cskálov, a levegő oroszlánja. Finn háború (118) –
Zöldesszürke égitaligák.
Vonat szembe. (A Lukács fürdő négyméteres
pénzmedencéje.) (119) – Leheletek az ablakon. Imbolygó
léptek. Fénycsepp a földön (120).

Edzés után

Vakvágány. Becsapódások, lombkoszorúk: Halottak

Napja, ezerkilencszázötvenhét. Kiskölyök katonasapkában (121)
– Joe, Joe haverja. Szőnyegek, drótkosár. Fekete este (122) –
Indiánszökellés, békaugrás. Kihúzták. Villanyoltás.
Mint a víz alá (123) – A jó dolgok. Kint lakik a Tercsi
néni Pestújhelyen. A gárda. Az egész gárda (124) –
Nézeteltérések, a terep megtisztíttatása (125) – Vöröskereszt.
A szőke nő, dühítő. Szappancsigák (126).
A hideg víz alatt. Tercsi néni Pesten-ujjahelyen. Franyó.
Hetyegni és fizetni (127) – Salamon feje. Negyvenegyes.
Ravenna (128) – Falura jó lesz. A könyve otthon. Végig
kigombolva (129).
Morris: többet kellett volna (130) – Színváltós Daimon
Focus. Éjféli gyors, első osztály. Ruszki járőr. Sztoj, Hands
up. A legkövérebb fa. Négyen, gitárral (131) – Góré, ukáz. Ha
egyszer ott vagyunk (132) – Azért amatőrök. Kifelé mindig. A
temetők (133).
 Nyár

Gyalog Csontossal, ezerkilencszázötvenkilenc. A Guri-

Guri törzs. Prémgallér kedden és pénteken (135) – Tréfa:
hosszúlépés és házmester. Tállyára. Hogy mi? Golop. Az
elismerés; ritka marha (136) – Elővárosok, éjszaka (137) – Az
üveg fényes szája. A miskolci resti, pogácsa. Kávédaráló, fel,
hegyeknek. Golop; tyúkok és két disznó (138) – Szevasz,
Lajos. Ötvennégy vagon. Granada, ahogy Frankie Laine (139)
– Otthon azt hazudta. Buszvégállomás kofákkal. Hegyek,
falvak közé. Mindenki Tót. Menedékház. Hollóstető (139) –
Barna férfi könyvvel. Lejárni dolgokért. Eltévedve. Fák
hegye, fekete ég. Nyolc kilométer. Májkrémen. Egy negyven,
rum nélkül (141) – Két hét, kongva. Rokonok. Szőkén. Mint a
nyár. Párnás kocsi (142).

A régi Francis Scott Fitzgeraldban

A belvárosi Kökörcsin eszpresszó. Jasszok vasból-fából.

Lagúnák, turzások. A lebombázott Varsó és Pest-Buda (143) –
Nagy arcú úr, bottal. A budapestiek (144) – Csíkos tapéta.
Francis Scott Fitzgerald eszpresszó (145) – Fekete karácsony
(146) – Sant’Andreából. Nagy szavak (147) – Ha a világ
beledöglik. Összeláncolva, ami nem vagyok (148).
Kisváros hegyeken, ezerkilencszázhatvan. Campari
keserű. Motoros riksák, egy utca robogó. Corso Perugino.
Lángossütöde lent (149) – Adriano Celentano. Presley
rekedten. It’s Now or Never. Sínhegesztés, Kiskörút. Az
igazság szerepe. Erzsébet számon kér (150) – Egy
gyűlésterem, Marcello, a pecsétőr. A Vízvezeték Útja.
Barbaaara! (151) – Idegen hangsúllyal. Márványpadló (152) –
Alkóv és keresztfolyosó. Egy vízvezeték százötven éve.
Uszoda, áruház. Klub, arabok, amerikaiak (153) – Néznivaló,
kimeríthetetlenül. Az utolsó hét (154) – Barackpálinka.
Fékez és visszakanyarodik. Imre komoran. Bokaficam,
kórház (155).
Barbara könnyen. Nem férfinak való. Hullahangulat.
Mezítláb, Peti Fleer. Harmónia (156) – Erzsébet az erkélyen.
Barbara, simul. Nem illik. Gyerekasszony, csivitelő beszédű
emberek. Évzáró a hegyekben. Elengedett kézzel (157) – Egy
év, Danilo. Marcello aludni megy. Baldo élete. Baldo ugrik.
Telihold, országút. Az idegenek kihallgatása. Baldo kopasza
(158) – A papok! Brecht Magyarországon. A legjobb úton.
Erzsébet, az esőkabátja. Egy fél cipő (159) – Bicegve (160).
Csekkek. Levél Hamburgból. Az öreg halász, Anka
(161) – Rugós kés.
Esős délelőtt, az első napokban. Idegen ország.
Régimódi esernyők, eső a Margit körúton. Énekhang,
ebédszag (162) – Dzsungeltisztás. Elefántok hátán. Víz.
Eddig. Rózsika, a pincérnő. Kedves, régi vendég. Túl
hangosak lettek (163) – Az idő és a nagyváros. Később (164).

Viktor szerelmei

Nyárvég, ezer kilencszázhatvankettő. Fehér Kereszt

kórház, Winnetou. Elvesztettem a férjemet (165) – Rossz
pénz. Megvan kezem-lábam (166) – Cigány vér. Ciklámen
lakk. Lehet azt színlelni? (167)
Öröklött tehetség.
A festékesnél (168) – Szőke nő, egy órakor. Ha ez
gyereket várna (169) – Gárdonyi Jutka, fekete bundában.
Árpád gimnázium, aula. Novemberben, gyalog. Még lőttek a
Dunánál. Egy negyvenötös nadrágszabó (170) – Egy Emőke,
egy drogistalány. Ingrid, harisnyásan (171) – Muskátli I,
Muskátli II, Muskátli III. Lélegezni. Lengyel filológia
Krakkóban.
V. 24. Ladikon vagy galambbal (172) – Csontváry, akit
le is tagadtak. A Bergmanniáda lezárult (173) – Táncos kupi a
Szigeten.
Fizikaórán másodikban. Irídium toll (174) – A szenilis
fizikatanárunk. Nem igaz! Cigaretta délelőtt (175) – Var: az
mi? A Semseyek, Esterházy (176).
Szevasz… fiú! Nem is konyha már. Fekete gránit.
Léggömbök Ingrid idején (177) – Idegenben. Szobrász-
szövegek (178) – Puha jószág. Mi baj volna?
Mi van még? (179) – Mosókonyha. Vasgyúró. Az utolsó
oldal, lefelé (180).

Két sötétedés

Film, ezerkilencszázhatvannégy. Spagettikazlak.

Tengeri szél. Kondor, majd otthon (181) – Északnak, a
Sark-kör alatt. Köldökzsinór, két Britannia-gép.
Mentőmellény-bemutató. Fegyelmezetten. Egy meglazult
szárnylemez (182) – Ottilia néni, harmincöt éve. Ahol tél van
(183) – Levéllobogócskák, harsány ég (184) – Amerikai
mogyoró. Menjünk be. Az Óváros felé (185).
A Gellért-szálló mögött. Csend, hó. Nem Peugeot (186)
– Közeg, lila arccal. Tényleg nem Peugeot. Majd én (187) —
Víz, park (188) – Nnetene, Bimbó. Négy zöld betű.
Zöld éjjeli lámpa (189) – Légiriadó. Lépcsőházi árnyak.
Óvóhely: nagy hajó. Eltemettek. Sárga villanykörte (190).
Capitolium. Citrancslé a kapu alatt. Kálmán Mikszáth.
Miami (191).
 Az ostrom előtt. Kézikocsin. Kenyér a párna alatt.
Sötétség. Pástétomos kenyér (192) – Felhők, korlátozatlanul.
Fekete-kék alkonyat, átmenet nélkül (193) – Tegezni az
Atlanti-óceánt. Fehér pulóver, fejesugrás.
Néptelen utca (194) – Óriás, nyersselyem ingben.
Egymáshoz ütöget (195) – Negyven év múlva. Öreg szobrász
barátja (196) – Útkanyar fehér korláttal. A két sötétedés. A
tavalyi karnevál dala. Reggel hat óra otthon (197).

Eső a Margit körúton, 1928

Délelőtt fél tízkor, ezerkilencszázhatvanhatban. A vállalat

szempontja. A folyosón. Prütykölünk, prütykölünk (199) –
„Mi újság van?” „Hát.” Ezer pár láb. Lámpa. Nyolc hónap
London. Kiszúrt krumpli. Egy nagy láb, platty (200) –
Összejönni. Mindet unja már valaki (201) – Patkány, eltéved.
Statisztika kert. Kavicsút. Öregember, télikabát, sál,
keménykalap.
Jövés-menés a tanácsépületnél (202) – Svájcisapka,
kordkabát. Márkus a talpával, micsodák, patkány, lábatlan
koldusnő.
Lépcsőház Közép-Európában (203) – Szjomuskino,
1942. Egy album képei. Eső a Margit körúton, 1928.
Targoncás ember a Lövölde téren, 1938. Ádám haragszik,
1941. (204) – Eltűnt a háborúban. Tervpályázat. Szeptember
elseje.
Adósság (205) – Szürke. Elsüllyedt béke.
Hogy is van ez? Függönyök, négerbabák. Lövészárok
(206) – Lány, úszómedence. Idősor. Rommező a Dunánál. Az
atomháború elmarad. Vak vagy akadémikus. A jelen. Régi
újságok (207) – Hármast a négyesből. Múlt lesz. Ahogy mi
felnőttünk. Ülsz egy padon. Öregember, selyemsál, kalap.
Ugyanezzel.
Két zsömle és tíz deka párizsi (208) – Kislány, piros
blúz. Fehér sétapálca. Csinos vagy, Csöpi. Az aznapi dátum
(209).

A teljes élet

Csavargó a váróteremben, ezerkilencszázhetvenegy.

Szórakozás. A peronok közé. Évek óta (211) – Hegyi utcában.
Képernyő, számok, jelek. Köteles családi (212) – Boríték.
Nemes béke, végre. (Ősz, trágár asszony, lila pirulák.)
Nevezze meg (213) – Méla óriás. Ketten egy oszlopnál.
Vendégmunkások. Külvárosok jelrendszere. Magyarországi
olasz kultúrintézet (214) – Vittoriónak. Egy életen át,
benzinkút.
Tej az üvegben. Más város, más ország. Hanem
micsoda? (215) – Kirakatok este. Kóboráramok. Piros
mínium. Spanyolok, görögök, szerbek (216) – Helyiérdekű.
Amerikai bár. A spanyol, érzelgősen. Pobjedák, két betű és
három szám (217) – Pestre. Még dudáltak. Fűzöld
Chryslerek, Jé-a. Idegen rendőröknek (218) – Jókedvű kurva.
Az utakkal. Piros teherautó. Magyarok (219) – A
holland, némán. Rock-ola. Hosszú árnyak. Bikázás, Árpád
fejedelem útja (220) – Mesterséges kövezetek. Partizánok. A
széksor alatt. Együnk.
Észak fele. Napos partok (221) – Szegénynegyed.
Kazánház, konyha. Dörgő gázláng, sápadt káposztaszál (222)
– A körutakon, a város alatt. A kínai neve. A legjobb
kapualjak (223) – Ruhacsomó, fehér haj, combok; a nem
nélküli ember. Tejeskávé szín (224) – Kokó. A pohár helye
(225) – Ismerős aszfalt. Törmelékhalmok. A benzinkút
fényhasábjai. Kelet-európai filmek. Szín nélkül (226) – A zöld
inges sánta. Az isztambuli filmarchívum. Budán. A napfény.
Ősz vége. Fázósan (227) – Vándormadarak. Elkél a
férfikéz (228).

Harmadik világ

Fehér fű, ezerkilencszázhetvenháromban. María Pilar Fer-

nández Guerra y Hartmann. Jótett helyébe jót várj.
Csodálkozni (229) – Portugál lány. Repülőlátni. Patkány,
gyors sikollyal. Nem igaz. Ez nem igaz. Nemzeti Óra Rádió.
Mariquita (230) – Marika. És a kenyér? És a víz? Egy pohár
tiszta víz. Banánföldek (231) – A Föld széle. Német
parasztok, spanyol rongyosok. Armán. Vihar. Kétfedelű
Dakota. Kíváncsiság (232) – Eső fölfelé.
Dzsiputazás. Fehér fű. Keresztek. Négykerék-meghajtás
(233) – Ez a sötét szemű. Indián asszony két melle.
Rendhagyó folyamatos jövő. Öt órája. Ostoba bátorsággal.
Ráktestek (234) – Egyetlen sebesség. Visszaütöttek.
Négycentis köldök. Ahogy Kolumbusz idején (235) –
Szendvics, árnyékban. Homárok hekatombája. Széllelbélelt
kenyérháromszögek. Zöldpaprika, Moszkvics, fenyőfa (236)
– A legelső dolog. Moréna. Óriások Szigete. Elefántlábnyi
ujjak (237).
Ficánkoló maszatok. Nyitott kutak (238).
Micsoda nő. Szizál-függöny (239) – Kit hozott a szél.
Kubai kávé, messzi földről. Hideg limonádé. A mamika,
Juana. Nagyon savanyú és nagyon édes (240) – Hahó, tenger,
itt jövünk! Zöld fű, fehér fű. Négy indio. Nagy darab mulata
(241) – Amíg a rizsa megfől. Megtöröm. Megtörte. Juana
keresztje. Tábortüzek. Három nap, három éjjel (242) –
Ezerháromszáz méter rákos. Hajó Délnek. Fehér fű, négy
nap. Öt nap. Juana hordágyon (243) – Mint a Pokolban.
Gyönyörű tenger. Sörösdobozok. Puha arcú felügyelő. Más
nem volt (244).

Adósság

A magyar történelem évtizedei. A legnagyobb (245).

A létezés-szakmában. Fekete-zöld borító a kirakatban.
Bibliográfia (246) – Ki nem járt a Földön? Aranycsinálás.
Metrika.
Magárahagyatva (247) – Nagykorú. Magyarok.
Kaszárnya, ezerkilencszázhetvenöt (248).
Szendvics-technika (249) – A fűszál növése, a világ
forgása. Föl, hátra és oldalt. Ki látta? (250)
Anyakönyvvezető. Szűz kurva. Nem olyan ügyetlen.
Minden megvan. Megoldások (251).
Információ és zörej. Csöpp, kicsi, parányi, apró, icipici
(252).
Körvadászat. Amerikák. Harminc év.
Szavatosság (253) – Kelmefestő, indián. Megoldható.
Élő test. Levélerezet, kristály, pókháló (254).
Cím. Közép-európai. Háború utáni éveink. Jacopók,
Giacomettik, Martinuzziak, Fortunátusok. Egy nagyváros.
Nem magyar. Magyar (255) – Még egy Szervátiusz/Fortuná-
tus. Belgrád rakpart tizennyolc. Karinthy, a Hadik
kávéházban. Irinyó-pirinyó. Chiquo-chiquito-chiquitico-
chirriquitico (256) – Ő mondja. Kia ora katoa.
Két lábon. Ottlik ex machina (257) – Zamek! Az
úgynevezett tények. Totoja, mismás, lacafaca. Nem úgy. A
líra módszere. Eltanulni (258).
 A Kövér Sárga. Én nem tudok emlékezni. Szabó, Albin,
suszterbogarak.
Essünk túl (259) – Rendezett visszavonulás.
Kaszárnyacsönd. Egy szakasz katona álma.
Konyhaügyeletes. Alakulótér. Az Öreg. Nyelvérzék. A budai
lakás éjszakája (260) – Nem érdekel. Tudós csőlakó.
Fertelmes tudatosság. A régen befejezett és befejezendő,
csillaggal (261).
Világháború, bizonytalan béke. Anya– nagyanya–
Uszály utcai strigók– Jókai Mór– Ottlik. Magyarul (262).
Megváltoztatja az életet. Bombázás, embervakarcs. Egy
nap másfél deciért, potom. Nagyvadra. Új parancsnok.
Papírfélék, ölőszerszámok (263) – Foncsor. Lét. Valamerről
jön. Telefonon.
A legtöbb (264) – Csak a legnehezebbet. Lányok szeme-
csillogása és készpénz. Életfogytiglan. Elég árulás és
kurvaság (265).
Számonkérés. Adjon még.
Téli ruha, pokróc. Reggeli torna. Határidő-huzavonák.
Halott apák, elmúlt szerelmek (266).

Napkelet

(Kezdődjék. Egy, kettő, három.)

A homlokomat. A feladat. Jókedv és harmónia. A
rivalda nyilvánossága (267) – A modern ember sorsa.
Néhány órán belül. Napéjegyenlőség. Örömünnep. A
döngésben. A csúcson az ember. Európaiak voltunk (268) –
Budapesten. Döngicsélés, méhecskék. A zabolátlan szellem.
Falusi futballpálya. A talpfákon Almádiba. A hajnali
Nagykörút (269) – Napfelkelték, az Idő kezdete. Pánik és
lelkesültség. Chinatown. Tavaszi Napéjegyenlőség. Írtunk.
Menekülni. A legszerencsésebb autóút (270) – Rádió-
adások Keletről Nyugat felé. A Papeetei Miasszonyunk.
Patyolatfehér és ébenfekete. Egész szocialista brigádok.
Yemayá, az istennő. Három korty sós víz. Lord Mayor (271).
A zebulegelőkön túl. Az utolsó katonai junta. Tárgyak
vámmentesen. A tengerhez (272) – Átmenet nélkül. Sárga
Ház. Száz ország földjében. Őserdei mozdulatokkal. Ezer
köbcentis Indián. Fejvadászok. Zsabók, loknik. Bongyor
frizurák. Egy új világ elébe (273) – Katedrális tér. Parányi
fekete dáma. Fehér házak díszletében (274) – Lorca– Nagy
László. Arabok, berberek, Róma, Hispánia, yorubák,
Atahualpa, Pizarro. A tenger felé (275) – Egy méhecske,
Montedison üdülőtelep. A királynő kalózai. A púposok,
tanácstalanul. Osztozkodó nők, gyerekek (276) – Nem erről.
Pánamerikai Országút. Az Élő Isten. Obszidián kés. A
Legkatolikusabb Királyi Pár. Manuel de Soto lova és a
tányérváltók (277) – Caxamalca: a nagy fehér hitszegés.
Hitbéli érvek és hóhérok. Ágyasok. Arany Naptányér.
Nyolcéves. Tejfogak; koka-cserje. Arany lámácska (278) –
Ésszerű természettudomány.
A Dietz-féle gép. Méhecskék. A parton (279) – Külön
csöndek. Új ezerek. Az elvtársnő is. És a tágas ívelésű holnap.
Trópusi napkelet. Ameddig a szem ellát (280) –
Tárcsapárok, míniumfesték. A szülő Földem. Szubbotáj
Bahadur tatárjai Muhinál. Szervezett dolgozó (281) – Ami
számít.
Szobányi arcok, embersovinizmus. Egyre beljebb. A
kágéestében, gazdasági integráció. A néhai útágy. Ők, a
feddő mosolyuk (282) – Zebuk és emberek. A fedetlen
homlokú ember. Örökre diadalmasan immár. Láblógázva. A
kövér Puskás.
[Kiküldetésben. (Főtt makaróni, reszelt sajt.) (283) –
Pecsétgyűrű. Alapszervi bizalmik. Az ő nagy igazságai.
Bétancourt, a tudós. A nagyszabású jövő.] A parti szedésből.
Szimbiózis! Akár viperák is (284).
Nem lett vége. Berendezkedtünk. HU-VEJ. Tanintézet,
harangtalanul. Ő. Még egyszer Ő. Háztetők (285) – Ujjuk van.
Nevelő célzattal. Jó-óó. Megengedhetetlen türelmetlenség.
Késő (286) – FEJ-FEJ. Muhhamad von Carlos. Egy bal barkó
százhetvenedrésze. Külső rámpák. A Zárt Negyedben. A
verejtők, csak. Csarnok, templom, ravatalozó. A bibék a
virágos mezőn (287) – Dévajul. Bölcsőde. Ne remegj (288) –
Mackós, bálnás mozdulás. Megszerethető. Akarni.
A gazda erre. Uuuu! Mikrofon. Ááuu! U-vas (289) –
Terefere, ráérősen. Két Amerika Sugárút. Mint a hímes tojást.
A Bábeli Zűr (290) – Az idő kezdete. Pártapácák. Kívül
maradt emberek, MTI. Nem esedékes. A felelősségünk.
Otromba hímek (291) – A kis Puskás útján. Egyén és köz.
Nagy ívű tanulságok. Három hétig. Végső soron. A család.
Mozgékony töltött galamb. Misztikus időtest. Dévaj képzetek
(292) – A tízedik március huszonegyedike. A verejtők:
magyarázat. Emberek vagyunk (293).
Akinek könyve van. De facto értesülés. Az
ezerkilencszáznyolcvanhármas városi telefonkönyv.
Szociálpszichológiai felmérés. Mankó, vályú (294) – Hop-pá!
Farraverősdi.
Huj! A belső hajlat. Amerről a fény. A megfigyelhető
jelek (295) – Szegényes tudomány. Szektások, gyarmat,
fegyenctelep és a Szilárd Leó-féle tétel. Maya Intercontinental
(296) – Sol fordulója. Művészet? Tudomány? A vén.
Államalkotó méhfélék. Pálcika-emberek (297) –
Megszüntetni. Csak a Szigetet. Az öröm tánca. Térkép nélkül
(298) – Törzsfejlődés. Sóvár atavizmusok. Vegytanleckék.
Felemelt homlok (299) – Élvezeti cikk. Bájos mohósággal.
Még sokáig. Euro-amerikai törpék. Hosszú életűek (300) –
Még egy földrész volt. Az ember ellenségei. Éljenek itt (301) –
Az Ő felhőtlen öröme. Porontyok (302) – Nedvképesen.
Százhúsz tonna. Erekciókeltő forma (303) – Erogén zónák.
HU-VEJ, mégis. Jolán, szerbusz.
Lehet visszapörgetni.
Zászlóshajó. Két admirális (304) – Kétszer egy évben.
Mennyi hat tojás? (305)
 Rondó

Csalog Zsolthoz

Zsolt, egy Magyar János nevű embert akarok

elmondani ebben a vállalkozásban (őt sose láttam), ifjabb
Jánost (ha él, felnőtt férfi már, gyerekei vannak), és a magyar
tengerészt, akivel Havannában találkoztam – sok éves
adósságom, hogy továbbadjam. Teljesen bizonytalan vagyok
benne, hogy elküldhetem-e neked ezt az Isten tudja,
hanyadik nekirugaszkodásomat. A Rondó megindításának
történetével kezdődött volna, amit írok, ebben beszéltem
volna rólad, Péterről, majd jött volna Havanna és a légicsata,
a vöröskeresztes főnök, a Piszkos Joe-féle kocsma, a
tengerész élettörténetei, a háborúja,
ezerkilencszáznegyvenhat Budapesten, a Vakmacska, a tánc,
a Kés, Magyar János szövege, Szilva, a kettőjük útja a
megszállt Németországon át, erők, amelyekkel mindenkinek
dolga van, az új ember megkovácsolása, az ürestelek, parti, a
nyomozóhadnagy, ezerkilencszázötven nyara, Balatonlelle,
Lénocska, Cienfuegos, ezerkilencszázhatvanhárom és a
politikus ott, Piszkos Joe megint, a szálloda, a kés és ifjabb
János. Egy egész csomag papirost teleírtam, javítottam,
kihuzigáltam, eldobtam, változtattam. Ürügyül használtam a
Rondót, hogy egy csomót tanuljak, olvassak. Sok mindent
mesterkéltnek éreztem abban, ahogyan el tudtam mondani. A
műfajjal van bajom. Ha levelet írok neked, az mi a fenétől
tartozna a közönségre? De ha nem tartozik mindenkire,
akkor nem is elég fontos ahhoz, hogy megírjam neked.
Tegnap éjjel fél kettőkor kivettem a levélszekrényből a
Péterét – Péterről ír, hozzám –, és most már nem marad
ürügyem a halogatásra. Telefirkáltam a hátoldalát egy újabb
hogyan elemeivel. Meg kell szabadulnom valahogy a
feladattól: vállaltam. Tartozom. És ezzel, amit itt elmondok:
évek óta. Tudnod kellene rég. Még nem beszéltem neked
Havannáról, arról az évről, amikor ott tanítottam, így aztán
nem beszéltem a két Magyarról sem. Belekezdtem volna már
sokszor. Újra azon az estén tavaly nyáron, amikor elmondtad
a Rondó tervét, a Nagykörútnak a Margit-hídtól az egykori
Oktogon térig terjedő darabján, oda, vissza, oda, vissza és
oda, a tavalyi nehéz nyarad lélegzetvételnyi szünetében,
vasárnap éjfél után egyig. Nem mondtam el. Hónapokkal
később jött csak az értesítés az Afro Air Airlines-gép
szerencsétlenségéről; az év első távgépíróhírei között
olvastam. A Moszkva-Luanda járatról: az áldozatok között
volt magyar állampolgár is, egy Bajai nevű matróz; ő az.
Mászkáltunk vasárnap a Körúton. Megálltunk Budáról
jövet a Margit-hídon, még épp a víz fölött. A Vár alatt a
Lánchíd díszlámpáinak fele nem égett: mintha a levegőbe
nyúlna ki támasz nélkül a fél híd Pesttől. Váljak még, azt
mondtad, meg kell valamit beszélnünk. Kellene valamit
csinálni. Ez nagyon ismerősen hangzott itt Budapesten.
Közösen, mondtad még. Már gondoltam, hogy megint nem
fogom elmondani Magyarékat, így útközben. Elakadtam,
ahogy máskor is. Több volt a halaszthatatlan közölnivalónk,
mint az időnk. Hamar továbbvágtattál magnózni, szállítani,
költöztetni, albérletet keresni, gázcsapot elzárni (öngyilkos
fölött), gyereket elhozni, hangversenyt hallgatni,
disszertációt írni (más helyett). Ilyenkor minden átmenet
nélkül azt mondtad: szia.
Megfigyelted, hogy milyen hirtelen szoktak befejeződni
a beszélgetéseink? Egyik pillanatról a másikra megállsz, vagy
felállsz, bevezetésül a nevemet mondod, azután: „Szia”. Több
átkötés nincs. Azért amit el kell mondanunk, azt addigra
többnyire elmondtuk. És ugyanígy kezdődnek: magával a
történettel. Külön indoklás nélkül: az emberi szervezet
igényli a mesét, erre lehet számítani. Nem kell várni, amíg
megérkezik az a bizonyos társadalmi megbízatás.
Bár ezúttal megjött. A társadalmat te képviselted, a
megbízatást a munka terve, ahogy előadtad, még friss
változatában.
A Nyugati étteremnél jártunk. Azzal indultunk: csak ezt
elmondod, ezért visszakísérsz a Honvéd utcáig. Szembe jött
egy Szent Johanna frizurás lány. Megszorongattátok
egymást, örültetek. A Kresz Géza utcai albérleted idejéből
került elő, ahol számtalan fiú élt a belső szobákban kisebb-
nagyobb szakállal és a csatolt lányokkal. A csutkahajú lány
fakókék vászonkabátja behozta a képbe az elmúlt évedet.
Más albérleteket, utcaneveket: a Líviát, a Lőpormalom utcát,
ahova nem tudtam eljutni, a Szoboszlai utcát, ahol három
napig laktál, míg az értelmiségi tulajdonos kirúgott –
katolikus alapon: megtudta, hogy te több nővel is le szoktál
feküdni, és ő úgy hallotta, hogy ennek az ellenkezője, az az
erkölcs. Akkor még attól féltem, hogy ezek fognak téged
egyszer kicsinálni: az egyetlen igazságok, ilyen-olyan
tagságok és malasztok birtokosai, akik nem maradnak
veszteg, nem elég nekik a saját szavatolt mennybemenetelük.
A leveled, később, nyár végén, a Balatonra, amelyben
értesítesz: „Élek. Élünk. Bővebbet majd szóban. Szép időt és
jó napokat. Zs. hétfő d.e.” (Az a baljós többes szám.) A
Nagykörúton egyszer már úgy festett, hogy kigyógyulóban
vagy. Hogy terveid vannak. Dolgozni készülsz.
A hídra visszaérve belepillanthattunk a főváros már-
már újra nagyvilági életébe. A rakparton a sétáló meglóbálta
táskáját, és mozdulata, amellyel beszállt egy spenótszínű
keletnémet kétüteműbe, a Via Venetón sem lehetett volna
légiesebb.
 Előkeveredett, amiről veled a leginkább van vitatkoz-
hatnékom: tényirodalom, dokumentatív teljesség, tudomány
szülte hitelességigény és az úgynevezett kitalált történetek,
amelyek téged már nem tudnak érdekelni. A magnetofonod.
Dobd el. Egy időre legalább. (Ide kívánkozik egy minapi
rádiós nyilatkozat a tényirodalom, magnós eljárások
dicséretére: „Az utóbbi években a valóság betört valamennyi
művészeti ágba.” A valóság, egy hangrögzítő gép képében.
Mert a magyar Szindbádban és az elmés nemes lovag Don
Quijotéban még nem volt benne. Ugyan, menjetek már.)
A gyorsbüfé előtt, amelyet Kelet-Berlinnek nevez a
város lakossága, elmondtad, hogyan kellene közösen írni.
Ekkor még nem kör volt, csak egyenes lánc. A ír B-hez, B ír
C-hez. Az ilyen vállalkozásokban szoktam nem hinni. A
negyedik mondatoddal aztán egyszer csak megnyertél: hogy
a láncon át, ha egyszerre készül, akkor is, A valamiképpen
befolyással lehet B-re s így G-re is. Még alakult, behajlítottuk
a végét, hogy harapjon a saját farkába: G meg írjon A-hoz.
Két hónapot adjunk rá.
Császár azután kiállt a körből – nekem most is
hiányzik. És hiányzik Bakos Feri.
Most én kísértelek téged, az északi járdán, a Halló bár
előtt. Mondtam, hogy már a puszta határidőt is alig
elviselhető kényszernek érzem. Te meg erről is beszélni
akartál már régen: hogy ez a semmi külső szempontot nem
tűrő szabadságigényem, ez már nem valóságos. Nincs ilyen
szabadság, nem igaz. A másik véglet: a te határidőid, a
megbízásaid mindenre – megrendelt kutatással, felméréssel,
magnózással kezdődik, abból eszik a gyerekek a parizert, és
csak azután, jutalomjátékként lehet belőle Parasztregény. És a
villanyújságom? Nem ugyanaz?
 Itt az következett volna, hogy a volt Művész mozi előtt
újra szembejött a Johanna-hajú Mari (megváltoztatom a
neveket, Magyart se így hívják, a tengerész sem Bajai). A
kedvesét kereste, aki délután háromkor kallódott el, akkor
még józanon látták a Nagykörúton.
Oktogon. Vissza. Esős volt az út, mint amikor szép akar
lenni, a járda tükrös, mint a mázas mézeskalács-huszár szíve.
Maradtunk a déli oldalon, hátha jön még a csutkahajú. Olyan
szép. Folytattam: Péterrel [Nádas – a továbbiakban: (N),
helyenként inkább majd jelzem. Nem szeretek valóságos
embereket vezetéknéven emlegetni, és itt mindenki Péter. Ne
röhögj; nyisd ki a füled a játszótéren – húsz év múlva az
induló prózaírók Zsoltok lesznek]. Szóval Péterrel is van
félbeszakadt beszélgetésem, hajaj. Azt el is tudtam mondani.
A kifogásait adta elő egy régebbi közleményemről.
Hogy a nagy topografikus részletezés valami helyett van a
szövegemben, valamit takar, magamnak hazudok vele.
A Visegrádi utca sarkához értünk, míg ezt meséltem
neked, ahol vakvágánya van a villamosnak, a város
térképének b3-as kockájában (9. o., Kartográfiai V. 1971.
szerk. biz. elnök: Dr. Radó Sándor, Dóra, a mesterkém), a
Szent István körút 14-es számú házához. Tudtad, hogy a
házak számozása Budapesten mindig a Dunától elfelé tart, a
bal oldalon a páros számokkal, a Dunával párhuzamos
utcáké pedig a Rákóczi út– Erzsébet-híd– Hegyalja út
tengelytől indul jobbra és balra? Ha házszámokat keresel.
(N) Péter azt is mondta: Úgy látszik, abból a bizonyos
közleményemből, hogy az ember, akiről szól, teljes
nyugalomban, harmóniában él. Nincs problémája, és így egy
kicsit buta. (De nem kicsit gondolta.) Az utóbbi két évben
körülbelül, folytatta, az a biztos meggyőződése, hogy itt
maradtunk egyedül. Más nincs, befelé kell megpróbálnunk
keresni. Az, amit az előttünk járók, mondott egy nevet, és –
most nagyon durva lesz, tette hozzá Péter – mondott egy
másik nevet, kialakítottak maguknak, az nem használható.
Úgy nem lehet.
Csak egy megoldás van: ne legyen az írásnak
szerkezete, formája, ne legyen semmije. A magömlés. Nem
coitus interruptus. Ő se csinálta még, csak szeretné. Nem
lehet baszni úgy, hogy hat évig készülsz rá, és mindig
mindent elfojtasz magadból. Az elfojtások egymásra
halmozódásából csak kiszáradás lesz.
Na, a tengerésszel ezerkilencszázhatvanháromban
találkoztam, Havannában. (A minap valami maratoni
hosszút közvetítettek onnan, és több riporter elámult, hogy
itt-ott magyarul tudó havannaiakba botlik az utcán – úgy
látszik, van egy iskola, ahol nagyon jól szervezett és
láthatóan eredményes magyar nyelvtanítás folyik. Hát ezt el
kellett kezdeni. Most tizenöt éve, amikor ott magyar lektor
voltam. Egy monopol-helyzetet élvező emberkölcsönző
vállalat adott bérbe; később, igazán véletlenül, kiderült, hogy
ők teszik el havonta a munkabérem egyharmadát. Magdival
utaztam, akibe szerelmes voltam, tanított ő is. Nem volt
előzménye a munkánknak, magunk írtuk a tankönyvet is,
óráról órára, tapasztalat nélkül. A lelkemet kibohóckodtam
napi öt órán át, hogy szeressék a magyart. Istentelenül nehéz
nyelv – áldottam a szerencsémet, hogy én már valamennyire
ismerem. Szerették.) Közbeszúrt kérdések következtek
hozzád. Hol voltál akkor? Hatvanhárom, a (John) Kennedy-
gyilkosság éve. Szekszárdon? Szolnokon? Melyik szakmád
tartott el? A szociológia még biztos nem. Néprajz? Régészet?
Ásattál? Netán épp akkor számolt be M. Lajos nevű
földmunkásod a messze Keleten szerzett útiélményeiről?
Majd a tájékoztatás: én hatvanháromban azzal szálltam
repülőre, hogy az alatt az egy év alatt eldől: ha megírok egy
kisregényt – leginkább egy Danka nevű kislány (ma:
Haykowska doktornő) meztelen melléről, és a szeles lengyel
tengerpart dűnéiről, ahol pulóvert cserél vele erőszakos fiúja,
egy Haykowski gróf, s részben egy istállópadlásról, a lent
bőgő barmokkal, egy cserkész-sítábor krinolinvacsorájáról a
hóban, a lengyel Kárpátokban, az ötvenhatos év
karácsonyfája alatt; némi lekezelő felhanggal fűszerezve,
mely újhitű Lengyelország-járók iparkodásának címeztetik –
szóval, ha megírom, akkor lesz belőlem valami, ha nem, nem.
(Eddig még nem írtam meg – 1978.) Az óráim délután voltak,
négytől kilencig dolgoztam, valahogy úgy, ahogy manapság
a villanyújságnál.
A tengerész. A találkozásunk előtti estén egy gyors
légitragédia szemtanúja voltam a hajdani Három Há Hotel
(Hotel Hilton Havana), ma Szabad Havanna szálló húsz
nulla négyes szobájának erkélyéről. Egy csempelapos
dohányzóasztalon dolgoztam éjszakánként, a kőre tett
fürdőszobaszőnyegen ülve. Húsz emelettel lejjebb a parkoló
alacsony falán a negyed utcagyerekei ültek éjfélig, egyig.
Mindig öten: pontosan meg tudtam számolni a cigarettájuk
parazsát. (Nappal lent járva piros ruhás néger lányt
bámultam ott: körülpörögte a lyukakat, amelyeket a
történelem tépett a járdába a színes aszfalt boltcégérek
eltávolításával; egy szakajtó gyerek tapsolt a kínai
zöldségesboltjából kiguruló zenére.) Fél tizenkettő volt, éjjel.
Csönd. Csak a falon túl verte a szerelmét egy szikár argentin
emigráns. Bár jobbára közép- és kelet-európai üvegipari
szakemberek meg kohómérnökök lakták a szállót. A
családosok két szobát kaptak. Emeletenként valamennyi
szoba végig egymásba nyílott, barna faajtókkal, akármekkora
lakosztályokat ki lehetett alakítani belőlük. A Sierra Maestra-
szállóba nemrégen belőttek hajóágyúval a felségvizek
határán túl ólálkodó emigránsok, épp annak a magyar
szakembernek a lakásába, aki megalkotta a karib-tengeri
parízeripart. (Nem lett baj, a gyerekek átaludták az esetet a
belső szobában.) Arra gondoltam, milyen kényelmes célpont
egyetlen kivilágított erkély, ülő alakkal, a huszadikon.
De nem tartottam igazán semmitől. Húsz másodpercig
tartott a dráma a levegőben. Színpada: az öböl feletti ég. A
nézőtér: a hűvös éjszakában éledő város. Láttam, ahogy az
eget a dombok mögül átvágó két fényszórópászta
megrándul, és megkapaszkodik a tengeröböl fölött
csetledező ezüsttárgyban, amely befordul a város fölé.
Felbukkan az erőd mögül a harmadik fény, szinte azonnal
elkapja. Az apró kétfedelű szerkezet még alacsonyabbra
száll. Hallottam a gyerekesen vékony berregését. S ahogy
aztán elnyomja a dombok mögül lecsapó vadászgép felnőtt
motorhangja. Egy légvédelmi gépágyú egyetlen rövid
sorozatot ugat, magas hangon, mint egy hisztérikus
kamaszkutya. A repülőcske még egy hajszálnyit lejjebb
ereszkedik a nagy mutatványhoz, pontosan a szín közepéig,
az orrom elé. Egy másodpercre megáll a levegőben. Indulhat
a játék. S már át is húzza az eget a lecsapó vadász két
párhuzamos sorozata, szép narancssárga nyomjelző
lövedékeivel. Piros láng vág ki a kétfedelű orrából, már
gyorsan süllyed, ki a képből, Délnek, a városon túli
zebulegelők felé.
Lent a Huszonhármas utcán mindvégig szólt egy
visszhangos autóduda. Arra sem volt idő, hogy elakadjon a
forgalom. Egy évvel voltunk a karibi rakétaválság után; a
munkaszerződésemet negyvenszázalékos veszélyességi
pótlékkal kötötték.
Másnap éjjel tudtam meg, hogy mit láttam. Fél
tizenkettőkor értünk haza. A Szabad Havanna kocsifeljáróján
– ahol doktor Ernesto Guevarát láttam az előző évben egy téli
délután: kiszáll egy hatvanas évjáratú, de vadonatúj
Oldsmobil kormánykereke mögül, ingerült mozdulattal
lerázza a két autórakomány géppisztolyos smasszert,
másodmagával a lifthez siet (és a folyosónkat a huszadikon
meg az egyik liftet, ettől kezdve géppisztolyosok biztosítják;
egy nyitott ajtajú szobában, sakk és sör mellett a váltás) –
most egy érkező afrikai diplomata fehér autója ringott. Ez
volt az az év, amikor a hajónyugalmú Lincoln Continental
sima vonala kiteljesedett (és Guevara már Bolíviában volt, de
ezt nem tudtuk, sem ott, sem itthon). Libériás fekete sofőr
ugrott ki, serényen átrohant a jobb oldalra, kitárta az ajtót
fekete ura előtt. Derékszögben hajlott, mint a bicska – arca
közben is hódolt, felfelé. A burnuszos diplomatán nem
látszott, hogy a sofőr létezését észrevenné. Eljövendő
évszázadokat véltem meglátni a képben. Elfordultam.
– Szép kocsi – szólalt meg a többi bámész közül egy
ingkabátos fekete fiú. – Nekem is ez van. Csak
ezerkilencszázötvenes.
Hozzám beszélt. Autózni vitt minket a hatalmas öreg
szekéren. Magdi habozott, szabad-e beszállni, hisz alig
ismerjük ezt az embert. Kiértünk a városból, dél felé. A fiú
idegenvezetett: melegen, a déliek és latinok minden
kedvességével ismertette a zebulegelőket és a holnap
szarvasmarhaprogramjait. Itt a legelőn ért földet a lelőtt
repülőgép. Ez szigorúan titkos dolog, mondta. Saját gépük
volt: kubai. Eltévedt, a parti védelemnél valaki pánikba esett
és lelőtték. A pilóta él, de teljes vérátömlesztésre szorul.
Nulla vércsoportos. Tizenkét órán át elsőfokú vérriadó volt a
fővárosban. Fiatal vendéglátónk egy szemet sem aludt az
éjjel: ő csinálta végig a riadót. Ő a vöröskereszt országos
főnöke.
Ki tudja, igaz-e, mondta Magdi magyarul. Szeretett
volna visszafordulni a sötét, kihalt tájról (a magyar kolónia
merényletekről is tudott: az ilyeneket az ott dolgozó kelet-
európaiak ellen szokták elkövetni az ellenforradalmárok. Ki
tudja, hova visz, ki vár ott? Megölik az elcsalt európait,
kiherélik, ez kedves szokásuk). A főnök az elágazásig nem
fordulhatott vissza az autópályán, az tizenhat mérföld.
Vonakodva szóltam újra, féltem, hogy megbántom. Okkal
féltem. Ettől kezdve nem beszélt, egy negyedóra múlva
visszafordult, és kitett bennünket a szálloda feljáróján. Nem
beszéltünk meg semmit, nem cseréltünk címet, többé nem
láttam. Nem vállaltam magam előtt becsületesen, amit
csináltam, vagy engedtem, az egészért Magdira nehezteltem,
és bementem ténferegni az Óvárosba, babusgattam a
sérelmemet, kerestem a magányomat. Így szólított meg a
tengerész a Piszkos Joe-hoz címzett (Sloppy Joe’s) kocsmában.
Akkor itt (N) Péterből még, mondjuk csak végig: többek
között, mondta, az a baja velem: nem érti, miért nem csak
féltem a katonai behívótól tavalyelőtt. Amit másképpen
gondolunk, arról is szól, hogy van-e szükség bizonyos
tapasztalatokra. Egyformán úgy véljük, ő is, én is, hogy
vannak dolgok, amelyek nem tartoznak az emberi lét
köréhez, hanem annak felfüggesztését jelentik – és a legszebb
példa az ilyenekre a háború meg a katonaság. A különbség:
én ezeket is csak tapasztalat alapján különböztethetem meg,
mint az állat. Miféle tapasztalatot remélsz a négy hónap
közkatonaságtól? – azt kérdezte. Fasiszta vagy? Mit vártál,
mit fogsz észlelni? Lábszagot, sáros vécékövet és
őrmesterordítozást? Én: Azt, persze, azt. Mi az hogy! Ő: Az
ilyesmit az ember el tudja képzelni. Én: Egy ablaktáblát se
tudok elképzelni, keret nélkül, amíg nem voltam ablaküveg.
Baromi fontosakat mondott, és még fontosabbakat
kérdezett. Ígérte, hogy levelet ír majd nekem az egészről. Jó
lenne, mondtam. Nem nagyon hittem benne, hogy
megcsinálja, de arra gondoltam már az előszobában:
kiszúrok vele, leírom én a levelét, és elküldöm, javítsa ki.
 – Már írod is – szóltál közbe te itt a terv
megbeszélésének estéjén, Nagykörút, harmadik forduló, az
Izabella utca felé, C4-es kocka. – Márhogy a Rondót.
Gondolom, (N) Péter a saját időszerű gondjait is
mondta, ahogy mindig. Azt, hogy: „Megpróbálod úgy
megoldani azt, ami csak a személyiség teljes felbomlása árán
lehetséges, hogy közben semmit se adjál bele magadból.
Pedig vér nélkül nem megy. Ez az ember – a közleményben –
nem hajlandó szenvedni, vagy ha igen, az már a múltban,
régen volt, és az egésznek valami nosztalgikus csillogása van
– amitől hamis.” Hogy nem azt írom, ami a bajom. Én meg
előadtam neki, jobbára kérdések formájában – biztos, hogy
nekem is azt kell? csak úgy vagyok benne? csak úgy van a
vér? csak az a módja van az írásnak, amely egyben
öngyógyítás? – a bizonytalan, eretnek feltételezésemet:
lehetséges, hogy nem vagyunk mindannyian egyformák? *
Hogy nem jelent-e valamit ez ügyben az, hogy olvasni is
mást olvasok szívesen, mint ő? Nem kéne-e hallgatni az
efféle természetes eligazításra? Hát álmodni is másképpen
álmodom. Abban csak nem sikerül hazudni magamnak?
[Már a veszélyes nyár után, egy éjszaka nem tudtam
elaludni, és azon törtem a fejem, hogy mi is a neve a te
bajodnak. Cicaemicitis Revindicatoria Viae Ignicidentis, ál-
latinkodtam össze: Tűzoltó utcai visszajáró Cila-vész. Akkor
készültél összeköltözni Cilával. Na, végül elaludva azt
álmodtam neked, hogy rendeleti úton megszüntettek minden
lakáscserét. Vége; nem lehet csak úgy összevissza
költözgetni. Aki hetvennyolc január elsejéig nem bonyolította
le, azt már nem engedélyezik, mindenki marad ott, ahol van.
Erről mondta az elmeszakértő – aki szakmájában az áttételes,
rejtjelekben bővelkedő álomfejtésekhez szokott –, hogy az
álmaim körülbelül annyira bonyolultak, mint az ő Atina
nevű hároméves kisunokájának: ez tegnap azt álmodta, hogy
epret eszik. Hát (N) Péter biztos, hogy nem ilyeneket
álmodik.]
Még a nyár. Végigkísértelek az Izabella utcán.
Elvállaltam, hogy (N) Péterrel és (E) Péterrel –
Esterházyval –, akiket ekkor még nem ismertél rendesen,
beszélek én.
– Péter, szia – mondtad átmenet nélkül. Bementél az
egykori kerámiaüzem feketecsempés házába, ahol az Amfora
vállalat székhelye található, és a tiéd. Még.
Péterrel találkoztam ezután egyszer, de nemigen
lehetett beszélni vele. Nem is jutott eszembe a megbízásom.
Elsodró volt a rosszkedve. A hetes buszról szálltam le, ő arra
várt. Július vagy október volt – valamit cipeltem. Ha
összehajtható kerékpárt, záporban, akkor július: a gyerekeim
születésnapja. Ha porszívót, akkor a műszaki árleszállítás
utolsó napja az Otthon áruházban, október elseje. Péter nem
bírt felszállni a tele autóbuszra; undorodik, mondta. Nem
valamitől, hanem általában. Megfogta a zsinór másik végét,
és segített vinni a porszívót az ötöshöz. Éktelen fanyarul
beszélt öt mondatot. Ki akar szállni az egész írósdiból. Túl
sok volt ez a néhány év, amíg robotolt, kolostorba zárta
magát. Torkig van. Nem akar helyette semmit. Élni. A
legegyszerűbb anális és orális örömöknek. Fölszálltam az
ötösre a porszívóval.
Ez után tértem volna rá csak arra, hogy a Magyar János
és Parti nosztalgikus csillogású, múltbeli, hol tizenöt éves,
hol harmincéves története nekem most, a távgépíróhírrel
nyerte el valamiféle befejezését: hogy az öreg matróz
meghalt.
A tizenöt éves csillogás és nosztalgia. A Piszkos Joe-féle
kocsma. Nem sokszor jártam ott.
 A színhely leírása, mint a tengerész elbeszélésének
háttere, a történelmi tegnap maradványeleme: a Piszkos
vadnyugati lengőajtaja, támlátlan székek, a Tervgazdálkodás
Évében. Egykori idegenforgalmi kovboj-csapszék, falait
Északról betérő törzsvendégek dedikált fényképei díszítik,
keretben, ki-ki a rangjával: Goldwater: szenátor, Johnson:
alelnök, Truman: elnök, Sammy Davis: Junior. Máskor pang
az intézmény: a belföldi törzsvendég kiment, a külföldi nem
jött be – de ezen az estén kint a tábla: VAN SÖR, és
egészséges kocsmamoraj járja át a helyiséget.
– Ha én bementem a kocsmába, akkor a legnagyobb
legények is kijöttek! – s itt egy hosszabb magánbeszéd a
tengerésztől. A hangja magyarul, a zsivaj fölött, ahogy ezzel a
meggyőző mintamondattal megszólalt. – Engedje meg, tanár
úr. – Láthatott a szállóhallban, a Három Hában lakik ő is, a
tizennyolcadikon. – Három hete nem váltottam egy emberi
szót. – A késével játszik a pultnál, dobálja a tenyerében:
nemes darab, keskeny gyöngyház nyél, egyetlen hosszú
pengével. A fiú, első említésben: – A fiút magam mellett
tartom. De beszélni vele, azt nem. – És a tengerész belépője,
átmenet nélkül, a katonaidejéből, a hajdani alföldi
kocsmából, ahonnan a legnagyobb legények kijöttek. – Baján.
A falhoz szorítottak egyszer farsangkor vagy nyolcan, ilyen
városi csibészek. Gondolták, elszórakoznak ezzel a
parasztgyerekkel. Na, a lúdtalpas istenit az anyátoknak.
Ahogy én az után az összekülönbözés után lehúztam a
csizmámat, csak felfordítottam, és csorgott kifele a vér. Az
ingem rongyokban lógott le rólam. Könyökig véres voltam,
mint egy mészáros. – S az ember maga, meg ahogy beszél,
egy-egy élesebb szava. A meghívása: Rum. Rendel: két
kezével mutatja, hogy hosszú az ital. Kört húz, amelybe
belefoglal engem, önmagát és a pultost: – Rundó. – A pultos
érti: három szabadkuba koktél – egy kóla, egy fél rum – és ő is
meg van híva. – Szólítson csak Partinak nyugodtan, tanár úr.
Így hív, aki ismer, kilencszáznegyvenhat óta. Némelyek azt
hiszik, azért, mert sokat rohadtam a tanyahajókon. Pedig
más sora van annak. – Iszik. – Bizonytalan a beszéde és
selypeg; a foghúsa üresen, sötétlilán tátong. Alacsony ember,
szökés haja erősen hullik, s fejét még kerekebbé teszi a
vöröstől megihletett szakáll. Szűkülő szeme alatt egyetlen
kék vonal, megmagyarázatlan, mint egy tetoválás.
Valamiképpen körözési plakátra emlékeztet: kedvem támad
megkeresni mellette a második, oldalnézeti felvételt.
– Én már úgyis majd elsüllyedek valahol – állapítja
meg; s a vezérszál: – A rosseb sem akart tengerész lenni. –
Magányos ember, három hete nincs egyéb dolga, mint várni,
amíg új berendezést szerkesztenek a szájába a csodatévő
havannai fogászok. Babonás, mint minden tengerész, a
gyöngyház kést jobb szeretné nem is látni, de kabalából
magánál hordja. És mesél. (Részegek élettörténete. Részegek
tétova nézése, magábacsukló kötekedése, vigyorgása, pultok
támaszát kereső imbolygása.) Ezekkel a kiküldött
magyarokkal nem kezdett beszélgetést, ezek nem olyanok. A
tanár úrral lehet, azt látja. (És magamról: ahogy fontos a
részegek bizalma, a kisgyerekek és kutyák azonnali szeretete.
Lányok tekintete, amint egy tévedéssel kezdődött akadozó
nemi élet legbensőbb illesztési gondjairól s minden
dermesztő következményről mesélnek: „Nem tudom, miért
mondom el magának. Nem tudok én ilyesmiről beszélni. De
magában van valami megnyugtató: érezni, hogy magának
lehet. Úgy érzem, hogy maga az, aki segíteni is tudna.”
Ahogyan ilyenkor örülök a mesterségemnek, melynek
eszköze az a valami is, amitől feltárulnak emberekben a
nehezen nyíló rekeszek. Hátradőlök és hallgatom.) A magyar
kereskedelmi tengerész ismertetése küldetésének
fontosságáról. – Ez nemzetközi érdek volt: jönni kellett. De
meg ha nem ide, akkor Indonéziába, Burmába. Ott
pusztultam volna. – A magyar úszódarut hozta a havannai
kikötő felszereléséhez. Két szobát vettek neki a Hiltonban. –
Kétszobás lakosztályt. A másikban csak a fiú alszik, hiszi-e a
tanár úr? – A legdrágább fogászokat is. – Százezer dolláros
biztosítást kötöttek rám, szerződésben. Mert ennek a
darunak ide kellett érni, ez rakja ki a szovjet szenet.
Az én szerződésembe is beiktatta az életbiztosítást a
Kölcsönző Cég: az Állami Biztosítóval, Budapesten, százezer
forintra. Így aztán minden második szavát hiszem, aránylag
pontosan: a százezer dollárból a százezret, a két szobából a
szobát. A fiú, gondolom, arra kell, hogy lakosztállyá növelje,
s így legyen fényesebb a történet. Akkor a daruszállítás
viszontagságai. – Úgy jöttem el, hogy csütörtökön behívtak:
hétfőn indulsz. – Szovjet hajó vontatta Odesszától. Oroszul
nem tanult meg ugyan egy szót sem, de beszélt hozzájuk
rendesen magyarul, és a harmadik hónap végére az
értelmesebbje már kapiskált valamit. – Hatszáz méter volt a
drótkötél, olyan vastag, mint a combom, azt is elrágta a só. –
Hogy a végén a horgonykötélen érkeztek be. Így utaztak
három hónapig két hét helyett: elsodorta a hajót a ciklon, le
délnek, egészen a Kanári-szigetekhez. A daru nem a nyílt
tengerre készült, de ha fölfordul, akkor sem süllyedt volna el:
fenntartja a belepréselt hatszáz légköbméter levegő. Csak
huszonöt napon át nem tudtak ennivalót átszállítani rá.
Káposztalevest ettek, abba tördeltek csokoládét, ha más ízre
vágytak. Később mustárt kevertek hozzá. A skorbut már
Havannában tört ki rajta: befészkelődnek a gumók az íny alá,
és csak később jelentkezik a baj. Egy szál saját foga nem
maradt. A másik magyarnak, a villanyszerelőnek állandó
fejgörcsei vannak, arra szed mindenféléket. Négy orosz
matróz megbénult, helikopterrel szállították el őket.
 Odesszából indultak. Azután a Földközi-tenger,
egészen Gibraltárig, ahol nekivágtak az Óceánnak. Messina.
Barcelona. Gibraltár, ahol kievezett fogadásból. A skót a
sziklán, puskával. Az angol tiszt, aki Egerben volt
egyetemista. – így ismerte: hogy Müller utca meg minden.
Hát az erődítményt megnézni, azt nem lehet. Hiába magyar
vagyok, minden. – A Müller utcás tiszt, amint ellenőrzi a
listákkal a létszámot. – Nem, hogy megvannak-e: hogy nincs-
e eggyel több. Annyi ott az ügynök: csak úgy hemzsegnek.
Minden megerősítve, cement az egész, gombnyomásra
mozdulnak a hegyoldalak. – A majmok, a majmok. Amelyek
Európa-szerte már csak Gibraltáron élnek szabadon. Az a
mondás járja, hogy addig van ott az angol, amíg a
négykezűek ki nem pusztulnak. – Ezeknek aztán külön
orvost tart a Királyi Haditengerészet, és banánt zabálnak álló
nap. Majd egy ismételt „A rosseb se akart tengerész lenni”
kezdéssel, az élettörténete: amit ő annak érez, dióhéjban: –
Hallgasson meg, tanár úr, maga fiatal ember, úgy tanul. –
Kezdve a bajai katonaidejével, a nézeteltéréssel, amikor csak
felfordította utána a csizmáját. A legfontosabb események: –
Rajtam egy karcolás, annyi se. Vasra verve vittek be az
őrszobára, a kapitány meglátott, csak azt kérdezte: hány
halott van, Józsikám? – Értesülök, hogy van keresztneve is.
Ahogy tengerészt csinált belőle az élet, egy vasárnap
délután, ott Baján, a kövezett Duna-parti korzón. A
huszártiszt, aki a víz mellett társalog egy finom úrinővel, és a
kés, amely kihullik a nagysága kezéből a háromméteres víz
fölött, épp ahogy ő odaér. – Ez, tanár úr. – Józsikám kezében
fölrepül a gyöngyháznyelű. Kikattintja a húsz centiméteres
vékony pengét. Öt pengőt ajánlott a huszár annak, aki
felhozza. Józsikám nekivetkőzött. Na, fiam, belőled jó
búvárkatona lesz, mondta a tiszt aztán, ahogy feljött. Nem
volt az huszár soha, hanem a folyamőrség toborzó őrnagya.
Az öt pengőt azért leszurkolta. S a Józsikám elkeseredését
látva, nekiajándékozta ráadásul a szép kést. Az életrajz
következő pontja már a háború: Józsikám fogságban töltötte
el az egészet. Hét évet nyomott le Kréta szigetén. Itt
meglódul az elbeszélése, hézagosabb és zavarosabb lesz.
Kevésbé ügyel a következetességre; nem jönnek ki az évek,
így nem férnek el egyéb hányattatásai. Krétán két tizedelést
él túl. – Az angolok, a világ urai – köp a fűrészporba: egyszer
kilencedik volt, egyszer harmadik. Meg akar szökni,
elárulják. Józsikám egy angol hajófenékben, üres ládák
között. Az egyikről lefeszít egy szöges lécet, azzal védekezik
a patkányok ellen, és várja az indulást. Könnygázbombát
dobnak a hajófenékbe, és ő úgy fut elő, visítva, a
patkányokkal. Megkorbácsolják, és beljebb viszik a szigetre.
Ezerkilencszáznegyvenháromra már nagyobbak a
hézagok. Józsikámat a meséje a 19-es számú német U-hajón
találja. Van egy Schőnberger nevű pesti sváb. Ő a
rettenthetetlen tengeralattjáró-kapitány, norvég pulóver
magas nyaka kandikál elő az egyenruhazubbonya alól. Már
Gibraltárnál tudomásul vettem, hogy egy ilyen-olyan
magyarra mindenütt szüksége van, anélkül nem tud
társalogni, és a történet sem fűződhet rendesen tovább.
Aknára futnak, s Józsikám arra ébred, amikor injekciós tűt
nyomnak a mellébe. Szicíliában vagyunk, egy újabb fogság
ideje. Eltörött a lába három helyen, a jobb karja, az arccsontja.
Összefoldozzák, heg marad a jobb arcán, és a jobb lábára
holtig biceg, ahányszor hirtelen lehűlés várható.
Szicília a Szövetségesek kezén. Tud ott is mindent, amit
kell. Ministrál, töltögeti a bort. Az öreg pap szétveri rajta az
olvasót, mert megitta a misebort. Újra látja Messinát azután,
most már békében.
Így ér el a hol meglóduló, hol elakadó elbeszélés
szabadkubák során át kilencszáznegyvenhat decemberéig,
amikor úgy hozza a szerencséje vagy a végzete, hogy a bécsi
Szövetséges Ellenőrző Bizottság felszabadít ötven magyar
hajót a zárlat alól, és átfésüli legénység után a
fogolytáborokat. Hiszem is, nem is, amit mond, de végül
csak tényként számolhatok be róla, az ő szemével nézve. S
így láthatom Budapesten azon az estén, amikor elnyeri a
Parti nevet, ahogy a MAHART tanyahajóin és a Duna-
tengerjárókon azóta is szólítják. Amiért az egész mesébe
belefogott. A történetnek azon darabja, amely már több mint
harmincéves. (Messze múlt, nosztalgia, csillogás.) Ahogy az
döntötte el a dolgot, hogy az R-csoport túl korán ért el a
Vakmacskához, ahol Józsikám a hajók és a maga
hazaérkezésének tiszteletére le akarta szopni magát még a
másnapi visszavonatozás előtt. Ha tíz után jönnek, talán
elviszik a szakállast meg Szilvát, vagy legalább a kiskorú
csibészeket összeszedik, és akkor nem hal meg senki.
Minden este razziáztak.
– A Münnich Ferenc elvtárs volt a városi kapitány, az,
aki most a miniszterelnök. A tanár úr már nem emlékszik,
milyen volt az akkor, talán nem is élt még.
Budapest, ezerkilencszáznegyvenhat, december
tizenhatodika. A lassan magához térő város. Éltem már.
Hétéves voltam, tizenkilenc és fél kiló, egy
gyermekotthonnak becézett intézet egyelőre teljes jogú
lakója. Szénszünet volt, a félévi bizonyítványomban a
„hiányzás miatt nem osztályozható” szöveg áll, s talán az a
fél év érzik a kézírásomon: bizonytalan, az alapvetése
hiányzik, örökre (mintha az ábécé egyik felét utólag,
autodidaktaként kellett volna elsajátítanom). (Itt megint: Te
hol voltál?) Ezerkilencszáznegyvenhat decembere.
Szokatlanul enyhe november után következett. Már elindult
a hetes autóbusz, és egészen a Körtérig járt. Már útleveleket
adogattak: külsőre egész olyat, mint az amerikai. Meg
lehetett kapni gróf Ciano Naplóját magyarul.
Harminckétezer vérbajost tartottak számon a városban.
Dekára árulta a babkávét az az egy-két belvárosi
csemegebolt. Egy dollár és huszonöt centet kértek az
ablaküveg négyzetméteréért. Rendeletet hoztak a
kényszermunkatáborok felállításáról: Márianosztrát jelölték
ki. (Bűnözőknek.) Tizenhárom forint huszonegy fillér volt az
arany ára. Az újságok és az emberek azt kérdezték: „Mikor
írják alá a magyar békeszerződést?”
Embercsempészek azért vesztegettek meg határőröket,
hogy a bécsi Rothschild-kórházban felkerülhessenek a
Hontalan Személyek listájára, az valóságos beérkezésnek
számított: akkor megcsinálták a szerencséjüket. Kapott
ajánlatot Józsikám is, de nem vállalta. Van kényelmesebb
fuvar is, mint az ember: olyan, ami nem beszél, és elfér kis
helyen. Műszerfélékben igen nagy volt a kínálat: tudósok
eladták a mikroszkópjukat, gépírónők az írógépüket, hogy
ennivalót vásároljanak. A fényképezőgépnek szabályos
tőzsdéje alakult ki a Lipótváros egyik mellékutcájában:
kétszázhetven-kétszáznyolcvan dollárt adtak egy darabért,
amely Athénen át eljutva, New Yorkban már ötszáz dollárt
ért. Itt kínálkozott Józsikám számára a nagy lehetőség. Mély
megvetéssel szól a piti vetkőztetőkről, akik a Czája-
cirkuszból lopott szamáron hordták Ausztriába a szajrét. Ő a
Szövetséges Ellenőrző Bizottság papírjaival hajózott: vissza
készült Bécsbe egy külön vagon kísérőjeként, amely
alkatrészeket vitt csavargőzösökhöz; néhány darab ottrekedt,
amint beállt a Duna. A szállítmány egyik „Pentta Skövde –
cseremotor” feliratú leplombált ládáját szakszerűen
csomagolt Contaxok és Leicák töltötték meg, a reggeli
indulásra előkészítve, amidőn Józsikám este taxiba szállt a
Szabadkikötőnél, és elindult sorsszerű találkája elé, a
fűtéssel, polgári árakkal és krumplipaprikással hivalkodó
Vakmacska irányában. S csak ekkor az, amiről én hiszem,
hogy a Bajai József élettörténete – ami történt, az életében –, a
kivételes találkozás, tett és pillanat, amelyet észre is vett, nem
is. Mindenesetre előadja, közelnézetből, részletesen.
A taxióra a Vakmacskánál hat forint nyolcvan fillért
mutatott.
A túlfűtött csehó képe, melyben, ahogy mondani
szokták, vágni lehet a füstöt. Szabadult vagányok keresik a
meleget, a bablevest és az olcsó alkoholt. Amikor Józsikám
benyit, Elemér, a tangóharmonikás azt játssza: Te vagy a fény
az éjszakában (Zsolt, amióta a villany újságnál dolgozom, és
az a munkám, hogy a világtörténelem aznapra eső részét
távgépíróról áttegyem fénybe, néha elénekli nekem ezt egy
lány). Két szomorú pár tangózik. Üres hely már csak a
kályha közelében van, a hosszú asztal mellett, s a későbbi
események alakulásában e ténynek ugyanúgy döntő szerepe
lehet, mint a razzia korai érkeztének. Józsikám leül, az év és
a hely szigorú szokásjoga szerint kirakja maga elé a pénzét,
és rendel. Kilenc óra harminckor, menetrendszerű
megbízhatósággal beállít az R-csoport. Az ő minden próbát
kiálló papírjait is a felkötött karú rendőrtiszt kéri el (akire
gengszterek lőttek azon a délutánon, egy továbbrobogó
rejtélyes piros autóból). Kilenc ötvenkor már tovább is
hajtanak egy nagykabátos férfival és két foghíjas nővel; az
egyiket egyenesen a tangózásból viszik el. A nagyobb halak
ismerik az aznapi menetrendet, mert a razziákat
rendszeresen elárulják belülről; órányira jár a hír a páncéllal
bevont dzsip előtt. Még Józsikám is tudja, hogy ezen az
estén, akinek vaj van a fején, az tíz óráig dideregjen el
valahol, azután már veszélytelenül bevetheti magát a jó
meleg büdösségbe. Érthető módon szándékosnak látja azt is,
hogy a fura szakállas férfi és a hidegtől lilára mart arcú Szilva
egy negyed órával a razzia távozása után lép be. Az
elbeszélés itt meggyorsul, s nem nehéz elképzelnem a
látványt:
Azok ketten is csak a hosszú asztalnál találnak helyet.
Józsikám faarccal bólint: üljenek le. Tekintete megakad a férfi
jobb szemén. Különös, sötétebb és világosabb barna kettős
csík vágja át a kék szivárványhártyát. Azok is: bablevest
kérnek és bort, mint mindenki. A szakállas illemtudóan
bemutatkozik: Magyar János; ez itt vaskos
tapintatlanságszámba megy, s Józsikám zsebében kinyílik a
bicska. Morog, megrántja a vállát. Issza a borát, nem szól.
Szakállat öregurak hordjanak, mint Jókai Mór a képen. Ezt itt
olyan harmincnak nézi. Valójában negyvenkettő, Józsikámnál
ekkor majd tizenöt évvel idősebb. A matróz ösztönös
osztályozási vágya: ahogy a Gellérthegy barlangjai jutnak
eszébe – majd csak negyvenhétben falazzák be őket –,
emberek laknak ott, a Rácz fürdői rablógyilkossággal is
azokat gyanúsítják. Azt nem hitte volna, hogy nő is van
közöttük. Magában a „barlanglakó” cédulát akasztja az
újonnan érkezettre. Gyakorlott megfigyelő: Ennek az
embernek fekete a körmealja, a keze azonban finom, vékony
ujjú – akár zongorázhatott is valamikor. Másrészt nemigen
rabolt ki soha ezzel a kézzel senkit. Isten tudja, honnan bújt
elő, miből él meg, honnan a ropogós zöld tízforintosa,
amelyet a kocsmáros felszólítására előre kiterít. S akkor,
ahogy a meleg ételt megkaparintva falni kezd, mint aki
hétszám nem evett. Két pofára tömi magába a friss kenyeret.
És ahogy közben, mintha nem tudná eldönteni, vajon a
szájjártatásra éhezett-e rá jobban, vagy a bablevesre, máris a
megszállt Németországról beszél az asztalnak. A nő, amint
belebújik a levesestányérjába. A kabátját nem gombolja ki,
csak a kanalat emelő karján látni, hogy milyen nagyon fiatal
még. Amint a melegtől, a bortól hamar fölengednek, és
elkövetkezik a tánc. Tánc. Ennél a szónál Józsikám hangja
csaknem húsz évvel később is egyszerre döbbent, furcsálko-
dó és fölényes. A szakállas, aki megitta majdnem az egész
liter bort, egyedül, a nagy éhségre és fázásra, röhejes és
idétlen.
Feláll. Leteszi a nagykabátját, alatta vastag pulóver és
amerikai repülősnadrág. Szól a lánynak: Szilva! A kezét
húzkodja, ő a fejét rázza, ülve marad, és fáradt rajongással
mosolyog fel rá. A szakállas magányos férfitáncba kezd a
fűrészporos padlón. Az ivókra, akik restelkedve bámulják,
úgy hat a tánca, mintha a szemük láttára fogyna el egy
ember: nem kíméli magát, nem tesz el semmit holnapra
önmagából, nem hiszi el, hogy véges lehet az ereje és
életének évei. A párok lassan félrehúzódnak, és a kályha
mellől nézik. Elemér, a vigyorgó harmonikás, sorra veszi elő
a gyorsnál gyorsabb új amerikai dzsessz-számokat. Semmi
könnyűség nincs a Barlanglakó táncában; véresen komoly,
bólogat maga elé sűrűn, mint a nyomtató ló; arcának
kifejezése a megfeszített inú nyakából, a vállából, a bokájából
indul el. A két vibráló, nevetséges nadrágszár összemosódik
a szemlélő előtt: mintha a lelke üdvössége múlna azon, hogy
minden lábmozdulat helyett kettőt tegyen, minden
lélegzetvétel helyett kettőt ziháljon. Mindenki rá figyel,
kínban, s ekkor, a tánca közepén, észrevétlenül lép be az
utcai ajtón az első fiatal sakál. Kilencévesnek látszik –
valójában tizenhat. A Pest környéki gyűjtőfogházban a Kés
nevet nyerte el, mert éles és hideg. A nyomában tódul a
többi: a fogházban szedte össze őket, ahonnan az igazgató
jobb meggyőződése ellenére, helyhiány miatt zavarta el
valamennyiüket ezen a reggelen. Többnyire jóravaló
csirketolvajként kerültek be. (Itt volna a helye, hogy néma
felállással adózzunk az akasztását váró három férfi
emlékének, akik kézbevették az ő nevelésüket. A
legszorosabban odatartoznak a korhoz és a szélesebb
háttérhez, mely történelmi s tablószerű. Egy félreértés
áldozataként laktak odabent. A megelőző néhány évben
katonaruhájuk, állam és egyház szentesítette jogosítványuk
volt gyilkolásra és rablásra. Nem élték át igazán, hogy
ezerkilencszáznegyvenöt május hetedikén hajnali két óra
negyvenkor, amikor egy távoli kis piros iskolaépületben más
egyenruhás emberek aláírtak valamit, megfordult a
mindenség erkölcsi rendje. Kitartottak a bevált régi mellett,
és a nyáron Budapest határában ugyanazzal a kiflitáras
német géppisztollyal vették el maguknak az ennivalót, meleg
ruhát, jegygyűrűt, ugyanúgy lőtték keresztül, aki nem adta
elég gyorsan. Ezt most már nem rekvirálásnak hívták, és nem
érdemkereszt járt érte. Negyvenhat nyarára e szókincsbeli
tévedésnek már számtalan hasonló áldozata vette el mások
elől a helyet az európai siralomházakban, Rómától Varsóig.
Ők vették kezükbe a Pest környéki gyűjtőben a serdületlen
ifjúság nevelését. Még egyszer utoljára megmozdult bennük
az örök emberi becsvágy, amely a főszerkesztő helyettesek,
szobrászok és hadvezérek cselekedeteit vezérli a történelem
évszázadain át: hogy rövid vendégszereplésük után mégse
ugyanúgy hagyják itt ezt az árnyékvilágot, ahogy érkezéskor
találták. S az eredmény: a Kés és a többi fiatalkorú. Befejezett
hivatásos bűnözők, amilyenek fű helyett nőttek ekkor a
szétvert Európában – s nőnek ma újabb tájakon, melyek
negyvenhatban még a világ peremkerületének számítottak –,
az oda-vissza vonuló diadalmas seregek lába nyomán.
Hidegek, gyorsak, kegyetlenek és amire szükségük van, azt
elveszik.)
Egymásra torlódnak a Kés mögött, ki a kályha felé
tartva megtorpan, és összecsippentett szemmel, ínyenc
módra megszemléli a középen ugrabugráló vénhedt
csudabogarat. A kocsmában megáll a levegő. A beszélgetés
elhallgat. Csak a harmonika nem lassul Elemér kezében.
Józsikámba belehasít a bizonyosság, hogy ez az éjszaka nem
fog jól végződni. Attól is tart, hogy a fiúk félreérthetik az ő
helyzetét: egy asztalnál ül a szakállassal és a nőjével. Nem
fél, de a gondolatát is rühelli, hogy neki ehhez a kettőhöz
köze volna. Távolabb húzódik a padon, és helyet kínál a
fiatalságnak. A Kés pillantása átsiklik a tengerészen, és
Szilván állapodik meg. A lány a táncot nézte
belefeledkezetten: kigombolkozott, az arca nekipirult. A
kocsmaberendezés, a kapadohányfüst, a réveteg
vagányarcok, a mocskos asztalterítő és a fekete
férfinagykabát hátteréből a torokszorító látvány: Szilva
rendetlenkedő haja fölül szőke. A bőre hamvasfehér, az arca
formái mindenütt kiteltek, simák, kortalanul fiatalok. A
nyakán kisujjnyi széles, sima fekete bársonyszalag. Józsikám
átnyúl a kármentőhöz, és a Kés elé állít egy poharat. A Kés
keresztüllép a fapadon, és leül Szilvával szembe. A csibészek
utána tolulva bort, kaját kiáltanak.
A csapszék közönsége kiereszti a lélegzetét. A fejek
azután is a hosszú asztal felé forognak, és a kocsmáros
ezektől nem kéri, hogy tegyék ki a pénzüket. A szakállas
valamivel később egyik pillanatról a másikra kifullad,
zihálása átüt a harmonika hangján. Megtámaszkodik az
asztal szélén, összegörnyeszti a görcsös cikákolás. Szilva félig
felemelkedik a helyén. Készült erre. A szakállas két rándulás
között int: maradjon. A köhögése lassan alábbhagy, és ő
fáradtan visszaereszkedik a lány mellé. Az asztal új
vendégeinek – megint – bemutatkozik. Más nem követi a
példáját.
Józsikám a saját borából tölt a Késnek, s felé emeli a
poharát.
A Kés, szemét Szilváról le nem véve, a szakállashoz:
 – Hát maga? – Majd szünet után, lassú énekléssel: –
Kiféle-miféle? – Megfeszül a Kés-arc, s a nép ajkán továbbélő
ismeretlen mintákhoz szomorún tapadva, gyorsul és vág a
szó: – Kedvese? Kefél-e?
A fiatal sakálok ugrásra készek. A szakállas válasza
nem veszi tudomásul a világ rendjét:
– Fölösleges ez a durvaság. – Derűs és jóindulatú.
Tanítós és felvilágosító. Érzéketlennek bizonyul
környezetére, egy egész világra, melynek szigorú szokásjoga
és becsületkódexe van, s a szerint erre a szóra szúrni kell.
Nem lehet eligazodni rajta: tudja-e egyáltalán, hogy mi lóg a
levegőben; a válaszában fölény, erő és pimaszság rejlik-e,
vagy a gyengeelméjűek ártatlansága. Válasza töredék időre
késlelteti a Kés arcaváltozását, s mielőtt bármi történhetne, a
szakállas szeretetteljesen folytatja: – Felelek szívesen.
Messziről kell kezdenem.
A Kés szemében megvillan az érdeklődés.
– Ádám és Évánál, mi? – Józsikám még egyszer gyorsan
jelzi, hogy ő melyik oldalon áll.
– Talán még annál is messzebb. Érdekli magukat? – A
szakállas már nem zihál. S mire idáig érünk, már nem is
meglepő a szájából a kezdet: – A világegyetem születésénél.
Oldódás. A Kés röhhen egy kurtát. A tekintetek
kocsmaszerte kiszabadulnak a bűvöletből, lazul a zsivaj. A
csudabogarat megtalálta a szerep: ha bohóc, az más.
Érezhető: a fiatalok egyelőre úgy határoztak, hogy mulatni
fognak.
– Másrészt a háborúnál. Csak ma este értünk haza
Németországon és Ausztrián át. Ott kint találtam őrá. – Nem
kell mutatnia, hogy kire.
 Az újabb szín kezdete. Amit a szakállas ember mesél
erről.
– Hogy ezt hogy nem verték agyon már régen? –
csudálkozik Józsikám. Morog a Késnek. A manus azt hiszi,
hogy az ember azért megy kocsmába, hogy az ő hadováját
hallgassa. Rongyos, mint a többi, tíz forint van előtte, Isten
tudja, hol lopta. Közbe egy ilyen nőt kúr.
A Kés nem nyugtázza Józsikám iparkodását.
A matróz ezt észleli, de nem tud nyugodni. Piszkálja a
csőrét, hogy a ronggyá bombázott Németországban emberek
ennivalót meg cigarettát gomboltak le ennek. Mert ez
biztosan kiderült a szakállas szövegéből.
Azt buborékolta, mondja Józsikám, hogy ez az első
itthoni estéje; őt Franciaországban érte a háború kitörése.
Mint ellenséges állampolgárt, internálták. Hogy a Szilva
zabigyerek volt, úgy adták ki dolgozni, ő egy szétzüllött
német tanyán szedte fel. És ahogyan végül hazavergődtek: a
férfi összetákolt egy apró bábszínpadot, amit összecsukva
elvihet a hátán. Bábokat a Szilva varrt a küzdő felek
egyenruháinak anyagából. Báboztak és bohóckodtak
mindenféle nyelveken, bomba verte városi tereken, éledő
piacokon, német foglyokkal telt táborokban, amerikai és
orosz alakulatok előtt. Mindig békebeli mesékkel.
Honoráriumként ennivalót és száz vagy ötven kilométernyi
szállítást kértek a szülővárosuk felé. Volt, hogy táncolni
kellett, mert úgy rendelte a nagyérdemű hadiközönség.
Ahogy Józsikám itten félreérthetetlenül rühelli az egész
históriát, és mégis legyőzhetetlen kényszer űzi, hogy
mindent parányi részletességgel meséljen el a szakállasról.
Még akkor sem lehet majd tudni, hogy ez kicsoda, amikor ott
a hadova végére ér. Bizonyos, hogy egy szuszra hadarja el,
mintha félne, hogy nem hagyják végigbeszélni. Rossz
tapasztalatai lehetnek. De itt van rend: itt minden szem a
Késen: amíg ő nem mozdul, más nem fogja megzavarni. A
Kés pedig a bársonyszalagot nézi. Így esik, hogy az idősebb
János épp ezerkilencszáznegyvenhat, december
tizenhatodikán és a Vakmacskában (várostérkép 18. oldal,
b1-es kocka) az utolsó éjszakán e kétes hallgatóság előtt
életében először zavartalanul végigmondja a magáét. Ahogy
előbb eltáncolta a zónákra osztott Németországot, néger
őrmesterek amerikai nevetését, öt éve sárban alvó oroszok
kirúgós hopákját, koncentrációs táborok
életbenmaradottjainak halált hozó nagy zabálását, új német
foglyok csajkazörgését, romeltakarítás lapátzörrenését és
véres fejjel botorkáló levetkőztetett ifjút a romok hátán
itthon.
Ausztriában egy héten át egy vagonban utaztak
tizenhét csonttá fagyott hullával. Föl voltak rakva, mint a fa.
Ez egy szóval nem mondja, hogy magyar, német vagy orosz,
vagy milyen halottak voltak. Mintha az mindegy volna,
böffen a matróz. A szakállasnak különben mindegy is, véli.
Azt mondta: emberek ölték meg őket a polgárháború során.
De így, többször is, a második világháborúról: hogy
polgárháború. Mert hogy ember és ember között folyik. A
Világmindenség történetét – szavalja, semmivel sem
kevesebbet.
A világmindenség története a következő: Elég fiatal;
mintegy tízmilliárd évvel ezelőtt robbant fel a szélsőségesen
forró és sűrű csöpp, amelyben együtt volt sugárzás és anyag.
A tények ezt: a Nagy Bumm elméletet részesítik előnyben. A
szétrepülő gázfelhő, ahogy tágult, úgy hűlt. Azt megelőzően
talán fordítva: összetartott és egyre forróbb lett – és így
lüktet. Néhány millió évvel később, amikor úgy négyezer
fokos volt, a sugárzás elvált az anyagtól. Ma ezerszer kisebb,
mint akkor volt, és az akkorinál ezerszer hidegebb –
pontosan: háromfokos – sugárzása ma mindenfelől mérhető
a világűrben. Még később a gáz különálló felhőkre vált,
ezekben azután, a csigavonalba tekeredő mágneses tér
mentén, csillagokká sűrűsödött: ilyen csigavonal a
Tejútrendszer; százmilliárd csillagából az egyik a Nap.
Józsikám beszámolója itt egy ideje már akkor is hézagos
volna, ha az időpont reggel hat óra, és ő színjózan. Pedig
nem ostoba ember a matróz. Nehézségek; a
természettudomány bizonyos tényei, a tengerész
türelmetlenségén, hiányos ismeretein és beszédkényszerén
átszűrve. De segít, hogy annak a szakállas embernek valami
rendkívüli képessége lehetett egyszerűen beszélni a
bonyolultról. Az is ide tartozik, természetesen, ahogy én
közbe-közbekérdezek, kapok választ vagy nem kapok. A mai
napig, ahányszor belegondolok a jelenetbe, nagy
gyönyörűségemre szolgál magam elé képzelni a látványt:
egy szakállas ember a mindenségről beszél a nyolcadik
kerületi Vakmacskában (18. o. b1.). A próbálkozás: a matróz
elbeszélésének hézagai utólag kitöltve; a szakállas
mondanivalója úgy, ahogy ma mondaná. (Minden második
szavát hiszem, jó. Hiszen ha tudnám, hogy melyik az első és
melyik a második. Valahol útközben elvétettem ugyanis a
számolást. Munkahipotézis a képhez: ez a második szava, és
létezik ilyen ember negyvenhatban ott.) Létezik, és mondja,
eltévedt teljes gyermeki jóhiszeműséggel, kitárva, lendülettel
adva önmagát. Amikor a matróz felrántja a vállát, és elfordul,
akkor tovább a vállának, a hátának és a csibészeknek. Nem
látja a Szilva fekete szalagjára tapadó teletenyerű
tekinteteket.
A Föld valamennyi lelkes állatja közül, így ő, csak az
ember gyilkolja rendszeresen a saját fajtáját. De nem vallást
prédikál. Még csak nem is vallást. Egyszer csak bent van a
kellős közepében, és már azt mondja, hogy a puszta létünkre
is olyan erők vannak döntő hatással, amelyeknek a
létezéséről sem tudunk. Az kellene pedig, hogy megértsük az
anyagot itt körülöttünk, mert holnap ezen múlhat minden. És
akkor már nem lehet lelőni, beszél, beszél. Elmondja az élet
és az emberi nem történetét. Erről szólt volna, amit
továbbadok, hozzád, a Rondóban. Az élet, mondja, körtánc,
abból nem lehet kiállni. Így vagy úgy visszatérünk
helyekhez, időkhöz, emberekhez és dolgokhoz. Hogy
minden ember, aki ott issza a noha bort a kocsmában, aki a
hullavivő vonatokat vezeti, Józsikám, a Kés és ő és Szilva és
te és én, személyesen kapcsolódik ahhoz az erőhöz is,
amellyel a Föld belsejében forgó olvadt anyag, mint egyetlen
nagy dinamó, mágneses ernyőket hoz létre a magasban –
ezek védenek meg külső sugaraktól, amelyek órák alatt
kiölhetnének minden élőt. Úgy beszél, mintha látta volna, mi
forog benn a Földben. Ami pedig, folytatja, a sugárzásból az
északi fény színjátékának kíséretében mégis eljut hozzánk,
anélkül nem lett volna emberré az ember. Még nem lehet
tudni, hogy mire akar kilyukadni a manus. Szaval,
rendíthetetlenül. Hogy minden élő minden sejtmagjában ott
találhatók azok a legfeljebb ezerkétszázötven armströng *
hosszúságú részecskék, amelyek építőköveik pontos
ismétlődése révén biztosítják, hogy az egyszer megszerzett
hasznos tulajdonságokat az utód örökölje – s ezzel a fajok
állandóságát, a folyamatosságot. Gondosan hozzáteszi, hogy
az armströng, az a centiméter százmilliomod része. Es-
hanggal ejti az idegen szót. Ahhoz, hogy az élő egyáltalán
tulajdonságokat szerezhessen, elengedhetetlen e részecskék
változása, ami lényegében véletlenül történik: sérült építőkő
kerül helyre, vagy csak a kövek sorrendje keveredik meg. A
sérülések és cserék egyik legeredményesebb előidézője a
külső, közvetett sugárzás, amely – többek között a légkörben
található szénrészecske egy sugárzóvá tett változatával – az
ilyen változások sűrűségét szabályozza. Az ivaros – vagyis
két nemhez kötött – szaporodás (vivát!) újítása az, hogy a
lépéseket kockázatmentesen próbálja végig, a csírasejt
magján belül, kicsiben, láthatatlanul és következmények
nélkül. Megvalósítani csak az élő sikerült változatait kell.
Ezekből azután a körülményekhez jobban alkalmazkodó
marad fenn addig, hogy maga is utódot hozzon létre. Így a
véletlenek és az alkalmasabb továbbörökítése révén vált ki az
állatvilágból az ember, amelynek van egy különös képessége,
az az ivaros szaporodás modelljére emlékeztet: a
gondolkodás. Bármit elképzelhet anélkül, hogy meg kellene
tennie. Ez elvitathatatlan fölényt adott számára a többi állat
fölött (amelyek választásaikat kénytelenek kipróbálni, s
ennek során vagy életben maradnak, vagy nem). Most már
élettanilag is hosszú idő óta elvitathatatlanul uralkodik a
Földön. De:
Haltak ki már biztosan uralkodó fajok.
A tengerfenék fémes porrészecskéinek rétegei azt
mutatják, hogy hétszázezer évvel ezelőtt a Föld mágneses
északi sarka Délen volt, s iránya ekkor száznyolcvan fokkal
elfordult. A radiolária nevű apró lények kovavázainak
tanúsága szerint pedig most hétszázezer éve egyetlen
biológiai pillanat alatt új fajták váltották fel a régieket. A
Moldva völgyében található üvegszerű kőcseppek kora
azonos a háromszáz kilométerrel odább, a Frank- és Sváb
Jura hegység között fekvő Nördlingeni Horpadáséval, az
elefántcsontparti kőcseppeké a ghanai Bosumtwi-tóéval. A
horpadás és a tó: kráterek. A Földet olykor – legutóbb
hétszázezer évvel ezelőtt – több százmillió tonna súlyú
óriásmeteorok találata érte ott. A megrendülés kirázta a
lelkét: a dinamó működése megállt, és újrarendeződésekor
ötvenszázalékos esély volt arra, hogy sarkai az ellenkező
irányban helyezkedjenek el. A becsapódások és a
törzsfejlődés meglódulásai azonos időpontra estek. Az
elmúlt hetvenhatmillió év alatt százhetvenszer történt ilyen
változás. Olyankor az újrarendeződés ezer éve alatt nem
védte mágnesburok a Föld élőlényeit: számos nemzedék
életén át akadálytalanul ostromolta a külső kemény
sugárzás. Aránytalanul sok keletkezett a szén sugárzó
változatából. Élők változásait lökésszerűen meggyorsította.
Uralkodó életformák módosultak. Ezer éven át nyitott könyv
volt a holnap: az élők hatalmi rendjével minden
megtörténhetett. Kérdés, hogy mit hozhat nekünk a
következő ilyen ezer év. Az örök változás a legelső egysejtű
óta nem állt meg. Nincs alapunk feltételezni, hogy a mai
emberrel és uralmával befejeződött volna. Mi az a
gyökeresen új, amivel az ember válaszolhat, amikor az új
kihívás eléri? Számára ezt valószínűleg úgy fogalmazza meg
a természet: hogy képes-e együttélni négy-, hat-,
húszmilliárdad magával? Elbír-e az ember az emberrel?
Eddigi története során minden ösztöne és elszakíthatatlan
rokoni szálai, amelyek az állatvilághoz fűzik, arra késztették,
hogy kihívásra erőszakkal válaszoljon. Amióta uralma biztos
és végleges, egyetlen méltó ellenfele a másik ember: azt öli.
Élettanilag ez pazarlás: az ember belháborúi – az, amit
annyian azonosítanak a történelemmel – értelmetlenek. Az
ezerkilencszázharminckilenc-negyvenötös polgárháborúban
elment a téves út lehetséges végéig: még egy ilyenre már
nem lesz esélye.
Hihetjük, hogy a fejlődés következő foka most már csak
az emberből jöhet. Tudhatjuk, hogy nem oldható meg újabb
erőpróbákkal, egymás felzabálásával. Ha az átörökítő
részecskék egy módosulása olyan változatot eredményezne,
amely nem képes embert ölni, életösztöne kiterjedt a fajra,
éppúgy nem pusztíthat el másokat, mint önmagát, s ezért az
élő és élettelen környezettel felmerülő érdekellentéteit
másképpen megoldani, erőit kifelé fordítani kényszerül, az jó
eséllyel indulhatna a következő menetben. Nem fordulhatna
más embercsoportok ellen, szembe kellene néznie azzal,
hogy véges a kész ásványi energia, a nyersanyag, a levegő és
a termőtalaj, nem szaporodna, ha nem teheti, és már egyedül
ezzel elkerülne atomháborút, népvándorlást, népirtást. Az
éhínség, a földrengés és a szökőár, az ismeretlen űr, ahol
körülnézni öröksége kötelezi, fenyegetné azután is, elég az
ellenfélnek. Akkor emberiség lesz a külön emberekből. Ám
ehhez a természetes kiválasztódásnak előbb egy
önellentmondással kell megküzdeni: Az új
meggyökerezésének feltétele, hogy a változót utódja
felneveléséig ne ölje ki az erőszakosabb. A nem-ölő fajként
erősebb, de egyedeit még ki tudja pusztítani az ölő. A
törzsfejlődésnek erre nincs módszere. Azt teheti, hogy az
ugráshoz, amellyel az ember az állatvilágból
visszavonhatatlanul kiválik, a bevált megoldást alkalmazza,
úgy, hogy most az egyed veszi át az átörökítő részecske
szerepét. Most már a következő tétért folyik a kísérlet, s
ennek nagyobb ára van. Ami elhullhat: egy-egy ember. Ami
változhat, hogy jobb eséllyel lépjen szorítóba a Földön vagy
nem ott startoló trónkövetelőkkel szemben: az az
emberiséggé lett egész. A változó egyedek: az emberiség
szabad képzelete, előreszaladó próbálkozása. Gőgjük
szerénységnek, erejük gyöngeségnek tetszik. A tapasztalat
szerint bizonyos tulajdonságpárok együtt öröklődnek
tovább, s ez a változás együtt jár az elbeszélés kényszerével.
(Megfigyelted? A mesemondók – mint valami gondos
szereposztásban – többnyire nem szoktak tizedeltetni.) Az
ilyen kitárul, beszél, lelke nekivetkőzik, még sebezhetőbb és
egyenesen kihívja maga ellen a támadást. A Homo Sapiens
Sapiens újra meg újra lemészárolja: elég végignézni az írott
történelem nagy beszélőin, megmagyarázatlan krisztusain.
De felbukkannak újra. Továbböröklődésük esélye éppolyan
parányi, mint annak, hogy a Földön még egyszer élet
keletkezzen. Azt a meglévő élet zabálja fel csírájában. A
lehetőség lappangva tárolódhat nemzedékeken át. Sűrűsödő
jelentkezései valamit jeleznek. Ami Jánossal és Szilvával
megesett ott Németországban: hogy két változó egyed
találkozzon, s az utód biztosan az új legyen, annak
kétmilliárd ember között itt-ott már van valószínűsége.
Esélyt kap az áttörés. A mágnessarkok múltváltásai között
egyre rövidült az időköz. Lehetséges, hogy a Naprendszer
mostanában olyan tájékba hatol a Tejúton belüli
kétszázötvenmillió éves körutazásán, ahol sűrűbbek az
óriásmeteorok. A következő telitalálat itt lehet belátható
közelségben.
De van remény. Figyeljétek a mesélő embert.
Nem tartja erénynek, mondja a szakállas, nem is
változtathat rajta, de tény: ő akkor sem tudna embert ölni, ha
a saját életét menti vele, ez bebizonyosodott, tiszta kísérleti
helyzetekben. Míg mondja, felhúzza az inget a derekán, és
egy sebhelyet mutat, magyarázat nélkül, mint valami tárgyi
bizonyítékot. Szilva sem. Nem képes rá. És nem is engedheti,
hogy öljenek a szeme láttára.
– Nem képes – szól közbe itt már keskeny hangon a
Kés. – A miszter és a missz Remény. – És azzal folytatja, hogy
az ilyesmit bizonyítani is lehet. Tiszta kísérleti helyzetben. A
nagyobb áron. – A kurva édesanyádat.
Rezzenetlenül néz a férfi arcába.
S most már szólítja a szerep a kart; beszállnak a fiatal
sakálok:
– Az anyádat szidták, hallod?
– Megsértették, ember!
– Ááá! Ezt talán nem is lehet megsérteni. Legfeljebb
késsel.
 – Magától azt kérdezték, hogy kúr-e a naccsasszony?
– Prostituáltnak nevezték a szülőanyját.
A szakállas legyint:
– Ugyan. Ez csak egy olyan kiszólás. Nem akart ő
engem megbántani.
– Csak késse-e-el? – kérdez közbe a sebesen
lerészegedett tengerész is. Ettől a ponttól válik végleg
zavarossá az elbeszélés. Amit mégis össze tudok rakni belőle,
abból az derül ki, hogy Jánost és a lányt a Vakmacskától
néhány saroknyira érték utol a fiatal sakálok, egy romtelken
(várostérkép 18. o., a1-es kocka). Józsikámmal ebben a
helyzetben már nem törődik senki, ő azonban velük botorkál,
megbűvölten, zsibbadtan. Úgy érzi, hogy bizonyítania kell
valamit, végig, nincs más választása. Csaknem néma kavargó
tömegjelenet, elfojtott kiáltások az üres telken. Ott motoz
benne a két karjánál fogva egy tűzfalra feszített szakállas,
Szilva, a sakálok, Józsikám. A Kés, mint aki meghibbant,
kigyúlva, felizgulva, azt hajtogatja: tiszta kísérleti helyzet,
intézkedik, ideállít, odaállíttat, és a végeredmény messzebb
elér, mint bárki akarná: nyisszan a toborzókés pengéje, földre
hull a fekete bársonyszalag, a Kés kiabál: „Attrakcióóó!” s
amint az embergomolyag szétrebben, egy szakállas alak
fekve marad a földön. Most pedig gyerekeim, a kisasszony
partiba lesz dobva, botladozik a tengerész hangja. És most
már Parti a neve, amíg él. Amennyire megállapítható, a Kés
kezdi a kört, majd mind végigmennek a lányon. Parti, amint
túl van, villámsebesen tisztuló fejjel, szabadulni akar tőlük.
De a Kés vele tart a tanyahajóra, mert nincs hol aludnia.
Amikor el akarja küldeni, Partinak szólítja őt a matrózok
előtt. Ráragad, egy priccsen töltik az éjszakát, s a tengerész
véget nem érő zsarolástól retteg. Reggel a pályaudvarra
vezeti, s míg a Kés pisil, föloson a nemzetközi teherre, a
Leicák és Contaxok mellé, ahol nem fogja keresni.
A holttestet a meglőtt karú rendőrhadnagy visszatérő
razziája szedte fel. A halottkém megállapította, hogy az első
négy centiméteres szúrt seb a nyaki ütőeret átvágva azonnali
exitust eredményezett, s a nyolc további döfés már halott
embert ért. A rendőrség arra a következtetésre jutott, hogy a
gyilkos csak elmebeteg lehet. A tengerész nem akart
emlékezni, hogy ki szúrt először – ő nem. Ő nem gyilkos.
Már elévült volna különben is. Emberölésnél az tizenöt év,
ne féljek, kitanulta. Ő elmesélné nyugodtan, akár a Váczi
hadnagynak is; és nemcsak ezért, mert bepiált. Most már mit
csinálhatna? Én nem vagyok vamzer. Úgyis aztán bele
kelletett szúrni mindenkinek, teszi hozzá, hogy ne egy vigye
el a balhét.
A nyomozás aktáit nem zárták le soha. A hajdani
kerékpárbajnok rendőrhadnagynak mégis ezen a napon
kezdődött fényes pályája a demokratikus rendőrségnél,
amikor sebesült karral is tovább üldözte rettenthetetlenül a
bűnt, s két nap múlva elfogta a rejtélyes piros autó utasait:
egy nagystílű dollárcsempészbandát. Felettesei felfigyeltek
személyes bátorságára. Idővel a Szovjetunióba küldték
tanulni. Visszatérte után kiemelték a rendőrségtől, és egy
szerényebb de országos főhatóság vezetője lett. Ebből az
állásából már csak ezerkilencszázhetvenhatban függesztették
fel, kormánybiztosi vizsgálattal, amely nagy arányú hűtlen
kezelésre és állami költségen bonyolított kisebb orgiákra
derített fényt. Akkoriban egy házban lakott egy
nagynénémmel. Napközben is többféle A és AA rendszámú
fekete autó hordta haza. A házi szóbeszéd azt tartotta, hogy
importált Nyuszija választotta a válásnak ezt a gyors és
fájdalommentes módját, hogy kitöri Váczi nyakát. A férj
örült, hogy a lakás fejében megkapta a gyerekét. Ma műszaki
tanár egy technikumban, elégedett ember, megtalálta a
helyét a társadalomban. Én még a pálya felfelé ívelő
szakaszában találkoztam vele Balatonlellén, az Ipartelepítési
Központ üdülőjében, amikor ösztöndíjas volt, és hazajött
nyári szünetre.
Az ebédlőpavilonból egész nap áthallatszott a rekedt
dal, amely úgy kezdődött, hogy: Maruszja párja a halászlegény,
és a jó hírre konkludált, hogy miénk az egész világ. Az Új
ember kovácsát olvastam. A nyár hírei betöltötték a
képzeletemet. Cseppentő Erzsébet kuláklány
négyszáznyolcvan darab szappant rejtegetett a földműves
szövetkezet boltjában. A jéggyárak megkettőzött erővel
termeltek, amióta Kis Tihamér vezérigazgatót leváltották,
mert ő volt az oka, hogy az országban nincs jég. A
nyaralóban lakott a lenhajú Lénocska, egy orosz kislány, vele
élelmiszer-alagutat építettünk kicsiben, komoly ácsolattal
feldúcolva. Egy szem cseresznyét, egy körömnyi parizert
helyeztünk el a vágat polcain. Már csak a tartósítást kellett
megoldani valahogy, hogy kihúzzuk a háború végéig: június
huszonhetedikén érkezett az első hír: a KNDK védelmi
osztagai visszaverték a dél-koreai bábkormány csapatainak
orvtámadását, és előrenyomultak a harmincnyolcas
szélességi körtől délre. Huszonnyolcadikán délelőtt tizenegy
óra harminc perckor a koreai népi hadsereg felszabadította
Szöult. Szomorú voltam egy kicsit, hogy amikor ezek az
izgalmas dolgok történnek, nem otthon vagyok, a srácok
között a Dereglye utcában, közelebb a világeseményekhez.
Váczi Gyula bának volt egy hatharmincötös pisztolya, a
zakózsebében hordta, kézbe szabadott venni. Így őt
kérdeztem meg, hogy mennyi ideig fog tartani a háború.
Három hetet adott Dél-Koreának, így maradt valami a
nyaralás utánra is.
 – Ti biztosak vagytok benne, hogy a déliek támadtak
annak idején? – kérdezte hatvanháromban tőlem és Magditól
a Cienfuegos (= Száztűz) nevű városban a magyar politikus,
egy a néhány ember közül, akik az országot valóban
irányították. Kormányküldöttséggel érkezett, társadalmi
munkában tolmácsoltuk felváltva egy ötnapos országjáráson.
Még egy fél évig Havannában dolgoztam azután, hogy a
tengerésszel találkoztam.
Nekem kellett hazavinnem, ahogy Piszkos Joe-nál
elérkezett a záróra. Elázott rendesen. Nézze meg legalább a
gibraltári szőnyegeimet, tanár úr, motyogta a sárga taxiban.
Fontosak voltak számára a tárgyai. Páratlan szőnyegeket
szerzett az elmozduló hegyoldalak tövében. Még a taxiban is
összehordott hetet-havat. Pocsolyarészegen is dolgozott a
logikája. Előkerült az a bizonyos fiú. Szilva eltűnt
negyvenhatban. Mégis utolért, motyogta az öreg,
kinyomozta, hogy ki vagyok. Nem lehet kiállni. Nem apasági
keresetet indított a nő, á, egyszerűen: halála előtt a nyakamra
küldte a gyereket. Hát azóta velem van. Felvétettem a
MAHART-hoz hajósinasnak, így magammal
hurcolászhatom.
A szőnyegek elfoglalták a tágas Hilton-szobát, arra
gondoltam, kár volt cifrázni: nem hiányzott az a fiú a történet
pompájához: elég fényes egy bajai magyar tengerésznek
ebből a szobából egy is. Néztem a szőnyeget. Szomjúhozó
szarvas hajolt a hűs csermely fölé alant, s túlnan hósipkás
hegy ormok buktak ki a fellegekből. Megcsapott a
bizonyosság, hogy az emberiség már réges-rég egyetlen,
oszthatatlan nagy család az egész Földön. Nos?, kérdezte a
tengerész. Tele volt büszke örömmel. Tárgyai fölött egészen
kitisztult a tekintete. Elkezdte kihuzigálni az öltözőasztal
fiókjait. Tessék: női nadrágocska-kollekció, hat szín, szív
alakú dobozban (ha a szükség úgy hozza, ajándéknak). Van
csempészóra is, kilóra árulják Gibraltáron, igaz, három
hónapig az olajtankban utazott, de van rajta kalendár,
minden. Kiléptem az erkélyre, néztem le a város térképére:
észak felé söprő hullámban váltott sárgára a sugárút harminc
keresztezésének lámpája. A tengerész kiabált: De a tanár úr
nem hisz nekem! Gyerelő, a kurva anyád! Visszafordultam a
szoba felé. Azt hittem, hirtelen megőrült. Az ágy szélén ült,
megint a nyitott késsel játszott. A második kiáltás a fiúnak
szólt a barna faajtó mögé. Nem hajóztak végig együtt azután:
A tengerész az idén megkapta a nyugdíj előtt szokásos
előnyös behajózási parancsot. Repülőgépen vitték odafelé. A
viharba került gép a tengerre zuhant, az utastérbe szorult
levegő még egy óráig fenntartotta a törzset, azután
elsüllyedt. Ifjabb János ma, hetvennyolcban harmincéves,
felnőtt férfi, gyerekei vannak, ha él. Akkor volt Havannában
tizenhét. Láttam égkék szemében egy kettős, sötétebb és
világosabb barna sávot. Láttam a szomorúságot, és sejtettem
a megrendíthetetlen, csillogó derűt: mintha ő tudná a jó hírt,
amit mi még nem hallottunk. Mutatkozzál csak be a Lengyel
tanár úrnak, Jánoska, harsogta a tengerész. Röhögött. Hajtsd
föl az ingedet a karodon. A kockás ing alatt, a fiú karján és a
vállán keskeny hegek vöröslöttek. Mondd szépen, ki a te
apád? Most bebizonyíthatod. Tiszta kísérleti helyzetben.
Attrakció! A szóra eszembe jutott a nyolc seb a szakállason,
helyek, idők: az üres telek kavargása, más szavak: ami
történt, visszatér, utolér, amit tettünk. A tengerész majdnem
álmatag mozdulattal felemelte a kést, és hirtelen felém szúrt.
János közbeugrott, bele a késbe, amely megakadt a felső
karjában, és leesett a földre. Törülközőből csináltunk rá
szorítókötést. Zsolt, szia.
 Margit-híd, budai hídfő

A gyerek a nyitott ajtóban állt a peronon, és kifelé

nézett. Vonat. Fekete drótok rohannak az ember szeme előtt,
szétválnak, összefutnak egy fehér porcelán szigetelőhöz;
távírópóznák, kerékkattogás, szálló koromdarabok, egy
hosszú fütty.
Senki nem szólt rá, hogy gyere el az ajtóból.
A töltés mentén máglyák vonultak visszafelé. Ta-takk,
ta-takk, ta-katakk. Minden harmadik kattogásnál egy kis
máglya: gallyakból font négyszögletes farácsok egymásra
rakva. Olvasta valahol, hogy télen kerítést állítanak belőlük,
hogy ne fújja el a havat a szél a földekről, mert akkor elfagy a
vetés. Pikoló városi gyerek volt, furcsának találta a
gondolatot, hogy a hó védjen meg valamit a hidegtől.
A máglyák felső rácsán néhány centiméter vastag föld-
és hulladékréteget rakott le a szél, s ebben már kidugta a fejét
néhány fűszál, lóhere, gyönge gaz. Ősz végén azután majd
széthordják a kerítésdarabokat, s a legfelsőről egyszerűen
lesöprik a földet, füvet.
Egy idő múlva ráunt a nézelődésre. Akkor otthagyta az
ajtót, belevetette magát a vagonok sorába.
Nagy termes kocsikból állt a szerelvény. Nem volt
könnyű átvergődnie rajtuk: az ablaksornál is álltak vagy
papírbőröndjeiken ültek az utasok. A mozdony irányában
fúrta előre magát. Az egyik peronon a kövér kalauz jött
szembe. Atyaian nézett rá, és ettől Pikoló boldogan röhögött
magában. Amikor úgy érezte, hogy jó elöl van már,
megfordult, és ugyanolyan célratörően furakodott visszafelé.
Vizet ivott, vett egy sajtos rudat a büfékocsiban. Egy másik
peronajtóban horgonyzott le, és más máglyákon nézte a
halálra ítélt fűszálakat. Azt csinált, amit akart.
Azt csinált, amit akart, oda ment, ahova akart, második
napja már. Amíg a vonaton van, addig most ez így marad. Jó
két óra még az út Veszprém-Külsőig. Előrébb meg nem
gondolt.

Ez pénteken történt. Négy nappal azelőtt a

szennyvízcsatorna szájában állt harmadmagával, a Duna-
parton. Kezében nagy kő, a lábuk előtt egy nyitott kis zöld
vasdoboz. Ince Karcsi ledobta a vasrudat, amivel a doboz
zárját felpattintották. Séna, a harmadik srác, a doboz fölé
hajolt. Félig volt a kis kazetta barnás Duna-vízzel, nem
lehetett látni, mi van benne.
– Srácok – mondta Ince Karcsi. – Nem lesz ebből balhé?
– Menj most már. – Pikoló felemelte a dobozt, hogy
kiöntse a vizet. – Különben ha olyan nagyon be vagy szarva,
menj haza.
– Jól van na – vonult vissza Ince –, neked meg ne legyen
olyan nagy pofád.
Pikoló beleöntötte a vizet a csatornába, és egy percig
csak álltak a doboz fölött. Ezt azért nem várták. Pénz volt
benne, pénz, más semmi. Forintosok, kettesek, apró egy
rekeszes bakelit tartóban, összekeveredve, vizesen, egy kicsit
iszaposam
 Azután Pikoló lehajolt, és kivett egy marék pénzt.
Odanyomta az egészet Séna markába.
– Nesze. – Újra belemarkolt a ládába. – Neked is,
Csikar. – Lehajolt megint. – Kell még? Még? Nesztek. Van
belőle.
A másik kettő állt, nézték a pénzt a tenyerükön. Séna
ujjai közül kihullott néhány pénzdarab, és odábbgurult.
Pikoló már egy elázott fehér ívet nézegetett, amelyet az
összetapadt tíz- és húszforintosok közül emelt ki a bakelit
tartó alól.
– Egy pesti lányiskolából fújták meg – mondta. –
Beíratási díj. Nem tudta kinyitni a pacák, és itt dobta el.
– Srácok, meglátjátok, ebből állati balhé lesz – szólalt
meg Ince Karcsi.
Pikoló négy-öt zöld bankjegyet emelt ki egyszerre.
Puhára áztak már, összetapadtak, mint a papírmasé. A
tenyerébe fogta az egészet, kis gombócot gyúrt belőle, és
megcélozta Séna fejét. A zöld gombóc a fiú füle mellett
toccsant a csatornafalra, ellapult, azután lustán leesett.
Séna igyekezett egy-két darabot egyben kiszedni.
Mállottak, szakadoztak, végül sikerült kettőt kimentenie, s
gondosan rásimította őket a lejtős rakpartra, a csatorna két
oldalán.
– Így ni, megszárítjuk. Mégis szebb úgy.
Ince Karcsi és Pikoló a zöld gombócokkal lövöldözött
egymásra.
– Gyerünk móba, srácok – mondta később Pikoló.
Felnevetett: – Fizetem! – Földhöz csapott egy marék
húszforintost.
 Az aprót szedték csak össze. Bementek a Dereglye
utcán át az Uszályba. Jó kis Duna-parti környék volt az övék.
Csupa víziholmi: Uszály utca, Dereglye utca, Evező utca,
Sajka utca.
Sorra fölfütyültek a srácokért. Kádas Pityu és Kiskov
nem volt otthon, de azért összejöttek egypáran a végén. A
Bécsi úti lóhúsközértben vettek egy fél kiló lóparízert meg
kenyeret, végigültek a járdaszélen, mint a verebek, úgy ették.
Később Sénának az az ötlete támadt, hogy menjenek
tujával az Újlakiba. A megállónál Szutyok megvette a nyolc
üveggolyót, amit tavaly óta nézegetett a trafikban. Szép
sorban lepotyogtak az Újlaki előtt a kanyarban, folytatólagos
jegyet vettek, háromforintost, a legdrágábbat, és bevonultak
a bal oldali páholyba. A szünetben stollverket, fruttit,
narancscukrot vásároltak a büfében tíz- meg húszdekaszám,
és kétszer nézték végig a nagyfilmet.

Kilenc órakor ért haza. Csak Edit lesz otthon, tudta.

Apa ma nem jön meg kapuzárás előtt. Az Aranycsillagot
játsszák a színházban, a Sztanyiszlavszkij-féle betanulásban.
Minden második előadás a Nyemirovics– Dancsenko-féle
rendezésben megy, azt nem utálja annyira, mert akkor
kilenckor eljöhet. A Sztanyiszlavszkijtól eleinte minden este
ordított a konyhában. Ha igaz, régen mindig főszerepeket
játszott.
Anya sincs otthon. Nem is volt otthon soha, anya
bolond. Amikor Pikoló hároméves volt, le akarta dobni innen
a második emeletről az utcára. Nem a Lipótmezőn van,
ahogy a srácok mondják, hanem egy kastélyban vidéken;
Veszprémig kell menni vonattal. Jól emlékezett arra, amikor
utoljára voltak. Régi, mély fotelok szélén ültek egy magas
szobában. Anya haja fehér volt. Pedig azt mondják, még
egészen fiatal. Ült a fotelja szélén, egyenes derékkal, nem
beszélt senkivel, a szemközti falat nézte, és a tekintete is
színtelen volt, akár az arca. Az ápolónő azt mondta apának,
hogy anya jó magaviseletű. Minden évben kellene menni, de
most már kétszer nem voltak. Apa nem akar.
Tudta, hogy most csak Edit lesz otthon.
A konyhába ment egyenesen. Meglökte az ajtófélfán
lógó szíjat, hadd himbálóddzon egy kicsit. Edit a
konyhaasztal linóleumját kapargatta az üres tányér előtt.
– Csaba, hol voltál? Ne félj, megmondalak apának.
Pikoló leült az asztalhoz. Edit felcsattant:
– Talán köszönnél, ha hazajössz!
– Menj a fenébe.
– Ezt is megmondom – Edit visított a diadaltól. – Hogy
hogy beszélsz velem!
Pikoló megtapogatta a lábast a tenyerével, és feltette a
gázra. Semmi kedve nem volt enni. Szájában pállottan
megállt a magába tömött rengeteg cipőfűző, frutti íze. S
ahogy először csapott bele az orrába a kelkáposzta-főzelék
vastag illata, elfogta az undor. Ennie kellett belőle, különben
még nagyobb lesz a verés.
Nagy kanalakkal, gyorsan tömte magába, át akart esni
rajta. Edit szemben ült vele, a viaszosvászon zöld-fehér
kockáit húzta utána a körmével.
A pénzekből nem volt a zsebében egy darab sem.
Maradt egy marékkal: de nem hozta haza, félt, hogy
megtalálják nála. Mozi után, amikor a srácok már mind
hazamentek, ő lement egyedül a Dunához, és széles
mozdulattal szétszórta az egészet a sötétben a derékig érő
gaz között.

Másnap hívatták az irodába. Annak idején, amikor az

Uszály utcaiak eladták az üres telken álló, kerék nélküli
Topolino autót a Melléktermék és Hulladékgyűjtő
Vállalatnak, az ő nevére állították ki a cédulát. Az igazgatói
rovót nem is az autó eladásáért kapta, amikor a tulajdonos
előkerült – a fémgyűjtési kampány sok mindent igazolt azon
a nyáron hanem mert nem volt hajlandó elárulni a társai
nevét. Attól kezdve számon tartották az iskolában „nehéz
gyerekként”, s most őt hívatták elsőnek. Minden további
nélkül elmesélte, hogyan találták a pénzt, de hogy kik voltak
vele, azt most sem lehetett kivenni belőle semmiképpen.
– Jól van, Deák Csaba – mondta végül komoran Pajor,
az iskolaigazgató. – Ahogy gondolod. De jegyezd meg: ha
még egyszer a legkisebb baj lesz veled, javítóintézetbe küldelek.
Másnap a nagyszünetben elvette a tanári asztalról a
történelemtanár aranyhegyű töltőtollát, és lehúzta a vécén. A
kis Dugó néha megemlítette, hogy aranyhegye van a
töltőtollának. Ami azt illeti, elég nehezen ment le: percekig
kellett lökdösni a vécékefével. Tudta, hogy ezt senki sem
fogja elhinni. Nem azért lopnak aranyhegyű töltőtollakat.
Csütörtökön reggel iskolába menet eldugta a táskáját az
Uszály utca tizenkettes számú üres telken.

Nem tudta, hogy mit fog tenni ezután, csak azt tudta,
hogy nem csinálja tovább. Volt valami pénze, Séna odaadta,
ami nála maradt a zöld vasdobozból. Kiment a Dunához, a
Vízművek melletti partszakaszra, lapos kavicsokat keresett,
és leguggolva, összehúzott szemmel ugratta meg őket a víz
színén. Némelyik jobban sikerült dobásnál négyet-ötöt is
ugrottak. Sok múlott a kavics formáján. Élesen tűzött a nyár
végi nap. Nem gondolt semmire.
Amikor megunta a kacsázást, felállt, felkapaszkodott az
Árpád fejedelem útjára, átvágott a Kolosy téren, kiért a
piacra. Ődöngött a standok között, vett egy fél kiló szilvát, és
azt eszegetve lófrált befelé a Zsigmond tér irányában.
Valami zavarta. Csöndes volt az utca. Aztán rájött;
persze, a gyerekek a suliban ülnek. Körülnézett, attól félt,
hogy fel fog tűnni valakinek; s minden percben várta, hogy
megállítja egy rendőr. Ez a rengeteg felnőtt is. Úgy kell
lennie, hogy aki ilyenkor az utcán jár, az igazolni tudja, hogy
délutáni műszakban dolgozik. Mert mindenkinek dolgozni kell
valahol; senki nem járhat csak úgy az utcán délelőtt. Azért vannak
a rendőrök.
Nem állította meg senki, s hamar elérte a Margit-hidat,
majd a Délit. Ez volt az egyetlen pályaudvara Budapestnek,
amelyet ismert már. Utoljára egy éve járt itt, egy balatoni
úttörőtáborozásra menet.
Sok ember volt itt is, így délelőtt. Családok mentek
fölfelé a villamostól, bőröndökkel megrakodva. Odagurult a
bejárathoz egy taxi. Bent hosszú sorok álltak a pénztáraknál.
Egy padon két kosaras nő evett zsírpapírból. Csoportokban
tódultak ki az emberek a peronokra. Nem akart túl sokáig
ácsorogni. Odasodródott egy vidéki iskola tanulóihoz, és
velük ment ki az állomásépület ajtaján a vonatok felé.
Székesfehérvárig egy gyerekekkel megrakott vonaton
utazott. Nem tűnt fel senkinek. Beült közéjük, és együtt
énekelte velük a népdalokat meg a mozgalmi dalokat.
Énekelni, azt szeretett mindig.
 A székesfehérvári pályaudvaron órák hosszat mászkált
a peronok között. Két katona rohant egy szerelvény után,
végig a betonszalagon. Vonat érkezett; a marhavagonok
legalsó lépcsőjén is emberek álltak, hátizsákkal, nagy
kosarakkal, tülekedve, rohanva tódultak előre a szerelvény
mellett, majd három sínpárral odébb elhelyezkedtek, s vártak
türelmesen. Parasztok utaztak Budapest felé, batyuzók
utaztak Budapest felől. Rossz hangszórók recsegtek. Egy férfi
lemaradt a vonatjárói, és ingben, teli papírpohárral a
kezében, megrökönyödve bámult az utolsó kocsi után.
A pályaudvar területét nem akarta elhagyni Pikoló.
Félt, hogy még egyszer nem jut be olyan könnyen. Ácsorgott,
bámészkodott, míg egyszerre azt vette észre, hogy
besötétedett.
Változatlan sűrűséggel jöttek-mentek a vonatok. Vett
egy pár debrecenit a hármas peronon, s az állomásépület
előtt egy padon megette. Bent az épületben két rendőr rázta
fel, és igazoltatta sorra a padokon alvókat. A terem közepén
abbahagyták, és magukkal vittek egy viharkabátos férfit. Itt
hát nem lehet aludni.
Előrement, messze a sínek mellett. Negyedórányi
csavargás után egy sor üres vagonra akadt. Mindjárt a
másodikban térdig állt a tiszta szalma.
A forgalmas pályaudvar zajai altatták el, s félálomban
arra gondolt, hogy nem is bánná, ha közben elindulna a
vonat az éjszakába, és reggelre valahol egészen máshol
ébredne.
A teherszerelvény holtvágányon állt, és Pikoló
pénteken reggel ugyanott ébredt, ahol az előző este elaludt.
Nagyon fáradt lehetett; ahogy ököllel kidörgölte a szeméből
a csipát, látta egy nagy villanyórán a vagon ajtajából, hogy
délelőtt tíz óra van.
 A peronoknál az előző napi nyüzsgés fogadta. A
legtöbb vonat a Balatonhoz ment délelőtt is, de attól az egytől
viszolygott. Tavaly véletlenül kéthetes jutalomtáborozásra
vitték a Balaton mellé. Egy forró délelőtt, hogy kettes sorban
bevonultak a tóba kézmosásra, ő szándékosan elvágódott a
vízben; s ezért az utolsó három napon a partról kellett
néznie, amíg a többiek fürödnek. Egy éjszaka meg egy
Kálmán nevű fiút hoztak a sátrukba, akit az országúton
kaptak el; hazafelé szökött Budapestre, egy ötven
kilométerrel lejjebb levő táborból. Mesélte, hogy már négyen
elindultak előtte. A Balaton felé tehát nem akart menni.
Egyébként mindegy volt, s ő még egy vonalon járt már
életében, a veszprémin, így amikor bemondták a veszprémi
vonatot az ötödik vágányról, átszaladt oda. De hogy az anyja
arrafelé van valahol, arra nem is gondolt.
Később a peronon megszólította a kövér kalauz: – Hát
te?
Olyan szelíden és értetlenül nézett fel rá, hogy a kövér
mosolyogva barackot nyomott a fejére. Ez nyilván szentül
meg van győződve róla, gondolta Pikoló, hogy a felnőtt
embert arról lehet felismerni, hogy barackot nyom idegen
gyerekek fejére. Vannak ilyenek. Biztosan megtalálta már a
mamámat is a kocsiban. Azután már a kövér kalauz, ha arra
járt, gyöngéden nézett rá, mint a saját személyes
pártfogoltjára, és neki olyankor mindig nevetnie kellett. Így
állt a nyitott vonatajtóban, nézte a kerítésmáglyákat és a
kutyatejeket. Egy messzi dűlőúton parasztszekér ment,
imbolygott rajta a magasra rakott széna. Egy kicsit éhes volt
megint, s a pénzéből csak egy ötvenfilléres maradt.
Veszprém-Külsőnél leszállt mindenki, különben sem
ment tovább a vonat. Gondolta, ahogy eddig eljött, úgy
elmegy még a kisvonattal Veszprémbe is. Ennek a városnak a
neve valamiért jól csengett a fülében.
Visszafelé kellett menni a hosszú járdaszigeten. Ment a
kofákkal, a kiskatonákkal ő is.
Elég messziről meglátta már a járdasziget végénél álló
rendőrt és a vele levő civilt. A rendőr egy gyerek karját fogta,
és lehajolva kérdezgetett tőle valamit. A fiú bőgött. Most
megjelent az anyja, és tele szájjal rikácsolt. Sikerült
visszaszereznie gyermekét.
Pikoló tudta, hogy ezek őt keresik. Az pedig Aszódot
jelenti, a javítóintézetet. Pajor igazgató hangja nem sok jót
ígért. Ha még egyszer, a legkisebb baj… Na, ez nem a legkisebb.
Voltaképpen még visszafordulhatott volna;
megpróbálhatott volna elbújni a vonatban, azok nem látták
meg. Arra gondolt, hogy ott Újlakon, az osztályban, amelybe
ő nem tér vissza többé, hogy fogják mesélni egymásnak a
srácok:
– Veszprém-Külsőnél kapták el Pikolót. Már a
rendőrség kereste, és csak Veszprém-Külsőnél kapcsolták le;
rögtön elvitték Aszódra, a javítóba.
Legenda lesz belőle, és később a nagyobb meg a kisebb
srácok az Uszály utcai brancsból meg az osztályból sokan,
már csak úgy fognak emlékezni rá, mint akit Veszprém-
Külsőnél kapcsoltak le.
Voltaképpen visszafordulhatott volna még, amikor a
rendőrt meg a civilt meglátta; de minek? Nem akart ő
elutazni valahová, nem volt semmi határozott úticélja.
Hogyha javítóintézetbe viszik, azt nem is bánta. Akkor nem
kell hazamenni. Meg ahogy ment feléjük az utasok
tömegében, éhes is volt már.
 6

Kerek tizenkét évvel később,

ezerkilencszázhatvanháromban Ince Károly, a Magyar
Televízió fiatal rendezője, egyszerre azon kapta magát a
Margit-híd budai hídfője alatti villamosmegállóban, hogy
már hosszabb ideje rajta felejtette a tekintetét egy arcon.
Ince mélyen el volt merülve gondolataiban; súlyos
gondokkal kellett megküzdenie a munkahelyén. Úgy nézte a
végállomáson dolgozó útkövezők egyikének arcát, ahogy
egy házfalat, egy padot néz az ember néha: nézi, s nem látja.
A térdelő most szembefordult vele, s összefonódott a
tekintetük a tízméternyi távolságon át. Ince ráébredt, hogy ez
az ember ismerőse, s egy pillanattal később már azt is tudta,
honnan ismeri.
Széles, erős férfiarcot látott a rövidre vágott szöghaj
alatt; mégis, az volt a benyomása, hogy Deák Csaba mit sem
változott. Talán mert a tekintete ugyanaz maradt. Egy
pillanatig néztek egymás szemébe, aztán Ince odasietett a
sínpár mellé. A másik felegyenesedett, ahogy ő odaért.
– Szevasz, Csaba!
– Szevasz, Csikar!
Kezet fogtak. „Öregem…” „Na hogy…? Na mi van
veled?” „Hogy élsz…?” „Én a tévénél…” „Nem rossz ez.
Nézd…” „Hát”.
Nemigen van nekünk mit beszélni egymással, gondolta
Ince, s nem bánta, amikor hamar megjött a hetese. A másik
elmondta, hogy az Uszály utca tizenkettes számú üres telket
néhány éve beépítették.
Ahogy a hetes előregördült, ismét kezet fogtak, és Ince
elszaladt a villamos után.
 „Hm, Deák Csaba, gondolta. Emlékszem, Pikolónak
nevezték az utcában a srácok, egy osztályba járt velünk.
Némiképp hozzátartozott a bandához. Az apja valami öreg
színész, az anyja meg a Lipótmezőn csücsült. Pikolót
hatodikból elvitték javítóba, mert lopott egy töltőtollat, és
eladta a Teleki téren. Azután megszökött, hogy vidéken
elverje a töltőtoll árát. Az egész országban körözte a
rendőrség, és csak Veszprém-Külsőnél kapcsolták le. Néha
hazajöhetett aztán a nyári szünetre. Ha ebédért ment a
Síposhoz, még látták az utcán, de sosem volt egyedül, az apja
vagy a húga kísérte.”
Mire a hetes villamos kifordult a kanyarban az
Irgalmasok kórháza elé, a peronon álló Ince gondolatai már
ismét a stúdióban jártak.
Elment a villamos. Pikoló lehajolt, megigazította
autógumiból kivágott térdvédőjét. Leemelte a kőrakásról a
vitorlavászon kesztyűt. Közben bejött a tizenegyes is, a
tábláján felirat: Margit-híd, budai hídfő. Nem állt még meg
egészen, de már szóródtak le róla a leánygimnázium diákjai.
Néhány napja vetették le a télikabátot, s fehér galléros kék
köpenyükben is mind csinosak voltak. Így egy és két óra
között mindennap vidámabb hellyé változott tőlük a város.
Megállt a tizenegyes villamos, s két magas lány szállt le
a középső peronról, fehér érettségi-szalaggal a köpenyük
hajtókáján. Az elsőnek piros pulóvere volt és rövidre
levágott, hollófekete haja. Pikoló a keze fejével kisimította
szeméből a haját, s amint a lány elszaladt mellette,
rámosolygott, és kinyúlt a keze után. A fekete kislány
meglepetten nézett vissza rá, még egy pillanatig állt, aztán
elnevette magát, és kihúzta a kezét az övéből. Tovább szaladt
az aluljáró felé társával együtt, s mielőtt eltűntek a
torkolatában, még kétszer visszanézett.
 Összeveregette a nagyokat csattogó vitorlavászon
kesztyűket, és kényelmes mozdulatokkal felhúzta egyiket a
másik után. Majd letérdelt a megkezdett sor elé, s kézbe vette
az első bazaltkockát. Új, frissen vágott kő volt: érdes szürke
oldalfelületén apró kvarcpontok csillámlottak. Megforgatta a
kőkockát, egy kicsit feldobta, hogy jobban kézre essék,
betette a helyére, majd a következő után nyúlt, így dolgozott.
 A túlsó oldalon

Nagykov, Kiskov, Séna.

Mentek végig az Uszály utcán, az úttest széltében,
zsebre vágott kézzel, kissé felhúzott vállakkal, mintha
minden lépésnél tétováznának, hogy végül letegyék-e
lábukat az aszfaltra. Séna hallott egyszer egy szót erre a
járásra: nyegle. Sokáig azt hitte, hogy ez a szó dicsérő értelmű.
Az utca és ezek az imbolygó léptek szorosan összetartoztak a
szemében; s ő nyáron reggeltől estig lent élt az utcán.
Az Uszály utca, Óbudán, tizennégy házból áll. A
Dunával párhuzamosan húzódik, valamivel északra Újlak
határától, s a Dereglye utcával alkotott kereszteződésén túl
kurta zsákutcában folytatódik. Az utcazsák egyik oldalán ma
öröklakásos ház található, a másikon kis üres betonmező. A
háttérben – a hajdani ócskavastelep helyén – új, magasházak
emelkednek.
Abban az időben még nyoma sem volt a magashá-
zaknak, az ócskavasasnak csak egy éve vették el az
engedélyét; az Árpád fejedelem útjáról be lehetett mászni a
telekre, és kibányászni a hátsó sarkából a töltényhüvelyeket,
amelyeket az ócskás elásott. Ezerkilencszázötvenegy nyarán
mentek ráérősen az Uszály utca elején, sötétedéskor.
Séna háromlépésenként a levegőbe hajította a kezében
tartott súlyos kis rézhengert, s a tekintetével követte, amint
kettőt szaltózik. Azután elkezdte kipergetni belőle a
pénzdarabokat. Rugós lemez szorította a pénzeket a kis felső
peremhez, s ha az ember hüvelykujja toló nyomásával
kicsúsztatta a legfelsőt, kis kattanással a helyére ugrott a
következő.
 Nagykov, balról, kinyújtotta a kezét.
– Séna.
– Mi van?
– Dobd ide.
– Mi az? – kérdezte a Kicsi is.
– Pénztartó – mondta Séna. – Várj, visszateszem bele.
Két napja volt meg egyáltalán a pénztartója. Mintegy
százszor számolta eddig a tenyerébe a húszfilléreseket, s
százszor tologatta vissza egyesével.
– Nem rossz – állapította meg Nagykov.
– Pipec – bólintott a Kicsi. – Nem cseréled el?
– Nem.
– Megkapod az acél…
– Nem kell – mondta még egyszer. Szerette volna, ha a
zsebében van újra a kis rézhenger.
Az ablakokban, mint valami nyugtalan zene ütemére,
sorra gyúltak ki a lámpák. Megállapította, hogy az utca jobb
oldalán is megvilágosodott egy negyedik emeleti sarokablak.
Erzsike ágyaz a szobámban, gondolta.
Nagykov a Sentimental Journeyt adta elő. Mondta maga
elé a szöveget, azon a stricis orrhangon, ahogy azt kell, meg-
megközelítve olykor a dallamot.
Szenti
Menti Dzsoni.
Vigyázz Dzsoni,
Jön a hekus.
Kapd a szajrét marokra,
Spurizz át a túlsó sarokra…
 A hét bé kapuján kilépett az egyik Paál fiú; kék
nyakkendő volt rajta zöld pálmafával.
– Srácok – mondta Kiskov. – Lehetne csinálni valamit.
– Lehetne.
– Menjünk le pörögni a hídfőhöz.
Arrafelé mentek amúgy is. Útközben felfütyültek
Rudihoz, de még nem jött haza Simontornyáról. Ez volt az
egyetlen baj a nyári szünetben: elutaztak a srácok az utcából;
kevesen voltak mindenhez. Egykapuzni lehetett volna, de
mindannyian torkig voltak már az állandó focizással.
Nagykov az utca közepén felnézett egy földszinti
ablakra.
– Itthon van a fater – mondta. – Mindegy, nem megyek
föl.
Az úttest végül kimaradt a javításból akkor tavaly, s a
háború előtti aszfalt romjai, éles kavicsok meredeztek fel
félméteres gödrökből. Nagykov maga elé ejtette a tömörgumi
labdáját, és belsővel elgurította az úttesten álló féltégla
mellett.
Séna a kezében fogta a pénztartót. Korondi Ferinek van
egy fém emberkéje, délelőtt lement játszani Korondiékhoz,
akkor látta. Tíz centiméter magas illető; kék-fekete acél, s a
könyökénél, a lábfejénél, térdnél, mindenhol gömbcsukló
körül elforgatható. A feje sima acélgömb. Valódi kis
robotember. Korondi Feri tizennyolc éves, nem játszik már
vele, és a mamája azt mondta, lehet, hogy neki adja majd az
emberkét Feri. Azért a pénztartó is ilyen klassz dolog.
– Séna – szólt oda neki Nagykov a piacnál.
– Mi van?
 – Te veszel egy gyerekjegyet, mi megyünk a másik
oldalon. A peronra ne gyere ki.
Így ő a megállóban várta a hatvanhatost, a Kovok pedig
belapultak egy kapualjba a Bécsi út túlsó oldalán. Ha
meglódította a szél a lámpát az úttest felett, egyszerre nem is
voltak sehol. Csak egy barna kapualj a földszintes óbudai
házban.
Tavaly nyáron csinálták meg a parkot a hídfő alatt,
akkor szerelték fel a forgót. Nagy, kerek fadobogó volt, s ha a
földön szaladva jól meghajtották, villámgyorsan pörgött a
csapágyas tengelyen. Ha néha lementek, kegyetlenül
megzavarták. Jól lehetett gyakorolni rajta a villamosra
ugrálást: a magassága és a kapaszkodója éppolyan volt, mint
a villamos peroné. Így estefelé volt érdemes lemenni, amikor
nem nyüzsgött kis krapekoktól a park. Legtöbbször lovas
kocsikra kapaszkodtak fel, az Árpád fejedelem útján, úgy
csurogtak le a hídig.
A túlsó oldalon utazni villamoson nagyjából ugyanaz,
mint tujázni. Mind a kettőben az a rázós, hogy a megállóknál
le kell szállni, otthagyni a villamost, s amikor elindul,
felugrálni újra. A másik oldalon persze csak akkor érdemes
megpróbálni, ha már sötét van.
A motorkocsira szállt. Ahogy bement a kocsiba,
észrevett egy szikár nőt a hosszú ülésen, ott, ahol a rézrúd
kettéválasztja a közepénél. Rózsaszín blúzt viselt a nő, fehér
csipkékkel, és őt nézte: „Harminc és a halál között”,
gondolta. Különben alig néhány utas lézengett a kocsiban.
Leült az ablak mellé, és szurkolt a Kovoknak, akik a
belső oldalon lapultak. A Zsigmond utcai megállónál a
kalauz megállt a kocsi közepén, és egy pillanatig felhúzott
szemmel, figyelmesen nézett a hátulsó peron irányába.
„Meglátta a Kovokat, és most lezavarja őket”, gondolta.
 A kalauz ismét előrefordult, és megrántotta a csengő
bőrszíját. „Mégse látta meg őket”, gondolta a fiú.
Itt már nyolc-tíz utas felszállt. A keskeny bajuszos
kalauz a kocsiban hátrafelé haladva kezelte a jegyeket.
Egyszerre csak nyugodtan elment két feléje nyújtott bérlet
mellett, kilépett a hátsó peronra, és leeresztette a rácsajtót a
túlsó oldalon.
– Na vagányok, nyomás fölfelé.
A villamos vágtatott, s a két Kov szépen föllépdelt a
lépcsőn, aztán beballagott a kocsiba. Mögöttük a kalauz.
Az egész kocsi őket bámulta. A rózsaszín nő, csipkében,
mindent értő pillantást vetett Sénára, aztán a befelé vonuló
két srácra. A srácok nem néztek őfeléje.
A kocsi közepén állt meg a menet. A hosszanti padon
akadt két üres hely. A rézrúd másik oldalán idősebb férfi ült,
az ölében gyümölcskosár, zöld lapulevelekkel letakarva.
– Ide leültök – mutatott a padra a kalauz. – Nem
mozdultok.
A csipkegalléros nő felállt mellőlük, és átült szembe
Sénával.
– Te hol szállsz le? – kérdezte.
– A Margit-hídnál – felelte a fiú, s mindjárt rá is jött,
hogy kár volt.
A megállókban a kalauz mindig a két Kov előtt állt
meg.
– Hová utazol? – kérdezte később Sénától a nő.
Ő ránézett, úgy alulról fölfelé, teljességgel
felháborodva, majd az utca felé fordította a fejét. Ez valahogy
rájöhetett, gondolta, hogy együtt vagyok a srácokkal.
 Ott ült a hatvanhatoson, menetiránynak háttal: kissrác
az Uszály utcai brancsból. Szandál, rövid nadrág kantárral,
kockás ing. A két könyökén lenyúzva a bőr. A suli csak egy
hónap múlva kezdődik. Gyerekjeggyel utazik, és van egy
pénztartója sárgarézből, a húszfilléres jól belemegy. Egy
Négyszemű nevű srác, a Városi Házakból, el akarja cserélni a
gőzgépét. A harmadikon lakik egy színész, ő a Hamletben a
sírásó. Látta a Hamletet; fél kettőkor volt vége. Most már
másfél éve ugyanabba az iskolába jár. Tavaly egy Pikoló nevű
srác megszökött tehervonattal, Veszprém-Külsőnél
kapcsolták le a hekusok. Neki otthon külön szobája van, és az
egyik erkély is az övé, ezt kimondták. Erzsike már
megágyazott nála. Anyuék még nincsenek otthon. Nem
szoktak otthon lenni kilenc előtt. Vannak srácok, akiket nyolc
után nem is engednek el otthonról. Lehet, hogy Korondi Feri
nekiadja a robotemberét.
– Hogy hívnak?
A kalauz a két Kov előtt állt, s tintaceruzával írt egy
jegytömb hátára. A csipkegalléros nő kiesett a padból, úgy
nyújtogatta répanyakát.
– Hol laksz? Apádnak mi a foglalkozása?
Nagykov bűntudatosan válaszolgatott:
– Sárospataki György, Galagonya utca három.
A Kovok nem voltak testvérek, nem is egy utcában
laktak, csak éppen Kovai Jánosnak hívták mind a kettőt, és az
egyik nagyobb volt, mint a másik.
„Nagysáros.” Nem Nagykov, gondolta Séna, hanem
Nagysáros. Nagysáros meg Kissáros. Nem is rossz.
– A Margit-hídnál vagyunk – bökött rá fejével a
csipkenő. – Hallod, itt a Margit-híd. Elfelejtettél leszállni?
 Morgott valamit, és felállt a helyéről. Nem mehetett
nagyon messze. Nem is akart. Van jegye. Igaz, hogy csak
gyerekjegye, és ő tavalyelőtt volt tízéves. Fél szemmel azért
figyelte a nőt, nem szól-e valamit a kalauznak. Vagy úgy
általában, nem mutat-e egyszer csak ujjal őrá. Most már nem
volt szabad pad a motorkocsiban. A negyvennyolc ülőhely
mindegyikét komoly felnőttek foglalták el, elítélő ábrázattal.
– Az ellenőrnek adlak át – mondta a kalauz, a két Kov
előtt állva. – Jöttök a végállomásig, és ott átadlak az
ellenőrnek.
Az itatóspapír jellegű nő helyeslően bólintott, mintha
azt mondaná: itt nagyobb baj már nem lehet; jó kezekbe
vannak letéve a dolgok. A kosaras ember félrehajtotta a
szélső lapuleveleket, és Kiskov felé nyújtotta a kosarat.
– A Boráros téren… – kezdte újra épp a kalauz.
– Vegyetek – mondta a kosaras.
A kalauz elhallgatott. Simán beléfagyott a prédikáció,
gondolta Séna vigyorogva. A kalauz úgy bámult a levelek
alatt fekvő hamvas, lila szilvákra mint valami hatóság elleni
erőszaktétel eszközére.
A két fiú vett egy-egy szilvát, de a kihajtott inges
továbbra is előttük tartotta a kosarat. Erre belemarkoltak.
A Boráros téren van a végállomás, gondolta Séna. Most,
hogy bent voltak Pesten, ez már nagyjából mindegy volt. Ő
sokáig itt szállt át valahol iskolába menet a tizenötös buszra,
de a Kovok közül még egyik sem járt egyedül ilyen messze
bent Pesten. Az ellenőrnek mindig van egy külön kis sárga
végállomása, amiben ül. A tárcsáját meg csak úgy betűzve
tartja az ablakban…
A két Kov szilvát evett, a magokat zsebre tették.
 Szirénázó tűzoltóautó ment el a villamos mellett. A
kirakatokban mindenütt meggyújtották már a villanyokat.
Az utasok nagy része kicserélődött. A nő, rózsaszínben,
maradt.
A híd után, az utcai villanyórán látta, hogy nyolc
elmúlt. Azt mondják, hogy Stromboli itt, a Margit-hídon
csinálta meg csak úgy vagánykodásból a nagy flikflakkot.
Kiállt a robogó hatoson az utolsó kocsi lépcsőjére, és
hátraszaltóval ledobta magát. Van egy srác a Tímár utcában,
az szokott mindig Stromboliról mesélni. Ő mindig úgy
képzelte, hogy ez a szaltójelenet Pest felé menet, a
margitszigeti bejáró után történt, éjszaka, az üres hídon.
Afelől percnyi kétsége sem volt, hogy csakugyan megtörtént.
Nemcsak a Tímár utcai sráctól tudták, hogy Stromboli a
legnagyobb vagány a városban. Azt mondják, két nagy
kutyája van, azokkal szokott mászkálni. Felnőtt ember,
artista volt valamikor, akkor mászik föl vagy le akármelyik
ház ereszcsatornáján, amikor akar.
Elábrándozott a dolgon, és csak akkor rezzent föl,
amikor hirtelen mozgás támadt a kocsiban. A két Kov a hátsó
peron felé szaladt. A villamos állt, a kalauz az első peron
ajtajából bámult hátra. Az újabb utasok csak néztek, nem
értették a dolgot. Észbe kapott, és rohant ő is a hátsó peron
felé. Utolérte a csipkegalléros nő hangja:
– Hát te nem a Boráros téren szállsz le?
A hátsó vezetőálláshoz szorulva kellett kivárnia a
peronon, amíg két kosaras parasztasszony felcihelődik. Már
azt hitte, hogy fentmarad.
– Várjatok meg! – lihegte a járdán szaladó két fiú után. –
Elindult.
 Voltaképpen azt várta ő is, hogy a hatvanhatos majd
nem megy tovább a megállótól, hanem utánuk szalad a
kalauz, esetleg a vezető is meg a negyvennyolc ülőhelyről az
utasok, s üldözik őket végig a Nagykörúton.
A mozi előtt megvárták a fiúk.
Eszébe jutott a hátsó peron felé bámuló kalauz bajuszos
ábrázata, ahogy látta egy pillanatig, mielőtt ő is elkezdett
rohanni. „Leesett az álla a póknak”, röhögött magában
hangtalanul.
A mozi bejárata előtt kis tető ugrott a járda fölé,
köröskörül fehér villanykörtékkel. Bent az üres előcsarnok
fényben állt. Nem sokkal ezelőtt kezdődhetett az előadás; a
jegyszedő egy nénike jegyéért nyúlt a lépcső tövében. A
márványfalat végig képek borították, nagy táblákon. Az
utcán egy képen kétfedelű repülőgép várakozott a fák
tövében egy erdei tisztáson, s a szárnyon állva fekete
egyenruhás fiatal nő integetett fölfelé.
– Van pénzed, Séna? – fordult feléje Nagykov,
miközben a képeket nézték.
– Van. Miért?
– Mennyi van?
– Öt hatvan. Miért?
– Busszal megyünk haza, adsz kölcsön. Engem így is
meggyepál a fater.
Átvágtak a Nagykörút túlsó oldalára.
– Legalább nyolc óra van már – mondta a Kicsi.
Az útkereszteződésnél lemaradt a zöld fényről. A két
Kov már átment; ő elbámészkodott. Harmincöt-negyven
körüli férfi állt az eszpresszó előtti járdán. Himlőhelyes,
kerek arca volt, és szőke kefehaja. Zömök nyakára
világoszöld garbótrikó feszült, ing nem volt rajta, s széles
vállú, nagy szálkás sportzakót viselt a trikó fölött. Az
eszpresszó neonjáról ráhullott a rózsaszínű fény; egy másik
férfival beszélt, és két nagy kutya pórázát fogta a bal
kezében. Hatalmas lepényfülük volt a kutyáknak, barna-
fehér foltos testük, s a mellkasáig értek volna egy tizenkét
éves gyereknek. Nem farkaskutyák, gondolta magában a fiú.
A füle mellett kattant egyet a közlekedési lámpa, s ő még
gyorsan átszaladt sárgában. Soha nem mondta el a két
Kovnak, mert félt, hogy kiröhögik, de magában biztosan
tudta, hogy Strombolit látta azon az estén, fél kilenc tájban, a
Körúton, nem messze a Nyugati pályaudvartól. Gimnazista
korában, később, világoszöld garbótrikóban és nagy szálkás,
egygombos sportzakóban járt egy egész őszön és egy
tavaszon át.
*
Amikor befordultak a Dereglye utcába, szembejött
velük a zöld Skoda. Anyu most ért haza, gondolta. Amióta a
Nemzeti Vállalat igazgatója lett, saját személyi használatú
kocsija volt, sofőrrel.
Kántor bácsi rádudált kettőt, és kiintegetett a kocsiból.
A Lajos utca sarkán egy nő tántorgott elő a kocsmából, piros
kulikabátban, és érthetetlenül mormolt valamit. Az Uszály
utcánál utolérte a főhadnagy urat, aki ott lakott az ő
emeletükön. Hivatalba járt, aktatáskával és civilben, és a
házvezetőnője, aki mindig főhadnagy úrnak szólította, azt
mesélte, hogy megvan az egyenruhája is, csak most már nem
érvényes. A piros kulikabátos nő, ahogy a férfi mellé ért,
elordította magát:
– Le vagytok! Le vagytok mind!
A főhadnagy úr ránézett, elnevette magát, és mondani
akart valamit, amikor a nő a szavába vágott:
 – Mind, értitek? A kurva Rákositokkal együtt!
A férfi gyorsan elfordította a fejét, és bekanyarodott a
sarkon. A nő továbbtántorodott a Duna-part felé.
A főhadnagy úr belépett a kapun, és az Uszály utca
kilencben kivilágosodott a lépcsőház. A három fiú akkor
ment el a kocsma előtt a Dereglye utcában, de ők is hallották
a beállott csendben az automata búgását.
Még akkor is égett a lámpa, amikor ő odaért, és
csöngetett a liftért.
Fent előszedte a kulcsát, benyitott az előszobába. A
konyha ajtaja nyitva állt. Látta az üvegajtón át, hogy a
hallban ég a villany.
– Szevasz – nézett be a konyhába Erzsikéhez.
– Menj be – mondta a lány, aki a gáztűzhely előtt állt. –
Az elvtársnőék már megették a levest. Viszem a főzeléket.
Anyja a szobában háttal ült az ajtónak. Gazsi látta meg
őt előbb.
– Szervusz, mi újság van? – kérdezte Gazsi. Ezt szokta
kérdezni, gondolta magában a fiú. Egyszer egy hétig egyedül
voltak otthon férfiak, s kettesben jártak ebédelni a
Tejvendéglőbe. Ő mindennap szalontüdőt evett, azt
borzasztóan szerette.
– Szervusz, öregfiú – nézett fel az anyja is hol
csavarogtál? Moss kezet, és gyere vacsorázni, még meleg a
leves.
Gazsi azt mondta, Séna anyja felé fordulva:
– Retrográd erők. Egyszerűen nem kell figyelembe
venni őket.
 – Éppen azért – válaszolta az anyja. A gyerekhez
fordult: – Eredj, barátom: lesz, ami lesz, mosd meg a
mancsodat.
– Bemegyek egy percre a szobámba – mondta ő. Anyja
szórakozottan bólintott. Ő benyitott bal felé. Becsukta maga
mögött az ajtót, villanyt gyújtott. Felhajtotta a
könyvszekrényén a középső rekesz üveglapját, és hátrább
tolta a könyveket. Jól be lehetne ültetni ide a kis robotembert,
gondolta. Elővette a pénztartót a megmaradt pénzével,
odatette a könyvek elé, lehajtotta az üveget, és kiment.
A mosdókagyló tele volt eresztve vízzel, és a vízben az
ő holmijai úsztak. Kék bábuk társasjátékokból, kockák és a
két kis hajó, amit ő faragott keményfából. Ilyenkor néha
napokig a mosdókagylóban úszkáltak a dolgai, senki sem
nyúlt hozzájuk.
A csap alá tartotta a kezét, és vizet fröcskölt a
szappanra, jó bőven. Tudta, hogy ha kimegy, megkérdezik
tőle, használt-e szappant a kézmosáshoz. Egyszer Gazsi
ellenőrizte, és száraz volt a szappan. „Hazudtál”, mondta. Ő
irtózatosan szégyellte magát, és azóta mindig bevizezte a
szappant. Megtörülte a kezét; az öt ujja nyoma ottmaradt a
törülköző sarkában.
Anyu megkérdezte, hogy szappannal mosott-e kezet.
Erzsike benthagyta a levesestálat. Anyu, amikor korábban
járt haza, számolni meg helyesírásra tanította Erzsikét. Arra
nem sikerült rábeszélnie, hogy velük egyen az asztalnál.
Vett magának a levesből. A jé vé Sztálin
Gyermekotthonban, ahol évekig lakott, mindig maguk vettek
a tálból, és tegezték a nevelőnőket.
 A tizennyolcason

A Jambalayát játszotta a zenekar. A hátsó gyűrűben

Jackie kidobta a balettos lányt, visszahúzta, megdobta oldalt,
aztán összekulcsolt kezüket előrenyújtva, leszegett fejjel,
egymáshoz simuló arccal végiggaloppoztak a nézők
gyűrűjének belső ívén; fordulóval visszatértek, be megint a
középre, itt a fiú messze kieresztette partnerét, s amíg a lány
lassan körbekocogta őt, kecsesen, mint egy fekete póniló, ő
enyhén előrefelé dőlve csak a lábával dolgozott. Egy helyben
megvetve állt a két vastag szivacsos cipőtalp, csak a
megroggyantott cső nadrágszárak rezegtek az ütemre, olyan
sebesen, hogy szinte elmosódtak a nézők szeme előtt.
Séna a nézők között állt. Jól ismerte ezeket a gyűrűket, s
nagyrészt ezeknek a kedvéért járt le az össztáncokra. Tudta,
hogy ez a látszólagos egy helyben állás talán a legfárasztóbb
figurák egyike. A lánynak is nehéz dolga van ilyenkor: nem
élhet meg a csinos pofijából, táncolnia kell valamit, magának,
egyedül, nem szabad túl lassan vagy túl gyorsan befejeznie a
kört, s ha egy lány nem tud igazán, csak szépen felöltözik a
színjátszó taftruhájába, és lötyög, ahogy vezetik, az ennél a
figuránál egyszerre kiderül.
Régen megfigyelte már, hogy az ilyen gyűrű közepére
kerülő jelentéktelen, legtöbbször kifejezetten csúnya arcú
lányok azután a tánctermen kívül is sokkal érdekesebbé
válnak. Jackie-ék galerije egy vékony, kancsal Tímár utcai
házmesterlány köré tömörült a legtöbbször.
De a mostani balettos lányhoz képest az kezdő volt.
Nem járt le azelőtt a balettos lány a Kisöreg össztáncaira;
bentről jöhetett, a városból. Fekete, a vállán és a karján áttört
csipkeruha volt rajta, egyszerű szabású szűk szoknyarésszel.
Hozzá még csinos is volt. Valaki bedobta, hogy balettos a
csaj; ez aztán percek alatt elterjedt a teremben. El lehetett
hinni, ha azt nézte az ember, hogy az Operaházban a
balettosok, ha pihenni akarnak a próbák szünetében, rázni
szoktak. Meg hogy ők hozták be egyáltalán a Rock and Rollt.
Aztán elmennek egy bulira, és így terjed. Mindenesetre
lehet valami neve az Árpádnak vagy éppen Jackie-éknek,
hogy ide kijött ez a lány. Most kipiheni a spiccelést, élvezi a
sikerét, a külvárost, az inas vagányarcokat, a sötét
szemüvegeket, a srácok önfeledt mosolyát vagy mesterséges
faarcát az eszeveszett rázás közben. Újabban divatos lett a
sötét szemüveg, este, tánchoz; s többen rágógumit őröltek
állkapcsukkal.
Fél tízkor fedezték fel Jackie-ék a balettos lányt, s attól
kezdve irgalmatlan rázás folyt ott a hátulsó gyűrűben.
Sorban álltak előtte a nagymenő rockosok, és felváltva kérték
le, számonként kétszer-háromszor. Ott volt a sorban Jackie,
Alvarez, a két Vince, majdnem az egész galeri. Valaki hozott
a lánynak egy bambit, azt megitta két szám között.
Gyorsabb számoknál ebben az időben már majdnem
mindenki csinált olykor-olykor egy kidobást. A gyűrűben
azonban a kidobás volt az állandó. Aki gyűrűben levő lányt
kért le, az tudta, hogy közönségnek fog táncolni. És még egy:
a gyűrűben táncolók fel voltak mentve az alól az íratlan
szabály alól, hogy beszélgetni kell a lánnyal tánc közben,
mert csak az egészen hülyék nem beszélgetnek.
Jackie-t hagyták rázni a fiúk, tovább, mint bárki mást.
Nem csinálta csúnyán. Kolombusz. Végtelen szám: a többször
ismétlődő, befejezésnek ható fúvósakkordra három teljes
ütemnyi szünet következik. A tájékozatlanabbak ilyenkor
abbahagyják a táncot. Amikor már állnak, és illedelmesen
beszélgetni kezdenének, újra belevág egyszerre,
fortisszimóban a szakszi, a dob és a zongora azzal a
dallamrésszel, hogy Kell a nő, szavamra mondom, kell a nő…; a
szám itt felível, s kezdődik elölről, akárhányszor. Azok ketten
a gyűrűben rockot táncoltak erre is, mindenre.
– You rock, you roll, you boo-oo-oo-gie…
A következő fiú csak lazán kiengedte a lányt oldalt, s
ahogy visszahúzta, összekoccant a válluk, mint a villamos-
ütköző: az taszította szét őket újra. Közben mosolygott a fiú.
A legtöbben mosolyogtak Rock-and-Roll-ozás közben. Volt
ugyan, aki külön erre a célra fenntartott, hangsúlyozottan
merev faarccal nézett el a partnere feje mellett (különösen
megfelelt ennek az arckifejezésnek kialakításához a
gumirágás); de a nagy Rock-and-Roll-osok legtöbbjének szája
széle körül állandó volt a mosoly. Fiúk és lányok arcáról
eltűnt minden tartózkodás és visszafogottság. Mosolyogtak,
szélesen, nem egymásra, hanem csak úgy bele a terembe;
nem valakinek szólt ez a mosoly, csak a tánc örömének.
A Rock Bill Boogie után a sötét öltönyös Cigány jött sorra
a balettos lánynál. A kör széjjelebb húzódott, hogy nagyobb
helyet adjon nekik. Egyre többen csapódtak oda a nézők
közé. Most nekik játszott a zenekar, s a gyűrű ütemes tapsa
betöltötte az egész tornatermet.
Cigány kezdte el még a következő számot is. Az első
három-négy kidobás után mozgolódás támadt a gyűrűnek az
aula felőli oldalán.
– A Kisöreg!
Mire a tánctanár keresztülhatolt a többszörös sorfalon,
Cigány két keze a lány derekán volt, a lány keze az ő vállán:
kettő jobbra, kettő balra, rezgőcsárdást táncoltak a Mambó
Rockra. A városból jött lány csibészesen mosolygott hozzá.
Cigány meghajtotta a fejét a tanár felé:
 – Tiszteletem, Rudi bátyám.
Emberemlékezet óta nem hívták másként a tánctanárt,
mint Kisöregnek. Illett rá, mindenesetre: makulátlan emberke
volt, aki fekete öltönyben, mindig tükörsimára borotvált
arccal, vadonatúj cipőtalpával recsegve-ropogva járt a
teremben. Cigánynak nagyjából a könyökéig ért. Mármost
ezekben az években az úgynevezett jampizás, az újabb
táncok – különösképpen a Rock and Roll – kimondottan
államellenes cselekményszámba mentek, s az efféle
rendezvények legnagyobbrészt az ellenük vívott meddő
küzdelemben teltek el. Sohasem lehetett tudni, ki van ott a
teremben, s amint a rockizás feltűnővé vált, a Kisöreg nem
hagyhatta szó nélkül. Amellett a tánctanár finom ízlését is
sértették ezek a táncok, konzervatív nézőpontja lehetővé tette
számára, hogy őszintén álljon e kérdésben a forradalmi
államhatalom oldalára, s ezen az estén őszinte
felháborodással csattogtassa meg a kasztanyettjét a gyűrű
széléről Cigány felé.
– Ki foglak tiltani, fiam. Addig jampizol itt nekem, amíg
egyszer még, meglátod, kitiltalak.
Majd elhagyta a gyűrűt; Cigány kidobta a balettos
lányt, s ahogy visszagördült, fölemelte a derekánál, lábbal
előre feldobta a jobb térdére, egy, a bal térdére, kettő,
hátracsúsztatta a saját terpeszben álló lába között, három.
Akkor Élesék a szám közepén keringőre váltottak.
A párok kétharmada leállt. Séna látta, ahogy a Kisöreg
ellép Éles Tibi mellől. A közönség nagy része kifelé indult az
aulába.
Sodródott ő is kifelé a tömeggel.
(Eszébe jutott egy kép: idegen utca. Moziban látta. Más
tájakra gondolt. Valami régen zavarta már ebben az időben.)
 Amint Élesék a Kék Duna keringőbe kezdtek,
közvetlenül mellette télikabátos fiú merült fel a kavargásból,
és odakiabált a fal mellett nézelődő Jackie-nek:
– Verik a Bolondékat Csillaghegyen.
Sietve elmondta, hogy a csillaghegyi kultúrházban az
ottaniak belekötöttek két srácba az ő galerijükből.
Megígérték, hogy a buli után megvárják őket az utcán. Az
egyiknek sikerült észrevétlenül beszélnie egy óbudai lánnyal,
s a lány betelefonált az Ősbuda eszpresszóba.
– Kint áll a taxi – fejezte be kissé lihegve a télikabátos. –
Pobjeda… És még egy nagy kocsit küldenek a Margithídtól.
Jackie elkapta a mellette álló fiú karját:
– Kérd le Alvarezt, de gyere te is aztán. Megyünk
Csillaghegyre.
(Voltaképpen tudta, mi az, ami zavarja. Félt: attól, hogy
valahol a világban, zárt határokon túl, sok ezer
kilométernyire, ott történnek a dolgok; hogy ott van a közepe
ennek az egésznek; attól, hogy amíg ő itt lézeng, addig az
igazi élet jóvátehetetlenül továbbmegy mellette.)
Jackie-ék kabátot sem vettek, egy fél perc alatt
összeverődtek a terem négy sarkából, úgy tódultak ki az aula
ajtaján, melyről hiányzott az üveg, amióta Kajner a Nebuló
utcából kidobott egy részeg szemetest a csukott ajtón át az
utcára. Tízen gyömöszölődtek bele a két Pobjeda taxiba.
*
Lerázta magáról a gondolatokat, és elindult, át a
tornatermen. Bőven akadt helye a néhány keringőző párnak.
A legtöbben, ha nem mentek ki, csak álltak, és nézték őket. A
hosszú Cigánynak volt a legnagyobb sikere. Karcsú alak,
arany kézelőgombokkal; úgy mérte fel a termet egy
szétterülő szoknyájú negyedikes lánnyal, ahogy a
nagykönyvben meg van írva. Cigány ilyen srác volt: nem állt
le a keringőnél, csinálta; mint egy régi nagy.
A következő számnál azután Élesék mintha kárpótlást
akartak volna nyújtani a keringőért. Teli torokból énekelték
egy régi szám dallamára:
– Kár benne hagyni tövig!
Ú-úgy is azt mondja, hogy rövid…
Tralla-lalla-lalla-lalla lalala. Az szégyellje magát, aki
arra gondol.
Séna, ahogy átférkőzött két pár között, Tarcali Lalába
botlott. Magas, lófarokfrizurás lánnyal táncolt Lala, és
miközben rávigyorgott Sénára, együtt énekelt a zenekarral.
Úgy kell a kislánynak, ha megérti. Strici, mondta magában
Séna. Különben valószínű, hogy csakugyan nem érti a lány.
Á, eszébe se jut. Lala különben sokkal helyesebb srác, mint
amilyennek kinéz, a szemébe lógó szőke hajával meg a
ragyáival.
Ezt a számot fütyülte is Éles Tibi. Fél perc múlva az
egész termet átlengte a füttyszó. Talán százan is vele
fütyültek egyszerre.
Valamivel később lekérte a múltkori piros ruhás lányt.
Idának hívják, jutott eszébe. Egy fél számot táncolt vele, amíg
lekérték. Ida ugyanúgy belépett most is. Meg beszélgettek.
– Jó számokat játszanak Élesék.
– Feljöttek az utóbbi időben.
– A MÉMOSZ-székházban is ők játszanak.
Ilyen bődítő hülyeségeket makogott az ember, és már
közben is szégyellte. Mert beszélgetni kell, csak az nem
beszélget, aki egészen balfék, osztályhülyéje. Mintha Idát
azért kérné fel valaki. Ő meg, hiába, nem tudott lelkesedést
vagy legalább valami halvány érdeklődésfélét belevinni a
témába. Az ilyesmit pedig megérezték a lányok
csalhatatlanul. Nem tudott kérdezni, és nem voltak sikerei,
egyáltalán nem voltak még sápadt sikerféléi sem.
Idát egy fél szám után lekérték. Elomló, épp hogy telt
szőke. Nem mutat különösebben. Viszont belép,
mindenkinek belép. Kapkodják is egymástól félpercenként a
srácok, mintha ő volna a fekete csipkeruhás balettos lány.
Naná! Beszélgetnek vele.
Tudja róla mindenki. Kis Attila, az osztályból, nagy
gonddal elpotyogtatott néhány megjegyzést, amiből sejteni
illett, hogy ő hosszabban járt Idával. Egyszer azt mondta
tánciskola után: „Azt nem bírom ebben a lányban, hogy
ennek semmi sem elég.” Mit akart mondani vele? Amilyen
marha, biztos azt. Pedig frászt. Kis Attila éppúgy nem látott
még nőt életében, mint ahogy én vagy akárhányan. De hát ez
olyan szégyen neki, hogy nem bírja elviselni. Vannak ilyenek.
Ott van Bogdán, aki lemaradt másodikban. Neki van
egy története. A nyáron, Balatonon nem volt hol aludnia, s
egy ismerős harmadikos lány szülei odahívták a villájukba.
Hogy, hogy nem, Bogdánnak csak abban a szobában tudtak
ágyazni, ahol a lány nővére aludt. Sarkosan állt a két ágy.
Mikor Bogdán hazament első este a kislánnyal, a nővére ott
feküdt, kitakarózva, hálóingben, hogy melege van.
„Kérdezte, hogy hogy mulattam, hogy milyen
lányokkal táncoltam, meg hogy milyen csaj a húga, és hogy
mi volt hazafelé az úton, meg mi volt itt a kapuban. Közben
elkezdte feljebb húzni magán a hálóinget. Azt hittem,
öregem, hogy fejre állok. Húzta fel a hálóinget, érted, közben
kérdezgetett tovább, mosolygott, és húzta felfelé egész
lassan, amíg oda nem ért… Négy napig voltam lent náluk, és
a végén úgy égett a farkam reggelre, hogy hideg vízzel kellett
borogatni.”
Ez Bodgán. A Római-part bikája! Én meg gondolkodás
nélkül elhittem az egészet. Hideg vízzel borogatni. Hát lehet,
persze, lehet, hogy az úgy van, de Bogdán… Legfeljebb úgy
hallotta a strandon, a fogasöltözőben.
A piros ruhás Idát most kérték le harmadszor azóta.
Viszik, mint a cukrot. A lány fölnyúlt a két karjával, és
átkulcsolta a soros fiú nyakát. Ő nem ment tovább, megállt a
terem szélén. Most lép be neki, gondolta. Dühös is volt
magára. Pontosan tudtam, hogy mi lesz, és odamentem
hozzá. Arra az öt lépésre, amíg lekéri a következő, akivel
ugyanezt csinálja. Nadrágban járjon. Tudom, akkor is
tudtam. Mire volt ez jó, felkérni? Annyira kell nekem az
ötlépésnyi hozzám simulása?
Aztán lekérte megint Idát, magában meg legyintett:
annyira kell.
Egyszerre simult hozzá a lány mind a két combjával,
gyors számnál is. Ezt hogy csinálja? Mivel lép? Amellett úgy
nézi a terem falát a vállam fölött, mintha ő volna a faliújság-
felelős az apácazárdában.
– Mikor érsz rá a héten?
Irgalmatlanul dühös volt magára. Most még randizni
akarok vele. Ezzel. És ő nem ér rá. Ida, akinek semmi sem
elég, nem ér rá randizni velem. A végén, igaz, nagy nehezen
beleegyezett. Az óránál, itt a villamosmegállóban.
Továbbment a teremben, változatlanul dühösen
önmagára. Még el sem fog jönni. Marha erőszakos voltam,
gondolta. Amikor utoljára visszakérte, Ida már nem is lépett
be. Ő meg majd ott fog ácsorogni a megállóban az óra alatt,
hattól fél nyolcig, és ha Kefe kijön a gimnázium kapuján,
eltűnik oldalt.
Biztos volt benne, hogy nem lesz ott Ida. Így hát a tájára
sem ment többet egész este. Voltaképpen megsértődött. Ezzel
aztán biztosította, hogy ha a piros ruhás lány esetleg
habozott volna még, most végleg eldöntse, hogy nem megy
el. Ő azért ott fog várni akkor is.
(A tavalyi negyedik bé érettségibulija után hazakísértek
Dobos Kálmánnal egy lányt Csillaghegyre. Akkor hajnalban
látta ő a HÉV-megálló téglabódéjában Jackie-t és a kancsal
Tímár utcai házmesterlányt a Rock and Roll-gyűrűből.
Egymás mellett ültek a padon, a lány ajka tompán fénylő
fehér-rózsaszín volt az erősödő világosságban, s Jackie apró
csókokkal hintette végig, amíg jött a HÉV – mintha feltartott
fürt szőlőt eszegetne. Nem csókolták igazán szájon egymást,
s lassú, játékos mozdulataik egy szenvedélyes éjszakáról
beszéltek. Szó sem volt ilyenről: mind a ketten az Árpád
gimnázium aulájában táncoltak, az ő orra előtt, egész éjjel. A
lány becsukta a szemét, ahogy csókolták, és az egész nagyon
szép volt.)
Végigment a tornatermen, az aulán, s hátul a lépcsőn fel
a karzatra, hogy onnan nézze egy kicsit a táncot, magáért a
táncért, kellő távolságból, mintha lányok és combok nem is
volnának a világon. De ahogy felért, az első, amit meglátott,
Telegdi Andris fehér nyaka volt a pepita ruha gallérocskája
fölött. A lány fölvetette a fejét, csukott szemmel ült ott a teljes
kivilágításban, és hagyta, hogy Cigány a nyakát smárolja,
lassan araszolva rajta fölfelé.
Telegdi Andris pokolian csinos lány volt. Valójában
Andrea volt a neve. Cigány meg, ha merőben más stílusban
is, mint Jackie és Alvarez, hozzátartozott Óbuda
legendájához.
 Csak a koromfekete haja meg a kreol bőre miatt ragadt
rá a Cigány név. Vékony bőrtalpú fekete cipőben járt le az
össztáncokra, és Séna őrajta látott kézelős inget és
nyakkendőtűt először életében, ezerkilencszázötvenkettő
május elsején, a Sztálin téri utcabálon. Régimódinak érezte,
de azért tetszett, tagadhatatlanul. Óriási gyűrű vette körül ott
a Sztálin-szobor alatt Cigányt. Ő már akkor úgy táncolt, hogy
kidobta a lányt.
Most pedig Telegdi Andris, ez a budai úri kislány a
fehér galléros ruhácskájában, egyszerűen nem tudta felfogni,
hogy kivilágítva ülnek ott az aula karzatán. Cigány, aki
ráérős nyugalommal haladt fölfelé a szájával a nyakán, nem
hunyta le a szemét, s ahogy Séna felé fordult egyszer a
pillantása, mintha egy kis mosoly bújt volna a szemében. Ő
kényszerítette magát, hogy másfelé nézzen, de egy fél perc
múlva már megint arra fordult, s a kép változatlan volt.
Előrelépett a korláthoz, és a büfé körüli tolongást nézte
két pár között kihajolva.
Tizenegy óra után jöttek vissza Jackie-ék. Ő a
zenekarnál állt a falhoz támaszkodva, onnan nézte a táncot;
várta, hogy visszajöjjenek. Az ajtót figyelte akkor is, amikor
betódultak.
Jackie lekérte a balettos lányt. A vállán elszakadt a
zakója. A Bolond öltönye alatt egyáltalán nem volt ing, ott
kért egy sálat helyette, felhasadt ajkából pedig vér szivárgott.
Ő a zenekar mellől nézte őket, s hallotta, amint az
egyikük meséli Éles Tibinek, hogy összetörték a fél
kultúrházat. Két évvel előbb egy pesti kultúrotthonban látott
ilyen bandaösszecsapást. A kerületi csibészek verekedtek a
görögökkel, s ő a falhoz lapulva állt akkor, ahogy
elgomolygott előtte a verekedés: egy görög srácot üldözött
egy feketehajú meg még egy; a fejét verték, a lábát, a derekát
rugdosták hátulról. Séna közelről látta akkor a karcsú fekete
fiú arcát: egészségesen piros volt, és sugárzott róla a tiszta
lelkesedés. A többi görög nem volt sehol, a menekülő meg
volt már verve, ömlött az arcából a vér; csak a fejét védte
felemelt karjával. Ezek meg ütötték, rúgták tovább.
S ő azóta ezt a képet: a véres fejet a két feltartott kar
között meg a fekete hajú fiú kilógó fehér ingét, nekihevült
csinos arcát érezte minden nevetve vagy lekicsinylően
elmesélt verekedés mögött. Annak a világnak a törvényeit,
amelyben irgalmatlanul utánamennek a megvert embernek,
ketten, tízen egy ellen, azt, ahogy a szivacscipőkkel
nekirúgják a kövön fekvő fejét a járdaszegélynek. Utálta ezt a
dzsungelvilágot, mindent, ami hozzá tartozott; utálta és félt
tőle. Ezért volt azután, hogy csak távolról figyelte Jackie és
Alvarez óbudai működését.
Később, ötvenhatban, Jackie és Alvarez kiment, eltűntek
Óbuda és Budapest minden tekintetben megváltozott
életéből. Ő ezt rendjén valónak érezte: így bukott
szabályosan a horizont alá az utolsó három-négy évben
magasra hágott csillaguk.
Mindig együtt lehetett látni őket, mint Stan és Pant a
moziban. A Flórián téren, az Árpin, a Duna-parton, olykor a
Belvárosban. Jackie magas volt, szőke, széles vállú, markáns
arcú, s ha estére felvette halszálkás sportzakóját, akkor éppen
olyan fiú volt, mint amilyenről akkoriban a lányok álmodtak.
Alvarez más volt: Jackie-nél másfél fejjel alacsonyabb, gyors
mozgású, vékony, fekete. Mélyen lenövesztett barkója
párhuzamos keretbe fogta s még keskenyebbé tette az arcát.
Alvarez állandóan sötétkék öltönyben járt, zakóján azzal a
bizonyos szétterülő vonal mentén felvarrott, kétszer négy
fehér csontgombbal, az akkori külvárosi zakódivat szerint.
Ha táncolni ment este, mindig sötét szemüveget viselt. S
amíg ők voltak itt a császárok, béke uralkodott Óbudán.
 Ez a tény alakította ki különös szimbiózisukat a Kisöreg
tánciskolájával. Koroknai Rudolf Budapest egyik
legnevesebb tánctanára volt. Tarthatott volna fenn tánciskolát
valamelyik belvárosi gimnáziumban vagy a Gerlóczy
utcában, ahogyan Mimi néni. Ő mégis a római kori
amfiteátrum mellett, az isten háta mögötti Árpád
gimnáziumban ütötte fel hadiszállását, és tudta, hogy miért
választ így. Körülhatárolt világ volt ez, a maga külön szigorú
törvénykönyvével, szokásjogával és biztos közönségével. Ide
nem jöttek más kerületek vagányai botrányt csapni, s
általában, mindenkiről lehetett tudni, hogy kicsoda.
Ezerkilencszázötven és ötvenhat között, amikor –
jóllehet a rendezvényeket hivatalosan csak a gimnázium
tanulói látogathatták – Jackie és Alvarez galerije minden
össztáncon ott volt az Árpád gimnáziumban, a verekedésnek
még a puszta gondolata is képtelenség volt.
Most, hogy visszaérkeztek Csillaghegyről, táncoltak
tovább, ahogy addig, s halkan terjedt a történtek legendája a
teremben.
Séna is megmozdult, a büféhez ment, vett egy pohár
narancsízű szörpöt, később kölcsönadta a tízesét Tarcali
Lalának.
Éjféltől már gyorsan múlt az idő. Egymás után jöttek a
számok. Jambalaya, Jezabel, Jerikó, Ali-ben-Mehmed Bey. Ida
piros ruháját is látta egyszer, messziről.
Egy óra előtt öt perccel Élesék csárdásba kezdtek.
A mamák összeszedték a székekről a kislányok
kardigánját. A büfében fele áron osztották szét az utolsó
szendvicseket, és sokan az ajtó, a ruhatár felé indultak.
Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs…
 Minden rendezvény így végződött, nemcsak az Árpád
gimnáziumban, hanem az egész országban. Bizonyos kezdeti
lazaságok ellenére, csárdást játszani kellett. Így hát a buli
végét jelző szignálnak játszották, szaxofonnal, pisztonnal,
ami volt.
De nem hagyta abba mindenki. A balettos lány és a
Korda testvérek körül tömött gyűrűk álltak, és most tombolt
a legvadabb Rock and Roll, a Ritka búzára. A balettos lánynál
negyedpercenként kérték le egymást Jackie-ék.
Ahogy véget ért a csárdás is, kifelé indultak az utolsó
párok. Éles Tibi a kottákat rakta össze. A Kisöreg a zongora
fedelét fogta. Megállt előtte rövid ballonkabátjában Alvarez.
– Csak egy számot még, Rudi bácsi…
– A Kolombuszt, igen? Egyig van engedélyem, fiam,
tudod jól.
– Csak egy számot még.
– Rezső bátyám, legyen lelke – könyörgött Éles Tibi is, s
álltában lazán végigfuttatta a billentyűkön a kezét, a
Kolombusz dallamát jelezve. A Kisöreg bólintott lassan,
ahogyan ilyenkor szokott, s ott maradt a zongora mellett.
Közben bejött Jackie, kézen húzva a balettos lányt.
Voltak mások is, a galerijük, meg olyanok, mint Séna, akik
kabátban már, visszaszivárogtak nézni. Alvarez fogta a lány
táskáját meg Jackie kabátját. Visszajöttek a Korda testvérek
is, s még egyszer kialakult hátul a két gyűrű.
*
Amint tíz perccel később Éles Tibi negyedszer emelte
fel a kezét, hogy belevágjon a billentyűkbe azzal, hogy Kell a
nő, szavamra mondom, kell a nő, a Kisöreg határozott
mozdulattal lehajtotta a zongora fedelét. Machala úr, a
pedellus, aki az ajtóban várt, ekkor eloltotta a két szélső
lámpasort. Éles Tibi felállt a zongoraszékről, a szaxofonos
leakasztotta a nyakából a hangszert, és kinyitotta a tokját.
Most már nem volt mese. Elindult Séna is. Ahogy kilépett –
egyedül, mint legtöbbször –, megállt a kapu mellett
jobboldalt, kigombolta a kabátját, zsebre vágta mind a két
kezét.
A közönség java része szétoszlott már. Legtöbben a
közvetlen környéken laktak, és már elmentek gyalog. Hogy
ebben az épületben volt valami, azt csak abból a néhány
emberből lehetett látni, akik az utolsó villamosra vártak az
iskola előtti téren. Fiúk, egy-két lány a mamájával, párok.
Álldogáltak a megállóban, cigarettáztak. Idát nem látta
többet.
Az újságos pavilon mögötti homályban Jackie-ék
csoportosultak; öten vagy hatan, ahogy a
cigarettaparazsakból meg tudta állapítani. Ők nem a
villamosra várnak, ezt tudta Séna. Óbudaiak mindannyian,
és kifelé fognak menni, gyalog, vagy két megállónyit. Most
még itt tartja őket ez a kis mozgás, világosság a megálló
körül.
Egy negyedóra szaladhatott el, aztán már hallatszott a
külső Lajos utca felől a villamos zörgése. Átsétált a
megállóba. Látta az amfiteátrum mellett beforduló villamos
tompa orrát. Ósdi, sötétsárga két kocsi, vastag barna kerettel
az ablaksor alatt. Tizennyolcas. A száma nem látszott még,
de ő megismert minden villamost már a formájáról ezen a
környéken.
Fellépett az induló kocsira, s ahogy kanyarodott a
szerelvény, látta még a peronról Jackie-t és Alvarezt kifelé
menni a Bécsi úton. A két ismerős alak: a sportzakós meg a
sötétöltönyös alacsonyabb, egymás mellett lépkedett a Városi
Házaknál, míg egy lámpa után végleg kiléptek a képből.
Séna a peronon állt, a rács fölé hajolva. Lomhán feküdt
bele a szerelvény a Bécsi úti kanyarba. A vágány melletti
sötétben, rendetlenül elszórva az egész nagy ívű kanyar
hosszában, fekete alakok álltak. Ahogy a villamos melléjük
ért, elhúzott mozdulatokkal, szinte lustán potyogtak föl egy-
egy peron alsó lépcsőjére. Mint amikor mágnest húznak
végig elszórt vasreszelék között, úgy szippantotta magához a
két sötétsárga villamoskocsi a vékony figurákat.
Féllábbal a hátulsó rácsra támaszkodva állt, úgy, hogy
ne legyen útban, és kinézett. Valaki felugrott még az első
kocsira. Ez az utolsó, gondolta. A kanyar utáni egyenesben
voltak, a földszintes öreg Bécsi úti házak között, s a
szerelvény most már kezdett alaposan felgyorsulni. De ötven
méterrel kijjebb még valaki várt a sín mellett, egy utcai lámpa
sárga fényköre alatt. Ez ide jön, gondolta ő. Ilyen sebességnél
már csak a leghátsó peronra szabad ugrani.
A lépcső aljából feljebb lépett egy fiú, hogy helyet
adjon. A várakozó úgy fordult, hogy a menetirányba álljon.
Biztosra kellett mennie az ugrással; reggel ötig itt nem lesz
több villamos. Csak a fejét fordítva hátra, a kiszemelt
rézfogantyút nézte. Ahogy melléje ért az első kocsi eleje,
három villámgyors futó lépést tett, s közben erősen beledőlt a
menetirányba, csaknem összehajlott. Hátranyújtott bal karja
elérte a rézfogantyút, megmarkolta, úgy csapódott fel
azután, rövid félkörívet írva le a karja körül. Akkor ott
maradt, mozdulatlan, mintha ráragadt volna a villamosra.
Az Újlaki templomnál a fiúk a négy peronról
előrementek gyalog. Nyolcan-tízen lehettek; egy galeri volt
az egész. Elindult a villamos, s ők csak egy saroknyival
később bukkantak fel a sötétből; helyből ugrottak,
kényelmesen, elosztva egymás között a peronokat.
Kijött a kalauz, és megállt Séna mellett.
– Jöjjenek fel a lépcsőről. – Egész szelíden mondta ezt. A
fiúk a lépcsőn kilógtak a szélbe, mindkét kezükkel
megkapaszkodva a fogantyúban, előrenéztek, fújatták az
arcukat. Az első peronról hátrakiáltott valaki:
– Jövök!
A szolgálati járat, az üres éjszakai utcákon, huszonöt
perc alatt szokta megtenni a rendesen háromnegyed órás
utat. Két megálló között voltak ekkor, a motorkocsi olyan
sebességgel haladt, ahogy csak képes volt. A kalauz
kinyitotta a száját: „Jöjjenek…” Egy tornyos szőke hajú fiú,
hátulra átlépve a szavába vágott:
– Bunkó, jöhetsz!
Bunkó az első peronon behúzódott, mintha
fekvőtámaszt végezne, azután a jobb karját kicsapva, mélyen
hátradőlve levágódott az úttestre. Az ugrásnál nyert
kezdősebességet kihasználva, teljes erőbedobással néhány
lépést futott a villamos mellett, mintha nem akarna
lemaradni az otthagyott perontól. Mégis, mire egy kissé
előredőlt az úttest fölé, már a második peronnal került egy
vonalba. Karja kinyúlt a rézrúd után, elérte, akkor
hátramaradt a teste a robogó villamostól, és egy másodpercig
hosszú terpeszlépésben elnyúlva úszott a peron alsó lépcsője
fölött, majd ledobbant rá. Öt másodpercig tarthatott az egész;
s utána Séna hallotta még a lihegését. Mintha ő ugrott volna.
A lábában érezte a fiú futását, a felugrást s a tehetetlenségi
erőnek azt a kis taszítását, közvetlenül utána, ahogy az
ember kissé előrebillen a lépcsőn. Így ugrottunk mi is,
gondolta, a Kis-Dereglye utcánál.
 A kalauz lenyelte a mondata másik felét, bement a félig
üres kocsiba, s leült a túlsó oldalon, háttal a menetiránynak.
Keze keresztben lógott a kalauztáska fölött, a feje lekonyult.
Elhagyták a Margit-hidat. Az első kocsi első peronján
kilógott valaki, sötétkék öltönyben.
Egyre sűrűbb időközökben ugráltak. A Keleti Károly
utcai megálló előtt az egyik azt mondta:
– Megyünk tovább, fiúk.
Innen jöhettek hát, gondolta ő. Szinte biztos, hogy a
Rákócziba járnak, és fent laknak valahol a hegyen. Ezek
mások voltak, mint Jackie és Alvarezék: olyan humán
gimnazista galeri. Az egyiket felismerte, ott volt a sorban
állók között a balettos lánynál, még mielőtt a Kisöreg rászólt
Cigányra, hogy ne jampizzon. Most a legutolsó peronon állt.
A Déli pályaudvar után az egyenesben, ahol még nem
gyorsult fel egészen a szerelvény, kidőlt.
Nem hajolt hátra ugrás előtt, csak hátranézett, azután
ledobbant. A villamoszörgésen áthatolt a szivacsos
cipőtalpak tompa trappolása. A srác, tíz centire a robogó
kocsi sárga oldalától, kezdte lassan előredolgozni magát. A
többi a rézfogókról kilógva nézte.
A futó eljutott a kocsi hosszának kétharmadáig, a
rézrúd után nyúlt, s akkor egy pillanatig állni látszott az
egyik ablak széle mellett. Aztán elkapta a rudat, s szinte
előrehúzta magát vele, úgy dobbantott.
Még valaki ment, aztán a villamos már teljes
sebességgel vágtatott, s nem sokkal ezután Bunkó kidőlt az
utca felé a kocsi első peronján, mint egy hajó orrdísze.
– Na, elég az arénából, srácok. Megyünk haza.
 Kicsapta a jobb karját, levált a lépcsőről, s ahogy
hátramaradt a villamostól, puhán futva szivacsos talpú
csukájában, laza ívben elkanyarodott a járda felé.
Ő előrehajolt a korlát fölött, kitartotta az arcát a szélbe.
Az úttest alatta apró, szürke kőkockákból állt; táguló
körökben rakták le őket, s amikor egy lámpa alatt lenézett
maga alá, látta, amint ezek a félkörlapok sebesen egymásba
tolódnak.
Egyenként lelépett a többi fiú is, azonos ívben követve a
kőkockák rajzát. Amikor az utolsó is felkanyarodott a
járdára, Séna észrevette, hogy a kalauz mellette áll a peronon,
és kihajolva néz a galeri után.
Három megállónyi útja volt még.
 Hántoló

„Néha eszembe jut Emil a papírgyárból; azt hiszem,

róla mesélte valaki tavaly, hogy valami verekedésbe
keveredett egy szombat délután az egyik pesterzsébeti
kocsma előtt, és halálra késelték. De az is lehet, hogy nem
Emilt késelték meg – egyébként tévedésből –, hanem
Kovalikot, az öreg művezetőt, aki akkor jött meg a
kórházból, amikor mi ketten Viktorral odakerültünk a
gyárba, és attól kezdve sérvkötőt hordott – ezt az öltözőben
láttuk mindig. Mintha el is képzeltem volna, mikor mesélték,
amint ott fekszik, félig a járdán, félig az úttesten, borostásan,
a sérvkötőjével. Bár, hogy kit szúrtak le azon a tavalyi
délutánon, az – ebben a történetben – voltaképpen nem is
lényeges.
Emil alacsony, szőke fiú volt, az arca vékony, éles és
színtelen, olyan idős lehetett, mint mi, Erzsébetről járt be, a
másik HÉV-vonalon. Úgy szereztem tudomást a létezéséről,
hogy amikor harmadik napja dolgoztunk a hántolóbakoknál,
egy Béla nevű csepeli gyerek félrehúzott, és azt mondta,
hogy okosabb lenne, ha bocsánatot kérnék Emiltől, mert
másnap műszak után meg akar várni a haverjaival a gyár
kerítésénél, hátul, ahol a lopott holmit szokták kiadni, és
akkor rosszul járhatok. Állítólag azt mondtam neki, hogy
nyomorék. Próbáltam visszaemlékezni, mert nem szoktam
ilyeneket mondani, azután eszembe jutott, hogy egy ízben,
mikor Emil átmenetileg a fölső soron dolgozott, fokossal
majdnem a kezemre csúsztatott egy rönköt, s én
odakiabáltam neki, hogy: »Mit csinálsz, te szerencsétlen?« Ez
persze részemről éppúgy nem jelentett semmit, mint amikor
Emil – mondatonként úgy kétszer-háromszor – azt mondta,
hogy cseszd meg (bár az nem fedi teljesen a valóságot, hogy
mondatonként; Emil nem az az ember volt, aki mondatokban
beszél). Nem jelentett semmit a világon, s azt jelentette
legkevésbé, hogy nyomorék (s akkor én még nem ismertem
az embereknek azt a tulajdonságát, hogy szeretnek mindent
a saját nyelvükre lefordítani). Elmondtam ezt Emilnek is, így
aztán abban maradtunk, hogy nem fognak megvárni hátul,
és általában, ővele ki lehet jönni.
Mi Viktorral az egész papírgyári munkát Gara
Jancsinak köszönhettük, egy Simontornyáról felkerült
osztálytársunknak, aki ötvenhat telén azután kiment, és ha a
kósza híreknek hinni lehet, most Új-Zélandon él mint profi
labdarúgó. Mérnök volt a nagybátyja a gyárban, bár talán
még ma is ott van. Az első napokban, emlékszem, a régi,
fehérre fakult nadrágomban meg abban a rossz kockás
ingben jártam ki, amiben dolgoztam. Nem öltöztem át, és
otthon zuhanyoztam. S ahogy jöttünk haza este a villamoson,
egyáltalán nem zavart, hogy így járok. Mindjárt a hántolóba
kerültünk, oda volt csak felvétel, s a közfelfogás szerint a
hántoló a legrohadtabb hely az egész gyárban. Itt szabadítják
meg kérgétől a fát, amiből a papír lesz.
Először az áztatómedencébe dobálják a méter
hosszúságúra fűrészelt rönköket, itt elvben három hétig
kellene ázniuk, hogy a kérgük kellően fellazuljon. Valójában
a rönkök öt napig, legfeljebb egy hétig ázhattak, mert a gyár
egész felszerelése ötvenéves ócskaság volt (azóta lassan már
hatvan), azonfelül háromszor annyi papírt termelt, mint
amennyire eredetileg méretezték. Ily módon nem volt idő
kivárni a három hetet, s a rönkök öt-hét nap alatt jutottak el a
medence másik végébe, oda, ahol átmegy fölötte a kishíd. A
kishídon állt Gara Jancsi egy másfél méteres, vékony
csáklyával, és terelte a rönköket szépen egymás után a
futószalagra. (Ez a leggyönyörűségesebb munkahely a
hántolóban, tudom, mert először mi is csináltuk egy napig,
Viktorral. Az ember áll a hídon a pálcával, és bökdösi a fákat.
De ha egy darabig nem bökdösi, csak nézi, akkor sem
történik semmi. Később, amikor nekünk már keményen
kellett dolgoznunk a hántolóbakoknál, Garát Feri, a bátyja,
áttette egy másik műszakba, így ő mindvégig megmaradt a
hídon.)
A rönköket szállítószalag vitte fel a dob tetejéhez.
Másfél méterenként ütközők voltak rajta, a fa egy-egy
ilyenbe szépen belefeküdt, és ment föl a bedobónyíláshoz.
Viktor csinált is egy szénrajzot a hántolóról az
áztatómedencével meg a szalaggal, most is ott van náluk a
falon. Maga a dob egy tíz méter magas, vagy harminc méter
hosszú, kissé ferdén fektetett hordó volt. Éjjel-nappal forgott,
a kiázott rönkök az egyik végén belepotyogtak, és mire
néhány nap múlva eljutottak a másikig, jól-rosszul
ledörzsölődött róluk a kéreg a forgó dobban – mint krumpli
héja a burgonyakoptatóban –, majd az állandóan csurgó víz
levitte valahová. Valami azért maradt mindegyiken, és ezért
voltunk ott mi. A letisztított rönkök a dob felső nyílásán
kibuktak egy fémlemezzel borított, ferde síkú asztalra. Ez
előtt állt három fiú, rövid nyelű, hegyes fokosokkal; le-
lecsaptak egy fára, és az egy sorral lejjebb álló bakokra
csúsztatták. Mi, többiek, a bakok mögött álltunk,
körbeforgattuk a fát, és ami háncsmaradék volt rajta,
lehúztuk egy fűrész formájú, kétfogantyús késsel. Sok
maradt a rosszul felázott rönkökön, és egészen tisztára kellett
őket pucolni, mert a fán megmaradt kéregdarabkák okozzák
azokat a barna hibákat a kész papírban. Ezután üres oldalú,
nagy csillékre csúsztattuk a fát, s ha megtelt egy csille,
kitoltuk, és behúztunk egy másikat. Csurgott a rönkökről a
víz, ahogy magunkhoz öleltük őket; az első délelőtt náthásak
lettünk, és azok maradtunk végig. Néha arra gondoltam,
milyen rohadt lehet ebben a nyitott színben dolgozni télen.
Bár akkor mindez másképp festett, s csak az
emlékezésben bontakozott ki ilyen tisztán, talán csak évekkel
később, amikorra messze mögöttem volt már az egész.
Amikor először odaállítottak egy bak mellé, a dübörgő dobot
jelentette a hántoló meg a sötét nyíláson kibukó, víztől fényes
sárga fákat.
Eleinte kettőhatvanas órabérben dolgoztunk; azt
mondták, a felnőtt teljesítménybérrel rosszabbul járnánk.
Később csináltak egy külön műszakot belőlünk, gyerekekből;
az öreg Kovalik lett a brigádvezetőnk, első nap százharminc
százalékra teljesítettük a normát, és majdnem kétszer annyit
kerestünk, mint addig. A második héten – délelőttösök
voltunk – Kovalik ebédszünetben, az udvaron megkérdezte,
ki vállalja a tizenkétórázást vasárnap éjszakára, dupla
pénzért. Hozzátette azt is, hogy aki nem vállalja, azt nem
tudják hogyan beosztani, úgyhogy el kell hogy küldjék.
Vagyis mese nincs.
Délután hatra mentünk be vasárnap. Szereztünk
valahonnan pénzt, a Boráros téren megettünk egy-egy pár
debrecenit, ittunk egy feketekávét, és kimentünk a
gyorsvasúttal. A portánál úgy kellett belógnunk, mert
tizenhat éven aluliakat tilos volt éjszakai műszakba tenni.
Ezért kellett jelentkeznünk önként. A gyárudvarban, ahol
keresztül kellett mennünk az épületek között az öltöző felé,
valami fűrészporral elegy, barnásvörös vegyi sár fedte
néhány centi magasságban a földet. Ennek agresszív, csípős
szagára emlékszem először ma is, valahányszor a
papírgyárra gondolok.
Fárasztó volt már a dob állandó dübörgése is, és az
átázott, olykor derék vastagságú rönkök, amiket a bakról a
csillére kellett emelnünk, fene nehezek tudtak lenne. Fél
hétre teljesen átáztunk, tíz órára pedig halálosan álmosak
lettünk, és még előttünk volt a java. Hihetetlenül hosszúak
ilyenkor az órák. A szünet után, kettőkor jött a holtpont;
ekkor már úgy mozogtunk, mint a betegek, s a szemem
minduntalan le akart csukódni az álmosságtól. Fél háromkor
Viktor felakasztotta a kését a bakon levő szögre, és odaszólt
nekem: „Séna, nyomás. Elmegyünk aludni.” Emil látta, hogy
valami készül, és velünk jött. Viktor ment elöl. Nem messze a
hántolótól volt egy készáruraktár, arrafelé tartott. A
papírhengereken fel lehetett mászni egészen a tető alá,
úgyhogy alulról nem láthatott senki. Kényelmesen
elnyúltunk a sima, kemény tömbökön, s időnként hallottuk,
hogy lent új bálákat hoznak, másokat elvisznek, s közben
hangosan beszélgetnek. Emil nem hagyott elaludni. Mesélt.
A mamájáról, akinek szombat délután mindig ki kell
készítenie a konyhába az ő kék öltönyét, inget, nyakkendőt,
kaját; Emil be sem köszön, csak eszik, öltözik, és megy
pörögni. Mindezt sűrű cseszdmegek kísérték. Azután egy
lányról beszélt, aki egy bulin kiment vele az udvarra, és ő
felpofozta, mert nem akart csókolózni vele, de aztán jöttek a
csibészek. Ködös volt, hogy ez mit jelenthet, de felszabadult
diadal volt a hangjában, ahogy mondta, és elismételte
többször. Egy idő múlva nyugtalankodni kezdett. Ő benne
van minden vagányságban, de hátha botrányt csap az öreg
Kovalik; ő most a mi kedvünkért mindenesetre elmegy, és
megnézi, mi van. Egyszer még visszajött, hogy áll a balhé, és
az öreg értünk küldte. Aztán elment, és végre alhattunk.
Reggel ötkor mentünk vissza, Kovalik ordítozott, hogy
levonatja az egész napunkat. Műszak után felmásztunk a
farakásra a hántoló mellett, és megnéztük a hajnalt.
Nem lett belőle semmi baj. Kovalik jól tudta, hogy
nekünk nem szabadna éjszakai műszakban dolgoznunk.
Hallgatott, nem vonatott le egy fillért sem. Mi ezt nagyjából
előre tudtuk, s ezért azóta is úgy érzem, hogy részünkről
nem volt tisztességes a játék. Aztán valaki azt mesélte, hogy
egy szombat délután tévedésből leszúrták Emilt
Pesterzsébeten, és úgy rémlik, el is képzeltem akkor, ahogy
ott fekszik, vékonyan, véresen és borotválatlanul, félig a
járdán, félig az úttesten.
*
Ennyit akartam megírni, öt oldalon.
Azóta eltelt néhány év. Viktorból körülbelül szobrász
lett. Sok minden történt, ő megjárta Krakkót, én az
olaszországi Sant’Andreát; aztán Viktor vidéken járt
főiskolára, így éveken át alig találkoztunk. Mégis, azt hiszem,
vannak dolgok két ember között, amik megmaradnak. S
ezeket a dolgokat éppen egy-egy ilyen papírgyár teszi
megfoghatóvá.
A héten egyik este átjöttek a Mariannjával. Teát ittunk.
Befordítottuk a fal felé az olvasólámpát, és a két díványon
ülve beszélgettünk. Mi anyáméknál lakunk, a volt
cselédszobában. Ez az első otthonunk. Kicsit keskeny, de
kárpótlásul van a falán egy szívderítő kötélfreskó; vonat,
gyerekek kézen fogva meg nap. Gyerekrajz: bal kézzel
rajzolta elő Kati. Azon az estén, amikor befejeztük, bent,
anyáméknál vendégek jártak, bor, sütemény, szombaton volt,
azt hiszem. Mi a kérdéses falnak irányítottuk az
olvasólámpát, és a díványon ültünk a szögekkel, a
kalapáccsal meg a kötélvégekkel. Éjfél utánig dolgoztunk
rajta. Közben bejöttek az elmenő vendégek, megnézték, mit
csinálunk, bólogattak, és hülyéket mondtak.
A díványon ültünk most, a freskó alatt, ittuk a teát,
beszélgettünk. Aznap délelőtt gépeltem le végre azt a
bizonyos öt oldalt, s most is az járt az eszemben.
 – Mondd, nem akarod nekem adni azt a rajzot a
hántolóról? – kérdeztem meg Viktortól egy idő után.
– Azt? – nézett fel a poharából. Aztán vállat vont, és
ebben az volt: mondta már, nem jó a kép, kár.
– Csak úgy megnézegetni – mondtam én. A gyár
érdekelt, nem a rajz.
– Hát azt lehet. Ha egyáltalán megvan még valahol.
Nem is tudom, hogy nézett ki.
– Szénnel csináltad. Elöl volt a szalag, ilyen
traverzeken, azon mentek fel a rönkök; mögötte az épület
meg a medence széle.
– Igen. Az öltözőből rajzoltam, látszik is körben az
ajtaja. Giccs a javából. Van, ugye, aki fűzfaágakat lógat bele.
De a szén, az nem áll, mert akkor még egyáltalán nem
dolgoztam azzal.
– Mindenesetre jó fekete volt az egész.
– Na, na. Volt azért azon valami szín is. Egy kis sárga,
ott, a hasáboknál, azt tudom, mert oda fölmásztam, hogy
megnézzem a napfelkeltét. Aztán idébb az ajtó a sínnel, ahol
a csillék jártak be, meg a kishíd vége a szalag alatt. De itt is
inkább barna az egész, mint fekete. Nekem egyébként az
tetszett a legjobban az egész papírgyárból, ahol azok a lila
habok jönnek ki – mondta Viktor kissé elgondolkozva.
Színekben emlékezett, és egy percig sem volt kétséges,
hogy neki van igaza. Azt hittem, a papírgyár az enyém, de
erre például nem emlékeztem egyáltalán. Oldottabb, több
színű kép váltotta fel az én hántolóm fekete kontúrjait.
Megkérdeztem, az a hab hol volt.
– Van hátul egy épület – tette le Viktor a poharat –, azon
állandóan lila hab potyog ki oldalt.
 Ekkor közbeszólt Mariann, és azt mondta, hogy azt ő se
látta sehol. Kiderült, hogy épp Csepelen egészségügyi ellenőr
most, és a papírgyár is hozzá tartozik. Mariann felcserképző
iskolát végzett Óbudán, ott ismerkedtek meg, amikor még
negyedik gimnazisták voltunk.
Így hát belelendültünk a papírgyárba. Kati eleget
hallott már róla tőlem, de most kiment a konyhába a tea
miatt.
– Emlékszel az öregre a sérvkötőjével? – kérdeztem
Viktortól.
– Hogyne – felelte. – Hegedűsnek hívták.
– Ez az – örültem meg. – Én már elfelejtettem a nevét.
És a százharminc százalékra?
– Emlékszem. Az szép volt. Addig viszont
kettőhatvanas órabért kaptunk.
– És közben azzal etettek bennünket, hogy a felnőttek
teljesítménybérével a hidegvízrevalót sem keresnénk meg.
– Te csak beszélsz itt, öregem – élénkült fel most már
Viktor is. – Mert mi azt a kettő hatvanat úgy kaptuk, hogy azt
hittük, teljesítménybérben dolgozunk. Úgy nem is lett volna
olyan nagy kiszúrás.
Hiába, igaza volt. Nemcsak színekben emlékezett jól.
Persze, akkor támadt a nagy fölhördülés, amikor megtudtuk
a kettő hatvanat Gara Jamestől. A hideg vizet is akkor
mondta az öreg, utólag. Kértük a teljesítménybért, valami
irodában is jártunk, és akkor szedték össze mind a három
műszakból a srácokat, hogy ne rontsuk a többiek átlagát.
– Volt ott egy srác – folytatta Viktor –, Béla volt a neve.
Az melózott. Idővel aztán nagyon csúnyán nézett ránk, amit
mi ott összelógtunk.
 – Azért dolgoztunk mi is – mondtam én, inkább a
szövegem öt oldalának védelmében, mintsem
meggyőződésből. Hiszen egy nappal előbb még nagy, hősies
erőpróbákra emlékeztem, az első két-három nap állati
fáradtságára, arra, hogy sajgó izmokkal értem haza este
tizenegy tájban, vacsora nélkül feküdtem le, s kábán,
ugyanolyan fáradtan ébredtem fel másnap délben. Épp hogy
beértem kettőre, és az csak később derült ki, hogy a dolgokat
meg lehet szokni, s akkor már voltak délelőttjeim is. Mindez
lehetett igaz, mégis elmosódtak az eddig biztosnak látszó
dolgok, megint lebegett minden, és újra kitárultak a
lehetőségek.
– Tudom – beszéltem én azért csak tovább –, az a srác
csepeli volt, azért jött el nyárra dolgozni, hogy erősödjön a
jobb karja. Kacska volt, megnyomkodta a bába, amikor
született. Szántszándékkal erőltette.
– Tény, hogy megcsinált mindent. Első nap is, egyedül
rakott meg egy talicskát azalatt, amíg mi ketten. A
hántolóban meg végig fönt volt, fokossal, a fölső soron.
Az első nap. Éles rajzolattal ugrott be hirtelen a
keresőbe. Nem kerültünk be rögtön a hántolóba, nem volt az
olyan egyszerű. Talán ki kellett érdemelni, nem tudom, a
lényeg az, hogy először csak kívülről láttuk a műhelyt. Az
oldalában, ott a sárga farakás mellett, volt egy nagy halom
vizes, megbarnult, lassan rohadó szijács, amit a késekkel
lehántoltak, és ide dobtak ki műszak után. Nem vitték el már
hónapok óta, nekünk kellett eltakarítanunk, ezen mért le
bennünket az öregúr, vagy mi. Megmutatta, hogy kell
belenyomni a négyágú villát vízszintesen, kissé alulról a
trágyaszerű barna káoszba, megmozgatni, hogy elváljon,
aztán átemelni a talicskára. Könnyed, szinte elegáns
mozdulatokkal csinálta, és két emeléssel tele volt a talicska.
Később, amikor én vágtam bele a villát, meg sem akart
mozdulni a massza. Egymásba kapaszkodtak a hosszú
háncsdarabok, egybeforrasztotta őket a rohadás. Végül nagy
nehezen, ötödannyit sikerült lekaparnom a dombból a villa
hegyével. Sokkal többre később se vittem. Viktor viszont egy
óra alatt egészen belejött, nem beszélve a kacska Béláról, aki
úgy hányta a forgácsot, mintha mást se csinált volna
életében. A talicskákat aztán kitoltuk a gyártelep szélére,
ahol miniatűr teherpályaudvart alkottak a hosszú, egymást
keresztező vágányok meg a csillekocsik – szinte hallotta az
ember a sínek kattogását. Ezzel múlt el az első nap, talán a
második is, később rendezkedtünk, ládákat rakodtunk, az
egyiket rátettük a jobb mutatóujjam körmére, sokáig lifegett,
majd levált. És mindez egyszerűen kihullott az
emlékezetemből, mint egy lyukas zsebből.
– Később – mesélte tovább Viktor – én azzal a Jenővel
haverkodtam össze. – (Ez az én Emilem, bár az ő nevére
emlékeztem, nem úgy, mint Hegedűsére.) – Az aztán végleg
nem dolgozott. Ilyen vékony volt, mint az ujjam.
– Alacsony, szőke gyerek volt – mondtam én, hogy
mondjak valamit.
– Még valamivel idősebb is lehetett nálunk.
– Ühüm. Csak azért került a mi műszakunkba, hogy
kilegyen a létszám.
– Ez az, akivel akkor este meglógtatok? – kérdezett
közbe Kati, aki közben bejött a konyhából, s most az asztalon
tett-vett. Ismerte az ügyet töviről hegyire, de tudta, mire kell
nekem ez a beszélgetés, és önzetlenül érdeklődött.
– Ez az. A vagány Jenő. Nekem az tetszett a legjobban a
srácból, hogy hű, jöttek a csibészek. Akkor mesélte, vasárnap
éjjel, amikor meguntuk, és elmentünk aludni a raktárba.
 Viktor a szájába vett egy kockacukrot, úgy kortyolgatta
rá a teát. Így szokta, oroszosan, és volt egy mondása, mely
szerint teát akkor iszik az ember, amikor ideje van rá.
– Nem egészen meguntuk – mondta a cukor után. –
Elakadt a szalag. Hegedűs fölmászott a dobig, hogy
megcsinálja, én vittem utána a szerszámosládát. Vacakolt
vele egy ideig, végül lemondott róla.
– Mindegy. Aztán a mérnök is kijött, a szalag elindult,
és mi akkor sem mentünk vissza.
– Az igaz – mondta Viktor.
– Még te fedezted fel a helyet, jóval előbb. Arra
gondolok, amit ott mesélt a bálákon.
– Mesélt az össze mindenfélét.
– Valami csajról, akit kivitt az udvarra, és felpofozott,
mert flegmáskodott vele. Ugyanis nem hagyta, hogy Jenőke
lesmárolja.
– Lehet, nem emlékszem.
– A vége az, hogy hű, jöttek a csibészek. A haverjai. A
fene tudja, miért kellett azoknak jönni.
– Ez a Jenő egyszer elvitt engem a Csilibe – mesélte
Viktor hogy megmutassa. Oda jártak le a csibészek. Össztánc
volt, de csak álltunk a fal mellett, és néztük. Ott is hagyott,
mindjárt az elején, aztán felém se nézett többet. Ez akkor
volt, amikor te már otthagytad a gyárat.
Otthagytam a gyárat, és ezt elfelejtettem. Pedig
elmentem három hét után, és Viktor még maradt. Két
könnyű boldog napig csak azért jártam be, hogy elintézzem a
kilépést. Tízre, tizenegyre mentem ki a gyorsvasúttal, rendes
ruhában, kényelmesen, és mind a kétszer elsétáltam Gara
Jancsihoz a hídra, beszélgetni egy kicsit, mert Viktor akkor
délutános volt. És most valamiért felmerült bennem egy
másik kép. Dél, harangozás, tavasz. Hazafelé megyünk az
iskolából, kigombolt kabátban, táskával, Viktor meg én.
Harmadik vagy negyedik gimnazisták lehetünk, tehát már a
Papírgyár után. Én szeretek villamosra ugrálni, rengeteget
szórakoztam vele annak idején a kis óbudai mozi előtt, ahol
kettőt kanyarodik a hatvanhatos; ha nem is számítottam
nagymenőnek soha. Viktor nem ugrál. Tizennyolcasra
várunk, aztán, hogy nem jön, elindulunk gyalog a következő
megállóig. A két megálló között vagyunk, amikor jön a
tizennyolcas, a peronról a testvér lánygimnázium diákjai
néznek ki. »Ez elment« – mondom, látva, hogy a villamos
teljes sebességgel halad, és már nem lehet felugrani rá.
»Szevasz!« – mondja Viktor, hátranéz, hogy nincs-e autó,
meglehetősen idétlen nekifutással felugrik az utolsó kocsira,
a lépcsőről visszavigyorog, és a következő megállóban
megvár.
Különösebb meggyőződés nélkül befejeztem Jenőt,
hogy nem hagyott aludni, de aztán elment a fenébe, és mi
csak ötkor mentünk vissza, amikor jobbára már csak a
söprögetés volt hátra; és hogy nem lett semmi.
– A végén nem fizették meg duplán senkinek – mondta
Viktor. – Elfelejtették. Akkor nemigen szólt az ember
ilyesmiért.
Sok mindenről került még szó, késő estig. Elmeséltem
A.-t, az amerikai kislányt, akivel egy derűs, szeles kora őszi
napon lementünk a Balatonhoz. Erre a célra A. megkapta a
kocsit a papájától. Új Peugeot négyszázhármasuk volt.
Reggel nyolckor indultunk Budapestről. A. tizenhét éves, és
biztosan vezet. Én évekkel azelőtt tanultam, jobbára a
Városliget körül, télen, lucskos hótól barna utakon. Utoljára a
vizsgán ültem kocsin. Kapkodtam, marhaságokat csináltam;
épp hogy átengedtek. Aztán semmi, évekig. Közben volt úgy,
hogy egy nyitott félemeleti ablakban állva néztem az
egyirányú utca csöndes, gyors autóforgalmát, s ahogy így
felülről láttam egy kocsit, arra gondoltam, hogy én ülök
benne; a karom a kormányon nyugszik, kissé eleresztve,
előttem az érdekességében fel-felszikrázó fekete
szerelvényfal, előrenézek, mögöttem megszűnt minden,
surrognak a gumik a sima aszfalton; és erre a gondolatra –
amely nem is gondolat volt, mindössze érzés, hiszen semmi
néven nevezendő valósághoz nem kötődött – könnyű,
boldog szédülés szorította el mellkasomat. Többször meg azt
álmodtam, hogy vezetek.
Ezen a kora őszi hétköznapon A. az első egyenes
szakasznál leállt az útpadkára, és átadta a kormányt nekem.
Tulajdonképpen már a kuplungolást is elfelejtettem, és attól
féltem, hogy le fog állni a motor, amikor indulok.
Elhelyezkedtem az ülésen. A. elmondta, melyik sebesség hol
van, aztán benyomtam a kuplungot, első sebességre
kapcsoltam, lassan felengedtem, és jobb lábam ellentétes
irányú mozdulatával gázt adtam. Jóformán észre sem vettem,
s a kocsi puhán, nyugodt erővel, tőlem szinte függetlenül
elindult. Kijjebb vittem a betonra, aztán kuplungoltam,
második sebességre kapcsoltam, majd – a kelleténél hosszabb
gyorsítás után – harmadikra. Fejem felett nyitva volt a tető,
mellettem A. beszélt dallamosan, megállás nélkül. Kati
előrekönyökölt az ülés támlájára. Egészen üres volt az
országút, és most már hatvan kilométeres sebességgel rohant
alánk. Két kezem a világos műanyag kormányon nyugodott,
az utat néztem, és a testem még mindig nem hitte el, ami
történik vele. Négyesbe kapcsoltam. Becsapott a szél a nyitott
tetőn át, és messze elöl, ott, ahol már a szemem magasságába
ért az alig észrevehetően emelkedő út, fekete pocsolyákat
rajzolt a betonra a meleg, s elrezdült kis párák szálltak föl a
napfényben. Eltávolodtak a körülöttem levő dolgok, csak a
kormány maradt meg a kezemben, alattam a kocsi erős,
határtalanul engedelmes teste, szememben az út
elkeskenyedő szalagja. Enyhe ívben hajlott az út, s én a
kezemben éreztem a kanyarba belefekvő kocsi fordulását. És
úgy éreztem, hogy életem eddigi húsz éve csak félreállás
volt, ezért, a sebességnek ezekért az ésszel fel nem érhető
perceiért.
Ezt persze nem lehetett így elmesélni. Aztán lassan már
szedelőzködtek Viktorék, hogy el tudjanak menni kapuzárás
előtt. Az ajtó előtt hosszan nézegette a régi kályha sötétlila
csempéit.
– Ezt a mázat szeretném eltalálni három hete – ismert rá
a színre. – Innen emlékeztem rá. De kiszámíthatatlan, hogy
miből mi lesz a kemencében.
Ezután elmentek.
Egy délután, nemrég, villamossal jöttem a hegyek
közül, be a városba. Szürkült már, ez volt az a pillanat,
amikor a tárgyak szinte elvesznek a világosság és a sötétség
között. Az ajtóban álltam, és néztem kifelé. Mögöttem, a félig
üres, kivilágított kocsiban valaki bádoghangon mesélt
valamit valakinek. Kint egy kertmozi nagy táblája az utolsó
előadásokat hirdette a park sarkán; lehullott falevelek
feküdtek a járda földcsíkján, és ez az elfutó rozsdabarna, a
fatörzsek szürkéje meg a föld feketéje mintha ugyanazt a
képet adta volna később, más-más kivágásban. Tiszta kép
volt. A papírgyárra gondoltam, és arra, hogy az a nyár
elmúlt, nem lesz többször, de hát ez a dolgok rendje.”
 Citroen DS 19
– avagy az első novella

A kocsi zajtalanul futott a végtelennek tetsző pályán. Az

átforrósodott betonon surrogva szaladtak a gumik, s a nyitott
ablakon kellemes hűvösen húzott be a levegő. Mindeddig
negyven-ötvennel vezetett, most kezdte csak ízlelgetni a
sebesség örömét. Lágyan beljebb nyomta a gázpedált.
Hatvan. Még beljebb. A kilométerórára nézett. Hatvanöt.
Hetven. A szél halkan fütyülni kezdett az ablaküveg élén.
Körülnézett, szeme a Bűvészt kereste. Messze jobbra, az
óriási betonkifutó vakító fehérségében fekete bogár mászott:
a Bűvész kocsija. Még távolabb a kísérleti részleg lapos tetejű
épületei vibráltak áttetszőn a betonról felpárázó meleg
levegőben. Balra, több kilométernyire, szürkén nyúlt el a
pálya kerítése.
Két perce ültek a volán mellé. Ő a sárga kocsiba, a
Bűvész a feketébe. Sebességváltó kar egyikben sem volt.
(Automata. Citroen DS 19: a forradalmian új autó, amelybe
több mint száz találmányt építettek. Királyok, államfők,
ékszerészek és gengszterek holnapi autója – a géppé
sűrűsödött haladás maga. Hidropneumatikus rugózás.
Tizenhét év kísérleteinek eredménye. Karosszériáját még az
ötvenes évek elején készítette Bertoni. Kiváló
menettulajdonságokat köszönhet az áramvonalas formának.)
Citroen DS 19: a cápaautó. Ugrásra készülő cápa,
játszott a szavakkal, amikor először meglátta. Csakugyan
szokatlan volt a formája. Reggelenként, munka előtt lejárt a
kísérleti üzem dukkózójába, barátkozott vele, mint egy kezes
állattal. Két karral előrefeszülve ránehezedett sorban az
épületek árnyékában váró négy-öt próbakocsi hátsó végére.
Lenyomta őket a földig, azután nézte, ahogy az olajrugózás
lassan, puhán emeli vissza őket az eredeti magasságba.
Egymás mellett ülő békák, amint sorban felfújják magukat.
Nem is értette, miért hívják cápának a franciák. Igaz ugyan,
hogy cápát még nem látott, és békát már igen: de hát ezzel
nagyjából azok is így voltak. Citroen DS 19. (Egytárcsás,
száraz tengelykapcsoló, automatikus hidraulikus
működéssel. A jármű magasságának szabályozása részben
automatikus, részben beállítható. Fűtő- és légkondicionáló
berendezés. Végsebesség százötven kilométer-óra.)
Gyönyörűség volt nézni azt is, amikor a főmérnök beült
a kocsiba, hogy valami érdeklődőnek megmutassa, néhány
kör után megállt, mély-járatra kapcsolt, és a nikkelbetétektől
csillogó béka kilencvencentis magasságából lassan, puhán ült
le egész a föld színére. (Magassága terheletlenül
ezernégyszázhetven milliméter. Állítható szabadmagasság:
százhatvan-kétszázhúsz-kétszázötven milliméter.)
Buktak is rá kellőképpen. Most valami spanyol jött.
Vékony, skatulyából előhúzott harmincéves: fekete öltöny,
bíborvörös nyakkendő és díszzsebkendő. Furcsa hangsúllyal,
kicsavart spanyol szavakat rakott egymás után, és láthatóan
úgy tudta, hogy a francia irodalmi nyelvet használja.
Megbízásból vásárolt.
Ho-ógyne, akár rögtön üljön be, kedveskedett Laurent,
a Fő, bemutatjuk a kocsit menet közben, utána kipróbálhatja
saját kezűleg is. A gyakorlóterepünk területe másfélszer
akkora, mint az Orly repülőtér legnagyobb kifutója,
tájékoztatott. A sárga kocsit? Igen, a citromsárgát. A
citroensárgát – még élcelődött is. Ő azt látta: a Fő valamiért
nagyon akarhatja, hogy sikerüljön ez a bemutató, ha képes
ennyire a saját súlycsoportja alatt szerepelni.
 Beszálltak: a Fő a kormányhoz, a spanyol meg mellé,
előre. A kocsi zajtalanul indult, aztán eszeveszettül
felgyorsult az első száz méteren: a Fő le akarja sodorni a
lábáról a palit. Nyolcvannal fordult élesen kétszer jobbra,
úgy, hogy teljes félkört tett meg a jobb oldali két keréken.
Csinált egykét nyolcast, fékezés nélkül. A figura után a kocsi
puhán visszaereszkedett a négy kerekére. Öt perc múlva
gurultak be megint a dukkózó elé. A spanyol alig várta, hogy
a kezébe kapja a kormányt. Amikor meg már ott ült a
trapézfotel-vezetőülés és a repülőkormány között, az
Istennek nem akart kiszállni. Rohangált a betonon fel-alá,
fordult, fékezett, farolt, aztán nekieresztette az egyenesben,
és száznegyvennel vágott át előttük. Megpróbálkozott egy
nyolcassal. Nem sikerült úgy, mint a Főnek. Laurent nézte,
összehúzott szemmel, fehér ujjaival dobolt a fekete gép
tetején, és sikeresen erőt vett a türelmetlenségén. A pali meg
volt fogva. Egy negyedóra múlva jött vissza, nagy nehezen;
elrestellte már, hogy élvezi a játszadozást. A kocsi mellett
állva magyarázott valamit a Főnek, akkor Laurent
közbevágott: Azzal nem lesz baj! Egy gyerek is elvezeti.
Automata, a kezelése egyszerű, mint a pofon, és akkor
fordult oda, ahol ő bámészkodott a Bűvésszel.
– Maguk! Hé! Jöjjenek csak ide! – a dukkózó minden
órában öt percre leállt, s ők gyakran kijöttek az épület elé,
nézelődni: úgy voltak szerelmesek a tömény technikába,
ahogy csak tizenhét évesek lehetnek. – Tessék, kérem, a két
fiatalember dukkózóüzemünkben dolgozik – mutatta be őket
a Fő. – Tudnak autót vezetni? Nem! Nagyszerű! Maguk
magyarok, ugye? Jól van. Tudtam, hogy számíthatok
magukra. – Hát kérem, a fiúk még soha életükben nem
vezettek autót. Most megkérjük őket és be fogják mutatni,
hogy mennyi időbe telik, amíg a DS 19-es vezetését elsajátítja
valaki. Nem elveszett idő: meg kell mondanom; engem is
érdekel egy ilyen kísérlet. Tessék, figyeljenek – magyarázta is
már. – Ez a gomb itt oldalt, ez az indító. Itt a kormány, ez a
kar az előre-, hátra- és hegymenetet szabályozza, parking
állásban pedig a kézifék szerepét tölti be. A jelzések szerint:
előre… hátra… hegynek… parking. A széles pedál a gáz, a
kicsi kerek az olajfék. Azzal jó lesz vigyázni, mert ha egy
kicsit határozottabban lépnek rá, a kocsi úgy áll meg, mintha
falnak ment volna. Tessék beülni.
Ez volt három perccel ezelőtt. Beültek. Ő a sárga
kocsiba, a Bűvész a feketébe. Nemegyszer megfigyelte már
közelről, hogy mit csinál a bemutatókon a Fő. Előremenetre
kapcsolt, benyomta az indítót, és ezzel egy időben finoman,
lassan belelépett a gázpedálba, közben a bal lábát a fék fölött
tartotta. Az autó puhán indult. Jobbra csavarta a kormányt,
és akkor kinyílt előtte a napfényben reszkető beton. Messze,
jobb kéz felől a Bűvész kocsija mászott. Attól kezdve, hogy
elé tárult a szabad térség, átadta magát a sebesség
élvezetének. A túloldalon a Bűvész már a Fő fordulását
próbálta, két keréken, de nem ment.
Hetvenöt. Erősebben belelépett. Nyolcvanöt. Kilencven.
Száztíz. Gázt még! Száznegyven. Az utazósebesség.
Surrogtak az átforrósodott betonon a gumik. Mennyi lehet
egy ilyen kocsi? A Jaguár egymillió frank. Jobbra fordította
lassan a kormányt. Aztán vissza balra. A kezében érezte a
nagy kocsitest fordulását. Nagyszerű érzés volt. Tízéves
korában találkozott az eredetijével otthon, amikor a kerékpár
először engedelmeskedett a legkisebb kézmozdulatának…
Elöl, messze még, feltűnt a gyakorlótér két és fél méter
magas betonkerítése.
Otthon. Hát az tavalyi hó. Bele a gázba. Ki tudja, ülhet-e
még életében ilyen kocsira? Száznegyvenöt. Százötven. A
mutató a skála legvégén rezgett. Tovább nincs. Hatalmas
félkörben kanyarodott el bal felé, és párhuzamosan futott a
betonpálya kerítésével. A kerítés háromméteres szakaszait
egy-egy világító fehér betű fedte, PHILIPS TV. TV PHILIPS.
Fékezni kezdett, fokozatosan leengedte a sebességet
harmincig – soká eltartott. Akkor kis ívben, gyorsan
megfordult, és visszafelé kezdte zavarni kegyetlenül a
Citroent a kerítés mentén. Megint föltornázta a sebességet:
volt rá hely. Nyolcvan. Száz. Százhúsz. Százötven. A Philips
TV feliratot lemezes megoldással készítették, így ebből az
irányból is szép sorban mutatta a betűit, TV PHILIPS. PHILIPS
TV. A leeresztett kocsiablakon bevágott a szél. Fél kézzel
fogta a kormányt, a másikat kilógatta az ablakon. Messze,
alig láthatóan a betonsivatag fehérjében, az épületek mellett,
vele párhuzamosan futott a fekete kocsi, a Bűvész. Úgy
látszik, neki is tetszik az ügy. Amikor decemberben felfütyült
érte, hat forint volt a zsebében, úgy jött le. Kenyérért. A
három kétforintost állandóan a zsebében hordja most is,
nagyon vigyáz rájuk. Ő is százötvennel mehet, mert
megmaradnak egyvonalban. Amióta otthonról eljöttek,
mindig együtt maradtak. Ausztriában is, a táborban,
Chateau-ban, az iskolában, aztán, amikor választani kellett,
hogy háromévi francia gimnázium után leérettségiznek, vagy
pedig önállósítják magukat, együtt mentek el mázolni.
Átnézett a túloldalra, látta, hogy a fekete béka valamivel
lemaradt. Ő is engedett a sebességből. Százhúsz körül megint
egyvonalba kerültek, akkor felgyorsított száznegyvenre,
aztán már csak próbálta tartani. A Bűvész mindig ott volt
mellette. A metróban is azon a hideg hajnalon, amikor a
három virágszirom érzékenységű homokos algériai agyon
akarta verni, mert nem bírták elviselni a visszautasítást.
Mind a kettőjüket megkéselték volna, ha nem ugrik közbe
Bala, a szakállas nigériai medikus. Az vitte el őket aztán az
Américain eszpresszóba, ahol külön asztalt tartanak
lábfeltevés céljára, és ha elfogy a whisky, újabb jegeket lehet
belerakni rendelés helyett, és ő mutatta meg a házat a Pigalle-
on, ahol kétezret kérnek a lányok, de már kétezer-ötvenért
extrát is nyújtanak.
A fekete kocsi kis ívben a pálya közepe felé fordult a
túloldalon. Megpróbálta ő is a pontos tükörmozdulatot.
Egész jól sikerült. Hurkot írtak le befelé, aztán tovább
egyenesen. A Bűvész észrevehette a dolgot, mert most már
szándékosan így diktálta a figurákat. Leírtak két nyolcast,
pontosan szimmetrikusan, aztán felgyorsítottak, majd
hirtelen megálltak, és ötvennel rohantak hátrafelé. A gyors
mozdulatoknál persze mindig lemaradt egy fokkal, a
hátramenetnél még a beállítást is keresgélte, de a lassúaknál
csaknem egybe tudták hangolni a a két kocsit.
A fekete fiú egy idő után lekopott, de a Bűvész ott volt
mellette a Nemzeti Ünnep estéjén is, amikor ő egyszerre lett
torkig a párizsiak bárgyú boldogságával és a saját
nyomorúságával, és elordította magát az utcabál kellős
közepén, hogy Le július 14-ével és Éljen a Bastille.
– À bas le Quatorze Juillet! Vive la Bastille! – aztán a
Bűvész vele futott egy kemény fél órán át a feltámadt
népharag elől. Jó volt. Hogy végül mégsincs egyedül.
Most, ahogy újra előrehúztak, egyre gyorsabban, mindig
egyvonalban, a Bűvész százötvennél enyhén feléje fordította a
kormányt. A két kocsi negyedkörívben fordult be a közép felé; a
pálya szélessége volt a kör átmérője. Ha a manőver jól sikerül,
középen épp szembe kell kerülniök egymással. Eszébe jutott egy régi
könyv. Cskálov, a Levegő Hőse. Vagy oroszlánja. Szovjet pilóta.
Talán a finn háborúból. Légipárbaj. Az idegek harca. Két ellenséges
vadászgép. Szembe repülnek egymással. Nem nyújtanak célpontot
a másik mereven rögzített géppuskáinak. Repülnek, óránként 500
kilométeres sebességgel, szinte az összeütközésig. Akkor az egyik
pilóta már nem bírja cérnával. Felrántja a magassági kormányt, a
gép felvágódik, és a másik géppuskái abban a pillanatban szinte
felmetszik a hasát. A jobbik idegrendszer győzött. De volt olyan is,
hogy tartották magukat mind a ketten, s az egymásnak rohanó két
gép egyetlen lángoló tömegben összeolvadva zuhant a földre. A
Corvin téren vette ki a könyvet a Szabó Ervin könyvtárból,
lehet, hogy épp a Bűvésszel.
A félkörív kétharmadában jártak. A Bűvész kocsiján túl,
a valószínűtlen messzeségben apró, sötét emberalak
integetett: Laurent, a Fő. Hívja vissza őket. Jól van. Egy fél
percet még tudsz várni. A számítás jó volt, látta. Szembe
fognak találkozni. Még húsz másodperc. Százötvennel
rohantak egymás felé, mintha a centripetális erő acélhúrja
tartaná őket a kör kerületén. Keményen markolta a
repülőkormányt, és összehúzott szemmel nézte az alárohanó
betont. Zöldesszürkének képzelte el azokat a háború előtti
égitaligákat, kétfedelűnek, zajosnak. Most úgy érezte, hogy
ez egyszer ki kell tartania. Ha nem ő rántja félre a kocsit, még
minden sikerülhet ebben a rohadt életben.
Vive la Bastille!
Bűvész! Feri! Mit csinál ez az állat? Belement. Várja,
hogy ő forduljon el. Ő is ismeri Cskálov, a Levegő Hőse
életét. Várhat. Majd meglátjuk, kinek jobbak az idegei. Még
erősebben szorította a kormányt. Az elmúlt hónapok minden
elkeseredése volt a két kezében. Ennek az egynek sikerülnie
kell. És akkor nem számít, hogy kétezret kérnek a kurvák, és
nem sikerült a francia gimnázium és a kanadai egyetem. Ez
siker…
Elvillant előtte a Bűvész arca a fekete kocsi
ablakkeretében, amint megkeményedett arccal,
fogcsikorgatva, két kézzel alászedve csavarja jobbra a
kormányt. Azután, miközben az ülésen hátrafeszülve,
minden elkeseredésével taposott a fékbe, úgy repült el előtte
a fekete kocsi két ablaka, mint egy szemberobogó vonat a
szomszéd vágányon. Furcsán ágaskodott felfelé a kocsitest, s
a nap a szemébe tükrözött a dőlt szekuritüvegről. A Bűvész
most, amikor nem gondolt rá, megcsinálta a főmérnök
számát. Két keréken fordult el a sikoltó gumikkal radírozó
sárga kocsi orra előtt.
Utána elengedhette a kormányt: a kocsi, amint
olajozottan visszahuppant a négy kerekére, szép nagyívű
félkörben lassult. Ő maga nekiszorult az ülésnek, iszonyatos
nyomást érzett a mellkasán. (Mint amikor tavaly a Lukács
fürdő udvarában pénzt akartak szerezni, és ő megpróbált
lebukni a négyméteres pénzmedence fenekére.)
A Citroen még mindig százzal ment előre. Fáradtan ült,
sután maga alá húzott lábbal, a kormányt nem fogta. Az autó
magára hagyva, puhán és ostobán rohant előre. Valamit
kellett csinálni. Lassan, meggyőződés nélkül lépett rá újra a
fékre, és erőtlenül, hosszan beljebb nyomta. Lassan tompult a
beton rohanása. A végén megdühödött, és egyszerre
beletaposott. A kocsi síró gumikkal csúszott még vagy két
métert, aztán blokkolt.
A megálláskor nekinyomult a homloka a szélvédőnek;
télen volt iskolába villamosozásokra emlékezett, és odalehelt
az ablakra. A lehelet azonnal eltűnt. Most nyár volt, Párizs
volt.
Már visszazökkent az ülésre. A pálya végétől, mint
némafilmen, hadonászó emberek szaladtak feléjük. Távoli
kiáltozásuk nem tudta megtörni a megállás dörömbölő
csöndjét.
Gépiesen kiszállt és felegyenesedett. Az ajtó, ahogy
elengedte, halk kattanással becsukódott a saját súlyától.
Enyhén imbolyogva lépett előre, ahol nem messze a fekete
kocsi állt. Az ajtaja nyitva volt, és a Bűvész fél kézzel a
kormányra támaszkodva nézett maga elé a betonra.
 Lassan ment felé. Az agyában érezte a hetvencentis
léptek földhözragadt süketségét, s valami ízetlen keserűség
zsibbadt a szájában. Az ellenfény és a vakítóan világos háttér
élesen kirajzolta a fekete kocsi és a kormányra támaszkodó
fekete alak körvonalát. A Bűvész fél lába a betonon
nyugodott. A lába előtt kicsi, szikrázó fénycsepp ült. Egy
darab fémhulladék. A fekete alak most belerúgott. Aztán már
néhány lépéssel odébb szikrázott az a csepp nap a földön.
Az emberek kiáltozása közelebb ért, s előtte ott állt a
nyitott ajtajú fekete kocsi. DS 19. Elmozdulhatott rajta a
mélységállító kar, s most a karosszériája, hátán a két kis
háztetővel puhán, elegáns, halk sziszegéssel ereszkedett
lefelé. Már csak néhány centire volt a földtől.
 Edzés után

A zsúfolt szerelvények a külvárosok felől érkeztek,

kimentek a vakvágányon majdnem a Körútig, úgy jöttek
vissza a megállóba. A váltó automatikus volt: egy kivilágított
gondolatjel meg egy nagy V fönt, a vezetékeken lógó kis
fekete kockákban.
Séna a járdaszigeten várt, a megállóban. Ezen az
oldalon, a felszállóhelynél volt a mozi, mellette a zálogház
meg az italbolt. Szemben az ellenőr hullámlemezekből
szegecselt házikóját úgy ragasztották oda az egyik házfalhoz,
vagy két méter magasban, kívülről. Fölötte, kicsit jobbra, a
kaszárnyaszerű, hosszú iskolaépület két ablaka között friss,
egyéves becsapódást öleltek körül a kitöredezett barna
téglák.
Késő délután volt, a tömeg kiáradt a Körút felé, hosszan
sírtak a váltónál a kenetlen sínek, s egyik-másik induló kocsi
nagy, zöld lombkoszorúkat vitt az ütközőjén.
A vállára dobta a sportzsákot, és átment a mozihoz.
Végignézte a képeket, de még most sem jött az ő villamosa.
Ahogy visszament a megállóba, egy csillogó szemű,
cigányképű kiskölyök jött oda hozzá, és hetven fillért kért,
villamosra. Prémes téli tisztisapka volt rajta, beesett a füléig.
Adott neki egy forintot, aztán látta, ahogy beszalad a moziba.
Vagy félóra hosszat tartott az utazás, egyre kifelé. Ő a
belső oldalon állt, ráhajolt a vasajtóra, és kinézett. Először
vörös téglás gyárak mellett vitt az út, aztán következtek
sorban a temetők. Már-már besötétedett, s a leszálló estében
élesen világítottak a hosszú-hosszú, fehérre vakolt téglafalak.
A stadionnál két fiú jött a járdán az ellenkező irányból. Joe
meg a haverja. Egyszerre értek a nagykapuhoz.
– Szevasztok.
– Szevasz.
Belépett utánuk a magas előcsarnokba, és fölment az
emeletre. A férfi közös öltöző ajtaja a félkörívbe hajló folyosó
végében nyílt. Beérve sietve vetkőztek a barna padokon.
Hideg és barátságtalan volt ilyenkor az öltöző, mindenki
igyekezett mielőbb kijutni a tornaterembe.
Mire Séna kiért, vagy húszan voltak ott, elvesztek az
óriási csarnokban. A szőnyegek lent feküdtek a földön, és az
elsőn már ott gyúrt valakivel Joe.
Esti edzések idején nyolc darab kétszázas égő
világította meg a termet. Félgömb alakú drótkosárban
lapultak a mennyezethez, hogy össze ne törje őket egy-egy
fölvágódó labda. Az irdatlan magas falakat egyszer régen
fehérre meszelték, a meszelés kissé egyenetlenre sikerült, s
most a sötétebb vagy világosabb szürke porsáv pontosan
mutatta, hogy melyik csík mennyivel tér el a függőlegestől.
Mint az árnyékolások egy grafitrajzon, olyan volt az egész. A
bordásfallal szemközti oldalon kétméteres magasságban
kezdődött az ablakok alsó széle, és a kis négyzetekre osztott
táblák fölértek a mennyezetig. Mögöttük egészen fekete volt
az este.
Hátrament, és leült az utolsó szőnyeg szélére, két
karjával átfogva a térdét. A következő pillanatban
nekifutásból felborította valaki. Csaba volt az. Tüskehajú,
szemüveges srác, himlőhelyekkel, vele néha összeakadt a
városban is, és egyszer átlófráltak együtt egy délutánt a
Kossuth Lajos utca környékén.
 Egy darabig reménytelenül összegubancolódva
gyömöszölték egymást hármasban, vele meg a Szamurájjal.
Később bejött Jani bá, az edző, és elkezdődött a bemelegítés.
Most már lent volt mindenki. Vagy negyvenen lehettek,
menők és kezdők vegyesen. Közeledett a verseny időpontja,
mostanában kemény bemelegítéseket tartott az öreg. Futás,
gyaloglás, szökdelés jobbal, szökdelés ballal, indiánszökellés,
hosszú hajlítássorozatok, békaugrásban kétszer körülügetni a
dög nagy termet, aztán alapos bordásfalgyakorlat. Úgy húsz
perc múlva megelégelte, és három csoportra osztva elkezdték
a gyúrást. Séna az első félórában dolgozott, aztán elmentek
Csabával hátra, egymást cibálni. Ez ért a legtöbbet az
egészből.
Jani bá el volt foglalva elöl; a Budapest-bajnokságra
készítette föl a menőket, a jófiúk meg körülülték őket. A
szomszédos szőnyegnél később ágyékon rúgtak valakit;
összegörnyedve, hosszan nyöszörgött. Előkerült Joe, odaállt
a srác mögé, és kihúzta. Sokan nézték; körülállták őket, és
röhögcséltek. Ha a karjába rúgtak volna ennek, gondolta
Séna, vagy a sípcsontjába, akkor most mindenki komoly
volna és sajnálná. Pedig ez jobban fáj. Mikor Joe kihúzta a
megrúgott fiút, az is röhögni kezdett.
Hamar múlt az idő. Vagy egy óra hosszat muriztak,
jóformán még bele se jöttek, és már fél kilencen álltak az ajtó
fölötti villanyóra poros, ügyetlen mutatói. Vége. Még helyre
kellett rakni a szőnyegeket: kemény, szoros hengerbe
csavarni, aztán elcipelni az ajtó mellé. A földön húzni nem
volt szabad. Látta, hogy hátul ketten kínlódnak a harmadik
nagyszőnyeggel. Visszament segíteni. Persze húzták.
Összesen hárman voltak rá, és különben sem látta senki.
Utolsónak maradt a teremben. A nyolc körtéből már
csak kettő égett. Felemelte a fal mellől a tornacipőjét, és az
ajtóban felhúzta. Aztán eloltotta a villanyt, és kiment ő is. A
sötét, üres folyosón kétoldalt zöld olajjal festett ajtók nyíltak
sorban: öltözők, mosdók, szertárak. Némelyik ajtó fölött, a
rácskeretbe fogott recés üvegablakon át fény hullott a
folyosóra. Az egyik mögül, ahogy elment, lánynevetést
hallott. A szőke – gondolta.
Mikor az öltözőbe benyitott, mintha víz alá bukott
volna, úgy öntötte el a tompa beszédzsongás. Most már
nyitva volt a zuhany ajtaja, és a fiúk ki-be jártak rajta. Volt
olyan is, aki már öltözött, fésülködött. Ilyenkor, edzés után
mindannyian bent voltak, és barátságos volt az öltöző. Séna
szívesen maradt az utolsók között. Vannak jó dolgok az
életben, amiket kár volna elsietni.
Átlépett Joe-n meg a haverján, hátrament a ruhájához.
A sportzsákjából kiszedte az újságpapírba csomagolt kis
szappancsutkát meg a törülközőt. (A terem végében álló
bádog öltözőszekrényekből csak néhány nagymenőnek
jutott* a többiek mindennap hazavitték a szerelést. De Séna
nem bánta; szívesen járt a városban sportzsákkal a vállán.)
A háta mögött valaki a Tomboló Húszas Évek nagy
dzsessz-számát énekelte a Budapest külvárosaiban
meghonosodott szöveggel:
– Kint lakik a Tercsi néni Pestújhelyen… – és fél tenyérrel
verte hozzá a padon a taktust.
Később időnként újra elénekelte ezt az egy sort.
Bent a zuhanyban sűrű volt a pára, s vagy féltucatnyian
áztak a három rózsa alatt. Először félreállt, később Csaba
intett neki a balszélső zuhany alól. Ahogy ő beállt a rózsa alá,
Csaba elkérte a szappanját, és megkérdezte:
– Kijössz a versenyre vasárnap?
– Nem tudom. Nem hiszem – felelte.
 – Gyere ki. Ott lesz az egész gárda.
– Majd meglátom – mondta erre. Voltaképpen nem sok
köze volt az egész gárdához.
A párolgó vízsugár végigömlött a testén, lemosta a port
és az izzadságot. Egészen forróra állította, s most kellemesen
égette a bőrén a horzsolásokat. Sokszor szándékosan vágta
oda magát a durva zsákvászonhoz ott a hátsó szőnyegen,
hogy ilyenkor aztán az egész testén érezze ezt a
megnyugtató sajgást. Jó volt a víz, simán folyt le a bőrén;
jólesett fáradtan, kiázott bőrrel hallgatni a pergő zuhanyok
zajába olvadó beszélgetést. Csaba a jobbszélső zuhany alatt
álló Joe-tól is megkérdezte:
– Te kijössz, Joe?
– Nem, öregem. Dolgom van. Halaszthatatlan –
vigyorgott. – Azért lehet, hogy az elejére kinézek.
A jobbszélső zuhanyból ömlött a legbővebben a víz, és
ezt a helyet a hallgatólagos megegyezés a menők számára
tartotta fenn. Joe menő volt. Bár versenyen szinte sose indult,
és az edzéseket is úgy látogatta, mint egy előkelő idegen. Ha
kedve volt, lejött: az életformájához tartozott. De amikor ott
volt, akkor látni lehetett, hogy mi az, ha valaki tud. Joe
félelmetesen tudott. Ahogy most karját leeresztve állt a
zuhany alatt, magas, csaknem vékony alakján nem látszott,
hogy milyen tökéletesen kidolgozott az izomzata. Csak ha
mozdult egyet, szappanért nyúlt, vagy a meleg víz csapján
állított, akkor kezdtek összehangolt, pontos játékba a hosszú
izomkötegek a vizesen fénylő barna bőr alatt. Séna hallotta
egyszer véletlenül, ahogy meséli valakinek: hatéves kora óta
sportol egyesületben. Úszott, evezett, sízett, atletizált;
birkózott, cselgáncsozott és bokszolt. Beszéd közben raccsolt:
mintha a szájában görgetné hosszan az r-eket. Téli szombat
estéken budai gimnáziumok rendezvényeire járt el, másod-
harmadmagával; nézeteltérést rendeztek valami lekérésen
egy kerületi nagyágyúval, háztömb körül verekedő
csillaggal. Azután már a terep megtisztítása következett: Joe-
ék egyenként dobálták ki az utcára a kerületi galerit, feltűnés
nélkül – legtöbbször a zene se állt le közben –; aztán még
táncoltak egyet a megbékélt teremben. Ahogy néha ezekről a
dolgokról beszélt, részletesen értékelve egy-egy szépen
sikerült lengőütést vagy egy halef elkobzását, azzal azt
akarta érzékeltetni, hogy indulatoktól mentesen verekszik,
tisztán az élvezetért, sportból, a szaktudása
gyümölcsöztetésére. Hogy miből él, azt nem nagyon lehetett
tudni, bár éppen az utóbbi hónapokban szabályos – ha nem
is végleges – állásféléhez jutott a külföldi gyógyszersegélyek
szétosztásánál, a Vöröskereszt országos központjában.
A nők persze döglöttek utána. A múltkor érte jött egy
szőke az edzésre. Vagányul öltözködő, magas, veszett jó
alakú nő. Az arca szabályos-fiús volt, és látszott rajta, hogy
otthon van a tornaterem levegőjében. Ismerte Jani bát is. Joe
félbehagyta a bemelegítést, és odament hozzájuk beszélgetni.
Ők közben dolgoztak tovább keményen. Dühítő volt a nő,
ahogy érdeklődve nézte őket.
Joe most a hátát szappanozta annak a srácnak, akivel
együtt jött le. Erről csak annyit tudott Séna, hogy
másodosztályú, és haverja Joe-nak, együtt járnak verekedni.
Időközben valaki kész lett, és kiment.
– Ajtó!
Séna kilépett a rózsa alól a szappanért. A bőre kreolos
volt, őrizte még a tavalyi nyár barnáját, s tisztán rajzolódott
ki rajta a fecske fehér sávja. Meleg pára szállt fel róla, fénylő
vízcseppek szaladtak le a mellén, a karján, a lábán.
 Egy pillanatra visszaállt még a zuhany alá, aztán
beszappanozta magát a farácson. A szappan még erősebben
marta lehorzsolt bőrét. Jó volt, megtisztító. Lassan, alaposan
dörzsölte végig a testét, s a mellén, a combján csigákat rajzolt
a szappanhab.
Közben kész lett Csaba is, és félreállt az ajtó mellé
törülközni. Most már csak a középső rózsa alatt állt valaki, és
Joe meg az a másik a jobb szélen. Most ő szappanozta Joe
hátát; éppen abbahagyta.
– Elég lesz.
– Kösz – Joe a vízsugár alá tartotta a fejét, aztán csukott
szemmel, tátott szájjal beleharapott. Kiöblítette a száját, s a
vizet kiköpte maga elé, a betonra.
– A filmgyárban mikor voltál? – kérdezte a másiktól,
miközben a hátáról leöblítette a habot.
– Vagy egy hete – felelte az. – Mostanában nehezen
adnak diszpót. – Mély, rekedtes hangja volt. Mindeddig nem
nagyon beszélgettek.
Joe félreállt a zuhany alól, és törülközni kezdett.
– Na, megyek öltözni – szólt oda.
– Jövök én is. Engedj, lemosom a szappant.
Joe fogta a törülközőjét, és kiment. Már-már kiürült a
zuhanyozó. Csaba is végzett. Séna kezében vékony lappá
fogyott a darab szappan, aztán leejtette ezt is, és már nem
hajolt le érte. Beállt az üres zuhany alá, és megengedte a
meleg vizet. A szomszéd zuhany alatt közben végzett Joe
haverja, és kiment. Nem tudta, mitől vannak ezek olyan
jóban. Joe nem sok emberrel állt szóba idelent, haverja meg
csak ez az egy volt.
 Kiöblítette ő is a száját. Vasízű volt a víz, gyorsan
kiköpte. Aztán egyszerre egyik kezével elzárta a meleg vizet,
és a másikkal egészen kinyitotta a hideget. Hagyta folyni egy
percig, körbefordult alatta, így a hideg csak a felületen érte
jóleső frissességgel a testét. Utána elzárta, nyugodtan
megtörülközött, és a vizes törülközőt a dereka köré fogva,
kiment az öltözőbe. Majdnem utolsónak maradt.
Odakint olykor csapódott az ajtó, volt, aki már ment el.
De a legtöbben öltözködtek, a cipőjüket fűzték, és nem
nagyon siettek. Ez a néhány óra hetenként a tornateremben
meg az öltözőben életük szebbik feléhez tartozott.
A tercsinénis most már cifrázta is.
– Kint lakikk a Tercsi néni Pesten-ujjahelyen…
Séna a törülközőt egyelőre kiterítette maga mellé a
padra, és öltözni kezdett. Joe haverja, ott mellette, most bújt
bele a cipőjébe. Egyszerre eszébe jutott a neve. Franyó,
persze. A fiú éppen nekimelegedve mesélt valamit, egy
percre abbahagyta az öltözést is.
– …kint, Erzsébeten. Rohadt egy környék. A kertkapuig
kísértem a kislányt, és ahogy mentem visszafelé, már ott
vártak a sarkon, a lámpa alatt… Néha fizetni kell. Az ember
él, hetyeg, hát néha fizetni is kell… Ezek voltak vagy húszan.
Nem tudom, mi lett volna, ha nem sikerül rögtön úgy
állnom, hogy fal legyen a hátam mögött. Azért kaptam így is.
– Jönnek még ezek mifelénk – mondta öltözködés
közben Joe.
– Azt elvárom tőlük – Franyó maga elé tartotta a bal
kezét. Vörösrézből esztergált, nagy, sima pecsétgyűrű volt a
középső ujján. – Még jó, hogy a gyűrű rajtam volt. Ahogy
megláttam őket, átraktam a jobb kezemre.
 A szemközti padnál Salamon állt télikabátban. Már
kész volt, Joe-ékat várta. Salamonnak kerek feje volt, és
benne volt a válogatott pótkeretben. Séna nem nagyon
szívelte. Olykor, ha Jani bá később jött le, Salamon vezette az
edzést. Kegyetlenül megdolgoztatta őket bemelegítéskor, és
rondán ordítozott. Joe-ékkal szemben puha volt és tapadó.
Joe most, kezében a cigarettával, derékig meztelenül,
bekotort az öltözőpad alá.
– Srácok, nem kell valakinek egy rendes csuka? – Barna
csomagolópapír-göngyöleget húzott elő. – Negyvenegyes.
Felmutatta a fogasok fölött a keskeny bőrcsíkokból
fonott fekete cipőt.
Tulajdonképpen meg kéne venni, gondolta Séna.
– Mennyi? – kérdezte a fogas túlsó oldaláról egy hang.
– Három és fél. Olasz, itt van benne a márka: Ravenna.
Átnyújtotta a cipőt, a párjával együtt, a ruhák között.
Kis szünet következett, motoszkálás a pad túlsó oldalán.
– Te – hallatszott azután a fogas mögül. – Pénteken
hozom a pénzt. Ráér addig?
– Rá.
– Kösz.
Joe felvette a padról a csomagolópapírt, és odaadta azt
is. Salamon, a szemközti padnál, most rágyújtott egy
cigarettára, és odatartotta a dobozt a másik kettőnek.
– Káró.
– Falura jó lesz – mondta Joe. – Tüzed van?
Franyó nemet intett a cigarettára, majd odafordult
Joehoz:
 – Nincs egy húszasod, úgy véletlenül?
Joe elvette Salamontól a kis japán öngyújtót, és
rágyújtott.
– De van, úgy véletlenül. Nesze.
Franyó eltette a pénzt.
– Cefetül le vagyok égve. Az egész filmgyári pénzem
elmegy arra a kurva albérletre.
Erre nem szólt semmit Joe.
Séna közben felvette a nadrágját, és zoknit, cipőt húzott.
– Kint lakik a Tercsi néni Pestújhelyen…
És mintha elvágták volna. Kezdte már idegesíteni.
Fölvette az ingét. Már előbb, ahogy kiegyenesedett, hirtelen
belevágott a gyomrába az éhség. Nem evett dél óta, és most
már mindjárt kilenc óra. Mire beér a városba és haza,
háromnegyed tíz. Remélte, hogy jó vacsora van, és hogy
hagytak neki is. Edzés után a konyhában szokott vacsorázni,
mert a többiek ilyenkor már aludtak. Könyve volt még,
úgyhogy egész kellemes félórára számíthatott. A könyvet
odatámasztja a kenyérhez a konyhaasztalon, és ha hideg lesz,
legfeljebb begyújtja a sütőt, és nyitva hagyja az ajtaját. Ezt is
csak akkor lehetett, ha aludtak már.
Eddig nem is vette észre, hogy éhes. Elnézte Joe-t meg a
többieket. Szívesen volt itt; szerette nézni, szerette hallgatni
ezeket a fiúkat. Félelmetesen tudtak, és volt stílusuk;
nemcsak a szőnyegen.
A zuhanyban nem volt már senki, az ajtaja nyitva állt, a
villanyt égve hagyták.
Joe mélyet szívott a Káróból, leemelte a fogasról az
ingét – ki volt gombolva végig –, és felvette.
 Ezután Joe váratlanul megállt az öltözködésben. Séna őt
nézte éppen: két hátranyújtott karját az ingbe bújtatva állt a
pad előtt, s furcsán elakadt mozdulattal Franyó felé fordította
a fejét:
– És a Morris? – Erősen próbálta kimondani a kettős r-
et, a semmit ropogtatta, valahogy úgy, ahogy az angolok
mondják a w-hangot.
Franyó fölnézett rá, azután körülpillantott a fiúkon a
teremben. Megvonta a vállát, nem felelt. Joe hátrább lökte a
két karját, bebújt az ingébe egészen, és csak azután szólalt
meg újra.
– Mi van a Philip Morris-szal? Nincs már belőle?
Most háttal állt neki Franyó. Gondosan
kiegyensúlyozott egy kis tükröt a fogason, a térdét
előreroggyantva lejjebb süllyedt a fejével, és kezdte hátrafelé
fésülni a haját.
– Nincsen; már régen – mondta azután a tükörbe.
– Nekem sincs, öregem, egy darab se. Többet kellett
volna hozni.
– Á – Franyó legyintett a fésűt tartó kezével. – Elfogyott
volna akkor is.
Joe közben berakta a kézelőjébe a gombokat.
– Biztos – mondta. – Ha van, akkor szívja az ember.
Meg a srácok is jobban rájárnak. Öregem, két kartonnal
hoztunk fejenként! Tényleg, neked meddig tartott?
Franyó visszafordult a tükörből. Már befejezte a
fésülködést.
– Februárban volt még. A felét úgy osztogattam el,
csomagszám.
 Joe fölvette a pad széléről a Kárót, és beleszívott.
– A zseblámpád legalább megvan még? – kérdezte
azután.
Franyó bólintott:
– Meg. Az meg.
– Milyen zseblámpa? – kérdezte Salamon.
Franyó nem felelt. Joe mondta:
– Színváltós, öregem. Piros-kék-zöld-sárga. A
németeknek volt a háborúban. Azóta se láttam ilyet.
Séna fölnézett. Egy időben, sokáig, nagyon vágyott egy
színváltós zseblámpára. A márkáját is tudta, amilyet akart.
DAIMON FOCUS. De ez már régen volt.
– És ti honnan szereztétek? – fordult a két fiú felé.
Franyó ránézett Sénára, de megint nem mondott
semmit.
Ismét Joe válaszolt.
– Kincstári holmi, apám. Csak innen a határról.
Salamon ellökte magát az ajtótól:
– Ti együtt voltatok kint? Ezt nem tudtam.
– Együtt.
– Mikor?
– Decemberben – Joe szívott egyet a cigarettájából.
Láthatólag beszélős kedvében volt, ami nem volt gyakori
dolog nála. – Karácsony előtt szaladtunk össze a Váci
utcában, és kimentünk egy kicsit széjjelnézni. Az éjféli
gyorssal, első osztályon. Szombathely előtt a nyílt pályán
leraktak mindenkit, onnan gyalog mentünk tovább. Olyan
köd volt, hogy ha kapok egy nagy büdös pofont, nem láttam
volna, hogy kinek köszönjem meg. Persze, elkeveredtünk
csúnyán. Reggelre aztán a Jézuska meghozta a ruszki járőrt.
Sztoj, Hands up, aztán irány az erdő, odaállítottak a
legkövérebb fához. Marha szép környék különben, olyan
vastagok a fák, hogy ketten nem értünk volna át egyet.
– Ki akartak nyírni? – kérdezte valaki hátulról.
Csend volt az öltözőben; Franyó a cipőjét fűzte.
– Hova gondolsz? Mindössze festőibb környezetben
akarták átnyújtani a kivándorló útlevelet meg az amerikai
hajójegyet.
– És? Megléptetek?
– Négyen álltak ott gitárral. Álltunk a fa előtt, az egyik
meg odajött, hogy elszedje az igazolványainkat. Dokument,
dokument. Az övén lógott a színváltós. Amikor az én
személyimet lapozgatta, Franyó legombolta róla, és zsebre
vágta. A fej nem vett észre semmit. Visszament a többihez.
Hátra arc – tudja fene, hogy, de ezt is megértettük –, Joe egy
hosszú slukk után két ujjal fölfricskázta a csikket a plafonra.
Séna előtt esett le, ő rátaposott. – Kösz.
Az öltözőben csend volt. Néhányan elkészültek már, de
most nem ment el senki. Salamon kérdezte meg:
– És aztán?
– Aztán. Ott álltunk a fánál, mancsok fenn, ennek a
vagánynak meg a zsebében a színváltós. Arra fordultam
meg, ahogy a dzsip odafarolt. Valami góré ült benne, adott
ezeknek egy ukázt, erre visszaadták a két személyit, és egy
teherkocsin hátradobtak Győrbe, ott meg elzavartak a
francba.
Eközben Joe nyakkendőt kötött, és fölvette a zakóját.
Elegánsan járt mindig. Franyó végig háttal állt neki, és nem
szólt egy szót sem. Joe összeszedte a szerelést, átlépett Séna
lábán, odavitte a holmit a szekrényhez, és bezárta. Aztán
visszament, fölvette a télikabátját.
Kész volt már Séna is, mindent berakott a sportzsákba,
a törülközőt legfölülre. Fölvette a ballonját is.
Joe meg a másik kettő kifelé indult. Franyó lehajolt,
hogy megigazítsa a cipőfűzőjét; a többiek megvárták.
Salamon megkérdezte Joe-tól:
– És a Philip Morris?
– Hoztuk Bécsből. Győrből még délután
visszaindultunk. Ha egyszer ott vagyunk.
Közben már mentek ki. Az ajtóból Joe visszaszólt:
– Szevasztok, srácok.
– Szevasztok – mondta Salamon is.
Séna meghúzta az övet a ballonján, és indult kifelé.
Csaba utánaszólt:
– Várjál, jövök.
Köszöntek a többieknek, és csendben végigmentek a
folyosón. Most már csak az ő villanyuk égett.
Kint, a stadion járdája mellett kocsisor állt.
– A focisták edzenek – mondta Csaba. – Mindnek van
kocsija.
– Na hallod. Azért amatőrök.
Elnézett balra. Azok hárman, felhajtott gallérú
télikabátban, zsebre vágott kézzel, most fordultak be a
sarkon a lámpa alatt. Kifelé mentek mindig, a Kaliforniai út
felé, ő meg az ellenkező irányban, be a városba, mindig.
Csaba másfelé tartott, a trolimegállóhoz.
 – Vasárnap kijössz? – kérdezte még.
– Nem hiszem. Lehet.
– Na, szevasz.
– Szevasz.
Az ajtóban állt a villamoson, vállán a sportzsákkal, és
nézett kifelé. Kellemesen hideg volt az idő a forró zuhany
után. Mélyet lélegzett a kissé keserű levegőből. A temetőket
egészen elnyelte már az este és a köd, s feketéjükben csak itt-
ott villant meg a falak elrohanó sejtelmes sávja mögött egy-
egy fehérmárvány sírkő. Arra gondolt, hogy mit csinált volna
ő ott a határon.
 Nyár

Gyalog mentek át Budáról Csontossal, és beszélgettek,

magnóról, dzsudóedzésekről, egy fekete medikáról,
világpolitikáról, az új Fiat hatszázasról, filmről, műúszásról,
útlevélről, Elvis Presley-ről.
– Végül hánykor megy a vonatod? – kérdezte a híd
közepe táján Csontos. Nehéz, testes srác, egy darab állandó
nevetés. Volt rendes polgári neve is. Általában fel volt
villanyozva valamilyen ügyben, és mindig tartalékolt valami
új vagy régi viccet. Kitűnően lehetett beszélgetni vele,
nagyokat röhögve vagy komolyan, kezdődő férfiúi
nagyképűséggel. Évek óta keményen küzdött a kilókkal,
lejárt dzsúdózni egy héten háromszor, ilyenkor ledolgozott
másfél kilót, aztán hazament és visszavacsorázta. Amellett
versenyzett is, elég szép eredménnyel. Először nem vették fel
az egyetemre, egy évet dolgozott egy nagy vegyigyárban,
ebből mindenesetre maradt egy magnetofonja, ekkortájt
építette zeneszekrénybe. Volt két sárga sapkás műanyag
néger babája, a fekete medika ajándéka. A fiúbabát úgy
hívták, hogy Guri, a lányt meg, hogy Guri, és ők voltak a
Guri-Guri törzs. Télen Csontos sima prémgalléros ballonban
járt; a gallért kedden és pénteken szabad volt megsimogatni.
Különben most nyár volt; nyár vége, pontosabban.
– A vonat? – válaszolta Séna. – Éjfélkor. Van még egy
háromnegyed órám.
– Várjál, öregem. Felszólunk anyámnak, és kimegyek
veled.
– Kösz, gyere.
 – Van körözött is, délután csináltam. – Csontos hangján
érezni lehetett, hogy nem akármilyen körözöttről van szó.
Kettesben laktak a mamájával egy belvárosi átjáróházban, a
félemeleten. Csontos nagy kezicsókolommal köszönt otthon,
és a mama nem oltotta el a szobájában az olvasólámpát
addig, amíg a fia – néha csak hajnalban – haza nem ment.
Az árkád alatti cigarettaautomata nem működött. Az
italboltból éppen kirúgtak egy autóbuszkalauzt, és nagy
zörgéssel lehúzták mögötte a redőnyt. A kalauz a tenyerében
fekvő két forintot nézegette mély fájdalommal, aztán tétován
Csontos arcába sóhajtott.
Csontos fékezett, és oldalazva kikerülte a kalauzt.
Mondott egy régi viccet is, a hosszúlépésről meg a
házmesterről, ahogy tovább mentek. Sötétkék volt az este.
Elzörgött egy villamos, az út közepére belógó fénycsősort
meg-meghimbálta a szél.
Az Astoria-saroknál három hófehér pulóveres, fehér
nadrágos, nyúlánk fiatalember nézegette a drogéria
kirakatát. A Séna kezében levő hálóból kiesett egy doboz
májkrém, és elgurult a járda széle felé. Az egyik fiatalember
lehajolt érte.
– Thank you – mondta Séna. Aznap érkeztek angol
sportolók Budapestre. A fiatalember válaszolt valamit, azt
egyáltalán nem értette.
– Szóval, most lemész Tállyára, és reggel visszajöttök? –
Csontost, úgy látszott, nem hagyja nyugodni a kérdés.
– Golopra.
– Hogy mi?
– Golop. Az egy megállóval odébb van. Mire Kati
Tállyán felszáll, én már a vonaton leszek, visszafelé. Ez
benne a meglepetés. Ha csak Miskolcon várnám, ahogy
megbeszéltük, mehetnék reggel, a hatórai gyorsvonattal.
– Ritka egy marha vagy – mondta Csontos elismerően.
Felszóltak Csontos mamájának, megettek néhány karéj
körözöttes kenyeret zöldpaprikával, azután gyalog mentek,
végig a Rákóczi úton. A Keleti pályaudvar homlokzatán éjfél
előtt egy percet mutatott a nagy óra, amikor odaértek.
– Siess – mondta Csontos. – Szevasz.
– Szevasz. Hétfőn felnézek.
A vonat a második vágányon állt, messze elöl már ott
volt a forgalomirányító a palacsintasütőjével, és a kalauz
sorra csukta be a hátulsó, fülkés kocsik ajtaját. A folyosókon
is emberek álltak, végig. Előreszaladt, és fellépett az egyik
nyitott peronú, ódon, termes kocsira. Mire a rácsajtót
lecsukta maga mögött, indult is a vonat. A peronon két
katona állt, egy kordkabátos paraszt, demizsonnal a lábánál,
egy vasutas meg egy lány. A kocsiba vezető ajtót elállták, de
néha, amint valaki átvergődött a tömegen a másik kocsiba
menet, lehetett látni, hogy bent már állóhely sem igen akad.
Itt legalább levegő volt.
Elmaradtak az elővárosok, fekete éjszakában robogott a
vonat; olykor szikraeső cikázott el mellettük, hátra, a
lemaradó tájba. Hűvös lett, hamar elő kellett szednie a
kiskabátját. A katonák a falujukba mentek eltávozásra,
rengeteget fecsegtek, beszéltek a lánynak, aki egyelőre rájuk
se hederített; vásároltak egy-egy üveg sört, a harmadrészét
kiitták, és úgy utaztak tovább, jobb érzéssel, üveggel a
kézben. A lány kifelé nézett, a vasutas a parasztbácsi
demizsonjára. Egyenletesen csattogott a vonat a sínek
hézagjain, jött a kalauz, szó esett róla, milyen sokan utaznak
mostanság éjszaka, teltek az órák, tiszta csillagos volt az ég,
hideg volt. Később, amikor már vékony narancssárga csík
világított a látóhatár szélén, a vonat megállt néhány helyen,
sokan leszálltak, be lehetett menni a peronról. A katonák már
előbb elmentek a lánnyal egy másik kocsiba, ugyan a
beszélgetésükből kiderült, hogy a lány előbb fog leszállni.
Bement ő is, talált egy üres padpárt. A másik oldalra a
kordkabátos ember telepedett le a demizsonnal. Hamarosan
hárman ültek már ott, iszogattak, csak úgy, az üveg szájáról.
Megpróbált aludni, az ülés sarkához támasztott fejjel,
hasztalan. Ült hát csak, hátradőlve, nyitott szemmel, pihent.
Az ablakokat pára vonta be. Öten-hatan lehettek az egész
termes részben. Később őt is megkínálták a demizsonnal,
nem fogadta el, azután megbánta. Nem akarta volna
megsérteni őket. Az üveg szája vékony nedvességrétegtől
csillogott.
Miskolcon át kellett szállnia, volt egy negyedórája,
pogácsát vett a pályaudvari büfében. Kétszer kellett sorba
állnia, tömeg volt itt is, sűrű dohányfüst, pára, harsány
beszéd, rekedt pályaudvari hangszóró, sörszag, pénzcsörgés.
A szárnyvonalon csak egy félóráig tartott az út; lassan
mászott a kis kávédaráló, fel, hegyek, kőbányák között. A
sziklák meg a föld vörösesek voltak, végig a vasút mellett.
Több bánya, ipartelep, efféle, csillekötélpálya után jött Golop.
Kétszer megkérdezte a kalauztól.
Az állomás egészen kicsi volt, s a mellékhelyiség
kétszemélyes kátrányfala képezte benne a legjelentősebb
technikai vívmányt. Az épületféle mellett gazos udvar
tyúkokkal, ól, két disznó. Megkereste a menetrendet; több
mint három óra szabad ideje maradt még. Aztán elindult az
országúton előre. Egy lány jött kerékpáron, nagy kosár
szilvával a kormányán, a bekötő úton a falu felől: piros
cseréptetős házak, nagy lombú fák s egy kicsit magasabban
apró, tiszta vonalú, várszerű templom.
 A bekötő út után lefordult a rétre. Beljebb ment,
kiválasztott egy vízszintes darabot, ahol nem feküdt
elszáradt tehénlepény, s kiskabátját a feje alá hajtogatva
lefeküdt. Egészen világos volt már, felszállóban a mezőről a
harmat. Fűszag, sehol egy ember, és teljes csönd. Másfél
órával később ébredt fel arra, hogy egy lépésnyire a fejétől
fekete klottgatyás, fazékfrizurás, négy év körüli kisfiú ül a
fűben, és nézi.
– Szevasz, Lajos – mondta a gyereknek. Az fölállt, és
elment, lejjebb, ahol vagy tíz nagyobb fiú rugdalt egy
gumilabdát. Ha a labda elgurult, billegve utánaszaladt, és
visszaadta a legnagyobb gyereknek. Balra, a finoman
emelkedő dombháton, három szál tehén bóklászott: azokhoz
tartozhatott a kisfiú. Séna elővette a májkrémjét meg a két
zsömlét, és megette. Közben nézte a gyerekeket. Elment egy
tehervonat, ötvennégy téglapiros, fehér, szürke vagonnal.
Gyerekkorában a Kisoknak nevezett kavicsos partdarabon
hasaltak a Dunánál, túl a vasúti töltésen, a vízművek mellett,
és számolták a tehervonatok vagonjait: harminchárom,
harmincnégy… Most már meg fogja számolni mindig, ha
tehervonatot lát, ezt tudta. Ötvennégy vagon, az nagyon szép
szerelvény volt. „Csak egy mozdonya van” – gondolta. Még
mindig volt másfél órája a személyvonat érkezéséig.
Egészen felhangolta ez a szerencséje a vagonokkal, jó
dolgokra gondolt, és egy kicsit türelmetlen volt már. Amikor
idefelé jöttek két héttel ezelőtt, kint álltak a vonat folyosóján,
és a Granadát énekelte Katinak. Délelőtt volt, fiatal pár
utazott velük a kupéban, Miskolc felé, valahogy úgy
képzelte, hogy Görömbölytapolcára. Egy vállra való kék
táska volt minden csomagjuk.
– Így kellene utazni. – Ezt a kislány mondta akkor.
 Nézték a barna öltönyös fiút – huszonöt körül lehetett,
és a lányt, fehérrel szegett, sima kék ruhájában. Három-négy
képeslap volt a párnál, egy könyv, néha halkan beszélgettek,
sonkás szendvicset meg frissítőt vettek a mozgóárustól,
egyszóval úgy utaztak, békében. Ők ketten próbálták
kitalálni, kik lehetnek, és sejtették, hogy túl jót gondolnak.
Értelmiségit vagy színészt, ilyesformát. Később kiálltak a
folyosóablakhoz, és ő a Granadát énekelte. Énekelhetett
hangosan a robogó vonaton, nem hallotta más, csak Kati, és
neki énekelni egészen más dolog volt. Meg a szám maga sem
volt rossz, úgy, ahogy Frankie Laine szokta énekelni, amint
rohant mellettük vissza kalászsárgán, zölden, vörösen a
nyári vidék.
– Az a jó – mondta a lány ott, a vonatablaknál, ahogy ő
átfogta a vállát –, hogy most nem tudom elképzelni, hogy
jöhet olyan idő, amikor te nem énekelsz mellettem, ha
valahova utazom.
Két hete volt ez. Miskolcig kísérte el, ott még feltette a
bőröndjét a kisvonatra; Tállyán már az állomáson várták a
lányt a vidéki nagybácsik. Ahogy a kávédaráló cammogva
elindult, Kati mélyen kihajolt az ablakon, úgy integetett.
Sokáig látta még a napszítta szőke fejet a fekete keretben.
Azután egyedül volt.
Autóbusszal kellett azon a napon tovább mennie a
városból, föl, a hegyek között fekvő turistaházba. Otthon azt
hazudta, hogy háromnapos kirándulásra megy az
egyetemmel, így szerzett pénzt vonatra. Ezt a három napot
még ki kellett húznia.
Kiment tehát a vasútállomásról, át a nyüzsgő, poros,
meleg városon. A busz végállomása a piac mellett volt; sokan
vártak a környék falvaiba tartó járatokra. Kofák ültek
lekötözött kosaraik között, bajuszos bácsik, fehér zoknis,
maszatos gyerekek, cigányasszonyok, mintás szoknyában,
szennyszürke blúzban. Időnként előregördült egy zöldes
színű busz, a hangszóró recsegve bemondta, hova megy, az
utasok az elülső ajtaja felé türemkedtek; aztán az
állomásépületből előkeveredett a kalauz, odakiabált a
sofőrnek egy számot, felkapaszkodott, bevágta az ajtót, és az
autóbusz újbóli dübörgéssel elindult útjára, hegyek, üdülők,
kis falvak közé. Olykor üzeneteket is közölt a hangszóró,
meg a helyi rádió híreit, és ezekből kiderült, hogy ott
mindenkit Tótnak hívnak.
Két héttel ezelőtt történt. Kora délután lett, mire a
kanyargó szerpentinen, fenyőerdők között, Hollóstetőre ért
az autóbusz. A turistaház éttermében, a fehér terítős asztalok
egyikénél három férfi ült egy üveg bor mellett. Az egyik zöld
kalapban, vadászruhában volt; a másik kettő kockás ingben,
ezek erdőmunkások lehettek. Ő jelentkezett a cédulájával a
pult mögött álló fehér köpenyes gondnoknál, aki megmutatta
neki az ágyat egy különálló faépületben. A nyolcágyas
emeleti terem többi ágya üres volt.
Még aznap délután nagyot járt a hegyen, vágott egy
botot, és lejutott az erdőgazdasághoz. Az épületek mögött,
nyitott kamrafélében vékony arcú, barna férfi ült egy
fatönkön, a keze ügyében puha fedelű könyv. Ő egyszerre
arra gondolt, hogy milyen nagyszerű magányban lehetne
élni egy ilyen helyen, csöndben, egyedül az idővel, és lejárni
a faluba, ha valamire szükség van. Egyáltalán, kitűnő dolog
lehet lejárni dolgokért valahonnan. Később eltévedt az
erdőben, már sötétedett, sehol senki; de úgy egy óra
bolyongás után meglátta, merre ritkul a fák hegye a fekete ég
hátterében, és kijutott az országútra, messze a menedékház
fölött.
Másnap aztán elment Lillafüredre, az országúton, nyolc
kilométert. Csak a botot vitte, és jó ütemben haladt végig.
Üres volt az országút, magas sziklafallal egyfelől. Egy helyen
cigánycsalád ült az út melletti tisztáson, pislogó, füstölő
tűzrakás mellett, ettek, őt megnézték. Déltájban ért be,
vasárnap volt, az üzletek zárva, kirándulóbuszok, rengeteg
ember. Nézelődött, leült a parkban a napon, és kivett egy
csónakot is egy fél órára, evezett a délutáni szűrt
napfényben, elment a tó néptelen túlsó végébe, ahol behajlik
a sziklafal a borzongó víz fölé, aztán jókor elindult vissza a
turistaházba.
Az alatt a három nap alatt nem ment át az éttermi
részbe. Egyedül volt, és nyomorultul hideg tudott lenni
esténként. Májkrémen élt, ami nem rossz. Egy-egy teát
szeretett volna leginkább, egy negyven lett volna rum nélkül,
de a háromforintos csónakbérlettel erősen megcsappant a
pénze; nem tudta pontosan, mennyi az autóbuszjegy ára
Egerig, és félt, hogy néhány fillér miatt gyalog kell mennie
negyven kilométert. Így hát nem vett semmit, és igyekezett
nem összeakadni a gondnokkal, akinek nyitott, piros
sportkocsija a ház mellett állt az erdei úton. A második
éjszakára betettek mellé a terembe egy házaspárt, turisták
voltak, késő este jöttek motorral. Harmadnap kora reggel
kiment a buszhoz, ott kiderült, hogy marad valami pénze.
Így Egerben a vasútállomás felé vezető széles fasoron vett két
pogácsát.
Egerből hazautazott, aztán elvánszorgott két hét
Budapesten, kongva, semmivel, este átballagtak Pestre
Csontossal, és most itt volt. Felállt a száraz fűről, leverte a
nadrágját, és lassan visszasétált az országúton a kis
állomásépülethez. Reggel lett időközben. A gazos udvarból, a
disznóól mellől, kék ruhás, lenszőke kislány bámult kifelé;
aztán hívták a ház mögül, és beszaladt. Egy negyedóra
múlva megjött a vonatja. Fölszállt rá egy piros kendős
asszony is, gyerekkel. Ő egyedül volt az egész sárga fapados
kocsiban. Néhány perc – épp hogy a jegyét kezelte a csapódó
faajtók között hátrajövő kalauz –, és Tállyánál lassított a
szerelvény. Kinézett. Őt nem lehetett látni lentről. Kati a
rokonokkal két kocsival előrébb várt. Amikorra a két
néptelen vagonon át előreért, a kislány, a karcsú, drága
alakjával, a világosra fakult vászonruhájában, szőkén, mint a
nyár, az ablaknál állt a folyosón, és kihajolt. Újra elindult a
vonat. Elölről jött a kalauz – vékony, derűs fiatalember a
fekete egyenruhában –, és a jegyet kérte. Sénára emlékezett a
fapadosból. A lány, ahogy a kistáskája fölé hajolt, nem nézett
oldalt, ahol Séna állt. Miskolcra várta csak. Utána bement a
fülkébe, és leült az ablak mellé.
Aztán volt egy pillanat: a kalauz elmenőben megállt,
visszanézett: ez a kocsi párnás volt. Séna a nyitott
fülkeajtónak dőlt, a tarkóján érezte a kalauz tekintetét, s
tudatának hátulsó rétegeiben erőtlen figyelmeztetés
jelentkezett: talán nem is szabad ide átjönnie. De az egészre
nem tudott figyelni, a lányt nézte a barna csíkos, kopott
bársonyülés keretében, egy szó nélkül. Kati nem tudta még,
hogy ott van.
 A régi Francis Scott Fitzgeraldban

Hosszabb időn át távol volt Magyarországtól Katival

együtt, és mire hazajöttek, a belvárosi Kökörcsin eszpresszót
átalakították. Benézett egyszer egy fél órára, jobbára csak
kegyeletből. Ahol ült, mindjárt az asztalával szemben
kabátakasztók sorakoztak egy kiugró faldarabon.
Négyszögvasból furcsán kialakított figurák, amelyek
derekukkal a fényezett falaphoz nőve, hányaveti, zsebre
vágott kezű jasszokra emlékeztettek meghökkentően.
Lábukat rövid terpeszben megvetve, lakkozott fahenger
fejüket leszegve álltak sorfalat: egyforma tíz-tizenkét vagány
a külvárosi mozi járdáján, némán, sötéten; várnak valakire,
hogy megverjék. Nyár volt, kabát nem lógott egyik akasztón
sem.
A felújítás során egybeolvasztották a két helyiséget, és
látszott az utcai front mennyezetig érő üveglapjain, az
opálszínű világítótesteken, a lengőajtó üvegkabinján, az
egészen szóval, hogy egy tehetséges belsőépítész küszködött
a lehetetlen formájú szűk térrel. Most világos volt az
eszpresszó, ez kétségtelen. A fehér falat körös-körül fekete
színű, újszerű tapéta vagy festmény borította, már az utcáról
is jól láthatóan. Határozatlan foltok, lekerekített partú fehér
öblök, lagúnák meg bodros szélű fekete turzások, félszigetek
és kontinensek. A fiúnak az volt az első benyomása, hogy a
lebombázott Varsó romjait ábrázolja a kép, ahogyan egy
túlélő látja; azután, amint körbefordult, egy nyitott tetejű
omnibuszféle meg egy konflis gyanúját ébresztő foltcsoport
mégis azt sugallta: a múlt század Pest-Budája ez.
Más lett az új presszóban már a kiszolgálás stílusa is:
személytelen, halk és ráérős. Ismerőse, a Rózsika nevű
idősebbik pincérnő eltűnt. (Egy mellékutcai sötét
eszpresszóban látta viszont utóbb.) Vörös hajú, fiatal nő járt a
tágasabban álló asztalok között, s karcsú fekete lány főzte a
kávét. Ha szólt valaki, a pincérnő egy bólintással nyugtázta,
vagy – néha – látszólag észre sem vette; másfelé fordulva tett-
vett, előkelő, puha mozdulatokkal; végül valahogy mégsem
kellett sokáig várni a rendelésre vagy a fizetőblokkra. Nagy
hely lett a Kökörcsin, mindent egybevetve.
Különös módon most is ott voltak ugyanazok a fiúk és
lányok, akik másfél évvel azelőtt: a bejárati üvegkalitka
mellett ültek egy asztal körül, nyolcan a leszegett fejű
vagányok tekintetének kereszttüzében; és a szemközti
oldalon is egy régi vendég dőlt hátra a körpad habgumi
párnáján: nagy arcú úr, bottal. Ültek mind ezen az idegen
helyen, mely már csak földrajzi fekvésében volt ugyanaz,
hiszen a Kökörcsin elnevezés sem a régi, sem az új
lényegéhez nem tartozott hozzá egy parányit sem; és
Ádámnak az volt az érzése, hogy a földrajzi szélesség és
hosszúság ugyanezen pontján fognak ülni délutánonként
akkor is, hogyha postahivatallá alakítják át ezt az
üzlethelyiséget, ha mesterséges tó vagy rakétakilövő pálya
épül itt.
Pedig a Francis Scott Fitzgerald eltűnt, felszívódott, nem
volt többé.
Évekkel előbb, amikor felfedezte, egy külső és egy belső
helyiségből állt még, s ő gyakran ült be ide a belső terembe,
téli napokon, ha nem volt hova mennie, és szert tudott tenni
öt forintra. Határozott egyénisége volt ennek a presszónak. A
berendezése régi, a világítása rossz, és mindezt nem a
kifinomult tervezés tette, hanem a valódi szegénység és
elhasználtság. Délutáni hely volt, vasárnap zárva tartott, más
napokon pedig minden hűhó nélkül betöltötte a
rendeltetését: találkoztak, kávét ittak asztalainál a
budapestiek.
Csak télen járt el ide egyedül, vagy egy-egy lánnyal,
újabban Katival, amikor nem csatangolhatott már négy-öt
órákat az utcán. Mindjárt a belépéskor belegabalyodott az
ember a vastag, zöld posztófüggöny összeboruló szárnyaiba.
Itt kívül, jobb kéz felől állt a pult a kávégéppel. Az egyik
kávéfőzőnőt – a fekete hajú, idősebb pincérnővel egy
váltásban dolgozott –, bár sosem beszélt vele, csaknem
személyes ismerősének érezte. Sötét haja volt, nyers,
szabályos arcán gyermekkori bárányhimlő nyomai
látszottak; a szeme szelíd volt, nagy, barna, az alakja feszes.
Magas szárú kék vászoncipőben dolgozott. Sokat várt ott rá a
pultra támaszkodva egy vállas, egybefaragott arcú,
göndörszőke hajú férfi. Még a bádogszerű zöld műbőr
kabáton át is sejteni lehetett ruganyos, nem mindennapi erejű
testalkatát. Állandóan sötét szemüveget viselt; volt a
mozgásában valami gyámoltalanság, s mindig csöndes volt,
szerény és udvarias. Órákat töltött el a pult fölé hajolva, néha
átsétált a pénztárhoz, egy csomag cigarettát vásárolt az ott
ülő nénitől, visszament a kávégép mellé, váltottak egypár
szót; de többnyire csak nézett, nézte a nőt, úgy várta be, amíg
végez, hogy azután egymásba karolva menjenek el.
A belső terem falát a szemmagasságban elhelyezett
szegélylécig, ki tudja, milyen elgondolások és összefüggések
végeredményeként fényes-, illetve fakóbarna csíkokból
összeálló vászontapéta borította – abból a fajtából, amit csak
tizenkilencedik századi színpadképet ábrázoló díszleteken és
régi eszpresszókban látni ma már. Ebből az anyagból készült
a székek huzata is, legalább a legtöbbé.
A helyiség Kökörcsin eszpresszó néven szerepelt
hivatalosan; Ádám nevezte el, magánhasználatra, Francis
Scott Fitzgeraldnak, és ez érthető. Idővel azután azt vette
észre, hogy bizonyos tekintetben divatba jött ez a szerény
hely. A belváros szívében volt, ahogy mondani szokás, és
egy halom tizenhat és húsz közötti fiú meg lány, abból a
fajtából, amelyik a divatokat átveszi, behozza és csinálja,
odaszokott az üvegablak melletti két asztalhoz. Kora délután
érkeztek, kettes-hármas csoportokban, vékony könyvekkel,
folyóiratokkal a hónuk alatt, és olyan szavakat használtak,
hogy kocsizás, totálplán meg diszpozíció. Olykor föl is
olvastak egymásnak apró betűkkel teleírt füzetekből. Pénzük
általában nem volt, és egy üveg szörp vagy egy szimpla
feketekávé, néhány pohár szóda szolgált valamennyiüknek
ürügyül arra, hogy a helyiségben tartózkodjanak. Ez volt
állandó, meg a két asztal: a körülöttük ülők folyton változtak.
Ő mindig azt nézte akkoriban, hogy az idősebb
pincérnő van-e szolgálatban, s Rózsika is hiányolta, ha
hosszabb időn át úgy alakult, hogy ő a másik váltás
munkaideje alatt jött.
Rózsika műszakja dolgozott azon a régi karácsony
délutánon is, amikor beült ide Katival. Fél négykor
találkoztak, és ő megkönnyebbülten látta, hogy nyitva van az
eszpresszó. Katival akarta tölteni ezeket az utolsó órákat,
amíg a lánynak haza kell mennie. Fél hatig maradhatott.
Két-három asztal mellett voltak csak vendégek,
többnyire elmenőben. Ahogy leültek, a fiú megkérdezte
Rózsikától:
– Meddig tetszenek ma nyitva tartani?
– Hatig, sajnos – válaszolta a pincérnő. – Karácsonykor.
– Megállt fölötte a csípőjéhez támasztott tálcával. Sok gondja-
baja volt; a tizenhat éves nagyfia, a karácsonyfa, a mák a
beiglibe, az utolsó villamos. Elmondta sebtiben, azután
kiment a két kávéért.
 Száraz, hideg szél fújt az utcán. A földig érő
kirakatüveg elől félre volt húzva a függöny, kiláthatott a
szürke aszfaltra. Olykor végigráncigált az úttesten egy
autóbuszjegyet a szél, emberek alig jártak. Fekete karácsony
volt az az évi. Bent, a helyiség végében hosszú sor kék
gázláng égett hajladozó barlangi fénnyel, fölötte befelé hajló,
festetlen bádoglap terelte a meleget az asztalok felé.
Sötétedett már. A lámpákat a falon nem gyújtották meg, s
lassú homály borult a belvárosi utca szurdokjának mélyén
lapuló teremre.
Ádám a lány arcélét nézte a gyönge lényben.
– Azt hiszem, meghalnék a bánattól, ha most nem
volnál. Nem úgy gondolom, hogy ha hiányoznál, ha
meghaltál volna, vagy valami. Akkor is, ha nem született
volna lánya apádnak ezerkilencszázharminckilencben. Az
ürességtől.
– Emlékszel, hogy találkoztunk, amikor hazajöttél
Sant’Andreából? – nézett fel a lány. Tudta, megmaradt az a
perc a fiúban, ugyanolyan élesen, mint benne magában. –
Aznap hajnaltól ott voltam nálatok estig. Elkerültük egymást
a pályaudvaron. Amikor telefonáltam, hogy otthon vagy-e
már, mondták, hogy épp most fürdesz. Elindultál elém, a
lépcsőházban találkoztunk. Én a csatos jugoszláv
esőköpenyemben voltam, az út előtt vettem, emlékszel?
– Emlékszem. – Ádám valóban emlékezett, hajszál
pontosan, s előtte volt ekkor is a homályos hajnali lépcsőház.
Öt óra. Ő éppen akkor fordult a lépcsősorra, amikor a lány az
alsó pihenőhöz ért. Csillogott a sötétkék köpeny, talán esett
az eső, talán csak a műanyag fénye tette. Fáradt volt, könnyű;
arra az egyre nem emlékezett, hogy tűnt el közülük a
lépcsősor. – Tudod, hogy kint, néha, amikor megpróbáltam
elképzelni az arcodat, nem ment? És azt hiszem olyankor,
hogy meghalnék, ha nem volnál. Sajnálom, hogy ilyen
szépen hangzik.
Mentegetőzött, bizonyára fölöslegesen. Kínosan
vigyázott rá, mi az igazán sajátja; görcsösen igyekezett
leválasztani, ami kívülről tapadt világára, lecsapott a nagy
szavakra, a megszokás sugallta félmondatokra, idegen
félhangokra, arckifejezésekre és irodalmi fogalmazásokra.
Közelebb jutott önmagához ezzel, s erre a karácsony
délutánra tudta már azt is, hogy néha, nagyon ritkán, a nagy
szavaknak is lehet létjogosultságuk.
– Lehet, hogy ez volt a baj – mondta kis idő múlva a fiú
– Sant’Andreában is.
– Ez?
– Ez az üresség. Meg sok más. Bonyolult dolog az
egész. Az út, az ország, a csoda, hisz csoda is volt; és hogy
miért nem lehetett csak az, hogy hol romlott el, s lett felemás;
hol piszkolódott be. Az egyik baj volt Erzsébet. Emlékszel,
megírtam, egyszer azt mondta, hogy ő filmrendező lesz, ha
az egész világ beledöglik is. Ilyen volt. Tudod, mire gondolok.
Az ember úgy mondaná: „Ha beledöglök is.” Na, ő nem.
Megírtam neked ezt meg más dolgokat. Hogy primitív
szerintem. Ez a szó fájhatott a legjobban neki. Legalább ezt
említette példának, itthon már. Leadtuk az útlevelünket, és
jöttünk el. Megmondta, hogy elolvasta a neked írt leveleimet.
Egy füzetbe írtam mindennap, és csak hetenként adtam föl,
egyben, mert drága volt kint a bélyeg. Véletlenül került a
kezébe, ha hiszem, ha nem, amikor aztán a nevét látta, persze
elolvasta. Mindenki így tett volna. S ahogy ezeket a dolgokat
megírtam, rettenetesen csalódott bennem. Mert ő addig
mindig jóindulattal viseltetett irányomban. Ott, szólt, a
szemben levő járdán – ahol most húzza le az öregúr a
redőnyt, látod –, miután leadtuk az útlevelünket. Azt
mondta: „Most már nem vagyunk összeláncolva.” A
rákövetkező napon benyújtotta az írásos feljelentést a
főiskola hatóságaihoz arról, hogy én odakint egyedül
mászkáltam, ki tudja, hová, és arról, hogy bizonyos
kijelentéseket tettem külföldön: azt mondtam az olaszoknak,
hogy mi nem vagyok. Csakugyan mondtam. Csakugyan nem
voltam. De odakint még össze voltunk láncolva. Bár, biztos,
hogy egymagában ez sem lett volna baj. Nem tudom.
Kint fújt a szél; Rózsika meggyújtotta a lámpákat. Az
úttest túloldalán felbukkant a zöld műbőr kabátos, sötét
szemüveges férfi, s ferdén átvágott az utcán. Ádám
megpróbálta fél hatig elmondani a lánynak Sant’Andreát
úgy, ahogy volt. Hiszen beszélt róla már előbb is, sokat pedig
később tett hozzá, más beszélgetések alkalmával, más
helyeken. Ismételte önmagát, s akadtak fölösleges részletek is
bőven. Lassan összeállt azért az egész, és lehullott róla, ami
lényegtelen.
*
Meséltem már róla. Késő nyár volt, a hatvanas évek
elején. Sant’Andrea. Hegyeken épült száz- vagy kétszázezres
lélekszámú kisváros. Meredek utcák, olaszok, külföldiek, sok
fiatal. Nők csomagokkal, beszélgető csoportok, puha
pasztellszínek. A bárok előtt, a járdán székek, polgárok.
Cinzano, Campari keserű. Állandó hömpölygő beszédmoraj,
egy-egy felcsapó kiáltás: újság- vagy sorsjegyárus, fagylaltos.
Kisautók, furgonok, motoros riksák, egy bolt, egy vendéglő,
egy vegytisztító cégérével; és robogók, egész utcák, ahol csak
robogók várnak a járda mellett. Motorrobaj, fékező gumik
csikordulása, tülkölés; s az összeolvadó hangok lényege:
valami zajló csend, mint a tengeré. A nagyáruház meg az
apró, tiszta boltok, ajtajuk egyetlen tábla keret nélküli üveg, a
régi-régi házak alján.
 Corso Perugino: a város széles főutcája. Sétálók esti
hullámzása. Hajónyi fehér-fekete Buick Electra, kikötve a
járda mellé: a mellékutcákban nem férne el. A völgy felé
ereszkedő párhuzamos, egyforma sikátorok; ékszerészek,
autójavítók, zöldségesek sorra. Olcsó kisvendéglők, néhány
étterem villogó, fehér abroszokkal, tornyos
gyümölcsállványokkal. A közlekedési rendőrök egyenruhája:
derűs időben talpig fehér, borúsban fekete; elutasító, apró
ellenzős sisakkal. Kora őszi nap, néha lassú eső és egy
személytelen, állandó női énekhang, a boltokból, az első
emeleti lakások fekete ablaknégyszögéből: arra kapná fel a
fejét az ember, ha egyszerre abbamaradna. Nagy szemű,
barnasárga szőlő, zöldpaprika, filléres paradicsom. Lángos:
pizza, lent, a város számtalan mélypontjának egyikében, két
lejtős utca találkozásánál, az akadémiához vezető úton. Bent,
a helyiség sarkában, a régi épület valahogyan belülre került
meztelen oszlopa mellett Juke-Box: pénzbedobós
lemezautomata. Szélesen világító zöld betűk: ROCK-OLA.
Ötvenért egy szám, százért három. Mellette, a fehér
vasasztalnál mindig egy csoport tizenhat körüli srác, fehér
farmernadrágban, piros, fekete, szürke pulóverekben, egy
kólával vagy csak úgy. Rock and Roll. Adriano Celentano.
It’s Now or Never, Presley fájón vad, rekedt hangján,
gitárkísérettel…
És az egész mögött egy fel-felbukó kép: nyári éjszaka,
Budapesten, a Rákóczi út és a Kiskörút sarkának széles
járdája, frissen lemosva, utcaseprő gép, s a keresztezésre
leállított pajzsok közül ki-kicsapódón a sínhegesztők sercegő
ívfénye.
Hárman kaptuk meg abban az évben a nyári akadémia
egyhónapos ösztöndíját: Imre, Erzsébet meg én. (Hogy kit
küldtek, abban körülbelül annyi szerepet játszott az
igazságosság, mint a Halley-féle üstökös ezerkilencszáztízes
felbukkanása.)
Imre szőke, darabos, magas parasztgyerek volt, végzett
már, az ösztöndíja is más kategóriából került ki, mint a
miénk. Több éve dolgozott már munkahelyén, egy vidéki
városban. Egyszer mesélt is az albérleti szobáról, ahol
harmadmagával lakik. Egész jó homoki borok teremnek a
környéken, és téli estéken jól be lehet durrantani a
vaskályhába; egyszóval nem is olyan elviselhetetlen.
Erzsébet, az más, ő kitűnő tanuló volt, politikai
vitaestek állandó szereplője, koncepciózus lény és fontos
tényező a főiskola szervezeti életében, és minden tekintetben
szép jövőnek nézett elébe. Egy délelőtt, még az első
napokban, elmentem járni egyet, egyedül, s hosszan álltam
az esőben egy üzlet ajtaja elé behúzódva. Amikor a
szállásunkra visszaértem, Erzsébet egy önkéntes
börtönfelügyelőnő buzgalmával számon kérte, hogy hol
voltam.
Erzsébet hozta magával otthonról az egylet címét is,
ahol Marcellót megtalálhattuk. Délután mentünk el, mindjárt
az elején. Tíz vagy tizenkét húsz év körüli fiatalember ült a
gyűlésterem első széksoraiban, Marcello a terem végében állt
az asztalnál, fehér nyári öltönyben, kihajtott inggel. Beszélt.
Következetességről, szervezettebb munkáról meg ilyenekről.
Olasz feje volt, s arcáról nehéz volt megállapítani, hogy
jóképű-e, vagy kifejezetten csúnya. Fekete haját egészen
rövidre nyírva hordta, a füle elállt egy picit, s arcát
gyerekessé tették az elhintett szeplők. A beszéd végén
egyhangúlag újra megválasztották pecsétőrnek, és hátrajött
hozzánk. Még aznap este lementünk hozzájuk, vele meg egy
Baldo nevű komoly, magas fiúval, akinek Bertolt Brecht volt
a kedvenc írója.
 A mélyen fekvő új városrészben laktak Marcellóék, egy
nemrég épült nyolcemeletes házban. Menet, ahogy a régi
városfal alatt átjutott az ember, enyhe ívben meghajló, széles
lépcsőn kellett leereszkedni a völgy derekáig. A lépcső
aljában, rövid, kövezett lejtő után következett a Vízvezeték
Útja. A méternyi átmérőjű aquae-ductus-t még a rómaiak
építették; tetején a keskeny utat most aszfalt fedte, s derék
magasságú kőfal védte kétfelől. A túlsó vége azután
belefutott az országútba, mely a maga rendes vonalán, lassú
lejtéssel elkerült messze az akadémia felé, és ide, az új
városrészbe vezette le a sűrű autóforgalmat. Az országút
mentén lépten-nyomon a földet vájták a gépek, vagy állt már
a házak betonváza.
Úgy negyedórányi járás után letértünk az országútról,
és egy széles, befejezetlen kocsifeljárón lejutottunk a
nyolcemeletes, még vakolatlan házak közé. A harmadik-
negyedik háznál felkiabált Marcello:
– Barbaaara!
Amikorra kiléptünk a felvonóból a hetedik emeleten,
Barbara már a nyitott ajtóban várt. Vannak emberek, akik
olyan áttekinthetőek az első pillantásra, mint egy pohár friss
víz; Barbara ezek közé tartozott. Mosolygott, és húzott
minket befelé. Hibátlanul bár, de enyhén idegenes
hangsúllyal beszélt, és ez egyéni kedvességet adott minden
szavának. Huszonkét éves lehetett. Szelíd arca volt, selymes
fényű, félrövidre vágott gesztenyehaja, szőkébe hajló
sávokkal; a bőre fehér, halványan rárajzolt pasztellkék
erekkel. Sima szoknyát viselt, és a bolyhos, puha pulóver
szabadon hagyta a nyakát. A mosolya nyílt, vidám, mégis,
valamiért mindig azt vártam, hogy egyszerre eltűnik, s
mögüle előbukkan a csöndes sírás.
 A völgyre nyíló ebédlő-vendégszobában ültetett le
bennünket. A helyiség padlója világos márványból készült.
Az erkélyajtó felől nehéz asztal állt nyolc székkel. A
szemközti falnál könyvesállvány, lemezek, lemezjátszó és
egy tranzisztoros rádió, a hálózatba bekötve, folytatásként
pedig egy dívány. Barátkoztunk, beszélgettünk az
olaszokkal. Barbarának később ki kellett mennie a konyhába,
hogy vacsorát készítsen Danilónak, tízhónapos kisfiának. A
könyvek között felfedeztem Az öreg halász és a tenger-t, a
lemezek között meg volt egy Anka, rajta négy szám között a
The Bells Keep Ringing és a Crazy Love.
Múlt az idő, besötétedett egészen. Nem sokkal azután,
hogy Barbara visszajött a konyhából, Marcello odadobta a
liftkulcsot a brechtkedvelő Baldónak, s az lement az első két
üveg pezsgőért. Így indult a dolog.
Így indult, és így folytatódott két héten át a háromból,
amíg Sant’Andreában voltunk, mármint Erzsébet meg én,
mert Imre, a maga másfajta ösztöndíjával, maradt még
azután is.
Szabálytalan, és sok tekintetben értelmetlen életet
éltünk. Az akadémiára egyszer jártunk el hetenként,
becsületből, egy vetítettképes előadásra. Máskülönben ezek
az előadások éppoly kevéssé érdekeltek, mint a többi. Aztán
a visszatérő esték Barbaráéknál, majd aludtunk rá délig,
közben meg ott volt a város. Egy délelőtt egy üzletajtó előtt
álltam a lassú esőben, és akkor egy percre, egy órára
megnyílt előttem Sant’ Andrea.
A szűk középkori utca, melyen a szállásunk volt, a
Corso Peruginóba torkollott. Domború macskaköveit
menedékesen rakták, hogy középen lefolyót képezzenek az
esővíznek. Ha egy kiskocsi végigment rajta, az emberek
beálltak a kapualjakba, hogy elférjen. Ennek ellenére ezen az
utcán és sok hasonló utcán az országban nem volt egyirányú
a közlekedés: ha két kocsi szembetalálkozott, az egyik az
utca torkolatáig hátrált előzékenyen.
Ugyanannál a családnál laktunk mind a hárman; ezek
voltak talán a város legolcsóbb diákszobái, címüket az
akadémiától kaptuk. Én egy alkóv és egy használatban levő
keresztfolyosó egymásba oltásából született, furcsára sikerült
helyiségben aludtam. Lefekvéskor elhúztam a vastag,
virágos vászonfüggönyt, így határoltam el a folyosótól az
ágyamat. A telefon – avítt fali készülék – a fejem fölött lógott,
belül. Néha a csöngetésére ébredtem délelőtt, ilyenkor a
függöny mögül benyúlt egy kéz, kivette a kagylót a
szobámból, s hosszú, monoton beszélgetés következett,
amitől aztán jól el lehetett aludni újra. Régi volt az épület,
háziasszonyunk panaszkodott is, hogy sokszor kell javítani a
vízvezetéket, mert százötven éve már, hogy nem cserélték. A
konyha és a szobák ablakai hátrafelé nyíltak, egy mélyebben
fekvő, napos mellékutcára. Láttam egy délelőtt: hivatalba
mentek az emberek, végig ezen a kanyonszerű, macskaköves
utcácskán, gyerekek igyekeztek az iskolába, lányok
bevásárolni kosárral; így élte életét a város évszázadok óta
már.
Mi ugyan többnyire tizenkettőig, egyig aludtunk, aztán
ebédelni mentünk, mindig együtt. Délután a városban
csellengtünk. Elmentünk a hideg vizű uszodába vagy a
naponta átrendezett Upim áruházba, olykor a
lángossütödébe, vagy az akadémia alagsori klubjába.
Rengeteg arab volt a klubban, amerikaiak, néhány
francia, német, jugoszláv. Asztalok négy székkel, kóla,
narancsszörp, szendvicsfélék; két játékasztal. Hárman ültünk
az asztalunknál, hallgattunk, és nem vegyültünk másokkal.
Erzsébet számonkérő szavai óta nemigen jártam egyedül.
Amúgy azt hallom, később sikerrel járt: rendező lett belőle. A
világ sem döglött bele eddig. Később, ott kint, ahogy múltak
a napok, már szabadon tudtam a terem felé figyelni, mintha
magam volnék, bár mindig volt egy gondolatszál, amely
számon tartotta kettőjüket, mint ahogy az úttesten áthaladó a
szeme sarkából inkább tud, mint lát egy oldalról közeledő
járművet. Végül is nem volt rossz ott ülni a klubban,
hallgatni a beszédzúgást, nézni az asztalokat.
Kimeríthetetlen volt a néznivaló, s ha egy-egy előadás véget
ért, újabb rajok jöttek le, felfrissítve az emberanyagot.
Nyolc óra felé paradicsomot vettünk a lángossütödével
szemben, meg sóval sütött kenyeret, s otthon gyulaival
megettük vacsorára. Este Barbaráékhoz mentünk
legtöbbször.
Néha moziban voltunk, s egyszer-kétszer jártunk
vidéken is, Marcellóval együtt vittek le az ismerősei.
Emlékszem egy éjszakára az országúti autósbárban, ahol a
kocsitulajdonosnak, aki szállított, egy marék pénzét el-
rockoláztam. Volt olyan is, hogy Marcello jött fel hozzánk este,
megkínáltuk májkrémmel, gyulai kolbásszal, s hosszan, neki
melegedve, csaknem lázzal beszéltünk, meséltünk késő
éjszakáig. Jókedvű, ösztönösen barátkozó természetű fiú
volt, és így estére mindig felélénkült.
Néhány napon át zuhogott az eső, azután elállt, s akkor
– csaknem egyhetes szünet után – újra lementünk, Marcello
huszonegyedik születésnapjára. Ez volt a harmadik, utolsó
hetünk. Lassan vánszorogtak a napok, jó lett volna
továbbállni már innen. A néhány napja kificamodott lábam
nem tartott volna vissza, de ezen a héten mindenképpen
maradni illett még, az ösztöndíj miatt: azt az akadémiától
kaptuk.
Délután ott voltam Barbarával és Baldóval a Corsón,
amikor megrendelték a tortát. Barbara gondosan válogatott:
a színt, a felírást, a gyertyák formáját. Öten mentünk le este,
Marcellóval együtt, a hosszabbik úton az új városrész felé.
Baldo az aktatáskájában hozta a két üveg pezsgőt. Én a
barackpálinkámat vittem magammal, hármunk
ajándékaként, az otthoni selyempapírjába tekerve. Egy
egészen kicsit még bicegtem.
Ezúttal baj volt a hangulattal. A barackkal kezdtük.
Marcello az első pohárnál kijelentette, hogy pocsék, de azért
ivott aztán még kettővel. Imre mindannyiszor vele tartott,
úgy érezte, illik. Ittunk mi is, többiek.
Megbontottuk az első üveg pezsgőt. Időnként, felváltva,
barackot is ittunk, főleg Marcello meg Baldo. Barbara
igyekezett tartani velük a lépést. Imre láthatóan feszengett,
megérzett valamit a feszültségből, amelybe belecseppentünk.
Barbara eltévesztette egy szó névelőjét idegességében, s
Marcello többször vidáman elismételte a hibás mondatot. A
díványon ült, erőltette a viccet Baldóval, be-bevonta Barbarát
is, és ahogy az asszony belelendült valamibe, ő mindig
fékezett, visszakanyarodott, s Barbara idegesen felfokozott
nevetése rideg űrbe hullott, és ügyetlen kongással, hosszan
visszhangzott még. Igyekeztem parírozni, a kelleténél
emeltebb hangon, régi viccekkel. Közben ittunk. Baldo
lement még két üveg pezsgőért, s bár magával vitte Marcello
kulcscsomóját a fiú, amikor megjött, Barbara elébe ment ajtót
nyitni, és elvette tőle az egyik üveget. Marcello ettől meg
akart sértődni, azután meggondolta, és inkább nekilátott
Baldóval a bent levő üvegnek. Imre komoran ült a nagy
asztalnál, ahol a tortát ettük előbb, már rég egyedül, mert a
többiek szétszóródtak a szobában.
A lemezeket néztem. Odajött Erzsébet is, kivett egy
albumot, és azt lapozgatta a díványra telepedve. Én az előző
nap jöttem vissza a városi kórházból. A bokám ficamodott ki,
és nem tudtam, mit csináltam volna, ha nincs Marcellóék
egyletében az az orvos, aki elintézte, hogy ingyen
felvegyenek. A két nap alatt Marcello, Erzsébet meg Imre
kétszer is meglátogatott, narancsot hoztak és szőlőt, és
legalább nem voltam egész nap egyedül; erre gondoltam
most egy pillanatra. Barbara nem csinált semmit. Feltettem
egy lemezt, és táncolni hívtam. A lábam nem zavart. Ő
könnyen táncolt, mintha nem is volna, amellett mindig úgy
fordult, hogy lássa Marcellót, s próbált beszélni is hozzá.
Aztán gyors, bocsánatkérő tekintettel megállt, abbahagytuk,
és ő tréfásan meghajolt a férje előtt. Marcello, kezében a
pohárral, ültében felnézett rá, és azt mondta, nem táncol,
nem férfinak való az. Odamentem, táncolni hívtam a
Marcello mellett lapozgató Erzsébetet. Barbara az üresen
maradt helyre kuporodott. Ahogy lejárt a lemez, bedöglött a
tánc is. Lassan állandósult a hullahangulat. Néztem magam
elé. Nem akartam Barbara helyzetét nehezíteni, de ez így
nem ment, valamit kellett csinálni. Feltettem egy új lemezt, és
szó nélkül meghajoltam előtte. Marcello erre abbahagyta,
amit magyarázott, és a feleségéhez fordulva kijelentette, hogy
hajlandó táncolni, de csak mezítláb, és a Peti Fleer-re. Így
mondta, az volt a kedvenc száma.
– Jó, vesd le a cipődet – mondta Barbara.
– Előbb te.
Levettem a lemezt, és feltettem a Petit Fleur-t. Barbara
két mozdulattal kilépett a cipőjéből, és fehér gyapjúzokniban
állva a márványpadlón, a kezét nyújtotta a férjének. Amaz
levetette fekete félcipőjét, eldobta valahová, és elkezdtek
táncolni. Marcello elég sokat ivott már, hosszú, összevissza
mozdulatokkal táncolt, állandó kidobálással, az egészben
mégis volt valami zaklatott harmónia, független a zenétől, de
mintegy arra válaszoló. Megtöltöttem az asztalnál a
poharamat, leültem a díványra, és olvasni kezdtem az egyik
lemeztok magyarázó szövegét. A Petit Fleur vége felé
Marcello váratlanul megbokrosodott, abbahagyta a táncot,
kiabált, hogy az ember már a saját lakásában sem mulathat
nyugodtan, a pezsgőt azt vagy megisszák, vagy eldugják.
Azután elcsöndesedett, otthagyta Barbarát, kiment az
erkélyre, zokniban, leült a kőre, és a falnak döntött háttal
nézett le a völgyre. Egy perc múlva Erzsébet fogott két
poharat, utánament, leült mellé. Így, a szobából, egyiket sem
lehetett látni. Lejárt a Petit Fleur, feltettem az Ankát, és
táncolni kezdtem Barbarával. Az első percben elnézett, túl a
falon, tompa közönnyel. De hamar megkeményedett a
tekintete, és éreztem, hogy tánc közben jobban odasimul
hozzám. Tudtam, hogy nem nekem szól a simulása, éreztem,
hogy támaszt keres Barbara. Imre az asztalnál ült, egy kissé
lazított már, a pulóverét mindenesetre levetette. Kétszer szólt
nekem, hogy menjünk, nem illik ilyen sokáig maradni, a
háziak is biztosan aludni akarnak már. Az erkély ajtaja
csukva volt. Baldo nézte a csukott ajtót, és röhigcsélt maga
elé hülyén. Forgott a lemez, Barbara igyekezett nem nézni az
ajtó felé. Táncoltunk. Jobban mondva én táncoltam,
Barbarával ismét csak megesett a dolog; mint már oly sok
minden; hagyta magát; sedre, komolytalan gyerekasszony,
aki mintha nem szakított volna még időt arra, hogy
végiggondolja, mi is történt vele, hogy került egyáltalán ebbe
a kiismerhetetlen országba, e csivitelő beszédű emberek
közé. Mint aki ismeretlen ár ellen küzd, nem érti, miért, s
nem tudja eléggé komolyan venni kötelességét, a kapálózást.
Ekkor mondta el, hogyan találkozott Marcellóval első ízben.
– Már télen volt, karácsony tájt, két éve. Nyári
akadémista voltam, mint ti. Évzáró kiránduláson voltunk a
hegyekben, néhányan, akik végig kitartottunk. Tábortüzet is
raktunk, késő éjszaka indultunk csak haza, jókedvünk volt. A
barátnőm mellett ültem, az ő kocsiján. Félúton megláttunk
egy robogót. Ketten ültek rajta, Marcello vezetett. Mehettek
vagy nyolcvan kilométeres sebességgel, ő mind a két kezével
elengedte a kormányt, kifeszített karral egyensúlyozott, mint
egy kötéltáncos, és teli torokkal énekelt. Nagy nehezen
elébük vágtunk, meg kellett állniuk. Aztán megráztam az
ingénél, és az arcába ordítottam, hogy őrült. Valamit
ünnepeltek a hegyen az egyletükkel, ittak. Két hónap múlva
mentem csak haza, rendbe tenni a dolgaimat.
Összeházasodtunk, és egy év múlva megvolt Danilo.
Nemsokára visszajött a szobába Erzsébet. A táncot
abbahagytuk. Bejött később Marcello is, az eldugott üveget
kereste, és kijelentette, hogy ő álmos, lefekszik. Imre most
Erzsébetnek mondta, hogy menjünk, Barbara meg arra kért,
hogy maradjunk, s kiment az üvegért. Baldo megpróbálta
kinyitni, hagytam, hadd kínlódjon vele, végül Imre segített
neki. Amikor kinyílt, nem pukkant, csak sistergett. Marcello
a cipőjét kereste, nem találta, ivott. Ittunk mindnyájan, csak
Barbara nem. Erzsébet szótlan volt. Kiürült ez az üveg is.
– Tönkretettem az életemet – mondta Baldo. – Mondd,
te akarsz élni? – Imrétől kérdezte ezt, aki még mindig az
asztal mellett ült. – Akarsz? Mondd. – Tökrészeg volt.
Marcello azt kérdezgette, hol a cipője.
Aztán Baldo egyszerre felugrott, és kirohant az
erkélyre.
– Most leugrom.
Mire felnéztem, kívül állt a keskeny peremen, fogta az
erkélyrácsot, és tűnődve nézett lefelé. Az egyik kezével el-
elengedte a rácsot, és hadonászott. A ház hátsó frontja
kétszáz méter mély völgyszakadék szélére épült. Telihold
volt, lent a mélyben, zöld rét közepén fordult az országút.
Felálltam, kifelé indultam lassú léptekkel, közben a
szememmel hipnotizáltam, és azon gondolkoztam, hogy
amikor a rendőrség Baldo halála ügyében nyomoz majd,
hogyan fognak kihallgatni minket, idegeneket. Beszéltem is
hozzá valamit, s eközben kiértem. Megfogtam két kézzel a
karját. Ekkor láttam csak meg, hogy Baldo feje búbján a sima
szálú, sűrű, fekete haj között kétforintosnyi hiány világlik,
valami bőrgomba nyomán. Imre ült bent, és nézett. Lehet,
hogy ki se fognak hallgatni – gondoltam. Azzal kezdik, hogy
leültetnek. Bekiabáltam Imrének:
– Gyere ki!
Erre kiszaladt, és megfogta Baldo másik karját. Ez most
a cipője orrával mutogatott lefelé, a völgy túloldalán, zöld
mezőben álló kolostorra.
– A papok! Nézzétek meg! A legszebb helyeken élnek!
Nem dolgoznak, és milyen helyeken élnek!
Beemelni nem tudtuk, bár Imre nagy darab, erős fiú
volt; attól féltünk, hogy kapálózni kezd, és lezuhan.
Elkezdtük hát rábeszélni, hogy másszon be.
– Mondd, igaz, hogy Magyarországon nem játszanak
Brechtet? – vált most töprengővé az arckifejezése.
– Most már fognak játszani – nyugtattam meg. – Most
már minden a legjobb úton van.
– Miért? Mondd, miért? És a papok? Miért?
Biztosítani kellett, hogy visszatérünk még a kérdésre.
Aztán bent volt.
– De most már csakugyan menjünk – mondta Imre, és
láttam rajta, hogy tényleg meg volt ijedve. – Menjünk, és
vigyük el ezt is.
Barbara a szobából nézte végig a dolgot. Vizet hozott be
egy tálba, és lemosta Baldo arcát. Az néma közönnyel tűrte,
hogy a hideg víz a nyakába csurogjon a kigombolt inggallér
mögé. Egészen kivörösödött az arca. Barbara azt akarta, hogy
addig ne induljunk, amíg Baldo egy kicsit le nem hűl.
Marcellóval most nem foglalkozott senki. Felállt:
– Na, elég volt. Álmos vagyok, megyek aludni.
Korántsem volt olyan részeg, mint például Imre hitte.
Bement a hálószobába. Barbara kétségbeesetten nézett
utána, és tovább mosta Baldo képét a szivaccsal, aztán
megtörülte. Erzsébet előkotorta egy székről a színjátszó
anyagú esőkabátját. Megjelent megint Marcello, kezében egy
darab fekete félcipővel.
– Az ágy alatt volt. Hol a másik? Gyere már aludni. –
Egy szobában aludtak, nagy ikerágyon.
– Megyek már, kedves – nézett fel rá Barbara, még
mindig mezítláb, fehér gyapjúzokniban.
Marcello eltűnt. Barbara bocsánatot kért, kiment, és
fölhívta a felvonót. Kifelé menet közrevettük Imrével a
kijózanodóban levő Baldót. Mögöttünk jött Erzsébet.
Kint hátramaradtam:
– Köszönöm – búcsúzott Barbara. – Jó, hogy itt voltál.
De az utolsó szónál alig figyelt oda, a lakásajtó felé
nézett, és be is sietett rögtön.
Baldo hamar elvált tőlünk hazafelé menet, kielégítően
józan volt. Azután végig néhány lépéssel előttük mentem. Ők
sem beszéltek egymással. Az aszfalt tompán sötétlett az
utolsó esőtől a neonszínű holdfényben, helyenként egy
csillogóbb folt ugrott ki belőle. Más nem járt az utcán;
hallatszottak a lépteink. Egy csöppet húztam a lábamat, az
úttesten mentem, könnyű érzéssel, mint aki nem tartozik
senkinek. Sokáig tartott az út.
 Egyszer hazakísértem még Barbarát a városból, ahol
télikabátot vett a kisfiának. Belém karolt a csúszós lépcsőkön,
idegesség volt a mozdulatában, büszkeség meg szeretet is.
Akkor sem húzta ki a karját, amikor a lépcsőnek vége volt, és
azt mondta, hogy ez veszélyes neki, megláthatják.
– És akkor?
– Tudod, milyenek az emberek.
Ezen a délutánon, ahogy a cipősarkával kopogva
kicsiket lépett mellettem, azt mondta, hogy örül, hogy talált
egy barátot. Elveszett volt, tanácstalan. Azon a héten
Marcello megverte a gyereket. Először. Tévedésnek érzi az
egész házasságát. Mit csináljon? Láttam, mondta, láthattam
aznap este is náluk, hogy ez így nem mehet tovább. –
Mondd, mit csináljak?
– Nehéz beleszólni a más életébe – mondtam lassan, és
még ki sem mondtam, máris éreztem, milyen hamisan cseng
ez a puha, semmitmondó válasz. Fenét volt nehéz. Pontosan
tudtam, mit kell tennie. – Úgy volt, hogy őt Rómába
helyezik, és itt feladjátok a lakást, nem? Hagyd itt. A kisfiút
vidd magaddal. Anyádék állandóan hívnak haza. Legfeljebb
nem küldik ide a csekkeket. Jól beszélsz négy nyelven,
munkát találsz ott is bármikor.
Lélegzetet venni sem álltam meg közben.
– Ugye? Ugye, te is így látod?
– Így.
Itthon, néhány hónappal a hazaérkezésem után levelet
kaptam tőle. Hamburgból írt, hogy megvan, már dolgozik, és
úgy tervezi, hogy hamarosan eljön Budapestre. Erre az
utazásra valamiért azután mégsem került sor. A levél így
fejeződött be: „Megpróbálok új életet kezdeni itt Danilóval.”
A feladóból láttam, hogy nem a szüleinél lakik, hanem
albérletben, egy Kramer nevű családnál.
Akkor délután az üvegajtós, két kagylószékkel
berendezett hentesüzlet előtt megkért, hogy ne kísérjem
tovább. A háziak miatt, Marcello anyja miatt, Marcello miatt.
Hazamenet azon gondolkoztam, hogy ismét
belekerültem valaki másnak az életébe, akaratlanul.
Megtanultam már akkorra, hogy emberi életek pályái néha
leheletnyi érintésre találkoznak, és ezt nem lehet meg nem
történtté tenni.
Az utolsó napon még egyszer fent voltunk náluk,
mindannyian, csak egy rövid időre. Barbara megkért, hogy
válasszunk mind a hárman egy-egy könyvet és egy-egy
lemezt emlékbe. Némi lelkiismeret-furdalással kivettem az
Öreg halász-t és az Ankát; a többiek lényegesen szerényebbek
voltak. Az én lemezem tokjára azt írta Barbara, hogy A
viszontlátásra.
Amikor elmentünk, és végleg elbúcsúztunk a többiektől
is, egészen idétlenül, nem tudom, hogy alakult így, a rugós
késemet mutattam Marcellónak, a pengéjét kiugratva, és ő
azzal búcsúzott, hogy neki is van ilyen. Ez már a lift előtt
történt, azután lementünk.
Ennyit tudok elmondani arról, hogy mi volt a baj.
Úgy érzem azonban, hogy feltétlenül hozzátartozik
még a történethez, hogy egy esős délelőtt, még az első
napokban, kimentem egyedül a városba. Nem erősen esett,
inkább csak kitartó makacssággal, langyosan az olasz őszben.
Egy kis üzlet üvegajtaja elé behúzódva álltam, a csatos
esőköpenyemben. Mellettem csurgott a víz az ereszről,
fénylett az út aszfaltja s a járda régi macskakövei. Álltam,
védtelenül, s csak hagytam áradni magamban az idegen
országot. Sötétkék volt a levegő, de érződött a világosság,
amely ott várakozik még az eső mögött valahol. Egy-egy
autó ment el az úttesten, a vizet csapva. A gyalogjárón férfiak
siettek, régimódi, nagy, fekete esernyőkkel, s képük óriás
gombaként tükröződött az ázott kövön, mint apám egy
háború előtti fényképén, melynek az a címe, hogy Eső a
Margit körúton. Kinyílt a szemközti rádiószaküzlet ajtaja,
egy pillanatra kiszabadult az énekhang az utcára, és egy
fiatal nő, sima szoknyában, átszaladt a szomszéd ház
kapujáig. A házon, talán az eső sötétje miatt, égett az
élesfehér neon; a második emeleti szállót hirdette meghajló
nyíllal. A portált a kapu körül s belül a keskeny lépcsőházi
bejárót kék eres fehér márvánnyal burkolták. Kiáltások
sodródtak a levegőben, készülő ebéd szaga csapott ki egy
nyitott ablakon. Feljebb autóparkolónak használt térré
szélesedett az út, ide torkollott ferdén az utca a
szállásunkkal. Összetorlódva, ötös, hatos sorokban álltak ott
a tömpe orrú kisautók. Alacsony építésűek voltak, s egy kissé
lefelé irányított tekintettel néztem lekerekített hátukra. Esett.
Az esőcseppek szétperegtek a zömök kis kocsik fehér,
pasztellzöld meg krémszínű hátán, ahogy gyermekkorom
egy kedves könyvében vagy egy régi filmben, álmomban
valaha, vagy mindezekből egybeolvadva emlékeimben,
mindegy, de valahol: lassún fel-le hullámzó türelmes
elefántcsorda álldogál egy dzsungeltisztáson, téli napon;
szakadó zápor, felszálló meleg pára, és én, ágyékkötős, sötét
bőrű kisfiú, egy pálma lombjai között meglapulva, dobogó
szívvel, egy kicsit magasabbról nézem, és nem tudok betelni
a széles elefánthátakon gőzölögve szétpergő víz
varázslatával.
Sant’Andrea fölött azután lassan kitisztult az ég, és
amikor az eső elállt, hazaindultam. A szálloda melletti
dohányosboltban gyufát, levelezőlapokat, bélyeget
vásároltam, csak a vásárlás kedvéért. Mondom, mindjárt első
napokban történt, egy esős délelőttön.
*
Eddig tartott, amit Ádám elmondott a lánynak.
Még azelőtt volt ez, hogy a belvárosi Kökörcsin
eszpresszót átalakították, s fölkapott hely lett belőle.
Rózsikát, a fekete hajú, idősebb pincérnőt később viszontlátta
egy mellékutcai sötét presszóban, csak a szelíd szemű
kávéfőzőnőnek veszett nyoma teljesen. Rögtön megismerte
Rózsika, és nagyon megörült neki. Látszott már abból, ahogy
a kávéját megrendelte. „Egy nagyon kedves, régi
vendégemnek lesz!… De hát mi van magával? Hova tűnt? És
a kislány?” Elmesélte, hogy a presszó átalakítása után,
amikor őt áthelyezték, a gyerekek az ablak melletti két
asztaltól eljártak hozzá még ide is egy darabig. De később a
vezetőnő nem engedte, hogy egy bambi mellett üljenek egész
délután. Meg túl hangosak is lettek, rengeteget füstöltek, és a
presszó törzsvendégei nem fértek már be tőlük. „Én
hagytam, hiszen tudom, hogy nincs pénzük, és nem rossz
gyerekek ezek. Attól, hogy ki hogy öltözik!… Tudom, az én
fiam is húszéves. A vezetőnő szólt nekik kétszer, hogy
rendeljenek mást is, aztán elmaradtak lassan, nem tudom,
hova járhatnak most.” Búcsúzóul Rózsika megígértette vele,
hogy feltétlenül bejön még a kislánnyal együtt is.
Mindez azonban már később történt. A Sant’Andrea-i
dolgokat azon a fekete karácsony délután mesélte el a fiú, a
régi Francis Scott Fitzgeraldban, melyet elnyelt azóta az idő
és a nagyváros; meg az utcán, autóbuszokon, uszodai
napozóágyakon, felvonókban, később.
 Viktor szerelmei

„Nyár végi este volt, ezerkilencszázhatvankettőben,

mintegy fél évvel azelőtt, hogy elutaztunk Katival Dél-Ame-
rikába, s Buenavistában éltünk egy évig. A díványon hasalva
olvastam a cselédszobában, már órák óta. Arra gondoltam,
hogy régen olvastam már ilyen jól, és hogy milyen
nagyszerű, ha van az embernek egy vastag könyve,
semmivel nem kell törődnie, úgy minden órában föl lehet
emelni a kötetet és látni, hogy milyen sok van hátra még
mindig. Akkor már évek óta szinte sohasem olvastam ilyen
boldogan, s most óhatatlanul az jutott eszembe, amikor
tízévesen skarláttal feküdtem a Fehér Kereszt kórházban, és
három nap alatt olvastam ki a Winnetou három kilós kötetét.
Ez az egész gondolatkör azután egyszerre annyira eltöltött
örömteli izgalommal, hogy azonnal abbahagytam az
olvasást, eloltottam az olvasólámpát, megcseréltem
elzsibbadt könyökömet, és kifelé bámultam az utcára.
Szemben keresztutca nyílt, így láthattam egy darab
halvány csillagos eget a házak között. Az ablak alatt az utcán
nagyobb társaság igyekezett a nagyvendéglőből a
kiskocsmába, folytatni. Egy részeg nő magyar nóta refrénjét
énekelte éles, erőszakos hangon. Tíz óra elmúlt.
Azután bent a lakás mélyén csöngött a telefon; a
harmadiknál fölvették. Anyám beszólt, hogy engem
keresnek. Mariann volt, Viktor barátom felesége.
– Elvesztettem a férjemet – nevetett a kagylóba. – Nem
üldögél nálad? Már két helyen próbáltam. – Mondta, hogy
melyik volt az a két hely. – Több ötletem nincs.
Viktornak délután kellett volna hazaérnie, fél hat körül.
 – Hívd föl még Zalánékat – tanácsoltam Mariann-nak. –
Ma hozták haza Feri szobrát a kőfaragótól, lehet, hogy oda
ment Viktor megnézni. – Megnyugtattam: elveszett a fiú,
majd megkerül. Rossz pénz. Egy percig sem hittem, hogy
valami baj történhetett.
Másnap fel kellett hívnom őket, pénzre volt szükségem.
Viktor vette fel a kagylót. Siettem valahová, röviden
beszéltünk.
– Majd… felhívlak… valamikor – húzta a szót –,
elmondom. Élek, persze. Egészben értem haza tegnap,
megvan kezem-lábam.
Az ezt követő hetekben nem értem rá semmire;
otthonról csak annyi időre mozdultam ki, hogy elvigyem a
kész, vagy a távolról sem kész munkát a gépírónőhöz.
Viktort sem láttam. Egy hónappal később azután
összefutottam Mariannnal az egyetem folyosóján.
Állásügyben talpaltam odabent, már vagy tizedszer kerestem
az illető docenst, akinek várnia kellett volna. Nem volt
egyedül Mariann, egy csoporttársával szaladtak lefelé a
lépcsőn, előadásról jövet.
– Őnáluk lakom – mutatott Mariann a nagy darab szőke
lányra, ahogy bemutatott egymásnak bennünket.
Nagyot nézhettem, mert felnevetett és megkérdezte:
– Te nem tudod? Válunk, Viktor meg én. Emlékszel,
amikor telefonáltam, hogy elvesztettem a férjemet? Azon az
estén döntöttünk így. Nem is tudtam akkor, hogy mennyire
igaz, amit mondok. Elvesztettem a férjemet – a szó szoros
értelmében.
Tizenegy órakor jelentkeznem kellett az ötödik emelet
egyik szobájában, s sietségemben mindeddig szinte meg se
láttam Mariannt. Volt valami bizonytalan érzésem, hogy nem
a megszokott nála minden, de egyszerűen nem értem rá
felfigyelni erre az érzésre. Hogy ezt mondta, egyszerre
rájöttem, hogy mit érzek benne szokatlannak: sohasem
láttam még kifestve. Egy kunsági faluból került fel az azóta
megszüntetett Felcserképző Iskolára. Maga sem volt biztos
benne, de gyanította, hogy egy adag cigány vér is folyik az
ereiben, apja révén, aki egy-két hónappal az ő születése előtt
elment világgá. A haja fekete volt, a bőre fehér. Ezen a
délelőttön, a tudományegyetem folyosóján, ki volt festve a
szája, kihúzta a szemöldökét, és vékony réteg púder fedte az
arcát. Azt hiszem, mindehhez úgy kellett megvásárolnia a
felszerelést egyszerre, mert nem volt otthon semmi
festékféléje. Gondozott fehér maszk volt az arca, meszeltfal-
szerű. Új osztrák kardigánt és pulóvert viselt. A körmét
ciklámenszínűre lakkozta. Egy tanársegédről beszélt, aki
udvarolgat. Felcsapott a hangja furcsán, ahogy mondta: de
érdeklődést színlelni nem is próbált.
– Kapok ösztöndíjat – vonta meg a vállát és felvesznek
soron kívül a kollégiumba. Valahogy majd megleszek addig.
– Meddig? – kérdeztem.
– Amíg visszajön hozzám. Visszajön, azt én tudom.
Mondom is fűnek-fának. Csak addig kell valahogy
megállnom a lábamon.
Egy ablakmélyedésben beszélgettünk a folyosón.
Mariann csoporttársa már előbb elbúcsúzott. Jöttek-mentek a
diákok. A két óra közötti szünet időpontjában értem oda épp.
Az egyetem a tanév első napjait élte. Szégyenkezve vettem
észre magamon, hogy szórakozottan hallgatom csak
Mariannt; az nyugtalanít, hogy nem leszek ott tizenegy órára
Zádornál, a docensnél, akitől azt reméltem, hogy segít állást
találnom. Összeszedtem magamat.
 – Nem vettem észre – hallottam Mariannt –, hogy nincs
rendben valami. Éjszakánként sem vettem észre, a legutolsó
napig. Én nem tudom… Lehet az ilyesmit színlelni?
Mialatt fel-alá járkáltam az ötödik emeleti folyosón,
ismét hiába várva Zádorra másfél órán át, bőven volt időm,
hogy gondolkodjam róluk. Amikor
ezerkilencszázötvenhétben
Viktor Mariann-nal kezdett járni, nem örültem a
dolognak. Ráadásul voltam olyan kellemetlen fráter, hogy ez
meg is látsszon rajtam. Hálistennek, fütyültek rám mind a
ketten. A Felcserképző egyik rendezvényén ismerkedtek
meg, tavasszal. Nyár elején mentünk egyszer hármasban
Pünkösdfürdőre, és én akkor láttam Mariannt először. Az
első pillanattól nem tetszett nekem, okoskodónak találtam,
álentellektüelnek. Vagy nem is tudom: rózsaszínű ruha volt
rajta boleróval, talán egyszerűen azért. Nem is tudtam
megtalálni a hangot vele. Mariann még abban az évben
kétszer is fegyelmit kapott a kollégiumban, mert nem ért
haza este tíz órára, s végül, amikor hajnalban ment be
egyszer – táncolni voltak egy eszpresszóban, bent Pesten –,
kidobták. Nem mert hazamenni a hírrel a falujába. Viktor
leutazott vele, s a rokon legények már kishíján megkéselték,
amikor váratlanul kiderült, hogy a pesti csibész férfi a talpán:
egy híján asztal alá itta mind, így a szívükbe fogadták.
– Mégiscsak jó valamire, ha az embernek öröklött
tehetsége van az efféléhez – mondta Viktor, amikor arról a
meleg éjszakáról mesélt. – Ez az első eset, hogy valami
hasznom volt a származásomból.
A Felcserképző utolsó évében náluk lakott Mariann a
szobában, Viktor meg kihurcolkodott a sodronyágyával a
konyhába.
 Tőle tudtam meg, hogy mi történt azon az estén,
amikor ő nem ment haza, és Mariann körbetelefonálta a
barátaikat. Elkísértem egyszer, újabb néhány hét múlva, a
festékeshez, hogy legalább útközben tudjunk beszélgetni.
Elmondta: egy szőke nő van a dologban, előadó a Festő- és
Szobrász Szövetségben. (Viktor ekkortájt egy európai tárlatot
készített itt elő ideiglenesen és félállásban.) Elvált asszony,
nemrégiben helyezték át a minisztériumból. Viktor
kimondottan jóképű fiú a szőke loboncával meg a szlávos
pofacsontjával. A nő, úgy tetszik, már régebben kiszemelte
magának. Szemezgetett vele. Ő nevetett a dolgon, egyszer
elment, megittak egy kávét. Azon a napon egy kollégájuknak
fia született, erre ittak a Szövetségben. Utána elmentek
kettesben vacsorázni, aztán táncolni a Művész-klub bárjába.
Ezen az estén Viktor beadta a derekát. Szép volt a nő, és
hihetetlenül kedves. Viktor éjfél után ment haza, és rögtön
elmondott Mariann-nak mindent.
– Még az éjjel összeszedte a motyóját, és elment aludni
a barátnőjéhez – mondta nekem, miközben a Hársfa utca
járdájának két egymás melletti szegélykövét rugdostuk.
A boltban hosszasan tárgyalt, válogatott, amíg
megkaptuk a megfelelő árnyalatú zománcokat. Az utcán
begyömöszölte a kis papírzacskókat a kabátja zsebébe, és azt
mondta:
– Mit csináljak? Remélem, a kollégium és az ösztöndíj
segítségével megoldódik valahogy az élete. – Az sem tette
könnyebbé a dolgát Viktornak, hogy amíg ő befejezte a
főiskolát, két éven át a Mariann keresetéből éltek; s Mariann
ezért csak most tudta elkezdeni az egyetemet. – Lesz valami
pénzem – mondta most –, az ügyvédet meg ami kell, ki
tudom fizetni.
 Nem ott járt az esze. Egy órakor várta a szőke nő az
Emke kávéházban.
– Feleségül veszed? – kérdeztem.
– Egyelőre nincs szó róla. Ahogy nézem, egyre kevésbé
kétséges, hogy ebben az ügyben nem én vagyok az, aki
habozik. Az a gyanúm, hogy én elvenném az első szóra.
Kegyetlen dolog ez, barátom… És van még valami, ez a
legszomorúbb az egészben: félek, hogy ha ez a nő tőlem
gyereket várna, azt se bánnám, ha meg akarja tartani…
Mentünk egy sarkot a Hársfa utcán. Tudtam, nem akart
mindeddig gyereket; félt, hogy egészen lehetetlenné tenné,
hogy a szobrain dolgozzon a napi pénzkeresés mellett.
Hallgattam, mit mondhattam volna?
– Láttam Gárdonyi Jutkát a tavasszal – szólaltam meg
nagy sokára. – Fekete bundája van.
– Igen?
– A filmgyár körül csinál valamit.
– Ühöm. Tudom.
Előhúzta a kabátzsebéből az egyik zománcos zacskót, a
tenyerébe töltött egy keveset a rozsdaszínű porból; nézegette,
aztán visszatette. Gárdonyi Jutkáról nem kívánt beszélni. Ő
volt Viktor nagy, reménytelen szerelme
ezerkilencszázötvenhatban. Amikor most szembejött velem a
Váci utcán, alig ismertem rá. Szép volt ekkor is, nagyon szép,
még azt sem mondhatnám, hogy öregebb. Más volt. Gazdag
nő. Nehéz lett volna elképzelni, így látva őt, hogy bármiféle
kapcsolat lehetett közte és a barátom között.
Tizenhat éves korában leleplező újságcikket közölt a
testvér lánygimnázium lapjában a mi osztályunk érettségi
rendezvényéről. Lényegében azt írta, hogy még nem múlt el
teljesen a kozmopolitizmus veszélye; elég annyit látni, hogy
milyen ízléstelen Rock-and-Rollozás folyt innen két
villamosmegállónyira, az Árpád gimnázium aulájában, az
elmúlt szombaton. Bizonyos rendezők pedig, úgy látszik,
mindezt helyénvalónak találják… Dédelgetett ügyünk volt az
érettségi buli, tudtuk, hogy kitűnően sikerült, s egy ilyen cikk
nem volt veszélytelen. Az osztály forrongott. A két első
padon ültek vagy tízen a kémiai előadóban, fölrakták a
lábukat az ülésekre, és nagyon gorombákat mondtak
Gárdonyi Jutkára. Én tudtam, hogy Viktor ezzel a lánnyal jár.
Nem tudtam együtt érezni vele. Viktor mélységesen fütyült
rám meg az osztályra. Novemberben pedig naponta járt ki
gyalog a Déli pályaudvartól Óbudára, Gárdonyiékhoz.
Kenyeret vitt nekik, amiért Pesten állt sorba. Nem
közlekedtek a villamosok, és a Dunánál még lőttek. Jutka pár
hónap múlva egyszerűen faképnél hagyta a barátomat; egy
negyvenöt év körüli nadrágszabóval látták mindenfelé.
Középiskolás éveink alatt Viktor mindig járt valakivel.
Másodikos korában Budakeszire kísérgetett haza egy minden
tekintetben érett harmadikos lányt. Volt egy Emőke, az
utcájukból meg egy vékony drogistalány. De Gárdonyi
Jutkába szerelmes volt; nem látott és nem hallott. Nem
lehetett beszélni vele. Nősülni akart, még érettségi előtt.
Akkor hallottam csak ilyen hangon beszélni nőről, mint most
erről a szőkéről.
Ingridnek hívták a szőkét. Egy este elmentünk
Viktorhoz. A konyhának, ahol lakik, a félemeleti
függőfolyosóra nyílik az ablaka. Függöny helyett színes
léggömbökkel telerajzolt pauszpapír fedte ekkor. Nem
csöngettem be, csak megkocogtattam ezt az ablakot a
folyosóról, ahogy szoktam. Ingrid nyitott ajtót.
– Viktor csak később tud hazajönni – mondta. – Gyertek
be.
 Odabent letelepített engem és Katit a vaságyra,
párnákat dobott, tegyük a fejünk alá, és fölkuporodott ő is
harisnyásan. Úgy látszott, hogy félig-meddig ott lakik már a
konyhában. Rögtön beszélni kezdett az új lengyel filmről,
okosan, finom ízléssel. Tudott mindent mirólunk. Elmesélte a
minisztériumnak azt a – később kátyúba fulladt – tervét,
hogy kiállítást rendezzenek a képzőművészeti zsűrik által
elutasított munkákból. Állítólag attól tartottak: kiderül, hogy
nem a tárlaton vannak a jobbak. Beszélt más apró
pikantériákról is, amelyeket akkor hallott, amikor még a
minisztériumban dolgozott. Egy pillanatra sem engedte
befagyni a beszélgetést. Amikor Viktor benyitott, épp a
térdünket csapkodva nevettünk valamin. Azután teát ittunk.
Ott maradtunk az utolsó villamosig.
Ingrid nem költözött oda végleg, ez hamarosan
kiderült; egyáltalán nem határozott még. Hogy mi lesz
ővelük, azt csak egyszer érintette a beszélgetésünk.
– Ez – mondta Ingrid, szép, harisnyás lábával Viktor
felé mutatva. – Ennek nemcsak lakása nem lesz. Nem lesz
belőle soha semmi. Abszolúte reménytelen. Ő
muskátliszobrot csinál. Kérdeztem, hogy elfogadja-e majd a
zsűri. Nem, azt mondja, nem is érdemes bevinni. Ez meg két
hónapja nem csinál mást, csak muskátlit. Muskátli I.,
Muskátli II., Muskátli III. Momentán az ötödik változatnál
tart.
Viktor csak nevetett, zavartan, szinte pironkodva, úgy,
mint akit megdicsértek. Gipszbe merített dróthálóból lapokat
készített, ezekből akarta kihozni a virágot. „De ennek
lélegezni kell”, mondta akkoriban többször is. Ezekben az
utolsó hónapokban sokat szaladgált a nő után; de ha ráért, a
muskátlikkal pepecselt ezután is.
 Később Viktor meg Ingrid jött el hozzánk a
cselédszobába. Derűs volt Ingrid, kedves. Vele, négyesben,
akkor úgy éreztem, jobban elbeszélgettünk, mint Mariann-
nal valaha. Mariann-nal mindig megnehezítette a dolgot a
súlyossága, amit ráadásul indokolatlannak is éreztem.
Akkoriban azután nem is láttam többé Viktort; mi
nagyban készültünk az utazásunkra, s néhány hónappal
később már Dél-Amerikában olvastuk az első levelét.
Öt évvel korábban, amikor barátom Krakkóban
hallgatott lengyel filológiát, amíg ott nem hagyta, a
leveleiben minden bekezdés azzal indult, hogy Nna. Ezt most
abbahagyta: úgy látszik, felnőttebbek lettünk közben mégis.
Közepes hosszúságú volt egyébként a levél, sok
felkiáltójellel, aláhúzással, zárójellel, ahogy itt következik:
Bp. 63. V. 24.
Megszólításhoz sokan vagytok.
Most derült ki a postán, hogy az a levél, amit írtam,
nem mehet légipostával, mert csak 1, azaz egy deka lehet. Ez
meg vót szegény 3. No, hogy le ne zuhanjon a gép, elküldtem
1,60-ért szekéren, ladikon vagy galambbal.
Főbb dolgok a pár hónap múlva odaérő levélből: Kati
apjával beszéltem, rendben lesz a holmik elküldése, a
súlyjegyet megkapták. Várják az interkontinentális
telefonhívást, jobb, mint ugyanez rakétában. A polcot
elhoztam, az funkcionál. Van egy jó újság azért ezen kívül is:
Csontváry. A brüsszeli anyagot (27 kép) Székesfehérvárott
kiállították. A székesfehérvári 30 000 néző után a következő
szövegek a lapokban: »…örvendetes esemény, hogy a
közönség felfedezte Csontváryt, rácáfolt az óvatos
rendezésre, amelyik, nehogy balsiker legyen a vége, vidéken
próbálta ki (!) a hatást…« Hallatlan pimaszok! De egy
folyóiratban meg is jelent egy kis cikkecske Cs.-ról és az
összetekert vásznakról, amiket még le is tagadtak annak
idején. Ezt nem is tudtam. Azt hittem, csak elhallgatták. Ez a
bácsi ugyanis kérte a háború elől Párizsba mentett és
visszatért vásznakat, hogy a saját költségén (4000 Ft)
vakrámára feszíti a tönk szélére került tekercseket. (Vastag
olajrétegeket tekercseltek így!) Azt mondták neki, még nem
jöttek meg. Pechükre a párizsi posta is használ
keletbélyegzőt. Most felhozták Pestre a kiállítást!
Na, én. A Bergmanniáda lezárult, örülök, hogy most
már látom, mi volt. Hosszú história, unalmas. Lényeg, hogy
Marit nem veszítettem el, pedig ez nem rajtam múlott. Azt
hiszem, most jobban együtt vagyunk ketten, mint bármikor,
pedig – vizsga meg effélék miatt – nem is lakik itthon.
Különben is csak ideiglenesen fog, talán nyáron, mert télre –
január-február – valami lakást, de legalább egy szobát kell
szereznünk, mert most úgy néz ki – még csak Mari szerint,
de ez a megbízható forrás hogy lesz egy srácunk.
Mire ez a levél kiér, már kezdünk is futkosni fűhöz-
fához. Itthon legfeljebb a szobrok maradhatnak, gyerek egy
kicsit körülményesebb lenne. No, erről, majd ha több tény
van.
Dolgozom, siker nulla. Az Ernst-múzeumba küldtem
be, kidobták, kíváncsi vagyok, milyen lesz a kiállítás. Az
Alaphoz még mindig nem vettek fel, ki se hallgattak.
Az egész nyári pénzünket elvertük, dolgozni kellett
menni. Maradt a Vendéglátóipar. Mari mosogató lett, én meg
csapos, havi 800 Ft-ért, a Szajna bárban. (Ez egy táncos kupi a
Margitszigeten.)
A munka nem volt nehéz, de az idegeim még most is
alig heverték ki a dolgot. Így az utóbbi hónapokban néhány
rajzon kívül – szóval semmit se dolgoztam. Most már fogok.
Egy-két alkalom hiányzik a nagy akthoz, azt kiteszem a
szobából, és kezdem a domborművet.
Nagyon szeretnék Mexikóról hallani, jó lenne, ha el
tudnátok menni, de talán anélkül is többet tudtok róla ott. Ha
lesz mód, fotót vagy olcsó reprodukciót hozzatok, nagyon
érdekes, amit csinálnak. Keveset láttam. Lényegében örülök
neki, ha nem maradtok ott ítéletnapig, olyan messze elég is
egy év. Na, ha még írok, nem kapok ebédet.
Ha akarjátok, várjátok meg a szekéren menő levelet, ha
van mit, írjatok előbb.
Szervusztok. Viktor
Eddig a levél. A szálloda második emeletén olvastuk el,
a Bambusz bárban; ide szoktunk felhúzódni a zsákmánnyal
olyan napokon, amikor gép érkezett Európából.
– Eszerint – állapítottam meg éleslátóan – mégsem
váltak el.
– Eszerint nem – mondta Kati.
Elmeséltem, hogy kezdődött az ismeretségünk. El
akarta venni a tollamat másodikban, fizikaórán. Nem hagyott
nyugton.
– Mutasd – húzta kifelé a kezemből. – Irídium hegyű?
Irídium hegyű volt, százötven forintos toll, anyámtól
kaptam kölcsön aznapra. Féltettem, nem engedtem el. Viktor
húzta fölfelé, én húztam lefelé. Azután ő egyszerre elengedte,
és az irídium hegy mélyen beleállt a padba.
– Marha állat! – kiáltottam fel hangosan.
Ez már a szenilis, félig süket fizikatanárunknak is sok
volt. Felállított, lehordott, hogy durván zavarom az órát.
Mindig sajnáltam az öreget, amiért olyan gorombán
kibabráltak vele a fiúk (az első padra támaszkodva szokott
magyarázni, s a köpenye zsebét minden óra végére
telepakolták papírgombócokkal; töltőtollból tintát csurgattak
a padra, ő felitatta a tenyerével, megnézte, aztán reszkető
kézzel, némán törölte a köpenyébe). Sajnáltam, és általában
csöndben voltam az óráin. Annál vérlázítóbb
igazságtalanságnak éreztem, hogy most velem kiabál.
– Nem igaz! – válaszoltam neki.
Éktelenül dühös voltam a toll miatt is. A »nem igaz«-ra
paprikavörös lett az öreg.
– Szóval én hazudok? A tanárod! Na, leülsz. Majd az
osztályfőnök. Leülsz.
Óra után tébolyultan keresett a folyosón, hogy Keféhez,
az osztályfőnökhöz cipeljen a fülemnél fogva.
– Egy pirospulóveres. Hol a pirospulóveres az első
padból?
A nevemet később, negyedik végére sem tudta
megtanulni.
Senkinek a nevét nem tudta már megtanulni, idegbeteg
volt, túl nyolc évvel a nyugdíjkorhatáron.
Viktor csak ideiglenesen ült mellettem akkor:
mindketten a tanév megkezdése után, késve kerültünk az
Árpádba. Alig több mint egy tanév alatt két másik
gimnáziumból dobták ki, mert dohányzott. Tízéves korában
szokott rá komolyan, amikor Angyalföldön volt utcagyerek.
Nem tudott lemondani róla, hogy legalább egy cigarettát el
ne szívjon minden délelőtt. Ha itt is rajtakapják, most már az
ország összes középiskolájából zárják ki.
Messze laktunk a gimnáziumtól mind a ketten, együtt
jártunk haza villamoson. A peronon álltunk egy délben;
mutattam neki a kezemet, ahol megkarcoltam egy hónappal
azelőtt.
– Nézd – mondtam –, még mindig rajta van a var.
– Mi van rajta?
– Var.
– Az mi?
Egyszerűen nem ismerte a szót. Alig hittem. Csak ekkor
tudtam meg, hogy Viktor lengyel. A szép magyar
vezetéknevét csak az anyja harmadik férje hagyta rá, mielőtt
elváltak volna. Varsóból menekültek Magyarországra a
szülei harminckilencben, amikor a németek a fővárost
bombázták. Az anyja ősi lengyel nemesi családból származik.
(Családneve felbukkan a lengyel irodalom egyik nagy
történelmi regényében is. Nem írom le ide, nem célom, hogy
pontos adatokat közöljek róla; olyasféle, hogyha mi, teszem,
azt mondanánk: a Semseyek. Nem olyan név, mint az
Esterházy, de azért mindenki tudja első hallásra, hogy
miféle.)
Csak másodikban ült mellettem Viktor, egy-két hétig,
de azután, hogy anyám töltőtolla miatt rettenetesen
összevesztem vele, jól összebarátkoztunk. Amikor az
alagsorba meg a kazánházba ment a nagyszünetben
cigarettázni, vele tartottam, hogy ne unatkozzon. Nyáron
együtt dolgoztunk Csepelen a papírgyárban, harmadikban
már sokat jártunk fel egymáshoz, s attól kezdve lehetőleg
egymással lógtuk át a szabad időnket. Ezen az sem
változtatott, hogy közben befejeztük a gimnáziumot, és nem
is egyszer, hosszabb-rövidebb időszakokra, messze
kerültünk egymástól. Ezért is nem bánta, hogy
hatvannégyben nem hosszabbítottuk meg a
kintmaradásunkat.
 Nem maradtunk ítéletnapig, csakugyan. És amikor
másfél év után hazaértünk, az egyik első dolgom volt, hogy
felhívjam Viktort telefonon. A Moszkva térre beszéltünk meg
találkozót másnapra, amúgy is valami tápszert kellett ott
kiváltania a kislányának, aki akkor volt egyhónapos. A tér
túlsó oldaláról láttam már, ahogy közeledik a villamosra
várók tömegében, karikalábain, imbolygó
tengerészléptekkel. Ragyogott a képe. Megölelt, lapogattuk
egymást, röhögtünk.
– Szevasz… fiú!
Hülye dolog volt. Örültünk ott egymásnak, és
röhögtünk hozzá kínunkban.
Az első három-négy órában marhaságokról beszéltünk
kimerítő részletességgel. Elmondta, hogy ha újdonsült
sógorát kiküldik Franciaországba az Unescó-hoz, hova fog
utazni, mennyi időre, milyen útvonalon, és hogy milyen
autót vesz utána (amit most vámmentesen hozhat haza). Bár
egyáltalán nem biztos még, hogy kiküldik. Több ugyanilyen
sürgős dolgot is megtárgyaltunk. Nem figyeltem rá, csak hol
az én szám járt, hol az övé. Pokoli jól éreztük magunkat.
Náluk ültünk le, a konyhában, ahol Viktor meg
Mariann lakik. Nem is konyha már. Amikor visszaköltöztek
Budapestre a főiskolai évek után, Viktor anyja kivezettette a
gázt az előszobába, odavitték a tűzhelyet, konyhaasztalt.
Azóta ez a konyha volt a lakásuk és Viktor műterme. Egy
forgóállvány fért el benne, meg ők hárman – lapjával, ahogy
Viktor mondani szokta. Nem kaptak lakást, amikor a gyerek
megszületett, ez mindebből már látható. A szobrokat húsz
centiméteres nagyságban csinálta meg, és az ágy fölé szerelt
fali polcon tartotta.
A sodronyágyra telepedtem, a nagy kockás, fekete-
fehér takaróra. Viktor előhúzta a fekete gránittuskót,
amelynek a faragásába egyszer belekezdett, de azután
abbahagyta, mert minden vésője beletörött; és arra ült. A
fejem felett az egyik Muskátli állt a polcon. Fehér gipszlapjait
belepte a por, s egy helyen meg volt ragasztva. Mellette
vékony deszkalap lógott a falon, rajta ütött-kopott, kis
méretű mintázófák, vésők, más eszközök. A függőfolyosóra
néző ablakot kisváros képe fedte: fekete vonalakkal húzott
lépcsős utcák, Duna, egy csónak szemben. Pauszpapírra
rajzolta a függönyeiket Viktor, hogy a folyosóról ne lehessen
belátni a hálószobájukba. Első ízben vonalak és négyszögek
fedték a pauszt Mondrian modorában, azután, amikor Ingrid
lakott ott, léggömbök: piros, kék és sárga léggömbök. De egy
ilyen pausz fél év-év alatt elrongyolódik.
Bejött Viktor nagymamája egy fazékkal, hogy vizet
vegyen a babaágy fölötti csapból.
– Dzien dobry, Dzsubek – üdvözölt engem. (Ő nevezett el
így, biztos volt rá oka. Úgy írják: Dziubek. Egyre rosszabbul
tud magyarul a nagymama, ahogy öregszik. Nem ide
tartozik, hiába. Kutya dolog lehet, ha az embernek idegenben
kell megöregednie.) Viktor cigarettát kért tőle. A nagymama
morgott egy keveset, azután kihozott neki egy fél csomag
Kossuthot.
Kellett még egy óra, hogy eléggé lecsillapodjunk, és
értelmesebb dolgokról is beszélni tudjunk. Hosszú idő
másfél év.
Viktor előszedte az új dolgait. Volt köztük egy ülő néni,
kendőbe csavarva. A másik szobor volt az Állapotos. Utolsó
hónapjában ábrázolta a szobor a gyermekét váró fiatal nőt.
Egy széken ült, két kezét a hasán nyugtatta.
– Mariann? – kérdeztem.
 – Hát… – mondta Viktor – ült hozzá. Ő az, persze. Meg
nem ő. Én vagyok; és te. Általában. Tudod, hogy van ez.
Voltak ilyen szobrászszövegei, szerette ezeket többször
elmondani, mintha attól tartana, hogy nem jegyzik meg
eléggé.
Beszélgettünk, Viktor telefüstölte a szobát. (Amilyen
sok baja volt kamaszkorunkban a cigarettázás miatt, szinte
csodálkoztam rajta, hogy most is csinálja, amikor már
szabad.) Azután teát főzött. Erre előbb-utóbb sor került nála.
Lengyel vér nem vízzé válik, szokta mondani ilyenkor.
Nyolc-tíz csészével ivott meg egy nap, s ha az ember sokat
volt vele, rászokott maga is.
Ezután lementünk, mert Viktornak vásárolni kellett. El
akart menni Mariann elé is, aki a kislányt hozta haza a
parkból. Elfelejtett cigarettát venni, én mentem vissza érte, ő
addig az üzlet előtt várt, nehogy elkerüljük közben a
családját. Takarót is hozott magával, hogy bebugyolálja vele a
gyereket. Mariann-nak első dolga volt, hogy a találkozás
örömére a kezembe adja egy kicsit a lányát. Nem adtam már
vissza, vittem hazáig. Puha jószág volt, csöndes és nagy
szemű.
Ez volna a történet. Nincs semmiféle csattanója, azt
mondhatnám, vége sincsen. Történik tovább, napról napra.
Néhány hónappal azután, hogy hazaérkeztünk, egyszer úgy
állítottam be hozzájuk, hogy nem telefonáltam előre. A kapu
előtt járkálva vártam, amíg valamelyikük megjön a kicsivel a
bölcsődéből. Mariann jött nemsokára. Meglátott, s azt
kérdezte, már messzebbről kiabálva:
– Mi baj van?
– Mi volna? – csodálkoztam.
 Később, miközben már Viktorra várva teáztunk,
odafent, még egyszer visszatért rá:
– Ha tudnád. Nagyon megijesztett, hogy ott vártál a
kapu előtt.
Mostanában jöttem csak rá: attól ijedt meg akkor, hogy
Viktor megint elmaradt valahol – mint hajdan, a szőke nő
idején, amikor ő felhívott telefonon, hogy elveszítette a férjét
–, s én most azért jöttem, hogy ezt tapintatosan közöljem
vele.
Mi van még?
Viktort nem vették fel a Képzőművészeti Alaphoz máig
sem. A kerületi tanács népművelési osztályán van egy fél
állása; jószerivel adminisztrál, mégis szívesen csinálja, mert
így a szakmájával foglalkozik; öntevékeny kiállításokat
rendeznek, rajztanfolyamot vezet, művészettörténeti
előadásokat kell tartania. Ami a legfontosabb: a tanácsépület
földszintjén van egy használaton kívüli betonszín, ahol
dolgozni tud, s minden délutánja szabad. Beállított oda egy
vaskályhát, s csinálja a szobrait. Amellett idegenvezető:
lengyel csoportjai vannak az IBUSZ-nál, és fordítást is kap
itt-ott.
Ami Mariannt illeti, ő a lengyel szakot végzi az
egyetemen, most már csak egy fél éve van hátra. Elég
egyenetlenül vizsgázgat, sok dolga van a kislánnyal. A
konyhában laknak ma is. A ház ötödik emeletén levő
hatalmas mosókonyhába szerettek volna beköltözni, de két
lakó nem írta alá, hogy lemond a mosókonyha használatáról.
Továbbra is cementes zsákokat tartanak benne és két
leszerelt kádat.
A lányuk lassan kétéves lesz. Egyszer elhozták
magukkal hozzánk. Négykézlábra vetette magát a vadonatúj
kockás pantallójában, és egész este ide-oda csúszkált a
parkettán, mintha megrészegült volna a nagyobbik szobánk
végtelen, négyszer öt méteres térségétől. Gyönyörű gyerek.
Kövér, vidám kis vasgyúró; Kati azt mondja, hogy olyan,
mint aki eszményi feltételek között nőtt fel.
Ez tehát a történet. Hogy vajon Viktornak és a
szerelmeinek a története, vagy – legalább fele részben –
Marianné, azt ma már nem tudom olyan bizonyossággal,
mint ahogy tudtam akkor, amikor belefogtam. Talán
helyettesíthet egy éjjel háromig eltartó kiadós beszélgetést
Viktor és énközöttem, aminek annyira itt volna már az ideje.
Meg kell még vallanom: mindezt abban a tudatban
írtam le, hogy Viktorék a négy-öt ember között lesznek, akik
el fogják olvasni még kéziratban. Kicsit szorongva várom azt
a pillanatot, amikor az utolsó oldalt is lefelé fordítják.”
 Két sötétedés

Pergett a film.
Folyópart, nyár, külvárosi táj valahol Közép-
Olaszországban. Harsány napfény, sok fehér, délutáni
mozdulatlan meleg, száradó lepedők, tarka nyomorúság.
Néhány ringó faház és deszkapallók a vízen. Éles kiáltások,
egy fülhasogató, kétujjas csibészfütty. Tíz kültelki figura a
járdára kirakott vendéglői asztal körül. Nagy röhögések,
széles kézmozdulatok, vita, magyarázkodás. „A vízbe, evés
után? Az életveszélyes!” – „Ugyan, babona!” „Életveszélyes!”
„És ha?” Fekete fiú ül egy hatalmas tál spagetti előtt; most
már őt nézi mind. Mélyen bevésett arcvonású vagány, ritka
kötésű fehér pulóverben, ing nélkül, nagy szemű
aranylánccal a csuklóján. Gyors mozdulatokkal forgatja a
villát a spagettiben, s nagy kazlakban tömi magába. A szája
szélén lecsordul a paradicsomos lé…
Ádám a régi törzshelyükön ült a moziban Katival és
Miklóssal: a háta mögött vágott bele a széksorok emelkedő
szintjébe a bejárás téglája. Az utolsó előadást nézte, egy
hosszú őszi nap után. Kora délután a tengerparti úton jöttek
végig hárman. Ő fent lépkedett a széles kőkorláton, s
helyenként könnyen a lány vállára támaszkodott. Balra lent
minden hullámcsapásra betöltötte a sziklaüregeket a felforró
víz fehérje. Reggel óta változatlan erővel fújt a tengeri szél.
Nem írt Kondor, gondolta; most már majd csak otthon
beszélhetünk meg mindent. Aztán eszébe jutott a reggel, és
úgy látszik, a reggelre gondolt Miklós is, mert órájára nézve
ezt mondta:
– Most már az Egyesült Államok fölött járnánk.
 Északnak tartottak először a gépek, a Sark-kör alatti
nagy kanadai légi kikötőbe, ott új erőt gyűjtöttek, s csak
akkor vágtak neki a nyolcórás átkelésnek az óceán fölött.
Olyan volt ez a heti légijárat az ország számára, mint
búvárnak a légvezetéke, mint embriónak a köldökzsinór.
Előfordult gyakran, hogy a gép nem ment el
csütörtökön. Két Britannia márkájú, öreg turbólégcsavaros
alkotta az egész repülőparkot, s ha valamelyik nem indult el
a menetrend szerinti napon, az rendesen arra várt, hogy az
érkező másik meghozza a pótalkatrészt egy észak-amerikai
lerakatból. Az elutazók pedig azt remélték magukban,
némileg szégyenkezve, hogy a nagy szerencsétlenség –
amelynek nyomán a Társaság mégiscsak rászánja majd
magát, hogy új gépeket vásároljon – nem azon a héten fog
bekövetkezni. Az ő esetük, aznap reggel, kimondottan
zavaró volt. Félórája repültek talán. A gép elérte a hétezer
méteres repülési magasságát, s a szép félvér légikisasszony
bemutatót tartott az ülések hátában megtalálható sárga
mentőmellény felöltéséből. Sokáig küszködött vele, nem
akart rámenni a duda mellére. A mikrofon erősen recsegett,
így a kísérőszövegből csak az elejét lehetett érteni, mely
szerint nemzetközi légügyi egyezmény írja elő minden
járatnak a tenger feletti útvonalat. Hogy lezuhanás esetén…
„Puhára essünk” – egészítette ki ő magában. A bonyolult
szíjazatú mentőmellényt a jelek szerint esés közben kellett
felölteni, majd felfújni, miközben az ember fegyelmezetten
kúszik a gép ajtaja felé. Hogy hogyan, azt nem értette, nem is
nagyon hiányzott, hiszen amúgy sem tudta senki, vajon az
előtte levő mentőmellény illeti-e meg, vagy az, amelyik a
saját ülése hátában van. Megnézte az előtte ülő nagy tömegű,
barna öltönyös dél-amerikait, s úgy határozott, hogy nem fog
összekapni vele azon a mellényen, vigye.
 Ekkor, félórai repülés után – a tenger fölött jártak, az
előírásnak megfelelően –, meglazult a szárnyon egy lemez, s
nemsokára már nagyokat csattogva verdesett. Egy úr
figyelmeztette a légikisasszonyt, ám ő megnyugtatóan
közölte, hogy minden a legnagyobb rendben van. De aztán
levált a lemez, lehullott, és a gép visszafordult.
– Pécsinek, amikor jött, azt mondta valaki – emlékezett
Kati hogy ilyen elavult gépek évek óta nem járnak már az
óceán fölött.
– Kíváncsi vagyok, holnap elmegyünk-e. – Ezt félig
válasznak szánta Miklós.
– Pancsita, tudjátok, a Társaságnál, egészen biztosra
vette, amikor betelefonáltam.
Nem volt bizonyos benne, vajon csak ez a járat teszi-e,
hogy néha minden józan ok nélkül bizonytalanul úgy érzi,
csapdába esett, elvágták a hátországától, és soha többé nem
kerülhet haza. De persze nemcsak ez volt. Talán még inkább
Ottília néni. Ottília néni németet tanít a Linguaphon
nyelviskolájában, a Ramblán. Harmincöt évvel ezelőtt jött el a
Szív utcából, látogatóba, hat hétre. „Á! – ingatja a fejét,
valahányszor találkoznak. – Hiszen nem fog hazamenni
maga se!” – S olyankor még hozzáteszi, megborzongva, a
maga vigasztalására: – „Egy országba, ahol tél van!”
Na mindegy, gondolta. Mindenesetre a mai nap előttem
áll. Ajándék volt ez a huszonnégy óra a forró égövi
országban, melyben az életéből egy évet leélt, s ahová, hogy
most hazarepül, valószínűleg nem jut el többé. Váratlan és
bőkezű ajándék, hiszen összecsomagoltak, lélekben elmentek
már egyszer, s búcsúzni ugyanattól nem lehet kétszer
egymás után. Erre a napra nem volt dolga, tervei, ismerősei.
Az övé volt egészen, az övék.
 Délután volt még. Később befordultak a vízparttól
eltávolodó fasorra, s néhány lépés után a lány megállt.
– Nézzétek!
Föld alatti hangyaboly porhanyós bejárata sötétlett a
járda földsávjában. Köré lerakva hevert néhány élénkzöld,
miniatűr falevél. Majd újabb zöld folt pöttyent a képre, s az
alóla kikászálódó trópusi hangya visszafelé indult, a
járdaszéli fához. A fa oldalán előbb csak a kimetszett
levéldarabkák felmeredő, ritkás sora látszott: rezegve, meg-
megbillenve ereszkedtek lefelé a törzs fényes, feketéslilás
göcsörtjei között. Akkorák voltak, mint a kisujj körme, s
elbillent vízcseppre emlékeztetett a formájuk. Elszánt
seregként vitték levéllobogócskáikat a nagy fekete hangyák,
gyors hegyi menetben, megannyiszor kitérve teher nélküli,
nyílegyenesen felfelé törő társaik útjából. Az egyik főágról
kanyarodott rá a karaván a törzsre; ennek az ágnak a járda
felőli oldalán teljes egészében hiányzott a lombozat. A puhán
bőrszerű levélzöldet szabták ki csak: a levelek erezete
megmaradt, a legapróbb részleteivel, s gondosan
letisztogatott csontszerkezetként rajzolódott a harsány égre.
– Készülődnek a télre – mondta Miklós. – Szegény fa.
Egy darabig nézték még, mint halad a munka, azután
továbbmentek, be a fasoron. Ha nem késő őszre jár az idő,
elviselhetetlen lett volna a hőség ezen a kora délutáni órán, s
nem is gondolt volna arra egyikük sem, hogy gyalog jöjjenek
be.
Megszokott bemutató mozijuk felé tartottak. Így most
mégis megnézhették az új olasz filmet, amelyről pedig
lemondott már. A délután azonban nem volt számukra
moziidő itt. Azt akarták csak tudni, hogy hány órakor vetítik
utoljára az új filmet a folyamatos műsorban.
 Öt perccel később, a mozipalota széles lépcsőjének
tetején állva, Ádám csak a nyakát fordította el, úgy nézett a
lány után. A járását, azt mindig, mindig nagyon szerettem,
gondolta. A pénztárablakhoz ment Kati. Sima, fehér ruhát
viselt és egyetlen aranyszín pánttal megfogott indiai sarut. A
haja egészen világosszőkére fakult az állandó napfényen,
úgy fogta keretbe bronzszínűre sült arcát. Az arcszínük
egyformán sötétbarna volt mind a hármuknak.
– Tízkor kezdik – jött vissza a lány a pénztártól. –
Rengeteg időnk van még.
– Most mi legyen?
– Vegyünk mogyorót! – mondta Miklós. Oldalazva
lesodródott a lépcsőn, a járda szélére telepedett indián árus
felé. Hat kis barna papírtölcsérrel tért vissza, s szétosztotta
közöttük.
– Menjünk be? – Ádám kérdezte ezt, s miközben a
maga csomag amerikai mogyoróját bontogatta, pillantása
végigsöpört a széles, forgalmas úton.
Innen be lehetett látni a Paseó-t, le egész a tengerig.
Frissen ültetett fácskák szegélyezték, s új, vállmagas kalitka
vette körül valamennyit. Ez volt a város új negyede, a
hivatalokkal, bankokkal, a nagy szállodákkal, előkelő
nyelvakadémiákkal, mulatókkal és játékkaszinókkal. A part
előtt az új Hilton szálloda tiszta tömbje emelkedett a
magasba. A túlsó oldalon néhány más felhőkarcoló, lejjebb
pedig a városrész drága üzletsora, a lapos Shopping Center.
– Menjünk be.
– Menjünk be – válaszolta a másik kettő kánonban.
Most Ádám ügetett le a járdáig elsőnek, éppen idejében,
hogy elfogjon egy narancssárga-fekete autót. Az üres
autóbusz-megállóba állt be a kocsi. A fiú kitárta a hátsó ajtót
Kati előtt, akkor mondta:
– Gyerünk taxival.
– Gyerünk – nevetett a lány. Az ösztöndíjbizottság nem
garasoskodott: amikor ők hárman délelőtt újra megjelentek a
Házban, azonnal kiutalták a teljes összeget a kényszerből
megkezdett hétre.
Ádám ült előre a taxiban.
– Az óvárosba.
Autóbusz tülkölt rájuk. A sofőr bólintott, megforgatta
szájában a szögletes szivart, hátranézett a vállán keresztül, és
egy helyből kiugorva indított.
Ezen a szakaszon, az új városrészt könyökhajlásába
fogva, csaknem derékszögben fordult a part. Így elébük
került a tenger, s az út, mind a hat sávjának forgalmával,
mintha egyenesen beleszaladt volna. A taxi fél perc alatt leért
a szálloda huszonnyolc emeletes épületéig – mintha álló
gyufásdoboz lebegne milliméternyire a fekvő fölött –, várt a
tilos jelzésnél, azután egy éles fordulattal jobbra, kint volt a
parti autóúton. Mindig élvezte ezeket a parti taxizásokat.
Most is, hátradőlt az ülésen, nézett kifelé, s nemigen
beszélgetett. Rendes srác volt ez a Miklós. Egyedül volt,
sokszor hívták el magukkal ő meg a lány. Rájött már Miklós
is, milyen jól lehet hallgatni együtt, így, ahogy egy öreg taxi
végigzörög velük a parti úton, vagy gyalog, egymás mellett
baktatva a délutáni belváros utcáin. Ők ketten a lánnyal
sokszor hallgattak egymás mellett. Akkor is, azon a téli estén,
ahogy lefelé jöttek a hegyről a Gellért Szálló mögötti utcán,
egy hosszú séta után, s fehér fényű neonrudak égtek a kihalt
téren. Aznap esett le az első hó; megsokszorozta a
neonlámpák fehérjét, vastagon, puhán borított el mindent.
Késő este volt már, voltaképpen éjszaka. Csend volt, az első
hó fölötti csend. Nem járt más a hegyi utcán. A puha talpú
lengyel túracipőjét vette fel, jégzoknival. Sétáltak,
beszélgettek, de inkább csak nézték az ágakon megülő hó
vastag prémjét. Az utolsó nagy pelyhekkel lassan elállt a
hóesés. Friss havon járt minden lépésével, csak érintetlen
havat látott a szeme. Ez a makulátlan fehérség eltöltötte
nyugalommal. Tudta már, hogy nemsokára elutazik Katival
együtt a világ másik végére, tele volt várakozással,
feszültséggel, úgy pihent benne az energia, mint egy fellövés
előtt álló rakétában. Belekóstoltak a hóba, futottak,
megdobálták egymást. Tizenegy óra után bukkantak ki a
szálló mögül a kivilágított Gellért térre, s Kati a
mutatóujjával beleírta a járda mellett parkoló, cserebogár
formájú kiskocsi behavazott tetejébe: „Ez nem Peugeot.” Tíz
lépést se tehettek, amikor felcsattant egy hang: „Álljanak
meg! Hé!” Megálltak. A gyógyfürdő bejáratául szolgáló
kapualjból lépett elő a rendőr, azért nem látták addig. „A
személyazonossági igazolványát!” – bökött rá a lányra.
Szürke gumikabátot viselt, órák hosszat állhatott már a
fagyban, egészen lila volt az arca a hidegtől. Az adatait
kérdezte a lánynak. Úgy tartotta közben az igazolványt, hogy
Kati ne láthasson bele, mintha attól félne, hogy netán kilesi
onnan, hogy mikor született, vagy hogy hívják. „Mit írt maga
arra a gépkocsira?” – kérdezte. „Azt, hogy ez nem Peugeot”
– felelte. „Tényleg nem Peugeot” – állt ki ő a lány mellett. –
„Volkswagen.” A rendőr ránézett, kinyitotta a száját, végül
nem mondott semmit. Visszament az autóhoz. Az
igazolványt a kezében tartotta. Ők ott álltak. A rendőr
ellenőrizte a szöveget a kocsi tetején, azután visszajött.
„Azonnal visszamegy és letörli” – mondta. Most végre ő is
megdühödött. Megfogta a lány karját: „Nem mész sehova.
Majd én letörlöm.” Visszament, és tenyérrel, egy mozdulattal
lesöpörte az autó tetejéről a fele havat. Az ember ottmaradt a
lány mellett, s ahogy továbbmentek, a tekintetével követte
őket végig. Nem sétáltak már tovább azután, hazakísérte
Katit, és hazament ő is, lefeküdni. Nemegyszer jutott eszébe
az az este is ez alatt az év alatt, amikor a hazájára gondolt,
így jutott eszébe a hallgatásról most, ahogy szótlanul ültek a
taxiban a tengerparti autóúton.
Betegre javított, rozoga jószág volt a Chevrolet, mint a
legtöbb kocsi ebben a városban. Zakatolt, hörgött a motorja, s
a lába elé néző Ádám egy tenyérnyi lyukon át láthatta az
alattuk futó, olajtól fekete úttestet.
Hatalmas ívben tárult elé a milliós várost szegélyező út.
Ahol az óvárost elérte, társtalan felhőkarcoló emelkedett,
beljebb még egy: félbemaradt betonváz, vakfekete
ablaküregekkel. A gyarmati korszakból származó
világítótorony és a kikötőerőd zömök tömbje zárta le a képet.
Kitartó tengeri szél hajtotta a hullámokat a part felé,
megtörtek a szivacsos sziklapadon, döngve csaptak itt-ott a
nagyobb üregekbe, s tíz-tizenöt méteres zúgó fehér
tornyokban ágaskodtak az égre, tükröt állítva a parti sétány
elszórt felhőkarcolópálcáinak.
A tengervíz benedvesítette az aszfaltot, finom permete
messzire szállt. Megnyalta a szája szélét, s érezte rajta a sós
ízt a csukott kocsiban is. A szembejövő kocsik az ő
menetoldalukra húzódtak a part mellől. A taxisofőr
egyszerre felnevetett, és egy öreg Packard felé bökött a
szivarjával: átcsapott a hullám a nagy autó fölött, s szép,
összefutó patakokban csordogált lefelé sötétpiros zománcán,
szélvédőjén a víz. Errefelé állandóvá vált a hullámok
dübörgése, s már akkor sem beszélgethettek volna, ha
akarnak.
Később derékszögben elfordultak a tengertől, be egy
hosszú, szűk utcába. A régi városrészben jártak, egyirányú
forgalomra berendezett, keskeny sikátorokban, sötétsárgára
vakolt házfalak, üzletek, bárok, kávéivó helyek között.
Feketekávét csaknem minden kapualjban ihatott az ember.
Méregerősre főzték, s a járókelők állva, szertartásosan
hörpölték a parányi mázas csészékből.
Rövid kanyargás után végül a járda mellé siklott a
kocsi.
– Itt jó lesz? – A sofőrnek ez volt az első mondata.
– Jó.
Körülbelül mindegy volt, hogy hol hagyja őket, így hát
rábízták a választást, ez volt a legegyszerűbb.
Fizetett, és kiszálltak. A bérautó továbbgurult, és ők ott
álltak a járdán.
Délután volt még mindez. Fehér házfal előtt állt, az üres
úttesten túl feküdt a park. Éles rajzú kép: fent fák elterülő
koronája, lent az üldögélő emberek meggörnyedt alakja,
lebegő ingszárnyak, s a kettő között a semmi – az ég, a
messzi fehér falak világos sávja.
Ráérős léptekkel sétáltak a parkot szegélyező
betonjárdán. Ahol a park véget ért, hatalmas, öt-hat
keresztutca hosszán át húzódó tér kezdődött: itt tartották
meg évente a város egész földrészen híres karneváli
felvonulásait. A park végénél lehetett átvágni a tér túlsó
oldalára.
Vártak a járdaszélen, amíg rés támad a négy-négy
sorban ömlő kocsik áradatán, aztán nekiindultak. A
kipufogógáz melege a lábukon, olajszag, elsikló
zománcfelületek, megcsikorduló fékek, udvariasan integető
kezek. Miklós tenyere nagyot csattant egy lomhán elhúzó
Lincoln tompasárga hátán.
 – Nnetene, Bimbó!
Hő! Kati ruháját megcsattogtatta egy mögöttük
elvágtató kocsi szele.
Ott mentek már a másik járdán. Távol előttük, a
felvonulási tér túlsó végében egy négyemeletes ház tetején
óriás vastraverzeken neonhirdetés magasodott. FORD: az
emeletnyi négy zöld betű biztos, hideg fénye végigfeküdt az
egész téren. Mint egy másik zöld fény, egy hosszú hálóterem
végében, tizenöt éve, otthon.
Valójában még most sem tudta valóságosnak felfogni a
tizenháromezer kilométert, amely Budapesttől elválasztotta.
Úgy gondolt rá, mint egy legendára, s néha éppoly
áthághatatlannak érezte, mint a tizenöt évnyi távolságot. Egy
zöld éjjeli lámpa égett halvány fénnyel e tizenöt év útjának
másik végpontján; s ő akkor, napról napra, már délben
elcsendesedett: ahogy közeledett a sötétedés, úgy félt egyre
jobban az éjszakától, melyben csak a zöld lámpa ég majd a
hálóterem ágysorai fölött.
A Rózsadombon élt közvetlenül a háború után,
úgynevezett gyermekotthonban, melynek egyik alapfeltétele
volt a gyerekek felvételénél, hogy legalábbis ötvenszázalékos
árvái legyenek e háborúnak. Nem sokkal volt ez Budapest
ostroma után. Ötéves volt akkor, mint a háború: egy napon is
született vele, ezerkilencszázharminckilenc szeptember
elsején. A város bombázását egy Duna-parti házban élte át.
Ruhában aludt a takaró alatt az emeleti lakásban. Ha
légiriadó volt éjszaka, felrázták őt, s az álmosságtól leragadó
szemmel hagyta, hogy ráadják, befűzzék a cipőjét; olykor
úgy aludt el közben ülve, a dívány szélén. A tálalón, melyen
a gyertya égett, egy tálkában befőtt állt, abból lehetett enni,
amíg a felnőttek összeszedelőzködtek. Később magára kellett
csavarnia egy pokrócot, kézen fogták, és akkor kiléptek a
lépcsőházba, ahol árnyak botladoztak már lefelé, jöttek a
felsőbb emeletekről is, asszonyok, gyerekek, egy-egy férfi.
Közben hullámokban vijjogva szólt a sziréna, izgalmas volt
az egész dolog. Különös élességgel maradtak meg
emlékezetében azok a lépcsőházi árnyak, ahogy a falra
vetítette őket egy-egy zseblámpa tétova fénykévéje. Sötétzöld
volt a lépcsőház falfestése, s fent citromsárga csík a keret.
Némelyik nagyra nőtt árnyék bőröndöt vitt a kezében, s halk,
sietős beszélgetés hallatszott. Voltaképpen nagyon szerette
ezeket a mozgalmas éjszakai felkeléseket, s ha valakitől azt
hallotta volna, hogy vannak gyerekek, akikkel sosem történik
ilyesmi, akiknek egyforma csöndben kell végigaludniuk
minden éjszakát, igen szánalomra méltónak találta volna
őket.
Azután egy éjszaka telitalálat érte a Duna-parti házat,
öt emeletéből négyet leborotvált. A beton óvóhely
megbillent, mint valami nagy hajó, s azután már csak a
sötétség volt, sikoltások, gyereksírás, valami undok, perzselt
porszag és egy őrjöngő női hang: „Eltemettek bennünket!
Élve eltemettek!” Később átfogta a vállát egy asszonyi kar,
majd kigyulladt egy magányos villanykörte. Sárgás fénye
megvilágította a helyiséget s a mennyezetről rétegekben
hulló port. Erre is úgy emlékezett, tisztán, mintha maga előtt
látná, most is felfelé nézve; a betonmennyezet, keresztülfutó
vékony repedéssel, s a hulló, lassú porréteg, melyen áttör a
himbálózó villanykörte sárga fénye.
Gondolkozhatott nyugodtan ezeken a dolgokon, azok
ketten nem zavarták meg, csöndben mentek ők is.
Időközben alább bocsátkozott útján a nap. A
Capitolium árnyéka végigfeküdt a tér teljes szélességén, a
járdán, s lassan kapaszkodott fel a túlsó oldal múlt
századbeli házfalain. Sűrűbbé vált a széles gyalogjárón a
néptömeg, s szinte megfogható módon ott úszott a levegőben
a közelgő este, a korzó, a tánc, a mozi hangulata.
Miklós törte meg a hallgatást, azzal:
– Gyertek, mutatok még nektek valami jót.
Egy kapubenyíló alá vitte el őket, ahol nagy pohár
citrancslevet ittak az öreg néger bárjában. Kövezett belső
udvarra nyílt ez a kapualj, amolyan se udvar, se utca részre,
mely a legigazibb tere volt e nép életmódjának. Fehér
hintaszékben ringtak, rádiót hallgattak, ettek, főztek, mostak
a mennyezetig érő szamárnyeregajtók előtt, fehérek,
indiánok, négerek. Ádám lecsúszott a magas bárszékről,
megnézte az udvart, s az udvar megnézte őt. Azután
benéztek egy ruhaüzletbe még; egy hamisékszer-árushoz,
akinél végkiárusítás folyt, több hónapja már, s nem is várt
többé vevőt; belevetették magukat egy áruház nyüzsgésébe, s
mozgólépcsőztek egy keveset. A nagy könyvesbolt volt az
egyetlen hely, ahol hosszabban elidőztek. Aznap érkezett
könyvszállítmány Madridból. A vékony, bőrkötéses kötetek
között felfedezte a Szent Péter esernyőjét Kálmán
Mikszáthtól.
Meg is éheztek, s szendvicset meg kólát rendeltek egy
Miami nevű helyen. A tágas helyiségben alig lézengtek az
emberek. Ettek, nézték egy ideig az utca forgalmát az
ablakon át, majd gyalog tették meg az utat, végig a
tengerparton, fölfelé az új negyedbe, ahol a mozi feküdt.
Itt, mindjárt ahogy a tengerhez kiértek, karcsú oszlop
emelkedett, kitárt szárnyú sassal a tetején:
szabadságemlékmű a függetlenségi harcok korából.
Körülötte tágas térré alakult a sétány, szövevényes
betonutakkal, egy aluljáróval, s e tér túlsó felén, a
húszemeletes magasságból, ismét a Ford-reklám négy zöld
betűje nézett le rájuk, most már a tenger fölött megálló
felhőkre rajzolódva. Visszazökkentek hallgatásukba, s ő újra
felvehette gondolatainak fonalát.
Igen, a zöld lámpa. Ő erős kis kölyök volt az ostrom
előtt, mire azonban a háború továbbvonult Budapest felől,
annyira legyengült az éhezéstől, hogy úgy kellett hazatolni,
kézikocsin. S a háború után vad lett, gyanakvó: még hónapok
múlva is minden este ellopott valami ennivalót a vacsoránál,
hogy eldugja a párnája alá, későbbre, amikor nem lesz. Így
hát közvetlenül az ostrom után, amikor Németországban
talán még véget sem értek a harcok, a rózsadombi intézetbe
került. Négy sorban álltak a gyerekágyak a nagy közös
hálóteremben, ahol aludtak. Sötét volt, csak a terem végében,
a nevelőnő ágya fölött égett egy zöld éjjeli lámpa a falon. Ő
félt a sötétségtől, csaknem minden éjjel felriadt, és sírva ment
a rettenetesen hosszú úton az ágyak között a lámpa felé,
hogy a felébredő nevelőnő megfogja a kezét, s ő
elmondhassa neki sírva, hogy fél. Akkor már jobb volt. Fogta
az asszony kezét, és lassan megnyugodott. Az volt csak
rossz, hogy csitító szavakkal, simogatással, előbb vagy utóbb
vissza fogják küldeni az ágyába. A délelőttöket egy hatalmas
parkban töltötték, csak játszottak, s emeletesen megrakott
tálcákról nagyszerű pástétomos kenyereket, zöldpaprikát,
paradicsomot kaptak tízóraira. Ő egészen jól érezte magát,
bonyolult sáncrendszereket épített homokból. Ebédkor
azután lassan elcsöndesedett, s délután, ahogy közeledett a
sötétedés, úgy komorodott el. Egyre jobban félt, s végül már
csak az estére gondolt, amely napról napra kérlelhetetlen
bizonyossággal újra eljött. A négy óriási, zöld betű a délutáni
város fölött eszébe juttatta most azt a zöld lámpát s akkori
félelmét a sötétedéstől, már a délutántól. Ekkor
elmosolyodott, amint harmadmagával ment, fel az új
városnegyed felé, a trópusi főváros tengerparti útján. Szerette
a délutánt, szerette a sötétedést.
 Fellépett megint a part kőkorlátjára. A másik kettő a
járdán ment, beszélgetésük monoton üteme onnan csapott fel
hozzá. Ebből az irányból nézve nem volt határa az öbölnek,
egybeolvadt a végtelen óceánnal. A nap lebukóban
ezüstfehér csíkkal rajzolta körül a felhőket a tenger fölött.
Mások voltak ezek a felhők, csak itt látott ilyeneket húszéves
életében. A formájuk összetéveszthetetlen módon
különböztette meg őket az ő országának felhőitől. Nem
határolta őket se hegy, se ház, se a véges látóhatár. Különálló
torony volt valamennyi, dagadó, habzó félgömbformák
függőleges vagy ferdén megdőlt halmaza; korlátozhatatlan s
a tér végtelen szabadságában burjánzó. Mások, csak ezen a
helyen valóságosak voltak a színek is; ez a bordó, a
galambszürke, a tenger visszaverődő mélykékje, egy ki tudja,
honnan előkeveredett haragoszöld, s körben, valamennyi
felhőalakzaton, a világító neonfehér szegély.
Aztán egyszerre előbújt valahonnan a fekete-kék
alkonyat. Még egyszer átszínezte a felhővilágot, sötét
szépséggel. Gyorsan szállt le itt az este, csaknem látható volt,
hogyan komorodik el a levegő. Átmenet nélkül borult rá a
sötétség a városra és tengerére. Sorra gyúltak ki a parti úton
az újabb fényreklámok, az utcai lámpák.
Csobogott a tenger a parti köveken, mélyen a lába alatt.
Mindenben más volt ez az este, mint az otthoni. Az ő
számára mégis egyedül az teszi kézzelfoghatóvá: a saját
otthon nőtt gyökerei, annak a néhány száz négyzetméternyi,
foghíjasán leterített aszfaltnak a létezése Budapest külvárosi
övezetében, ott Óbuda és Újlak határán; meg az a másik
alkonyat a szétbombázott Budapesten,
ezerkilencszáznegyvenötben. S ez a trópusi este, tomboló
színpompájával, melegével, a másféle felhőivel, négereivel és
indiánjaival, nem egy másik világba tartozik, hanem
ugyanabba, amelybe azok a szorongató, régi délutánok.
Ugyanabba a világba.
Ekkor már az öböl hajlatának közepénél jártak. A szél a
délután folyamán tovább erősödött. Autók fénypászmája
söpört végig a járdán. Előrébb, ahol ki-kicsapott a hullám egy
sziklaüreg fölött, négy-öt különböző színű gyerek ugrált a
kőmellvédre fel s le. Tegeződtek az Atlanti-óceánnal, a régi
ismeretség jogán.
Mindez délután volt még és este. Annyi idejük maradt
éppen, hogy kényelmesen elérjenek a moziba. Most pedig itt
ült a hátulsó sorban, a bejárat bevágása előtt. Feje felett egy
pillanatra sem szűnt meg a jövés-menés, csoszogás, beszéd; s
mellette az átjáróban zseblámpák fénykévéje tapogatózott
óvatosan lefelé. A nyugtalanságáért szerette voltaképpen ezt
a széksort, ezért volt, hogy mindig ide ült.
Pergett a film. A fehér pulóveres fiú nagy kazlakban
tömi magába a spagettit, s a szája szélén lecsordul a
paradicsomos lé. Lassan kisebbedik az előtte álló halom.
Amint végzett a tállal, felugrik, s nem nézve a többiekre, a
víz felé szalad, ki az egyik deszkapallón. A víz széléhez érve
kapkodva keresztülhúzza a fején a pulóvert. A többiek utána
tódultak, s megálltak a parton, nagy karéjban. Most már nem
kiabál egy sem, csöndesen nézik a félmeztelen fiút, amint a
bőröve csatját bontja meg, majd kilép a fehér
farmernadrágból. Megáll, úszónadrágban, megütögeti
feszülő hasát, megcsókolja a nyakában lógó Mária-érmét,
keresztet vet magára, s féloldalasra sikerült fejessel ugrik. A
következő képen azután vigyorogva kapaszkodik ki a partra.
*
Néptelen utcán bandukoltak, céltalanul, le a Hilton és a
tengerpart felé. Hallatszott az út végéből a hullámok tompa
döngése, s felé hozta a tenger szagát a szél.
 Villanykörtékből formált mozgó feliratok, villódzó
neonreklámok alatt haladtak el. Féltucatnyi éjszakai
mulatóhely bejárata nyílt itt, egy bokorban, mélyen a járda
szintje alatt. A járdába süllyesztett színes mozaiklapokon
tapostak.
Odalent megnyílt egy ajtó, s ismerős, lassú zongorazene
gördült végig az éjszakai utcán.
Egészen elmerült az eléjövő kockák nézegetésében, így
nem vette észre, hogy Kati lemaradt egy kirakatnál. Amire
hátranézett, azt látta, hogy egy fiatal néger óriás fogja a lány
karját, úgy huzakodnak a piros fény alatt.
Váratlanul bukkant fel a fekete fiú az egyik mulató
lépcsőjének tetején.
– Amerikai? – kérdezte meg a lánytól.
Naponta kérdezték tőlük ezt, különféle környezetben és
különféle időpontokban; a lány így most is válaszolt,
kedvesen, magyarázóan, ahogy mindig szokott.
Csak közben nézte meg jobban az óriást. Zilált volt a
külseje, habár szokatlanul elegáns. A krémszín selyeming
kigombolt nyaka alatt, meglazítva ült mellén a súlyos,
bíborvörös nyakkendő kötése. Puhán omló anyagú, világos
öltönyt viselt. Verejtéktől fénylő nagy golyó volt a feje, s
hátratolt parányi fekete szalmakalap ült a búbján. A
mozdulatai bizonytalanok, elúszóak voltak. Fogta Kati karját,
és szelíden unszolta:
– Jöjjön, mutatok valamit.
Addigra észbe kapott a fiú, visszarohant, s vele Miklós
is. Odaálltak a néger elé, és megkérdezték, mit akar. A
láttukra elengedte a lány karját, s tétován nevetgélve mondta,
hogy hát hiszen ő semmit, semmit, majd felszívódott az
éjszakában.
 – Hű – lélegzett fel a lány. – Azért ez ijesztő volt.
Miklós elnevette magát:
– Ha ez az ember józan, felemel kettőnket, és
egymáshoz ütöget.
Autók gördültek el sebesen az úttesten. Egy taxi hajtott
lefelé a járda mellett, utasra vadászva. Bal felől parkolóhelyet
hagytak el, mentőautó formájú kis európai kocsi állt a szélén,
s vadonatúj zománcozásán visszfényt vetett az utcai
neonlámpa. „Multipla, Fiat” – mondta maga elé, halkan.
Megkerülte egy fiatal fa vaskalitkáját. A járda szélén lépdelt,
azon a keskeny betoncsíkon. Körülvette az ismerős forróövi
éjszaka. Tudta, hogy az ő gépe elmegy másnap, s nem fog
lezuhanni sem. Ő nem fog negyven év múlva németet
tanítani a Ramblán, Ottília néni megüresedett helyén.
Néhány órányi alvás, és hajnalban itthagyja, minden
valószínűség szerint örökre, ezt a partot, a várost
felhőkarcolóival, melyek sosem hallották még a becsapódó
bombák üvöltését. Itthagyja, s visszatér Európa túlsó szélén
fekvő országába, ahol tompábbak az árnyalatok, ahol négy
évszak van egy évben, és nagyjából mindenkinek egyforma
színű az arcbőre. Ott áll éjszakánként a Gellért téren a
rendőrőrszem. Ott van Kondor Imre, az ő öreg szobrász
barátja – ahogy saját magát nevezi és ott van az a négy-öt-
ötven ember még, aki az ő számára a hárommilliárdot jelenti.
Haza fog érni: dolga van ott.
Ment a járda szélén, s ekkor történt: képek villantak fel
benne, többféle, látszólag különböző dolog, egyszerre és
elválaszthatatlanul, a térben halványan egymás fölé
rétegződő rajzolattal. A nyurga olasz fiú a nyári folyóparton,
amint elszánt arccal, suta mozdulattal a vízbe veti magát; a
délutáni zöld levélcseppek, ahogy billegve ereszkednek
lefelé a lilásfekete fatörzsön; s egy pad a belvárosi parkban,
otthon egy lány; őmellette ül, s lehunyt szemmel fordul a
tavaszi napfény felé.
Mindez egyetlen érzésnek hagyott helyet a lelkében: a
hálának. S az értelmetlen boldogságnak ebben a pillanatában
valamiféle hiányérzete támadt. Úgy érezte, hogy azonnal ki
kell mondania hangosan.
– Azért nagy dolog ez, gyerekek – kezdte, máris
elbizonytalanodva.
A lány várakozóan felnézett.
– Micsoda? – kérdezte Miklós, aki maga is elmerült
gondolataiban. – A fekete dzsesszdobos az éjszakában? – s
rálépett egy karton fagylaltospohárra, mely roppanva adta ki
a lelkét a talpa alatt.
– Az is, persze hogy az is. Meg az egész… a Multipla az
előbb… hó az autó tetején… hogy most itt megyünk le a
tenger felé….
Dadogott. Marhaság. Nem lehet ezt így. Hát
mondanom kell? A felhők fölött repültünk idefelé, s fél
tízkor, este, napfénynél olvastam a gépen. Az, hogy
villanyfényes utcák várnak szerte a földön; hogy kirakatok
előtt bámészkodhatunk; kijövünk egy moziból, és közben eső
mosta végig a követ. Hogy belefuthatunk zöld meg kék
vizekbe, hogy esti országutak mellett heverhetünk a fű
között. Egy havas utcán keserű hideg levegő vág a tüdőnkbe.
Meg hogy madarak vannak. Színek, hullámverés, gépek
kemény felületei és sebesség. Minden, ami van, és mind, ami
csak ezután jön még. Egy vízcsepp. Egy útkanyar, fehér
korláttal. A hajadnak ez a kis hulláma. Az életünk…
De hát nem lehet ezt elmondani. A tízezred részét,
esetleg, egy arra szánt élet árán. Közeledtek a parti úthoz.
Eszébe jutott, amire a felhőtornyokat nézve bukkant rá, a
mozi felé jövet; eszébe jutott a két sötétedés. Lehet, hogy épp
itt kellene megragadni az egészet, azzal a késő délutáni
pillanattal ezt a világot, a szálló permet hűvös-sós tűszúrásait
a szája szélén; ezt az elbúcsúzás utáni ajándéknapját; a maga
helyét itt.
Ez megvan, ez így jó, el kell tenni. Ahogy tovább
lépkedett ott a járda szélső földsávjában, fütyülni kezdte a
tavalyi karnevál dalát. Ha egy frissen ültetett fa
vaskalitkájához ért, kifelé kerülte meg, a gépkocsiolajtól
fénylő úttestre lelépve. Tehette, hisz alig volt már forgalom a
tenger felé lejtő széles sugárúton. Éjfélre járt. Otthon –
gondolta – reggel hat óra van; most már sűrűbben járnak a
villamosok.
 Eső a Margit körúton, 1928

Délelőtt fél tízkor – a napfény rézsút hullott a sötétbarna

irodai szekrény ajtajára a háttérben – a kék ruhás asszony
odébb tolta a hamutartót a dohányzóasztalon, és azt mondta
a szemközt ülő fiatalembernek: „Kiváló. Benyújtott munkáit
az igazgatónk nagyon jónak tartja, s nekem nincs okom rá,
hogy ne fogadjam el az ő véleményét. Most már csak azt
árulja el, hogy van az mégis, hogy maga
ezerkilencszázötvenhét elején törvényellenesen külföldre
távozott, és csak nyolc hónappal később tért haza?” Ahogy a
kérdés elhangzott, a fiatalember már tudta, hogy mégsem
lesz állása. Negyedik éve próbált elhelyezkedni a
szakmájában. Evickélt évről évre, óraadással, egyszeri
megbízatásokkal; s mostanra már nagyon elege volt belőle.
Itt mindeddig csak a vállalat igazgatójával beszélt. Utoljára
abban állapodtak meg, hogy egy héten belül munkába állhat.
Ez az utolsó, formai jellegű megbeszélés volt még hátra,
leendő közvetlen főnöknőjével. Magyarázat helyett azt
válaszolta: „Azt javasolnám, hogy a jövőben mindenesetre
másfajta szempontok alapján válogassák a munkaerőt.
Jobban járna a vállalat.” Majd írásban értesítik, mondta az
asszony.
A piros futószőnyeggel borított folyosón, ahová kilépett,
egy ember állt egy létra tetején, és poros iratokat rakott
szekrénybe. A kék köpenyes kövér takarítónő, aki a
spárgával átkötött papírcsomókat a kezére adta, azt mondta:
„És mit tud már a kis Juditka, Pista bácsi?… Aztán a
következő, az most már fiú legyen!” „Hát – mondta a magas
ember a létráról lenézve –, prütykölünk, prütykölünk.” Ment
tovább.
 Átlépett egy papírdombon. Köszönt egy
szembejövőnek: „Kezét csókolom.” „Szervusz”, mondta
valaki másnak. „Szervusz, mi újság van?” „Hát”, felelte.
A sarki nagy építkezés felé fordult az utcán. A járdát ezen
a szakaszon magas fadobogó helyettesítette. A dobogó
mellett felszaggatott aszfalt, salak, sár, csikkek; a nagyváros
gyorsan felgyűlő mocska. Az elkeskenyedő résznél a tömeg
összetorlódott, lelassult. Tompán kopogott ezer pár láb alatt
a fajárda.
A közlekedési lámpa alatt Madaras Pista fogta meg a
karját. Harsányan üdvözölték egymást. „Mi van, mester?”,
kérdezte Madaras. Leálltak, feltette a lábát a lámpa keskeny,
fekete peremére. Elmondta neki az állásdolgot meg a nyolc
hónapot, amit gimnazista korában Londonban töltött.
„Mondd csak – gondolkodott el Madaras –, nincs kedved
elmenni egy üzemi laphoz? Valószínűleg tudnék szerezni
valamit…” „Á – válaszolta ő –, nem való az nekem… Kösz,
mindenesetre.” „Ne hülyéskedj, fiú. Én is csináltam két évig.
Egyszer mész be egy héten, és tisztességes fizetést kapsz.
Komolyan, egy ilyen helyen még egész rendes dolgokat is
lehet csinálni…” „Nem, nem, köszönöm szépen –
búcsúzkodott –, felhívlak majd a szerkesztőségben…”
A Belvárosban kötött ki – miután Madarastól elválva egy
új gyorsétteremben kiszúrt krumplit (aranyszínűre sült, belül
üres labdacsokat) evett. Bent, a belvárosi ruhatisztító előtt
azután összeakadt egy Márkus nevű fiúval, hajdani
évfolyamtársával. Erről az emberről az a szombat délelőtt
szokott az eszébe jutni, amikor egyszer az ötödik emeleti
erkélyen álltak néhányan elsőévesek, és a sarokjárdán
nyüzsgő embertömeget nézték, szemközt. Őt ez a látvány
mindig újra oktalan örömmel töltötte el. „Egy nagy láb volna
jó – mondta kihajolva Márkus. – Nem gondoltatok még rá,
gyerekek? Egy nagy láb, és azzal odataposni pontosan a
sarokra: platty. – Lefelé fordított tenyerével, mint talppal,
mutatta, hogy hogyan volna jó. – Képzeljétek el; egy páran
kilógnának a széle alól.” Most puha őzbőr kabát volt rajta,
lágy hullámú gesztenyehaját jobban megnövesztette, s arcán
mélyebbre vésődtek a hosszanti vonalak. Ráfagyott
mosolygás rögzítette félkör alakban ezeket a vonalakat a
szája mellett. Telefonszámot kért tőle Márkus, hogy felhívná,
s összejönnének egy este, jól elbeszélgetni.
Könyvsátrak álltak végig a Váci utcán; járművek egy-két
éve nem jártak már rajta. Ez a hétfő volt a könyvhét utolsó
napja. Mindeddig nem jutott el a könyvutcába, leadandó
munkája miatt, amelytől az utolsó napokban már egy órát
sem tudott elvenni. Arra gondolt, hogy a régi
eszpresszójukba is beül, de akkor nem tudott volna elmenni
a borbélyhoz. Elburjánzott a haja, hátul vastag bunda
ereszkedett az inge nyakára; a legfőbb ideje volt, hogy
lenyírassa. Bozzai úr, a kettes munkahelyen, éppen
borotvahajvágást csinált valakinek, s két másik vendég várt
rá. Nagy sztár volt Bozzai úr, rá hétfőn is mindig várni
kellett. „Mennyi jó…!”, Bozzai egy trágár szót mondott a
Váci utcára kinézve, amikor már ő ült a székében.
„Micsoda?” kérdezte ő a tükörből. Csakugyan nem értette.
Bozzai megismételte a szót, majd magyarázatként
hozzáfűzte: „Hát nők. A Váci utcán sétálnak a
legklasszabbak; ilyenkor délután kezdik rázni a
micsodájukat – mondta, ugyanazzal a szóval. – Mennyi jó…,
közbe mindet unja már valaki.” A borbély az elviselhetőbb
balfácánoknak kijáró, elnéző tekintetet vetett vendégére a
tükrön keresztül. Hosszú évek óta járt ehhez az emberhez:
haját, a rendkívül alacsonyan levő választékkal, senki más
nem tudta jól megcsinálni. Beszélgetésük – minthogy ő még
a futballhoz sem értett – többnyire e körül az egy téma körül
forgott, és abból állt, hogy ő meghallgatta Bozzai
észrevételeit.
A híd felé indult el utána. Délutánba hajlott; szinte ünnepi
külsőt öltött a könyvsátrak között sétáló tömeg. Az utca
végében valami mozgolódás támadt. Moraj, egy félhangos
kiáltás. Közelebb ért ezalatt, s látta, hogy az úttesten kopogó
lábak között eltévedt patkány ütődik az egyik járdától a
másikig. Cikcakkban rohangált, tapintható rémülettel. Az
emberek félreugrottak előle, felléptek a járdára, furán fölfelé
húzódzkodtak vállból, ahogy feléjük tartott az állat.
Elérhetetlenül messze volt számára a csatorna rácsa, s
egyébként is rossz irányba futott. Egy kék öltönyös
kamasznak felszaladt a nadrágszárán térdig. A fiú ugrált,
lerázta és utánarúgott. A patkány nyikorgott egyet. Rossz
nevetés hallatszott. Szánalom, utálat. Az állat tovább görgött
a járda mellett. Ekkorra egészen közel került hozzá, s látta,
ahogy egy szabad járdadarabnál kimerülten összekuporodik,
mintha hátát a falnak vetné, s úgy pislogna fölfelé. Nem
bántották. Volt, aki bizonytalanul megállt, messzebb, és
nézte. Nem várta be, mi lesz az állat sorsa, továbbment.
Kora este a Statisztika kertben állapodott meg Budán.
Világos volt, hosszúak voltak még a nappalok.
A kavicsát melletti padra telepedett le, lovaglóülésben. Egy
kis öregember ült már ezen a padon; sújtásos, fekete télikabát
volt rajta, fehér selyemsál és ünnepélyes, nagyon régi
keménykalap; az arcát néhány napos ősz borosta fedte.
Ismerte, sokszor látta már a városban: mindig ugyanígy volt
öltözve, és mindig ugyanazzal volt elfoglalva. Kockákra
hajtogatott régi újságokat szedett elő egy hatalmas
irattárcából, rakosgatta, egyiket-másikat a szeméhez emelve,
rövidlátó pillantással vizsgálgatta, olykor bólintott egyet.
*
 Messze még a sötétség. A tanácsépület előtt szüntelen a
jövés-menés: férfiak, nők, családok járnak át a téren, jönnek
lefelé a széles lépcsőn. A padról nézi őket. A kavicsút túlsó
oldalán tizenhat éves fiúk, lányok bolya egy pad körül. Pénzt
dobálnak. Egy könyv. Egy labda. Vékony fiú csapódik ki a
bolyból, két lépést fut előre, egy rövid szoknyás lány üldözi.
Kamaszhangon felnevetnek.
Fokozatosan megélénkül a lépcsősor alatti térség.
Emberek, bizonytalan csoportban. Karcsú nő, feltűnően
világos nyári ruhában. Kék svájci sapka egy férfin. Kord
bársony kiskabátok. Egy ismerős színészarc. Látja a két
felvevőgépet is. Hol fellazul, hol tömörebbé válik a
csoportosulás. Várnak, később két rendőr elállja a lépcső
alját, majd a tér innenső bejáratához is kerül egy; forgatni
kezdenek.
Miközben ötödször nézi végig a padjáról, hogyan
ismerkedik meg a nyári ruhás nő szemüveges partnerével,
egyszer csak ráébred, hogy egy ideje már nem gondol
semmire, épp csak örül.
Visszapergeti, amik az elmúlt órában a fejében jártak:
Márkus, a talpával. A borbély meg a micsodák. A patkány a
járdánál. És az a lábatlan koldusasszony, ahogyan világító,
fehér ülepét mutogatta a világnak, a Pilvax kocsma előtt egy
este. Nem fontos persze. Az ilyesmi elmúlik, mihelyt elég
hosszan ült az ember csöndben egy padon.
A farzsebébe nyúl, vékony, puha fedelű kötetet húz elő,
leteszi a padra. Néhány fényképet tart a könyv lapjai között,
hogy össze ne törjenek. Mostanában állandóan magával
hordja őket.
Miközben a képeket egyenként maga elé rakja, a pad
másik vége felé pillant. Az öreg ott ül még, hajtogatja az
újságjait.
 Féltenyérnyi az első fénykép, keskeny szegéllyel.
Egyetlen fémgömb tölti ki: egy lépcsőkorlát csillogó gömbje.
Felületén hosszúdad trapézformákban tükröződik egy
lépcsőházi ablak, a lépcsősor felfelé, a pihenő, lakásajtók, egy
rács.
Maga a béke, gondolja. Azt hiszem, a szívem mélyén
mindig ebben a házban szerettem volna lakni. Nem tudom,
hogy hol van ez a lépcsőház. Európában van, pontosabban
Közép-Európában. Azt sem tudom, áll-e még, vagy
lebombázták a háborúban.
Apja felvétele, a másik négy is az. Sokat és jól
fényképezett, amíg élni hagyták. Egy volt fogolytársa hozta
haza ezeket.
Lerakja a következő képet. A hátán felirat: „Ősz,
Szjomuskino, 1943.” Kristálypapírra nagyított,
tizennyolcszor huszonnégyes kép, épp hogy elfér a
zsebkönyvben. Erdő, ritkán álló fákkal, ellenfényben. A
fatörzsek között széles sávokban esik a napfény a néző lába
elé.
Egy másik felvételen magaslat, egy sor férfi fekete
kontúrja, oldalról. Kivehető egy egyenruha gallérja. A
vállukon ásó, mögöttük sötét felhők.
Ezt az utolsó előttit még itthon csinálta önkioldóval,
saját magáról. Felfelé néző férfifej. Barna haj, a háború előtt
hordott hegyes galléros, csíkos ing, begombolatlanul. A
fekete háttérrészen szabálytalan foltokban kiválik a kép
ezüstbromidja. „Nézz csak rám – mondta ezzel a képpel a
kezében egyszer Kati a fiúnak. – Felfelé, így… Tudod, hogy
rettentően hasonlítasz rá. Ha most letakarom: nézd meg itt a
szeme körül, az orrnyeregnél. Mintha te volnál. A szemed. A
homlokod, ahogy ráncolod.” Nem bánta volna, ha úgy van.
 Erről a képről ismeri az apját. Ő hároméves volt, amikor
elment. Azt tudja róla, amit a felvételeiből tudni lehet. Egy
egész albumra való túlélte itthon a város ostromát. Fehér
tussal van a képek alá írva a cím és a dátum. Gyerekkora óta
nézegeti ezeket a képeket; ami életrajza apjának összeállt
belőlük, ő azt tudja. Eső a Margit körúton, 1928. Túra után,
1933. A Bata-ház Prágában, 1935. A régi Császár-fürdő, 1935.
Targoncás ember a Lövölde téren, 1938. Hó, Innsbruck, 1938.
Adám haragszik, 1941. Ősz, Szjomuskino, 1942. Nagyszerű
amatőrfelvételek; építészmérnök volt egyébként.
Van az albumon kívül is néhány kép, meg az angol
könyve, a szélén szavak ceruzával. Ki tudja, mi késztette
mindennek megőrzésére azt a fogolytársát, aki a halálhírét
hozta negyvenhétben.
Addig eltűntként tartották számon. Ő azután is sokáig
úgy mondta be az iskolában az adatait, hogy „Apám eltűnt a
háborúban”. Erre a mondatra emlékezett, nagyon emlékezett.
Nem mondták meg neki a dolgot, állandóan azt várta, hogy
egyszer csak megérkezik. Ma már tudja. Az az ember ott volt,
amikor eltemették: közjegyző előtt tanúsította, amikor
szükséges volt a holttá nyilvánításhoz. A kiütéses tífuszból és
a vérhasból egymás után felgyógyult apja; rögtön utána
mellhártyagyulladást kapott, az végzett vele.
Harmincnyolcban szerződést kapott egy londoni
dokknegyed építészeti rendezésére. (A fiú két hónapon át
csavargott esténként a Temze partján, majdnem húsz évvel
később, amíg egy rakpartdarabba beépítve megtalálta a
márványlapot, amelyet keresett, a tervezők nevével. Nem
volt közöttük magyar név. Könnyen lehet másrészt, hogy
nem a jó táblára akadt rá.)
Öt ország építészei, köztük angolok és amerikaiak előtt
nyerte meg apja a tervpályázatot. Úgy volt, hogy három évig
kint élnek majd; az ő születése miatt kellett elhalasztani az
utazást harminckilencben. Szeptember elsején megszületett
ő, és ugyanazon a napon kitört a világháború. Aztán már
késő lett. Egyszerre hadiállapotban találtuk magunkat
Angliával és a fél világgal, a nácik oldalán. A londoni dokkok
helyett ő tervezte meg a hadifogságban a táborukat. Erdélyi
parasztházak tetőszerkezeti megoldásait építette bele a
hálóbarakkokba. Az az ember, aki hazajött, egy budapesti
taxisofőr, azt mesélte, hogy nagyon szerették őt kint a társai.
Ő nem építhette meg, amit kellett, gondolja a
fiatalember a budai padon. Háborút csináltak, és
meggyilkolták. Mégis… Én élek, a vonal ismét elér oda, ahol
megszakadt, s ahogy még egyszer nekilendül,
másmilyenségében hordozza hűségét. Azért kell nagyon
keményen csinálnom, amit csinálok. Adósságom van. Ő már
nem fog egyszer csak megérkezni. Csak én csinálhatom meg
az ő részét is; csak én vághatom bele a nevét abba a
márványba.
Még egy kép van a könyvben.
Lövészárok széle. Két test, keskeny nyakszegélyes
magyar katonaruhában, furcsán szétdobált tagokkal, az
egyik félig az árokba lóg. Közvetlenül a lencse előtt, ami egy
fejből megmaradt.
Nézi. Szürke kép. Végtelenül szürke. Szürke.
Azután a kezébe veszi ismét a lépcsőházi felvételt.
Béke volt, gondolja, ebben a békében élt ő.
Előtte fekszik ez a két kép, s valamiért eszébe jut egy
harmadik, amelyet a tárcájában őriz.
Arra gondol, hogy ezek a percek is, most és itt, egy
elsüllyedt béke visszahozhatatlan percei. Arra, hogy csak ha
így fogadja, akkor bomlik ki teljes gazdagságában a jelen.
 Várjál csak! – villan belé egyszerre. Hogy is van ez?
Hirtelen támadó izgalommal igyekszik megragadni a
gondolatot, amíg szerte nem szóródik. A két képet kézben
tartja, a többit félreteszi.
A lépcsőfordulóról készült felvételt a pad szélére rakja.
Ez az egyes szám. Maga a béke. A lépcsőpihenőnél, a rácsos
lakásajtó mögött hosszú függönyök, porcelán négerbabák
könyvtámasznak. Két szoba hall a Kanizsai utcában.
Nászajándék meisseni étkészlet. Körting és Társa
Tervezőiroda. Az az év. A szülei, akik fiatalok voltak akkor és
sedrék. Evezni jártak a Római-partra. Angliába készültek.
Volt egy kisbabájuk. Akkor egyszerre…
Lerakja a lövészárok-felvételt az első mellé: a kettes
szám. Akkor egyszerre ez jött. Háború. Háború, amelyben
Magyarország megint egyszer nem azon az oldalon állt, ahol
a helye lett volna. Látni napról napra, hogyan sodródik bele
az ország a náci szövetségbe. Azután a lövészárok, a fogság.
Barakkokat építeni. Várni. Várni és remélni, hogy az ember
hazája elveszíti a háborút. Ez volt a kettes számú pillanat.
Azt a bizonyos harmadik képet a tárcájából húzza elő.
A hármas. Ez nem az apja felvétele, új a papírja. Karcsú, szőke
lány látható rajta, üres úszómedence szélén lép előre. Fehér
vászonruhát visel, fémgombokkal, napszemüveget, a fejét
kissé félreveti. Az arca feketére égett, szőke haját kiszívta a
nap. Maga a béke.
És a gondolat:
Tegyük fel, fogalmazgatja magában, hogy ez valamiféle
sor. Ez a három fénykép itt egymás mellett. Olyasfajta, mint a
számtani vagy a mértani sor; tagjai bizonyos rejtett
törvényszerűség alapján követik egymást. Tegyük fel, hogy
ez egy újfajta sor. Idősor vagy akármi; amelyben a következő
kép úgy jönne ez után, ahogy a lépcsőforduló után jött a
lövészárok. Nem tudom. Mintha fekete rommezőt mutatna, a
Duna partján. Persze nem azt, gondolja, az atomháborúról
biztos értesüléseim vannak; az elmarad. Nem azt. Ha nem
történik semmi efféle. Ha mégis, valami kevésbé
kézzelfogható szörnyűség történnék. Megvakulnék, vagy
akadémikus lenne belőlem. Vagy ha valami
elgondolhatatlanul jó történne. Valami, ami más, amiről
sejtelmem se lehet ma. A négyes minden lehet: üres
négyszöggel jelzi, oly módon, hogy egy hátára fordított képet
tesz le megfelelő távolságra a hármas számú felvételtől.
A sor tehát ebből a négy tagból áll. A hármas: a jelen.
A jelen. Semmi különös. Ülök a parkban, a kavicsút
mellett egy padon. A pad túlsó végén kis öregember
telepedett meg, sujtásos télikabátban, fehér selyemsállal és
ünnepélyes, régi keménykalapban; az arcán néhány napos
ősz borosta. Ismerem már, sokszor láttam a városban: mindig
ugyanígy volt öltözve, és mindig ugyanezzel volt elfoglalva.
Kockára összehajtogatott régi újságokat szed elő hatalmas
irattárcájából, rakosgatja, rövidlátó szeméhez emeli őket, s
olykor bólint egyet. Én nézem, ingujjban. Semmi.
Természetes, hogy így van.
Ha innen nézem, hármast a hármasból, akkor
természetes. Csakhogy a négyesből kell nézni. Ez az egész: a
hármast a négyesből nézni, mert csak onnan látható.
Kell a teljes előhíváshoz, hogy tudja az ember: ez az
egész a múlt lesz számára. Hogy annak tudja olvasni.
Elsüllyedt világnak: háború előtti lépcsősorokkal,
négerbabákkal, hegyes szabású inggallérokkal; szívszorító
fiatalságnak tudja olvasni és békének. Nem is olyan nehéz a
dolgunk ezen a téren, gondolja a fiatalember; ahogy mi
felnőttünk, egyetlen hétig sem hihettük például, hogy az a
természetes, ha nincs háború, vagy hogy az, ha valami úgy
marad, ahogy volt. Nem nehéz; csak annyi a trükkje, hogy
most érezze az ember ezt olyan visszahozhatatlan íznek,
amilyennek harminc év múlva fogja érezni ezt; és akkor
megtörténik a csoda. Bármely pillanatot veszed napjaidból:
olyan íze van, ahogy kell. Ahogy egyedül érdemes élni
benne. Akkor megismételted: a víz még egyszer borrá
változott.
Akkor az lesz; a visszahozhatatlan jelen. Így nézd:
Ülsz egy padon a park kavicsútja mellett. A pad túlsó végén
kis öregember. Sujtásos, fekete télikabát van rajta. Fehér
selyemsál van rajta. Ünnepélyes, nagyon régi keménykalap.
Több napos ősz borosta az arcán. Ismered már. Sokszor
láttad a városban: mindig ugyanígy van öltözve, és mindig
ugyanezzel van elfoglalva. Összehajtott újságokat szed elő a
tárcájából. Rakosgatja. Egyiket-másikat a szeméhez emeli, s
rövidlátó pillantással vizsgálja. Olykor bólint egyet. Nézed, s
körülötted a város.
Mi hát a csoda, ha ez nem az?
Hosszú ideig ül még ott a Statisztika kertben.
Sötét este továbbindul, gyalog. A hajdani Margit
körúton már kigyulladtak a neonfények, gyérül az utcai
forgalom. Följebb nyitva álló hentesüzletet talál. Két zsömlét
vásárol és tíz deka párizsit.
– Legyen szíves kettévágni a zsömléket – kéri az
elárusítónőtől.
Fehér a fény az úttest fölött. Az útkanyarulatban a
villamosvágányokat cserélik. Parkoló teherautók,
betongerendák, csavarhalmok és gumituskók; a fölszedett
kockakő gúlái a járdán. Ebben az esti órában ráérősebbnek
látszanak a gyalogjárók. Egy útkereszteződésnél nagyobb
társaság elé kerül: négy nő, s a jobb szélen egy tizenhat év
körüli kislány. Hibátlan, fiatal az alakja; piros vászonblúzt
visel, a nyakán kigombolva. Mostanában jött divatba ez a
csöppet katonás szabás. A haja barna, előrehull, és a szája
mellett felkunkorodik. Az arca lesült, a szeme cigányosan
fekete. A szembejövő férfiak és nők egyformán
megfordulnak utána. Az egyik asszony, aki mintha
hasonlítana rá egy kissé, belékarol balról; a jobb kezében
vékony, nagyon elegáns fehér sétapálcát tart a kislány, fehér
bőrszíjon. Vak.
Ahogy néhány lépésen át épp előttük halad, hallja,
ahogy az asszony nevetve meséli a többieknek:
– …egyedül volt, egyedül ment át az utcán. Olyan
fuvarosemberek álltak ott, és lekiabáltak neki, hogy „Jaj de
csinos vagy, csöpi!”
Nevet a lány is kipirultán; csillog a szeme; de ezt
nyilván csak a lámpák visszfénye teszi.
Ez a nevetés van a fiatalember fülében este, amikor újra
egyedül marad.
Azután késő éjszakáig olvas, az ágyban könyökölve.
Nadrágja – farzsebében a könyv a fényképekkel – egy szék
támláján lóg az ágy mellett. Az asztalon folyóirat az aznapi
dátummal.
 A teljes élet

A hazaérkezése előtti este, a többnyelvű kis európai

ország vasúti várótermében látta meg a csavargót. Egy ideje
már cigarettázó suhancok lopakodták körül a télikabátos,
bóbiskoló alakot; arcuk nevetésre állt. Kettő mellette ült
jobbról-balról a fapadon. Előtte álltak, hamut pöcköltek a
kőre. Borostás volt az ember, fáradt és szennyes. Meg-
megrezzent. Próbált még alvást színlelni, meggyőződés
nélkül. A suhancok ébresztgették, ráérősen, éneklő lejtésű
mondatokkal. Elszórakoztak. A csavargó egy idő után
feladta. Kinyitotta a szemét. Rimánkodó pillantással nézett
rájuk. Erélyes mozdulatokkal hessegette maga előtt a semmit.
Vigyorgó fiúarc lógott az arcába, akármerre fordult.
Átmenekült a szemközti padra. Kiszaladt a teremből, és egy
fél óra múlva óvakodott vissza ismét, hátra-hátranézve a
válla fölött. Akkor újra rátaláltak. Sírva vonszolta magát az
éles fényű peronok közé.
Ő nézte. Nem tartozott rá a dolog. Az éjszakai vonat
átvág vele még két határon, és hajnali öt órára otthon lesz
Budapesten. Már nem fekszik le reggel.
Ébresztés nélkül nyitotta fel a szemét otthon évek óta,
reggel hat órakor. Hosszan, villannyal borotválta erős
szakállát a fürdőszobában. Megnézte arcát a
borotválkozótükörben, felhúzta a szemöldökét, grimaszokat
csinált, magát szórakoztatta. Puha mocorgás hallatszott a
szobaajtón át; s tudta, hogy most ébred nyújtózkodva a két
kislány.
 Szőrös, nagy kezével, feltűrt ingujjban kente sorban a
vajas kenyereket a teraszon a reggelihez; nyáron mindig
odasütött a nap. A lakásajtóig kísérte feleségét, megcsókolta
búcsúzóul a száját. A teraszon várta meg az óvodai
autóbuszt, a nagy ablaktáblák alatti csendben. Fölpakolta a
gyerekeket, és integetett, amíg a jármű befordult a sarkon.
Sietve járt Buda hegyi utcáin. Korán lehullott falevélen
taposott a lába. A Belváros felé haladó fekete autó kerülte ki.
Követségi villák mellett ment el. Öregember locsolta a
teniszpálya salakját. Legutóbb katonatiszti lakóházak
csoportja épült a hegy tetején; egyenruhás sofőrök Volgái
fordultak csikorgó gumikkal a kanyarokban. Nyár közepén
egészen kimelegedett, mire felért a hegytetőre.
Ha esett, beszólt reggeli után telefonon, és az egyik
sofőr átugrott érte a lengyel mikrobusszal. Volt, hogy csak a
negyvenöt üléses Ikarusz állt bent az intézet udvarán.
Hátradőlt egy középső ülésen, figyelte, hogy kanyarodik a
sofőr egyegy szűk fordulóban, szinte meghajlítva a tíz és fél
méteres jármű testét. Kutatási tervének aznapi
részletfeladatait gondolta át.
Képernyő előtt ült, számokat olvasott le, matematikai
jeleket. Biztos ujjal lapozott végig néhány kartotékdobozt,
kiemelt egy-egy lyukkártyát, odanyújtotta a háta mögött álló
zizegő köpenyű lánynak. Kapcsolótáblák, gombsorok előtt
ment el egy óriás teremben.
Gyakorlott szemmel futotta át az idegen nyelvű
szakfolyóiratok tartalomjegyzékét; egyszer-egyszer halvány
ceruzajelet tett. Hivatalos körleveleket dobott a
szemétkosárba olvasatlanul. Az intézetben ebédelt, olcsón,
íztelen és mindig kihűlt ételeket.
Egy bőrfotelba süppedve rágta este egyik kekszet a
másik után, köteles családi összejöveteleken, és máshol járt
az esze. A feje fölött hátranyúlva oltotta el az olvasólámpáját
minden este tizenegykor.
Életének rendje nemigen változott az utolsó években,
amióta végzett és állást kapott a kutatóban. Minden
augusztusban megpipálta egy listán, milyen
szakfolyóiratokra van szüksége nyugatról vagy keletről.
Értelmetlen és értelmes munkatervek előírásai szerint
dolgozott. Két éven át könyvtárban ült az intézeti munka
után öttől kilencig, és megírta a kandidátusi dolgozatát.
Megkapta az előléptetéséről szóló levelet, s karácsonykor a fa
alá tette otthon a borítékot és a fizetési különbözetet fél évre
visszamenőleg. Nemes béke volt számára Magyarországon,
végre, ezekben az években. Dolgozni hagyták. Ha néha bent
járt a városban, a rikkancsok háborúkról, válságról,
éhhalálról kiabáltak. Ő tudta, hogy mik a feladatai a
következő negyven évre.
Távolról nézte az intézet belső életét, és ha rossz szája-
íze támadt, sohasem tartott sokáig. (Csabainé, a külügyi
előadó olykor feljött hozzá kisírt szemmel: a kézbesítőnő
három hónapja érthetetlenül megharagudott rá; az ősz trágár
asszony azóta nem ad neki feketekávét, és ha őt keresik
telefonon, visszateszi a kagylót. A főigazgató hallgat, mert fél
az öregasszony szájától. Nagy üveg állt Csabainé asztalán,
lila idegnyugtató pirulákkal.) Ő máshonnan jött, mint a
munkatársai.
Amióta az eszét tudta, apja többet volt börtönben, mint
szabadlábon. Bent halt meg, amikor ő tizenhat éves volt.
Nem is jelentkezett egyetemi felvételre az első két évben. A
második őszön, a felvételi vizsgák és az utolsó fellebbezési
lehetőségek lezárulta után egy nagy plüss-szőnyeges
szobában felszólították, hogy nevezze meg, milyen pályához
érez kedvet. Mindig tudta, mit akar: nem volt szüksége
gondolkodási időre.
 Prágába küldték a harmadik évben; később kétszer
Londonba. Tudta, hogy ő fog az amerikai fővárosba utazni.
Az intézetiek az első emeleten némán és kelletlenül intézték
az útját. Nem figyelt oda, természetesen viselkedett.
Természetes mozdulattal vásárolta meg az előadása utáni
reggelen a két nagy washingtoni napilapot, amelyek
hajmeresztő hozzánemértéssel és biztonsággal írtak róla.
Fényképet is közöltek ezek az újságok: gyerekes arcú méla
óriás nézett a képekről az olvasóra. A záróbankett estéjén
már repülőre szállt.
Előrenyújtott lábbal ült most a várótermi sarokban, fejét
a padtámla felső részének döntve. Csönd volt. Kilátott a
neonnal világított fehér peronokra. Később észrevette, hogy
két fiatalember egy oszlopnak dőlve beszélget a bejáratnál, s
közben felé-felé pillantanak.
Másfél órát kellett várnia, s egy óra már eltelt.
Szegényesnek érezte a várótermet ebben a gazdag országban.
Két gömbbúra világította meg homályosan. Lakkozott
fapadjai fényesre koptak. Érkezésekor, délben, szokatlan
nyüzsgés fogadta. Két egyenruhás ember minden beadott
csomagot megvizsgált a ruhatárban. Udvariasan, olaszul
kérték, hogy nyissa fel a bőröndjét. Ebben az évben már
félmillió olasz vendégmunkás fordult meg az ország
pályaudvarain. Amióta átlépte a határt, kalauzok, pincérek,
ha ránéztek és látták fekete haját, kölykös arcát, olaszul
szólították meg, gondolkodás nélkül.
– Ide hallgass – mondta most a hosszabbik fiú, és nem
is akarta folytatni a mondatot. A padja előtt álltak. Tegezte,
olaszul beszélt.
Anyanyelveként ismerte, a legkisebb mordulásig,
kézmozdulatig, a külvárosok jelrendszerét. Zsebre vágott
kézzel, lustán pillantott fel rájuk. Odébb húzódott a padon,
semlegesen. Leültek mellé. A kicsi amerikai cigarettát vett
elő.
– Rágyújtasz? – Ő bólintott. A másik kipöckölt egy
cigarettát a csomag sarkából, tüzet adott. Megmondták a
nevüket. – Téged hogy hívnak?
(Győzőnek hívták. „A keresztnevemet ki sem tudnák
mondani”, gondolta. Kövér, toronyszerű latintanárja
Vittoriónak szólította tréfából a külvárosi gimnáziumban.
„Nincs benned valami olasz vér, Vittorio?”, kérdezte
másodikban egyszer. Azon az őszön iratkozott be a
magyarországi olasz kultúrintézet nyelvtanfolyamára.
Pesten, a liget hídja előtt látta meg a tanfolyamok plakátját.
Másfajta plakát volt, mint a többi a városban: más típusú,
kék színű betűkkel nyomták, részben olaszul. Három évig
járt azután.)
– Vittoriónak – mondta.
– Idehallgass – a hosszú fiú fura apró gyufaszálakkal
babrált. – Munka volna. Pincért keresünk. Lakás, ellátás a
penzióban és havi ötszáz frank.
– Te, tényleg – mondta azután a kicsi. – Ötszáz frank.
Elszalasztod az alkalmat, aztán bánnád egy életen át.
Gondold meg.
Megtapogatta az állát: reggel borotválkozott.
Kiszámította, hogy hajnalra mindenképpen újra kinő a
szakálla. Egy országúti benzinkút jutott az eszébe, valahol
látta, élete harminc éve során. A pályaudvar hangszórói a
bécsi vonat indulását jelentették. Mindig olyan ember volt,
akinek egészen rendben vannak a dolgai.
Miközben eltaposta a cigarettát, és felemelkedett a
padról, aggasztotta, hogy nem tud rájönni, milyen színűek
voltak a benzinkút fémelemei.
 – Ki kell még vennem a bőröndömet a ruhatárból –
mondta.

A lakások előtt felejtett tej már nem fagyott meg az

üvegben délre, s éjszakánként nyitva álltak a fatáblás
ablakok. Régen otthagyta a pincéri állását. Más városban
lakott, más országban is.
Reggelit vitt ki a télen át a kis olasz penzióban, fehér
félkabátban egyensúlyozva a tálcát az üres reggelizőhallon át
egy sarokasztal felé. Amikor az első estén ketten maradtak a
magasabb fiúval, megállította a lépcső alján: „De én nem
vagyok olasz, nem baj?” Az emeleti lépcsőfordulón rezegve
gyulladozott egy fénycső. A hosszú vállat vont: „Hanem
micsoda?” Széles mozdulattal lökte be előtte a személyzeti
lakószoba ajtaját. Győző zegzugos háztetőket látott a sötét
szobán túl, egy neonreklám kék fényével leöntve.
Áruházakban lődörgött délelőtt. Mozitermek előtt ácsorgott a
két olasszal, kezében fekete esernyő. Campari-keserűt ivott a
tópartra kirakott eszpresszóasztalnál. Fehér fényű kirakatok
előtt állt meg este, órákat nézett, Kennedy-aranydollárost a
bankablakban. Karcsú külföldi nőt bámult; szőke csík volt a
nő hajába festve, a cipősarka lassan kopogott az aszfalton.
Ahogy kitavaszodott, könnyű szelek fújták a ballonkabátja
szárát a tóparton, az utcán. A pályaudvar felé kezdett
csavarogni, egyre sűrűbben. Érkezések és továbbutazások
kóbor áramai érintették a meztelen bőrét. Egy hétvégen
berakta minden tulajdonát a légibőröndbe, és vonatra szállt.
Egy nemzetközi óriásvállalatnál dolgozott épp.
Felfordított Y alakú vastraverzeket mázolt pirosra
míniummal, azután világosszürkére. Egy bonyolult
erőműrendszer kábeleit vezették át a folyó árterületén.
Ahogy Győzőék lassan elmaradtak a traverzverőktől, már
nem hallatszott a munkagépek csattogása, s idővel szem elől
vesztették az óriás ipszilonok sorának végét is.
Reggelenként a társaság teherautói vitték a
munkahelyre a mázolókat. A kocsik napról napra
szélesítették az acélállványok tövében húzódó földutat,
kíméletlenül a talajba döngölve a zöld vetés gyenge szálait.
Ahol a döngölt út véget ért, a traverzeket szállító nyerges
vontató keréknyoma látszott.
Zömmel külföldi vendégmunkások voltak a mázolok.
Spanyolok, sok olasz, néhány görög, szerb. Ketten láttak neki
egy-egy állványnak. Biztosítóhoroggal mentek fel, és másfél
óra alatt kentek be egyet a széles ecset húzásaival. Egyik nap
míniummal, a másik nap szürkével ugyanazt. Egy Carlos
nevű kopaszodó spanyollal dolgozott általában. Erős volt.
Szerette a munkát; egyenletes ritmusát, a mászkálást
állványra föl, állványról le. Szerette, ahogy az ecset szőre
nyomán maradt hajszálnyi festékbarázdák másodpercek alatt
csitulnak vörös, szürke tükörfelületté. Felülről nézve időről
időre megélénkültek a táj színei. Kicsi, buzgó gépek
zizzentek el az úton. Narancssárga kezeslábasba öltözött
szerelők jártak ide-oda.
Feleannyit keresett, mint pincér korában. Egy tiszta
szállodában lakott, melyet a kövér tulajdonosnő maga
takarított délelőttönként. Bőröndjét az ágya fejénél tartotta.
Minden hajnalban gondosan borotválkozott a Remingtonnal.
Helyiérdekűn utazott a vállalat garázsáig, reggel hat
előtt. Állva maradt a kocsiajtó mélyedésében; a helyiérdekű-
szabályzat mondatait olvasta a félig-harmadig ismert
nyelven. Délutánonként Carlos barátaival üldögélt egy
amerikai bárban. Ha az embernek felére fogyott a szódás
whiskyje, friss jeget kért, és teletöltötte vele a poharat.
Éjszakáig kihúzták egyetlen itallal.
Utána hosszan sétált a külvárosi utcán. Narancsfényű
nagy lámpatestek égtek az úttest felett; lila-fekete színbe
vonták az arcokat. A szállójával ellenkező irányba indult el.
A fiúk az első néhány sarok után elmaradtak, Carlos tartott
ki mellette a legtovább. Szülőfalujáról beszélt legtöbbször,
érzelgősen a spanyol tengerpart nyári kékjeiről. Hajnal lett
nemegyszer, amikor Győző egyedül maradt.
Gyorsan járt. Fel-felnézett a narancslámpákra. Ebben az
órában csak részegekkel s egy-egy fekete egyenruhás
kerékpáros rendőrrel találkozott. Vörös mutatós parkolóórák
álltak a széles utak mentén. Több tucatnyi autómárka várta a
reggelt. A kocsik rendszáma hétjegyű volt, betű és
számcsoportok váltogatták egymást élénk alapon.
Mostanra a látvány színei nem lepték már meg az
érzékeit. Tizennégy éves korában, otthon, csaknem minden
autó Pobjeda volt; állami tulajdonban levő szürke és barna
Pobjedák, úgy emlékezett. A rendszámok ötjegyűek: két betű
és három szám feketével fehéren. Egy taxisofőrre gondolt: a
Pobjedája mellett állt vigyázzban, levett sapkával a város
legforgalmasabb kereszteződésének közepén. Egyetlen jármű
sem mozdult. Egyszerre szólt a város összes gyári kürtje. A
villamosvezetők lekászálódtak fonott pányvaszékükről a
Nagykörúton. A Nyolcszögű tér járdáján érte őt azon a
napon az országos gyász három perce: egy külföldi politikus
halála miatt rendelték el. Nemrég kezdett bejárni Pestre
csavarogni. Megnéztek egyszer Sénával egy első hetes filmet;
hatforintos jegyet kellett venniük egy zöld inges sánta fiútól
nyolcért. Avar szórta utakon jártak a Városliget körül.
Lenéztek a tó hídjáról; odalent evezős csónakok
vonszolódtak a sekély vízben. Elgördülő kocsi dudált rá:
elbámészkodott. Abban az évben még szabad volt dudálni az
autóknak Budapesten. Izgalmas, új dolgokkal volt tele a
város. Kék autóbuszok jártak. Felszerelték az első
fénycsőreklámokat. Legutóbb mégis behoztak egy pár nagy
amerikai kocsit: fűzöld Chryslerek voltak, nagy, nikkelezett
hűtődíszekkel. A taxi rendszáma pedig, jutott eszébe, jé-a
betűkkel kezdődött, és fekete alapon fehér volt.
Éjjeli sétáin most színes rendszámokat, tucatnyi
kocsitípust látott. Reggel ismét munkába ment az idegen
város ezüst színű helyiérdekűjén. Keveset aludt, nem
hiányzott.
A munka jó volt. Egy délután Carlos kiejtett a kezéből
egy míniummal telt edényt, és a festék vastagon végigömlött
az éppen bemázolt szürke traverz lábán. A munkavezető
szitkozódni kezdett lentről a spanyolra. Ő már délelőtt látta,
hogy meg-megszédül odafent az öreg. A munkavezető
megszokásból szórta a mocskos szavakat, harag nélkül,
mellékesen. Győző kikapcsolta a biztosító horogját, az
állványra akasztotta, óvatosan lemászott, hogy felemelje az
embert a két karjánál, és belemártsa egy letakaratlan
míniumos hordóba. Lent a földön azután csak legyintett.
Barom, gondolta, a barom szokásaival. Magyarázkodhatnék
itt idegen rendőröknek. A munkavezető lila arccal kiabált.
Nem nyúlt hozzá, csak elment az öltözőkocsi felé. Az ötnapi
pénzét sem vette fel, így maradt el a jó munkája.
Az utolsó hetekben összebarátkozott egy jókedvű
kurvával, és mielőtt tovább költözött ebből a városból, a
lánynak ajándékozta a fekete légibőröndöt.

Ismeretsége Európa útjaival olyan volt, ahogyan a

testvérek ismerik egymást. Pára rezdült reggelenként a
földrész túlsó partjai felé nyúló aszfaltszalagok fölött.
Autóstoppal járt. A nagyobb társaságok kamionjait messziről
felismerte. Egy nyitott piros teherkocsinak pontos
menetrendje volt, s ő előre tudta, hogy a hét melyik napján
hány órakor és hol találkozik vele három országon át. Ez
mindig fölvette. Országrészeken tudott áthúzni egy jó
lendülettel. Egy sportautóban ismerős arccal találkozott
egyszer: stoppoltak már együtt egy nyár eleji éjszakán.
Ritkábban magyar rendszámú kamionokon is utazott,
felvették, szabályellenesen, s meglepetés nélkül bólogattak,
amikor anyanyelvén beszélt hozzájuk.
Megállapodott, alkalmi munkákat vállalt, új meg új
fiúkkal és lányokkal verte el estéit. Aludt pajtákban, ócska
garázsokban, egyedül és lányokkal. Este piros celofánnal
vonta be a zseblámpa üvegjét, azzal körözve állított meg
autókat, igazán azokra az órákra várt, amikor egyedül marad
a hálózsákjával, lehetőleg egy robogó teherautó
vezetőfülkéjére támaszkodik, és a szél hátrafelé fújja a haját.
Összesodorta a közös útirány egy-egy autóstoppossal, s
akkor egy éjszakán vagy két napon át szövetséget, biztos
támaszt jelentettek egymásnak. Egy életre érvényes
barátságokat kötött. Reggel azután elváltak, és soha nem
találkoztak újra.
Vörös borostás holland óriással ült egy országúti bár
fémcső vázas asztala mellett egy fáradt estén. Győző zömök,
súlyos kis csavaranyát tett ki maga elé az asztalra. Ötszáz
kilométer volt aznap mögöttük. Nem beszéltek, nem is
tudtak beszélni egymással, mert nem találtak közös nyelvet.
A hollandnak – a nevét nem kérdezte meg – lekókadt a
feje az asztalnál. Győző nézte a fáradt arcot. Együtt feküdtek
hanyatt délelőtt egy órán át a napszítta árokszélen. Fűszálat
rágtak, bámészkodtak felfelé a vakító égre. Ott találta a kis
vasdarabot, a bekötőúton.
Lapos építmény volt az országúti bár; üvegtáblák
alumínium vázon. A vécéajtóról nikkelezett, pantallós figura
nézett rá, terpeszállásban. A lemezautomatán ismerős széles
betűk világítottak zölden: ROCK-OLA. A felirat mellett,
forgó üvegrózsa csíkjai alatt lila, vörös, sárga fénykígyók
táncoltak különös tengeralatti tájban. Egy kamasz
pénzdarabot lökött be az automata nyílásán. Az erősítőből
feldörgött a gitárzene, majd el-elcsukló, hullámzó, vijjogó
énekhang követte. Egy teherautósofőr bosszúsan felnézett.
Győző az aszfaltot nézte, az országút sávját a benzinkút
fényszigetének határán túl. Hosszú árnyak emelkedtek a
parkoló túlsó szélén: a vacsorázó sofőrök kamionjai. Felvette
az asztalról az elhullott autóalkatrészt.
A vasdarab, amelyet Európának ebben a távoli
sarkában talált, gyermekkorát juttatta eszébe, az otthoni
bikázásokat. Arra gondolt, az ülve bóbiskoló holland fiút
nézve, hogy jó volna mesélni neki Óbudáról. Nyári
délutánokon a járdán ülve bikáztak a srácokkal.
A zömök lópatkócsavarokat hívták bikának, öt kellett
belőlük. Az Árpád Fejedelem útja macskakövei között úgy
tíz perc alatt mindig össze lehetett szedni ennyit. Lovasko-
csik jártak, a csavarok elhullottak, kisodródtak az út szélére, s
gyakran belenyomódtak a macskakövek közötti szurokba.
Úgy ült le mindig a járda kövére játszani, mint aki
hazaérkezett. Azóta is otthon érezte magát minden
mesterséges kövezeten. Az utcán eltöltött nap végén moziba
mentek. Az Újlakiba jártak általában. Azt is elmesélné, hogy
tizenkét éves korában elájult a moziban. A bejárat előtti
rácsra támaszkodva várták álló meleg vasárnapokon az
előadás végét. Világos volt még nyolc órakor. Ismerte a
felbukkanó arcokat. Szünetben a domború köves szűk
udvarra lehetett kimenni. És egyszer arra tért magához, hogy
szellőztetnek, üres a mozi. A lila filcfüggönyöket félrehúzták,
és a helyiséget betöltötte a két vécé kátrányfalának szaga. A
vörös jegyszedő húzta ki őt a széksor alól. Cseh
partizánfilmet vetítettek. Amikor a hős a kínvallatás után
kivette kezét a villanykészülékből, és maga elé emelte csontig
égett, rücskös, vértől csöpögő öt ujját, ő csöndben lecsúszott a
felbillenő ülésről. Eltűnt a széksor alatt, a srácok pedig
megfeledkeztek róla, és hazamentek, ezt mesélné el.
De nem mesélt semmit. Ezen a tájon, amelyen most jár a
hálózsákjával, nincsenek lovaskocsik, lópatkók és bazaltból
faragott macskakövek.
Az egyik kamionsofőr szedelődzködni kezdett. Kiment,
kannával jött be, megtöltötte vízzel.
Költögetni kezdte a hollandot.
– Együnk valamit, gyere – mondta magyarul, és a pult
felé terelte. A sofőrök felé biccentett: – Utána megkérdezzük,
meddig mennek. – Kézzel-lábbal mutogatott, hogy a másik
értse.

Akarata ellenére észak felé haladt. Sodorták az autóstop

véletlenjei, városról városra. Tudta, hogy a telet nem töltheti
úton. Tudta: okosabb volna délnek utazni, minél gyorsabban,
napos partokra. Néha úgy érezte homályosan: dolga van
valahol az országutakon. Mégis megállt, a nagyvárosban,
mielőtt még végleg túlszalad a mediterrán vidéken.
A lehelet meglátszott esténként. Ötödik emeleti
hotelszobába járt haza aludni, egy sűrűn lakott
szegénynegyedbe. Sötét bőrű férfiak nyüzsögtek az utcán. Az
elveszített gyarmati háború utolsó éve volt ez az ország
számára; hajnalonként fehér embereket találtak leszúrva a
csatornarács mellett. A hotelban talponálló vécé volt,
emeletenként. Idegen ételek szaga szivárgott ki a barna ajtók
alól a lépcsőfordulókon. Némelyik család már évek óta a
házban lakott.
Hosszabb-rövidebb ideig tartó éjszakai munkákat
vállalt, éttermekben, szállodákban. Alagsorban dolgozott,
pincében, kazánházban, mosogatókonyhában. Hosszabb
ideje nem látott olyan helyiséget, ahol vendég is megfordul.
Állandó éjszakai műszakot vállalt; megszerette az
ólmos, hajnal pillanatait a mosogatókonyhában. Ilyenkor már
bezárta kapuit a belvárosi étterem, a szmokingos pincérek
elszámoltak, s csak ők maradtak, a konyhaiak, egymás
között. Állt az éjszaka mélypontján, három után, a tompa
alumíniumfényű mosogatópultnál. Jobboldalt fehér
hűtőszekrényekre, nikkelezett gépek sorára hullott be az
utcai neoncsövek más színű fénye. Két sor dörgő gázláng
fölött éjjel-nappal kockára vágott krumpli főtt egy nagy
üstben. A főszakács kibukkant széles szárú pepita
nadrágjában a konyhából, két ujja között egy szelet hússal,
puha kenyérrel, leemelt egy forró tányért a szárítóról, azon
nyújtotta Győző felé bűvészmozdulattal a még mindig
sistergő hirtelensültet. Meghozták fonott kosárban az új
napra való friss halat. Szerette ezt a percet. Fáradtan nyúlt
egy fazékért. A nikkelezett szelepes edény peremére áttetsző,
sápadtszín káposztaszál tapadt. Otthon sárgásvörös volna ez
a káposzta, gondolta, s az edény agyonsikált égett
alumínium. Megbuktatta a fazekat a mosogató forró vizében.
A nappalok során az övé volt a város, útjaival, zugaival.
Még sötét éjjel lépett ki munka után a személyzeti bejárón.
Amire kiért a körutakig, világosodni kezdett az ég a házak
felett. Az első földalatti-lejárónál elővette a zsebéből a jegyeit,
megszámolta. Átszállás nélkül utazott a Szenátor utcáig.
Ahogy leszállt, végig kellett mennie a város leghosszabb, kék
csempével burkolt alagútján. Ha tehette, ezt a szeles,
visszhangos utat naponta megjárta. Sokat tudott arról, mi
van ez alatt a város alatt. Hallott a földalatti-rendszer állandó
hálóvendégeiről, akik fél éve vettek egyszer egy rézpénzért
egy jegyet, s azóta nem látták a napvilágot. Ő is tudott már
használaton kívüli lépcsőket, alagutakat, ahol eldobott
óvszereken csúszik meg az ember, biztos helyeket, amelyeket
nem ismernek a társaság ellenőrei. Az alagútkijárat meszelt
boltozatára tegnap óta még egyszer felírtak egy kínai nevet
három vörös filctoll betűvel. Koldusok ültek a betonpadlón;
siető hajnali utasok lába elé lökték aprópénzes sapkájukat
tolakodóan.
A rövid utca kétsaroknyira volt gyalog a földalatti
feljárójától. Egyforma kapualjai alatt ilyenkor, amikor ő
megérkezett, tizenöt-húsz méterenként emberek feküdtek
még, kartondobozból, papírzsákból vetett ágyakon. Az
ezerkilencszázharmincas években épültek ezek a dobozszerű
bérházak, valamennyinek csúnya, tágas és széltől védett
beton kapualja volt; a legjobb kapualjak az egész városban. A
háztömb túlsó oldala nagy forgalmú, reklámokkal zsúfolt
utcára nézett, ahol egymást érték a mozik, szórakozóhelyek.
Itt dolgozott néhány hónappal ezelőtt egy drága étteremben,
azután otthagyta. A papiros ágyak lakóit abból az időből
ismerte, amikor a Szenátor utcára néző hátsó kijáraton jött ki
reggelenként. Ide a hátsó utcába járt vissza reggelizni azóta a
város különböző pontjain levő munkahelyeiről.
Világos reggel volt már. Vékony szálú szürke eső
indult. Az egyik kapualjból dagadtra hízott patkány nézett rá
egy nyitott szemétedény tetejéről. A kapualj szélvédett
oldalának lakója, fekete ruhacsomó fehér hajkoronával, épp
ébredt, fázósan mocorogva. Tulajdona, egy spárgával
összebogozott nagy papírköteg, a sarokba támasztva állt.
Belépett a filléres büfébe, ahol reggelizni szokott.
„Kávé, dupla szendvics”, mondta, ahogy felült a bárszékre.
„Tudom”, recsegte kelletlenül az olajosszemű görög. Győző
látta a helyiség belsejét a pult fölötti tükörben. Éjszakai
munkások, sofőrök ültek az asztaloknál. Látta valamivel
később, ahogy beállít az ember a szomszéd kapualjból.
Papírcsomagját a falépcső aljához támasztotta, és felfelé
indult a mellékhelyiségekhez. Szuszogva vonszolta fokról
fokra szétfolyt kerek formáit. Derék vastagságú combjai
voltak, vállra lógó tincses fehér haja. Amikor Győző először
látta, nem tudta megállapítani, férfi-e vagy nő. Megmondták
neki, hogy mi volt, tanult egy szót. Most már régen semmi:
öreg.
A nem nélküli ember scotch-ot rendelt a pultnál, ahogy
újra lejött. Enni nem látta Győző soha. Egyszer megkínálta a
szendvicséből, eredménytelenül.
Bent üldögélt azután, amíg az eső elállt. A háztömböt
megkerülve, kifordult a széles mozi utcára. Délelőtt lett
közben. Kisütött a nap. A kávéházteraszokon lányok ültek,
könnyű ruhában. A padokról párologni kezdett az esővíz;
egybefüggő rétegét foltokra bontotta a napmeleg. Sétált.
Keresett egy száraz félpadot, vett egy újságot, és ráterítette.
A téren ült le az utca végén, ismerős helyen, nem
messze a földalatti szellőztető rácsától. A térbe torkolló
utcákon kocsi kocsit ért a járdák mellett.
Közelről látta a sarki kávéház vászonernyőit és az
asztalokat a járdán. Percek alatt megteltek az eső után. A
tejeskávé színű néger pincérlány, ahányszor kihozott valamit
a tálcáján, Győző padja felé nézett a vendégek feje fölött.
Zöld ruha volt rajta, karját a tálcával magasra emelte, fiatal
alakja puhán hullámzott a járdára rakott asztalok között.
Találkozott a szemük, a lány mosolygott. Győző oldalt
nyújtotta két karját a pad támláján, szemét lehunyta,
hátravetette a fejét. Lassan elkábult a napfényben.
Léptek zajára nézett fel később, s látta, hogy egy barna
pulóveres férfi jön a fák alatt a Szenátor utca kapualjai felől.
A kis szentképtartó felé tartott. A paddal szemben,
bádogházikóban, egy Madonna-kép előtt keskeny vízsugár
szökött fel állandóan, mint otthon a Kisparkban nyáron. Félig
felemelt szemhéja alól figyelte a barnapulóverest, és előre
tudta a mozdulatait. A férfi megállt a szentképtartó állványa
mellett. Óvatosan Győző arcába nézett, s megállapította,
hogy nem alszik.
– Szevasz, Viktor – köszönt rá. Meglengette felé
újságpapírba csavart borosüvegét.
– Szevasz, Kokó.
Kokó benyúlt a kis házikó mélyére, és poharat vett elő.
Kiöblítette, földfekete tenyerét körbehúzta a szélén, és a
porba löttyintette a vizet. Jóízűen ivott, megint kimosta a
poharat, és visszatette a helyére. Így, kívülről, nem látszott,
hogy van ott valami. Kokó visszafelé indult a fák alatt, napi
tennivalóinak rejtélyes csapását követve. Az arca nem látszott
ki a fakó szőrbozont alól. Elég rossz állapotban van
mostanában az öreg, gondolta Győző. A meleg idő hozhatná
rendbe. Amúgy lehet, hogy nem is öreg, nem tudni. Mindig
ugyanaz a borosüveg van nála; sokat köhög. Azt mondják,
gazdag ember volt, és harminchárom éves korában
államtitkár. Ő maga nem beszélt ilyesféléről. El-elüldögélt
vele az elmúlt hónapokban egy üveg fehér bor mellett a
folyóparti kocsma gyalult asztalánál. Kokó a gyönyörű
feleségéről beszélt egy fülledt, poros estén. Piros sportautót
mutatott egyszer, hangos egyetemisták ültek benne. „Látod,
a kisebbik fiam. Na gyere, menjünk.” De nem volt szomorú.
„Mindenkinek van egy valódi élete, Viktor”, mondta akkor.
„Nem találják meg, egyszerűen.”
Kokó elment a fák alatt, és ő elmerengett. Az este,
sötétedéskor megállt egy hirdetőoszlop egyik oldalán. A
széllel küszködve, tenyerével árnyékolva próbált rágyújtani,
s ekkor váratlanul megértett valamit, egy képet, amely azóta
lebegett az emlékezete hátsó régióiban, amikor az ősszel
Európa egy távoli pályaudvarán eltaposta a cigarettáját a
földön, és azt mondta: „Ki kell még vennem a bőröndömet.”
Ismerős, szürke aszfaltot látott.
Hosszú fűszálak hajladoztak hevesen, meg-
megrándulva a távol huhogó széltől egy autóút
pályaelosztóján. Időtlen nyári napszállta volt. Az autópálya
bal oldalán, túl az elosztósávon, házcsoport: rideg, modern
nyugat-európai előváros, egyforma magas házak foltja. A
rend sivár szigetét törmelékhalmok útvesztője folyta körül,
az út közelebbi oldalára is átcsapva. Hegyek és kanyonok a
szemétből, lógó szálú bokrok a leszakadó partok szélén. Egy
benzinkút fémhasábjainak foltcsoportja az innenső oldalon.
Élénk színe volt ezeknek a fémdobozoknak, kék,
narancssárga vagy vörös; ilyen. Magányos földszintes ház
ajtaja előtt egy asszony állt a törmelék hegyei között.
Taposott ösvény vezetett a benzinkút mögül a házhoz. A nő
vállára fogott kendőt ugyanaz a szél tépte, amely a
pályaelosztó lapos fűszálait. Az aszfaltszalagot nézte a nő, a
leszálló estében: várt vagy búcsúzott. Szép volt az arca, a
szája kicsit duzzadt.
Sokat járt Győző az utóbbi időben ebbe a mellékutcai
zugmoziba. Rossz kelet-európai filmeket vetítettek itt. A
tegnapit többször egymás után végignézte; néhány éves
magyar film volt. S az este, a körúton: ahogy a gyufa lángján
át az untig ismert idegen ital-plakátokra meredt, de helyettük
a sötét moziterem cigarettafüstjébe hasító fénynyalábot, a
szürkén pergő filmkockákat látta meg; abban a pillanatban,
ahogy az első szippantást húzta fanyar ízű cigarettájából –
rájött, hogy nem emlékezhet a benzinkút fémhasábjainak
színére. Nem volt színük. Egy körúti moziban látta őket
feketén-fehéren, tizenöt éve. S velük az országút
elosztósávján rángó fűszálakat, azt az asszonyt, mindent.
És az a nő a vállkendőjével, nincs, gondolta. Tizenöt éve
létezett. A fatámlának dőltem, s amíg a szél huhogását
hallottam ott a pályaelosztó felől, addig kint az
előcsarnokban egy zöld inges sánta fiú galacsinná csavart
mozijegyeket nyomott egy kalauzruhás ember orra alá, és azt
mormolta: húsz forint. Egy félórával később pedig a
Városliget avarján jártam a barátommal, és
nyelvtanfolyamok plakátját láttuk, ormótlan ladikokat a
tavon. Tizenöt vagy tizenhat éve létezett a nő, festékből,
jelmezből, színészből összerakva, egy futó pillanatra, míg
halkan zúgott annak az országútnak a szélén a filmfelvevő
gép; talán töredezik még egy isztambuli vagy budapesti
filmarchívum alumínium tárcsáján a szalag. S hogy a
mozielőcsarnok és a városligeti tó ladikjai elmaradtak – az
országút sincs már, a benzinkúttal, azzal a nővel, ezt tudta.
Nem volt kedve lefeküdni. Elment később egy
élelmiszerüzletig; visszaült a padjára, evett. Harapott a még
mindig különös sótlan kenyérből, ivott egy korty vörösbort
hozzá.
Lehunyt szemmel ült. Még tegnap, a nagy emeleti
szobában Budán ferdén hullott be a napfény a valután
vásárolt különleges készülék lapos ernyőjére. A reggeli első
feketekávé szaga átszivárgott az ajtó alatt a titkárnője
szobájából.
Nem akart már emlékezni.
 *
Rohamosan hűvösre fordult az idő. Győző nem utazott
tovább. Ősz végére a földalatti gőzfűtésének rácsai fölött
húzódtak össze a Szenátor utcai kapualjak lakói. Öt órakor
hajnalban, ha kerékdübörgés hallatszott föl városszerte az
aknákon, fázósan a szentképtartóhoz mentek egyenként, és
megmosták az arcukat. Minden nappal közelített a
mediterrán tél. Kokó, gondolta néha. Istenem, csak add, hogy
Kokó kihúzza ezt a telet.
Csak annyi holmija volt rég, amennyit a vállán magával
vihetett autóstoppal.
Egy régi orosz dal érzelgős sorai lüktettek néha a
fülében, az ősz távoli kékjében elhúzó vándormadarakról.
„Пускай употал я в боротах”, ismétlődött fejében az
egyszerű dallam. „Пускай замерзал я на лду .”
Második gimnáziumi anyag. Leírt krétával a járdaszélre
egy verssort, és ráismert a saját ügyetlen kamaszírására.
Évtizede nem írt cirillbetűket.
Terveket szőtt arra az időre, amikor nekivághat majd
tavasszal az országútnak. Fagyos reggeleken, míg a földalatti
lejárója felé sietett, sokat gondolt a benzinkút mögötti házra.
Kicsit duzzadt, szép szája volt a nőnek, amikor látta egyszer
ott a szemét között taposott ösvényen. Egyedül él az
országúttal. Vár, hátha beállít valaki. Ha nyár végéig
rátalálok, a telet ott húzom ki nála. Elkél a férfikéz egy ilyen
benzinkútnál.
 Harmadik világ
– ami egy regényből kimaradt

Báránt a fehér fű győzte csak meg arról, hogy valóságos

tájon jár; valóságos történetek színhelyén, amelyek akár
itthon, Európa közepén is megeshettek volna.
Addig: a mese. Már az is valószínűtlen volt, ahogy a
pénzkereső munkái közé keveredett ez az utazás az Indiákra.
Egyik nap még itthon mászkált a nyári éjszakában, jeges sört
ivott az Anna eszpresszóban, az éjszakai Erzsébet-hídon
villamosozott, és a Városmajorban érte a hajnal. S néhány hét
múlva – jóformán még körül sem nézett – már azon csudál-
kozhatott, hogy Dél-Amerika kellős közepén autózik egy
Maria Pilar Fernández Guerra y Hartmann nevű fehér
lánnyal a Quetzalcoatl nevű falu felé. A keservesen lefordított
Verdi-életrajz szerkesztőnője juttatta hozzá a
tolmácsmunkához. Fecsegett az asszonynak a legelső
fordításáról: hogy akkor kitanulta a kis dél-amerikai ország,
Las Indias nyelvjárását, amelyben nem azt mondják a
banánra, hogy banana, hanem plátano, és guaguá-nak hívják az
autóbuszt. S lám – jó tett helyébe jót várj: a szerkesztőnő, akit
nagy bajból húzott ki, amikor négy hónappal a határidő előtt
elvállalta a nyolcszáz oldalas fordítást, most még aznap
továbbfecsegte a dolgot barátnőjének, egy hosszú nevű népi
együttes igazgatójának, aki egy amerikai turné után Las
Indiasba készült a kórusával, s oda most már – fölöslegesen –
olyan tolmácsot akart vinni, aki ismeri az ország
nyelvjárását.
Egyik napról a másikra útlevélügyek, önéletrajz-írás,
papírszagú bonyodalmak és kóruspróbák, folklór szókincs
spanyolul. Még a csodálkozásával volt elfoglalva –
csodálkozni azt tudott, hivatásoshoz illően amikor szeme
már jegyezte mindazt, ami holnap emlékké válik:
A levegő vizeskékje az óceán közepén.
Egy portugál lány mustárzöld szoknyája, sárga
fejkendője a földszintes vámépület előtt, a turbólégcsavaros
repülőgép csapta szélben, Santa Maria szigetén. Másfél óra
ebben a darabka Portugáliában, amely trópus és mégsem
gyarmat. Egyszemélyes postahivatal, ajándékpavilonok,
kendők, tőrök, kagyló vitorláshajók és rumbatök. Bélyeget és
levelezőlapot vásároló kórustagok és táncosok. Portugál
escudók, USA-dollárok, spanyol pezeták. A sziget sárga
sziklái, tengerbe szaladó szőlőteraszok. Zöld autóbusz a
sziget belseje felől, repülőlátni jött parasztsuhancok, egy zöld
kockás flaneling a vasárnapi sötétkék alatt; és az újrainduló
dé cé kilences testremegése.
A tenger Buenavistánál az első este, amikor,
tizennyolcadik órája talpon, elintézte száznyolc énekes és
táncos minden baját, ágyba dugta őket, és lefekvés helyett
elindult a szállodájától balra, ahol a parti sétányon patkány
futott gyors sikollyal az elhagyott autójavító kövei közé.
Lement a toronyban felvágódó hullámok elé, és a torkát
fojtogatta a sós levegőjű látvány, fennhangon mondta maga
elé, hogy: nem igaz. Ez nem igaz. A tengerpart kőkorlátján
szerelmesek csókolóztak a kicsapó sós víz két foltja között. És
ő nem tudott elválni a város utcáitól hajnalig, amikor
lefekvés előtt a Hilton szállodaszobájában hallotta az Óra-
Rádió hírei között a másodpercütéseket: „…folytatása
következik… tak, tak, tak, tak… Nemzeti Óra Rádió, négy óra
negyven perc. Újabb autószerencsétlenség a findetierrai
autóúton…”
A tolmácsmunka két hete.
 A találkozásuk Mariquitával. Az első szabad délutánja,
ahogy nekivágott az Óvárosnak, a gyarmati kor szűk utcáin
csatangolt órákig, s az ezer munkahelyről hazasétáló,
autóbuszozó buenavistaiak között megakadt a szeme a lány
bronzszínű haján, amilyen nem volt több a sötét bőrű
embereknek abban a kétmilliós városában; s amikor este,
kezdés előtt visszatért a színházhoz, a kapunak dőlve ott
találta ugyanezt a lányt, aki magyarul tanult, és nem volt
jegye az előadásra.
Mariquita. (Marikita, így ejtik, de ő csak azt mondta
neki: Marika.) A mindig csodálkozó arc. A háttér egy
bronzportréhoz: a főváros, a ház az óvárosi utcán, a kínai
mosodája és a világhírű Tudományegyetem között.
Az egyetem falán fekete kátránnyal, levakarhatatlanul a
politikusígéretekre emlékeztető kérdés, a leghangosabb
jelszó, amellyel a sok falfeliratot látott Bárán valaha
találkozott: Pan? Agua? Kenyér? Víz? És a kenyér? És a víz?
Maríáék háza, ahol az áramszünet egy hétig tart, a vízcsapot
négy hónapra zárják el; a márványpadlós szoba, a
svábbogárcsapatok, amelyek rendes költöző útvonalakon,
félelmet nem ismerve vonultak a kockákon. A lány tíz éve
ágyban fekvő anyja, akinek ő csak mély hangját hallotta az
emeletről: kislányom, mijita: látni nem látta soha. A
szegénység gyönyörű szertartása a nagymamánál, aki
ünnepélyesen, tálcáról, egy pohár tiszta vízzel kínálta
Mariquitája messziről jött vendégét.
A délután, amikor befejezte már a tolmácsolást, a lány
pedig a falujáról beszélt neki, s a majd húsz év előtti nagy
ciklonról, amikor az ország legészakibb csücskében a család
egy csapásra elszegényedett a banánon. Úgy szólt a családi
legenda, hogy Maria anyai nagyapja szerelemgyerek volt, és
– bizonyára ezért – merész ember, vállalkozó, aki pályája
csúcsán óriási banánföldet vásárolt. Úgy volt, hogy egyetlen
év termését kell kivárni, s attól fogva gazdag ember.
Különlegesen jól termett abban az évben a banán, hatalmas,
tömött fürtök zöldelltek a cserjéken. Már úton voltak a hajók
Délről, úgy látszott, hogy a nagyapja megcsinálta a
szerencséjét, ott gyökerezik meg a család, tágas új házat
vásárolnak a birtokon, berendezkednek a földesúri életre, ott
nő fel Maria Pilar is az ország legészakibb csücskében,
Findetierra tartományban. (A név: Findetierra, azt jelenti: a
Föld széle, a világ vége, az ültetvényt az országút nem érte
el, csak hajóval lehetett megközelíteni a tenger felől. A falu
neve Quetzalcoatl, spanyol néven Serpiente Emplumadának
is emlegetik, Tollas kígyót jelent mindkettő.) Akkor, egy
héttel a hajók megérkezése előtt elvitt mindent a nagy ciklon.
Ha egy héttel később jön, Clodomiro Guerra betakaríthatta
volna vállalkozása gyümölcsét. Elszegényedtek, eladtak
mindent odafent Északon, hogy a hajókat kifizethessék, és
Maria a fővárosba költözött a nagynénjéhez lakni. Kislány
korától tudta, hogy neki majd egyetemre kell járni: a család
elért színvonalát féltette személyében mindenki: túl közel
volt még a kivándorlóhajó fedélzete, a tizennyolcadik
századi német parasztősök, spanyol rongyosok éhezése. S
hozzá Quetzalcoatlban a figyelmeztető példa: ott él a
Hartmann család elszegényedett ága, s ők – borzalmas
módon – már a nevüket is Armán-nak írják. Maria nevetése,
ahogy ezt elmeséli, és „Ha anyám hallaná, hogy ezen én
nevetek, kétségbeesne, és újra megesketne, hogy
megszerzem a diplomámat. Az életük telt el az
erőfeszítésben, hogy én ne legyek soha Armán.”
Az együtt töltött négy nap ajándéka: a negyedik,
amikor Maria eldöntötte, hogy Jánossal együtt végre
megvalósítja másfél éve halogatott tervét, nekivág a kétnapos
utazásnak, hogy viszontlássa a szülőfaluját, a világ végén,
kétezer kilométerre a fővárostól; megnézze a nagyapja
udvarházát, és az egykori ültetvény fű benőtte helyét.
A repülőúton Bárán megtudta, hogy az életét, azt végül
is nem félti: La Guajira előtt harminc perccel gyors trópusi
vihar közepébe került a belső légijárat második világháborús
kétfedelű Dakota-gépe. Hatalmasakat süllyedt, lendült fel
újra, villámok csapkodtak körülöttük, a pilóta mellett ülő
géppisztolyos néger őr arca hamuszínűre szürkült, ő meg
nem érzett mást, csak kíváncsiságot: minél pontosabban,
minél részletesebben meg akarta jegyezni, eltenni magának
az érzést; a süllyedés utolsó pillanatát a mélyponton, a
földobódást, a látványt: benne lenni a vihar magjában. A
villámok széles narancssárga sávokkal mázolták át a felhő
belsejét, és a géptestet verő felhőszakadás vize felfelé
csurgott a kerek repülőablakon a sebességtől és a géptest
hajlásától.
A terepjáró autó vas műszerfala, rázkódása, egy
szivárványosra olvadt olajfolt párája a hágcsón.
S akkor, a findetierrai út utolsó szakaszán, százötven
kilométeres dzsiputazás után, hatórányira az utolsó
civilizáltnak mondott helytől Maria Pilar fél kézzel elengedte
a kormánykereket, és lebökött a tengerpart felé: – Látod lent
a fehér füvet?
– Látom – felelte ő, és ezzel egyidejűleg rázkódott egyet;
felpattant a burok, amely néhány hete elhatárolta a
meglódult időben, és fókuszba ugrott a világ.
– És a kereszteket odalent?
– A kereszteket is. – Kis csokorban álltak egy helyen,
ahol nem egyenesen a tengerből szökött fel az országútig a
több száz méteres hegyfal, hanem maradt egy falatnyi sima
föld a tenger és a szikla között. Messze voltak lent,
háromszáz méter mélyen, fehérek és aprók, keresztbe
kötözött gyufaszálaknak látszottak, és mégsem lehetett
eltéveszteni, hogy sírkeresztek.
Mariquita hátravetette a haját, összeszorította a száját,
és az útra összpontosította figyelmét. Hajnal óta vezette
egyfolytában a négykerékmeghajtásos Land Rovert, s most
már egyre magasabbra hágott a nap, negyven fokhoz
közeledett a meleg. Ekkor találkozott Bárán az élő, lüktető
spanyol nyelv pillanatával.
Beszélgettek, eszükbe jutott az első találkozásuk: azon a
napon, amikor szinte ismeretlenül megkérdezte a lánytól, mi
a legelső dolog az életéből, amire emlékszik. Mariquita a
kapufélfának dőlve várta az újságokban meghirdetett
magyar előadást, és a körmeit nézegette áhítattal, míg
magában azt remélte, hogy ez a sötét szemű fiú belógatja
majd. Most egyszerre tört ki belőlük a hangos nevetés a
terepjáró vászonfedele alatt. A kerek arcú indiánasszony
szembe jött, gyalog a kőfal alatt, a fehér országúton,
vászonkabátot tartott a feje fölé napernyőnek, és a két melle
közé folyt a verejték. Bekiabált a kocsiba:
– Serán riendo porqué van en sombra! – vagyis hogy
bizonyára azért nevetnek, mert árnyékban utaznak.
(Rendhagyó ige folyamatos jövő idejével fejezte ki a dolog
valószínűségét, mégis: szavakat, hangsúlyt, rendhagyó
ragozást mind játszi könnyedséggel jegyezne meg örökre, aki
egyszer így hallja: kerek arcú, fiatal indián asszonytól, aki
vászonkabátot tart a feje fölé a trópusi nap ellen.)
Némi lelkifurdalást is érzett Bárán, mert csakugyan
árnyékban utaztak, könnyen nevettek. Lankasztó volt a
meleg árnyékban is.
– Miért nem adod át? – kérdezte meg még egyszer a
lánytól. Bár lent, félig a vízben, félig a parton rozsdásodó
autóroncs feküdt, az út viszonylag egyenes volt, úgy látta,
nyugodtan elvezetné a kocsit ő is. – Ötödik órája vezetsz.
Halálosan ki fogsz merülni.
– Nem lehet, János. Meglátod nemsokára – válaszolta
Maria Pilar. – Ott a kanyar után, a napos szakaszon.
Egy darabon a hegy árnyéka borította az utat, majd egy
újabb kanyar után elébük került a nap, és éles vonallal
megszűnt az árnyék. Akkor meglátta: ezer nagy rák autó
taposta testét a napfényben forró aszfalton, késő délelőtt,
száz méterekkel a tenger fölött. Ostoba bátorsággal, halált
megvetően, makacsul és lassan keltek át az országúton,
visszaigyekezve a tengerhez az út fölötti cserjéből, éjszakai
vadászatuk után, s ott érte őket a napkelte, az induló
autóforgalom. Autógumik taposták szét közömbösen a
harminc centiméteres ráktesteket. S nem is tehettek mást,
látta már. Most értette csak, miért nem nyugodott a lány az
este a motelban addig, amíg sikerült kibérelnie az egyetlen
négykerékmeghajtású kocsit La Guajirában. Attól a
pillanattól kezdve, hogy a napfény vonalát átlépték, Maria
Pilar nem beszélt. Napszemüvegét feltolta a feje tetejére,
előredőlt, nézte az utat, két marokra fogta a kormánykereket,
aprókat engedett rajta jobbra-balra, a kocsi meg-
megemelkedett, puha ropogásokkal, tíz-tizenöt kilométeres
sebességgel, zökkenve, ringva, mint lomha hajó a nyugtalan
vizén, makacs kitartással követve az út kanyarodását.
Alattuk ollók ágaskodtak, a vörös-fekete nagy testek féloldalt
araszoltak, hat ráklábon. Bárán megértette, hogy itt csak
egyfajta sebesség van: gyorsan hajtani a szakadék miatt nem
lehet, lassan pedig azért nem, mert akkor óhatatlanul
kiszúrják a kocsi kerekét az ollók. Kormányzott gondolatban,
gázpedált szabályozott, tartotta az irányt és a sebességet. A
tenger felőli lejtő közepén belapult vezetőfülkéjű teherautó
lógott tótágast: csodával határos módon fennakadt egy kis
fán; esése útján friss volt még az ágak törése. S felette a
padkán csörlős kocsival matatott egy ősz borostás fekete
bőrű ember. Visszanézve három másik rozsdásodó
autóroncsot látott a lejtőn: a rákok visszaütöttek, látványos
bosszút álltak halottaikért. Előttük, ameddig a szem ellátott,
csillámló zöld–vörös–barna–sárga volt az út a rákhulláktól;
oktalan mészárlás, összecsapás utáni hajnal a csatatéren. Két
néger gyerek járt mezítláb az ollók között, és vödörrel
szüretelte a rákot; egyiküknek négycentis köldöke volt, mint
egy kis pisilő: orvos nélküli, nagyon rossz szülés jele. Még
távolabb egy szakadt nyakörvű kutya csemegézett az
aszfaltról, vakkantva kerülte ki még élő-tiltakozó lakomája
ollóit. – Ezerháromszáz méter rák, ugyanott, ugyanúgy,
ahogy Kolumbusz idején – a lánynak ez volt az első szava,
ahogy egy újabb kanyarral túlértek a napfény vonalán, s az
út egy csapásra tiszta lett. – Ismerni kell az utat, látod? –
Hátradűlt az ülésen, egyik kezével eleresztette a kormányt. –
Most megállunk, elővesszük az ennivalót, várj.
Szélesre nyitott szájjal harapott a szendvicsébe a fiú a
gyér árnyékban, s fejét megrázva szabadította ki a fogait a
fehér kenyér ritka szövetéből. A fák mind nagyon magasak
voltak, kopasz törzsűek, jobb lábával egy mangótörzsnek
talpalt, kezében söröskonzerv súlyát mérlegelte, és nem
nyomta még bele a nyitót. Nyelvén ott volt az utolsó falat
szendvics íze-állaga. Vadidegen szagokkal hangversenyzett a
levegőben a forró égövi mangóliget, a közeli országút, a
tenger lent, és néhány lépéssel odébb az árnyékba állított
terepjáró. Fogható, sűrű közegnek érezte a bőrén a
mozdulatlan, meleg levegőt. Felnézett Mariára. Hallgattak.
Ekkor, a trópusi ligetben, a tenger fölött háromszáz méterrel,
öt percnyi autóútra a hős ostoba homárok hekatombájától,
míg hátával a vékony mangófát támogatta, egyszerre csapta
meg a formák, színek, méretek mássága. Mintha még az
útravalót is azzal az utasítással rendelte volna meg a lány a
La Guajira-i kávézó szakácsnőjétől, hogy illusztrálja vele
mindazt, amiben az ő országa – más. A kenyér fehér volt:
széllelbélelt, sótlan, négyzet alakú szeletek, átlósan vágták el
őket, így háromszögletes szendvicsek készültek, bennük
vastagabb volt a sonka és a sajt rétege, mint a kenyér. Maria
Pilar előző este úgy rendelte meg a sört és a szendvicseket:
„Egypár tucatot”, és Bárán számára most derült ki, hogy a
kövér, csoszogó néger asszony és Maria Pilar egyformán
tudták, hogy itt egypár tucat kenyér-háromszögről lesz szó,
és ládányi bádogdobozokba rakták bele több emeletesen,
mert egyformán úgy érezték helyénvalónak itt, az Újvilág
távolságai előtt, hogy az útravaló többszöröse legyen annak,
amennyit két ember meg tud enni-inni, bármennyire
megéhezett és eltikkadt. Ő egy pillanatra látta maga előtt,
hogy festene egy ilyen pihenő otthon, autókirándulás
feleútján: karaj vajas kenyerek szalvétában, zöldpaprika, az
autó élénk színűre zománcozott Moszkvics, a törzs,
amelynek talpát támasztja, vastag fenyő; a fák szemöldöke
alatt kinézve szelíd domboldalt, szürke országutat látni, az
útkaparók odakészített szurkos kőzúzalékával,
kilométerkövek anyagából épült kidőlő-bedőlő fekete és
fehér korlátot az árok mellett; a madárhang kopogó harkály,
a levegő szerény, nem tolakodóan vesz körül,
testhőmérsékletű, a szél csak simogatni tud… Két
háromszögletes lyukat nyitott a söröskonzerven, a lány
kezébe adta, kivett a dobozból egy másikat.
Leültek egy holt mangótörzsre, és itt, az idegenség
háttere előtt folytatta a latin lány a két napja kezdett
párbeszédet: – Otthon azt kérdezted, hogy mi a legelső dolog
az életemből, amire emlékszem.
 – Mindenkitől megkérdezem. Most ez a rögeszmém.
Rólad mindent szeretnék tudni, és nincs időnk, egy hét
múlva hazautazom.
– Előbb el kellett hogy hozzalak ide ahhoz, hogy
feleljek. Azt hiszem, igazából ezért utazunk. Várj egy fél
óráig még, és megérted. Megkávézunk.
A sörösdobozokat betette hátra. Most már valamivel
gyorsabban haladtak. Az út jobb oldalán emelkedett a sziklás
hegyek lánca, messzi tetőin hó állt meg kis foltokban-
koronákban, az út mellett fölfelé pedig megszűnt a zöld
bozótos, rákok vadászdzsungele, és egy ideje már fehér
kavicsgörgeteg alatt haladtak. Simára csiszolódott, szabályos
kavicsok voltak, mint amilyennel a Duna-parton a
Kisparknál kacsázni lehet Óbudán, csak a méretükkel tréfált
egy jóízűt valaki: a tökéletes kacsakavicsra rá lehetett volna
tenni egy egész indiánkunyhót, a lakóival együtt. Úgy érezte
magát, mintha az Óriások Szigetén autózna, és minden
pillanatban várta, hogy kelet felől dübörögve megremeg a
föld, elsötétül az ég, hegységnyi cipő takarja el széltében a
szemhatárt, akkor lenyúlik két elefántlábnyi ujj, fölcsippenti
a morénakövet, és süvítve repíti el a messzeségbe a nyílt
tenger fölé, ahonnan lassú percek múlva hallik azután a
tengert repesztő csattanás, amellyel a kő vizet ér, megugrik,
tizenkét kilométerrel beljebb vizet ér másodszor, kacsázva,
harmadszor, esetleg negyedszer is; és csak ha már
elcsendesedett minden, akkor ereszkedik le az égből újra a
két ujj, hogy az úton megszaladt terepjárót óvatosan
fölemelje száz méter magasra, megvizsgálni utasaival együtt,
s ha a két ficánkoló maszat ki nem hullott közben valahová
az útmenti kavicsok közé, akkor dombos tenyérre tegye,
azon emelje tovább az arc elé, melynek pórusai nyitott kutak.
Az országút közben elkeskenyedett, és keményre
döngölt földhátban folytatódott. A kavicsmező felső széle
helyenként elveszett a szemhatáron túl, és csak a fehér hóval
koronázott Sierra magasodott mögötte híg ködökben.
Patakhoz értek, amely az óriáskavicsok között ugrált lefelé a
hegyekből.
– Kapaszkodj – mondta a lány, és belecsobbantak a
vízbe: a patak csak keresztülment az úton, kettévágta, a Land
Rover kerekei belegázoltak, és a másik oldalon
kikapaszkodtak. – Egy! – kiabálta Maria a patakcsobogás és a
motorzaj fölött. – A hetedik patak után isszuk a kávét, és ez
volt az első. – Jött a második patak, a harmadik, s később: –
Kapaszkodj! Négy! – Ekkor a lány kiigazította magát: – Úgy
látom, előbb fogunk kávézni mégis. Furcsa, nem itt laktak
pedig…
Lefordultak az útról, gaz, csenevész trópusi fák, bokrok
között, oda, ahol egy néger fiatalasszony fél kézzel
szedegetett valamit a kötényébe egy alacsony, színes
cserjéről; a másik karján kisgyereket tartott. Maria Pilar
integetett, az asszony megállt a munkában, és szeme elé
ellenzőt tartva nézte az autót, felcsapta az ég felé a karját, és
kiáltott egyet. Látszott a porfelhőn át a piros kendője.
– Azért csak megismert – bólintott Maria elégedetten. A
háztól néhány méternyire állította meg a kocsit, gyalog
mentek tovább.
Megkávéztak, eltartott egy fél órát. Úgy kezdődött,
hogy a fekete öregasszony, aki ételt kavart, egy nagy üstben,
téglatűzhelyen a ház előtt, láttukra lecsapta a hosszú nyelű
fémkanalat, és elébük jött.
– Mariquita! – Elkapta a lány két vállát, először
megpörgette, rebbent Maria fényes lábszárán a szoknya. –
Kislányom. Micsoda nő lett belőled. Micsoda nő. –
Megcsókolta, aztán hátrább lépett, levette róla a
napszemüvegét, és megnézte még egyszer alaposan.
Faggatta-kérdezgette egyenként minden családtagjáról, és
csak amikor beljebb kerültek, akkor jutott figyelméből a
külföldi vendégnek is. A lány megmutatta őt, elmondta,
kicsoda, honnan jött.
Körülnézett a házban: folyamatos lap csak a teteje volt”
az oldalfalat képező vékony, fekete fatörzsek helyenként
kerítéssé ritkultak, amelyet fehér szizál-zsákokból varrott,
elhúzható függöny váltott fel megint. Ajtaja nem volt; inkább
azt a kevés helyet kellett megjegyezni, ahol nem lehetett
bemenni, átlépni a döngölt földön a határvonalat, amely az
udvart a lakóhelyiségtől elválasztotta. A legváltozatosabb
irányokból kerültek elő a többé-kevésbé meztelen gyerekek
meg a fiatalasszony, aki feketebabot szedett kint az ebédhez.
Amikor bejött, akkor az öreg néne, ház asszonya,
megparancsolta, hogy főzzön kávét. Egy kislányt bezavart a
fehér zsákkal elválasztott másik szobába, és fölvétette vele
kék vászonruháját. A fa heverő fölötti deszkapolcon
könyveket látott Bárán: antropológiát francia nyelven. Az
öregasszony most már őfelé is fordulva mesélte, hogy a fia
tanár, most az iskolában van. Két éve költözött ide a család,
azé a föld, aki beépíti, új kunyhót emeltek, amikor a régit tíz
kilométerrel délebbre elsodorta a ciklon. A feketebab
megterem, megélnek, ahányan vannak, a földből, a napból,
és ami pénzt a férj hazaad. Mariquita a többiekről kérdezte.
Az öregasszony elmondta, hogy az a teherautó, amelyik fent
a Hétpatak előtt, a Rákok útjánál tegnapelőtt zuhant le, a
férje kocsija volt, sofőr az embere már több éve egy nagy déli
kamionvállalatnál, tejet szállít a környékről a városba.
Mielőtt Maria megkérdezhette volna, hogy mi baja esett,
bejött az országút felől a vállas néger, már messziről
kiabálva: – Már meg kit hozott a szél erre? Láttam a
terepjárót a babos előtt. Mariquita! – Megkávéztak, heten
itták összesen, üres mustárosüvegekből az erős feketét. A
nyílt tűz fölött, lábosban főtt; féltett kincsét vette elő az
öregasszony, messzi földről csempészett kubai kávét. A
rákokról beszélgettek: a férfi nem haragudott rájuk, fő, hogy
az egészet megúszta egy karcolás nélkül. Később Mariquita
behozott a házba néhány bádogdobozt szendvicsekkel,
sörökkel, egyet hagyott csak a kocsiban, ő meg lefényképezte
a gyerekeket, és megígérte, hogy elküldi majd a nagyításokat
otthonról, s mielőtt újból útnak eredtek, az öregasszony egy-
egy óriási pohár megmagyarázhatatlan módon jéghideg
limonádét nyomott a kezükbe.
Akkor, már újra a kocsiban a csaknem delelőn álló
trópusi nap alatt, a lány nekifogott, hogy elmondja a legelső
dolgot, amire emlékszik.
– Ez a mamika: Juana anyja… Ő készítette a limonádét.
Tudtam, hogy róla egy szót sem fog szólni… Abban a
különös időben, minden előtt, amikor még a birtokon
laktunk, délután fél négykor ittuk a Nagyházban, és a
limonádé mindig Juana dolga volt. Egészen fiatal volt
akkoriban. Nagy zöld citromjaink teremtek, és ő szeretett a
citrommal bajlódni. Értett hozzá. Szagra meg tudta állapítani,
hogy melyik jó limonádénak, melyik a süteménybe, melyik a
sülthöz, melyik nem jó semmire… Mindig ő csinálta a
délutáni limonádét. Üvegpohárból ittuk, színesek voltak a
poharak… kékek. Nagyanyám mindig azt mondta, hogy a
limonádé akkor jó, ha nagyon savanyú és elég édes. Így
aztán nagyon savanyún és elég édesen ittuk. Néha sörrel
keverve, de jeget nem tett bele soha. A poharakat nagyon
hidegen, verejtékesen hozták be. Az első percben alig tudtam
megfogni, de azután a kezem is hozzáhűlt, és akkor már nem
számított.
Ott a kanyar után már látszik Quetzalcoatl, a falu, azon
túl van az udvarház. De várjál, kedves. Nem megyünk
egyenesen. Meg kell mutatnom neked valamit. Várj…
kapaszkodj meg jól… Hahó, tenger, itt jövünk!
A terepjáró szinte ingerülten, derékszögben
kanyarodott, elhagyta az épülő utat, orra előrebukott, fara
égnek billent, egy másodpercig a levegőben forgott a két
hátsó kerék, és a kocsi lefelé indult a kanyargó
gyalogösvényen a tengerhez. Zötykölődött, rázott, dobált,
úttalan úton, gödrön, cserjén át. Itt egészen fehérre égett a
kerekek alá hajló fű, amott sötétzölden bujállott aszerint,
ahogyan az ezerszer kanyarodó gyalogösvény hol kivitte
őket a könyörtelen napra, hol visszatérítette a sziklafal
árnyékába. A bal sárhányó helyenként a sziklát súrolta; és
Mariquita ezen az úton mesélte tovább szaggatottan, el-
elhallgatva közben:
– Hidegben bent uzsonnáztunk az ebédlőben, és
olyankor Juana szolgált föl. A dajkám volt, később szolgáló,
illetve ő volt a szakácsné. A háznál aludt, és nem volt
fizetése. Kosztra és kvártélyra szerződtek. A másik lány,
Josefa, négy indiót kapott havonta fizetésül. A konyhában
ettek mindig… Juana erős volt. Nagy darab mulata. Nem
volt kövér. Talán volt, aki kövérnek látta, de olyan erős volt,
hogy nem lehetett azt mondani rá, hogy kövér… Járt
naphosszat a konyhában, a középső udvarban… Mindig
melege volt – hideg napokon is. Ha esett, ha fújt, ő mindig
meztelen karral járt. Olyan vastag volt a bőre, hogy anyám
sose tudott injekciót beadni neki: a tű beletörött. De azt
mondta, hogy neki a víz minden baját gyógyítja. Nem sokat
beszélt. Amikor sütött, dalolt, mint egy beteg kakas, halk,
repedtfazék-hangon… Mindig csinált valamit. Csak úgy
tudom magam elé képzelni, hogy dolgozik, tesz-vesz.
Húsgombócot forgat a kezében vagdaltnak, fazék fölé hajol,
banánt hámoz körítésnek… Közben mesélte nekem, hogy mit
csinál. Várjál csak, mondta, hadd vágom fel ezt a
paradicsomot, amíg a rizsa megfől… Akkor nekiállt, keskeny
karikákra szelte a paradicsomot. Gondos, óvatos
mozdulatokkal csinálta, hogy a karikák egyformára
sikerüljenek, se vastagabbra, se vékonyabbra, mint ahogy a
nagyapám szerette. Most így csinálok, mondta, kettévágom a
tojást. Kettévágta. Teszek rá egy csipet sót. Rátette.
Megtöröm. Megtörte.
Maria elhallgatott, a vezetésre figyelt. Bárán látta, hogy
az ő ülése felőli oldalon az első kerék szinte átlép egy
keskeny keresztszakadékot. Leértek a tengerhez, egy falatnyi
zöldhöz. A lány a sós levegőtől sikamlós füvön megdobatta a
kocsi farát, és egy éles kanyarral megállt. Két kezét
megpihentette a kormánykeréken, és maga elé mutatott: – Az
egyik nagy kereszt Juanáé. Itt temettük el.
A parton éppen annyi hely volt, hogy a terepjáró meg
tudjon fordulni. A sík terület többi részét a meredek sziklafal
tövében elegyengették, gondozott gyep borította. Benne
hófehérre szítt fakeresztek álltak a sima talajba leszúrva:
hétnyolc kereszt, kettő nagyobb méretű, a többi kicsi. Ilyen
csokrok hintettek be minden sima partdarabot az országút
alatt útjuk utolsó szakaszán. Vékonyak, törékenyek voltak
közelről is. A lécfelületre szín nélkül, csak mélyítéssel
faragtak neveket, évszámokat. A kocsi kerekei alatt fekete
volt a föld, régi korom, pernye nyomai fedték, mint hajdani
tábortüzek helyét.
– Két kereszt felnőtté itt, ő az egyik. – Maria mesélt. –
Három nap, három éjjel virrasztott vele a ház népe és a falu.
Tudod, a mi tartományunk csakugyan az Isten háta mögött
van; csak hajóval lehetett megközelíteni. A múlt század
szökött rabszolgáinak idáig kellett elvergődni, akkor örökre
biztonságban voltak… Egész falujuk volt valahol a
hegyekben, nemzedékeken keresztül. Autók az én
gyerekkoromban még nemigen voltak az országban, lovat
pedig semmivel sem lehetett volna keresztülverni a Hétpatak
előtti ezerháromszáz méter rákoson. Hajó egy évben kétszer,
banánéréskor kötött ki a Fokon, túl a falun. Orvos ma sincs
az egész hegyen túli területen, háromszáz
négyzetkilométeren. Állami mentőszolgálat nincs. Úgyhogy
a szülő nőket, bonyodalom esetén, vagy a súlyos beteget, ha
az indián bába nem mer hozzányúlni, ma is lehozzák a
partra, ilyen helyeken, mint ez, és várják, hogy kint a
tengeren megpillantsanak egy Dél felé tartó hajót. Ha jön,
lepedővel integetnek és jelzőtüzet raknak. Erre, a part
mentén vezet néhány másodlagos kereskedelmi útvonal, és a
hajósok mind ismerik a partvidéket, tudják, mi ez a jelzés.
Megállnak, csónakot küldenek a betegért, és elviszik La
Guajirába vagy a fővárosba. Legtöbbször már a fedélzeten is
van hajóorvos. Aztán van olyan, hogy nem jár hajó napokon
át, egy hétig, két egész hétig is néha. A beteggel mindig lejön
az egész nagycsaládja, s mihelyt árnyékot emeltek fölé, az
első dolguk meggyújtani a jelzőtüzet. A virrasztók
folyamatosan, egymást váltva tűzrevalót gyűjtenek, újra meg
újra felmennek az ösvényen. A fehér fű a legjobb, úgy ég,
mint a tapló. Volt, hogy négy napon át kellett táplálni
egyfolytában a jelzőtüzet – addigra már nagyon nehéz száraz
füvet, cserjét találni, fel kell menni az úton túlra, és minden
fuvar több órás gyaloglás, hegymászás. A harmadik napon
már jönnek gyűjteni a szomszédok, az ötödik napon az egész
falu. És akik meghalnak, mielőtt a hajó jönne, azokat itt
temetik el a parton. Az öt kis kereszt újszülötté. Ha akarnám,
sem felejthetném el az első emlékemet; akkor megmelegedett
a limonádé a kék poharakban. Juana beteg lett, és anyám
nem bírt velem, amikor lehozták a partra: üvöltöttem, el
kellett hogy engedjenek a betegvivőkkel. És erre emlékszem:
ő a hordágyon feküdt, anya volt mellette, vizet itatott vele
gyakran, lemosta a homlokát. Én meg szedtem a fehér füvet,
fekete és rézbőrű felnőttekkel másztam fel az ösvény mellett,
földre szegezett szemmel hordtam, rádobtam újra és újra a
tűzre, fellángolt, az arcomba kormozott, nem volt szél, állt a
levegő, meleg volt, mint a pokolban. Kint a vízen nem
mozdult semmi, egyetlen apró fekete pont sem, üres volt az
egyforma gyönyörű tenger.
Beszéd közben kirakta a söröskonzerveket, és Bárán
harminc centiméteres gödröt ásott a kocsi rohamásójával. A
talaj itt porhanyós volt, könnyen engedett. Belerakták a
sörösdobozokat, rájuk lapátolta a földet, és gondosan
letaposták.
Quetzalcoatlban két napig laktak a fogadóban. Járt a fű
benőtte banánültetvényen, megnézte az udvarházat, az
elhanyagolt épületeket. Az egykori Nagyház közfalait
kiütötték, a küszöb fölött bekúszott az aljnövényzet, és
egyetlen hatalmas pajta lett belőle, egy nemzetközi halászati
vállalat raktára-irodája. A tornác árnyékában, fém
íróasztalánál mintha állandóan bért számolt volna a puha
arcú indián munkafelügyelő a sorba álló halászok és hajósok
kezébe; mást nem is mutatott Maria, más nem volt.
 Adósság

Mottó: „A mester védtelen, őt választják,

és nem tud tiltakozni. Nem felel érte,
ha netán kiderül, hogy a nebuló
vízfejű mamlasz, aki ráadásul
szorgalmi időben a legyek szárnyát
tépkedi.”
A magyar szellemi életnek azt a fényűzését, hogy nem
tudott mit kezdeni Ottlik Gézával, még sokat fogják
magyarázni. Az Iskola a határon megjelenése óta máig tizenhét
év telt el; ennyi nem volt elég úgyszólván arra sem, hogy a
létezése észrevétessen, hatása érezhető legyen. Pedig
szellemi életünk különböző tájai máskülönben igazán
gyorsan szoktak reagálni még a divat lendületével és
agresszivitásával hozzánk érkező félés áltudományos
áramlatokra is. Talán így törvényszerű: a valóban lényeges
lassabban és mélyebben dolgozik, mint az újságírói szintű
múló befolyás. A jelenség okai nyilván igen bonyolultak és –
mint az Ottlik-könyv – a magyar történelem évtizedeiben
gyökereznek. Felderítésük nemcsak egy rövid esszé kereteibe
nem fér bele, meghaladja a ma tollat fogó szerző lehetőségeit
is. Nem nézhetjük meg fölülről a saját fejünk tetejét. De ha a
huszonegyedik században valaki majd nekiáll, és történelmi
távlatból diagnózist készít, az nem Ottlikról fog új dolgokat
elárulni, hanem a korszakról: utolsó harminc évünkről.
Ennek az időnek legjobb és legfontosabb magyar regénye az
Iskola. A legnagyobb dolog, ami ez alatt a harminc év alatt a
magyar prózában történt: Ottlik. A jelen írásnak ez az
alapállása – és most lehet haragudni. Lehet odacsapni az
egészet mindjárt itt az elején.
 *
(A LÉTEZÉS-SZAKMÁBAN.) A többi a megmaradt
olvasóhoz szól. Egy olyan fajta íróról, aki létezni segíti a
korban élt olvasóját. Egy háború, bombázás és béke tizedelte
ország számára árulja el – olvassák el, kérem, az az egy azért
kell hozzá –, hogyan lehet megállni, ha reng a föld; hogy
lehet mégis élni, lélegezni.
Egy régi interjújában azt mondta, hogy ő – hogy az író –
a létezés-szakmában dolgozik. Erről kellene beszélni végre.
*
(BIBLIOGRÁFIA, FELADATKIJELÖLÉS.) Az Iskola a határon
című fekete-zöld borítójú regény
ezerkilencszázötvenkilencben bukkant fel a könyvesboltok
kirakatában. Előzőleg ötvenhétben megjelent a Hajnali
háztetők (elbeszélések), majd ezerkilencszázhatvankilencben a
Minden megvan című novella, az elbeszélések ilyen címmel
újra kiadott kötetében. Lényegében ennyi a bibliográfiája.
Vakmerőség volna nekiállni és megpróbálni az Iskolát
elemezni néhány oldalon; reménytelen, hogy itt arról valami
lényegit elmondjak, már a helyhiány miatt is. (Nem
kevesebbet kellene akkor tenni: hihetően megmagyarázni
barátomnak, akinek életéből kimaradt ez a könyv, miért
érzem, hogy vétettem vele szemben, amikor ezt hagytam,
éveken át.)
Nem vállalkozhat másra egy rövidebb írás: egyetlen
szemszögből próbálja szemügyre venni a jelenséget. Itt –
fiatalok folyóiratában*, egy olyan nemzedékében, amelyről
újra meg újra azt kérdezik, van-e egyáltalán köze az
előzményekhez, a magyar irodalom folyamatosságához –
mesterről, példáról, elődök-utódok kapcsolatáról kell

*
Mozgó Világ, 1976/1
beszélnem, így a szemszög magától adódott: abból az
irányból próbálni meg a keresgélést, hogyan bánik az író az
anyagával. Az írói technika felől megközelíteni.
A Minden megvan egy helyén azt írja: Istenem! Jártam
ezen a földön, és a mondat hosszú éveken keresztül
visszacseng, ott énekel olvasójában. Hogyan? Miért? Mi van
ebben olyan különlegesen művészi? Ki nem járt ezen a
földön?
Aki – a szövegbeli előzmények alapján – erre hiánytalan
választ tudna adni, a Titkot tartaná a kezében, a művészi
alkotófolyamat receptjét, amelynek alapján kedve szerinti
számban állíthatná elő a remekműveket. Márpedig recept
nincs, a Titok nem megtalálható. Legfeljebb úgy járhatunk
vele, mint az alkímia az aranycsinálással: ma már lehetne
aranyat csinálni atomfizikai eljárással, elemek transzmutá-
ciója révén, csak az így előállított fém többe kerülne, mint
amennyi az értéke. Vagyis: legalább ugyanakkora tehetség és
életen át tartó teljesítmény volna szükséges a titok-fejtéshez,
mint magához a mű megírásához.
De: a hogyannak van egy kis része, amely esetleg
megleshető. Tehát az általános (s ami szükséges: úgyszólván
ismeretterjesztő) bevezetés után („Magárahagyatva. A mese.”)
– arról akarok írni, ami egy minden egyes gyakorlója által
újból megteremtendő mesterségből a mégis elsajátítható rész:
elkapni valamit a prózának a versénél százszor nehezebben
megfogható metrikájából, a Minden megvan segítségével;
majd a mesterség, az örökség, és az egymásra következők
kapcsolatának néhány vonatkozásáról.
*
(MAGÁRAHAGYATVA, A MESE.) Amúgy: a környezet
hallási zavara a mű és írója szempontjából nem végzetes. Ma, az
évek elteltével, a külső körülmények közül egy számít
igazán: a kinyomtatás.
Tizennyolc éves korában megjelent első novellájával
kapcsolatban mondta Ottlik, hogy – mert közölték – „az az
érzésem maradt, hogy magamra vagyok hagyatva, hogy
egészen kitűnő kritikusok, lapszerkesztők annyira sem
tudják megítélni, hogy mi a közölhető és mi a nem-közölhető
kézirat…” A hatvanéves író magárahagyatottságáról annyit:
Ha már egy könyvkiadó a szöveg alapján felismeri, hogy mit
tart a kezében – ez is egy lehetőség –, az a műnek elég. Ha a
könyvből van annyi példány, ahányat az olvasók keresnek.
Akkor kimossa magának az utat az irodalmi élet
közreműködése ellenére is. Nagykorú ugyanis, tud beszélni
magáért. Talán annak a szándéknak köszönheti ezt, amelyet
egyenesben a tanulmány nyelvén fogalmazott meg írója
ezerkilencszáznegyvenhétben a Magyarok című folyóiratban,
másnak a könyve kapcsán (s természetesen a maga
munkájáról árulkodva, mint ahogy a valódi író mindig,
minden szösszenésében erről: az éjszakáit és nappaljait
betöltő egyetlen dologról beszél; esetleg a saját magának
szóló műhelyjegyzetet fogalmazva folyamatos szöveggé, a
saját könyvével küszködvén – ne felejtsük, akkor volt
készülőben az Iskola első változata, amelyet végül visszavett
a Franklintól): „Visszatérni a belső jellemzéshez! A tiszta
művészi módszerekhez, a személytelen, tárgyias, realisztikus
ábrázoláshoz, a flaubert-i impassibilité-n túlmenő közbe-
nem-szóláshoz (sőt a kalandhoz, a meséhez, a puszta
cselekményhez).” Talán ez a zárójeles sőt töri először a könyv
útját: a mese. Talán mégsem csak ez, talán már az első
olvasáskor is átderengenek a tudatosan nem észlelt mélyebb
rétegei és tartalmai, amelyek azután az ötödik olvasáshoz
elvezetnek.
 Így történhet, hogy a kaszárnyában például, ahol ezt
írom, ezerkilencszázhetvenöt szeptemberi napjaiban a
szakasz katonái között három kiadásban jár körbe egyszerre
az Iskola. (Ehhez összesen huszonnégyen vagyunk, és van,
aki már olvasta régebben.) Ottlik egyoldalas interjúját pedig,
a Keserű Ilona-rajzzal, sárguló makulatúrapapíron, úgy
adódott, a megjelenése utáni években kiszögezve láttam
egyetemista lakó-pincéjében, építészmérnök rajzmappáján, a
győri színészház lakásfalán.
Úgyhogy ez az egész ügy rendjén is volna: ez az író
nincs is olyan magárahagyatva, mint esetleg érezheti.

Metrika

(TECHNIKAI KÉRDÉSEK. A ZOOM-LENCSE.) Az írás

hogyanját nézve minden megoldásának vizsgálata azokhoz a
pillanatokhoz vezet el, amikor az elbeszélés a legjobban
feszül – vagy épp robban –, és egyszerre jelentését veszíti az
elbeszélő próza alapvető módszerbeli kérdése: hogy hogyan
állítja az író zoom-lencséjét, mit választ a mesélés közel- és
távolnézete, túlegyszerűsítve: a képi és a gondolati leírás
közül.
A fényképész, a filmes másképpen gumiobjektívnek,
gumilencsének nevezett eszközét hívják zoom-nak (angol,
úgy ejtik, hogy zum), amelyet akkor használt, amikor mi
nézők távolodni vagy közeledni látjuk a képet. Érthetőbben
az író zoom-lencséjéről:
Velem egyidős pályatársam, költő, aki éppen akkor
először prózába is belevágott, egy szendvics-technikával
(váltott hellyel és idővel) dolgozó elbeszélésről írta levélben,
magától is kérdezve, hogy prózában talán ez az egy
felismerhető szabály van: amikor egy dolgot már nem lehet
tovább fokozni (győzni új értékes információval és
feszültséggel), akkor át kell váltani egy másikra, majd úgy
visszatérni. Valóban: a költészethez, különösen a
hagyományos formájúhoz viszonyítva kevés és kevéssé
tettenérhető prózában a szabály. De talán egynél azért több;
utána kellene járni.
Akkor pedig majd igen hamar az derül ki, hogy az
elbeszélés hogyanjának legtöbb technikai vonatkozása
kapcsolatban áll a zoom-lencse kezelésének kérdésével:
mikor nézze a képet közelről, lassan az író (mondja a
fűszál növését sejtről sejtre)?
mikor húzódjon hátra a gondolati történés távolságába
(ahonnan már – és csak – a világ forgása látszik)?
A zoom-lencse hasonlat persze félrevezetően
leegyszerűsítő. Tágabb értelemben használom. Az író,
ellentétben a gumiobjektívvel, nemcsak a távolságot, de az
idő és a cselekmény sebességét/sűrűségét is igazítja, kocsizik
föl, hátra és oldalt egyszerre, sokszorosára növelheti a
forgatási sebességet és hozzá – egy átrebbenő, tudatossá sem
váló asszociációban megkapaszkodva – ugorni is tud,
máshova és máskorra. A zoom elülső és hátulsó
gyújtópontjában a képi és a gondolati áll. Szintén a végletekig
leegyszerűsítve, hiszen a képi – itt – nemcsak látvány, hanem
hang, szag és tapintás is, érzékszervinek nevezhetnénk, ha nem
szerepelne benne gondolatolvasás is; mondhatnánk esetleg
közvetlen észleltnek, szemben azzal, ahol közvetett
bizonyítékok alapján – „írok itt Észak-Amerikáról,
tizenhatodik századról, pedig ki látta, hogy van olyan?” –
földrészeket és századokat repül át az elbeszélő, történelem
van és földrajz.
A próza nem foglalható metrumokba, s bár kétezer
évvel ezelőtt volt, ma érvényes tételes prózatan nincs. Az írni
kezdőnek – ha olyan a hajlandósága, hogy tud változtatni, ha
nem olyan, aki az első novellájában tudott valamit, jót, és
azután csak azt tudja, amíg él – nem marad más módszer,
mint nekigyürkőzni és autodidaktaként birkózni a
mesterség-tanulással. A mások lencsekezelését figyelni az
évek során, úgy olvasni regényt, novellát, magyart és
külföldit, mait és régit, lesve, miként változik az elbeszélő
szemszöge a jelenközelségű betonkemény esemény leírás és
a nagyobb időt-teret átfogó, s hámozott-léggömb-
érzékletességű általános elmesélés között. Itt kell lenni végül
annak, amennyi a munka mesterség-részéből megtanulható.
*
(ANYAKÖNYVVEZETŐ.) Ottlikot mintha jobban vonzaná
a közelnézet. Mintha eleve részrehajlóan kezelné a zoom-ot.
Mintha újra meg újra figyelmeztetni akarna, azt kiabálná,
hogy ma mégsem írhatunk úgy, ahogy a tizenkilencedik
században tettük. Nincs olyan könnyű dolga az írónak.
Miközben beszél, úgyszólván fél kimondani valamit,
igyekszik előbb magát is meggyőzni arról, hogy valami
tisztesebb mesterséget folytat: fényképész, anyakönyvvezető
vagy focimeccskommentátor. Visszafogott, zárkózott,
próbálja távoltartani magánindulatait, és beszámolni
tapasztalatairól, közölni csak az ellenőrizhető tényeket. A
huszadik századé szemérmessége, ez a képtelen
ellentmondás: a szűz kurva. Mintha mi értesültünk volna
róla először, egyértelműbb, magabiztos századok után,
nekünk verték volna bele orrunkat a ténybe, hogy kimondani
félelmetes, csak a csönd hibátlan… De:
Nemcsak az alapváltozatok léteznek. Nem olyan
ügyetlen szerszám a toll: meg tud szólaltatni több hangzást is
egyszerre. Itt kap szerepet az, amit úgy nevezek, hogy a líra
módszere.
 *
(MINDEN MEGVAN. MEGOLDÁSOK.) A Minden megvan
Ottlik egyetlen olyan írása, amely az Iskola után készült el.
Kilenc év nem-publikálása után jelent meg. Terjedelme
negyvenöt kis alakú könyvoldal. Cselekménye szerint Jacobi
Péter, ötvenéves hegedűs, évtizedek távolléte után hazatér
egy európai nagyvárosba, hangversenyt ad, előbb azonban
megkeresi gyerekkori barátját. Ennek az elbeszélésnek
kapcsán próbálom megnézni zoom-lencse kezelésében a líra
módszerének különböző változatait. Amint:
nyomatékos pillanatokban szerepet cserél zörej és
információ,
alapdolgokat az ellentétük segítségével fog meg:
megágyal nekik a hétköznapok világában mozgó történéssel,
azután nagy ívben becserkészi és a túlsó oldalról kerül
elébük, körvadászattal,
az a tény, hogy igazat ír, ellenőrizhető, funkcionális
szerkezetet hoz létre szervesen, önmagától, az írásnak élő
teste van,
a polinéziai olvasónak is tud mit mondani,
ha robban az elbeszélés, abban a pillanatban a lényegi
mondanivaló feszítésével szemben másodlagossá válnak a
tények, a tárgyi történés alárendelődik a költői célnak, amazé
a valóságosabb, a következetesebb logika.
*
(ZÖREJ ÉS INFORMÁCIÓ.) A repülőtéri útlevélhivatalban
a hazatérő Jacobit körülveszi az anyanyelve. Az
eseményleírás hagyományos eljárása így alakulna: az értékes
információ arról szól, hogy hősünkkel ez meg ez történik az
útlevélhivatalban : nehezen akarják megadni neki a beutazási
engedélyt, nem kap, azután mégis kap. A zörej, háttérzaj
pedig, esetleg, a hangzások, szavak a párbeszédben,
amelynek révén az eredmény a tudomására jut: szavatosság,
mi a neve, az ablakhoz üljön, vagy az épület felírásai, Kijárat,
Bejárat, Tilos a bemenet, a hangszóró szövege: Az utasok
kéretnek. Arról szólna a novella, ott zajlana a dráma, hogy
megkapja-e az engedélyt vagy sem. Itt azonban a
hangversenyutazás ügyei, amelyek folynak a magas, sovány,
nyugtalan férfi körül, a zörejt adják. Csak hordják a novella
hatóanyagát, magában hatástalan, mégis nélkülözhetetlen
vehikulumként, testet adnak az elbeszéléshez. Az
információt ebben a helyzetben
– amikor bénulni kezdett megszokott idegen szavainak
érrendszere, nem tud figyelni a hivatali beszélgetés tartalmára
– a szó hordja, a szavatosság, az ablak, a jelző arról, hogy
mekkora aranyhegedűt is kap a művész. Egy kicsikét – felelte
Jacobi.
– Miniatűrt. Aprót. Parányit. Csöppet. Egy icipici kis
hegedűt. Egy irinyó-pirinyó kis aranyhegedűt. Egy csöpp kicsi
parányi apró icipici… Az anyanyelvünk. És mindez úgy
természetes, hogy olvasója azon csodálkozik: ilyen
rendkívüli ritka dolog idáig eljutni. Hogy nem erről ír
mindenki, aki tollat fog. Hogy nem erről – ez alma, ez ablak, ez
csöpp kicsi – szól minden elbeszélés.
*
(KÖRVADÁSZAT.) Amikor útitársnője szól Jacobihoz a
repülőn, ő hamarjában nem tudja, angolul, portugálul,
spanyolul beszélgettek-e eddig. Egész életének háttere ez a
nemtudás, a nagyvilág, épp a legtágasabb, az Amerikák
nyelveivel, s a jelen – repülőutak, hangversenydobogók,
nagyszállodák – tárgyi felszíne mögül kifúj a világ didergető
hidege. Nem lehet másképp, aki ezt írta, megjárta
gondolatban a kiszakadást, harminc év Újvilágot, a
visszatérést, világi siker fényétől övezve, nem is olyan
sikeresen, megfáradtan, ötvenévesen. Ahogy magyar
művészek, értelmiségiek a század történelmi fordulatainak
meggyőző rábeszélésére megjárták – a valóságban vagy
gondolatban. Ottlik nem érte meg ezt a tapasztalatot, nem élt
külföldön. De aki élt, eljön a pillanat valódiságáról
tanúskodni. Olyan igazságokat mond el hitellel, mint:
Részegségbe ringatta, hogy itt az anyanyelvén beszélnek vele.
Tudjuk, hogy ezért a percért jöttünk haza Jacobival, és ezért a
hazajövésért vándoroltunk ki vele harminc évvel ezelőtt.
Az anyanyelvről és a gyerekkorról szól a novella – s az angol,
portugál vagy spanyol nyelven eltöltött élet, az ötvenéves férfi mai
valósága felől indul elébe.
*
(ÉLŐ TEST. SZAVATOSSÁGOK.) A hegedűsnek a határ
átlépésekor szavatosságot kell vállalnia valamiért. (Hogy
miért, az a külső történéshez, zörejhez tartozik, nincs ott.)
Egy kelmefestő kirakatában azt olvasta negyven évvel
előbb, hogy Szavatossággal Fest Tisztít. Egy ifjúsági regény
illusztrációja – egy nő, egy indián, aki lábát a sziklára
támasztja alatta pedig, szintén gyerekkorában: Szavatolok a
lady biztonságáért.
A különféle szavatosságok kapcsolják be
anyanyelvét/gyerekkorát. A szerkezetben a szavatosságok
egymásból következnek, így tartoznak össze, láncszerűen: az
ötvenéves művészé a határon, a két háború közötti
kelmefestőé és az ifjúsági regénybe rajzolt indiáné. A
valamiért, a kelmefestésért, a lady biztonságáért. A sor
közlendője, hogy a három dologból a legképtelenebb, az
ifjúsági regény suta fordításából eredő válik a legvaskosabb
valósággá: a lady biztonsága. A lánchoz egy második
kapcsolódik, amely pontosan megfordított sorrendben
erősíti, érzékíti ugyanezt az állítást, a feltámasztott jobbláb
lánca: indiáné a sziklafokon, gyereké a lépcsőn a kelmefestő
előtt, hegedűművészé a határállomás irodaszékén.
(Láthatóbb volna mindez, ha a példány itt feküdne
kinyitva az olvasó előtt, de ez végül is megoldható.)
A két sor egymásra válaszol. Az első új, paradox tényt
közöl velünk, a párhuzamos ellentétes irányú második pedig
észrevétlen ismétléssel mélyebbre sulykolja.
A szöveg bizonnyal tervezés nélkül alakult így.
Geometriai alakzata a történet elmeséléséből, igaz voltából
ered, s a levélerezet, ásványi kristály, pókháló, méhsejt
szimmetriájához hasonló funkcionális szabályossága
leginkább az életre hasonlít. A szerkezeti részletváz az írás
élő testének kémikumából, biologikumából következik
törvényszerűen; oly módon, hogy ha az író a legkisebb
dologban hazudni próbálna, az kiugrana a vizsgálat során: a
pókháló összecsomósodna, a méhsejtfal sarkai
benyomódnának.
A szerkezet lánca maga jön a világra, majd hat.
*
(A CÍM ÉS A NÉV. A POLINÉZ OLVASÓ.) Van egy címünk:
Minden megvan, és van egy nevünk: Jacobi.
Amikor kézbe vesszük a novellát, még nem tudjuk a
cím két szavának itteni jelentésrétegeit (egy annyira európai,
hogy már közép-európai nemzet fájó öngúnya, fintora, a
végső elemzésbeni igazsága az agyonleválasztott lakások, a
lakásért-házasságok korában, háború utáni éveink
történelme, gyerekkor előtte, többek között). Még csak a két
szót olvassuk. Megfog. Az igekötővel megerősített, így még
inkább a létezést jelentő létige és a legegyszerűbb, bővítés
nélküli minden teheti. A nyelv alaprétegeiből szól, ahonnan
az én vagyok, te vagy, mama, ühüm, jó.
Van egy nevünk: Jacobi, aki az európai nagyvárosba
érkezett haza. Lehet nem-magyar, lehet magyar. Ha nem az,
lehet svájci vagy olasz, Jacopókra, Jacomettikre,
Giacomettikre hajaz, lehet francia, zsakobi, talán még
dzsekabi is lehet, angol, úgy, ahogy egy Hore-Belisha vagy
egy Frank de Souza (Waugh). Ha magyar, akkor neve a
Martinuzziakéval, Fortunátusokéval és Dorátiakéval cseng
egybe, Magyarország, Erdély történelmével és/vagy az
Újvilág magyar életpályáival. Az pedig, hogy Péter a
keresztneve, nem teszi még feltétlenül magyarrá magyar
novellában, olyan Péter is lehet ez, mint amilyen Gyula
nálunk Verne, amilyen Károly May – belefér. Eddig nem dőlt
el, hol van az az európai nagyváros. (Ha magyar, akkor
Budapest. Nekünk egy nagyvárosunk van.)
Aztán találkozunk az egykori Széna-piaccal, a mai
Delano-Schweitzer térrel. Ilyen nevű terünk nincs, meg lehet
nézni bármilyen Budapest-térképen ugyebár, nincs 171-es
villamosunk, sem NB vagy MI jelzésű, következésképpen
nem Magyarországon járunk, és Jacobi nem magyar, ez
közöltetett velünk, határozottan. Egy kicsit túl határozottan.
Egy kis baj van. (Dehogy baj, nyilván nagyon is jól van
ez így.) Magyar olvasója – jól tudva, hogy tulajdonképpen
nem lehet ilyet csinálni – megszegi a játékszabályokat, a
minden mesélés alapjául szolgáló megállapodást, és – egy
pillanatra – nem hisz a szónak. Jacobit magyarnak, a várost
Budapestnek olvassa tovább.
Nem mindig tudja pontosan, hogy miért. De ahogy elér
a gyerekkori barát, Grynaeus Ottó – még egy Szervátiusz/
Fortunátus – megmaradt szobájához, ahol megvan a minden,
akkor számára annak az agyonleválasztgatott valahai
lakásnak pontos címe, postai irányítószáma van. (A Belgrád
rakpart tizennyolcban található, a második emeleten.) Jacobi
hazatalálásakor pedig – ott volt a lovasszobor, ott volt a Wagner
kávéház – keverhet elé az író nyugat-európaiaskodó tüntetést,
ő tudja például a szobrot: Budán, a tizennyolcas villamos
Bercsényi utcai megállójánál, ahol iskolába járt, a Wagner
szót Hadikkal helyettesíti be, látja olvasás közben a kávéházi
tükörablakot is mögötte, Karinthy Frigyest egy pillanatra,
szép és élveteg asszonyok karéjában a márványasztalnál (bár
Karinthy azokban az években már halott volt, a kilőtt és
újjáépített Hadik pedig Szivárvány áruház).
Nem pusztán azért olvassa Jacobit magyarnak, mert az
író és olvasója Budapesten töltötte a gyerekkorát, mert az író,
novellájának nyelve és olvasója magyar.
Vannak közvetett bizonyítékai is ehhez (hogy Jacobit
magyarnak olvassa). Gondoljunk csak még egyszer arra,
hogy mekkora aranyhegedűt kap a művész. Egy kicsikét…
Miniatűrt. Aprót. Parányit. Csöppet. Egy icipici kis hegedűt. Egy
irinyó-pirinyó kis aranyhegedűt. Egy csöpp kicsi parányi apró
icipici… Tessék. Melyik az az európai nyelv, amelyik ezt
végig tudja zongorázni kicsit jelentő szavával? Az egy
spanyol (amelynek még az újlatinok között is kiváló
jellemzője, erőssége, ahogy kicsinyíteni tud) próbálkozhat
csikó-csikitó-csikitikó-csirrikitikó-jával (chico-chiquito-
chiquitico-chirriquitico), de az is halvány árnyéka lesz a
magyarnak. Elég olcsó diadal volna itt a kérdés: Hol van hát
a Széna-piac és a Delano-Schweitzer tér? A három sor már
magában lebukás volna az írónak, aki fondorlatosan álcázni
akarja színhelyét. Kérdés persze, hogy olyan nagyon akarja-
e?
Az már valóságos ok a magyarnak olvasásra, hogy az
egész sors külső formátuma az első mondattól az utolsóig
annyira jellegzetesen magyar, hogy az olvasó szeretné, ha a
fikció szerint is az volna.
Miért nem az?
„Egy polinéziai olvasónak európai író semmiféle
igényét nem tudja szolgálni”, mondja Ottlik (interjú). Ő
mondja. Ne vegyük komolyan. Csak az beszél így, aki azért
szolgálni szeretné. Azzal, hogy nem nevez meg országot, a
földrajz egyszeriségétől is elszakad. S tud mit mondani a
polinéz olvasójának. Nem bánom, nem az egész történetet,
csak a leglényegét. Legfeljebb nem minden megvan lesz, ami a
Grynaeus házban elhangzik, hanem – mondjuk maori
nyelven – Kia ora katoa.
*
(A LÍRA MÓDSZERE. OTTLIK EX MACHINA.) A hős, míg az
elmúlt időt keresi, nagyon is valóságosan, két lábon meg
villamossal elmegy a Wagner nevű kávéház elé az
utcasarokra, ahol egykori szerelme elfutott előle. S amikor
már ott vagyunk – Ottlik ex machina –, egy tüntetés kell,
hogy kiürülhessenek nyomában ablakok, utca, a város, mert
Ilyen lakatlan városban, itt a hajnali utcán futott előle egyszer az a
lány. A tüntetésnek se előzménye, se oka, se valószínűsége.
Ám így lehetünk ott egyszerre, nyájas olvasók, az idő
sűrűjében, Jacobi húszéves, szerelmes, másba, zeng a
mesebeli város, mesebeli neveivel, Széna-piaccal, és Újvilág
utcával, Siboney-jel. Egy elmerült lánynév, amint megkerül,
képtelen, de szikrázik: Estella. Izzik a lényeg. S: a fene egye
meg, érzi az író, ahogy szemben ül a történetével, ilyenkor
nem beszélhet hangfogósan, bezárkózó tárgyilagossággal,
bárhogy szeretné. Végül is: azt a lányt baleset érte az utcán,
már úgy írták meg levélben, és többet nem tudott meg róla
Jacobi, akiben azóta felmerült a saját halálának lehetősége is.
Akkor hirtelen hangot vált, egyszerre eldob minden
óvatosságot és szemérmet, zamek, bele a kellős közepébe,
mert annak a lánynak az indóházban Valamit mégis kellett
volna mondania. Nézd, ki a fene hívott… vagy éljünk együtt
örökké, szeressük egymást mindhalálig… Ne nyavalyogjunk itt.
Nézd.
Nézd. Egyenes és egyszerű a közlés a robbanás
pillanataiban. Ilyenkorra az előkészítés már megtörtént.
Tájékozódtunk, tudjuk, mi mivel azonos, mi micsoda
valójában. Mik az úgynevezett, és mik a valóságos tények. S
már a nyelv első szótári jelentésben használt szavainak
erejével végzi el az áttörést, nem totojázik, nem mismásol,
nem lacafacázik itten. Köntörfalazás nélkül azt írhatja, amit
gondol. Beszélhet úgy az ötvenéves, világhírű Amati-
tulajdonosról, hogy ő Nem ezért jött. Nem ezért tanult meg
járni, nem ezért tanult meg beszélni az emberek nyelvén. Kém volt
ő közöttük. Idegen hatalom ügynöke… az angyaloknak kémkedett
az emberi világban.
Ilyeneket lehet már leírnia.
A módszer, áttétel nélküli szabadságával, nem másé, a
költészeté.
Valahogy így történik az, hogy mire elolvastuk, addigra
az író – vele hőse és hősével olvasója – már nem úgy járt ezen
a földön, mint mások.
*
„Ezt is el kellene tanulni”-nagyjából ezt mondja a
fentiekről a kétszáz oldalas sárga borítós füzet (a Kövér
Sárga), amelyben a negyvenegyedik laptól a hatvanadikig
két hasábon jobbról a Minden megvan vonatkozó
szövegrészei találhatók, balról az, ami a belső borítón, a
mutatóban így szerepel: „MMben tanulsághalmaz a
regényhez.”
 A Kövér Sárga

Az ötvenkettedik lapon például: „MM. Egy dolog. A J.

egyedülléte mindig, mindenütt. Csak útitársnő-kulisszák.
Másodlagos tények. R: könnyebb így. De az
újratalálkozásukat nem adom fel. Az jó.” MM az Ottlik-
novellát jelenti, J. Jacobit, R. a saját könyvemet. Mohó
türelmetlenséggel akartam ebben a jegyzetben azonnali
haszonra fordítani a novellaelemzésemet, egy kétnapnyi
keretű regényszerkezet javára, mely azóta érvényét vesztette,
erjedt, alakult, elhullott már az utána volt harmadik is. Így
fest például, ahogy a Kövér Sárga nem közlésre szánt
szövegéből, azon nyersen, döcögőn ide másolom: „És lehet,
hogy ilyenformán kell alakítani: Két Nap súlyosabb.
Előkészítve, ellentéttel részben, körvadászat, akkor
biztosabban lehet a jelenközeibe elmenni. »Én nem tudok
emlékezni.« Ezt lehet többször visszahozni. Feszültség a Két
Napban. Valószínű, hogy át kell szerkeszteni úgy: tudod
előre a ma (Két Nap) súlypontját, afelé haladsz. Akkor:
elmegy a szabóhoz. Apa. Mi még? Albin? Gyerekkórház!
Suszterbogarak?”
És innen már nehéz az írást egyes szám első személyű
formában folytatni. (Nincs jobb se: kipróbált dolog. Volt ez
már végig egyes szám harmadik személy, egyes szám
második személy önmegszólítással, volt általános alany.)
*
(ESSÜNK TÚL A MENTEGETŐZÉSEN. KASZÁRNYACSÖND.)
Jól megalapozott félelmeidnek (félelmeimnek/szerző
félelmeinek, és így végig) egész sora előzte meg a munkát.
Félelem a műfajtól eleve. Olyan sokféleképpen lehet
megpróbálni – és elrontani – egy ilyen tárgyú szöveget.
Lehetne érzelmesen. Patetikusan. Jólértesülten. Filologikus
szárazon. Szenvtelenül. Lehetne újságírósan. Bőven
kínálkoznak a tévutak és alig-alig kivehetőek a kibontakozás
lehetséges ösvényei.
Lehetne csak a Minden megvan szerkezeti elemzése,
folyamatos szöveggé írva a Kövér Sárgából. Ez még aránylag
rendezett visszavonulás volna, de azért csak vereség.
Jól talán nem is lehetne megcsinálni. Határozott jel, ami
arra mutat, hogy mégis bele kell vágni. Az ilyenbe már
érdemes. A csönd és az idő megvan hozzá: eszményi a néma
éjszakai kaszárnyafolyosón, mialatt – mondjuk, mégis
második személyben – őrzöd egy szakasz katona álmát és
ellopható bakancsát. Fél órája vetted át a szolgálatot. (Három
harminckor ébreszteni Izsák József főtörzsőrmester
konyhaügyeletest, hetes szoba. Addig költögetni, amíg fel
nem ül az ágyban.) Kint ősz eleji vihar készül; heves lesz,
gyors, s mire a nap feljön, már felszárad az eső az
alakulótéren. Addigra már egy jó lendülettel be kellene
indítani a szövegváltozatot.
A félelmek, aggályok között a legelső természetesen az,
hogy van-e jogod írni róla? Szabad-e? Hogy van ez
egyáltalán a mesterekkel, közvetlen elődökkel, példákkal a
művészetekben? Hogy csinálták mások, festőnövendékek,
muzsikusok? (Mert az nem elég, hogy megtagadták az
öreget, támadó igazságtalansággal igyekeztek szabadulni a
nyomasztó adósságok terhétől. Kell lenni valami más emberi
válasznak is.)
(Ez is. Miközben írsz, észre kell venned: művészetről
beszélsz, közvetlenül a saját mesterségbeli gondjaid mellett;
amikor pedig ép nyelvérzékkel mindig tudtad, hogy ez a
főnév hiányos ragozású: birtokos első személye nincs.)
Azt mondani, hogy ő – aki közben védtelenül dolgozik
egy budai lakás éjszakájában – a mestered: miféle arcátlanság
ez? Ki hatalmazott föl rá? Nem úgy van-e, hogy ilyesmit róla
csak hozzá hasonló nagyságrendű írónak volna szabad
leírni?
Nem mondani pedig, hogy a mestered, ha egyszer úgy
érzed/tudod – micsoda álságos dolog?
S a tapasztalt irodalmár előrelátó óvása: „Nem jó az
efféle véleményt írásba adni. Összekötöd a nevedet egy nagy
előddel. Elkövettem ezt a tévedést; éveken át nem
szabadultam az árnyékától. Felületesek az emberek. Ne hidd,
hogy azt nézik majd, amit írsz.” Tudod ezt is, úgy írod. Nem
érdekel.
– Na, öreg: ezeket azért mind meg lehet oldani – veti
ellen barátod, a tudós csőlakó. (Még nem mondta ki, már
tudod, hogy bele fogod rakni a válaszát a kéziratba.
Fertelmes néha ez a tudatosság. Mintha azért kérdeznéd,
hogy használd. Azért is kérded. Nem válik ez már külön.
Attól az ember azért még ott van.)
Nem volna-e jobb, hibátlanabb, hozzá méltóbb a jól
bevált hallgatás?
Ámbár nem is vált be olyan nagyon. Ezt a szöveget is
nyugodtabban írhatnád le, ha az utolsó nyolc év munkája, a
régen befejezett regény* és a katonáskodás után befejezendő **
(ld. Kövér Sárga) könyvesboltban volna. Hitelesebb,
azonosíthatóbb volna az aláírása.
Félelmed az is: elolvassa, akiről szól és csikorgó, kínos
rosszérzés, levert szomorúság marad benne. Végül is ez az a
tárgy, amelyről ő tud a legtöbbet a világon. A mesterségben,
amelyikben – magad azt érzed – állandóan előtte vizsgázol.
Ha ő rossznak tart valamit, ugyan mondhatnak rá akármit

*
Mellékszereplők – Szépirodalmi, 1980.
**
Cseréptörés – Szépirodalmi, 1978.
mások. Most elszólhatod magadat, esetleg kiderülhet, hogy a
legegyszerűbb dolgait félrehallod, hogy egy tartalmat nem
tudsz megérteni.
– Te azért ezzel nem törődhetsz – így gondolkodásban
hivatásos barátod. – Akkor nem tudod megírni.
Szó, ami szó, nem az írónak szól a szöveg; az
olvasónak. Meg aztán, bármilyen illetékes a mesterségben,
ebben az egy tárgyban – Ottlikban – ő mégsem az.
*
(ANYA, NAGYANYA, USZÁLY UTCAI STRIGÓK, JÓKAI MÓR,
OTTLIK.) Anyanyelvedre tanított. Bizonytalan, zavaros
világháborús években, békeévekben, amikor anyák és
gyerekeik találkozása, a folyamatosság nem volt magától
értetődő, és a szó: anyanyelv, anyánktól kapott nyelvünk,
módosult jelentést kapott, akkor régi békedarabkák, anyád,
nagyanyád, Uszály utcai strigók épkézláb, rendes budapesti
nyelvéhez Jókai Mór után Ottlik volt, akitől magyarul
tanulhattál. Leírt nyelvét fogadhattad élő, hús-vér
beszédként, kézzelfogható anyai és anyagi valóságként.
(Kodolányi üzent egyszer, hogy találkozni akar vele, mert
két író van, aki tud magyarul. Mármint az egyik ő,
Kodolányi. Nem ment el azután, nem volt kedve, nem az a
fontos.)
S hogy félreértés ne legyen: ő – akár az anya, a
nagyanya, a strigók és Jókai – nem felelős aztán azért sem,
hogy a tanítvány mit kezd a nyelvvel. Ez áll az egész ügyre
is.
(MEGVÁLTOZTATJA AZ ÉLETED.) „…mint ahogy bármi
más élmény, bármi más, ami történik az olvasóval, az is,
hogy ha elolvas egy verset vagy egy novellát, bizonyos fokig
megváltoztatja az életét”, mondja. Nem a nagy irodalmi
élmény különleges hatóerejére gondol itt, épp azzal folytatja,
hogy kis-irodalom, esetleg testileg-lelkileg/nyelvileg-tartalmi-
lag másodlagos, származékszövegek is ezt teszik. Nem
szabad azonban őt egészen komolyan venni. Azt, hogy a
novella vagy regény csak ugyanúgy változtatná meg, mint
bármi más szöveg, azt már nem kell elhinni. Tanulmányra,
interjúra – különösen szépíróéra – is igaz, hogy nem az a
lényeges, mit akart vele a szerzője, hanem az, hogy mit
mondott adott olvasójának, akár mindegyiknek mást és mást.
Az Ottlik-mű – regény és novella – munkál benned
mindvégig, és amikor már évek óta nem vetted a kezedbe,
akkor egyszerre csak észreveszed, hogy tanultál tőle, újat,
még mindig. Megváltoztatta az életedet. Megváltoztatja
folyamatosan.
Jobban mondva: segíti azonosabbá lenni önmagával.
Tetten érni az ilyesmit – amikor élni segít – zoom-közel-
ben csak a kisebb dolgokban lehet. Amint a felnőtt élet új
helyzeteiben járul hozzá, hogy önmagadat mutasd: amik
mind vagyunk, a méltó embert és ne annak rémült
paródiáját, egy háború, ostrom, bombázás és egy kemény
béke megtizedelte lelkű embervakarcsot. Helyzet: még
mindig a katonai szolgálat. Élsz alkotmányos
kötelességeiddel. Közben gyorsan múlnak szeptember, majd
október hetei, és az írásnak szoros határideje van, akárhány
szolgálatot nem lehet elvállalni – huszonnégy óra, három óra
alvással a három óra éjszakai magányért. Három egész két
tized deciliter vér adásáért két nap jutalomszabadság jár. Két
nap alatt át lehet gépelni húsz oldalt. Zavartalan, írógép
melletti napok, egyenként potom másfél deciért. Ezt is csak
egyszer lehet, az idő szorít tovább. Akkor jön a nem várt
segítség: az ezredorvos angol társalgási órákat szeretne
venni, mert Etiópiába készül, nagyvadra. Szívesen fölvenné a
gyengélkedőre, aki társalog vele. Az két nap nyugalom,
csönd, egy asztal egy üres betegszobában. S az első nap
tizenötödik percében ehhez a szobához érkezik ellenőrző
körútján az új parancsnok – két éve nem fordult elő ilyesmi –,
megáll a fehér asztal fölött, nézi a Kövér Sárgát, töltőtollat,
Minden megvan-kötetet, és kérdez. Az a pillanat szóval,
amikor viselkedni kell. Létezni valahogy. (Például
nyugalmat meríteni abból a tapasztalatból, hogy
katonatiszteknek a papírfélék előtt éppúgy kiszalad a talaj a
lábuk alól, mint neked az ölőszerszámok előtt.)
A példa félrevezethet. Nem gyakorlati apróságok azok,
amikben élni segít. Amivel kezdődött az írás: földindulásban,
világégésben, a magyar történelem évtizedeiben.
Még mást is fogsz megtudni belőle, ez után. Nem zárult
ez még le. Eretnek véleményedet támasztja alá a dolog,
minden regényről, minden művészetről: hogy az nem ábra,
nem ilyen vagy amolyan foncsor, annál sokkal lényegesebb
szerepe van a világban. Nagyobb a lefestett, elmuzsikált,
elmesélt világdarabok összegénél, magasabbrendűen
szerveződik: még csak nem is tett – lét.
Nincsen abban semmi különös, ha mellékesen,
balkézről, segít élvemaradni.
Az nem derül ki, mennyi ebből a szöveg közvetlen
hatása, és mennyi az életé. Nem válik az már külön.
Novellista pályatársad mondja visszatérő fájdalommal:
indulása éveiben nem a házikönyvtár hiányzott a legjobban,
a legigazságtalanabbul, nem is az egyetemi évek, hanem
valaki, akinek fenntartás nélkül ad a szavára és írásról
beszélhet vele. Lassúbb, nehezebb, fáradságosabb úton
kellett ezért keresgélnie.
Mindenki jön valamerről, ha tudja, ha nem. Aki tagadja,
hazudik saját magának is. Bár más módon, de a szellem
családfájára is érvényes, hogy kemény évtizedeket éltünk át
mostanában Európában. Lehet, hogy sose láttuk a saját
apánkat: nyomtalanul tűnt el az egyik vagy másik
világégésben. Apánk attól azért mindannyiunknak van, ez
már a természet rendjéhez tartozik. Ha valaki még ismeri is,
fizikai valóságában, felhívhatja este tizenegykor telefonon, az
csak legyen boldog.
*
(ÉLETFOGYTIGLAN.) írhatott volna siker-könyvet,
pergőt-olvasmányosat, külföldi nagy példányszámokat
érhetett volna el, színvonalas világhírt. Egy hang hazugság
nélkül. Még szereti is azt a könnyedséget. Nem lett volna
kurvaság semmilyen értelemben. Csak: elég, ha maga tudja,
hogy nem a legtöbb van a munkájában, amit adhat; a
legnagyobb erőfeszítés és eredmény: lehetséges önmaga.
Az írásról mondja abban a bevezető-bemutató néhány
oldalban, amit az Iskola amerikai kiadásához kértek tőle:
Milyen festékkel fessem azt, hogy megszűntek a színek?
Elmondhatatlanul hosszú idő telt el addig is, amíg a fehér szín
visszatért, egy reggel, amikor váratlanul és csodálatosan megindult
a havazás. Pedig ezt még mindig nem lehet megfesteni, a
fehérséget, fehérre. Tudom, mert megpróbáltam. Többször is.
A hallgatásról az interjújában beszél: Igazán az író, ha
nem veti papírra, amit ír, akkor is ír és dolgozik, s miután nem
vagyok semmi egyéb közben, mint író, nem tudom azt mondani,
hogy nem írok kilenc éve, legföljebb nem publikáltam semmit kilenc
éve, sajnos.
(A lecke, az ellesni való trükk, röviden:
Csak a legnehezebbet érdemes megpróbálni. Csak azt
lehet, ha egyszer tudsz a létezéséről.
 Nincs ügyes írás, nincsenek gyors ingyen-megoldások,
magukat író szövegek, nem szempont közlés, világhír,
lányok szemecsillogása és készpénz.
A trükk: csak az örökkévalóságra érdemes odafigyelni.
Bár meg kell állnod civilként is, ha egyáltalán író akarsz
lenni, nem lehetsz közben semmi egyéb, mint író.
A munka végiggondolásának egyetlen lehetséges távja
egy egész élet. Csak egyféleképpen lehet tervezni, készülni,
beosztani: életfogytig.
Különben se több, se kevesebb nem történt:
megtagadtad saját magadat. Elég árulás és elég kurvaság, ha
nem saját magaddá válsz egy élet alatt. Nincsenek
ötvenszázalékos megoldások, félig igaz életek.
Minden utasítása ilyen használható, ilyen gyakorlatias.)
*
(SZÁMONKÉRÉS.) Azt mondta annak a kilenc évnek
munkájáról: „Remélem, hogy… egy vagy másfél éven belül
könyv alakban meg fogom jelentetni.” Több év telt el már. Az
ilyesmit nem lehet szó szerint számon kérni: ha dolgozik,
akkor tartja a szavát, ha újabb kilenc év múlik el közben,
akkor is. A lényeg – ez remélhetőleg kiderült az eddigiekből
–: dolgozik, és rengeteget. Mindennap. Annál többet nem
lehet. A fenti mondat jelentését, valódi tartalmát pedig kérjük
tőle számon mégis, állandóan: hogy jelentesse meg az
Iskolára következő könyvet. Adjon csak további gyakorlati
tanácsokat. Változtassa csak meg az életünk, még.
*
Kivilágosodott. Egy sokadik szolgálat reggelén. Már téli
ruhában, pokrócba csavarva. Az alakulótéren reggeli torna,
katonák mennek guggolóállásba le, egy-kettő-három-négy,
egy magnetofonszalag parancsára. Hideg eső esik. Kék
melegítő a reggeli tornán – mert október közepe lett közben.
A határidő elmúlt, már csak a következő folyóiratszámra
készülhet el a szöveg. Azután a határidő is megnyúlt;
elkészült. Nem tették bele az elsőbe. Így vagy úgy: nincs ez
még lezárva.
Nem olyan könnyű. Az adósságról kellett itt beszélni.
Arról, ami súlyát tekintve rögtön a halott apáink, a védtelen
gyerekeink, elmúlt szerelmeink után következik életünkben.
 Napkelet
– avagy a Szívöröm Ünnepe

(dokumentum és Ige)

(Az olvasás itt kezdődjék.) Felkel a Nap. Nos,

halljátok, hogyan történt. Az alig töredezett
magnószalagot a tengerből fogta ki a
Szerződések hadiflottájának vezérhajója, még a
csöndes nap évében, három nappal – egy, kettő,
három – a nyári Forduló előtt. Halljátok.

Ne tessék nézni a homlokomat.

A feladatunk egyébként nem lehetetlen, majd meg
tetszik látni: nem az itt az igazán nehéz. Próbálja meg az
elvtársnő, hogy közben nem figyel a földmozgásra. No.
Bátran. Könnyedén. Mondhatnám, játékosan. Fog ez menni,
meglátja. Én megteszek mindent. Hiszen érzi. Érzi? Na, így.
Pedig a férfinak mindig nehezebb dolga van, ez nem is
kérdés. És mégis, ennek sikerülni kell. Én derűlátó vagyok.
Látja – lehet, hogy ez szerénytelenül hangzik, de nálam
éppen erről van szó: hogy csakugyan átérzem azt, amit
szavakban mindenki azonnal, talán túl hamar is kész
elismerni: hogy a jókedv az egyetlen, ami lényeges; a
tevékeny igyekezet, az életben kiküzdött harmónia.
No, várjon. Pihenjen most egy darabig. Nyugodtan,
kényelmesen. Tessék csak rám bízni, én tudom, hogy ezt is
megtehetjük. Akár le is ballaghatnánk a dobogóról, magára
kanyaríthatná ki-ki a göncét – de azt gondolom, okosabb
maradni, fokozatosan szoktatni magunkat a rivalda
nyilvánosságához. Időnk van. Mi már kiléptünk az örök
hajsza önmagába visszatérő köréből, amely az úgynevezett
modern embernek sorsa, akár képviseleti demokráciának
hívják társadalmi környezetét, akár népi demokráciának.
Ahányan csak itt élünk a világnak ebben az új rendjében –
hogy itt hányan élünk, az nem tudható – szóval mi mind
egyetlen hajnalon, néhány óra alatt szabadultunk meg a régi
ballasztoktól, a tárgyak tragikomikus rabságától, fogyasztás
és pénzkereset szívinfarktusos rohanásától, divattól,
pénztől… Most mondja: pénz… Nem nevetséges, hogy mi
mindennel bajoskodtak Az előtt emelt fejű, tiszta homlokú
emberi lények? Nekünk van időnk és nem lesz semmi baj, ne
féljen. A jószándékunk félreérthetetlen.
Beszélgethetünk is, felőlem. Van egy gondolatom: ha
tetszik, addig én szép sorjában elmondom a Nagy (vagy
Első) Napot – ahogy én láttam… akkor… Kérem, azt ne
említse, hogy hány éve. És újságot se mutasson, csak ha már
eltávolította róla a dátumot. Ez fontos. Ma is, amikor már nem
fontos úgyszólván semmi, csak a derű és az igyekezet. Vegye
úgy, hogy miután beszélt Ővele, riportra jött hozzám is.
Hogy most mégis megcsinálja azt a néhány
Napéjegyenlőség-éji interjút: elvégre eredetileg ezekért
repült, hajózott és gyalogolt több mint tízezer kilométert, s
meg is érkezett időben: hisz az Örömünnep csak holnap van,
hajnalkor. Majd azután megpróbálkozunk újra. És
harmadszor, ha kell. Most lazítson. Adja közelebb a
mikrofont, különben semmi sem lesz a felvételből ebben a
nagy döngésben. Ehhez csak az emberi fül tud hozzászokni,
a gép nem. Sok minden van, amit csak az ember szokhat
meg, a biológiának ez az egyszeri csodája – hisz épp az
alkalmazkodása emelte az élők földi rendjének csúcsára, ahol
mégiscsak meg tudott maradni több tízezer éven át. És, végső
soron, nem lehetetlen, hogy majd még annál is tovább.
 Beszélgessünk. Vagy beszélek én, maga csak figyeljen.
Használjuk ki a véletlen ajándékát, hogy európaiak voltunk
mind a ketten, és még a nyelvünk is ugyanaz. Igaz, ez hozott
össze, a tolmácsolás… De: anélkül éppúgy összekerülhettünk
volna, és a feladatunkat akkor is teljesíteni kellene, csak
éppen egy szót nem tudnánk beszélni egymással közben.
Márpedig a beszélgetés hasznos eszköz lehet ezen a ponton,
az már bizonyított tény. Persze maga most azt mondhatja,
hogy nekem beszédkényszerem van, mert félek. Ezért nem
áll be a szám. A beszédkényszert, mondjuk, nem vitatom –
de én nem félek. Úgy nem lehet létezni.
Európai voltam én is. Tulajdonképpen. Budapesten
születtem. Hallja ezt a hajszálfinom magányos zümmögést a
döndülések szünetében? Döngés és döngicsélés – ez a két
rokon hang. Egy eltévedt méhecske volt az egészen olyanok
ezek a szorgos kis rovarok, Istenem, mint a mi méhecskéink
odaát. S ha felkelt a nap, majd megismeri őket még,
ugyanúgy zümmögnek, cikáznak, gyűjtögetnek, egy
pillanatra meg nem pihennének. Persze, hogy különbözik ez
a gyűjtés: más az egész jellege, más a tárgya. Mégis, én azt
mondom, ugyanúgy csinálják. Mint Európában. Mint akár a
magyar Dunántúlon. Azért határtalan lehetőségei vannak a
zabolátlan szellemnek: én néha ripsz-ropsz: csak úgy magam
elé képzelem, hogy a Dunántúl ma is ott van. Ugyanúgy. A
gazos-virágos rétek, a falusi futballpálya a
szentkirályszabadjai repülőtér mellett, ahol először hallottam
méhzümmögést életemben – akkor, tavaszi vasárnapokon
gyalog jártunk le Attila barátommal Veszprémből
Balatonalmádiba, néha a vasúti talpfákon léptük végig a
tizenhárom kilométert, és fogalmam se volt arról, hogy egy
szép napon mit jelent majd nekem e hang. Tudatlan voltam.
Ott van a város is: Budapest, ahol először éltem meg ébren a
nyári napfelkeltét – az érettségi bankett után randalíroztunk
vagy heten-nyolcan a fiúkkal a frissen locsolt hajnali
Nagykörúton – és nem sejtettem, hogy mit jelentenek majd
egyszer a napfelkelték. Nemcsak nekem, persze: megosztott
emberi tapasztalatunk ez már.
Hadd próbálom feleleveníteni azt az első, sosem
ismétlődő hajnalt. Amikor kezdetét vette az Idő. Ahogy egy
olyan ember látta, akit itt ért a Nagy (vagy Első) nap.
(Amúgy: csak ezek a drága, gyermeki lelkű trópusi emberek
fogadhatták így, ahogy fogadták; nem is tudom, én alkalmas
leszek-e rá, hogy felidézzem azt az eredendő kavarodást,
annak az egyetlen éjszakának a pánikkal keveredő különös
lelkesültségét.)
*
Mintha a levegőben pendült volna meg a változás.
Senki sem tudta az egész Chinatown-ban, az egész
Negyedben, hogy hol kezdődött, honnan támadt. A
semmiből, a tengeri szélből. Ez a város olyan volt, a soköblű,
bonyolult partvonalával, hogy minden oldalon a tengerhez
ért ki az ember. Két hét választott el a Tavaszi
Napéjegyenlőségtől, március nyolcadikát írtunk, írtunk.
Naptárral számítottuk az időt. Legalább két héttel előtte
kellett történnie, ma már tudjuk. Annyira szükség van a
Napéj Ünnepe előtt a puszta berendezkedéshez is. A Papeetei
Miasszonyunk Körmenetét követő hajnalon, az átkongázott
éjszakától mámoros embertömeget, látszólag
megmagyarázhatatlanul, előzmény nélkül fogta el a fejetlen
kapkodás. Ájult mély álomból ébredtem a kiáltásra:
– Menekülniii!
Az egész környéken kialudtak a villanyok, a lakókocsi
gyönge pilácsánál hunyorogva néztem meg az órámat: alig
húsz percet aludtam. Nem tudtuk, mi történik, senki nem
sejtette, hogy milyen jellegű a veszély. Csákén aludtam a
lakókocsiban. Mártát és a gyerekeket hazavittem a körmenet
után a parti szállodába, hadd aludjanak kényelmesen. Az
volt életem legszerencsésebb autóútja: aztán már nem voltak
velem.
Nem voltak megfogható híreink, a pánik sugallta
felelőtlen szóbeszédek pedig többnyire tévedésnek
bizonyultak utóbb. Egy hír az utolsó percekben félbemaradt
rádióadásokról beszélt. Bejelentés és átmenet nélkül
némulnak el az adók, jelentette a Latin Hangos Újság, sorra,
Keletről Nyugatra tartó hullámban, a nappal vonalának
előrehaladásával egyidejűleg. Van város, amelynek adása a
mondat közepén hallgatott el, van, ahol a szünetjelet játssza
egy végtelenített szalag. Mi reggelre már újra munkába
készültünk. Az Ezüst Út, a nagy autópálya építkezésén
dolgoztam itt a Szigeten, kerek egy éve. Aznap este kilenckor
még utoljára eldördült az erőd ágyúja, hagyományos szép
szokás volt ez a gyarmati idők óta, amikor még azt jelezte,
hogy csukják a város kapuit. Még utoljára hozzáigazítottam
az órámat.
Megengedtük a kicsiknek, hogy éjszakáig föntmaradja-
nak, és megnézzék a Papeetei Miasszonyunk körmenetét, a
halászok, hajósok, rakodómunkások, rabszolgák és
rabszolgatartók ivadékainak a mindenféle – patyolatfehértől
az ébenfeketéig változó – bőrszínű híveknek pogány
amerikai keresztény afrikai ünnepén, amikor úgy kongáztak
keresztül a városon, hogy a szoborban, amely Szűz Máriának
látszott, Yemayá-Olokúnt, a Nigériából hozott yoruba-néger
tengeristennőt tisztelték. Madarat és kecskét áldoztak, egész
szocialista brigádok több havi húsjegyét kellett összegyűjteni
rá, vitték a Szűz képmását, melyet a katolikus plébános
bocsájtott rendelkezésükre, verték a háromféle batádobot,
yoruba nyelven énekeltek, megtisztultak a tengerparton a
füvekkel és gallyakkal, amelyeket Yemayá, az istennő a
Megszállottak száján át rendel, lemosták az arcukat és a
karjukat, meghintették tengervízzel a hátukat, és megitták a
három korty sós vizet, amelynek azon a napon varázsereje
van. A régi időkben ilyenkor a Lord Mayor hivatala felé
indult tovább a körmenet, dobbal és tánccal, hogy a
Szűzanya kifejezze köszönetét a világi hatóságnak, amiért az
afrikai szokásokkal és hiedelmekkel szemben ily türelmes
jóindulatot tanúsít, azután az ősök sírjához, üdvözölni a
halottakat a régi és az új köztemetőben. Az útbaeső
Választott Emberek háza előtti kisoltárokon víz- és
kókuszáldozatot róttak le, s a hajnali órákba nyúlt a
körmenet: egy nagyszabású konga-lánc, keresztül a városon,
mint a buenavista-i Karneválkor, amelyet inkább ismert a
világ, különösen a nagy alvilági szambafilm óta. A kicsik
kongáztak és bohóckodtak, gyönyörűen fintorogva ittak a sós
vízből, de ki nem köpték volna a világért sem, a végén
leragadt a szemük, úgy kellett ágyba tenni őket… Jól
emlékszem ennek az évekkel ezelőtti éjszakának minden
apró-cseprő részletére. Én kimentem a lakókocsiba aludni,
hogy reggel kezdeni tudjak. Már elértük a főváros körzetét a
felújított útággyal. A körmenet hetében egy üres telken
parkoltak az öltöző- és lakókocsijaink, a chinatown-i
körzetben, arra, nézze csak, hátra, a Testvériség Fája mögött.
A munkaterület pedig Kelet felé volt, a városon kívül, ahol a
zebulegelők mellett, az emelkedő partszakaszon vezet az
autópálya. Szép munka volt. Magyarország és Las Indias, a
Harmadik Világnak ez a kultúrák keresztútján fekvő
gyönyörű országa – amely az utolsó katonai junta alatt
határozottan a társadalmi forradalom gyakorlatával
kacérkodott – államközi egyezmény keretében kötötték
ezeket az előkelő szakértői szerződéseket, általában egy évre
szóltak, melynek elteltével a mi mérnökeink vámmentes új
autóval, egyéb tárgyakkal értek haza. Olaszokkal,
kubaiakkal, kanadaiakkal és libanoniakkal dolgoztunk
együtt, elsőrangú volt a szakmai színvonal. Engem nagy
megtiszteltetés ért: negyedéves hosszabbításra kértek fel,
egyedül a magyarok közül, hogy el tudjam hozni a pályát a
fővárosig. Így hozta a sors, hogy itt voltam még a Nagy
Napon.
A pánik zajára magamra kapkodtam a ruhám, még
sietősen fölcsatoltam a karórámat, és futottam, amerre
mindenki, a tengerhez.
Itt még húsz perccel a napkelet előtt is koromsötét van,
ahogy most, az éjszaka közepén. Megismeri majd: a
trópusokon átmenet nélkül kel a nap.
Keresztülvágtunk belső udvarokon, hűs szökőkutak
között. Magunk mögött hagytuk a Sárga Házat, a Central
Parkot és a Parlamentet. Vakon rohantam sötét utcákon és
tereken, együtt a többi férfival. Elhagytuk a Testvériség Fáját:
ez a még fiatal ceiba – amelynek, ha kifejlett, öt-hat méteres a
törzsátmérője, koronája alatt faluk férnek el, s öregebb
példányai azték és inka birodalmak születését és bukását
látták a szomszédos szárazföldön – mindig foglalkoztatta
képzeletemet: annyira amerikai volt, még a bombasztikus-
színpadias, politikus-újságírós gesztus ellenére is, hogy a
keleti és nyugati félteke száz országából összehordott földbe
ültették el néhány évtizede. Egypár lépéssel előttem,
pisztollyal a kezében egy magas rangú fiatal rendőrtiszt,
karcsú, csupa izom néger fiú, elnyújtott, szép őserdei
mozdulatokkal szökött át a park padjai fölött. Fehér bőrövet
és antantszíjat hordott, fehér revolvertokkal: az országúti
fejvadászok büszkesége volt ez a viselet, könyökig érő
bőrkesztyű és sisak járt hozzá, s roppant elegánsan tudtak
száguldozni az ezer köbcentis Indián motorjaikon,
amelyekkel minden szériaautót megelőztek. Előrébb
Hayward futott, a kanadai rajzolóm, és egy utcasarokkal
hátrább fújtatott teljes családja élén a kis kövér Puskás, a
Kettes Szakasz kivitelező főmérnöke.
A pánik kavarodása, különös módon, hasonlított a
körmenetére. Éjfekete arcok cikkantak el a szemem előtt, a
rabszolgatartás korában megkövült divatú ünneplőruhák
tarka színe, fodrai és zsabói, fényes loknik, szalmasárgára
festett, sütővassal kínozott-egyenesítgetett fodrászfrizurák, és
a század eszméit hirdető, fehér szépségeszményekre fütyülő
afrofrizurák bongyor hajkucsmái. Futottam tudatlanul, egy
új világ elébe. Nem néztem, csak láttam: felvilágoltak, majd
újra elenyésztek képek, helyek, s itt-ott egy élesebb,
értelmezhető kiáltás.
Hiábavaló csomagolással bajlódtak sok helyen a belső
udvarokon, átjárókban, a tárt ablakú szobákban. Ahol egy
darabon helyreállt a közvilágítás, ott égették a villanyokat,
minthogyha az ismeretlent remélnék elhessegetni a
negyvenszáz wattos égőkkel. Itt, a Katedrális téren, amelyből
a mi gazdaságunk lett, szemben a színpaddal – látja, ott bal
felé, ágaskodjon bátran, könyököljön fel, vagy álljon
nyugodtan: szünetet tartunk –, ott van egy ház; vásárcsarnok
méretű fogadószobája akkor éjszaka átjáróvá változott. Most
már úgy is maradna örökre, ha volna, aki átjár. Ott néztem
hátra egyszer, hogy lássam, jönnek-e még a kövér Puskásék.
A vérvörös futón végig ott éktelenkedtek a poros
lábnyomaim – emlékszem, kifejezetten röstelltem magamat
érte a háziak előtt. A terem benyílójában egy fél tucat fiatal
lány segítette fel az uszályos ruhát az arisztokratikus külsejű,
fekete bőrű öregasszonyra. Oda nem illően régimódi volt a
látvány: mintha szolgálók volnának a lányok valami meg-
nem-valósult afrikai hűbéri korban, s ezt a házat meg sem
legyintette volna az elmúlt évek társadalmi földindulása.
Parányi volt az öreg hölgy, hófehér hajú, törékeny és
parancsoló – én sem mertem volna menekülni, míg egy
legyintéssel el nem bocsát. Keresztülszáguldottunk a termen,
szárnyas ajtók csapódtak a hátunk mögött, valaki égő fáklyát
ejtett a futószőnyegre. Ahol ide a térre kibuktunk, valami nők
civakodtak egy kibontott láda ruha fölött, ami az utolsó
szabadtéri előadás kelléke volt még tegnap. Federico García
Lorcát játszották – úgyszólván az ő örökébe léptünk mi
ketten ezen a dobogón a fehér házak díszletében. (Nézzen
csak körül, gondoljon bele, mennyire alkalmas volt ez a tér a
szabadtéri színpadi előadásra: szabályos négyzet, a színpad
örök háttérdíszlete maga a Magelhaes Katedrális, ez az
egyetemes emberi jelentőségű épület, amelyben hosszú
évekig nyugodtak a világ körülhajózójának hamvai. Körben
a gyarmati kor építészetének legszebb teljesítményei. Ha meg
tetszik nézni, talán azt is meg tetszik érteni, hogy nekem
abban a mindenre inkább alkalmas pillanatban, a
fáklyalángos, felindult, rémült és boldog zűrzavarban egy
verssor jutott eszembe, Lorca–Nagy László négy szava,
amely maga a tiszta rend: „Ó, fehér fal, Spanyolország.” Úgy
hittem, mostantól tudom, hogy miért nevezte országát fehér
falnak García Lorca, s mi dolgunk ezzel mindannyiunknak,
egyszerre közöm támadt minden kor minden emberéhez, s
tudtam másfél óra hosszat még, amikor ez a frissen megértett
közösségem véget ért örökre a kelő nappal. Megláttam a
ruháik fölött civakodó fekete és fehér nőket a Katedrális tér
négyszáz éves fehér házai előtt, a még éjszakai homályban,
amelyet itt a közvilágítás felbomlása óta csak egy-egy
zseblámpa, egy ünnepről maradt fáklyacsonk oszlatott, úgy
éreztem egyszerre, hogy látom, hogyan kerültek a hajdani
dzsungel helyére ezek az épületek; hogy olvadt egymásba a
Pireneusi félsziget arab és berber hódítói révén a több ezer év
előtti mór Észak-Afrika, a latin Róma peremén kivirágzó
Hispánia, onnan a Pizarro Atahualpát mészárló kalandorai és
a mégsem nyomtalanul elenyészett indián világ, hogyan lett
amerikaivá ebben a városban a tengeristennő Yemayát hozó,
kongázva körmenetelő fekete-afrikai yorubákkal.
(És ma, ezzel egyben, hogyan lettünk azzá, amik
lettünk, mi, akiknek ezek a házak már életünk meg nem
változó díszletei, örökre.)
Keresztülrohantunk a civakodókon. Az utolsó, amit
láttam belőlük, a mozdulatlanságuk volt, amikor Hayward, a
rajzolóm, a maga eltéveszthetetlen, rémes kiejtésével rájuk
kiáltott:
– Nincs most erre idő. Fussanak!
Ők ekkorra itt voltak már, egészen közel.
A tenger felé szaladtunk, ahol majd partra fognak
szállni. Lassan elhagytuk az utolsó házakat. Hosszú, fárasztó
futás volt, nem tudom, mennyi ideig tartott. Elszántuk
magunkat, hogy megküzdünk. Egyszerre jött a hír,
váratlanul a változás. Egy órája ünnep volt még. Átmenet
nélkül történt minden; az egyes ember elméje nem volt
alkalmas rá, hogy felfogja, az intézmények megbénultak.
Amikor már felfelé ziháltam ott a part előtt, a gerinc
irányába, a pillanatnyi, megmagyarázatlan csendben egy kis
poszméh zizzent el a fejem mellett – annak véltem mintegy
előőrsként; egyetlen magányos méhecske. Hátrább valaki azt
kiáltotta:
– A meztelen öklünkkel, ha szükséges! – az országúti
fejvadász kezében kattant a fegyver: felhúzta a kakast, vagy
mi az. Nem értek hozzá.
Feljebb értem, még közelebb a magas parthoz.
Átvágtunk a Montedison-üdülőtelep elkerítetlen parkján. A
partnak a felé a szakasza felé tartottunk mindannyian,
mintha irányítana még valaki, ahol a Régi Portugál Erőd állt.
Az erődítmény ágyúinak védelme alatt rakták hajóra hajdani
századokban az Indiák aranyát, ezekről a bástyákról lesték
az angol királynő kalózait az emberek, és most is onnan
lehetett a legmesszebb ellátni a tengeren, előre és jobbra, az
Öböl felé. Az oldalban, az Ezüst Út ágya mentén a zebuk
nem aludtak, nem legeltek és nem kérődztek. Ez volt a
legkülönösebb azon a különös éjszakán: ismertem ezeket a
púposokat, mindenütt ott voltak, végigkísérték a Délről
közelítő építkezés napjait, de sosem álltak még ilyen
mozdulatlan csöndben. Felemelt fejjel, tanácstalan áhítattal
füleltek-szagoltak bele a tengeri szélbe, mint hogyha
egyszerre már nem segítené ki őket az ösztönük, nem
tudnák, hogy féljenek-e vagy sem.
Száguldottunk, hosszú léptekkel, csupa férfi. Még
engem is, aki a béke embere voltam, a szellemé, a dipa
rajzpapíromé, a monopolradíromé, engem is csontig átjárt az
a régebbi biológiai állapotokhoz illő érzés, hogy a hátul
osztozkodó védtelen nők, a kisgyerekek helyett is futok.
Igen, a gyerekek. Nem fogok érzelmeskedni, nyugodjon meg.
Nem-er-ről-van-szó! Szigorúan csak annyit, amennyi a
tárgyhoz tartozik. Szóval: futok, helyettük, akik nem
tudhatják, hogy tesz helyesen az ember egy helyzetben,
amilyennel még soha nem találkozott. Ekkor éreztem a
legbizonyosabban, hogy messze a hátam mögött, a Zárt
Negyed egyik vonalzóval húzott utcájában ott van Márta a
három kicsivel. Nem akartam nélkülük elutazni ilyen hosszú
időre és… a gyerekek még nem jártak iskolába; addig még el
lehetett hozni a családot… A gyerekeimről leginkább annyit:
amint már mondtam, nem a mi kettőnk jelenlegi feladata a
nehéz ebben a mi megváltozott világunkban. Ezt az egyet
tudom biztosan.
*
Elhagytuk a régi városfal romjait, átvágtunk az épülő
úton. Csak itt lehetett vezetni józan ésszel: néhány lépésnyire
a parti mellvédtől, épp a kaptató alatt. Ugyanígy volt
oldalága újabb időkben az Északi-sarkkörtől a Tűzföldig futó
Pánamerikai Országútnak, s van legenda, amely szerint öt
évszázaddal előbb így képezte részét az Inkák Nagy Hadi
Útjának, amelyen napi százötven mérföldet haladtak a
futnokok, akik az Élő Isten parancsait vitték – s ismét az
évszázadok, amelyek annyit foglalkoztattak mindig: tízezer
azték ifjú és szűz, tízezer vágás az obszidián késsel a piramis
hosszú lépcsősorának tetején, tízezerszer visszahangzó
sikoly és csöpögő szív a papok kezében, felmutatják a
Napnak. Atahualpa, a Napisten fattyú Fia. A kasztíliaiak, a
Legkatolikusabb Királyi Pár követe, a Mississippi folyam
felfedezője, a későbbi autómárka, de Soto, táncoltatja előtte
habzó szájú lovát, olyan közel, hogy az állat leheletétől
meglebben az inka homlokát elborító vörös rojtdísz: a
felségjel, amelyet imád a nép. A Nap Fiának szeme sem
rebben a sosem látott négylábú szörnyeteg előtt, s udvari
tányérváltóit, akik rémülten elfutottak, utóbb majd
gyávaságáért kivégezteti. Azután az Inka útja a nagy fehér
hitszegés színhelye felé, háromszáz ember tisztogatja arany
hordszéke előtt az utat kavicstól, szalmaszáltól. Caxamalca
tere azon az éjszakán, Pizarro néhány tucat lovasa, a
serpenyős puskák aratása, az ötezer, aki fogságba siet az
elfogott fejedelem után, hogy szolgálja, az utolsó vigaszt
nyújtó Valverde atya meggyőző hitbéli érvei a kivégzésre
menet az Inkához: vegye fel a keresztséget, és elkerüli a
máglyahalált; a Nap Fiának áttérése az új hitre, az üdvtanilag
hiányos sietős szertartás, amelyet indokolnak a körülmények
– s úgy adják a hóhérok kezére, akik jutalmul, hiszen még
időben meglátta a világosságot, oszlophoz kötik, és
megfojtják; a házanépe, feleségek, ágyasok, szolgálók,
akiknek nem engedik, hogy vele temettessék magukat, s életre
ítélve, fakó arccal szóródnak szét a kifosztott és
megerőszakolt országban. S már az arany Naptányér, amint
kézről kézre száll le az Óvilágba tartó hajó mohó gyomrába,
ismét az ezer kilométerek a gondolataimban, földrészek,
mintha mégiscsak előre tudnék mindent, ami fontos, ismét az
egymást váltó emberi kultúrák örömei és halottjai a
tudatalatti kapcsolásaimban. Tetszett látni azt az inka kisfiút?
Mélyhűtött üvegszekrényben őrzik a santiagói múzeumban;
én láttam, amikor ide utaztunk. Nyolcéves volt, hosszú
szempillájú gyerek. Ötszáz évvel ezelőtt áldozták fel a
Napistennek az El Plomo csúcson, ötezer méter fölött.
Kokalevelek voltak mellette, tarisznyában, a tejfogai és a
levágott körmei, hogy a másvilágon ne kelljen a teste hiányzó
darabjait keresgélnie. A kokacserjével kábították el a
fagyhalála előtt, amikor feláldozták a csúcson. Most
összekuporodva ül az üveg mögött a poncsójában, ahogy
elaludt. Hosszú seprős szempillái vannak, a haja számtalan
aprócska varkocsba fonva. Mellette voltak a holmijai is,
játékszerek, egy arany lámácska. Egy szomorú, nyugodt
gyerek. Az újkori alpinisták, amikor „első ízben” érték el az
Andok megközelíthetetlen csúcsait, mindenütt kegyhelyeket
találtak, ilyen áldozatokkal: ötszáz évvel előzték meg őket
azok a zarándokok, akik sarus lábbal törtek fölfelé, közelebb,
mind közelebb a Naphoz; akikről mi Az előtt, az ésszerű
természettudományunk tompa bűvöletében nem sejtettük,
hogy milyen sokat tudtak a végső igazságokból.
Nekem a futó lábakról az jutott eszembe, mennyi kárt
teszünk az autópálya félig kész ágyában; és még valami
röpke számításra is volt időm: hogyha megkapom a Dietz-
féle nagy aszfaltterítő gépet, és átkérek vagy harminc embert
Puskástól a Kettes Szakaszról, akkor nagyobb különköltség
nélkül, kétheti kemény munkával rendbe tudjuk hozni. Még
a határidőből sem csúszunk ki.
Az óceán felől nem hallatszott semmiféle csatazaj.
Érthetetlen volt ez is. Már több volt körülöttünk a méhecske
– mi most már így hívjuk őket –, döngicséltek, elszórt
portyázok, négyes-ötös felderítő rajokban. Látszott jobb felől
a parti mellvéden, alig százméternyire a Portugál Erőd.
Régóta szerettem annak a partszakasznak lágy vonalát,
személyes kapcsolatom volt vele, kijártunk szabad
szombatokon kocsival, és magyaráztam a kölyköknek
felfedezőkről-kalandorokról, arany-útról, vitorláshajóról,
kalózokról… A tengerpartot mondtam. A szemhatár alatt
megbúvó nap alig-derengése, feketén rajzolt az égboltra két
idétlen, féloldalas kis pálmafát, sajátos egyszeri darabokat:
csenevész pamacs a koronájuk, megtépte, félrehajlította az
örökös tengeri szél, már csak sántán engedte nőni. A két
különös tropikus szélkakas azt mutatta, hogy egyenletes,
erős, majdnem viharszerű szél fúj a nyílt tenger felől ezen az
éjjelen, de hát ebben nem volt különös: ott mindig a tenger
felől fújt.
Csak a végtelen nagy surrogást hallottam meg
egyszerre a part felől, s az a hang lehetett volna maga az
óceán is.
Ekkor láttam, hogy Hayward, a huszonöt éves
tüdejével, már fent van a mellvéden. Mozdulatlanul. A
fejvadász mellette. És a többi. Mindenki, ahogy odaér,
megáll, néz kifelé a tengerre, és nem mozdul, nem tesz
semmit. Nem küzdenek puszta ököllel, nem lőnek a
pisztolyaikból. Ott a parton már minden ember külön csönd.
Hátulról kurjant csak egy magányos hang:
– Menekülj legalább!
De nem fordulnak vissza, és nem próbálnak elszaladni
sem. Később már nem is lehetne, az utánuk érkezők
nyomásától.
 Azután csak a saját lihegésünket hallom, akik még nem
értünk oda, a lépéseink határozatlan zaját. Minden harc
mozgásánál félelmetesebb az, ahogy a mellvéden állók
némaságba dermednek. Nem értem, és ettől most már
rettegek. Miközben gépiesen, zihálva tovább futok, míg
hátulról az új ezerek lépteinek sustorgása terít széles
szőnyegneszt a tenger felől áradó nagy zúgás alá.
Ekkor bukik fel a Nap: abban a töredék másodpercben,
amikor Puskás főmérnökkel a nyomomban, két utolsó,
megnyújtott lépéssel felhágok a mellvédre Hayward és a
rendőrtiszt közé. A felhősávos sugarak még csaknem
vízszintes fényében látom meg Őket. Napkeletkor, Napkelet
felől: nem is jöhettek volna máshogy. Hallhatta az elvtársnő
is, mit láttam, olvashatta ezer változatban a hajósok és
repülők elbeszélése nyomán, akik kívül maradtak. Elérkezett
számomra is az igazság pillanata – ennyit megérzek ott, ha
azt a tágas ívelésű holnapot nem is, amelyben semmivé
foszlanak már a kicsinyes gondjaink. Nézek a fehér és fekete
férfiak között, mozdulatlanul, mostantól csöndben már én is.
*
A part felé sikló valami a trópusi napkelet
ragyogásában nyúlik el jobb és bal felé, ameddig a szem ellát.
Egyetlen összefüggő, ízeit tárgy. Elemeiben a két-két
hatalmas korong a meghatározó: a talp-korong úszik a vízen
– vagy épp a víz fölött –, a felső pedig öt emelet magasba
nyúlik, rajta körben osztatlan ablak. A tárcsapárokat a
haladás irányába dőlő traverzek kötik össze, ezek tartják a
pikkelypáncél szerű burkolólemezeket. Oldalirányban
meztelen traverzek kapcsolják az ízeket: vörös a szerkezet,
vasra, míniumos félkész hídra emlékeztet. A tárcsapárok
között átlátni az üres, tükörsima óceánra. Előtte habzik, forr a
keskeny sávba kényszerülő tengervíz, amely most nekem,
tengertelen ország szülöttjének, ismerősebb, mint valaha: a
szülő Földemhez tartozik. Jobboldalt, a Portugál Bástyán túl,
az Öböl felé, ahol a tenger mélyebben hatol a szárazba, már
előrébb tartanak a tárcsapárok. A távolság közöttük ott is
ugyanakkora, ahol előretörtek az öböl távoli homokjáig, tíz,
máshol száz kilométerekkel beljebb, s tudható, hogy
egyszerre fognak partot érni mindenütt. A lánc közben
alakul, nyúlik, megmagyarázatlan rugalmassággal, új részek
lépnek be hátulról, vagy átcsoportosulnak érzékenyen a nem-
látható végéről. A partvonalhoz idomul, mint földrésznyi
korbács szalagja, és amikor a Sziget testére rácsap,
körülhurkolja minden ízét-hajlatát, beér a bonyolult rajzú
tengerparti város minden öblébe. Ismerős, már-látott az érzés:
talán a vízhordó gyalog pillanatát élem, aki Krisztus után
ezerkétszázhuszonegyben hajnalban Muhinál másnaposan,
csipás szemmel és gyomorszagú lehelettel, páncéltalanul,
kábán bámult kifelé a szekérvár lőcsei között a pokolbéli
üvöltésre, és Szubbotáj Bahadur tatárjait látta ömölni a
szemhatár egyik szélétől a másikig: kutya fejük volt, s
nyilaiknak felhője elfeketítette az eget. És nyolcszáz évvel a
babona sújtotta vandál után, akiben a táltosvallás véres gőzei
gomolyognak a tegnap ráerőszakolt kereszténység máza
alatt, itt állok én, egy természettudományos kor felvilágosult
gyermeke, aki integrál, számítógépet használ és szervezett
dolgozó: szemem befogadja a látványt, agyamnak megérteni
nincs ideje, a még végiggondolatlan benyomás
légkalapácsütésekkel sulykolja: miféle nagyságrendű
technológia hozta létre, azt a partra szálló művet, talán csak
mellékesen balkézről? – és ami számít, azt már tudom. Hogy
miért nem menekülök. Miért nem menekül más. Miért nem
ad hírt a rádióban, nem mozgósít küzdelemre, aki már tudja.
*
A szerkezet a mellvéd fölé ért. Láttam fölöttünk a
tárcsák ablakán át, ötemeletes magasságban a szobányi
arcokat. Ahogy azok, akik magát ide küldték, ma is látják:
tudatlanul, idegen, pökhendi ember-sovinizmussal. Nem
számít, hisz azóta, legalább mi itt, ezer évekkel vagyunk
bölcsebbek, most már ki is mondhatom. Egyformák voltak a
szememben ezek a kísértetiesen emberszerű arcok: szűk
szeműek, vörösek, kopaszok, zsírosak, kerekek, és mintha
bamba jóindulattal vigyorognának előre a közeledő
szárazföld belseje felé. Köröttük kisméhek zizzentek ide-oda.
A Citizen karórám csatja kioldódott a futásban, most
leesett: nem hajoltam le utána.
Lágy zökkenéssel vette a lánc a mellvédet. Azután már
a szárazföld fölött száguldottunk egyre beljebb. A két fél-
nederes pálma tövestől fordult ki a talajból, egyszerre,
mindjárt az elején. Máris hátramaradtak a Motedison-telep
színes napozókosarai, az autópálya, a felemelt fejű
zebucsordák, amelyeket újabban húsosabb, jobban tejelő
európai szarvasmarhák kezdtek felváltani a kágéestében
tömörült szocialista országok gazdasági integrációjának
segítségével.
Az autópálya kiemelkedő új alapozása, négy év kemény
munkája, belesimult a fűbe. A talp-tárcsák a felszínhez
idomultak, simára egyengették. Haladásunk, bár gyors volt,
mégsem ment akadálytalanul, mert a felső tárcsákban, mint
ötemeletnyi magas lovasok, néztek előre Ők, s itt-ott már
lehajoltak, egy suhintás a légben – és ezzel az ő jóságos, feddő
mosolyukkal, amellyel akkor először találkoztunk, kezdték
felszedegetni, biztonságba helyezni a bámész zebukat, az
útban bukdácsoló embereket.
Finom megkülönböztetéssel vigyáztak az élők
hierarchiájának e kiválasztott fajaira, szét ne tipródjon
belőlük. Ma már tudjuk, amit akkor csak a legérzékenyebbek
sejthettek közülünk: hogy milyen ritka dolog a
Tejútrendszerben a törzsfejlődés hosszú láncának
legbonyolultabb teremtménye, az emlős, s abból is a tiszta,
fedetlen homlokú ember. Mára megtanultuk azt is, hogy
nekünk élni ezért: szent kötelesség.
Ami a part felé szánalmas, ziháló, hosszú rohanás volt,
az vissza Ővelük már egy észre sem vehető röpke repülés.
Felbukkant a város széle, a parti védelem egy-egy
géppuskafészke, külterületek parkjai, a Nap egyre sűrűbb
ragyogásában. Együtt száguldottunk a város belseje felé
immár, örökre diadalmasan.
Én az Ő feje mellett himbálóztam az alig kiemelkedő
hallószervi kagyló magasságában, fáradhatatlanul zúgó
kisméhek között, a pókhálószerű, kötélerős, ragacsos fehér
szálakon, amelyeket különféle alkalmazásukban
mindannyian megismertünk azóta, s kapcsolatunk velük
olyan közeli lett, amilyen talán csak az anyaméh vizével volt
egykor; rajtuk akadtunk fent mind először a parti mellvédről.
Ő aztán még erősített a szálaimon, egyet áthúzott a hajamon
és a vállamon, gonddal, óvatosan, hogy le ne essek véletlenül
a magasból. A két lábam szabadon a mélység fölött lógáztam,
mint gyermekkorom Budapestjének fehér ajtókeretre
függesztett víg gyűrűhintáin. Néhány méterre tőlem a kövér
Puskás függött és beszélt. [Távolról ismertem csak, ahogy
egy ilyen kiküldetésben, tízezer kilométerre otthonról
honfitársak elkerülhetetlenül megismerik egymást. Kihízott
sötétkék konfekció-öltönyökben járt, nyakkendőben, avítt
nejloning kézelője nézett ki a zakója alól, nagy dublé
kézelőgombbal. Egyszer vendégül látott a lakókocsiban a
Kettes Szakaszon Mártát és engem (főtt makaróniból állt a
vendégség, reszelt sajttal, mert takarékoskodott a
hazaküldhető devizával), akkor elmesélte: az az álma, hogy a
szerződése leteltével Amsterdamban vámmentesen
megvásárol egy ezerhétszáz köbcentis Opel Rekordot, egy
ilyen vastag arany pecsétgyűrűt, és gyűrűs bal kezét az Opel
ablakán – így – ernyedten kilógatva begördül a magyar
fővárosba, ahol a Középülettervező Vállalat minden
Alapszervi Bizalmiját megeszi a sárga irigység. Később már
nem hívott meg senkit, mert utánaérkezett a felesége és két
kamasz fia. Nem vett szállodaszobát nekik: elintézte, hogy
megkapja az egész lakókocsit, és így vele voltak a parton
végig. A friss, gömbölyű asszony főzött, és naponta
megtakarítottak egy kis magnetofont, szabadkikötői áron
számolva. Ezt a kis Puskás számolta ki sűrűn, ragyogó arccal.
Elképzeltem a hosszú Opel autó ülésén – elveszett, nem
tudtam megtalálni, olyan kicsi volt –, s különös módon, a
Nagy (vagy Első) Naptól kezdve mégis ő mondta ki
valamennyiünk számára a ránk virradt nagy igazságokat.
Akkor, amikor a nemzetközi tekintélyű tudós, az öreg
Bétancourt, naponta láthatjuk, elveszítette a tájékozódását,
lehetetlenül viselkedik, kivívja embertársai ellenérzését, s
kezdek már hajlani a többség véleményére: a biztonságunkat
is veszélyezteti. Ebben a távolról sem egyszerű új helyzetben
éppen a kis kövér Puskás bizonyult annak a tág látókörű
összeszedett férfiúnak, aki előre tekint már a nagyszabású
jövőbe.] A fehér kesztyűs országúti rendőr függött mellette –
szintén a parti szedésből –, neki magyarázta a maga szörnyű
szegedi tájszólásos pidzsin-nyelvén:
– Szimbiózis! Mért olyan horribile dictu az? Szó:
szimbiózis, azt jelenti, él egyik a másikával. Élni fogunk,
ahogy muszáj. Segíteni egyik a másikának, támogatást adni.
Egyik is adja, amit a legjobban tud, a másik is adja. Evolúció
nekik is olyan, nem igaz? Egész úgy néznek ki, mint az
emberek, nem igaz? Viperák is lehetnének!
Nem lett vége. Tudjuk. A karórát kár lett volna
fölemelni. Nem szorulunk már időszámláló gépecskékre: a
természet igazi idejében élünk: Napkelettől Napkeletig.
Múlnak a tavaszi és őszi Napéjegyenlőségek. Hogy hány, azt
nem kérdeztem! Érti?!
Bocsásson meg, nem akartam hisztérikus lenni. Ezt az
egy raplit fogadja el tőlem; hosszú lesz az éjszaka: talán még
az okát is elmondom… Nincs vége. Istenem, élünk!
Felfogja maga egyáltalán, hogy mit jelent ez?
Ők két héttel a Tavaszi Napéjegyenlőség éjszakája előtt
érkeztek – nem véletlenül akkor. Az alatt a két hét alatt
leszálltak a tárcsáikról, lebontották a partra szálló művet,
berendezkedtünk a szárazon. Nálunk az Első Napéjre (mi így
nevezzük egyszerűen) meg is szilárdult, kikristályosodott az
élet. Itt a Katedrális téren a gazda HU-VEJ – embernyelven a
leginkább így lehet megközelíteni, ahogy hangzik a neve, ha
néha kurjantja. Nevük van, mindegyiküknek külön-külön,
annak segítségével különböztetik meg magukat. Ő nőstény.
Az ő szedésébe kerültünk kint a parton. Zárt kört alakított ki
a térből, meghagyta itt a színpadot, amelyen ma éjjel mi
vagyunk kint, máskor más kettő (s nincs lámpalázunk, az
nincs!). Itt állt a nagyteremben az a régi fekete kis
öregasszony az uszályos ruhájában, itt a kockaköveken
osztozkodtak a nők egy ruhásláda fölött, s látja, a sarkokon,
ahol azelőtt a térbe futottak az utcák, ott egyszerűen behúzta
a pók-kötelekkel.
Maga a Katedrális, amely már a portugál jezsuiták
kezében az egyetemmel vetélkedő fontosságú tanintézet volt,
most visszatért eredeti rendeltetéséhez, és, harangtalanul,
bölcsőde lett. A harangokat Ő nem szerette. A mi
gazdaságunk épületeiből különben ma már csak a földszint
használatos. A házak tetejét Ő félrekotorgatta, végtelen
gonddal és türelemmel, úgy látszik, ingerli, ha nem láthat be.
Az emeleti szobákat még a Papeetei Körmenet másnapján
ujjal szétnyomkodta – vannak ilyen apróságok is: ujjuk van
az ablakokat, ajtókat behúzták a ragaszkötelekkel, hogy ne
bújjon oda senki. Elkallódhatnának emberek és nyomorultul,
céltalanul elpusztulnának. Ő, ha megy, ha jön, ha táncol,
átlép a tömb fölött. Úgy élünk itt együtt, mint egy tágas
amfiteátrumban, ahogy a kövér Puskás, aki főmérnök volt,
már előre megjósolta. Mi egyébként udvarnak hívjuk ezeket
a gazdaságokat. A kötelek felé nem megyünk, mert aki
beragad, azt ő nem szabadítja ki, otthagyja, nevelő célzattal,
és lassan kell kiszáradnia, ahogy a kis Puskásnak.
Ne próbálkozzunk egy újabb nekilendüléssel? No. No.
Lám. Egész jo-ó-ó. Ala-ku-ul. De hát ilyen görcsösen nem
megy! Ne zavartassa magát a színpadtól. Nézze csak,
megpróbálok ötleteket adni. Mondjuk, ha idetenné az ujjait,
csak kettőt, így, végighúzni… és elölről… de ne ilyen
mereven, az Isten szerelmére… – lágyan, könnyedén, mint a
lepke szárny csapása… Ejj, maga reménytelen…!
Kérem, bocsásson meg, megengedhetetlenül
türelmetlen voltam. Röstellem. Ráadásul reménytelenségről
szó sincs. Én tudom a legjobban: teljesítenünk kell, tehát
teljesíteni fogunk. Kell: ugye, ezt megérti? Most tudomásul
vettem, hogy egyelőre nem megy. Voltaképpen nem is csoda,
ha meggondolom: a talaj mozgása, ha nem érti valaki, csak
vele ing, magában is elég zavaró lehet, megbéníthatja. De hát
azt nem tudnánk kivárni: nem szűnik meg, csak amikor
felkel a Nap, és nekünk akkor már késő lenne.
Próbáljuk másképpen megközelíteni a feladatot. Mi
lenne, ha szép sorjában megismertetném magával azt is, ami
a mi gazdaságunk határain túl, széles e világban történik?
Nekünk általában nem sok keresnivalónk van a külső dolgok
körül – de ha némi kitekintése van, és érti is, mint mozog a
föld, akkor maga elé képzelheti. Talán épp a belső látvány
lendít majd előre bennünket a siker útján.
 A talaj döngését FEJ-FEJ okozza, az egyik szomszéd
gazda. Az ő udvara a parton áll, a Régi Autóút mentén,
egyenesen a tengerre néz. A Sportpalotából alakította ki. A
régi időkben kutyaversenyekre és bokszmérkőzésekre
használták a Palotát, de a Három Világ Fesztiválon már az
egész Föld láthatta a Molnyija mesterséges hold segítségével
közvetített adásokban, amikor négyezer kendős fiatal alkotta
meg benne Muhhammad von Carlos arcmását a főlelátó
mögötti élőképben, és én, aki itt voltam a nagy esemény
színhelyén, többször is személyesen találkozhattam
egyikükkel, aki, bár szerényen, de elmondta, hogy ő von
Carlos bal barkója volt százhetvenhetedmagával. A huszadik
századi modern építészet, a természeti törvényeket magukat
is kihívó ember alkotóképességének büszke bizonyítéka a
Sportpalota, két földrészen a maga nemében egyedülálló
építmény: külső betonrámpák vezettek fel a három emeletre,
a meztelen anyag töretlen szépségével, s az egész fesztávot
átívelő nemes domborulású körkupolát csak körben, a
széleken tartotta negyvennyolc betonoszlop. Ez utóbbiak
közül nem egy összetörött, amikor FEJ-FEJ lekotorgatta a
kupolát, de hát azokra már nincs is szükség. A Zárt
negyedben van, ötven-hatvan utcányira innen; ennyi a
szükséges egyéni életterületük, ha ugyan nem eleve tévedés
egyénekről beszélni az Ő esetükben. A bölcsességük
gyakorlatias, az eredményre tekint: mindenütt átvették az
alkalmas kereteket, és ahol nem találtak, ott a partra szálló
mű elemeit rakták le alapul. A FEJ-FEJ-é a mi udvarunkhoz
viszonyítva óriás-gazdaság, hozzá mások is eljárnak.
Ülésenként csináltatta meg verejtőnek a lelátót, úgy
tizenötezer főre. Az ilyen dolgokat szeretik, ahol ülések,
ágyak vannak, és a verejtő már félig kész: színházat,
sportcsarnokot, templomot, napozót, ravatalozót. A
fölösleget megszüntették: hogy hány van meg a Sziget
eredeti kilencmillió lakosából, azt nem tudja senki. Ki
számolta meg, hogy hány darab a bibe a virágos mezőn? A
csattanások, amelyeket hallani tetszik, csak FEJ-FEJ
lebernyegétől származhatnak, aki most valószínűleg HU-
VEJ-hez szól. Tudja: Ők csak a saját nevüket kiáltják olykor,
verbálisan nem érintkeznek egymással, az artikulált beszédet
a mi kedvünkért tanulták meg, és csak velünk használják a
szót, szinte játszi könnyedséggel. Nem is alusznak: az éjszaka
a közlekedésük ideje. Ennek a Bétancourt-nak – kissé sokat
beszélek róla, ingerel a pali, bár, belátom, nagyon sokat tud
–, ennek az elméletei szerint az egyetlen belső
kommunikációjuk: ez az örömtánc, amelynek most az
elvtársnő is fültanúja már. Nemi érintkezésbe torkollik, s már
kezdettől erotikus irányultságú: egyszerre közösség és
beszélgetés, félelmetes energiatöbbletek lecsapolása, a
mindenség érzékelése és a létezés túláradó öröme. Minden
éjjel így van: akik itt élünk, a talpunk alatt érezzük a Sziget
rengését-ingását, s halljuk az ő nevetésük közeli
mennydörgését.
Egyedül kezdik, külön-külön, mégis egymás
moccanására felelve, és csak később, hajnali három-négy
órakor mozdulnak valamelyik szomszédos udvar felé, akkor
lép át egyik vagy másik a fél város új vagy régi utcái fölött,
dévajul kerülgetik egymást a Parkban a Parlament körül –
tudja, az is most már bölcsőde –, és egész testük minden
egyes tonnája fejezi ki megbonthatatlan kapcsolatukat az
eleven Élettel és a Világegyetemmel. Mozgásuk, mint olykor
a méheké, násztáncba torkollik, s együtt örülnek tovább, ülik
égés tengerrepesztő frigyüket. Kivétel nélkül minden esetben
valamelyikük udvarában végeztetik be az éjszaka:
megnyugtató számukra az otthon biztos háttere. Meglátja,
szemtanúja lesz még maga is. Ma is: nekünk ma sikerülni
fog. És akkor sok mindent láthatunk még abból, ami a
világban: ezen a csodálatos szépségű régi téren történni fog.
Nézze csak: HU-VEJ is mozdul már az étkezde túlsó oldalán:
mozgásra mozdulással válaszol. NE REMEGJ! így nem lehet
élni.
No, meg tetszik még ismerni és meg is tetszik szeretni
ezt a sziklarengető pörgést-ugrándozást – látja, látja most is:
ahogy a mi HU-VEJ-ünk véghetetlen csípője körül fordul-
térül a lebernyeg, s nem nyugtalanítja majd az elvtársnőt sem
a kelleténél jobban, hiába szól úgy, mint a közeli rianás.
(Tetszett járni télen a Balatonnál? A rianásnak vannak ezek a
hosszú csattanásai: amikor a fagyott, csöndes éjszakában
végighasad a beállott jégpáncél, durrog, csattog a jég, a
hangrobbanásra emlékeztető robajt, amely tíz kilométerre is
elhallatszik, éles pengés és csilingelés követi.) Libbenve
kerülgetik Ők egymást, odalejtenek és visszatáncolnak,
csalogatnak kacéran, s aki közelebbről megismerte őket,
tudja már, hogy ez a bumfordi, mackós, bálnás mozdulás
egyáltalán nem torz, hanem a maga másképpen
méretezettségében hatalmasan is esztétikus, nagyon
emberi… Illetve épp hogy nem emberi, rosszul mondom, az
ilyesmi csak a félreértések, a haszontalan rettegések alapja –
ezektől az előítéleteinktől kell megszabadulnunk egyszer és
mindenkorra. Nemhogy emberi: nagyon is az Övék –
megérthető és megszerethető. Csak akarni kell.
Mondtam, hogy ne tessék félni. Félnünk, azt nem szabad
– ez nem valami léleksimogató érzékenykedés a részemről:
kézzel fogandó valóság. Most amúgy is ráérünk – pihenő
következik újra. Nincs itt sietség, hajsza, egyáltalán, most
már látja az elvtársnő is. Bár meg kell mondanom, őszintén, a
maga érdekében, hogy nem sokat tetszett javulni mindeddig.
Figyeljen csak: erre mozdul a gazda, már áttáncolta az egész
étkezdét. Ne reszkessen úgy, az Isten áldja meg! Én sem
reszketek. Ők mindig igazságosak és jóóók… Uuuu!
 Na, na, már jó lesz minden. Adja közelebb azt a
mikrofont, mintha nem történt volna semmi. Várjon, ááuu!,
kiszaba-dí-tom a lábamat az U-vas alól, túl szűk a hely itt az
erkélyen. De már meg is van. Csitt: megmondtam, hogy nem
lesz baj és nincs baj. Ő csak föltett bennünket, talán mondani
szeretne valamit közben. Segítek, ne tessék izgulni… Hogy
az arca mellett legyen az elvtársnő, azt mondja, azért.
Amikor nyilatkozik. Most ráérős, lassú a tánc, itt belefér egy
kis terefere. Ők nem ismerik pontosan az ember lélektani és
más ilyen kisebb reakcióit – ez a dolog, úgy, ahogy van, nem
érdekli őket, nem is figyelt rá, hogy ezeknek az emeleti
erkélyeknek valaha korlátjuk volt. Lám, milyen pompás: azt
mondja, hagyjuk abba most az iparkodást, mert mondani
akar még valamit a délután megkezdett interjúhoz. Azt
mondja, hogy jön már FEJ-FEJ, közeleg, kilépett a lelátói
fölött, most megy át a Két Amerika Sugárút bukszusai fölött
(biztos elvadultak már, hogy nem nyírják őket), már a
Testvériség Fája körül topog, a Parlament-épület
oldalszárnya van a két lába között, arra vigyáz: kárt ne
tegyen a bölcsődében – Ő már látja fentről, lassacskán
mozdulna már Ő is kifelé, s ki tudja, melyik udvaron kötnek
ki reggelre. Látja, még így is ketté kell görnyednie, hogy
mihozzánk lehajoljon. De lehajol: Ők figyelnek ránk.
Maradjon itt a fal mellett, amennyire tud, így
biztonságosabb. Sok mindent meg tud szokni az ember, és
többnyire a legváratlanabb oldalról jön a segítség. Ha
például valamelyikünk le akarna esni, ő nem hiszem, hogy
hagyná, ha idenéz akkor, és ha van ideje. És amikor vége
lesz, akkor majd biztos le is tesz, gondosan, mint a hímes
tojást. Nem is hinné, milyen gyöngédek tudnak lenni Ők,
ilyen lehetetlenül apró jószágokkal. Nem ez a nehéz.
Majd én fordítom megint. Ez is mellettük szólna – ha
szükség volna a világban bármire, ami mellettük szól: hogy
megtanultak beszélni a Sziget lakosaitól. A helyi dél-
amerikai ízű dialektust persze, el sem tudják képzelni
valószínűleg, hogy van más emberi nyelv – hisz velük, akik
egész lényükkel közölnek, nem eshetett meg a Bábeli Zűr. S
ha ehhez hozzávesszük, hogy a hangképző berendezésük
egyáltalán nem ilyen céllal alakult ki, egyenesen csodát
műveltek: hiszen mi, akik az Idő kezdete óta a Szigeten,
élünk, már ki tudjuk bogozni a mondandójukat.
Azt mondja, fordítsam, úgyis beszéd kényszerem van –
ez hülyeség tőle, megmondom. Bár néha megdöbbentő a
lélektani érzékük is, amellyel felénk fordulnak. Nos, egyrészt
azt akarta mondani, hogy akik magát küldték, okos emberek
lehetnek, megtanulták, hogy épp az ilyen tiszta, száraz
pártapácáknak – ne vegye rossznéven, én nem tudom, kitől
szedhette fel a kifejezést, nem nézték jó szemmel a
használatát a hatóságok Az előtt –, szóval hogy épp az
ilyeneknek van csak esélyük arra, hogy visszatérjenek. Okos,
dicséretes próbálkozás volt, mondja. Majdnem sikerült. S
igaza van: a vállalkozás bekerült volna a sajtótörténet
legnagyobb riporteri teljesítményeinek almanachjába. Én
ezért meg is értem, úgyszólván csodálom a maga
vakmerőségét. Őt, azt mondja, megmosolyogtatta – így
tehetném át a mi gesztusainkra a leghívebben a zökkenő
széles pördülést, amelyet említ – a véletlennek ez a tréfája,
hogy az elvtársnővel kapcsolatban nem vált be a számításuk.
Az euroamerikaiakra gondol, a kívülmaradt emberekre, nem
tudja, hogy létezik egy Magyar Távirati Iroda, Magyarország
vagy újságírás egyáltalán. Nem érdekli. Így aztán nem érti
pontosan, hogy most, hogy már az elvtársnő is közénk
tartozik, nem esedékes az interjú… Azt ajánlom, tartsa oda a
szájnyílás közepe elé a mikrofont, az a leghelyesebb, amit
tehet. Majd én segítek. Pedagógiáról akar beszélni,
kiegészítésül, ez utólag jutott eszébe. Emberekkel pedagógiát
kell alkalmazni, azt mondja. Tart zebukat is, kint a parti
karámban, de az ember, az más, a Naprendszer
utánozhatatlan terméke, oly finom lény, hogy csaknem
lehetetlen a pótlása. És azt én teszem hozzá, hogy ebben
rejlik a mi felelősségünk.
Nem jó úgy, ahogy FEJ-FEJ csinálja, így szól. Otrombák
a hímek, érzéketlenek. Ő csak egyszer büntetett komolyan, a
kis Puskást, aki öngyilkos akart lenni. Hát azt nem lehet. Itt
megint közbe kell szólnom, ő biztat, csak magyarázzak
bátran, egészítsem ki, ahogy én látom a dolgot. A kis Puskás
útján is megtanítottak bennünket valamire, amit nem
ismertünk eleddig, s amit Ők olyan csodálatosan tudnak:
hogy hogyan függ össze egy valóságos közösségben a –
mondjuk – egyén, és a köz érdeke. Ők egymás között
mindannyian az egésszel szemben érzik a felelősséget, így az
ilyen hibákra különösen érzékenyek. A kis Puskás nagyívű,
átfogó, nevelő tanulságok megfogalmazója lett számunkra.
Megértette velünk, hogy kilábaltunk már egyszer és
mindenkorra a nyugati civilizáció történetileg amúgy is friss
keletű individualizmusából, hogy nálunk már nem külön
árva zsák minden élőlény; nem elszigetelten létezik, a
természet nem ér véget ott, ahol a bőre elkezdődik. És így,
mint mindenről, a testünkről is elszámolással tartozunk az
együttélő egésznek. Amikor megölni szándékozott magát:
egy, a maga egyszeriségében pótolhatatlan emberi lényt akart
megszüntetni, s az jóvátehetetlen.
Ez pedig, mondja HU-VEJ, már a pedagógia körébe
tartozik. Oda ragasztotta föl a régi átjáróházon az első
emeleti párkányra. Három hétig eltartott a kiszáradása.
Hihetetlenül szívóssá lettünk mi itt mind; a kövérsége, ez a
hajdani megkülönböztető jegye addigra már elenyészett rég.
Tudja, éppen én, végső soron megértem a kis Puskást, és ezt
megmondhatnám akár a gazdának is, ne higgye, hogy
neheztelne érte; az emberi kicsinyesség távol áll Őtőlük. A
család miatt alakult így a főmérnökkel – talán majd egyszer
még alkalom nyílik rá, megmutatom őket… Vidám szemű,
mozgékony szőke töltött galamb volt a felesége. Egyszer
szilveszter napján – naptár után számítottuk az év kezdetét,
mit sem tudtunk a Napéjegyenlőség misztikus időtestéről –
felpakoltunk asszonyt, csemetéket, iránytaxiba vágtuk
magunkat az ipanemai fehér homok felé, s ott egy percre
kettesben maradtam vele a kabinsor háta mögött – ekkor,
megvallom, dévaj képzetek is átsuhantak a fejemen. Két
élénk kamaszfiú sertepertélt körülöttünk folytonosan,
szivacsot halásztak a kék tenger alatt, boldogan vették
birtokba az Újvilágot. Ide került a családja is, a mi
gazdaságunkba. Fatális véletlen. Én nem ítélem meg: a
Jóisten tudja, magam mire vetemednék olyan körülmények
között. De, Istennek hála, lekopogom, a Nagy (vagy Első)
Nap óta az égvilágon semmit nem tudok Mártáról és a
kicsikről. Nos, ezért nem akarom tudni a dátumot! Azt
akarom, hogy bennem mindig kicsiknek maradjanak meg,
sose érjék meg életük tizedik tavaszát, a Tavaszi
Napéjegyenlőség reggelét. Nem tudta? Majd megtudja…
Határtalan az emberi gondolkodás ereje: azt hiszem,
már sikerült elfelejtenem, hogy milyen neműek. Csak akarni
kell.
Fordítom a nevelésről tovább: FEJ-FEJ-nek, mondja, egy
emberkéje folyton délig szerencsétlenkedett a verejtőben,
csak szikkadt, egy cseppnyi hasznos izzadmányt fel nem
mutatott, mert napokon át nem aludt: rettegett, hogy felkel a
Nap – és úgy persze nem lehet azt sem. Nem lehet félni,
hiszen mondom. Azt az emberkét FEJ-FEJ megbüntette.
Magyarázom… Na, fel a fejjel. Azok a nagy bölcsőformák a
verejtők, ott lent az étkezdében, a szabadtéri színpad volt
nézőterének az ülései, végig, soronként: mintha színház
volna a tér most is, úgy néznek felénk. Feltehetően sokszor
tetszik majd találkozni velük még. Az üléseket használtuk
alapul, és az Ő személyes útmutatása alapján, ragaszfonálból
készítettük el valamennyit. A kész verejtő légmentes. Úgy
éjfél után helyezkedik el benne az ember – önállóan, amikor
akarja, Ő ebbe nem nyúl bele, elvégre emberek vagyunk.
Majd én segítek először, ha sor kerül rá, könnyű megtanulni:
az a fontos, hogy jól magára igazítsa a fedelet, és csak a
felemelt tiszta homloka látsszon ki, hogy napkeltekor, ha
jönnek a méhecskék, rendesen hozzáférjenek. Nos: FEJ-FEJ
büntet, azt mondja, én meg hagyom, feküdjenek csak, amíg
kell, mindig szépen, okosan, így aztán jobb eredményeket
kapok. Most nézzen csak ki az elvtársnő: akit HU-VEJ-ünk
ott felvesz, az most Bétancourt professzor, a fővárosi
egyetem volt tanszékvezetője, akiről beszéltem már. Én
különben tudom: ennek az embernek könyve van. Bent a
verejtőjében. Nem azért, másnak is van kincse – nekem a
sárga üvegpalackom, amit megmutattam délután: az van
ráírva, hogy Tequila Jamaica, és hangot is ad, ha megütöm,
persze azt én is a verejtőmben őrzöm, mint a szemem
világát… illetve nem úgy. Ez is: egy régi szólás, úgy hírlik, az
a néhány vak ember éppolyan jó. A verejtőnkbe nem nyúlhat
senki, az csak a miénk. De ez könyvet dugdos és
golyóstollbetétje van. Ez de facto értesülésem. Az 1983-as városi
telefonkönyv második kötetét rejtegeti, L-től Z-ig. Azt
mondja, hogy emlékezik belőle. A beszédet gyakorolja.
Szociálpszichológiai felmérést csinál és tanulmányokat ír. A
gondolkodást nem akarja elfelejteni. És Őket rögzítve,
exobiológiai tanulmányokat is folytat. Az a Földön kívüli élet
tudománya. Hát ki foglalkozna olyasmivel, ami ennyire
messze található a mi gazdaságunk falain túl, hogy ha ép a
lelke? Ez az úr lelkibeteg: nem tud úgy beleilleszkedni a
környezetébe, mint az emberek általában. Rémisztően idegen
a világban, valami anakronisztikusán emberi jelenség. Maga
faragta a mankóját, tetszik látni? Táplálkozni indult az előbb
a vályúhoz. A táplálékunk mindig bőséges, kalóriadús és
nedvképző. Jól van, azt mondja HU-VEJ, s most
szégyenlősen nevet.
Amit hallani tetszik, az egy elszabadult vasbetondarab
az ötödiken, mi ismerjük: még sokáig kitart odafönt, a
hangnyomástól hullámzott meg, úgy csattant. Fordítom: Ezt
mégis megbüntettem itt – a két ujjammal, de tévedésből.
Másikat kellett volna. Fél kinézni? Na nem baj, ha kívánja,
közvetítek, mint a rádióban. Bétancourt-nak el van fordulva a
lába, azért domborodik ki a csípőcsontja ferdén a
reverendaféle alatt, amit hordunk, az ő lebernyegüknek
képére. Egy karvastagságú husángra támaszkodik, úgy megy
tovább, át az étkezdén a verejtők között most, hogy Ő
visszatette a földre. A bal lábát félkörben kilódítja minden
lépésnél, mint a körzőszárat, nnaaa… hop-pá!
Most meg, látja, már lent vagyunk újra a súgólyuk előtt,
a régi bizonyosságban. Nem kétséges: az interjú véget ért. Ő
már kifelé mozdul: FEJ-FEJ az Óváros kacskaringós szűk
utcái között igazítja már bonyolult ugrabugráit, egyre
közelebb. Szerintem ez az éjszaka itt fog véget érni a mi
udvarunkban. Fogadni szoktunk rá a többiekkel. Nos, tetszik
fogadni velem? Farra verésben szoktunk – amink van, abban.
Lássuk… Illetve, talán ne fogadjunk mégse.
Ez az óra most már az övék, a közösségüké és az
örömüké, ha bedobbannak is, egymással lesznek elfoglalva,
és csak egyszer-egyszer fognak idetekinteni közben, hogy
mire jutottunk. Mi pedig megkíséreljük újra, jó? Megteszünk
mindent. Mert ha Ő megneheztel, senki sem jövendöli meg,
hogy mi történhet. Csak semmi görcs, semmi merevség.
Most már ismerni tetszik az Ő pedagógiai elveit is.
Csevegjünk csak, lehet, amíg nem feledkezünk meg a
kötelességünkről. Vagy keressük az útját, hogy hogy fogunk
majd teljesíteni, Hujj! Hát ez még jó is, ha igazán akarom.
Tetszik látni, hisz élni kell. Így, itt, a belső kis hajlatot, akkor
alul, csak gyöngéden, könnyen… Hááát, ami azt illeti…
Beszélgessünk inkább az újságkivágásokról, amiket
hozni tetszett. Érdekes, ahogy odaát beszélnek Őróluk – meg
a jövő európai kilátásairól is. A legkiválóbbak, a szellem
emberei… Na most, én nem mondom, hogy lenézem ezeket a
természettudósokat, hisz én is voltam tudatlan, így kezdte
mindenki. S a mai délután óta, hogy közénk került, az
elvtársnő is kezdi sejteni már, hogy merről jön a fény.
A tények, a megfigyelhető jelek részben a
rendelkezésükre állnak ezeknek a távol élő
akadémikusoknak is. Beszámolók a patraszállási eljárásról,
ami az évek alatt itt nálunk történt, teljes az információ arról,
mi nem történt meg másutt – jelentése van annak is, nem
akármilyen jelentése. Szegényes az a tudomány, amelyik
mindebből nem tudott mást kisütni, mint hogy Őnáluk a
technológia, az űrjárás csak a felszín, látszat, s valójában a
társadalmi létnek valamely korai fokán megrekedt nomádok,
akik a termeszekhez, az együttélő méheikhez hasonlóak.
Nézze meg, ahogy felsorolják a lehetőségeket Őróluk: barbár
harcosok, a haditechnika egyszerűen az ölükbe pottyant
nomád kóborlásaik során valahol, zsákmány, idegen szellemi
tulajdon. Vagy: csak a haditechnikájuk fejlődött ki, célratörő
egyoldalúsággal – nincs művészetük, nincs tudományuk sem
ezen kívül. Avagy: száműzöttek, bűnözők az övéik között,
esetleg valamiféle szektás eretnekek, illetve egyszerűen az
eredeti bolygójuk túlnépesedéséből származó felesleg. Ez
esetben az Ő számukra a Föld gyarmat, új határ volna, míg
az előbbiben csak fegyenctelep. Vagy mindez egyszerre. Már
most ez a Bétancourt lényegében ugyanazokból a jelekből
következtet. Nem is a megfigyeléseiket vitatja innen – tetszik
tudni, néha meghallgatom délután, ha már nem alszunk.
Igaz, hogy könyve van, mégis: aki közöttünk él, az
akármilyen külső szemmel néz, ha akarja, sem kerülheti el,
hogy értse Őket. Barbárok? azt kérdezi. Nem mintha vitatná
például a Szilárd Leó-féle tételt, hogy az Ő számukra mások
végezték az előfelderítést, mások választották ki a Harmadik
Bolygónak ezt a szárazulatát, amely különálló, körülölelhető,
s a lakosságának száma, összetétele, kiegyensúlyozott, még
romlatlan emberi ökológiája, s nem utolsósorban páratelt,
izzasztó éghajlata alapján alkalmasnak látszott. Ledobták
őket a partra szálló mű elemeivel együtt a nyílt tengerre a
Sziget előtt, amely ettől a pillanattól fogva természetes,
egyetlen célpontként tárult eléjük. (Ehhez hadd tegyem
hozzá a magam mérnökszemével, hogy a főváros Zárt
Negyedének néhány felhőkarcolója, elsősorban a Xerox-
building és a volt Maya Intercontinental, meg a bankház
félbemaradt negyvennyolc emeletes épülete a parti út
mentén, messze fénylő világítótoronyként mutatja már az
űrbéli megfigyelőnek, hogy itt a talaj szilárd, elbírja a
kemény döngölést, hisz ugyanaz az eocénkori sziklaágy,
amelyre a Karib-tengeren Havanna vagy Északon a
Manhattan-félsziget partvonala épült, s talán merő véletlen,
hogy ma nem mi nézzük süket-értetlenül a kubaiak vagy
Szilárd Leó professzor különös új életét.) Akkor már ennek a
bolygórendszernek a Napja lett az Övék: Sol, fordulója az
otthoni napjuk fordulójává lényegült. A barbár megjelölésre
még Bétancourt is csak annyit mond, s ebben egy a
közösséggel, hogy mi, akik Velük élünk, már nem tudnánk
ilyet érezni. Nem keresünk földhözragadt emberi hibákat
Bennük. Művészet, tudomány? – Hát nem agyalágyult, szűk
látókörű emberközpontúság mondatja, hogy ha az ilyesmi
nincs, az hiány? Ők egyszerűen: mások. Mintha azt mondaná
valaki, hogy az egyéniséget egy apró hangképző szervvel
kifejezni valami magasabbrendű dolog, mint ugyanezt az
egész test minden tonnájának mozdulásával érni el. Ez a vén,
Bétancourt, alapvetően fontosnak tartja, hogy együttélnek a
zümmögő szárnyas állatkákkal – amelyek a földi méhek
húszezer fajtája közül különben az úgynevezett államalkotó
méh-félékhez állnak a legközelebb. Meg kell vallani, sok
minden haszontalanságot ismer ez az ember. Szinte ujjongva
sántikál itt. Azt jelentette ki valamikor, hogy ez az udvar a
természettudós paradicsoma, és egy új diszciplínát
emlegetett, amely egyszerre állattan, embertan és
exobiológia, koreográfia, kommunikáció- és kultúratörténet.
Összegyűjti, időpontok és egyedek szerint rendezi az Ő
közlési mintáikat: a telefonkönyve lapszéleit telerajzolta már
azokkal az icipici pálcikaemberekkel, amikkel a balett-
koreográfusok dolgoztak. Most a sorközökbe ír.
Ne értsen félre, én világosan látom, amit oly sokan
mondanak az udvarban, hogy Bétancourt kívülrekesztette
magát a közösségen, amikor Őket idegenként vizsgálja, és az
egésznek van valami euroamerikaias, határozottan humán
stichje. Hiszen egyszer, még az előidőkben, elárulta magát:
nyíltan arról beszélt, hogy itt lehetősége nyílik rá, hogy az
emberiségnek hasznára legyen még. Az is lehetséges, hogy
mindannyiunkat veszélybe sodor, ha a gazda egyszer
haragra gyullad emiatt. De akik arról beszélnek, hogy
szüntessük meg mi magunk a professzort – és neki is
indultak volna a minap azok egyszerűen ostobák.
Megfeledkeznek a tanításról és a kis Puskásról, aki kövér
volt. Egy élő embert nem lehet csak lárifári elpazarolni. De
még ezen kívül is: ahogy látja, HU-VEJ gyakran elbeszélget
ezzel. Élvezi ezt valamiért. Hát hogy gondolják?
Önbíráskodást? Én leintettem a forrófejűeket. Határozott
álláspontom, hogy egyelőre nem szabad hozzányúlni.
Ez az ember is, az idegen szemével, világosan látja: Ők
a Földből csak a Szigetet tartják, eszükbe sem jut, hogy a
többi ellen induljanak, vagy bármi módon foglalkozzanak az
emberiségnek azzal a részével, amely kívülmaradt a
vízreereszkedésük körén, amíg rá nem kényszerülnek. Ez
pedig arról tanúskodik, hogy kultúrájuk nem-agresszív
lényegű. Még a közvetlen közelben hánykódó hajókkal,
repülőgépekkel sem törődtek egy fikarcnyit sem. A
professzor egész elméletet épített a Napéjegyenlőségi
Ünnepre és az öröm táncának kimeríthetetlen mintáira,
amelyeket folyamatosan feldolgoz. Szerinte az Ő mozgásuk
az űrben nem tervszerű, és megkockáztatja, hogy térképeik
sincsenek. Azt állítja, mindennek alapján, hogy statisztikailag
nincs rá esély, hogy az Övéik még egyszer a Naprendszerbe
tévedjenek. Másfelől, persze. Ők már nem is hagyhatják el a
Rendszert. A méheikkel szimbiózisszerű kapcsolatban
állnak, egy hármas rendszer részeiként. A harmadik elem
meg kellett legyen az eredeti kialakulásuk helyén is,
feltehetően több, felcserélhető, a mi emlőseinkhez hasonló
élő-formában.
A méhecskék onnan gyűjtenek, ahol találnak. Hosszú,
csöves nyelvük van a fellefetyelés-szívás céljára, ez nem
uzsorázza ki a felületet, amely így optimális ideig
kihasználható. Szimbiózisuk Ővelük a törzsfejlődésnek egy
igen ősi állapotában kezdődhetett: alapvető
létmegnyilvánulásaik közösek – mint a kommunikatív tánc.
Csak hogy világosan tessék látni, milyen szűk látókörű dolog
az emberközpontú szemlélet: a professzor tud egy régi
elméletet. Azelőttről: a szerint az ember előtörténetében
létezett egy olyan állapot, amikor még nem dőlt el, hogy a
beszéd lesz a közlés eszköze. A rajz, a dallam és – lényeges! –
a tánc állt versenyben ezért a szerepért, s később a beszéd
eluralkodása erőszakosan elnyomta a többit. Az úgynevezett
művészi megnyilvánulások jelentkezése pedig nem egyéb,
mint sóvárgó atavizmus. A méhecskék – annyit tudunk
Bétancourt pepecselései nyomán, aki most kezdi feldolgozni
a méhtánc mintáit is – a nedvesség elhelyezkedéséről, a
kiválasztó emlős fajtájáról, minőségéről az úgynevezett
násztáncuk révén tájékoztatják egymást. Ők ezt értik,
érzékelik, és még nem egészen felderített módon
visszatükrözik a Maguk táncában. Mindkét együttélő
fajtának a Napkelet órájában a legélesebbek az érzékei: nem
is érkezhettek volna Ők máskor a szárazföldre. A méhek
érzékelik a fény polarizációját, úgy tájékozódnak a Nap
állása szerint, ezért munka előtt meg kell várniuk a napkeltét.
Amit gyűjtenek, emésztőfolyadék számukra,
katalizátor, ezt a dolgot nyilván tetszik ismerni
vegytanleckékből: olyan vegyület, amely nem vesz részt a
folyamatban, csak meggyorsítja. A verejtéket gyűjtik egybe
onnan, ahol találják: zebuhátról, a szabad, felemelt emberi
homlokról. Az ember Bétancourt szerint nem tartozik a
rendszer elengedhetetlen részei közé, s hosszú ideig
nélkülözhető, sőt vegytani szerepében zebuval, vagy bármely
melegvérű emlőssel helyettesíthető is. Az itteni helyi
elrendezésben a zebuhát adja a teljes mennyiséget: az
emberé, a szőrmentes, sima felületről, csak valami sajátosan
finom érzést ébreszt bennük, hogy úgy mondjam, élvezeti
cikk, nem fontosabb, mint a cigaretta az Az előtti életben.
Most már bizonyára jobban érti az elvtársnő is, miért
mondom, hogy Ők nem kegyetlenek. Mások. Lehet, hogy
nem is sok az emlős a Tejútrendszernek ezen a külső
peremén – mindenesetre: ők épp a Naprendszert
választották, s talán miattunk: innen kaphatták az első
ízmintát. Ragaszkodók, mint a gyerekek: egyszer
megszerették az embert, s attól kezdve valami bájos
mohósággal ragaszkodnak hozzánk, nem válnának meg
tőlünk a világ minden kincséért sem.
Egyszer étkeznek, reggel. Napkeltekor szeretik
személyesen szemmel tartani itt vagy ott a gyűjtést. Olyankor
figyelik meg a méhek táncát, és tájékozódnak a
gazdálkodással kapcsolatos tennivalókról. Évek óta újra és
újra örülni tudnak a frissnek; mit sejthetjük mi, hogy miféle
étrenddel kellett beérniük egy hosszú, talán több
nemzedéken átívelő űrutazás alatt. Az ember huszonnégy
óra alatt kellőképpen regenerálódik, ha elég van. Legkésőbb
délre már mindenki a saját lábán hagyja el a verejtőt. Higgye
el, nem ez a nehéz. És ezt nemcsak azért mondom, mert
kötelességünk, hogy éljünk, így hát derűsek is vagyunk…
Okom van rá.
Az eddigiekből az is világosan következik, hogy az
ember egyéb földjeit sokáig – az egy nemzedékben érzők
számára talán beláthatatlanul hosszú ideig – nem fogja
érinteni a változás. Ahhoz, hogy azt igazán felfogják, a jövőt
kellene érzékelniük az euroamerikaiaknak, és ahhoz törpék,
azzal már felülemelkednének önmagukon, márpedig ilyet
eddig én csak a kis Puskástól láttam. Valószínű, hogy az Ő
újabb túlnépesedésüktől igen sokáig nem kell még tartani.
Az emberhez viszonyítva ugyan bizonnyal rendkívül hosszú
életűek. Az élettartamukról még találgatásokba sem mert
bocsátkozni a professzor. Az sem lehetetlen, hogy a halált
nem ismerik. Hogy elevenszülők, azt csak következtetjük,
nem tudjuk. Lehet, hogy az elképzelés már eleve
provinciálisán emberi. Az ördög tudja, hogyan,
valamiképpen, szelek szárnyán, kis méhek táncával, talán a
misztikus idő-test útján eljutnak a hírek udvartól udvarig,
így annyi tudható, hogy valamennyien kifejlett felnőtt
egyednek tetszenek, s bár páros táncuk örömünnepének
minden éjjel tanúja a Sziget rengése-ingása, újszülöttjük nem
volt még a Nagy vagy Első Napéj óta. Ez pedig biztosan azt
jelenti, hogy Amerikára, Európára meg a többire még nem
fog sor kerülni – a földrészek nyugodtan élhetik tovább a
történelmet, ha kedvük van. Most már maga is közénk
tartozik. Az európaiakat, amerikaiakat, afrikaiakat – és még
egy földrész volt, nem jut eszembe… azokat, szóval, felejtse
el. Mire ezek az Első Nap után felocsúdtak, hogy most aztán
csakugyan történt valami, addigra itt a Szigeten millió
számra voltak Őközéjük keveredve az emberek. Így nem
dobták le a hidrogénbombáikat. Telnek az évek, és nem
képesek elhatározni magukat. Most már nem is fogják soha.
Mert humánusak.
Közelednek Ők: tetszik érezni, igaz? Semmi esélye nem
lett volna az elvtársnőnek a farraverősdiben, ha velem tetszik
fogadni – a mai ünnepi éjszakából… Majd beszélek han-go-
sab-ban! Lassan kifutunk a haladékokból, össze kell szednünk
magunkat. Látja, még egy dologban tévednek az
akadémikusok: nem Ők az ember ellenségei itt a Szigeten,
Ők szeretik az embereket. Én gyűlölöm, mi gyűlöljük itt
mindannyian – s már maga is gyűlöli, legfeljebb nem tudja
még – az európaiakat, az amerikaiakat, az afrikaiakat. Mit
nekik az a néhány egyenlítői szigetlakó? Annyit
mindenesetre nem érünk, hogy a szokásaikat, a vallásaikat és
az ideológiáikat átértékeljék a kedvünkért: nem dobják a
bombát, mert ők nem ölnek ártatlan embereket. A
lelkiismeretükkel akarnak nyugalomban élni. Kívánom
mindnek: éljen, amilyen nyugodt lelkiismerettel csak tud –
itt. Tudja, elvtársnő, ezért az egyért igazán nem bántam
volna, hogyha maga mégis hazaér az interjúival. Lehet
különben, hogy feláldozom mindenemet: egyszerűen
kiszedem a szalagot a kazettából, beleügyeskedem a sárga
tequilás-üvegembe, lezárom, és eljut még kézről kézre a
tengerig. A Montedison-gazdaságbeliek, akiknek színes
napozókosár verejtőik vannak, el-elszórakoznak azzal, hogy
mindenféle úszó dolgokba teszik a kincseiket, és elküldik a
világnak – ezt Ők egyáltalán nem helytelenítik –; azok majd
vízbedobják ezt is. Úgyhogy bele is mondom: amikor majd
szólok, akkor vissza lehet pörgetni, végighallgatni elölről, hadd
kapjon árnyaltabb értelmezést a hallgatóság előtt – azt se
bánom, ha szájbarágásnak érzi valaki hogy mit jelent
pontosabban derű és iparkodás, méhdöngicsélés, rivalda,
fehér fal, életünk díszlete, az a másfél óráig tartó közöm az
ember kultúráihoz, beszédkényszer, felemelt homlok, bibe,
emberszeretet, fehér kötelek, pedagógia, bölcsőde, étkezde és
reggeli, évszámok és Őszi Napéjegyenlőség, Napkelet,
méhecske és szívöröm. És bele mondhatnám a mocskos
pofájukba, legalább a szalagon, hogy megtudják: én vagyok a
legkibaszottkurvarohadtabb ellenségük. El is fogom
mondani HU-VEJ-nek reggelikor – olyankor szereti, ha
locsog az ember. És jó látni az ő felhőtlen örömét.
No, itthon is vannak már, kezdjük lassan. Nem
vagyunk magunkra hagyatva. Már soha többé. Ők elvannak
a Szigeten az idők végezetéig, legalábbis, amíg elférnek, ezt
láthatta az elvtársnő. A zebu- és emberutánpótlás biztosítva
van: mindenki tudja és teszi a kötelességét. A karámok tele, a
Magelhaes Katedrálishoz hasonló bölcsődék százaiban
nyüzsögnek a porontyok. Bár úgy szól a fáma, hogy már
nemigen tanulnak meg beszélni. A méhecskék a kilenc-tíz
éves korukban esedékes Tavaszi Napéjegyenlőség hajnaláig
biz-to-san nem látogatják őket. (Oly nagy Örömünnep az Ő
életükben ez a Napállás.) És én hinni akarom, hogy az
enyémeket holnap még nem keresik meg. Nem akarok
rágondolni, örökké azt akarom hinni, hogy ha élnek valahol,
arra, a Sportpalota árnyékában, nekik még fehér a homlokuk.
Nem akarok dátumot látni, soha, ezért. És gyereket. Nem az
a nehéz az itteni életünkben nekem, hogy nedvképesen derűs
és kiegyensúlyozott legyek, hogy Ő megbüntethet, ahogy
Bétancourt-t, tévedésből, kifordul a lábam csípőből és úgy
marad. És a méhecskék sem, ha énrám jönnek hajnalban. Egy
a nehéz: hogy eszembejuthat a gyerekeim homloka.
Mártáról, a mi tíz évünkről, ami volt, nem beszélek.
De azért vagyunk emberek, hogy felülkerekedjünk
azon, ami nehéz. Nekünk kettőnknek a magunk feladatára
kell összpontosítanunk – így könnyebb is, jobb is. Rajta.
Próbálja talán a körme hátával, itt ezen az érzékeny gyűrűn,
föl-le, körbe-körbe, bizsergetőn. Tudja, az öreg hőbörgő
szerint Ők sosem értették meg egészen a humán-biológiát.
Nincs bennük kíváncsiság: az speciálisan emberi
jellegzetesség volt. Őket annyi érdekli a homo sapiensből,
amennyi szükséges. Színlelni, becsapni nem lehet, arról ne is
tessék álmodni. Fent ez a cikázó, oda – huss! – vissza
végtaglendítés: ez az ő kacagásuk. Ők jók: abból is láthatja,
hogy menynyi játékos természet, naiv gyermetegség szorult
ebbe a százhúsz tonnás lénybe: ahogy a saját óriás öröme
kellős közepén elnevetgél rajtunk: mert a saját
mozdulataihoz hasonlót és mégis furán különbözőt láthat,
törpében. Igyekezzék kérem megérteni: Szó sincs
kegyetlenségről – HU-VEJ egyszerűen nem tudhatja, hogy az
elvtársnő ivarképes és erekciókeltő formájából, ha volt, már
húsz, usque harminc éve kivetkezett. Így nincs más
választásunk: tesszük, ami a dolgunk. Ők néznek, olykor
fölénk fognak hajolni közben még többször is, erre
számíthatunk, de amint látja, félni nincs mitől.
Maga majd segít. Próbálja meg most a szájával, a
nyelvével, lágyan, ahogy a lepke szárnya csap. Istenem, hát
csak hallott harangozni valamit az erogén zónákról! Nem is
olvasott soha ilyet? Káma Szútra? Masters és Johnson?
Tudjuk, hogy mi a kötelességünk. Nehezebb a hímnek,
tudja. Várjon csak, azt hiszem, mégis hatékonyabb lenne, ha
részben eltakarná magát: vegye vissza a lebernyeget:
hagyjunk valamit a képzeletnek is. Majd én gondolkodom,
fantáziálok. Mindent. HU-VEJ biztos a pedagógiájában. Ha
maga nem szül, hát nem szül. Nem fogja megbüntetni. Azt
hiszem. Ha ő látta, hogy most megtettük, ami a dolgunk.
Nem mindig ragaszkodik hozzá, hogy lássa azt az erekciót,
és mégis mindent tud. Mondja csak, mi lenne, ha ezután
keresztnéven szólítanám? Nem Mártának, azt ne kívánja.
Nincs második keresztneve? Akár tegeződhetnénk. Jolán,
szerbusz. Tudom, nem nekem illik felajánlani, hisz én vagyok
a fiatalabb. Hajaj. Nos: így tedd. Körbe-körbe. Lágyabban,
ritmusosan. Szép. Ne nézd a homlokomat.
Akit érdekel: lehet visszapörgetni oda, hogy ne tessék
nézni a homlokomat.

(Itt még folytatódjék a felolvasás.)

Hallottátok. Partraszállás után a Varsói és az
Északatlanti Szerződés (NATO) Egyesített
Flottillájának két admirálisa kilencszer földig
hajolt Napkelet felé, levonták a
Naptányérlobogót, betekerték a vitorlát, a
zászlóshajót szárazra emelték és eldugták a
bozótban. Akkor nehéz útra keltek a Törzsek
Földjén át. Frangolok, jugók, digók, cseszkók,
ruszkik és amik, rockerek, jézushordák,
vörösök és unitáriusok között eljutottak
megszámlálhatatlan sok napi járóföldre, a Nap
és Éj Birodalma Első Titkárának udvarába. Az
őszi autodafék során egy friss rabszolga
ráismert a szalagon a magyari gyalog-horda
nyelvére, Nyugat-Eurázsiából. Ti pedig
hallottátok. Felkel a Nap.

(Ezt itt már nem kell felolvasni a népnek:)

Olvasók, ne hajtogassátok össze, úgy lesz
hosszú éltű a papiros. Olvassátok fel.
Fordítsátok nyelvekre. Minden évben, őszkor és
tavaszkor, ha nap és éj egyenlő, egyszerre több
Beszélő Papiros is készíthető Indigó nevű kék
papiros közbeiktatásával. Hozzájárulási áldozat
legyen a kétszeri felolvasásért minden
hallgatótól hat tojás. A jobb kezünk ujjai és még
egy tojás.
 Tartalom

MUTATÓ..............................................................................................................3

RONDÓ...............................................................................................................20

MARGIT-HÍD, BUDAI HÍDFŐ.......................................................................57

A TÚLSÓ OLDALON.......................................................................................70

A TIZENNYOLCASON....................................................................................82

HÁNTOLÓ.......................................................................................................100

CITROEN DS 19 – AVAGY AZ ELSŐ NOVELLA......................................114

EDZÉS UTÁN..................................................................................................123

NYÁR................................................................................................................138

A RÉGI FRANCIS SCOTT FITZGERALDBAN.........................................147

VIKTOR SZERELMEI...................................................................................170

KÉT SÖTÉTEDÉS...........................................................................................188

ESŐ A MARGIT KÖRÚTON, 1928...............................................................207

A TELJES ÉLET..............................................................................................219

HARMADIK VILÁG – AMI EGY REGÉNYBŐL KIMARADT...................238

ADÓSSÁG........................................................................................................255

NAPKELET – AVAGY A SZÍVÖRÖM ÜNNEPE...........................................278

Tartalom.............................................................................................................318
 Szépirodalmi Könyvkiadó
Felelős kiadó Illés Endre igazgató
81.1256/1 Zrínyi Nyomda, Budapest, 1982
Felelős vezető Vágó Sándorné vezérigazgató
Felelős szerkesztő Győri János
Műszaki vezető Ginács László
A kötetet M. Beck Anna tervezte
A védőborítón a fotót Merényi Endre készítette
Megjelent 15,4 (A/5) ív terjedelemben
Sz 3633-1-8283
ISBN 963 15 2165 6