LENGYEL PÉTER

CSERÉPTÖRÉS

SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST
© LENGYEL PÉTER, 1978
A gyerekeknek: annának és zsuzsának
„…hogy ez a gyermeki boldogság
valóságos boldogsággá váljon… a
véren és a könnyön át, a hamun és
füstön át: valódi felnőtt boldogsággá,
amelynek alapja már nem a tiszta
szívű ártatlanság, hanem a világ
felismert komolysága, felismert és
megtagadott igazságtalansága, a világ
befogadott fájdalma…”

(„…que ce bonheur enfantin sóit deve-

nu un vrai bonheur… à travers le sang
et les larmes… à travers les cendres et
les fumées: un vrai bonheur… qui ne
serait plus fondée, aujourd’hui, sur
l’innocence niaise, mais sur la gravité
reconnue du mondée, sur l’injustice
reconnue et niée, sur le douleur
partagée du monde…”)
Jorge Semprun
 I. SZINOPSZIS HELYETT

Bárán János nem ismerte az apját. Nem

ismerte a saját életét sem. Nem az övé volt
az arca. Nem alakult ki a kézírása. Nem volt
beszélőviszonyban az anyjával. Úgy festett
a dolog huszonnyolc éves korában, hogy az,
hogy ő van, még egyáltalán nem eldöntött
kérdés. Megfogalmazott és
megfogalmazatlan hiányérzetei
halmozódtak. Úgy érezte, hogy még nem
tett rendet magában.
Elkezdte visszakeresni az életét. Elment
Óbudára, az Uszály utcába. Elment az Áldás
utcai iskolához, oda járt második elemibe.
Megtalálta a hajdani jé vé Sztálin
nevelőintézet épületét Budán. Azután az
anyjától és az apja nővérétől igyekezett
megtudni minél többet a saját
gyerekkoráról, a dédeiről, a nagyapjáról, az
apjáról. Ezerkilencszáznegyvenötnél fal
emelkedett az emlékezésében. Nem
nyugodott bele. Konok természet volt, nem
hagyott befejezetlenül dolgokat. Ha
elemista korában fogazott kerekű szörnyet
csinált cérnagurigából, az neki órákig
eltartott, de aztán fölmászott a negyvenöt
fokos lejtőn. Ehhez a kereséshez most
kilenc évre volt szüksége – és ennek az
időnek minden pillanatában együtt,
egyszerre látta a kilenc évet. Megkereste a
falon túl a legelső pillanatot, amelyre az
életéből emlékezett; a budai Városmajor
homokozójából, négyéves korából.
Megtudta, hogy éveken át a saját apja
dögcédulatokjával játszott. Az apja
ezerkilencszáznegyvenháromban esett
fogságba a Donnál. Megkereste a nyomait.
Összekötötte az atlaszban az ismert
pontokat, berajzolta a hiányos útvonalat:
Budapest Keleti pályaudvar–Diósd–
Párkánynána–Érsekújvár (ma: Nové Zámky,
Csehszlovákia) – Pionki (Lengyelország) –
Rasszijszk (Szovjetunió). Hirdetéseket adott
fel magyar és német újságokban, hogy
megtalálja azokat az embereket, akik
tudhatnak róla. Beszélt egy mérnökkel,
akivel az apja együtt dolgozott,
megkeresett embereket, akikkel együtt volt
fogoly. Megtalálta a hatodik kerületi öreg
szabót, aki kihúzta a testét a bunkerből az
útra, ahol majd szánra rakják, és elviszik
egy hatszáz személyes meszesgödörbe.
Egyébként nem volt különleges eset az övé;
vagy nálunk az ilyen különleges eset volt az
általános: az egész ország történelme ilyen
életekből tevődött össze.
Sok időt töltött egyedül azokban a
hetekben, amikor új dolgok kezdtek történni
vele. Karácsony közeledett. Enyhe tél volt,
évek óta nem esett már rendes hó.
Összevissza villamosozott a városban.
Csatangolt körutakon és külvárosokban.
Villamosmegállókban álldogált a
csúcsforgalomban, azután nem szállt fel.
Vékony ballonkabátban jártak a részegek.
Órákon át lehetett gyalogolni a fekete
aszfalton. Enni eljárt rossz műanyaggal
bélelt állóbüfékbe. Egyedül volt, délelőtt,
este. Főtt debrecenit evett három napon át,
amikor újra meg újra a Déli pályaudvar
vágányfejeihez vitte a lába. Megindult nők
után, visszaszemezett, követte őket egy óra
hosszat, és amikor meg kellett volna
szólalni, másfelé kanyarodott. Nemcsak
azért, mert félt a visszautasítástól
(mindenféle visszautasítástól nagyon tudott
félni); hanem mert nem figyelt a dologra,
nem érdeklődött. Másra gondolt: a
bizonytalanságaira.
Nem is a saját nevén élt a világban.
Tizenhárom éves kora óta, amikor
nevelőapja hivatalosan örökbe fogadta,
Nagynak nevezték. Ha öreg barátjánál
üldögélt, s az azt mondta egy
telefonálónak: „Nagy János van itt”, ő
rögtön kipróbálta a mondatot magában még
egyszer: „Bárán János van itt”. Ha
elgondolkodva firkált, a Bárán aláírást
próbálgatta, görög bétával kezdve. Sokat
töprengett rajta, hogy miért olyan fontos ez
a lényegtelen külsőség.
Nem ismerte az apját. Nem tudta, mi
történt vele, hogyan halt meg, járt-e
negyvenegy fokos lázzal, tífusztól őrülten
egy idegen erdőben élete utolsó napjaiban.
Most, huszon-egynéhány évvel a háború
után sem hitte igazán, hogy Bárán Imre,
budapesti születésű gépészmérnök valóban
meghalt a fogságban.
Azt várta, hogy egy szép napon beállít. Nem
látta soha, nem beszélt előtte senki az apja
szeme színéről, és csak fekete-fehér
fényképe volt róla – mégis tudta, hogy
meleg barna szeme van. Álmodott róla
nyolcévesen, tizenegy évesen. Csöngettek,
rohant, hogy ő nyisson ajtót, és az apja volt
az. Ott állt a bordóköves lépcsőpihenőn, a
Dereglye utcai házban. Gyalog jött fel, le
volt sülve az arca, és borostás volt. Kopott
katonaruhában, a vállán kenyérzsák,
amilyet a koldusok, rokkantak hordtak a
városban azokban az években:
tarisznyaszerű, zöldes katonaszínű.
Máskor álmában anyjának telefonált, aki
ebédelni hívta vasárnapra, azután nyitva
maradt a vonal, és megint anyja hangját
hallotta, valaki mással beszélt: „Megjön
este az első férjem. Kínos lesz, de majd
átjön János, ő megoldja.” így: az első férjem.
Sokáig várta még. Hallott emberekről, akik
hazajöttek a fogságból, csodával határos
módon, évekkel a háború után, amikor már
régen halottnak hitte őket mindenki. Azok a
kenyérzsákok voltak ott a történetekben,
azok a borotválatlan arcok. És ahogy teltek
az évek, ő minden józan érv ellenére,
felnőtt fejjel is várta még.
Az egyik barátja, Evetke, a tudós csőlakó
ezen a télen a kettes villamos útvonalán
volt megtalálható. Bárán gondolt egyet
villamosozás közben és leszállt.
Becsöngetett a fiúhoz, és a kezébe adta
apja képét: nem maradt meg a film, először
le kellett fényképeznie a kilencszer
tizenkettes képet, úgy nagyítani. Evetke
fölvette, nézte sokáig.
– Nagyon jó – mondta aztán. Felnézett őrá,
vissza a képre. Huszonnégyszer
harminchatosra nagyította, szegély nélkül.
Evetke megnézte a felvételt, még egyszer
az ő arcát: – Honnan szerezted a fotóst? –
kérdezte. – Ki csinálta?
Biztos volt benne, hogy János fényképét
tartja kézben, ő pedig örült ennek a
tévedésnek, egyenesen büszke volt rá.
– Ő csinálta saját magáról – bökött az állával
a kép felé. – Az apám. Ő van rajta. –
Elmondta, hogy épp erről van szó. Hogy
nemcsak a barátja téveszti össze kettőjüket.
Ari néni, apja nővére, aki harminc évig egy
lakásban élt vele, még ő is azt gondolta,
amikor János egyszer elment hozzá az
Elemér utcába: „Jaj de jó, itt van Imre!” –
Összekeveredünk – mondta most Bárán.
Nekilendült, mesélt. – Nem ismertem. Nem
találkoztam vele soha, nem emlékszem rá
egyáltalán, az arca derengő foltjára sem,
ahogy fölém hajol reggel. Hároméves
voltam, amikor bevonult. Nem beszélt róla
senki. Annyit tudtam, amennyit az Áldás
utcai iskolában be kellett diktálni, második
elemiben:
„Apád neve?”
„Bárán Imre.”
„Foglalkozása?”
„Eltűnt a háborúban.” – Nem tudtam róla
semmit. Abból a néhány tárgyból kellett
volna összeraknom magamnak egy apát,
ami megmaradt tőle: gépészeti
katalógusok, regiszteres noteszek, apró
betűs számításokkal, egy pepita borítós
spirálfüzet, a McCallum nevű szerző
nyelvkönyve, amiből angolul tanult és a két
fényképalbuma. Mérnök volt, ő csinálta a
Madách-házak gépészeti terveit a Madách
téren, az volt az első önálló megbízatása.
Fényképezett: Targoncás embert a Lövölde
téren, az Újpesti rakpartot, az Alagút
bejáratát, Telet a ligetben, az Új
Császárfürdőt, Esőt a Margit körúton
ezerkilencszázhuszonnyolcban. Tiszta és
nyugodt volt minden felvétele. Én tizenegy
éves és tizennyolc éves koromban
mindennap az ő albumait néztem a
díványomon könyökölve, órákon át, míg
végleg besötétedett, és villanyt kellett
gyújtani, olvastam a képeket, ahogy azt a
néhány levelét, amit elloptam az
iratszekrényből. Már nincsenek meg. Az
albumok sem. Többször költözködtünk,
később eljöttem otthonról, és hiába kértem
– talán elvesztek végleg. De én addigra már
ezekből tanultam látni, ezekből a háború
előtti fényképekből. Sosem találkoztunk,
mégis ő tanított. Hat éve elment már,
amikor nekikezdett. Itthagyta az albumokat.
Ilyen lettem: hogy évekig komolyan hittem
magamról: le tudok ugrani tizenegy
lépcsőn, végigrepülni a lépcsősor felett a
Dereglye utca egy cében, ahol negyvenhét
után laktunk. Biztos voltam benne, hogy fel
tudok menni az ötödik emeletre az Elemér
utcai ház falán kívül, gipszdíszek,
álerkélyek, villanydrótok között. Azt
mondhatnám, neki köszönhetem a
mesterségemet. Csak eszem ágában sincs
köszönni. Végül is az apám. Mi mást tett
volna azzal, amije volt: nekem adta. Most,
hogy ennyit tudok már róla, aligha lehet
más dolgom az életben, mint hogy
elinduljak az ő kihűlt, harmincéves nyomain.
– És azt reméled, hogy él valahol ennyi idő
után és megtalálod? – kérdezett közbe
Evetke (aki nem tudott erről a nevéről,
Bárán úgy álmodta neki).
– Nem – mondta ő. – Végül is nem. Hiszen
tanúk vannak, látták, hogy eltemették. De
meg kell tudnom róla mindent.
– Értem, értem. Ez neked érzelmi kérdés.
– Nem – felelte ő, hevesen rázva a fejét. –
Gyakorlati kérdés.
– Érzelmi, azt akarod mondani – bólogatott
megértően Evetke.
– De nem – válaszolta Bárán. – Gyakorlati
kérdés. Utána akarok járni. Oda akarok
menni, ezerkilencszáznegyvenháromba, a
német keleti frontra. Vele lenni, akkor.
– Már hogy volna ez gyakorlati kérdés, ne
haragudj. Tudni akarod, mi történt az
édesapáddal. Ez természetes. Érzelmi
szálak kötnek a történethez.
– Hallgass ide – szakította félbe ő. – A
dolgaink nem vesznek el, megvannak a
maguk helyén. Minden, ami igazán a
sajátunk. Keresni kell, csak azon múlik.
Akarni, azon. Már tudom.
Most mesélte el Evetkének Zebulont. Volt
egy barátja, így hívták. Már akkor
elnevezték a szülei, amikor még nem
született meg, úgy gondolták, hogy ezzel a
mackónévvel lehet lány is, fiú is. Kislány,
még nem egészen kétéves, egy
férfitenyérbe bele lehet ültetni. Bárán
minden csütörtökön délután felmegy hozzá,
aznap ő fürdeti. Csöndes, tömzsi kismackó,
mindenkihez kedves, mindenben mindig
engedelmeskedő. Csak: nem hajlandó
másképp nevezni a dolgokat, mint a maga
szavaival, a maga nyelvének sajátos
logikája szerint. A nemet úgy mondja, hogy
ö, a kenyeret: on, az ént kétféleképp: á
vagy ümm, a kezet: bogó és a teát is: bogó,
az igent sehogy sem. És nem is fogadja el
máshogy: nem lehet olyan szomjas, hogy
meghallja azt a szót, hogy tea. Körülötte
egy világ beszél a felnőttek nyelvén. Ő is
tudná, hisz nehéz mondatokat mond
váratlanul. Megmagyarázhatatlan erővel
ragaszkodik a saját változataihoz, lágy,
hehezett hangokkal beszél onnan lentről,
másfél milliméter vastag ajkakkal.
Rendíthetetlenül biztos a dolgában. Nem
vesz tudomást az elfogadott
közmegegyezésről. Nem csak arról, amely a
körülötte élők anyanyelve, nem csak
szavakról: a logikáról, az általunk ismert
matematikáról sem, amely szerint bogó
egyenlő bogóval, és csak bogóval egyenlő.
A természeti törvényekről; szóval arról, amit
úgy neveznek, hogy világ. Nem fogadja el a
tényeket. Ő a keményebb. Az úgynevezett
tények pedig tudomásul veszik, ha
erősebbel találkoznak – és meghajolnak.
Egy ideje már azok a felnőttek, akiknek
Zebulonnal dolguk van, tea helyett azt
mondják, hogy bogó és kéz helyett is, hogy
bogó.
Barátok voltak. Zebulon tanította meg,
hogyan kell elbánni a világgal.
– A következőt fogom tenni – mondta
Evetkének -: megszerzem magamnak az
ezerkilencszáznegyvenhármas évet, és azt
a helyet a német keleti fronton, minden
pillanatát és minden centiméterét. Akkor
befejeződik számomra is a második
világháború. Visszaszerzem az apám életét.
Elmegyek vele az útja végéig, a
keresésemmel megváltoztatom az
úgynevezett tényeket. Akkor már van
apám. Hát ez csak elég gyakorlati dolog.
*
Olyan nincs, hogy valaki az anyját ne
szeresse, jutott eszébe, amint leszállt a
kettes villamosról. Az anyját talán még
Napóleon is szerette.
Az történt, hogy véletlenül végignézte az
anyja szomorú ácsorgását egy belvárosi
csemegekirakat előtt, és elfacsarodott érte
a szíve. Önmagáért is: meztelen, önző,
heves félelem fogta el attól, hogy ez is
lehet: így kifordulni egy eszpresszóból,
megállni a zöldségesbolt előtt, nassolnivalót
nézegetve. És, gondolta most
lelkifurdalással, ha egy nap én fordulnék ki
így valahonnan, s a gyerekem, aki meglát
egy hirdetőoszlop mögül, nem jönne oda
hozzám.
Egy új lány telefonált egyszer már később.
„Állandóan veled vagyok”, mondta. „Folyton
a tegnap délután mozdulataira emlékszem.
Nem csak a szexuális részére. Az anyád
fényképére is, ahogy néztük. A kendővel.”
Megmutogatta az apja felvételeit előbb
vagy utóbb. Akiket szeretett, nem úszták
meg. Úgy húzta elő őket, mint kezdő költő a
verskéziratait: véletlenül nála vannak. A
képen anya lágy, tizenkilenc éves arccal
felfelé nézett, a Kanizsai utcai lakás
függönye előtt, és ő mindig érezte rajta a
felvételt készítő apja szemét-kezét, a
szerelmét. Az a barna lány pedig, akiben
talán az anyja valódi hajszínét találta meg,
évekkel az után, hogy az apja képét nézték
Evetkével, azt mondta a kendős felvételről:
„Azért hasonlítasz te az anyádra is. Csak
nem lehet megmondani, hogyan. Illetve én
nem tudom.”
Addigra már megváltozott a kapcsolata az
anyjával. A születéséről mesélt,
ezerkilencszázharminckilenc szeptember
negyedikéről. Bárán életéből mindeddig
kimaradtak a percek, amelyekben apák és
anyák mesélnek unalomig ismert,
századszor is érdekes családi legendákat. A
folyamatosság maradt ki: mintha nem
találkozott volna, amikor kellett, az anyjával
sem. Pedig sejtette, hogy békeidőben az
emlékezésnek leghatásosabb támasza a
gyerekszáj-történetekből, családi
anekdotákból, apró legendákból, atyai
balfogások és hihetetlen szerencsék
pillanataiból összeálló kistörténelem.
Ugyanolyan biztos állagú, anyagi része,
mint a gyerekkori szobák, ha nem
bombázzák szét őket; a tárgyak, amelyeket
akkor látunk meg, amikor először nyitjuk ki
a szemünket, amelyeken a fogható világot
tanuljuk: az állóóra, az olvasólámpa és a
könyvtámasz.
Bárán anyja az évek során mindig
elhallgatott, ha ő olyanról kérdezett, ami a
Nagy Gáspárral kötött házassága előtti
időre vonatkozott. („Mit akarsz tőle?”,
kérdezte Jusszuf, az öreg barát. „Huszonkét
éves volt, amikor apád elment. Szeretné
elfelejteni, meg nem történtté tenni az
egészet, és nyugodt, normális életet élni az
új családjával, a férjével. Ez a természetes.
Akkor itt vagy te, állandóan emlékezteted.
Kényelmetlen voltál, teher, nyilván
kötözködő, féltékeny is.” De ebben tévedett
okos barátja: Bárán szerette Nagy Gazsit.)
Az anyja levele/naplója is, amit
ezerkilencszáznegyvenötben Bárán apjához
írt, azzal kezdődött, hogy: „nem szívesen
beszélek arról az időszakról, amiről most írni
fogok…”, s ő, amikor végül elolvasta, rögtön
azt gondolta: Persze. Ki beszél arról
szívesen? Kell.
Azután, most, felnőttkorában anyja
meglepetésszerűen mesélni kezdett neki a
gyerekkoráról, a háborús és a háború utáni
évekről. Az apjáról eleinte még ekkor sem
beszélt. Újabb évek múlva történt, hogy
egyszer váratlanul ráemelte a fiára zöld
szemét, amelynek bogarában arany
trapézok tágultak, és azt mondta: „Én azzal
nem árulom el Gazsit, ha a boldog első
házasságom idejéről beszélek neked. Nem
kell megtagadnom, ami abban szép volt. Az
első szerelmemet.” Bárán ekkor tudta meg,
hogy az anyja valamiért úgy érzi, hogy
elárulja Gáspárt azzal, hogy ha boldog első
házassága idejéről beszél a fiának. Hogy
mindaddig azt érezte, hogy meg kell
tagadnia, ami abban szép volt, az első
szerelmét. Anyám, anyám, gondolta ő;
minden korlátoltságomat tőle örököltem. És
biztos volt benne, hogy az anyjának is
kellett a mesélés ezeken a szabad
szombatokon; a mesélés teremtette meg
újra a régi kapcsolatát a fiával.
Bárán ki-bejárt a szobákban, a konyhában
toporgott, amíg anyja reggelit csinált neki,
megette a rántottát, aztán teát ittak, s
végül anya a nagykockás
vászonpongyolájában kényelmesen elnyúlt
a díványon, maga mellé készítette a
hamutartót és két doboz cigarettát. A haja
tövében valami meghatározhatatlan sötét
szín nőtt le: vörös, barna, és – ősz szálak
keveredése. Még meg sem szólalt, már más
lett a levegő kettőjük között. Ő ettől a
perctől kezdve egyenesben érezte a
kapcsolatukat. Olyannak, amilyen
kezdetben volt: anya, aki nagyon fiatal, az
ágyon öltözteti őt, félbehagyja, a
dohányzóasztal fölé hajolva keresgél, rövid
macskabundája a vörös fotel karfájára
dobva. A gyűrűjét vesztette el. A félig
öltöztetett gyerek találja meg, a
paplanhuzat redői közé bújt, és anya
összevissza csókolja örömében. „Te fogod
viselni, ha nagy leszel”, mondja. A gyűrűt
Dél-Amerikából hozta anya dédapja, a
kalandor: széles aranypánt, köve nagyorrú
copfos indiánfej, amelynek színe aranytól
sötétbarnáig változik, ahogy a fény felé
fordul. Ott a szobában az Orion rádió énekli
rekedt, halk hangon, hogy „Munka után,
estefelé”. Nincs más, csak ők ketten.
Azon az első szabad szombaton igazán nem
olyan arcot mutatott az anyja, mint a
tizenkilenc éves kori képén. Vagy mint
ezerkilencszáznegyvenötben, gyűrűkeresés
közben, huszonöt évesen. Most öreg volt.
Illetve nagyon fiatal, még csak ötvenéves.
Közben ripacs lett, a haját festő
segédszínész, s férfikollégák jártak fel,
azután sorban ott laktak náluk. Anyát, a
segédszínészi képességeivel, huszonhét
évesen kinevezték egy nemzeti vállalat
országos igazgatójának. És mostanra
megint eladó egy könyvesboltban. Ekkor
láthatta meg a fia, hogy milyen valójában a
hajszíne. Ősz-csíkos hajával megint
festetlen volt, ahogy huszonöt évesen, és
Báránnak eszébe juthatott, amit akkor
gondolt, a gyűrűvel a kezében: hogy neki
van a legszebb és legfiatalabb mamája.
Barátja, Albin azt mondta egy nap: „…
Nagyon leegyszerűsítve: vannak anyatípusú
nők, és vannak szeretőtípusú nők.” Nekem,
gondolta akkor hamarjában Bárán, az
anyám volt szeretőtípusú nő. Ha egyáltalán
van ilyen. De nincs, jött rá rögtön, Albin
hülyeséget mondott. Mintha az anyák és a
szeretők nem ugyanazok volnának.
Szavakat próbálgatott, „festett szőke” meg
„kóristalány”, többször visszatért rájuk, de
sehogy sem tudta valóságosnak érezni
ezeket az anyjával kapcsolatban. Az már
sokkal inkább valóságos volt, hogy milyen
hevesen szerette volna mindig tudni, hogy
milyen egy meztelen nő. Látni. Egyszer,
akkor már nyolcéves utcagyerek volt, a
Dereglye utcában belesett a kulcslyukon,
míg anya fürdött, a kád szélét látta, meg
egy sötét szőrháromszöget. Furcsa volt,
kedves, de nem érthető, csak azt tudta
biztosan, hogy az első női nemi szerv, amit
lát életében. Még nagyon sokáig az
egyetlen maradt.
Aztán eszébe jutott Korom Illés. „Vedd
tudomásul, hogy a te anyád is baszik!”
Csimbókos hajú barátjának a legelső
emlékében egy nagy suhanc kiabálja ezt.
Igen, gondolta sokszor Bárán, ilyesmit
nehezen hiszünk el a saját anyánkról.
A szabad szombatok délelőttjei során, most,
későn, az egész kapcsolatuk megváltozott.
Mintha egyszerre ő lett volna az idősebb.
Felnőtt, akinek ereje van elnézni és
megérteni. Most jutott csak eszébe, hogy
anya énekelt is neki régen, azt hogy El kéne
indulni, meg kék házasodni, rengeteg sok
szakasszal, a gyerek azért szerette; meg
szavalt, a Medvetáncot, hosszan szavalt a
Székely Népballadákból, ő ma is tudta:
„Fazokakon rézsarkantyút / aj, ki látott már /
Mióta a csillagos ég és s a nagy világ?”
Meleg alt hangja volt anyának. Egyszer azt
álmodta, hogy meghalt az anyja, és ez rossz
volt, végre. Bárán most már be tudta vallani
saját magának: többé nem kell azzal a
fájdalommal birkóznia, hogy nem szereti az
anyját.
 II. BIZONYTALANSÁGOK

Óriási szerencse érte a munkahelyén, az

volt a baj. Fontos megbízatást, megtisztelő
feladatot kapott.
Bár a bizonytalanságai nagyon fontossá
váltak ekkor az életében, bizonyos alapvető
dolgokat nagyon is határozottan tudott.
Régimódian kényes volt például arra, amit
jobb híján úgy nevezett, hogy a becsülete.
Pontosan tudta, hogy mit nem akar. Nem
akart hazudni, és nem engedte, hogy a
szíve gyönyörűségével végzett munkájába
beleszóljon a megélhetés kényszere.
(Történeteket írt, felnőtteknek.) Nehézkes
volt, lassan dolgozott. Ezért különféle
szellemi segédmunkákat vállalt: cédulázást,
ellenőrző szerkesztést, fordítást, olvasást.
Két éve volt színházi segédrendező, nem
kapott magas fizetést, még állás sem volt
az alkalmaztatása, csak ideiglenes
szerződés, de ideje maradt. Rendezett
életet élt a maga módján.
Amikor évek múlva utánagondolt, nem
tudta megtalálni, hogy mi indította el az
események sorát.
Egyszerre kezdtek el történni a dolgok.
Elköltözött Bálint Annitól. Egyedül maradt.
Úgyszólván szemtanúja volt Ábel, a
drámaíró halálának, azután otthagyta a
munkahelyét a színházban.
Akkor történt, amikor két év után
véglegesíteni akarták.
Ahogy este beszálltak a buszba, az ügyelő
hátraszólt:
– János, holnap este, nyolcra mindenképpen
menj be, Húsvétné hívat. Rendkívüli
igazgatói tanács lesz, előadás közben.
Ezen az estén találkozott Ábellal is.
November vége volt, „terep”-előadást
tartottak a rákosszentmihályi
kultúrotthonban. Ő volt az ügyeletes
rendező. Segédrendezőket és
dramaturgokat is megtettek ügyeletesnek,
kevés volt a három rendező. Tudta, hogy a
színészek darabtemetésre készülnek; ma
játsszák utoljára a Vovácskát. A
tizennegyedik előadás, a külvárosban, hogy
ne tizenhárom legyen. Csöndes, szép bukás.
A darabtemetés, ez a régi színházi
szertartás, természetesen tilos volt, már
csak azért is, mert hangosan kimondta,
amit már a bemutató előtt tudott mindenki:
a darab megbukott.
Deli, az ifjú címszereplő – puhuló arcú,
negyvenes színész – szabályosan engedélyt
kért tőle.
– Szolidan elföldeljük Vovát. Mit szólsz? –
Nézett rá várakozóan. – Nem lesz baj,
meglátod. Na? Szabad?
Az ügyeletes rendező felelt az előadásért,
fegyelmi jogkörrel. Bárán mindegyik
színésznél fiatalabb volt. (Bognár Borika
apja, az öreg jellemszínész ajánlotta be
segédrendezőnek még egyetemista
korában; egy házban laktak Óbudán.)
Ellenséges érzelmek között egyszerűen nem
tudott létezni. Szíve szerint mindenkinek a
kedvében járt volna, egyszerre teljesítette
volna az ellenkező kívánságokat, puhakezű
volt, tudta magáról, és nem szerette.
Rosszul érezte volna magát akkor is, hogyha
komolyan veszi a saját ügyeletes
rendezőségét. Nem volt alkalmas semmiféle
utasítgatásra, rendelkezésre. Rosszkedvűen
bólintott.
A színpadon azután, miközben a kultúrház
jóhiszemű közönsége úgy vélte, hogy a
nagynevű fővárosi színház előadását látja,
keresztülvonult a parkon a léggömbárus
magánbeszédét megszakítva Lénocska, aki
az első felvonásban örökre elutazott a Távol-
Keletre, rendőrök, polgártársak, diáklányok
jöttek és mentek, dübörgő csizmával és
koppanó cipőcskével, amikor nem kellett
volna; besétált Vova-Deli, és kezét a szívére
szorítva végigénekelt egy budapesti slágert
az ezüst húrú hegedűről.
Minden oka megvolt rá, hogy rosszul érezze
magát. Elment hátra, a hevenyészett közös
öltözőtermek felé.
A férfiöltöző közepén alsónadrágban,
púderes vattával a kezében viccet mesélt a
rendőrt játszó Mátés. Körülállták, fiatalabb
színészek és díszletezők. Öreg színész,
sikeres színész, gondolta Bárán, ez az, ami
számít. Figyelnek rá.
A hátsó sarokban, egy ottfelejtett büfépult
mellett látta meg Ábelt. Ott feküdt a fekete
aktatáskája, az mindig vele volt. Valahogy
idekeveredett a külvárosi üres telkeken át, a
színpad, a játék, a valóságos színház
közelébe. Mostanában a színházban is
mindig hátul lődörgött, menekült az emeleti
irodáktól, ahol a rendezői és
dramaturgszobák voltak, s ahol az új
darabján az előkészítő-rábeszélő munka
folyt már hónapok óta. Oda volt láncolva az
egyetlen színházhoz, amely szóba állt vele;
itt jelenetenként szedték ki a kezéből a
dráma második részét. A legjobb munkája
lesz, gondolta Bárán. Ismerte az egészet.
Ábel felvonások helyett képeket, később
párbeszédszeleteket hozott. Őt, a színház
senkijét kapta el ilyenkor, és kérte, hogy
olvassa el az új részt, kiadhatja-e a kezéből.
A hivatalos nagyságokban nem volt
bizalma. Ösztönösen félt, hogy beugratják
valami szennyes dologba. Őt szerette.
Most sem volt részegebb, mint máskor.
Nézett maga elé, arcának romjai közül.
Ahogy meglátta őt a mászkáló alakok
között, felderült az arca, az öröm
keresztülvilágított gyérszálú, őszülő
szakállán.
– János! Hát te? Hogy kerülsz ide? Ahol a
madár sem jár! – Ábelnak botladozott a
nyelve, elmaszatolódtak a szavai.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Bárán, és
ezen mind a ketten pontosan azt értették,
amit a szó jelent.
– Nagyon rosszul. – Látta is rajta. Alacsony,
gyönge test, ha rossz állapotban volt, fél
pohár bortól eldőlt. Máskor egész üveg
rumokat ivott meg egy délután, föl sem állt
közben a színpad mögötti székről. Kínlódott
Ildikó nevű feleségével, aki határidőket
vállalt a nevében, és a pénztár előtt várta,
hogy kivegye a kezéből az előleget. A
kislányával, aki olykor hazatámogatta.
– Félek tőle, tudod-e – mondta a gyerekről
Báránnak. – Gyűlöl engem. Tizenhárom
éves. – Remegett a két előretartott keze.
Időnként odanyúlt a fekete aktatáskáért,
amely a közelben feküdt, megfogta,
eligazgatta. Nem volt benne semmi fontos,
Bárán tudta már. A polgári biztonság, a
nyugodt, munkás élet már-már tudattalan
emlékké távolodó vágya bírta rá Ábelt, hogy
mindenhova magával vigye a tömött
aktatáskát.
Mesélte sorra a bajait, mindig ugyanazokat.
Ildikó, a gyerek, a rum, a pénz. Nem tudta,
mi van az előlegével. Bárán sem tudott
semmit.
Megkapaszkodott Bárán kezében, meleget
keresett nála. Báránt ez zavarba is ejtette,
hiszen nem volt olyan közeli az ő
ismeretségük. Ennyire nincs senkije?,
gondolta. Ábel reszketése lassan
csillapíthatatlanná vált, most már nemcsak
a két kezét rázta, átjárta egész testét, az
arcát is, a vékony ajkakat a szakáll között.
Bárán sután megfogta a felé nyúló kezeket,
visszaszorította. Érezte, hogy nem segíthet.
Mintha a világon sem volna.
*
– Voltam bent – mondta később Ábel. – A
titkárságon.
A segédügyelő beszólt:
– János! Szünet. – Amióta Ábellal beszélt,
egészen megfeledkezett arról, hogy
körülötte egy öltöző nyüzsög, kint él a
színház. Betódult az öltözőbe néhány
kékköpenyes rendőr, polgártárs,
léggömbárus, kvászárus és fagylaltos.
Mátés hangja feljebb csapott az újabb
hallgatóság érkezésekor. Felé fordultak a
távolabbi tükörasztalkák előtt motozó
színészek.
– Behívat az igazgató asszony, beszélni akar
velem – dörögte, nagy mesélve. – Hogy a
rendőrség járt nála. Kalamajkát rendeznek.
– A színház körül régen susmogtak már a
színész liliomtiprás-gyanús eseteiről, az
oroszlánhang nemcsak a színpadról igézte
mozdulatlanságba a lányokat. – Húsvétné
meg a lelkemre akart beszélni. Le-tolt.
Engem, Mátés Mihályt. Az igazgató asszony!
Hát kérlek szépen benneteket, én már a
Böbénél üvöltöttem: Hogy ez hívat, ez az
elfuserált segédszínésznő? Engem? Aki
harminc évvel ezelőtt Tutenkámen voltam
Szegeden, amikor ő volt az ötödik kéjnő a
karban.
– Nem utaltak ki egy fillért sem – mondta
Ábel Báránnak a terem végében.
Mátés közben körülhordta fejét a
közönségén, aztán meredek váltással
bölcselőbe csapott át, belevonva ő
kettőjüket is.
– Az igazi művész – intett széles mozdulattal
Ábel felé – mindig a rövidebbet húzza. –
Odalépett eléjük. – Fogadjunk. – Ami ez után
következett, arra Bárán tudta, mindig
emlékezni fog: ahogy az országszerte
ismert oroszlánarc előrébb nyomult, és
széles, nem is kellemetlen vigyorgásba
szaladt széjjel. A kövér férfi egyszerű,
majdnemhogy gyakorlott mozdulattal
benyúlt az alsónadrágjába. Hallani lehetett
a tépés parányi staccato reccsenéseit a
beállott csendben. Felbukkant a bundáshátú
kéz, és az ujjak három kunkori ősz
szőrszálat tartottak. A két kéz határozott,
ügyes mozdulata összeillesztette őket, hogy
egyforma hosszan lógjanak ki, és odatolta
Ábel orra alá. Az egyiknek a végén,
féloldalasan, fehér mirigycsomócska ült.
Bárán érezni vélte a hajlatban megült
férfiváladék enyhe szagát az orra elé toluló
ujjakon. Mátés a szellem diadalával, az
előző mondat lendületét végigkanyarítva
fejezte be:
– Húzzál.
*
Amikor leszállt a színházi buszról a
Nagykörúton, éjjel egy óra volt. Taxit
keresett, nagyon fáradt volt. A
villamosmegállóhoz közeledve ismerős
alakot látott. Bognár Borika didergett a
megállótáblánál. Várja a hatvanhatost,
gondolta. Ha ugyan otthon lakik még,
Óbudán. Évek óta nem látta.
Borika a Dereglye utcában lakott most is, és
a hatvanhatosra várt. Ő csak a Margit-hídig
vitte el a taxijával, nem mondta a sofőrnek,
hogy kerüljön Óbuda felé. Annyi pénze volt,
amennyiből hazáig elviszik, ahhoz meg
nagyon fáradtnak érezte magát, hogy ő
bumlizzon most újra Óbudáról hajnali
háromig. Borika persze így is örült.
Villamosmérnök lett közben, egynapos
tanfolyamról jött meg Szegedről, fél egy
után tette le az autóbusz a Royal előtt őt is,
azóta várta a villamost. Férjhez ment, a fiú
művészettörténész, van két kisgyerekük,
övék a sarokszoba, a János valamikori
szobája alatt. Hívta: jöjjön el hozzájuk
egyszer.
Amikor Borika kiszállt, ő a mai arcára
gondolt. Már a villamos járdaszigetén látta,
hogy a lesoványodott arcból kikiabál
ismerős, nagy zöld szeme, szabálytalan,
cikcakkos sötétpiros szája; és a nyúzott,
fáradt fiatalasszonyt is nagyon szépnek
találta, mint régen a kislányt. Már tovább
vitte a taxi a Széna tér felé, amikor
egyszerre elmosolyodott. Egyre szélesebbre
szaladt a szája, vigyorgott ott egyedül a
hátsó ülésen, annak örült, ahogy kimondta
magában: Bognár Borika volt az első
szerelmem.
Délelőtt otthon ült, a papírjaival pepecselt.
De nem ment. Állandóan Ábel jutott eszébe
egy kocsmapultnál, a tavasszal.
Olvasott. Járt egyet a városban. Este
nyolcra bebuszozott a színházba.
– Csókolom, Jánoskám! – A színházban
komolyan veszik a szót: Böbe meg is
csókolta. Bárán várta ezt a pillanatot.
Voltaképpen nem szerette a csókolom
köszönést, még ekkor azt a szokást sem
szerette, hogy ezek a félközelségű nők,
munkatársak, titkárnők jövet-menet arcon
csókolják. Ugyanakkor szinte fizikai
jóérzéssel töltötte el, hogy mindezt
kétségtelen bizonyossággal írja elő a hely
hagyománya. A kis szertartás egy pillanat
alatt céh-kapcsolatba, testi közelségbe
hozta őt a színház körül őgyelgő alakok régi
nemzedékeivel, körülvették az elődök, a
reformkor Pest-Budája, budai színkör,
tengelyig érő sár, garabonciás körgallérok
és kézi lámpások az estében.
– Már bent vannak. – Böbe az igazgatónő
ajtaja felé intett.
– Ki?
A lány elbiggyesztette az ajkát:
– Mind. – Ez, biggyesztéssel, a főrendezőt, a
két másik rendezőt, a dramaturgokat és az
igazgatónőt jelentette.
Ahogy a kiselőszobán keresztülment, Böbe
mosolyogva kijött a gépasztal mögül, és szó
nélkül, lassú mozdulatokkal
megmorzsolgatta a fülét. Báránnak
libabőrös lett a tarkója, és egy pillanat alatt
érezte, ahogy megmerevedik.
– Szeretsz még? – kérdezte Böbe. Ő lassan,
nehezen húzta ki a fejét az ujjai közül.
– Á. Csalsz. – De a haragja csak részben volt
játékos. Bántotta a dolog. – Kár az ujjadat
koptatni.
Bent Húsvétné felállt az asztalánál, és kezet
nyújtott. Széles volt az igazgatónő, férfias
és kortalan. Kék kosztüm, Furceva-
koszorúba font szőke haj, érdes-barátságos
dohányos hang.
– Üdvözlöm, Nagy elvtárs. Beteg volt?
– Beteg? Miért? Nem. Illetve meg voltam
fázva egy kicsit… Nem, nem voltam beteg
egyáltalán. – Meglepetésként érte a
személyének szóló érdeklődés, a nem várt
nőies hang.
– Három hete nem láttuk a színházban. Azt
gondoltam, beteg. – A többiek hallgattak,
figyeltek. Bárán érezte, hogy kipirosodik a
füle. Beugrott, elkezdett válaszolni;
felvilágosítást adni magánéletéről a
csaknem anyás érdeklődésre. (Külön
személyes oka volt rá, hogy
segédszínésznőkre, akikből igazgató lett,
különösen érzékeny legyen. Ez
megnehezítette a dolgát a színháznál, és
hevesebbé tette a reakcióit.)
Bárán csak akkor járt be a színházba,
amikor dolga volt. Ezekben a hetekben nem
próbált. Igazgatósági ülés sem volt közben.
Ő komolyan vette, amiben tavalyelőtt
megállapodtak az igazgatónővel: lesz elég
szabad ideje. Nem tudott elmenni valahova,
csak azért, hogy megmutassa magát. A
munkáját lelkiismeretesen elvégezte, de ez
itt láthatóan nem volt elég. Épp az a kis
ráadás igyekezet hiányzott belőle, ami
nélkül, úgy látszik, nem megy. Amiből látják,
hogy jelen van, törekvő és ígéretes
fiatalember. S míg ilyen hetekben otthon
ült, csinálta a maga dolgát, annyi
kellemetlen érzés mindig maradt benne,
hogy valahol máshol most éppen keresik.
Ráadásul a törekvő fiatalok pofafürdőinek
ésszerű helye mindig a színháznak ez a
távoli, előkelő tája volt: az emeleti folyosók,
irodahelyiségek. Ő pedig, ha egyszer
bement, a színpad felé húzódott, hátra, a
színfalak mögé, ötvenszer végighallgatni
Hamletet, és a díszletezők, a főiskolások
beszélgetéseit.
Nem volt ereje körülnézni az igazgatói
szobában. Úgy érezte, hogy elfojtott kis
röhögések ülnek az arcokon. Vörös képpel
meredt az igazgatónőre.
– Sebaj, felejtsük el. – Húsvétné arcán még
széjjelebb szaladt a mosoly. – Üljön le,
János, magát vártuk. Azt hiszem, nyugodtan
mondhatom, hogy fordulóponthoz érkezett
az élete. – Sugárzott a szögletes arc. Neki
eszébe jutott Ábel: egy dunántúli
kisvárosban mondta a falragaszok előtt:
„Nézd meg ezeket az arcokat. Mind
egyformák. Van erre nálunk otthon egy szó,
nem ismered? Káderkövér.” Húsvétné arca
azt sugallta, hogy egész formálódásának az
volt a célja, hogy kitöltsön egy kockát, az
„akikre büszkék vagyunk” vagy „városunk
küldöttei” felírású falragaszon, s most már
csak az van hátra, hogy elérjen a négyzet
sarkaiba is. – Az ötödik napirendi pontnál –
ragyogta. – Hozzon ide magának egy
karosszéket. Várjon.
Elfordult tőle, és kezdte előadni az első
napirendi pontot, a januári műsortervet.
Most már, ahogy leereszkedett a székbe,
lassan ő is körültekintett az arcokon, és
bólintott, kinek hogyan. Valóban itt volt a
teljes igazgatótanács. Mellette Papp ült, a
főrendező, akiről tudni lehetett, hogy
igazgató kíván lenni, hogy Húsvétnéről azt
mesélte: azért tették ide, hogy valaki szét
ne hordja a kelléktárat, amíg kineveznek
egy színigazgatót; és amikor mondta, nem
ügyelt rá, hogy meghallja-e szavait a belépő
asszony. Papp mindig talált magának egy
karosszéket, és keresztirányban ült bele,
jobban mondva rá. Két lábával a karfán túl
harangozott, a háta meggörbült. Hosszú
majomkarjával meg kellett kapaszkodnia a
támlában, hogy hátra ne essen. A szabad
keze hol gesztikulált, hol a fülében
helyezkedett el, s valami mucsai holivud
levegőjét sugározta szét a színházban. Az
ügyelő helyettese és a színházi újságírók
nagy rendezőnek tartották.
Ez a hét ember, aki most a szobában ült,
döntött mindenről, ami a színház és a
színészek életében számított. Egy
papírszelettel a kézben meghatározták,
hogy hányszor játsszák egy hónapban
Hamletet és hányszor a Paprika és migrén
című pikáns franciát. Kiengedték
harmincnapos filmszerepre Delit, és nem
engedélyezték Mátés szinkronfellépését.
Egy éve, ősszel, rájöttek arra, hogy
főiskolásokat hívnak be statisztálni a
Hamlethez, és ezzel nagyon hosszú időre
megváltozott minden induló magyar színész
élete. Esténként, éveken át Hamletet és
Cyranót hallgattak a zsinórpadlásról, és így
jobb művészek lehettek. Bárán némileg
szégyellte, hogy egyáltalán ott van a
tanácsüléseken. Bántotta, amikor néha
meglett férfiak, országos hírű színészek
nyájaskodtak vele, szinte tévedésből, az
öltözőfolyosón. Mondta, hogy de nem, neki
nincs beleszólása semmibe. Nem akarta,
hogy legyen. Viszolygott a hatalomtól.
Másrészt meg hevesen érdekelte minden,
amit az üléseken hallott. Igazán akkor
rémült meg, amikor egyszer hallgattak egy
váratlan, bár kézenfekvő ötletére.
Szereposztás folyt; elsősorban Svejket, a
derék katonát kellett megtalálni. Ő
kivételesen megszólalt, és a papírforma
alapján ide tervezett színész helyett
Szoboszlayt, egy harmincéves kövérkés
fiatalembert ajánlott. Meg kellene próbálni,
gondolkozott el Papp, és ettől a naptól
kezdve Bárán döbbenten figyelte, amint
Szoboszlay, aki már nem remélt változást
középszerű színészéletében, kitör. Sikeres,
keresett jellemszínész lett, őt hívták már a
televízió és a rádió kabarétréfáihoz is
szilveszter estéjén. Bárán pedig, akinek
lelkifurdalása volt, hiszen nem is érdekelte
igazán a színház, nem mert többé
megszólalni az üléseken. Félt, hogy
foganatja lesz annak, amit mond.
Hamar elkövetkezett az ötödik napirendi
pont.
– Az Ábel-darabot kell játszható állapotba
hozni. – Az igazgatónő most határozottan
Bárán felé fordult. – Ezt elvárják tőlünk fent.
– A háromgömbös csillárra nézett, és ettől
minden jelenlevő úgy érezte, hogy tudja, ki
az, aki vár. – Köztudomású, hogy rázós
helyzetben kezdjük a jövő évadot.
Ez nem volt köztudomású, de senki sem
kérdezte meg, hogy mitől rázós a helyzet.
Egy kicsivel kevesebbet mocorogtak, mint
az eddigi napirendi pontoknál.
– Ezért üzentem külön magának, hogy
feltétlenül itt legyen. A geometrikus arc
ismét megindult a képsarkok felé:
mosolygott. Nem is ellenszenves, gondolta
Bárán. Végül is emberi mosoly. Jó érzés
lehetne például hinni ennek a mosolynak. –
Itt van a Lehetőség. Csupa nagybetűvel.
Magát akarom megbízni ezzel a színházunk
jövője szempontjából rendkívül fontos
feladattal.
Az igazgatóasszony most újra a csillár felé
tekintett, arckifejezése biztatóra váltott,
mintha azt közölné: Önök, odafönt, nem
várnak el hiába. Egy kicsit elállt a szava a
tisztelettől, majd folytatta:
– A darab jó.
– Zseniális – kalimpált egyet a főrendezői
láb.
– Csak – mondta Bátky, a másik rendező.
– Nem az a fontos. – Papp most ellenkezett.
– Előadhatatlan – nézett föl intőén Martinkó,
a dramaturg.
– A jelen formában – zárta le a kollektív
okfejtést Húsvétné olyan hangon, mint aki
nem számít további ellenvetésre. – Azt
hiszem, e téren a jelenlévők között teljes
nézetazonosság uralkodik.
Megint szünetet tartott, hadd uralkodjon
zavartalanul. Aztán a keresztnevén
szólította Báránt:
– János. Ezzel a feladattal egyben eldőlt a
maga régóta húzódó állásügye is. Az év
végi szerződés megújításakor státuszba
vesszük, segédrendezőként, rendes
fizetéssel. Most az a fontos, hogy mielőbb
összeüljön Ábellal és nekilásson. Teljes
felhatalmazást kap. Utaltathat is.
– Vigyázz, hogy Ildikó ne tenyereljen rá
rögtön az előlegekre – mondta Papp. – Kapja
csak Ábel a kezébe.
– E-lő-ad-ha-tó-ra – megint az igazgatónő. –
A részleteket majd elmondja Papp Feri.
Főleg az öregemberről van szó, meg a
zeneszerző magasröptű művészdolgairól.
Legjobb lenne, ha egyáltalán nem is
zeneszerző lenne. Tanár, vagy ilyesmi.
Utána itt maradnak, megbeszélik a Ferivel.
Ferikém, megtenné, hogy hazaviszi kocsin a
Jánost, és akkor el is mondhatná neki
nagyban.
– Ma el kell mennem – szólalt meg Bárán, a
maga számára is váratlanul. Akkor döntötte
el magában, hogy beszél Annival, amikor az
igazgatónő még nem fejezte be. Ahhoz
éjfélre a Sportkórházban kellett lennie
Budán. – Nem érek rá.
Megjegyzésétől az eddigieknél hosszabb
csend támadt.
Az igazgatónő egy pillanatra elgondolkozva
nézett rá. Mintha átsuhanna rajta a kétség:
talán nem is olyan szerencsés ez az újszerű
megoldás, a kezdő senkire bízni a fontos
feladatot. De már folytatta: – Akkor holnap.
Holnapután. A lényeg most nekiállni,
rábeszélni. Húzás, átíratás. Öregember,
magas művészet. Ez az első komoly
megbízatása, Nagy elvtárs. Úgy tekintse.
Talán fiatalnak érzi magát hozzá. Megértem.
Talán azt kérdezi most magában, hogy
mindezt minek köszönheti. Azt halljuk, hogy
maga kitűnő kapcsolatokat épített ki ezzel a
nehéz szerzővel. Dicséretes. Magára
hallgatni fog.
– Csináljátok itt a felhajtást – harangozott
egyet a Papp lába. – Ezzel mindent meg
lehet íratni. Egy liter rum kell hozzá.
– Lehet, hogy csakugyan meg lehet íratni
vele mindent – mesélte ő Bálint Anninak
hazafelé menet. – Talán ennyire szomorú a
dolog. Azért nem hiszem: rosszat írni most
már nem tud.
Anni ma elég hamar elszabadult. Nem
sokkal tizenkettő után hosszan, erőszakosan
szólt a csengő a szülőszoba előtt. A fekete
télikabátos fiatalember, aki egy pár perce
megpróbált beszélgetést kezdeni vele, majd
abbahagyta, és azóta idegesen cigarettázva
járt fel-alá, ekkor megtorpant,
mozdulatlanná dermedt, mintha a csengőt
bekapcsoló áram ütése őt érte volna. A
lengőajtó felé ment. A folyosó végén
kivágódott egy másik ajtó, egy nővér jött,
félretolta a télikabátost, beszaladt. Három
perccel később pedig kijött Anni. A vállával
lökte a fehér lengőajtót, mert két kezét
lefoglalta a világospiros gumilepedőbe
bugyolált csomag. A gézmaszkján át
mondta a feléje toporgó télikabátosnak:
– Merényi: leány. – A férfi hallhatóan
kieresztette a levegőt. Az újszülöttet
tartalmazó csomag hangtalan maradt. Anni
továbbsietett vele, s közben észrevette a
falnak támaszkodó Báránt. Sötét szeme
örömmel villant a fehér fityula és a maszk
között. Közben még az új apához beszélt: –
Jól van a mama, kicsit fáradt. Bátor
kislányok, mind a kettő. – Sietett tovább a
féltett csomagjával: a folyosó fűtése sosem
volt egyenletes. Közben feléfordult: – Egy fél
óra, és kész vagyok. Ma éjszakára már nem
várunk senkit.
Nézte a vékony, fehérköpenyes
kislányalakot, és a gyöngédség, mely
hullámban csapta meg, lassan homályos
balsejtelemmé és szomorúsággá változott
át.
Ez a szomorúság azután elkísérte, amíg
Anni lejött. Vékony, nem is igazán szép
feketécske, fehér kabátban, térdzokniban. A
kabátot nem gombolta be elöl, és Báránnak,
aki egy pillanatra úgy látta, mintha utoljára
látná, eszébe jutott: azt hiszik, hogy nincs is
melle. Fájó fehérrel világítottak
emlékezetében a kislány lágyformájú, telt
mellei, s most emlékezett a tenyere is,
középen, ahol a legérzékenyebb, annak a
bőrnek elviselhetetlen szelídségére.
Arra is gondolt, hogy mennyivel erősebb
nála ez a vékony kislány, aki a gyerekeket
húzza, tolja, injekciózza ki a világosságra.
Hangyabolynak látta most a várost, állati
nyüzsgésre, növényi növekedésre gondolt.
Az Ábel-dolgot akarta elmesélni neki, ahogy
mentek egymás mellett a hideg sínek
mentén, zsebre vágott kézzel, felhajtott
gallérral.
– Mert már szétment – mondta. – Nem
maradt semmi abból az emberből. Az első
rossz könyvének a sikere óta, amikor valami
mást csináltak belőle, mint ami;
felhasználták cinikusan és irgalmatlanul.
A csodát mesélte el Anninak, ami ezzel a
legutolsó darabbal megtörtént. Ábel újra
megszületett. A bomlásban jött létre,
váratlanul ő maga. A darab címe:
Csőgörény – arról a szerkezetről, amivel az
olajvezetékeket tisztítják. Éppen belefér a
csőbe. Megy előre, elkotorja a lepedéket. A
csőben nem lehet hátrafelé mászni, akkor
sem, amikor már észreveszed, hogy szűkül.
Most nem fedezte magát, nem méricskélt.
Fáradt volt, ereje sem maradt egyáltalán
odanézni a világi következményekre. Írta a
förtelmet, ahogy van. A saját belső
rohadása állapotát. Most szembenézett
szerelemmel, gyerekkel és önzéssel, az
elválni nem tudásával, megmaradt emberi
kapcsolatainak megoldatlanságával, a
kibogozhatatlan életével, amibe
belemászott, belemászatták fokozatosan,
visszafordíthatatlanul; most írta pénz, rum
és lelki kurvaság összefüggéseit,
Magyarország mai napjának egyszemélyes
Mohácsait, mesélte Bárán, ahogy elmondta,
mi van-lesz a darab második részében.
Anni kis ühümöket, igeneket szólt csak
közbe. Értette. Majdnem ugyanannyit tudott
már Ábelről, mint a fiú. (S mint mindig,
amikor beszélgetve gyalogoltak,
mindkettőjüknek eszébe jutott az a nap,
amikor ilyen tartósan összegabalyodott az
életük, amikor oda-vissza kísérgették
egymást Anniék kapujától a Cukor utcai
nyelviskoláig, ahol neki japánórája, azután
kínaiórája lett volna.)
– Létkérdés számára az is, hogy
bemutassák – mondta most. – Kell a pénz
rumra. De nem tud már hazudni. Jobb
annál. Ezzel a darabbal kapcsolatos a trágár
ajánlat, amit kaptam. Ábel most már
minden rendezőre és dramaturgra
gyanakszik. Eszelősen fél attól, hogy még
egyszer visszaélnek a hitével, és használni
akarják, ahogy használja mindenki. A
felesége is, aki undorító, de eredményes
pénzkereső gépnek tekinti. Nekem kellene
átejtenem. Papp részletes útmutatásai
alapján, de úgy, mintha az egészet én
találtam volna ki. Helytelen elégedetlenség
van benne, azt mondták. Mert létezik helyes
is. Lázadjon építőén. Ugráljon, mint hal az
akváriumban, az egészséges. Bátorítandó.
De a vizet mi töltjük be, addig ameddig. El
kell távolítani a drámát önmagától, feloldani
a kellemességben, amíg végül az
ellenkezőjét jelentené. Előadhatóan
langyossá szelídíteni a tömény keserűséget.
Én húzzam be a csőbe, hogy megírja az
operációhoz szükséges átkötéseket, az ő
utánozhatatlan hangján. Rutin művelet egy
színház életében. Szokvány-dramaturgia. –
Ezt már majdnem kiabálta Bárán. – Én
vagyok a lehetetlen fráter. Csalódást fogok
okozni Húsvétnénak, aki mégiscsak
odaszerződtetett.
Gyalogoltak végig. Lassan elértek a
belvárosi cselédszobához. Bárán egyre
növekvő lendülettel magyarázott. Mintha
kimondatlan ellenállást érezne a lányban.
Pedig tudta, hogy Anni sem tenne mást az
Ábel-darab dolgában, mint amit ő fog tenni.
*
– Nem tudom elvállalni – mondta ki. Két
nappal az igazgatósági ülés után megint
tartottak egyet. A környezet ugyanaz volt. A
drága irodabútor, a csillár három csúf
üveggömbje, Papp lába, keresztben a fotel
karfáján a majomkarja. A feléje forduló többi
arc, Húsvétné kockája és a Furceva-koszorú
a kék kosztüm felett. – Nem csinálom meg –
ismételte. – Nem tudom.
Egyáltalán nem volt olyan magabiztos, mint
amilyennek látszani akart. A hangja
elbizonytalanodott, a feje majdnem felforrt.
Fizikailag rosszul érezte magát a szokatlan
helyzettől, amelyet ő hozott létre. Félt. Nem
tudta még, hogy fogják fogadni. Nem tudta,
hogy egyáltalán lehetséges-e ilyet
kimondani. Mi a fenét félek, kérdezte
magában; csak az állásomról van szó. Állás
nélkül volt éveken át, amikor negyedévben
kirúgták az egyetemről. (A fegyelmi
tárgyaláson – hárman voltak vádlottak – sok
mindenről szó esett, elsősorban az
igazolatlanul elmulasztott
testnevelésórákról, amelyekért ismétlésre
kötelezhető. Egyről nem beszéltek: az ő
rosszkor hangoztatott vélekedéseiről,
amelyek magukra vonták a Jóléti Osztály
vezetőjének haragját. Kizárták az ország
összes egyeteméről és főiskolájáról.) A
színházi állás azt jelentette volna, hogy
mégis rendeződik az élete. Kifizeti az évek
során felgyűlt adósságait, és véget ér a
létbizonytalansága, az az idő, amikor három
napra főz bablevest egy tizenhárom forintos
sóletkonzervből, véget érnek a rosszul fizető
szellemi segédmunkák. Persze másról is szó
volt itt. De Annira most nem akart gondolni.
Nem akart félni, ettől sem.
– Aztán miért nem? – kérdezte az
igazgatónő. – Szájzára van? Vagy a keze fáj?
A beszélgetéshez színfalat adott, öblösebbé,
visszhangossá tette a hallgatóság, s az
igazgatónő szóválasztásai, a hangsúlya
egyszerre ráébresztették Báránt, hogy nem
múlik itt semmi az ő akaratán. Lehetetlent
várnak tőle; aki megteszi, az már nem ő
volna.
Hebegett, hogy nem az, hogy szájzár,
hanem az Ábel-darabhoz nem szabad
hozzányúlni, nem is lehet, és ő személy
szerint semmiképpen sem. Nem szólt a
dolog lényegéről egyszerű három
mondatban, ahogy Anninak elmondta.
Visszatartotta a pavlovi reflexként
beléivódott állampolgári félelem.
A többiek jelenléte külön izgalomba hozta
Húsvétnét.
– Mégis, hogy gondolta ezt? Ha kérdezhetek
én itt egyáltalán. Kérdezhetek? Megengedi,
Nagy elvtárs? – És az igazgatónő beszélt.
Bugyogtak belőle az ő felgyülemlett bűnei.
Bárán nem jár be önként. Nem törődik
igazán a színház életével. – Mikor volt
magának egyetlen javaslata is, akár a
közönségszervezéshez? – kérdezte. És
támogatást keresve nézett a pirospozsgás
közönségszervezőjére, aki vasárnap
délelőttönként nem ért rá, mert akasztási
szakértőként volt elfoglalva másodállásban.
Ö, az igazgatónő, mondta, másképpen
képzelte, amikor neki juttatta azt az egy
gyakornoki helyet. Azután Báránban nincs
becsvágy. Nem akar érvényesülni.
Elmondta, hogy volt az
ezerkilencszázötvenben, amikor a
gyakornok csak akkor lehetett
segédrendező egy darab Sztanyiszlavszkij-
stílusú előadásánál, hogyha előző nap
ugyanannak a darabnak a Nyemirovics–
Dancsenko-féle rendezését ügyelőként
csinálta végig. Bélyegzőórával jártak
munkába a színházi dolgozók. A
gyakornoknak a rendezője olvasópróba előtt
megmondta, hogy mi legyen a véleménye,
és akkor az volt.
Bárán eközben rájött, hogy az
igazgatónőnek igaza van a maga módján.
Hiszen ő még most is azt reméli:
megtarthatja a szerencsés, sok szabad
idővel járó állását és a szokatlan
kényességét is. Ő pedig itt még
érvényesülni sem akart.
Élénken látta két év előtti önmagát, még a
telefonkagylóval a kezében, amint éppen
igent mondott a szerződésajánlatra.
Leereszti a kagylót, bemegy az előszobából,
azután a dívány szélén ülve kétségbeesett
izgatottsággal magyarázza el Anninak, hogy
mi volt ez a hívás. A bableves-korszakban.
Öt éve élt állás, rendszeres kereset nélkül.
Lelkileg nem bírta már a feszültséget, amit
a félhavonként mindenképpen
megszerzendő ötszáz forint jelentett.
Bognár bácsi, a Borika apja szólt, hogy van
ez a gyakornoki szerződés. Idegen nyelvek
tudása szükséges: dramaturgiai munkát is
kell végezni, és külkapcsolatokat ápolni, így
jutott eszébe Bárán. Ő a két kezébe temette
a fejét és szűkölt: „Mit csináltam most,
Istenem? Épp ezeknek kellett, hogy üres
helyük legyen!” „Mibe fognak ezek engem
belevinni. Mit fognak csinálni belőlem!”
Majdnem sírt.
Húsvétné csalódása őszinte hevességgel
tört felszínre. Mi történne, ha Báránnak
kellene végigcsinálnia mindazt, amit az
elődeinek ezerkilencszázötvenben, válaszolt
is rá, mintegy a bizonyítási eljárást
lezárandó:
– Maga vért pisálna!
Bárán összerándult. Ez azért váratlanul jött
a koszorúba font hajú, kortalan asszony
szájából. Mégis, akadt benne valami üdítően
őszinte elem. Mintha az igazgatónő –
kétéves ismeretségük során először – a
saját hangján beszélne. Bárán vegyes
érzései között – alapjában véve
elviselhetetlen volt a jelenet – ott volt a
megnyugvás is. Szinte jólesett. Mintha
álcázott aknák között kellett volna járnia
eddig, és most robbannának, közel, de szép
sorban. Igazabb volt így a pillanat, mint az
eddigiek a két év alatt.
Anni annak idején, amikor a szerződést
kínálták, okosabb volt nála. Egyetlen
mondattal meg tudta nyugtatni. „Enned
kell”, mondta. „Úgyis csak azt csinálod,
amit te tudsz. Később is bármikor nemet
mondhatsz.”
– Ma elérkezett a bármikor – mondta a
kislánynak azon az estén, amikor
elbúcsúztak egymástól. Így történt.
*
Másnap indult el villamosozni. Csavargott.
Körüljárta az éjszakát. Gimnazista korában
találta ki a villamosozást, amikor egyedül
lakott Budapesten a nagyanyjánál, az
Elemér utcában. Vett kettő hetvenért egy
második tanulóhetijegyet. Bonyolult,
nehezen érthető rendszerű jegy volt az.
Kétszer egy óra hosszat utazhatott vele az
ember, négy vonalon. A nappal minden
negyedórájának külön lyukja volt, azt
lyukasztották, ameddig érvényes a jegy. Ha
megkérte a kalauznőt, hogy előre lyukassza,
másfél-két órákat ugrálhatott vele a
Nagykörút villamosaira. Hazament az
Árpádból, megebédelt, utána fölvette a
tornacipőjét, és elindult villamosra ugrálni a
második hetijegyével. Nagy szórakozás volt.
Most, hogy újra villamosozással töltötte az
éjszakáját és a napját, eszébe jutott, hogy
élete különböző időszakaiban milyen
sokszor voltak magányosak az ő nagy
szórakozásai. Ugrálásról különben most szó
sem lehetett: a hatos villamosnak már évek
óta nem volt nyitott peronja. Régen,
gondolta, csak a kettes járt zárt peronnal és
a hatvanegyes Budán, stukának hívták őket,
a háború német vadászgépeiről. Mind a két
villamos középső ajtaján celofánra
nyomtatott piros betűk álltak: „Nem
működik.” Sokat járt rajtuk gimnazista
korában. Abban az időben hónapokon át
tervezett egy fényképet. Nem volt gépe,
úgy látta a város darabjait mégis; keretbe, a
fekete és fehér arányaiba-árnyalataiba
szerkesztve. Azt a felvételt ő akarta
megcsinálni. Megkeresni. Járda széle
legyen, a négyszögletes budapesti
csatornarács, és mellette, a bazaltkockákon
egy eldobott, harmadáig égett cigaretta és
a cigaretta füstje. Minden részletet
kidolgozott. A járda a Bartók Béla út járdája
volna, szemben a Bertalan Lajos utcával, a
sarki borbélyműhellyel. Az úttestből csak a
folyóka látszana, az a süllyesztett sáv,
amelyet még a később készült
úttestdarabokon is kockakőből raktak a
beton mellé. A négyszögletes
csatornanyílás a felhajtható, bordás
vasráccsal, amelyet ugyanilyennek ismert
Magyarország nagyobb és kisebb
városainak úttestjeiről, látott Kolozsváron,
és egy megmaradt darabon Fiúméban.
Sokszor lehajolt már ilyen rácsokhoz, hogy
megnézze lent a hulladék rejtelmes világát,
az elrohanó esővíz feketéjét, hogy
letuszkoljon egy eldobott csikket, amely
keresztbe állt a rácsokon. A felvételén
száraz, tiszta szürkéből áll össze az egész
járdadarab, a folyóka, a beton szélső
centiméterei. Tiszta a harmadcigaretta is,
körömnyi ép hamujával, nyár van, világos a
levegő, az egyenesen szálló füst csak a
sötét kőkocka háttér miatt látható
egyáltalán, különös csoda. A város
felismerhető pillanatát gondolta el ebben a
közelnézeti felvételben, később is, újra,
éveken át.
Villamosozás közben jobban tudott
gondolkodni. Eszébe jutott a felvétel, amit
még mindig nem csinált meg. Aztán arra
gondolt, hogy nem az övé az arca.
Nem alakult még ki a keze írása.
Nem a saját nevén él.
Megmagyarázatlan önmagán gondolkozott.
Azon a még nem egészen létező emberen.
Egy este, nemrég, ahogy egy régi iskolai
levelezőlap után nyúlt otthon, végiglátott a
saját karján, és elcsodálkozott, hogy
egyáltalán itt van ma, fehér ingben, rendes
emberi ruhában. Hogy nem nyomorék, nem
lett se epilepsziás, se hivatásos bűnöző. A
levelezőlapba beledolgozott fénykép egy
kiránduláson készült róla, ahol anyjával járt.
Papírszívre ragasztották, amelyen ablak
nyílt, s a kihajtott két szárnya mögött az ő
rendkívül csúf, egyszerre lapos és szögletes
betűivel állt, hogy „Anyák napja
alkalmából / Szívem minden melegével /
János”. A gyerekarc a fényképen még riadt
sem volt. Nem volt semmilyen. Mint
amelyet az életösztön mimikrire késztet.
Hogy ne lássák meg. Azonossá olvadt a
ruhájával, az lett a fontosabb, egyénibb: a
ferdén csavarodó nadrágkantár szálkás
anyaga, az alája gyömöszölt mackóruha,
apró kék kockás ing. A háború után készült
a kép, már iskolába járt, írást kapart
papírra.
Egyszer régen megmutatta Bálint Anninak a
háttérbe elbújó gyerekarcot. Vonakodva
tette, nem szívesen rakta oda a védtelen
tegnapját egy másik szem elé. Anni – a
kendős felvételre utalva – azt mondta a
gyerekképre: „Ezért az anyád érdemelne
két nagy pofont a szép kis erotikus
pofijára.”
Ő volt az egyetlen, akinek beszélt az otthoni
dolgairól. A találkozásukig, tizennyolc éves
koráig, senkinek nem mondott el az anyjáról
és Gazsiról semmi belsőt, családit. Egyedül
volt a gyerekkorával. A kislánynak mesélt,
nekilendülve. Szerelme szereplőjévé is vált
azoknak a napoknak, amikor otthon annyira
elmérgesedett körülötte a levegő. Akkor
határozott úgy, hogy albérletbe költözik, de
csak harmadéves korában tudta megtenni.
Az elhatározás éve: ezerkilencszázötvenhét;
akkor kezdett járni Annival.
Akkor történt, hogy az anyja levelet írt neki,
és a kezébe adott egy pepita füzetet,
amelyben az apjáról volt szó. Sűrű, keserű
év volt az ezerkilencszázötvenhetes. Akkor
biztos volt benne, hogy nem fejezi be az
egyetemet a háború előtt: atomháborúra
gondolt, az ezerkilencszázhatvanas év előtt
várta. Tizennyolc éves volt. De ott volt Anni
is, és ez alapvetően megváltoztatott
mindent. Egy csütörtökön négytől kellett
volna a keleti nyelvórákra mennie. A Cukor
utcai iskola épületében tartották a
tanfolyamokat, a belvárosban. Anni
elkísérte, hogy addig is együtt lehessenek.
Reggel nyolctól lófráltak utcán,
hegyoldalban és kertvendéglőben,
beszéltek, amíg lehetett. Délután lekerültek
a város felé, és amikor el kellett volna
válniuk az iskolakapu előtt, nem eresztette
el a lány kezét, tovább mentek, és tovább
beszéltek, éjszaka kettőig jártak a Duna-
parton, a lábuk majd leszakadt, és ő többet
nem volt japánórán, sem kínain. A japánra
gondolva mindig a kandzsi-sor jutott
elsőnek eszébe, egyszeri, pontosan
meghatározott zenei dallamával: tá-csi-cu-
te-to. A kínaiból pedig egy mondat,
négymagasságú dallamban, valahogy így
kellene átírni: cséj-süj-i-gö-zsen, azt jelenti,
hogy ez egy ember. Nem tanult meg egyik
nyelven sem, nem ért rá, szerelmes lett.
Az Annival eltöltött estéinek következménye
volt a levél a pepita füzetben. Illetve talán a
nevelőapjától kapott pofonoké. A szelíd
Nagy Gáspár azokban az őszi hetekben
többször megpofozta.
Esténként veszekedéskor ő a nagyszoba
ajtajában állt.
– Kirísz az emberek közül – mondta az
anyja. Platinaszőke volt ötvenhétben.
Nagyszerűen illett a zöld szeméhez. A
legszebb mama, akit életében látott Bárán.
Elegáns volt mindig. Rövid
macskabundában járt
ezerkilencszázötvenben is, amikor nem
találkozott bundákkal az ember a városban.
Vagányosra vette, úgy tudta hordani,
mintha kirándulóruha volna, és az álpuritán
agresszív környezet elfogadta, mint egy
zöld lódenkabátot. A fia barátaihoz kedves
volt. Ha a szobába lépett, szőke szag jött
vele.
A piros brokátpaplan alatt olvasott, a
könyve mögül vetette oda az ő
veszekedésükhöz: „Kirísz az emberek
közül.”
– Azt is akarom – felelte hülyén Bárán, pedig
nem ezt akarta mondani.
– János mindenáron híres ember akar lenni –
duplázott rá recsegős hangján a bajuszos,
kövér Nagy Gazsi. „Híres embernek lenni”
írta a naplófüzetébe ő. „A fene se akar. Nem
értenek semmit. Van közöttünk egy-két
világháború. Azzal ríttam ki különben, hogy
a magam választotta szakra akarok járni az
egyetemen, és nem oda, ahová helyhiány
címén fölvettek. Az fáj ezeknek.” Ezek: az
anyjára gondolt így akkor.
De anyja az esti ordítozásokba legtöbbször
nem is szólt bele. A falnak fordulva olvasott.
Amikor ő kiment, utána süvítette:
– Ne csapkodd az ajtót!
A pofonok ősszel estek. Anni szülei vidékre
utaztak üdülni, és a kislánynak két héten át
nem kellett időre hazamennie. Volt egy
fekete pulóvere, arany V betűkkel a mellén,
azt hordta. Minden este eljártak valahova.
Táncolni, vagy csak sétálni, beszélgetni. Ott
volt az üres lakás is, de ők azokban az első
hónapokban még nem feküdtek le
egymással.
Az első pofon estéjén tízig üldögéltek az
Éden-bárban, vágható füstben-
alkoholpárában, a kábán pihegő
kanárimadarak kalitkája alatt, és Bárán
megint csak tizenegyre ért haza. Ébren
várták. Gazsi megparancsolta, hogy nyolc
órakor legyen otthon mindennap. Nyolcéves
utcagyerek korában is akkor ment föl,
amikor akart. Most egyszerre törődni
kezdtek vele. Nevelték. Parancsoltak. Sose
parancsoltak neki. Fogalmuk sem volt az
életéről: arra jutottak magukban, Gazsi ki is
mondta, hogy ő valamiféle összeesküvésbe
keveredik ilyenkor este, azért marad el
rendszeresen.
Csúf hármas beszélgetés lett belőle, ő azt
ismételte csökönyösen, hogy nem jön haza
nyolc órára. Gazsi újabb meg újabb
fokozatokat engedett. Már csak kétszer
kellett volna nyolcra hazajönni egy héten.
Másnap is, ő pedig már megbeszélte
Annival, hogy este hova mennek.
Anyja a dupla párnájának dőlve trónolt,
mint egy öregedő, platinaszőkére festett
kaszírnő. Kétszer felkelt, és keresztülvonult
a színen, nassolnivalót: édességet,
gyümölcsöt hozott be éjszakára a
hűtőszekrényből. Közben nem vette föl a
köpenyét. Némán libegett a bonyolult
csipkéjű, áttetsző zöld hálóingben. Bárán
nem tudott hova nézni kínjában.
Elkeserítette, hogy az anyja ilyen érzéketlen
a kettőjük kapcsolatára, nem érzi, hogy a
tizennyolc éves fia előtt nem lehet érett és
ellenállhatatlan, még más számára sem.
Tíz perc múlva, amikor egy ilyen konyhai
kirándulás alatt Gazsival maradtak
kettesben, Bárán kibökte, ami a csőrét
piszkálta.
– Tekintettel kell lenned anyád érzelmeire –
ezt mondta Gazsi. Ő meg odavágta a frissen
szerzett, még meleg értesülését:
– Anyám, amikor a terhére voltam,
otthagyott.
Nem tudta magában tartani. Délután
Csontos nevű barátjával császkált a
Kiskörúton, és elmesélte az este nyolcat.
Csontos azt mondta: „Őrült igazságtalan
vagy. Miért Gazsit bántod? Miért nem Valit?”
„Miért. Mert az anyám.” „Az anyád, amikor
útban voltál neki, könnyen lerázott”,
mondta Csontos. A háború éveiről, a
különféle intézetekről és árvaházakról
beszélt. Az ő anyja és Báránné lánykoruk
óta ismerték egymást, még a háború
előttről, barátnők voltak. Túl nagy teher volt
ez Báránnak ahhoz, hogy magában tartsa.
Azt mondta ki Csontos, amit addig ő nem
fogalmazott meg magában sem: hogy őt az
anyja nem szereti. Nem szerette, tehernek
tartotta.
Gazsi arcán megremegett a sok hús. Járkált
fel-alá; nagy, kövér hasa kilógott a szétnyíló
pizsamából. Leült az ágya szélére. Nem
válaszolt.
– Elmegyek este – mondta ő még utoljára,
ahogy kiment a nagyszobából.
– Megtiltom! – kiáltott utána Gazsi. És ő
vissza:
– Sajnállak. Hogy tiltod meg? Nem tudsz
csinálni semmit.
Gazsi utánament, hogy megüsse. Első
ízben, amióta ismerték egymást. Nem olyan
ember volt, aki egy gyereket megüt. Lassan
botorkált előre a pizsamás, kövér férfi, a
középső szobán keresztül, a háló ajtaján
kieső fénycsíkban. Reszketett a
felindulástól. Nem volt rajta a szemüvege,
és nem találta Báránt a homályban. Két
kezét maga elé tartotta, mint a vak. Bárán
attól félt, hogy elzuhan valamiben a nagy
test, és összetöri magát. Visszafordult a
szobája ajtajából, és elément.
– Itt vagyok. Erre, kicsit balra. Üssél most. –
A végsőkig feszítette Gazsi idegeit.
Megkapta a pofont.
Anninak az egészről – erről és a többi
pofonról – nem beszélt. Nagyon konok
tudott lenni: most azt nem engedte, hogy
elrontsák az ő két hetüket. A kislány, amikor
később megtudta, sírt a dühtől.
– Senki nem üthet meg téged. Mondd meg.
Üzenem: én nem engedem. Fölmenjek
hozzájuk és megmondjam? – Ezért aztán
megmondta ő, és attól kezdve nem
engedte. Anni nem járt még náluk, nem
ismerte anyáékat. Báránt magát azért nem
bántották igazán a pofonok, mert
mindvégig érezte, hogy Gazsi csak addig
ütheti meg, amíg ő engedi. És szerette a
nevelőapját. (Amikor Veszprémben laktak,
naplót vezetett. „Végre elsült az évek óta
húzódó »Nagyosítás«”, – írta az
adoptálásakor. „Holnap be kell mennem a
tanácsba aláírni az okmányt, miszerint
vonzódom és ragaszkodom új apámhoz, s
az örökbefogadásba beleegyezem.
Csodálom, hogy van beleszólásom az
ügybe. »12 év után a gyerek maga intézi
sorsát« – mondják ők. Jogilag megszűnt a
kiskorúság, halálra ítélni is lehet már. –
Nagy János – kissé furán hangzik, de majd
megszokom ezt is, mint annyi mást.”
„Nekem nincs mostohám” szokta válaszolni
az érdeklődőknek nyolcéves korától, amikor
anya és Gazsi összeházasodott. Ilyenkor
mindig arra a két hétre gondolt, amikor
ketten voltak otthon Gazsival, és a
tejbüfébe jártak ebédelni, ő mindennap
szalontüdőt rendelt.)
Gazsi visszament, most már biztosabb
léptekkel a fény felé, lefeküdt. Bárán nem
csukta be maga mögött az ajtaját. Megállt
az íróasztal fölött, nézte a könyvek, papírok
vastagon egymásra ülepedett rétegeit.
Hallotta, hogy anya beszél Gazsihoz. A férfi
csak mordult egy rosszkedvűt, és
lekapcsolta az olvasólámpáját.
*
Másnap este tizenegykor ért haza. Az
íróasztala fölött merengett még felöltözve.
Nézte a lepedő és paplanhuzat nélküli
ágyat, amelyben meztelenül fog aludni,
mert pizsamája nem volt. Várta, hogy
megint benyissanak. Csak az anyja jött, szó
nélkül letette az asztalra a pepita füzetet. A
levél bent volt, a fedőlap mögött.
„János!”, így szólította meg a füzetben.
Bárán az első pillanatban nem tudta, hogy
bosszankodjon vagy nevessen. János,
gondolta, János. Nem vesz erőt magán,
hogy odaírjon elé egy szót. Vagy utána. De
igazán azon sem csodálkozott volna
ilyenkor, ha magázza. Anyját borzasztó
hirtelen el tudta futni a méreg. Ilyenkor
kirobbant belőle a kórusöltöző
temperamentuma.
„János! Mivel egyikünk sincs olyan
lelkiállapotban, hogy nyugodtan
beszélhetnénk egymással, ezért írok
neked.” A neked-et nagy betűvel kezdte.
„Apu elmondta”, szólt tehát a levél (– ezt
Gazsira értette. Kinevez itt nem létező
dolgokat létezőnek, gondolta ő). „Apu
elmondta, hogy valaki felvilágosított téged
arról, én a háború idején elhagytalak.”
Anyának tudnia kellett, hogy Csontos volt,
Csontosnak meg a saját anyja mondta el.
Mást nem ismert Bárán abból az időből.
Mara az egyetlen barátnője volt anyának.
Neki harminckilencben egyszerűen meghalt
a férje, tüdőgyulladásban, ahhoz még
háború sem kellett volna. Ő így egyedül
maradt Csontossal, akit minden
körülmények között maga mellett tartott.
Bárán kamaszkorában évekig eljárt
Csontosékhoz, olvasott egy sarokban
délutánonként, sokat találkozott az
asszonnyal, és most hitt neki.
„Nem tudom, kinek érdeke a köztünk levő
viszony mérgezése”, folytatódott anya
levele, amelynek kézírása nem a
kóristalányra vallott, nem is a későbbi
úriasszonyra, majd elvtársnőre.
Megállapodott valahol középen, mégsem
volt jellegtelen. Sok mindent el lehetett
mondani Bárán anyjáról, csak azt nem,
hogy nincs egyénisége. S amióta
tisztségviselő lett belőle, sokat kellett írnia.
Ő és Mara különben évek óta csak udvarias
mondatokat váltottak egymással, és a két
fiúnak sokszor kellett éreznie, hogy az
anyjuk nem bánná, ha nem barátkoznak
egymással.
„Nem kívánok mentegetőzni, nincs miért,
de jogod van tudni életed 5-6. évének
történetét”, írta anya. „S csak azért nem
beszéltem eddig róla, mert te mindig
visszautasítottad az
ezerkilencszáznegyvenötös idők
emlegetését. Hogy világosan lásd, mi
történt, átadom olvasásra édesapádhoz
1945-ben írt naplószerű levelem.”
Anya magyarázatai. Anya, aki nem kíván
mentegetőzni. Visszautasítottam; persze:
mert otthagyott. Bárán a
villamosmegállóban ácsorogva is
hajszálpontosan emlékezett a saját
mozdulatára, amellyel nagyon
rosszkedvűen eltolta maga elől akkor a
pepita borítós füzetet. Nem olvasta el
rendesen. Az óta nem volt a kezében, nem
tudta, hova lett; talán a nagyanyjához került
később.
***
Most felszállt, a változatosság kedvéért.
Nagy tolongás volt, délután öt óra. És az én
kézírásom? – nevette el magát.
A színházi szerződésére nyomtatott
betűkkel írta alá a nevét. Nem alakult még
ki a kézírása. Úgy írt, mint amikor a betűket
tanulta a nagyanyjával. Első elemista
korában. Rengeteg rajzszögnyom van a
táblán, amelyiken az írásleckéket csinálják,
kis éles lándzsahegyek szúrásai.
A széken huzat, fakószínű virágokkal, most
vette mami az anyagot. Már kora délután
sötétedik, ősz van, október. A gyerek nem
tud az írásleckére figyelni, néz ki az
ablakon, látja végig a háztetőket: a szögben
dőlő fekete, szürke, fehér lapokat, bádogot,
palát, az ötödik emeleti táj kirakott
mozaikját, amelybe messze az Aréna útnál
belecsillog az alacsonyan álló vörös-arany,
négyszögletes nap – padlásablak rámájába
szorított tükörkép. A szemben levő ház
tetejét nézi, a meztelen téglák közötti
keskeny pesti ablakokat. Elemér utca, páros
oldal.
A füzetéhez fordul. A mintasor legfelül van,
ceruzával, alatta az ő szögletes kaparásai. A
tollhegy percen, minden sorban elakad,
aztán alattomosan kiszabadul, és egy
csokor pacát fröccsent a lapra. Cö. Cö. Cö.
Cö-i. Cö-a. C-I-C-A. A füzete két sarka
felhajlik, közepén egymásba ér két tintafolt.
Jár mami kezében a favonalzó. Feláll,
mászkál ide-oda, a tenyerébe csap.
Megfogja az ő vállát, és megrázza.
*
Pacák és szamárfülek. Szavakra emlékezett
ma, villamosozás közben, amelyek idővel
kilépnek az ember életéből, betokosodnak a
felnőtt lét ezer szava alá. Olyan könnyen
helyrehozhatatlanul felnőtté válik az ember,
ha nem vigyáz. De hát én mindig
vigyáztam, gondolta. Az írással is, ma
ugyanúgy vagyok, ahogy első elemista
koromban. Nem lett volna szabad ezt
választanom. Iszonyú feladat írni:
szorongató izgalom, félelem, utálat.
Kétségbeejtően nehéz, több mint amire
erőm van. Reménytelen, hogy valaha kész
legyen. Tudom mindig előre, hogy úgyis
eldobhatom, és újra kell kezdeni az egészet.
Annyira sok! Csinálom tovább, közben
tudom, hogy sosem fogok én ezzel
elkészülni.
A következőt már csak örömmel szabad.
Az arca nem volt még a sajátja. Nem átvitt
értelemben.
Mindig nevetnie kellett magában, ha a bölcs
közhelyet hallotta, hogy negyvenéves
korában az ember már felelős az arcáért.
Nem mintha nem tartotta volna igaznak,
sőt. Ő aztán tudta.
Még mindig nem fejeződött be a
fogszabályozása. Húszéves kor után ez
fogászati képtelenség. A felső foga előreállt
eredetileg, kilógott a hideg levegőre. Az
alsó fogsora középen nem a felsőhöz ért,
hanem két centiméterrel beljebb. A
szájpadlása kemény, elszarusodottforma
kéreg volt ott, ahol másnak nem: oda
záródott a foga, húsz évig. A mélyharapás
hátratolta az alsó állkapcsát, az állát, az
egész arcát, a fejformáját változtatta el.
Attól, hogy még tízévesen is szopta az ujját;
másképp nem tudott elaludni. Az intézetben
szokott rá. A nagyanyja lehúzta este a
fejéről a takarót: „Be fogom paprikázni a
kezedet, meglátod!” De csak bekötötte
ronggyal egy ideig, ő szoktatta le az
ujjszopásról. Azután nem szabályoztatták a
fogát. Egyszer anya, amikor ott ebédelt
vasárnap az Elemér utcában, megkérdezte:
„Akarod?” „Nem”, rázta ő a fejét. „Nem
fogsz majd tetszeni a lányoknak.” „Engem
nem érdekelnek a lányok”, mondta
hatévesen, és a dolog ennyiben maradt.
Most arra gondolt, hogy milyen érzés volt az
ezerkilencszázötvennyolcban: elmenni a
Mária utcai klinikára. Annival jár ekkor, neki
akar meglepetést, ajándékot szerezni.
*
Már a második fogszabályozó szakorvostól
hallja:
– Nem tudok rá példát, hogy húszéves
korban sikerült volna valakinek.
Kihullhatnak az elülső fogai a beavatkozás
következtében. Ha ezt vállalja, meg lehet
próbálni. A saját felelősségére.
Hatévesekkel jár együtt a klinikára azután.
A tanár úgy dönt, hogy személyesen
foglalkozik vele. Borzalmasan lassú dolog.
Három-négy hetenként rendeli be. Ő egy idő
után már nem egyetemista, meg kell élnie,
nincs állása. Minden kárba veszett délelőtt
gond. A tanár váratja, nem ér rá, elfelejt
bejönni. A gumizsinór, melyet először
feltesz, centiméter mélyen belevág az
ínyébe, két hónap múlva elgennyesedik,
fölötte összezárul a foghús, kezd benőni,
állandó gyulladásban van, huszonnégy órát
fáj naponta. Ő úgy tudja, hogy ez
hozzátartozik a fogszabályozáshoz. Az
akarata próbájának tekinti. Kiderül:
fölösleges, nem kellett volna. Egy fiatal
tanársegédnő megigazítja a zsinórt. Két
évig naponta százszor előre kell harapnia,
hogy az állkapcsa a helyére ugorjon.
Előreharap. Évek telnek el. Kiss tanár úr,
akinek nem tudott borravalót adni, megkéri,
hogy fordítson neki magyarra egy dél-
amerikai könyvecskét, biztos benne, hogy a
kérés visszautasíthatatlan. Olvassa hazafelé
a villamoson. Odaér, ahol Marcelo, a főhős
lányruhában apácanövendékek közé kerül, s
tanárnője, a mit sem tudó tizenhat éves
lányka ujjainak önfeledt játéka után
ösztönös ügyességgel veszi forró szájába. A
könyv elemi erővel felkavarja. Nem tud
gondolkozni, nem tud a peronon megállni a
hirtelen támadt gerjedelemtől. Utálja a
tanárt. Nem olvassa tovább a könyvet. Nem
fordítja le. Visszaadja, nem megy többet a
Mária utcába. Kiss tanár két év múlva
elhagyja az országot, már mehetne, de ezt
csak évekkel később tudja meg. Hordja
éjszakánként a sok éve beállított
készüléket. Arca lassan megtalálja a
valóságos kifejezését. Amilyen akkor lett
volna, ha valóban nincsen második
világháború. Ettől kezdve hasonlít az apjára.
Evetke, a barátja nem akarja elhinni, hogy
valaha előreálltak a fogai. Anni sem hiszi,
aki ismerte úgy. Számukra ez az ő arca.
Végül magának köszönheti: felelős érte.
De: még nem fejeződött be a szabályozás.
Ha egy éjszakát kihagy, a felső fogai
előrehúzódnak ma is. Az arc még nem
végleges. Eldőlhet úgy is, hogy kemény állú
férfi, mint az apja (s a szerelme egy nap azt
mondja: „Nem csodálom, hogy a nők
kezdenek ki veled. Egészen különleges az
arcberendezésed. Ez a száj. Egyszerre
megható és ragadozó.”). És eldőlhet úgy,
hogy kilógó fogú, majdnemhogy állatlan
szerencsétlen.
*
Villamosozott. Nem tudott megmaradni
otthon. Nyugtalansága kiűzte a városba,
amellyel mindig jó viszonyban volt. A
délelőtt tíz óra a Várban találta, kialvatlanul.
Kávét ivott a Ruszwurm-cukrászdában.
– Én már nem tudok emlékezni – mondta
egy öregasszony a háta mögött. Bárán a
Várbeli utcát nézte addig. Megfordult a
nyekergő mondatra. Az öregasszony beljebb
ült, egy oszlop melletti asztalnál. Idegenes
volt a kiejtése, azoké ilyen, akik nagyon
régóta élnek távol az országtól. Elmentek,
az egyik azért, mert nem hagyták élni
itthon, a másik, mert azt „hitte, hogy élhet
máshol is. Öreg volt, öregsége
meghatározhatatlan. Puffadtságig táplált,
szögletes formájú arc fehérre porozva, s
középen kármin rúzscsík vágta el. Az arc
trapéza fölött apró tincsekbe bodorított
hófehér haj mint előrebuktatott
gyapjúkucsma. Ő a sarokasztalnál ült, háttal
a cukrászda barlangszerű falának, így jó
kilátása volt a járdára, a csöndes úttestre.
Látta már ezt az utcát, amióta a helyiséget
újra megnyitották. Látta ebből az ablakból a
Várat, örökké eltartó újjáépítésének
különböző szakaszaiban, látott szemben
romot, építőanyagot, kiásott régi pincét,
kőboltos csatornát a török időkből és félig
kész új házat, nyári délután vagy havas
reggel, ahogy teltek az évek, és most az
öregasszony azt mondta az asztaltársának,
hogy:
– Hiába jöttem el harminc év után ebbe az
országaiba, hogy újra lássam a régi
helyeket. Rájöttem: én már nem tudok
emlékezni.
Bárán megijedt; rajtakapta magát, hogy
elhiszi, amit hall. Egy ember, aki nem tud
emlékezni. Él és minden huszonnégy órája
csak huszonnégy óra, nem más; minden
lépése egy lépés – hatvan centiméter vagy
two foot – az adott macskakövön vagy
betonon, nem más. És csak a következő
lépés van meg.
Hideg, kegyetlen gondolat volt: lehetnek
emberek, akik így mennek keresztül az
életükön.
Valóban nem tud emlékezni az öregasszony,
kellett elfogadnia a lehetőséget. Megélt
hatvan évet. Elhagyta tízmilliós országát.
Látta a Földet. Élt az évtizedeken át. Az
arcát négyszögletesre öntötte ki az idő. De
nem tud emlékezni. S így most:
A jobb oldali harmadik asztalnál a középső
széken nincs semmivel több, mint ami
látszik: egy mészfehér, szögletes arc,
középen kármincsíkkal elvágva, a gyapjas
fehér haj, az öregasszonyruha nyaka, a
reccsenő hang. Más semmi, végérvényesen
semmi. Nincs: hatvan év,
ezerkilencszázhúsz, egy kislány fehér
csipkében, írásleckék, levelek, slow-fox, egy
sikoly, határok, hómező, vízesés, messze
kikötők. A kávéja, amíg kiissza. S ha kilép
majd az utcára, akkor ez a műbarlangfal, ez
a kávéfoltos árlap, ez a kimondott öt szó –
én már nem tudok emlékezni – , ez sem
lesz.
Ő tudott. Villamosozott azután is egész nap.
Képek tolultak elő, jelenidő közelségű
emlékek.
(Ma sem tudott semmi lazát és ideiglenesei
viselni. Házikabátot vagy papucsot, effélét.
Egy egyszerű alsónadrágot sem, a helyett
vászon fürdőnadrágokat hordott,
evezősnadrágnak nevezte. És ha egész nap
papírok fölött ült egyedül, akkor is talpig fel
volt öltözve, a cipőjét befűzte. Túl sok évig
tartott, amíg otthon lakott, és meztelenül
aludt, lepedőtlen ágyon, egy húzatlan
paplan alatt, és minden éjszaka arról
álmodott, hogy át kell mennie az úttesten
vagy a mozielőcsarnokon, az iskolafolyosón,
meztelenül, rengeteg ember nézi, ő a
tenyerével próbálja takargatni a nemi
szervét, és soha nem mer elindulni, a túlsó
oldal felé.)
Félmondatok jutottak eszébe, amelyeket
évekkel, tízévekkel azelőtt jegyzett meg, és
ha felnőttkorában eszébe jutottak, egyedül
a sötétben, szeretett volna föld alá bújni, és
gyorsan valami másra gondolt. A merő
szégyenkezés képei.
Az úszólány ezerkilencszázötvenegyben a
Császár fürdő középső napozóján, ahogy a
játéktól zihálva, vizesen, még az előbbi
nevetéssel a szája körül végignéz rajta:
„A kisfiú. Nagy akar lenni!”
***
Mintha kettétörne a Császárban a nap. Még
előtte: Nagykovék hülyültek itt fent a
lánnyal mostanáig. Csak a két Kov van ott,
Prijot és ő. A kövön hasal, eltompultan a
fejére sugárzó fénytől. Felér a lány.
Egyrészes úszótrikója van, és kezd már
melle lenni. Egyidős lehet velük, tizenkettő,
tizenhárom. A Nagy lekapja a fejéről a
gumisapkáját, és feltartja magasra. A lány
nyúlkál érte, nevet. Nem erőlteti, nem
akarja igazán visszavenni. A Nagy átnyújtja
a sapkát a Kicsinek, a lány odafordul, újra
nevet, egyre többet, most már egyfolytában
nevet, a fiúk rohangálnak a kislány
talpnyomától síkos-vizes betonon, és a
középső napozó körülkerített világában
addig nem megy tovább az idő. A sapka
Báránhoz kerül. Kis felnevetései átjárják a
napozót. Átmelegszik. Megfeledkezik
magáról, nem úgy mozdul, szól, mintha ő
volna. Nevet, magasra ugrik, és messzire
dobja a gumisapkát a lány feje fölött. Annak
szemében épp ebben a pillanatban a siker
villant: azt hitte, most időben odaér,
megszerzi. A kudarca, a csalódása, a mérge
mondatja vele: A kisfiú. Nagy akar lenni.
Ő elnémul. A felé röpülő sapkát visszaadja a
lány kezébe. Többet nem megy oda, ha
ezzel a lánnyal marhulnak az Uszály
utcaiak.
Sírni tudna becsapottságában. A gyomrát
markolja össze az az öt szó. A lánynevetés
volt, az húzta bele. Úgy érezte, hogy neki is
szól. Belement. Úgy vette: most ezt
csináljuk.
Azután megmaradt benne a lány hangja
egész életében. E szerint telefonált, és e
szerint félt telefonálni nőknek este
tizenegykor, férfi korában. Azt soha még
egyszer, azt a pillanatot. Amikor ő adott
módot arra, hogy elküldjék. (És elfelejtette,
hogy egyszer a Csita nevű lány, a Kenyér
unokatestvére, ugyanazon a napozón,
eltűnődve őhozzá szólt: „János, te ugye
komoly fiú vagy.” Nem lett belőle
beszélgetés, mert ő gyorsan eltűnt onnan.
Pedig minden lehetett volna Csitával.)
S nemcsak a nőkkel, szerelemmel volt így
ezután. A külvilággal is, az emberi
társasággal, amelynek állhatatlanságát,
bonyolultságát, kifürkészhetetlen
szeszélyességét, megbízhatatlan és
nélkülözhetetlen melegét mindig
nőneműnek érezte, és úgy találta, hogy
szerelmei pontosan, hűen képviselik. Fehér
volt a gumisapka a napozón a Császárban.
*
A szégyen képei tovább. A Császár fürdő
még egyszer, előbb, ötvenegyben, a volt
női napozó, az északi oldalon. Bognár
Sátorkával. (A fiú valódi neve Sándorka, a
Bori bátyja, a kislány selypegéséből ragadt
rá valamikor ebben a formában a név.)
Sátorka szeme félig csukva, lustán, puhán,
napozik. A bőre barna, meleg a naptól, ő az
ujjain érzi, ahogy újabb és újabb bonyolult
csomókkal ki-be kötögeti a másik fiú
fecskéjének a madzagját. Zümmögő nyár,
az uszoda távoli csobbanásai, kiáltáshangjai
eltompulnak, mire elérnek hozzá a meleg
levegő párnáján keresztül. Varázslat állt
meg fölöttük, burokként takarja a két
gyereket. Félmondatokkal, elharapott
szavakkal játszanak, történet alakul,
ugyanannak a kórháznak a lakóivá válnak,
azután ugyanannak a családnak tagjaivá.
Jó. Nem értik, mi bizsereg bennük, már órák
óta nem mentek a vízbe, és közben délután
lett, mélyebb, merengőbb a nyári levegő a
napozó fölött. Már régen haza kellett volna
indulni. Nem akaródzik menni. Egy új játék,
most előkelő étterem, csokornyakkendőt köt
a Sátorka fecskéje oldalára, az ujja hegye
megérzi a meleg bőrt, amikor fentről éles
idegen fiúhangot hall:
– Ni, a buzik! – Három srác a napozón:
rajtuk nevetnek, nevetneeeek.
Fellángol az arca. Átcsap feje fölött a
szégyenkezés. Hát ő nem, ő dehogy,
micsoda rettenetes félreértés, hiszen ő a
nőkért mindent. Juhászkutya. Neki akkor is
megmelegedett a szíve, amikor először
hallotta azt a régimódi udvarlást, hogy én
kegyedért három hétig juhászkutya lennék.
Tudta: ő valóban lenne (hiszen ilyet
másképp nem szabad kimondani,
végiggondolta, teljes felelősséggel: hideg
kutyaház, sáros paprikáskrumpli-maradék
és oldalba rúgás, de egy nőért, a testéért,
ha azt megengedi, három hétig biztosan
kibírja). Közben elég idős volt, hogy a
kiáltás után – higgadtan, otthon – megértse
a napozói bűvölet mibenlétét, s ezután
kerülték egymást Bognár Sátorkával.
***
Zalaegerszegen nyaralnak
ezerkilencszázötvenben. Ő az udvari
bolond. A nevelő, Feri bá külön ül, oldalt. Ő
mellette áll, a fején tányér van. A gyerekek
egy hosszú kecskelábú asztalnál
uzsonnáznak. Az egész asztalt beárnyékolja
a nagy fűzfa, alatta hűvösebb. Lekváros
kenyér van, arra jönnek a darazsak. A
Négyszemű szemüvege. Oldalt a Zala
patak, itt fölé hajolnak a fák. Füzek
nedvesen friss, sárga szomorúsága, lent az
iszaptól sötét víz. Piszkosabb mint a Duna,
és egyáltalán, a nyomába se jöhet. Ha a
Duna folyó, gondolja, akkor ez nem az.
Feri bá anyának ismerőse, volt már náluk a
Dereglyében, több felnőttel,
cigarettafüstben újra és újra felhangosodó
unalmas, érthetetlen beszélgetésen, a
hallban. Ő nem akart kint maradni, tudta a
kérdéseiket előre.
„Hát te, János, mi leszel?”, ezt meg kellett
kérdezniük, amikor megérkeztek. Ő azt
mondta, még csak gyerek vagyok, honnan
tudnám. Most Egerszegen Feri bá a
cigarettáját szívja és nézi, ahogy ő
bohóckodik mellette. Tányér a fején,
gubacsból pipázik, és a többiek röhögnek.
– Figyuzz ide, Koós elvtárs. – Belelendül,
eljátssza, hogy csípte meg a Négyszeműnek
a pöcsét a darázs, meggörnyed, üvölt, a
Négyszemű nevet a legjobban.
– Bárán János, megkérhetlek most, hogy
egy kicsit hallgass? – Ez Feri bá. A többi
gyerek csöndben van. Negyvenen, egy
egész csoport. Ő nekihevülten, örömmel
vár. – Ma van az utolsó napunk. Akarod
tudni, hogy miért neveztelek ki udvari
bolondnak?
– Mondd el. – Ő persze tudja: azért mert
olyan jó vicceket szokott mondani. Azért is
bohóckodik. Ki van nevezve.
– Itt engem minden gyerek Feri bának szólít
és tetszikel. Te úgy láttad jónak, hogy
tegezzél. Ezért. A királyt is csak az udvari
bolondja tegezheti.
Őelőtte elborul a világ. A gyerekek
nevetését meg sem hallja. Egyszerre,
visszamenőleg megért mindent, amin most
már nem lehet segíteni. A saját
szégyenteljes félreértését, a harsány
bohóckodását, végig. A tanár két héten át
tartó neheztelését, a haragját, amiről nem
tudott, és a bosszúját most. A saját
hülyeségét. Otthon mindig rászóltak, hogy
anyának az elvtársait ne tetszikelje. A jé vé
Sztálin gyermekotthonban is tegezték a
nevelőnőket. A normális gyerekek mind
tudják, hogy kell beszélni a nevelővel, még
Négyszemű is tudja, aki strici a Városi
Házakból, és kétszer megbukott.
***
A Dereglye utca egy cé előtt áll egy motor,
már délelőtt óta:
ezerkilencszázötvenkettőben.
– Milyen állati koszos – mondja a Kenyér. –
Igaz, Séna? – A Kenyér sose hívja őt
Reteknek, ezt a nevét használja, amit ő is
szeret. – Gyere csak.
Nem látja, hogy a srácok összenéznek. Mind
ért a motorokhoz. Őt nem érdeklik, nem
jegyezte meg őket soha. Az autókat nézi
csak az utcán, azokat szereti. Nem ért a
motorokhoz, nem érti, mi a különbség. Ezen
nem lát semmit.
– Igaz, hogy milyen koszos? – mondja a
Kenyér még egyszer, és őrá néz mindenki.
Csak neki szól a kérdés. – Egy fél éve nem
mosták meg.
Azt sem tudja, hogy a motor koszos-e vagy
sem. Nem ért hozzá, nincs véleménye. Mint
nagyon sok dologról a világon. Elhiszi a
Kenyérnek.
Felfedez egy homályos foltot a nikkelezett
benzintartályon.
– Igen, őrült koszos – mondja.
– Na ne viccelj – a Kenyér ránéz. – Ez?
Ragyog, mint a tücsök picsája. Életemben
nem láttam ilyen tisztán tartott motort.
Mostanáig azt néztük. Milyen akkor egy
tiszta motor? Megmutatnád?
És Prijot:
– Szerintem naponta háromszor fényesre
dörzsöli a pali.
Néz és lát. A motor tiszta. Ragyogóan tiszta.
Életében nem látott még ilyen tiszta motort.
Akkor kiböki:
– Igen, tiszta. – Igazat mond. Most már
tudja.
– Ilyen ez – bök feléje a Kenyér. – Mit
mondtam? – Ez, hogy valaki ilyen legyen,
Báránt magát is undorítja. Rosszul érzi
magát a bőrében. Nem ért semmit. Nem
mondhatja meg, hogy ő nem azért mondta,
mert a többiek is. Illetve nem úgy mondta
azért, ahogy a Kenyér gondolja. És
semmilyen módon nem mondhatja meg,
hogy mennyire fontos neki ez az egész:
hogy két évtized múlva is emlékezni fog rá.
Elhitte nekik, úgy történt. Csak hát itt nem
lehet már mondani semmit.
***
Körüljárta közben az éjszakát. Mostanában,
hogy egyedül volt, sokáig fentmaradt
esténként, kezdte újra megismerni a várost
este tizenegykor, amikor bezárták a
kapukat, aztán egykor, kettőkor, amikor
lakói alszanak, csöndesek és sötétek a
házak, csak püffedt arcú bárzongoristák,
éjszakai korrektorok és betörők járkálnak a
dolguk után. Vasárnap este távoli
külvárosba vetődött el, Pest északi részén,
új telepi házakon túl, ahol már teherautók
járnak nappal is, ott bámult maga elé egy
zenés eszpresszóban. Két órakor dobták ki,
és mire éjszakai villamosokkal hazaért
Budára, már világosodott. Látta a
tejesautókat a Nagykörúton közben, amint
rekeszeket rakodnak le róluk a
fűszeresboltok elé, találkozott a sárga
locsolókocsikkal, és a postás kisbuszokkal,
amelyek a reggeli újságot hordták szét. S
aznap a városi éjszaka örökre elveszítette
számára a rejtelmességét, titokzatos
nagyszerűségét. Az övé lett. Mint a Hold
túlsó oldala, amióta egyszer megkerültük,
és a szobánk falára rajzszögezhetjük a
térképét.
***
Ábel meghalt. Öngyilkos lett. Ő hétfőn tudta
meg Böbétől, a gépírólánytól, aki Ábelnek is
mindig kötelességtudóan megnyomorgatta
a fülét, ha arra járt.
Az igazgatósági ülés utáni szombaton
csinálta. Vonatra ült, jegy nélkül, elutazott
Balatonszárszóra. (Ez a helység – 1830
lakos, 7-es országút, kemping, József Attila-
emlékmúzeum – ebben az évszázadban
aránytalanul jelentőssé vált az ország
életében.) Kikereste a vonatot a
menetrendből. Még látták bolyongani a
vasúti resti körül. Négy-öt órát töltött el így,
megvárta a délutáni gyorsvonatot. Nem
tudni részeg volt-e vagy sem. A zsebében
csak aprópénzt találtak.
– Iszonyú – mondta Böbe. – Hát nem
iszonyú, Jancsikám? Mondja meg. Két napja
még itt mászkált, bejött, érdeklődött.
Papp, a főrendező jött ki az igazgatói
szobából.
– Balatonszárszó – mondta Báránnak. – Mert
József Attila ott feküdt a vonat alá. Azért
lásd be: van ebben valami manír.
 *
Különös ég alatt ment végig egy fél óra
múlva a Rákóczi úton. Ólomszínű nap volt,
meghatározatlan évszak. Lehetett volna
június vagy október, semmiképp sem
emlékeztetett havas decemberekre. Egy
fáradt hang azt mondta: „Folyik a levegő!”
Ködből épp vízzé váló gömbök ültek puhán
az arcára. Összegyűltek a kiálló
reklámtáblákon, traverzeken,
villanyoszlopokon. Mire elhagyta az
árkádokat, már csak néhány méterre látott.
A járda fekete volt, eső nélkül is ázott.
Nappali éjszaka: minden kirakatban égtek a
neonlámpák. A széles út túlsó oldaláról
áthomálylott a mozi nagy piros
fényreklámja. A szürkeség elmosta,
felnagyította a hosszú felírás betűit. Egyre
sűrűbb gyalogosforgalom áradt az üzletek,
sorakozó áruházak között. Pillanatonként
léptek be a szembejövők a látható dolgokat
magában foglaló, bizonytalan határú
gömbbe. A sötétben mintha ráérősebben
jártak volna, és mindig megelőzte őket a
hangjuk. Mély, férfias: „Ha a terepvázlatot
időben kapom, öt darab ezres…” Fiatal nőé,
tájszólás nyomaival: „Nézd, a piros
japánujjú…” Gyerek, nem tudja még
kimondani a pontokat az ü-n, ö-n: „A tuzoltó
autót kell megvenni.” Egy élénk piros kabát.
Egy katonatiszt csizmájának rogyója, a
lábikráján feszülő nadrág. Elhúzódó tompa
kiáltás. Víz-tűk a levegőben.
Mire a Madách téri üzletsor elé ért, már
tehetetlen dühöt érzett a tolongó, vásárló
karácsonyi tömeggel szemben.
Elsősorban magára volt dühös. Emlékezett
Ábel reszkető kezére – a húszforintosra,
amit szombaton délelőtt tőle kért kölcsön.
Nem szívesen adta. Megissza, gondolta
akkor. Ezt is. Nekem sincs. Segíteni
szerettem volna, gondolta, mindent
megtenni érte, de a kis húsz forintomat, azt
sajnáltam odaadni. Hogy úgyis, mit csinál
vele? Ezt csinálta vele. Élete utolsó
utazásán, amikor nem volt pénze jegyre,
mégsem fillér nélkül szállt föl a vonatra.
Amikor harmadszor húzta be maga után a
vécéajtót, hogy a kalauzt elkerülje, lapítva,
a bőrbeteg aktatáskájával, amelyben üres
géppapírokat találtak, rámarkolhatott a
keze egy ragadós papírpénzre. Vagy még
előbb, a forgó zűrzavarban, ahol csak egy
volt biztos a kibillent világból: sínhézagok
kattogása: ba-la, ba-la, balaton-szár-szó, a
helységnév, amelyben megkapaszkodott,
megihatott mégis egy pohár vizes bort a
Déli pályaudvar kocsmájában. Abbamaradt
a szája reszketése. Báránban mélyre
temetett emléket hozott elő ez a halál. A
színház mögött, dohos pesti kapualjak
mellékutcájában a kocsmapultnál: a
kábarészeg Ábel feketekesztyűs keze egy
pohár fehér bor köré fonódik. A kislánya ott
vár tompán, hogy hazarángassa. Ildikóhoz,
aki a honoráriumát elveszi, ebben a
felesége. Akkor felcsap Bárán háta mögött
egy fiatal hang: „Kesztyűben?” A bohém
művészvilág táncosléptű, kürtőnadrágos
fölénye a hangban, a gazdagoké és
szépeké, akik tudják, hogy az övék a világ,
most. Ábel fölnéz tejüvegderengésű
tekintetével: „Miért. A farkamat is
kesztyűben verem.” Báránnak összeugrott a
gyomra, mintha ököllel belevágtak volna.
Most sem tudta, hogy ki volt a kérdező — a
színház tagja, naponta órákat töltött együtt
vele – akkor a kocsmában a háta mögött.
Csakugyan sikerült elfelejtenie, és úgy
érezte, hogy ezzel utólag eltávolította a
jelenetből, az idegen nem hallotta azt, amit
semmiképp sem volt szabad hallania. De
Ábel lánya, piros sapkában, unt
bevásárlótáskával, öreg gyerektekintetével
ott maradt. Őt elfelejteni nem volt mód.
Most már megemészthetővé teszik a
Csőgörényt. Majd. Az özvegy, akire
automatikusan száll a jog, maga fog házalni
vele. Kérni, hogy simítgassa el valaki
rendező. („Az előlegeket már régen fölvette.
Tízezer forintot, amiről nem tudtam, pedig
mindent ellenőriztem. Ember az ilyen? A
saját családját forgatta ki, a gyermeke
szájából az ételt. Nem baj, ha húz, nem baj,
ha változtat, csinálja meg, Ferenc,
személyesen. Maga tudja a legjobban, hogy
mi kell. Csak adják elő. Köszönöm, Ferenc.”)
S ezzel Bárán kijelölt feladata megszűnt.
Csak hát Húsvétnénak sem ez volt a valódi
oka arra, hogy kirúgja, ő sem azért akart
igazán magára maradni.
Az öngyilkosokra kellett gondolnia, akikkel
életében találkozott. Már csak a helyekhez
ragaszkodtak, ahol megtegyék,
időpontokhoz.
Végletes igazságtalansággal nézte a járdán
tóduló ünneplő tömeget. Persze. Ők
megtették. Ezek itt egytől egyig
megalkudtak, amikor arra volt szükségük,
elárulták önmagukat olyan választásoknál,
amilyennél Ábel most ronccsá puhulva, fél
éve egyfolytában öntudatlanul is tudta:
annyit még mondhat, hogy nem. Ha
belehal, akkor sem. Ezek: élnek.
Karácsonyoznak. A Madách téri járda
közepén – Bárán, aki nem tudott gyűlölni
soha, Ábel helyett, onnan, egy pillanatra
gyűlölte az élőket.
***
Mostantól biztosan tudta, hogy végzett a
színházzal, és nem fog újra állást vállalni.
– Amikor közöltem, hogy nem csinálom,
azzal lényegében felmondtam – magyarázta
Anninak. – Nem lesz látványos kirúgás. Azt
az örömöt nem szerzik meg nekem.
Januárban nem fogják meghosszabbítani a
szerződésemet, és többször nem beszélnek
a véglegesítésről. Az Ábel drámáját pedig
majd csak kifordítja önnön valójából Papp
vagy az új gyakornok. Majd nem zeneszerző
lesz a főszerep, hanem tanár. Új címet is
kap, Csőgörény helyett, mondjuk
Pézsmapocok lesz belőle.
Anni csak nézett rá hosszan. Báránban
lassan elfacsarodott valami. Sokára mondta
a lány, halkan, kiégett szárazon:
– Igen. Biztos én is így csináltam volna. Nem
tudom, végiggondoltad-e, hogy ez mivel jár.
Ha nincs állás, akkor nem lehet gyerek sem.
Isten tudja, még mennyi ideig. Tudta. Már
abban a pillanatban is, amikor először
hangzott el a fontos megbízatása. De
kerülte a gondolat megfogalmazását, végig.
– Nem bírom már cérnával – mondta Anni. –
Belefáradtam.
Saját gyereket szeretett volna évek óta.
Naponta tartotta a kezében a mások
felsivító, vörös arcú porontyait. Várt, évek
óta. Bárán pedig idejét múlt hipnózisban élt.
Tévedett. Túl mélyen idegződött bele az
elődök aszkézise, az, hogy Osvát Jusszufnak
ezerkilencszázötvenben nem lehetett
gyereke. Akkor megszűnt volna szobrász
lenni. (Öreg barátja most döccenve,
félrehajtott fejjel, kérdezte: „Nem lehet,
hogy egyszerűen nem szereted már azt a
lányt?” Jusszufhoz ment el: ha igazán
összegubancolódott az élete, mindig az
Öreg jutott eszébe először. „Persze, ha más
a baj… De ha így van, akkor bevallhatod
magadnak. Nem kell bonyolult ürügyeket
találnod. Akkor bírd ki. Maradj egyedül.”
Elgondolkodott. „Ha dolgozni tudsz. Én nem
tudnék egyedül élni. Próbáltam huszonöt
éves koromban, de egy fél év után
visszaköltöztem az anyámhoz.”)
A szerelmek, mondta néha Anni, sajnos,
meg szoktak kopni. Bárán akkor a
gondolatra is felháborodott: az övé nem.
Most már régen más lányok szeme villanása
dúlta fel a békéjét. Lefeküdt egy gömbölyű
röhhencs pincérlánnyal. Ismeretlen nők
után mászkált az utcán. És tudta, hogy ez
sem másból fakad: egyedül kell maradnia.
Nem bírta már a szabályos életét sem.
Visszatért még az életébe Anni, álmodott
róla évek múlva, fájdalmasan. (Világgá
ment abban az álomban a lány a kék
vászon ruhába öltözött Evetkével, és ő
eltörte Evetke csuklóját.) De ezen a napon
elbúcsúztak.
*
Hét órán át gyilkolták egymást, és halálosan
kiszikkadtak mind a ketten. Úgy hitték,
minden érzésre képtelenek már. Akkor
búcsút vettek egymástól. Anni volt a
határozottabb.
– Akkor búcsúzzunk el. – Fölemelte a két
karját, és az ő nyaka köré tette, ahogy
mindig, nyolc éve, ha az ölébe ült. – János.
Bárán közelről látta a fehér-világoszöld
frottírköpeny csíkjait. Behunyta a szemét.
Betéve tudta a sima szálú fekete haj
súrolását a szeme héján, Anni meleg
arcbőrét a száján, a vékony test súlyát a
térdén. Ringatták egymást, szorították,
megkapaszkodtak.
– Majd szét kell osztanunk a könyveket.
Neki elakadt a lélegzete a fájdalom
bizonyosságától. Ez most már így van.
Vége. Úszómedence zöld fényét látta,
alulról, levegője fogytán, a vízen át. Egy
lejtős országutat éjjel, kerékpáron rohan
rajta lefelé, nyitott ingben. Szeretkezéseik
zuhanó pillanatát, hallotta Anni visszakapott
lélegzetét, meglepett boldogságát, s ahogy
ő maga szedi a levegőt, nevetésre és
sírásra emlékeztető kis hanggal.
– Nem fogod tudni, hogy mennyire
szerettelek.
– An! – ezzel a szótaggal az egész világon
csak ő hívta a lányt. Alig tudta kimondani: –
Azt hittem, hogy én már nem fogok sírni
többször.
Sírt. Igyekezett visszafojtani a sírását.
(Érezte, hogy figyeli saját magát, mi
történik vele. Kínozta ez a tudatosság, de
nem tudott megszabadulni tőle.
Beléidegződött a kérdés: mi vagyok?
Számon tartotta az érzelmeit, most örült
képességének-, a nagy, feneketlen
keserűségre, de amikor ráismert az
örömére, kétségbeesett.)
Anni azt kérdezte:
– De ha háború van, ugye hazajössz?
*
Utólag ráismert arra a tévedhetetlen
biztonságára, amellyel cselekedett.
Amennyire fájt a búcsú, annyira meg is
könnyebbült. És nagyon rosszul érezte
magát. Valami nem normális van a
viselkedésemben, gondolta. Érzéketlen és
szörnyetegszerű. Meghatódom, hogy lám,
nagy dolgok történnek velem is, szakítás
életre-halálra, csöndes elválás. S miközben
elérzelgek a szavakon, ott van Anni. A
halántéka, a haja, a szeme, a válla. Ott van
az életem nagy szerelme, amilyen talán
nem adatik meg kétszer, ott vannak a meg
nem született gyerekeim, lány, fiú, fekete
szeme, zöld szeme, és közben
mindannyiukat el-ve-szí-tet-tem. Egy
dologban volt bizonyos: az a rend, az a
béke, amelyre sóvárog, létezik valahol. Vagy
valamikor. Az apja békéje, amelyet az öreg
fényképeiről ismert.
***
Sárgáspiros mintájú otthoni díványára
könyökölve, majdnem fekve nézi a kettes
számú albumot
ezerkilencszáznegyvenhétben. Az első
oldalon a Tél a Ligetben
ezerkilencszázharminckettőből. A Dereglye
utcai szobájában. A kiskertre néző ablak
alatt megpendül a fűtőtest: ma tartanak
próbafűtést. Égett porszag. A napfény
átnyúlik a szobán, rátenyerel az
albumlapra. Ha ferdén fordítja a fénynek, a
régi nagyítások sötét darabjain bizonytalan
körvonalakat rajzol az ezüstbromid.
Két befogott ló bólogat a városligeti
platánfák alatt. A kocsirúd épp szembenéz a
lencsével. Az úttest szélén egy kevés
összesöpöretlen avar, ahogy a szél
odahordta. Az egyik lónak fehér csillag a
homlokán. Lapoz, először csak a fotópapír
közepét látja. Cikcakkos, visszaverődő
fénysáv a vízen, egy épület fehér
tükröződése: elkanyarodó csatorna, a végén
fehér ház, hosszú külső folyosókkal,
ajtósorral. Kétoldalt az árnyékos sávok
feketesége. „Brünner Venedig.” (Brünn
Velencéje, így fordította le magának a
képcímet. Előbb ismerte a szót: Venedig,
mint azt: Velence vagy Venezia.)
Itthon megint: gyülekező felhők, fehér fényű
szegéllyel, komor esti-délutáni képek egy
viharos napról. Alföld: fehér tusfelirat a
fotókartonon, csupa kisbetűvel. Szélfújta
kopár mező alul, kerekező ördögszekér, fa.
Villám rajza a vak éjszakában,
hajszálelágazásokat kibocsájtó vastag
kétágú gyökérforma az égen, tépett lombú
fa fölött. Fekete emberkörvonalak
vasvillával, lapáttal egy töltés tetején, sötét
felhők előtt. Apa arcképe, önkioldóval
csinálta. Felfelé néz, hegyesgalléros, csíkos
inge van, amilyet a háború előtt hordtak, a
legfelső gomb nyitva. A háttér fekete,
benne az ezüstbromid foltjai a régi
nagyításon.
Ott volt a rend, amelyre vágyott most,
férfikora kezdetén, a befejezetlen arcával.
Egy padon ülve a Lánchíd pesti oldalán,
leltárt készített magában. Nincsenek a
kezemben az albumai, gondolta. Nincs meg
a regiszteres notesza, nincs a Schliemann
gépészeti katalógusa, az ő bejegyzéseivel.
Nincsenek meg a levelei anyámhoz. Azon
kapta magát az üres téli parkban, hogy
hangosan kimond egy szót.
– Mutassátok.
Hol van? morogta magában. Nincs ilyen.
Nem fogadta el a tárgyilagosnak álcázott
szót: eltűnt, ahogy nem fogadta el azt sem,
hogy ő ne emlékezzen mindenre, amire
emlékezni biológiailag lehetséges. Nem
törődhetett bele abba, hogy véglegesen
felülkerekedjenek a háborús évek –
árvaházak és vöröskeresztes otthonok, az ő
akkori fizikai gyöngesége, rosszul
tápláltsága, amely miatt az agy nem jutott
megfelelő vérellátáshoz. Hogy az a régi
proteinhiány, egy vegytani folyamat, örökre
elvehesse életéből a legelső, eredendő
békét. Mostantól gyógyítandó és múló
betegségnek fogadta csak el, amit
egyszerűen nem szabad elhanyagolni.
Mi az, hogy eltűnt, micsoda felületes
hazugság? A rendet adjátok ide: a bőre
tapintását, a hangját, ha velem ordít. A
békét, amelyben be lehet rendezkedni
egyszer és mindenkorra. A házakon vakolat
az egész falon. A nap kel 6.20 órakor,
nyugszik 19.16 órakor. A hold kel 5.54
órakor, nyugszik 17.34 órakor. A fűtőtesten
a kerámia páráltató tele vízzel. Folyamatos
a tárgyak kapcsolódása, a stukavillamos
ajtaja középen is nyílik. A villanyok mindig
meggyulladnak, és minden kaput
használnak kapunak, az átjáróházakat
átjáróháznak. Porcelán négerbaba a
könyvtámasz a szekrény tetején. A londoni
Big Ben hangján szól a bimbamos óra. Apa
bolondozik az erkélyen, fürdőköpeny van
rajta és keménykalap, vagy négy
példányban négy különböző ruhában
kártyázik egymással.
– Mert így nem lehet élni.
 III. FELISMERT KESERŰSÉG

Mostantól tudta, hogy nem fog újra állást

vállalni, él, ahogy tud. Másra kell az ideje.
Január elsején felvette az utolsó fizetését.
Albérletet is kellett keresnie. Elég hamar
talált egy szobát Budán, a Virág árokon.
(Nem messze egy városi vízgyűjtőtől:
hatalmas, trapézokkal határolt oldalú
betonteknők voltak ezek, háború, ostrom
esetére; a Lövölde térről ismerte eredetileg
a fajtájukat, de az ottanit már régen
betemették, trolibusz jár fölötte.) Ismerősei,
barátai laktak a szobában előzőleg, csupa
rendezetlen életű ember, kézről kézre adták
a címet. Megfordult már ő is a fehér
bútorokkal berendezett hajdani
leánykaszobában, Evetkét látogatta meg
akkor a négylakásos villa földszintjén.
Mostantól a faágy végét látta reggel, amikor
felébredt. Az ágytámla fehérre mázolt
rudakból állt, minden rúd tetején esztergált
fehér gömböcske. Az asztalt három oldalról
tenyérnyi magas fehér korlát vette körül, a
fehér gömbökkel. Volt még egy fehér
ruhásszekrény és egy fehér szék. Igazi
leánykaszoba volt, egy elmúlt világból, ahol
még léteztek gyerekszobák, leánykabútorok
és gyereklányok. Gréta, a főbérlőnője
kiadta, és benne hagyta a bútort. Külön
bejárata is volt a tornácról a szobának.
Gréta havonta ezer forintot kért. Ez akkor
nagyon sok volt. Így lehetett viszonylag
könnyen hozzájutni a szobához.
Sosem lakott még ilyen drágán. Megélhetés
után kellett néznie. Annitól kölcsönkérni
semmiképp sem akart. Egyébként nem
tartott különösebben az egész helyzettől: a
színház előtt is megkereste a kenyerét.
Szeretett dolgozni. Jó is volt most, hogy
ezzel kell törődnie.
Az első délelőtt rávetette magát a Grétáék
telefonjára – nem voltak otthon – , és
egymás után húzta a ceruzavonalakat az
ajtófélfára. Megbízatások, munkák után
érdeklődött mindenfelé.
A telefonálgatás első eredményeként kapta
azután az idegen nyelvű korrektúraolvasást
a város legnagyobb könyvnyomdájától. Egy
szakfolyóirat spanyol hasáblevonatait
kellett korrigálni. Egyszeri munkának
számított, jól megfizették. Ekkor korrigált
először pénzért. Mindjárt megszerette a
korrektúraolvasást. Megtudta, hogy
készsége van hozzá: ahogy ránéz egy sorra,
a betűhibák maguktól kiugranak. Talán az
teszi, hogy szereti a könyvet: valami jelez,
ha baj van a nyomtatott szöveg képével.
Megerőltetés nélkül dolgozott, ehhez nem
kellett figyelnie. Ahogy a hasábok végére
ért, legtöbbször már nem tudta, hogy miről
olvasott.
Mindig szeretett papírok fölé hajolni.
Olvasni, gyakorlati szándék nélkül. Tanulni.
Ülni egy jól megvilágított asztalnál, könyv,
fehér papír, egy új szótár előtt, csöndben,
sok szabad idővel, és nagyon sokszor
képtelen volt különbséget találni a
szórakozás és a kenyérkereset között. Az is
jó érzés volt, hogy a nyomdának érezhetően
szüksége van erre a munkára, nehezen
találnak embert, s úgy fest, mintha ő tenne
szívességet nekik. A folyóirat
negyedévenként jelent meg, ő nem mondta
le a munkát később sem, és az elkövetkező
időkben sokszor ez volt a naptára.
Ahányszor megérkezett egy újabb szám,
ráébredt, hogy egy újabb negyedév múlt el,
újabb évszak.
„…hogy ez a gyermeki boldogság valódi
felnőtt boldogsággá váljon, a vér és a
könny által, a hamu és a füst által; valódi
felnőtt boldogsággá, amelynek alapja már
nem a naiv ártatlanság, hanem a világ
felismert keserűsége, felismert és
megtagadott igazságtalansága, a világ
megosztott fájdalma.” Négy Semprun-sort
fordított a felnőtt boldogságról, nehezen,
lassan, magának, hogy legalább ez a
félmondat meglegyen az anyanyelvén is.
Meg akarta mutatni Jusszufnak.
Az eredetit már félretette, hogy ne zavarja
ezekben a negyedórákban, amikor a
magyar mondatot előveszi. Nem segített,
tudta már kívülről. Újból maga elé tette
mégis: „… – que ce bonheur enfantin soit
devenu un vrai bonheur… à travers le sang
et les larmes… à travers les cendres et les
fumées: un vrai bonheur… qui ne serait plus
fondée, aujourd’hui, sur l’innocence niaise,
mais sur la gravité reconnue du monde, sur
l’injustice reconnue et niée, sur la douleur
partagée du monde..
Egy órakor befelé indult a városba, a
magyar szöveg addigra így változott: „…
hogy ez a gyermeki boldogság valóságos
boldogsággá váljon… a véren és a könnyön
át, a hamun és a füstön át: valódi felnőtt
boldogsággá, amelynek alapja már nem a
tiszta szívű ártatlanság, hanem a világ
felismert komolysága, felismert és
megtagadott igazságtalansága, a világ
befogadott fájdalma…”
*
Munka, hétköznapok. Egy este, nem sokkal
az után, hogy beköltözött, eljött hozzá a
csimbókos hajú barátja, Korom Illés,
részegen. A pasaréti kocsmában beszélték
meg a találkozót, késő estére. Kétszer nem
találta ott. A harmadik alkalommal ott volt,
félig részeg, csökönyös állapotban. Alig
tudta rábeszélni, hogy följöjjön vele a Virág
árokba. Végül elindult, de ahhoz neki előbb
meg kellett innia egy pohár pálinkát, amit
nem szeretett.
A kertkapunál megállt a vendége, és
gondosan végigolvasta a névtáblákat. Fönt
a fehér bébi asztal mellé ült le. Körülnézett
a szobában.
– Hiába – dörmögte – , dörzsölt pali vagy te,
Nagy János. Tudod, hogy kell az ilyet
csinálni. Ez kellene nekem: egy sznob nő,
akinek lakása van és eltart. Ha egy ilyen
szobám volna, megoldódna az egész
életem. Mikor jön haza Gréta?
Levette az asztal fölötti polcról a Grétáék
nagykanalát. Bűvészmozdulattal a belső
zsebébe süllyesztette. Aztán kitette megint.
– Ezt el fogom lopni – jelentette be.
– Ne lopd el – mondta ő. – Kérlek.
– Jó, jó – bólogatott Illés. – Vicceltem. Csak
nem gondoltad komolyan.
– Nem az enyém, csak azért.
Illés újra kitette a kanalat az asztalra. Ivott,
haragudott a világra. A felső karjai között
elhelyezkedő hangszekrény teljes erejével
dörgött, s bár háziasszonya nem volt
otthon, Bárán nagyon szerette volna már
elcsitítani valahogy. Félt, hogy a
szomszédok panaszkodni fognak, és őt
kirúgják a jó albérletéből. Szerette volna
kívül látni a vendégét. Hívta, egyenek,
aztán menjenek el bort inni. Illés rántottát
akart sütni.
Most már keményen részeg volt, nem tett
jót a fél üveg bikavér a kocsmai pálinkák
után. Kimentek az üres konyhába. A vendég
fűszereket keresett, zöldpaprikát. Január
első napjaiban jártak, zöldpaprika nem volt.
Aztán zöldborsókonzervet akart, omlettnek.
Végül belenyugodott:
– Nincs semmid. Nem tudod, hogyan kell
főzni. Élni. Nem baj. Csinálunk rántottát
abból, ami van. Ne mondd, hogy tojásod
sincs.
Egy darab szalonnát vágott föl, túl nagy
kockákra, nem várta meg, amíg
megüvegesedik, rácsapta, ami tojást talált.
Bárán bement a szobájába sóért.
Amikor visszajött, a vendége lompos
zakójának elálló zsebében két
marhamájkrémet látott a polcról.
Ettől egyszerre elöntötte a jókedv, és most
már nem zavarta Illés tanár úr ordítozása.
„Hát ez kleptomániás”, gondolta magában,
szinte hüledezve a boldogságtól, hogy
micsoda szépségek fordulnak elő az ember
életében. Tudta, hogy Illés a fehér köpenyes
állásával nincs rászorulva a májkrémre,
ezért aztán hevesen megsajnálta és
megszerette.
Közben már egy-két órája dédelgette az
éhségét, úgyhogy jó étvággyal evett,
amikor betelepedtek az asztalhoz. Pedig a
rántottát a szalonnából vízszerű folyadék
csurogta körül, szakácsa nem várt vele,
amíg megsül, híg lett, elnagyolt sárga-fehér
síkságok képződtek a serpenyőben. A végén
mégis jóízű volt az egész. Illés nagykanállal
evett. A kenyeret negyedkarajokban
lapátolta a szájába, morzsát záporozott.
Négy-öt kanál után elfogyott, amit magának
testvériesen elkerített.
Elfogyott a bor is, elérkezett az alkalom,
hogy Bárán elráncigálja a vendégét a
lakásból. Most már minden percben
hazajöhetett a háziasszonya.
Tíz óra előtt vágtak neki a januári utcának.
Sikerült fölpakolni Illést az autóbuszra, és
egyetlen lendülettel elfuvarozni a
Belvárosig. Ahogy leszálltak, kiderült, hogy
Illésnek nincs cigarettája.
– Ott megy az a felnémet úr – hadonászott
egy rendezett külsejű, nagyaktatáskás
fiatalember felé a Kossuth Lajos utca
sarkán. Bárán előrement, kért egy
cigarettát.
– Ugyan – csapott fel Illés, miközben
rágyújtott. – Annyi cigarettát kapok ebben
az országban, amennyit akarok.
– Jó szöveg. – Bárán őszintén ünnepelte. A
fiatalember utánuk is ment a
trolibuszmegállóig, kíváncsi volt a lármás
együttesre, és ahogy Illés elkérte a második
cigarettát, felhúzott szemöldökkel, sértetten
komoly arccal bólintott.
– Szívesen. – Keményen a szemébe nézett
Illésnek, aki, ha részeg volt, kérni is tudott
sértően. A fiatalembernek megjött a trolija,
de nem szállt föl rá, hanem nézett utánuk,
és lassan integetett az összecsukott
esernyőjével.
*
Hamar, tizenkét órakor kidobták őket az
utolsó pinceivóból, ahol boroztak. Illés
lassan józanabb lett. Hívta őt bizonytalan
céllal, erőszakosan. Bárán fölszállt egy
kiskörúti villamosra, otthagyta a
járdaszigeten az utánabámuló, rövid
kabátos alakot. Másnap reggel nyolckor
csengett a telefon az előszobában, Gréta
beszólt, őt keresik. Kábán ment ki.
– Addig marháskodtam a kanaladdal, amíg
nálam maradt – hallotta Illés hangját, és
semmit sem értett egy darabig. – Itt vagyok
a kocsmában, ugorj le érte. Attól félek, hogy
ha piálok, elviszem és eladom a
bizományiban. – Most már szigorú volt. – Ezt
nem engedheted. Nem a tiéd.
*
Egyszer csak viszontlátta a piackutató-
folyóiratot, a második korrektúrafordulóban.
Múltak a napok. Magánya gyakran vitte új
tájakra. Az ifjúszínész-klubban ült egy este,
tavasz felé, és zöld arccal bámult az
asztalra, amikor Illés rátette nagy
medvemancsát a vállára.
Püffedt arcok tekintettek rájuk. A szomszéd
asztalnál egy húsos, nagymellű nőnek
ezüstre volt festve a szemöldöke. Ilyenek
jártak a klubba. Sosem lehetett tudni
kicsodák, és hogyan jutottak be. A
belépéshez külön tagsági igazolvány kellett,
s egy ezzel megbízott barna öltönyös
bandzsa kérte a belépőt mindazoktól, akik
nem tartottak elég határozott léptekkel a
páternoszter felé. A nők mindenesetre
bekerültek, a büfés pedig Opel autót vett.
Illés régebben osztályon felüli kuplerájnak
nevezte a klubot, és hozzátette, hogy ő
csak a harmadosztályú létesítményeket
kedveli, ahol biztos, hogy tisztességes
kurvákkal akad össze az ember.
– Újabban züllik – mondta ma. – Már nem
tudom, minek nevezzem.
Ezen a napon derült ki, hogy Báránnak mi is
a baja a világgal. Odatelepedett hozzájuk
egy fekete hajú, öltönyös szép ember, Illés
ismerőse. Valami mozi-dologgal volt
kapcsolata.
– És állásban? – kérdezte Bárán. – Vagy
valahol? – Kísérletet tett a társalgásra.
A férfi felkapta a fejét. Hallani lehetett a
levegő beáramlását, ahogy szólni akart,
végül csöndben maradt. Illés a szomszéd
fotelban a röhögéstől rázkódott, hosszú haja
meg-meglebbent hátul a tarkója fölött, okos
szeme, amely őt mindig egy jókedvű
malacéra emlékeztette, még jobban
csillogott. A térdét csapkodta jókedvében. A
fekete hajúnak egy fél perc kellett, hogy
megtalálja a hangját.
– Hogy állásban? Hol élsz te? – Lélegzetet
vett. – Nézz rám. – Kihúzta magát,
szembenézett vele. Aztán oldalt fordította a
fejét, félprofilba, ő nézte. A fekete hajú várt.
Nem hitt a szemének.. Végre kitört. – Én
vagyok az a Kocsis Kornél, a tévében.
– Az? – De nem tudta, hogy melyik. Kocsis
Kornél azt mondta:
– El vagy maradva a világtól. – Elment. Illés
röhögött. Elmagyarázta, hogy Kocsis a Ki
lett ma okosabb? című műsort vezeti a
televízióban, ettől hetenként tíz percig
látszik, és minden normális ember
utánafordul az utcán, összesúgnak a háta
mögött. De hát Bárán nem nézett televíziót.
A Világ, gondolta. Megpróbálta látni a
dolgot. Elképzelte, ahogy a világ megy
Kocsis Kornéléknál. Szerdán előrébb van,
mint kedden, kettőkor előrébb van, mint
egykor. A világ: zöld vicinálisszerelvény,
négy kocsival, hosszú huhogó füttyel vágtat
el mellette. Ő áll az Árpád Fejedelem útján
az óbudai vízműnél, a sárgás, száradó fű
között, csak a fűpart marad, a fekete foltok,
amiket a Világból kipattanó szikrák égettek
a gazba, meg a rozsdás, kettégörbedt tábla:
„Vigyázz, ha jön a vonat”; a Vízművek
kerítése, három zöld mérleghinta, az odvas
fűzfa lent a rakparton, Duna-kavics és
csatornabejárat a víz fölött.
Áll ott, elmaradva, és bámul a Világ-Hév
után. A Világ, hm. Aztán lányhajakra
gondolt váratlanul. Meg egy szaladó gyíkra,
ahogy eltűnik a törött farka a barna
terméskő résében.
***
Illés hozott egy pohár bort,
szembefordította őt a saját száz kilójával, és
az arcába nézett. Ahogy beszélni kezdett,
borozásoktól rekedten, kikanyarított az este
pohárcsörrenéseiből, emberzajaiból egy
védett darabot; ebben csak ketten voltak.
– Rosszul vagy, Jameskám.
Mindig Jamesnak szólította, ahogy írva van,
és Bárán, aki élete során csak későn békült
ki a saját keresztnevével, amikor Anni
megtanította rá, hogy lehet azt szeretni is,
most már örült, hogy a Jánost sokféleképp
lehet forgatni. Egész életében voltak ilyen
pasasai, az egyik Giovanninak szólította, a
másik Dzsoninak.
– Te most rosszul érzed magad – mondta
megint Illés. Ő csak bólintott. Rosszul érezte
magát, attól félt, hogy elájul. – El akarsz
ájulni – folytatta Illés. Feldördült: – Nem
fogsz. Most szorongsz, nem szeretnél
egyedül maradni. Marha rossz helyzetben
vagy a világban. Már nincs hova hátrább
lépned, úgy érzed, hogy falhoz állított az
élet, magad is segítettél neki. És hogy
többé már nem lesz másképpen. Hát nincs
ilyen, érted! Nem törődöl vele. –
Fokozatosan nyugodtabb beszédütemre tért
át. – Van viszont valami. Figyelj. A falhoz
egyedül kell odaállnod. Akár ártatlan vagy,
akár bűnös. Azért, hogy a megmenekülés,
az életben maradás egyedül a te élményed
legyen. Tudod, tavaly ilyenkor én nagyon
rossz körülmények között éltem. Legalább
nyolc helyen laktam, nem volt állásom.
Otthagytam a feleségemet. Nyár közepén
már olyan rendes elmebeteg, alkoholista
csavargó voltam. – Bárán tudta, hogy Illés
háromszor volt bolondokháza-szerű félig
zárt helyeken idegösszeroppanással. – Most
rendes állásom van, fizetést kapok,
dolgozom egy komoly hivatali szobában,
fehér köpenyben, és tanár úrnak szólít a
titkárnő. De sose fogom elfelejteni azt az
éjszakát, amit a Vérmező egyik padján
dideregtem végig. És azt, hogy néhány
hétig egy rom villában laktam Megyeren, és
kétéves, keményre száradt lebbencstésztát
főztem ki, azt ettem. Arra vigyázz, öreg:
komoly segítséget ne várj senkitől. Kerüld
el, aki vigasztalni akar. Az csak
elkomolytalanítja a helyzetedet. Akkor válsz
férfivá, amikor életedben először maradsz
teljesen magadra. Igenis baj van veled,
rossz állapotban vagy, szinte
megoldhatatlan gondjaid lehetnek. Körben
forgó gondolatok gyötörnek, és talán
életedben először eszedbe jutott a halál
lehetősége.
Igazából magáról beszélt Illés, ezt ő tudta.
Érezte a beszéd terápiás célját is, és az
ezzel együtt: hatott. Nem gyöngítette a
vállára tett medvekéz gyógyító erejét,
hozzáadott inkább.
Illés pipára gyújtott, pöfékelt, és még egy
fél órán át beszélt.
Varázsló volt ez a fiú. Kézrátevéssel
gyógyított. Amit csinált, ahhoz a puszta
telepátia már nem lett volna elég. Ránézett,
és tudta, mi a baja, többet tudott róla sok
tekintetben, mint ő maga.
Azután mégis rosszul fejeződött be az este.
Ő rontotta el, egyetlen mozdulatával. Éjjel
egykor már bezárt a körúti kocsma, ahová
továbbmentek (egy asztal körül üldögéltek
néhányan, Bárán nem is figyelt, nem tudta,
mit isznak, mit csinálnak, csak hallgatta a
locsogást). A körúti járdán toporogtak az
ajtó előtt. Nem fejeződött be az estéjük,
nyúlt az idő, nem akaródzott elbúcsúzni,
indulni kinek-kinek az albérleti ágy felé
vagy a szomorú, magára hagyott felesége
mellé. Illés tűnt el először, hirtelen köszönés
nélkül, miatta.
Átölelte a vállát, és az arcához tolta pipa- és
borszagú, szuszogós ajkát, hogy
megcsókolja, ő meg a vállával ellökte, túl
erősen. Illés száz kilója a ház falához
vágódott, és a mellső zsebéből a járdára
hullott a pipa.
Eltört. Ő sokat gondolt később erre az egy
rossz mozdulatra. Felszabadultságában, jó
érzésében követte el, nem volt óvatos, nem
fogta vissza magát. Úgy érezte, hogy most
elindult közöttük valami valódi barátság,
amely sokáig fog tartani. Eszébe jutott az az
este Illéssel, amikor beleszeretett a Honvéd
utca környékébe.
Novemberben. Örült volt az ősz. Az
Alkotmány utca és a Honvéd utca
találkozásánál álldogáltak ketten, és fejüket
szembeszegve a széllel-esővel, féloldalasan,
megcsavart nyakkal lestek ki a szélesebb
utcára. „Alagút”, mondta Illés. „Te nem
látod meg”, folytatta, a szépség hivatásos
érzőjének hangsúlyával, a részegek és a
magukat gyilkolók gőgjével: „Fogalmad
sincs, mi van a szemed előtt”.
Itt, a város sík oldalán, a hivatalnok Pest
közepén elrejtőzött valami, amiről nem
tudnak a budapestiek. Az Alkotmány utcát
sárgás-rózsaszínes kísérleti fénycsövekkel
világították. A síntől, járdaszigettől töretlen
széles úttest fölött egybeértek kétoldalról a
platánok. Aszfalt és falomb ázott a színes
fényben. Még bőven volt levél a fákon. Az
eső és a szél leverte az őszi lombot, estére
bokáig lehetett járni benne az úttest
közepén is. Meg-megerősödött az
esőfüggönyös szél, feléjük söpörte a
bőrszerűen fénylő leveleket, megfordult,
visszadobta az egész halmot a túlsó
járdához, vízválasztó gerinceket rakott az
úttest közepén. Este tizenegy óra, fekete
ég, narancs gáz fénye, szél, víz, aszfalt,
levél. Az utca távolabbi végében zöld
lámpára várt egy autó.
A másik, ami most eszébe jutott, az volt,
hogy Illés egy időben bejárt a színházba,
statisztálást tudott szerezni neki, negyven
forintot fizettek esténként. A legelején
történt, hogy egyszer úgy jött, hogy nem
borotválkozott, a nyakkendőjén sötét
zsírcsomó a bog, a nylon ingén kirójtosodott
a kézelő. Ő rászólt, tréfásan. Semmit nem
tudott Illésről, semmit nem értett meg. Egy
évvel ezelőtt volt, gondolta, amikor a
lebbencs. Szégyellte magát rendesen. Illés
alapvető jóakarata azt is kibírta akkor. A
fene egyen meg engem, gondolta. Tudta,
hogy Illés jó szándéka ugyanúgy túl fogja
élni a törött pipát is, és mégis rohadtul
érezte magát, amikor Illés szó nélkül
lehajolt, felvette a pipát, megforgatta, aztán
beveszett az Oktogon tér közlekedési
lámpaerdőjének zöldjei közé.
Másnap korán ébredt. Az előszobában
gondosan a telefonkészülék alá tett ezer
forintot a háziasszonyának, előre, amíg
pénze van, és egy pillanatra eszébe jutott:
vajon a következő elsejére hogy fogja
megszerezni a szobabért?
A napot átvillamosozta. Tudta, hogy
anyáékat csak este hat körül viszi haza a
vállalati autó. Most Gazsinak volt egy
Volgája, sofőrrel, ahogy negyvenkilencben
anyának a kis zöld Renault. Az apja
fényképalbumait akarta elkérni. Nagyon
régen látta már őket, és az utóbbi napokban
egyre erősebben járta át az az érzés, hogy
így nem is nagyon lehet létezni.
Anyáék Pesten laktak most, ketten Gazsival.
Ahogy elérte az utcájukat, meglátta a
játszótér fölé emelkedő ötemeletes házat.
Régen járt itt.
Vendégség volt éppen. Egy indiai tudós
házaspár: amióta Gazsi főelőadó lett az
Élelmezésügyi Minisztériumban, sok ilyen
vendégséggel járt az állása. Egy mosolygós
fiatal arcú férfi, a bőre majdnem fekete, az
ajka sötétlila. A nőn csillogó szépségpötty,
hosszú fehér szári, zöld-arany hímzéssel.
Tömjénrudacskákat égettek a sellős
rézhamutartóban, és mindenki szélesen
mosolygott.
– Nem tudom most, talán megvan még
valami – mondta az anyja, ahogy ő elkapta
az előszobában, az indiaiakkal lefolytatott
rövid udvariaskodás után, és megmondta,
miért jött. Az anyja kifelé fordította a kezét,
mutatva: most igazán nem tud ilyesmivel
foglalkozni, láthatná János: vendégei
vannak, külföldiek, fontos személyek.
– Nézd meg a fekete szekrény lehajtós
részében – kérte ő. Neki meg éppen hogy a
fontos vendégekhez és a
tömjénrudacskákhoz nem volt türelme.
Anyja mindig a lehajtós ajtajú rekeszben
tartotta a régi iratokat, igazolványokat,
leveleket. Ő onnan vette ki az albumokat
régen. Kezdetben, a Dereglye utcában még
nyugodtan beleturkálhatott, érdekes
dolgokat lehetett találni: régi fényképeket,
igazolványt, jelvényt. Egy nap azonban
kivitt egy felfújt óvszert a konyhába, ahol
anya gombát pirított, és ott volt a
szomszédék Imolája is: „Nézd. Milyen
hosszú luftballont találtam. Megkaphatom?”
Nem értette, hogy az anyja mitől lett olyan
ingerült, azt hitte, csak a méregtől vörös az
arca. Kikapta a kezéből a fehér hurkát,
kiabált, hogy soha többé nem szabad
benyúlnia a fekete szekrénybe. Azóta
zárták. Rajta kívül nyilván mindenki régen
elfelejtette már az óvszert is és a tilalmat is,
mégis azután már csak titokban nyúlt a
szekrénybe, ha anyáék nem voltak otthon.
Tudta, hol a kulcs. Amióta itt laktak Pesten,
most kérte ötödször az albumokat. Nem
hitte már, hogy bármit megkaphat. Anyja
előző ígérete után, hogy majd utánanéz,
hiába várt, nem történt soha semmi. Mire
legközelebb elment, anyja már elfelejtkezett
az egészről, aztán megígérte újra. Teljes
titokban szerette volna megkaparintani a
két albumot, gyorsan – hogy lehetőleg még
az is azonnal felejtse el, aki a kezébe adta.
Ebben a dologban erőszakos és gátlástalan
volt. Az apai öröksége, úgy gondolta. Az jár,
az övé.
Nem kapott semmit.
– Fel kéne forgatni érte az egész lakást –
mondta anyja most ingerülten. –
Selejteztünk, elrakosgattuk a régi iratokat.
Majd egyszer, ha sok időm lesz, megnézem.
– És egyszerre váratlanul fölcsattant: –
Nekem is nagyon drága minden, ami apád
után maradt. Hogy gondolod? Nem tudom,
hol vannak ezek a régi dolgok. Minden
kallódik itt, annyiszor költöztünk. Az is lehet,
hogy nincsenek már meg.
*
Soha nem hitte volna, hogy életében valaha
dolga lesz egy Giuseppe Verdi nevű halottal;
s most az életregényével találkozott.
Hamar utolérték a pénzgondok. A
levonatolvasás kevés volt és bizonytalan.
Meg kellett élni napról napra. Abban is
reménykedett, hogy egyszer lerázhatja az
adósságait, amelyek évek óta
nyomasztották. Továbbra is folyamatosan
megbízatások, munkák után érdeklődött
mindenkinél. Felhívta egy volt tanárját az
egyetemen. Az adjunktus azt mondta, lehet,
hogy tud majd egy helyet, ahova fölveszik
Báránt, és eltekintenek a diplomától. Egy
nagy hivatal, óraadót keresnek
nyelvtanításra. Ő még nem szólt másnak,
ezt épp az ilyen közbe-kirúgott volt
diákjainak tartogatja. Megígérte, hogy
utánanéz újra, és beajánlja őt. Csak akkor
azonnal el kell kezdeni.
A nagy munkára mégis az utcán talált rá. A
szó szoros értelmében.
Koós Erzsi úgy kiabált utána a széles körúti
járdán, nem is remélte, hogy meghallja, és
amikor ő visszafordult, bevezetés nélkül,
köszönésnyi szünet nélkül hadarta:
– Jaj, János! Téged a Jóisten küldött. Nem
akarsz sok pénzt keresni?
– De igen. – Nem tétovázott. – Pénzt, azt
mindig. – Erzsi egy évvel fölötte járt az
egyetemen. Lompos, kövér, okos lány, aki
mindig derűs volt, és amikor magyarázott,
érvelt, váratlanul szép is tudott lenni.
– Nagy jót tennél, ha ezt elvállalnád –
mondta – , nemcsak velem, a kiadóval is. –
Oda rohant éppen, várta a szerkesztője.
Egyfelé mentek, és Erzsi elmesélte:
könnyelműen aláírt egy szerződést, még
tavalyelőtt. Baromi munka, képtelen
befejezni az év végéig. Fordítás, nagyon
vastag a könyv, úgy hogy nagyon sok pénzt
fizetnek. Az év végéig be kell fejezni, és ő
még el sem kezdte igazán. Az olaszok csak
akkor adják a jogot, ha a könyv a következő
évben megjelenik. Így Erzsi hozta lehetetlen
helyzetbe a magyar kiadót, neki keli találnia
valakit, aki a fordítást addigra megcsinálja.
Kilencszáz oldal, valamivel több, mint
negyven ívet kellene…
Várta, hogy a lány bevallja, mi az a rémség.
Valami borzalmasra számított, mert Erzsi
mindent megmondott már, csak a könyv
címét nem. Lehetetlenül rövid volt a
határidő is. Másrészt meg: beszorozta
magában a szokásos ívhonoráriumot
negyvennel, és akkora összeg jött ki, hogy
eleinte azt hitte, tévedett egy nullával.
Több, mint az összes adóssága az elmúlt öt
évről.
– Zeneszerző-életrajz nyolcszázegynéhány
nyomtatott oldalon. Segítek, segít a
szerkesztője is, meglátod, nagyon rendes
nő, irtó bajba keveredett miattam. János,
ráérsz most? – Lecsapott abban a
pillanatban, amikor látta, hogy gondolkozik
az ügyön. – Gyere oda velem, beszélünk a
nővel, bent van. Csak beszélj vele, kérlek.
Irtó jó lenne.
Egy percig sem volt kétséges, hogy el fogja
vállalni. Egyszerűen nem tehette meg, hogy
becsületes munkát visszautasítson.
A félhomályos Nagykörútra néző apró
lektori szobában találkozott Verdi Mester
életével.
Ahol a kötet elejét és végét letépték, azt
más fordította. Találomra beleolvasott: „A
Mester Pétervárra utazik, ahol tökéletesen
elkészített makarónira meg spagettire lesz
szükség ahhoz, hogy a sok jég és szőrme
között jókedvre hangolódjék…”
*
Ha valaki megkérdezte, hogy milyen
nyelveken tud, azt mondta, hogy magyarul.
Volt egy lényeges tapasztalata, amit okos
emberek mélyértelmű beszélgetéseit
hallgatva szerzett. Földhözragadt, tárgyi és
képi gondolkodása nagyon megnehezítette
számára, hogy elvont fogalmakban
gondolkozzon, mégis talált rá módot, hogy
megértsen valamit ilyenkor. Magában
magyarra fordította a kulcsszavakat, és
elismételte a mondatot. Szituáció helyett
helyzettel, kritérium helyett ismérvvel,
ahányszor kellett. A szituációs változatba
egyszerűen nem tudott belekapaszkodni.
Hozzáragadt anyanyelve hangcsoportjaihoz,
amelyeket négyéves kora előtt tanult meg;
teste részeivé váltak.
Nem azért, mintha nem lett volna dolga
idegen nyelvekkel. Nyolcéves korában
hallotta egyszer, hogy létezik egy képesség,
amit nyelvérzéknek hívnak; kinek van, kinek
nincs. Attól kezdve izgult, hogy neki lesz-e.
Nagyon szerette volna. Három éven át
titokban járt nyelvórára az olasz és a francia
kultúrintézetbe, amelyektől otthon azzal
tiltották el, hogy imperialista
kémközpontok.
Nemcsak japánul és kínaiul tanult.
Serdülőkorának évei egyetlen véget nem
érő több nyelvű monológban teltek el: ha az
utcán járt, oroszul, németül beszélt
magában, történeteket mesélt, vitatkozott,
előadta helyzetét; úgy fordította oroszra a
fülébe ragadó slágereket, angolra a
cégtáblákat az utcán, ahogy a hatéves
gyerek fal minden előkerülő betűt.
Tizennyolc éves korára ismert hat európai
nyelvet. Később élt a nyelvekkel,
szórakozott, dolgozott, játszott, kínlódott, és
keresett pénzt velük. (Tanított magyaroknak
németet, angolt, oroszt és olaszt, dél-
amerikaiaknak és vietnamiaknak magyart.
Fordított Verdi-életrajzot, detektív-történetet
Marlowe-ról és szakmunkát a fajansz
történelméről, ellenőrizte Jemcev-Parnov
elbeszéléseinek fordítását, korrigált
szakcikket az ipari jogról, keresett magyar
szócikkeket darabonként két forintért angol
meg olasz lexikonokból, tolmácsolt dél-
amerikai csillagásznak itthon, és magyar
politikusoknak külföldön, tolmácsolt
szinkronban egy egész tudományos
akadémiának és egy államelnöknek.) Amit
nyelvekkel csinálni lehet, azt megpróbálta –
csak: ezek idegen nyelvek voltak, azok is
maradtak.
Nem pusztán szépelgés és álszerénység
volt, amikor azt mondta, hogy csak
magyarul tud.
(Egyszer egyetemista korában még,
összeakadt a különös európai galerivel,
tőlük tudta meg a legfontosabbat e
tárgyban. A titok öt szóból áll: idegen
nyelvet nem lehet megtanulni.
A különös galerivel Velencében találkozott,
a Szent Márk tér felé vezető utcák egyikén.
Turistatömeg, színek, ruhák, galambok,
fényképezőállványok, gyerekek. Köpenyes
öregurak. Fekvő szín és fénytéglákból állt
össze a szélesedő utca, az idegen hangok
Európa és Amerika nyelvein, és akkor: –
Cseréptörés! – ennyit hallott magyarul. Egy
narancssárga garbós fiú szólt vissza a
tömeg feje fölött, bele idegen emberek
arcába, mint üres utcán, a
területenkívüliség megszokott
szabadságával. Mögötte egyszerre elcsitult
az utca villogása, megállt négy-öt ide-oda
cikázó folt, előjöttek az ipiapacsozók
Velence színes boltajtói között. A sárga
garbóson fehér farmernadrág volt és
mokasszin, egy másik fiún lila kordfarmer.
Különböző korúak voltak, úgy tizenkettőtől
tizenhatig. Hangsúlyozottan nyugateurópai
könnyed, apacsos módon öltözött mind.
Csaknem táblát tettek a mellükre: itthon
vagyunk, Európában. Ugyanúgy lődörögtek,
mint ahogy ő az Uszály utcaiakkal vagy
Csontossal, Tomori Viktorral, később, amikor
külföldi városok fénylettek már
elérhetetlenül előttük. Most látta:
Ezek a fiúk otthon egy környéken laktak, a
bátyjaik egy térre jártak le este.
Ezerkilencszázötvenhat tele óta élnek kint,
ott élték meg azt az időt, amire azt mondja
az ember: „amióta az eszemet tudom”.
Hozták őket ki a hóban. Élnek a Zürichi tó
partján, párizsi külvárosban, vagy Róma
Parioli fasorán. Németül, franciául, olaszul
élnek, a bennszülöttektől hallásra
megkülönböztethetetlenül. És mégis:
idegenek a saját utcájuk, a saját iskolájuk
gyerekei között. Várják a nyári órákat,
amikor eljönnek majd Velencébe vagy
Nizzába mászkálni, elkésve ipiapacsot
játszani, öt kamasz, és ami a velük
szétszórt külvárosi térből velük vándorol,
ami Magyarországból megmaradt: a szó.
Cseréptörés, brekkancs, paca vagy alász-
plajbász. Figyelem! Most fordítsa le hamar,
aki azt mondta, hogy megtanult már más
nyelvet életében. Így sorban, de ugyanaz
legyen: Cseréptörés? Paca? Hajsz? Alász-
plajbász? Brekkancs?
Kurt Vonnegut mondja, hogy amerikaiul
cseréptörés így van: olly-olly-ox-in-free.
Akkor elő lehet jönni a New York-i telkeken,
tereken; Vonnegutnak higgyük el, a saját
anyanyelvén találta meg.)
A Verdi-szöveg folytatását már hangosan
olvasta Bárán Osvát Jusszufnak, öreg
szobrászbarátjának, akinek a könyvet
megmutatta:
– „…hogy a sok jég és szőrme között
jókedvre hangolódjék. Beszerzendő
Milánóból: rizs, makaróni, sajt,
felvágottfélék, és minden egyéb, ami
Oroszországban nem beszerezhető, vagy
aránytalanul drága. Ami a bort illeti, Verdi a
következő mennyiséget és minőséget
szeretné: 100 üveg asztali bordói (kicsi), 20
üveg finom bordói, 20 üveg pezsgő…”
Jusszufnak fülig szaladt a szája, úgy
vigyorgott. Azután előkotort a könyvei
mögül a hátsó sorból egy vékony kötetet.
Bárán csak azt látta, hogy régi könyv,
sárgás a papírja, elrongyolódott, fedele
nincsen. Jusszuf találomra ütötte fel, és
olvasott bevezetés nélkül.
– …a győző a földre hajította a tetemet és
vicsorgó pofával fordult szembe az ámuló
Cathné-beliekkel; azután lassan hátrált
odáig, ahol a majomember várt, és megállt
mellette. Akkor Tarzan rátette kezét Jad-baj-
la, az Arany Oroszlán sörényére. Most
mondd – hunyorgott a derűs borzongástól. –
A majomember meg Jad-baj-la, az arany
oroszlán. – Külön szóban mondta, minden
apró ízt fenékig ki akart élvezni: majom
ember, és fonetikusan: jadbajla. – Négy
Tarzant fordítottam le négerben.
A délutánt együtt mászkálták végig. Jusszuf
kezében öreg barna aktatáskája. Mindig
magával hordta. „Olyan jó civil dolog”
mondta egyszer.
A táskáról neki eszébe jutott Ábel, akit a
szobrász nem ismert személyesen. Mesélt
róla, miközben elkísérte Jusszufot
tekervényes útjain. A szobrász
meglátogatta egy ágyhoz kötött ismerősét.
Intézte a dolgait, komissiózott, ahogy ezt
nevezte. Tizenöt méter hosszú
műteremszobában kötöttek ki, egy
Városliget környéki ház hatodik emeletén. A
város egyetlen magánantikváriumának
hátsó szobájában turkáltak a könyvek
között a tulajdonos segítségével. Fehér
orvosi szobában vibráló zöld vonalat
figyeltek, mely a székben ülő iskolásfiú
rágóizmainak megerőltetése szerint vetett
apró hullámhegyeket-völgyeket. Ő sose
bánta ezt a mászkálást, akkor sem, ha
olykor unalmas embereket látogattak meg.
Negyedév-félév is eltelt olykor két ilyen este
között. Máskor gyors egymásutánban
következtek. Kapott Jusszuftól egy-két
megszerezhetetlen könyvet, régi
folyóiratokat nézegetni. A legjobban mégis
azt szerette, ha ketten töltötték az időt
ilyenkor. Hallgatta a szobrászt, s belőle is
áradt a szó. Nem tudta visszafogni magát.
Beszéltek mindenről. Volt néhány ember,
Anni, Evetke, Koncz Albin, a szobrász,
akikkel időnként, mindentől függetlenül,
beszélnie kellett. Ritka hálót szőttek
számára ezek a találkozások, az egyetlen
külső folyamatosságot, a világ laza
szervezeti egységét. Ezek az emberek
népesítették be az álmait. (Egyszer arra
gondolt, hogy ezek a beszélgetések, ezek
az emberek: a hazája; de nem szeretett
nagy szavakat használni, és kiigazította
magában, hogy neki ezek: az országa.)
Jusszuf délelőtt dolgozott vagy éjszaka, két
vakító fényképészreflektor mellett, egy régi,
négyszobás budai lakás halljában.
Délutánonként dzsúdóversenyekre járt.
Többet beszélt a cselgáncsról, mint a
szobrászatról. „Játszani kell”, mondta egy
ízben. „Játszani. Kötelességünk.” A
„küzdelem” szó minden változatát
szándékosan kerülte. „Játszani, nem
győzni.” A legjobb szobrát, a Harántdobást
két egymásba markoló dzsúdózóról csinálta
meg: abban az eldöntetlen pillanatban
sejtetik őket az eldolgozatlan, nyers
fémhasábok, amikor egy-egy lábujj hegyén
állnak, egyensúlyi helyzetben, közvetlenül
dobás előtt. Bárán álmodott róla is.
Megjegyezte jól: ennek az álmának
színterén négy sor fehér kötéllel elkerített
szorító áll a dzsudósok vastag szőnyege
helyett. Ő várja Jusszufot, felfelé néz a
kötelek között a neonkék reflektorfényben.
A fénypászma határain kívül, a sötétben
közönség tombol. Rengetegen vannak már
benn a kötelek között is, elárasztják a
szorítót. Jusszuf középen vár, puha talpú
cipőben, szürke nadrágban, a széles
bordázású kordbársony zakójában. A szeme
fénylik. „Rajta, lássunk neki. Dzsúdózzunk!”,
mondja halkan, mosolyogva. „Játsszunk.”
Előrenyúlik Báránért, és átdobja a vállán.
Elkezdődik a tömegverekedés.
„Verekedjünk. Többet úgysem tehetünk
egymásért, hogy kimutassuk végtelen
szeretetünket.” Ő félvállra esik le,
áthemperedik puhán, ahogy csak dzsúdósok
tudnak esni. Emberek ugrálnak be a
köteleken át, kint is nekikezd a tömeg,
boldog verekedés zsivaja tölti be a termet.
A reflektor fénynyalábja a fehér köteleken.
Hullámzó, kiáltozó, fütyülő hatalmas tömeg.
Ő ott van a kötelek között, dob, esik, s
egyidejűleg fölülről a reflektorüveg mögül
látja az egészet. Különben, gondolta reggel,
ahogy felébredt, és emlékezett mindenre,
Jusszuf soha nem mesélt effélét, hasonlót
sem.
A szobrász fiatal korában otthagyta a
képzőművészeti főiskolát, és nekieredt a
világnak. Gyalog keresztülvágott Észak-
Afrikán, és közben fejrajzolásból élt. Három
év után elkerült Japánba. Ott letelepedett
egy időre. Dzsúdót tanult, és hosszú évek
alatt megszerezte a barna övet. Valaki látta
egyszer már itthon, amint fejjel előre kiugrik
a második emeletről a gyepre, majd
leporolja a kordbársony zakóját és elmegy.
De nem volt hajlandó soha többé megtenni,
zavartan másra terelte a szót, ha erről
kérdezték.
– Tisztes dolog ez a fordítás, hidd el –
mondta, amikor végre megint nála kötöttek
ki, az apró műteremben. – Szép hosszú
hagyománya van Magyarországon. Furcsán
vagyunk vele, talán úgy, ahogy Európa egy
más nemzete sem. A börtönökben is egy
időben szabályos fordítóirodákat lehetett
szervezni a foglyokból, akik a klasszikus
zacskóragasztás helyett külföldi
szakfolyóiratok cikkeit fordították. Titkos
dolgokat, amiket szabad lábon fecsegő
személyekre nem lehetett volna rábízni. A
fordítói munka megszerezte a foglyoknak a
ráadás cukoradagot, amire szükség volt az
agy vérellátásához; nem hülyültek el. Így
volt vele az egész ország is, más
arányokban. Nálunk mindig többet kellett
fordítani, mint Európa latin, szláv, germán
nyelvű országaiban. Mi jobban tudunk
idegen nyelveket, rokontalan nyelvünk
rákényszerít. Az idegen nyelvű szövegek
szűk esztendőkben biztosítják a
megélhetést mindazoknak, akiket
történelmünk épp nem enged megélni
máshogyan: a ráadás cukoradagot, ami
megóv attól, hogy a szénhidráthiányba
beletompuljon az agyunk.
Arról mesélt most, hogy ő hogyan lett
Tarzan-fordító. A háború első évében
történt, amikor Jusszuf, aki zsidó volt,
szellemi álláshoz már nem juthatott.
Beajánlották a Pantheon könyvkiadó
igazgatójához.
– Ezt tudta adni, ezt a Tarzant – mesélte. –
Háromszáz pengőt adnak egyért, azt
mondta. Annyiért nem lehet megcsinálni,
feleltem, az nagyon kevés. Azt válaszolta:
kedves uram, ezt nem úgy kell fordítani.
Lapozzon bele, és írja, ami az eszébe jut.
Kedves ember volt. Szilárdnak hívták,
segített, akin tudott. Én meg faragatlanul
ráförmedtem: Hogy képzeli, hogy azt fogom
beleírni háromszáz pengőért, ami az én
eszembe jut? Legfeljebb, ami annak a
hülyének jutott az eszébe!
Annak a hülyének, Edgar Rice Borroughs-
nak, amikor ez a párbeszéd lezajlott, már
saját városa volt Amerikában a Tarzanok
előállításához, a saját nyomdájában
nyomatta a könyveket, a saját gyárában
készítette a filmeket, és a világ legjobban
kereső könyvcsinálója volt. Jusszuf meg
négerfordítást kért a kinyomtathatatlan
nevével, hogy éhen ne haljon.
– Azért ehhez képest – Bárán az olasz kiadói
salátát csapkodta a másik tenyerébe –
gyönyörűség lehetett Tarzant fordítani.
Egyáltalán, Tarzant. Add kölcsön, jó?
– Á, ne hidd. – Jusszuf a fejét ingatta. –
Odaadom, de nem érdemes elolvasni. Az
első kettő vagy három, volt a jó. Ezek már
vacakok. – És most, hirtelen váltással,
válaszolt az ő kimondatlan kérdésére: – Láss
neki, öregem, ess túl rajta, nincs más
választásod. Vállald el Verdit, ez is
hozzátartozik. Rendezkedj be rá: most ezt
fogod csinálni. Napi ötven pengőfillért kell
az embernek megkeresni. Az meg megy.
Elvállalta. Jóformán észre sem vette, hogy
történt. Egy héttel az után, hogy
gyanútlanul sétált a téli körúti járdán, már
szerződést írt alá.
– Hétszáz nyomtatott oldal – mondta a
hidrogénszőke hajú, szomorú
szerkesztőnőnek. Több volt, mint hétszáz.
Számolt, elosztotta az oldalak számát a
használható napok számával. – Ennyi idő
alatt csak rossz szöveget lehet csinálni.
– Csináljon rossz szöveget – csapott le az
asszony. Mondta tovább gyorsan, valami új,
már nem várt reménység lendületével. –
Nem baj.
Bárán csak adja be részletekben, ahogy
elkészül, és ő majd azonnal nekiül, dolgozik
tovább a szövegen. Ha értene olaszul, már
elkezdte volna maga, és azt csinálná éjjel-
nappal, ingyen. Nincs szó műfordításról,
magyarázta, csak legyen meg magyarul,
olvashatóan; nem is, csak kinyomtathatóan.
A jogért devizát fizetett a kiadó, és hogyha
az olaszok nem engedélyezik a könyvet, őt
fogják elővenni. Egyszerre jött mindenféle
baj, emiatt kirúghatják. Elintézi, hogy a
sürgősségre való tekintettel a maximumot
fizessék rá, csináljon nyersfordítást,
diktáljon, csak vállalja el.
Egy negyedóra múlva hozta a szerződést –
ennyi ideig tartott, amíg legépelték, és
felhajtotta mindazokat, akiknek alá kellett
írni. Kiutaltak kétezer forint előleget
szerdára.
Amíg a gépelésre vártak, a reménytelenül
szőkére festett, sötétbarna haj tövű
asszonynak megeredt a nyelve.
Megkönnyebbült, felszabadultan, szinte
boldogan mesélte a magánélete
bonyodalmait. A fiára nem lehet hatni
semmivel. Most érettségizik, ez az utolsó
esélye, ez a fél év, hogy még valamit
tanuljon, ha nem tanul, az egész életét
tönkreteheti. Nem tanul. Lemezezik vagy
szerelmes. Apja nélkül nevelem, mesélt-
mesélt az asszony. Ahogy beszélt, egyszerre
látszott, hogy a fáradtsága mögött
kislányosan fiatal, érzékeny az arca. Nehéz
volt elhinni, hogy tizennyolc éves nagyfia
van már. És ő pillanatok alatt megszerette
azt a fiút, aki most szalasztja el az utolsó
lehetőségét, hogy egyetemre kerüljön –
mert szerelmes vagy lemezezik.
– És most még ez a kiadói cirkusz. Jaj,
nagyon hálás vagyok magának.
*
Ez már olyan élet, pénzkereset volt, amihez
hozzászokott. Napi tizenegy-tizenhárom
órákat kellett dolgoznia a rossz szöveg
elkészítéséhez. Ahogy múltak a hónapok,
Verdivel kelt, és Verdivel feküdt.
Az előlegből adósságot fizetett, és megint
nem volt pénze. Gombás tojást sütött
gomba nélkül – hagymával.
Háromnaponként vett egy sóletkonzervet,
ahogy régen, a színház előtt. Tizenhárom
forintba került. Szárított zöldségleves-porral
és cseresznyepaprikával nagyszerű
bablevest főzött egy nagy lábosban, azt
ette ebédre és vacsorára, eltartott három
napig. Olykor átmelegített a levesben egy
pár szafaládét. Akivel találkozott, annak
elmesélte, magát sajnálva, hogy tizenhárom
forintból eszik három napig, a szafaládé
árát nem adta hozzá, jobban hangzott így.
Voltak percek, órák ezekben a hónapokban,
amikor úgy érezte, hogy most már így
fognak telni a napjai, örökkön örökké, ebben
a fehér bébibútorral berendezett
purgatóriumban. Ül az asztalnál, előtte
Herczegh Gyula doktor (megh. előadó)
kétkötetes olasz-magyar-szótára (Akadémiai
Kiadó, 1951.). Mind a két kötet nyitva.
Hosszabb keresés árán megtudja, hogy
motetta az magyarul motetta, fioritura, az
fioritura. Rátévedt a szeme egy legépelt
oldalon a nagybetűs szóra: Mester. A
kiadóban majd kiigazítják Maestróra, tudta,
de nem vitte rá a lélek, hogy maga diktálja
bele a szövegbe ezt az újabb rémséget.
Fennkölt, lapozta a Herczegh-szótárat.
Szeplőtlen. Felállt, kiment vizet inni. Az
előszobában fölnézett a faliórára, és látta,
hogy már nem sok van hátra az aznapi
adagból. Pétervár, gondolta. Míg a poharat
öblögette, hallgatta a kicsurgó víz hideg
zaját, maga előtt látta az öreg ripacsot, a
szánján, a Nyevszkij Proszpekten, csilingelő
lovakkal, fülig prémbundába csavarva. Elér
a Néva hídjának bronz lovasaihoz. Úgy írnák
olaszosan, Nevski Prospect. Üres név volt
még számára a két szó. Cirill betűsor volt,
hófúvás emlékű orosz szóvég, Jókai,
Szabadság a hó alatt, vagy A zöld könyv,
dekabristák és Dosztojevszkij részeges
Nyeszteruska kocsisa, aki halálra gázolja a
muzsikot. Később egyszer megállt a tél eleji
leningrádi sugárúton, az ország belseje,
Rasszijszk területi székhely felé utazva a
valóságos Nyevszkij Proszpekten, vasárnap
este, ivott mandarinszörpöt a hideg téli
levegőn. Addigra már tudta, hogy a fontos
dolgaink mind megvannak valahol, és ha
igazán akarjuk, eljutunk, megtaláljuk.
Megvan a Nyevszkij Proszpekt, megvannak
a zöld színű árnyékok, a régi
suszterbogarak, kavicsok.
***
Elmúlt a tél, a tavasz. Megérkezett a
Marketing-lap két újabb számának a
korrektúrája.
Szekfű, a volt tanárja akkor hívta fel, amikor
már éppen belelendült a fordításba,
kialakult a munkamódszere, és úgy látta,
kész is lesz időre. A kétféle munka együtt
sok volt, de nem akadt más választása,
vállalnia kellett az órákat is. Rendszeres
kenyérkeresetnek ígérkezett, ami
megmarad akkor is, ha a Verdivel kész.
Nyelvórákat adott felnőtteknek. Tizenhatot
egy héten, az óradíj kitett egy szabályos
tanári fizetést. A vállalat új székháza a
Duna-parton épült, sokba került: Szekfű
szerint ezért rendezkedtek be óraadók
alkalmazására. Így a nyári két hónap
fizetését megtakarították. A vállalat többi
nyelvtanárjának volt is állása és
betegbiztosítása, máshol. Tőle pedig nem
kértek diplomát.
A Verdivel azonban így megszorult,
gyorsítania kellett valahogy.
A kiszótárazott darabbal naponta
elbuszozott Pestre, és délután diktált.
Azután kezdetben átjavította, és a nagyon
mákos oldalakat otthagyta Emma néninél, a
gépírónőnél, újramásolni. Attól kezdve, hogy
az órái beindultak, nem javított semmit.
Emma néni, ez a szomorú öregasszony,
érkezésekor mindig kávéval kínálta.
Feketézés közben beszélt egy kicsit magáról
– azt az időt mulatásra szánta. A nyugdíja
és az alkalmi gépelések mellett volt egy
félállása, reggelente járt hivatalba. Havi
ötszáz forintos nyugdíjkiegészítő munkát
vállalt a férje is. Sok idejüket vette el a pénz
beosztása.
– Dolgoznunk kell – mondta a nippekkel
rakott zongora előtt, porszínű lakásában. –
Most még bírjuk. Ha egyszer abbahagyjuk,
és romlik a pénz, mi lesz? – A gyerekeik
külföldön éltek; elvesztek, szétszóródtak a
szélrózsa minden irányában; az unokák már
nem tudnak magyarul. Akármilyen sokba
kerül, be akarják vezettetni a kályhába a
gázt, mert a férje gyengül, eljön a nap,
amikor nem tudja majd felhozni a tüzelőt a
pincéből. Bárán nem találkozott a
kiszolgáltatottság ilyen érzésével, a ténnyel,
hogy az ember ereje véges, és egy nap –
talán – nem lesz elég a pénz elsejétől a
következő elsejéig, a kenyér reggeltől
estéig. Egyszer segített fölvinni két kosár
fát, és attól kezdve nem érkezhetett úgy,
hogy nem volt színig a fásláda. Arra
rendezkedtek be, hogy ne kelljen
elfogadniuk. Emma néni a gázrózsa, a cső
méterenkénti áráról kérdezte őt. A hosszú
előszobán át kellett volna bevezetni a gázt.
A második héten felhívta a Gázműveket, és
megérdeklődte. Nem merte megmondani a
végösszeget: a néni kétezer oldalt gépelt
annyi pénzért.
 IV. NI, A RETEK!

A Marketing-lap egyik, ipari jogot tárgyaló

cikkének kivételesen a tartalmára is
figyelnie kellett. A negyediket csinálta, ez
már a nyári szám volt, augusztusban jelenik
meg. Szerette a korrektúrákat, üdítően
hatottak Verdi fordulatos életének
egymásra toluló sikerei között.
Az írás arról szólt, hogy az Ebonit elnevezés
Magyarországon ma már nem márka: az
ezerkilencszáznegyvenöt utáni években
elveszítette megkülönböztető jellegét
(perdió su propiedad distintiva), és
köznévvé vált. Egy magyar bíróság, írták,
úgy döntött egy északamerikai cég
rovására, hogy az ebonit szó
Magyarországon: köznév. Más szavakkal is
van így, a magyarban már köznév a perion,
a celofán, a sifon, a kord, a szaharin és a
bakelit is; míg mások, mint a Dictaphon és a
Plexiglass, megmaradtak márkanévnek.
Teljes szívvel helyeselte a bíróság döntését.
Látta maga előtt a törmelékhalmot, ahol
ezerkilencszáznegyvenhétben megtalálták
a töltőtollgyárat a Dereglye utcában,
Nagykovval és Kukával. A saját kezét, ahogy
benyúl a leomlott oszlop alá az üregbe,
karját a piros kockás vászoningben, az
összevissza karcolt ujjait, ahogy egy törött,
vastag üveglap alól kihúzza az első, éppen
fúvócső hosszúságúra vágott ebonit
darabot. A dolog igazságához nem férhetett
kétség: márka, az mondjuk a Mercedes. Az
ebonit a szavaknak egy egészen más,
valóságosabb csoportjába tartozik, oda,
ahová a tégla, a kenyér, vagy az ing, vagy
az, hogy cseréptörés. Azok az ebonit
fúvócsövek voltak a legjobbak egész
Óbudán. Később, amikor már mindenkinek
ebonit fúvócsöve volt az utcában, a Tímár
utcából jöttek át srácok, hogy cseréljenek
egyet. De nem adta oda senki.
Találkozott az Uszály utcaiakkal ezen a
nyáron. Kiskovéknál töltöttek egy szombat
estét. Néhány idegenen, fotósokon-
filmeseken, a Kicsi ismerősein kívül Prijot és
Sáros volt ott meg a feleségük, ápolt és
szép és kedves fiatal nők, fotolaboráns,
könyvtáros, fogorvosi asszisztens. Ahogy
előrehaladt az este, Bárán egyre
bizonyosabban érezte ezeknek a nőknek a
látszólag indokolatlan, felkaroló
kedvességét, amely néha már gyanúsan
hasonlított a részvéthez.
– Ni, a Retek! – csikorgott fel Sáros száján az
ő gyerekkori gúnyneve, amelyet szeretett
volna elfelejteni. Most lépett be a lakásba.
Friss erővel végigszaladt rajta a keserűség.
A szobában ülő nők miatt zavarta a szó
igazságtalan durvasága. – Én már csak így
foglak nevezni, he. – Sáros nevetett. Felállt
a díványról. – Ugye nem haragszol?
Kezet nyújtott, mint társaságban az
emberek. Szőkegyapjas kocka volt a Sáros
feje a szürke, puha öltöny és a széles,
kockás gyapjúnyakkendő fölött. Határozott
vonalú, széles állcsontú arc, szelíd színek,
világos haj, kék szem és a volt úszóbajnok
erős, de nem durva bikanyaka. Bárán az
első pillanatban megdöbbent, mert sosem
gondolt így Sárosra: egy olyan férfi állt
előtte, aki egyszerűen és tolakodóan szép
lehetett volna. Az ő arcára nem emlékezett
igazán. Sáros: lejárt az utcára, focizott,
úszott az Óbudai Csüggedés
sportegyesületben, mint a többiek, és
házmesterek voltak a szülei, mint a
többieknek, ez megvolt végig. Az nem
maradt meg, hogy milyen az arca, hogy a
szeme nevető vagy szomorú, gúnyos, hideg
vagy erőszakos, vagy meleg. És Bárán, aki
most várakozva nézett fel rá, nem talált
semmi megjegyeznivalót. Hát ezért. Így
aztán szép sem volt Sáros.
– Hát persze – válaszolta ő a Retekezésre. –
Persze. – Ezzel az este hátralevő részére
meg is feledkezett Sárosról. Csakugyan nem
haragudhatott rá.
Azután sorra gyújtópontba ugrottak a belső
szoba színfoltjai. Sáros kéthetes
feleségének sugárzó arca, világoskék
szaténnal körbekerítve. Kiskov, csinos, okos
férfiarcával, talpig puha hasított bőrben.
Kiskov kisfia egy csokoládés sütemény
mögül, pizsamában. Prijot szemüvegesen és
megbízhatóan az új körszakállával. A
felesége, egy törékeny fekete, félbemaradt
mozdulattal a vermutos tálca környékén. A
városi jómódban majdnem hagyományosan
berendezett lakás darabjai, gyerekszoba
üvegajtaja, a földigfüggöny, az
összerakható szekrényfal, a néhány könyv,
fő helyen a televízió. A sarokban Kiskov
Marcsija, pompázó, tele szépségében.
– János, maga ugye tényleg színházban
dolgozott? – Rokoni közvetlenséggel
kérdezgette Báránt. A szarvasbőr
kötényruha pántjai között kiemelkedett szép
nagy melle. Mindenfelé duzzadt, majd
kicsattant. Olyan nő, amilyenek őrá nem
szoktak az utcán egy második tekintetet
pazarolni, amilyeneket idegen életű férfiak:
sportolók, orvosok és kimenőruhás pincérek
használati tárgyaként látott moziban, utcán,
autók ajtajára támaszkodva.
Kiskov azonban nem idegen volt.
– Csak nem fogod magázni, Marcsika – szólt
a feleségére. Megdöbbent, mintha egy kis
bizonytalanság fogná el afelől, hogy miféle
kapcsolatban is van a kétfajta
összetartozás: a házastársi, jelen idejű és az
a másik fajta, nem választott, Bárán
Jánossal, a Retekkel. De ő nem szólította
Reteknek.
A három házaspár minden évben legalább
egyszer, ősszel találkozott. A gyereket
elsózták erre az estére, bort ittak, és sokat
nevettek. Idegeneket nemigen hívtak, azok
most is külön ültek, a Kicsi cikázott sokat a
két szoba között. Mind a három férjen
nyakkendő volt, széles, nagy boggal, az új
divatnak megfelelően, az est
előrehaladtával azután engedélyt kértek a
lányoktól, hogy meglazítsák.
Bárán véletlenül botlott Prijotba délután,
ahogy befelé ment a városba Emma
nénihez. Prijot körszakállt eresztett, hasított
bőr kabát volt rajta, és két lépéssel a
kislánya előtt ment az utcán. Nagykov
nevezte el az Uszály utcában, Prjotot akart
mondani (ők voltak az első évfolyam, amely
már ötödik elemitől tanult oroszul). Csak
Nagykovnak nemigen mentek az ilyen
bonyolult dolgok. Prijot lett belőle.
Szemüvege is volt, vastag kerettel, és olyan
tempós, ráérős családapai biztonság áradt a
mozgásából, a beszédéből, hogy Bárán csak
nézett. Pedig már tudta: ezek a srácok
nyolcadik elemista koruk óta dolgoznak,
kenyérkeresők, férfiak.
Báránnak nem volt nyakkendője, majdnem
fehérre fakult farmernadrágban és kockás
pokróckabátban ült ott. Nem volt lakása
vagy autója, nem volt felesége sem; és e
dolgok nagyobb részéről sejtette, hogy nem
is lesz soha. Már megint más volt, mint
minden normális gyerek az utcából.
Későn csöngetett a Kicsiéknél. Túl nagy
harapásokkal, csúnyán ette az
újramelegített sajtosszendvicset, egy
paradicsompaprika-szelet a szája szélén
billegett, és levált. Sikerült estében
megfognia, mielőtt összezsírozta volna
Sáros feleségének szaténfényű ruháját.
Tisztában volt vele, milyen gyászos egy
figura. A nők, akik sokat hallgattak
házaséletük során róla, a férj legendává
kerekedett gyerekkori környezetének nem
különösebben fontos, de mégis létező
darabjáról, természetesen voltak vele
kedvesek, mint egy későn fellelt rokonnal.
Társasági emberek voltak; társalogtak.
Kiskov, akivel Bárán legutóbb négy éve
találkozott, s akkor új fekete-piros Opel
Kadetten vitte fel őt fagylaltozni a Citadella-
étterembe, azóta már felhagyott a Rally-
versenyzéssel. Nem lehet azt pénzzel
győzni, amióta így megy föl a benzin ára.
Fotolaboráns volt a Kicsi, színessel
dolgozott. Sárosnak, aki esztergályos volt,
mint egy regényhős, nem volt autója; a
felesége viszont már a második. Az elsőt
még együtt fűzték a Kicsivel, amikor Mimi
nénihez jártak tánciskolába a Nagykörútra.
(Bárán nem járt le velük, ő akkor már nem
lakott Óbudán.) Prijot művezető egy
gyárban a Budafoki úton, ők nemrég vették
a Trabantot. Most pálinkát és vermutot ivott
felváltva már délután óta; többször kiment
hosszú időre a fürdőszobába, és amikor
visszajött, a többiekkel együtt nevetett a
halotti sápadtságán.
Beszélgettek. A televízió műsora, amely egy
testvérházasságot tárgyalt előző este.
Mindenkinek volt véleménye a dologról;
kérdezték őt is. Mondta, hogy nem szokott
televíziót nézni. Sáros felkapta a fejét:
– Hogyhogy nem szoktál? Akkor mit csinálsz
délután meg este?
– A Nagy nem jön? – kérdezte ő a
Kiskovácstól.
– A Fej! – kiáltott fel Prijot.
– Már nem – felelte a Kicsi. – Te, János. –
(Bárán majdnem körülnézett, hogy kinek
szólnak, annyira idegenül hangzott ez a név
Kiskov szájából. Sose hívta őt Jánosnak
senki az utcában. Pedig az ember nem élhet
örökké Retekként a világban. Kosz, piszok,
szutyok értelemben lett a gúnyneve. Littay
Alajos egy délután megdörgölte az ő sarkát
a szandál alatt, azután, az ujján maradt
fekete koszgalacsinokat körbehordozva
diadalmasan szétkiáltotta, hogy az új
srácnak Retek lesz a neve. Semmivel sem
volt retkesebb, mint a többi utcagyerek, és
ezt tudta is. De Littay tizennyolc éves volt,
gimnazista, úgy járt le közéjük,
nyolcévesek, tízévesek közé a Lajos
utcából: a név maradt. Ha a Kenyér már
előbb el nem nevezi Sénának, akkor csak ez
maradt volna.) – Te, János. Az a pali –
csudálkozott Nagykovról szólva a Kicsi az
ugyanolyan, mint volt. Semmit nem
változott. Ígérte, hogy jön. Hű, de hogy
ígérte!
Együtt, egyszerre zúgott fel most a három
Uszály utcai és a három nő, újfajta élénkség
költözött az arcokra, a hangokba, hogy a
Nagykovácsról beszéltek.
Őróla szólt a meseszó most már egész este,
kifogyhatatlanul. Bár évek óta nem látta
senki, az ő helye sem volt más, mint valaha:
ő volt a brancsban a Raj. Vagyis a fej, a
nagyfiú. Egy isten háta mögötti völgyben él,
tanyán, erdőgazdaságban, a Bakony
hegységben – mesélte a Kicsi.
Kideríthetetlen, hogy miből. Egy nagy
üzletnek kell most bevágni, azt várja.
Mindig nagy üzletnek kell bevágni a
Nagynál, és akkor minden más lesz. Ahogy
ő maga előadta, abban egyforma
sűrűséggel szerepelt a maga nemesítette
csoda-paradicsompaprika és gomböntés
túróból a termelőszövetkezet
melléküzemében. Ez talán a maszek nőtől
ragadt rá, aki egy műanyagosnak volt az
özvegye és műhelyörököse. Különben a
Nagy nem látható. Véletlenül lehet
belebotlani, pályaudvarok környékén. Néha
küld egy levelezőlapot, amelyben maga
főzte tiszai halászlére hív meg mindenkit
szombatra.
– De nem írja meg a címét, nincs is címe –
mesélte Kiskov. Ő beszélt a Nagyról,
kétszeres druszájáról – (mindkettőjüknek
Kovács István volt a neve) – rengeteg
elnéző fejcsóválással. Bárán felé fordult,
úgy mesélt: – Hát ismered. Ugyanaz, ami
akkor volt, nyolcadikos korában. A végén
mindig fejre áll.
Voltak más nők is az üzletasszonyon kívül,
van a Nagynak Óbudán egy felesége,
otthagyott egy gyereket, és még nem vált
el. Az üzletei sorra bedöglöttek. Ez a
mostani csaj, ez neki való. Igaz, tíz évvel
öregebb nála, de így se öreg, és jó nő. Vele
indult a gomböntő karrierje, mesélte a Kicsi,
aki tulajdonképpen nem tudta, miért állt
fejre a dolog, miért van most a Nagy
Bakonybélen. A Prijot Marikája közbeszólt:
egyszerű, kirúgta a csaj. Amikor már oda
hordta haza a tini lányokat. A Kicsi, mintha
szülői felelősséget érezne valamikori
utcagyerek-társáért. Csak nem tudott
belenyugodni. Hogy lehetséges, hogy
Nagykov, aki a brancsban a Raj volt, sehogy
se tud megállni a lábán ebben az egyszerű
világban. A maszek nőnek ott volt a
műhelye, meghalt az öreg, leállt minden,
nem volt anyag, gép, melós és vevő, és
akkor a Nagykov bedobta magát,
hemzsegett, vesztegetett, tárgyalt, a
tanácsba járt meg a város lepratelepeire
bedolgozókat szervezni, fekete
kazettaaktatáskával. Csináltatott neki a csaj
egy sötét öltönyt, munkaruhának, mert
reprezentálni kötelező. Jól csinálta, hiszen
ez megy neki: többet mutatni, mint amije
van, ezt tette világéletében. (Amíg nem járt
Bárán is a Lajos utcába, Nagykovval egy
osztályba, éveken át elhitte, hogy a Nagy az
osztály legjobb tanulója. Ő mondta.)
A kisiparos özvegyéről tudott. Találkozott
néhány éve a Nagykováccsal: Óbudára
villamosozott. Meghalt az anyám, mondta a
Nagy. Nem zavarta, hogy Bárán erre nem
tud mondani semmit. Ő megy a harmadik
kerületi tanácshoz, ki akarják forgatni az
Uszály utcai házmesterlakásból, disznóság.
– Egészen irreális volt az ötlet – bólogatott
rá a Kicsi. – Tíz éve nem lakott Óbudán az
ipse, be sem volt jelentve. Háromszobás
öröklakásban élt a gazdag nőjével.
– El akarta passzolni az Uszályt, nekem
mondta – felelt rá Bárán. Harsányan
magyarázta Nagykov a villamoson, hogy ha
ezt a lakás-dolgot elintézte, délután üzleti
tárgyalásra megy. Ilyen dolgokat csinál
most, nevetgélt hozzá szerényen. Egy fél
szóval sem kérdezte, hogy Bárán mit is
csinál. Bálint Annival utazott akkor, aki csak
nézett, ámult. Köztem és a Nagykovács
között, mondta Anninak később, ma is
ugyanolyan a kapcsolat, mint régen. A Nagy
hangjába még csak egy fikarcnyi tétovázás
sem keveredett. (Bárán nem járt
öltönyben.) Mintha megint az történt volna,
ami régen annyiszor: hogy a Nagy – most
egy fejjel magasabb, himlőhelyes arcú férfi,
a költséges tohonya öltönyében – megáll
előtte, az inggombjához nyúl és
megkérdezi: „Mi van itt, Retek?”, azután,
ahogy ő lenéz, felüti az állát. Benne pedig
már az Uszály utca sarkán is ugyanazt a
szólni nem tudó megdöbbenést váltotta ki
az állfelütés, az erőszak, amit most, a
negyvenkilences villamoson a Nagy
hangsúlyai.
*
Tizenegykor, amikor Sárosék
szedelődzködni kezdtek, egyszercsak mégis
megérkezett a Nagykovács.
– Fogadjunk, hogy nem ismersz meg –
mondta Báránnak. De a hangja olyan volt,
mint régen. – Mondd, te hogy csinálod, hogy
nem változol?
Maradt mindenki. Külön ültek a rádió előtti
sarokban, Uszály utcaiak. Bárán most már
csak Nagykovot figyelte egész este. A kezét
nézte. Feltűnő, hatalmas kéz volt, sajátos
módon szép, erőszakosan vonta magára a
figyelmet. Ahogy egy magyarázó
mozdulattal felfelé tárta a tenyerét, a Bárán
felé mutató hüvelykujja, amely hosszú,
széles tenyérpárnából indult el, kétszer
akkora volt, mint az övé. A kéz puszta
mérete mutatta, hogy milyen erős, de nem
volt érdes, sebes vagy szálkás. Fáradt
gyöngyházszínű nagy körmei voltak.
Gondozott, ápolt bőre ködös-tejes szürke
árnyalatú, óriás pórusú. Majdnem enervált
kéz, gondolta Bárán. De mégsem írórajzoló
ember keze. Ekkor rájött, hogy miért nem
látott ilyen kezet Magyarországon, amióta
az eszét tudja. Ez a kéz olyan emberé volt,
aki nem végez fizikai munkát, de nem
végez szellemit sem; nem munkás, és
mégis az erejével él; nem tanult ember, és
mégis a fejével dolgozik: üzletember keze.
Első nemzedékes pénzarisztokratáé lehetett
volna máshol vagy máskor.
Az egész ember olyan nagy volt, mint a
keze. Széles feje, vállra boruló dús barna
haja, tömött konya bajusza, a fül aljáig érő
barkója. Piros ing volt rajta, csináltatott,
hosszú galléros, hozzá a kétsoros,
sötétbarna öltöny. E miatt az öltöny miatt
nem jött el tavaly: akkor még nem volt meg.
– Fürdőnadrágban mégsem állíthatok be a
gyerekkori hapsijaim közé, nem igaz? –
Báránnak magyarázott, vigyorogva. – Meg
kellett várnom, amíg lesz pénzem ruhát
csináltatni.
Őróla mesélt a nőknek:
– Dobáltuk le tőle a játékokat. Az erkélyről.
Kinek kell egy labda? Piff. Repült a labda.
Kinek kell egy kék bábu? Piff. Repült a bábu.
Lent meg ölték érte egymást három utcából
a srácok. Ő volt közöttünk a milliomos,
annyi játéka volt.
Elgondolkodott ezen. Nem emlékezett rá,
pedig ez is volt.
– Én csak arra emlékszem – folytatta a Nagy
– , amikor agyon akartál verni.
– Én agyonverni téged? Mikor? Ilyenre nem
emlékszem.
– Amikor lebasztál az orrom elé a
negyedikről egy akkora követ, mint a fejem.
– Hogy volt az? – Kapta fel a fejét a Kicsi
felesége. Előrehajolt.
– Az orra elé dobtam a követ – mondta
Bárán. – Ekkora volt. – Összetette a két
öklét, úgy mutatta. – Egymás mögött
futottak lent a járdán, én meg viccelni
akartam. – Valószínűtlen zavaró érzése
támadt, ahogy megmagyarázni próbálta,
idegen nőknek, kívülről. Öregdiák találkozón
érezte magát. – Gondoltam, megijesztem
őket, és öt centivel az orruk elé dobom.
– És?
– Öt centivel az orruk elé dobtam, a
negyedik emeletről.
– Ekkora szilánkokra vágódott szét a
flaszteron. – A Nagy a körme feketéjét
mutatta.
– Te jó Isten! – szólt a két nő.
– Két napig nem mert lejönni az utcára –
mondta a Nagy.
– Miért? – kérdezte a felesége.
– Félt.
– Agyon akartál verni – mondta Bárán. –
Persze, igazad volt. De akkor mégsem én
akartalak agyonverni téged, hanem te
engem.
– Nem mindegy az már? – Fogta át a vállát a
Nagy lapátkeze. Mélyről jövő valódi
kedvesség volt a kérdésében. – Én téged, te
engem? Ennyi idő után.
A Nagy érkezése újraélesztette az estét, a
Kicsi szalagokat tett föl, villanyokat oltott,
táncoltak. A Nagy levetette a zakóját, és
piros ingben maradt. A teste
elterebélyesedett, szabályos pocakja nőtt. A
rock-and-roll számoknál azonnal kiviláglott,
hogy mindenki közül, a filmes-fotós idegen
vendégeket is beleértve, a Nagykovács
táncol a legjobban. Ahogy aprózta, légies
könnyedséggel tette ide-oda a nehéz, kövér
testet, Bárán elnézte a nőies hosszú haját, a
bajuszát, a tohonya testét és a
csípőnadrágot tartó, mintás bőrövet, a
széles combokat. Mexikói parasztokra
gondolt. Európai embernél talán soha sem
látta még a mozgásnak ezt az
otthonosságát. Gondolt arra is, hogy rögtön
láthatja bárki idegen, hogy ki itt a Fej.
Lefelé menet a hegyi utcán Nagykov azt
mondta, hogy a Kicsinek nem jó már a mi
társaságunk. Ezek az emberek érdeklik,
ezek a filmesek… Miatta lett zabos.
Mindenki a piacról él. Mindenkinek vannak
üzleti dolgai, de az üzletfeleit az ember nem
akkor hívja meg, amikor egy évben egyszer
a gyerekkori hapsijaival jön össze.
– Különben is. Nem bírom az ilyen
nagypofájú alakokat. Idegesítenek.
Filmesek, phü. Festőművész. Tudom én
azért a helyemet ebben az országban –
mormogta a Böszörményi út sarkán. – A
nyolc elemimmel együtt. Tudom én, hogy
mitől szaladgálnak saját égszínkék
Mercédeszen itt az emberek.
(Ahányszor belegondolt, hogy a valóságban,
dátumokkal körülírva mennyit élt Óbudán,
nem akart hinni az évszámoknak. Pedig úgy
volt: anyja negyvenhétben ment hozzá
Nagy Gáspárhoz, akkor költöztek Óbudára,
és ő nyolcadik elemista volt, amikor Gazsit
ezerkilencszázötvenkettőben a dunántúli
kisvárosba áthelyezték. Ezt rövidítette még
az a két év, amikor a jé vé Sztálinban volt
bentlakó. Ő meg óbudainak tekintette
magát, úgy érezte, ott nőtt föl. Három év
volt az egész. Igaz, ugyanaz a három-négy
év, amikor még örök volt a világ. Az ország
határai légmentesen voltak bezárva, és a
világ másságának színei/hangjai nem
jutottak el hozzá. Az a négy év,
ezerkilencszáznegyvenkilenc, ötven,
ötvenegy és ötvenkettő olyan súlyú volt az
ország életében is, lakói, ha visszanéztek
később, nemigen hitték el a puszta
számoknak, hogy az egész kor, amelyből
kinőttünk, csak három vagy négy év volt: az
a három-négy.)
A Déli pályaudvarnál váltak el.
– Nézd, egy nő – mutatott a távolabbi járda
felé Bárán. – Mit keres ez egyedül az utcán
éjjel háromkor?
– Baszni volt – mondta velősen a Nagy. – Ott
a kis táskája a hóna alatt. Most tele van
dohánnyal.
– Te, ne – röhögte el magát Bárán. – Hátha
szerelemből csinálta. – De a Nagy nem hitt
igazán az ilyesmiben.
*
Prijoték elvitték taxival, a ház előtt tették ki
a Virág árokon. A vékony fekete nő még
egyszer a lelkére kötötte, hogy aztán
jelentkezzen és elautóztak. Sáros
utánakiabált a második taxiból:
– Szevasz, Retek! Én most már csak így
mondom.
Ahogy a leguruló autó után bámult a lejtős
utcán, a saját kiabáló hangját hallotta a régi
Uszály utca közepéből: „A Sárospataki meg
a kúrva anyja!”
Még előbb, ugyanazon a régi délutánon,
máglyát épített egy doboz gyufából a
légópinceablak előtti betonkockában.
Alátartotta az égő gyufát. Elmerülten nézte,
ahogy a szálak – aprócska gerendák,
hajótörött tengerészek jelzőtüze – sorra
tüzet fognak, és gyors robbanásokkal égnek
a gyufafejek. „Retek” be fogsz hugyozni!”: a
Nagykov röhögő hangja. „Ez piromániás.” Ő
elmondta magában újra, némi örömmel,
hogy ez a jó szó, ez őt jelenti.
Kajakosokat dobáltak meg kővel lenn a
Duna-parton. Nem szerette, hülyeség,
gondolta, de csinálta. Az egyiknek
kilukasztották a vásznát, és két nagydarab
sportoló kiszállt a partra, megkergette őket.
Futott a háztömb körül, úgy kellett, hogy ne
tudhassák meg, hol lakik az ember, akkor
se, ha elkapják. Felizgatta a félelem. Azután
jött a szájára az a süket kiabálás
Sárospatakiról meg az anyjáról. Sáros anyja
abban a pillanatban lépett ki a kapun egy
porronggyal, és ő sohase tudta meg, hogy
meghallotta-e a gyerekkáromkodást. Nem
szokása, hogy a más anyjára ilyet mondjon.
Az azóta eltelt időben igyekezett ezt
elfelejteni.
Felment a négy lépcsőn, aztán be a
szobájához végig a betonutacskán a
levéltelen bokrok között.
 V. BEBA-BEBA KECCS, KECCS, KECCS

Mélyen aludt, újra a Dereglye utca egy céről

álmodott. Felhőkarcoló volt a régi ház,
tornyok, hasábok buja, toluló illeszkedése,
egymásból nőnek, egymásra halmozódnak,
betonkanyonok fölött ívelő spirálok, az
épített természet üveg-és-acél szirtjei, a
tájnak válaszoló ablaksíkok hegykékje,
goromba Duna-zöldje. A lépcsőn a
nyolcéves Borika járt.
Aztán ő ment lefelé a lépcsőházban, kezét
rátette a korlát fájára. Következett a
rohanás le, a sarka dobpergése, a teste
lendülete, a sor alján átugrott két lépcső
fölött, átugrott az utolsó hét lépcső fölött,
mind a tizenegy fölött vitorlázott lassú
siklással, és könnyen huppanva dobbantott
a lépcsőfordulón.
Hosszú évekig nem tudta szétbontani
ismétlődő álmát és az emlékeit. Amikor
vonakodva mégis úgy döntött, hogy álom
volt, arra gondolt, hogy csak a Dereglye
utca egy cében szabadna lakni.
Mindenkinek kellene, hogy legyen egy
Dereglye utcája, egy ház, ahol repülni
tudott. Vigyázott, féltve őrizte a tudását,
hogy ha úgy adódik, hopp, lerepülhet
tizenegy lépcső felett.
*
Reggel tízkor elment Óbudára. Árnyékos
budai utcán indult le a budagyöngyei
megállóhoz, és fölszállt az ötvenhatos
villamosra, amelynek a számozását húsz
évvel ezelőtt változtatták meg
nyolcvanegyesről, egy külföldi politikus
miatt, annak a hetvenedik születésnapján,
egy december huszonegyedikén indult meg
Budapesten a hetvenes trolibuszjárat. A
következő trolivonal hetvenegyes lett,
azután hetvenkettes és így tovább, bár
talán nem kellett minden új járat
beindításával a következő december
huszonegyedikéig várni. Mindenesetre
szentségtörés lett volna, ha Budán
megmarad a nyolcvanegyes villamos,
gyilkosságra, regicidiumra való felbujtás –
feltételezte volna, hogy a politikus esetleg
nem fog élni nyolcvanegy éves korában.
Vagy száznyolcvanegy éves korában. Ezért
nem volt Budapesten száznyolcvanegyes
villamos sem, ezért nincs egyáltalán
hetvenen felüli számozású villamosjárat a
városban: kettestől hatvannyolcasig a
villamosok, hetvenestől hetvenkilencesig a
trolibuszok, kész. Jó, ha az ilyet tudja az
ember a városáról. Az ötvenhatoson utazott
befelé.
Átszállt a tizennyolcasra, kiállt a peronra,
feltette a lábát a rácsajtóra. Így volt
rendjén, a tizennyolcas villamoson így
kellett utazni. Ismert minden megállót.
Minden házat ismert ezen a vonalon,
minden kövirózsát a törökfürdő melletti
kertben.
A Kolosy téri piacnál szállt le, ahol
negyvenkilencben a barna Adler autónak
menet közben levált a hátsó kereke
(végignézte: a kocsi bukfencezett egyet,
azután mindenki épségben kiszállt belőle).
Percek alatt ért el a Dereglye utcához.
Három utcából áll a környék: Dereglye utca,
Uszály utca, Evező utca. Valamikor
fűrészmalom volt itt a Duna-parton, a
Margitsziget közepével szemben,
harminchatban vagy harminchétben
leégett, és helyet adott a Kolosy tértől
északra fekvő modern háztömböknek. Így
maradhattak meg Báránnak a saját utcái
később is, amikor a régi Óbudát eltolták a
földgyaluk, hogy helyet csináljanak a hideg
magasházaknak.
A sarkon még az Uszály utcából felnézett a
házra. Egy kéz porrongyot rázott a
sarokablakból, az ő valamikori szobája alatt
– Bognárék laktak ott. Az is lehet, hogy
Borika keze, gondolta, ahogy a Dereglye
utcába befordult, hiszen ő otthon lakik most
is.
Tudta, hogy rövid lesz az utca, de arra nem
volt felkészülve, hogy nem kell számolni a
házakat. Kettő az Uszály utca sarkától
jobbra, kettő balra. Az egy cé most sima
egyes volt, mellette közben felépítettek egy
új házat. Rom volt a helyén, csak a földszinti
tégla támoszlop maradt meg, arról
ejtőernyőzött nyitott esernyővel
negyvenhétben egy álló vasárnapon át; rom
volt, később pedig, a rend korában üres
telek. Az Árpád Fejedelem útjánál egymás
felé kanyarodott a két járda, zsákba zárta az
utcát lekopott szegélyköveivel. Autók
parkoltak most az utcán, főleg kétütemű
keletnémet autók és a régi, meghajlott
drótvázát mutogató betonoszlop, amelyiket
tízezerszer fogott meg a Kis-parkba vagy a
Dunára menet, most az is más volt, idegen,
a másfajta utcákra való autók mögött. A
házat magát pedig halványzöldre vakolták
időközben. Eredetileg más volt; soha sehol
még egy olyan házfal: bordó vakolatban
parányi Mária-üvegdarabok csillantak,
nyárszínűen.
Személyes kapcsolatban maradt a házzal az
évek alatt, míg máshol lakott, egy
kisvárosban a Dunántúlon, majd a saját
városa idegen kerületeiben. Álmodott róla,
ahogy a boldog szerelméről.
***
A ház előtt ment el, alig nézett a kapu felé.
Nem tudta volna megmagyarázni magának,
hogy miért. Veszélyes küldetésben érezte
magát; az utolsó felderítést végző partizán,
aki a fegyveres támadás előtti órában
fényes nappal még egyszer elsétál társai
börtöne előtt, kosarában a friss gyümölcs
alatt tojásgránátok, levágott csövű
géppisztoly.
Megnézte a Hévet a vízműveknél és a
„Vigyázz, ha jön a vonat” táblát az átjárónál:
nem tettek újat helyette. Lement egészen a
Duna-partra, a fűzfához, ahol ötvennégyben
vasárnap egy Ben Szodoma nevű hímvessző
kalandjait olvasta fel Nagykov az Uszály
utcaiaknak. Ő akkor Bognár Borikáért
villamosozott át Pestről, az Elemér utcából,
tornacipőben, új ballon lemberdzsekben,
rövid nadrágban. Volt hozzá egy sötétkék
pólóinge, aminek a nyakkivágásába
nagyanyja fehér zsinórt varrt lazán,
cikcakkban, és ő úgy érezte, hogyha egész
életében ilyen jól öltözhetne, azzal meg is
volna elégedve.
*
Borika anyja azt mondta a kurta pipáján
keresztül: „Moziba nem engedem el, gyerek
még, tizennégy éves. Beszélgessetek,
amennyi belétek fér, ott a sarokszoba”.
Nem ment föl egyenesen Bognárékhoz,
előbb megkereste a srácokat. Ott feküdtek
a fűben a vízműveknél Nagykov körül, aki
felolvasott a fedőlap nélküli füzetből. A
füzetet úgy lopták ki Incze Karcsi anyjának-
apjának a gyűjteményéből, akik azt hitték,
hogy jól eldugták a gyerek elől, közben az
Uszályból mindenki ki tudta venni bármikor:
a pincelakás közepén volt három beton
tartóoszlop, és a középső mellett a szekrény
tetején, a pornográf könyvek és a
fényképek. A kulcs a lábtörlő alatt. Bárán
akkor már két éve nem lakott otthon a
Dereglyében.
*
Egy órával később került megint a ház felé.
Nem észlelt semmi áruló jelet, semmit, ami
eltért volna az utca megszokott életétől;
egy öregasszony két szódásüveget vitt a
fűszereshez, egy gyerek kiabált fel a kettő
bébe: „Anyu”. Akkor ártatlan képpel, mint
bárki más, civil, megfogta a kapukilincset,
lehúzta. Gyalog ment föl, Borikáék ajtaja
előtt, a harmadikon még halkabbra fogta a
lépteit. Nem akart bemenni hozzájuk, nem
akarta ezerkilencszáznegyvenhét keresett
tájait összekuszálni egy mai Borikával,
akiből villamosmérnök lett,
művészettörténész férje van, gyereke van,
és pelenkák között jár a nagyszobában.
Mást akart. Fenn a negyediken megállni a
bordó köveken a recésüveg ablak előtt,
végigsimítani az ajtó erezett fáját a kisablak
mellett. Mindig ezt csinálta, s most is az
ujjában volt az a mozdulat, a szemében az a
fény, fülében az a csend, ahogy:
***
Áll a kisablak előtt a negyediken és
végigsimítja az ajtó fáját. Most érkezett meg
a hegyről, napközi után, csönget, vár. Hat
óra van már. Éhes, ki akar szaladni alóla a
lába a gyöngeségtől. A kisablakon húzgálja
a körmét, figyeli, milyen jó hangot adnak a
récék. Bent nem mozdul semmi, és a
konyhában nem ég a villany. Újra
megnyomja a csengőt, három hosszút: tá-
tá-tá, de már tudja, hogy nincsenek itthon.
Előhalássza az inge alól a rézláncot a
kulccsal, keresztülhúzza a fején, és kinyitja
az ajtót.
Az előszobában, ahogy a vastag vízcső
mellett elmegy, kettőt ráver tenyérrel. Jól
kong. Fölnéz: a kamra ajtaja fölött,
elérhetetlen magasságban kis négyzet
alakú ajtó nyílik, fehérre mázolták azt is.
A középső szobából kinéz az erkélyre: ott
szárad a tengeri csillag. Már nem is büdös.
Anyáék hozták tavaly nyáron, Abbáziában
voltak. Kárpótlás, amiért nem mehetett
velük. Nagyon szeretett volna. Anya azt
mondta, hogy ez most nászút, olyan utazás,
amire csak felnőttek mehetnek. Bent marad
addig az intézetben, jövőre elviszik őt is.
Nagyon készült rá, hogy megnézi magának,
milyen a Külföld. Most már nem lehet
Jugoszláviába utazni, felnőttnek se.
Vállal lökte be a szobája ajtaját, és
ugyanazzal a folyamatos mozdulattal a
tengericsillag-mintás díványra csúsztatta a
táskát. Végignézett a szobán, hogy most mi
is van, mi az a jó, amit várt. Mindig ezzel a
várakozással nyit be újabb szobákba, és
fordul be új utcák sarkán. Segít, erősebbé
teszi, és ha azután nem akad semmi, amire
várnia érdemes volt, akkor sem úgy érzi,
hogy szegényebb lett valamivel, hanem
hogy kapott: a várakozást.
A kis könyvszekrénye üveges részében
vannak az albumok, nem tette vissza őket a
helyükre. A Schliemann B és E gyár
katalógusa is, benne fényes csapok,
kazánok, központifűtés-alkatrészek, szürke
és barna fényképeken.
A díványra könyökölve felnyitotta a kettes
albumot az utolsó lapon. Egy lövészárok
széle. Két test, keskeny nyakszegélyes
magyar katonaruhában, furcsán szétdobált
tagokkal, az egyik félig az árokba lóg.
Közvetlenül a lencse előtt, ami egy fejből
megmaradt. Kisméretű, szürke kép.
Ezt is mattra nagyították, szegélye nincs.
Vagy nincs rajtuk semmi szegély, vagy
széles, több, mint szegély: háttér, terep,
nagyobb, mint maga a kép, új alakot,
arányt, valóságot ad erdőszélnek,
rakpartnak, strandfürdőszeletnek. Ennek a
kisebbik albumnak az alsó sarkára hullámos
körvonalú kettes számot ragasztottak fehér
kartonból, benne tintával, folyóírással áll a
szó: ezerkilencszázhuszonnyolc. A
fedőlapok maguk valamikor méregzöldek
lehetettek, s majdnem ugyanolyan puhák,
mint a fotókartonok; fonott selyemzsinór
fűzi össze a kilyuggatott lapokat, egy kicsit
laza, de sohasem oldódott ki.
Lenézett a földre a piros szekrény elé: jó
nagy üres hely van a parkettán, kirakni
majd a várost este. Hosszú este várja,
kilencig már biztos nem jönnek haza
anyáék. Becsukta az albumot, alig érezhető
porszag puffant föl belőle, eltette. A szoba
hátsó fala mellett, a kis könyvszekrény
tetején bágyadtan lépkedett kalitkájában a
kanári.
Belemarkolt a gyomrába az éhség. A
lakásajtót csak be kellett húzni maga
mögött. A kulcsláncot a nyakába akasztotta.
Az egyes ajtó szemben van, négy lépés a
bordó köveken, hatvannégy kocka, már nem
kell számolnia. Egyszer nyomta meg a
csengőt röviden: ti, és hallotta, ahogy egy
hátratolt szék lába karcolja a padlót. Ahogy
kinyílt az ajtó, látszott az előszoba, olyan,
mint az övék tükörben: egy gázcső és egy
vastagabb melegvízcső, a vécéajtó, a fal.
– Szervusz, bújj be. – Imola kicsit, gyorsat
nevetett, és már ment is vissza tanulni a
kisszobába. Az apja nincs otthon, nincs
otthon soha az se. És Imola sokszor nevet
így délután, este, amikor ő náluk üldögél, ő
nem tudja, miért nevet, de jó hallani.
Boszorka, jutott eszébe, kis borzongással.
*
Három fogással fent volt a gázcső tetején, a
mennyezet alatt. Belépett a faliszekrénybe.
A fejét behúzta, guggolni lehetett, állni
nem. A kardot nézte meg először mindig
odafent. Megsimogatta a bojtját, és
eligazította rajta a nemzetiszín szalagot. A
hátsó falnál keretezett képek: egy gyönyörű
szőke nő, régi divatú válltöméses ruhában,
hosszú szőrű, világos szőrmegallérral.
Harminckettőben Párizsba járt udvarolni a
tanár úr, úgy mesélte Imola, egy tavasszal
négyszer is elutazott, és ez volt az a nő. Volt
egy öreg világossárga koffer is, nagyon jó
koffer, a sarkain külön sötét
bőrháromszögekkel, ha egyszer elutaznék,
gondolta, elkérném. Körbefordult guggolva,
és lenézett a világra.
Az egész előszobát nagyszerűen lehetett
látni: felülről nézett szét az ember, és
felülről mások a dolgok. Imola ment be a
nagyszobába, és fölfelé tekerte a nyakát.
– Este birkózunk, jó? – megint úgy nevetett,
kicsit, gyorsat. Sötétkék szemű volt, vékony,
tizenhat éves, fehér blúzban, a karján és a
derekán színes, virágos csík húzta
ráncokba. Nem hallotta őt fölmászni, de
tudta, hogy ott van.
Bement megágyazni az apjánál. Nem
szokott hazaérkezni a tanár úr tizenegy
előtt, akkor se, ha egyedül jön. Imola korán
megvetette bent a dupla ágyat ilyen
napokon, ha János náluk üldögélt a
kisszobában.
Imola a csukott varrógépet használta
asztalnak, arra rakta ki titokzatos
gimnáziumi könyveit, latin szótárát. Ő a
zsámolyra kuporodott ilyenkor, és az
„ítélet!” című folyóiratot olvasta, ott álltak
egymásra rakva a régi számok a padlón.
Anya egyszer meglátta kezében az „ítélet!”-
et, és azt mondta, hogy azt neki nem
szabad olvasni. Valódi bűnügyek vannak
benne, de csak olyanok, amikben gyilkosság
is előfordult. Olykor estig ott kuporgott
Imola lábánál a zsámolyon, olvasott.
Nyolckor vagy este fél kilenckor
abbahagyja, és hívja birkózni a nagy, piros
pehelypaplan tetején. Amikor besötétedik,
fölhívják már a srácokat, kihal az Uszály
utca, és fölmegy ő is. A nagyszobában bent
a tanár úrnál olyankor nem ég a lámpa,
csak a rádió keresőlapja világítja meg a
paplan vörös brokátját. Orion rádió,
világvevőnek mondják, ötlámpás
készüléknek, és furcsa városneveket
olvashat a keresőlapján: Bandoeng, Bruk-
szel-les, Athinai, Hamar, Kristiansand,
Beromünster. Jó játék a birkózás, ő mégis
sokszor megfeledkezik az egészről, lent
marad az utcán, és csak akkor jut eszébe,
hogy felmenjen, amikor megérkezik a zöld
Renault, meghallja, ahogy anya elköszön
Kántor elvtárstól, a sofőrtől az esti Dereglye
utcán. Birkózás után Imola mindig gondosan
elsimította a pehely paplant. Egy este,
amikor anyáék korábban csöngettek be
őérte, hirtelen kellett meggyújtani a
villanyt, és Imolának még sokáig tűzpiros
volt az arca. Ő azóta érezte, hogy a birkózás
is tilos, és senkinek nem szabad megtudnia
soha.
– Jó, birkózunk – mondta a faliszekrényből. –
Csak most le kell mennem.
Ke Reke Ram pam pam pam pa Márisabba
dutattó. A Kolombuszt fütyülte valaki lent.
Azóta használták ezt a füttyjelet, amióta a
környékbeli kissrácok eltanulták az előzőt,
amit arra a szövegre fütyült az ember, hogy
Vakpali vakpali mindent lát / Szemüvegen
át / Ló far kát / A dallama is egyszerű volt, a
kissrácok folyton azt fütyülték,
kibolondították vele az embert az ablakba.
Ezt nem jegyzik meg ebben a büdös
életben, mondta a Kolombuszra Nagykov. Ő
sem tudta megjegyezni. Bárán szöveget
csinált hozzá magának, azzal elő tudja
venni a dallamot is mindig. Ke Reke Ram
pam pam pam pa / Márisabba dutattó, ez a
szöveg. De más nem tudta. Neki fütyülte
valaki most vagy a Kenyérnek a kettő bébe.
Le kell mennie.
Amikor Imola kijött, ő újra lent volt már a
padlón. Még kért egy zsíros kenyeret; azt
mindig kaphat.
Azt gondolta: a kenyeret majd útközben
eszem meg. Leviszem magammal. A kezem
éppen átéri a karajt, tartom, föl, el a
testemtől, nyújtott ujjakkal. (Emlékszel,
Kisöreg: ezt a kéztartásunkat mintha semmi
másra nem használnánk, csak ha
nyolcévesen, zsíros kenyérrel a kézben
megyünk le az utcára játszani.) Eltartom a
kenyeret a testemtől, fölfelé, amikor kilépek
a lépcsőházba a bordó metlachi kövekre.
Megfogom a barna korlátot, ellódulok a
lépcsőpihenőről. Míg bal kezem a fakorláton
csúsztatom, biztosan siklok, vitorlázok le a
tizenegy lépcső felett, és puhán dobbantok
a félemeleti lépcsőfordulón.
***
Nappali volt még a fény a két utca sarkán.
– Az életbe nem kapják el, ha az a spiné a
postán nem köpi be – mondta Prijot. A
kőkorláton ültek, az Inczéék pincelakása
előtt. A háta mögött, a fejelőpályán
lábtengóztak a Kovok. Nem fordult feléjük,
de hallotta a lusta, lassú pattogásból, hogy
nem csinálják rendesen, csak felálltak két
kockában, és teszegetik egymás elé a
labdát. Megvonta a vállát. Mindenki tudja,
hogy Hekus Döncit sose fogták volna el, ha
nem köpi be a postásnő. Az ítéletben
megvan minden. Kilépett a börtön harmadik
emeleti ablakán, és az ereszcsatornán
leereszkedett az utcára. Bárán az egy cé
ereszcsatornáját nézte: a negyediknél sötét
pánt fogja a falhoz. Látta, hogy ott át
lehetne nyúlni az ablakból, kézzel elérni,
azután fogást venni lábbal is. Kegyetlen
sima egy ilyen ereszcsatorna. Rengeteget
töprengett már Hekus Döncin. Ha ő tudná
ezt az egyet, gondolta. Mást nem is kéne.
Ruganyos gumitalpú cipőm volna. Járhatnék
föl-le az emeletes házak falán – csak
kopognék kívülről az ablakon, magyarázat
nélkül Bognáréknál, beköszönnék,
csókolom, megnézném, otthon van-e
Borika.
Ült a kövön. Nagykov előjött a találós
kérdéssel.
– Na, okosok, fogadjunk. Kérdezek egy
olyat, hogy egyik se tudja megmondani.
Na? Mibe?
– Kérdezd.
– Mondjad már.
– Mi nélkül nem lehet semmilyen dolog?
Körülnézett. Senki nem válaszolt rögtön, és
a Nagynak nem volt türelme várni. Kivágta:
– Név nélkül. Na? – Hozta valahonnan a
Tímár utcaiaktól.
Bólogattak. Hiába, fej a Nagykov. Bárán
csak egy kis idő után szólalt meg.
– Volt, amikor az emberek még nem tudtak
beszélni. És amikor még nem voltak
emberek. Hogy volt akkor a dolgoknak
nevük?
Szemben, az Uszály legelején a redőny,
ahol falhoz szorították, amikor új volt az
utcában. Megmondta mindjárt kezdetben,
hogy ő nem tud megverni senkit. Legelőször
a Kovokkal találkozott. Itt a sarkon.
***
A két karjuk tele volt gumilabdákkal. Annyi
labdájuk volt, hogy nem tudták tartani.
A Duna felől hideg szél fújt, őszi délután
volt. Föl kellett venni a bolyh-kabátját,
először ment ki az utcára, a mumpsz után.
Imola vitte orvoshoz. A feje át volt kötve
egy fehér törülközővel, utálta. A két Uszály
utcai fiú a sarkon jött a labdákkal. Halvány,
hússzínű, festetlen labdák voltak,
forradásosak vagy tojás alakúak. Elrontott
gumilabdák. Megálltak, nézték, mintha ő
volna a látnivaló. Az egyik magasabb volt
egy fejjel, a másik akkora, mint ő. A nagy
megkérdezte Imolától:
– Ez az új srác? A Dereglyében lakik?
Hányban?
A kisebbik fiú karjából leesett egy labda és
elgurult. Nem tudott utánanyúlni, mert
akkor újabb labdákat ejtett volna le.
Utánakotort a lábával, odaterelgette a
házfal tövébe. Imola szólt:
– Adjatok egy labdát ennek a gyereknek is.
Marad nektek elég.
Ő gyorsan elfordult az autóbuszmegálló
felé. Nagyon haragudott a lányra. Ezt nem
lehet csinálni. De szerette volna a labdát is.
– Nem adunk – mondta a nagy. – A miénk.
– Kérjen ő is a labdagyárból – mondta a
kicsi. A fejével mutatott a zöldre festett
légópinceablak felé. Labdagyár, gondolta ő.
Szóval gyárban csinálják a labdákat. A nagy
megkérdezte:
– Mi van a fejével?
Már megszűnt a labdagyár az ötben, a két
gépet elvitték, bezárták a pinceablakot az
ősszel, és lepecsételték. A srácok néha
megnézik a pecséteket, de nem mer
hozzányúlni senki.
Amikor aztán nyáron nekiszorították az
üzletlakás kirakatredőnyének, abból nem
emlékezett különálló arcokra, legfeljebb a
Littayéra.
Nem akart. Nem értette, hogy mi van. Nem
is volt semmi, de úgy csinálták, mintha
éppen most került volna sor valami
szükséges szertartásra. Az előző pillanatban
még a lábtengópályánál ültek, valaki a
falnak verte a labdát, egyre gyorsabb,
egyre erősebb ütésekkel, azóta arra sem
volt idő, hogy mozduljanak egy háznyit
keresztül az úttesten, elkerüljenek idáig, és
ő már ott állt, a lehúzott vörösbarna
redőnynek szorítva, előtte, centire az
arcától az előrenyomakodó arcok, két
idegen srác is köztük, a Kicsi haverjai a
Tímár utcából, meg Littay, a nagysrác.
Megkérdezték, hogy kinek drukkol. Melyik
focicsapatnak? Ő annyit tudott a fociról,
hogy aki a fradinak drukkol a kinizsi helyett
vagy a kinizsinek az emtéká helyett, azt
megverik. Fradi, emtéká, honvéd, kinizsi.
Hajrá fradi, hajrá emtéká, fúj fradi, fúj
emtéká. Nem tudott focizni, nem ismerte a
csapatokat, nem tudta, hogy mi a
különbség közöttük. (Nem is fogja megtudni
soha életében, csak egészen egyformán
utálja majd az összes fujókat és hajrákat, a
Magyarországra rátelepült futballországot.)
Nem drukkolt egyiknek sem. „Nem? Nem
drukkolsz?” „Milyen az inged?” Valaki
felütötte az orrát. „Szidtad az anyámat?”
„Srácok, ez nem drukkol, és szidta az
anyámat.” „Milyen az inged? Kell neked ez a
gomb?” Az inge gombja a kérdező kezében.
Nem válaszol. Tudta: ha kell, akkor
lecsavarják, és a kezébe adják, ha nem kell,
akkor lecsavarják és eldobják. „Nem felel.
Nem drukkol és még szemtelen is.”
„Maradhat ez így?” Egy kinyújtott kéz a feje
fölött. Ha maradhat, akkor elfárad és leesik,
fejbeüti, ha nem maradhat, akkor rögtön
leesik és fejbeüti. „Ez az új srác? Hogy
hívják?” Ez volt Littay Alajos, aki már
gimnazista az Árpádban. „Bárán”, mondta
ő, de Littay nem ezt kérdezte. „Nincs még
neve?”
Lehajolt, egy ujjal lehúzta Bárán zokniját
hátul, és elfintorította az orrát. Dörzsölte le
a kis koszgalacsinokat. Felmutatta. „Retek”.
„Az lesz a neve, hogy Retek. Retek, hova
mész? Retek, hánykor kell fölmenned?
Retek, miért retkes a sarkad?” Ő lopva
megnézte a sarkát, a másikat is, nem látott
rajta semmit, szutykos volt, persze, de
mindenkié szutykos volt. „Tudod, Retek,
hogy most nagyon meg leszel verve.” Egy
kéz felütötte az orrát. Tenyér csattant a feje
mellett a redőnyvason, elrántotta a fejét,
röhögtek. Nem akart vége lenni, belejöttek,
kipirultak, jól érezték magukat. Csak
kérdeztek, de rosszabb volt, mintha már
vernék. Felütötték az orrát. Nem tudott
mozdulni. Tehetetlen elkeseredésében
elbőgte magát. Felütötték az orrát. „Miért
bántjátok a kisebbet?” Egy férfi ment el az
Uszály utca járdáján, látta, hogy bőg.
Hátrább léptek, szinte semlegessé ritkult a
kör, aztán, ahogy a pacák befordult a
sarkon, újra bezáródott. Nagyon sokáig állt
a redőnynél, nem tudta, hogy lett vége.
Felment gyalog, már sötét volt. Anyáék a
nagyszobában voltak, meg volt ágyazva, a
rádió bekapcsolva, s ahogy belépett,
megállt a szeme a nyíló-táguló
macskaszemen. „Mi van veled?” kérdezte
anya. „Hogy nézel ki? Hol az inggombod?”
„Megvertek”, mondta. „Ne árulkodj”,
mondta anya, és benne megakadt a szó.
Hát kérdezték, gondolta. Utálta az
árulkodást, soha nem csinálta, és ha
olyasmiért büntették, amit valaki más
beárult, megvonta a vállát, egyszerűen nem
volt érvényes. És akkor anya ezt mondta.
Elszégyellte magát. Anya olvasott tovább,
Gazsi valamit írt, ő meg csak állt az ajtóban,
ide-oda járt a tekintete. (A teázóasztal
világosbarna rombuszai. A kisvillany ezüst
harangja lent a három üvegkörrel, ha a
burát ceruzával megütik, akkor sokáig szól.
A réz hamutartó a sellővel.) Ettől kezdve
nem beszélt a lenti dolgokról otthon.
Nem szerette, ha Littay lejött. Nagysrác és a
télen annyit volt lent, mintha ő is a
brancsba tartozna. Sokszor találta ki azt,
hogy menjenek föl a Retekékhez, és fönt
rögtön előhajkurászta Sutyit, az ő
kismacskáját. Fekete-fehér cirmos volt, az
első áldozása napján a hegyen kunyerálta el
egy embertől, és elnevezte Sutyinak.
„Peches nő / Sutyi, mer a divat /
Macskakínzás lett”, énekelte Littay.
Megfogta a kismacskát, a lábát előre-hátra
nyújtotta, beletekerte szorosan a rongy
szőnyegbe, és gurigázni kezdett a nyivákoló
nudlival. Sutyi eltűnt, és addig nem került
elő, amíg Littay fent volt. Neki meg rossz
kedve lett, ahogy ott állt, és gyámoltalanul
mondogatta, hogy „Ezt ne. A macskát!”
Félt: ő is ott volt, Sutyi nem fog szóba állni
vele. Vagy vissza se jön. De ahogy Littay
elment, a kismacska mindig előjött, és
odamászott hozzá, ahogy szokott.
Volt egy gőzgépe, azt el kellett cserélnie
Littayval. Nem tudta, honnan keveredett a
játékmaradványok közé. Amikor kezdett
bemelegedni a gőz, át kellett fordítani egy
kallantyút, és a kerék meglódult, lassan,
először még le-leállt, valami élő tétovaság
volt a mozgásában. Igazi gép volt: spirituszt
kellett gyújtani alatta, és a kis acéllánc
meghúzására úgy sípolt, mint egy parányi
négyhuszonnégyes mozdony, és
meghajtotta a kereket. A kerék színe volt a
legszebb az egész gépen, réz sárgája,
vöröse, acél ezüstje mellett egy ismeretlen
zöldbarna-ezüst árnyalatú mély fémszín. Rá
akart kapcsolni szíj áttétellel valami motort,
de nem volt, és azután elcserélte a gépet. Ő
nem akart cserélni, csak Littay. Azt ígérte,
hogy liftet csinál neki cserébe, lehet majd
mozgatni két irányban. A gőzgépet elvitte
már előre. Bárán két nap múlva
elszontyolodottan tekergette a zöldre
festett faállványon a kis fahengert. Ennyi
lett a várt, csillogó színbonyodalmakkal,
hálós, ajtós fülkével elgondolt
felvonórendszerből: egy zöld falap, két rúd
között egy henger, abban egy U-szög, a kar
drótból, tekerőnek. Mint egy falusi kút. Nem
akarta odaadni a gőzgépet. Littay
megígérte, hogy megcsinálja a fülkét is.
Amikor ő szólt érte, Littay nem felelt rá.
Akkor találta ki, hogy siralomházat
játszanak. „Gyertyád van, Retek?
Siralomházat játszunk!” Fent volt az egész
brancs őnáluk. Később, amikor már
megvolt, ami kell: gyertya, cukorspárga és
gumisapka, megmondta: „A Retek lesz a
halálraítélt.” Az ő tennivalója hamar
kialakult. A sötét vécében ült a lehajtott
deszkán. „Addig tart a virrasztás, amíg leég
a gyertya.” A keze hátul össze volt kötve, és
a vécélehúzóhoz erősítve, szorosan. Ha
megmozdult, hogy könnyítsen a tartásán,
zubogott a víz, és odabent megszólalt Littay
hangja: „Félóra hosszabbítás, mozgott.” A
falba épített papírtartó csempébe állították
be a gyertyát, a keskeny nyíláson át
világított a lángja. „így van csak rendes
siralomházi hangulat”, mondta Littay. Bárán
benne volt minden új játékban; várta, hogy
kialakuljon a dolog értelme. Littay kinyitotta
a vécéajtót, odagyűjtötte a srácokat, hogy
nézzék végig a siralomházat. „Közeledik a
kivégzés. A gumisapkát a fejére húzzuk,
hogy ne lásson, és ne halljon. Ez a szabály.
Gúzsbakötés marad.” A sapka eltakarta a
száját és az orrát. Littay magyarázott:
„Igazán ez a büntetése a palinak. Ha
kifingatják, azt alig érzi. Előtte. Amíg fél.
Nézzétek meg a Retket.” Az anyja
úszósapkája minden lélegzetvételnél
felemelkedett és visszasüllyedt, és lassan
elfogyott benne a gumiszagú levegő. Nem
akart kiabálni, meg akarta mutatni, vele
lehet játszani rendesen, ő nem nyavalyog,
de nem értette egészen, mire megy a játék.
Azt akarta mondani: „Vegyétek már le.”
Nem kapott levegőt, csak érthetetlen
morgás lett belőle, és a szájába tolult a
sapka undorító gumija. De a morgás elég
volt ahhoz, hogy a Kenyér odanyúljon, és
lekapja róla a sapkát. „Még nem égett le a
gyertya”, mondta Littay. Vissza akarta tenni.
„Addig mi bemegyünk és játszunk
sötétbújócskát.” „Megfullad”, mondta a
Kenyér. „Hülyeség az egész játék. Lila az
arca. Miért nem te vagy a halálraítélt?”
Ezzel vége lett a siralomháznak.
*
Áll a délután. A Duna-parton HÉV-szerelvény
megy el a Margit-híd felé, a Császárfürdőtől
hallatszik hosszú füttye. Ő a sínekre gondol:
a vízműnél a HÉV-pálya mellett lehulló nagy
villamos szikrák égették ki a füvet, sárga-
fekete-zöld fűcsutakok kísérik végig az
egész pályát. Kissrácok kiabálnak a
mérleghintánál a Kisparkban.
A Kovok abbahagyták a lábteniszt, leültek a
kőre. Kollár Karcsi a Tímár utcából
belehajolt Pikoló arcába, elnézett a háta
mögé a Dereglye utcába, és úgy mondta,
illedelmesen:
– Csókolom, Margit néni. – Pikoló
hátrafordult, hogy Margit nénit megnézze.
Nem volt ott senki, és Piki kapott egy fülest.
Nem lehetett nem hátranézni, ha Karesz
odaköszönt az ember mögé. Mindenkivel
megcsinálta már hússzor, és mindenki
beugrott újra hússzor. Akkor megkérdezte:
„Van valami hézag?” Az ember röhögött,
mert Karesz nem várt választ, mondta
mindjárt tovább: „Majd betömjük.”
Kuka sajátmagával triblizett az Uszályon,
szabályosan belekavarodott az úttestbe:
valamikor a háború előtt aszfaltozták,
akkor, amikor a házak épültek itt, azóta
csak a bombatölcséreket töltötték fel úgy
ahogy.
A Nagy elejtette a labdát, utánanyúlt, nem
érte el. Prijot elkapta. Szőrevesztett
teniszlabda volt, fekete, sima, piszoktól
kissé ragacsos gömb, amelyik azért jól
pattan. Már annyit tudni lehetett, hogy a
teniszlabda nem mindenhol ilyen színű; a
Goldberger-gyári pályán világosbarna, néha
szürke is. Prijot vette föl, és pattogtatni
kezdte a járdához. Sötétedett.
Kavicsokat tologatott a járdakövön. A Kicsi
motorokról beszélt, a németek
hétszázötvenes béemvével voltak a
háborúban; tankokról, a té-
harmincnégyesről.
A Nagy azt mondta, hogy a dánebédhez
mindennap húst adtak a Lajos utcában.
Kuka lassan futott be a tej bolt felől a
pettyes labdájával, beemelte a járdára,
dekázott vele hármat, aztán maga alá tolta
és ráült.
Pikolóék ketten skiróztak. Új skirója volt –
négy golyóscsapágy kerék egy
négyszögletes deszka alatt, az első kettő
spárgával elfordítható tengelyen; igazán jól
a lejtős utcán megy, kormányozni kell, és
csak úgy csattognak a csapágyak. Most
húzták álmosan, a hangja se volt jó.
Prijot a teniszlabdát veregette a földhöz, és
vicceket mondott, amiket mindenki tudott
kívülről.
Kollár fáradtan Árpi arcába hajolt, és azt
mondta, hogy csókolom, Pityu bá’.
Unott kora esti napfény hullott be az
utcába, a Bécsi úton túlról, a Kecskehegy
felől. Szél fújt a Hármashatár-hegyről, a Kis-
Dereglye utcán át. Két kabátos ember
imbolygott az italbolt előtt, meg-
megbillentek oldalt, kidőltek a Lajos utcába.
A Kis-Dereglye utca sarkán, a Sípos előtt
csönd volt. Nemrégen még állandó volt ott
a nyüzsgés; délután, este nyitott zöld
dzsipek fordultak be a szomszéd
ürestelekre, apró élénk színű zászlóval az
elülső sárhányón: a Szövetségesek. Egyszer
egy dzsip a Dereglyébe is betévedt, fiatal
tisztekkel megrakva, vidáman kiabáltak a
járdaszélen ülő fiúknak. Sokféle egyenruhát
ismert. Ezek amerikaiak és angolok voltak.
Egyszer látott egy francia zászlót. (Úgy
tudta: hogy oroszok, németek, amerikaiak
meg angolok, ez katonákat jelent, egyforma
ruhás felnőtt férfiakat; gyerek meg nő csak
nálunk van, ez jelenti azt, hogy magyarok.)
Befordult egy szódáskocsi a Lajos utcáról,
hangosan csörömpöltek rajta a színes
üvegek. Hátulról nagy, térképes
villamosjegyet fújt a gyerek orra alá a szél.
Álmos kora este lógott a város felett, álmos
volt a járda aszfaltja is. És amikor a semmi
már úgy megsűrűsödött, hogy meg lehetett
tapogatni, a falra kellett mászni tőle, akkor
a Nagy megverte tenyérrel a követ maga
alatt és elkiáltotta:
– Beba-beba keccs, keccs, keccs!
(Tizenhét évvel később, a római Spanyol
Lépcsőn azt, hogy „Dole dole!”, úgy
fordította: Beba beba!
A napfényverte lépcsőfokokon ülve töltött el
egész napokat, zarándokként járt el oda
minden reggel. Az egyetemi kirúgását
követő elnéző években hamar feledésbe
ment a priusza, sokfelé elvitték az idegen
nyelvei, amelyeket ritka összeállításban
nyújtott. Hetek óta nézte a nyári Róma
kavargását, svéd és japán turistákat,
hálózsákos, farmernadrágos nomádokat, a
lépcső bizsuárusait, szicíliai csavargóit, és
már azonosítani tudta a rózsaszín inges
városi detektívet. Dél volt, megrekedt a
hőség a város fölött. Érezte a fején, a
felsőtestén a tűző nap forróságát, hallotta a
lépcső déli csöndjét. A szemét félig
lehunyta lustán; a lábujjai földszintjén túl
feküdt az alvó város. Légitérképszerű
tetőrengeteg, a kép túlsó széléig. Egy
kémény füstje a reszkető levegőben.
Távolabb tejesedő köd takarta a tetőket. A
madármagasságból látott képet, a látható
Róma széléig, kettőbe vágta a via
Borgognona fekete vonala, éppen
végiglátott rajta. Egyetlen autó mozdult
lassan elkanyarodva a járda mellől; a
rómaiak aludtak.
Ott ült a szír fiú is a korláton. Harangozott
meztelen sarkával a kövön. Idősebb
amerikai nő nyakába simított biztos kézzel
egy házi faragású alabástrom nyakláncot.
Közben beszélgettek. Bárán ezekben a
napokban pontosan akarta érezni, hogy
mennyire messze van az otthontól. De
egyáltalán: beszédet, helyzetet, embert
csak akkor érzékelt, ha anyanyelvén
kimondta a szavakat. S mint ahogy
valamikor idegen nyelvre fordította a
cégéreket, a slágereket az utcán, most
szinkronban fordította magának magyarra,
a valódi jelentésével, amit csak hallott a
világban, ezt játszotta.
– Where are you from? – kérdezte a nő.
„Milyen nemzetiségű?”, ő fordította.
Syria.
„Szír.”
I thought you were American. You speak
English perfectly.
„Azt hittem, amerikai. Olyan jól beszél.”
I’ve been around in the States.
„Éltem az Egyesült Államokban.”
Dole dole!
„Beba beba!” – fordította szinkronban, nem
gondolkodott egy másodpercet sem. Már
ekkor eladta a nyakláncot a szír, egyedül
volt, megkongatta a sarkával a követ.
Kedves volt a nővásárlóival, kisfiús, vidám:
erős kézzel maga próbálta rájuk az áruját,
babirkált a nyakukon, karjukon, és némelyik
kizárólag ezért vett tőle. Ült a korláton,
széles mosollyal villogtatta fehér fogait a
fekete gyapjúhaj alól, fehér inge volt, retkes
fekete talpa-sarka – mintha divattervezővel
számíttatta volna ki az ellentétek hatását.
Érthető volt, hogy honfitársának nézi a nő,
lehetett volna ezekkel a színekkel amerikai
olasz, zsidó, görög vagy arab. Olykor
átvágott a kiáltása a sétányon üldögélő
néger kártyás, indián fényképész, kínai
lutriárus, bóbiskoló fehér csavargó feje
fölött: Doo-leddole!
Ő nem gondolkodott, fordított. Nem járt
Szíriában, egy árva hangot nem értett
arabul, de tudta, hogy ezt jól fordítja, még
akkor is, ha tizenkét semitológus és nyolc
nyomtatott szótár bizonyítja egy nap, hogy
Dole dole azt jelenti, halál a brit
gyarmatosítókra, vagy vegyen svéd
görgőcsapágyat; ha a srác nem is Szíriából
jött, hanem Nepálból, vagy Szíriából jött, de
kurdul beszél, és doledolénál a szótárakban
azt találni, hogy csiba, te!, csálé, vagy
hajsz. Ráismert a srác vigyorgására és a két
szó hanglejtésére. Akkortól az
anyanyelvével lett dolga a nyolcéves kora
járdájáról.
Nagykov kiabálta, hogy beba-beba keccs,
keccs, keccs, Nagykov volt a brancsban a
raj. Korábbi években úgy mondták
anyanyelvén, Budapest külvárosaiban, majd
egy kis késéssel a veszprémi Temetőhegyen
és Újszegeden, majd megint később
külföldön, Kassán, Kolozsváron és
Újvidéken, hogy ő a bandavezér, néhány év
múlva meg úgy mondták, hogy ő a fej a
galeriben. De ezerkilencszáznegyvennyolc
környékén náluk Nagykov volt a brancsban
a raj. Sokat mászkált egy időben a Tímár
utcaiakkal, lehet, hogy tőlük hozta a bebát.
Unták a banánt a Dereglye utca sarkán.
Banán. A hosszúkás, faramuci sárga
gyümölcsöt tizenhét éves korában látta
először, akkor jelent meg Budapesten,
megkóstolt egyet, nem ízlett, pedig valami
egészen nagyszerűnek kellett lennie, még
nagyszerűbbnek, mint a mazsola,
valaminek, amivel soha betelni nem lehet,
hiszen ezért mondták a képtelenség
netovábbjaként, negyvenhétben, míg a
Dereglye utca sarkán amerikáztak, hogy
unom a banánt. Az ő személyes
anyanyelvében ezt jelentette a banán. Az
ember unta a banánt. Olykor buborékot
csinált a szájában, elnyomta a nyelve és a
szájpadlása között, babogott magának:
babb-bab-be-bab. Akkor a Nagy megverte a
tenyerével a követ.
Talán a Tímár utcaiaktól hozta, hogy beba
beba; a fiúk mindenesetre értették. Azt
jelentette, hogy kiskapuzzunk, mert unom a
banánt. Vagy: pötyizzünk. És: bikázzunk,
snúrozzunk és skulózzunk; mit adnak az
Újlakiban, menjünk móba, menjünk
ipiapacsozni, a Dunára kacsázni vagy a
hatvanhatoshoz villamosra ugrálni, azt
jelentette, hogy mit germóztok itt, mit
üldögéltek, mi a faszt keccsöltök, legyen
valami.
– Beba-beba keccs, keccs, keccs!)
Kiskov kilöki Szentkúthy Kuka alól a labdát,
aztán szalad. Valaki nekiáll kimérni a három
cipőhosszat a járdától kapunak. Pikoló
elkapja Prijot elől az unottan pattanó
teniszlabdát, és gyors, rövid lökéssel mellbe
dobja vele Báránt. Szoboszlai Pityu
előkotorja az ötfilléreseit, kört húz a tégla
sarkával a járdán, és hárman pötyizni
kezdenek. Élet költözik az utcába, a
lábteniszpályára, az üres telkekbe.
A Bécsi útra mentek ki balhézni. Az Újlaki
mozinál felugrottak a lassító hatvanhatos
utolsó peronjára, és mire a kalauz hátraért,
leléptek. Betódultak a Julius Meinl-féle
csemegeboltba, és Prijot megkérdezte, hogy
van-e cipőfűző és vasreszelék. (Ő az ajtóból
nézte. Nem szerette a boltokat. Ha vásárolni
kellett valamit, utoljára maradt, maga elé
engedett mindenkit, és csak akkor kért,
amikor már nem kerülhette el. Néha
kifordult a boltból üres kézzel. Attól félt:
megszólítani a köpenyes embert a pult
mögött.)
Felfedező útra indult a Kicsivel és
Karácsonyi Kukával az Uszály utca hetes
üres telken, a legnagyobb romházba.
Áttörtek a vastag gazon, és a pincében, egy
biztosan álló széles oszlop tövében, a tégla
boltív alatt megtalálták a fúvócső
hosszúságúra vágott ebonitot.
Jó dolguk volt a gyerekeknek a városban:
ebonit fúvócsöveket lehetett találni a romok
alatt. Töltőtollgyár volt a lebombázott ház
pincéjében az ostrom előtt, a tollak testét
csinálták ebonitból, azt a kis tartályt,
amelyikben látszik, hogy mennyi tinta van
még.
Barnás volt a fúvócső, áttetsző, nagyöblű:
egész babot lehetett kilőni vele.
Lementek vele a Dunára, hogy lemossák a
portól. A Kisoknál kavicsos volt a part, ott
megálltak kacsázni. A víz színéig hajolva,
oldalról dobták a lapos kavicsot, ha igazán
sikerült, ötször-hétszer is megugrott.
A Kicsi eltűnt közben, otthon volt, és egy
zseb tarkababbal jött vissza. Bab, az volt,
volt akkor is, amikor zsíros kenyér még nem
volt; jutott belőle ellövöldözni is.
Sötétedett, akkor megkergettek egy lányt a
Lajos utca felé. Idegen volt, betévedt az ő
utcáik négyszögébe. A lány félt, némán
futott, ő rohadtul érezte magát, nem akarta
megkergetni, mégis szaladt
meggyőződéstelen üvöltéssel a többiek
után.
Aztán lövöldözve vonultak végig az Árpád
fejedelem útján, és egy durva, bárgyú
dalfélét ordítottak:
– Ho-o-o-osszú-vékony appi-paszááááár. /
Vé-hé-héh-gigcsurog rajtaanyál…
A keskeny aszfaltsáv felett indázott,
burjánzott a dallamtalan dal. Mentek a
Kisparkhoz, valaki lemaradt, valaki
előrevágott, a néhány göcsörtös,
összevissza Duna-parti fűzfa alatt, a
rakparti kövek szélén. A parkőr nem volt
már sehol, a mérleghinták üresek voltak,
felső oldaluk az égre rajzolódott a házak
felől. Korai hold, Duna-víz, a Kispark
elhanyagolt bozótja, és ők mentek laza
láncban öten, és a szavakat elhúzva,
karban, a káromkodás kéjével üvöltöttek a
csöndes emeleti ablakok felé:
– Fo-o-o-ólyikkanyál szö-hö-hö-
hörcsöggalé / hoógyazisten-rakjabbelé!
És elölről. Lovas kocsik szaladtak az
Árpádon, üresen, gumikerekek surranása,
klopete, klopete, patakopogás.
– Mesél a Pajor itten a Sztalinapánkról –
Nagykov az iskoláról beszélt. Bárán tudta,
hogy a Lajos utcában Nagykov a legjobb
tanuló az osztályban, ő mondta. Most az
igazgatóról volt szó. – Sztálin. Apja a
fenének. Az én apám az öreg Kovács Jani.
Visszaértek a Dereglye és az Uszály
sarkára. Lövöldöztek közben, míg tartott a
babból. Nem sokkal lövés előtt volt szabad
csak szájba venni, hogy meg ne puhuljon,
és akkor jól vitt. Kis pukkanással hagyta el a
csövet, és neki egyszer sikerült
megkocogtatnia egy harmadik emeleti
ablakot is.
Visszaült a tengópálya terméskövére, és az
utcasarok fölött lógó lámpa tányérját lőtte.
Már meggyújtották a lámpát. A telitalálatok
szépen meglendítették, mint egy cintányért,
és hosszan szólt.
Sokat volt lent. Amióta az intézetből
kirúgták, az utcán töltötte a napot. Ahogy
megjött a napköziből, lement, és sötétedés
utánig maradt. Nyáron reggeltől estig az
utcán élt. Egyedül. Igaz, voltak furcsa
pillanatok is.
***
Némelyik bele se fért abba az utcába, ahol
ő naphosszat ül a járdakövön, és egy szőrét
vesztett teniszlabdát pattogtat a földhöz.
Ahogy az a nyári este, amikor elmentek,
hogy meglátogassák Valit, anya
unokatestvérét a kocsmában, ahol
dolgozott. Sétálva indultak el anyával és
Gazsival. Különös óra volt, júliusi fülledt
meleg este a Dereglye utcában.
Fülén, szemén, orrán áradt be a nyáresti
utca. Mélyült már a járda szürkéje. Vörös
csillámvakolat előtt sietett egy aktatáskás
idegen a Duna felé. A földszinti nyitott
ablakokban erőszakos szagú muskátlik sora
állt a függöny előtt; ott lakott az a férfi,
akiről tudták Óbudán, hogy Clevelandben
született. A járda mellett egyéves
facsemeték, támasztórúdhoz kötve,
porszaga volt a levelüknek. Hatos autóbusz
indult kint a Lajos utcán a megállóból. A
muskátlicserepek mögött a Kossuth rádió:
„Árnyas erdő rejtekében teveled”, Ákos
Stefi énekelte. Régi volt a szám. Egy fél éve
nem hallotta. Császár Marika jutott eszébe
róla. Ákos Stefi az ő legmélyebb, titkos
vágyairól énekelt, részletesen. Marikára
gondolt úgy, hogy árnyas erdő rejtekében
ővele de jó is lenne, és bámulni a szemét,
és választani csillagot neki. Nagyon fekete
szeme volt Marikának; ő volt a legelső
szerelme, még Borika előtt – bár Marika
nem tudta, hogy Bárán a világon van. Látta
a kislányt, kétszer életében, a Bécsi úti
villamosmegállónál, a trafik előtt, ahol
kinézett magának egy zöld üveggolyót, de
sose tudta megvenni. Egyszer nőkről
beszéltek a srácok, ő beleszólt, és azt
mondta, hogy Császár Marika jó nő.
Nagykov hangosan felröhögött. „Mi? Az
neked jó nő? Retek, te nem értesz a lóhoz.”
Még Prijot is: „Először is fekete, másodszor
is kun szeme van. Minek pofázol te
olyasmibe, amiről fogalmad sincs?”
Marikának fekete haja volt és duzzadt szája;
nagyon szép volt. Ahogy a Dereglye
utcában sétált anyáékkal, elszorult a torka,
amikor a slágert meghallotta. Erdő, árny,
rét, Balaton, kézmegfogás, csillag.
(Azután egész életében abból állapította
meg magáról, hogy szerelmes, ha mély
igazságokat kezdett felfedezni a
slágerszövegekben.)
Anya előrébb ment, zöld nyári ruhája volt,
fényes anyag, santung a neve. Ő nem
szerette, minden lépésnél suhogott, mintha
nyafogna valaki. Gazsi rövid ujjú fehér inget
viselt. Fagylaltozni mentek a Tornyihoz.
Tejszínt és puncsot akart kérni, várakozása
egy délutáni fiúhang emlékével keveredett:
„Szégyen a nyalás, de hasznos!”
Körülnézett, hogy nem látja-e meg
valamelyik srác ebben a hazug látszatban,
hogy egy gyerek megy itt, vasárnap este a
szüleivel fagylaltozni a Tornyihoz.
*
Ipiapacsoztak, Kiskov hunyt, számolt az
Uszály utcai zöld garázsajtónál, tízesével,
villámgyorsan: ti-hu-hasz-negyv-ö-ha-he. A
százakat hangosan ordította, hogy az
elbújok tudják, hol tart. Sokszor nem jutott
el addig, hogy tagoltan azt kiáltsa: „Ötszáz!
Aki bújt, aki nem, megyek!” mert Kukáért
lekiabált a mamája, és elő kellett jönnie.
Máskor kikerget valakit egy kapu alól a
házmester. Beomlik az üres telken a rom
pince. Valaki másnak szög szalad a
tenyerébe.
– Cseréptörés! – Előjönnek, továbbadják
utcahosszat, hogy mindenki tudja:
cseréptörés van. Nem ér. Nem tiszta a játék.
Elölről kell kezdeni, hogy érvényes legyen. A
Nagy egyszer úgy akart hunyni:
„Cseréptörés nincs, aki bújt, aki nem!” Nem
hagyták. Cseréptörés mindig van.
*
Sötétedett az Uszály utca tizennégy háza és
két üres telke fölött. Nyolckor fölhívták a
srácokat, fölment ő is, gyalog, egyenként a
lépcsőkön, tizenegy fokon lépcsősoronként,
két soron emeletenként, a negyedikre.
Hazament először. Villanyt gyújtott, és
nekilátott, hogy előszedje a dolgokat.
Csak a várost; más kincseit, a barna-fekete-
piros, acélgolyós rulettpörgettyűt, a félig
kifaragott puhafa kishajót, kiszabott vörös
kalózvitorlájával, most hagyta, ahol voltak.
A legfontosabb utcák mindig kiteltek a két
kirakós játékból; súlyos, jó kockák, a
festésük lekopott. Maga elé rakta egy
halomba a régen meghalt készletek
maradék kockáit, társasjátékok dobókockáit,
akadályait, tubuskupakokat, bábukat.
Minden jó volt: utcának, autónak, háznak,
villamosnak vagy liftnek. Megvolt a helyük.
A Fasort rakta ki, amikor rányitott Imola.
Nem kellett csöngetnie, nyitva volt a
kisablak.
– Jössz birkózni? – Imola nevetett, ő
felnézett, türelmetlenül. Megrázta a fejét:
nem mehet. Az utcák alaphálózatának
felállításához is sok idő kell. Imola kiment, ő
újra elmerült a városban, és elfelejtette a
birkózást. Hosszú ideig tartott, amíg
kialakult a város térképe. A régi város, itt
nem volt ostrom.
Az utolsó hetekben pedig különösen sok
minden történt. Felavatták az Új Császár
fürdőt, és sűrűbb lett a forgalom a Margit
körúton, jártak a propellerek a Dunán, a
Fasorban, a tejbolt előtt kék zománcos
kannákkal állnak az asszonyok. Az Újpesti
rakparton kint gumikerekes nagy lovas
kocsik járnak. Pesten, a Bethlen utcánál egy
gyereknek beakadt a kerékpárja a
villamossínekbe és feldőlt. Arccal fekszik az
úttesten, a lábát leszorítja a gép. A
macskakőhöz simuló arccal látja a nagyon
magas barna deszkakerítést a saroktelek
körül, Szilágyi Lajos építőmester, Létrák,
Állványok és építő állvány ok kölcsönzése. A
Keleti pályaudvar felől jön a villamos,
csönget, időben fékez, és a gyerek,
arcbőrén a meleg sín remegésével,
kikecmereg. A Rottenbiller utcában
sötétkabátos urak nyitják ki
esernyőgombáikat az aszfalt fölé. Női
kabátok vonulnak a kórház fekete
vaskerítése mellett, szőrmegallérok, muffok.
Egy körgalléros ember a kerítésrácsnak
dőlve olvasgatja a hirdetőoszlop színházi
plakátjait. A Noszty fiú esete. Vékony fák
nőnek a betonból kivágott
földnégyszögekben. A Lövölde téren elállt
az eső, és előbukkant a felhők közül a nap.
Este. A körgalléros ember lefelé liftezik egy
hatemeletes házban. Az utcán villamos
indul a megállótól, két szögletes kocsi, a
hátsónak a tetején tábla: TANGÓ
PARKETTPASZTA. Az úr kilép a kapun,
beszáll az első taxiba, és ahogy elindulnak,
szól a sofőrnek, hogy meg kellene előzni
kérem a nyolcvanegyest, sietek.
A gyerek rátette a fekete bábut a
dobókockára, és elhúzta a laposra
egyengetett, zománcafosztott fogpasztás
tubus mellett.
Hajnalig nem keveredik haza a körgalléros
úr, és amikor Budán, a Fasorban,
fütyörészve, a sétapálcáját lóbálva újra taxi
után füttyent, már a tejet hozza az autó a
városmajori boltba. Máskor kenyeret hoz
ugyanez az autó vagy délután postát. A
gyerek egyik keze a fekete társasjátékbábut
irányította, a másik a rovátkolt fehérfém
szelencét tolta előre, amelynek sarkába a B.
és I. betűket karcolták.
***
Este még egyszer becsönget a negyedik
emelet egybe. Bemennek ketten a
nagyszobába. Leveszi a nyakából a kulcsot,
lerakja a rádió elé, hogy ne zavarja. Imola
lefekszik a vörös pehelypaplanra, ő lerúgja
a cipőjét, felmászik az ágyra, és birkóznak.
Nem sok értelme van a birkózásnak, Imola
mindig azon igyekszik, hogy a gyerek
győzzön, ő legyen fölül, és dömöckölje meg
tele tenyérrel. Húzza magára, utasítja,
igazgatja. Lihegnek, nevet a lány, és ő nem
tudja, nyolcévesen, hogy miért szereti
mégis ezt a szabálytalan, bután szervezett
birkózást, így történik mindig. Nem tudják
meg soha, se anya, se a tanár úr, csak arra
az egyre kell vigyázni, hogy kilenc előtt
befejezzék. Kimelegedett. Jó muri. Jól
sikerült ma. Mert úgy van, egyszer jobban
sikerül, máskor kevésbé, ezt lehet tudni. A
szobában nem szól a világvevő, csak világít.
Hunyorog a macskaszeme, és a keresőlapon
sárga fénnyel írja ki az apró villanykörte
különös városok nevét, amelyeket később
nem talál majd sem országutak végén, sem
térképeken; Hamart, Beromünstert.
***
Az idő tájt, hogy elvillamosozott Óbudára,
hallotta a Nagy Lajos téren, a kisparkban a
gyerekkiáltást:
– Pacs-pacs, Mari, leütöm a szerencsédet! –
így értesült róla, hogy az apache törzs neve,
miután volt ipi-apacs, ipcs-apcs, véglegesen
elfoglalta a helyét a nyelvben. Pacs-pacs.
Lepaccsollak.
 VI. SUSZTERBOGARAKRÓL SZÓL

Megkezdte az óraadást. Reggel vagy

délután, az óriásvállalat Duna-parti
székházához érve, mindig a két kapupár
között kotorta elő a tárcáját a
belépőcédulával. A neve állt rajta
vegytintával, utána: „óraadó tanár”. A
belépőt negyedévenként kellett
újraérvényesíttetni. Felemelte, hogy a
kapusfülkében ülő kifényesedett öltönyű
portás láthassa.
Egy nyár eleji napon az öreg nem engedte
el csak úgy. Sebesen kidugta a fejét az
üvegablakon, és a nyakát kicsavarva nézett
felfelé:
– Hogy tetszik lenni, tanár elvtárs? –
Selypített egy kicsit. Előjött a fülkéből, és
megkínálta káposztatorzsával. Ő elvette és
elrágta, csak aztán sietett felfelé.
Kétszer két órát tartott aznap reggel. Tíz
perccel előbb hagyta abba az elsőt, és kiült
egy előtérfélébe, ott várta meg a következő
csoportot.
Közeledett a fél kilenc, a hivatali idő
kezdete. Ilyenkor volt a legélénkebb a
forgalom a folyosókon. Keresztbe vetette a
lábát, hátradőlt a karosszékben, és nézte a
keresztül-kasul siető tisztviselőket,
gépírónőket. Sűrűn zörögtek a kulcsok,
valahol egy írógép sorvégjelzője csöngetett.
S amikor kinyílt vele szemben egy magas,
bőrpárnás ajtó, megakadt a szeme a kilépő
arcán: ismerte valahonnan ezt az embert.
Még nem ment el mellette, közelről láthatta
a puhuló vonásokat, a fakó fejet, a vékony,
lefelé húzódó szájat.
Egy fél másodperccel később újra
kicsapódott a bőrajtó, és most nyitva is
maradt. Pallay vágódott ki rajta, tanítványa:
a malacarcú tréfamester.
– Hányszor kell mondani neked! – kiáltott. A
mondat közepén látta meg őt a
karosszékben, kacsintott, fülig szaladt a
szája, úgy kiabált tovább: – A hirdetési
osztályon nem fél kilenckor mész szarni!
A fiatalabb hivatalnok megfordult.
Bizonytalan mosolygás lebzselt a szája
szélén. Nem ment tovább a mosdó felé.
Pallay fényes képpel fékezett Bárán mellett.
– Maesztró! – ordította. – Tanár úr!
Hódolatom! Ugyebár csak azt jött
bejelenteni, hogy elmarad az óra! Haha!
Máris jövök, tanár uram! – A másikra
mutatott: – Új még az osztályon, és nekünk,
magasabb beosztású, tapasztaltabb
elvtársaknak kötelességünk a jóra nevelni.
Kicsit lassú a felfogása, de fejlődik.
Káderpolitika. – Továbbrohant kerek
vigyorral a biztosított mellékhelyiség felé.
A halványan ismerős arcú fiatal hivatalnok
egy suta félfordulat közepén volt. Láthatóan
nem tudta e percben, hogy voltaképpen
merre is tart ő most a sokágú előtérben.
Végül az segített rajta, amikor megtorpant
Bárán előtt. Mosolygás borította el az arcát:
– Szervusz! Csak most láttalak meg. Te hol
vagy?
Leült a másik székre. Kérdezősködött.
Érdekelte valami pletyka az ő volt
munkahelyéről. Aztán viccet mesélt, és
kuncogott rajta. Beszámolt magáról,
elmondta, hogy magasabb akadémiát
végzett külföldön. Olykor két-három évig az
olasz és francia tengerparton él, megkívánja
a beosztása. Megvan, ami kell. A fizetés
egyelőre nem túl magas, de gyakran utazik,
és mindig lehet behozni valamit. Amikor
folyamatosan kint van, két év alatt egész
szépen megszedheti magát.
Még mindig nem tudta, hogy hova tegye ezt
az embert. Sipításba csapó vékony hangja
volt, szőke haja elöl csaknem teljesen
kihullott. Feje tojás alakú, a feje bőre
középen, a haj két félszigete között piros,
mint egy csecsemőnek. Nyloninget viselt,
foszladozó ingnyaka sárgás volt, zsíros
csomójú bordó nyakkendőjén látszott, hogy
nem szokta kibogozni, amikor leveti.
Nyugtalanul, bizonytalanul ült a székén, s
ahányszor egy ajtó nyílt, fakó szemöldöke
följebb ugrott a homlokán, felemelte a
fenekét, mintha indulna tovább, és csak
akkor engedte vissza, amikor már
megállapította, hogy ki jön. Míg egyszer úgy
maradt, előrehajló derékkal, a szék fölött öt
centire lebegő fenékkel. Egy pillanattal az
előtt, hogy egy kövér, piros pulóveres nő az
egyik ajtó mögül odakiáltott: „Józsa elvtárs,
a Nagyfőnökhöz raportra!”, a helyére ugrott
a halványan ismerős régi arc: a Nagyjózsa
ült vele szemben, az intézetből, nem csoda,
ha nem ismerte meg: negyedik elemista
korában látta legutóbb.
Józsa ettől kezdve, ha meglátta őt a
folyosón, nem mulasztotta el, hogy
odamenjen, kezet szorítson, érdeklődjön a
hogyléte felől. Egyszer még az öccse
fényképét is megmutatta a két kisgyerekkel.
De ő már azon az első reggelen, amikor
Józsa ott lebegett a szomszéd karosszék
fölött, egyetlen pillantással belátta ennek az
embernek az egész jövendő életét. Valaki,
aki felnőtté lett, amikor annak eljött az
ideje, elismert foglalkozást űzött – előadó
volt – , és tekintélyes munkahelyet írhatott
a személyi igazolványába. Soha nem fog
vécére menni olyankor, amikor ezzel
magasabb beosztású kollégáknak gondot
okozhat, és általában a helyes megoldást
fogja választani az élet bonyolult
helyzeteiben. Megvolt a helye a világban,
elindult fényes pályáján.
Rá úgy emlékezett Józsa, mint gyerekkori
barátjára, akivel titkos közösség fűzi össze:
együtt voltak bentlakók a jé vé Sztálinban.
*
Felismerhette volna hamarabb is. Ekkoriban
intézeti gyerekeket látott reggelenként a
hegyen, s így soha sem szakadt messze
gondolatban a jé vé Sztálin nevelőintézettől.
Kétszer egy héten reggel ment órát adni,
gyalog, át a hegyen, úgy látta a gyerekeket
először. Lefelé jöttek a hullámvasútszerűen
mélybe hulló, majd újra felkapaszkodó utca
túlsó lejtőjén: kék színű kettős sor, hosszú,
képlékeny amőba a napsárga, meredek
járdán. A szemközti hegyről is rögtön látta,
hogy intézetiek. Tudta, hogy a sor kék
melegítő-felsőrészektől kapja színét, és
hogy a melegítőfelsőjük, kék-fehér meg
piros-fehér kockás vászoningük hasonló
ugyan, de nem egyforma; mindegyik
gyereken van valami, ami csak az ő ruháján
olyan: egy fehér villámzár, egy csontgomb
vagy egy magas szárú tornacipő. Ezekben a
dolgokban nem tévedhetett: jól ismerte a
gyerekek lehetőségeit, és amióta az eszét
tudta, számon tartotta, mi történik azokkal,
akik még ott vannak az intézetekben.
Néhány évvel előbb rendelet jelent meg a
Magyar Közlönyben az állami gondozott
gyerekek ruházkodásáról. Most így hívták
őket. A rendelet szerint mindenkinek
szabadon vásárolhat ruhát nevelőtanárja az
évi összegből.
Igaz, így is fel lehetett ismerni őket, akár a
túlsó hegyoldalról, hiszen nem
öltözködhettek változatosabban, mint
amennyire például a háromszáz és
háromszázötven forint közötti télikabátok
különböznek egymástól az áruházak
gyerekruha-osztályán. Mégis. Aki ment már
párban, nadrágkantár alá gyömöszölt
intézeti mackóban, normális ruhás emberek
között, az tudja: mit jelentett az a rendelet.
***
Bárán gondolatban sokszor végigcsinálta
már velük azt a mesebeli szeptember
délutánt, átélte a nevelőtanár boldogságát,
amikor öt-hat fiúval autóbuszra száll, és
bemegy a városba kabátot venni. Nem
tudják legyőzni az izgatottságukat,
szaladgálnak, magyaráznak, az egyik
fogastól a másikhoz kapkodnak a volt
Margit körút áruházaiban, kabátokat
húzkodnak magukra, árcédulákat néznek,
szertehagyják a fogasokat, és úgy kell őket
kivonszolni az utcára záráskor, hónuk alatt
a nagy áruházi papírcsomag. Az új kabátban
izzadnak, a régit, akin volt,
becsomagoltatta. Mielőtt hazafelé buszra
szállnának, az ember, ha nevelőtanár,
mindenkinek befizethet egy forintos
fagylaltra a Moszkva téri gombában.
A budai főútvonal áruházaira gondolt,
természetszerűen, és a budai hegyekben,
volt úri villákban elhelyezett intézetekre,
ahol nem jár villamos, csak autóbusz,
esetleg fogaskerekű. Budán, hegyi utcán
volt a jé vé Sztálin gyermekotthon és
nevelőintézet, ahonnan anyja
ezerkilencszáznegyvennyolc májusában
kapott egy levelet: „Kedves Asszonyom,
Elvtársnő! Jánossal olyan nehézségek
vannak, amik az intézet keretén belül nem
oldhatók meg. Kérjük az Elvtársnőt, hogy
további elhelyezéséről gondoskodjék.
Sajnos, Jánost nyaralni sem tudjuk vinni,
mert a Balaton melletti nyaralás annyi
veszélyt rejt magában, hogy még a
leggondosabb felügyelet alatt is csak azokat
a gyerekeket vihetjük, akik kellő
önfegyelemmel rendelkeznek. Amennyiben
valamilyen tanáccsal segítségére lehetünk
az Elvtársnőnek, nagyon szívesen állunk
rendelkezésére. Szabadság!”
A felvételnél a Sztálinban egy követelményt
tartottak szem előtt: hogy a gyerekek
legalább ötvenszázalékos árvái legyenek a
világháborúnak. Nem árvaház volt.
Nem azért, mert időnként
gyermekotthonnak hívták, hanem mert egy
igazi árvaházból nem lehet kidobni, a
gyerekeket, az biztos, mint a börtön: olyan,
amilyen, de a priccs a tiéd benne.
Összesen három levelet és egy cédulát
talált az elemi iskolai értesítőjének a
borítója alatt. A bizonyítványon második
elemi osztályban, a „látta szülő v.
helyettese” fölött R. Kapuvári Magdolna
aláírása szerepelt; ő írta a cédulát is,
amelyet a hátoldalán címeztek meg, Bárán
Imréné elvtársnőnek, a Karolina úti
Pártiskolára. Idegen, felnőtt írás volt az első
fele is: „Édes drága jó anyukám, köszönöm,
hogy elhoztad a játékot, amit kértem, de
hiányzik még a katonáim. Legközelebb, ha
eljössz, hozd el. És ha megtalálod az ágyút.
Ezerszer csókollak”, és nagyon csúnya
kaparással: János. Volt egy kis sötét csövű
ágyúja, borsóra. Az alákaparása után az
előző felnőtt írással: „946. V. 23. Kedves
Elvtársnő, János nagyon jól érzi magát az
Intézetben. Nincs vele semmi baj. Kedves
gyerek. Az írás is fog menni idővel.”
***
Aznap nem diktált, és szünetet tartott
Verdiben. Nem akart egyedül lenni, felhívta
Koncz Albint:
– Megiszom valahol egy üveg bort,
elüldögélek – mondta a telefonba. – Velem
tartasz? – Albinnak nem kellett magyarázni;
volt ideje, hát eljött.
A Várban találkoztak, Albin tudott egy
helyet ott. Menet az Ostrom utcánál
kényelmesen elszörnyülködtek azon, hogy
micsoda meredélyen jött föl a Várba a Budát
ostromló török. Aztán kiültek a szabadba,
öreg ágyúk elé egy vászonterítős
vendéglőasztalhoz, néztek lefelé az új Déli
pályaudvar égszürke üveg-beton karéjára.
Meleg szelek fújtak a város felett. Üveg- és
betonkaréjok épültek. Remény úszott az új
pályaudvar felől. Lassan itták a bort, és
sötétre sült pogácsákból haraptak hozzá. A
poharak oldalán pára ült. Az asztalnak
billegett a lába, és a völgyből támadó szél
meg-megemelte a piros-kék kockás
vászonterítőt.
– Öregem, még mit! – Albin fizetett,
elhárította az ő pénzét.
– Kólja – mondta Bárán egy idő után.
Elnyújtotta az ó-t, mintha szólítana valakit. –
Eszembe jutott, hogy Kólja.
– Jó név, nem?
– Jó. Jó név.
– Mit akarsz? Ezekben nőttünk fel.
Nem folytatta. Nem mondta, hogy „de”,
vagy „csak”. Albin fűszálat rágott, illett a
pillanat súlyához. Ő kísértést érzett, hogy
körülnézzen, honnan szerezte a fiú ezt a
nagyon alkalmas hajtást itt a betoncsíkok, a
járdák, a rakpartok között. Albinnak
tulajdonképpen igaza volt: jó név a Kólja, mi
az, hogy jó, ráadásul még ezekben is nőttek
fel mindannyian. Eltette a kérdést magában
későbbre. Egy másik név is forgott a
fejében:
– Van egy Madár A. János nevű grafikus. –
Már fölálltak az asztaltól. – Kiállítása lesz a
Kondor Béla teremben. Nem tudod, hány
éves?
– Ezer grafikus van – vont vállat Albin.
– Egy Madár Jancsi nevű gyerekre gondolok,
tudod. A Boráros tér kettőben lakott
negyvennyolcban a keresztmamája. Fontos
dolog.
– A legfontosabb! Hát persze. – Albinnak
nem kellett magyarázni. Felkiáltott. –
Szavak! Épp Madár. Meg Boráros tér. Bor és
áros. Nem árus ám, hanem áros.
Félelmetes. Klassz! Klassz! Hát nem?
Szűk utcákon mentek csöndben; hosszú
lépcsősorokon ügettek lefelé.
– Tudod – kezdte most megint Albin
körülményes lassúsággal, ahogy olyankor
szokott beszélni, ha a maga gondját-baját
vette elő. – Én olyan szennyes vagyok már.
És az énem legmélyén úgy érzem, hogy
belém a legszebb dolgokért sem kár.
Bennem átalakul, átforr minden, és valami
más lesz belőle. Úgyszólván akkor bomlik ki
belőle a mocsok minden szépsége. Érted,
nem? – És ő érteni vélt valamit.
Fura pók volt Albin. Úgy tudott ilyesmiket
mondani, hogy ő elhitte. Tartalmat érzett a
legképtelenebb szósorai mögött is, mintha
abban bízna, hogy egy szép napon majd
villámcsapásszerűen átlátja, megérti, a
helyére ugrik minden. Egy emeletre jártak
az egyetemen, majdnem négy évig, sőt,
már előbb, gimnazista korában ismerte.
Távoli, ösztönös rokonszenvvel figyelték
egymást, váltottak két szót itt-ott. Egyszer,
negyedév után belebotlott a Váci utcán, és
fölmentek együtt az ő akkori albérletébe.
Filmről beszéltek, egy kiállításról,
könyvekről, persze. Nem volt kérdéses az
összetartozásuk. Bárán tönkretette
fűtőolajjal a százforintos vászoncipőjét,
súlyos ügy volt. Amikor éjféltájban nagy
nehezen elváltak, Albin a vászoncipőről
mondott vigasztaló szavakat. Jött később is,
nagyszerű könyvek létezéséről lehetett
értesülni tőle. Bárán is volt náluk.
Negyedévben őt kirúgták az egyetemről,
Albin bent maradt, végzett, és úgy nem
jutott álláshoz. A közvetítéskor meg sem
várta, míg sor kerül rá. Beteg volt az
édesanyja, hazament, hogy ebédet főzzön
neki, otthogyta a rabszolgapiac-szerű
termet, ahol fanyar megyei kulturális
osztályvezetők előtt vonultatták fel a
diplomásokat. Tanulmányokat írt.
Elfogadott, megtervezett tudathasadásban
élt: pénzt keresett külön, és dolgozott külön,
olyan szabadon, mint aki a birtokai
jövedelméből él. Hihetetlen erővel csinálta.
Hol órákat adott, hol tolmácsolt. Legutóbb
nevelőtanári állást kapott egy rabnevelő
intézetben. Huszonnégy órás szolgálata
váltakozott huszonnégy órás szabad idővel.
Lidércálmai voltak százágyas, imbolygó
termekről, ágybavizelőkről, homoszexuális
kamaszbetörőkről.
Leballagtak a Dunához. Albin összeakadt
két festő ismerősével. A leányt, aki egy
nagy, ritka fajtájú kutyát tartott pórázon,
Hódnak hívták, és egyénien káromkodott.
Megbeszéltek valamit, elbúcsúztak.
A rakparton álltak meg aztán ketten. Hátuk
mögött, a széles betonúton folyamatosan
zúgott el az autóforgalom. Ő a Dunára
figyelt, a platánok ritka árnyékára. Lába a
rakpart alacsony kőkerítésére támaszkodott.
Egy csöndesedő nap tűnő fényei nyúltak ki
a ringó vízen a túlsó partig. A kikötőtuskó
árnyékát óriásra nagyította a fény,
szélesebb feje elérte a pesti rakpartot,
felkapaszkodott alsó lépcsőin.
A levegőt néha otthonos szél lódította meg.
A Dunaparti úton egykocsis, szögletes,
régimódi villamos járt. Nem messze volt a
megállója. Ezen a vonalon ebben az évben
egyformán jártak a nyitott peronos, zörgő,
ormótlan, gyönyörű kocsik, amilyenen
gimnáziumba járt itt évekkel ezelőtt és az
áramvonalas zárt stukák – a szó még ma is
a vijjogó zuhanóbombázókat jelentette neki.
– Amit most mondok, nagyon fontos –
szólalt meg Albin. – Jegyezd meg, hogy épp
itt mondta egy barátod, nézd meg jól,
milyen az út, a fa, a víz, hogy majd
emlékezz.
Ő gépiesen emelte fel a fejét az út, a fa és a
víz felé, és annyit látott egy megkezdett
pillantással: Üres a parti fasor. Messze elöl
egy pár megy a járdán. A fiú a lány nyakát
fogja tenyérrel, a lány keze a fiú derekára
hajlik. Távol járnak az egyenes sétányon, ő
csak megsejti a mozdulatokat befejezetlen
pillantásával. Közelebb, két lépés, egy barna
kabátos ember ül a padon, almát vett elő a
táskájából, dohánydoboz és cigarettapapír
fekszik mellette. Elment egy régi kilences –
üres a fasor. A platánok alatt sötétebb a
fény, mint kellene. Pest felé indul egy
propellerhajó a híd alól. Leesett a lába elé
egy zöld falevél. Puha fénymederben
fekszik el, a levelek aszfaltra ejtett árnyéka
között. Az aszfaltra, a piros padokra, a
barna ruhákra, a vászoncipőjének orrára
zöld derengés árnyékát veti a fa koronáján
áthulló nap. Albinnak akár el is mondhatná
az egészet, ő nem felelné, hogy olyan nincs,
mert az árnyék az szürke vagy barna. De
nem mondott semmit. Nem hunyta be a
szemét, mégis látta azt a másik zöld
árnyékot. A lépcsőház előtt, az intézetben.
Homok hűvösségét érezte a lábán. Befolyik
a szandál lukacsain, rásimul zoknitlan
bőrére. Állóvízszerű, pontokká szitált
hangsúlytalan napban áll egy elfutó
pillanatig, és a zöld derengés kiszűrődik a
lépcsőház aknájából, körülveszi, melegen
beburkolja.
***
Bent nagy világoszöld kockák borítják a
lépcsőház falait. A kockákat sötétebb
pálcikák rácsa keresztezi, és a lapokon
sárgás márványerek futnak át, rendezetlen
rétegekben.
A lépcsőház egy másodpercig csendes,
mozdulatlan, s a gyerek látja a reggelt: a
korai fény szétporlik az üvegtéglákon, a
négyszögletes ablakok során.
A háta mögött a kavicsút, a kerti kapu,
hajlított vascsövek, korlát a fehér lépcső
oldalán. Szűrt reggeli fény. Egy éles
lánykiáltás:
– Koólja? – és ő hátrafordult. Két nagyobb
lány jött, hangosan beszéltek. Megálltak az
út felénél, szemben a házzal. Felfelé néztek,
őt nem látták. Az egyik tölcsért csinált a
tenyeréből.
– Ko-ólja! – hallotta a gyerek még egyszer a
kiáltást. A hang kitartott, megállt. Mintha
mindig ez lett volna a levegőben. Aztán a
lépcsőház mellett felemelkedett egy
négyszögletes bukóablak alsó fele, és kibújt
egy fiúfej. – Dobjál le egy törülközőt! – a fej
visszahúzódott, ő látta a reggelt az
üvegtéglákon, a négyszögletes lépcsőházi
ablakok során. Újra megjelent a fej, kinyúlt
egy kar, és lerepült a törülköző: sárga
darázstörülköző, apró kockamintákkal, s
miközben szállt lefelé hosszan, lassan
kitárult. Becsukódott, csattant, összevágta
szárnyait.
A lányok aztán továbbmentek a
törülközővel az ebédlő felé. Bent a
lépcsőházban meglibbent az ajtó, s
mozdulása fény pókhálóját szalasztotta
keresztül a kapuüvegen. Jött valaki. A
gyerek kilépett a homokból, megrázta a
lábát.
Nem akart találkozni senkivel. Úgysem
beszél senkivel, semmit, ha a fejük tetejére
állnak, akkor sem.
A kert most az övé, más nem megy le
reggeli előtt. Homokkal tele szandáljában
hátraszaladt a téglafalhoz. Már messziről
látta rajta a Magyarország alakú foltot, oda
vezetett az ösvény. Mindent lehetett tudni
már a kerítésről.
Igazítani kellene a Dunán, gondolta, ott fönt
a kanyarnál. Valamikor régen, még amikor
nem intézet volt a ház, a háború előtt,
vadszőlőt futtattak fel a falon, a piros
cserepekig, és most egy Magyarország
alakú folton nem volt levél, csak két nagy
elszáradt inda folyója futott keresztül, Duna
meg Tisza. Fölnyúlt Szentendrénél, hogy a
Dunát egy kicsit feljebb húzza, de rátapadt
a téglára két erős kaccsal, amiket nem
látott. A határon túl, Ausztriában két levél
halványzöld árnyékában egy sereg apró
zöld félgömbbogár mászott, ő már tudta a
nevüket: Isten tehénkéi. Előjött a törött
farkú gyíkja, kidugta a fejét a fal aljában, itt
szokott napozni délelőtt. Felnézett rá két
zöld-arany gyöngyszemével. A farka félig
hiányzott. Madár Jancsi azt mondta, hogy
utánanő nekik.
Aztán már nagyon hamar hangok
hallatszottak fentről. Gyerekek meg egy
felnőtt hang: a Barka Iréné. Valaki azt
kiabálta, hogy reggeli. Fölemelte a kezét,
hogy elküldje a törött farkút, s ahogy az
árnyék elérte, a gyík villámgyorsan eliszkolt.
Maguk töltöttek a kávéból a reggelinél; volt
aki kilocsolta, és az nem volt baj. Amikor
Barka Irén kifelé ment a kancsóval,
utánakiabált valaki:
– Ne vidd ki, hülye! – Tegezték a nevelőket.
Madár Jancsi még az asztalnál szólt:
– Ma megcsináljuk a felvonóhidat. –
Madárról tudták az intézetben, hogy
mindenhová eltalál Budapesten. Van,
amikor csak úgy elmegy a
keresztmamájához Pestre. Gondolja magát,
felszáll a buszra, vesz egy gyerekjegyet,
villamosozik, vár a megállóban, átszáll.
Most szerzett valahonnan békebeli
cukorspárgát a felvonóhídhoz. Gerendának
való cseresznyeágat már tegnap vágtak a
kertben. – Csinálunk várárkot is. A török
ellen.
Ő nem válaszolt, de Madár nem is várta.
Barka Irén, az igen. Leguggolt elé a hosszú
reggelizőasztal mellett.
– Szombat van, tudod, ugye? – azt mondta.
Várt, de aztán folytatta egyedül. Mindig ezt
csinálják, gondolta ő közben. A végén
mindig kiderül, hogy nélkülem is jól
elbeszélgetnek. – Ma biztos eljönnek érted
anyukádék. – Idővel azért elengedte a
vállát, és mehetett a homokhoz.
Nem beszélt; épített. Guggolt a négyujjas
tenyérnyomokkal mintázott homok fölött.
Az intézetnek nem volt külön, elkerített
homokozója, a nyár elején hoztak vagy két
kocsi homokot és kiborították, tele lett vele
az udvar első fele. Jó homok volt, jó benne
állni szandálos lábbal, érezni, ahogy
befolyik minden kis lyukon. A vár körül
vízzel telt árok lesz, lándzsákkal. Csak az
mehet be, akinek az őrök leeresztik a
felvonóhidat, mert tudja a jelszót; a török
nem tudja. Ötszögletes lesz, a sarkain
őrtorony, a fal tetején út az íjászoknak.
Már itt volt a délelőtti várakozás, az azért jó.
Színek, zajok. Négyszögletesek, sárgával
keveredő fűzöld. Ezüst: napfény az
alumínium vízcsőn. A csövön túl a fűkockák,
a padok, az út fehér szegélykövei, végig az
út mellett. Terepszín lent: a homok, ahogy
szárazabb-nedvesebb. A két pad; fehér kő,
piros támla és fehér: Barka Irén köpenye,
csapódó szoknyák. Kiáltások: egyforma
magasan álltak meg a végén, átnyúltak az
udvarról a hangok egymás kezéért.
Fiúk fogóztak. Valaki bőgött. A fűnél
nyamvadtan énekelt egy pár lány, egymás
kezét fogták, és forgolódtak körbe. Megállt,
nézte őket: megkeresett a kék szoknyák
között egyet, szerette tudni, hogy az hol
van.
A zajokból és a színekből, a fény erejéből
kialakult valami határozottabb. Íze lett a
várakozásnak. Szaga. Kenyéríze és
pástétomszaga.
A két kecskelábú asztal már ott állt a fa
alatt, a tálcán magas hegyben a kenyerek.
Ma nem is látta, amikor az asztalokhoz
vitték a tízórait.
Csilingelt a kiskolomp Barka Irén kezében.
Kezet mostak az alumínium cső végénél. Ott
volt a csap, mindig folyt vékonyan. Madár
Jancsi rászólt:
– Mosd le a pofád is! – Reggel, mindennap,
kimentek a mosdóba, és akkor elmondták, a
fülükben volt, materialista árvaház imája:
„Arcot-kezet-nyakat-fület.” Mást nem kellett
megmosni, nem is volt hol.
Evés után végre összeszerelték a
felvonóhidat. Külön helyen szereltek, a
terasz alatt, majd ha egyben lesz, hatökrös
szekerek viszik fel a várhoz. Munka közben
egyszer csak anya hangját hallotta fentről.
„Ha kétségbe vonja”, ez meg Gazsi. Itt ültek
a fejük fölött egy órája anyáék, a Kerék meg
Barka Irén. „A gyerek”, mondta Barka. Most
határoztak el róla valamit.
Sokszor kellett felállnia a nadrágja miatt.
Sok volt a baj vele. Mindenkinek ez volt: kék
nadrág vagy rakott szoknya,
mackófelsőrész, kék-fehér kockás ing. A
nadrág majdnem térdig ért, és lötyögött a
derekán. Az egyik kantárja mindig
lecsúszott. Fölállt, fölrántotta, nekiállt
inkább, kigombolta hátul, hogy áttegye
keresztbe. Ez az egy baj volt mindig nyáron,
a nadrág kantárja, mert nem érte el a másik
kezével. Meg kellene kérni valakit, hogy
gombolja be, beszélni kellene hozzájuk. A
végén visszagombolta simán, és leguggolt
megint Madár Jancsi mellé.
Keményen dolgoztak, amíg anya leszólt,
hogy jöjjön fel a teraszra.
Vaslábú székeken ültek. Elhallgattak és
feléje fordultak. Gazsi kezet adott. Ő várta,
mit akarnak.
– Okosan szeretnék beszélni veled, János. –
Barka Irén felállt, körbejött az asztal mellett,
megfogta a kezét, és odahúzta maga elé.
Anyáéknak így háttal került, őket nem látta,
de nem szóltak bele egyébként sem.
Ordítottak a homoknál, ő odanézett, mi van.
A Nagyjózsa kiszállt a fogózok közül, és
odataposott a felvonóhidra és a várárokra.
Innen is látni lehetett, hogy az árok lándzsái
elhajoltak, beomlott a töltés, és kifolyt a víz.
Madár vicsorított, bőgve kiabálta:
– Ezt most mért kellett, a rohadt kurva
anyádat! – és nekirohant, pedig tudta, hogy
megveri. A Nagy mindenkit megvert,
nagyobb volt mindenkinél két évvel.
A nevelőnő közben beszélt, nem hagyta
abba. Azt mondta most: segíteni akarunk
neked, de ahhoz tudnom kell, hogy mi a
problémád.
Négyszöget rajzolt az asztalon a
mutatóujjával. Ahol fordult, ott bütyök volt a
fában, másik helyet kellett keresnie, mert
nem szeretett bütykökbe belemenni. Az új
négyszöget egészen az asztal szélére húzta,
és magában azt gondolta: ha valaki egy
kicsit meglöki, akkor leesik és zörög. Akkor
sem vennék észre.
A nevelőnő a fiú keze felé nyúlt, hogy
elhúzza az asztalról, aztán erőt vett magán,
és anya felé fordult:
– Láthatod, elvtársnő, te is. János senkit
sem méltat válaszra. Ez így megy május
elseje óta.
Megint lecsúszott a nadrág kantárja.
Hátranyúlt, piszmogott vele.
Anya odahúzta a térde közé, kigombolta a
nadrágot, áttette keresztbe, végre egyszer
a helyén volt. Aztán kérdezte csak:
– Igaz ez? Miért nem akarsz beszélni?
*
Amikor a kezébe kerültek a levelek, ő úgy
következtette, hogy az elsőt az után a
szombati beszélgetés után írhatta az intézet
vezetője. Hamar sárguló másolati papírra
gépelték, és a Dereglye utca egy cébe
címezték, Bárán elvtársnőnek. Így szólt:
„Kedves Asszonyom, Elvtársnő!
Tudomásunkra jutott, hogy János ellátásával
kapcsolatban panaszai vannak. Nagyon
szeretnénk, ha az Elvtársnő a demokratikus
pedagógia követelményeinek megfelelően,
mind a saját, mind a köz érdekében velünk
közölné panaszait. Szíves válaszát várjuk.
Szabadság!” Alatta tollszemes tollal,
világoskék tintával: R. Kapuvári Magdolna.
Gazsi válaszolt rá egy hosszú levélben, sok
új bekezdéssel, ritkított és aláhúzott
szavakkal:
„Kedves Kapuvári Elvtársnő! Engedje meg,
hogy május 3-i keltű s feleségemnek a
tegnapi napon kézbesített levelére
válaszoljak. János ellátásával kapcsolatban
valóban vannak panaszaink, nemcsak a
feleségemnek, hanem magamnak is. E
panaszok egy megbeszélésen váltak
magam előtt is teljesen világossá, egy
megbeszélésen, amelyet feleségemmel
együtt Barkáné elvtárssal és Kerékgyártó
elvtársnővel tartottunk a közelmúltban.
Panaszaimat ez alkalommal nevezett
elvtársaknak bírálat formájában ki is
fejtettem, s ugyanakkor az ő bírálatukat
részben elfogadtam, s János nevelésében a
magunk részéről le is vontuk ennek a
bírálatnak a helyes részét. Megdöbbentett
azonban, hogy az elvtársak részéről az
önkritika teljes hiányát tapasztaltam, s
ezenfelül az, hogy bírálatunk elől teljes
mértékben elzárkóztak. Én azt hittem, hogy
az elvtársak a mi bírálatunkat – noha nem
értenek vele egyet – mégis a pártszerűség
követelményeinek megfelelően Szakácsné
elvtársnőnek és rajta keresztül az
elvtársnőnek is továbbítani fogják…” A levél
két gépelt oldalon át folytatódott, és azzal
fejeződött be: „Remélem, néhány napon
belül módunk lesz egymással találkozni, s a
szóban forgó kérdéseket részletesen
megbeszélni, valamennyiünk hasznára, a
köz érdekében. Szabadság! Nagy Gáspár
min. oszt. v. h.” Május tizennegyedikéről
keltezték, és otthon maradt piszkozatát is
az akkori Gépipari Minisztérium Kossuth-
címeres levélpapírjára írta egy gyakorlatlan
gépírónő. Az írógép-hibákat a papír szélén
vékony hegyű, fekete tintás töltőtollal
javította ki Gazsi.
***
Három hétig gyakorolt a Nagyjózsával
áprilisban. Közben egyszer vihar volt éjjel,
villámlott sokáig, de ő akkor sem ment oda
Barka Irénhez, akinek nevelői asztala fölött
kék lámpa égett a hálóban. Reggelre sütött
a nap, ahogy reggel kell, és mindennek
olyan színe volt, ahogy kell. A délelőttöket
várta izgalommal ezen a három héten át. Jó
volt felkelni. Jó volt, amikor megint
elkezdődött egy nap, és a Nagyjózsával
gyakoroltak.
A nagyobbik Józsa mindenkit megvert. Úgy
mondták: megverni valakit. Erősebbnek
lenni. Ez számított. Ő mindig megmondta,
ha új volt valahol, hogy nem ver meg
senkit.
Húsvétkor a Nagy elhatározta: nem engedi,
hogy a kicsi Bárán legyen a leggyöngébb az
intézetben.
– Addig fogunk gyakorolni, amíg olyan erős
leszel, mint én – magyarázta el a tervét. –
Mindenki mást megversz. Először csak a
negyed erőmet fogom használni. – Ott állt
fölöttük az öccse, Környei Béla, mások is.
A Nagy először mindig megmutatta, hogy ő
hogy verekszik. Bárán teljes erővel
feszítette hátrafelé a másik fiú vállát,
mindennap. Egyszer már hátra tudta
hajlítani a bal karját. Egyszer, egy hét
múlva, letette félvállra. Érezte, hogy
mindennap erősebb lesz. Minden másképp
volt, a gyerekekkel is. A félerő következett,
és egy hét múlva a Nagy már nem tudta
letenni őt kétvállra félerővel. Egész nap a
gyakorlásra készült itt a homoknál. Más lesz
minden még. Csak gyakorolni kell. És van
egy barátja, a legerősebb gyerek,
negyedikes, és mindenkit megver az
intézetben. A háromnegyed erejével
birkózott. Ő egyszer arra gondolt, hogy
most már, szombaton és vasárnap, ha nincs
ott a Nagy, ő is megvédheti neki az öccsét.
(A Kisjózsát szombaton és vasárnap nem
szokta hazavinni az apjuk, mert az csak
fogadott gyerek.)
Május elsején, ahogy hazafelé jöttek a
felvonulásról, a Nagy szólt:
– Most már ugyanolyan erős vagy. Ma
komolyra megyünk.
A fél intézet körülöttük állt a homok szélén;
a fiúk mind és két lány is.
– Fogadunk, hogy a Nagy győz. – Nem látta,
hogy ezt ki mondja.
– Nagy meccs lesz – bólogatott a kisebbik
Józsa. – Ha fütyülök, mehet. – Odakiabáltak
még gyerekeket a hátsó udvarból. Aztán a
Kisjózsa a szájába tette a négy ujját és
fütyült. A Nagy átfogta János felsőtestét, és
a földhöz vágta.
A homokban feküdt, egy kicsi belement a
szájába. Egy csomó lábat látott körben.
Barna, magas szárú cipőket, lecsúszott
drapp harisnyákat, összekarcolt lábakat.
Aztán elkezdtek röhögni.
Nem akartak elmenni onnan.
– Nem is néztem oda – mondta a Nagy. – És
ez még csak a negyed erőm volt. – Nem
tudták abbahagyni, úgy nevettek. Nagy vicc
volt a Nagyjózsától. Nem sajnálta a
fáradságot. Jól adta. Három héten át adta,
hogy egy jót lehessen röhögni. Egy
csomóan nemsokára átmentek az udvar
másik oldalára focizni. Ő fölállt, és később
bement a házba. Madár is ott volt, bejött
vele, szólt:
– Mosd le a pofádat.
***
Gazsi rosszul számított, amikor azt írta
válaszlevelében a vezetőnek: reméli, lesz
módjuk rá, hogy néhány napon belül újra
találkozzanak. A teraszon lefolyt
beszélgetést nem követte több személyes
találkozás, csak a vezetőnő második levele,
amelyben megírta, hogy Jánossal olyan
problémák vannak, amiket nem lehet az
intézet keretén belül megoldani. Ezt a
levelet már az intézet nyomtatott fejléces
levélpapírjára írták, és már Nagy
Gáspárnénak címezték, R. Kapuvári
Magdolna aláírása alá pedig odapecsételték
a rangját is: jé vé Sztálin gyermeknevelő
intézet, pedagógiai vezető. A tizennyolc nap
előtti levélnek kétszáztizenhárom per
negyvennyolcas volt az iktatószáma, ennek
kétszáznegyvenegy per negyvennyolcas. Ez
alatt az idő alatt tehát huszonnyolc levelet
küldtek el az intézetből; ezek között
feltehetően voltak gazdasági természetűek,
mosodaszámlák, tüzelő- és élelmiszer-
rendelések is.
*
Másnap a délután olyan volt, mint a többi.
Majdnem üres volt a ház, mert vasárnap
egy csomó gyereket hazavittek. Ő még nem
tudta, hogy ez az utolsó napja az
intézetben. Nem épített, délután nem
épített soha. Ült a homok mellett a füvön,
járkált, állt a kerítésnél egyedül, bámult ki
az utcára. Madár nem szólt, tudta, hogy
délután ő nem jön.
Megváltozott a fény. Hidegek, élesek,
idegenek lettek a dolgok. Meredekebben
esett be a nap a betonra a terasz fölött.
Sötétebb lett a padok színe, meg elöl az
alumínium vízcsőé. Az úton halkan
szikráztak a fehérebb kavicsok, és a vékony
nyírfa megállíthatatlanul nyújtotta előrébb
bizonytalan pamatban végződő árnyékát. A
délután, az este, azután éjszaka lesz. Mindig
ez volt: miközben gyanútlanul dolgozott a
homokban, nyomasztó, érthetetlen
gyorsasággal múlt a nap. Előjöttek azok a
dolgok, amik délelőtt nincsenek.
Ebédnél jutott eszébe először egy sötét
hálóterem, ahol egy hajnalon sokáig feküdt
nyitott szemmel, egy másik intézetben. Az
ablakokat új kék bekötőpapírral sötétítették
el, sorozatban hallatszottak a föld tompa
döngései Pest felől, és vékony, félős hangon
rezegtek az üvegtáblák. Nem akart
abbamaradni a rezgés, nem akart reggel
lenni. Más dolgok is előjöttek, nem ilyen
pontosan.
Bolyongott ide-oda az üres kertben, végül a
terasz alatti betonon talált magának
munkát. Völgyhidat épített a betonfolyókán
át a hangyák karavánútja fölé. Két sorban
vonultak a terasz lábához és vissza a
kertbe. Lefelé málhát cipeltek:
kenyérmorzsákat meg valami világos
maszatot. A messze füves fennsíkok felől
jöttek a fáradhatatlan karavánok,
leereszkedtek a kavicsos tájon át, és mielőtt
elérték céljukat, a terasz kőlábát, átkeltek a
betonsíkon, ahol nem mozdul fűszál sem,
csak a könyörtelen sivatagi nap csillan
fehérre szítt koponyákon. Az útvonal egy
hosszú darabon arra vezetett, amerre a
beton esőhordó vályú, kiszáradt ősi
folyómeder húzódott.
Lapos kavicsokat válogatott, azokkal
dolgozott. Úgy kellett megépíteni a
völgyhidat, hogy alatta továbbra is
zavartalanul vonulhassanak a karavánok.
Kényes munka volt. Ha leejt közben egy
kavicsot a folyókába, ezek elkezdenek
futkosni, mint a bolond, aztán kerülővel
megépítik az utat másfelé. Egyetlen
mozdulatot sem téveszthet el. Először fel
kell rakni egy biztos boltozatot. Ha az
megvan, akkor már nyugodtan
megcsinálhatja az egészet, az emelkedő
országutat, ezek nem fognak törődni vele,
mi van a fejük fölött.
Kiválasztott két zömök, barna kavicsot,
letette a folyóka mellé jobbról-balról,
pillérnek. A híd középső íve egy lapos, fehér
terméskődarab lesz. Föléjük emelte
próbára, a fesztáv jó volt. Visszarakta a
fehéret oldalt, mert nem lehet csak úgy
beemelni.
Valaki kiabált a ház felől:
– Bárán! Itt van anyukád!
Fel kellett menni. Gyorsan megnézte még a
völgyhíd helyét. A túlsó parton, a hídfő körül
nagy ívben elszórva suszterbogarak
sütkéreztek a betonon: fekete-piros
papucsok, fürtökben mászkálnak, ha kisüt a
nap. A falnál össze volt ragadva kettő a
potrohánál, és ahogy az egyik szaladni
kezdett, háttal húzta a másikat. Futottak, az
ő árnyékára megdermedtek, aztán újra
futottak.
Felállt. Már meggyőződött: minden elő van
készítve, a legjobb kavicsok ott fekszenek a
fűben, a vályú szélén, ahol a beton két lapja
egymáshoz illeszkedik, s egyetlen
mozdulattal be lehet emelni a középső
hídívet. Rohant. Nem értette, miért jött
anya vasárnap. Látogatás csak szombaton
van.
*
Nem jutott hozzá azután, hogy befejezze a
völgyhidat, elragadták a teendői. Anya
szólt: reggel értejön Gazsi, hoz rendes ruhát
az intézeti helyett és elviszi. Megkérdezte
Madártól a címét, hogy majd
meglátogathassa egyszer, a fejébe tette el,
más helye nem volt rá: Boráros tér kettő.
Törte a fejét a szón: jó lenne látni egyszer a
borárt, arra gondolt. Este két gyerek
berohant meztelenül a lányokhoz,
körbeszaladtak, de most ő nem volt velük.
Villanyoltás után, amikor még mindenki
ébren volt, halottnak tetette magát az éjjeli
lámpa. Utoljára hallgatta-szagolta a hosszú
hálótermet: a szuszogás, forgolódás
hangjait, a meleg izzadtságszagot, a matrac
sárgás pisiszagát, a lepedő szigorú
tisztaságszagát. A Barka Irén asztala fölött
kék életre kelt az éjjeli lámpa. Reggel
elmondta magában még egyszer, hogy
arcot-kezet-nyakat-fület.
Félt, hogy elfelejti a Madár címét. Két napon
át ismételte magában; és a legizgalmasabb
az első reggel volt, amikor felébredt a
Dereglyében. Nézte az előszobaajtó üvegét,
és egy pillanatra azt hitte, hogy nem fog
emlékezni. Elmondta magában még
ötvenszer, megjegyezte örök életére:
Boráros tér kettő. Tudta ezen a napon is,
amikor Albin nevű barátjával álldogált a
Duna-parton.
***
Végül el kellett válnia tőle. A vas
kikötőcölöpre tette a lábát, nézte a Margit-
híd alatt a kishajóállomást, a híd szögecselt
hasa alját, a kikötőcölöpöt, a hajóhíd
tábláját. Alumínium testű új vízibuszok
közlekedtek a folyón. A tábla felirata nem
változott ezerkilencszázharmincnyolc óta:
„Tilos a hajó kikötése előtt a hídra lépni.” Az
utolsó percekben pillanatonként nézett az
órájára, úgy tapasztalta, hogy akkor
lassabban múlik az idő. Tovább már nem
húzhatja, látta. Be kell mennie a súlyos
vaskapun. Előveszi megint a belépőcédulát.
Felmegy a piros szőnyeg mellett a lépcsőn.
Két óra hosszat kérdez, hallgat, s mered a
két tanítványa feje fölött a protokollszoba
sárga falára. Szünet következik, újabb két
óra, közben kint elmúlik a világosság, Isten
napja.
*
A volt Margit körúton ment haza este. Nézte
a neonlámpákat. Huzalon lógtak az út
közepén, fehéres fénnyel öntötték le az
aszfaltot. A sarki fodrászszövetkezet
ablakán át női arcokat látott,
rohamsisakszerű vörös burák alatt. Kolja,
arra gondolt. Nem hagyta nyugodni a dolog.
A neonreklám piros volt a filléres áruházon.
Az autóbuszok közepébe vászonharmonikát
raktak, hogy fordulni tudjanak a hosszú
testek. A taxiállomásra kocsi érkezett, két
várakozó kapott kétfelől a kilincse után,
megdermedtek egy pillanatra, és
meglepődve néztek fel egymás arcára.
Hallotta a kanyarodó autók gumijának
csikorgását. Látta a csemegebolt ajtaján át
a köpenyes kövér lányt, akit ismert. Az
antikvárium bezárt már hatkor; megjegyzett
magának egy könyvet a kirakatból. Egy
hengeres hirdetőoszlopon megint látta a
plakátot: Madár A. János grafikus kiállítása a
Kondor Béla teremben. Egyszerű falragasz
volt, nagy szabad tér, a közepén feketével a
grafikus neve, ugyanolyan betűtípussal,
mint a képzőművészeké ezeken a
falragaszokon mind. Nem csak Józsa van
meg, gondolta. Madár Jancsi is megvan.
Egyáltalán nem biztos, hogy ez ő. Lehet,
hogy ez a grafikus hatvanéves, lehet, hogy
az én egykori barátom vadászrepülő. De
megvan ő is. Biztos, hogy Madár, aki
nyolcévesen eltalált egyedül Budapesten
mindenhova, itt él a városban. Az is lehet,
hogy néha elmegyünk egymás mellett az
utcán. Úgy érezte, hogy tudja, hol találja, ha
bármikor meg akarná keresni. Jár majd
egyszer a Boráros téren, akkor megállhat,
és bemehet a kapu alá, megnézheti a
névtáblán, hogy ott lakik-e még, akár
rácsöngethet egy nyúzott arcú, fiatal férfira.
***
A következő hetekben többször is végigjárta
a budai Gubacs utcát, és nem tudott
rátalálni a házra, ahol az az intézet volt.
Fordított, tanított. Egy fárasztó nap után azt
álmodta Bálint Anniról, hogy kislánykorában
ő is odajárt az intézetbe. Ő volt az egyetlen
a lányok közül, akiről tudta, hogy hogy
hívják. Most már felnőtt nő. És Bárán azt
mondja neki: „Istenem, ha ez igaz volna.”
„Mi?”, kérdezi Bálint Anni. „Hogy te
előkerültél, és itt vagy nekem. De úgyis
álmodok. Sőt, azt álmodom, hogy tudom is,
hogy álmodok.”
Anni hosszan csodálkozik őrajta. „Nézd
csak, milyen lettél”, mondja. „Alig éltél.”
Tömpe ujjai vannak a lánynak. Barna, kerek
arcú, testhez álló szürke kötényruhája.
Bárán keze a derekán. Aztán a melle
belecsúszik a tenyerébe. „Vékony voltál”,
mondja Anni, „mindig éhes. Most meg:
Megférfiasodtál. Komolyan veszed itt
magadat. Még jóképű is vagy. Lányok mellét
fogod. A kicsi Bárán az intézetből!”
Azon csodálkozik, hogy neki kitelt, szögletes
az arca, éles az álla. Rendes fehér inge,
kockás kabátja van.
„…hozok sok mazsolát”, mondja később. „Te
azt úgyis nagyon szereted.” „Te még ezt is
tudod?”, kérdezi ő csodálkozó örömmel.
„Persze hogy tudom. Együtt voltunk intézeti
gyerekek, nem?” A hajához emeli a kezét:
„Nézd.” Széthúzza a haját a feje tetején:
vékony varrat fehérlik a választék mellett.
„Ez tízéves. Egyszer felborult az intézeti
teherautó a Balatonnál. Betörtem a
fejemet.” „Akkor?” „Ühüm.” „Mentőautóval
vittek Székesfehérvárra éjszaka”, mondja
Bárán. „Lehet. Összekapcsolták.” „Ugyanaz
az autó vitt minket”, mondja Bárán, mert jól
emlékszik, ő elájult akkor. Majd átmenet
nélkül így folytatja: „Elmondjam, hogy
közben hogy alakult az életem? Akarsz
beszélni az eltelt évekről? Ami közben
volt?” „Igen. Beszéljünk.” „Az erotikus
tapasztalataidról. Én el akarok mondani
mindent. Emlékszel, amikor a fiúk
beszaladtak hozzátok a lányhálóba?”
„Emlékszem”, mondja Anni. „Irtózatos
izgalom volt. Felkavartátok a hálót. Sokáig
sustorogtak azután a gyerekek. Én nem
láttam semmit soha.”
*
Reggel kilenc óra volt, amikor dobogó
szívvel, merev hímvesszővel fölriadt erre,
egy fordítással, óraadással telt nap után.
Fekete-fehérben álmodott, mint legtöbbször.
Éjjel háromkor került ágyba, és sokáig még
akkor sem tudott elaludni. Azután nagyon
mélyen aludt. Most boldog volt az álmával.
Vastag, szép ajkú cigánylányt látott
hazafelé az éjszakai villamoson, a fiúja
időnként rácsókolt a szájára, a lány
hátradűlve, feltárva adta át magát, a fiú
hátulról átkarolta, keze rajta volt a mellén a
sötétszürke kötényruha fölött.
Az történt: felborultak egyszer teherautóval
a Balatonnál, ő elájult, bevitték a mentők. A
lányokhoz meg ketten rohantak be Madár
Jancsival azokon az éjszakákon. Beszaladtak
és megint ki a faburkolatos átjárón. Két
bársonyfüggönyt kellett félrehajtani futás
közben. Ő mindig attól félt, hogy egyszer
begabalyodik a két függöny közé, és Barka
Irén ott találja meg meztelenül. A fiúk a
függönyök mögött vártak. Mesélni kellett
volna, hogy mit láttak. Ő soha nem látott a
lányokból semmit, csak őrülten dobogott a
szíve, ahogy körberohant, és boldog volt,
hogy kint van. Bár, gondolta, nem is volt ott
még semmi lány. Nyolcévesek voltak, az
ágy tetején visítoztak meztelenül.
***
Két hónappal azután, hogy Albinnal beszélt,
egy nyári délelőtt mégis ott állt Budán, egy
házkapu alatt, ahol feljebb a lépcsőházból
kis fényrongy vetődött ki, az üvegkapu
kapta el. Áthajította a másik kapuszárnynak,
amaz visszadobta, fénnyel labdáztak az
üvegfelületek. A fénnyel, ami csak egyetlen
helyen van a városban, egy helyen a
világon, műmárvány lapokról verődik egy
hegyi lépcsőházban. Most érünk be a zöld
derengésbe, gondolta, és elgyengült, úgy
érezte, kiszalad alóla a lába.
Nem tudott számot adni magának utóbb,
évekkel később sem, hogy hogy ért fel az
első emeletre. Erőt vehetett magán, külső
magán, s ha valaki látja a földszinten, azt
hihette volna: egy kopottan öltözött magas
homlokú fiatalember intéz itt magabiztosan
dolgokat; odamegy a dundi betegfelvevő
lányhoz, magyaráz, beutalót ad át,
bediktálja egy csecsemő adatait, átveszi a
betegkartont, majd vissza egy másik
fiatalemberhez, a kisbaba apjához, segít
kihámozni a gyereket a pokrócából, azután
a karjába veszi a kicsit, és elindul felfelé a
lépcsőn. És nem vehettek volna észre rajta
semmit, de semmit.
Pedig nem tudott magáról. Lebegett a
derengésben, a körbehajló lépcső végtelen
fordulatán át, s körülötte sárga
márványerek ritkították a zöld fényt. A
következő pillanatban pedig ott volt az
emeleten, földet ért, megkapaszkodott a
fapárkányban, és körülvették fehér ajtók,
egy kerekes kocsi, sterilizátor, beteghordozó
szőrös lába a fehér köpeny alatt, orvosnő
biztos lépése, székek, fogasok, gyerekek.
*
Hazaért váratlanul az intézetébe, ahol
egyszer bentlakó volt. Hazaértét nem
tekintette véletlennek. Mostanában, ha
feltette kérdéseit, idővel, látszólag véletlen
módon, látszólag isteni csoda formájában,
feleletet kapott rájuk. Nem csodálkozott,
hogy egy Józsa nevű tisztviselő arcát épp
akkor ismeri fel a piros szőnyeges épület
folyosóján, amikor a melegítős gyerekeket
látja reggelenként. A szíve mélyén mindig is
hitte, hogy az élet ilyen. Most már hosszabb
ideje párbeszédben volt a világgal. Amikor
decemberben egyedül maradt, valami
ilyesmire volt szüksége: a világgal akart
párbeszédbe kerülni.
A Várbeli szerda után, nyár végén, felhívta
gimnáziumi osztálytársa, Korondi Viktor: el
kell vinni a fiát gégészhez, segítsen.
– Nincs semmi – mondta Viktor, amikor ő a
kicsi mózeskosara fölé hajolt. – Csak folyton
odanyúl a füléhez, a körzeti orvos a
biztonság kedvéért elküldte a Gubacs utcai
klinikára.
– Milyen utca? – Bárán óvatosan lefejtette a
mutatóujjáról a kicsi kezét.
– Gubacs. Miért? – Viktor felnézett. Épp a
kicsit csomagolta át. Sokat tudott Báránról,
de nem is sejtette, hogy ehhez az
utcanévhez mi köze lehet. Megismételte: –
Gubacs utca. Miért, mi van?
– Semmi. Mehetünk. A negyvenkilences
buszhoz.
– Te tudod, hogy hol van?
Az autóbuszon ő vitte a szatyrot a kicsi
pelenkáival és a cuclisüveggel. A kis Viktor
a csendes utcán visszafordult az apja
kezében, egészen kicsavarta a fejét. Színt
nem látnak még ilyenkor, a fa árnyékát
nézte.
Az egész utca a gyerekkórházhoz tartozott
most. Volt lakóházak, egy- és kétemeletes
villák. Modern épületek voltak, terméskő
lábú kerítések mögött. Üvegtégla
lépcsőházak.
Valaki kikiabált egy kertbe a nyitott ablakon
át, rózsatövekről beszélt. Víz permetezett,
locsoltak. Két fehérköpenyes nő ment felfelé
az utcán egy-egy kisgyerekkel. Mind a két
gyereken a kórházak komoly posztóból
készült fekete felleghajtója volt – ezekből
nem készítenek többfélét. Egykedvűen
baktattak az út közepén kopott-fehér
gyerekcipőjükben, a kezüket magasra
nyújtották, hogy elérjék az ápolónőét.
Öelőttük fordultak be a gégészetre. Nyolc-
tíz gyerek várt már az emeleten, az
ambulancia beugrójában. Kopott, kék
melegítő-felsőrészt viseltek, a kabátjukat
egy székre rakták le. Nem egészen
egyforma, megközelítőleg azonos árú
konfekció-kiskabátjuk, melegítőjük és ingük
volt.
A kis Viktor csöndesen feküdt az apja
karjában, nézett nagyra nyitott kék
szemmel.
A fehér cipős kislány halkan sírt. Egy gyerek
sikoltása hallatszott a vizsgálóból. Akkor a
másik gyerek, aki előttük jött föl – kisfiú volt
– , odament Báránhoz.
– Bácsi, ugye nem fogják felszúrni a
fülemet?
Minden új felnőttet megkérdezett, senki
nem akadt, aki megígérje neki. Nem ígérte
meg ő sem. Iszonyú volt.
Meg kellett várniuk az intézeti
gyerekcsoportot, addig rá lehetett hajolni a
fényes fakorlátra, és lenézni a lépcsőre.
Kijött egy ápolónő, és ő látta a kórterem
túlsó ablakán, a ház testén át az udvart, a
ház mögötti kerítés tetejét, a keresztbe
rakott cserépsort.
Kicsaptak a hangok, délelőtti
gyermekkórterem hangjai. Valaki
magyarázott, izgatott-vidáman, egy másik
gyerek csöndes nyöszörgéséből hallatszott
egy ajtónyitásnyi darab. A hálók voltak ott,
gondolta. A mi hálótermünk, a másik
oldalon a lányoké. Állig felhúzott takarók
mögött sikoltoztak az ágyak tetején állva,
amikor meztelenül berohantunk hozzájuk.
Megszökött. Otthagyta a kicsi
pelenkacsomagját egy széken, és lerohant a
lépcsősoron.
A szeme sarkából észlelte a kockák zöldjét.
Átment három nagy lépéssel a földszinti
előcsarnokon, el a betegfelvevő lány asztala
mellett, ki az üvegkapun. A kapu és az út
között megállt. Felnézett az üvegtégla falra
és a lépcsőház bukóablakára. Ko-ólja!
Emléke üvegkapuja volt ez, mellette a
négyszögletes ablakok között az, ahonnan a
nagylány kiáltására felbukott Kolja feje, és
később lerepült a sárga darázstörülköző.
Tudta, hogy bukóablak, pedig most csukva
volt valamennyi. Az egyik lány elkapta a
törülközőt, becsukták az ablakot, és a
lányok továbbmentek, el a hálótermek felé,
fürödni. A recésüveges ajtó után jobbra volt
az ebédlő. Kolja. Az orosz becenév nem fér
el a tények rendjében. Itt van valami hézag,
tudta. De majd betömjük azt is. Leszaladt
hátra a kertbe. Az erkély alatt zöld és sárga
fűszálak ütöttek ki gazos, összevissza
vonalban. Hangyák másztak a betonon,
apró, sötétbarna maszatok. Lassan
guggolásba ereszkedett, hogy lásson
mindent.
A guggoló óriás feje magasságából belátta a
másléptékű messzeséget: kavics
morénavidékét, távol hullámzó füves
szavannákat, napégette sivatagot, kiszáradt
ős folyómedert. A síkon türelmes kövek
hevertek, látszólag céltalanul. Kinyújtotta a
kezét, és tétován a part felé tolt egy széles
tömböt, pillérnek, aztán valami lapos
terméskőszilánkot keresett a völgyhíd
középső ívéhez. Nyár eleje volt, bogarak
nyüzsgésének, bogarak párzásának ideje.
Ahogy lehajolt, a terasz lábánál
mozdulatlanságba dermedt két
suszterbogár. Össze voltak ragadva a
potrohúknál, háttal. Azután megszaladtak,
az egyik háttal, fölhúzta a lábait,
szánkáztatta magát, csak a hat
bogárkönyök érte a talajt. Rájuk sütött a
délelőtti, magasan álló nap. Körül a többi
suszterbogár, piros-fekete papucsok,
négyes-ötös fürtökben a langyos betonon,
mint akkor, amikor itthagyta őket.
***
A kis Viktor füle egészséges volt. Csöndesen
feküdt a vizsgálat alatt, nézett nagyra
nyitott kék szemmel. Otthon is száraz volt
még a pelenkája. Nem pisilt reggel nyolctól
egyig.
– Húszpercenként szokott különben –
mondta az apja. – Most szorongott.
 VII. MAGYARORSZÁG, 1947

Volt még egy útja. Most már egymásból

következtek a lépései. Leemelt a fehér
szekrény tetejéről egy hengeres
vászonzsákot, ebben tartotta évek értékes
limlomját. Géppel és kézzel írott lapokat,
fényképeket pörgetett át. Az ujjait befogta a
por. Egy negyedóra múlva az asztalon
feküdt a két gépelt lap. „Az Áldás utcai
iskolába jártam
ezerkilencszáznegyvenhétben”, így
kezdődött. „Reggelenként az Újlaki templom
mögött mentem fel Óbudáról a hegyre.
Sárga, agyagszínű, széles útra emlékszem,
bár széles biztos nem volt, csak az én
méreteim változtak meg időközben, és így
ment össze a világ.
Az úttest a közepe felé lejtett két oldalról, s
ott kockakővel kirakott lefolyó vezette a
vizet a Duna felé.
Egyedül mentem itt minden reggel. A
templomkertben, egy-két méternyire a
mindig zárt kapu mögött óriás szederfa állt.
Ágai kihajlottak a kövezetlen út fölé,
odahullatták a lila, fekete kövér szedreket.
Száraz időben a gyümölcsök a porba estek.
Volt, amelyik azonnal szétloccsant a saját
súlyától, másokat kutyák és emberek
tapostak el. De mindig akadt elég, amit
felszedhettem és megehettem az utcán
vagy a kertben – a kapu alatt kellett
benyúlni a vízmosta résen. A legjobban
azért mégis az eső utáni napoknak örültem,
mert olyankor sok tisztára mosott, vizes ízű
szeder gyűlt fel a rés alatti kő elé. Sok
mindenért vigasztalt az az öreg
templomkerti fa.
A túloldalon, a nagy udvar nyitott kapuján
nehéz lovas kocsik jártak ki reggel. Az
udvarról hangos hórukkolások hallatszottak.
A kapu mellett elhullott szalmaszálak
feküdtek a földön, csizmás emberek jártak,
s kedélyes arccal brummogtak oda nekem
felnőtt dolgokat. Néha csaholó
kutyagomolyag kapkodott a türelmes
muraközi lovak lábához; míg én egyik
kezemmel a hátitáskám szíját fogva
bámészkodtam. Aztán indulni kellett felfelé,
hét óra múlt.
Télen villamossal tettem meg négy
megállónyi utat a Kavics utcáig, és csak a
Kavics Lépcsőn mentem fel a hegyi
agyagösvényhez.
A Kavics Lépcsőn szerettem járni. Később is,
mindig, mindenféle utcát szerettem.
Megjegyeztem ezt a lépcsőt, kilencven
centiméteres magasságból. A táska szíját
sose kapcsoltam be. A menedékes
lépcsősoron minden hat lépcső után
vízszintes szakasz következett. A szélén
fűszálak álltak ki az oldalsó perem ferdén
vágott macskakövei közül, s ősszel
elsárgultak, zizegtek. A lépcsőárok meszelt
korlátját olyan kőből készítették, amilyenből
a kilométerköveket az országúton. A
második vízszintes szakasz fölött behajlott,
mintha valami nagy teher dőlt volna neki –
úgy van talán még ma is. Egyszer, ez
nyáron volt, tornacipős fiú rohant le ezen a
lépcsőn, két tele szódásüveget lóbálva, és
én attól féltem, hogy az üveg nekiütődik a
korlátnak és felrobban.
Amikor hazafelé mentem, napközi után, le
lehetett látni a Lajos utcáig. Láttam a
golyószóró-sorozat nyomát azon a házon,
amelyikben a borbélyüzlet volt. Kint a
járdán nagy golyóscsapágy-csattogással
skiróztak a Lajos utcai gyerekek, bent az
üzletben az öreg borbély mondogatta, hogy
az én hajamat nem lehet hátrafésülni már,
mert túl sűrű hozzá, és megmaradna a
forgója (Ari néniék úgy mondták: a Kálvin
tere). Nagyon éhes voltam minden délután,
amikor hazafelé mentem. De nem arra
figyeltem. A másik oldalon, három
lépésnyire az ösvénytől volt a két barlang.
Este fél hat volt, a barlangszájakba már
árnyékokat rajzolt a sötétedés, és én lefelé
néztem, jobbra, a Lajos utca házaira, hogy
ne lássam a barlangokat, ahonnan
előjöhetnek a német katonák.”
„Már tavaly” így fejeződött be feljegyzése a
vízjeles géppapíron, „szerettem volna
elsétálni oda, és végigmenni az utamon, el
a templomkert mögött, aztán végig a
Szemlőhegy oldalában az iskoláig és vissza
a barlangok mellett. Azután nem volt időm,
közbejött mindenféle.
Most már biztos, hogy el fogok menni,
mielőtt az idő valamilyen fortélyos módon,
templomkertek, hegyek és utak eltűntével
végleg kiütné a kezemből ezt a
lehetőséget.”
***
Évek teltek el. Most jött el az ideje, hogy
megtegye a régen esedékes utakat.
A tizennyolcas villamossal kellett elmennie.
A villamosmegállóban egy öreg hangú
ember megkérdezte, hogy hol van a
szanmarkó utca. Ő elgondolta, milyen
csavaros úton és mikor kerülhetett Szent
Márk neve olasz változatban egy óbudai
utca tábláira. Az Újlaki templomnál szállt le.
Asszonyok mentek csomagokkal a Kolosy
téri piac felé. Vajon Kolosy térnek hívják-e
még a Kolosy teret, és piacnak hívják-e a
piacot? Mindennek kicsi volt a
valószínűsége, Magyarországon, ennyi év
után. Nem nézte meg, úgysem fontos.
Nyolc óra lett. A Lajos utcai iskola hátsó
ablakai a villamosmegálló felé néztek. Most
raffiát húztak át a kerítésrudak között; már
kifakította a nap. Az iskolaorvosi rendelő
volt ezen az oldalon a földszinten, amikor
már a Lajosba járt. A fal mellett
vizsgálóasztal állt, piros gumilepedővel
letakarva. Szemben várt a sarokban,
derékig levetkőzve a fiúk között, és félt,
hogy sírni fog a vérvételnél.
A Szépvölgyi út alsó szakaszán az alacsony
tűzfalakat most is befedte egy trapéz alakú
fakult reklám: Rábl, autóvillamosság.
Hetedikes korában az állt a táblán: Pál,
autószerelő. Pál Jancsi az osztálytársa volt,
és azt mesélték róla a gyerekek, hogy ő már
volt nővel: a nővére megengedi neki. Bárán
látta is Pál Marit, tizenöt éves volt akkor,
nagy, gyönyörű mellei voltak. Sima hajjal
járt, mindig barna lemberdzsekben. A fiú
arról álmodott, hogy ha neki volna egy
nővére, aki megengedi. Megengedné biztos.
Ma nem lefelé ment, hanem balra, a hegy
felé. Átvágott a síneken és befordult a
templom mögött a Lelkész utcába. Tudta,
hogy nem tévesztheti el az utat. A
templommal szemben kőfal húzódott, a
tetején három szál szögesdrót. A kis zöld
deszkaajtón nem fért volna ki már
semmiféle stráfkocsi. A főváros belső
területéről évekkel azelőtt kitiltották a lovas
kocsikat. Ősz hajú, fiatalos pap lépett ki a
kapun, és átment az utca túlsó oldalára.
„Nincs?”, kérdezte menet közben a
templomajtóban váró fehéringes embertől.
Lentről fékező autó, induló villamosok zöreje
hallatszott.
Följebb szemben találta magát a kapuval,
amelyet a templomkert kapujának tudott –
kis utca választotta el a templomépülettől,
át lehetett látni rajta az új étterem felé.
(Kezdetben, negyvenhétben, egy szögletes,
tuskóorrú barna autóbusz járt fel innen
óránként a Hármashatár-hegyre. Később
betonöblöt építettek a térre, és a rendes
kék városi buszok végállomása került ide.
Mostanra az is megkopott, kisebb lett,
behúzódott a vendéglő tövébe.) A kapu
mellé kitették a telek helyrajzi számát:
HRSZ 14 864, és egy táblát: „Tóth Sándor
géplakatos”.
A szederfa mögötte volt, csak ez lehetett.
Szedret most ősz elején nem talált a földön.
A kapu alatti rés helyén betonfolyókát
csináltak, autóbehajtót.
Lassan ment fölfelé. Néhány lépésnyi volt
az egész templom melletti útszakasz.
Egy üres telken élénk színű fagarázsok sora
állt, balról kalapálás tette reggellé a reggelt,
s ahogy hátrapillantott, félkész horganyzott
lemezek fénye tükrözött a szemébe.
Az Ürömi utcát keresztezte. Felfelé ment,
egyenesen, a lábában voltak a lépések.
Farmernadrág volt rajta, vászoning, a
nyersgumi talpú cipője és a nagy, fekete-
fehér kockás pokróckabátja. A kabátot az
ócskapiacon szerezte, amerikai csomagból
árulták, háromszáz forintért. Fene
gazdagnak érezte magát. Balra, egy félig
üres telken öregember csukta maga mögött
a ház barna faajtaját. Heverő betoncsövek,
garázsok a telken.
Vödörzörgést hallott. Egy kapu alól kis
vízfolyás bújt ki, felfénylett, lassan kereste a
kövek között az útját a csatorna vasrácsa
felé, amely félrebillenten ült a köves utcán,
mint tutaj a hullámon. Fekete galamb
lépegetett, kapta a fejét a víz felé.
Lelkész utca, pergette magában, Repkény
utca, Felhévízi út, Ürömi utca, Szépvölgyi út.
Errefelé mintha békésebb évek járták volna,
mint a városban lent, a nagyforgalmú
utakon, amelyektől újra-újra elvették a
nevüket az utolsó ötven évben. De ő nem
dőlt be a látszatnak, jobban tudta, milyenek
voltak az évek a hegyen.
A Repkény utcán a vályogházak
alacsonyabbak lettek, majd egészen
belebújtak az emelkedő agyagoldalba, kis
ablakaikat csaknem kitöltötte a keret
fakeresztje. Az utolsó métereken már nem
volt sem ablak, sem vakolat.
Akácerdő, gaztelep kísérte az utat. Sütött a
nap. A lejtő meredekebb lett. Lefelé nézett
a városra, a Dunára. A lába előtt kavicsból,
homokból, gallyból összehordott gátfélét
látott a betonút közepén. Az elmúlt napok
esői hordták oda a környék telkeiről,
meredek utcákról. Mindig ez volt az utca
közepén, mindig ez a gát, ez a keskeny
töltésutánzat. (Bizonytalanul a válla felé
emelte a jobb kezét; abban a néhány évben
a táska jobb oldaláról hiányzott a kapocs,
kézzel fogta a szíjat.)
Elért egy olajos-fekete betonúthoz. Szeréna
út. Szeréna, Szeréna, ízlelgette. Jó íze volt,
olyan igazi, régi Szerén néni-íze, volt
valahol barna fényképeken a nagyanyjánál
egy Szerén néni.
A Csejtei úton vágta el először az útját egy
kerítés. Talán csak egy újabban – öt éve,
tizenöt éve, nemrégiben – elkerített telek
sarkát kellett megkerülni. Az út, ahol
iskolába járt, a hegyen át, most
megszakadt, s mire a kerülőn túljutott, már
nem a lábában lévő húsz év előtti léptek
vitték tovább. Tájékozódnia kellett,
következtetnie. Egy öreg rozsdaszínű kaput
látott, fölülről, gondosan körülláncolták, a
láncon nagy lakat lógott. Jobbról-balról nem
volt mellette kerítés, alatta gaz borította a
telket. A gazban talán halványuló ösvény
van, talán azon jöttem, gondolta.
Olajtól fekete betonon járt, bekerítő
mozdulattal készült visszavágni az eredeti
útvonalára. Magas fák szegélyezték az utat.
Látott egy autóbuszmegálló-táblát. Busz
nem jött.
Minden részletet észlelt. Kempingnadrágos
cseh turistákkal találkozott. Új rendszámos
piros Porsche sportkocsi robbant el mellette.
Egy kék szemétládára hivatalos betűkkel
ráfújták: hulladék.
Taxi fékezett mellette, hátulról jött, a
Szeréna út felől. Új lengyelországi licensz-
Fiat, ebben az évben ezek voltak az új taxik
Budapesten.
– Bocsánat egy pillanatra, az Áldás utcát
keresem…
A taxislánynak barnára sült pogácsaarca
volt, kunos szemekkel. Mosolygott.
– Ümm.
– Valahol a hegy…
– Igen. – Tudott mindent. – Itt, a telefonfülke
mellett, mindjárt a sarkon jobbra. Ott van az
egyes szám.
– Köszönöm. – A taxislány mosolygott, a
lengyel Fiat gumija alatt porzott az út,
ahogy helyből ugorva indult.
Előkelő környék lett belőlünk időközben,
gondolta. Egy ideje már újra a saját
kétévtizedes nyomain járt. Jól tudta, hogy
hol következik az út kanyarulata alatt az
Áldás utca.
Egy kertben falevelet égettek. A járda menti
folyókában csak rövid darabon maradt meg
a tavalyi avar; sokat takarítják ezeket a
rózsadombi utcákat. Fekete autó hagyta el a
mozduló világoszöld falombok alatt. Ismerős
volt az érzet. Suhant a nadrágja vászna.
Felnőtt volt, embermagas, érezte: könnyen
és szabadon léphet a régi és új utcákon.
Odaért az iskolához. Újraéledő repkény
borította foltosán az épület falait is. Piros és
zöld volt egyszerre a vadszőlő, busán nőtt
már, most májusban, s itt-ott ablakok
szemébe lógott. Az épületnek hegyes
csúcsai-tornyai voltak, a kapuk fölött
faragott gerendából bonyolult házereszek,
mesekönyv-rajzok háromszögeiből állt össze
az egész iskola: gerenda, vadszőlő, piros-
cserép, kacsalábon forgó vár.
Befordult az Áldás utcai oldalra. Az
iskolaudvaron mész állt
deszkanégyszögben, fekete műanyag
lepedővel fedve, odébb lyukacsos tégla,
deszkák. Leszerelt fűtőtestek a földön, a
halom tetejére foszlott kosarat raktak, és a
rongyok közül vékony miaukolás hallatszott.
Látta két kismacska fejét. Egy-két hetesek
lehettek. „Cicc”, mondta.
A szemközti házból magnetofonzene ömlött
az utcára, az év vontatott ütemű
kamaszzenéje. A kertben két hosszú fiú
farmernadrágban deszkadarabokat
rakosgatott. Megnézte a környező házakat.
A lépcsőkön avar ült. Vörös repkény futott
egy-kétemeletes épületek ablakáig, s lent
is, a terméskő darabokból illesztett
kerítéseken. Errefelé a lépcsőkön avar ült,
és minden kerítés terméskőből volt. Kijött
az iskolakapun egy kislány, és egy héjas
gesztenyét rugdosott fölfelé az Áldás utcán.
Egy egész csoport gyerek jött ki, fiatal
tanítónővel, együtt indultak ugyanarra,
fölfelé.
Elmentek. Nem zavarta semmi. Tekintete
egy betoncsíkot követett az udvaron. A
beton melletti sávba fákat ültettek, egy fa
tövében kidurrant gumilabda feküdt.
Mészfoltos volt a labda, fekete-fehér futball
utánzata, azt mondják, ezt a fajtát televíziós
közvetítéseknél használják. Gömbjének
egyik fele egészen ellapult. Az egész udvart
bonyolulttá tették a terméskőből rakott
támoszlopok. A pinceablakokat rozsdaszín
vasrács borította. A betonsáv az épület
beugrójába vezette a tekintetét, keskeny
zsákutcába. Ezt a beugrót nézte, úgy
érezte, nagyon hosszan.
Tudta, ablakok vannak fönt, nem lehet
tudni, ki van mögöttük, az ablakokból
mindig figyelhet egy felnőtt. Állt.
***
Áll, második elemista, új gyerek az Áldás
utcában, délelőtt van, az első délelőtti
tízperc. A kis zsákutcabeugró vége az
udvarban. A fiú feje hátrahajlik, hozzásimul
a téglafalhoz. Piros labda pattan a falnak a
füle mellett. Nem néz fölfelé. Fent minden
oldalról az ablakok a vakolatukhullott
szürke, fekete falakban, barna ablakkeretek,
vasrácsok. A zsákutcát az egyik oldalról
négy egymás fölé drótozott deszka
szegélyezi. A palánk felső része kifelé dől,
nem bírja tartani a belül halmozódó szén
súlyát. A zsákutca végében néhány gyerek.
Állnak, csak nézik, beszélnek egymás közt,
felé böknek közben, vigyorognak. Ő az új
gyerek. Mindig, mindenhol. Legelöl a fekete
copfos, piros masnis lány. Megunták már őt.
Az egyik felkapta a visszapattant labdát,
berúgta az udvar közepére, utánarohantak.
Labdáztak fától falig, pattant; piros, fehér
pöttyökkel. A piros masnis lány még
megállt, hátranézett rá. A nap átsütött a két
fölső deszka közötti résen, csíkja a lány
lakkcipőjére hullott. Hosszan lehetett nézni
a fekete pántot.
Valaki bakugrásra tartotta a hátát.
Játszottak, az udvar közepén, távol a
falaktól. Majorosi csíkos pulóvere. Az első
kiáltás az udvar túlsó oldaláról:
– Úttörő a béke katonája! – Az osztály fele
úttörő volt, a jé vé Sztálinból jártak a
hegyről, tíz perc volt az út, kimérte, amikor
még bentlakó volt. Majorosi kiáltotta most a
választ:
–A cserkész Isten katonája! –
Összekapaszkodtak, verekedtek. A többiek,
béke katonái, Isten katonái körülállták őket.
Mind a kettőnek zsíros kenyér volt a
kezében. Ha hozzájutottak, gyorsan
haraptak egyet. Nevettek közben. A csíkos
pulóveres fiúalak – széles kék, barna, fehér
csíkok – most földhöz vágta a kéknadrágost,
utánaesett ő is. Letette kétvállra. Esés
közben eltartották maguktól a kenyeret. Egy
zsivaj volt az egész udvar. Összeszedte
magát, elszakadt a faltól.
*
A nagyszünetben pedig már nem ment le
egyáltalán. Megállt a földszinti folyosó
végén. Itt nem esett be a nap. Hozzásimult
egy oszlophoz, átfogta a karjával ameddig
elért, megkapaszkodott benne.
(Nem tudom, hogy tudod-e: ha egy
újszülöttnek odaadja az ujját az ember, az
megmarkolja, fel is lehet emelni így az
egész gyereket – és elengedni nem tudja
még, ahhoz úgy kell lefejteni az ujjait. Ezt
úgy nevezik, hogy fogóreflex. A csimpánz
születése pillanatától meg tud maradni az
anyja testén: a szőrébe kapaszkodik, amikor
villan a fény, árnyék, árnyék, fény: nyaktörő
zöld úton lendül az anya a fák között.)
Átfogta a hengeres oszlopot, amíg elért a
karja, és a két tenyere rátapadt az
olajfestékre, arcával érezte a hűvösségét.
Minden osztályajtón gyerekek tódultak ki
kiabálva. Elszaladtak mellette, valamelyik
meglökte. Ő ott maradt a csöndes
háromszögben, az oszlop másik oldalán,
védve a kétfelől áradó gyerekek sodrásától.
Porhasábok a napfényben. Ablakkeret
árnyéka. A gyerekek, ahogy átfutnak az
ablak alatt. Velük kellene menni, felette
lebegett az unszolás, szeretett volna
engedelmes lenni, olyan, mint a többiek.
Felnőttet nem látott. A kapu négyszögén túl
éles volt a fény.
*
Az órán a lányok között ült, az ajtó mellett,
az első félpadban; büntetésből a füzete
miatt: pacás, rendetlen. Csak a lányokra
figyelt maga mellett, maga mögött. A
második padban róla sutyorogtak, a
hosszúcopfos nevetett. Az ő hajában
matatott. Boszorka – gondolta, és valami
érthetetlenül jó volt most. Bozsgott az
egész feje. Átengedte magát a bozsgásnak,
és eszeveszetten kívánta, hogy a lány
sokáig boszorkányozza a haját. Már
büntetésben van az új gyerek, pedig még az
osztálykönyvbe sem írták be.
Be kellett diktálni, már megint. Állt a
telekarcolt zöld iskolapad fölött, a véseteket
piszkálta, hátrafordult, nézte a piros masnis
fekete varkocsát. Nem is hallatszott
rendesen, ahogy a tanítónő kérdéseire
válaszolgat: „Apád neve?”, „Foglalkozása?”.
– Eltűnt a háborúban. – Mást már nem
kérdeztek ilyenkor. Úgy képzelte, hogy
akinek nem tűnt el az apja, az egy iskolába
jár végig: ahol laknak.
*
Órák után halk sorokban mentek le a
Marcibányi térre, a széles utcán, nagy
koronájú gesztenyefák alatt.
Kettes sorban át a másik oldalra. Nemigen
jártak autók, néha egy hosszú, fekete
jármű. A gyerekek ismertek autómárkákat.
Az egyik hosszúfajtájúról tudta, hogy Buick
és amerikai. Voltak zöld Chryslerek, olyan
orral, mint egy ezüst fogpótlásos cápa. A
kistaxik lent a városban tömpe orrú Skodák
és Renault-k, össze lehetett téveszteni a
kettőt, annyira egyformák.
Csak a napközisek mentek le, tavaly
ilyenkor ő is hazament enni a többiekkel az
intézetbe. Egy gyerek megállt egy fa mellett
pisilni. A tanítónő odaszaladt hozzá a sor
elejéről és elcibálta. Bárán János így tudta
meg, hogy nem illik az utcán. Már ő is
éppen akart.
Éhes is volt. A Marcibányi úton párosával
bukott le a sor a szürke kőboltozat alá.
Lelassult a menet. Ő hátul állt. Csöndesebb
lett mindenki, ahogy beléptek az iskola
vaskapuján. A többi gyerek is éhes volt. Már
befelé figyelt, érezni lehetett a babfőzelék
szagát. Aztán egy lépcsősor következett,
kosztól szürke-barna, kikoptatott
iskolalépcső, az alagsorban ugyanaz a
feketére rugdosott fal.
Babfőzelékszag. Mindig babfőzelékszag volt,
akkor is, amikor sárgaborsó az ebéd. A
vastag pincefalakba elmozdíthatatlanul
beette magát a babszag.
A folyosón, ahol az ebédlőhöz mentek,
keskeny, letakaratlan faasztalok álltak a
bunkerszerűen behajló fal alá tolva. Csak a
külső oldalról lehetett hozzájuk ülni.
Fapadon öreg emberek, öreg asszonyok
hajoltak a kislábasuk, csajkájuk fölé. Télen
evés közben is magukon tartották sötét
télikabátjukat. Lehajtott fejjel álltak sorba az
edényükkel a kiadóablaknál, és óvatosan
hozták a meleg ételt. Aztán leültek, a falat
nézve, háttal a folyosónak. Két kezüket
föltették az asztalra a kislábas két oldalán.
Beosztották a kenyérdarabokat. Némelyik
újabb kenyérsarkokat húzott elő a
kabátzsebéből, kipakolta. Bátortalan, kietlen
hangon zörögtek a csajkákban a kanalak.
Ingyenkonyha: ugyanazt ették az öregek,
amit a napközisek.
Hátrább, a kiadóablak mögött köpenyes
szakácsnék hatalmas lábasokat húztak a
kövön. A lábasok szélére sárgaborsó hígja
égett oda. Az Uszály utca környékén srácok
meséltek a svéd- meg dánebédekről,
amiket a Lajos utcában osztanak, és
mindennap húst adnak a főzelékhez. Az
utcából minden normális gyerek a Lajos
utcai iskolába jár, gimnáziumba pedig az
Árpádba mennek majd.
Pléhkanállal ettek a Marcibányi téri
alagsorban, mindkét oldalról körülülhető
asztaloknál. A főzelék jó volt, mindig. Kifelé
megint az öregek háta mögött jöttek el;
azok sokáig piszmognak.
Ebéd után napközi. Hosszú délutánok.
Semmi.
Szívgárda-tanfolyam. Padokat hordtak ki az
udvarra, ott ültek a napközis szívgárdisták.
A nagy fa alatt fekete ruhás, fiatal pap
beszélt. Nem értette. Nem kellett érteni.
Valahogy belesodródott, a Szívgárda nem
volt kötelező. Néha reggel, amikor otthon
felébredt, arra gondolt, hogy ha mégis van
Isten, akkor nem kell félnie tőle, mert ő hisz
benne.
Lassan múlt az idő, amíg haza indulhatott.
Gyalog a hegyen át, naponta fél hatkor
délután. Haza mindig gyalog ment, végig.
Olyan éhséget érzett, hogy járni gyenge
volt, remegett a lába, és folyamatosan arra
a messzi pillanatra gondolt, amikor majd a
bordó kövön áll a lépcsőházban, az utcára
menet, és az elsőt harapja az Imola zsíros
kenyeréből. Megfogta a nyakában a láncot,
kitapogatta a lakáskulcsot.
A Kavics utca fölött kiszélesedett a tájék.
Agyagos sík az ösvény két oldalán.
Szemben messze a kavicsbánya látszott,
nagy, szürke félkör völgy, éles szegéllyel.
Jobb felől a hajdani agyagbánya fejtésénél
meredeken szaladt le a part. Balról a
hegyoldal. Itt egy darabon sehol sem
lehetett lemenni a város felé. Így nyár felé
jobb volt. Épp csak érezni lehetett, hogy be
fog sötétedni. Télen, ősszel, sötétben kellett
elmenni a barlangok előtt, hóban, alig járt
úton.
Rozsdásodó fémdarabok, amerre ment. A
táj részei, mint a lépcső, a gaz, a
drótkerítés. A barlangok előtt az acél- és
vashulladék egyszerre jelentést kapott.
Tárgyak lettek belőle: rohamsisak,
tölténytár, dum-dum golyóhüvely,
tojásgránát. A két sötét nyílás a hegyfalból
egyenesen a fiúra nézett. Keskeny ösvény
nyoma vezetett a két barlang felé, a föld ott
nyirkos volt, barnás, félig benőtte a gaz. A
nagyobbik barlang szájában fél
konzervdoboz. Szarcsomó, papírok, nagy
zöld legyek. És más út nincs.
A túlsó oldalra fordította a fejét, és merev
nyakkal ment el a barlangszájak előtt. Most
nem gondolt a zsíros kenyérre, nem figyelt
a lába gyengeségére.
A másik oldalon, messze, a piacnál a Lajos
utca házai. A Kolosy tértől a Dereglye utca
túlsó oldaláig tartottak az új négyemeletes
házak, madártávlatból felismerte a
belövéseket és a hiányzó
műmárványdarabok sötét rajzát.
Ha egyszer elhagyta a barlangokat, soha
nem nézett hátra. Minden gyerek tudta az
utcában, hogy az egyik barlangban német
katonák bújtak el a háború után, és ma is
bent vannak, kihúzzák az éveket. Itt várnak
valamire. Tíz évre való konzervet,
fegyvereket és lőszert hordtak be
maguknak, kiszámították. Amikor szükségük
van valamire, kijönnek a sötétben. A gyerek
apróra elképzelte magának százszor, főleg,
ha sötétedéskor ment haza. Látta maga
előtt, mint a moziban. Megáll a két német a
szarkupac és a papír mellett, a nyakukba
akasztott géppisztolyon nyugvó kézzel,
mozdulatlanul néznek: egy iskolatáskás
gyerek. Az egyenruhájuk zöld, a mellükön
keresztbefutó antantszíjat fehér penész
lepte be foltokban. A csizmájuk fekete,
ragyog. Az egyik belerúg aztán a
konzervdobozba, és a doboz zörögve gurul
az ösvényre a fiú lábához. De már az
egyenruhájukon sárga agyagfoltok
látszanak, az arcuk sápadt, borostás.
***
Borostás volt az arcuk, persze, úgy láttam
őket magam előtt, emlékezett most – épp
hogy elhagyta az Áldás utca sarkát, a kék
taxi visszafelé söpört utassal az utca felső
vége felől. Míg fordulás közben fékezett,
porzott, a lány felemelte a tenyerét, úgy
köszönte meg. Ő ettől jól érezte magát,
aminek nyilvánvalóan nem volt semmi
értelme.
Érdekes, úgy gondolta, évek óta élnek a
barlangokban a németek, a háború óta,
mégsem szakállasnak látta őket, hanem
borostásnak, háromnapos borostával,
négynapos borostával. Vagy nem is
érdekes. Csak: számára nem ért véget a
háború negyvenöt május kilencedikén vagy
augusztus másodikán.
(Ezerkilencszáznegyvenhétben nem hallott
még senki japán katonákról, akik egy
negyedszázaddal később is vívják a maguk
háborúját, végig. Hetvenben, amikor Bárán
a hegyen járt, már tudott róluk. De csak két
évvel később olvassa majd a hírt: Kinsicsi
Kozuka közlegény és Hiro Onoda hadnagy
ezerkilencszázhetvenkettő októberében
csapott össze a rendőrséggel Lubangon
[Fülöp-szigetek]. Szolgálati fegyverük
hibátlanul működött huszonhét év után.
Kozuka meghalt, nyolc lövés találta, Onoda
sebesülten újra bevette magát a
dzsungelba. Falvakat támadtak meg
élelemért és ruháért. Háromezer-
ötszázhetven japán eltűnt van még
hetvenkettőben szerte a csendes-óceáni
szigeteken. A hatóságok nem remélték,
hogy Onoda előjön a dzsungelből. Úgy szólt
a parancsa, hogy ne adja meg magát soha.
Két évvel később találta meg a japán
titkosszolgálat tisztje, úgy sikerült
hazavinnie, hogy megkereste Tokióban
Onoda háborús parancsnokát, és annak
írásos parancsával ment érte újra. A
japánok nem tudták eldönteni, hogy
örüljenek-e a történetnek vagy
gyászoljanak.) Óbuda és Újlak határán a
gyerekek, Sénák, Kiskovok, Prijotok tudták
negyvenhétben a holnap képtelen
történelmét.
Minden gyerek tudta az utcában.
A két német penészlepte vállszíja, a
barlangok szája. Ez is hátra van még. El kell
mennie odáig, szétnézni. (Csak azt sajnálta,
hogy nincs ősz, este fél hat és sötét. Múltak
az évek, és nem szokott már félni efféléktől
– nem volt hajlandó félni komolyabb
dolgoktól sem, ezerkilencszázötvenöt nyara
óta, amikor végiggondolta a félelmet, és
leszámolt vele. Az Elemér utcában lakott a
nagyanyjánál, a Sztálin tér mellett ültek egy
padon, Ő, Ili, az unokatestvére és Tomori
Viktor. Szombat volt, éjfél, nyár. Viktor a
padon feküdt, a feje Ili ölében. A Mémosz-
székházban voltak. Tizenkettőkor véres
nagy verekedésben végződött az össztánc;
az Aréna útiak verekedtek a görögökkel.
Megállt a padjuk fölött öt-hat srác
napszemüvegben. Aréna útiak voltak, de
lehet, hogy görögök. Körülállták a padot,
nem beszéltek. Nálunk élő görögök jártak
akkor a Mémosz össztáncaira, és
napszemüveget hordtak a vagányok
állandóan. Körülállták a padot.
„Szevasztok.” „Pihentek?” „A csajod?” „Jó
csaj?” „Smár van?”, halkan kérdezgetett az
egyik görög. Viktor kinyitotta a szemét, a
lámpákra nézett felfelé, úgy válaszolt
mindenre. Angyalföldön volt kissrác. A
görögök elmentek azután. Bárán csúnyán
félt; Viktor nem állt fel, nem ült fel, nem
emelte fel a fejét Ili öléből, amíg ott álltak a
pad fölött a görögök. Akkor éjjel, ahogy
hazafelé ment, a Szabadság-hídon
eldöntötte, hogy nem fog félni. Gőgös volt
egyszerűen. Nem akart többé megalázó
perceket élni. Elég gőgös volt, hogy
elhatározását ezután való életében már
csaknem hiánytalanul meg tudja valósítani.
Nem félt. Legalábbis striciktől, sötét
negyedektől, dél-amerikai városoktól, ahol
olykor lőttek, viharfelhő belsejében,
repülőgépen, Camagüey tartomány fölött,
nem. Ezt abbahagyta.)
Oldalról kell elkapni a barlangok ösvényét. A
Szeréna út alatt, Óbuda felé üres gazlepte
rét feküdt, abban volt a reménysége.
Ugyanazon a mozgalmas reggelen kilenc
óra negyven perckor a Szeréna út, az
Apostol utca és a Kavics utca hármas
találkozásánál állt. Ahol a rét véget ért,
lejjebb gyerekkiabálás hallatszott
folyamatosan. Tornyos épület, mostani
intézet, árvaház udvarán voltak a gyerekek,
ide látszottak a kékre festett mérleghintáik.
A betonkezdetű utat Józsefhegyi lépcsőnek
hívták, és a Kavics lépcsőbe-utcába
torkollott, levezette a Lajos utcába, nem
tudott levágni oldalt. A lépcsőrészen
kilométerkő anyagból állított, kidőlő-bedőlő
korlát mellett száraz ürülékhalmot látott,
fölötte zöld légy járt, oldalt repülve, állva a
levegőben, mint a helikopter. A lépései
ritmusa egyszerre ismerős lett: ti-tá, ti-tá ta-
tamm, ta-tamm. A széles lépcsők minden
második lépést megnyújtottak. Ettől lengett
ki olyan nagyokat a tornacipős fiú kezében
a szódásüveg negyvenhét nyarán. A Kavics
utca aljában fehér betűkkel írták az új
emeletes házakra: LOTTÓHÁZ. A Duna-
partról emberek jöttek be a HÉV-
szerelvénytől. Balra fordult. Egy
farmernadrágos fiú és egy szoros pulóvert
viselő lány ment előtte, egymás kezét
fogták, a fejük közel volt egymáshoz,
összesimult az arcuk és járás közben
hosszan szájon csókolták egymást. A fiú
bement egy kapun, a lány a következőn.
A Darázs utca fölött megtudta, hogy a
barlanghoz mégsem mehet el. Nem
keresheti vissza a régi, lappangó
fenyegetést, nem vizsgálhatja meg töviről
hegyire a barlangbejáratot, rozsdás
vasdarabjait, ürülékhalmait. A Darázs utca a
második keresztutca a Kavicstól. Két-három
háznyi. Fölötte már rét, domb. Innen
keresztezni tudja az agyagösvényt végre,
arra számított. Az utca egyik házát
beállványozták, teherautó állta el az
úttestet, rakodtak róla. Kövér gerenda végét
fogta át egy kerek fejű fiú, nagyot dubbant
a gerenda, ahogy leejtette. „Két üveg
bányait hozok neked, ha beviszed”,
nevetett fel egy vékony fiú, amint a
gerendavég földet ütött. „Két üveg
bányait.” A kerek fejű a két karjával alig
érte át a gerendát. Rákérdezett: „Két üveg
bányait?” „Na. Két bányait.” „Miért, azt
hiszed, nem viszem be egyedül?” Nevetgélt,
nem nyúlt a gerendavég után, ahogy ő
elment mellettük. „Hát te? Hozol nekem két
üveg bányait, ha beviszem?” kérdezett a
másik. És a kerek fejű megint: „Azt hiszed,
én nem viszem be?”
A háta mögül hallotta már a felcsapó
mondatokat. Egy ablakban fiatal nő
könyökölt, pongyola volt rajta, nézelődött,
egy forint hatvan filléres kekszet evett
papírzacskóból. A zacskó barnás színű volt,
durva papírból. A kekszhez, ahhoz jár, nem
kell külön fizetni érte tíz fillért.
Barátságosan nézték egymást a nővel,
ahogy találkozott a tekintetük. Gyermekágy.
A nő mosolygott, büszke volt. Ő ment,
szeme az ösvényt kereste. Otthon lenni,
öregem, jó. Világos, persze. Mégis mondom,
mert hogy ezt igazán tudd, ahhoz talán az is
kell, hogy előbb élj a másik félgömbön,
idegenben, ahol azt is másképpen intik,
hogy gyere ide (Dél-Amerikában: kapirgáló
mozdulat a levegőben, négy ujjal lefelé). S
utána megint otthon. Itthon, ahol ennyi
mindent tud az ember, ha egy nőt lát
kikönyökölni az ablakon, mert ismeri a
papírzacskók színét, a kekszek árát az
élelmiszerüzletben, a pongyolák fajtáit a
külvárosban, ismeri valamelyest a szülési
szabadságok rendjét, és felismeri az anyák
arcán, ha most az egyszer velük törődik az
egész ház. Tudja, hogy a háromnyolcvanas
kőbányai sör a legjobb ízű a magyar sörök
között, s anyanyelve egy új hiányjellel
gazdagodik számára, amikor egy vékony
kőművessegéd azt mondja, hozok neked két
üveg bányait. Hogy mi lesz a gerendával,
azt nem várta meg.
A házak fölött az utca lépcsőben, majd
keskeny ösvényben folytatódott.
A szeme sarkából észlelte, hogy a fűvel
borított, mérnökien vízszintes tetőn
antennarendszer emelkedik, és egy
egyszemélyes betonkúp, üres
géppuskaállás. Vigyázott, nehogy sokáig
arrafelé forduljon, nem is gondolt közben
semmire, ösztönösen volt óvatos.
Az oldalban mesebeli kunyhó volt. Hegyes
tetejű, roggyant házikó, hatalmas
szélkakassal. A kerítése anyagában
egymásba ért piszkos nylonzsák,
esőcsíkozta rafiafonadék, rongy, egy
kiegyengetett bádoghordó. A
veteményeskert sarkában kerék nélküli
autóbusz állt, kátránypapír tetővel. Egy
kicsike lány tyúkokat hajkurászott. Nem
sokáig lesz már itt, gondolta, a háború előtti
autóbusz, kislányok a tyúkjaikkal. Ezekből a
részekből is jó építkezőhely lesz már. Tartott
annyit egyfolytában az az időszak
Budapesten, amikor nem lőttek. Mégis, a
ház mellett friss téglagúlát emeltek, és a
gazban, szemközt, papírzsákcafat feküdt,
latin betűs felirat kiolvasható részével:
„USSR Portland Cement 400…” A vasorrú
bába kunyhójához fürdőszobát építenek.
És ez után magas drótkerítés vágta
keresztbe az utat. Az ösvény a házikó fölött
egyre inkább elkeskenyedett, csaknem
megszűnt: nem volt már több, mint az
egykori csapás vonala-maradéka, amely
egyenesen nekivezetett a kerítésnek.
Teniszpálya állt az elegyengetett
hegyoldalban. Rendezett vörös salakmező,
fekete salakút. Terméskőből vágott csinos
párkányok, háló, talajhenger és egy
locsolócső csapja. Hátul az öltözők előtt
golyódobó nő szobra zöldesedő bronzból.
Elérte a kerítést, talált egy beláncolt kék
vaskaput. A kaputól betonút vezetett hátra.
Az út végén, bent a pálya mögött rácsajtó
zárta el egy barlangbejárat száját. (Volt még
egy hegybe vájt, fehér falú mélyedés is,
kétkerekű áramfejlesztőt húztak be alá.)
Később hátrafordult, lenézett a hegyről. Az
Újlaki templom tornyát látta a mélyben.
Talált valamit mégis a barlangok előtt.
Lejjebb a csapás mellett lábbal odébb tolta
a cementeszsák darabját: alatta egy kóró
tövében német acélsisak darabja feküdt. A
többi részét goromba erő tépte le, a csorba
él benyomódott, kirajzolódott egy golyólyuk
tiszta félköre. A valamikori tarkórésznél kis
perem ugrott ki – te ennyiből nem látod,
hogy egészen pontosan hogyan hajlik az a
perem, de mi, akik harminckilencben
születtünk, ismerjük az acélsisakokat. Te is
találkozhattál még azzal a
fényképfelvétellel, amely a második
világháború első mozdulatát rögzíti: német
katonák borítják fel rajta a gdanski lengyel
határsorompót. A Danzigi Korridornál, úgy
hívják a történelemkönyvekben azt a
helyet. Egész sor katona látható hátulról
fényképezve, végig a sorompó mellett,
karoló mozdulattal emelik, a tövénél mintha
sűrűbben állnának. A csíkos sorompórúd
félig fölemelve, félig oldalt döntve. Látható
még egy német tiszt, német puskák és
talán az ellenhatás kedvéért egy szál
lengyel katona, tanácstalanul, meg a
lengyel sorompóőr csíkos faházikója. Jól
látni a német katonák lendületét, amellyel
meg se állnak majd, amíg ötvenmillió halott
nincs – abból tízmillió a német.
Ezerkilencszázharminckilenc szeptember
elsején készült a felvétel. S ezen jól
kivehető a rohamsisakok felhajló pereme.
Őrzi ezt a hajlást a recehártyánk, későbbi
náci csapatbevonulásokból is, a
megszállásból negyvennégy márciusából,
és a megszálláson belüli megszállásból
októberből, ahogy őrzi harminckilencből a
lengyeleké, ezerkilencszáznegyvenből a
dánoké. A rozsdás csaton ott az óbudai
réten rajta volt még egy zöldesre
penészedett állszíjvég.
Nem jutott el a Szemlőhegy barlangjához.
Ezt a lehetőséget kiütötte a kezéből az idő –
a templomkertek, utak és hegyek is
eltűntek részben. Teniszpályát építettek.
Belakatolt vasajtóba ütközött, magas
kerítésbe. Az öltözősorokba, futósalakba,
csinos terméskő párkányokba meg a
golyódobó nő bronzszobrába.
Csak egy fél rohamsisakot talált, az állszíj
maradékával. Amikor odaköltöztek
negyvenhétben a Dereglye utcába, a
szobája falán eleinte deszkával volt befedve
két belövés. Most látta: innen a hegyekből
hullhattak le a fáradt lövedékek, a Lajos
utcai háztetők fölött vitt a röppályájuk, csak
a negyedik emeletet találhatták, mert az
alsókat már beárnyékolják a szemközti
emeletes házak. Arrafelé többször tértek
vissza a harcok, mint máshol a városban. A
németek bevették magukat a hegyekbe.
Gondolj rá: Buda ostromakor a mi agyagos-
saras domboldalainkon folytak az
értelmetlen végharcok. Nem először volt
így, egész Magyarország idegen katonák
végharcainak színtere volt, Európa isten
háta mögötti tája, a világ gazos
agyagdombvidéke. Az a ház temette maga
alá a legtöbb fel nem robbant bombát, ahol
apánk és anyánk felnőtt. A mellett az
ösvény mellett gyűlt össze a legtöbb
golyóhüvely, ahol a nyolcévesek járnak
szürkületkor, iskolatáskával a hátukon, itt
maradtak meg a tojásgránátok, széttépett
acélsisakok. A végső harcok után tizenöt
évvel is gyerekek kezét, fél arcát tépték le a
döglött kézigránátok. Itt a tűzszerészeknek
húsz évvel az utolsó világháború után is van
munkájuk mindig. A civilek is ismerik a
tojásgránátot, megismerik a
géppuskagolyó-hüvelyt, dum-dum golyót.
(Egy évig tanított magyar nyelvet
Havannában, akkor történt, hogy barátja
elcsodálkozott, hogy ő mennyire ismer
mindenféle fegyvert. A Víbora negyedben
jártak, ahol Jesús iskoláskorában lakott.
Bárán megállt egy előkertnél, befelé
mutatott a betonozott folyóka sarkába:
– Nézd, tojásgránát. Hogy kerül ez ide?
– Ártalmatlan. Valaki kibelezte, kiszedte
belőle a puskaport.
– Tegnap egy üres dum-dum golyó hüvelyt
találtam – mondta Bárán.
– Valaki biztos öngyújtót akart belőle
farigcsálni. Egy katona. Az most nagy divat.
– Nem kell elszámolniuk a lőszerrel?
– Nem Európában vagy, mindig elfelejted.
Nálunk nem olyan merevek ezek a dolgok.
És imádják a hülye fegyvereiket.
– Granada huevo, – mi így mondjuk –
fordította le tükörszóval Bárán a
tojásgránátot, azután magyarázni kezdte: –
A németek használták a háborúban,
marokravaló vas, huszadik századi ökölkő,
büszke találmány, látod: be van vágva kis
négyzetekre, az arra való, hogy amikor
robban, a vágat mentén repedjen, minden
egyes négyszöge éles repesszé lesz, külön
sebez.
– Persze – mondta a szót magyarul-latinul
Jesús, ő tudta, és mosolygott hozzá. –
Értem, csak nem tudom, mi a spanyol neve.
De ahhoz képest, hogy sosem voltál katona,
rengeteget tudsz a fegyverekről. Az utcán
fekszik egy ilyen vas, és azt mondod,
gránáttojás, meg hogy hogy működik.
– Európában élek, most te felejted el –
mondta Bárán. – Közép-Európában. Mi azért
mind voltunk háborúban, otthon. Nálunk
nem kellett ahhoz katonának lenni.)
 VIII. KENYÉR

Lejárt a fordítás határideje. Bizonyos

tekintetben észrevétlenül érkezett el a
december. Száraz tél kezdődött.
Észrevétlenül készült el a könyvvel. Sosem
fogom megtudni, gondolta, hogyan
szenderült jobblétre Mester Verdi, és a
munka befejezésén érzett örömében nem
kis része volt ennek a ténynek.
Nem az egész könyvnek a végére ért el,
csak a nála lévő kiszaggatott résszel lett
kész. Az utolsó húsz oldalt Koós Erzsi
fordította, és az első másfél ívet megint
más. Ő csak a fennmaradó részt.
Addigra már engesztelhetetlenül utálta
Giuseppe Verdit, a háta borsózott a nevétől
is, és a zenéjét sem tudta többé viszolygás
nélkül hallgatni. Amikor a kötet végül
megjelent, és a fordítói tiszteletpéldányai
megérkeztek, még ugyanazon a napon
antikváriumba vitte, hogy ne kelljen egy
szobában aludnia velük. Egyszer
szórakozottan belelapozott egy antikváriumi
polc előtt. Meyerbeer, látta, A végzet
hatalma, és ott álltában elfogta az
émelygés. Rosszul volt a félelemtől. Attól
rettegett a lelke mélyén, hogy Carlo Gatti
könyve valahol titkon visszafordult olasz
eredetire, újra előjöhet, és neki még
egyszer magyarra kell fordítania.
Az utolsó napon este tízig diktált. Jóformán
percnyi pihenés nélkül, négy nyelvóra után,
hogy be tudja fejezni. Az utóbbi hetekben
egyre keményebben szorította a határidő.
Az utolsó íveket már nem íratta újra javítás
után. Most már az történt, amit a fáradt
szerkesztőnő kért, azt a szöveget kellett
diktálnia olaszból, amit le fog adni. Rossz
szöveget készített és rossz érzéssel adta ki
a kezéből.
– Kész van – telefonált egy nap a
szerkesztőnőnek. – Délelőtt beviszem az
utolsó ívet, ott lesz?
– Jaj! – hallotta a zörgő készülékben a
választ. Érezte a megkönnyebbülést az
asszony hangjában. – Az egész? Legalább
ez nincs – mondta. Bárán közben elrévedt
egy pillanatra, keze lent babrált a
telefonasztalon, épp rávilágított az
olvasólámpa. Felnézett: Emma néni gondos
rendbe rakta a maradék papírt, indigót.
Onnan hívta fel a szerkesztőnőt a jó hírrel,
ahogy az utolsó mondatot befejezték. – Ma
hétfő – mondta az asszony egészen
felvidulva. – Holnap kiíratom magának a
honoráriumot. Mennyit vett fel egyáltalán? –
Szorzott, kivont, és úgy számolta, hogy ki
tud utaltatni még egy összegben kétezer
forintot. Szerdára pénz lehet belőle. Emma
néninek péntek este megadja, amivel
tartozik.
Hazafelé tartott. Zúgott a feje a hosszú nap
után. Nézte az utcát, rácsodálkozott a
lámpa alatt egy pincelakás zöldre festett
ablakrácsára, virágcserepeire, járda alatti
csipkefüggönyére, és nem értette, amit lát.
Fényes, sárga réztáblán állt: „Teller fsz. 2.”,
a betűk egy pillanatra meghökkentették,
megállították, szent Isten, jutott eszébe,
egy család él itt, a föld alatt, és földszint
kettőnek nevezik.
Átvágott egy üres telek fekete sarkán. A
tűzfal alatt útépítők lakókocsija állt fabakon.
A falon nyugatnémet nagycirkusz
vendégszereplését hirdető plakát.
Megzavarta az utcasarki épület új fehér
zománctáblája: „Száva áramátalakító”. A
szó magukban álló szürke fémházikókat
juttatott eszébe, amelyeken sokszor nézte a
halálfejes zománctáblát, a porcelán
szigetelőcsigákat, hallgatta a mély,
egyenletes zümmögést a fémajtók mögül.
Ez az áramátalakítónak nevezett épület
ugyanolyan fővárosi bérház volt, mint a
többi. Azután észrevette, hogy a
mellékutcát Száva utcának hívják. Akkor
már tudta, hogy a felirat hozzátartozik a
városhoz, amely él, növekszik, burjánzik,
közben rossz szokásai alakulnak ki, olykor
egy percre elfelejt magyarul, és ilyen táblák
születnek. Voltak más áramátalakítók is:
Kádár áramátalakító, Ferenc áramátalakító,
Damjanich áramátalakító meg
autóbuszgarázsok, sablonon keresztül fújták
a nevüket a sofőrfülkék vászonfüggönyére:
Lónyai garázs, Hámán Kató garázs.
A Visegrádi utcán ment a Nagykörút felé. Az
utcát már sok éve elzárták a forgalom elől,
és a gyalogosok, külvárosi villamosok utasai
az úttesten jártak, a Körútra forduló
síneken, amelyeket nem használt a
villamosvasút. Megállt egy kirakat előtt.
Falakat bámult, fáradtan. Egy
vakolatdarabon krétaírás állt: FTC, Újpest,
aláhúzva és fölötte áthúzva, újraírva: éljen,
fúj, éljen, fúj, fúj. A járda fölött meszelt nyíl
mutatta, hogy hol volt a háború idején a
légoltalmi pince. A Visegrádi utca végén
magánboltok sora nyílt, a sarkon lángost
árultak üvegablakon át, most este is.
Este tizenegykor a körúti autóbuszra várt a
megállóban. A háta mögötti lakóház
járdáján házmester várakozott, kapucsukás
előtt. Tudta, hogy reggel még föl kell kelnie
szétrakni az utolsó adag Verdi-szöveg négy
példányát. A háta mögött nyílt az új
önkiszolgáló vendéglő, ahol pirítóst is
árultak velőscsonttal – azon kapta magát,
hogy elhúzza a száját a pirítósszag és a
fénylő zsírpontok emlékére. Enyhén
émelygett – enni nem volt kedve, ahhoz is
fáradt volt. Eszébe jutott az autóbusz
belseje, testek szaga, nyomulása.
Ügyetlenül szállt fel: egyik kezében táska, a
másikban a maradék géppapír ötszázas
csomagban (ezt sem szerette, üres kézzel
járt, amikor tehette). Állt az autóbusz
elforgó körén, középen. Az egyik lábát a
nem mozduló padlódarabon támasztotta
meg, és figyelte, hogy húzza el egymástól a
lábait az autóbuszpadló a Nagykörút lágy
kanyarulatában, a Vígszínház előtt. Kurta
veszekedés csapott fel a háta mögül, aztán
el is ült. Hátrafordította a fejét. Fekete hajú
lány nézett vissza rá. Nem rebbent a
tekintete, egyenesen a szemébe nézett,
várt. Nem volt csúnya, csak jelentéktelen. A
megállónál néhányan leszálltak, a forgó
körül megbolydultak az utasok, és ő a lány
mögé került. Nem vigyázott a távolságra,
egy kicsit még előre is lépett. A lány
hátrább húzódott, és a combját hosszan az
övéhez simította, később hátrafordult, és
kérdő szemöldökkel, mosolytalan, sivár
komolysággal nézett az arcába. Nem
mozdult ő sem. Felemás érzetek közt, a
fáradtság tehetetlenségével, úgyszólván
kötelességtudásból lépett közelebb. Nem
tehette volna meg, hogy ne lépjen, fent
kellett tartania a tisztes látszatot, az egész
női nemnek volt örök adósa, s ha egy lány
ránézett, arra habozás nélkül válaszolnia
kellett. Belemaszatolt a helyzetbe, hogy
fáradtságán is átütött az örök testi vágy, a
fiatalsága: jólesett a hozzásimuló combhát.
Pedig nem akart semmit, senkivel, békén
akart maradni, ágybaesni, egyedül és
aludni. Tisztességtelen volt végül,
felébresztett valami reményt, és a semmi
fekete lány megkapaszkodott benne. A
hídon, a kanyarban hátrafordult,
hozzálökődött sután, mosolygott,
„Bocsánat”, mondta. A lány lehúzta a
kesztyűjét, feltette a jobb kezét a
kapaszkodóhoz, hogy lehessen látni: nincs
gyűrűje. Ő akkor készülődés nélkül az
ajtóhoz lépett, és egy megállóval hamarabb
leszállt.
***
Műszőke szerkesztőnője meghalt a
fürdőkádjában, a szomorú vállalkozás
történetének csattanójaként.
Szerda volt, amikor a kézirat utolsó kétszáz
oldalával bement a kiadóba. Nem tudta
még. Egy darabig várt a szerkesztőnő
szobájában, azután letette a kéziratot az
üres asztalra. Kinézett a Körútra, és
ismerősnek találta a látványt, a körúti
napfény vízszintes beáramlását; körúti
házak, nagy szobák, körúti ablakok; a
túloldalon negyvenöt méterre újra házak,
csak annyi a fény nekifutása.
A félig telt hivatali könyvesszekrény
üvegének dőlve próbálta megtalálni,
honnan tudja, hogy milyenek a körúti
ablakok, a körúti fény. Belépett a szobába
egy kövér, göndör férfi. Ne várjon, mondta,
nem tudják, mikor jön be a kolléganője,
majd ő átadja a kéziratot.
Pénteken, a következő kiadói napon, ahogy
reggel felhívta az asszonyt, a
telefonoslánytól hallotta a hírt.
– Kit? – kérdezte döbbenten, felcsapó
izgalommal a néhányszor már hallott
telefonközponti hang. Mohóság érződött a
hangjában: hogy most majd olyat mond,
amit nem szokott a telefonosrutin
hétköznapjaiban: – Őt nem tudom adni… –
Szünetet tartott, a tisztesség kedvéért. –
Meghalt.
A fürdőkádjában halt meg, mint Bárán
utóbb értesült. Vele hétfő este beszélt
telefonon. Hetvenéves anyja kedden holtan
találta a kihűlt fürdővízben, a vízmelegítőből
ömlött a gáz. Nem derül ki már soha, vajon
az történt-e, hogy elaludt a kádban, és
magától kihunyt a gáz lángja, vagy pedig
öngyilkos lett. Bárán maga előtt látta ebben
a pillanatban: régi ház fürdőszobája, itt-ott
lehullott egy csempe, száradó ruhadarabok
egy felhúzott farácson, két színes törülköző.
Lemezezés hallatszik a szoba felől. Még a
kezében volt a kagyló, benne visszhangzott
a telefonoslány utolsó szava. Látta a fehér
bőrű arcot, elernyedten a nagy, zománcos
kádban. Behunyta a szemét, és látta az
asszonyt a víz alatt, a kék kötött ruhában,
amelyik akkor volt rajta, amikor először
beszélgettek a kiadói titkárságon, amikor
elmondta a fiát. „Kiegyensúlyozatlan volt
idegileg”, mondta a kövér kollégája később
a kiadóban. „És most ez a Verdi-izé; az
utolsó pillanatig nem merte hinni, hogy kész
lesz. A kilátásba helyezett fegyelmi már az
utolsó lökést jelentette számára. Mire
elhihette, már késő volt”.
*
Ezen a halálon gondolkozott még, ahogy
kilépett az utcára, beharapta a száját,
megrázta a fejét.
Sokszor járt úgy, hogy csak utólag vette
észre: nem tartotta magában, amit gondolt,
szabályos grimaszban ült ki az arcára
rémülete, viszolygása, öröme; vagy
bólogatott, a fejét csóválta hevesen a nyílt
utcán. Ha ilyesmin kapta magát,
önkéntelenül is körülnézett.
Egy nagybajuszos öregen akadt meg a
tekintete a körúti nyüzsgésben, aki fél
méterről, a kiadói ház kapujából figyelte.
Óriási volt ez a „bajusz, vakítóan fehér,
vagy tizenkét centiméter hosszú, tömött,
gondozott, hegyesre sodorva a két végén.
Első látásra végigfutott benne a gondolat,
hogy ilyen bajuszt csak a Monarchia idején
játszódó kosztümös filmekben láthatott még
életében – de most mégis ismerősnek
találta. Őrá nézett az öreg. Elmentek
egymás mellett; tétován lelassította a
lépteit ő is, fordulgatott visszafelé, azután
köszönt bizonytalan-hangtalanul. Akkor a
fejedelmi bajusz tulajdonosa megállt:
– Te vagy János, nem? Bárán János. –
Kevesen szólították így, kevesen tudták
egyáltalán ismerősei közül a valódi nevét. –
Sándor bácsi vagyok, nem ismersz meg? –
De akkorra már felismerte: a nagyanyja
legidősebb bátyja volt, aki tizenkét évesen
kifutó lett az Athenaeum Könyvkiadónál, és
most nyolcvanhét évesen is az volt,
kifutófiú, a Móra Ferenc Könyvkiadónál.
Régóta dolgozott ebben a könyvszakmában
a család. – Látod, milyen jó, hogy megvan a
bajuszom. Hogy ismertél volna meg?
Mondták nekem mindenféle időkben, hogy
vágassam le. – Sándor bácsi félrehúzta a
járda szélére, hogy ne legyenek útban. –
Nem én, azt mondtam, csak ha a fejemet is
vele vágják. Magyar ember a bajuszától
meg nem válik. Nekem ez már a
világháború előtt is megvolt. – És Sándor
bácsi az első világháborúról beszélt.
Azután pillanatokon belül már nagy
lendülettel mesélt a lánya kandidátusi
értekezéséről, az unokájáról, akinek biciklit
vesz a születésnapjára.
– Aranka nénéd? – kérdezte azután. – Hogy
van? Neki sok baja volt a cukrával.
– Nem tudom – mondta Bárán.
– Hogy hogy nem tudod? – Ívelte fel két
fehér, összeérő szemöldökét Sándor bácsi.
– Rég láttam. – Két éve nem nézett a
nagynénje felé.
Sándor bácsi azon melegében csúnyán
lehordta:
– Apád egy szem élő testvére, és nem mégy
el hozzá. Nem tudod, él-e, hal-e. Micsoda
dolog az?
*
Két nappal ezután megkereste a nagynénjét
az Elemér utcában.
Ahányszor a belső pesti utcákon járt, és
megcsapta a hűvös levegő egy nyári
kapualjból, eszébe kellett, hogy jusson: a
harminckilenc és negyvenkettő között épült
házak, a falba süllyesztett
szappantartócsempével, a központi fűtés
kerámia vízpáráltatójával, a fabetétes
lépcsőházzal, ahol hajóablaka van a
házmesterlakásnak, végeredményben
nagyon ritkák Budapesten. A legtöbb ház
szerte a városban egy másik fajtába
tartozik, egy másik kor építette. Ezekben a
vastag falak egész nyáron át sem
melegszenek föl, s a kapualj hűvössége egy
tömbben ér ki az utcára, mint a nagy folyók
vize, amint a tengerbe ömölve tovább is
együttmarad, megédesíti kilométereken át.
Három-négy emeletesek ezek a budapesti
házak, hátsó lépcsőjük van, ahol a
cselédség járt, házalók és szállítók:
mészáros, cukrász és a szabó inasa a
kivasalt gérokkal, a kapu alatt több
nemzedék hagyta szénporrétegek
árasztanak meleg párát a régi
pinceútvesztők felől, ahol számlálatlanul
élnek birodalmukban a ház fekete és vörös
macskái. A kapu alatt táblán áll, hogy a
koldulás és kintornázás tilos. Ilyen házakból
is felépült ez a város egyszer, a millennium
körül, a múlt század végén, meg ennek a
századnak az elején. Lópaták dobogtak a
hűvös kaputorkok előtt a sárga keramit
utcán, és a kintornás zenéjére papírba
csomagolt pénz hullott a keramit köves
udvarra. Fekete drótkalitkában lassan búg
fölfelé benn a hatszemélyes felvonó.
Készült a látogatásra, korábban. Azon a
pénteki hajnalon, négy óra előtt már tudta,
hogy elmegy, mert az Elemér utcáról
álmodott. Tél volt. A nagyszoba ablakában
állt, a túloldal házaira nézett. Hajnali
derengés ült a pesti háztetők hegy-völgye,
téli látványa felett, havas volt minden, a
tetők, az úttest odalent. S a tetők fölött
postások siettek minden irányban.
Nem kellett lemenniük az öt emeleten át az
utcára, átvergődniük az eltakarítatlan
hajnali havon, mély autókeréknyomokon
felgyalogolni újra, kapuzárásra várni. „Ez
aztán a posta” mondta a mellette álló
Anninak. „Mit szólsz?”
Hencegett az utcájával álmában is. Ismerte
az utca háztetőit, csőfogóit valóban. Első
gimnazista korában Ari néniéknél lakott egy
évig; akkor gyakran ült ki a műteremlakás
ötödik emeleti ablakába. Kilépett az
erkélyre. Mindenhol gyöngék voltak az
erkélyek, ezt ismerte meg rendes
tulajdonságukként, hisz ő már a háború
után találkozott a város erkélyeivel. De ez
itt az ablak alatt nem erkély, csak dísz volt,
álerkély, nem állt másból, mint vakolatból,
drótból és teknővé formált
párkánylemezből, azért kell gyakran
letisztítani róla a galambszart, hogy le ne
szakadjon a súlya alatt. Kiment nem is
egyszer, kiesett az ablakon a kisolló, Béla
bácsi nem volt otthon, és ő volt a
legkönnyebb, felvette az ollót. S most arról
álmodott, hogy kint jön fel, a ház falán.
Valamiért nem lehet bemenni, nincsenek
otthon vagy alszanak, és nem hallják, hogy
kiabál, és így a házfalon megy fel az
ötödikre, kiálló gipszdíszek között, kikerül
egy telefondrótot, és belép az álerkélyről a
nagyanyja szobájába.
***
Ari néni megörült, ahogy kora reggel
rányitott a konyhába. Felpillantott a
mosogatásból; azt hitte, az öccse jött meg.
– Amikor megláttalak, azt gondoltam: „Jaj
de jó, itt van Imre!” – mondta. – Nagyon
hasonlítasz rá. Tudod, éveken át vártam
őket haza. Lent a Molnár lakásban, ha
lépések hallatszottak a gangon, mindig azt
hittem, hogy valamelyik megjött… – (Bárán
Jancsi is a háborúban halt meg, a harmadik
testvér.) – És most, hogy megláttalak,
hirtelen azt hittem, hogy ott vagyunk.
Tudod, hogy negyvenötben lent laktunk az
első emeleten.
– Igen – bólintott rá ő. – Egy szobában
heten.
– Heten? Te erre emlékszel? – Ari néni a
kezébe adta a törülgetőruhát. Nem kellett
mondania, mit csináljon vele, amikor itt
lakott, akkor is ő törülgetett, hol a nénjének,
hol Ilinek, a helyükön látta a holmikat ma is,
alig változott valami. – Várjál: mami,
nagyapó, Béla bácsi, amikor megjött a
fogságból, meg én, Ili, Zsófi és te. Az hét,
tényleg. Azt hittem, hogy csak itt fönt laktál
velünk.
Lakott fönt is, valamikor negyvenöt végén
vagy negyvenhat elején jöttek fel.
Nagyanyja írni tanította abban az évben; ott
csinálta vele az írásleckét a nagyszoba
ablaka alatt.
– Egy rajztábla volt falábon az ablak alatt,
fel lehetett hajtani, azon.
– Rajztábla – Ari néni megcsóválta a fejét – ,
hogy te mikre emlékszel!
Tudott emlékezni, persze. Emlékezett
mindenre, minden álmára, minden lépésre,
kőre, kövirózsára. Ő fog emlékezni harminc
év múlva. A Madách tér lámpájára és a
Ruszwurm műbarlangfalára. Emlékezett:
Bognár Borika minden kézmozdulatára. Az
alumínium szelencére: a kocka városában
egy alumínium szelence volt a
kenyeresautó, gyorsan nyomult előre két
fakult kockasor között a parkettaléceken a
sarokszobában.
*
Nemcsak azóta tartotta fontosnak
emlékezőképességét, amióta a szörnyű
öregasszonyt hallotta a Ruszwurm-cuk-
rászdában. Ez is olyan lehet, úgy gondolta,
mint a nyelvérzék vagy az erotikus
tehetség: ha valaki annyira fontosnak tartja,
abban meg is van.
Emlékezett az írástanulás délutánjaira, és
bűntudatot érzett, hogy halott nagyanyjából
a rikácsolására emlékszik.
– Kidobtátok a fürdőszobakályhát? –
kérdezte ujjal a háta mögé bökve most.
A fehér ajtófélfának dőlt. A fürdőszoba a
háta mögött volt: hatalmas, elnagyolt, mint
minden a valamikori műteremlakásban. A
másik ajtaja a nagyanyja régi szobájába
nyílt, és mind a kettőt be kellett kampózni
egyszerre. Benyitott az üres fürdőszobába,
megnézte: az ajtóban most is bent volt a
kulcs, amelyet egy időben lehúztak,
őmiatta. A tenyerébe fektette, földobta,
elkapta, aztán újra. Szép sárga rézforrasztás
fénylett a kulcs tolla alatt, ő tudta, hogy
hogy került oda.
– Emlékszel – mondta Ari néni – , a Molnár
lakásban, lent, milyen hatalmas fürdőkád
volt? Nem is kád, inkább medence. Úgy
szerettem volna átcserélni, amikor
feljöttünk, de mami azt mondta, hogy azt
nem lehet győzni fával, annyi meleg víz kell
bele. Végül ott hagytuk lent. – A
fürdőszobakályhát kidobták csakugyan,
gázmelegítő került a helyébe.
Ezerkilencszáznegyvenötben, amikor a
konyhai ajtó kulcsára rákerült a forrasztás
csíkja, nem lehetett gázmelegítőt szerezni.
Fát kellett rakni a tűzre néha, fürdés közben
is, azután megvárni, ahogy kivág az élő tűz
fénye. Dohogott a meztelen, nagy
zománckályha fölött, hangja bele-beleszólt
a konyhából jövő, távoli edényzörgésbe.
***
Körmös fehér lába volt a kádnak, azt nézte,
órák hosszat el tudott kuporogni így a
vécédeszkán, ha ilyenkor jött ki, amikor
valaki fürödni készült. A hasábok fel-
fellobbantak, sárga-vörös lángok sejtelmes
tükörképét vetették a többi fára, a
fürdőszobakőre, szemben a fal csempéire.
Színház az egész, gondolta, félig írt mese,
továbbírhatom egyedül.
Szemben, a fényakna túlsó oldalán a
társbérlő lakott, egy öregasszony, itt
maradt a zsírpapírral beszögezett ablaka
mögött.
Végre elszakadt a tekintete a sárga
lángoktól, felállt, be akart menni. Nehezen
érte fel a kulcsot. Rozsdás barna szára volt,
erőlködve nyújtózott érte, ránehezedett,
lefelé húzta, aztán egyszerre tompa krakkal
a kezében maradt, a tolla nélkül. Beletörött.
Abban a másodpercben eszébe jutott: mami
annyira haragszik, ha magára zárja a
fürdőszobát.
Üldögélt a lehajtott vécédeszkán. Kint mami
meg Ari néni hangja egybekeveredett a
szomszédokéval. Hazajöttek a lányok is az
iskolából. Idegen hangok hallatszottak,
lakók az alsó emeletekről. „Enni kell neki.
Éhen fog halni az a gyerek ott bent!” Mami
egy hosszú-hosszú befőzőkanál végén
benyújtott egy bögre kávét az öregasszony
szobájából, aki sosem nyitotta ki az ajtaját,
és most erőtlen hangon tiltakozott. Mami
megpróbált átdobni egy darab zsíros
kenyeret is: a kenyér leesett, sokáig kellett
várni a halk tottyanásra, öt emelettel
lejjebb.
A vécédeszkára kuporodott vissza. Tudta,
hogy nem látnak oda. Besötétedett. A
villanyt nem érte fel, a kályhában kialudt a
parázs. Előhúzta a kötött nadrág zsebéből a
kenyérsarkot. Befordult a fal felé, úgy rágta.
Nem szabad meglátniuk, úgy érezte. Csak
sokára tudott felelni a nagyanyjának, félt,
hogy a hangján meghallani, nem üres a
szája.
Amikor megjött Béla bácsi, és áttett egy
vasalódeszkát az öregasszony ablakából,
neki azon kellett kijönnie. Valaki azt
mondta: „Huszonöt percig volt bezárva.” Ő
azt hitte, hogy órákig. Mást nem bírt volna
el a deszka, jutott eszébe a konyhai
beszélgetés közben, csak őt: ő volt a
legkönnyebb a családban.
*
– Látod, erre emlékszem – felelte rá Ari
néni. – Bár máig sem tudom, hogy nyitotta
ki Béla azután az ajtót. Mami végig attól
féltett, hogy éhen fogsz halni ott, ha sokáig,
nem tudjuk kinyitni. Mindig attól félt, az
ostrom óta az ennivalóért aggódott a
legtöbbet. Akkoriban mindannyian többet
gondoltunk a kenyérre.
– Volt nálam kenyér. – Nagy nyugalmat
érzett, ahogy ezt kimondta. Akkortól jött a
nyugalma; ezerkilencszáznegyvenötből. Volt
nála kenyér mindig.
És ekkor történt, hogy nem tudott tovább
beszélni a dologról a nagynénjével. Amikor
másodszor is elhangzott a szó, hogy kenyér.
Egyedül kellett maradnia vele. Rábökött a
gázfűtés csövére, innen a konyhából
vezették át a cserépkályhákba azon az
őszön. – Nem nagyon sok a kéthavi
gázszámlátok? – Társalogni kezdett hirtelen,
elszakadva az ezerkilencszáznegyvenötös
évtől.
Akkor volt a kezében a kenyér,
negyvenötben, emlékezett a percre: egy
gyerekkocsiban fekszik, csöndben a hátán.
***
Nagy, fehér nyári gyerekkocsi; fehér oldalsó
lapjai, fehér, tele kerekei. Anya, előrehulló
szép hajával kicsit görnyedten áll, a
fogantyúra támaszkodik, s néha-néha
változtat a testtartásán, megpihenteti a
derekát. Csöndben áll előttük a sor.
Borostás férfiarcok, viharkabátok
sátoranyaga, túrabakancsok, fekete
télikabátok. A várakozók nagy szürke
sálakat húznak arcuk elé a hideg ellen.
Hátizsákokat fognak, papírbőröndöket.
Minden arcon ugyanaz a fehér, fakult
fáradtság. Anyán szálkamintás szürke
férfizakó, belegyűrt sál, vastag szoknya,
túrabakancs, jégzokni. Elővesz a zsebéből
egy fehér cédulát, megnézi újra. Mocorgás
támad: messze elöl a sor félrehúzódik az út
jobb oldalára. Ő lassan oldalt fordítja a
kocsiban a fejét, és a katonanőt nézi a tér
közepén, prémsapkáját, lógó, olajfoltos
köpenyét. Tud annyit, hogy orosz. A
köpenye ujján karszalag, a kezében tárcsa.
Ez előtt a tárcsa előtt vonulnak el: tankok,
teherautók, ágyúk, nagy, szögletes formájú
vöröskeresztes autók, meg bádogkéményes
tábori konyhák és a híd másik oldalán,
dobtáras géppisztollyal a kedvetlen
gyalogos katonák. Haragos katonazöld
minden: gépek, ruhák. Mennek
végetérhetetlenül, órákon át: ugyanazok a
gépek, ugyanazok az emberarcok. Hosszú
várakozás. A katonanő félig lelógó tárcsája,
anya sálja, a halszálkás anyagú férfizakó, a
saját kilógó lába, a keze. Egy kenyérsarkot
fog a katonapokróc alatt, megkapaszkodik
benne, most már nem fogja elengedni
többé. Ez a perce még megvolt.
 IX. A HARMADIK MÓDSZER

Egyre bizonyosabban tudta, hogy a legelső

perc, amelyre emlékezni tudunk,
meghatározó egész életünkre. Ezzel a
tudattal kereste. És itt, a háborús híd előtt,
a fehér gyerekkocsinál, falba ütközött.
Arra gyanakodott, hogy ennek oka a
háború, az árvaházak és vöröskeresztes
otthonok, az ő akkori fizikai gyöngesége, az
agy nem megfelelő vérellátása. Tudta, hogy
a biológiailag lehetséges legkorábbi emléke
megvan neki is. Nem volt hajlandó
beletörődni, hogy az a proteinhiány örökre
elvehesse életéből az eredendő békét.
Amikor ennek a gyógyítandó és múló
betegségnek keresni kezdte az orvoslását,
elég hamar eljutott Császár doktorhoz, a
pszichológushoz. A Verdi-könyv leadása
utáni hetekben hagyta csöndben
csörgedezni az életét. Elment pihenni két
napra a Balatonhoz. Ott, a levéltelen
sétányon, a parti jégről visszaszikrázó téli
napsütésben járkálva beszélgetett többször
is a Pusztai nevű pszichológussal, ő találta
meg azt a kollégát, aki emlékezéssel
foglalkozik.
Császár doktor egy pszichológiai
laboratórium feliratú helyiséggel
rendelkezett, az egyik belvárosi
minisztériumi épületben. Itt fogadta őt.
– Elnézését kell kérnem, hogy ilyen nagy
sokára találtam csak alkalmas időpontot.
Biztos, hogy nem akarja levetni a kabátját?
Kellemes hangja volt, kicsit papos, recsegő,
alig kenetteljes, alig észrevehetően rutinos,
mint ősz orvosprofesszoroké új beteggel.
Bárán egy melegbarna színű, szögletes
karosszékben ült. Minden meleg színű volt a
szobában, csak dr. Császár viselt fehér
köpenyt.
– Azt mondanám, mégis vesse le a zekéjét –
mutatott Császár a pokróckabátra. Ilyen
szavakat használt: zeke, bundapálinka;
beszéde összhangban volt a külsejével. Azt
is mondta, hogy szerénykedjék meg
helyezkedjék. – Helyezkedjék kényelembe. –
Fölemelte a telefonkagylót, és kávét kért a
külső szobában ülő lányoktól.
– Én köszönöm, nem iszom – emelte fel az
ujját Bárán.
– Nem? Biztos? Igazán ne szerénykedjék. –
Aztán kinyitotta a vastag bőrpárnás ajtót, és
kiszólt rajta: – Nem kérünk kávét mégsem,
köszönjük. Most nyugodtan beszélgethetünk
– fordult felé. – Mondjon magáról valamit.
Pusztai barátom elmesélte a problémáját,
de csak egészen nagy vonalakban. Mit is
dolgozik?
Aztán az ő válaszára kicsit felnevetett:
– Szóval ez a foglalkozása? Hogy az
emlékezését keresi? – Nem gondolta
komolyan. – Hm. Értem. Tiszteletre méltó. –
S még mielőtt Bárán rátérhetett volna a
meséjére, ugyanazon a selymes,
megnyugtató, a barátihoz közeli és mégis
hivatásos hangon megkérdezte: –
Kínálhatom egy kis bundapálinkával? Jót
tesz ilyenkor. – Már nyitotta is a barna
pohárszék ajtaját, keze kis metszett
üvegpoháron nyugodott. – Nem is iszik?
Valóban? De kérem, ne utasítsa vissza merő
szerénységből. Igazán jót tesz. Felold… Ha
nem, hát nem.
Bárán végül nem sokszor jutott szóhoz a
délelőtt folyamán. Elmesélte az életrajzát,
tíz mondatban. A pszichológus
végighallgatta, elővett egy ív géppapírt.
Kilencfilléres, fehér fajta, gondolta Bárán.
Túl előkelő papír volt, ő nem szívesen
használta.
– Lássuk csak – foglalta össze Császár. –
Tehát ezerkilencszázharminckilencben
született. – Piros függőleges vonalat tett a
lap elején. – Nem gondolta meg? Egy kis
bundapálinkát? Nem, jó. Nem, köszönöm,
nem iszom egyedül, én sem igen élek vele.
Ezerkilencszáznegyvenötig vissza tud
emlékezni folyamatosan. Illetve többé-
kevésbé folyamatosan, értem, de azokat a
hiányokat azért rendjén valónak érzi. –
Újabb függőleges vonalat húzott a papírra
zölddel. – Édesapját behívták?…
Ezerkilencszáznegyvenkettő nyarán. – Most
kékkel rajzolta be a függőlegest, a
negyvenkettes évhez. – Többet nem látta.
Nem emlékszik rá. Töredékesen sem?
Semmire? Persze, nem csoda. Maga akkor
két és fél esztendős volt. Édesanyja nem
beszélt róla? Igen, ezek a sajátos
körülmények, új házasság, új társadalom.
Lássuk. – Újabb zöld függőleges vonal. – A
folyamatos emlékezése, úgy ítéli,
ezerkilencszáznegyvenhétben kezdődik. A
kritikus pont tehát
ezerkilencszáznegyvenöt. Később különböző
helyeken lakott, különböző iskolákba járt. Az
ostrom ideje. Igen. Akkor tehát egy
árvaházban volt Budán. Így fest az ábra. –
Hosszú, kék összekapcsoló jelek futottak a
papíron az egyik évszámtól a másikig,
keresztezték egymást, egy nagy kapocs
összefogott két kisebbet. Szép ábra lett. A
pszichológus maga elé fektette az
íróasztalra, egy darabig nézte. – Meg kell
mondanom persze, akárhány esetben
előfordul, hogy hatéves koruknál régebbre
nem emlékeznek vissza az emberek. Értem,
természetesen, az ön igényét, valószínűleg
reális is. – A golyóstoll most még egyszer
átment az ezerkilencszáznegyvenötöt jelző
zöld vonalon. A vonal vastagabb lett,
meghosszabbodott, már ez volt a
leghosszabb függőleges az egész lapon. –
Itt falba ütközik. Át szeretné törni.
Beszéd közben átismételte a feladatot:
elkészítette az egész rajzot még egyszer,
arányosabban, tisztábban. A papírt
ráfektette az előzőre. Az ábra vonalai
átütöttek, a kettő majdnem pontosan fedte
egymást.
– Igen – szólalt meg végül vontatottan a
lélekidomár. – Az ilyenre elvben vannak
metódusok. Azt hiszem, meg lehet kísérelni.
– Egyre sebesebben beszélt. – Egyáltalán
nem bizonyos. Néhány százalékos a
valószínűsége annak, hogy eredményt
érhetünk el…
– Mielőtt azonban erre rátérnék, engedje
meg, hogy elmondjak önnek egy esetet.
Megtörtént. Nem tudom, szokta-e nézni a
televízió műsorait? Nincs? Erről a dologról
riportot készítettek a televíziósok –
gondoltam, esetleg látta. De nem lényeges.
Sorozásra hívtak be egy tizenkilenc éves,
állami gondozott fiút. Akkor derült ki, hogy
nem tudja, kik a szülei, honnan való. A
háborúban szakadt el tőlük, nem
emlékezett a nevére, semmire.
Pszichológust hívtak, aki végül hipnózissal
próbálkozott. Hosszú, fáradságos folyamat
volt, meg kellett ismerni a fiú énjét, és
utána is rendszeres üléseket folytatni
hosszú hónapokon át. A beszélgetésekből
előkerült néhány helységnév, a fiú
kisgyerek korából, ezekből meg lehetett
állapítani, hogy valahonnan
Kárpátukrajnából került Magyarországra a
vonuló front előtt. Bizonyos használati
tárgyak formája, neve, egy-egy ház alakja
segített; végül a pszichológus elvihette a
fiút egy szovjet faluba, ahol a szomszédok
emlékeztek még egy fiatal házaspárra, akik
elvesztették a gyereküket. Szó ami szó,
néhány hónap alatt nyomára akadtak a két
évtizedes történetnek, megtudták a fiú
nevét, születési helyét, s nagyjából azt is,
hogy mi történt vele, hogyan került
Magyarországon árvaházba. De meg kell
mondanom: ez nem mindennapi eset volt,
nagy feltűnést keltett a szakmában, s nem
azt jelenti, hogy ezzel az eljárással minden
esetben biztos az eredmény.
Harmadik személyben beszélt arról a
bizonyos pszichológusról. Megígérte, hogy
majd gondolkodik a feladványon, egy hét
múlva újra találkoznak. Bárán felhívta
Pusztait. „Persze”, mondta amaz. „Amiből a
tévéfilmet is csinálták. Ő volt az. Híres
eset.” Emiatt azután határozottan rossz
szájízzel ment el a második találkozóra.
Nem tudta, mivel magyarázza Császár
doktor szerénységét.
Egy percig sem gondolt rá, hogy netán ő is
csak hatéves korától emlékezne
természetszerűen.
Császár a második találkozásukon mondta
el a három módszert, amelyek ilyen esetben
szóba jöhetnek. Az egyik a hipnózis: a teljes
nyugalom állapotában átszakadhat a fal,
amely gátolja az emlékezést. Munka- és
időigényes, a kárpátukrajnai fiatalembernél
is több hónapon át tartott. Császár
megígérte, hogy egyszer, egy csöndes
estén megpróbálja egy ülésre vele, akkor
sok minden kiderülhet. A másik módszer:
meg lehet próbálni enyhe hallucinogén
anyag befecskendezését, amely hatásában
az LSD-re emlékeztet, csak jóval gyengébb.
A dolog orvosi felügyeletet igényel. Hasonló
eredményt hozhat egyszerű marijuana
szívása is. Báránnak májgyulladása volt
ötvenhatban, és azóta is többször feküdt
kórházban, a túl gyors metabolizmusával
volt baj. Ilyen esetekben komoly
rosszulléteket okozhat minden hallucinogén.
Meg akarta próbálni, bár a rosszulléttől félt
ma is.
Elment az Üllői úti kórházba, ahol a
hipoglikémiájával szokott feküdni.
Megvizsgálták a keringési gyorsaságát.
Ismerte a vizsgálatot régről: köhögtető
anyagot fecskendeznek a karba, ezt a
vérkör rendes esetben tíz másodperc alatt
viszi el a tüdőig. Őt az ötödik másodpercben
fogta el a köhögőroham most is. A
belgyógyász nem engedélyezte a
hallucinogént.
Van még egy megoldás, mondta el a
harmadik estén doktor Császár: nem olyan
drasztikus – úgyszólván sebészi –
beavatkozás, mint a másik kettő, de
bizonyos esetekben eredményt hozhat.
Megvan az az előnye, hogy nem kell hozzá
szakember segítsége. Hogy a
körülményekből próbálja összerakni a
páciens a kiesett emlékeit. Beszél azokkal,
akik körülötte voltak, tanúi voltak a szóban
forgó időnek: szülőkkel, pedagógusokkal,
oldalági rokonokkal.
Találkozásaik után Császár mindig kikísérte
az ajtóig, először még a lépcsőig is
elkalauzolta a minisztérium bonyolult
folyosólabirintusában. Ő azt szerette volna,
hogy megpróbálják a hipnózist. Valami
szakszerű kezelést várt, csodát az idegen
pszichológustól: varázsvesszőt, időgépet,
amely fáradság nélkül elviszi oda, ahová el
akar jutni.
De kiderült, hogy a hosszadalmas
hipnotikus ülésekkel járó megoldásra nincs
lehetősége. A doktor országos hírű
szakember, akinek ő egyszerűen nem tudja
megfizetni az idejét.
Amikor másodszor kikísérte, akkor mondott
valamit, abból már tudnia kellett volna. A
különmunkáról volt szó, a hosszú
munkanapjáról.
– A mindennapi kenyér is egyben – azt
mondta. – Persze: vezeti az embert a
szakma szeretete is, szenvedelem, hivatás,
de a mindennapi kenyér is, a gyerek
napközije, á kisautó üzemköltsége.
Báránt voltaképpen megnyugtatta, amikor
három hét múlva, két elhalasztott esti
találkozás után egy szombaton azzal
fogadta Gréta, a főbérlőnője: „Üzenete van.
Egy Császár elvtárs titkárnője telefonált,
hogy a mai nap nem alkalmas, mert ma
érkezik a keletnémet delegáció. Azt
mondta, maga fogja tudni, hogy miről van
szó.” Nem hívta föl többet Császárt.
Megpróbálkozott a második módszerrel, a
hallucinogénnel. A félelmet a rosszulléttől,
fájdalomtól és betegségtől egy
elhatározással kiiktatta. Nem törődött a
törvénnyel sem. Nem hagyhatott ki
semmilyen esélyt.
„Mixture”, mondta a kanadai festőnő, aki a
vézna töltésű cigarettát egyengette
számára a farkasréti műteremlakásban.
Keverék. „Marijuana és hasis”, tette hozzá
angol férje. Együtt szívtak vele, szívott
Jusszuf is, aki összeismertette velük. Amikor
Bárán előadta a kívánságát a szobrásznak,
elmondta, hogy a belgyógyász nem
engedélyezi. Nyilvánvalóvá vált: a dolog
orvos nélkül, illegálisan bonyolítandó, és
ehhez külföldiekre van szükség, akik
hozzájuthatnak a szerhez. Shit, így
becézték. Egy hónapja ismerte már őket,
amikor körbeadták a békepipát. Szerette a
házaspárt, sajnálta, hogy néhány nap múlva
örökre eltűnnek az életéből. Ők tanították
meg jó előre, hogy szívni csak olyannal
lehet együtt, akiben valóban megbízik az
ember; és az ilyen sokkal ritkább, mint
akivel teszem azt lefeküdne. Most a festőnő
várakozón, kérdőn nézett rá, érez-e valamit.
Ő már jól van, mondta, és hátradőlt a földre
rakott díványpárnákon, elengedte magát. Jól
volt az angol is, Jusszuf is, nem először
szívtak. Bárán figyelt, feszülten. Előtte
végiggondolta a hidat, a fehér gyerekkocsit.
Nem tapasztalt semmi. „Talán mert annyira
várod”, mondta később Jusszuf. A
tudatosság átka. A festőnő egy második,
erősebb töltetet készített, úgy adták körbe,
hogy szinte az egészet ő szívja el. Ettől egy
ló is felrepülne, mondta az angol. Akkor
Bárán, aki egy pompeji csarnok képét
nézegette a kanadaiak olasz gyufája
fedelén, meglátta a színeket: minden
élesebb és valóságosabb volt. Nem tudta
letenni a gyufafedelet, lelassult
mozdulatokkal, lelassult tekintettel forgatta.
Elővette a saját képeit: gyerekkocsi, hídfő,
anya férfizakója. A konyhába mászkált ki,
nézte a kékcsempés sarkot, nem látott még
ilyen ékkő-ragyogást. De ez volt minden. A
gyufafedelet elkérte, és eltette magának,
napló helyett.
 X. SZABAD SZOMBATOK

Felhívta az anyját. Elmondta, hogy

pszichológusnál járt. Orvosi problémaként
adta elő a dolgot.
– Gyere el és kérdezz – válaszolta váratlanul
az anyja. – A jövő héten szabad szombatos
leszek. Akkor nyugalom van, nincs itthon
senki. – Bárán meglepődött.
Szombaton már akkor szégyellte magát,
amikor körülményeskedve belekezdett a
mondanivalójába. Érezte a saját célratörő
mohóságát. Előadta a Császár nagy
teljesítményét a kárpátukrajnai fiúval.
Elmesélte a többi megközelítési
lehetőséget, amelyekről le kellett mondania
s végül a harmadik módszert. Úgy adta elő,
mint akinek az orvos felírta ezt a
beszélgetést.
Orvosi műszavakat kevert az előadásába,
latin szavakat használt. Amióta az
egyetemről kirúgták, nagyon keveset
beszélt az anyjával – és sohasem a
lényeges dolgokról. Látta, hogy amikor
felhívta, az anyja félt tőle. Valami mást várt,
valami rosszat, s most megkönnyebbült.
Ezen a napon váratlanul megnyílt előtte.
Most sem beszélt neki az apjáról, és semmi
olyasmiről, ami a háború vége előtt történt.
Igazán csak azt mondta el részletesen, ami
az után volt, hogy Gazsit megismerte –
mégis: arról beszélt, amiről kérdezte.
Elkezdte a hídnál:
– Január tizenkilencedikén szabadult fel Pest
negyvenötben. Egy doktor Balázsovits
Miklós nevű orvos akkor felment az Orsó
utcába, a Vöröskeresztbe, ott voltál. De csak
általában hozott hírt az ott lévő gyerekekről.
Téged nem talált meg elsőre. Végül azért
valahogy sikerült.
Nekem ott kellett maradnom Pesten. Egy
fiatalasszonynál laktam; a Kanizsai utcát
szétbombázták. Emlékszem, az anyja olyan
beteg volt, szánkón húztuk be az
Alsóerdősor útra.
Február elején kerültem a Városházára
dolgozni. A kommunista párt titkára szerzett
útlevelet Pestről Budára a szovjet
városparancsnok aláírásával. Megvan még
most is.
Hat órára kellett odaállni a hídhoz reggel.
Időnként egy csoportot átengedtek.
Pontonhíd volt, erős, katonai járművek is
járhattak rajta. Délután négyre vissza kellett
érnem. Az volt a legutolsó időpont:
elsötétítés és kijárási tilalom volt a
városban. Gyalog kellett megtenni az egész
utat. Fönt rossz körülmények között találtuk
a gyerekeket. Nem volt élelem, hiányoztak
a legszükségesebb gyógyszerek.
Egy orvosnővel voltam, az el se jött, amíg a
gyerekeket rendbe nem szedte. Még
egyszer felmentünk, gyógyszerekkel. Nem
tudtál járni, úgy legyengültél az éhségtől.
Megállapodtunk, hogy gyerekkocsit kell
szerezni. Bekopogtam egy házba, ott
kértem. Úgy jöttünk vissza, ugyanúgy.
Márciusban vagy áprilisban.
A Somogyi Béla út tizenhatban jutottam
társbérlethez egy szabóval. Lászlónak
hívták, a vezetékneve volt László. Aztán
elment, és kiutalták nekem az egyszobás,
fürdőszobás, konyha nélküli lakást. Ekkor
kezdődtek a problémák.
Élelmem nem volt. Bertalanék nem tudtak
téged magukhoz venni. Rettenetes
körülmények között éltek ők is. Zuglóba
kerültél egy átmeneti gyermekotthonba. A
fő cél az volt, hogy enni kapjatok,
feltápláljanak. Éhesek voltatok. Még évekig
eldugtál cukrot, kenyérhéjat.
Annak ellenére nagyon vidámak voltunk.
Rövid ideig voltál csak ott. Bertalanék
lakásügye rendbe jött, odamentem,
megkérdeztem, vállaltak. Magam mellett
tartani nem tudtalak, kicsi voltál,
rengeteget dolgoztam.
Volt egy feltételük: hogy iskolába járj. Ehhez
korengedély kellett. Iskolai vizsgáztatással
sikerült.
Végül ez nem volt jó megoldás. Negyvenhat
nyarán jutottál be a jé vé Sztálin intézetbe.
Először Pesten, a Bajza utcában. Ott volt
élelmezés, ruha, fűtött lakás. A Somogyi
Béla úton nem volt ablak, papírral volt
befedve, gyerek ott nem maradhatott.
***
Kezdődő félelmetes sötétedésben bőg
egyedül, végtelen sokáig a konyhaablak
alatt. Az ablak magasan van, ha
lábujjhegyre áll, akkor lát ki a gangra.
Odahurcolt egy sámlit. Kint meggyújtották a
konyhai villanyokat. A gyerek arcán
egymásra száradtak a könnyrétegek. Egy
virágos ruhás nő jött, az előszoba
függönyén át beszélt hozzá, nyugtatgatta.
Kihajolt, lefelé kiabált az udvarra. Elment.
Szomszédok. Ő az udvart nem látta a
sámliról sem. Később tisztán, érthetően
hallotta a kiáltást: „így bezárni a gyereket!”
Belefáradt már a bőgésbe. Rekedt volt,
ahányszor erősödött a bőgés, fájt a torka.
Megint ráállt a sámlira. Két ököllel dörzsölte
a szemét. Úgy bőgött tovább. Anya nem jött
haza. Ővele mi lesz?
*
– Sohasem hagytalak egyedül – mesélte
tovább az anyja. – Negyvenhétben
kerültünk össze Gazsival, ő még nem volt
elválva. Éhes volt egy kis szeretetre,
melegségre. Hegedűtanárnő volt a felesége.
Nem én voltam a kiváltó ok.
Negyvenhét pünkösdjén Magyarkúton
voltunk a vállalatommal kétnapos túrán, és
ő rendezte otthon az ügyeit.
Május körül elkezdtünk lakást keresni.
Júniusban Gazsi elutazott Lengyelországba.
Közben elcseréltük a Somogyi Béla úti
lakást a Dereglye utcaira, azt ötezer
forintért kaptuk meg. Ezerbe beszámították
a Somogyi Béla útit, és eladtuk
Szentmihályon a telket, nyomasztó emlék
volt úgyis. Te meg bejáró lettél a jé vé
Sztálinban.
Velem voltál itt olyankor, amikor
hazaengedtek. Egyszer szünetben is.
Laktunk Maráéknál is közben egy hónapig…
nem tudom, már nem emlékszem.
Nagy apavágy volt benned. Sokan jártak
hozzám, kollégák, barátok” munkatársak. Te
mindenkihez odamentél:”Te nem akarnál az
apukám lenni?”
Júniusban Gazsi odaköltözött. Akkor volt egy
nagyon csúnya konfliktusunk a jé vé
Sztálinnal. Józsáék segítettek nekünk az
intézettel való harcban. Már előbb is
rosszban voltunk velük. Állandóan
követeltek, az időmet, hogy ezt szerezzek,
azt szerezzek. A Madár Jancsi volt a legjobb
barátod, egy kis szőke. Kapuvári Magdi
megrótt, hogy vele barátkozol, elesett
gyerek, nincs anyja, apja neveli. Azután
nekem szólt: „Hallom együtt élsz valakivel.
De mért a gyerek előtt?” „Házasok
vagyunk”, mondtam. „Formai okokból még
nem.” Te meséltél, gondolták, hogy valami
olyan futó együttélésről van szó.
Jóval előbb összeismertettelek titeket
Gazsival, sokat sétáltunk együtt. Nagyon
szeretted őt. Az első nap, amikor együtt
maradtunk otthon, azt mondtad, beszélni
szeretnél vele. Én a konyhában
rendezkedtem. Nyolcéves voltál.
„Együtt fogunk-e lakni?”, azt kérdezted.
Ő:
„Igen, és az apukád szeretnék lenni,
elfogadsz?”
„És ez igazi házasság lesz vagy rövid?”,
kérdezted. „Lesz-e esküvő?” Biztos volt már
ilyen tapasztalatod az ismerősök között.
A jé vé Sztálinnal összekaptunk. Szülői
értekezleteket tartottak, és Gazsi
megmondta a véleményét. A gyerekeket
azzal tették tönkre, hogy az iskoláig
mindent rájuk hagytak, semmi kényszer,
semmi jó szokás nem ragadt rátok.
Bekerültetek az iskolába, ott
fegyelmezetlenek voltatok, hanyagok,
rendetlenek, és egyik napról a másikra
éltétek át az iskola követelményeit.
Kisgyerekes szülőknek megtiltották, hogy
villanyt gyújtsanak: a gyerek életének
természetes ritmusához tartozik a fokozatos
besötétedés, mondták, a villany
mesterséges.
Megfenyegették Gazsit: „Megvannak az
eszközeink, hogy elbánjunk a renitens
szülőkkel.” Aztán levelet kaptunk, hogy te
nem vagy alkalmas, hogy az otthon lakója
légy.
Elemeltél valahonnan egy lakatot, és ebből
ügyet csináltak. Az első évben nem volt
fűtés a Dereglyében. Az ablakon át
fűtöttünk. Kapuvári Magdi behívatott:
„Ez így pedagógiailag ártalmas a gyerekre.
Miért nem költöznek ki a konyhába a
szülők?”
Akkor vittünk el az URI-ba. U-er-i. Nem
tudom, hogy minek a rövidítése volt. Nem is
tudom, milyen nyelven rövidítették, egy
nemzetközi gyermekvédelmi intézmény
keretében működött, talán svájci
központtal. Amúgy csak néhány hétig
tartott az egész. Kapuvári Magdi ajánlotta,
amikor el kellett jönnöd az intézetből, hogy
próbáljunk elvinni. Ott foglalkoznak nehéz
esetekkel. Valahol a körúton.
***
És ő akkor már tudta, hogy honnan
ismerőse a széles ablakokon át beeső körúti
világosság. Fény tava, aranysárga színben,
halk parti Balaton-hullámok beszédével
locsog a parkettán az ablak alatt. A nyitott
ajtón át egy másik szobára látni, mögötte
egy harmadikra, egymásba nyílnak végig,
magas, hintakampót is megtartó egyforma
ajtókkal. Tudta, hogy figyelik:
természetesen kell viselkednie. Játszani,
amivel akar. Idegen, távoli színek: játékok
széles, nyitott polcokon, harsogó kék
tárcsák, liláspiros korongok, fűzöld kockák.
Nem abból a világból, ahonnan a Gubacs
utcai kilőtt terepzöld kétéltű, házromok,
téglapor, hullott vakolat, fakó homokozók,
csorbult szélű német rohamsisakok. Tele,
meleg színek, egy vajas zsömle melegségű,
mazsolabarna távolból. Talált magának egy
beszögellést, ahol néha kicsit másképp esik
a fény: a fűzöld kocka változott frissebb
zöldre egy kint elcikkanó tükröződéstől,
vagy a korongok liláját árnyékolta forróbbra
egy elberregő tömeg. A kukucskálóablakból
nem lehetett idelátni. Nem látta ő sem,
hogy figyel-e valaki, de tudta mindig.
Amikor eltelt két óra, akkor következett a
drótkalitkában kúszó lomha felvonó,
szobányi liftakna, lassú liftbúgás, hűvös régi
vakolat a lépcsőház távoli falain, aztán
sárga keramitkő a tágas belső udvaron,
gangok alatt a kapu. Délután, mehet haza, s
a kezét a virágos blúzos lány fogja, akinek
csilingelő-bongó neve van: Imola.
*
– Egy sereg ilyen intézmény volt a háború
után, szerte Európában – mesélte az anyja.
– Közösségeket hoztak létre, gyerekeket
gyűjtöttek össze, akik nem gyereknek való
dolgokat éltek át a háború alatt. Meg
akarták tanítani őket, hogy kell játszani…
Segíteni, hogy gyerekké váljanak újra…
 XI. MI, CIVILEK

A négyéveseket hallgatta a Virág árokon,

akik odagyűltek a napfényre a terasz alá.
– A Három Méter Kövér Asszony!
– Tizenhét zsömlét eszik reggelire.
– Az ágya akkora, mint a szenesautó.
– Egy külön ajtója van a ház túlsó oldalán,
ott ment ki mindig.
– A ruhájához kilenc méter anyag kellett.
– Három székre ült le egyszerre, hogy le ne
essen.
Egy ideje már nem dolgozott. Az órák óta
tartó szél elvitte a felhőket, és váratlanul
állt el. Ahogy kisütött a nap, ő fogta a
Marketing en Hungría négyes számának
levonatait, és Grétáék összehajtható
alumínium asztalával együtt kihurcolta a
lépcső fölötti teraszra. Aztán nézte a
gyerekeket. Gabi a villa első emeletéről.
Zsolt, a szomszéd házmesterék fia. Szelíd
arcú szerelme, Kiskati. Annak a nővére, Juli
iskolaköpenyben – őt vették körül a
négyévesek. Letelepedtek a fűre, és Juli
mesélt a Három Méter Kövér Asszonyról.
– Biztos igaz, mert az újságba volt. Most
halt meg, és nem tudtak koporsót találni
neki, és külön kellett csináltatni, de akkor
meg nem fért be az ajtón!
Nem tudták abbahagyni a nevetést,
hemperegtek a fűben a gyönyörűségtől.
Már nem is kellett folytatni a mesét. Már
nem is hiányzott, amikor Juli meg a testvére
eltűnt közülük. Pár perccel később
megjelentek újra, Juli elengedte Kiskati
kezét, és csípőre tett kézzel megállt a
többiek előtt. A nyolcéves hang rikácsolni
próbált, a gyerekarc egy pillanatra
kivetkőzött magából, és a tömpe formák
mögül kinézett egy negyvenéves asszony
arca:
– Mi a frásznak jösztök föl ilyen hamar!
Megmontam – százszor – hogy maj’ha
hívlak! Mi a frásznak! – Azután leeresztette
a kezét, elrendeződtek a vonásai. Nyolcéves
lett megint: – Ezt mondja folyton az
anyukánk.
Bárán tudta, hogy ilyenkor egy vízipólós van
a nőnél, a két gyerek apja egy éve költözött
el tőlük.
Csak hallgatta őket, csukva volt a szeme,
könyökkel támaszkodott az apró fekete
maszatokkal mintázott fémlapra. A
tenyerének egy kis pipereszappan-, egy kis
verejték- és egy kis szardíniaszaga volt. A
pulóvere vastag fonatai közül csukott
ruhásszekrények levegője áradt.
– Megvárjuk, amíg felszívja – hallotta a
vékony gyerekhangot: Zsolt pisilt a
homokra.
– Mutasd – kérte Kati kedvesen. Zsolt
megmutatta a fütyülőjét. – Hadd
simogassam meg. – Zsolt egykedvűen
bólintott, és egy kicsit előrébb düllesztette a
hasát, hogy hozzá lehessen férni. Kicsit
bamba, jóindulatú gyerek volt. Juli a terasz
kövének dőlve nézte, amíg lebonyolódik a
simogatás.
Ő rászorította a kezét a két szemére, míg
fájtak a nyomástól a szemgolyói. Megint a
hidat látta, a kedvetlen gyalogos katonákat,
a gyerekkocsit. Kiskati is érezheti lent a hűlő
fekete szagát, gondolta. Ennek a kislánynak
talán ez az idő és ez a hely lesz a legelső,
amire emlékszik életében. Az örökké tartó
békéje pillanata, ez az egyedül érvényes, és
egy napon talán idegen tengeren, fémes
szájízzel gondol majd rá, emlékében
időtlenül áll a nyár végi tavaszidő, amikor
hirtelen elállt a szél, Budán, a terasz kőlába
alatt. Az anyjuk odafönt, csukott ajtó
mögött, és Juli rikácsolása. A Három Méter
Kövér Asszony. Zsolt kidülledő hasa, a
feketekávészag fentről. Nem tudja majd
megtalálni, nem lesz rajta dátumcédula. És
nem lesz semmi verejtékes, napi,
lényegtelen.
*
Este hét óra tájban az ágytámla fehér
fababáit nézte. Lakatot loptam, gondolta.
Erről nem tudott. Ruhástól feküdt most az
ágyon, a lábát föltámasztotta a támlára. Ezt
az ágyvéget, ezt a bútorzatot kimondottan
szerette a Virág árokban.
A szemközti falon esti fények táncoltak, egy
elmenő autó lámpája felülről lefelé
végigsimította a szobát. Észbe kapott, hogy
egy ideje nem olvas, csak fogja két kézzel a
mellén nyitva álló könyvet, és az ágy végre,
a falra bámul. Hangok-zajok kavarogtak
benne: az a kidobott Elemér utcai
fürdőszobakályha dohogott, darab kenyér
tottyant a fényakna fenekén. A híd, a
gyerekkocsi. Bundapálinka. Császár doktor
meleg hangja.
A kerület mély utcái fölött, mintha a
szemközti járdáról jönne a váratlan
csendben, belépett a szobába a völgy másik
oldalának élete. Autó fékje csikorgott. Női
nevetést vágott el egy kocsiajtó csapódása.
Féloldalasan tik-takkolt egy kulcscsomó,
fém himbálózott, női léptek kopogtak a
járdaköveken. Korai nyugovóra térő villamos
vaskereke sírt a szépilonai villamosremíz
sínjein. A csendes utcák, az útkanyarulat
országúti fehér-fekete kőkorlátja fölött
hullámokban áradt felé a város estéje.
Messze a Dunánál neonfények égnek, fiatal
férfiak lődörögnek egyedül, kettesével.
Gitárosok dobálják a lábukat egy dobogón
fehér nadrágban. Valaki benyit a neonfényű
új híd alatt egy tompán kivilágított bárba, és
lila nőarc néz rá kérdőn a fal mellől. Két
slágerakkord a zongorán, régi dallam,
Gyertyafény-keringő. Valaki leszáll a
bárszékről, és kilép a kora esti utcára. Nyár
végi meleg estében sétálni az új „híd
magasútjai alatt, fölnézni a meztelen
tartókra, örülni a kemény anyagnak, a
zsaludeszka betonba örökített bütykének.
Továbbjárni, bámulni az éjszaka képeit,
ezüstruhás fiatal kurvát és éjszakába
gyalogló-beszélő pulóveres tizenhétéve-
seket. Kóborolni senkitől sem siettetve, a
parton, a hidakon, magányosan bele az
éjszakába, amely nem ér véget. Hasra
vágta a nyitott könyvet, és előkotorta
villanyborotváját a papírhalmok alól.
*
Zöld villanygyöngyökkel kivilágított hajó
úszott lefelé a Dunán később, vonagló
kamaszéneket hozott hangszóróiból a víz.
Egy rendőrségi motorcsónak kerített
habfélkört köré, nyitott kipufogóval
repesztett a híd alatt. A híd úttestjén
elrohant egy motorkerékpár. A Váci utcában
újra találkozott egy NSU Prinz autóval,
gazdája a Kristóf téren leállította, és a
slusszkulcsával labdázva, ruganyos talpú
cipőben ment egy eszpresszóbejárat felé.
Váci utcán, Váci utcán, hogyha egyszer
végigmész, fütyörészte ő. Összesen három
embert látott az egész utcában: késő volt és
hétköznap.
Befordult a sarki eszpresszó ajtaján.
Hátrament a legbelső helyiségbe, és kért
egy üveg sört. Kívánta a torka, jéghideg
volt, jólesett. A zongoránál entellektüelképű
szemüveges fiú ült, a sarokban kövér
dobos. Hosszú szüneteket tartottak már a
zenében, eljött az éjszakai holtpont. A
zongora melletti asztalnál rózsaszín arcú
húsos fiatalemberek osztrák söröket ittak,
szokatlan formájú üvegekből. A zongorista
bizalmas félmosollyal, halkan beszélt velük
a zene szünetében: a szőke pincérlányt
adta el, hatszáz forintért. (Még abban az
évben ez volt az ára.) Bárán hívta a fizetőt.
Kimelegedett a sörtől. Levetette a kabátját,
és a vállán lógatta, ahogy elindult az utcán.
Kellemesen, jegesen tapadt a hátára és a
nyakába az ing az újratámadt esti szélben.
Jó volt a cseh sör, erős. Könnyűnek érezte a
fejét, és a hideg ital emléke karcolta a
torkát. Most fázik meg, gondolta. Két részeg
jött a Kristóf tér felől. Átment közöttük,
felelt nekik valamit, és ment tovább, gyalog
a Vörösmarty tér felé. Már bebújt a
kabátjába. Az autóbuszmegállóban,
szemmagasságban felírást talált egy
plakáton: „Ági, Bálint, Herr!”, és alatta új
sorban: „Hideg van. Elmentem. Zsu.” Kék
tintával írták, sietős betűkkel. Itt a belváros
közepén az ötös autóbusz megállójánál
megváltozott a világ rendje az utolsó
hetekben. Nagykavicsos, durva betonból
rakott ideiglenes járdára lépett az ember a
buszlépcsőről. Szemben kerítés állt,
plakáttal teleragasztott bádogtáblákból. A
réstelen palánk mögül nappal
kihallatszottak a térre az okos zajok.
Építették a Vörösmarty tér egyes számú
házát. A bádogtáblák közé beékeltek egy
újságosbódét is, ugyanilyen táblákból;
valami különös építész-újságos varázslattal
csinálták, mert úgy simult bele a kerítésbe,
mintha csak két kiterjedése volna, nem
nyúlt be az építkezésbe, és nem lett tőle
keskenyebb a járda. Ezeken a táblákon
jelentek meg az országban először az óriás
plakátok. Takarékpénztári hirdetés volt az
egyik, nagy halom százforintos sötétlila
rajza. A pénztorony mellett, a lilába olvadó
üres mezőt foglalták el az egymás alatt
sorakozó üzenetek. Itt szálltak át a
gyerekek iskolába menet, és néha sokáig
kellett várni a buszra.
„Szerelmem, Zsuzsikám, harmatos
virágszálam, eldzsaltunk cipőtet nézni (Váci
u).” Mellette más írással: „Mutasd meg az
újságosnak”, és egy nyíl a bódéhoz. (Az
újságos szőke fiatal férfi volt,
farmernadrágban, zöldmintás, magas nyakú
sípulóverben; Bárán látta nappal, egy kövér
ballonkabátossal egy használt
motorkerékpárról beszélt, vette vagy
eladta.) Olvasta tovább a felírásokat:
„Megfagytam, el”, és csak egy fázós Zs. „Na
mi van a cipővel? (Herr), Ági.” Itt idegen
ceruzával, kerek betűkkel, zsinórírással:
„Nekem biztos nem tetszik Öcsi”. A
dátumok itt-ott hiányosak, csak az óra volt
meg, vagy csak a nap, akinek szólt, annak
láthatóan egyértelmű felvilágosítást adott
így is. „Zsu, gyere fel hegedű előtt vagy
hegedű után. Lehet, hogy lemegyünk a
Julihoz. Tegnap voltunk. Szia. Jön a busz.
735” „Nem megyek hegedűre, hanem
színházba. 3h.” És lejjebb: „Öcsiké, ne szólj
bele, Zsuzsi.” A kacér i-n pont helyett
margaréta. Öcsi válasza másnapról, fájón
nyomtatott betűkkel: „Azért nem kell az
embert legorombítani Öcsi.” „Öcsikém,
elegem van belőled Zsuzsi.” (A
margarétával.) „Na! Ez azért túlzás. Biztos,
hogy eleged van belőllem? Öcsi-ke.” Még
egy sietős, aláíratlan üzenet: „Ibika, elkések
oroszról és kirúg a Pálma. A hülye Br.-t
vártam, és nem jön. Olyan ciki. Szia.”
Olvasta az üzeneteket, olvasta egyszer,
elolvasta még egyszer, sokáig, mintha meg
akarná tanulni az egészet kívülről. Kék és
piros golyóstollal, néha ceruzával írtak
Zsuék, gömbölyű gyerekírást játszva.
Zsebre vágta a kezét, fázósan állt a tér
járdáján. Lejjebb felbukkant egy illetéktelen
szöveg is, idegen írással, bekeretezve:
„Miért nincsenek itt disznó föliratok?” A
válasz Zsu írása volt, nem írta alá: „Hát írjál,
ha azt akarsz olvasni, vagy olvass
Turgonyit!” És megint az övék: „Ibika, mért
nem írsz? Mi van veled? Szögyényi IX. 21.”
„Mit írjak, úgyis naponta találkozunk!”
Így képzelte, persze, ő is. Naponta
találkoznak. Ugyanabba az osztályterembe
mennek, és útközben leveleket rejtenek el
oda, ahol biztos, hogy nem keresi a Pálma:
az új Pepsi Cola plakát kellős közepére a
Belváros legforgalmasabb terén, azon a
járdadarabon, ahol tizenötezer ember száll
át naponta az egyik autóbuszról a másikra.
Pad alatti levelezés volt az egész,
zsinórírással. Hogy megtalálták ezt a
tökéletes rejtekhelyet, a lányok már
habozás nélkül odaírták a nevüket is.
Most már hamar a Dunához érkezett. Észak
felé ment a rakparton, és attól kezdve, hogy
a Lánchíd alatti keresztalagútból kiért, a
kivilágított Margit-híd felé gyalogolt. Látta
az ismerős körvonalakat, a széles hídíveket,
az alacsony korlátot, a vonal törését
középen, ahol a szárnyhíd leágazik a
Szigetre. Egy háromkocsis éjszakai ható?
villamos állt a szigeti megállóban, a budai
oldalon két teherautó ment, amikor rájött,
hogy egy slágerdallam lüktet a fülében már
azóta, hogy a Lánchíd alagútja alól kiért: ta-
ramm-papamm-paramm-papamm… Szöveg
is jelentkezett hozzá: „…a-a Maar-git-hí-
donááát…” S amióta a dallam felbukkant,
egy képet keresett az emlékezete, egy régi
látványt, azt akarta megfogni éjszakai
gyaloglása utolsó órájában. Ott keringett az
emlékezése szélén, kacérkodott, kellette
magát, visszahúzódott, aztán megint
közelebb jött. Csak ki kellett nyúlni érte.
Mély, leszbikus női hangon lépett be a
szöveg, egy régi rádió hangszórójából.
Orion volt, ötlámpás készülék, Orion 844-es
U jelű.
***
Fénye vörös fotelekre, egy vörös díványra
hullik. A gyerek nagy kockákból rakosgat a
díványon. Fölötte Gazsi bácsi hangja azt
mondja, Jánosnak milyen kitűnő ízlése van;
szimmetrikusan épít. Ő meg azt gondolja
magában: ez azt jelenti, hogy ugyanazt
akarom tenni a másik oldalra is. Nem nagy
dolog. Azért gyorsan odatett még egy-egy
zöld kisháromszöget kerékvetőnek a kapu
két oldalára, hallani akarta, hogy dicsérik a
feje fölött. A már sötétedő szobában a fotel,
az olvasólámpa felé ment előregörnyedve,
és csak a hátára hurkolt vörös
díványpárnára tudott figyelni, nyögve
cipelte, hogy Gazsi bácsi lássa: nem csak jó
ízlése van, hanem nagyon erős is.
Macskaszem zöld legyezője tágult-szűkült
Beromünster alatt. Macskaszem,
varázsszem.
Az Orion rádió már megvolt a Somogyi Béla
úton, mindjárt a háború után. Az a fajta
nagy, ötlámpás készülék, amilyeneket a
német megszállás idején be kellett
szolgáltatni, hogy ne hallgassuk Londont. Az
Orion ugyanolyan volt, mint a tanár úréké a
Dereglye utcában, csak még eggyel régebbi
kiadású. Halványan világított a keresőlapja;
különös szavakat írtak fel rá. (Úgy olvasta
őket, a betűk magyar ejtése szerint: Bruk-
szel-les, Ban-do-eng, Bero-mün-ster vagy
Hamar. Most úgy érezte, hogy
tulajdonképpen sürgős magyarázattal
tartozik a beromünsterieknek és
hamariaknak: nem tudta, hogy Hamar
milyen város: német, holland vagy csukcs.
De biztosan megértik ők is, hogy
Beromünster és Hamar nem a térképen van.
Sárga fénnyel égnek két szomszéd város,
Csunking és Magyaróvár között, nem
messze Vilnótól és Sverigétől.) Az Orionon
hallotta a rekedt női hang énekét arról,
hogy A nyár A csók Az esküvés És a híd A
vízbe hullt.
*
Dúdolta a dallamot a pesti rakparton, és
most egyszerre belegondolt a szövegébe,
amely úgy szólt, hogy egy autó jár Budára
át a Margit-hídon át. A háború környékéről
jött a dal, akkor hallotta sokat az öreg
Orionból, eredetileg Gyertyafény-keringőnek
hívták, Candlelight-valaminek, de magyar
sláger lett, és Karády Katalin hangján a
hídról szólt, arról, hogy a háborúban nyár,
csók, esküvés mellett a Margit-híd is a vízbe
hullt.
Így történt. (A lexikon nyelvén: „A
visszavonuló német csapatok 1944. nov.-
ben a Margit-sziget és a Pest közötti részt,
1945. jan.-ban pedig a budai szakaszt
felrobbantották.) Erre gondol, ha gyalog
megy a hídon, és a híd megremeg egy
autóbusztól: az agyba markoló remegésre,
amellyel kétszer megmozdult akkor lakói
alatt a város köve, és a híd, rajta
háromkocsis hatos villamos, ponyvás
teherautó, dzsip, lassan felemelkedett a
levegőbe, egy végtelen pillanatra
mozdulatlanná dermedt, akkor körülnézett a
pesti part fölött, és csendben, visszafojtott
lélegzettel várt minden. Csak ezután jött az
ezertonnák robaja, visszahulló kő, sín,
kalap.
A Margit-hídon egyszer megállt, lenézett a
Dunára, és ahogy fölemelte a kezét, hogy a
korlátra tegye, megremegett. Fölemelte
megint a vasról, nézegette, tartotta, azután
maga elé nyújtotta kimerevítve, ahogy
csalni szokott az orvosnál, máshol, ha azt
akarta, hogy ne lássák, hogy remeg a keze.
Bele volt írva a testébe az a világháború.
Közbeszólt, ha beleringatta volna magát a
gondolatba, hogy békében él: mert
nemcsak a foga állt másképpen. Másképp
nyúlt egy pohárért, egy női tarkóért, mint
azok, akik csakugyan békében nőttek fel.
Tudta, hogy a kéz, amely kifogástalanul
ellátja a felnőtt ember feladatait, cipőzsinórt
köt, kenyeret vág, autót vezet, és szeret,
olykor, ha üres, nincs feladata, egyszer csak
reszketni kezd: közbeszól a második
légibomba. Az első az ötödik emeletet vitte
le a Honvéd utcai házról. A második
leborotválta a többi négyet a pincéig.
*
A sziréna hullámzó vijjogása, tompán az
elsötétített ablakon át.
A gyerek az almáriumon ül. Anya megfogta
a hóna alatt és fölrakta. Elviselhetetlenül
álmos.
– Ébredj, légiriadó. – Anya rázta. – Tartsd
egy kicsit a lábad. – Cipőt kell húzni. A
ruhája rajta, úgy aludt, nadrágban.
A sötét sarokban a szoba harmadik lakója,
kékesfekete hajú, meleg tenyerű nő, egy
sötét pokrócot hajtott össze. A párkányon
kistányérban gyertya állt. Rávilágított az
elsötétítő papírokra, az ablak közepéig ért a
fekete pokróc. Az almárium csipketerítőjén
ezüstszínű bádog ébresztőóra állt, a tetején
kétfelé két csengő. Nem tudtak csöngetni,
csak berregtek tompán. Anya körülkötötte a
gyerek cipőjét a bokáján. Az ébresztőóra
melletti kis tálból cseresznyebefőttet
lehetett enni.
– Fél kettő.
Nem szabad harangozni a lábával. Tovább
harangozott. Forgatta a fejét. A gyertya
lángja valami gyenge huzatra hajladozni
kezdett, és előkerült a réz parázsfogó a
kályha előtt, aztán újra elbújt. Vali kék haja
a széken, az elmozduló fényben. Az
ébresztőóra számai foszforeszkáltak a
sötétben. Az előszobaajtón recésüveg, fehér
csipkefüggöny.
Arra gondolt: mi lenne, ha a mi gyertyánk
fénye kiszűrődne a bekötőpapír alatt az
utcára? Abból már felismernék az
angolszászok, hogy itt van Budapest? A
dereka körül a kétrét hajtott pokróc, amikor
lementek a pincébe. Vali megnyálazta a két
ujját, úgy nyomta el a gyertyát, hallatszott a
sercenés. Ezt meg kell tanulni. Zseblámpák,
imbolygó árnyékok a lépcsőházban. Anya
meg sem gyújtotta, az udvaron nem szabad
világítani. Bőröndöket hoztak. Tisztábban,
megnyugtatóbban közelebbről hallatszott a
sziréna. Egy kiabáló hang: „Mi lesz ott!”
Sokat kellett kanyarogni a szénpor szagú,
reves fa leheletű folyosókon. A két vasajtón
hosszú vaskar volt, kilincs helyett. Padok,
felfordított ládák. Télikabátban ültek,
előregörnyedve. A pince közepén két üres
karosszék. Ők a kispadjuk előtt álltak meg,
a hátsó falnál. A mennyezeten szál dróton
sárgafényű villanykörte.
A pince egyszerre megbillent. Sötét.
Recsegés-ropogás. Égett por szaga a
levegőben. Közben egy pillanatra még
egyszer kigyulladt a villanykörte. Két drótból
sodort zsinóron lógott. Lassan himbálózott,
mintha megőrizte volna azt a
tengermozgást, amellyel a légópince
hullámzani kezdett a lábuk alatt. A sárga
fény megvilágította a télikabátban kuporgó
borostás embereket, nagykendős nőket,
bőröndöket. Újra a sötétség. Egy éles női
hang ismételte újra és újra: „Betemettek.
Élve betemettek.”
*
Bálint Annival bohóckodott egyszer az
utcán. Egy műhelyből kihallatszott a szó:
almárium. Megállt körülötte a világ, ott a
belvárosi utca közepén, a nevető kislány
boldogságának szomszédságában. Nem
tudta, hogy miért. Ott ült a
szőnyegbombázások óráiban, hagyta, hogy
ráadják a cipőjét, és akkor anya azt mondta,
hogy almárium.
A kézremegésre a különféle orvosok azt
mondták, hogy majd kinövöm, gondolta
most a hídon. Amiatt olyan ronda az írásom
is.
Nem nőtte ki, inkább hozzászokott. Azzal
hódította meg, hogy megismerte. Ha valaki
nézte a kezét, akkor reménytelen volt. És
néha, nagyon ritkán, ha tálcát, tányérokat
vitt, vizet töltött, váratlanul nagyot rándult
a keze, odébb tette magát egy fél
centiméterrel, és tört, kiöntött. Egyébként
csak az kellett, hogy markoljon valamit,
tegyen, és akkor biztos volt a fogása. Ha
akarta, rezzenetlenül tudta maga elé tartani
is, megvolt a technikája, hogyan merevíti ki.
Így nem volt nehézsége azzal sem, hogy
autóvezetői jogosítványt kapjon és időnként
megújítsa.
Ez így rendben is van, gondolta, még
mindig az éjszakai Dunát nézve. Ezzel lehet
együtt élni. Kóborolt tovább, Pesten, majd
Budán, a Margit-hídon át, majd Pestre
megint, végig, a Nagykörúton, a
Belvárosban, égett a lámpasor a Lánchídon,
fénycsövek himbálóztak a Kossuth Lajos
utca fölött, részeg ember kiabálása konyult
idétlen csuklásba a Belváros felől. Nem
vette észre, hogyan múlt el közben az
éjszaka.
Egy nyári üvegverandára gondolt. Gyalult,
fehér asztallapra, hosszú paddal a kockákra
osztott üvegboltozat alatt.
***
A napfény széles sávokban hullik be a recés
üvegen át. Derített fényben áll a kristálytál,
a piros gyümölcshalom és a fehér porcukor.
Fekete ruhás, ezer szarkaláb arcú
öregasszony az asztalfőn; aprómintás fekete
kendője van, alóla kilátszik fehér haja.
Kristály tálacskák az asztal hosszában. Egy
üres hely. A gyerek a tövénél fogja ökölre a
kanalát. Epren olvadt cukor ül a nyelvén,
szaga az orrában. Hirtelen mozgás –
kicsapódott egy üvegajtó, rezegtek
keretükben a táblák, és csaholó, hosszú
szőrű gomolyag, fekete-fehér játékos
rohanás: az én kutyám. Fölugrott az
asztaltól, egymáshoz kaptak, az asztallábak
között vakkantva, Pajtás meg ő.
A nyitott verandaajtón át hallatszott, ahogy
az udvaron megnyikordul a kút kereke, lánc
csörög. A felbukkanó vödör szélét látta, az
utána nyúló kékeres kezet. Öt lépcső lefelé
az udvarra, jobbról méregzöld repkénnyel
futtatott fal. Puha akadály a lába alatt,
belebotlott Pajtásba, ahogy lerohantak az
udvarra. Más zöld fakeretes, recésüveg
verandák körben. Ugyanolyanok, mint az
övék.
Vékony, ismerős csilingelést hallott, amikor
a kutya berohant. A kapu előtt állt, és a
szódáskocsit nézte. Már elment a ház elől.
Az utca fölött sárga por, lassan ült le a mély
keréknyomra, a bakhátra a kövezetlen
úttesten.
Állott nyári délidő. Világos falak, zöld és
sárga fakapuk. Egy gyerek jött visszafelé a
porban, négy szódásüveggel. A szódáskocsi
előtt egyetlen fekete szerszámos,
szemellenzős fehér ló, lehorgasztott fejjel.
Hosszú ostort tűztek a bak mellé, a végén
színes pántlika mutatta, amikor mozdul a
levegő. Fakapu csukódott. Távol
szódásüvegek csörrentek össze. Csengetés
megint. Fekete macska bújt be a kapu alatt.
***
Szent Isten – gondolta Bárán, miközben
lement az évek óta újjáépült Margit-hídról –
ez már békében volt! Előbb, mint a híd a
gyerekkocsival és a fáradt katonákkal. Már
a pince, a város bombázása is. Lakott a
másik nagyanyjánál télen, nyáron, háború
előtt Rákosszentmihályon volt házuk. A
kertes település, ahova zöld helyiérdekű
szerelvények jártak, akkor még falu volt,
nem tartozott Budapesthez
közigazgatásilag. Nem akkor élt hát először
vidéken, amikor a Dereglye utcából
elköltöztek. Ezért van sokszor, hogy falusi
színek, hangok érthetetlenül ismerősek,
már-látottak. (Csakugyan: a szódáskocsi
előtt mindig fehér volt a ló.)
Mostantól kezdve tudta; megvan.
Emlékezése megállíthatatlan. Ami pedig
azon a legelső, meghatározó képen túl van,
azt már önmagán kívül kell keresnie.
Az Erzsébet-híd előtt várt egy-két ember,
fázósan, zsebre dugott kézzel. Megjött az ő
villamosa is, régimódi nyitott peronja volt,
megvárta, amíg berreg a csöngő, és elmegy
mellette egy fél kocsi, akkor szaladt, ugrott.
A napfelkeltének semmi jele nem volt még.
A kabátja gallérjába húzott nyakkal, fázósan
ült le a sárga-fekete lécekre. Egy fehér
kabátos részeg lány, és egy Beszkárt-
egyenruhás nő utazott vele. Nézett, az
üvegen túl. Tekintete habzsolta a városi
éjszaka utolsó órájának fehér, kék, fekete
árnyalatait. Látta a híd neonfénnyel leöntött
tartóit, korlátait. Nem látta, csak tudhatta,
hogy világosszürkére mázolták őket – most
minden fémfelület fehér volt a lámpák alatt.
Csak az úttest olajos aszfaltja folyt a két
fénypart között feketekéken, mint az
éjszakai ég, amelytől a színét kapta. Az
ablakok alatt fénytrapézok vonultak
zörögve, együtt a villamossal; hideg, fehér
csillagok szaladtak Buda felé a másik
sínpályán. Egy pár jött szembe a híd
járdáján. Nem is jönnek, látta aztán. Álltak,
fázósan csókolóztak.
Ismerte a város hajnalait, mint a saját
tenyerét. Csavargott hajnali körutakon a
fiúkkal egy megfeledkezett percre, az
érettségi bankettjének másnapján.
Ismerhette más városok hajnalait, égnek
épp most London narancs fényei, zárt
kocsmák rézpultjain tükröződik világuk. A
Föld túlsó oldalán, Havanna sós parti
sétányán patkány fut gyors sikollyal az
elhagyott autójavító kövei közé.
Budára ért a negyvennégyes. Előrehajolt:
mindig megnézte itt a magasút meztelen
betonpályáját. A Déli pályaudvar előtt
lassított a villamos, és a kalauznő kiszaladt
a fehér kabátos lány után a peronra,
megfogta a kezét, rátette a kapaszkodóra.
Őrizte a megállóig.
„Moszkva tér”, hallotta még a Beszkárt-
egyenruhás nő hangját egy megállóval
később. Már nem érezte a hideget. Azelőtt
Széli Kálmán térnek hívták, sokáig így
hallotta még. Nem nézett utána soha, hogy
ki lehetett ez a Széli nevű úr, művész,
mártír, hazaáruló, polgármester, hóhér vagy
állatorvos. Feljebb, a Széna tér. A piacon
kovászosuborka-levet mértek még
ezerkilencszázötvenhatban is, üveg
söröskorsókban, és a tér mellett visz föl
meredeken a Várhegyre az Ostrom utca,
ezerötszáznegyvenegyben itt jutott föl a
Várba a török. Ostrom utca, ostrom. Őt más
is fűzte ehhez az utcához: későbbi év,
későbbi ostrom ideje. Ha feláll a zsámolyra
és megkapaszkodik a fehér párkányban,
kilát a meredek Ostrom utcára.
 ***
A túlsó oldalon is magasak, fehérek a
szobák, fehér hintagyűrűkkel. Egy első
emeleti párkányon cselédlány áll, a felső
keretet dörgöli újságpapírral, és azt énekli,
hogy volt egy szőke hadnagyocska, ifijú volt
és bohó. Elfordul az újságpapiros alatt az
ablaktábla, tükröz, elrezdült szélű
fénytéglák szaladnak keresztül az úttesten,
fel ferdén az Ostrom utcai házak falán.
Visszahasal a szőnyegre, a képeskönyvéhez.
Két betűt már ismer benne: a nagy Jé,
előrenyúló kezével, és a kéthasú nagy Bé; a
neve kezdőbetűi. Barna szőnyeg, fehér
várakkal. A két szoba között lassan
himbálódzik előre-hátra a gyűrűhinta fehér
karikája. A nyitott ablakon túl a délelőtti
nap. Bent előrekúszik a padlón,
felkapaszkodik a szőnyegvárak cifra
bástyáin, mind nagyobb darabot fest
világosra, itt az idő, indulni kell a nagy
játszótérre.
A peronon áll, nem ér fel a rácsajtóig. Az
ajtó felett visszahajtott tábla, akkor szokták
leengedni, amikor tele a villamos. Egy fehér
hóbogyót markol, óvatosan, hogy szét ne
nyomódjon, nagyapó szedte egy kerítésről a
Széna téren, a földhöz kell vágni jó erősen,
és akkor pukkan. Most nem érdemes, mert
a villamos mellett lent föld van, majd ha
leszáll, ott macskakő a járdasziget. Nagyapó
megengedi, hogy kint maradjanak a
peronon.
*
Új bisztró és Night Club van ma az Ostrom
utca sarkán.
Még egy kis külön szerencséje is volt.
Ugyanazon a tájon, ugyanazokkal a
villamosokkal ment „most hazafelé az
albérletébe, ahol a dolgok kezdetén járt már
villamossal.
Abban a töredékmásodpercben olvasta el a
Night Club fényreklámját, amikor a mozgó
kocsiról leereszkedett az aszfaltra, és
meglátta a világosodás első jeleit.
Az alatt gyűjtötte erejét a nappal, az alatt
sápadhatott meg fokozatosan a mély
égbolt, amíg ő a negyvennégyesen utazott,
betonívek, neonkandeláberek alatt.
Már a Szép Ilona kocsiszínbe tartó régi
villamos peronján várt. Négy huszonötre
ugrott az óramutató, amikor megszólalt a
rekedt berregő, kigyulladt a piros lámpa,
elindult kifelé az ötvenhatos. Szemben
háztetők szaggatott vonala rajzolódott az
égre. Vonultak a felső emeletek a még
mindig nagyon halvány ég előtt. Beton
ablakkeretek és erkélyek, száraz
folyondárszárak, háromszögletes
kilátóablakok, kerek és szögletes
tetőteraszok, a ház sarkán töretlenül
átforduló ablaksorok, építés, tatarozás,
belövés és emeletráépítés kőjegyzőkönyve.
Egyre közelebb ér valamihez, tudta már.
Valaki állt még a peronon a nyitott rácsnál,
oldalt; ezt csak érezte. Az utcát nézte,
amelyet újfajta patinával vont be a fehéres
ég derengése. Magát mutatta a mezítelen
fasor. Közvetlenül a sín mellett keskeny
földsáv, vastag törzsű gesztenyefákkal,
azon túl járda, a néma úttest, a másik járda:
kapuk, redőnyök, falak, ablakok. Ritkán
látom a várost ebben az órában, gondolta.
Soha. Autók, buszok, teherautók lepik el
nappal, búgó, csikorgó, füstköpő tolongás; a
járdán üzletsor, megállók, a csemegebolt,
az eszpresszó, a patika ügyfelei. Nem
láthatta a Fasort éveken át, eltakarták a
napok, megmászták.
Átkóborolta az egész éjszakát. Tíz percig
részeg volt. Csókolódzó párt látott a fehér
hídon. És most olyannak látta az üres utcát,
mint még soha.
Gyalogos nem jár a járdán. Minden kapu
zárva. Az üzletek, kocsmák lehúzott
redőnyök és hálórácsok mögött hallgatnak.
Fölösleges fényreklámok zizegnek a házak
első emeletén. Az úttest macskaköveit,
olajos domborulásukat fehérrel vonja be a
sehonnan nem jövő fény. Nincs a tájon
semmi fölösleges, lényeghez nem tartozó,
izzadságos, mai.
Fél öt volt, reggel. Ráköszönt egy kiugró
barnatéglás ablaksor. Mindig itt járt, ebben
a fasorban, ezen a nyitott peronú
villamoson, tudta. Minden sínkattanás,
minden elvillanó fatörzs, kiugró barna tégla
jó irányba viszi; egy megtalálható
bizonyosság, anyaölmeleg felé. Itt kellene
villamosozni az idők végéig. Kitárni magát,
megmaradni ebben a pillanatban, megőrizni
tekintetében ezeket a háztetőket, az
úttestet, fülében a villamost, a bőrén ezt a
szelet. Azután megpendült benne a
felismerés, amire várt: meglátta az egyik
háztetőn a furcsa gerendakeretet, mintha
hiányozna az egyik kocka a házból, lukas,
látszik rajta keresztül a világos, nyári ég.
Leszállt a villamosról. Átment a kiugró
síneken és a zúzottkő talpfaágyon. Levelek
zizzentek a járdán. Látta az új fedett stadion
héj szerkezetes kupoláját, a háború előtti
templom beton harangtornyát. A kertmozi
sárga falánál eldobott jegyek feküdtek.
Minden tárgy eldobott volt a nappal első
percében: a park nagyöblű faszékei, a
mászórudak. A nagyhomokozó sarkában
barna falevelek halma, foltokban látszott
alatta a homok. Szemben a csupasz, olajos
macskaköveken túl a Fasor házai, boltok,
raktárak ajtaja. Ott volt. Ez volt minden
előtt. Erre jöttek nagyapjával, e felé a furcsa
háztető felé, most látta maga előtt, ahogy
jönnek az imbolygó egykocsis
nyolcvanegyes villamoson az Ostrom
utcából.
***
Azután már fehér napban áll a
homokozóban. Nyár, nincs felhő az égen.
Néz a magasba, keresztül a fák zöld
koronáján. Az egyik fasori házból legfölül
hiányzik egy kocka. A homokban formák
elszórtan: zöld, kék, kerek, négyszögletes,
egy csillag alakú torta. Bádogformák, az
volt akkor. A homokozó tele gyerekekkel.
Kiabálás, homoktorták, homokvár. Az én
vödröm. De odaadom. Buborékot csinál a
nyelve és a szájpadlása között. Ruganyos
falú buborék, ellenkezik, ha szét akarja
lapítani. Azután két buborék lesz,
szétpukkadhatnak, egybeolvadhatnak. Prity.
Prity. A két karját leereszti, eltartja magától.
Kézzel az alsó ajkát pergeti. Babb, babb-be-
babb. Hallgatja, és érzi, hogy elég jól babog.
A háta mögött egy padon ül nagyapó.
Fekete ruhája van, és tisztaságszag,
borotvált szag van az arcán. A botja
fogantyúja hosszú fülű ezüstkutya, arra
támaszkodik: őrá vigyáz. Ő elbámészkodik,
egyszer csak haj-hó, mozgás támad fent az
úttest túlsó oldalán, élet vidámsága a fasori
háztetők alatt. Szaggatott dudálással
teherautó fordul be a bolt elé, még meg
sem állt, egy ember ugrik le a vezető
melletti hágcsóról, ajtó csapódik, a motor
jár, berreg, táncol az orrán a fémdísz,
gőzölög a motorház, és víz csurog le a
hatszöghálós hűtőrácson a járdára.
Vasredőny zörög a raktárajtón. Csapódnak a
teherautó oldalai, a gyerek bámészkodik,
fent kikampózzák a hosszú szürke lécoldalt,
leeresztik, emberek járnak, lökik,
csattantják a kenyeresládákat.
A legelső dolog az életéből, amire
emlékszik.
*
Bárán lassan keresztülvágott az új
Városmajor homokozóján a Malinovszkij
fasor felé.
A csönd utolsó pillanatában ért ki a park
útján újra a villamoshoz. Szemben a
villanyóra nagymutatója a tizenegyesre
ugrott: öt perc múlva öt, azt jelezte. Két
villamosmegállónyival odébb, a parkot
keresztülvágó mellékúton járó motorral,
rezgő táblákkal álltak az első autóbuszok.
Szoba-konyhás lakásokban kapunyitni
készülő kövér házmesternék mocorogtak
szerte a városban.
Amikor leszállt a villamosáról a Szép
Ilonánál, valami barna kicsit szaladt, fordult
előtte a lehullott levelek között, aztán elült –
egy buroktalan gesztenye. Két láb közé kell
szorítani, páros lábbal felugorva lehet a
járdára emelni. Ősz közeledett megint ezen
a hajnalon, amikor megtalálta a minden
előtt volt békéjét.
Már tudta, hogy miért keresi a saját legelső
emlékét. Hiszen csak azt a tájat, az Ostrom
utca fehér házait, szőnyegvárait, a Major
homokozóját és rezgő hűtőjű
kenyeresautóját tudta érvényes valóságnak
elfogadni. Az végérvényes, arra
támaszkodik minden más. Ami azóta volt,
légibombák, birkózás piros paplanon, a
Szemlőhegy barlangja, az intézetlépcsőház
árnyéka, szobák, szerelmek, fehér
leánybútor, egy szomorú gépírónő,
országutak, repülések és a keze reszketése,
ez mind kaphat még új értelmet, az első
pillanat nem. Ott volt a való világ. Az nem
lehet más, csak amilyen ő, Bárán János
valójában volt. Ezt az emléket nem is
irányíthatja. Nem rajta múlik, hogy mit
őrzött meg, hogy mit tud elfogadni
legelsőnek és megőrizni addig az óráig,
amikor meghal a saját halálával. (Illésnek ez
a perc: a falu utcája, a nyomóskút, ahol
meg fogják verni, és a nagyfiú mondata:
„Vedd tudomásul, hogy a te anyád is
baszik!” Kiskatinak a Virág árokból talán: a
terasz lába a nedvességfoltokkal, a
feketekávészag, az anyja hangja: „Mi a
frásznak!”) Az én alkotmányomba,
gondolta, abba, ahol az első pont, hogy
minden embernek eredendő joga, hogy
békén hagyják – ez is belekerülne: az az egy
mindenkinek meg kell hogy legyen: az első
pillanat, amire emlékezni tud.
Éveken át újra és újra minden szobapadlón,
amelyeket valamennyire a magáénak
érezhetett, megépítette a kockavárost,
ennek a percnek a városát. A
nyolcvanegyes tetején tábla volt: TANGÓ
PARKETT PASZTA, és a taxi mindig hajszál
híján összeütközött egy nagy
kenyeresautóval. Sokszor világította be az
egészet az Orion 844-es U rádió
keresőlapjának sárga fénye. S ő azt hitte,
akkor, és később tíz éveken át, egészen
máig, hogy ezt a mindennél jobb várost úgy
találta ki.
*
Megállt a Pasaréti út járdáján, megvárta,
amíg elmegy előtte az első kivilágított
autóbusz. A közeli végállomásról indult öt
órakor. Utánanézett, az utasok őt nézték,
különben üres volt még az úttest. Elment az
első új házak között; elöl az udvarban még
álltak a felvonulási épületek. A telep aljában
toldott-foldott fa öltözőkocsi, rajta meszelt
betűk, hetek óta mindig ott látta a felírást:
LE A FEHÉREKKEL. Elolvasta újra, és ment
tovább.
A kockavárosaink ott vannak a térképen is,
arra gondolt, fehér ember, kisebbségben a
Földön. Meg arra, hogy megtalálta az
érvényes pillanatát, nem lesz mit keresnie
tovább. Hosszú lesz az élet.
Látszott följebb a hét sivár, szomorú ház. A
szomszéd kertekben, gyümölcsfákon,
tetőkön, póznákon az elsőket rikoltották a
láthatatlan szürke madarak. Elindult a
Guyon Richárd-közön. Amikor a Virág árok
hatos számú házát meglátta, már egészen
világos volt.
***
(Nyugtalanította az a rovátkolt alumínium
szelence, amelyik kenyeresautó lett, amikor
később, a Dereglye utcai padlón fölépítette
a békebeli várost. A szelence folyamatosan
arra emlékeztette, hogy így sem tud
semmit. Nem tudott hogyan továbbmenni.
Ez szünetet idézett elő a keresésében,
szabadságot vett tőle, tudatosan mással
foglalkozott, mellékszereplőkkel. Meg kellett
várni egy szeptembert is, hogy tapintani
tudja, mikor érnek keményre az egykori
Széli Kálmán tér bokrain a fehér hóbogyók,
s végül két évnek kellett elmúlni, mint egy
percnek addig, amíg:)
Ari néni egy nap azt mondta:
„Negyvenhatban hazajött egy ember, az
együtt volt apáddal a hadifogságban.”
Megint elment a nagynénjéhez. Az anyjától
erről az időről nem remélt feleletet. Ahogy
az apjáról került szó, bezárult,
reménytelenül. Kiderült: úgy érzi, hogy
Gazsi ellen vétene, ha beszél róla. Rendes
dolog tőle, és tévedés, gondolta Bárán. A
nénjénél, amíg mosogatás-törölgetés
közben beszélgetett, leplezetlen
mohósággal terelte mindig az apjára a szót.
Azokra az évekre, azokra a lakásokra,
irodákra, amikor és ahol élt. A legapróbb
részleteket is tudnia kellett a békéről, amit
az ő két albumából ismert meg, az
ezerkilencszázhuszonnyolcas esős Margit
körútról.
– Én akkor láttam Imrét – mondta a nénje – ,
amikor utoljára bevonult. Szabadságot
kaptak, hogy elbúcsúzzanak. Kikísértük a
Keleti pályaudvarra. Akkor már tudta, hogy
nincs tovább, mennek egyenesen az Ukrán
frontra, a váltással. Új
zászlóaljparancsnokot kaptak nemrég, egy
Mátra völgyi nevű századost, aki Szibériáig
vonulni készült a hadra kelt sereggel. Akkor
láttam Imrét először félni. Húzta a lábát,
mert feltörte egy menetelésen,
felhólyagosodott a talpa. Előttünk ment a
peronon, végig a vonat mellett, lassan,
karonfogva anyuddal, és mami meg én
lemaradtunk néhány lépéssel.
Az az ember, aki negyvenhatban hazajött,
írt egy lapot. Vagy telefonált, nem tudom.
Béla meg anyud elmentek hozzá. Ott lakott
valahol az Ó utcában. De nem, nem
emlékszem, én nem is beszéltem vele. Kár,
hogy Béla nincs itthon. Meg anyudat kellene
megkérdezni…
Nem tudom már, mit mondtak, Istenem… –
A nénje ekkor elhúzta a keze fejét a
homloka előtt. Hamar kifáradt mostanában,
és ez bántotta. – Mami írt egy cédulát akkor.
Meg kell lennie valahol, arra írta, amit az az
ember mondott. Úgy kezdődött az a cédula,
hogy drága Imrém. Vagy úgy végződött… A
cédulán rajta van minden. Az, hogy Imrét
nagyon szerette a fogságban is mindenki. Ő
volt a tábor lelke… Hullottak ott az
emberek, orosz orvosok, magyar foglyok,
mint a légy. Ő kigyógyult a tífuszból és
utána még a vérhasból is. Tüdő- és
mellhártyagyulladást kapott azután. Az az
ember haza is hozott valamit Imrétől,
igazolványt, vagy nem tudom.
Ő meg tudta, ettől a perctől. A kályha
mellett állt, begyújtották az első csípős őszi
napra. (Kint a Városliget fűkockái fölött
szürke, kavargó és összefüggéstelen köd
gőzölgött, őszi nap Európában.) Tudta, hogy
mikor volt az ő első pillanata, és hogy az az
ember nem igazolványt hozott haza az
apjától. Az első emléke. Meghatározó az
egész életére. Hát igaz. Csak nem úgy,
ahogy hitte, másféleképpen.
Egyszerre a napnál is világosabb volt.
Mintha rajta volna egy cédula a dátummal.
Nem tudtam még olvasni, következtette,
tehát nem jártam iskolába: hatéves korom
előtt volt. Megismertem már a nevem
kezdőbetűit, bele voltak varrva a
kabátomba-nadrágomba, onnan – tehát már
óvodába jártam: három elmúltam. Ari
néniéknél laktam az Ostrom utcában Budán.
Kint álltam nagyapámmal a nyitott
villamosperonon. Csatot hordtam a
hajamban; nagyanyám később mindig
emlegette, hogy milyen engedetlen,
ágaskodó hajam volt, a csatot csak
négyéves koromban vették ki belőle, azt
kértem a születésnapomra. Tehát a
negyedik életévemben volt. Tiroli
nadrágban jártam: nyár volt. A hóbogyó
megérett már, de kemény volt még, jól
pukkanó: nyár vége. Azoknak a nyári
vasárnap délelőttöknek, az érvényes
pillanatomnak, minden előtti békémnek
idején a világban, Magyarországon,
Dániában, Varsóban és Sztarij Oszkolban
ezerkilencszáznegyvenhárom késő nyara
volt.
Béke.
Béke! Most már belegondolhatott, hogy
miféle béke volt az túl a homokozón és a
nagyapó padján.
Ezerkilencszáznegyvenhárom: Voronyezs
éve. A második világháború már
megfordult. A szövetségesek partra szálltak
Észak-Afrikában, és megverték Romínéit El
Alameinnél; Sztálingrádnál megadta magát
a Vörös Hadseregnek a Paulus-féle Hatodik
Hadsereg.
És Voronyezsnél egy mellékcsatában
megsemmisült a Második Magyar Hadsereg.
(Bárán ezekben a napokban újra arról
álmodott, hogy hosszan lapoz egy második
világháborús történelemkönyvben, már
sírva birkózik a vastag, fekete kötettel, és
nem találja a voronyezsi ütközetet. A könyv
valódi. Amerikai siker, William Shirer
munkája, már kemény kötésben
tizennyolcszor adták ki Amerikában, neki a
puha fedelű van meg, azzal szokott ebben
az álmában verekedni. Shirer a háború előtt
évekig Németországban volt haditudósító,
és a német kapituláció után
tanulmányozhatta a hadizsákmányul esett
náci iratokat. Bárán háromszor olvasta
végig egymás után az ezerötszáz oldalas
könyvet. Már jól tudta, hogy nincsenek
benne véletlenek és véletlen hiányok.
Hétszáz oldal tárgyalta magát a háborút, El
Alameinnel és Sztálingráddal
negyvenhárom oldalas fejezet foglalkozott.
És a voronyezsi ütközet csakugyan nem volt
benne. Most tovább is folytatódott a
visszatérő álma. William Shirer egy dzsip
hágcsóján állt, amerikai nyári
egyenruhában, csinos sapka, keki ing,
nyakkendő. Bozontos szemöldökű, fiatal,
fekete férfi. Fölfelé nézett rá, és azt
mondta: Voronyezs a történelemben nincs
benne.) A Második Magyar Hadsereg
veszteséglistája: százötvenezer ember:
eltűntek, foglyok és sebesültek. Abban az
évben a német nyelvű térképekről, rossz,
félig németes átírásban sosem hallott orosz
helyneveket, vér-, fagy-, és üszöghangú
földrajzi jelöléseket tanult meg az ország,
mint: Uryw, Don-könyök, Korotojak, Csucsje,
Novi Oskol és Stari Oskol… A
százötvenezerből az egyiknek bicskával a
dögcédulatokjára vésve a B és I betű.
Apja azzal a Második Magyar Hadsereggel
érkezett meg Oroszországba.
Az az első perc velem maradt, gondolta:
olyan lett a béke is.
Ezerkilencszáznegyvenhétben felépítettem
a régi Budapestet, így találtam olyan
játékot, amit csinálhattam egyedül, a
végtelenségig. Bármit felépíthettem, és
gondolkodás nélkül azt a várost
választottam, amelyikben a városmajori
perc van. A jó kis babogásom napján. A
tiszta, kristályos, az éteri pillanatban,
amelyről úgy éreztem: időtlenül állt az
emlékezésemben, nem tapad hozzá gond,
pénzkereset, undokság, nincs rajta semmi
izzadságos, mai. Az:t hittem, van, kell
olyan: amibe nem szól bele kívülről a világ.
A minden előtt volt békémben. A Dereglye
utcai padlón építettem, újra, újra; az évek
során folyamatosan alakultak ki az utcái, a
mozgásai.
Annak a városnak az építőelemei, tudta
most már azonosítani, egy háború utáni év
tárgyai voltak, egy repesztalálta piros
gyerekszekrény aljába beszórva. Addigra,
negyvenhétre már mindenhol elült a
földindulás, véget ért a sziklaomlás, az
özönvizek levonultak a szárazról, és az élők
kiválogatták a romokból a használható
darabokat. Nem volt játék a boltban és a
karácsonyfa alatt. Minden ami volt:
játékrom, törmelék, maradvány a háború
előtti készletekből, a magáéból vagy
máséból, a tárgyak önálló létre tettek szert
a hat évben, amíg égett a világ. Közöttük is
megvoltak a túlélők. Magukat az utcákat,
amikhez a legtöbb anyag kellett, egy képes
kirakósjáték nagy fakockáiból építette (ha
jól rakják, összeáll a kép, Piroska és a
farkas, Fehérlófia, Babszemjankó, minden
oldalán más, összesen hat kép van a
játékban). Jó nagy, hat-nyolc centis
kockákból állt, és annyira hiányos volt, hogy
eszébe sem jutott volna eredeti
jelentésében használni, és képeket rakni1
össze belőle.
Fakó, fehéres alapszíne lett az utcának,
mintha a fakockák, amelyekre színes
papírból ragasztották valamikor a kirakós
kép darabkáit, maguk is ott lettek volna a
lebombázott házban, elöntött pincében, s
úgy úszták volna meg a háborút. A lift egy
kimerült zseblámpaelem volt. A taxi egy
csodafekete színű csont dobókocka, játékos,
sejtelmes, nagyvárosesti a fényessége is.
Arra állított rá egy nagyobb
társasjátékbábut, amelynek esztergált
alakja súgta a körgallért a sétapálcás úrra.
A lapos alumínium szelence kenyeresautó
meg tejesautó volt.
A szelence alumíniumból készült.
Négyzetes háló rovátkolta.
A szélein elkeskenyedtek a rovátkák és
megszűntek.
Fölül mind a két fele át volt lyukasztva, és
az alsó sarkában két betű, bicskával vésve
gondosan, utánuk pont: negyvenhétben
már felismerte: egy nagy B, mélyről induló
kunkorodó szárral, és egy nagy I, cifra
hurokkal alul.
B. I.
Bárán Imre. A szelence: tok volt. Két
behajtogatott alumínium lap, amit
összepréseltek, közétették a papírt.
Dögcédula. Talán az az ember hozta haza
negyvenhatban az apja dögcéduláját. Amit
a háborúban a legnagyobb zűrzavar,
vereség, szétszórt visszavonulás közben is
levehetnek a halott katona nyakából
bajtársai, és beadhatják az első
parancsnokságon, ahol feljegyzik az
azonossági számát, nevét, születési évét,
anyja nevét – hogy értesíthessék a családot.
A két lyuk a tokon azért kellett, mert zsinórt
fűztek át rajta, azzal akasztották nyakba.
Az apám dögcédulatartójával játszottam a
Dereglye utcában éveken át, gondolta.
Raktam ide, raktam oda, Kettényitottam, kis
levelet dugtam bele, kenyeresautónak
használtam, tologattam a kockák között a
padlón, nem tudtam, hogy mi az, nem volt,
aki rám üvöltsön, és kiverje a kezemből.
Kutyakölykök játszanak így a temetőárok
mellett kifordult koponyával, emberkölykök
nem.
 ***
Megtalálta az első pillanatát, és nem tudott
semmit.
Két nap múlva átrendezte az életét. Feladta
az ezerforintos albérletet, és odaköltözött
az Elemér utcába a nagynénjéhez,
hazaérkezett idegen pesti utcák között.
Lemondta a nyelvórákat, a hivatalokban és
kiadókban, amelyekből eddig megélt,
bejelentette, hogy nem tud vállalni
fordítást, kontrollszerkesztést, véleményező
lektorálást, tolmácsolást, és éjszakai
korrektor lett a Korom Illés nyomdájában,
hogy a nappalaival maga rendelkezhessen.
 XII. KISTÖRTÉNELEM

– Miért nem költözöl ide a mami szobájába?

– mondta Ari néni, amikor elmesélte neki,
hogy jóval kevesebb pénze lesz. Úgy
gondolta ő is, ezt akarta kérni, de a nénje
megelőzte. – Ide mindig hazajössz, azt
tudod. – Lakott náluk nem csak első
elemista korában; később még egyszer.
Második gimnáziumba járt, és anyjáéknak
még nem talált cserelakást Gazsi
minisztériuma, a dunántúli városban laktak
még egy évig, ő pedig mindenképp Óbudán
akart gimnáziumba iratkozni, otthon járni,
az Árpádba. Nem tudta, hogy a város
melyik pontján fognak lakni, így jóformán
mindegy volt, hogy honnan villamosozik.
Úgy alakult tehát, hogy mindig hazament,
valóban az Elemér utca öt, negyedik
emeletén lévő műteremlakásba, erre a
biztos támaszpontjára, ha nem volt hova
lennie éjszakára, vagy csak nem volt annyi
pénze, hogy havi ezer forintot fizessen ki
albérletre. És bár közben két évig is
eltartott, hogy érzéketlenül feléje sem
nézett az apja nővérének, ha bajban volt,
mindig eszébe jutott. A mami volt
szobájában Ili lakott, az idősebb
unokatestvére, nem volt ott a beszélgetés
elején, később jött be, nem hallotta, mit
mondott az anyja egy negyedórával előbb.
Amikor megértette, hogy miről van szó, azt
mondta:
– Költözz ide az én szobámba.
A költözést elintézte villamoson, csak az
írógépét kellett taxin vinni, egy Continental
Silenta márkájú tizennyolc kilós öreg
csatahajót. Ari néni negyven éven át volt
gépírónő, áhítattal szeretett minden
írógépet, és nem állta meg, hogy azonnal le
ne üljön kipróbálni. Könnyű billentésű gép
volt, és majdnem hangtalan, először
idegesített mindenkit, aki komolyan gépelt,
meg kellett szokni a némaságát.
Megállapították a nénjével, hogy legalább
hatvanéves. Harminchárom forintért vitte el
a taxi a Virág árokból.
– Hangversenyírógép – röhögött Korom Illés,
aki segített a költözködésnél. Nem törött
össze a pipával együtt a barátságuk, ezt ő
már akkor is sejtette. Mostanában mégis
ritkábban találkoztak.
A munkáját a nyomdában szerezte,
ahonnan a korrigálásokat kapta eddig is. A
nyomda állandó munkaerőhiánnyal
küszködik, nincs korrektor, panaszkodtak,
ahányszor bentjárt. Olyankor tréfásan állást
ajánlottak neki is. Most aztán elfogadta, s
így ezen az őszön, szinte mellékesen,
megtalálta a kenyérkeresetét a jövőre:
éjszakai korrektor lett. Ebben a szakmában
meg is maradt. A munka minden
tekintetben megfelelt az igényeinek: szinte
fölöslegesen magas fizetéssel járt, és csak
az éjszaka óráit töltötte a betűk fölött.
Olvasnia kellett az újságot, amit az éjszakai
csoportvezető este az asztalára rakott,
hasáb- vagy oldallevonatban. Ha hibát talál,
kijavítani és amennyit elolvasott, beírni a
teljesítménylapra. A kézirattól eltérően
javítani nem volt szabad. Egy megdöntött
lapú, hosszú asztalnál dolgoztak a
korrektorok, éjszaka összesen hárman a
tizenhárom helyen. Olyan emberek, akik
maguk ragaszkodtak ehhez a műszakhoz:
mindegyiküknek megvolt a jó oka rá, hogy
állandó éjszakás legyen, és mind
berendezték már az életüket erre.
Egyenletes és kellemetlenül fehér volt a
fény, visszaverődött a levonati ívekről, a
friss fekete nyomdafestékről. Nagy ritkán
nyílt az ajtó. Egy hibás kezű nyugdíjas
behozott egy ívet a szedőteremből,
odaterítette a főkorrektor elé, aki egy
keresztbe állított külön kisasztalnál ült a
terem végében. Kijelölte az oldalt valakinek,
beírta a nyilvántartó lapra. A korrektor
maga elé vette a lejtős asztallapon és
olvasott.
Bárán hamar kialakított magának egy
nyomdai jelsort a javításokhoz, így többé
nem kellett gondolkoznia, hogy milyen jelet
tegyen, ez gépiessé vált. A szövegre, amit
javított, nem figyelt – nagyon ritkán volt
érdemes, vagy lehetséges egyáltalán – , és
a legtöbb hajnalon úgy indult haza a
csendes Nagykörúton, hogy nem tudta, mit
javított ki – jól – az éjszaka során. Jó volt a
munkája, tiszta, nyugodt. Hamar
megszerette” elégedett volt vele. Az
állandó éjszakások pedig olyanok, akikkel
szívesen volt egy teremben, egy asztalnál,
napi négy vagy nyolc órát. Nem figyelt rá,
nem használta el a fejét olyasmire, amiért
csak pénzt kap. Amivel megszerzi a napi
ötven pengőfillérjét.
(Mert annyi kell. Ötven pengőfillér naponta.
Ezt Jusszuf most mondta el neki, nemrég.
Váratlanul vallott: elmesélte, hogy
ezerkilencszáznegyvenötben jött haza
Theresienstadtból. Ott volt a németeknek
luxus koncentrációs tábora. Oda vitték
többek között a megszállott országok
uralkodóit. Ott érte meg a felszabadító
amerikai csapatok érkezését a görög király,
Ciano gróf lánya és Jusszuf is. Ő a magyar
foglyoknak messze legnépesebb
csoportjához tartozott: zsidó volt. A háború
végére Himmler megállapodott a
Vöröskereszttel, hogy akik ott élve
maradtak, azokat épségben átadja. A
bőréről volt szó. Hitlertől ugyanakkor
ellentétes utasítást kaptak a
táborparancsnokok: mindenkivel végezni.
Választhattak, hogy melyiknek
engedelmeskednek. Jusszuf addig egy
kisebb tábor foglya volt, Theresienstadttól
öt kilométerre. Kiütéses tífusz után.
– Egy napos délelőttön csak átsétáltam a
feljavító táborba: a halálból az életbe –
mesélte –; egy óra alatt. Addig négykézláb
jártam az avaron. Gyönge voltam fölállni.
Zézé, a költő hozott nekem mindennap egy
tányérka köménymagos levest, azért
maradtam életben. Különben nagyon jól
éreztem magam, derűsen, könnyen… Az új
táborban aztán összeakadtam Keresztes-
Fischer belügyminiszterrel, Schweinitzer-
Somborral, a titkosrendőrség
parancsnokával. Persze ők privilegizált
helyzetben voltak, irodán; de Schweinitzer-
Somborral beszéltem. Olyan közelről
látszott csak igazán, hogy milyen
példátlanul ócska garnitúra volt, Horthystól
együtt, ez az egész, amelyik huszonegyben
rátette a kezét az országra. Hazaértem,
gyalog, katonai dzsippeken, teherautón
meg egy kétfedelű futárrepülőgépen.
Először, amikor felszálltam itthon a
villamosra, eszembe se jutott, hogy ahhoz
pénz kell. Jött a kalauz, kérte a jegyet.
Mondtam, hogy nekem nincs pénzem.
Közbeszóltak az utasok: „Persze, hogy nincs
pénze, nem látja?” Honnan jöttem,
kérdezgették. Meglátszott az emberen.
Mondtam. „Na látja”, mondták a kalauznak.
„Mit akar tőle?” „De hát ha nekem jön az
ellenőr.” Majdnem megverték a végén.
Eleget szállítottak vonaton az utolsó három
év alatt, sose jutott eszükbe, hogy a
menetjegyet kérjék tőlem. – A hazautazása
alatt döntötte el, hogy mekkora szerepet
enged ezután életében a pénznek.
„Itt, a Ferenciek terén mondtam el
Zsuzsának”, mesélte egy nap. A térről jutott
eszébe, ahol kiültek az Egyetem eszpresszó
elé a járdára beszélgetni. Zsuzsa volt a
neve annak a lánynak, akivel Jusszuf
hazajövet találkozott, azután együtt élte le
vele az életét, Bárán vékony, ezer-ránc
nevetésű, nagyon hamar öregedő
asszonyként ismerte már. „A
templombejárat előtti járdán ült egy
hadirokkant, azt mutattam neki. Figyeld, azt
mondtam. Egy bakancsos férfi ment el a
vak előtt, és pénzt dobott a katonasapkába.
Számoltam: egy. Zsuzsa várt, mi lesz ebből.
Jöttek mások. Egy asszony esernyővel,
pénzt dobott, arra rámondtam: kettő. Egy
negyedóra alatt tizenkét olyan ember ment
el a templomkapu előtt, aki adott. Ezt
akartam csak megmutatni Zsuzsának. Aztán
elmagyaráztam, hogy is képzelem el az
életünket. Theresienstadtban
kiszámítottam: arra, hogy életben
maradjak, napi ötven fillért fordítottak,
békebeli pengőben számolva. Azt
számoltam, amire igényt tartottam. Nem
kértem, hogy egy század drágán táplált SS
őrizzen. A legújabb mintájú géppisztolyokat,
a nagy költséggel kiképzett gyönyörű
farkaskutyákat, az áramfejlesztőt, a
transzformátorházat, a fényszórókat, és az
irracionálisán magas fogyasztású
villanykerítést sem kértem. Anélkül: napi
huszonöt deka szójalisztkenyér, egy csajka
leves, amiben néhány szelet répa úszott és
három deka obst, mi magyarok kolbásznak
mondtuk, nem tudom, miből csinálták; meg
egy óriási barakk, ahol százan aludtunk
háromemeletes fapriccseken – ezekre
igényt tartottam. Az napi ötven fillérbe
került. Nem pontos a számítás, nehezen
meghatározható tételek vannak benne.
Napi ötven fillér, annyi elég, az ember élve
marad, ha mást nem akar, ez
bebizonyosodott. Ha megszorozzuk
kettővel, még akkor is csak egy pengő
fejenként. Az heti tizennégy pengő
kettőnkre. Úgy fogjuk csinálni, gondoltam,
hogy én kiállók egy kalappal vasárnap a
Ferenciek temploma elé, és ennyit egy óra
alatt összeszedek. A hét többi napján pedig
szabad vagyok, mintázok, olvasok,
tanulok.” Egy percig sem volt kétséges
Jusszuf előtt, hogy dolgozni, azt nem
fognak. Gyerek persze így nem lehet. A
terve később lényegében helyesnek
bizonyult. Nem számíthatott ugyan arra,
hogy ilyen nagyot változik a világ. De az
összeg kijött.
Jusszuf is felvételre jelentkezett abba a
bizonyos történelmi céhbe, fordító lett. Volt
már tapasztalata akkorra, Tarzanból. Most
ifjúsági regényeket fordított, görcsösen,
lassan, franciából, a múlt századi nagy
oroszok levelezéséből; Zsuzsája régész volt:
múzeumi kiadványokhoz készített
szemléltető ábrákat. Megéltek napi húsz
forintból az utána következő években
fejenként.
Ennyit kell megkeresnem, gondolta Bárán,
és akkor semmi más gondom, keresem az
öreget. Hivatásos kereső leszek, húsz
forinttal nagy kereső. Fejet hajtott
gondolatban az öregek előtt, akik mindent
végigcsináltak már, és kidolgozták a
módszereket helyettünk is.)
Átszámította forintra az ötven pengőfillért,
és tudta, hogy hamar meglesz. Hamar
megvan az mindenütt a világon, számítsa át
akárki forintra vagy angol fontra, olasz
lírára, és kiderül, mennyire kevés.
A megélhetés gondját így el is vetette.
Azután számolt: ruhára nem kell költenie, a
farmernadrágja még két vagy három évig
kitart, tudta; a pokróckabátot élete végéig
nem tudja kilyukasztani. Az étrendje egy
kicsit különösen alakult, mert az üzemi
konyhán kettő negyvenért kapott ebédet,
de az este tizenegykor volt. Az volt a biztos
meleg étkezés a napban. Hetenként száz
forintot adott haza ennivalóra Ari néniéknél,
abból reggelizett és ebédelt, ha otthon volt
éppen. Ahol hétre vásárolnak, főznek,
nagyon kevés költség esik egyre, mondta
Béla bácsi, és nem engedték, hogy többet
adjon, bár ő ezt a pénzt mindig gyanúsan
kevésnek tartotta. Mindent egybevetve úgy
látta, hogy a fizetése felét minden
hónapban takarékba teheti. Az az érzése
volt, hogy hamarosan szüksége lesz pénzre;
bár még homályosan sem tudta, mire akarja
majd elkölteni.
Ment könnyen. Már előbb, alkalmi munkái, a
spanyol piackutatási szövegek olvasása
közben megtudta, hogy jó készsége van a
korrigáláshoz, könnyen észreveszi a
betűhibát. Végül is fárasztó volt nyolc órán
át olvasni, de szerette csinálni, munka volt,
érdemes erre a névre.
Egy sárgaréz léniát csúsztatott lejjebb sorról
sorra olvasás közben, és óriási
reklámgolyóstollal írt. A léniát az egyik
mettőrtől kapta, még az első napon. Sok
lexikon, szótár volt a korrektorszoba
szekrényében. Egy-egy reggel, amikor
elkészült a munkájával, ott maradt tovább,
ellapozgatott egy század eleji
lexikonkötetben vagy a Nyelvőr régi
számaiban; az öreg könyveknek már a
fogása is nagyszerű volt. Gyakran élvezte
azt is, hogy egyenesen a terítőre rajzolhat,
írhat. Itt más értéke volt a papírnak – a
korrektorasztalt naponta borították friss
ívekkel, a mosdóban fehér kutyanyelvek
lógtak kéztörlésre.
Valérka volt még éjszakás ekkor, az első
évben és Albert, egy kövér szőke fiú.
Valérka így tudta otthon fenntartani a
háztartását, gondozni beteg anyját, és még
a csúcsforgalom zsúfolt járműveit is
megúszta. A korrektorszoba ablakát nyitva
hagyták egészen a hűvös hajnali órákig:
csöndes és levegős munka volt ez az
éjszakaiakkal.
Az emeleti szedőteremben új holland
kávéautomatát állítottak fel a nyáron; ő
minden nap végignézte, hallgatta, hogy a
gép kávét darál, poharat, keverőt pottyant
ki, tejszínport, cukrot, kávét adagol, majd
kiöblíti önmagát. Maga elé tette az
asztallapra a kis műanyag kávéspoharat, és
amíg hűlt, korrigált.
Reggel, ha nem a városnak vágott neki,
hazament. Ilyenkor már nem tudott
lefeküdni, járt az agya délutánig, tele volt
kávéval, és a fáradtság sem hagyta
elaludni. Heverészett, olvasgatott; látszólag
semmittevéssel pazarolta el drágán
megváltott szabadnapjait. A mosogatásban
segített sokat a nagynénjének.
Rengeteg volt az edény, vasárnap a
legtöbb. Ott vártak a reggeli tálcák, bögrék,
a két napi evőeszköz, a vacsorák kis- és
nagytányérjai, színes halom, kibuggyant a
konyhai kiöntő peremén. Ari néniéknél
mindig nagyon sokáig lehetett halogatni a
mosogatást: sok edény volt.
– Elmosogatok ma neked – mondta az első
vasárnap Bárán.
De aznap még nem engedte a nénje.
– Szó sincs róla. Vagy, tudod mit:
törülgethetsz, nem bánom. Add ide azt a
marék kanalat még, légy szíves, a
konyhaasztalról – kérte később, miközben
két tenyerét fura ájtatos manó mozdulattal
egymás felé fordítva a szűk mosogató fölé
tartotta, és lerázta a kezéről a csapvizet. –
Folyó vízben mosogatni, az egészen más,
tudod. A múltkor majdnem eltörtem a
bögrédet. Megcsúszott a kezemben, még
nem szoktam hozzá ehhez az új
mosogatószerhez. TIP. Itt kaptam el a
bögrét, a mosogató fája fölött.
Ott állt a bögréje most is a fali ládában,
látta: nem használta más, az övé volt végig,
arra az esetre, ha három évben egyszer
náluk akar meginni egy bögre vizet.
Mellette a család többi pohara-bögréje. Egy
szürke üvegkorsó, függőleges bordákkal, a
füle mellett őriz egy régi csorbát. A hátsó
sorban sötétkék bádogbögre, az a
nagyanyjáé volt – nem, az a nagyanyjáé.
Mellette a nagyapja óriás fajanszbögréje.
Nem tették el őket a kredenc mélyére, és a
szennyesedénykupac aljáról is mindenki
mindig kiásta a sajátját.
Ari néni arról kérdezte, hogy a nyomda előtt
miből élt meg. Verdit fordított, mondta,
kilencszáz oldalas könyvből a fennmaradó
részt. A nagynénje nevetett, mintha valami
régen várt, törvényszerűnek vélt dolog
bekövetkeztét nyugtázná.
– A te nagyapád – mesélte – azt mondta
mindig, hogy kell valaki, aki a nagy
emberek után elvégezze a munka többi
részét, és hogy akikre ez jut az életben,
azok becsületes emberek szoktak lenni,
olyanok, akik dolgoznak. Ő fordította a
fennmaradó részt a Bölsche könyvéből, két
kötetben a háromból. Az megvolt, az ostrom
alatt zabrálták el, amikor a csillagász
távcsövemet. Fordított ő is, nem tudtad?
Nem tudta eddig még, hogy a nagyapja
fordított, pedig jót tett volna, amíg tartott a
fennmaradó rész Verdiből.
Úgy gondolta, elbizakodottan és magában
tetszelegve: szólt” a lélek szava, talán
nagyapjától örökölte a gőgjét és a
makacsságát, ami belezavarta a
kényszerfordítók magyar történelem
összehívta testületébe. Talán apjától. Ahogy
a fogáról sem tudhatta, melyiké.
– Nincs egy lyukas fogad se, igaz? –
kérdezte a néni, – Apai ágról örökölted,
apádtól, nagyapádtól. Imrének is nagyszerű
fogai voltak. Nagyapónak, amikor meghalt,
összesén négy hiányzott.
Arra gondolt, hogy ő a fogszabályozóhoz
járt fogorvos helyett. Meg arra, hogy nem
mondták meg neki, amikor meghalt a
nagyapja. Ő tanította meg ceruzával
zenélni. Az elülső fogakhoz kell
odakocogtatni a fairónt, és a száj öblének
változtatása alakítja a hangmagasságot.
Már első elemista korában bonyolult
dallamokat tudott elkocogtatni hosszú,
sárga Hardmuth-ceruzáin. A kisszobában
ültek a nagyapjával, és krumplit sütöttek a
kályhában a parázson.”
– Felelőtlen ember volt – mesélte tovább Ari
néni. – Száz cigarettát szívott el naponta.
Erősét, Munkást. Add csak azt a virágos
tálcát… A sarkáról már a háború előtt
hiányzott a zománc. Ezen még az én
nagymamám reggelizett.
A reggelit mindig nagyon komolyan vették
ennél a háznál. Megvolt mindenkinek a
maga reggeli tálcája is.
– Nagyapó ezen evett, ezen a barna
papírtálcán. Szemben ültek egymással
mindig, mami meg ő, a konyhaasztalnál a
két tálcával, úgy reggeliztek, és mami
beleaprította a kenyerét a kávéba.
Emlékszel? Mindig zsémbelt veled, hogy
minek majmolod.
Ott lábatlankodott a törülgetésnél. Matatott,
belefeledkezett a konyhakredenc fiókjaiba.
Az egyik kisfiókban csak dugók voltak, egy
másikban spárgák, tudta, hogy ha egy nap
máshova költözne a család, ezeket biztos
magukkal vinnék.
Hosszan emelgette a súlyos, kék vaslábost.
Ari néni nevetett rajta.
– Jánosnak minden szép, ami régi – mondta
Ilinek. – Mi szép van égy ilyen öreg
vasláboson?… – Bárán nagyanyja ebben a
lábosban szokta behozni a levest. Sárga
húsleveseket főzött, sok zöldséggel, télen
üvegből vette elő az apróra vágott kevert,
sózott zöldséget. Vastag falú edény volt,
súlyos, harang formájú, kihajló szegéllyel. A
szélén egy helyen lejött a zománc, látszott
a kétféle kék alatt a fehér alapozóréteg és a
barnára színtelenedett meztelen
vasanyag… – Megvan százéves – mondta
Ari néni. – Ezt az én nagymamám is úgy
örökölte már a maga háztartásába. Öt vagy
hat háztartás edényei vannak itt együtt
nekem.
Múltak a napok. Ha megjött a munkából,
reggelenként, nem feküdt le délig, a nénjét
hallgatta. Egyszer azon kapta magát, hogy
azt mondja Evetkének egy vendéglői
halászlé fölött: „Volt nekem egy nagyapám,
aki egészben rakta a levesbe a
cseresznyepaprikát.” Most jutott hozzá az
egész családlegendához, amit az apja nem
mondhatott el neki, és az anyja nem
mondott el; felnőtt fejjel, szinte véletlenül.
***
– Ahogy nagyapó összeismerkedett anyuval
– mesélte a nénje az olyan volt, mint a
mesében. Anyunak Kassán volt egy
nagybácsija, övig érő, hosszú fehér
szakállas úr, mint Jókai Mór azokon a késői
képein. Nála volt nyaralni anyu, és ott
hagyott egy fényképet. Nagyapó Kassán
volt akkor szerkesztő, ebédre volt hivatalos
ehhez a bácsihoz, és meglátta a képet a
kandalló szélén. Ilyen öreg kandallók voltak
akkoriban. Csudára megtetszett neki, és
azon nyomban fogadalmat tett, hogy ezt a
leányt, akit a kép ábrázol, ő el fogja venni
feleségül.
A maga lábán állt már akkor. Zentáról jött
Kassára, ott lakott a családja. A dédapádék,
azok csuda murisán éltek. József fuvaros
volt Zentán. Na, József mindig részeg volt.
Dédanyád meg sodrófával várta haza.
Nagyapád mesélte: ők, az a sok gyerek, ott
lapultak az ágyban. Reszkettek, szűken
voltak, és azon nevettek, hogy dédanyád jól
megverte az urát, ha részegen jött haza. Az
úgy félt tőle, az a hatalmas nagy darab
ember, hogy szaladt be az ágy alá, úgy
préselte be az óriásnagy vállát, és
könyörgött, hogy ne bántsa.
– Tizennyolcan voltak testvérek apuék.
Egyszer tudtam a nevüket mind. Várj csak.
Józsi, Jenő, Kálmán, Berta, Szerén, Zolti,
Árpád, Emma, Fruzsin, Margit, Aladár. Az
tizenegy. Nagyapóval tizenkettő. Érdekes,
ahogy visszatérnek a keresztnevek. Akkor
volt Kálmán bácsi, az első, aki eltűnt az első
háborúban, úgy, ahogy apád eltűnt a
másodikban. Azután megint el lehetett
nevezni egy gyereket Kálmánnak. Tizenhat
szülésből lettek, mert kétszer voltak ikrek.
Az egyik ikergyerek az úgy halt meg, hogy a
testvére ráfeküdt, agyonnyomta, mindig
több aludt egy ágyban. Tizenegyen éltek
meg, egy eltűnt, tízen maradtak. Abból
most már csak egy él, a Berta néni,
Abbáziába sodródott férjhez, tán még ma is
megvan, megnézhetnéd egyszer, ha arra
utazol, Jugoszláviában.
– A másik ágról borzasztó keveset tudok
mondani neked; talán anyudat kellene
egyszer mégis megkérdezni. Az ükapád
kalandor volt; Dél-Amerikába vetődött a
szabadságharc után, és ott benne volt
valamilyen polgárháborúban. Vagy
egyszerűen útonálló volt; azt tudom, hogy
indiánok voltak az emberei, ilyen pokrócba
öltözött indiánok. Mesélt sokat, kint,
Rákosszentmihályon, ha igaz, aranyat is
talált, aztán mindent elveszített egy vad
vasútvállalkozásban. Egy fillér nélkül jött
haza, pincér volt a hajón.
A másik nagymamám negyvenhét
gombócból főzte a töltött káposztát, tőle
van a kék zománclábos. Vele éltünk itt
együtt. Várgedén született. Mami is
Várgedén született, Gömör megyében, na,
gyorsan akartam kimondani, ott Miskolcnál.
Igen, Gömör megyében. Ott volt
kerékgyártó műhelyük. Öt fiú volt és egy
lány. A lány a legkisebb. De ők mind
feljöttek Pestre.
Sűrűsödő sötétség szivárgott be a
fényudvar felől a konyhába.
Maminak is az volt a tanult szakmája, ami
nagyapónak, tudtad-e? Gép- és gyorsíró.
Úgy adtak engem is gépírónőnek, szép
szakma nagyon. A mami idejében még nagy
dolog volt a gépírás, kevesen tanulták ki.
Hat elemije volt csak pedig. És jól írt,
tisztán, szépen, odavették állásba a
parlamentbe. De nem tudtak egymásról.
Összeházasodtak már, akkor mondta meg
neki nagyapó, hogy ha a parlamentben
találkozik vele, vagy ha előbb megtudja,
hogy ott volt gépírónő, akkor sose vette
volna feleségül. Rossz hírük volt azoknak a
lányoknak. Nagy káknak tartották őket, na,
az az igazság. Mami más természet volt.
Nagyapó borzasztóan lenézte azokat a
lányokat. Nem tudom, mire fel, férfi létére.
Elég nagy hadfi volt. Akár az Imre fia.
Elég az hozzá, nagyapád tanulni akart.
Azért ment fel először Kolozsvárra, azután
meg Budapestre. A végzősöknek írta a
diplomamunkákat pénzért, úgy próbálta
elvégezni a jogot, közben háromszázötven
szótagos gyorsíró lett. Aztán, hogy az apja
meghalt, nem tanulhatott tovább, el kellett
mennie dolgozni, hamar meghívták
parlamenti gyorsírónak. Az orvosegyetemet
akkor hagyta ott, amikor először vitték őket
boncolásra. De a jogot azután, meglett
ember létére befejezte. Tizennégyben kapta
kézhez a diplomáját a Pázmány Péter
Tudományegyetemen, az állam- és
jogtudományok doktoraként. Nagy eset volt,
akkor még nem volt szokásban, hogy valaki
felnőtt fejjel szerezzen diplomát. Két nagy
gyereke volt ott a rektori kézfogásnál, Imrus
is, én is.
Parlamenti tudósító lett aztán: hírlapíró. A
háborúban az első vonalból sebesülten
kórházba vitték, utána a Belgrádi Hírekhez
vezényelték. Tudod, kiadtak egy magyar
katonai újságot, amikor mi szálltuk meg
Belgrádot az első világháborúban. Onnan
küldött nekem képeslapokat, fényképeket,
de nemcsak ő, a többiek is mind engem
kényeztettek; a hadnagy úr kislánya voltam.
Egyszer voltunk lent Belgrádban anyuval és
Imrével hárman, rövid időre. Az ostrom alatt
a képeslapgyűjteményemet is elzabrálták.
– Mami mindig tartott otthon állatokat –
szólt a történet tovább. – Nem tudott
beletörődni sehogyan sem a városi életbe,
abba, hogy a gyerekek itt nőjenek fel
ötemeletes házak között. Volt két kutyánk,
kétszer macskánk, hogy is hívják azt a
páncélos állatot? Teknőc. Látod, hogy
szenilis vagyok. Volt egy teknőcünk, az
megszökött. Volt egy tüskésdisznónk, és
volt egy kecskegida. Egyhetes volt, te, az
úgy sírt az anyja után. Anyu adott neki tejet
szopósüvegből. Aznap, amikor szereztük,
színházjegyünk volt estére. Aztán, amikor
hazajöttünk, a házmester azzal fogadott,
hogy csináljunk valamit a kecskével, mert
nem tud aludni a ház. Úgy bőgött. Amikor
beléptünk, elhallgatott, és Imre egész
reggelig dajkálta. Ilyen volt. De azt is
megcsinálta, hogy amikor tyúkot akart
fényképezni, hipnotizálta. Megfogta a tyúk
fejét, lenyomta, és krétával vonalat húzott
előtte a földön. Az csak ment a vonal után,
amíg egészen elkábult. Ez volt az egyik
módszere, a másik meg az, hogy leitatta.
Rummal. Egyszer egy békát itatott le –
csuda muris volt; így ugrált ide-oda.
S lassan, észrevétlenül ráterelődött a szó
Imrére.
– Kidobták a kartonját először a
katonaságnál… – Nem mindig beszélt
egészen összefüggően a nénje. Vagy
inkább: ő tudta az összefüggéseket.
Fennhangon kimondott szavai mind egy
folyamatos töprengés részei voltak.
Kórházban volt nemrég, kivizsgálták, nem
találtak semmit. Elmesélte, hogy alaki
hibája van a veséjének. Azért engedi át a
cukrot. Van a családban a cukorral valami.
Imrének is a veséje miatt dobták ki a
kartonját. S egy újabb átkötés nélküli
lóugrásos mondattal rátért, hogy ilyen volt
Imre is, mindenki szerette, mindig, ahol
csak megfordult.
– Nagyon meg tudta szerettetni magát az
emberekkel világéletében… Volt benne
valami több… Ha megérkezett valahová,
azonnal ő lett a társaság középpontja. Én
nem is értem, hogyan. Csuda érdekes
ember volt, színes a végtelenségig. Öt meg
hat szép lány volt szerelmes belé mindig.
Sose felejtem el: egyszer az én
születésnapomra hívtunk vendégeket, és
folyton befulladt a tánc, mert a lányok mind
Imre köré sereglettek. Elragadó tudott lenni,
hogyha akart. Este tízkor egyszer csak
megunta. Otthagyta faképnél az egészet,
udvariatlan volt, még goromba is…
Egy nap, mint fehér homlokú hintalovat a
karácsonyfa alá, ajándékként tette elé a
nénje:
– Rád, tudod, mit mondott? Olyan egyéves
lehettél, amikor azt kérdezte: „Mit kezdjek
most még vele? Olyan, mint egy kis állat.
Majd ha beszélni tudunk. Akkor fogom
érezni, hogy van fiam.”
Amikor megtudta: az apja elragadó fráter
volt, és közömbös, önző nyilván, örült.
Büszke volt az apja hibáira. A betegségére
is. Neki magának is baja volt már a
vércukrával, azért nem engedélyezte az
orvos a hallucinogéneket. Most arra gondolt
egy pillanatig reménykedve, hogy talán
alaki hiba van a veséjével, s egyszer még,
nagyon sokára, megtörténhet, hogy egy kő
elzárja az egyik vesevezetékét, és abban
hal meg irgalmatlan fájdalmak között, ami
az öregnek is betegsége volt. Ez: a cukorral
baj volt mindig a családban, azt jelentette,
hogy volt család. Megtalálta a saját
árnyékát, amiről azt hitte, hogy egyedül
neki, négymilliárd ember közül, nincsen.
Nem is: az árnyék – ő – találta meg a testet,
amely veti.
– Szerették a hadifogságban is – mondta Ari
néni. – Nemcsak a fogolytársai. Az oroszok,
ápolónők, mindenki. – (Bárán úgy érezte,
mintha a nénje most egy láthatatlan
ellenféllel vitatkozna; cáfolni akarna
valamit, amit nem állított senki. Nem
értette.) – Hatalmas barakktábor épült ott.
Ők voltak az elsők, akik megérkeztek, még
nem volt semmi, ő vezette az építkezést.
Építészmérnök akart lenni, tudod. Mesélte
az a két ember, aki hazajött. Most nincs
meg a papír, pedig azon ott volt a címük
meg egy dátum is: április harmadika vagy
harmincadika, nem tudom. A mami holmijai
közt kellene lennie, abban a dobozban, amit
kértél… Mindjárt megmondom a nevüket,
emlékeztem, ma is emlékszem pontosan…
Érdekes, olyan dolgokat, amik tegnap voltak
vagy ma délelőtt, elfelejtek, szombaton is a
tűzön hagytam a babot, elfelejtettem
egyszerűen, hogy föltettem… és ennek a
két embernek a nevére, akik hazajöttek,
pontosan emlékeztem. Azok mondták: egy
Rasszijszk nevű városnál, az erdőben volt a
tábor, Marinovo alatt… De miért nem
kérdezed meg anyudtól, őhozzá kétszer is
elmentek.
 XIII. ÍGY ÉLTEK

Keresett egy könyvesboltot. A világatlasz új

kiadása kétszáznyolcvan forintba került, úgy
döntött, hogy egyelőre nem nyúl a
takarékbetétjéhez, nem veszi meg. Beült a
Széchényi Könyvtárba, ablak melletti helyet
kapott. Amíg az atlaszra várt, nézte, hogy a
szemben ülő kopott kabátos úr hogyan talál
helyet százezer gyöngybetűnek egy
tenyérnyi papírcédulán.
Egy fél órával később rátette a mutatóujját
Rasszijszk területi székhelyre. Ennyit tudott
meg róla: területi székhely, huszonhatezer
lakossal. Még kétszer kérte ki később az
atlaszt, mindig az Oroszország felé vezető
utakat kereste. Amióta elhangzott annak a
városnak a neve, a keresésének új
törvényei támadtak, saját lendülete és
tehetetlenségi energiája. Megkérdezte
anyját is még egyszer, bár most már nem
számított rá, hogy választ kap. Azt kérte,
hogy meséljen arról is, ami a háború előtt
történt. A tanúk nevét ugyan nem tudta
meg, valami mégis történt ezen az újabb
szabad szombaton, ami eddig soha.
– Mesélek, persze – felelte az anyja. És azt
mondta, hogy azzal ő nem árulja el Gazsit,
ha a boldog első házassága idejéről beszél a
fiának. Nem kell megtagadnia az első
szerelmét. Nemsokára azt a szót is
kimondta: „apád”.
– Jó, elmesélem szép sorjában. A
születésed. Szeptember elsején vonultak be
a németek Lengyelországba,
harminckilencben. A rádió egész nap ezt
közvetítette. A danzigi korridornál
kezdődött. Másodikán meg akartuk
ünnepelni előre apád születésnapját.
Lementünk vásárolni: rántott csirkét
akartunk csinálni. Szirénapróba volt
szombat délben egykor mindig. Aznap
egykor is. Megijedtem.
A kórház az Üllői úton volt, egy nagy
honvédlaktanya mellett. Nem képzeltük
még, hogy hogy lesz a második
világháború, és a gáztól rettegtem a
legjobban. Újszülöttre nem lehet gázálarcot
adni. Nem tudtam, hogy hogy lehet
megóvni egy csecsemőt. Egész nap
különféle szűrőket próbáltam, hevedereket
szerkesztettem a babakelengyéből, gézből
és pelenkából. (Most értette csak meg, hogy
az anyja gázvilágháborút várt, ahogy
mindenki. Mindig az elmúlt háború szerint
félünk. Bárán nagyanyja is azért gondolt
még negyvenhétben is arra, hogy a kisebbik
fia, János, él, csak nem tudja, hogy kicsoda:
a tizennégyes háború amnéziás gázsérültjei
kísértették.)
– Harmadikán születésnapra mentünk
Báránékhoz – a nagyanyádékhoz. Az Ostrom
utcában laktak, együtt Ariékkal. Már reggel
kisebb fájdalmaim voltak. Az orvosom
Pulitzer István volt, a Bertalanék távoli
rokona. A feleségének Szilárdka volt a
keresztneve, azt megjegyeztem, sokat
nevettem rajta. Déltájban ment el a
magzatvíz, és fél három körül mentünk be a
kórházba. Tizenhárom óra hosszat
vajúdtam. Túl fiatal voltam, de erős,
kisportolt hasizmokkal. Negyedikén hajnali
háromkor lettél meg. Ari éjfél előtt kétszer
betelefonált a kórházba, siessünk; legyen
Imrével egyszerre a születésnapotok. Aztán
azon könyörgött, hogy anyakönyvezzék egy
nappal előbbre a születést. Féltem, hogy
bombázni fogják a kórházat. A szülés alatt
 bedagadt a szemem. Utána három napig
nem szabadott fényt ereszteni a szobába.
Altattak. Gyulai doktor meghallgatta a
rádiót: az angolok elfogták a Schanhorst és
a Gleisenau német tengeralattjárókat. Ezzel
aludtam el. És azzal ébredtem, nem fogták
el mégsem, tévedés volt.*
A házasságunk. Színésznő szerettem volna
lenni, persze, meg orvos, arról nem tudsz.
Szentmihályon jártam polgáriba két évig,
aztán különbözetivel átkerültem a
gimnáziumba. Magántanuló voltam, de az
sokba került, és a negyediket abbahagytam.
Drogistainas lettem harmincötben, Pesten,
az Eötvös utcában. Nem szerződtettek,
ingyen kifutónak tekintettek. Onnan a
Molnár-féle csokoládégyárba kerültem az
Aréna út tizenkilencbe. Dobozkiadó lettem,
ragasztó, aztán adminisztrátor. Közben
sikerült bekerülni a színházba statisztának.
Egy évadon át voltam segédszínész.
Bekerültem a színészszakszervezetbe.
Apáddal közvetve ismerkedtünk meg, szinte
véletlenül. Nekem Tóth Paja udvarolt, a
fővilágosítónk, villamosmérnök. Közös
csónakjuk volt Imrével, Brünnben dolgoztak

*
Schnarhorst és Gneisenau, és persze nem tengeralattjárók (a dig.).
együtt. Imre egy Ili nevű kislánnyal járt a
Dunára, sokat voltunk együtt négyesben.
Amikor már régen felbomlott mind a két
pár, lekéstem egy túratalálkozót a
Banántoronynál, a Banánszigeten. Négyen
mentünk volna, harmincnyolcban egy nyár
eleji vasárnap reggel. Apád is késett, ott
álltunk ketten. Menjünk el kirándulni, hívott.
Fölmentünk a Nagyszénásra.
Ősszel összeházasodtunk. Én a színháznál
akkor harminc-negyven pengő fizetést
kaptam havonta. Báránék a Dembinszky
utcában laktak, Arankáék a Vérmezőn.
Rossz volt a hangulat, lebeszélt mindenki,
azzal, hogy úgysem maradunk meg együtt.
Édesapád háborútól tartott.
Az elbeszélésnek ezen a pontján Bárán
megcsóválta a fejét. Anyja ránézett kérdőn,
de ő nem szólt. Magában gondolta csak:
„Édesapám”. Máskor nem mond ilyen
szavakat. Mint egy idegennek egy
idegenről.
Anyja folytatta, most már benne voltak a
dolgok közepében.
– Harmincnyolc november tizedikén volt a
polgári esküvő, huszadikán az egyházi.
Közben a Felvidéket visszacsatolták; az én
apámat behívták néhány napra.
Gyereket vártam.
Bárán megint fölkapta a fejét. Ilyeneket
mond neki az anyja: gyereket vártam.
Hivataloskodik. Mintha ők ketten – anya
meg ő – nem lettek volna ott.
Most meglódult a mese. Bárán megtudta,
hogy a fekete bútort a lehajtható
szekrénnyel a házasságuk előtt csináltatták,
a fehér lámpalapokkal együtt: azokat Imre
tervezte. A Thék Endre utca tizenhétben
laktak először; vagy a tizenötben, vagy a
tizenhétben. Még egy lehet: hogy a
tizenhármas szám volt. Most Leonardo da
Vinci utca, az Üllői útból nyílik, majdnem
szemben a Kilián laktanyával, egy vagy két
keresztutcával a Körút mögött. Anya otthon
maradt, a háztartást látta el, nagyon
kimerült volt már az utolsó színházi
hónapokban. Bárán apja a Schliemann
érténél dolgozott, fűtési berendezéseket,
vízvezeték-szerelvényeket, kazánokat
készítettek. „Installációs” szerelő- és
építővállalat volt. Gépészmérnök volt az
apja.
Az olajfűtés akkor új volt, a Schliemann cég
annak a szakértője lett. Olajfűtő
berendezéseket szereltek be
iparvállalatoknak, magánszemélyeknek is.
Imre tervezte a spanyol követség
fűtésberendezését. A polgárháború még
tartott, egy francia nő volt az
ügyvivőhelyettes, úgy hívták, hogy Madame
Tournier vagy Fournier. A Schliemann maga
félig német vállalat volt. Két vezére volt; a
magyar Kresz Ferenc – neki volt, Bárán
anyja nem tudta bizonyosan, az apja vagy
más felmenője az a Kresz Géza, akiről utca
van elnevezve, a mentőszolgálat alapítója.
Ferencnek két fiát cégvezetőként
alkalmazta a vállalat. A német
vezérigazgatót Heisének vagy Hossénak
hívták. Talán Rudolfnak. Egy Jolle nevű
német titkárnője volt, annál járt bent Bárán
anyja is: nagy Hitler-képet tartott az irodája
falán.
Hárman laktak a Thék Endre utcai
egyszobás garzonlakásban. Előszoba,
teakonyha, fürdőszoba, kamra. Nagy szoba,
nagy erkély. Fafűtéses kályhájuk volt, a
fürdőszobában autogejzír, nagy hengeres,
húszliteres. A bútoraik megvoltak már.
– Apád télen osztott munkaidőben dolgozott
– mondta ki az igét anyja. Most már más
volt a világ.
Így éltek. A színházból apa kivette anyát,
otthon tartotta.
– János szerettette meg velem a zenét,
apád öccse – mondta az anyja. – A
nagymama mást szeretett volna feleségül
Imrének; a Béla egyik bátyjának a lányát.
– Nagyapó lett a leggálánsabb lovagom.
Téged rontott; kényeztetett.
– Apád Brünnben dolgozott egy évet, és a
Budapesti Műegyetemen végzett,
harmincegyben. A Heinemann és
Roessemann, Epp, Fekete és Harmatta-féle
gépgyárban dolgozott először.
Közvetlenül az előtt kezdett a Schliemannál
dolgozni, hogy anyát megismerte. Felvették
gyakornoknak ötven pengővel egy hónapra.
Nyolcszor egymás után, nyolc hónapon át:
nem tudták állásba venni, rengeteg volt az
állástalan diplomás. Amikor
összeházasodtak, rendes állásban volt már,
kétszáz pengő havi fizetéssel. A havi
étkezésük, számolt anya, jó hatvan-hetven
pengőbe volt. A lakbér a Thék Endrében
pontosan hatvanhat pengő hatvanhét fillér.
Egy mozijegy két-három pengőbe került,
egy jó gyapjúszövet húsz-harminc pengőbe,
egy kiló cukor egy pengő húsz fillérbe. Apa
fizetését harmincnyolcban, a
házasságkötése alkalmával felemelték
kétszázharminc pengőre.
Ezerkilencszáznegyvenkettőig nem hívták
be az apját; a Schliemann hadiüzemnek
számított, a katonai parancsnoka el tudta
intézni a mentesítést. Negyvenkettőben
azután nagyon gyorsan behívták.
Schliemannék jogtalanul használták a
hadiüzem titulust. A németországi központ
negyvenkettő nyarán lebukott. Nálunk a
doni frontra készült a váltás. Negyvennyolc
óra alatt lebonyolították a szabotázspert.
Három embert kivégeztek. Budapesten Herr
Hosse főbe lőtte magát, Frau Jolle három
napig sírt a Hitler-kép alatt, majd eltűnt. A
botrány legutolsó, elcsitult hulláma sodorta
Bárán Imrét hathetes póttartalékos kiképzés
után, karpaszományos honvédként
megállás nélkül Rasszijszk városáig. („Ő volt
a tábor lelke”, hallotta János. A Schliemann-
botrányt szemérmesen megkerülték a
családi elbeszélések, azzal vitatkozott
magában a nénje, amikor azt bizonygatta:
szerették.)
Negyvenben, ahogy a gyerek féléves lett,
és a lakás szűknek bizonyult, kiköltöztek az
anyja szüleihez Szentmihályra. Apja onnan
járt be Pestre dolgozni. Anyja otthon maradt
vele. Angóranyulakat tenyésztettek. Egy
ideig az egész család ketreceket épített.
Apja az első párt a saját szüleiről Rózának
és Józsinak keresztelte el: Róza volt a bak.
Egy Burai nevű tenyésztőtől vették a
törzsállatokat. A nyulakat egy hónapig a
konyhában tartották. Az angóra, jutott
Bárán tudomására, a mellszőrét tépkedi ki,
abból készít fészket magának.
Egyszer náthajárvány volt, néhány állat
elhullott, meg kellett enni. Később már nem
volt egyszerű takarmányhoz jutni, egy-két
év múlva felszámolták az egészet.
Rákosszentmihályon földszintes lakásuk
volt. Hat-hét család lakott egy zárt udvar
körül, ott éltek anya szülei is. Az ő apja az
Adriani-féle Szesz- és Élesztőgyárban volt
kapus a Hon utcában, az anyja egy
játéküzemben munkavezető. Tőle került
anyához az indiánfejes gyűrű, amit majd
János fog örökölni: az ő nagyapja hozta
Nicaraguából. Anya is sokat segített neki a
játékfestegetésben. A fiatalok lakásában
barna diószekrények álltak világos betéttel.
–A szobagarnitúra roncsai még a
Dereglyében is megvoltak – mondta anya. –
Emlékszel arra a kis barna teázóasztalra.
Negyvenkettő elejéig csinálták így: hogy
apa Szentmihályról járt be Pestre. A
Schliemann-cég a Belvárosban volt, a Duna-
parton. Akkor megunták. Kezdődtek az
elsötétítések. A fiatalok nem tudtak eljárni
sehova. Nem volt összkomfort, kútról
hordták a vizet. Egy hónapig lakást
kerestek, annak a végén találták meg a
Kanizsai utcait.
Lakáskeresés közben az Ostrom utcában
laktak, ahová az ő születése után költöztek
össze Bertalanék és Báránék. Sokat járt oda
a család: anyja és apja, vele, hétvégeken
vendégségbe.
– Te talán kint maradtál Szentmihályon –
mondta az anyja.
– Nem maradtam kint – szólt közbe. – A
Városmajorba vittek le játszani.
– Lehet. – Az anyja folytatta. – A Kanizsai
utcai lakásban éltük át a kassai
légitámadást. A lakás még negyvennégy
júniusáig megvolt.
– Kellemes vidék. Kerítése se volt még a
háznak. Előtte majdnem grundszerű tér, a
Tengernagy utcára nyílt. Ma Belgrád utca a
neve… Volt a lift előtt egy két és fél
méterszer egynyolcvanas
buklészőnyegünk… Kígyós-csöves
falilámpáink voltak, elvesztek az ostrom
alatt.
Negyvenkettes építésű ház volt, első lakók
voltunk benne, az volt a jó. Drága, hetven
pengő havonta, de mi azt szerettük volna,
hogy önálló lakásunk legyen. Hármasban
éljünk. Szombaton édesanyám bejött, és mi
szabadságot kaptunk, moziba mentünk.
Minden vasárnap Imre szüleihez mentünk
ebédre.
A kisszoba volt a tiéd. Cserépkályha fűtötte
a szobákat, a hallból kellett tüzelni. Tiszta
fafűtésű. Szépen lehetett kenyeret pirítani a
parázs előtt. Edényben meg tököt, almát,
krumplit, a hamvas parázson.
A kisszoba fala nem ért föl a mennyezetig.
Nagy ablaka volt. Valami adóügyi oka volt
ennek; így nem számított külön szobának. A
háztulajdonosnak kevesebb adót kellett
fizetnie.
Egyszer nagy ijedtséget okoztatok, mert
Zsófi meg te kilógattátok lábatokat az
ablakon. A negyediken laktunk. Nem te
találtad ki; rendkívül megbízható lény voltál.
Zsófinak életveszélyes ötletei voltak.
Közel volt a vasúti töltés. Egyszer hosszú
szemlélődés után kijelentetted: „Nem
szeretem a vonatot.” „Miért?” „Mert
fekete.”
 XIV. KIHŰLT NYOMOKON

Itt megállt. Most már helyre állítgatta a

könyvtámasz négerbabákat és a berakásos
kártyaasztalt. Más irányban kellett újra
elindulnia.
A nyomok egy még meglevő itthoni
pillanathoz vezettek: Apa a
felhólyagosodott lábával. Kihúzza a karját
anyáéból, lehajol, hogy megigazítsa a
bakancsán a bőrfűzőt. Hátrább mami meg
Ari néni. Ő megy előre lassan a vonat
mellett – és fél.
Idáig eljöttem vele, gondolta. Most már csak
tovább kell mennem, tartani az irányt, a
Keleti peronjától annak a régi tábornak a
helyéig, ezerkilencszáznegyvenháromig.
Most már csak a konokságomat kell jól
megőriznem.
A pályaudvaron, kint, ahol a Keletnek tartó
vágányok fölött véget ér az üvegboltozat,
lehajolt és rátette a négy ujját a sín
acéljára. Fémesen távoli hideget sugárzott.
A nyomok is, amelyeken elindult végre,
régiek voltak, kihűltek már.
Az a dögcédula vagy a tokja, úgy látszik,
hazaért. Valaki elhozta Budapestig. Két
ember jöhet számításba, mind a ketten
hatvanegynéhány évesek lehetnek, mint
apa volna most. Vele voltak a keleti front
ezerkilencszáznegyvenkettes,
negyvenhármas perceiben. Ha itt élnek
valahol a városban, akkor meg is fogom
találni őket. Mondjuk ötven százaléknyi
esély van erre mindegyiküknél, tehát nem
több, és nem kevesebb: épp egy egész
esélyem van, hogy beszéljek egy emberrel,
aki ott volt, akkor volt, vele.
*
Hivatalos levelet kapott Verdi életének
magyar kiadójától. A kötet új szerkesztője
felszólította, hogy javítsa át a fordítást,
amely stilárisan sok kívánnivalót hagy.
Újabb honoráriumokat ajánlottak.
De hát nem volt ideje ilyesmire.
*
Már azon a napon beiratkozott a Széchényi
Könyvtárba, amikor lerakta az öreg
Continentált az Elemér utcában. S most
egyre több idejét kezdte ott tölteni. Más
irányban egyelőre nem tudott tovább
haladni. Ugyanahhoz az asztalhoz ült, ahol
az érettségi dolgozatára készült.
A szerzői katalógusban négy cédulát talált a
nagyapja nevével. Az egyik: a Szerelem az
élők világában (A szerelem
fejlődéstörténete és földi vándorútja).
Politzer adta ki, előszava Budapesten,
ezerkilencszáztíz ápril havában kelt, és
ebben elolvashatta: a munka megoszlott a
fordítók között; Bárán Józsefről mind a
három kötetben az állt, hogy”a fennmaradó
részt fordította”. „A rákszerelem
alapdallama”, ilyeneket írt bele a nagyapja.
Egy másik katalóguscédulán az állt: Cicero
(Marcus Tullius): Scipio álma (Somnium
Scipionis) a De republicából, Praeparatio,
tárgyi és nyelvtani magyarázatok: doktor
Bárán József. Vékony zöld füzetkét kapott
kézbe Az új tanulók könyvtára kiadásában,
amolyan nyomtatott puskát. A folyóirattár
szerzői katalógusában a H nulla-száz-
huszonkettes cédulán találkozott a nagyapja
nevével: Budapesti hírek, 1908-1909. Így
tudta meg, hogy az apja Budapesten
született. Eddig is azt diktálta be
mindenhol, bizonytalanul, de most tudta:
ezerkilencszáznyolcban már átköltözött
Kassáról a család. Ellenállt a kísértésnek,
hogy kikérje a Magyar bútor című újságot is,
ezerkilencszázhétből. Boldog volt, hogy a
nagyapja mégsem lett jogász, sem orvos, s
így a mestersége révén követhetők a
nyomai, megvannak nyomtatásban.
Ment a feltáruló nyomokon, könyvtárakban,
levéltárakban. Falta az elszalasztott
ismereteket, apjáról, nagyapjáról, saját
magáról – egybeolvadtak ezek a
nemzedékek, átfedték egymást. Lassú
munka volt, nehezen ment, mint apjának a
fogságba esés. (Ehhez utóbb talált
párhuzamot, amikor egy volt oroszországi
hadifogoly, akivel beszélt, odáig ért az
elbeszélésében, hogy „… sokáig tartott a
fogságba esés. Még az sem ment
könnyen…” Ő a saját keresgélésének éveire
gondolt rögtön.)
Most már monomániává nőtt a keresése.
Vallás lett számára, mely a puszta
szertartásaival örömet és megnyugvást hoz,
mely érthetetlen erőtartalékokat hív elő,
meghatározza a világ erkölcsi rendjét,
máskülönben elképzelhetetlen
cselekedeteket szentesít, felmentést ad.
Lopott érte. Később betört.
Átváltozott keresőgéppé: felhúzták és nem
áll meg, amíg le nem járt. Egészen
belecsavarodott az ügybe. Egybefolytak a
napjai, azután a hónapjai. Elmúlt október és
október lett megint. Már rég nem tartotta
számon a külső időt – ami nem ahhoz az
egy dolgához tartozott, azt nem érzékelte.
Csak azt, hogy meddig jutott el a
nyomokon. Ezek nem sorban, az idő
humortalan rendjében kerültek elő, egészen
másképp rendeződtek tisztán követhető
széles csapássá. Végtelenül türelmes is volt.
Amíg világ a világ, ő ráér.
Hónapszám nem beszélt másról senkivel.
Elburjánzott rajta a keresés, lehámozta
körüle a mát. Nem maradt ideje barátságra,
szerelemre. Ereje nem maradt.
Egy téli szombaton Korom Illés elhívta havat
lapátolni. „Brahiból”, mondta. Úgy ismerte
Báránt, mint akire biztosan számíthat egy
ilyen megmozdulásban. Délután mentek,
akkor nincs annyira hideg. Sort álltak a
Bertalan utca sarkán. Vastaligát kaptak és
lapátot. A hídról tolták a Dunába a
megkeményedett havat, egyetemistákkal
és utcaseprőkkel, akiket munkavezetővé
táncoltat elő a tél. Egy kucsmás pöttöm
emberrel, aki azért dolgozott, hogy
csempészett keletnémet zsebórát vegyen a
kislánya születésnapjára hetvenért. Egy
kétméteres lódenkabátossal, aki az ötödik
műszakját csinálta egyhuzamban.
Alvajáróként imbolygott a hamuszürke arc a
fejek fölött, csak annyit mozdult, hogy el ne
aludjon állva. Még egy hátra van neki.
Megfogadta, hogy vasárnap reggelig nem
teszi le a lapátot, mondta az utcaseprő. Az
után már nem áll föl a monya. Máskor Bárán
nem tudott volna betelni a látnivalóval.
Most hiába hívta Illés újra, nem ment havat
lapátolni, mert ott biztosan nem talál
nyomokat Rasszijszk felé. Ezt komolyan is
gondolta.
Évek teltek el, és nem találkozott Illéssel.
– Hová tűntél? – kérdezte Evetke nyáron az
antikvárium előtt. – (Szembe himbálózott az
úttest közepén Papp, a főrendező,
köszöntek. „Kihízta a Váci utcát”, nézett
utána Evetke.) – Nem látni mostanában. Azt
hittem, itthon se vagy, elutaztál.
Elütötte a kérdést, azt felelte, dolgozik, és
ami ideje marad, azt elviszik a nők,
pontosabban: nőzik és ami ideje marad, azt
elviszi a munka. De nem így volt, életének
arányai eltorzultak.
Délelőttönként feljárt hozzá a ropogós
röhhencs statisztalány, akit még a
színházban szedett össze. Két napra vagyok
hitelesítve, mondta Bárán ismételten,
fölöslegesen. Értésére adta, hogy közöttük
csak erről van szó: ha két napon át nem
fekszik le valakivel, a harmadikon már nem
tud a dolgára figyelni. Higiéniává
silányította a nemiségét. Leeresztett
redőnnyel, az ágyon fekve várta a lányt, aki
gyalog ment fel a hatodik emeletre. Kedves
volt, őszintén mohó, és Bárán ezért
csakugyan hálás volt. De mindig a lánynak
volt fontosabb a találkozásuk. Másfél év telt
el már így, amikor Bárán rájött, hogy amióta
lefekszik vele, még nem látta napfénynél az
arcát. Egyetlenegyszer nem ment vele
együtt az utcán. Nem ült be egy
vendéglőbe. Férje volt, de Bárán jól tudta,
hogy az számára nem ok, csak ürügy.
Elszégyellte magát, és ez azt
eredményezte, hogy elrakta a sárga
vászonredőnyt Ili szekrénye aljába. Más
nem változott.
Bálint Anni ott élt, ugyanabban a városban,
néhány ezer méterre tőle, egyedül. A feje
még most is zúgott az elválásuk
megrázkódtatásától. Nem futotta új
kezdésre az erejéből.
Sovány volt Anni, lefogyott, kisebbnek is
látszott. Mint aki megöregedett. A nyomda
előtt találkoztak össze egy októberi délelőtt,
Bárán hazafelé indult éppen. Meg kellett
volna ijednie Anni vékony arcától.
Észrevette, látta, elraktározta magában a
képet, de valójában nem érdekelte. Anni
hajnalban végzett a kórházban, azóta cél
nélkül járt az utcán, és már harmadszor
találta magát a Bárán nyomdája előtt. Ő
ettől sem gondolkodott el. Együtt
csatangoltak tovább. Később fölmentek az
Elemér utcai lakásba, Ari néni nem volt
otthon. Teát ittak Áci szobájában, amelyre
most nem vetett sárga fényt a vászon.
– Mit csinálsz? – kérdezte, és nem hallotta
Anni válaszát. Nem érdekelte. Nem
érzékelte a másik szorongatottságát.
Anni dolgozott, bábáskodott. Nem volt
gyereke.
– Találtál valamit? – kérdezte, őt érdekelte,
valóban. Báránnak pedig nem kellett több.
A két szó felemelte a zsilipeket.
Ahogy mesélt, abból kiderült: látja is közben
a saját patologikussá nőtt önzését, mintha
egy történet szereplőjét látná, lelkifurdalást
is érez e szereplő nevében, de ő maga kívül
marad, nem képes szembenézni vele. Anni
látta: előtte nem lehetett titka. Csak a
nyomokra szegezte tekintetét. Átsiklott Anni
megrendült életén, beszélt, megszállottan,
érzéketlenül a másik bánata iránt, és ahogy
mesélt, a becsavarodottsága lendületével,
abba újra beleszűrődött az a láz: ahogy a
kutatás mozzanatai új keresnivalókat
nemzettek, s ő sokszor már a nyom nyomát
kergette.
Apróhirdetést fogalmazott, mesélte. Három
spanyol folyóirat-korrektúrával az után,
hogy odaköltözött a nénjéhez.
„Aki tud valamit Bárán Imre
gépészmérnökről, aki
ezerkilencszáznegyvenhárom elején esett
fogságba a Don-kanyarban, és a rasszijszki
negyvenhatos hadifogolytáborban látták
még ezerkilencszáznegyvenhárom
áprilisában, kérem értesítse fiát, Nagy
(Bárán) Jánost. Budapest, VII. Elemér utca
5.” Elkért a nyomdában Valérkától egy
napilapot, megnézte, hogy fest ma egy
kishirdetésrovat, tollal a gépelt szöveg alá
írta: Közlemények vagy Egyéb.
*
– Ilyen már nincs nálunk – mondta egy
kékköpenyes nő a hirdetési iroda pultjánál.
– Micsoda? – Nem értette, hogy mi nincs
már.
– Az ilyen keresések. A háború után volt ez,
de már évek óta megszűnt. Nem vehetem
föl. Ilyen hosszú tilalmi listánk van – az
alkarján mutatta. – A Közleményekben most
csak érettségi találkozókat,
köszönetnyilvánításokat és tudományos
dolgozatok megvédését hozzuk.
Sohasem tudta meg, hogy miért nem
adhatta fel a hirdetését.
Eszébe jutott, hogy a mieink a
hadifogolytáborokban sok helyen együtt
voltak a németekkel. Amikor Jusszuf Kölnbe
utazott kiállításra, levelet küldött vele.
Viszontagságos próbálkozások után
helyezte el Jusszuf barátja, egy ott élő
magyar műtörténész a Heimkehrer című
havi lapban, amelyet volt német foglyokat,
katonákat kereső levelekkel, hirdetésekkel,
fényképekkel nyomtattak tele.
A támpéldányban – néhány hónappal az ő
első levele után kapta – gumibélyegzővel
odanyomott nyíl jelölte a közleményét, a
„Kameraden sucben, Kameraden helfen cím
alatt a háborús nemzedék újságjában
(Stimme der Kriegsgeneration). Díjat nem
kértek a hirdetésért. Megváltoztatták a
szövegét, úgy jelent meg: „Offizier Imre
Bárán”, így ő eleve nem sokat remélt az
egésztől. Különös társaságba keveredett az
öreg, gondolta a lapot nézegetve.
A hirdetése alatt egy francia jelentkezett (az
ezerkilencszázharminckilences évjáratból),
aki a szülővárosáról, Angers-ről írt könyvet a
német megszállás idejéből, és segítséget,
képeket, dokumentumokat kért. A
szomszédos hasábot bélyegrovat foglalta el.
Az oldal tetején a Frontharcos Szövetség új
parlamenti képviselőinek arcmása:
gondozott külsejű, jólétben élő, tekintélyes
férfiak. Egy első látásra felfedezhetetlen,
lényegi vonás – talán nem több, a
biztonságuk – egyformává tette őket. Az
oldal első harmadában, vonal alatt,
tárcaszerűen elhelyezve, egészen másfajta,
sovány arcok: keresőszolgálat háborús
fényképekkel; tiszt, közlegény, kontyos nő
civilben medailonnal. A második
világháború kurta, nem időrendi története
német szemmel: Kolberg, 1945 (Bárán úgy
gondolta, hogy ez a lengyel Kolobrzeg lehet,
autóstoppolt már arra), Sztálingrád, 1945;
Pó-delta, Pádua–Este–Ferrara körzet, 1945;
Bromberg, Hermann Göring strasse, 1945;
Lubowka tábor, 1943; Rhodos, 1944;
Königsberg, 1945; 7051-es láger, Odessa,
1944-45. Az SS rohamosztagos Franz Dietz,
aki tizenhat éves korában vonult be
negyvenkettő november elsején, Budapest
körzetéből adta az utolsó életjelet, 1944-
ben.
A levelezési rovatban Edgár Joubert azt írta
Párizsból, hogy Kopernikuszt németnek
kinevezni sem kisebb ostobaság, mint
lengyelnek, s ugyanolyan neurotikus
nacionalizmus, mint a „francia Nagy
Frigyes” gondolata. A svéd Elsa
Brandströmről, Szibéria Angyaláról új
nővérotthont neveztek el Löxterben.
Tizenhatodikára és tizenhetedikére
lágertalálkozót és tábori konyhából
elköltendő ebédet hirdettek Haliéba.
A Gratulálunk rovatban Frieda Harke
bajtársat hetvennegyedik, Josef Lasys
bajtársat hetvenegyedik születésnapja
alkalmából köszöntötték. A háborús
nemzedék életkora ma, gondolta Bárán.
Apa hatvan sem volna még. És, gondolta,
Franz Dietz negyvenöt sem.
Választ egyetlenegyet sem kapott.
*
Idegen embereket keresett, hívott
telefonon.
Járt a Hadtörténeti Múzeumban, ahol nagy
haditervokmányokon megőrizték az egyes
bevonulások táboriposta- és századszámait.
Űrlapokat töltött ki a Honvédelmi
Minisztérium Feketesas utcai Központi
Irattárában, ahol a háborús halottakat és a
Vaskapu utcai Központi Lakcímhivatalban,
ahol az élőket tartják nyilván. Kölcsönkérte
Nagy Gáspár autóját, elutazott Nógrádba,
Párkánynánára, és a két album fehér tussal
írt helynevei, házak, várromok váltak
ismerőseivé.
A Műegyetem Könyvtárában előásta a
Schliemann-cég harmincnyolcas
épületgépészeti prospektusát. Jusszuf
miniszter ismerősétől, akivel a szobrász a
német megszállta városban együtt
gyártotta a hamis papírokat, sikerült
ajánlólevelet szereznie a Széchenyi
Könyvtár zárt osztályára és a Magyar
Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága
Párttörténeti Intézetének könyvtárába.
Mikrofilmkockákon végigböngészte a szovjet
hadsereg Igaz Szó című magyar nyelvű
lapjának első évfolyamait.
Régi napilapokban, a Magyarországban, a
Pesti Naplóban Josephus és -árá- szignókat
keresett a piaci jelentések és parlamenti
tudósítások alatt.
Elolvasta magyar haditudósítók könyvbe
gyűjtött írásait, Hitler Adolf Mein Kampf (Az
én harcom) című munkáját.
*
Illés azt mondta, hogy az első magyar
kiadásban még benne állt az is, hogy az Új
Rendben mi a teendő idővel a magyarokkal,
s csak a továbbiakból hagyták ki a
bestseller nagyobb itthoni sikere érdekében.
Nem talált semmit. Az egyedül jogosított
magyar kiadás ezerkilencszázharmincötben
jelent meg. Fordítói előszót is írtak hozzá.
Olyan emberek voltak ők, akik már
huszonháromban a „Hakenkreuz sorsdöntő
küzdelme Münchenben” címmel publikáltak
a mű szerzőjéről a Kecskeméti Közlönyben.
S később, ugyanott: „… lassanként
elhervadnak a »Horogkeresztes« hősök
sírhantját borító virágok…” „Igen!”, szóltak
az átültetők, „Mi ott ismertük meg Őt, e mű
nagyszerű szerzőjét… a müncheni Circus
Crone hatalmas ponyvája alatt, a Bürgerbau
csarnokában, november 9-én
horogkeresztes rohamosztagosai élén,
csapzott hajával, erőt sugárzó
tekintetével… Amikor Hitler Adolf maroknyi
táborának csak gúny, majd erőszak,
leveretés és börtön jutott osztályrészül…”
„… akkor amidőn a rabság keserű kenyerét
ette Az előszó után gyászkeretben áll a
szerző ajánlása: „1923. évi november hó 9.
napján déli 12 óra 30 perckor Münchenben
a Feldhernhalle előtt és az egykori
hadügyminisztérium udvarán a következő
férfiak estek el népük feltámadásába vetett
törhetetlen…” és a nevek, a Kapp-puccsból.
A könyv magyar zárszava Németországról
beszélt, arról az államról, „amely – egy
napon a föld ura lesz”.
*
Egy nap rémületében lehunyta a szemét a
hadtörténeti intézetben, amikor egy
papírdobozból előkeveredett táblázatot,
fekete pecsétet látott: „Szigorúan titkos!
Csak vezérkari tisztek betekintésére.” Akkor
lélegzett fel, amikor rájött, hogy egy másik
hadsereg más vezérkari tisztjeiről van szó,
akik nincsenek már.
Talált egy Magyarország háborúja című
angol propagandafüzetet, amely történelmi
visszapillantással igazolta, hogy a
magyaroknak mint mindig, most is minden
érdekük és hajlandóságuk a gyilkosság,
rablás, a szomszédos népek
megnyomorítása. Csaknem betűről betűre
elolvasta. Csak a szerzőtől undorodott. –
(róla feltételezhette, hogy magyar), az
angolokat, akik a könyvet kiadták,
megpróbálta megérteni –
ezerkilencszáznegyvenhármas volt a
dátuma.
Megtalálta a magyar Don-arcvonal térképét
is, amelyre a Második Hadsereg tartalék, 1
harckocsi, repgép nélkül, 54 zászlóaljjal 200
km-es arcvonalra felkenve várta a
támadást.
A Széchényi Könyvtár hírlaptárában öt
dátumot írt fel magának
ezerkilencszáznegyvenháromból egy
kérőlap hátára: I. 26. (III. hdt.), I. 16. (IV.
hdt.), I. 17. (VII. hdt.). Ezek voltak a doni
szovjet áttörések napjai a Második
Hadsereg egyes hadtesteinél. Kikérte a
Magyar Nemzet megfelelő számait.
Január tizenhetedikén, az urivi hídfőnél
történt szovjet áttörés, és a III. hadtest
szétveretésének másnapján a keleti
arcvonal hírei Sztálingrádról szólnak: ott
állnak német szövetségeseink
élethalálharcban. De már súlyos harcok
folynak a voronyezsi új támadó szakaszon
is. „Napok óta a bolsevisták
tömegtámadásai az egész keleti front
hosszában.” Tudósítások Berlinből:
Befejeződött a Velikije Lukiért folytatott
küzdelem. A harmincnégy fokos hidegben
harcoló csapataink kitörtek.
Tizenkilencedikén Sztálingrádban
hullahegyek tornyosulnak a német
támaszpontok előtt, jelentette Berlin.
Huszadikán 50 fokos hidegben, kétméteres
hóban harcol a Sztálingrádi Romváros
védőserege. És őrültségnek tartják ezeket a
rohamokat Berlinben. A szovjet rohamokat.
A magyar hadsereggel kapcsolatban csak a
tábori postának volt bejelentése: a
csomagforgalom ideiglenesen szünetel – a
mozgó hadműveletek, a hóviharok miatt.
Huszonkettedikén helyreigazítják az
itthoniak tájékozatlanságát. A
miniszterelnök kijelenti, hogy veszteségeink
távol állnak az ellenség által közölt
számoktól. A legszigorúbban eljárnak
felelőtlen és valótlan hírek terjesztőivel
szemben. Minél súlyosabb kint a harc, annál
nagyobb rendnek kell lenni idebent…
Lényeges magyar haderő bekerítve nincsen.
A voronyezsi hídfő tervszerű kiürítése folyik.
A napi főcímek Dönitz óceáni offenzívájáról
szóltak. Berlin szerint: „Ha sikerül az
ellenséges hajózás 25 százalékát
megbénítani, a háború megnyertnek
tekinthető.” Az angolszászok döntő
kudarcot szenvedtek Afrikában.
Az ezerkilencszáznegyvenhárom április
harmadikai budapesti újság már foglalkozott
a mi háborúnk egyik áldozatával is: hősi
halált halt Alfred Zahn német százados,
miután huszonnégy óra hosszat védelmezte
a túlnyomó szovjeterő ellen az egyik német
támaszpontot az Ilmen tótól délre.
Aztán az elsüllyedt város tegnapjai szóltak
hozzá a könyvtárból, és váltak mává.
Mintha a tegnap telefonkönyveivel a hóna
alatt járkálna erre-arra. A saját, később
zajlott életéből hívtak volna elő képeket.
Egy név: a hajdani tornatanáráé: Iglóy. Egy
másik: Kennedy.
*
Látott egyszer egy képaláírást: „a
zongoránál Kresz Antal”, most ennek is
utánajárt. Ismerőseinek, barátainak és
szerelmeinek mozgósításával sikerült
találkoznia a dzsesszzongoristával, egy
lompos fiatalemberrel, akitől megtudta,
hogy a Kresz család ezernyolcszázegyben
telepedett meg nálunk, addig
visszamenőleg megvannak az iratok,
Bajorországból jöttek, él egy ág Dél-
Franciaországban is. Azonos, mondta Antal,
ők azok, akik a mentőszolgálatot
megszervezték Budapesten.
Schliemannékról nem hallott. Egy fasori
eszpresszóban játszott, egyedül: jó
muzsikus volt természetesen, az éjszaka
megbízható munkása.
 ***
Úgyszólván észre sem vette, hogy Anni
feláll és elmegy. Mintha nem is találkoztak
volna ezen a napon, ott maradt benne a
hiánya.
 XV. TŰZ-VÍZ

Az volt a legnehezebb: ismeretlen

embereket felhívni telefonon. Hiszen sokáig
még attól is félt, hogy egy
kereskedősegédet megszólítson, és tíz deka
parizert kérjen.
Most nem gondolt minderre, és csak akkor
jutott eszébe, amikor meglepődött a saját
nyugalmán: hogyan hív fel, hogy keres meg
sorra vadidegeneket, egyetemi tanárt,
vezérigazgatót, nemzetközi sakkmestert és
segédmunkást.
*
– Tulajdonképpen mit is akarsz tudni? Olyan
régen volt. – Isztrai professzor kérdezte ezt
a kis műegyetemi szobájában, és ő arra
gondolt: a tanárnak régebben volt, mint
neki. Harminc éve. Nem is reális idő már
egy emberéleten belül. Húsz év alatt elévül
a gyilkosság; addigra más ember, aki tette.
Harmincat számolnak egy emberöltőre.
Annyi van az apák és fiaik között.
Megszokta az ilyen kérdéseket, amióta ősz
ismerőse, Czukor Józsi, aki nagy kölcsönöket
erőltetett rá az előző években, összehozta
az első volt hadifogollyal. Tulajdonképpen
mit akar, ezt kérdezték sorra mások is,
szinte egyformán, és ő már megszokta a
kérdést. Meg a maga zavart, lassan idétlen
válaszait is. „Különben éjszakai korrektor
vagyok egy nyomdában, abból élek”
mondogatta, ha kellett, és fontos volt neki,
hogy minden kérdező tudja: ez csak azért
van, mert enni kell; a mestersége az az,
hogy az öreget keresi. Ágh Emilnek mondta
először, ő volt a Czukor ismerőse.
Haditudósító főhadnagyként került fogságba
a Donnál. Ő maga nem volt Rasszijszkban,
más fogolytáborokat járt meg, de elvezette
őt a rasszijszkiakhoz. Már ő is helyesen
ejtette a város nevét: a-val: Rasszijszk.
Ágh sötét, csíkos öltönyben ült a
dohányzóasztal mellett, egy ötödik emeleti
lakásban. Metszett, hatlapú üvegpoharak
álltak a kártyaasztalon vörös borral. Francia
konyakot hozott elő, Bárán nem hagyta,
hogy felbontsa az üveget. Zavarba jött az
idős férfi kedvességétől: először látta őt ez
az ember.
Azután megállapította magában, hogy baj
van, nem tud igazán figyelni semmire, ami
a második világháború után történt. Két
érintetlen sörkarikát tett ki vendéglátója a
poharak alá, azt írták rájuk mélybarna és
fekete nyomással, hogy SKOL. Nem állt még
pohár rajtuk, amióta elhozta őket
valamelyik nyugat-európai nagyváros
étterméből, magyar turista, Európa szegény
rokona. Mintha erre az alkalomra tartogatta
volna őket meg a következőkre, amikor
feljön hozzá ismeretlen hadifogolytársának
a fia. Csak hát egy hónapja még azt sem
tudhatta, hogy Bárán a világon van. Végül
vörös bort töltött neki a belvárosi lakásban,
a római kori romok fölött öt emelettel: ott
esett az első ilyen beszélgetése a hosszú
sorból, amelyben minden szó válasz volt
arra, hogy milyen béke is volt az az ő első
érvényes emléke idején, amikor megállt a
napon a Városmajor homokozójában.
Most már fokozatosan közelebb került a
tűzhöz. (A tűz-víz játékban: jéghideg,
langyos, már melegszik, forró, tűz, tűz!
Ismered? Játsszák még?) Egymás nevét
adták meg ezek az emberek, és ő
megtalálta idővel mind, és elment
mindegyikükhöz többször is. Nem tartotta
számon az idő múlását.
Bárán Imrével nem találkozott egyikük sem.
Ketten a rasszijszki táborban voltak foglyok.
Valamennyien eljutottak polgári pályájukon
addig, ameddig egyáltalán el fognak jutni:
valamennyien hatvan év körüliek voltak,
Ágh pedig, aki haditudósító főhadnagyként
járta meg a háborút és a hadifogságot és
tiszti táborokban töltötte el a háború utolsó
két évét, már nyugdíjba ment az állami
hírügynökség magas állásából. Angol,
német és orosz könyvek álltak rendetlenül a
polcán, meg az íróasztalán, legújabb
könyvek legújabb dolgokról, olyasmi,
amihez rendes körülmények között nem
lehet hozzájutni.
Volt egy vezérigazgató. Csak a nevét tudta
előkotorni Ágh Emil egy régi noteszből, de
megígérte, hogy a hírügynökség
mozgósításával megszerzi a telefonszámát
is. Egy este, két nap múlva cédula várta
Báránt a nyomdában, amikor beért, annyi
állt rajta Valérka írásával: Ágh Emil – Fejér
180-960. Nem tudta, ki ez, otthoni
telefonszámot hív e vagy munkahelyit. Puha
lányhang jelentkezett: „Mit mondhatok,
milyen ügyben keresi Fejér elvtársat?”
„Magánügyben”, talált rá ösztönösen a
megfelelő válaszra, és ennek köszönhette,
hogy a hívását bekapcsolták a Füszköng
vállalat vezérigazgatójához. Fejérnek
bemutatkozás után csak azt mondta, hogy
az apja hadifogoly volt a Szovjetunióban, a
rasszijszki negyvenhatos táborban.
„Szombat délelőtt ráér?” kérdezte a
vezérigazgató. „Akkor várom tizenegykor.”
Járt többször a Thököly úti ház legfelső
emeletén levő irodában. Az épület utcai
frontján népbüfé volt, a Keleti pályaudvarról
kijövő emberek töltötték meg, csomagjaikat
lábukhoz állítva híg feketekávét ittak. A
kapu alá portásfülkét húztak téglából, mint
annyi budapesti bérházban, amelybe irodák
költöztek az elmúlt évtizedekben. A
harmadik emeleten állandó irodaépítés-
alakítás malterosvödrei között, folyosók
útvesztőjében keresgélt. Ült a puha hangú
titkárnő szobájában, először látott irodai
hűtőszekrényt és gömbtestű autoszifont.
Sofőrök, küldöncök jártak. Az igazgatónál
ritkuló cigarettafüst húzódott ki az ablakon,
amely mellett televíziós kamerára
emlékeztető kis készülék állt háromlábon.
„Ionizátor”, mondta az igazgató. Elébe jött a
bőrajtóba, furcsa járással. Mind a két lábát
levágták bokából, lefagyott, ahogy
másoknak, a doni frontszakaszon
negyvenháromban, de ezt Bárán csak egy
idő után tudta meg. „Ionizátor. Nézze meg.
Tizenhárom ember ült itt. Öt óra hosszat.
Beszéltünk össze hülyeségeket. Öt percre
bekapcsoltuk, és semmi fáradtságot nem
érzek. Máskor egy ilyen értekezlet után úgy
kell összevakarni kiskanállal a
cselovekeket.”
Volt egy segédmunkás, akivel egy Visegrádi
utcai pincevendéglőben ebédelt többször is,
felváltva fizettek. Machala Péter egyedül
élt, nem beszélt soha a családjáról. Bort
ivott, a háború emlékére fölélénkült, és
szívesen beszélt. Orosz és német szavakat
szőtt a beszédébe, ukáz, mondta, rausch
(parancsot jelent az egyik, érzéstelenítést a
másik). „Voltam Bécsben”, mondta az első
találkozás napján. „Egy bécsi rendőr
kérdezte meg tőlem: Váren zí beftling in
Szovjetunión? Hogy voltam-e hadifogoly a
Szovjetunióban. Ja, mondom én. Láger
Rasszijszk?, kérdezi a pali. Ő is ott volt. Egy
osztrák, egy ilyen Schuppó, aki áll a ládán
az útkereszteződés közepén, és az autókat
tereli. Megismert az utcán.”
Volt az egyetemi tanár. A Műszaki Egyetem
folyosóján várt rá, nézegette a
gombnyomásra kivilágosodó, három
kiterjedésű ábrákat. Kanyargó, bonyolult
módon foldozott-alakított faburkolatos
szobasoron át vezette a tanszéki titkárnő.
„Egy kicsit még várni kell”, mondta, a
professzor mentegetőzött, egy külföldi
építésügyi miniszter volt nála, váratlanul
jött.
Volt egy világhírű sakknagymester. A
rózsadombi lakásán járt; az egységes térré
kiképzett helyiséget mennyezetig sötét
fával burkolták, rejtett világítást és
térhatású hangszórókat építettek a falba. A
sakkozó gyereke sohasem látott nyugati
játékkal volt elfoglalva: színes üvegfélét
olvasztott ólomkeretbe, úgy csinált
magának játékautót. A nagymester
amerikai turnéra készült, és egy
washingtoni sakkfolyóirat számára írt cikkét
hagyta félbe Bárán kedvéért.
Akivel beszélt, mind szívesen fogadta. Hogy
az apjának fia, megváltotta erre a jogot. Ő
kérdezett, megfontoltan, tervszerűen,
annak alapján, amit apjáról, a
tábortervezőről, április harmadikáról vagy
harmincadikáról tudott. Ők meséltek.
Elmondták a háborújukat, a hadifogságukat.
Hallgatta az egyiket, a másikat, azután újra
az elsőt, akkor egy harmadikat a
kettészakadt beszélgetésbe ékelve, ahogy
ráértek, ahogy megtalálta őket. Nem
tartotta számon a napokat, heteket; nem
tudta, mennyi idő múlik el. És
egybekeveredett benne, amit elmondtak.
Nem tudta már, hogy mit melyiküktől
hallott. Egy emberré olvadt a négy. Annak
itta minden szavát. Megállt mellette a Keleti
pályaudvar vágányfejénél, magára vette a
szerelvényét, a hátizsákját, a
térképtáskáját, feltette az altiszti
rangjelzéseit, munkaszolgálatos
karszalagját, tiszti váll-lapját, a vállát
megropogtatva belebújt az egyenruha
posztózubbonyába, a civil viharkabátba, az
autós katonatiszti bőrzekébe, hosszú útra
számítva. Együtt jutottak előrébb,
Rasszijszk városa,
ezerkilencszáznegyvenhárom tele felé. Így
beszélt körülbelül:
Harminc és feles beépítendő ágyúkkal
álltunk ott. Elmondom, öregem,
százötvenezer emberünk maradt ott, azért
csináltuk végig, vagy nem azért, most már
halljad, legyen meg. Azok az ágyúk az első
világháború sztárjai voltak, hosszú
lövészárok-háborúkra valók, és ha egyszer
beásták őket, mozdíthatatlanok. Mert a
magyar hadvezetőség az előző háború
megvívására készült fel; minden hadsereg,
mindig, a megelőző háború megvívására
készül fel, ez katonapolitikai tény. Január
tizenkettedikén, amikor az oroszok áttörtek,
egyszerűen elmentek az ágyúk mellett. És
ezek a mi hivatásosaink, akik ott voltak az
első vonalakban, ezek tudták előre. Nem
voltak olyan ostoba emberek. Egy téli nap,
decemberben volt, negyvenkettő
decemberében, a hadtesttörzshöz hívtak
meg vacsorára. Nekik nem a kenyérrel volt
problémájuk. Azt én neked elmondani nem
tudom, hogy ott mi volt. Tyúklevestől
kacsasültön át négyfogásos ebéd, előtte
konyak, közben bor, utána pálinka, de
literszámra ám. Ezt csinálták minden áldott
nap a törzsnél: délután elkezdték a kisüstit,
és estére lerészegedtek. Nekem
tudósításokat kellett küldenem a frontról, az
állásokból, tudták, hogy azért vagyok ott –
különben nem ülhettem volna egy asztalhoz
velük, nyavalyás kis főhadnagy voltam. Azt
hiszem, annál az asztalnál a vezérkari
alezredes volt a legalacsonyabb rangú tiszt
rajtam kívül. Tudták, hogy a tudósításaim
felmennek a hadügybe, a vezérkari
főnökségre, az is, ami nem jelenik meg
sehol: odafent cenzúrázták ezeket a
tudósításokat, így aztán traktáltak minden
földi jóval, megvolt az okuk rá. Én meg,
amikor már vacsora után voltunk,
megkérdeztem mindenki füle hallatára,
hogy hogy lehet ez? Micsoda, kérdezi a
tisztem. Bár már tudta, mire gondolok,
tudnia kellett. Mondtam neki, hogy most
jövök az első vonalból, egy hétig jártam az
állásokat. Tudják-e a vezérkarnál, hogy ott
kint a katonák néha negyvennyolc órán át
nem jutnak meleg ételhez, mozogni nincs
erejük az éhezéstől meg a hidegtől?
Mondom neked: ezek tudták.
Részeg volt már az alezredes, nem tudom,
józanul megtette volna-e, amit tett. Gyere
velem, kérlek, azt mondta, és nekiállt téli
bundába öltözni. Addigra már nagyban folyt
a tegeződés, az ilyet másnapra elfelejtik,
azt tudtam. Mindegy, akkor tegeződtünk.
Gyere, nézd ezt meg, mondta, és elvezetett
a domb aljában egy pravoszláv templomba.
Raktárnak használták. Fölmutatott az egyik
oldalon. Látod, mondja. Én nem voltam
részeg, de nem akartam hinni a
szememnek. A mennyezetig nem volt más,
mint oldal szalonnák. De úgy értsd, hogy
hegyszámra állt a szalonna. Egy másik
oldalon meleg kesztyűk, bakancsok, meleg
zokni, alsóruha, fülvédő, őrbundák,
hőpalackok, gondolhatod.
Parancsolj, mondja, vételezzél, kérlek. Rám
tukmált egy oldal szalonnát, egy kis hordó
pálinkát, vigyem el a sajtószázadnak.
De hát hogy lehet, mondom megint, amikor
az emberek kint a vonalban… Tudjuk, azt
mondja nekem a vezérkari alezredes – nem
tudom, hogy hívták – , nagyon jól tudjuk.
Idehallgass. Kétszáz kilométeres
frontszakaszunk van, láttad az állásokat.
Hát aki egy ennyit ért a hadászathoz, az
tudja. Szakszerűen elmagyarázta, hogy mi a
különbség az első világháborús
haditechnika meg a mostani között, azután
jósolt: Elmondom neked szépen, hogy mi
fog történni. Egy nap be fog állni a jég a
Donon. Akkor az oroszok átkelnek, és úgy
törik át a mi magyar frontvonalunkat, ahogy
kedvük tartja. Napok alatt. És ami az első
vonalban van, ember, lőszer, élelem,
felszerelés, az a kezükbe kerül. Hát ezért
nem küldjük mi előre ezt az egészet, azt
mondta. Nekünk az a feladatunk, hogy
megmentsük a későbbi küzdelmek számára.
Sokszor; eszembe jutott ez az ember azután
a fogságban. Nem volt téli bakancsuk az
embereknek.
Nem kaptak téli bakancsot a cselovekek,
bassza meg. Rohadtak a lábak, jött a
fagyás. Olyan bűz volt a bunkerban, mint
egy mészárszékben. Jöttek a
bokacsonkolások, napi ötven-hatvan
embernek amputálták a lábát. Nekem is,
nézze meg, ma is fabokán sántikálok,
bassza meg. Rausch nem volt az első
időben. Vodkát adtak, mert nem bírtam
volna ki. Megvolt annak a technikája, hogy
kell rausch nélkül vágni lángon fertőtlenített
borotvával. Volt egy Hargitay nevű fiú,
annak csak a nagylábujjait vágták le. Most
Nyugat-Németországban él, kiment
ötvenhatban. Onnan írta, hogy kórházba
került valami kisebb dologgal, és a főorvos
ráismert a lábujja hegyére: maga, azt
mondja, láger Rasszijszkban volt,
Oroszországban, ott amputáltunk így. Ott
volt felcser az a német is.
Engem az első napon elfogtak, illetve a
másodikon: január tizenharmadikán.
Tizenkettedikén fagyott be a Don hirtelen.
Negyvenkét fok hideg volt.
Tizenharmadikán hajnalban, emlékszem,
fenn volt a hold, tiszta csillagos az ég,
ahogy nagyon hideg éjszakákon. Fejetlenül
menekült mindenki. Egy magas rangú
ismeretlen tiszt rám kiabált: „Fogj
géppisztolyt, és megállítani őket. Gyáva
nyulak!” Két rohamlöveggel indultunk el
felderítésre előre. Boldirevka falu mellett
találatot kaptunk, Isten csodája, hogy még
ki tudtunk szabadulni a tankból, egy fél perc
múlva felrobbant az is. A másik kettőben
bennégtek. A falut közben körülvették az
oroszok, de mi azt nem tudtuk. Egy pillanat
alatt fogott körül az orosz gyalogság. Egy
hegyoldalról zúdultak lefelé, egy szibériai
gárdaezred, nagy tűzerejű dobtáras
géppisztolyokkal, a hidegre fütyültek.
Három vonal egymásután, a hurrájuk a
láthatár széléig, mindent betöltött – és
számomra eljött az igazság pillanata.
Megállt fölöttem egy hatalmas szerzsánt,
kétméteres szibériai óriás, kezében a
kibiztosított géppisztoly, és egy
másodpercig farkasszemet néztünk
egymással. Én akkor tudtam meg, hogy ezt
a háborút elvesztettük.
Egy hajszálon múlt az életem. Töltőtoll volt
nálam, meg egy Leica, tokban. Feltartottam
a kezem, a töltőtollal. Fegyverem nem volt.
Tévedésbe estek, bőrkabátban voltam, csak
egy térképtáskával, látcsővel,
fényképezőgéppel, nyilván azt hitték, hogy
nagyon értékes foglyot ejtettek. Még egy
pisztoly sem volt nálam. Azt hiszem, ennek
köszönhetem, hogy élek. A szerzsánt intett
a géppisztolyával, hogy vigyenek hátra.
Bekísértek Boldirevkába. Kihallgattak – ott
volt a hadosztály parancsnokság, előző nap,
emlékszem, még a magyar
ezredparancsnokság volt elszállásolva
ugyanabban a házban.
Amíg arra vártam, hogy tolmácsot
találjanak, aki tud németül, a tűz előtt
melegedtem. A tűzben a mi
ezredparancsnokságunk postazsákját
égették, a cenzúrázásra váró napi
katonaleveleket. El tudtam olvasni egy
tábori levelezőlap első szavait, ahogy lassan
behajlott a lángban megbarnulva: „Kedves
Anyám, tudatom, jól vagyok. István öcsém
felől tegnap kaptam hírt…” Egy ősz hajú,
öreg alezredes hallgatott ki aztán, halkan,
szomorúan, civil kíváncsisággal kérdezte:
„Maguk nem németek. Mit keresnek itt? Mi
dolguk maguknak Oroszországban?” Én
még olyan nehéz kérdéssel nem
találkoztam. Képtelen voltam válaszolni
ennek a halálra fáradt, keserű öreg
tanárnak – bemutatkozott, megmondta,
hogy kolléga, történelemtanár. Csak azt
mondogattam: „Nem, nem vagyunk
németek, alezredes úr.”
Szánon átvittek aztán valami magasabb
parancsnokságra, Bobrovba. Négy nap,
négy éjszaka hallgattak ki itt is.
Még a fogságba esés is lassan ment,
eltartott vagy egy hétig. Volt valami falu, én
már nem tudom, Jablocsnoje vagy
Kopotocska, valami ilyen. A rosseb
emlékszik. Engem ott fogtak el. Kopotocska.
Vagy Jablocsnoje, az volt. Játszottak velünk,
mint macska az egérrel, kergettek,
hajtottak, kóboroltunk a régi vonalak
mögött, hol előre, hol hátra, ezek jöttek
repülőgéppel, bombáztak minket meg
géppuskáztak. Nekünk a gyalogságnál
voltak olyan csapataink is, amiket hathetes
póttartalékos kiképzés után dobtak ki a
frontra… Aztán végre elfogtak.
Hátrakerültünk az elosztóba, Davidovkára.
Jablocsnoje volt az, mégis.
Amolyan átmenő állomás volt Davidovka,
csak pályaudvar, semmit nem tudtak adni.
Rémületesen sok ember átvonult ott.
Úgy kerültünk el a táborba,
gyalogmenetben a vonattól. Csatlakoztak
útközben mások is. Nem nagy távolság volt,
de roppant hóviharban kellett megtennünk.
Nem ettünk, és a havat nyaltuk vízivás
helyett.
Egy falun mentünk keresztül, mutatták,
menjünk arra, előre az erdő közepébe,
őrség se volt, drót se, nem féltek, hogy
megszökünk, nem volt hova. Ennivalót meg
csak itt remélhettünk.
Tizenhat kilométerre volt Rasszijszktól, a
várostól a tábor. Nem volt ott barakk,
bunkerok voltak, ilyen normál föld alatti
dekkungok, ha a németek a frontot
áttörnék. Ez volt a harmadik védelmi
vonaluk a Don mögött. Mindenre fel voltak
készülve, de úgy értse, hogy mindenre,
hogy a hazáért, Sztálinért, az utolsó csepp
vérig. A háború elején, a nagy német
előrenyomulások idején voltak politikai
tisztek, politrukok, akik ott maradtak a saját
lövészárkukban, egy rádióval, és úgy
irányították saját magukra a tüzet, hogy
pontosan be lehessen lőni a célt, ott találták
meg őket a németek, a rádió mellett. Hát ez
a harmadik vonal volt, ezekben várták a
támadást. Amikor megindult a nagy doni
offenzíva, kibújtak, mentek rohamra a
katonák. Burzsujka volt benne – az apró
orosz vaskályha, meg egy-egy
petróleumlámpaszerű kis pipiske. Hogy
mondjam?
Mutassa csak még egyszer azt a fényképet.
Igen. Ismerős az arc… Nem tudom. Nem
lehet arra emlékezni. Tízezer ember volt kis
híján.
Volt olyan, hogy ki miben halt meg? Az
egyik fiú téglát tartott maga elé az utolsó
napokban, az volt a rögeszméje, hogy lőnek
rá, az örmény Kékesi. Én Hrenovojén voltam
először. Egy hosszú istállóépület az egész.
Nagy ménes volt ott azelőtt, orlovi fajta, két
tenyészállatot tartottak egy boxban. Január
végén aztán harminc-hatvan embert
benyomtak egy boxba, csak állni lehetett.
Egy fiatal őrnagy mondta nekem, az jól
beszélt németül: holnap itt már lesz hely,
holnapután még több. Tudta, hogy mi fog
történni. Ötszáz halott volt akkor naponta.
Nem volt élelem, nem volt gyógyszer. A
front egész szélességében támadásban
voltak. Nem számítottak a tömeg fogolyra,
nem volt ellátmány még az ő harcoló
csapataiknak sem.
Fából csináltunk mérleget. Nem volt más,
hullott furnirdarabokból, kétkarú mérleget,
de azok a mérlegek a gramm tizedrészéig
pontosak voltak. A saját kezemmel
készítettem, a saját kezemmel mértem rajta
a kenyeret, a negyven gramm cukrokat.
Harminc ember nézte másfél órán át
némán, amíg szétmértünk egy heti adagot,
és elszámítottuk magunkat, maradt tíz deka
cukor. Összeraktuk, és elkezdtük elölről az
egészet. Létkérdés volt. Ha három ember
kivonult kenyeret vételezni, nyolcan-tízen
mentek velük dorongokkal, hogy megvédjék
a táboron belül.
Ez az állapot májusig tartott. Aki
negyvenhárom májusát megérte, az már
hazajött. Áprilisban hivatott Arharov őrnagy.
Én beszéltem németül, oroszul akkor még
nem tudtam. Azt mondta: május elsejétől
megváltozik minden. Amikor összehívtam a
többieket, és elmondtam nekik, a
szemembe röhögtek. A tiszti ellátmányban
nálunk ez tizenöt cigarettát jelentett
naponta, negyven gramm cukrot, negyven
gramm vajat, hatszáz gramm kenyeret,
háromszáz gramm fehér, háromszáz gramm
fekete kenyeret. Akkor majdnem
megvertek. És
ezerkilencszáznegyvenhárom május
elsejétől csakugyan úgy lett. Életbe lépett a
kölcsönbérleti szerződés, mi a harcoló
csapatokkal azonos ellátmányt kaptunk. A
lakosságnak a környéken nem volt meg
ugyanaz: amikor mi hatvan deka kenyeret
kaptunk naponta, később hetvenöt dekát is,
nekik sokszor csak huszonöt-harminc deka
jutott. Nem is néztek valami jó szemmel
bennünket.
A bunkerokat azután bulldózerral fellökték.
A tetű miatt, hogy a tífusszal valahogy
végezzenek. A fertőtlenítést úgy csinálták,
mindent ott kellett hagyni, hogy ne vigyük
tovább a tífuszt. Húztak egy szögesdrót
kerítést azon az oldalon, ahol már
fertőtlenítették a tábort, aki megvolt,
átment a szögesdrót túlsó oldalára.
Lenyírták a palit, fertőtlenítették meleg
vízzel, fasajtárban le kelletett neki
mosakodni az orra lukától kezdve. Az orvos
megnézte, hogy megmosdott-e. Anyaszült
meztelenül át a kerítés másik oldalára.
Géppisztolyos őrök vigyáztak, hogy vissza
ne menjenek a vacakjaikért. Mert ne ám
úgy képzelje, hogy csupa Bárán Imre
mérnök volt ott. Sok primitív ember. Mert
olyanok voltak még így is: volt amelyik Isten
tudja, hogy, de átcsempészett valami
rongyot, zubbonyt, kapcát. Akkor megkapta
a ruhát a fertőtlenítőből, a fertőtlenített
pokrócot, szalmazsákot. Jöttek német
tisztek később, a rigai katlanból, az
négyezer ember volt. Egy kisebb barakkot
átalakítottak az érkezésükre fertőtlenítőnek,
és háromszor terelték át rajta őket.
A barakkokat? Azokat negyvenhárom
tavaszán kezdtük építeni, Isztrai György
egyetemi tanár volt, aki az építkezést
vezette.
Csak én voltam magyar szakember, építész.
Emlékeznék, ha más is lett volna. Úgy
történt az építés, hogy két szovjet mérnök
volt, mérnök-hadnagyok. Amikor
megtudták, hogy mérnök vagyok, azonnal
hívattak: az egyiket elvezényelték a frontra.
Három ilyen bunker volt eredetileg: hosszú,
félig a földbe temetve, belül fával kibélelve,
gerendával. A teteje egyoldalú vagy
kétoldalas. Moha volt még rajta, földdel
befedve, és valahol egy bejárat, egy kis
faajtó. Mindegyikben volt egy kis kemence
vagy kályha, fűthetők voltak. Szalma a
földön, ott éltek az emberek. Egy tízezer
személyes tábort akartak ugyanazon a
helyen megépíteni. Leültettek oda, hogy
rajzoljak, a kis faházikó sarkába, ami a
mérnököké volt. Két hónap múlva
elvezényelték a másikat is, úgy hogy rám
maradt az egész. Anyag volt, hozták
teherautón a fát. Néhány ács volt orosz,
ilyen művezetőféle rangban. De a ruszin
hadifoglyok, kárpátukrajnai, erdő mellett
felnőtt emberek, tudtak bánni az
ácsszekercével, nemigen kellett mondani
nekik, hogy mit csináljanak. Ment a dolog
hamar. Megépítettük a tábort azután, nem
sok maradt belőle később. Tudja, régen volt.
Harminc éve. A Fischer Lacit kellene talán
megkérdeznie, az biztos emlékszik sok
részletre. Fischer László, a nemzetközi
sakknagymester. Ő már előbb ott volt.
Amikorra kijöttem a kórházból, tífusz után,
április végén, már barakkparancsnok lett.
Százötvenen voltak egy barakkban; ő
feltehetően jól ismerte az embereit,
emlékezhet rá. Sakkozó agya van.
*
De a sakkozó agy sem volt elég. Így veszett
el számára az, aki a tábort építette a családi
szép legendában.
Így mondta el az az ember, akivel beszélt,
akit megtalált, és akivel együtt eljutott
Kopotocskáig vagy Jablocsnojéig és tovább
a davidovkai elosztón át Rasszijszkig abban
a nagy országban, ahol, a nagyanyja a
halála napjáig azt hitte: Jancsi ma is kóborol
elborult elmével, és nem tudja, hogy
kicsoda, nem tud magyarul, nem tudja,
hogy magyar egyáltalán.
***
– Annyiszor gondoltam rá – mondta egy
alkalommal Ari néni. – Mind a két fiú el akart
jutni Oroszországba. Látni akarták. Az orosz
zene miatt, nagyon szerették. Aztán így
jutottak el.
 XVI. ABBAN A NAGY ORSZÁGBAN

Látni akarta azt a nagy országot. Elutazni a

Szovjetunióba. Most tudta: készült rá régen,
talán attól a pillanattól, hogy
visszaemlékezett egy Kólja-kiáltásra.
Vonatra szállni a Keleti pályaudvar peronján,
ahol négy ujjának ismerős a sínek
hűvössége. Magába szívni az országot,
telítődni havával, szelével, nyírfaerdőivel,
vonatzakatolásával széles nyomtávú
síneken, és eljutni egy Rasszijszk nevű
területi székhelyig.
***
– A város nevét hiába mondom, még az
oroszok sem szokták tudni, hogy a világon
van – mondta Báránnak szemben, a folyosó
sarkán, Cékus honvéd. A tisztítóvesszőt
kétszer áthúzta a kóccal a Kalasnyikov
géppisztoly csövében, azután elővette a
gyakorlónadrág zsebéből a kanálkészletét,
és irigylésreméltóan szakértő mozdulattal a
cső alá tartotta a kést, hogy föltükrözze a
napfényt, úgy nézte meg, maradt-e benne
porszem vagy szösz. – A feleségem szülei
onnan valók, Rasszijszk a neve.
– Területi székhely, Marinovo alatt,
huszonhatezer lakos – Bárán János honvéd,
hétnapos katona ezzel kapcsolódott bele a
beszélgetésbe. Ő már lerakta a
géppisztolyt, nem sok türelme volt hozzá. –
Pontos?
Cékus eddig nem tudott róla, hogy
Rasszijszk város területi székhely is, de
elhitte. Báránnak azóta, hogy tavasz elején
megkapta a behívóját, ezekben a
fegyverismeretnek szentelt percekben
támadt először olyan sejtelme, hogy ezt a
hat hónapot mégsem csak egyszerűen
kivágták az életéből. Úgy tekintette addig,
hogy míg régen esedékes alkotmányos
kötelezettségét teljesíti, csak az történik:
hat hónapig nem keres. Vár. S most itt talált
képtelen kapcsolatot Rasszijszk városával,
az első kaszárnyanap döbbenetében,
amikor még semmit nem tudtak egymásról,
a többi újonc csak megannyi ismeretlen arc
volt egy idegen, komor helyzetben. Cékus
is.
Bárán nagyokat vigyorgott magában,
gyermekesen élvezte a tréfát: szakasztársai
átmenetileg akár azt hihették, hogy ő
ugyanígy fújna néhány lényeges adatot
bármelyik orosz kisvárosról. Netalán a világ
bármely kisvárosáról. Holott egyedül éppen
Rasszijszkról tudott, melynek nevét a
nagynénje szájából hallotta először, o-val,
magyarosan ejtve. Azóta hallotta már
helyesen is, volt rasszijszki foglyoktól, s egy
nap őrá mondta egyikük, hogy rasszijszki,
mert az volt, apai jogon. A városkára
behunyt szemmel rá tudott mutatni a
térképen. Sokáig nem volt még sejtelme
róla, hogy hogyan fog eljutni oda, de hogy
eljut, az egy pillanatig sem volt kétséges.
Különös betonfejek foglalták el a legjobb
belső sarkot bevonulás napján a kiürített
KISZ-klubban, ahol délelőtt várakoztak.
Vörös nyakú, tüskehajú egyforma férfiak,
akik bizalmatlanul méregették az öt
budapestit. Bárán számára jócskán
hozzájárult ezeknek az első óráknak a
szorongásához, hogy kisebbségben érezte
magukat, budapestieket a főváros területén
fekvő kaszárnyában. Gyakorló egyenruhás
öregkatonák pártfogó-leereszkedő
mozdulatokkal az asztalra raktak egy
kétkilós kenyeret, fejenként egy hétötvenes
turistakonzervet és egy fehér golyót az
asztalifocihoz. Asztalifocizott, életében
először. A sarokban alumíniumiparról,
autóról, fizetésről beszélgettek túl hangosan
a betonok. Volt köztük kettő, aki nem itthon
járt iskolába azokban az években, amikor a
szókincs, a világgal szembeni viselkedés
alakul; ezt Bárán tíz perc alatt felismerte; a
beszédjükből, abból, ahogy egy viccen
nevettek, vagy nem nevettek. Az egyikük
Lipcsében járt egyetemre, a másik volt
Cékus, ő Leningrádban végzett, és onnan
nősült.
Bár ez csak később derült ki, már a
körletnek nevezett szobában. Ő még sokáig
nem tudta, hogy mitől olyan nyomasztóak
az arcok a sarokban. Úgy érezte, hogy ezek
nem szoronganak a bizonytalantól,
valamiképpen idetartoznak, otthonosak a
katonaság ordítozó hidegében. Pedig nagyot
tévedett: tanárok voltak és mérnökök,
egyikükről megtudta idővel, hogy egyazon
folyosóra jártak egyetemre. Tévedését az
okozta, hogy ekkoriban már évek óta nem
lehetett tüskehajjal látni az utcán senkit, a
felnyírt tarkók köztörvényes bűnözők,
mészárosok és ezerkilencszázötvenes
olimpiai bajnokok emlékét élesztgették
benne. Ezek a fiúk, az ország négy sarkából,
más reflexekkel indultak neki a
katonahónapoknak, mint a budapestiek:
már otthon levágatták a hajukat olyanra,
amiről azt gondolták, ezt várja tőlük a
sereg. Volt rá alapjuk, néhány évvel előbb
még a behívók szövegében állt a szabvány:
„négy centiméternél rövidebb hajjal”.
Délután Gájer, a rendőrből lett
szolgálatvezető őrmester végigüvöltötte a
folyosón: „Felszerelni! Tíz perc múlva nem
akarok civilt látni az emeleten!”, majd
miheztartás véget hozzáfűzte: „Bassza meg
az Isten”; s egy fél óra múlva a
tüskehajúaknak is éppúgy sorba kellett állni
Babiczky tizedes előtt, aki a fodrászár
kétszereséért megnyírta őket, mint annak,
aki a saját hajával jött.
Egyáltalán nem hasonlítottak egymáshoz
különben a sarokban beszélgetők. Bárán
nem tudhatott még senkiről, nem váltak
külön az arcok. Nem tudott Götz Ivánról, aki
a harmadik héten már írnoki magasságból
panaszolta be a többieket, és nem tudott
Cékusról sem, a rasszijszki anyósával.
A turistaházban, fél év múlva, ahova a
szakasz (miután a létező legalacsonyabb
tiszti rangban, alhadnagyként leszereltek)
elment két búcsúnapra együtt és Götz Iván
nélkül, hat hónap közkatonaság után már
tudta, hogy Cékus tiszta, bátor, becsületes
és humortalan, s amint a turistaház fölötti
erdőben egy utolsó nagyot jártak, hatan a
szobából, akik végig kitartottak
megbeszélhette vele a pontos részleteket:
hogyan intézi el majd, hogy a feleség
nagyszülei meghívólevelet küldjenek Bárán
számára Rasszijszkból. Januárban ír,
mondta, akkor jön a nagymama Pécsre,
jobb az ilyet személyesen megbeszélni.
Először el kell majd mennie Leningrádba, ott
él a család középső nemzedéke. Az asszony
unokatestvére, Galina, az Inturiszt
idegenvezetője; munkája a marinovói
járáshoz köti. Onnan már elkíséri őt, csak ki
kell várni, hogy hazautazzon.
*
Leszerelt. Dolgozott és várt. Folyamatos,
nagyszerű izgalomban teltek ezek a
hónapjai. Belerögződött az izgalom, mindig
így volt, ha utazásra készült.
Negyvennyolcban nem mehetett el az
anyjával a tengerhez, azóta.
(Nem ismerhettél hasonló kort, öregem.
Ezerkilencszáznegyvenkilencben már nem
lehetett elutazni Abbáziába. Máshova sem.
Zárva voltak az ország határai, és ott véget
is ért a világegyetem, hiányzott belőle az a
fogalom, hogy külföld. Báránnak elégségese
volt földrajzból. Kegyelemből engedték át
évről évre, ahogy énekből szoktak jobb
tanulókat, ha nincs hallásuk, vagy tornából,
ha nagyon ügyetlenek. A földrajzhoz nem
volt hallása. Rendkívüli nyelvérzéke volt, és
mégis csak évekkel később jutott eszébe,
hogy ennek valami köze lehet az utazáshoz.
Addig védekezett, taszította az emlékezete
az országok, népek és pénznemek nevét.
Minden, ami arról szólt, hogy mi van
Magyarországon kívül, halott papír volt,
zörgő, porszagú, mint amikor a Mendelejev-
féle periódusos táblázatot akarta bevágni. S
csak nehezebb volt a dolga, hogy a
pedagógiai tapasztalat nem találkozott még
azzal: a földrajzhoz is lehet süket egy
különben ép gyerek. Tizenhét éves korában,
a kisérettségin, amellyel az ő
földrajzoktatása lezárult, azt felelte:
Japánnak ötszáz millió lakosa van, és
semmit sem értett tanárja, Móric
válaszából, hogy akkor már régen megettek
volna minket, na menj a helyedre gyorsan.
Tudása, hogy az orosz, amerikai meg
német, az katonákat jelent, tapasztalatra
épült, s nem változtathattak rajta papírra
tett közlések és házi feladatok. A
gyengeelméjűek biztonsága volt benne;
ebben az ügyben szabályosan
gyengeelméjű volt.
Mozdulatlan volt a világ, mozdíthatatlan itt
a határaink mögött. Végérvényesen. Csoda
változtathatott rajta csak, és értelmes
kamaszkorában nem vár az ember
csodákra. Tudta, hogy nem mehet már
olyan helyre életében, ahol más formájúak
az utcatáblák, más színűek a ruhák, az
arcbőrök és az autóbuszsofőr idegen
nyelven beszél.
Ezerkilencszázötvenhat nyarán látta meg
azután, hogy milyen a határ. Eljuthatott
váratlanul egy iskolai kirándulással
Erdélybe, az óbudai Árpád Gimnázium
bérelt Ikarusz ötvenötöse volt az első
magyar autóbusz azokon a tájakon. Akkor
megtört a varázs, megelevenedett a világ
kicsukott része. Akkor kiderült, hogy a határ
egy széles homokozó az országút közepén,
amin az átugráló veréb nyoma is
meglátszik. A határ előtt hosszú amerikai
autó vár, abban althangú nő ül zöld
blúzban, aki az embernek azt mondja: „Ön
milyen nagyszerűen beszéli az angol
nyelvet!”, akkor is, ha ez nem igaz. Amikor
az autóbusz átgurul, akkor a határt újra
simára gereblyézik a sorompós házban váró
zöld egyenruhás emberek. Nem jó homok,
száraz, láthatóan nem tapad, nem jó
egyébre, mint határnak.
Másfajta évek jöttek. Már érezte ébredni
magában a vágyat, amely más századok
suhancában éledt volt szerte Európában,
szűk fészerben, műhelyudvaron. Érezhette:
hogy el kell indulnia, ahogy a hajdani
céhlegények indultak el, nekivágni az
országutak porának, hogy megnézze
magának, milyen is az a világ, mert ha
vándorútját meg nem járja, megkövül az
élete, soha nem lesz belőle igazi kézműves,
akinek munkája messze külországokba is
elviheti a magyar mesterek hírét. Akkor más
emberré válik, mint amilyen valójában.
Külországokban élni, sodródni Nyugatnak és
Keletnek, autóstoppal, vonaton és gyalog,
amerre az út pora-olaja vezeti, megállni,
tányért mosni Párizsban, traverzeket
mázolni Svédországban, pincérkedni
Svájcban, aztán menni tovább, céltalan,
megint, csak hagyni, hogy szembejöjjenek
idegen utak, nyelvek, városok, lányok és
tengerek. Egy benzinkutasnak segíteni a
konstantinápolyi bazártéren, és elvetődni
még az Újvilágba is, a világ végére,
hajófűtőként szolgálva egy brit szkuneren.
Tanulmányutat tenni, értelmiségi céhlegény
a magyarok országából, hazahozni, amit lát
Flórencben és Wittembergában,
Bandoengben és Beromünsterben.)
*
– Maga fiatal ember – Viktor
Alekszandrovics Voron kivette a szájából a
pipát, és kiütögette a hamut a leningrádi
Asztorija szálló üres ruhatári pultján. – Van-e
szeretője? Hallgasson rám. Higgye el
nekem, hogy ha valakinek szeretője van,
akkor gyönyörű dolog élni.
Szorongatta a kicsit részeg Nyikoláj kezét,
Leningrádban, egy lépéssel túl
Kopotocskán, egy lépéssel közelebb
Rasszijszkhoz. Nézte Voront, Natasát,
Galinát, Nyikolájt, a szálloda halljában
járkáló férfiakat és nőket.
Nyikolájnak kissé izzadt a keze. Nem
húzhatta ki a magáét, megbántotta volna
ezt a csupa szeretet fiút. Vörösbe hajló
szőke barkója leért a füle aljáig, Jackienek
volt ilyen barkója a Jackie-és-Alvarezék
galerijából ezerkilencszázötvenötben az
Árpád Gimnázium össztáncain.
– Mi most jó barátok lettünk – mondta
Nyikoláj. – Ittunk vodkát. Beszélgettünk.
Táncoltál az orosz kislányokkal.
A ruhatár előtt állt, keze Nyikoláj izzadt
kezében, körülöttük a többiek öltözködtek,
az étterem utoljára maradt vendégei, akik
éjfélre már egy társasággá sodródtak össze:
Galina Kirillovna, az Inturisztos, hosszú
szőke haját fésülte. Szergej, a vőlegény,
szemben állt egy puhaszájú, prémgallérkás
fiatal nővel, akiről Bárán még mindig nem
tudta, ő-e a menyasszony. Viktor
Alekszandrovics kigombolt télikabátban
ácsorgott, és nézte a felelőtlen ifjúságot.
Natasa, a kis fekete lány, aki magyar
gyártmányú piros műanyag lemberdzseket
vett fel a bátyja eljegyzési vacsorájához, a
csizmáját húzta a forgóajtó előtt egy fiú
karjába kapaszkodva. Bárán pedig a
vonatútra gondolt, Ukrajna őszbe vörösödő
erdőin át.
– Kolecska – szólt egyszerre a lány a
forgóajtóból. – Menjünk már, Ko-ólja!
Kolja, gondolta ő. Az első eleven Kolja,
akinek a kezét szorongatom, az első, akit
látok életemben. Jó név. Hát persze, hogy
igaza volt Koncz Albinnak négy éve, tegnap,
ott a Duna-parton: ezekben nőttünk fel.
„Van valami hézag? Majd betömjük”,
hallotta Bárán. Ő most betömte. Oroszok
között volt, Oroszországban, az a nyelv
vette körül, először életében, milyen későn,
hány országot megjárt már előbb, pedig
egyik sem lett volna ennyire sürgős. Most
jött rá, hogy hogy került oda a Ko-ólja
kiáltás a jé vé Sztálin udvarára.
Ezerkilencszáznegyvenkilenc-ötven-
ötvenegy. A moziban a szerelmesek hímzett
ukrán inget hordtak és tarantászon
száguldoztak. Az embernek három könyve
közül kettő szovjet volt. Nem tudott oroszul,
de tudta, hogy egy orosz lónak, ha vissza
akarják fogni, nem azt kell mondani, hogy
„hő!”, hanem „brrr!”. Mindenki tudta. És
orosz keresztnevekkel találkoztunk a”
legsűrűbben, nemcsak azt ismertük jól,
hogy Kolja, hanem a Nyikoláj többi
becézését is: Kolecska, Kolka, Nyikolka,
Nyikolinka, Nyikoluska, és Kot meg Kotik, ez
kismacskát jelent amúgy, és olyan mélyen
van a beszéd rétegeiben, mint hogyha
magyarul azt hallod, hogy Ike, és tudod,
hogy Irénkéből maradt. Tudtad? És mi
azokban az években ugyanígy ismertük
Vaszilij és Szergej becézéseit is. Volt egy
szovjet könyve, fedőlap nélküli vastag
salátatömeg. Már régen nem lakott az
intézetben akkor, a harmadik iskolába járt
az Áldás utca óta, az élete jobbik felét az
utcán töltötte vagy a Duna-parton.
Nevelőotthonról szók a könyv. Új fiú jött. A
gyerek megáll reggel a ház előtt, két lány
jön érte, hogy fürdőbe vigye. Fölkiabálnak
kétszer. Akkor Kolja kinyitja az ablakot, és
ledobja a törülközőt. Az első pillanattól,
amikor az újonnan jött kisoroszországi
csavargó szemével annak új otthonát
megpillantotta, ő a jé vé Sztálin árvaházat
látta maga előtt, a Gubacs utcában. A többi
azután már ott történt. Amikor Kolja nem
jött, ő a négyszögletes, sima vonalú
ablakokra nézett föl, amelyek alatt három
év nyárdélelőttjeit átépítette a homokban,
ahol a Nagyjózsa a negyed erejével a
földhöz nyekkentette. A húszas évek
Szovjetuniójában, ahol kacabajkába burkolt
éhes kamaszok százezrével kóboroltak, az a
törülköző csak egy szürkére mosott,
szögletesre tépett vászondarab lehetett,
megviselt fa- és vakolatfelületek előtt
hullott le. Ő üvegtéglás lépcsőház,
bukóablak és kavicsút háromszögébe
szerkesztette bele a repülő, szárnykitáró,
összecsukódó darázstörülközőt. Erezett
műmárvány lapokat látott, zöld fényt,
amerre a két lány a fürdőhöz indult.
Szétbonthatatlanul keveredtek össze a kép
elemei, úgy maradtak egészen ez őszig, az
Asztorija étterméig.
*
Volt egy hete a szeles Leningrádban, mielőtt
Galináék továbbviszik Rasszijszkig, a Cékus
Pistáné nagymamájához.
Naponta háromszor végigment gyalog a
Nyevszkij Proszpekten. Egyedül járt a hótlan
téli járdán, lányok és tengerészek között. A
sugárút végén kalandfilmet hirdetett egy
téglalap alakú apró villanyplakát.
Kétméteres rendőr sípok a tilosban
átkelőkre. Felhajtott gallérral járt vasárnap
este, nyitva voltak az élelmiszerboltok,
megbámulta a sorbanállókat, tolakodókat
egy pincébe süllyesztett húsbolt ablakán át.
Befordult a mozi előcsarnokába céltalanul,
párát, híg sárnyomokat hozott magával, és
látta a hadirokkant jegyszedőt és a
hadirokkant ruhatárost.
Megszomjazott a téli utcán, bement egy
állóbüfébe, nem vett semmit, csak állt, és
nézte sokáig, ahogy az emberek blokkot
váltanak, elveszik kis műanyag tálukat a
pultnál, krumplipürét, káposztát
szafaládéval.
A kopekjait forgatta a zsebében, nézte az
árakat, nézte, ahogy esznek, és végül a
leningrádi metró állomásának
automatájából vett egy kopekért
szódavizet. Gép mossa ki a fémtárcsára
nyomott üvegpoharat, egyetlen pohár van,
várni kell. Az ázsiai részeken kolerajárvány
volt azon a télen, és a leningrádi
metróállomáson mindenki hosszan mosta ki
a poharát a hideg víz fölött. Voltaképpen
mandarinszörpöt szeretett volna vásárolni,
ugyanabból az automatából háromért, de
hiába próbált idegenektől egy
háromkopekest szerezni. Jó volt: a téli utcán
szomjazni, azután a pohár szódavíz
hidegével a szájában kilépni újra a hidegre,
ahol lágy orosz beszéddel van tele a levegő.
Szállásért tizenöt rubelt fizetett naponta;
csak a város legdrágább szállodájában
tudott szobát adni otthon az idegenforgalmi
hivatal. Nem bánta: erre volt a
takarékkönyve. Amúgy is: egy pillanat alatt
megszerette a régies, túl elegáns Asztoriját.
Az alatt a hét alatt ideje megoszlott a
Nyevszkij Proszpekt két járdája és a szálloda
folyosói között.
Sokat barangolt az emelet szűkülő szárú H
betűjének alsó vége felé (bár ezt a betűt itt
nyomtatott nagy N-nek olvasták volna). Oda
már nem látott el a főlépcsőnél uralkodó
kulcsosasszony. Ilyenkor zsebre vágta a
szobakulcsát a tenyérnyi rézlevéllel, és
hátrafelé ment be a keresztfolyosóra.
Kirakott bútordarabok, díványok,
karosszékek és szekrények álltak itt a falnak
támasztva. Látta a vakajtót, amelyre
krétával annyit írtak: „Fürdő”, majd
„Javítás” (BANJA; REMONT), résnyire nyitva,
lassú koppanások hallatszottak belülről, egy
rosszul elzárt zuhany rózsájából hullanak
nagy csöppek a fürdőbetonra így, de nem
nyitott be, hogy meg is nézze.
A ház öreg volt; akár Nagy Péter idejében is
épülhetett volna. Szobája a függönyös
alkóvval bizonyára így állt az Októberi
Forradalom előtt is, akkor állt így igazán,
fényűzése ahhoz a korhoz illett, tábornokok
és főurak, udvari hölgyek és egyenruhás
hivatalnokok igényeivel számolva nyílhatott
meg eredetileg az Asztorija. (Nem Astoria,
az Astoria a Múzeum körút és a Kossuth
Lajos utca sarkán van, eszpresszója a
budapesti arabok törzshelye, akiknek
egyike, egy széles barkós, alacsony
izomember, sok éve él nálunk, nagy fekete-
kékfehér kockás zakóban mászkál télen is
kint a Múzeum körúton, és déltájban
négyszer-ötször benéz az eszpresszóba; az
Astoriának Gróf Emil az igazgatója.) A
fürdőszoba nikkelezett csapjait
Franciaországból hozatták. Első
olvasmányai közé tartozott a Schliemann és
társa gépgyár katalógusa, amelyben
fürdőszobák és központi fűtések darabjait-
részeit írták le, rajzzal, fényképpel, magyar
és német szöveggel. S ő idegen házakban
mindig gondosan megnézte a fürdőszoba-
szerelvényeket, csapokat és angolvécéket,
a központi fűtést, hajókon és bérházakban
lelátogatott a kazánházba, ismeretlen
utcákon megállt a csatornafedelek, vas
tűzcsapok, háromszögellési pontok fölött.
Rijekában találkozott vas kikötőcölöppel és
csatornafedéllel, amelyen ez állt: „FISCHER
ÖDÖN ÉS TÁRSA GÉPGYÁR Budapest, 1890”,
abból az időből, amikor a város még Fiume
volt, olasz nevű magyar tengeri kikötő.
Amikor a volt grófi kastély vécéjében
üldögélve, amelyet tulajdonába vett a nép,
apró fali szentélyben lógó osztrák porcelán
fogantyút húzott meg, amelyen az állt:
„Parmenter, ZIEHEN” – kézzel foghatta meg
a közép-európai történelmet. Úgy találta,
hogy a vízcsapoknak és a
csatornafedeleknek van a legbiztosabb
esélyük arra, hogy túléljék a világháborúkat,
forradalmakat, országhatárok
megváltozását, blokádot, idegen
megszállást és társadalmi igazságtételt.
Esténként, amikor már kihalt a Nyevszkij
Proszpekt, az étteremben üldögélt, elnézte
a mennyezetet, tükör háromszögek,
trapézek fakult keretes ódon-előkelő
halmazát. Abban a helyiségben ebédelt,
vacsorázott három napja, amelyikben Hitler
a győzelmi bankettjét készült megtartani,
amikor beveszi a várost, és azon kapta
magát, hogy megpróbálja elrendezni a
Hitler bankettjét. A terem középső
oválisából kiszórja a négy-hat személyre
terített asztalokat, jugoszláv, szovjet,
német, amerikai zászlócskájukkal együtt, és
egyetlen hosszú asztalt állít be. Hátul bő
hely felszolgálóasztaloknak, pincéreknek és
segédtiszteknek. Egyébbel nem kell
számolni, a második világháború idején
vagyunk (a második világháború harmadik
vagy negyedik évében – akár az ő minden
előtt volt békéje évében – , ezt nem
tudhatni kellő bizonyossággal egy meg nem
valósult bevonulás meg nem valósult
bankettjénél): a sajtó idomított, televízió
nincsen, egy operatőr hadnagyi rangban a
DEFA filmhíradótól. A pincérek németek,
katonai állományú személyek Berlinből,
halk, pontos irányítás alatt állnak.
Rendjelek, lampaszok, sasok és
horogkeresztek, barna és fekete
egyenruhák, és nincs egy nő az egész
teremben. (Igen, talán ez a
mellékkörülmény a leglényegesebb: nincs
egyetlen nő sem.) A győzelem jóllakott halk
moraja, elégedettség felböffenései, s
egyszerre mindenki az asztalfőre tekint,
ahol az alacsony, kefebajuszos ember,
mielőtt köszöntőre emeli a poharát,
megcsendíti finoman a villával, minthogyha
szüksége volna erre ahhoz, hogy őrá
figyeljen a világ. A halk csendülés az északi
tengerig hallik az elcsendesedett,
mozdulatlan város felett, ahol csak az
éjszakai járőr tapossa a havat rom utcák
vonalát követve, és az utolsó meghagyott
épület, az Asztorija pincéjében, a kiürített
mosodában papírokat rendezget egy karikás
szemű, kövér altiszt, rengeteg
adminisztratív tennivaló van még hátra,
munkára kell vinni az utolsó rongycsomókat
Németország felé, szállítmányokat
összeállítani, menetrendet egyeztetni,
táblákat állítani addig is, amíg a műszaki
egységek eltakarítanak mindent, ami
kiemelkedik a földből, mert mint a Vezér
már régen értesítette a világot, s
pohárköszöntőjében ismét emlékeztet: St.
Petersburg város létezésének semmiféle
néven nevezendő értelme nincsen; addig is,
amíg rendet teremtenek dinamittal és
lángszóróval, s beköszönt a csönd, amelyet
Pax Hitleriana néven fog dicsérni a
magasabb rendű történetírás ezer éven át.
A bankett azután elmaradt. Az ostromlott
város kilencszáz napon át Viktor
Alekszandrovics, a rádiós hangjára ébredt:
„Leningrád él”. Ebben a fordulóban
elmaradt a Pax, a csönd és az ezer év. A
teremben ma dzsessz, szalonzene, Kalinka
maja, vörös brokátfüggöny, reflektorfény
oválisa. A közönség együtt énekelt a
zenével. Mikrofon drótja, reflektorfény a
fekete hajú énekesnő ruháján, zenészek,
szaxofonok, vendégek: részeg
egymásbafeledtséggel csókolózó német
pár, finnek, lengyelek, Báránt uramnak
szólította a bordószmokingos gyerekpincér:
gaszpogyin, úgy érte a szó, mintha régies
volna, mintha nem is ahhoz a létező orosz
nyelvhez tartozna, amelyet tanult és
megélt, hanem az ó-oroszhoz
(drevnyeruszkovo, így jutott eszébe, a
birtokos eset ráérősebb lejtésével). Az
Asztorija nagytermében, a város legdrágább
helyén, hivatalos vacsorán vett részt Viktor
Alekszandrovics, és eljegyzési asztal körül
ült Nyikoláj, Vologya, a lányok – St.
Petersburg város létezésének néven
nevezendő értelme.
*
Viktor Alekszandrovics rasszijszki családból
származott, és látogatóba készült haza a
hét végén. Galina szerezte meg útitársul,
együtt utazhatnak majd. Mesélt róla
Báránnak, elmondta: a piros arcú, horgas
orrú Viktor Alekszandrovics a Honvédő
Háború Hőse. Minden évben
pionírküldöttség jön el a születésnapján, és
frissen sült egész kenyeret hoz a blokád
megosztott kenyerének emlékére. Voron a
háborúról csak egyszer beszélt. A fia került
szóba, akit végre fölvettek
orvostanhallgatónak. Azon az éjszakán,
mesélte, amikor a Vörös Hadsereg áttörte a
blokádot, az egész város ünnepelt, és ez a
fiú kerek kilenc hónapra rá született. Galina
büszke volt városa hősére, tündöklött az
arca. Grúz fehér bort ittak, pezsgőt, vodkát,
egyiket a másik után.
***
Nem a vagon heves rándulásai ébresztették
fel, azt tudta rögtön. Emberhang
visszhangzott még a fülében, meleg szó, az
hívta elő álmából. Próbálta visszakeresni;
valami fontos volt. Hallgatta a vasút fémes
zajait. Gőz sistergett éles, távoli suhogással.
Vonatozott Rasszijszk városa felé, nyitott
pályán, zöld szemaforok alatt. A szomszéd
fülkében ott aludtak a vendéglátói-
házigazdái. Rohant a vonat a síneken,
amelyek a budapesti Keleti pályaudvartól
indulnak el erre. Az este, nem sokkal
Leningrád után végigment a kocsin egy
vasutas-egyenruhás nő, elkérte a jegyüket
Vorontól. Fekete haja volt, varkocsba fonva,
hosszúkás, szép arca.
– Húzza már fel az ablakot, kérem – szólt
oda a kalauzlány, aki egész úton a
szamovárral babrált. – Egészen átfagytam.
(ZAKROJTYE AKNO PAZSALUSZTA – JA
ZAMERZLA) Fiatal női hangon, ahogy a
legszebbek az idegen nyelvek. Ő bólintott,
és felhúzta az ablakot büszkén. Férfierő
kellett hozzá és orosz nyelvtudás. A
kalauzlánynak Ljuba volt a neve. Ljubuska.
Bárán egész nap kint állt a reggeltől égő
szamovár fényében fel-felderengő folyosón.
Teát ivott nyolc kopekért, ezüsttartós
üvegpohárból. Letörülte a párát a felhúzott
ablakról, és nézett ki az idegen tájra.
Kopaszok voltak a nyírfák, fáztak a télben,
és egy helyen úgy ment át a vonat a
hegyipatak fölött, hogy ő látott mindent:
fekete avarréteget, gallyat, tiszta jeget a
köveken.
A pálya két oldalán meredek töltés szaladt,
egyhangúan, véget nem érően, keresztül
Európának ezen a darabján, mint egy
alacsonyka hegygerinc. Úgy érezte, hogy a
szovjet határtól indul, és egyenesen az
Urálhoz, Európa és Ázsia határához tart. Ő
pedig most már örökké a vonaton fog állni,
ezeket az orosz távolságokat nem lehet
bejárni, így sem, első osztályú hálókocsin,
vendégként.
Nem egyenesen utaztak pedig: a rasszijszki
szárnyvonalon a vagonokat egy baltikumi
bumlivonathoz csatolták, amely óránként
állt meg ködbe bújt apró állomásokon.
Galina érte jött, és elvitte az étkezőkocsiba
meleg ebédre. Idegen ízű húsmorzsalékot
kaptak, színtelen lében főtt rizzsel. Oda- és
visszamenet végigjárták a vonatot.
(Elöl ment, át a kocsik közötti
vászonharmonikákban, elmozduló
vasplatókon. Nyitotta maga előtt a fogyni
nem akaró ajtókat, kocsiról kocsira, és a
villanó látványok, a hangok és a szagok
mozivá olvadtak össze; a mozi erről a nagy
országról szólt. Asszonyok, csecsemők,
kendők, hagymaszag, vodkaszag, sült hús
szaga. Fogócskázó gyerekek kurjantása,
csecsemősírás, férfimorgás. Az emberek
beköltöztek a termes kocsikba, felkészültek
az utazás napjaira. Fekete szakállak,
bajuszok, fakó fehér vászon ruhadarabok.
Ládaszerű padokon és csomagtartókban
befelé forduló alvók. Egy vetkőző
kamaszfiú. Kosarak, hálók, papírbőröndök,
faládák. Szőke balti férfi szájharmonikával.
Fekete fonatos grúz fiatalasszony, hatalmas
mellén a csecsemője. Moszkva felé utaztak,
ahol kétmillió ember utazik át naponta, a
dolgát intézni. S míg kocsiról kocsira loholt,
keskeny szemű tatárok és magas észtek
között, felbukkant a kérdés: amikor
visszatér, meglesz-e még Magyarország? Az
őstörténeti léptékű idő leheletét érezte meg
egyszerre a meztelen bőrén, és rátört a
riadalom: hogy nem is vagyunk sehol. A
közelségtől elkápráztatva régen szem elől
vesztettük a valóságos arányokat, és
nevetséges módon túlzott fontosságot
tulajdonítunk a saját létezésünknek. Holott
a makacskodásnak semmi néven
nevezendő értelme, számtalanszor
törvényszerű lett volna már, hogy elmosson
egy népvándorlás vagy kolerajárvány.
Mintha itt, nagy áramlatok találkozásánál
látta volna a saját országát először annak,
ami: úszó sziget, hordalékanyagát csak a
rajta nőtt gyomnövény, csenevész
tenyészet fogja össze, teszi földdé; én
vagyok a gyom, egy hete nem vagyok
otthon, hogy tartsam, hát nem is lehet,
hogy meglegyen, mire hazaérek.)
Oroszország az ablak párájának ablakában,
tegnap. A rasszijszki szárnyvonal. Egy
asszony állt, apró bakterház előtt, feltartott
tárcsával tisztelgett. Barnászöld vattakabát
volt rajta, és a szürke se cipő, se csizma,
amit úgy hívnak: válenki. Az ösvényen, a
sáros hómaradékban feketébe csavart
asszonyok gyalogoltak, egymás mögött, az
erdő szélén, párhuzamosan a sínekkel, a
hátukon csepp alakú, lappadt zsák. Fekete
kabátok, tömzsi alakok, kendővel fedett
homlokok, harisnyás lábak, ormótlan
gumicsizmában. Mentek, egyenletes
járással az ösvényen, mintha gyalog
akarnának keresztülvágni Oroszországon
ezzel a batyuval. Táj, háttér nem volt
mögöttük. Csak a töltés vagy védősánc,
amely végigkísérte az egész vasútvonalat.
Elszórt vasdarabok hevertek az oldalában,
autógumi, kicsavart rozsdás lemez, egy
vonatkerék, síndarab, a béke fémszemete.
A szikra”égette fű között répaverem fekete
földháromszöge, faház. Állomás jött, egy
szál kitérősín, az állomásjelző táblák
oszlopai. A fapadokon is asszonyok ültek a
lappadt zsákjaikkal, rövid, fekete
vattakabátban, és várták a vonatot, amelyik
majd megáll ezen az élettelen állomáson
egy fél percre, és elviszi őket a területi
székhelyig – emlékezett Bárán félébren,
félálomban.
Kereste hát a hangot, a szót, amely
felébresztette. Állomáson voltak, zökkent a
hálókocsi. Kint hajnalodott, nem tudta, hol
jár a vonat ebben a nagy országban,
meddig jutott el a Keleti pályaudvartól. Két
keze a takaró melegében, nem akarózott
kidugni. Erőt vett a lustaságán, elhúzta a
függönyt egy darabon, letörölte a párát a
feje fölött. A felső ágyon aludt, az alsó
üresen utazott Leningrádtól. Nem zavart
senkit, nem zavarta senki. Kirajzolódott a
ködből egy teherszerelvény a szomszédos
vágányon. Fehér kezeslábasba öltözött
vasúti munkás jött a vastag ködben a két
vonat között, nem látszott belőle más, mint
hogy hajadonfőtt van, a lehelete, és a felső
karjának mozdulata, ahogy a szerszám
lendülete maga után húzza. Fém csengett
fémen, visszatérő aprózó ütemben, amint
megütögetik a vonatkerekeket, az este látta
is a vonatutazásoknak ezt az ősi
egyszerűségű szertartását: öt acélgyűrű
fogta körül a karcsú kalapács nyelét a fej
fölött. Távolabbról úszó kiáltások,
fémcsengés, acélkerekek csikordulása, már-
már visszaringatták a félálom
langyosságába, amikor újra hallotta a
hangegyüttest, amelyik az előbb
fölébresztette. Most egészen közelről jött,
még egyszer nem veszíthette el:
– Ljuba, Ljubuska. – És a szláv arccsontú,
fekete varkocsos hálókocsi-kalauzlány
nevetését rá. Énekelve, az első elhúzott ú-
val: Ljuú-úba, a másikat kurtán: Ljubuska,
fiatal férfihang, vasutas az állomásról,
vasúti tiszt a vonatról, csak az anyanyelvén
tud az ember beleénekelni egy női névbe
ennyi dallamot, a tréfásan reménytelen
szerelem sóhaját, ingerkedést, szerenádot.
S ő mostantól már tudta, hogy ennek az
orosz keresztnévnek legszebb becézése a
Ljubuska, hiába suttogják regények hősei
meggyőződéssel, hogy Ljubocska.
Így utazott Rasszijszk területi székhely felé,
aztán:
– Vot, János, pazsaluszta: vas Rasszijszk.
Tessék, itt vagyunk – mondta egy reggel
Galina Kirillovna.
Voron pipázott lassan tovább.
Rasszijszk, Rasszijszk.
Pását, aki vezetőjük lett az út végén, a
vendéglátóipari főiskola kollégiumából
kerítették elő. Elemi iskolai tanítványa volt a
Cékus felesége nagymamájának. Marja
Alekszandrovna, akivel Bárán már Pécsett
beszélt, mindjárt a vasúttal szemközt lakott
egy apró faházban. Bárán átadta neki a
csomagot, amit Pista küldött, meg a saját
üveg tokaji borát. Az öreg tanítónő teavizet
tett föl szamovárban, és leültette a
vendégeit a lócára egy hosszú gyalult
asztalhoz. „Most mindjárt mennének”,
bólogatott. „Lássuk csak. Azért csak tegyék
le a kabátot.” Az asztal fölött
megereszkedtek a gerendák, és a tető
mindkét irányból befelé lejtett. Az ajtón,
hatalmas szögön, férfikabát lógott. A néni
bekiabált az utcáról egy nevetséges
varkocsú lenszőke kislányt, elément, halkan
beszélt vele a tornácon, pénzt adott a
kezébe. „Mindenki az én tanítványom volt”,
mondta büszkén. Amint a kislány megjött a
boltból, nagy szelet kenyeret rakott
mindenki elé, és üvegpoharakba töltötte a
forró folyadékot. „Gyári tea, fehér kenyér.”
Bárán a szájába tette a cukrot egészben,
ahogy az oroszok. Sem éhes, sem szomjas
nem volt, de most meg kellett enni a
kenyeret, meg kellett inni a teát. Amikor
már mindenkit ellátott, és vendégei
óvatosan hörpölgették a forró teát, akkor
rakta ki a nagymama az asztalra a
tintatartót, szemes tollat, irkalapot. Kis
térképet rajzolt néhány vonallal, alá
háromsoros levelet írt Pásának, kerek
szabályos betűkkel, ahogy csak egészen kis
gyerekek és elemi iskolai tanítók írnak, latin
vagy cirill ábécével egyformán. „Magam
mennék”, mentegetőzött Báránnak, „csak
az a hetven évem. De ez a kislány ügyes,
aranyos. Elvezeti magukat”.
Pása szobáját nem találták meg rögtön,
hosszan kóboroltak az ablaktalan
kollégiumfolyosókon. A falakat világos, a
vasajtókat, bádog lámpaernyőket sötétebb
zöldre mázolták. A fiúk épületszárnya felől
hangos ének hallatszott, tavalyi francia
sláger a párizsi bulvárról. Egy hatalmas
fenekű melegítős lány vezette el őket a
háromszázkilences szobához. Nyílt a
vasajtó, Bárán orrát megütötte a mosásgőz
és az ételszag. Négy lány lakott egy
szobában: a négyemeletes panelépületet, a
város büszkeségét szobánként hozták ide
tehervonaton, a körülötte fekvő telkeket
méltó beépítés híján évek óta üresen
hagyták. A szobában egy tizenhat éves
nagyon szép, szőke kislány szárítgatta a
haját, ő Szibériából jött, mesélte el az első
percben. Üljenek csak le, mindjárt kész, és
föltesz egy teát. Pása tévét néz, majd
előkeríti. A szoba felét eltakarta a mosdó
spanyolfala. Az ágy alatt vulkánfíber
bőröndök zsúfolódtak, egy falipolcon
fényképezőgép, lemezjátszó, füzethalom.
Egy szekrényül szolgáló virágos függöny,
ételekkel telerakott íróasztal, két szék. Pása
ágyára ültek. Az ablakban lekvárosüvegek,
konzervek, papírcsomagok. Az ajtótól
ablakig kihúzott zsinóron száradó
törülközők, harisnyák. Pása, ahogy megjött,
azonnal készülődött, elhúzta a
függönyvásznat a szekrény elől,
megvillantak a nyár virágos orosz lányruhái,
negyvenháromban sem lehetett más,
harmincnyolcban sem. A lány bement a
spanyolfal mögé, váratlan módon
agyonkoptatott-mosott-foltozott
farmernadrágot húzott és indultak.
A csilingelő piros villamoskocsi a városka
egyetlen vonalának egyetlen vágányán,
elszórt faházak között. Nyaralótelepre
emlékeztette az egész város. Antennák a
tetőkön, villanyvezeték a házak között. Híg
sár és vékony hó váltakozó darabjai. Egy
nagy fekete folt, pernye, üszkös
gerendavégek, a földön rozsdás tárgy: oda
nem illő fehér géphulla, mosó- vagy
hűtőgép. Két perc múlva újabb fekete folt.
Leégett faházak, mondta Galina. Egy
eldobott cigaretta elég. Már a kertekben
emelkedtek a szálfenyők, egyre sűrűbben,
az erdő jött be a városba. A sínpárral
párhuzamos úton motoros látszott a fák
között, hol megelőzte őket, hol lemaradt,
tetőtől talpig páncélszerű fényes
gumiköpenyben-csizmában, hosszú ősz
szakállát, fedetlen haját hátrafújta a szél.
Irtáshoz érkeztek, nagy üres terek vették
körül a villamos-végállomás kitört üvegű
kalickáját. Addigra csak ők utaztak a
kocsiban, négyen, a végállomáson sem várt
senki. A vezetőnő csöngetett, kiszállt,
lehúzta az áramszedőt, a másik oldalon
fölengedte, átment a kocsi másik végébe,
újra csöngetett, és indult vissza. Addig
nézték, nem mozdultak tovább. A sínpár
betonütközőjén túl, egy kis tisztás túlsó
végén cikornyás tetejű, gondosan mázolt
zöld fapavilon állt, nyári vasárnapok
térzenéjének emelt színpada. Báránban egy
felkavarodó keringődallam, egy szó:
kurszalon.
„Bekapunk egy kis lélekmelegítőt, jöjjenek”,
mondta a lány, és a pavilon felé indult,
amely mögött kiáltások hallatszottak, s
felbukkant a föld alatti kocsma hosszú
téglateteje. A lejáratnál üres sörösrekeszek
álltak, bentről vodkaszagú sűrű zsivaj tört
fel. A lejáratnál behúzta a fejét. Sört kért.
Megnézték őket a rasszijszkiak: ide nem
szoktak már elérkezni a nagyvárosból jövő
jó kabátos emberek.
A pultok között gomolygó füstszürke, sűrű
tömegben egy hang azt kiáltotta: Én
Malinovszkij marsall segédtisztje voltam!
Bárán tekintete megtalálta az őszbajuszos,
gondosan beretvált állú fejet, azután lejjebb
siklott a kiabáló ember köpenyére, és egy
pillanatra azt hitte, hogy eltalált abba az
időbe, ahova akart: a második világháború
közepébe. A váll-lap és rangjelzés nélküli
tiszti köpeny harsányan és rejtélyesen
ismerős volt: Malinovszkij adjutánsa a Vörös
Hadsereg régi egyenruháját hordta. Bárán
hosszú évek óta nem látott ilyet, csak a
moziban. A köpeny szára kigombolva
csapkodott, s leért a fűrészporos padlóig.
Egy kedélyes kövér ráhunyorított az
idegenekre, s a kezével jelezte, hogy az
ipse ismert figurája a kocsmának, és nincs
ki mind a négy kereke. Vett kétszáz gramm
vodkát, szó nélkül lerakta a tisztiköpenyes
elé, visszament és Báránnak mondta:
„Senki sem tudja, hogy nem volt-e tényleg
Malinovszkij adjutánsa.”
Pása a pultok között járt, kezében Marja
Alekszandrovna levélkéjével, a kis rajzzal,
és sorra szólította meg az embereket. Voron
elkísérte, gondosan kigombolt felöltőben, és
a gyanakodva emelkedő tekintetek
megtorpantak a kitüntetése szalagján. Egy
báránybőr kabátos fiatal teherautósofőrrel
jöttek vissza. Megnézte még egyszer a
rajzot, bólintott. Kivezette őket a
kocsmaépület mögé, ott állt a teherautója,
magasan megrakva liszteszsákokkal. A nők
beszálltak előre, Voron és Bárán
fölkapaszkodott a zsákok tetejére, és a
hátukra terítették a ponyvát a szél ellen.
Voron pipára gyújtott, mielőtt elindultak.
Percenként ütődtek egymáshoz az egyre
kátyúsabb úton. Egy fél óráig tartott. Azután
– a négy orosz a háta mögött, mellette állt
udvariasan, kicsit lisztesen, a teherautó
motorja járt, rezgett a hűtője – s egyszer
csak:
– Vot, János – mondta Galina. – Pazsaluszta.
Otthon ősz volt, meleg, néha szinte nem-
magyarországi, mediterrán október, ezen a
napon, amikor egyszer csak ott állt a
kezdődő orosz télben az elmúlt háború
negyvenhatos számú volt fogolytáborának
helyén.
Korán havazott ebben az évben, utoljára
ezerkilencszáznegyvenegyben esett le ilyen
hamar az első hó, mesélte a teherautón
Viktor Alekszandrovics. Akkor pedig nagy
szükségük volt rá, mondta ő. Guderian
német tábornok páncélosaira gondolt,
amelyek alatt nyílt máglyákat kellett rakni,
égetni reggelig, hogy meg ne fagyjon az
olaj. Voron igenlően bólintott: igen, segített
háborúzni a hó. A mi orosz telünk. Egyedül
Marja Alekszandrovna tudta, hogy miért
utazott ő Rasszijszkba, és miért kérte, hogy
vigyék el az erdőhöz; se Galina, se Voron. A
szőke asszonynak arcába fújta a szél a kék
fejkendőt, összeborzolta a kiszabadult
néhány haj fürtöt, arca elé hajtotta a puha
széles kabátgallért. Ő ebben a percben
nézte meg az arcát, úgyszólván most látta
először, hogy mennyire szőke, hogy
világítóan kék szeme milyen boldog a
magas homlok alatt. Galina arca lágy
vonású volt, fehér, az a típus, aki falevelet
ragaszt az orra hegyére, ha napozik, a bőre
érzékeny, hajlamos az allergiára. Finom,
sima úgy, hogy élesen, csaknem
árnyékoltan rajzolódik meg rajta a száj éle,
bársonyos, nem érzik rajta ernyedtség vagy
kor, inkább csak fáradtság, mintha rá volna
írva, hogy már holnap egyik pillanatról a
másikra megereszkedhet a feszessége,
öregasszonyarccá omolhat össze az egész.
Magyarországra szeretett volna látogatni
egyszer Galina, leningrádi vicceket mesélt
halkan az Arbat cukrászda bokszában. Ő a
Voron tanácsára gondolt: legyen szeretője,
és akkor gyönyörű dolog élni. Kemény
ember, tekintélyes ember, rengeteget
megélt, tapasztalt, komolyan kell venni a
szavát, alapszabálynak az élethez, elhitte
azonnal, éppen felvillant benne a kérdés:
hogy is van ez, kell-e ahhoz feleség is előbb,
amikor egyszerre csak a helyére ugrott
minden. Hogy is nem tudta rögtön? Hát
persze, Galina a Voron szeretője, neki
köszöni, hogy gyönyörű dolog élni, neki tett
rejtett lovagias, hódoló vallomást, amikor
ezt mondta. Milyen szép dolog, Istenem,
jutott eszébe mindez egyszerre, pedig most
teljes figyelmével a hajdani barakkok
helyén álló fák felé fordult.
Nézhette, ameddig jólesett, nézhette,
ahogy csak akarta, a két szemét kinézhette:
nyírfaligetet látott, fehér törzsű fákat és
enyhén lejtő domboldalt. Értelmetlenül
szabályos ovális meg kerek foltokat,
amelyekről a szél elfújta a havat, s
szabaddá tette a barna avart. A ligetnek
minden fája egyformán fiatal volt, a békével
egyidős, egyformán fehér és egyenes.
Ennyit látott azon a helyen: fiatal erdő,
hepehupák, semmi.
Innen már csak hazafelé vezet út,
Magyarországra. Ennyire lehet
megközelíteni azt a tábort ma, a háború
utáni harmadik évtizedben. Tavasszal
iskolások jönnek erre kirándulni, fiatal párok
összefogódzva.
Hát eljutott. Most már volt ott, most már
keresztüljött ezen a nagy országon, zöld
szemaforok alatt, és megállt a zöld liget
előtt.
– Otthon reggel egy szál pulóverben
mentem be a városba, néhány nappal
ezelőtt – szólalt meg egy idő után. Úgy
érezte, hogy mondania kell valamit.
Napsütéses arany ősz volt ebben az évben
Magyarországon. A Virág árok felől jött. A
Pasaréti úton sárga és vörös fakoronák
szűrték színesre az útra vetülő fényt, az
olajfekete aszfalton az ötös autóbusz kereke
zúgott. Akkor is így volt, amikor egy héttel
később hazaérkezett.
Megvolt Magyarország, az ésszerűség
törvényei ellenére, állt. A Vörösmarty téren
új kéz írta közben egy óriás arc közepére:
„Fiaim, ti csak énekeljetek!”
 XVII. A CIPŐDOBOZ

Hallotta a hangot. Kicsit rekedt, fáradt

tanárnőhang volt, a Pálma, talán negyvenöt
éves, gumimellet hord, és lecsúszott az
egyik azon a rossz napján, úgy lépett az
osztályba. S akkor még egymás mellé
sikeredett ez a négy szó szerencsétlenül, a
gyerekek pedig könyörtelenek voltak, így
megmaradt. Ha délután bevásárol a
Közértben vagy színházba megy, időnként
felhangzik mögötte kis röhögések között:
fiaim, ti csak énekeljetek. Összerándul, nem
néz hátra, lenyeli, ez benne van a tanári
fizetésben.
Bárán vonata kora délután érkezett meg,
hetvenórás úton, vissza, újra a balti
államokon keresztül, és azon az estén már
be kellett mennie a nyomdába. Valahol
Lettországban döcögött-zökkent-álldogált a
hálókocsi, amikor eszébe jutottak a
Vörösmarty plakátok. Élénkpiros szájú nő
volt az első budapesti Pepsi Cola plakáton,
profilban, és az óriásnő arca mellett
fennmaradó nagy szabad terepen szoros
hasábokban állt az új levelezés, mintha egy
füzetlap margói tartanák. Reggel nyolckor,
munkából hazamenet olvasta el a levelet,
amelyik akár aznapi is lehetett: „Fázom,
enyhe depresszió. Nem tanultam semmit,
mert délután az anyámmal ordibáltunk, és
irtó ideges lettem stb. Mi újság? Hogy
tetszett a film? Bőgtél a végén, ugye.
Vettem Lux szappant. Olyan frankó vagy.
Szia.” Egy nyíl az olyan frankó vagy felé:
„Ez csak eszembe jutott. Siess. Fél nyolc
múlt öt perccel.” Nem írták alá, de már
ismerte Szögyényi írását.
Sietett haza.
*
– Akarok mutatni neked valamit – mondta
Ari néni, ahogy benyitott a feldúlt
nagyszobába. – Nem is tudom, fog-e
érdekelni.
Később elgondolkozott azon, hogyan alakult
volna az élete, hogyha a nagynénjénél nem
festenek azon az őszön. Mert megtörtént:
előkerült a nagyanyja doboza, szinte
másnap, hogy befutott a vonata a Keleti
pályaudvarra Rasszijszk felől. Nem hitte
persze, hogy véletlenen múlt. Ha nem
festenek Ari néniéknél, akkor más történik.
Mondjuk, meglazul a födém – földrengés
segítségével, ha másképp nem megy – ,
hogy fel kelljen fordítani az egész házat, és
megbolygatni a kombinált szekrény alját a
nagymama elcsomagolt fekete
selyemruhája alatt, amelyhez nem nyúlt kéz
tíz éve, és úgy bukkant volna ki a poros
cipődoboz sarka. Nem csodálkozott.
A vacsoránál Leningrádról mesélt, szabályos
útibeszámolót tartott, Rasszijszknak a nevét
sem ejtette ki. Általában nem beszélt arról,
hogy mivel tölti az idejét, megtakarított
nappalait a városban. A nagynénje
valószínűleg úgy gondolta, hogy lányok
után mászkál. Ő nem bánta, még jól is
esett, hogy ilyen szép, értelmes
elfoglaltsággal gyanúsítják. Egy futó
kísértés elmúltával magában tartotta a
nemzeti könyvtárral kapcsolatos gyermeteg
gondolatait, nem mesélte, hogy megtalált
egy-két olyan dolgot is, amit Ari néni sem
tudott a saját apjáról – bár ez a nénjét illette
elsősorban, és ő adósságai között tartotta
számon, hogy elmeséljen-megmutasson
mindent. Arról sem számolt be sokáig, hogy
beszélt egy szabómesterrel a Jókai téren.
De szót szóba öltök megint, egymásba
torlódnak a történtek, fegyelmezetlenül.
Lássuk csak, lassan, nyugodtan. Az jön: az
apai öröksége. A napnál világosabb az
egész, csak hát: a jó meséléshez idő kell,
valami béke, egy szoba, csönd, egy széles
asztal, ami mellé nyugodtan leülhet az
ember, kirakhatja a papírjait, egy utcára
nyíló ablak. Ott kell kezdenem, illetve, ott
kell folytatnom, ahol félbeszakítottam:
Hazaérkezett tehát Rasszijszk felől, és óriási
felfordulást talált az Elemér utcában.
Mindjárt másnap, reggel valamivel később
ment haza a nyomdából, és Ari néni azzal
fogadta, hogy mutatni akar valamit, nem
tudja, fogja-e érdekelni őt.
Érdekelte.
A fél műteremben már a padló közepére
tolták a díványokat, asztalt, zongorát, a két
szobafestő most húzott nagy szürke
műanyag ponyvát az egész bútorhegyre.
Egy karton cipődobozt talált meg a nénje,
benne egy gyöngyvarrásos tetejű
vászontáskát, a nagyanyja neki ígért
papírjait, és a családi fényképalbumot
(valahol egy barna tónusban nagyított
Szerén nénivel). Egymás tetején feküdt a
két csomag a szekrénysarokban, nagyanyja
halála óta háborítatlanul. Az album borítója
összefüggő falap, domborművű faragvány:
rózsák, tüskék és levelek között üres ovális,
abban kicirkalmazott nagy A betűvel: Az én
fényképalbumom. Az jutott eszébe, hogy
akkor gyűjtötték ilyenbe a családi
felvételeket turnűrös lánykák, amikor a
fényképezést alighogy feltalálták (és rögtön
rájött, hogy nem tudja, mi az a turnűr). A
cipőskatulyát vastagon belepte a por, s
ahogy fölemelték, kis kerek felhők puffantak
belőle. Régen, ahányszor a fényképeket
nézték a nagyanyjával, tengeri
fürdőhelyekről meg Karlsbadból és
Harkányból, a mulatságos trikókba
öltöztetett bajuszos urakat, kalapos-
harisnyás fürdőző asszonyságokat, ez a
doboz ott volt az album mellett. „Te fogod
örökölni”, mondta ilyenkor a nagyanyja.
„Majd ha meghalok.” Emiatt feledkezett
meg róla: nem tartozik a valóban
lehetséges dolgok közé, hogy az embernek
a nagyanyja meghal egyszer.
Most megismétlődtek az akkori szavak,
Báránt ez meg sem lepte.
– Megnézheted, de nem adom ki a
kezemből – mondta Ari néni, és ezzel a
kezébe adta. – Csak ha én is itt vagyok
melletted. Hozd be Ili szobájába. Nem adom
ám neked. – S a vaskos vászontasakot,
amelyet Bárán nagyanyja hímzett ki
gyöngyökkel, külön félrerakta. – Legfeljebb,
majd ha meghaltam; akkor a tiéd lehet.
Nem szól semmit, nem mert. Nem volt
hajlandó a nénje halálára gondolni. A
bűntudata is visszatartotta: amióta Annival
találkozott a nyomda előtt, jobban érezte az
önzése súlyát. Jól tudta, hogy ha egy nap a
gyöngyös tárcára lesz szüksége, akkor
kíméletlenül megszerzi majd, ha kell,
ellopja, betör érte. Ha olyasmi van benne,
ami az övé. Ha nem, akkor nem is érdekli.
Nem szólt a tárcáért: ravaszságból is tette.
Attól tartott, hogy megriasztja a nénjét, és
akkor nem nézhet bele a cipődobozba sem.
Behúzódtak a lelettel a kisszobába, amelyet
nem dúlt fel a festés, ő rákuporodott a
díványra, és ketten rakták ki sorban az
iratokat, borítékokat, egy kisebb fadobozt
VIRIBUS UNITIS felírású első háborús
kitüntetéssel, diploma hengeres tokját.
Nem feküdt le, valahogyan sikerült
feltámasztania a szemhéját este hatig, és öt
óra alvással, elkésve ment munkába.
Ugyanígy történt másnap, azután
harmadnap. A dobozzal kuporgott a
díványon három napon át a kisszobában
(ahonnan Hit az ő megjelenése a
félműterembe száműzte, és ezt ő, ahogy
múltak a hónapok, egyre
tarthatatlanabbnak érezte – de Ili is). Most
nem figyelt másra a világon.
Felolvasott Ari néninek egy-egy mondatot,
levél darabját, két szót egy letépett papírról.
Azt már alig vette észre, hogy nénje azután
hamar elfárad, nem figyel, hátradől a maga
díványán, félig lehunyt szemmel.
Látta jól: minden megvan a cipődobozban.
Táviratok a szülei esküvőjére
Rákosszentmihályra harmincnyolcban, az
első háború előtti Magyarország minden
sarkából, hisz szerteszóródott a család,
végre is tizennyolc testvére volt a
nagyapjának. (Kosice, Budakeszi, Satu
Mare, Felsőgöd, Tasnád, Rákosszentmihály,
Oradea, Fülek, olvashatatlan bélyegzők,
feltehetően romániai -tiu végződéssel,
Kistarcsa, Acas, Polgárdi, Magyaróvár,
Putnok, Zenta és Berettyóújfalu, Opatija és
Rákoshegy, a budapesti 62-es és 503-as
posta, egy sürgöny LX 2-es dísztávirati
lapon, a kép Éder Gyula hárfázó amorett
című alkotása. Egy másikon: Ufficio
telegrafico Urgente Roma.)
Látta: arról beszél a doboz, hogyan
keletkeznek a családi legendák. Benne van,
amennyit az apjáról tudhatott a család és az
is, hogyan tudták meg. Papírokba
eltemetve-balzsamozva az évek.
Országgyűlési tudósítás áthúzgált
fogalmazványa, nyolcrét hajtogatott
miniszterpapíron a nagyapja göcsörtös
ceruzaírásával: „Pongrácz gróf főispán a
polgármesternek erélyes hangon
kijelentette, hogy intézkedését mindenben
fenntartja. – Ilyen módon nem lesz Ön
Kassán főispán, azt én mondom. – A főispán
ezért a fenyegetésért azonnal megbízta a
királyi ügyészt Korláth ellen eljárni. – Az
ellenzék vereséget szenvedett, de a város a
kárt.”
– Ezeket mindig meg akartam kérdezni
tőled. – Ari néni egy csomag papírdarabot
tartott a kezében. Kockás jegyzetlapok
összehajtogatva és cérnával füzetté zárva. –
Olvasd el: Imre versei második elemista
korából. Olyan régen szeretném tudni, hogy
tehetséges volt-e.
„A nyár”, ez volt az első vers, ceruzával.
„Nyárban itt van a madárka / S zúg a fának
lombos ága / Kinyílik a rózsabimbó/ Szépen
szól a kis tilinkó.” Alul: „írta: Bárán Imre II.
oszt. 1916. Febr. 20-án Budapest.” Mindjárt
mellette csoportkép egy iskolai ünnepélyről:
négy kislány telehímzett pruszlikban,
bokorugró szoknyában, a négy fiú
borjúszájú ingben, mellénykében és
kiscsizmában. Apja gondosan átkötött első
hajfürtje, az első rajzai, hepehupás, csupa
nagybetűs írással:
„APUKAVACSORAUTÁNELUTAZIK
KEDVESAPUKÁMGYEREELHOLNAP
HOLNAPMEGYÜNKAZISKOLÁBA GYORS-
VONAT HAFELGYÖSZ PESTRE
AKORHÓZÁLMEGINTCSOKOLÁDÉT
CSOKOLSZERETŐFIADIMRE.”
Bárán hosszan megnézegette a papírlapok
hátát: az a takarékos kor volt ez a Magyar-
Osztrák Monarchiában, amikor
elhasználatlan nyomtatványok hátoldalát
fűzték össze notesznak, jegyzetfüzetnek,
számolócédulának. Az egyik kötegen, üres
űrlapokon a „Tőzsdés neve” felcím alatt az
irodák: Vérmező-u, Ostrom-u, Horváth-kert
b. Ami egy másik űrlapból maradt, az után,
hogy notesszá vágták: „…………úr
népfölkelési tényleges szolgálatra ………
ennel behívatik és köteles ezen behívójegy
átvételétől számítva… oly gyorsan a
mennyire lehet. A behívott Ausztria-
Magyarország, valamint Bosznia és
Herczegovina területén… ehívójegy
felmutatása mellett a vasutakon és
gőzhajókon ingyen utazhatik.”
Azután egy államtitok került a kezébe –
igaz, az az állam, és az utána következő
nem volt már sehol. Az első háború, a
legelső ősz. Nagyapó levele, haza a
családhoz, 1914. nov. 21-i kelettel, Kassáról,
a Felső-Magyarország (Kassai Napló)
levélpapírján. „Drága Babukáim!
Természetesen a legnagyobb discretio
mellett közlöm veletek, hogy a főhadiszállás
egy része tegnap reggel Boroevicscsal az
élén Kassára érkezett. Az összes szállodákat
kiürítették, hogy ezek az urak elhelyezhetők
legyenek… Annyi bizonyos, hogy Boroevics
tett egy hivatalos nyilatkozatot, azt előbb
kiadták hivatalosan, én ki is szedettem és
utóbb cenzúrálták.” S a levélhez ragasztva
a kivágott újságdarab – a túlsó oldalára is
nyomtak már, kész volt a lap, amikor a
hadicenzúra közbeszólt – mely szerint
Boroevics Szvetozár, a III. hadsereg
parancsnoka kijelentette, hogy: „helyzetünk
jó, a legteljesebb bizalommal tekinthetünk a
jövő elé. A Kárpátok és a határon lévő vitéz
harcosaink Magyarországnak erős vára, s ő,
hogy ennek az erősségnek minden
pontjával közvetlenül érintkezhessen,
érkezett Felsőmagyarország természetes
központjába, Kassára”.
Kézzel rajzolt levelezőlap
ezerkilencszáztizenöt novemberéből,
„Szépséges Bárán Aranka és Imre” részére,
feladó: dr. Bárán József, e. é. ö. örm. 6.
honv. gy. ezr., táb. posta 84. A barna tónusú
felvételen négy katona, a lövészárok-építés
tárgyai: deszkaajtó, homokzsák, kulacs és
hosszúfűrész között, mind a négy bajusszal;
nagyapónak, akit Bárán nagyszerűen
felismert, a gallérján három krumplivirág.
A háború és egy katonai pálya ívének túlsó
pontja: levélmásolat, tizennyolcból. Írja: a
Közélelmezési Kormánybiztos; Méltóságos
Demján Hugó cs. és kir. vezérőrnagy
államtitkár úrnak. „Méltóságos Uram! A
múlt napokban előttem személyesen
nyilvánított óhajod alapján tisztelettel
értesítelek, hogy Dr. Bárán József népfelkelő
főhadnagy urat közvetlenül magam mellé
vettem a vezetésem alatt álló kirendeltség
központi irodájába. Így kívánságodhoz
képest biztosítva lesz, hogy amíg
felmentése el nem intéződik – Budapestről
elvezényelve nem lesz.” Eddig a protectio,
ez után a hideg zuhany, a katonaélet érdes
tréfája: „Nem mulaszthatom el ez
alkalommal köszönetemet fejezni ki Neked,
Méltóságos Uram, hogy Báránra
figyelmemet felhívni szíves voltál, mert egy
igen kiváló munkaerőt bocsátottál benne
rendelkezésemre, aki rövid néhány nap
alatt már annyira nélkülözhetetlenné tette
magát, hogy a hivatal érdekében leendőnek
tartom, ha felmentése és ezzel a jelenlegi
beosztásától való távozása minél később
következne be.” Nagyapó a háború utolsó
napjáig szolgált.
Apa osztálynévsorának eleje,
ezerkilencszázhúsz, a Reáltanoda utcai
főreáliskola: Andrássy, Bárán, Bauer,
Darvas, Dőry, Eschenbach. Kötelező
olvasmányai egy boríték hátuljára firkálva:
Herceg (így): Pogányok, Zord idők, Két
szomszédvár, A nagyidai cigányok. A
nagyanya kézírása egy Imre felzetű,
nyomtatott, zöld levélpapírkán: „Drága
Apókám! Én is írok egy pár sort a babukáid
sorai közé. Ma kaptam Tőled az első lev.
lapot. Azt én is nagyon fájlalom, hogy
pénzed nincsen, mert akkor nekem sincs,
pedig jól tudod, hogy még az apró pénzem
nagyrészét (20 fillért) is elvitted!”
A következő: a kis család, az
otthonmaradottak, Imre házasságkötése
után, majdnem húsz évvel később, a
következő világháború felé evezve.
Pillanatfelvétel egy szürke cédulában: havi
költségvetés három főre, nem tudni, melyik
évből, Jancsi írása, a jövedelem
feljegyzésével kezdte, fel sem merült, hogy
kinek a jövedelme, nem lehetett másé, a
férfié, az apáé: fizetés a két lapjától, ahol
hírlapíróskodott, kétszázhatvanhat pengő és
száznegyvenöt pengő, negyven pengő egy
harmadiktól, amelynél gyorsíró volt, azután
nevek, kisebb összegekkel, munkadíjak – az
egyik mögött a könyvkiadót gyanítja Bárán,
Politzer Zsigmond és fiát: a régi Bölsche
fordítás hozhatott még mindig folyamatosan
valami kevés jogdíjat – hetvenöt pengő,
negyven, negyven még egyszer, húsz.
Összesen hatszázhuszonöt pengő – még ha
közvetlenül a háború előtti évekből való a
cédula, akkor is nagyon sok. (Állandó
szükséglet: lakás százötven pengő…
Zongora ötven. Mosás tíz. Lány huszonöt.
Villany tíz. Rádió öt. Jancsi tizenegy. Jancsi
zenede évi száznyolcvan pengő, biztosítás
tizenkét pengő, beíratás harminc,
társadalombiztosítás huszonnégy, fűtés
háromszázhatvan. Havi kiadás
háromszáztizenegy pengő. Állandó évi
kiadás tehát hatszázhat pengő, az havonta
ötven. Apu fizetéséből marad
háromszáztizennégy pengő. Apu költség
napi két pengő. Háztartásra és ruhára
maradni kell kétszázötvennégy, vagyis napi
nyolc pengőnek. Anya kap ötszázhatvanöt
pengőt.) Nagyapó hazaadta a magas
keresetét, a többi nem az ő dolga, a kályha
sarkában ül, lába a kisszéken, orrán az
olvasószemüvege, szájában cigaretta, egy a
napi száz közül, kényelmesen hátradől,
néha-néha szól oda a Naplója fölött. Mami
haja szalaggal körülkötve, ősz, frissen
mosott; ő megbízható, garasos és
rendszeres. Jancsi, az otthonmaradt fiú, idős
szülei öröme, nagyra nyílt szemmel, lobonc
hajával, a feladatban elmélyedve, hosszú
ujjú zongorista kezében a tintaceruza.
– Nagyapád az Otthon-körbe járt kártyázni –
nézegette a cédulát nénje. – Késő éjszaka
jött haza minden nap.
Bárán a díványon, a kisszoba sarkában, a
második nap, a harmadikon. Nénje nagy,
szuszogó teste, a falnak dőlve éppen, feje
előrenyaklik, néha felpillant:
– Mit találtál?
Forgatja a régi iratokat, nagyapja értesítőjét
a szabadkai gimnáziumból, ahol a
mennyiségtantanára Kosztolányi Ákos volt.
Nagyapó volt az első nemzedékes,
gondolta, ő tette meg a nagy lépést a világ
felé az ágyból, amelyikben a részeg fuvaros
gyerekei agyonnyomták újszülött
testvérüket. Fuvaros, az ő apja pedig szántó
vető, ott még két szóban írva. Nagyapó
költözött a városba, és ő szerezte meg
felnőtt fejjel, két gyerek apjaként a
diplomáját – lett doctor politicae. Az
oklevélen még nem száradt meg a tinta,
ahogy mondták akkoriban, és kitört az első
világháború, s rá túl hamar következett a
második.
Nagyapó „Levele a szerkesztőhöz”, a
Magyarországban, amelyben történeti
hátteret rajzol értelmiségi félelmének.
Beszámolója az elsőről, képtelen
hencegése, egy földrész nem ismétlődő
lelkiállapota tizennégyből: „Ott kezdem”,
írta, „hogy önként jelentkeztem a frontra.
Mint gyenge testalkatú katona, nem voltam
frontszolgálatra alkalmas… Purth százados,
a tisztiiskola parancsnoka, többszöri
kérésemre, mégis beosztott abba a
menetzászlóaljba, amelyiknek ő volt a
parancsnoka, és amely 1915.
szeptemberében indult ki a frontra, zászlóalj
napiparancsba vétette azonban, hogy mint
önként jelentkezőt osszanak be…” Az utolsó
háború Európában, amikor még önként
jelentkeztek az emberek katonának, önként
a frontra, „nagyapám a szabadságharcban,
apám a boszniai okkupációban küzdött…”. A
lap szemközti hasábjain interjú állt Sóstay
Horváth Etel szobrászművésznővel, a kor
reprezentatív alkotójával, Zog albán király
és Geraldine királyné tiranai, valamint
Gömbös Gyula miniszterelnök budapesti
szobrának alkotójával. (Ez utóbbit
felrobbantották a német megszállás idején.)
A levél alatt a teljes aláírás: Dr. Bárán József
hírlapíró, volt 6-os honvédgyalogezredbeli
népfelkelő főhadnagy.
– Imre keze írása – mondta a nénjének,
váratlanul keresztnevén nevezve apját, mint
egy ismerős srácot, ahogy befordul a
sarkon. Az év és a hó, a nap, amikor a
megnyálazott tintaceruza érdemén és
hasznosságán felüli szerephez jutott.
S itt van a legközelebbről készült
pillanatfelvétel, amit Imréről találhat. Az ő
keze írása, egy egész csomag levelezőlap
és levél, amelyeket Bárán Imréné
úrhölgynek címezve írt haza. Ceruza- és
tintaceruza-írás mind,
ezerkilencszáznegyvenkettes dátumokkal és
postabélyegzőkkel, a póttartalékos
gyalogoskiképzés itthoni heteiből. Azt írta a
mérnök ezer dolog között, szabályos, tábori
postaszámmal ellátott, cenzúrázott lapokon
és a valóságos tájékoztatást hozó
kicsempészett, szabálytalanul postára
adott, ráérős és elkapkodott, néha
félbehagyott levelekben, amelyek egyetlen
folyamatos üzenetté s az után, hogy „mit
kezdjek vele? Olyan, mint egy kis állat.
Majd, ha beszél”, apja első hozzá intézett
szavaivá váltak most, hogy –
Kicsi Jánost csókold meg helyettem is, és
mondd el neki, hogy mekkora nagy már a
kicsi bajuszom.
Igen, gondolta János, itt vagyok,
megkapom. Mondd tovább.
Hazamenésre, látogatásra természetesen
gondolni sem lehet, a katona az
alapkiképzés befejeztéig még nem tud
egyedül járni az utcán. Bal kézzel
tisztelegnénk egy huszárszázadosnak a
korzón, és most háború idején az nagyon
veszélyes lenne. Jánost és téged
viszontlátásig ölel lesült és bajuszos Imréd.
Hozd le magaddal az utolsó piros
regiszteres noteszomat. A legnagyobb
méretű notesz valamennyi között. Egy pár
építkezési adat érdekelne belőle. A
hátfájásom még tart, de így is jól bírom.
Remélem előbb-utóbb elmúlik. Örülök, hogy
strandolsz, szeretném, ha jól éreznéd
magad. Jánost csókolom.
A fáradtságom teljesen elmúlt, a hátam sem
fáj, és a lábamat az új betét és
gumiharisnya egy nap alatt rendbe hozta. A
daganat ugyan még nem ment teljesen
vissza, de nagyon csökkent, és egész
könnyen viselem a bakancsot.
Különös öröm, hogy a kabátanyagod
megvan, csináltasd meg hamar és nagyon
csinosra. Ma délután háromtól hatig azt
tanultam, hogyan veszi le sapkáját a
honvéd. Kiképző őrmesterünk különös
örömét leli a karpaszományosok
megfektetésében. Az alaki kiképzésről
egyebet így sem írhatok, katonai titok. Az
is, hogy a koszt tűrhető és elég. Reggeli:
fekete, pótkávéból, konzerv, előre édesítve,
nincs kávéíze, de azért jó. Bróm,
komiszkenyér, legalább négynapos, és
ládalekvár. Ebéd, vacsora: leves, főzelék,
hús, sok főtt tészta. Ha a hideg vacsorához
sajt van, teledobálják vele az udvart: a
parasztgyerekeknek, úgy látszik nem veszi
be a gyomra. Négy adagnál többet nem
tudok megenni. A héten már sokat
angoloztam, sakkoztam, olvastam. Új
parancsnokot kaptunk, és kisebb
gyaloglással (a felszerelést egész jól bírom)
vagonban utaztunk tovább ide.
Napirendünk: ébresztő ¾6-kor, derékig
meztelenül csuklógyakorlat a
kaszárnyaudvaron, mosdás, öltözés,
körlettakarítás. 7-kor reggeli, kivonulás a
gyakorlótérre (3 km), gyakorlatozás 12-ig,
gyaloglás vissza a körletbe, ebéd. 3-ig
szabad idő, az ágyra ülni szigorúan tilos. 3-
6-ig délutáni kiképzés, ugyanaz a bornírt
baromság, 6-7-ig szabad idő, vacsora,
tisztálkodás, körletrend, takarodó ¾10-kor.
Gyalogolunk naponta 12-18 km-t. De az
egész nagyon jól megy, érzem, hogy
keményednek az izmaim, és egész barna
vagyok. A lábam most még fel van törve, de
már javul az is.
Amint látod, nagyon jól vagyunk. Ha nem
aggódnék értetek, szinte jól érezném
magamat.
Hétvégi látogatásra valószínűleg János is
jöhet; vonatút hosszú, de nagyon
kényelmes.
A körlet egy ötven ágyas hodály, emeletes
ágyak, felül alszom. A fejem fölött
deszkapolc, rajta a csajka, a tisztasági
szerek, az ágy alatt a katonaláda a
személyes holmival. Sokszor van
áramszünet, este zseblámpával olvasok,
úgyhogy szeretnék a cégtől egy kis
karbidlámpát kölcsönkapni és cca 2 kg
karbidot. Hívd fel Kóródi Danit telefonon, és
vele beszéld meg a dolgot.
A testi fehérneműt meg lehet tartani.
Kaptunk egy-egy rossz inget, szétvágni
kapcának, 4 pár lett belőle, egyelőre tehát
ez nem kell. Zokni, harisnya, törülköző és
úszó ill. evezősnadrág és trikóing azonban
igen. Az ünnepre hozz valami jó könyvet.
Ma éjjel 1 órakor tetűtlenítésre indulunk
Kecskemétre, 25 km oda és 25 vissza,
könnyített felszereléssel. Remélem kellemes
utunk lesz. A Jáger műrost dolgokat nem
kell leadni, úgyhogy remélem semminemű
holmimnak nem lesz baja. Hajöblítés
lausetolban. És ezen kívül megfürdünk. Úgy
számítják, hogy 7-re Kecskeméten és du. 3-
ra ismét Félegyházán leszünk.
Most összeírom azokat a dolgokat, amiket
az elveszett levelemben kértem, de egyik
sem sürgős, majd elküldheted csomagban,
vagy elhozhatod látogatáskor. 1 pár bőr
bakancsszíj, tű, háromféle cérna (zöld,
szürke, barna). A fehér evezősnadrág. 30
lap fehér papír (Schliemann-levél). A még
otthon levő két pár zoknim. 1 pár bokafásli,
5 db bélyeg, 20-30 pengő, valami cukorka.
Míg ezt a lapot írom, megjött a második
légiriadó, az egész támadást a piactérről
néztük végig, próbakimenőn voltunk,
őrmesteri vezénylettel, gyakoroltuk a
szalutálást a garnizon tisztjein. Láttam Papp
Zolit, tartalékos tiszti egyenruhában, úgy
látszik itt nyaral ő is, de nem mentem oda.
A légitámadás egész érdekes látvány volt,
de nagyon féltettelek titeket. Kérlek, hogy
ezentúl is minden légitámadás után azonnal
írj, hogy mi újság, nem történt-e baja a
családnak. Ezer csók mindkettőtöknek.
Kresz, itt nem tudott semmit intézni, de
megkapta a pesti fórum címét egyenesen
odamegy. Dolgozik a cégben a lelkifurdalás.
Itt azt mondják, a leszerelés lehetetlen, ne
is számítsak rá.
Mindenem megvan. A hadifelszerelésem
most olyan pompás, hogyha vége lenne a
háborúnak, direkt el kellene ennek a
kedvéért menni legalább Erdélybe egy szép
téli túrára, ha már Ukrajnába nem jutunk el.
Lapok negyvenkettő november
huszonkettedikéről. Kettőnek párkánynánai
a bélyegzője. Drága anyukám és az egész
család! Sokszor csókolok mindenkit az útról,
amely úgy megy, ahogy Valinak előre
mondtam. Jól vagyok, az utazás könnyű.
Remélem, hogy féléven belül egészségben
és sokkal jobb sorban látjuk egymást
viszont. Valira és Jánosra vigyázzatok ti is,
amíg megjövök, bár bízom benne, hogy
anyagi gondjaik nem lesznek. Adjátok át
nekik csókjaimat.
A másik párkánynánai a kiscsaládnak ment,
a Kanizsai utcába. Jól vagyok, sokat
gondolok rátok, az út nem fárasztó, úgy
megy, ahogy számítottam. Járj lehetőleg
sokat szórakozni, és gondolj anyukáinkra,
akik az első háborúban évekig vártak
férjeikre, akik nagyobb veszélyben voltak,
mint mi lehetünk.
Még egy ugyanaznapról, ugyanazzal a
ceruzával: Érsekújvár, 1942. XI. 27. Sokszor
csókol Imre.
Egy tintaceruzás papír a sárga vászonroló
alatti félhomályban, a nagyanyja egykori
szobájában. Apa utolsó levelezőlapja,
amelyet engedély nélkül a Harmadik
Birodalom Generalgouvermentjének
területén (magyarul/emberül:
Lengyelországban) adtak fel, egy Pionki
nevű városban: Viele Grüsse, ez volt az
utolsó szöveg. Absender: I. Baran. Nyílt lap
németül, nincs rajta semmi, amitől
fennakadhatna a katonai vagy polgári, a
német vagy magyar cenzúrán, annyit jelez:
élek…
Otthoni papírok: Damjanich utca. Bárán
csak egy megkezdett keresést folytatott,
amint elért a férfikorhoz, és nem ismerte az
előzményeket. Azt, amit nagyapó és később
a fogságból hazaérkezve Béla bácsi már
elvégzett.
Egy boríték a Magyar Királyi Mozgóposta
pecsétjével, negyvenhármas dátummal,
üresen és rajta, amiért megőrizték, egy
szám – háromszor megismételve – mami
írása, nagyapóé kétszer, tollal,
tintaceruzával és grafittal: Imre azonossági
száma: 6008 30 2276. Imre azonossági
száma: 6008 30 2276. Imre. Azonossági.
Száma. Hatvan nulla nyolc harminc
kétezerkétszázhetvenhat.
Levelezőlap, már egy újabb évvel későbbről.
Nagyapóé, Bárán látja otthon, a Damjanich
utcában: a mártogatós tollával, íráshoz
szokott keze tartása, a kefehaja, ahogy a
sárga lap fölé hajol, ír, a tollat mártja,
fogalmaz, szavakat, félmondatokat húz át,
és elhallgattatja magában a jéghideg
bizonyosságot, hogy ha itt most egy
mondatot nem így ír le, hanem úgy, az
semmin sem változtat, a fia attól nem fog
előkerülni. A megszólítások adottak,
nagyapó nagyságos, de a magyar
vöröskereszt, nem úgy, mint a svéd
vöröskereszt vagy a libériai vöröskereszt,
Tekintetes, mint a Tekintetes Vármegye,
adott a hang is, amint alulírott tisztelettel
kéri, méltóztassanak neki fia sorsáról
tudósítást adni. A levelezőlap visszatért,
benne az adatok – neve, anyja neve,
születési éve, a bevonulás dátuma – már
aláhúzva a válaszoló hivatali kéz piros
tintájával. Nagyapó beszámolt arról, hogy
fia levelet soha nem írt, és állítólag
ezerkilencszáznegyvenhárom januárjában
az orosz harctéren eltűnt. Így fejezte be:
Olyan hírt is kaptam, hogy folyó év március
elsején, húsz per
ezerkilencszáznegyvennégy szám alatt a
tekintetes cím értesítést küldött eltűnéséről,
amely értesítés azonban elkallódott.
Amennyiben ez megfelelne az igazságnak,
úgy erről hiteles másolatot kérek, mert
nekem szegény fiam sorsáról semmiféle
pozitív értesülésem nincs. Aláírta, kitűnő
tisztelettel, doktor, nyugalmazott, hírlapíró.
Ehhez a levélhez utóirat is volt:
megjegyzem, hogy második fiam, Bárán
János is eltűnt, és értesítés szerint a
tekintetes cím most nyomoz utána a
csapattesténél. Kitűnő tisztelettel a Fenti. A
mondat: egy ráadás mozdulat, más idők,
más viszonylatok maradványa, minthogyha
egy percre emberarcot képzelne a
hivatalnak, ahogy egy eszpresszóban, vagy
vonat padján valamennyien
megmondanánk ilyenkor a velünk szemben
ülőnek: még egy fájdalmam van ám, a
kisebbik fiam, a zongorista.
A postai bélyegző felülnyomata: A
hulladékgyűjtés nemzeti érdek. Segíts!
Talán ezekben az években, a háború
elvesztésével egy időben, kezdődött az,
hogy a hivatalos és félhivatalos
felszólítások, hulladékgyűjtésről és
villamosraszállásról, csöngőnyomásról
egyszerre tegezték az egész országot. A
lapot később egy borítékba dugták, amely
már a vöröskereszt tudósító irodájának
közlését is tartalmazta („a felesleges
szöveg áthúzandó”). A nyomtatvány első
sora: Nevezett a mai napig a veszteség-
nyilvántartásban nem szerepel. Felesleges
volt, áthúzták. A szükséges szöveg tintával,
rutinos betűkkel, mintha ez a kéz írta volna
le ötvenezerszer, egy kicsit bosszankodva is
a huzatos Vöröskereszt-irodában: mi a
fenének nem nyomtatták ki ezt is, a hellyel,
az azonos pontatlan időmegjelöléssel
együtt, ötven-hatvanezer példányban, a
Második Magyar Hadsereg számára:
Nevezett ezerkilencszáznegyvenhárom
január-február hó …-án (nap kihúzva) orosz
hadműveleti területen eltűnt. Az ékezet
kiabáló hosszú párhuzamosai az ű-n. A
gyerek háború utáni iskolákban elmondott,
padban állva bediktált mondókájának
eredeti lelőhelye.
Papírok. Jövő-menő levlapok, el nem küldött,
visszaérkezett levlapok. Világoskék, sárga,
zöld rózsaszín levlapok. (Egyszerre egy
elképzelt újság elképzelt divatrovatát látta
maga előtt, kiabáló betűsort: világvégéhez
levelezőlapok pasztell színekben.) Egy
rózsaszín lap: elhibázott címzéssel, a
vöröskereszt bajtársi rádiószolgálatának,
ára egy fillér. A címzett csapattestének,
alakulatának megnevezése szigorúan tilos.
Jelmondata: Magyarország jövő békessége
és felvirágzása – a szovjetoroszországi
harcmezőkön dől el! A tájékoztatás az
otthoniakról: Mindnyájan jól vagyunk.
Nagyon aggódunk érted. Okvetlenül üzenj
vagy írj. Csókolunk szüleid, Vali, János. Civil
remények a kézírásban, nagyapó
megingathatatlan hite a tárgyilagos
rádióhullámokban, amelyek frontvonalakon,
tüzérségi zárótűzön, Sztálin-orgonán és
angolszász repülőgépek három hullámán
keresztül eljuttatják majd a szavakat fiához.
*
Kettős a kép rajzolata, ott van előtte az
árnyék, másolat, hajszálnyi eltolódással,
hogy eggyel több dimenzióban láthasd:
Jancsi, a kisebbik testvér.
Gyulai Emma diakonissza nővér, aki róla írt,
először egy negyvennégy hetedik hó
huszonhetedikén húsz órakor, a
hatvankettes postahivatalban feladott
levélben jelentkezett. Pesthidegkúton lakott,
a Báthory László utca nyolc szám alatti Fébé
(?) Evangélikus Diakonissza Anyaházban,
telefonja százhatvanhét nyolcszázhatvan.
Levelén az egyik bélyeg – a tizennyolc
filléres címlet – a magyar címerrel korona
nélkül, Mária-ábrázolással a Patrona
Hungariae feliratot viseli, Kontuly
bélyegtervező alkotása. Ma kaptam, írta,
unokaöcsémtől egy lapot, ki az Önök fiának
bajtársa, kérte, hogy értesítsem Önöket,
hogy jól vannak. Itthonról semmi hír nem jut
el hozzájuk. Élelmezésük a körülményekhez
képest elsőrendű. Konzerv, vaj, sajt,
szardínia, gyümölcsbefőtt van napirenden,
nem marad el kosztjuk a már fronton küzdő
honvédek kosztja mögött. A karton
levélpapír nyomtatott jelmondata Márk
evangéliumából való (9. 23.): Minden
lehetséges a hívőnek. A nővér befejező
mondata: Hisszük és reméljük, hogy az Úr
megőrzi szeretteinket, hiszen őket az Úr
kezében tudjuk. Tábori postaszámuk: C. 25
273.
Később egy – halványzöld – levelezőlapon:
Kedves Doktor úr. Kérdő soraira sajnos nem
tudok örvendetes választ adni.
Unokaöcsémről hónapok óta semmi hír
nincsen. Egy nem hivatalos és nem is
teljesen megbízható hír szerint fogságba
került volna… A nővér az Úr áldását kérve
üdvözölte a Doktor urat.
*
Világossárga lap a vöröskereszttől, a Szent
István körút egyből (ma az egyes számú
ügyvédi munkaközösség működik ott,
ügyvédre szoruló, így kiszolgáltatott
emberekre méretezett szűk, sárgán
világított folyosón). Jancsiról írtak:
Hozzátartozója érdekében a szükséges
lépéseket megtettük, amint a csapattest a
jelentést megküldi, azonnal értesítjük Önt. A
hűbéri levelezés nyakatekert fordulatával, a
megszállt fővárosban németre fordult
nemzeti érzelemmel színezett befejező
frázis: hazafias tisztelettel. A következő lap
Gaál hadnagyé, akinek a keresztneve
elolvashatatlan, Tivadar talán, Egon vagy
Arvéd, de ha más, akkor is bizonnyal a
korhoz tartozó, ahhoz a néhai országhoz,
amely a lap keltének napján,
ezerkilencszáznegyvennégy október hó
tizenötödikén többszöri halálos sebből
agonizált már, amikorra a már megszállt
országba még egyszer bevonultak a
németek (tudod, az a visszahajló perem az
acélsisakokon). Formát bontottak, és új
történelmi műfajt teremtettek akkor a mi
történelmünk, a világnak ezen a táján élő
emberek számára: a megszállást a
megszállásban. A megszólítás a három
rövidítéssel is igénybe vesz egy gépelt sort.
Nagyságos doktor Bárán József
nyugalmazott hírlapíró úrnak. Október
tizedikén kelt érdeklődésére közlöm, hogy
fia, Bárán János karpaszományos őrvezető
(1920. Perl Berta)
ezerkilencszáznegyvennégy évi július hó
huszonötödikén a galíciai Kraszna községnél
eltűnt. Minden valószínűség szerint
egészségesen esett fogságba, azonban a
hozzátartozók részére semmiféle emlék
nem maradt tőle hátra, mert egész
szerelvénye nála maradt, fejeződött be a
szöveg. A lapot a negyvennégyes évben
nyomta a M. Királyi Állami Nyomda, a postai
levelezőlap ára még mindig egy fillér, nem
volt igazi infláció. A pecsét rajta
Ellenőrizve” a katonai cenzúráé, abba
belefoglalva még egyszer Gaál hadnagy
aláírása, feladója a Magyar Királyi há
nyolcszáznyolcvannyolcas tábori
postaszámú parancsnokság (ahol a nagy
há, gondolta Bárán, mint ma a nagy
országok forgalmába keveredett autóinké,
akkor a német hadrendbe beosztott magyar
egységek jelzése volt). A jelmondat:
„Magyarország kitartása és áldozatkészsége
teszi győzelmessé fegyvereinket!”
Az az év, amikor abbamaradt az ágyúzás.
Az Új szó című újság
ezerkilencszáznegyvenöt július tizenhetediki
keddi száma. (Budapest, Erzsébet körút, a
volt New York palotában, ahol Sándor bácsi
nem sokkal utóbb újra munkába lépett
kifutófiúként. Por, téglatörmelék, leszakadt
folyosók, emberek az éledő városban,
nyüzsgés: magyar toprongyok, szovjet
egyenruhák, tisztek, politrukok és
szerkesztő urak a rom körút felett. Itt adta
ki az Új szó című lapot a Vörös Hadsereg
politikai osztálya „Izdajetszja
Poliupravljenyijem fronta dlja vengerszkovo
naszilenyija”, Sztálin–Truman–Churchill
találkozója. – Potsdam; Fjodorov Nyikoláj
kommentárja). Folytatják a hadifogoly-
hozzátartozók üzeneteinek közlését. Imre
újra belép a képbe, az üzenetek harmadik
oszlopában: A távirattá, matematikai
jelzéssé kopott szöveg: „Élünk, várunk,
üzenj. Vali, János, anyádék.” Béla bácsi
hazaért már ebben az évben, visszaszállt rá
a családfői tiszt, segített s részben kezébe
vette a dolgokat. (János ekkor lakott náluk
először, nem volt szabad fütyülnie, ha
otthon volt Béla bácsi. Egyszer
megdühödött a fütyörészése miatt, micsoda
utcai csibésztempó ez, mondta és pofon
vágta. Vérzett az orra, a bácsi is megijedt.)
Ugyanebből az évből, amikor ő különféle
iskolákban diktálja be: „eltűnt a
háborúban”, két újságkivágás: kétszáz
főnyi, százötven főnyi hadifogolytranszport
érkezett Debrecenbe, s a névsorokban
jelölve, akiknek a századszáma azt mutatta,
hogy tudhatnak valamit a két fiúról. Béla
bácsi cédulája, ott írta a zongora sarkán,
azzal a nehezen hajló, mégis íráshoz szokott
kézzel, amelyikkel a raktári tételeket,
gépalkatrészeket írta be a motorgyárban, és
amelyikkel felépítette a kilőtt lakást,
felhordta ölben az ötödik emeletre a
maltert, téglát, homokot. A cédulán, az
egyik név mellett:
„Lap visszajött”, és a visszajött lap maga.
Kedves bajtársához címezte Béla bácsi, aki
együtt teljesített szolgálatot
„…sógorommal, Bárán Imre
gépészmérnökkel. Úgy tudom, vele együtt
jutottál fogságba is. (Egy nagyváradi
csoportképen, ami a birtokomban van,
együtt vagy vele lefotografálva… Kérlek, ha
tudsz valamit róla… Ne kímélj, akkor sem,
ha a legrosszabbat volnál kénytelen
közölni…” Az első visszajelzés, Jancsiról. Az
egyik névnél:
„Kimerítő levelet írt.” A hosszú levélből
magából: „Ma kapott leveledre válaszolok,
ahogy tudok. Sajnos, amit tudok János
sorsáról – nem holtbizonyosan – , az rossz
hír. Valóban egy helyen, sőt egy percben
estünk fogságba, azonban János
többedmagával egy parasztház velem
ellentétes oldalára keveredett. Bizonyosan
tudom, hogy akna csapott be közéjük.
Többet én nem állíthatok bizonyosan. A
becsapódást magát egy parasztház takarta.
Egy közvetlen szemtanú, valaki, akit
megnevezni nem tudok, a történtek után
pár perccel azt állította, hogy Jánost
azonnali halált okozó fejsebesülés érte. Adja
az ég, hogy állításai ne lettek légyen
igazak.”
A szalmaszál, amelyben mami éveken át,
élete végéig megkapaszkodott. Hiszen a
levélíró nem állított holtbizonyosan. János
talán csak megsérült, a fején, él, kóborol
abban a nagy országban a mai napig. Mami
cédulája, amit telefonálás közben tolhatott
oda:
„Béla, kérdezd meg, hány órakor volt.”
Béla bácsi és nagyapó levelezésének-
kutatásának fakult nyilvántartása egy
foszló, átlátszó, egyenetlenül letépett szélű
papírdarabon; a visszaérkezettek neve,
címe mellett:
„Anyja jelentkezett helyette.” „Nem
válaszolt.” „Lap visszajött.” „Nem
válaszolt.” „Lapot írt.” Szabó Miklós
nevénél: „Volt itt.”
***
A diakonissza utolsó levele a Klotild-ligeti
Béthel villába átköltöztetett anyaházból
érkezett, januárban: nem tud semmit, az ő
öccse meghalt, huszonnégy évesen
végelgyengülésben, szó sincs róla, hogy ez
Isten akarata szerint volna.
 XVIII. A PEPITA FÜZET

„Az ilyet nem felejti el az ember.”

Ezt Evetke mondta, a tudós csőlakó, amikor
Bárán elmesélte neki, hogy az anyja leírt
egy csomó dolgot egy pepita füzetbe,
ötvenhétben odaadta neki elolvasni, és ő
ezt egyszerűen elfelejtette. Evetke olyan
határozottan beszélt, mintha valami
csillagászati törvényt szögezne le. Nem
tévedett. Nem most történt először, hogy
egy fontos igazságot, amelyre Bárán lassan
épp ráismert maga is, abból a két-három
emberből valaki, a barátja, a szerelmese
mondott ki számára. Elég mélyen
belebonyolódott önmagába az utóbbi évek
alatt: kezdte már jobban megismerni
emlékezetének a természetét. Az ilyet nem
felejti el az ember, valóban. Ő pedig azt
hitte, hogy megteheti. Arra sem emlékezett,
a közbeeső éveken át, hogy a Medvetáncot
anya hangján jegyezte meg először, pedig
hogy szerette. Személyes szállóigeként
használta, idétlen magánszellemességként
potyogtatta el, ha volt helye, ha nem, téli
villamosmegállóban és
kaszárnyafogságban, hogy Kinek fázik a
lába / Takaródzzék deszkába. Ugyanakkor a
színtiszta igazat mondta Evetkének, mert
valóban nem tudta, hogy anya mondta neki
a verset, és valóban megfeledkezett a füzet
tartalmáról addig a napig, amelyen a
cipődobozra bukkant. Meg kellett szereznie
azt a levelet, ha még létezik. Betört érte.
Az anyjától hiába kérné, ahogy hiába kérte
a fényképalbumokat is, azt érezte. Attól félt,
ha szól, akkor bizonyosan nem jut hozzá.
Nagyjából sejtette, hogy hol lehet a pepita
füzet. Másnap műszak után az utcán járt,
amíg úgy gondolta, hogy már mind a ketten
elmentek munkába. Fél kilenckor felhívta az
anyjáék lakását telefonon. Hagyta csöngeni
tizenötször, azután letette. Elvillamosozott a
játszótérre néző házhoz. A sarokról még
egyszer telefonált, nem vették föl most
sem. Felnézett a túlsó járdáról: az esslingeni
redőnyöket leeresztették, mint mindig, ha
elmentek. Így is felkészült arra, ha mégis
otthon találná valamelyiküket. Ugyanazt
mondja, amit Juditnak, a szomszéd házban
lakó fiatal anyának, akitől a kulcsot elkérte.
Egy régi szótárért jött, amelyre most
délelőtt szüksége van, postamunka, nem
várhat, amíg hazajönnek. Judit otthon
maradt a kislányával, ő járt Nagyékhoz
takarítani, ő engedte be a szerelőket.
Állandóan nála voltba harmadik kulcs.
Báránt ismerte, nem akadt meg a kérésén.
Ő azt remélte, hogy egy kis szerencsével
meg is úszhatja, hogy az anyja vagy Gazsi
megtudja, itt járt. Judit előző nap takarított,
amíg újra megy, eltelik hat nap, ezer dolog
verheti ki a fejéből. Fönt csöngetett,
hosszan, várt, csak azután nyitott be. Nem
remegett a keze.
Ráfordította a kulcsot belülről. Várt, amíg
hozzászokik a szeme a homályhoz. A
redőnyt nem akarta felhúzni, résnyire sem.
A nagyszobában először is kitette az
asztalra az ürügynek szánt kis orosz
szótárat. Azután az íróasztal fiókját húzta ki
először, abban tartották a lámpabetétes
fekete szekrény kulcsait. Hangosan
elnevette magát: ezt tulajdonképpen
kesztyűben kellene végezni, az
ujjlenyomatok miatt. Látta magát
zseblámpával, karikán száz tolvajkulccsal, a
szemébe húzva széles karimájú kalap. Soha
nem volt kalapja. Illetve volt. Nahát, jutott
eszébe, ezt nem gondoltam volna rólad,
Bárán: első éves korában egy darabig még
kalapot is hordott, akkor divatos, apró
karimájú komolytalant.
A második kulcs az ajtóba illett. Ezt az egy
szekrényrészt zárták az egész lakásban, itt
volt a pénz, az iratok, húsz év poros
számlái, levelei egy dobozban, néhány
százforintos, az anyja régi órája és egy
ötezres nyereménybetétkönyv. Bárán
egymás után emelte ki a kötegeket. A
pepita füzet az utolsó előttiben feküdt.
Kinyitotta, ahogy kémektől és betörőktől
látta a moziban, megbizonyosodott róla,
hogy az az, amiért jött, s kettéhajtva
betette a belső zsebébe. Szakszerűbb dolog
volna oldalanként lefényképezni, gondolta.
Visszarakta a holmikat, úgy ahogy voltak,
becsukta a rekeszt, helyére tette a
kulcscsomót. Nem mosta le a port az
ujjairól, nem akart esetleges újabb
nyomokat hagyni. A szótárat majdnem az
asztalon felejtette. Felmutatta Juditnak,
amikor visszaadta a kulcsot: megvan. Nem
fogadta el az asszony meghívását feketére.
Vigyázott, hogy meg ne lássák a poros ujja
hegyét.
 *
Előző éjszaka Bálint Anniról álmodott.
Minden éjszaka álmodott, mindig, és
nagyon fontos helyet foglaltak el életében
az álmok. Kettőjükön kívül még Evetke is
látható volt ebben az álomban, a fehér
szobában, a Virág árokon, ahogy gitárral
kíséri az éneket a saját dzsesszlemezén.
„Északi stílusban játszik”, mondja ő az
álombeli Bálint Anninak. Most újra Evetke
bérli a szobát, lehet tudni. Ők Annival a
leánykaágy szélén ülnek. Annin a fehér
ballonja, a haja leeresztve. Evetke egy
széken, a falnak támasztja. Szűk a hely. A
legjelentősebb tárgy az egész szobában az
ágy; sarka olyan közel van a szobafalhoz,
épp hogy elfér valaki, lapjával, ha vékony.
Evetke nagyon vékony. Ez az álom most
nem fekete-fehér. Evetke kékbe öltözik. A
farmernadrágja foltosán fakult, a magas
nyakú pulóvere galambkék. Az arca egy
távoli nyár színét őrzi, nagyon fiatal,
hosszú, határozott élekkel az állán, az
arccsontján, s mintha beesett volna, annyira
vékony. A haja göndör, világos, szőke vagy
szög, védtelen kék alak. A lemezjátszó körül
hajladozik azon a szűk helyen. „Északi
dzsesszt játszom”, mondja ő is. „Saját
magamat kísérem.” Felteszi az egyik
lemezét. Vontatott dallamú ének, Bárán a
torkában érzi, mintha maga próbálna
énekelni, a Landslaget együttesére
emlékezik, egy zsúfolt stockholmi
sörkocsmából, ő már csak állva fért el,
hátul, kezében a korsóval, s a hegedűsök,
egy nagyon hosszú szőke lány, agyonfakult
farmerban, mezítláb verte a dobogón az
ütemet. Ilyen elnyújtott, napfényes, hegyes-
havas, gleccseres visszhangzó dallamra.
Evetke szerény beszédhangja az
éneklésben megnő, megerősödik, mégis
nagyon felismerhetően, rekedten az övé.
Evetke később vászonkabátot vesz, és
elindul valahova. Anni feláll, meghúzza a
fehér ballonkabátja övét, és megy a kékbe
öltözött, vékony fiúval. Akkor áll fel ő,
nekirohan Evetkének, verekedni akar, és
szándékosan eltöri a csuklócsontját, hogy
ne gitározhasson többet soha.
Azután a szoba, a lemez vagy magnószalag
még, Evetke utolsó felvételének utolsó
hangjai, és az ő torkát elszorítja a
kétségbeesés, átöleli a kék pulóveres testet,
és sír, úgy bánja, amit tett; tudja, hogy nem
lehet soha visszacsinálni. Tizenkét éve nem
sírt már. A kék ruhás fiú is átöleli őt, mert
érti, nem kell beszélniük. Őérte sír Evetke,
Jánosért, és a saját gitárjátékáért, de a
keze, amellyel átöleli, oldalt bicsakolva,
törötten lóg csuklóból.
Bálint Anni szó nélkül öltözik nadrágba a
szekrényajtó mögött, mert Evetke neki fog
vágni az országútnak, át a határon is,
Erdély felé, egy vászon sportzsákkal, és erre
az útra nadrágban kell menni egy lánynak
is. János pedig, nem törődve semmivel,
végül már a lánnyal sem, a lány
szándékával sem, csak megy mellettük,
lakótelepi házak ritka utcai neonjai között,
és azt mondja Bálint Anninak: „Csökönyös
vagyok, mint az öszvér. Megyek, ahova te
mész.” Jó, hogy Mester Zoli nem is tud a
nevéről, gondolja még. Csak ő hívja
Evetkének magában, hiszen úgy álmodta
neki ezt a nevet egyszer, és ez által
mélyebb a kapcsolatuk, nem olyan nagy a
baj – de erről csak ő tud, ha csak Evetke
nem álmodott ugyanúgy ugyanazon az
éjszakán.
Szépen összeférnek az álomban a
befejezetlen dolgaim, gondolta, ahogy
felébredt. A szerelem. A barátság. És amit
Evetke mondott ki a pepita füzetről. Arra
gondolt, hogy megkeresi Annit egyszer, és
elmondja neki, amit álmodott. Így indult
Budára betörni.
***
Volt egy idő – a füzetben leírtak ideje –
amelyről a szabad szombatokon sem
beszélt az anyja.
A dívány sarkába kuporodott fel a pepita
füzettel, ahol a cipődoboz tartalmát
böngészte. Időnként felemelte a fejét, és a
mennyezet sarkára nézett. Újra meg újra
azt kereste, hogy miért akarta elfelejteni a
füzetet.
Sértette, ami vele történt ötéves korában.
Nem akart emlékezni rá. Féltékeny volt az
apja nevében, aki csak eltűnt, visszavárta –
nem akart tudni az anyja hozzá írott végső
leveléről. Megbocsájthatatlan
érzéketlenséggel csak az anyja
önigazolásának érezte a pepita füzetet, nem
tudta eldönteni, hogy a benne foglalt
tájékoztatásból minek hihet és minek nem.
A füzet dolga nem volt tiszta és egysíkú, és
Bárán mindig hajlott a végletesen egysíkú,
merev gondolkodásra. Ezért kikapcsolta a
tartalmát.
Pedig meg kellett volna találnia, elő kellett
volna keríteni a föld alól is, előbb elolvasni.
Mindazokra a tényekre, amelyeket csak ott
találhatott meg, olyan szüksége volt, mint
egy falat kenyérre. Ha ő elég bátor, és elég
okos, hogy a saját okaival szembenézzen,
világosan különváltak volna a megbízható
adatok. Lehet azt tudni. Akkor megtalálta
volna a két tanú nevét-címét az irka hátsó
borítóján.
S akkor nem kellett volna most, későn,
szégyellnie magát a kurta ítéleteiért,
amelyekkel olyan egyszerűen elintézte
magában az anyját, aki huszonnégy éves
korában (nála fiatalabban) került szembe
háborúval, bombázással és halállal.
„Ismeretlen – Inconnu”, olvasta anya egy
visszaküldött levelezőlapon, és ez azt
jelentette, hogy az ő apját és anyját
megölte a leomló ház. Anya akkor bátor
volt.
Mostanra már sok minden megváltozott.
Nem bánta, hogy nem tudja pontosan, miért
történt így. Többet már nem felejtette el,
kitől tanulta a Medvetáncot.
Nem láthatjátok meg kívülről, hogy mit tett,
vitatkozott magában, Csontossal, elképzelt
idegenekkel. Az én anyám, és én voltam ott.
Akkor ti mit vagytok olyan szigorúak?
Ahogy olvasta a hiányos, akadozó
elbeszélést, különös párbeszéd alakult ki
közte és távollevő anyja között.
A párbeszéd egyik felét magában szúrta
közbe-közbe anyja mondataihoz. „Ha mégis
visszajönnél”, olvasta, és azt gondolta:
(Istenem, anya, hogy írhattál le ilyet? Ha
mégis. Miféle levél ez? Akinek írod, arról
nem reméled, hogy vissza fog jönni. Nem
reméled, hogy él, és egy kicsit tartasz attól,
hogy mit szól, ha mégis, mert szerettél,
mást, elkószáltál, nem egészen tudsz
elszámolni a gyerekkel sem.) Ha azt
olvasta: „Báránéktól pár lépésre volt a
rendelő”, magában válaszolt: (Kinek írod?
Kiről? Már idegen neked a nevünk?) Ha azt:
„Tudnod kell, hogy mik történtek velem,
hogy ezeken az eseményeken keresztül
ítéld meg a változásokat, amiken
keresztülmentem”, akkor: (Hisz te is: arra
készültél, hogy hazajön. Arra is. Ugyanarra
készültünk? Közben együtt éltél ezzel-azzal.
Ezek voltak a változások.) Amikor egy
fogászról azt olvasta: „…nagy műveltségű,
szabad gondolkodású férfi volt…”, majd,
hogy két vizsgálat között is hegedült,
ráébredt, hogy az anyja észjárásával is
most találkozott csak. (Most mindenhogyan
meg akarta érteni a szeszgyári kapus
lányát, akinek világát olyan egykettőre
robbantotta fel, hogy férje nélkül maradt, és
megszűnni látszottak körülötte az alig
három éve kapott polgári normák. Kiszaladt
alóla a laza talaj, visszacsúszott, talán egy
bódító bonvivánnal kezdődött, egy régi
kollégával. Ami velem történt, ezért
történhetett csak, gondolta János; nem volt
háttere, biztonsága, nagyon fiatal volt, még
alig jutott túl az egyik megrázkódtatáson:
drogistainas, kóristalány, egyszerre az
értelmiségi környezetben. „Francia-német
szakos bölcsészdoktor”, írta a fogász
feleségéről. Mennyit bajlódott világéletében
a műveltséggel; rengeteg könyvet tartott
otthon később is, és mindig éjszakába
olvasott.)
„Otthagytam Düreréket, és felcsaptam
könyvügynöknek.” (Jól van, anya. Bátor
vagy. Ha egyszer csavarogsz, akkor
vagányul csinálod. Ki hitte volna?)
A mondatnál: „D. Balázs észrevette, hogy
zsebkését a menedékházban hagyta, én
visszamentem vele”, Bárán kapkodott, hol
ezt gondolta, hol azt, felháborodott az apja
helyett: (Miért kell ezt megírni? Ott volt már
az a Balázsovits doktor is, aki a
Vöröskereszt-otthonba felment értem január
tizenkilencedike után, és elhelyezett a jé vé
Sztálinban. Kik ezek? Mit gondoltál, mit fog
hinni Imre? D. Balázs. Dé!), és csak utána
állította le magát. (Állj. Bárán János, állj.
Anyának volt lakása.
Nem szorult menedékházra, és
szándékosan ottfelejtett zsebkésekre. És ha
igen? Nekem nem voltak még kégligond-
jaim? Nem tudom, hogy az őrült szép
szerelem percében hogy válhat egy
lakáskulcs tárgyi körülményből érzelmek
kristályosodási pontjává? De egyáltalán:
van rá okom, hogy anyámra így gondoljak?
Megtehetem, hogy az elhallgatott
mondatait kutatom, a gondolatait, a
gondolat előtti motivációit, harminc évvel
később olyan kérdéseket boncolok,
amelyeket ő maga, egyetlen évvel a
történtek után sem tudott megválaszolni?
Van erre jogom? Nem jogom, nem jó a szó.
A fenét sem érdekel a jog, vagy a fair play.
Nem játék ez. Magamnak nem kell hazudni.
Az igazat akarom. Megkaparintani vélek
vele valamit, elintézni így utólag, hogy
ötéves koromban ne lettem légyen egyedül
a világban, valami igazi, legalább
félcsaládot keríteni magam köré abba az
elmúlt időbe.)
„Szegény gyerek”, olvasta „ekkor kezdődött
el a vándorlása, ami sajnos, még ma sem
ért véget.” (Hát itt van. Amiről Csontos
anyja beszélt. Amiért ő pofont kapott. Anya
sajnos csakugyan szabadult tőle, amikor
tehette. Űtban volt már akkor is, amikor
megkezdődött a szegény gyerek
vándorlása. Negyvenháromtól
negyvennyolcig. Mindig máshol, új emberek
között épp ő, akinek férfikorában is olyan
fontos lett, hogy kit milyen régóta ismer.
Vagy emiatt lett fontos? És mikor ért volna
véget a vándorlása, ha nem lop lakatot a jé
vé Sztálinban? Ha nem rúgják ki
negyvennyolc nyarán. Szóval, hogyha az
anyján múlik? Bárán most a Szemere utcai
általános iskolára gondolt; az volt az egyik a
hat közül, negyedik félévtől ötödik félévig
járt oda, közel volt a Vegyipari
Igazgatósághoz, ahol anya dolgozott.
Molnár tanár úrnál ő volt a legrosszabb
tanuló az osztályban. Hivatalosan.
Pszichológusok jöttek az iskolába, akik
minden osztályból a legjobb és a
legrosszabb tanulóval akartak beszélni, és
Udvardit meg őt jelölte ki Molnár, ez Báránt
nem is lepte meg. Mindenfélét kérdeztek a
fogorvosiban, tintafoltokat mutattak,
rajzokat és számsorokat kellett kiegészíteni,
egy szóra tíz másikat mondani, és mérték
az időt. Azután visszakísérték őket az
osztályba. Kilenc és fél évesek voltak. Bárán
megjegyezte, a pszichológusnő fogalmazta
így a gyerekek számára: Udvardinak tíz és
fél éveshez való esze van, Báránnak
tizenhárom és fél éveshez való.
Intelligenciahányadost mérhettek,
Rorschach-tesztet végeztek. A
pszichológusok elmentek, és Molnár tanár
úr maró gúnnyal emlegette a
tudományukat. Bárán ottmaradt. Még
gyakrabban állta végig a sarokban Molnár
első óráit háttal a teremnek, mert elkésett
vagy rossz volt. A gyerekek szavazhattak,
hogy ki állt mozdulatlanul, ki az, aki a
helyére mehet. Ez a demokrácia, mondta az
osztályfőnök. Most demokrácia van nálunk,
és azt tanulni kell. Báránt csak utolsóként
engedték a helyére. Ő nézte a legtovább a
térkép alsó sarkát, s nem történhetett már
meg életében, hogy eltévessze: Kogutowitz
Manó, a térképrajzoló nevét dupla w-vel és
té-zé-vel írják. Az osztály is tudta, hogy az
új gyerek nem érdemel jobbat, mindig baj
van vele. Elkésik, otthon hagyja a tollát,
szamárfüles a füzete. Amikor félév végén
átment a Lajos utcába, osztályzatokat
kellett vinnie, földrajzból elégtelenje volt,
egy csomó kettese. Az az egy dühítette,
hogy oroszból hármast kapott. Akkorra már
megtudhatta, hogy van nyelvérzéke.
Ezért keresett, és ezért is felejtett: azt
akarta, hogy abban az elmúlt időben
másképp álljon majd a Szemere utcai iskola
olajos deszkapadlóján. Hogy minden Molnár
tanár úr ne csinálhasson belőle osztály
hülyéjét, csak úgy.)
„D. Balázs, amikor én nem értem rá, folyton
sétált Jánossal…”
(Ne sétáljon velem!
És rögtön: Mit bántom azt a szegény fiút!
Ahelyett, hogy magamat képzelném a
helyébe. Ugyanazt tettem volna. A nővel is.
Mindennel. Mi volt abban? Együtt éltek,
lefeküdtek. Sokszor. Na? Szerette az
anyámat. Valószínűleg szeretett engem is.)
„Lakatos követelte, hogy Jánost magamhoz
vegyem; legyen velem a bajban. Terrorizált,
öt percenként küldött a telefonhoz, hogy
sürgessem.”
(Erről szól a régi gyanakvásainak egyike.
Ezért haragudott az anyjára. Amikor először
olvasott bele a füzetbe, ezért érezte úgy,
hogy a haja szála az égnek áll: nógatni,
fenyegetni kellett egy idegennek. Az anyja
közönyét olvasta a naplóból: lusta volt,
vagy elfelejtette őt behozni Budapestre.
Szinte meg akarta úszni, a nagy
szőnyegbombázások előtt, gondolta. Azon a
két héten múlt, hogy a gyerek megéri-e a
hatodik születésnapját. És még el is meséli.
Utálta ezt a helyzetet. Engem ne rázzanak
le, ne hagyjanak ott, ne rakjanak innen oda,
mint egy csomagot. Egyszerűen kihagyta a
tényt, hogy az a százkilós repülőbomba
ugyanúgy eshetett volna a Kanizsai utcára
Budán, mint a peremfalura, az anyja nem
tudhatta előre, mi a jobb megoldás. A
legtöbben épp a várható bombázások elől
menekítettek minél távolabbi falvakba
gyereket, családot. Az anyja ilyen helyre
nem tudta küldeni; Szentmihályról pedig
valóban nem lehetett tudni. Ki más volt a
hibás, mint én, kérdezte most magától, ha
ezt nem gondoltam végig?)
„…s Balázs csak az uccán mesélte…”
(Lassan megbékélek Balázzsal. Szóval már
belépett a családba. Azért ez faramuci,
anya. Most már így írod csak,
természetesen, közben meg elfelejtetted
megírni Imrének, hogy együtt éltél a
pasassal. Azt hiszem, még ebben is neked
volt igazad.)
„Drágám”, így kezdődött a levél/napló a
pepita füzetben, amely a magyar országos
szabvány (MOSZ) 401/c. P. szerint készült, s
kapható volt 40, 60, 80 és 100 lappal.
Anyja írása nem változott az idők során.
Ugyanolyan volt az a negyvenötös füzetben,
mint az ötvenhetes levélben. A dátum, a
kiírt, nem apró betűs folyóírással: Bp. 1945.
nov. 20. A füzet hátsó oldalán kis körben
korona sematikus rajzát találta: a ferde
keresztből lehetett tudni, hogy ez a magyar
korona.
„Drágám!”, olvasta tehát. „Nem szívesen
beszélek arról az időszakról, amiről most írni
fogok, nem is szívesen írok. De mégis meg
kell tennem. Csak most, hogy a dátumot
leírom, vettem észre, hogy ma van a
hetedik házassági évfordulónk, s egy hét
múlva lesz három éve, hogy utoljára
láttalak.
Azóta sok minden történt a világban, s
ebből bőven jutott nekem is. Már nagyon
kevéssé remélem, hogy visszajössz. De ha
mégis visszajönnél, tudnod kell, hogy mi
történt velem.
Tudnod kell, hogy mik történtek velem,
hogy ezeken az eseményeken keresztül
ítéld meg azokat a változásokat, amiken
keresztülmentem.
Bár az események még elég frissek, mégis
érzem, hogy az idő múlásával elvesztik az
élénkségüket, és ezzel a jelentőségükből is
veszítenek. Megpróbálom tárgyilagosan,
emóciók nélkül, de híven leírni az elmúlt
három évet.
Miután elmentél, egy ideig nagyon
nyomorult és minden akcióra képtelen
voltam. Legtöbb időmet anyádéknál
töltöttem, és Jancsi volt az egyetlen
barátom. Néhány hét múlva, bár anyagi
gondjaim nem voltak még – elkezdtem
böngészni az újságokat, szerettem volna
valami állást találni. A színházba
semmiképp sem akartam visszamenni
asszony létemre. Egy fogorvos
háromhónapos asszisztensnőképző
tanfolyamot hirdetett, s kilátásba helyezte,
hogy a növendékeit elhelyezi. Beiratkoztam.
Akkor ismerkedtem meg Lakatos főorvossal
és családjával. A tanfolyamnak megvolt az
az előnye, hogy a nap nagy részében el
voltam foglalva. A munka nem volt valami
különös, főleg ajtónyitásból és
műszermosogatásból állt.
Lakásom és háztartásom mindenképpen
fenn akartam tartani. Gondoltam, így János
is velem maradhat. Felvettem egy öreg,
lompos asszonyt, aki hat hét alatt engem
anyagi romlásba döntött, a lakás pedig
csurgott a piszoktól. Mindezt még kibírtam
volna, de a nő hisztériás volt, s Jánost
nagyon utálta, és nem akart vele maradni.
Kénytelen voltam elküldeni az öregasszonyt,
Jánost pedig negyvenhárom áprilisában
hazaküldtem Szentmihályra. Szegény
gyerek, ekkor kezdődött el a vándorlása,
ami sajnos még ma sem ért véget.
Tanárom, doktor Csuka Sándor fogorvos
gyakorlati kiképzésre dr. Lakatos Kossuth
Lajos utcai rendelőjébe küldött. Az
ismeretségem Lakatosékkal nagy
fontosságú volt, szinte közvetlenül nekik
köszönhetem, hogy János megmaradt
nekem. Lakatos maga nagy műveltségű,
szabad gondolkodású férfi volt, nagyon
szerette a zenét, ő maga is szorgalmasan és
elég jól hegedült, a feketén és a cigarettán
kívül ez volt a legkomolyabb szenvedélye.
Két vizsgálat között is játszott.
Hozzám nagyon kedves volt. Míg Csuka
doktor igyekezett a tanítványait meggyőzni
cseléd mivoltukról, addig ő egyenrangú
munkatársának tartott. Nagyon sokat
tanultam tőle, komoly szájsebészeti
műtéteknél asszisztáltam, s ő közben
mintha csak az egyetemen lett volna,
állandóan magyarázott, és így az egész
műtétet megértettem.
Tudod, hogy nem volt véletlen a
pályaválasztásom. Senki sem álmodik arról
gyerekkorában, hogy segédszínész lesz. Én
orvos szerettem volna lenni, de ez nem
sikerült, s így csak körülsündörögtem az
orvosi pályát.
Lakatos felesége csinos, kissé öregedő
intelligens asszony, francia-német szakos
bölcsészdoktor. Bár velem igen kedves volt,
kevésbé szerettem, mint a férjét.
A háromhónapos tanfolyamból két hónapot
töltöttem el, Lakatoséknál három hétig
dolgoztam. Állást kaptam dr. Dürer Imrénél
a Krisztina körúton. Doktor Dürer undok dög
volt, pénzéhes orvoskapitalista. Valami
sántasága maradt vissza
gyermekparalízisből, s ezért csak fél
napokat rendelt. Ez volt az egyetlen
vonzereje, különben mindjárt otthagytam
volna. A felesége szófukar és procc,
úgynevezett jó parti, Bratelli csónaképítő
lánya. Engem lekezeltek, kimért
udvariassággal kisasszonynak szólítottak.
Undok társaság volt, a betegeik hasonlóak.
A doktor urat jobban érdekelte a gazdag
ember kutyája, mint a szegény ember
gyereke. A fizetésem 120 P volt, melyet
néhány hónap múlva megelégedésük jeléül
180-ra emeltek (havi). S ezenkívül a
kezembe nyomott 2-10 P borravalók. A
munkám nehéz, fáradságos, mechanikus.
Mégis csaknem egy egész évig kibírtam,
ennek oka a rövid munkaidő volt – így
Jánoshoz gyakran kimehettem
Szentmihályra. S az, hogy Báránéktól pár
lépésre volt a rendelő, így gyakran ott is
ebédeltem.
Azért ezerkilencszáznegyvennégy február
elsejénél tovább nem bírtam ki. Otthagytam
Düreréket, és felcsaptam könyvügynöknek.
Március tizenkilencedikét el kell mondanom.
Aranka nagy gyerekzsúrt tervezett Ilike
születésnapja alkalmából, János is meg volt
híva. Én barátaimmal felmentem a Sváb-
hegyre. Gyönyörű meleg nap volt, mindenki
remekül érezte magát. Este már
hazaindultunk, már majdnem a
villamosmegállónál voltunk, amikor D.
Balázs észrevette, hogy zsebkését a
menedékházban hagyta. Én visszamentem
vele.
Hat óra körül érkeztünk a Széll Kálmán
térre, ekkor még nem tapasztaltunk semmi
meglepőt. Bementem Bertalanékhoz, mert
a születésnapi zsúrra János is hivatalos volt.
Gyerekzsivaj helyett méla csendet és lógó
orrokat találtam. Elmondták, ami történt.
Alighogy hazaértem, ott volt nálam D.
Balázs is, az „újsággal”.
Nem tudtuk, mi lesz, féltünk.
Másnap a Horthy Miklós úton már nem
lehetett villamossal végigmenni: a síneket is
elfoglalták a német tankok és páncélautók.
Elhatároztuk, hogy Jánost egyelőre
visszavisszük Szentmihályra.
Pünkösdkor kimentem én is, kint töltöttem 3
szép napot, ekkor láttam utoljára a
szüleimet.
A német megszállás elején levelet kaptam
Lakatoséktól. Felkerestem őket.
Érdeklődtek, dolgozom-e, s tagadó
válaszomra köntörfalazva megkérdezték,
nem jönnék-e hozzájuk dolgozni. Egyre
nagyobb gond volt a megélhetés, nem
tudtam kijönni a havi kétszáz pengőből,
készséggel elfogadtam az ajánlatot, 250 P
fizetést, és nagyon jó kosztot kaptam.
Nem bántam meg, Lakatosék végtelenül
kedvesek voltak, az otthonomat pótolták.
Nagy dilemmában voltam, mit tegyek
Jánossal. Kint remek dolga volt, az emberek
azt beszélték, hogy a vidéket nem fogják
bombázni, de azért mégis féltem.
Szentmihály túlságosan közel van a
fővároshoz. Lakatos dr. követelte, hogy
Jánost vegyem magamhoz, legyen velem a
bajban. Az alatt a néhány nap alatt, amíg az
ügy vajúdott, szinte óránként kérdezte: még
mindig nincs itt az a gyerek? Valósággal
terrorizált. Öt percenként a telefonhoz
küldött, hogy sürgessem. Azt is felajánlotta,
hogy míg én dolgozom, János velem lehet.
Soha nem fogom neki elfelejteni.
János végre nagy nehezen bekerült
Szentmihályról. Ez
ezerkilencszáznegyvennégy június
huszadika után volt.
Alig egy hét múlva, július másodikán
délben, Budapest megkapta az első
szőnyegbombát a Váci úttól a Ligetig. A
házból két emeletet levitt a támadás.
Órákig nem tudtuk, mi a helyzet, a
pincében füst volt, és nem lehetett kijutni.
Végre kimásztunk. A mi lakásunkból csak az
előszoba maradt ép.
Éjfélig szedtük a cserepet. János – és
általában a gyerekek – édesen és hősiesen
viselkedtek. Két órán át tűrték a szájukra
kötött vizes zsebkendőt.
Lakást kellett keresni. Néhány nap azzal telt
el, hogy hajnaltól éjfélig az utcákat és
emeleteket róttam. Egyre több volt a
kibombázott és különféle menekült. A
gyerek mindenütt akadályt jelentett. Végül,
bár nem szívesen, de elfogadtam D.
Balázséknál egy szobát. Balázs két
szipirtyóval, anyjával és nővérével lakott
együtt, akik szintén nagyon viszolyogtak a
gyerektől. Nem tudom, mit kell félni egy
ötéves jó kisfiútól. Mikor azonban egy
öttagú menekült családot akartak betenni
hozzájuk, inkább minket vállaltak. Így
kettőnknek egy szép, egészséges szoba
jutott. Megmaradt bútoraink nagy részét is
ide vihettem, a többit elherdáltam,
szétosztogattam.
A másnapi postával visszajött a lev. lap,
amit anyáméknak írtam, „Ismeretlen –
Inconnu” felírással, és kaptam egy
telefonüzenetet, hogy a szentmihályi házat
telibe találta egy százkilós repülőbomba,
senki sem került ki élve a romok alól.
Sírógörcsöt kaptam, egy hétig nem tudtam
felkelni. Azóta sem szűnt meg fájni egy
percre sem.
János július közepén szamárköhögést
kapott. Szegény nagyon sokat szenvedett.
El kellett volna vele utazni. Nem lehetett.
Rémes volt nézni, elkékült, levegő után
kapkodott. Hónapokig nem aludtunk. Az
öregasszony személyes sértésnek vette,
hogy a gyerek köhög, és ő nem tud aludni.
A gyerekkel nem volt szabad az előszobába
vagy a konyhába kimenni. Közben János
egészen elvadult, nem volt hajlandó
egyedül a szobában maradni, csak ha én
vagy Balázs is bent vagyunk. Mind a ketten
eljártunk dolgozni, így ezt lehetetlen volt
megoldani. A legtöbbször magammal vittem
Lakatosékhoz a rendelésre, ott üldögélt
csöndben és a leporellójával játszott.
Nehezen gyógyult. Anya vér-injekciókat is
kapott. Amikor nem értem rá, Balázs sétált
Jánossal.
A nyár a napi két légitámadást leszámítva
aránylag csendesen telt. A külföldi rádió
hírei eljutottak hozzánk, de a magyar lapok
is kénytelenek voltak hadijelentéseket
többé-kevésbé hitelesen közölni. Már
özönlöttek a menekültek, és hozták a
híreket.
Nagyon komoly anyagi gondjaim voltak, az
infláció kezdett meglódulni, pénzem kevés
volt, segítséget nem fogadhattam el
senkitől. Schliemannéktól megkaptam
szabályszerűen a törzsfizetésedet, és ebből
éltünk nagyon szűkösen. A te
kabátanyagodat eladtam Kóródinak 1000 P-
ért.
J. Vali a Töttösy-féle panzióban dolgozott az
Anker-közben. Sokat segített, állandóan
adott élelmiszerjegyeket és gyakran élelmet
is.
Október 15-én korán reggel bementem a
városba. A vasárnapi utca szokatlanul
nyüzsgő és izgatott volt. Idegen emberek
rábeszélték egymást, hogy ne menjenek
haza a saját lakásukba.
Egy órára értem haza, a ház olyan volt,
mint egy felforgatott méhkas. Mindenki
összevissza szaladgált. A budai partról
gépfegyver és puskazaj hallatszott.
Balázsék lakása a Duna-partra nézett,
fedetlenül, azt mondta, itt nem
maradhatunk. Összecsomagoltunk néhány
darab ruhaneműt, a fogkefénket, egy-két
könyvet, és elindultunk Valihoz, gyalog. Még
ekkor sem tudtam, mi történt, s Balázs csak
az utcán mesélte el a kormányzói
proklamációt: kiléptünk a háborúból. A
lakásokból a rádiók kiordítottak az utcára. A
pestiek nagy része szemmel láthatólag
örült, hogy »vége van a háborúnak«
Időnként megrakott autók robogtak végig az
utcán. Nyilas röpcédulák röpködtek. Du. fél
3 volt. Nem éreztük jól magunkat.”
*
Itt megszakadt a levél/napló; kitépett
füzetlapok nyoma következett a pepita
füzetben. És másfajta különálló papírlapon
anyjának „János!” megszólítású levele,
ötvenhétből, annak a régi, nem szívesen
mondott, nem szívesen hallgatott
történetnek röviden összekapott végével:
„így folytatódott:
Valinak egy pici, 1½×2 méteres
személyzeti szobája volt, 3-ra odamentünk.
Délután a nyilasok elfoglalták a stúdiót,
beolvasták a mikrofonba a parancsot a harc
továbbfolytatására. Horthyt előbb
lehazaárulógazemberezték, majd később
mint „volt” kormányzót emlegették. Az
utcákon nem lehetett járni, kénytelenek
voltunk Valinál maradni. Pici, vékony falú
szobájában négyen aludtunk. Egész éjjel
ropogtak a puskák.
Csütörtök este hazamentünk, a házmester
alig engedett be a kapun.
Pénteken hajnalban egy vegyes őrjárat az
összes épkézláb férfit összeszedte az
utcából. Elvitték őket sáncot ásni,
Őrszentmiklósra. Próbáltam megkeresni
Balázst, de közben közénk került a front,
soha többé nem tudtam meg, mi lett vele.
Nem tudtam, mit kezdjek veled. Ennivalónk
nem volt már, elkezdtük felbontani az
utolsó befőtteket. Eljutottam valahogy a
spanyol követségre. Édesapád a követség
olaj kazánjait felújította, s így ismeretségbe
került az akkori ügyvivővel, Mme Fournier-
vel. Megígérte, hogy megpróbál
segítségemre lenni, és felajánlotta, hogy
Téged elhelyeznek egy Vöröskereszt-
otthonba. Így kerültél az Orsó utcai
Vöröskeresztbe. Decemberben már
hallatszottak az orosz fronthangszórók a
házban. Hatan voltunk fiatalok, egy
húszéves katonaszökevény fiú, lányok és én
az egyetlen asszony. Ha légiriadó volt, fent
maradtunk az emeleten, és ennivalót
loptunk. Állandóan ugattak az ágyúk. Egy
asszony, aki vízért ment az utcára,
haslövéssel jött vissza. A pincében operálta
meg a házban lakó orvos, én asszisztáltam;
a műtét eszközei között körömolló és
nyakkendő is szerepelt! így értük meg a
karácsonyt.
A felszabadulás után azonnal kerestelek, s
mihelyt a volt Ferencz József híd megnyílt,
jóval a polgári forgalom megindulása előtt a
szovjet katonai parancsnokság
engedélyével átmentem Budára Hozzád.
Olyan állapotban voltál, hogy a doktornő
nem engedte, hogy elhozzalak. Néhány nap
múlva újra átmentem a gyógyszerekkel,
amiket szereztem; az egész otthonnak elég
volt. 2-3 hét múlva hazahoztalak,
gyerekkocsiban, mert nem tudtál járni.
Állandó orvosi kezelésre szorultál, én
dolgoztam, ezért egy zuglói átmeneti
gyerekotthonba helyeztelek el. Naponta
meglátogattalak, s mikor összeszedted
magad, kerültél Nagymamáékhoz egy évre,
majd a jé vé Sztálin intézetbe, s végre,
mikor 1948-ban Apuval összekerültünk,
haza. Így volt a te elhagyásod.
Anyád.”
***
Most már nem fogom megtudni, mi annak a
D betűnek a folytatása, gondolta.
A kitépett lapok helye, a levél után, az irka
hátsó borítóján anya ceruzaírása látszott,
fakuló, de még hiánytalanul kiolvasható
sorok: „Homola Pál taxisofőr Ó utca 1.
Szabó Miklós úri szabó Jókai tér 9.” A két
tanú: A fene a pofámat, gondolta Bárán. Itt
a bizonyíték, az orromat verték bele a
tények: mindenképpen kutya kötelességem
lett volna ötvenhétben tisztességesen
elolvasni az anyám levelét. Kötelességem
évek óta betörni.
 XIX. SZABÓ, A SZABÓ

Forró, forró, mondta maga elé a tűz-víz

játékot. Már egy ideje forró. Közel a tűz.
Előszedte az atlaszát, Európa oldalán
összekötötte ceruzával az ismert földrajzi
pontokat. Ugráló, egyenetlen hosszúságú
darabokból álló vonalat nyert. Budapest
Keleti pályaudvar – Párkánynána –
Érsekújvár – Pionki – Kopotocska –
Rasszijszk. Most már tudott még egy
adatot: Jókai tér kilenc, hatodik kerület. A
Rasszijszk felírás alá tartozott zárójelben,
kisebb betűkkel, ahogy az események
magyarázata áll történelmi térképeken.
Ezen a harmadik napon be kellett mennie
egy délutáni fél műszakra is, nem volt elég
ember; hat óráig ért rá, és már dél volt,
amikor az olvasásban elért a két lakcímhez.
Elővette a telefonkönyvet – Ari néniéknek
csak a régi, négyéves kiadás volt meg – , és
egy Szabó nevű szabót keresett benne.
(A másik tanú, a Homola Pál neve előkerült
már az egyik volt hadifogolynál, róla tudta,
hogy nem szerepelhet a budapesti
telefonkönyvben: nemzetközi zsebes volt
Homola, békebeli tolvaj, s amikor
Magyarországon nagyot változott a világ, és
eltűntek azok a helyek, ahol ő dolgozott:
luxusszállodák, játékkaszinók és nemzetközi
expresszvonatok, hamarosan ő is átlépte a
nyugati határt, költözött, vándorolt az
ügyfelei után, felszívódott az európai
térségben, ahol ma is él, ha meg nem halt.
Az Interpolnak nem sikerült megtalálnia.
Attól még Bárán, ha nekiáll utánajárni,
ráakadt volna, ő megtalálná, tudta.
Könnyebb a dolga: neki saját oka van.)
Megvolt Szabó Miklós, annak rendje és
módja szerint: foglalkozása szabó,
lakáscíme Jókai tér.
Kevés ideje volt délután hatig. Felszállt a
hetvennégyes autóbuszra a Dembinszky
utcai végállomáson.
Utazott. Nézete kifelé a hátsó peronról.
Elhagyta a villamosszínt, ahol szerszám
csengett, karbantartó munkák folytak, olaj-
és verejtékszagú szerelők másztak a sárga
kocsik alá. A Nemzeti Színház ideiglenes
épülete mellett megnézte az eszpresszót,
ahol öreg alkoholista nők üldögéltek minden
délután, a Hársfa utcai megálló mögött
magán-cipzárjavítók kapu alatti boltjaira
látott. A Nagykörútnál leszállt. Egy kicsit
gyalogolnia kellett a gumiharmonikás
tizenkettes busz megállójához. Várni a
Madách Színház jegyirodája előtt, kék
keretes plakátokat és a tavalyi főpróbákon
készített fényképfelvételeket nézegetni.
Azután fölszállt a szűk középső ajtón. Egy
rekedt hang szólt a mikrofonba: hármas
kész, mögötte sziszegve csukódott az ajtó.
Egy megállót zötykölődött még. Az
Oktogonnál kellett leszállnia, és átmenni a
Körút túlsó oldalára a lámpánál, el a
népbüfé mellett, és jobbra fordulni a térre.
Elhagyni a szobrot, amely alatt nagy hálóval
galambcsapdát kezelt egy öregember havi
ötszáz forintos nyugdíj kiegészítő állásban,
mert a madarak elpimaszodtak, ekkoriban
telepítették ki őket a fővárosból.
A gumijavítónál felnézett az épületre, hogy
megbizonyosodjon. Régi, félig leverődött,
penészszínű cégérek alatt járt; aztán egy
bedolgozó kátéesz táblája mellett ott látta a
kilences számot. Pauperitás bedolgozó
szövetkezet, így szólt a tábla, fekete alapon
arany festéssel, oldalt a kapualjban pedig
egy ugyanilyen színű keretes, kisebb:
„Szabó Miklós fazonszabó. II. em. 3.” A
telefonkönyv bejegyzése érvényes volt.
Érezte, hogy lámpaláza van. A szíve
gyorsabban vert a felindulástól. Állt a kapu
előtt. A szemközti utcában látott egy
telefonfülkét. Visszament, fellapozta még
egyszer, haladékot keresve, a számot.
Kettőhatvanhét ötkilencvenhat (így
jegyezzük meg, budapestiek, ezekben az
években hatjegyű telefonszámainkat).
Telefonálni sem volt könnyebb.
Nekiindult újra.
*
A másodikon megismétlődött a tábla.
Krémsárga téglalap volt a csengő.
Bárán nem remélte, hogy ez az az ember,
aki tanúskodott negyvenhatban. Talán a fia,
aki az évtizedek során megőrizte a szabó
iparengedélyt, a család létfenntartásának,
később jólétének forrását. De akkor ez a fiú
tud az apja fogságáról, úgy gondolta, és
talán el is vezetheti őt Szabóhoz.
Amíg az üvegbetétes ajtó előtt állt, a
második emeleten, s mutatóujja a csengő
krémszínű lapocskáján nyugodott, egyszer
csak éles csengetést hallott belülről:
magától billent át a csengőlap az ujja alatt.
Hátha nincsenek itthon, reménykedett.
Hátranézett a szűk lépcsőház kanyarulata
felé. Ha gyorsan dobálja a lábait, eltűnhet
még, és nem látja meg senki. Végül is nem
tudhatta, él-e még egyáltalán az az ember.
Meghalhatott, akár most nemrég is, mondta
magának, és akkor a fiának, a
családtagjainak dadognék itt a friss
halottjukról.
Homályfolt mozdult a katedrálüveg mögött,
most már nem lehetett elfutni. Kihúzta
magát, úgy állt, ahogy akkor áll az ember,
ha tudja, hogy nézik. Alacsony, zömök
ember nyitott ajtót, trikóban:
– Tessék – mondta. Bárán köszönt. Azután:
– Szabó Miklóst keresem. – A
tengerésztrikós ember bólintott, és nem
mozdult el az ajtóból. Várta, hogy ő
mondjon többet, mutatkozzon be, szolgáljon
további felvilágosítással. Ő már nagyon
régen, csaknem azóta, amire azt mondják,
hogy amióta az eszemet tudom, álnéven,
Nagy Jánosként élt a világban, és ezt a
nevet mondta, ha a kezét adta valahol.
Mások számon tartották a nevét: Bárán,
mondta a Nagykovács, Bárán, mondta
Sándor bácsi. Most megvillant benne egy
dallam, egy sor a Carmagnole-ból, régi
francia forradalmi dalból, amelyet a háború
után új szöveggel énekelt az ország: „…
gyeride hát, gyeride hát / táncolva
ünnepeljük /” Szabadítónk ágyúját”, és
értelmetlen, oktalan, felszabadult derűvel ő
mondta ki: – Bárán János vagyok.
Szabó háta mögött látható volt az
elosztófalakkal, ki- beszögellésekkel
alakítgatott előszoba, egy fa-üveg fal.
Zömök nyugalmat árasztott ez a férfi.
Báránnak ismerős volt a nyugalma, csak
most két éve – tegnap! – találkozott az
egykori Uszály utcai fiúkkal: ők is abban az
életkorban lettek felnőttek, amikor mi
többiek még iskolákat járunk, nyolcat, tízet,
tizenkettőt, tizenhetet, nebulók vagyunk
húszévesen is.
Álltak az ajtóban. Volt rá ideje, hogy
megnézze, nyugodtan leltározza magában a
kerek, lesült koponyát, az őszülő haj
szárnyait a tonzura két oldalán, a húsos
orrnyerget, a kék-fehér matrózcsíkos trikót,
a borotválatlan arcot. Nem lépett hátrább a
lakásajtóból Szabó, még egyszer azt
mondta:
– Tessék.
– Azt szeretném megkérdezni, van-e tíz
perce számomra. – Egy gondolatjelnyi
szünet után hozzátette, ami más
környezetben, egy vezérigazgatónál
egyszer már bevált: – Magánügyben.
Szabó tempósan feljebb emelte a tekintetét,
még egyszer megnézte az ő arcát.
– Jöjjön beljebb – mondta. Becsukta mögötte
az ajtót. Lassan megvakargatta a bal karját,
a körme halvány fehér csíkokat hagyott a
visszasimuló aranyszínű szőrszálak
tövében. Harsogott a nyugalma, és Bárán
ettől azonnal úgy érezte, hogy ő kapkod,
sután, összevissza beszél.
Mintha kikötői gengsztertörténetből vágták
volna ki a jelenetet. Állt a kövér barna
emberrel az ismeretlen, hulló vakolatú
házban, két ajtó között, megszámolhatta a
csíkokat a matróztrikóján, a szőrszálakat az
alsókarján. Várta, hogy az a másik
egyszerre megvakarja a hasát a trikó alatt,
és felfedi alatta a tetovált sárkányt. Fiatal
volt, fiatalabb, mint várta volna: ötvenéves,
talán csak negyvenöt. Nem mutatkozott be,
amikor kezet adott. Semmi tájékoztatást
nem előlegezett önként, és semmiben sem
kötelezte el magát. Hallgatott, s mintha két
lábon egyensúlyozna a fehér fakeretből,
katedrálüvegből összeálló fal előtt, hogy
bármerre elugorhasson egy pillanat alatt.
Báránnak olyan érzése támadt, hogy egy
rossz szóval, egy mozdulattal mindent
elronthat, és akkor ugatni kezdenek a
lefűrészelt csövű fegyverek, rendőrautó
szirénája vijjog fel mindenfelől, s a hirtelen
halál hangjai törik meg a csöndet. Most már
lassabban mondta:
– Azt szeretném tudni, hogy azonos-e. Jó
helyen járok-e? Ön az a Szabó Miklós, aki
hadifogságban volt negyvenháromban?
– Hmm. – Szabó még most sem válaszolt,
csak hümmentett egyet. Nem mondta: igen
én vagyok. Mindeddig nem is szólt
Báránhoz semmit, amiből kiderült volna,
hogy őt tegezi-e vagy magázza. De most
hátrább mozdult egy fél lépéssel a szobák
felé. Ő nem ment utána egy fél lépésnyit,
mást lépett, kimondott egy szót:
– Egy Rasszijszk nevű táborban.
A tengerésztrikós ember erre azt kérdezte:
– Kiről akar tudni? – Ez volt a legelső jele,
hogy jó helyen jár, Szabó első olyan szava a
beszélgetésben, amely kimondatlanul, de
választ adott. Az ő egyoldalú próbálkozása
most vált párbeszéddé,
– Az apám.
– Bárán Imre, a mérnök. – Szabó megint
bólintott. Ő nem várt mást, nem is tudott
volna elképzelni mást. Szabó közben végig
mindent megjegyzett. Megjegyezte a
vezetéknevüket is, igazolta a maga
hitelességét: apa keresztnevét ő mondta ki
először.
– Ön az?
Szabó nem válaszolt, kérdezett megint:
– Ő hányas volt? Húszas?
– Ezerkilencszáz? Nyolc. Nyolcas.
– Épp annyi idős, mint a fivérem – mondta a
tengerésztrikós ember, és ezzel helyre
kattant minden. – A fivérem – mondta újra
hosszú i-vel – most el van foglalva.
– Beszélni szeretnék vele egyszer.
Az ifjabb Szabó fivér válaszként elbillent a
katedrálüveg elől, lazított a készenlétén. A
kilincsre tette a kezét:
– Majd bemegyek hozzá, és megkérdem,
mikor alkalmas neki. Várjon meg, – Befelé
indult a keskeny előszoba-folyosó következő
hajlata felé. – Bárán Imre – mondta közben.
– Ő tervezte a barakkokat.
Ő volt a tábor lelke, gondolta Bárán. A
mondat folytatását a családi legendából
ismerte. Helyben volt.
A matróztrikós megállt, visszafordult.
Döntött közben:
– Tudja mit? A fivérem most el van foglalva,
de mégis: jöjjön velem. Meglátjuk. – Az
ajtóban azután: – Miklós, én behoztam
neked mégiscsak ezt a fiatalembert. – A
helyiségből csak a zsúfoltságát érzékelte, a
fülledtségét, vasalásgőzét. Most műhely,
látta ezzel az első pillantással, azelőtt
cselédszoba volt. Vannak benne mások is,
férfiak. Nem észlelte, hogy kik, hányan,
milyenek, előrenézett, míg lépett, most már
elöl, mert az ifjabb fivér a bejárat után
elfordult oldalt, a posztóval, vassal és
emberrel zsúfolt helyiségben, mint révhajó
a kikötőbejárat után. Közben befejezte az ő
bemutatását azzal, hogy: – Miklós, én
behoztam neked mégiscsak ezt a
fiatalembert. Rasszijszki.
Így. Rasszijszknak mondta, a-val, ahogy a
segédmunkás meg az egyetemi tanár,
ahogy magyar csak akkor mondja a város
nevét, ha ott tanulta meg a szót:
Rasszijszkban.
Rasszijszki, ő. Kis híján hangosan
felsóhajtott, olyan hevesen érezte ebben a
különös, nagyon idegen belsőpesti
lakásban, hogy megérkezett, ahova tartott
ezekben az években, oda akkorra. Mellbe
vágta a tények rohanása, hitének,
sejtelmeinek megerősítése, végső soron
másodpercek alatt tudott meg sorra
egymás után olyan dolgokat, amiknek a
megemésztéséhez külön-külön egy
évszázadra van szükségünk, ha emberibb
léptékben jár itt a Földön az idő. Magához
térni sem volt ideje még azóta, hogy ott állt
a sárgára vakolt lépcsőházban, és nem
tudta, hogy be fog-e csöngetni.
A szoba végén Szabó Miklós nézett fel a
munkájából:
– Kinek a fia vagy? – kérdezte. A fivér
válaszolt helyette.
– Bárán. A Bárán Imrének, a mérnöknek… –
Szabó Miklós letette az anyagot, amit a
térdén férceit, leemelte a szemüvegét,
fölállt. Ő a fény felé fordult, hogy jobban
mutassa az arcát.
– Ilyen is volt – mondta. Hozzá beszélt. –
Emlékeztetsz rá. – Szabó, a szabó
magasabb volt nála egy fejjel, széles vállú,
nagy darab ember, széles ősz barkóval, ősz
borosta volt a nyakán, karja a feltűrt ujjú
flanell-ingben ugyanolyan göcsörtös, bogas
izmú, mint az öccséé, csak a szőr volt
egészségesen szürke rajta. Egy túlélő teste,
csapott át őrajta a gondolat, azé, aki
visszajött a fogságból. – Igen, nagyon
emlékeztetsz rá. Ennyi idős lehetett, mint te
most, nem? Jól emlékszem az Imrusra.
Jóban voltunk. Háverek voltunk. Hogyne,
emlékszem. Na, és miért jöttél? Milyen papír
kell?
– Nem kell semmi. Hallani akarok róla.
– Elmondom én. Elmondom pontosan,
várjál. Ülj csak le oda. – Szabónak megint a
kezében volt a munkája, egy nagy tű meg
egy anyagdarab. Nagy öltésekkel, fehér
cérnával férceit ideiglenes helyére egy
pepita válltömést.
Megállt a dolgok pergése, egyszerre látott
már mindent: az anyag apró fekete-fehér
kockáit, a magasra emelt váll formáját, a
fércelőtűt és a cérnaszál fehér cikkanásait.
Látta a különös szobát, ahol:
Vastag deszkából készült, agyonszurkált,
faragott és firkált zsámoly állt a szabóasztal
túlsó oldalán. A megelőző másodpercek
során ő emelt le róla egy újságba tekert
posztócsomagot. Ahogy most a saját
mozdulatát észrevette, a kezében tartott
holmit átrakta a rendetlen szabóasztalra. Az
ifjabb fivér a falnál vasalt, háttal a
szobának, vasalója háromszor akkora volt,
mint egy közönséges vasaló, nagy lyukak a
lapja fölött, és nem volt villanyzsinórja. A
bútordarabok közötti szabad helyen ingujjas
nyakkendős férfi cigarettázott, várta, hogy
folytatódjon a próba. Gesztenyeszínű
hajában magas hullám emelkedett,
fényesen, mintha eddig a pillanatig fésülte
volna, gonddal, hosszan, tükör előtt.
(Triplatornyos háriját marhán lengeti a szél,
jutott eszébe az aszfaltköltemény
ezerkilencszáznegyvenhétből. Minden
egybevágott: egy másik világba érkezett
meg, arra a Magyarországra, ahol most lett
vége a második világháborúnak, az
idősebbik Szabó testvér már hazajött, már
elment, felkereste a többi fogoly családját
sorra. Még nem alakult ki új világunk, új
szokásaival, az emberek még szabónál
csináltatják a zakójukat, pepitának nevezett
fekete-fehér anyagból. Fényes
hajhullámokat hordanak, magas
válltöméseket, pamaccsal és szappannal
borotválkoznak, és parazsat lóbálnak a
vasalóban.)
Leült a szabaddá tett zsámolyra. Szabó
felnézett, hol Báránra, hol a szoba közepén
állóra. Elharapta a fehér fércelőcérnát,
kifordította a pepita kabát ujját, felállt.
Valahogy megoldotta, hogy se udvarias ne
legyen a nyloningessel, se goromba, nem
rásegítette a kabátot, hanem ráadta. –
Ernus – fordult hátra. – Lesz ebbül zakó? –
Ernus rátette a vasalót egy hatalmas
villanyfőzőlapra, és körbejárta az
egykabátujjas embert. Amaz önkéntelen
mozdulattal kihúzta magát. Ernus nyitott
tenyérrel végigsimított a zakó hátán, válltól
le derékig, négyszer-ötször egymás után.
Egy kevés anyagot feljebb húzott a vállából,
megtűzte, akkor mondta:
– Lesz.
Szabó Miklós megfogta a zakó ujját, és
három mozdulattal letépte a törzsről.
Bólintott. A vendég leakasztott a fogasról
egy másik zakót és fölvette; barna-fehér
aprókockás anyagból volt, magas
válltöméssel. Kétszer végighúzott egy fésűt
a hajában és ment. Szabó a széken ült
megint, és a pepita zakó vállát varrta sebes
öltésekkel, úgy mondta:
– Együtt voltunk az Imrével. Beszéltem róla
sokat.
Ernus azt mondta a vasaló mellől:
– Beszéltél.
– Elmondom én pontosan. Csak nem
akartam ez előtt. – Állával lefelé bökött a
pepita zakóra: – Járnak ide mindenféle fajta
cselovekek. – Valami kibogozhatatlan
tájszóláskeverék nyomait hordta még a
beszéde, hatvanöt évesen, pesti külvárosok
csibésznyelve keveredett bele, a havert
rövid Á-val ejtette, tőle hallotta Bárán
nemsokára először életében azt a szót,
„hogy behangyásodott és azt, hogy oda
kúráltak, mindebből mégis valódi beszéd
keveredett. Ezek az emberek, a háború
hadifogolytáboraiból, orankiak, Pontilly sur
Mere-iek és rasszijszkiak összetartoztak, a
birkózó alkatú, kilencvenkilós öreg szabó
ugyanazokat a szavakat használta, mint a
haditudósító főhadnagy és az egyetemi
tanár. – Együtt voltunk a bunkerban. Így,
mint ez az asztal. – Szabó mutatta a méter
magas munkaasztal lapját és a padlót. – így
volt az én priccsem, ő így feküdt alattam a
földön. Közel voltunk. Háverek voltunk.
Csendes ember volt. Akarod tudni sorjában?
Szétosztottak vagonokba, ahogy fogságba
estünk, úgy vittek. Akkor ott vártunk négy
napig vagy hat napig, nem tudom már. Hat
napot tartott az út. Oda kúráltak az
emberek a vagonba, a saját szalmájukra.
Amikor kiszálltunk: Istenem, hogy néznek ki
ezek, gondoltam. Lesoványodtak,
mocskosak, szarosak minden. Én is így
nézek ki? Aztán már volt enni – kilencven
kiló voltam, amikor hazajöttünk. De először,
amikor az egyik bunker kigyulladt a
burzsujkától, és bennégett egy ember,
abból hiányzott. Kivágták a seggét,
megsütötték… Csendes ember volt az Imre,
nagyon csendes. – Szabó felnézett ültéből a
szemüvege fölött. – Egy kicsit magasabb,
mint te, vállasabb.
– Evezett – mondta Bárán. Evezősnadrágjai
voltak, gondolta. Mióta a leveleiben erről
olvasott; csak evezősnadrágot volt hajlandó
hordani alsónadrág helyett.
– Ügyes fiú volt – bólintott az öreg szabó. –
Aztán behangyásodott. A flekktífusztól.
Negyvenkét fokos lázuk van, akkor ott
látnak mindenkit. Járt ott az erdőben.
Anyám, feleségem. Ne menj el, mamikám.
Behangyásodott. Anyanyelvének új szava,
nem hallotta még, megtakarított számára a
fájdalom borotvaéles pillanataiból annyit,
amennyivel késleltette, hogy megértse a
mondatot.
Akkor lehúzó ürességet érzett a
mellkasában, hideg nyomást a tarkóján,
mint fizikai fájdalom, úgy nyomta a félelem
undora. Késve elért hozzá a mondat
jelentése, a mondatoké egyszerre; apja
megőrült a halála előtt. Apa
megtébolyodva, be-han-gyá-sod-va az orosz
erdőben, a végén. Egy kétségbeejtően
hiteles, kisgyerekszó: mami. Szűkölt benne
a káromló fájdalom: ezt ne! A Jókai téri
második emeleti gengszterbarlang
mindvégig egyre biztosabban ringatta bele:
az igazi szemtanúra talált itt, s most a
bizonyosság keménységével érte a hír:
behangyásodott. Egy irgalmatlan
másodperctöredékig tartott ez így. – Ja, az
nem ő volt, a Gyuri. – folytatta Szabó
Miklós. – A Kékesi Gyuri, egy örmény fiú
Erdélyből, az téglát szorított a mellére.
Hogy őt lövik. Imre meg Gyuri, egymás
mellett volt a priccsük.
Szabó szünetet tartott közben, leeresztette
az ölébe az anyagot, öltésenként
végigsimította.
Nem apa őrült meg. Az apja betegségeinek
neve és sorrendje litániaszerűen volt ott a
fejében Ari néni hangjával: „A tífuszból
felgyógyult”, így kezdődött. De a szó
elhangzott. Arra elég volt az idő, hogy a
lehetőségét végigélje.
Mostantól tudta, hogy szüksége lesz az
erejére. Sosem érezte úgy, hogy másokról
szólnak a háború történetei, a történetek
egyáltalán, az ember végső léptei, ha
például már a csatornában él.
Hiszen ezt akarta; vele lenni apával, végig.
Vele volt, ő volt az, János akkor, ott, ahol az
emberek mocskosak voltak, szarosak,
lesoványodtak, ő volt az, aki odakurált a
saját szalmájára, és ha úgy volt, hogy a
megégett embernek kivágták a seggét és
megsütötték, ő evett belőle, és övé volt apa
minden lehetősége is, ő járt behangyásodva
az orosz erdőben, mamikám.
Visszatért lassan a testhőmérsékletű világ,
visszaszivárgott a mellkasába a meleg.
Hallgatta Szabót, amint körülpillantva
mesél, nagy lendülettel az egész
műhelynek: próbababáknak,
vasalóállványnak, pepita szövetnek.
Oldódott a beszélgetés. A fiatalabb fivér egy
szavából, amelyet a figyelme szélén észlelt,
Bárán megtudta, hogy nem is gondolta ő
olyan rosszul, amit gondolt tetovált
sárkányról, lefűrészelt csövű fegyverekről.
Ernus tizenhét éves volt
ezerkilencszáznegyvennégyben, s míg
fivére a hadifogságban az ezredszabóságot
vezette, és huszonhét ember dolgozott a
keze alatt, addig ő embereket szöktetett a
németek elől, hamis papírokat gyártott a
szabóműhelyben, tiszti egyenruhában
mászkált az utcán.
Készült valahova, és átöltözött. Bőrujjas
kötött mellény volt rajta, nyakkendő. Egy
szekrényoldalról leakasztotta a kocsikulcsot.
Bárán arra gondolt, hogy mire leér az
utcára, és beül a kétszínzománcos
keletnémet Wartburgba, senki sem fogja
megkülönböztetni a város tízezer más
konfekcióba bújtatott Wartburg-
tulajdonosától, nem is sejti senki, honnan
jött elő, milyen rejtélyes kikötőből a
betonváros közepén. Csöngő szólt olykor
kint, mozgás támadt az előszobaajtónál.
Egy öregasszony hozott egy öltönyt vasalni,
elment. Ernus kiment, aztán visszajött. Más
női hangok hallatszottak.
– Dalma megjött? – Szabó szólt Ernusnak.
– Megjött. A gyerekkel.
– Küldd be.
Bejött Dalma, harmincöt éves forma volt,
mindenhol kerek, még kemény, épp
túlérőben, mélyfekete szemmel; Szabó
Miklós szabályszerűen bemutatta őket
egymásnak.
– Ez a feleségem. Ez a Bárán Imrusnak a fia,
tudod, a mérnöké, azért jött, hogy az apjáról
halljon. – És még Dalma is tudott az
Imrusról, pedig csak három éve voltak
házasok. Elmondta, ahogy leült Bárán mellé
a másik zsámolyra. A gyerek az előző
házasságából való (bejött egy pillanatra,
kért egy forintot nyalókára, tizennégy éves,
piros arcú, szőke fiú). Szabónak érezhetően
jólesett, hogy fiatal felesége a hites tanú
szerepben látja. Sok év telt el már azóta,
hogy utoljára jött valaki, és ő a tábort
mesélte.
– Jöttek igazolásokért, adtam én
mindenkinek. Emlékszem az édesmamáék
otthagytak a járdán, a Flórián tér közepén,
kint a fenébe Óbudán. Tanúskodni kellett a
bizonyítási eljáráshoz a tanácsba, jöttek
értem, vittek ki a nagy, fekete autóval,
aztán csak addig volt sürgős. (Jaj, Istenem,
gondolta Bárán. Megint.) Hű, de pipa
voltam. Siettem én is, vissza kellett jönnöm
ide a műhelybe, segédekkel dolgoztam én
már akkor.
– Jöttek. Amelyik úgy jött, hogy kézenfogva
hozta a vőlegényét, annak ugyan nem
csináltam semmit. Elküldtem a picsába.
Még ki sem hűlt az a pali. Később, menjenek
férjhez, naná, persze, mire várjanak, hogy
megöregedjenek…? És belőled? Mi lett?
Miből élsz? – kérdezte most Szabó. Korrektor
vagyok, nyomdában, mondta ő, javítom az
oldalakat, az órájára nézett: most megyek
majd hatra dolgozni, amúgy az egyetemre
jártam majdnem négy évet, de kirúgtak, és
céduláztam, könyveket fordítottam,
fordításokat ellenőriztem, dolgoztam
színházban is. Akkor derült ki, hogy Ernus
olvasta egy fordítását, egy amerikai
detektívregényt, tájékozott volt a megjelenő
könyvek között, és ismerte Ábel drámáit.
Ernus most elbúcsúzott.
Szabó kikísérte az öccsét. Amikor ketten
maradtak Dalmával, a nő azt mondta:
– Milyen szörnyű ez. – Ő várt, nem
kérdezett. – Hogy ennyi év után is, nem tud
megnyugodni. Milyen borzasztóan szomorú
dolog.
Ő meg azt válaszolta rá, hogy:
– Nem szomorú. – Azt értette ezen: így van,
tény, vele történt magával. A maga dolgain
nem szomorkodik az ember: tudja, számot
vet vele, rendet csinál a számadásaiban.
Dalma nagy fekete szemmel nézett rá az
imént, ahogy mellé ült, a férfit felmérő
pillantással, és rajta átrebbent egy futó
gondolat a fiatal, forró nőről, aki a hatvanöt
éves ember felesége; ha más körülmények
között találkoznék vele. Nem érezte torznak
vagy zavarónak a gondolatot, csak nem
tudott most figyelni rá. A nő is a túlélőhöz
tartozott, a kilencvenkilós emberhez.
Szabó visszajött a műhelybe, leült,
előrebuktatta a homlokáról a szemüvegét,
hosszú mozdulatokkal varrt, és beszélt
tovább az elcsendesedett szabóságban.
– Elmondom én, hogy mi volt, hogy volt.
Volt egy két kilométer hosszú út a tábor
közepén, úgy hívtuk, hogy a halottak útja.
Hajnalban az őrök végigmentek rajta, és
összeszedték, akik az éjszaka meghaltak.
Nekünk ki kellett húzni őket a főútra.
Zsineget kötöttünk rájuk, és vontattuk őket
a havon, meztelenül – a ruha az így vagy
úgy, érték volt. Ki kellett vinni, halomba
rakni őket. A föld olyan kemény volt, hogy
szikrázott, doronggal ütöttük, három-négy
centit tudtunk mélyíteni rajta egy óra alatt.
Hányat eltemettem. Kilencezret is. Amire
kiértem velük a bunker elé, olyanok voltak,
mint a fa. Negyvenkét fok hideg volt. Úgy
ment: jött egy szánkó, arra felrakták őket,
úgy is rakták fel, mint a fát, egy sor
hosszában, egy sor keresztben, elvitték.
Kész volt már egy gödör, amibe belefért
hatszáz ember. Három év múlva erdőt
ültettek a tábor helyébe, jártam ott, amikor
jöttünk hazafelé. Nem tudták, hogy ott
valaha láger volt. A dögcéduláját mondod.
Emlékszem az Imrére. Segítettem neki. Én
jó erőben voltam, háverek voltunk, kellett
segítenem. A tábort ő már nem érte meg.
Valamikor éjjel maradt abba a lélegzése,
zihálni kezdett, kihagyott, aztán
elcsendesedett. Reggel néztem meg. A
szája elé tartottam a zsebtükröt, de nem
lett párás. Azt a közös tükröt állandóan ott
tartották a bunker végében, a burzsujka
mellett. Erre használták. Ismertem, hogy
tartják a lábukat, amikor meghaltak. Még a
hold meg a csillagok fent voltak. A
dögcédulát levettem a nyakából. Felemelni
nem bírtam. A jobb karom alá vettem az
egyik lábát, a másik karom alá a másik
lábát, aztán kihúztam a bunker elé.
Én vagyok az utolsó, aki él. Még egy volt, az
kiment Bécsbe, ott halt meg. Úgy hogy ne
keresse tovább, mert nincs kinél.
– Ne magázzon, Miklós bácsi – felelte rá
Bárán. – Mondja csak, hogy te.
***
Induló esőben lépett ki az utcára.
Összesűrűsödtek a felhők, amíg fent volt a
szabóműhelyben. Nagy szemek estek le
csöndesen. A járókelők most kanyarodtak
beljebb a házfalak, kapuk felé. A széles
járdán végigértek az emberalakok
megnyúlt, cikcakkos szélű tükröződései.
Nem volt messze a munkahelyétől. Ez a
háztömbnyi szakasz a Jókai téren, akkor
jobbra fordul, gyalog elmehet a
Nagykörúton a nyomdáig.
 XX. OLDALFÉNY, 38

Egy éve tartott már az ősz, hetedig hete

tartott a november. Esténként heves
szélrohamok zörgették meg a környéket, a
Városliget felé vezető utcák tetőcserepeit,
keresztülzúgtak a padlásfeljárókon és a
műteremlakásokon.
Mostanáig mindig tudta, hogy mit fog
csinálni a következő órában és a következő
napon. Tele voltak a percek. Azután
megpattant egy húr. Két vége táncolt még
egy darabig pengve ide-oda az ürességben.
Keresése a leghosszabb ágyúzás nélküli
időszakra esett, amelyet Európa megélt
ebben a században. Az ő számára mégis
most ért csak véget a második világháború,
a Jókai téren. Szokatlan, különös csönd
támadt.
*
A következő munkanapon éjjel fél háromkor
otthagyta a nyomdát.
Fene jókedve volt.
– Ha nem vigyázok, egyszer csak felugrók,
és arcon csókolom Csukicsot – mondta
Valérkának.
Éjfél előtt fél órával, hogy a veszedelmes
csókolózást megelőzze, szólt a
csoportvezetőnek, hogy fél műszak után
elmegy. Amúgy is: érezte, hogy a legfőbb
ideje már, hogy kirúgassa magát
valahonnan. (Később kiderült, hogy ez nem
olyan egyszerű: a nyomdában kell az
ember, így mások a fegyelem mércéi.
Megmaradt éjszakai korrektornak.) Rajta és
a főnökön kívül csak Piri, az új lány és
Valérka ült a korrektorasztalnál, ők
hallgatták végig a rövid párbeszédet. Bárán
nem kért Csukicstól semmit, közölt: megy,
csúsztat. Tudta, hogy ami ma hátra van,
meg tudják olvasni ketten, és volt három
elcsúsztatható fél műszakja. Azt neki külön
megfizetik, mondta Csukics. Nem fizetik
meg, felelte ő, mert nem dolgozom le, ma
fél műszakban elmegyek. Csukics
megkérdezte, hogy különben is, mi olyan
sürgős éjjel fél háromkor. Mondta:
halaszthatatlan dolgom van. Az ember
megkérdezte, a vesztét érzi-e? Na látja, ez
az, mondta ő: a vesztemet érzem, és az
valóban sürgős fél háromkor is. A helyére
menet lehajolt Valérka mögött, és
belecsókolt hátulról a nyakába. Valérka
bugyborékolva nevetett, és mélyen a
teljesítménylapja fölé hajolt. Csukics
levágta a golyóstollát, kiment. Valérka akkor
kérdezte csak meg halkan, hogy mi van ma
vele. Bárán sietve szerelmet vallott, és
megkérte a kezét. A gyereket hozhatja,
tette hozzá, mert a fiatalasszony kisbabát
várt, a hatodik hónapban volt. A férjét
expresszlevélben értesítjük majd a
fejleményekről, mondta. Van öt forintom
bélyegre. Hülyéskedik itt, felelte Valérka, és
még mindig kicsiket kuncogott a
nyakbacsóktól. Mutatta: csupa libabőr lett a
karja. A világért sem hülyéskednék, felelte.
Ilyen életbevágó dologban. Csakugyan van
öt forintom. Megmutassam, akarja? Új ötös.
Szóval, valami megmozdult benne.
Különben csakugyan volt öt forintja, és a
zsebében ott volt a gyöngyhímzéses tárca,
amely a cipőskatulyával került elő.
Leült vele egy padra a téren, mindjárt ott a
nyomda előtt.
Először a fedél rekeszébe nyúlt be: egy
gondosan őrzött
ezernyolcszáznegyvenkilences Kossuth-
ötforintos hajtásai között ott volt a
nagyanyja cédulája, amelyről olyan régen
tudta, hogy így végződik: Drága Imrém
nyugodj békével. Úgy szólt: Bárán Imre szül.
Budapest 1908. szept. 3-án. Meghalt
Rosszijszk oroszországi községben 1943.
ápril 29-én hajnali 3 órakor, élt 35 év és 7
hónapig. Alighogy kiértek Oroszországba
fogságba estek, s ott nagyon jó dolga volt,
mint mérnök dolgozott – sajnos, rövid ideig.
Mindenki nagyon szerette, ő volt a tábor
lelke és vezetője. A tábort is az ő terve és
felügyelete alatt építették. Tífuszt kapott,
abból felgyógyult. Később vérhasban
betegedett meg, s tüdő- és
mellhártyagyulladást kapott, s abban halt
meg. Azt már nem bírta ki a szervezete.
Drága Imrém nyugodj békével!
*
Még a fedélben, anya papírlapjait őrizte
meg a nagyanyja, ugyanakkorról. A pepita
irkából tépték ki, onnan, ahol a napló/levél
váratlanul megszakadt:
Május 5.
Vége.
Ó, nem az én küzdelmeimnek, azok most
kezdődnek igazán. A reménységemnek – s
kicsit talán az életemnek is – van vége.
Drágám, tegnap megtudtam, hogy már 3
éve nem élsz.
Talán folytatom egyszer ezt a naplót. De a
jellege és a lényege – az, hogy legyőzöm
vele az éveket és a kilométerek ezreit –
megszűnt.
Búcsúzom drágám, egyetlenem. A világ
számára meghaltál. De számomra amíg élni
fogok, te is élsz. Az életem egyik része
olyan lesz, mint egy normális, egészséges
fiatal nőé, de belül lesz egy hely, ami csak a
tiéd s az irántad érzett el nem múló örök
szerelmemé. Nagyon, nagyon szeretlek. Ha
nem vártalak volna ennyire vissza, nem lett
volna erőm ezeken a borzalmakon
átvergődni, kevesebb energiával küzdöttem
volna az életemért. Így volt jól drágám,
Jánosnak szüksége van rám, s talán én se
élek hiába. Hányszor erősítettem magam,
mikor valami nagy baj volt, azzal: ha ezt
sikerül megúszni, milyen jó lesz Imrének
elmesélni. Azóta is sokszor örültem annak,
hogy milyen büszke leszel arra, „hogy a
feleséged egyedül, minden segítség nélkül,
újra kezdte. Ez is azért volt, hogy ha
hazajössz, otthonod legyen. Ha egy rendes
ruhához jutottam, ha bármi történt velem,
első gondolatom az volt: Imrének hogy
tetszene, mit szólna hozzá? És tegnap
Homola azt mondta: „Szegény Imre, sajnos
az elsők között volt, akik meghaltak.
Mindent megtettünk, hogy megmentsük, ő
volt a tábor lelke, nagyon szerettük.”
Nekem, drágám, mindegy, hogy hol fekszel,
tömegsírban vagy külön, ezer km-rel
közelebb vagy távolabb. Zsebedbe a mi
fényképünk van. Úgy szeretném tudni, mik
voltak az utolsó gondolataid. Gondoltál-e
ránk, tudtad-e, hogy várunk? Persze, hogy
tudtad.
Olyan borzalmas, hogy ilyen távol tőlem
haltál meg. Mi saját jószántunkból az együtt
töltött évek alatt egy napot se töltöttünk
egymástól külön.
János már nagy fiú, egyre jobban hasonlít
hozzád, drágám. Olvasni tud, iskolába jár.
Az én hajam is őszül, pedig még csak 26
éves vagyok. Mindenki azzal vigasztal, hogy
fiatal vagyok. Én nagyon öregnek érzem
magam. 18 éves koromban voltam fiatal,
mikor megszerettük egymást, és még nem
voltam 23, mikor elváltunk. Akkor lett vége
az én fiatalságomnak. De ez az öt év oly
szép volt, annyi jó volt benne, ami másnak
talán 15 évre is elég lenne, őriztem a
szerelmünket, mint valami kincset. Csodás
volt a Nagyszénás áprilisban, a hó alatt
virágzó fákkal. Akkor csókoltál meg először.
A házasságunk is olyan magától értetődő
volt, s az is, hogy gyerekünk lett. Mindig
nevettünk az embereken, hogy milyen
bolondul élnek.
***
Felhajtotta a kabátgallérját, a két kezét
zsebre vágta, és egészen lecsúszott a
padon. Hallgatta a ritka autók
gumisustorgását a fellocsolt aszfalton.
Elővette a gyöngyös tárca rekeszéből Bárán
Imre megfakult fedelű útlevelét, nézegette.
Csöndes volt a körút. Három óra lett. A
gallérjába süllyedve ült a betontér fáradt,
vékony fái alatt, amikor a rendőr megállt
előtte. Azt hitte oka van rá: Bárán egyedül
olvasott a padon éjszaka háromkor,
látszólag fázósan, látszólag ok nélkül. A
közeg nem tudhatta, hogy a pokróckabát
meleg, mint a kályha, és hogy ő a vesztét
érzi.
– A személyazonossági igazolványát kérem
– mondta. Ezután azonban rátévedt a
tekintete az összecsukott útlevélre.
Mondtam már, öregem: kis darabokra volt
felvagdalva a földrészünk, határok voltak
már az első világháború óta, és ezeken a
határokon csak okmányokkal engedték
keresztül az embert, ezt te már nem érted.
Az okmányt hívták útlevélnek, más és más
színű volt minden egyes országban. A
fakózöld könyvecske Bárán kezében
külföldire vallott. Semmi módon nem
emlékeztetett sem a közelmúlt vörös
magyar útleveleire, sem az épp akkor
használatos kékre vagy barnára. A rendőr el
se vette, csak azt mondta: – Minek utazol,
ha nincs pénzed szállodára.
Tegezte, az emberek sokszor tegezik, akiről
azt hiszik, hogy nem érti, amit hall. Ő meg
arra gondolt, hogy a legjobb volna mindig a
zsebében hordani ezt az aláíratlan magyar
útlevelet, amely felhasználatlanul vesztette
érvényességét ezerkilencszázharminckilenc
júniusában, két hónappal az előtt, hogy ő
megszületett. Nem tette el, kinyitotta, nézte
tovább, amikor a csizmás rendőrléptek már
messzebbről hallatszottak. Fura jószág volt
egy ilyen útlevél.
A fedőlapjára címert nyomtak, arannyal:
tölgyfalevél-koszorú és a korona a Kossuth-
címeren – így tudta csak megfogalmazni a
királyi címert: a Kossuth-címer meg egy
korona – , s lent fakult aranybetűkkel állt:
Magyar királyság – Royaume de Hongrie
Útlevél – Passeport. Azt a fényképet adta be
ehhez az útlevélhez apja, amelyikből a
fiúnak is megvolt egy nagyítása, amelyiket
a barátjának is megmutatott – felfelé néz
rajta, csíkos a begombolatlan inge gallérja.
Az útlevél száma kétszáznegyvenezer-
háromszáznyolcvankilences. Lyuggatott
számjegyekkel ütötték át minden lapon.
Érvényes Jugoszláviára, talán Zentára akart
utazni apa, valamelyik nagybátyjához, talán
Berta nénihez, Abbáziába. Az utazás célja
üdülés (convalescence-nak, lábadozásnak
fordították franciára). A magyar királyi
rendőrség budapesti főkapitányságának
útlevélosztálya állította ki
ezerkilencszázharmincnyolc június hó
tizedikén, egy évi érvényességgel. A
negyvenedik számozott oldalra tilalmakat
nyomtattak, és odaírták, hogy külképviseleti
hatóságaink a figyelmeztetések ellenére
bajba jutott honosainkat sem anyagilag,
sem más módon nem támogathatják. Nem
használta föl apa, közelebb került közben a
háború. Otthon maradt mindenki,
összehúzódott, álla alá kapta a térdét. Az
aláírás (signature du titulaire) hiányzott a
fénykép alól. És a hetedik oldalon leírták
Bárán apját, hat darab adattal, az egyik zöld
papírlap alján. Született (né a). Családi
állapota (État de famille). Vallás (religion).
Termete (taille). Arca (visage). Szeme
(yeux). Haja (cheveux).
A rendőr után nézett, aki már elment a
Népszínház utcai villamos-végállomás
mellett, és csatlakozott hozzá egy másik,
hátratett kézzel gyalogoltak a Nagykörút
túlsó oldalán.
Zsebre vágta az útlevelét, és kitette az
ölébe a gyönggyel hímzett tárcát. Fekete
befőttesgumival átkötött vaskos csomag
volt az utolsó rekeszben, megsárgult
névjegyborítékok, megszámozva egytől
százhétig, hiányosan; mindegyiken egy
fénykép dátuma, címe, olykor az expozíció
technikai adatai. Ugyanaz a pontos,
szabványbetűk alakította mérnökírás volt,
amit a Mac Callum könyv margóin látott
apjától. Széles hegyű tollal írt, a vonalak
szélessége, a tinta sötétsége változott egy
szón belül is, ahogy a tollhegy elfordult,
keskenyebb vagy szélesebb síkban érte a
papírt. A tizenegyes boríték felső szélét
valamelyik évben egy csepp víz érte,
elmaszatolódott sávot hagyott a papíron
fölfelé. Minden névjegyborítékban egy
kisebb celofánboríték volt, abban
keskenyfilmdarab, két filmkocka vagy csak
egy. Gyártmány és év szerint más-más volt
a filmek színárnyalata. A legtöbb szürke,
lilás, még egy darab barna is. Ismeretlen és
ismerős fotóanyagmárkák neve állt apró
betűkkel a filmkockák perforációja mellett:
Agfa Isopan, Kodak, Panatomic, Perutz,
Zeiss. A Panatomic-kal nem tudott mit
kezdeni, úgy gondolta, amerikai lehet;
Perutz filmet sem lehetett látni itthon a
háború óta.
A névjegyborítékon felül a fényképek címe.
Fehér tussal írva látta ezeket a Dereglye
utcai díványon, délutánokon, amikor apja
albumait nézte, és volt idő, hogy ezekből
állította össze magának apja életrajzát,
annyit tudhatott róla. Most két ujjal lapozta
a borítékokat, nem vette le még a fekete
befőttesgumit. A borítékoknak csak az
élébe-tetejébe pillantott bele, nagyon
lassan, mint kártyás egy döntő osztás után,
ha nyerni készül.
A tetejükön voltak a címek, egy élet
története. Eső a Margit körúton, 1928.
Anyanyelvéhez tartozott ennek a két
albumnak minden felirata, a háború előtti
Budapest szóhasználata. Tudta, bele fognak
tartozni egész életében, akárhány évtizedet
él, úgy fognak előbukkanni, mint a Dereglye
utcai telefonszámuk, ha keresi:
százhatvankettő-ötnyolcvan, mint a Madár
Jancsi nevű fiú címe az intézetből: Boráros
tér kettő. AZ ÓBUDAI SCHMIDT-KASTÉLY,
ÚJPESTI RAKPART, TÉL A LIGETBEN, ÚJ
CSÁSZÁRFÜRDŐ, RÉGI SZÉCHENYI FÜRDŐ,
ANYU VARR, APU ÉS A PESTI NAPLÓ,
BRÜNNER VENEDIG, RÁKOSSZENTMIHÁLY
VERANDA, KERÁMIA FIGURÁK, JÁNOS A
KÓRHÁZBAN, 1939. SZEPT. 4.,
SZEMÜVEGBE SZOPIK.
Arra gondolt, hogy mi lett volna, ha nem
festenek Ari néniéknél. Más nem igen
történhetett volna, ami meggátolja, hogy a
gyöngyös tárcát megszerezze. De még ez
sem – egyszer minden lakást kifestenek.
Amióta a cipődoboz visszakerült a helyére,
azóta figyelte, hogy a nénje hol tarthatja a
személyes holmiját. Talán kérnie kellett
volna előbb. De nem kockáztathatott.
Figyelte, hogy hol tartja a nénje a
gyógyszereit, igazolványait, fényképeket,
leveleket. Az után már csak meg kellett
várnia a mai estét, amikor moziba megy a
család. Ugyanazzal a betörőkesztyűs,
nyugodt céltudatossággal, amellyel
anyjánál járt, kirámolta azt a négy-öt helyet.
A gyöngyös tárcát az örökké néma zongora
takaróján, a doboztömegben találta meg.
Gondos betörő módjára belepillantott, és ott
voltak az anyja papírjai meg a
névjegyborítékok.
Végül nem volt meglepetés ez az éjszaka,
amelyen az apai örökségét átvette. Hiszen
úgy sem hitte egy percig sem, hogy
annyiban maradtak volna a kettőjük
beszélgetései. (Amikor Imre azt mondta a
járóka fölött: „Mit kezdjek vele. Olyan, mint
egy kis állat. Majd, ha beszélni tudunk
egymással.”) Akkor nem került rá sor, csak
a képet csinálhatta meg az öreg: a gyerek a
szoba sarkában áll, kötött rövidnadrágban,
a térdén lecsúszó harisnyában. Aláírta fehér
tussal, az albumában: „János haragszik,
1941”. A filmet betette egy borítékba,
annak a száma már száz körül lehetett, a
sor vége felé, ráírta kívülről a szobai felvétel
expozíciós adatait. János azután – abban az
életkorban, amikor az ember kinyitja a
szemét, amikor az apák kézen fogva járnak
a gyerekükkel az utcán és magyarázzák a
világot – elővehette az albumokat á
Dereglye utcai díványon. Ezen az éjszakán
pedig egyszerre kapta meg az útravalóját,
végkielégítésként. Átadta az üzenetet az
öreg. Amit segíthetett, elmondta. Elküldte a
városát, a háború előttről, milyen volt a
világ, ahogy csak ő látta. Matt
kristálypapíron, egészen széles keretben és
keret nélkül. Ezt mondom el neked, kisöreg,
akárki vagy, fiú, lány, mondjuk legyen a
neved Zebulon, ettől lehetsz ez is, az is. Azt,
hogy itthagyjuk a nyomunkat, elmondjuk,
továbbadjuk a láncon, ami megőrzésre ránk
bízatott: segíthetünk valamit.
Egyetlen filmet vett elő. Az éjszakai
Nagykörúton közben mozdult az élet:
valahonnan a Bástya mozitól megindult egy
sárga locsolóautó, a mellékutcában két
szabad jelzéses taxi sietett egymás után az
új (alig négyöt éve megnyílt) Maxim mulató
elé. Tétova emberek álldogáltak a
villamosmegállóban, mintha nem mernék
igazán elhinni, hogy valaha még erre jön a
hatos villamos. Negyed négy volt. Még nem
világosodott. A kezébe vett néhány
névjegyborítékot a tárcából, kártyakeverő
mozdulattal eltolta egymás fölött, és a
tizenegyes számút emelte ki találomra. Két
perforált kocka volt benne, Perutz filmen.
Vigyázva húzta ki a celofánborítékból a
filmet, az élénél fogta, és a tér új
higanygőzlámpája felé tartotta. A felső
kockán látta, hogy a nagyítások között ezzel
még nem találkozott. Esti felvétel volt, a
negatív felületének nagy része érintetlen,
átlátszó. Báránnak volt gyakorlata a
negatívok nézésében, jól látta bennük a
kész képet; sokat fényképezett, nagyított és
tervezett felvételeket, mindig fekete-
fehérben, csaknem mindig matt
kristálypapírra, széles kerettel vagy
egyáltalán keret nélkül. Hollywood-Film
Szalon volt a felvétel címe. Hatalmas
fénybetűkkel függőlegesen írták az épületre
a Hollywood szót és alatta két sorban a két
másikat. Oldalt egy tűzfalon négy reflektor
világította meg a plakátot: Stan és Pan a
Nevető bombában. Előrébb Elek szűcs
reklámja lefelé mutató nyíllal, dohánybolt
kerek tányérja a nagy stilizált
dohánylevéllel, a Magyar Dohányjövedék
(egy korszak, vereség kora az is, amit a szó
bekapcsolt, a szomszéd szavak: Bach-
huszárok, szűzdohány, finánc és fináncláb,
ezernyolcszáznegyvenkilenc,
ezernyolcszázötven, Királyrét, Haynau,
Paskijevics). A szélen utcai lámpák fekete
pontjai szórták be a negatívot, sötétszürke
fényudvarral. A kivilágított mozibejárat előtt
emberek látszottak, esti ácsorgók. Egy-két
milliméter magasságú alakjukon inkább
sejteni lehetett a huszonnyolcas év hosszú
ruháit az előcsarnokból feketén kiszivárgó
gyenge-sötét fényben. Visszatette a filmet.
A gondolatától is elállt a lélegzete, hogy
milyen felmérhetetlen kincs várja meg
nyolcvan másik borítékban.
(Kollár Karcsi jutott eszébe, aki ott lakott a
Bécsi úton, gyakran eljött a Dereglye
utcába, odaköszönt az ember háta mögé,
„Csókolom, Pityu bá”, s utána előbb vagy
utóbb elkerülhetetlenül megkérdezte: „van
valami hézag?” Az Árpád Gimnáziumban
három évig osztálytársa volt, nemrégiben
pedig összefutottak a városban. Kollár
elmondta, mi újság van: megkapta az
örökrészét. Szakácsiskolát járt, a Royal
Szállodában dolgozott. Puha hasítottbőr
kabát volt rajta, kesztyűt viselt, apró ebet
vezetett pórázon. Jól lehet nőt fogni vele,
mondta. A papája vidéki házát adták el
négyszázezer forintért, az az ő jussa volt,
azonnal megkapta, autót, Duna-parti telket
és balatoni nyaralót vesz majd belőle. A
pénzt nem is tekinti a sajátjának, nem ő
szerezte, örökölte, tovább keli adni a maga
gyerekeinek, bár még nincs gyereke. Az
ilyesmit, örökséget az ember megkapja,
átveszi, gondozza, őrzi, aztán jó állapotban
adja tovább az utána következőknek.)
Bárán Imre gondosan rakta el a filmjeit.
János ennek köszönhette, hogy megkapta
az örökségét; meg a véletlennek, hogy
ezekben az évtizedekben a vizek nem ott
áradtak, a tüzek nem ott gyulladtak, a
légibombák nem ott hullottak le éppen, ahol
ez a gyúlékony, mállékony kincs volt, hogy
a lángszórók nem Budapest csatornáit és
házait perzselték végig (Varsóét), hogy az
atombombák nem Budapest fölött
robbantak, ezt tudod, hol. A gyönggyel
hímzett tárca megmaradt, bár elég alkalma
lett volna a megsemmisülésre: a
lángszórócsóva, a bombatalálat vagy ahogy
erre-arra sodródik a történelemben,
egyszerűen a társadalmi
igazságszolgáltatás vágyának lendülete
szórja szemétdombra egy szétdúlt lakásból.
Megkaptam, gondolta. Nem az enyém.
Őrzöm, gondozom, továbbadom.
(Kollár Karcsi örökségére gondolt megint.
Hogy akit vagyonelkobzásra ítélnek, elveszít
telket, autót, balatoni nyaralót. De nincs
olyan ítélet a világon, amelynek hatálya
kiterjedne ennek a gyönggyel kivarrott
tárcának a tartalmára. Mindenesetre,
mondta magában, látatlanban, gondolkodás
nélkül odaadnék ezért a nyolcvan
megsárgult névjegyborítékért egy telket,
egy autót és egy nyaralót, hozzá még az
órámat, az írógépemet és ami könyvem
van, Mac Callum Englisch Perfektje
kivételével. És akkor még piszkos jó boltot
is kötnék.)
Szóval jó befektetést csinált az öreg a
felvételekkel, nagyszerűen gondoskodott a
gyereke jövőjéről. Nem került sokba. Nem
kerül sokba, azt rászánja az ember: felnőtt
életének szabad óráit. Úgy tizennyolc éves
korától kezdve látni tanul mindennap,
három-négy-öt évtizeden át azt gyakorolja.
Járja világát nyitott szemmel. Járja a várost.
Elmegy egy utcasarokra mindennap,
néhány évszakon át. Megáll a Ferenciek
terén a templom előtt, megnézi a teret
reggeli és délutáni fényesésben, havasan
vagy szeptemberi napban, eső után, amikor
feketére ázott az aszfalt az úttesten.
Mondjuk, harmincnyolc szeptemberében.
Amikor a tanévnyitókat tartják mindenfelé a
városban, és gyerekek jönnek szembe
matrózblúzban.
***
Rikkancs kiabálja a szeptemberi prognózist:
„Időjárásban lehűlés, a nemzetközi
helyzetben enyhülés.” A Klotild-palota két
tornyának tömbje visszatükröződik a mély
aszfalton. A mérnök nekitámaszkodik a
falnak, a Ferenciek temploma járdáján.
Cigarettát, gyufát kotor elő a trencskója
zsebéből, rágyújt. Dohányos még ebben az
évben; gyilkolja a tüdejét. Megvásárol egy
újságot, belenéz. Körülfogják a nap hírei.
Cáfolják a Sztálin ellen elkövetett merénylet
hírét, varsói kelettel. Autóbaleset sem érte.
A nürnbergi pártnap előkészületei. Délután
négy órakor Hitler vezér és kancellár tart
fogadást a városháza nagytermében.
Elkészült Budapest légoltalmi terve.
Katasztrófától nem kell tartani, mondja
Berlin. Prága megnyugodott. A Pápa
nyilatkozott. Teleki Pál kultuszminiszter
nyilatkozott. A Pápa: hogyha ezek a most
fenyegető veszélyek valóra válnának, a
világ valami olyasmit tenne, ami Isten
nélkül történik. Teleki: a mai világpolitikai
helyzetet, ha a világtörténelemben
lapozunk, semmihez sem lehet jobban
hasonlítani, mint a népvándorlás korához. A
mérnök a városra figyel, amelyet tud
kívülről, a kisujjában van, a lábában az utca
fordulói, a recehártyáján utcasarkainak
képe.
Péntekre premier készül a Royal Apollóban:
Új bálványok, Clark Gable-lel. Meg lehet
tekinteni Miss Arizona és Rozsnyai Sándor új
revüprodukcióját, a lokálban süllyeszthető
páholyok, városi telefonnal. Drágult a tojás.
Lezuhant egy angol bombavető. Működik
Walter magánnyomozó, nyitva Abonyi Ödön
bukméker irodája, fogadást feladni
telefonon is lehet.
Az apróhirdetés-oldal személyes rovatában
elolvassa az üzeneteket. „Margót. Miskolc
főpostán leveled van nevedre. Menj érte.
Csókol É.” A félreérthetetlen nyíltságuk
bűvöli el. „Bajor. Szombaton okvetlen.
5017.” A három szóból látja a pásztoróra
helyét, modern garzonlakás, az új Madách-
házakban lesznek ilyenek, hátul az Éva
utcai átjárónál. Az esslingeni redőny
leeresztve, névtábla nincs az ajtó fölött. Női
léptek, csengőszó. Nesztelenül nyílik az
ajtó. A lépcsőházi fűtőtestnek támaszkodva
vár a női alak, fekete kalap, fehér kar, egy
könnyű illat, egy könnyű lépés, és az ajtó
csukódik. Bajor csak a férfi lehet.
A rikkancs nagy szavakat kiabál. A mérnök
Jánosra gondol, az öccsére. Tizennyolc éves,
és huszonötödikén a második önálló
zongoraestje lesz a Zeneakadémián.
Scarlatti, Chopin, a második részben csak
magyarok: három Liszt-darab és Bartók
Román táncai. Aztán a nyaralás.
Jugoszláviába lehetne lemenni, szép őszi
nyaralás lenne. Útlevelet kellene váltani.
Azután Valikára gondol, és abban a
pillanatban tudja már, hogy erre készült a
napi kóborlás során. Szabadsággal és
egyedülléttel lepte meg magát ma
születésnapi ajándékul. Szüksége volt az
esős város képeire és hangjaira is, készült
rá, hogy zavartalanul emlékezhessen a
tavaszi vasárnap délutánra. Akkor is esett.
Tudtam, hogy meg fog eredni az eső, jut
eszébe, már előbb, a rét végén a ritka
bokrok alatt. A kabátom gallérjának még
nincs esőszaga ebben az első pillanatban.
Fél vállon fekszem, és a kislányt nézem.
Egészen különös zöld szeme van, benne
aranybarna, szabálytalan pontok. A szeme
zöld, a haja és a természete fekete. Vihar
közeledik.
Hangtalanul kinyúlik a felhők alól egy
villám, cikcakkja végigvág az égen. A bokor
alján a szél egy télen át sárgult papírlapot
lebegtet: gyűrött újságszél, vonalas fekete
táblán fehér zsinórírással: Itt az iskolai év.
Iskolacipő – boxcalf felsőrészből krepon
talppal. Áttetsző, szürke papírdarab fekete
nyomással: Negró-cukorka volt benne. Egy
bádogfedél, a felírásból csak a nagy S betűt
lehet kivenni, Schmoll cipőpaszta.
Lehunyom a szemem.
A száját érzem, nemcsak a számmal, a
bőrömmel, mindenhol egészen a lábujjam
hegyéig, megkeresem a nyelvét, megkeresi
a nyelvem, és a második másodpercben
vagy a századikban eggyé válik a szánk íze.
Kereső, simogató ujjam érzi a görbületet
feszülő szája mellett. A szemgolyóm
átmelegedik csukott szemhéjam alatt, és
bepárásodik a szemem. Nézek. A tekintete
mélyén fekete tűz villan, végigfutott a
szemén a pára.
Végigsimítom a szája melletti vonást, a
bőrömmel látok, az ujjam hegyével az arcát,
a nevetését. Előttem a szemének tág
mélye, nincs közöttünk semmi se. A teste, a
fiatalsága, a fehér, lágy oválisok, körök, a
horpadt kislányhasa, összefut, keskeny,
kékes a fehérje, sebezhető. Nem is pontok
az aranyak a szemében: apró trapézok, a
szélsőket elnyeli táguló pupillája. De jó!
Imre. És amint tetőzik a teste hullámverése,
a torkában felzubog a nevetés, öröme oda-
vissza verődik, róla rám, rólam rá, örömöm.
Nem hallom a közeli mennydörgést,
hangosabb a nevetésem. Amikor én, akkor
ő, amikor ő, akkor én. Megtudom belőle a
végtelen lehetőségeimet, harmincéves
koromra azt, hogy hogyan tudok szeretni.
Odahúzza az ujjamat a szeméhez.
Félkönyökre emelkedtem, és őt nézem,
sötét haját, amelyet kétoldalt simán fésült
le, oválisán fogja keretbe az arcát, a szeme
zöldje fölött keresztbekuszálódott néhány
szál. Egyszerre jövök rá, hogy a tarkómat és
a hátamon az inget kövér esőcseppek verik.
Nem hallotta a mennydörgést ő sem. Nem
mozdulunk még. A víz vonalat rajzol a
homlokára, és ahogy lecsurog a kissé túl
széles orrnyergén, higanyszínnel világítja be
egy hosszú villámlás.
Rumos teát ittunk később, visszataláltunk a
kertvendéglőbe, ahol sonkát, sört kaptunk
délben, egy földtörténeti korral előbb. Köré
terítettem a trencskómat. Úgy ült ott, mint
egy halandó, mint akárki megázott lány,
egy nyár eleji vasárnap a kertvendéglőben.
Annak hihette, aki látta.
Később feltettem a helyiérdekűre
Rákosszentmihály felé. Ő, az eső szálai
mögött a zöld szerelvény ablakában, újból
bőrig ázva. A peronablak mögül nézett,
mozdulatlan, egyre messzebbről, amíg már
nem láttam a Hévét sem az eső miatt.
Amikor felszállt, megállt hátul, fél kézzel a
vezetőállást fogva, a másikkal
lekanyarította fejéről a hárászkendőt,
lepillantott maga elé valamiért. Erre az
arcára emlékszem. Kusza, ázott, csúnya volt
a haja, úgy csavarta össze hamarjában
valami kontyfélébe. Alatta tisztán az arca,
mintha most mosták volna le az üveget
előtte. A homloka, a félrefordított fej
mozdulata, a nyaka vonala lefelé a fekete
ruha kivágásában, a szétnyíló viharkabát
alatt. Miközben néztem utána, torokból
nevettem. Most is a torkomban van.
Jártam a várost azután is egész nap. Sárga
keramit köves utcákon jártam. Megnéztem
magamnak a Lövölde tér sínéit és a Lánchíd
alját akkor is. Itt kötöttem ki a
templomkapuban, gondolja a mérnök.
A fürdőszobai szerelőoszlopon töpreng, ki-
be hajló, önmagába visszatérő vonalat húz
a lábával a vízbe: vesealak, ez lesz az
alaprajza, bólogat, így több oldalról tudok
majd csatlakoztatni. Hat fok van. Az eső
elállt, de a közlekedési rendőr
gumiköpenyben fordul el a fadobogón.
Hegyes, bő csuklya van rajta, keze kinyúlik
a köpeny nyílásán a fekete gumibottal.
Minden vízburok alatt csillog, a szürke
taxisofőrök világító malaclopója, Pázmány
Péter szobra hátrább, a villamossínek és az
utca köve, a vaspontok, amelyek a
gyalogátjárót jelölik a Petőfi Sándor utca
felől. Budapestet délkelet felől este hét óra
tájban érte el a zivatar. Hosszú időn át
villámlott és dörgött. Felületi villámok, szél.
A nap tizennyolc óra huszonegy perckor
nyugodott le. A világ tőzsdéiből Prága
egyenetlen volt, Genf üzlettelen, Párizs
tartott, Chicago javult, és Budapest
kedvetlen. Prága a harmadik tervet
tanulmányozza és bízik, Kennedy, az
Egyesült Államok londoni nagykövete, az
Ewening American-nek nyilatkozott
rádiótávbeszélőn. Dupla w-vel írják az
Ewening-et – németül tanultunk itt
mindnyájan néhány száz év óta, közben
esetleg törökül, ez már nem is történelem,
egyszerűen földrajz. A dolgok távolról sem
olyan rosszak, mint amilyennek látszanak. A
fő most az, mondta Kennedy, hogy Amerika
és Európa ne veszítse el a fejét. (A mérnök
látja a két földrészt, ahogy elveszíti a fejét:
lehullik Alaszka, már ott áll egy
lelkifurdalásos orosz cár, aki valamikor
eladta kétszázmillió dollárért, hogy
„gyorsan elkapja; már nincs a Skandináv-
félsziget.) Lemondta az utazását Iglóy,
nélküle utaznak el Párizsba a magyar
atléták. Meghalt Karinthy Frigyes, a tetemet
a temetkezési intézet BN-134 számú
furgonja szállította el. Ötjegyű
autórendszámok a taxikon is. Megjelent a
Nouvelle Revue de Hongrie, Georges Ottlik
szerkesztésében.
A villamosra várakozók már nem tartanak
esernyőt a fejük fölé. A Klotild-palota
tornyának elrezdült szélű képe mellett
világos sávok néznek vissza a fekete
aszfalttükörről: jobbról a Kígyó utca, a
Piarista Gimnázium, és balról a híd, a
szabad ég tükre a Duna fölött. A mérnök
szívja magába a kép legapróbb részleteit:
ezekért a részletekért, ezekért a képekért
szokott nekivágni a városnak. Szemben a
világos ég alatt a világos rozsdaszínű
Erzsébet-híd. Esernyős, hosszú kabátos
járókelők, villamosra várók. Testetlen
ruhaoszlopok várnak a Belvárosi Kávéház és
a Lipcsei Ruhaüzlet előtt az Eskü téri
villamos megállónál. A vas megállótáblák,
sarkukon négy kis körrel, rajtuk a járat
útvonala, az örökkévalóságnak szóló, vasból
öntött betűk – megbízhatóak, tovább el
fognak tartani, mint maguk az útvonalak.
(Míg az ember tantuszt dob a villamos
perselyébe, pillantása Gellért püspök
szobrára téved a túlsó parton, eszébe jut
egy-két mondat az elemi iskolából: onnan
gurították a Dunába Szent Gellértet a
pogányok kilencszáz évvel ezelőtt, a szöges
hordó, pogány képzelet: belülről, benne
lenni, daróc cafatjaiban szögek hegyén
vérezve zuhanni – ááááá! – lökődni, esni,
ütődni félarcú brigantik kezétől, a
kegyelmes halálig, a vízig. Míg tantuszt dob
az ember a villamos perselyébe vagy
megváltja a kis szakaszát, hogy percek alatt
odaát legyen Budán.)
Az új villanydúcnak és egy kopasz fának a
vízben megtörő tükörvonala, a három autó,
amelyek egymás háta mögött várakoznak a
rendőr intésére: két béemvé, egy Opel-taxi
az úttest bal oldalán. A cégtáblák. A Fratelli
Deisinger kávészaküzlete, Chmura optikus.
Jobbra a Szénási papírkereskedése, aztán a
Kígyó patika és a Petőfi Sándor utca eleje.
Sorban: az American espresso, a Corso
vendéglő és a Belvárosi Színház mellett a
Monpti. A fém derengésű gyalogátjáró.
Lekopott szélű, fehér fényű vaspontok
jelölik az átkelést, tízezer talp megy át
rajtuk egy nap. A maradék világosság
megdobódik a fémen, kacsázik az aszfalt
folyóján. Az autók hátulján a H-jelzés,
Hungária. A rendőr ismét előhúzza a
gumibotot a köpeny hasítékából, és ismét
elfordul a fadobogón, hogy az autók
áthajthassanak a Petőfi Sándor utcába és az
Erzsébet-hídra. Négy-öt autó fordul a híd
felé, egy autóbusz szögletes hátulja. Az
Egyetem Kávéház előtt üres a parkírozóhely.
A rendőr a kis fadobogóját este a járda
széléhez támasztja.
A taxistandnál, a Fratelli Deisinger előtt
sofőr vár kuncsaftra, előregörnyedve
támaszkodik az Adlerja tetejére. A
mérnöknek a kisujjában van a városa. Tudja,
hogy így csak a mi taxisofőrjeink várják a
kuncsaftot. Sem Berlinben, sem Londonban,
sem Hamarban vagy Königsbergben nem
állhatnak egészen így a taxisofőrök az
esőben, ilyen rövid fehér pelerinnel, fekete
gallérral, kobakkalappal a vászontetős
Adlerjüknek támaszkodva, tudja.
És akkor továbbadja.
 *
Bárán előhúzta a következő filmkockát, a
Schliemann B és E cég
ezerkilencszáznegyvenkettes tablójának
reprodukcióját.
*
Így telt el ez az éjszaka, a hajnal, az első
napon, amikor kinyitotta a gyöngyhímzéses
tárca legvastagabb rekeszét. Elindult zsebre
vágott kézzel a Rákóczi úton a Duna felé. A
túlsó járdán egy fiú meg egy lány jött
szembe, forogtak egymás körül, fehér sálja
és hosszú, fekete lebernyege volt az
egyiknek. A nevetésük kigurult az árkádok
alól.
Percekkel távolabb két aktatáskás férfi
gyalogolt egy kirakat előtt. A fiatalabbik a
neonfények alatt felolvasott egy egyetemi
jegyzetből. Héttonnás teherautók
zörömböltek végig az utakon (éjszaka volt,
nappal ezek már nem járhattak a város
belső részein). A Vas utca sarkán megnézte
a Színművészeti Főiskola épületét,
bebámult az Uránia mozi sötét
előcsarnokába, és hallgatta a Keleti
pályaudvar felől jövő motorzajokat,
vonathuholást. A keresztutcánál közlekedési
lámpa kattant a néma úttest felett,
szorgalmasan váltogatta a színeket.
Mentőautó állt a fehér vonalnál az üres
utcán, ahol kereszteződés nincs,
keresztforgalom nincs, a zöld hullám
kedvéért kell csak a közlekedési lámpa;
várt, mint valami felnőtt játékban.
*
Így látta a madarakat is a fehér-szürke
pettyes járda fölött. Egy negyedórán át nem
mozdult el; nézte a néhány levelehullott
őszi ág végén a madárülepeket, érett, sötét
pontok ezreit, verébfát.
 XXI. MOST ÍGY ÉLÜNK

A Schliemann tabló negatívja a százhetes

számú névjegyborítékot foglalta el. A fél
milliméteres arcokat s alattuk a névaláírást
csak otthon, nagyítóüveggel tudta kivenni.
Nem sokat aludt. Most már a végére jár az
ügynek. Másnap kinagyította újra a tablót
tizennyolcszor huszonnégyes méretben
Evetke albérleti szobájában, amelyet
nemrégiben sötétkamrának rendezett be a
barátja.
Evetke reggel korán elment otthonról, ő
zavartalanul nagyíthatott. Délutánra ott
feküdt előtte a tabló, a még nedves
fotópapíron, Ili szobájában.
A béke ült a képen. Csak a dátum
figyelmeztetett: amikor készült, a Második
Magyar Hadsereg már beásta magát a Don
folyó kanyarulatába az ötven és fél
milliméteres gyorstüzelő ágyúival, s talán
éppen a váltáshoz bevonulók kedvéért, a
búcsú napján csináltattak tablót. Családias
cég volt a Schliemann magyarországi
részlege (amely a Penta Skövde svéd
csónakmotorgyárat is képviselte),
huszonegynéhány emberből ha állt az egész
tisztviselőkar. Magát a tablót Halmi udv. és
kamarai fényképész készítette a Kecskeméti
utcában. Az igazgató és a három cégvezető
neve mellé odaírták a hivatali rangjukat is.
A felső sor szélén, egy kissé oldalt döntött
kép alatt csak a név állt: Bárán Imre. Arca
ápolt volt, a csíkozott inge, széles sávos
nyakkendője és csíkos anyagú öltönye
megfelelt az év divatjának. Mint már azon a
régi képén is, az elsodort fényképalbumok
egyikében, ahol kölykös arcával egy
egyetemi előadóterem padjában ül, előtte
vonalzó, fél kézzel könyvet nyit, jobbról-
balról egy-egy évfolyamtársa. A mesterkélt
beállítást elrontja, ahogy komolytalanul
belevigyorog a lencsébe. Mintha akkor is
ugyanez a ruha lett volna rajta: mindig jól
öltözött, mindig vigyázott a gondozott
külsejére.
Bárán végignézett a farmernadrágja fakult
kékjén, a pokróckabáton, és beletúrt
gubancos hajába. Fura, gondolta. Ő úgy járt,
mintha békére nőne fel. Elosztottuk magunk
közt a tennivalókat, ki-ki vállalta a ráeső
részt.
Nézte a többi nevet a tablón. Igazgató,
cégvezető. Cégvezető h. Sima hajú
fiatalember nézett rá komolyan az egyik
képről, a fölső sorban, közvetlen apja mellől.
Bárán ismerősnek érezte a nevét. Kóródi
Dániel. Ködös messzeségekben hallotta már
egyszer ezt a mély-magas hangzósort, ezt a
nevet, úgy volt ismerős, már hallott a
hullámzása, le- és felívelése. Kó-ró-didá-
nijel.
Biztos volt a dolgában. Ari néniék a
nagyszobában televízióztak, átment, kivette
a telefonasztal aljából a könyvet, és a fel-fel
világló televíziófénynél ráhajtott a Kóródi
névre. Megtalálta, csak egy Kóródi Dánielt
talált. Kilenc óra volt, este, már késő.
Nemsokára munkába indult. Reggel nyolcra
ért haza másnap, és délután hatig ki sem
tette a lábát a lakásból, várta, hogy
felhívhassa a háromötvenegy kettő nulla
kettes számot egy olyan órában, amikor
mindazok, akik az ország hivatali szobáiban,
tervezőasztaloknál a fürdőszobáinkat
rajzolják és a repülőgépek súlyelosztását
ellenőrzik, otthon vannak. Eltelt az idő
addig is valahogy.
– Bárán János vagyok – mondta a telefonba
a vékonyka férfihangnak. Veszett kedve
támadt. Rövid időn belül másodszor érezte
azt, hogy álnéven élt eddig, álruhában járt,
mint maharadzsa, bégum, akinek országnyi
föld, millió lélek és csordányi fehér elefánt a
tulajdona. Eddig a nép közé vegyülve
éltünk, próbatétel volt, fejedelmek iskolája
Harun al Rasid óta; tudnunk kellett, hogyan
él az egyszerű nép és látnunk, mire
megyünk az életben a puszta két kezünkkel;
most pedig előállunk egy kegyes szóval:
ideadhatják az országot. – Nem tudom, jó
helyen próbálkozom-e. Az a Kóródi Dániel,
akit keresek, a Schliemann gépgyárnál
dolgozott a háború előtt.
– Bárán! – közbevágott. – Nem az Imre
rokona!?
– A fia – mondtuk csendesen. Azon voltunk,
hogy segítsünk átvergődni elfogultságán,
midőn megtudja, hogy mától kezdve más
lesz minden, előlépünk, átvesszük
országunkat, egymillió lelkünket és a fehér
elefántokat, ez után már a bégumi
palotából kormányozhatjuk a boldog
alattvalókat, kiknek árvasága véget ért. A
megpróbáltatások éveiben szerzett
érdemeire való tekintettel úgy határoztunk,
hogy Kóródi Dániel leülhet a jelenlétünkben,
s egyben értésére adtuk, hogy személyesen
óhajtunk vele beszélni.
– Bármikor! – mondta. – Bármikor. Keress
meg. Bejöhetnél a minisztériumba. Csak
van egy kis nehézség: nappal nem jó,
nappal én alszom. Tudod, rászoktam, hogy
éjszaka jöjjek be, olyankor csönd van, nincs
senki. Igazán akkor lehet dolgozni, amikor
mások alszanak.
Éjszakai munkás volt Bárán is. Lám,
gondolta, mi mindenre jó a korrektorkodás.
Felírta: Kóródi Dániel. Környezetvédelmi
Minisztérium. Korona utca három-öt.
Beruházási Főosztály. Tizenöt-tizenöt-
huszonöt.
– János! Drága öregem! – Felállt, amikor
Bárán belépett a szobába, másnap este. –
Ülj le egy pillanatra, ezt befejezem,
megbocsátasz. – Gondos és határozott
vonalakat húzott egy rajzon. Amúgy:
ránézett Báránra, és tudta, hogy kicsoda.
Igen, öreg, ezzel fogadta: „öregem”, ő nem
mondta előre, hogy melyik nap fog jönni, és
ahogy belépett, még nem szólalt meg, nem
ért rá bemutatkozni.
– Tussal dolgozom, kiszárad, tudod –
magyarázta fejével a rajz felé bökve Kóródi.
– Megismertelek – mondta azután. –
Emlékszem rád, találkoztunk mi. Ilyen kicsi
voltál, amikor láttalak. – A tenyerével
mutatta a földtől, hogy milyen kicsi. –
Jártunk együtt evezni a Római-partra
Imrével, édesanyáddal, téged is hoztak
egyszer-kétszer. – Persze nem
emlékezhetett rá. Ő két és fél éves volt
azon a nyáron, amikor utoljára fordulhatott
elő, hogy az apja evezni vitte a Dunára, és
kiszálltak a Lupa szigetnél, ahol fűzfák
hajlanak a part fölé, volt egy kis szél is,
hamar felszárította azt a kevés vizet, ami
ráfröccsent a gyerek meztelen felsőtestére
Imre lapátja végéről – most pedig idestova
annyi idős, mint Imre akkor,
negyvenkettőben. Őrá emlékezhetett olyan
jól Kóródi Dani bácsi. De ennél jobbat nem
tévedhetett volna. Apró emberke volt, fehér
inges, nyakkendős, könnyen gyűrődő
konfekcióöltönyben – ahogy nálunk ma
öltöznek a hatvan felé közeledő
értelmiségiek, akik az ország
dolgozószobáiban a munkát elvégzik.
Géprajzok voltak a szobája falán, színes
fényképek, egy fekete-fehér is. Amikor azt
mondta, „drága öregem”, erősen raccsolva
görgette az er-et, s neki azonnal otthonos
volt a raccsolása. Dani bácsinak szólította,
eszébe sem jutott más.
– Szemben ültünk egymással – mesélte
rögtön az apjáról. – A Schliemannak
akkortájt az a híre volt, hogy itt biztosan át
lehet vészelni a háborút. Amikor aztán
kiderült a hadiüzemcsalás, a kisembereket
dobták oda, Kresz igazgató úr hiába
próbálta kihúzni őket. Én azzal úsztam meg,
hogy a legfiatalabb voltam. Így volt a
helyünk Imrével, mintha itt ülne, látod,
ennek az asztalnak a túlsó oldalán. És hozzá
lehetett fordulni, tudod, mindennel. Azt
hiszem, két évvel utána végeztem. Vagy
hárommal. Én huszonegy éves voltam,
amikor a céghez kerültem, ő huszonhárom.
Az ember frissen végez, bekerül egy
munkahelyre, el van veszve. De nekem Imre
mindenben segített eligazodni, és
mondhatom neked, ő volt az egyetlen. A
többi úgy kuporgatta azt a kicsit, amit
tudott, mintha minden fiatalabb mérnök az
ő szájából akarná kivenni a falatot.
– Várjál, öreg, csinálok egy kávét. Iszol
ilyenkor, éjszakára? – Elpepecselt az
alumínium kávéfőzővel, kiöntővel, miközben
beszélt, mesélt, nekilendült. – Hát hogy mi
volt azóta. Mondom. Negyvenhatban
egyszer csöngött a telefon az irodában,
interurbán Bécsből. A direktorunk volt, az
öreg Kresz. Ez az a Kresz család, a Kresz
Géza utca az ő apjáról van elnevezve, aki
megszervezte a mentőszolgálatot
Budapesten. Na, Kresz negyvenhatban
kiutazott Ausztriába, még teljesen
szabályosan, útlevéllel. Fogta a feleségét, a
fiait, kiment, körülnézni, azt mondta.
Minden széthullott. Teljes volt a káosz. A
többiek is: egy csomó embert már
negyvenkettőben behívtak, ki meghalt, ki
fogoly volt, némelyik Németországba
menekült, egyszer csak azt láttam, hogy
harmincegynéhány éves fejjel én vagyok a
rangidős a régiek közül.
A rangidős a régiek közül. Ez a félmondat
elindított Bárán Jánosban valamit. Egyetlen
egy dologra tudott gondolni: Apa két évvel
volt idősebb Kóródinál, két évvel előbb
került a Schliemann céghez. Ha
negyvenhárom április harmincegyedikén
lecsapódik egy kevés pára a közös
zsebtükörre, amint Szabó másodszor tartja
a szája elé. Az olasz fogoly orvos mégis
belenyom egy harmadik kámforinjekciót.
Sor kerül rá: megtanulja, hogy kipjatok
oroszul, az a forró víz csajkában. (A grúz
kapitány tud németül. „Kipjatok”, hajol oda
Imre fölé. „Figyeljen erre a szóra. Ott
legyen, amikor osztanak. Kell, hogy ahhoz
az egyhez legyen ereje. Magának
flekktífusza van. Ne felejtse el, amit Sztálin
mondott: Amíg az ember mozogni tud, ha
csonttá fagyott, akkor is újra kezdheti az
életet. Egyen meg két-három deka kenyeret
egy nap, akkor is, ha az ujjával kell ledugni
a torkán. Vizet csak, ha már száraz rongy a
nyelve, akkor egy-két csöppet.”) Apa
betartja. Meggyógyul, nem kap
mellhártyagyulladást. Megéri
negyvenhárom májusát, a kölcsönbérleti
szerződést, amikor már volt élelem,
gyógyszer bőven. Ugyanaz a fejadag, ami
az első vonalban harcoló szovjet
csapatoknak. Tábort épít Isztrai
professzorral. Még valami súlytöbbletet is
magára szed. Huszonkét napig tart az út
azután hazafelé, az egyik legelső
fogolyvonaton, Debrecenig. Nem is várja
meg az igazolást, jön fel Pestre, vonatok
tetején. Éjfélkor ér a Nyugati pályaudvarra.
A vasutasok óvják, ki ne menjen az utcára:
rossz a közbiztonság. De nincs türelme várni
reggelig. Nem is vehetnének el tőle semmit.
Gyalog megy végig a Nagykörúton, aztán a
Duna-parton. Fél kettőre otthon van, a
házmester, Somorjai néni először nem
akarja beengedni. „Báránék itt laknak?”
„Itt.” „Élnek?” „Miért ne élnének.”
Becsönget a negyediken. Szaladok, én
nyitok ajtót.
Ahogy bejön, egy pillanatig keresgél.
Megtalálja az előszobafogast, a beépített
kisszekrény alatt, és felakasztja a
kenyérzsákját. Megdöngeti az egyik vastag
csövet, jól kong. Megkérdezi, hogy melyik a
fürdőszoba. „Most jött be a vonatom a
Nyugatiba”, mondja. „Dög fáradt vagyok.
Először is meg akarok fürödni, lekaparom a
képemről a szőrt, és alszom huszonnégy óra
hosszat egyhuzamban, friss ágynemű
között. Azután kisöreg, elmegyünk valahova
és megebédelünk.” Otthon van
negyvenhatban. Akkor ő lett volna a
rangidős a régiek közül.
Az ő szobájában csöngött volna egyszer
negyvenhatban a telefon, interurbán
Bécsből. És akkor a továbbiakban már
minden vele történik.
Ő ülne ma itt a géprajzokkal, színes
fényképekkel teleaggatott falú
minisztériumi irodában, apa. Mesélne,
mintha itthon találtam volna meg a
tekervényes nyomozásom végén, hatalmas
kerülő utak után, egy budapesti
minisztérium szobájában. Elveszett és
megkerült egy hosszú, esztelen távollét
után, vele szemben ülnék most végre
felnőttként, férfi a férfival, és ő mondaná el,
amit megélt, hogy tudjam, adná tovább,
apa a fiának, a dolgok természetes rendje
szerint. Akkor az ő mindig kifogástalan
háború előtti eleganciája alakult át az idők
során szerves fejlődéssel ezzé a
divatjamúlt, tisztes konfekcióöltönnyé, a
mindennap felvett nyakkendővel, kicsit
kopott gallérral. Ezt hordja hétköznap is,
meleg nyáron is. A laza, kicsit lógó öltöny
alatt is kidomborodik egy kézmozdulatnál az
izom, római-parti evezősévek tanúja. A haja
oldalt elválasztva, ma is jobb felől. A
homloka magas, magas volt már húszéves
korában is. Csaknem teljesen megőszült,
természetes: nyugdíjba megy jövőre.
Figyelem a kézmozdulatait, apró
modorosságait, ahogy elmondja a bécsi
interurbán hívást. A szobájába futott be
negyvenhat őszén.
– Gyűlés volt nálam éppen. Tudod, hogy volt
az azokban az időkben, a rommá lőtt város
közepén. – A legnagyobb káoszban
kezdtünk dolgozni. Te ezekről a dolgokról
soha nem hallottál tőlem, úgy gondoltam:
majd ha férfikorba lépsz. Ott ült az üzemi
bizottság elnöke, ez a Vásárhelyi, a
szakszervezeti titkár és még egy harmadik
pofa, én már nem emlékszem. Meg kellett
beszélnünk valamit, rengeteg dolog volt, el
kellett indítani újra a munkát a maradék
géppel, felszereléssel, amit a németek nem
szállítottak el. Ott ült ez a három ipse a
szobámban, amikor csöng a telefon,
egyenesen Bécsből. Az öreg Kresz hívta a
gyárat, tudni akarta, hogy állnak a dolgok.
Beszámoltam apróra mindenről. Akkor
megkérdezte, hogy ki intézi átmenetileg az
ügyeket. Bárán? Jól van, csinálja, régi
ember, szakember, ismeri a dolgokat. Így
lettem műszaki igazgató harminchét
évesen. Tudtam, hogy nem nagy dolog,
csak legyen, aki odanéz. – Apa felnevet. –
Ideiglenesen, amíg haza nem jön. Azt várta,
hogy egy kicsit elüljön a zűrzavar. A
Schliemannt azután az első gyárak között
államosítottuk, én is ott voltam, nagy
terveink voltak, hogy mi mindent fogunk
most végre megcsinálni. Kreszék akkor már
végleg kint maradtak Ausztriában, talán
Nyugat-Németországba mentek tovább,
nem tudom. Rengeteg munka várt,
dolgoztunk, a város rommá lőve, kellett az
épületgép, ha tízszer annyit gyártunk,
annak is helye lett volna. Elfelejtettem az
egészet.
Az egészről rég elfeledkezett már, így szól
tovább a történet, amikor negyvenkilencben
egy nyári napon nagyon későn jött haza.
– Már akkor is csak éjszaka tudtam
nyugodtan leülni a munkához – így meséli.
Éjjel egykor állt be a ház elé az öreg
Topolino-autóval, a háború után vette, előre
nyílt még az ajtaja.
– A család nem volt otthon. – Nem voltunk
otthon, már szombaton reggel kivitt a
Római-partra engem, anyámat meg
öcsémet. (Nem maradtam egyedüli gyerek,
negyvenhatban született meg az öcsém,
komoly fiú, ő a megbízható ember a
családban, műszaki, gyengeáramú mérnök
lett belőle, és a Műegyetemen meghívott
gyakorlatvezető, egy tanszéken dolgozik a
Kenyérrel: Kenyeres László adjunktussal, a
Dereglye utcából. A Kanizsai utcai lakást is
lebombázták az ostrom alatt, és apáék a
Rákosszentmihályon örökölt kibombázott
telek árából vették meg a Dereglye utcait –
csak tataroztatni kellett, befoltoztatni a
deszkával fedett két belövést az Uszály utca
felé, ahova a Lajos utcai háztetők fölött az
óbudai hegyekből meredeken estek a fáradt
lövedékek. Kitűnő, kényelmes lakás, ilyet
keresett az öreg, ami negyvenben vagy
negyvenkettőben épült. Így kerültünk
Óbudára, én otthon laktam, és nem hat
iskolában jártam a nyolc általánost, hanem
végig a Lajos utcában, gimnáziumba az
Árpádba kerültem, természetesen. Rómaira
egy negyed óra alatt elértünk otthonról.
Sokat voltunk kint a háború utáni években,
kabint béreltünk a csónakház mellett a VIP-
től, a Vegyipari Igazgatóságtól, ott volt
gépírónő akkor anya, a Szemere utca
közelében. Negyvenkilenc húsvétján egy
Ági meg egy Zsuzsi nevű lány nyaralt a
szomszéd kabinban, testvérek, az ő
gépükön tanultam biciklizni, az öreg tanított
meg. „Háromszor végigtollak a parton”,
mondta. „És tudsz biciklizni.” Hátul fogta a
vázat, a nyereg mögött, és kétszer kellett
végigtolnia, harmadszor már csak futott a
gép mögött, ezt csak később árulta el. Így
tanított meg férfidolgokra; fütyülni is meg
úszni is egy háború utáni nyáron a
Császárban. Hogy biciklizni megtanultam,
pénzt kaptam tőle két üveg szódára, ötven
fillérbe került akkoriban egy üveg szódavíz.
Az egészet ráfröcsköltem Ágira és Zsuzsira
a parton, úgy locsoltam meg őket. Meleg
húsvét volt, fürdőruhában járt mindenki.
Azután szívküldit rendeltem az ötven
filléremen a telep hangszórójából, anyának
és apának küldtem el a Három aranyásó
ment a hegyek közt a vízesés felé kezdetű
slágert, azt borzasztóan szerettem
akkoriban. Egy VIP-es pacák rám szólt, hogy
lehet ilyen kovbojnótát küldeni, de apa azt
mondta, hogy nem is rossz szám, nagyon jó
kis ritmusa van, úgyhogy a pacák
elhallgatott, többet nem is tolta oda az
orrát.) Apa tehát kiszállt, a Topcsiból,
becsapta az előrenyíló ajtót a vezetőülés
mellett, bezárta a kocsit, indult a kapu felé,
csak akkor látta meg a járda mellett álló
függönyös, hosszú fekete Chryslert. Négy
pisztolyos fiatalember várta már fönt a
lakásban. A szoba felforgatva, a rajzai a
földön, a fehérneműs szekrény összetúrva.
Nem ellenkezett, miért félne, gondolta,
megvonta a vállát és velük ment.
– Éjjel egykor kezdték a kihallgatást –
meséli. – Bárán Imre? Én. A külföldre szökött
tőkés bizalmasa? Hangosan röhögni
kezdtem. Ez volt a vád, amivel behoztak. Én
a Kresz bécsi telefonjától persze régen
megfeledkeztem, de még ott se jutott
eszembe, a kihallgatószobában. Vásárhelyi
Nándor súgott be, aki ott ült akkor a
szobámban. Jöttek a kérdések tovább.
Bizalmi állást töltött be? Persze, hogy
bizalmi állást, ha egyszer a vállalat műszaki
igazgatója voltam. És hogy nem vezettem
be a darabbérrendszert. Véletlenül elsőnek
vezettem be az egész szakmában; nem
mintha okos dolog lett volna, kiderült
hamar. De mintha nem is mondtam volna
semmit. Nagyüzemben folytak a
kihallgatások éjszakánként. Egy kis totyi
vasutast vettek elő a szomszéd szobában, a
gyűjtőben, mesélte. Volt akkor Hatvanban
egy vallási felvonulás, biztos hallottál róla
már. „Maga”, mondja a vasutasnak az ipse,
„ott volt azon a tüntetésen”. „De kérem, én
akkor szolgálatban voltam Nyíregyházán”.
Munkából vitték el, nála voltak a
menetlevelek, elővette, megmutatta. „Nem
maga volt ott, az isten bassza meg, hanem
a felesége!” – Rám néz. Felnőtt emberek
vagyunk, mondja az arcjátéka, beszélünk,
férfi a férfival, azért meséli nyugodtan, hogy
azt mondták: az isten bassza meg. –
„Kérem”, a kis vasutas siránkozott, „én
nőtlen vagyok”. Oda került ő is, ahova mi,
biztos, ami biztos.
– Elém tették a papírt. Aláírja? Abban a
percben bejött a szomszéd szobából egy
ilyen százharminc kilós pasas. Fel volt tűrve
az ingujja. Nyitva hagyta az ajtót. Amíg
érdeklődtek, hogy aláírom-e, hallottam a
falon át, ahogy preparálják az előttem
behozott embert, ordít megállás nélkül.
Nem akarta aláírni a beismerő vallomását. –
Látom: a pasast, százharminc kiló.
Összesűrűsödik a szeretetem, a dühöm, a
vágyam, írja alá, csak írja alá, ne üssék
meg, nem engedem. – Hol a toll, mondtam.
Adja ide. Már láttam, hogy mindegy. Ha nem
írom alá, még meg is vernek. Akármi lett
volna, aláírom. Tiszta volt a lelkiismeretem,
nem követtem el semmit. A legvadabb
képtelenség volt, én – hülye-fej-jel! – azt
hittem, hogy édesmindegy, ha aláírom,
ebből úgysem lehet bajom.
A felső réteghez tartozott Recsken a
kőbányában.
– Elvégre szakember voltam – mondja egy
kis elégedett öntudattal. Elgondolkozik,
maga elé néz, a recski időre emlékszik, egy
barakktájra, a zöld fűfoltra a barakk előtt, a
vörös sarokra a három fényképpel bent. –
Akik voltak, jobboldali szocdemek – így
tartottak számon, öregem, gondold el,
engem jobboldalinak, egyszer
megkérdeztem a századosunkat – az Bajára
vonult be utásznak, és a fogságban
propagandista lett – , hogy milyen érzés, ha
nem tudja, hogy melyik a jobb keze és
melyik a bal, nem szédül? Na, ott tartottam,
hogy mi szocdemek, szakemberek voltunk
mind. Értelmiségiek. – Napi tizenkét óra
kőfejtés, ez volt a munka először. Ott törte a
követ Kabala Ferenc mellett; Kabala később
miniszter lett. Apáról sem sokan hitték
volna akkor, hogy főosztályvezetői
szobában kell majd egyszer keresni. Nem
tartott soká, elvégre szakember volt. Jó
szakember. Egy nap, sorakozón, a százados
megkérdezte, hogy ki ért a
villanyszereléshez. Jelentkezett. Attól
kezdve sorra volt: a kőfejtő csillevasútjának
főmérnöke, az elektromos mű igazgatója, a
gázmű igazgatója. Épített barakkot, irodát,
ebédlőt. A segédmunkára úgy hozták át az
embereket más táborokból, szükség szerint.
Volt közöttük egy Zichy gróf, mások, magas
rangú katonatisztek, hozták őket
Kistarcsáról, ha kellett. Recsk önellátó volt,
úgy szedték össze az embereket, hogy
legyen minden; mérnök, szabó, borbély,
szakács. Egyszer hiányzott egy szabó,
aznap éjszaka letartóztattak egy szabót
Budapesten. Hozták egyenesen.
– Önellátók voltunk, mondom. Emberben is.
Várj, öregem. – Elővesz a zakója mellső
zsebéből egy kis üveget, a tenyerére ráz
belőle két sárga pirulát.
– Ott a pohár a mosdón, adj ide egy kis
vizet. Köszönöm.
Míg csurgatom a vizet a csapból, nézem a
mozdulatát, amivel visszateszi a
gyógyszeres üveget. Nézem a karizmai
játékát a kékcsíkos szövet alatt, és a
rómaiparti evezős vasárnapokra gondolok.
Nem tudhattam úszni háromévesen, mégis,
nyugodtan ültem a csónakban előtte.
Ismertem a karja erejét, ahogy a
gyerekszobában földob, elkap, földob,
elkap, bennem volt a göcögő, torkomon
megakadó nevetés, a röpülés biztonsága.
Fél másodperc a pillantás, gondolat, aztán
már a vízsugár hangja figyelmeztet, hogy a
pohár megtelik, visszafordítom a
tekintetemet, elzárom a csapot, és kezébe
adom a poharat.
– Kösz. – A két sárga tabletta a tenyere
közepén fekszik már, nyitott tenyérrel
megcélozza a száját és ráüt: úgy kapja be a
gyógyszert, ahogy én szoktam, titkos
hajszálereken folyt örökségem részeként. –
Bogyókat szedek. Az én vas
egészségemmel. Így vagyunk.
Nem használtak a recski hónapok, hiába. A
rehabilitációjára ezerkilencszázötvenhatban
került sor. Az ítéletet kezdettől fogva
érvénytelennek nyilvánították. Bűntény
híján visszavonták a vádemelést. Megítéltek
az öregnek harmincötezer forint kártérítést.
Sok pénz volt az akkor.
Ezerkilencszázötvenhat október
huszonharmadikán, délután kettőre kellett
volna bemennie a Belügyminisztériumba.
Mire odaért, a kapuk már zárva voltak.
Ötvenhétben megint elővették az ügyét,
behívták, akkor már a Központi Bíróság
épületébe. Arra kérték, hogy legyen
türelemmel, most szegény az ország.
Szegény volt az ország, belátta, türelemmel
van, hiszen, ha meggondoljuk, szegény az
ország azóta is. Él a munkájából.
– Szobaszökőkutakat csinálok – a nevetése
is olyan, mint fiatal korában;
összeszaladnak a ráncok a szeme körül,
nevetünk, férfi a férfival, élünk azonos
gondok között, azonos világban. – A
miniszter a szobaszökőkutat találta ki.
Amikor az új, levegőbefúvásos fűtést
terveztem a fogadószobájába,
megkérdezte, hogy nem lehetne-e egy kis
szökőkutat építeni a középre. Mondtam,
lehetne. Jönnek hozzá, tárgyalnak,
megtetszik. Azóta a nyolcadikat tervezem.
Felállók, nézegetem közelebbről a
színesfénykép-csoportot, amelyikkel
kitapétázta a falat.
– Nézd meg azt a reprót, az alsó sarokban –
mondja – , az öreg Rima kazánt. – Az az egy
kép fekete-fehér: csövek, szelepnyitó
kerekek és manométerek halmaza. – Szebb
volna fekete-fehérben mindegyik, jobb is.
De itt színes fotó kell: ez olyan szakmai
rongyrázás. – Szórakozottan ránéz a
cigarettásdobozra, előrébb tolja. Kiveszek
egyet.
– Nem zavar a füst, apa? – kérdezem meg.
Nemet int a fejével, mosolyog.
– Szívjál, öreg – azt mondja. – Gyilkold a
tüdődet, ha elszántad magad rá. – Felnőtt
ember vagy, ez is benne van, nem
védhetlek meg magadtól örökké. Oldalt
fújom ki a füstöt a cigarettából, hogy ne
menjen az arca felé, míg mondja tovább.
Benne van a mesélésben.
*
Mesél, szünet nélkül, mindenről van
mondanivalója számomra, elmondja a
világot, magyarázza, megmutatja. Katót és
Ilust, a testvéreket, akiket most a Hófehérke
gyermekruha bolt előtt látni (két
öregasszony kendővel, kék-piros-sárga
virágos pult mögött). Elmeséli, hogy ők már
harmincnyolcban is a Belvárosban árulták a
virágot, a Petőfi Sándor utca és a Haris köz
sarkán. Egy sarokkal sodródtak odébb
harmincöt év alatt. Ma is kint vannak, már
reggel hétkor, amikor együtt megyünk el
apával a minisztériumból.
– Nézd csak meg ezt. Mit szólsz? – mondja,
ahogy hazaérünk. A kabátját sem veszi le. –
Csendélet. Valami olyan címmel, hogy 8 órai
újság.
A zsebórája, feltámasztva az asztalon. Még
az este kirakta, de reggeli fény kellett
hozzá. Felpattintott fedéllel áll az óra,
harminc fokos szögben, a karikája tartja. Az
acélgyűrű és a lánc árnyékot vet az
asztallapra; a fa világos erezése arra jó,
hogy épp meghullámoztassa a képet,
mozduljon, el ne aludjon. Továbbélő
századelő, gondos öregúr reggelije, Otthon-
kör, kapucíner szűrve, vizes zsömle, újság
nádkeretben. Régimódi óraszámlap,
nehézkes lándzsavégű mutatói három órán
állnak, valószínűtlen délutánt jeleznek, bár
reggel éri őket a városi utca napja a Honvéd
utca szemközti háztetői fölül.
A Honvéd utcában lakunk, a hatodik
emeleten, a város legjobb albérletében.
Nem messze onnan, ahol egy légibomba az
ostrom alatt lerombolta a harmincnyolcas
számú házat.
– Ezek a kilencszáznegyven körül épült
lakások – magyarázza az öreg – , a kerámia
vízpáráltatóikkal meg a beépített
szappantartócsempéikkel a legjobbak a
városban, és még sokáig azok is maradnak.
Elhiszem neki, elvégre az ő szakmája. Itt
csönd van, van ablak az utcára: lehet
kikönyökölni, kinézni. Van egy széles asztal.
Értesítés vár a villanyszámláról, kiderül,
hogy az öregnek sincs száznyolcvan
forintja. Nem ezt várná az ember egy
főosztályvezetőtől – mondom. A díjbeszedő
ma délelőtt jön másodszor. Nincs mese,
pénzt kell csinálni, van rá két óránk.
Minden zsebet kiürítünk, mindent
végiggondolunk. Végül a Feneketlen Fiókból
előkerül egy takarékbetétkönyv háromszáz
forinttal, bemutatóra szól, a Lenin körút
negyvennyolc alatti takarékpénztár-fiókba.
– Miért éppen pénz ne volna? – vonja meg ő
a vállát. – Mi az a pénz, hogy olyan nagyra
van?
Tudhatnám már, hogy ebben a fiókban
minden van. Készpénz is: egy Nescafés
doboz, tele apróval, egy elődünk szórta ide,
hogy ne húzza le a zsebét, fémtízes is akad
közte. Általában, ha nincs pénzem, amikor
kimegyek az utcára, a zsebembe csurgatok
a dobozból. A Feneketlen Fiók a háromajtós
szekrényben található, a Brehm-atlasz, a
National Geographic Magaziné régi számai
és használhatatlan hetvennyolc fordulatos
RCA Victor hanglemezek fölött. Az egyetlen
hely a világon, ahol van igazán minden:
gránátalma, üres dísztök,
ezerkilencszázötvenhatos évi notesz,
négerbaba kalappal, ceruzacsutka, radír,
vonalzó, acél szemüvegkeret egy lencsével,
lengyel zlotyk és garasok, színes üveggolyó,
kék agyaggolyó, nagyító, ex libris, érettségi
bizonyítvány, piros batyu, hamuba sült
pogácsa, mammutfog-kövület és expan-
derrugók; csütörtökön, ha Zebulonhoz
megyünk fürdetni, nem felejtjük el,
kihúzzuk, és belenézünk, mindig kerül
valami neki való ajándék.
El kell szaladni a Lenin körúti bankba most
rögtön, de nem is baj, úgysem tudunk
aludni még ilyenkor, zúgó fejjel, tele
kávéval. Jó, ha délután háromra ágyba
kerülünk.
Villamossal megyek, az utcán várok fél
kilencig, akkor elsőnek szolgálnak ki, és
kilencre otthon vagyok a zsákmánnyal.
– Még marad is – mutatom fel a pénzeket.
– Mm – mondja. A fürdőszobában találom,
megfürdött közben, és most a szőrt kaparja
az álláról. Nem borotválkozik villannyal,
nem mond le a játszadozásról a
borotvapamaccsal, a kékes acélpengéivel,
még timsója is van.
– Éjszaka gyorsabban nő – gondolkozik el, a
simára borotvált állát tapogatva. – Mármint,
ha éjszaka fent van az ember. – A pengéket
vizsgálgatja, válogatja a csomagban, és
közben előadja, hogy milyen komoly gondjai
vannak. Vacsorára hivatalos egy japán
üzletemberhez.
– Külön megkérdeztem telefonon a
titkárnőjét. Titkárnővel utazik, mondd.
Black-tie, azt mondja. Szmoking. Kérdem,
hogy kivel tévesztenek össze, de nem, hogy
is gondolhatom, hogy náluk ilyesmi
előfordul. Rólam van szó. A forradalmi
fürdőszobámról. Ne röhögj, szó szerint ezt
mondta. „Your revolutionary bathroom.”
Hayakawa úr szeretne megismerkedni
velem, személyesen.
– Jól van, öreg – mondom, kezemben a
gőzölgő rántottás serpenyővel. – Gyere
enni.
– Öreg az öregapád.
Mire nagynehezen megreggelizünk,
emberformát öltünk, a mosogatóba rakom a
reggeli edényt, elindulhatunk a városba,
tizenegy óra.
Most így élünk. Cél nélkül mászkálunk
sokszor, jobban mondva nem beszélünk a
célunkról. Ma nem csinálunk felvételt, nem
is hoz gépet. Nem tud dönteni. Ismerem a
nehézkességét, én is olyan vagyok. Először
meg kell szoknia a kép gondolatát,
szerkezetét, kompozícióját, az árnyalatait,
kinézni a variációs lehetőségeket; megépíti
magában, látja az egészet, és csak azután
csinálja meg, amikor más régen a következő
felvételnél tartana vagy a harmadiknál. És
persze sok kép egyáltalán nem készül el,
ezért. Képtelen rögtönözni.
Ma rossz napja van: a jobb lábát húzza egy
kicsit. Ilyenkor a bal válla valamivel előrébb
dől, és különös ritmusa lesz a járásának.
Alig lehet észrevenni. Még így is
hosszabbakat lép, mint én. Mintha sietne
valahova most is. Pedig ráérünk. Járunk, a
miénk a nappal. A belváros történelmi
magja felé hajlunk, azt járjuk körül, a
hajdani határát, a városfal félkörét, a
Kiskörutat tapossuk. Bekukucskálunk az
Astoria Szálló függönyén át. Megmutatom
neki az ődöngőket a Műszaki Bizományi
előtt: a magyar üzleti géniusz kicsi
képviselőit, akiket fölöslegessé tett,
bebalzsamozott a történelem. Ott kerülgetik
a törvényt a huszonnégyes számú ház
járdáján, és naponta újra remélik, hogy
kifogják az évszázad üzletét,
háromdimenziós, japán hangos-
fényképezőgépet vesznek az utcán,
balektól, négyszáz forintért.
Itt a Madách téren, a nagyföldalatti új
építkezésénél, én kérdezem:
– Vajon hova lettek ebből a városból a
keramit kövek?
– Utoljára Szófiában látták őket – adja elő. –
Ott rakták le, amit fölszedtek nálunk. A
bolgárok nagyon megszerették. Amikor
azután elért hozzájuk is nyugati irányból a
nagy autóforgalom, és napvilágot láttak az
első tervek a főútvonalak aszfaltozásáról,
akkor tiltakozó meneteket szerveztek: a
budapesti sárga követ, azt nem engedik.
Tovább nem követhetők a nyomok. Én Kelet
felé keresném a keramitot, talán
Sztambulba hajózott tovább, ahol már nem
tudják a bazár vízipipásai, hogy min
üldögélnek; esetleg tizennyolc kerekes
teherautón szállították fel Katmanduba,
Nepál hegyi útjain.
A tér túlsó oldalán a Madách-házak.
– Ide kellett volna beépíteni,
harmincnyolcban – néz a nagy, vöröstégla
tömbök felé, a feldúlt téren át.
– A forradalmi fürdőszobádat?
– Ühüm. Azt. – Nevet. Pedig ez komoly
dolog. A találmánya, arra gondol éjjel-
nappal. A lényege megvolt már
harmincnyolcban. Csakugyan forradalmi.
Egy szerelőoszlop a fürdőszobában. Nekiáll,
és magyarázza a világot. Mutatja, hogy
milyenek lesznek a fürdőszobáink egyszer.
A palánk tövében a cipősarkával húzza az
ábrákat a keményre taposott homokba. Egy
nagy cikkekben-cakkokban ki- és behajló,
önmagába visszatérő vonal, mint két
egymásba olvadt kör vagy osztódó amőba;
végül mégis nyugodt, egyszerű forma –
vesealak: a szerelőoszlop alaprajza. Úgy kell
elképzelni, hogy az oszlop a fürdőszoba
közepén ugrik ki a falból, és benne van a
főnyomócső, a vízmelegítő, a vécétartály,
kívülről csatlakozik hozzá a mosdó, a kád, a
bidé, a vécé. Az oszlop belsejéből, egy
helyről szerelhető, javítható minden. Oda a
fényudvarból is be lehet lépni; ha tetszik, be
se kell menni a lakásba. Az oszlop külső
köpenye volt a nehéz, megoldhatatlannak
látszott addig, amíg a kemény műanyagok
ipari méretekben felhasználhatóvá nem
váltak. Az egész mintegy hatvan
százalékába kerül a hagyományos módon
épített fürdőszobának. Az angolok már
lekötötték. Meg akarják venni a szovjetek,
nyugatnémetek, a franciák és a svédek. A
próbapéldány bevált. A gyártáson
összeveszett két nagy szövetkezet. – De ne
hidd, hogy el lehet kezdeni. Magyaráz. –
Könnyebb így, hogy a minisztériumban
dolgozom: ismerek mindenkit a szakmában.
De még így sem sikerült átvergődnöm a
rendelkezések között, a hivatalok
dzsungelében a szabadalmaztatásig. Ez az,
amit egy gazdag ország sem engedhet meg
magának. Pedig szeretnék jövőre elkészülni.
Hogy mire nyugdíjba kerülök, ne kelljen a
megélhetésen törni a fejemet. A szabadalmi
díjakkal az el lenne intézve.
Továbbmegyünk, a mellékutcákon át.
Benézünk az idegen nyelvű könyvesboltba a
Váci utcában, aztán Parker filctollbetétet
keresünk. Ilyenkor már megjöttek azok a
holmik, amiket karácsonyra hoznak be
minden évben. Itt nem járnak autók,
kopognak a léptek. Épül az utca megint, a
házfalaknak támasztva várnak hatalmas,
meztelen üvegtáblák, ablakok, ajtók. A túlsó
járdán szembesántikál Zoli, a füttyös
bolond, és boldogan rám kiabál: „Huhu! Te
is hülye vagy?” Az eszpresszóban, amelyet
Francis Scott Fitzgeraldról neveztem el
régen, most is benn áll a sötét szemű,
lomha járású pincérnő, és a kávégéppel
babrál. Az úttesten három fiatalember,
három barna Eszterházy-kockás öltöny,
három nagy csomóra kötött lila nyakkendő,
három csukott esernyő. Piros csizmás apró
cigánygyerek koldul a kockás lábak körül,
kislány, hároméves sincs még. A többi
négy-öt gyerek laza gomolyagban, felfelé
nyújtott tenyérrel.
Járunk, az öreg fütyörészik. Ugrabugra dal:
Váci utcán, Váci utcán. Pizzát eszünk az
olasz eszpresszóban. Elveszi a szomszéd
asztalról a Chiantis kancsót:
– Töltsek neked ebből?
– Látod? – Közelebb hajol, így is alig értem,
olyan halkan beszél. A vak lottóárus felé
néz, aki vékony fehér botját felemelve
biztonsággal jár az asztalok között.
Fiatal férfi. Ismerjük. A városhoz tartozik,
ahogy a Klotild-paloták. – Láttad? – mondja
most. – Megszámolja az aprópénzt, amit a
kalapos nőtől kapott. E szerint
megtörténhet, hogy becsapják. Egy forinttal
kevesebbet tesznek a kezébe a
lottószelvényért.
Nem csinál róla felvételt, mert a vak nem
tudná. Esetleg nem akarja, hogy
lefényképezzék, és nem tiltakozhat.
Később a Kígyó utca sarkán, a divatüzlet
előtt megáll:
– Meg kell néznem itt, hogy van-e szárnyas
gallér. A szmokinghoz. Bejössz velem? –
Bent meg azzal kezdi: – Régen ez egy jó
üzlet volt.
Komiszkodik tovább az eladóval. Ezt is tud.
A barnaköpenyes ember buta arcot vág.
Széttárja a karját:
– Nem tudom, kérem, nincs. Mi nem
tartunk.
– Szmokinghoz. Fehér gallér, amelyik így
visszahajlik.
– Értem, kérem, igen. Nem tudom, hogy hol
lehet kapni.
– Na de vannak mégis pincérek. Azok
vannak ma is, nem? – Folytatja
megállíthatatlanul. – Művészek.
Karmesterek. Egy zongorista. Ha
hangversenyt ad egy zongorista, az
frakkban megy föl a dobogóra, nem?
– De.
– Honnan veszi hozzá a szárnyas gallért?
Az eladó széttárja a karját. Reménykedik,
hogy egyszer csak elmegyünk a fenébe.
Az utcán aztán látszólag összefüggés nélkül
másról kezd beszélni:
– Tudtad, hogy apu tárcaregényt írt egyszer
a Felső-Magyarországba? Szabályos
ponyvát. Liane a címe vagy Diane, nem
lehetett elolvasni, kézzel írta be egy
sajtókamarai kérdőívbe. Megkereshetnéd
egyszer, csak végig kell lapozni tizenkét
évfolyamot: ezerkilencszázháromtól
dolgozott Kassán.
Azután hallgat. Látom rajta, hogy igazán
még most sem tért rendre a szárnyas
gallérja fölött. A következő utcasarkon már
nem tudja magában tartani.
– Ez azért csalódás volt nekem.
– Ugyan, apa!
– Tudod, hogy mennyi minden kell egy
szmokinghoz? – magyarázkodik is, persze. –
Lakkcipő, szmokingnyakkendő. A
visszahajtható kettős gomb, ami biztosan
megfogja.
– Komolyan! – szabályosan rászólok. – Igen,
persze: vannak pincérek, vannak
karmesterek, és vannak zongoristák. Most
jobb?… Csinálod itt az arénát!
Megáll a járda mellett, elgondolkozva rám
néz, nem erre válaszol.
– Reménytelen – mondja. – Úgyis
végigcsinálod ugyanazokat a hülyeségeket,
amiket én. A jópofa önzéseimet. A kis és
nagy érzéketlenségeimet; anyámmal, a
szerelmeimmel. Kezded elölről, mintha nem
történt volna semmi.
És legyint egyet. Ilyen dolgai vannak. Én
ettől az egy mozdulattól leállók, képtelen
vagyok értelmes párbeszédet folytatni,
felelni arra, amire kellene. Idővel azért majd
leesik a húszfilléres, és akkor már járna a
szám. Ezt ismerem. Most mindenesetre
alapos, bamba szünet után folytatom, a
szárnyas gallérról, ott ahol abbamaradt:
– Különben is, hol él Hayakawa úr? Menjen a
fenébe. Mondd meg neki. Kinek van itt
szmokingja? Egyáltalán, miért küldték ezt
ide? Nem vált be révkalauznak
kilencszáztízben Pheng-yangban?
– Jó, jó – vigyorog az öreg. – Éppen
ellenkezőleg. Egy kedves fiatal jampec.
– Mondd meg neki…
– Megmondom. – Elhallgat. Ez után pont
van. Én meg nem viselem jól az ilyet,
túlságosan is ismerem a különböző
elhallgatásait.
Biztos az igazában, de nem akar lesöpörni a
terepről, ez van most benne, meg az is,
hogy mit ugrálok én itt a kék vászon
toprongyomban, inkább öltöznék
normálisan, meg egyáltalán, benőhetne már
egyszer a fejem lágya.
Mert persze nem véletlenül beszélt a
nagyapó tárcaregényéről. Az van az
elhallgatásában, hogy ő megcsinálta a
forradalmi fürdőszobáját. Nagyapó
gyorsírással vezette éveken át az
országgyűlés jegyzőkönyvét, és
tárcaregényt írt a Felső-Magyarországba. Én
meg? Rendben van, a végére akartam járni
valaminek. Megtörtént, dicséretes.
Megszereztem a szabadságomat, nem is
könnyen. Jó. Most mit csinálok vele?
Továbbmegyünk. Közben támadt egy
lépcsőházi gondolatom, már válaszolnék
arra, hogy úgyis, meg hogy reménytelen.
De most odaértünk a Vörösmarty térre, és
plakátot olvasunk.
***
A takarékpénztári falragaszt új
kézírásdarabok borítják. A százforintos
papírpénzek halma melletti üres felületet
kuszálják fél méter hosszan a gyerekes
nagy gömbbetűk: „Szögyényi fiam, egy
Patrónásnak nem illik a tiszta plakátra
firkálni. Blum Jutka.” Ma is létezik egy
Patrona Hungáriáé szép latin nevet viselő
egyházi iskola, oda járhatnak. Szögyényi
válaszolt, pontosan és kegyetlenül: „Egy
volt patrónásnak sem, s különben is, egy
htb. az csak hallgasson, s különben is,
itthagyott a kedvesed. Szia. Szögyényi.”
Kimaradt a Patrónából vagy kirúgták, és
most háztartásbeli. Olykor eljön a
Vörösmarty térre, és belelevelez még. Ráér,
ő jöhet fél kilenckor is. Szomorú ügy.
Ráadásul a kedvese is elhagyta. „Szemét
vagy”, szólt közbe a harmadik kéz.
Szögyényihez beszélt, és azután nagyon
hamar meggondolta, mert ő tudott valamit,
amit mi, plakátolvasók, nem tudhatunk.
Mondta is rögtön, harmadnapi dátummal,
meggyőző módon sietve: „Tegnap rájöttem,
Szögyényi, drága, hogy mégsem vagy
szemét, de ezt nem tudtam kifejteni
neked.” S az utolsó szó, félénk
gimnazistaírással megint Szögyényié:
„Ibika! bementem a politechnikát másolni.
Tegnap tanultam is kicsikát. Örvendj.
Elhoztam a füzetedet. Az idén talán szebb
év vár rád. Szia, siess. Zsu.”
A szél a Váci utca felől fújt. Összehúzott
kabáttal ment a földalatti lejárója felé.
Őszintén kívánta: várjon az idén szebb év
Ibikára.
A két falragasz eltűnt a következő tél
folyamán. Akkor volt, amikor a palánkokat
átrendezték, a járdát visszakaptuk, újságot
is rendes bódéból árultak. Volt kerítésdarab,
amit egyszerűen befelé fordítottak, vagy
függőlegesen állítottak föl. Teherautó
zötykölődött ki az udvarról, s a munkások
felemeltek néhány palánkot, akkor mintha
látni lehetett volna a méteres női szájat a
kis maszatokkal a szájszél körül. De ez már
később volt, addig nem ér el időben ez a
történet.
Az egész, persze, történet. Persze. Kezdettől
fogva világos volt, öreg, hogy nem fogod
azt hinni egy másodpercre sem, amint
továbbhajtasz egy lapot, vagy új
kvarckristályt csúsztatsz olvasókészüléked
kék lemezére, hogy a tárgy, amit a
kezedben tartasz, nem könyv, hanem egy
darab hegyoldal Óbudán, Duna-part, zöld
derengés, híd, tehervagon deszkája,
harminc és feles beépítendő tarack, azóta
kimúlt villamos a Kiskörútról, bőrfogantyú,
neonkandeláber, benzinszagú autóbusz,
hatodik emeleti garszonlakás vagy
cigánygyerek piros csizmában. Történet.
Másrészt: komoly, megbízható. Nem valami
kitalált dologban lézengtél eddig.
(Különben: kitalált történetek nincsenek.)
Mindannak, ami itt elhangzott, tárgyi
nyomai is várnak valahol, más-más módon
és mértékben kézzelfoghatóak, de meg
lehet határozni őket a négy dimenzió
segítségével: térképen bejelölni, naptárban
fellapozni. Utánajárhatsz. A Száva
áramátalakító ott van a Száva utca sarkán,
egy tizenharmadik kerületi bérház
földszintjén, a Marketing en Hungría című
piackutatási lap megtalálható a
könyvtárakban. Ugyanígy Wilhelm Bölsche
Szerelem az élők világában című könyve is.
(Első kiadás: Politzer, 1910. Budapest.)
Doktor Bárán József hírlapíró a darabont
kormány idején szerkesztette az Észak-
Magyarországot Kassán, és eredeti
tárcaregényt írt a lapba Diane címmel.
(Széchenyi Könyvtár, hírlaptár,
katalógusszám: H 233.) A Második Magyar
Hadsereget
ezerkilencszáznegyvenháromban
semmisítették meg a Donnál. (L.
Nagybaczoni Nagy Vilmos: Végzetes
esztendők – katalógusszám a Széchenyi
Könyvtárban: 413 014, Horváth: a 2. Magyar
Hadsereg megsemmisülése a Donnál, Bp.
1959. Zrínyi, kat. sz.: C 24039, stb.) A
második világháborúban a magyar
dögcédulákat eleinte két hálósán rovátkolt
alumíniumlapból készült szelencében
tartották. A Schliemann B és E Gépgyár
Részvénytársaság német-magyar tulajdonú
vállalat volt. Kilencszáznegyvenkettő
júliusában tablóképet készíttetett
tisztviselői karáról, ezen látható a
vállalatigazgató, annak a Kresz Gézának a
leszármazottja, akiről utcát neveztek el a
tizenharmadik kerületben. A tabló első
sorában látható a vállalat ifjú mérnöke,
nyakkendővel, csíkos ingben, neve Bárán
Imre, első munkája az úgynevezett Madách-
házak gépészeti tervezése volt. (Van,
amiben a szájhagyomány segíthetne, s ha
az ellenőrzés pontjai kevésbé adatszerűek,
attól nem kevésbé érvényesek.
Archívumokban kellene kinyomoznod, hogy
kik a volt Schliemann-alkalmazottak s
leszármazottaik Magyarországon, akiknek
holmijai, családi ereklyéi között
megtalálható a tabló egy-egy példánya.)
A volt New York házban, a Lenin krt. 9-11.
alatt könyvkiadók és szerkesztőségek
minden alkalmazottja éveken keresztül
találkozott a császárbajuszos, nyolcvanon
felüli kifutófiúval a folyosókon, liftekben.
Stan és Pan a Nevető bombát a Hollywood
Film Szalonban vetítették annak idején nagy
sikerrel, megvan a moziműsor valahol. Dole,
dole magyarul úgy van, hogy beba, beba. A
városmajori homokozó előtt egy öregember
ült délutánonként negyvenháromban, és
ezüst fejű botra támasztotta az állát.
Megpróbálhatsz utánanyomozni akár
Szögyényinek, Ibikának és Blum Jutkának is,
vannak a Patrónának osztálykönyvei,
feladhatsz apróhirdetést, ha van még
apróhirdetés, vagy elkiabálhatod nevüket
korridorjaid kongó boltozata alatt. Ha meg
nektek kerül a kezetekbe ez a holmi,
gyerekek, Szögyényi, Ibika vagy Blum,
Szász Józsika vagy Ágnes, tekintsétek
apróhirdetésnek, írjatok, hogy megvagytok
(a kiadó címén).
A lépcsőházi gondolatom az, mérlegelte
Bárán, hogy valamit azért mégis segíthetek
a Zebulon-gyereknek, ha már éltem előtte.
Azért az nem úgy van, hogy reménytelen
úgyis, hogy a hülyeségeinket és a
fájdalmainkat csak a saját bőrünkön
tapasztalhatjuk meg. Vagyis az sem, hogy
csak a saját legelső pillanatunkat találhatjuk
meg. Akkor nem tartanánk sokkal előbbre,
mint az öregasszony – a Ruszwurmban
láttam – , aki hiába jött haza harminc év
után, már nem tud emlékezni. Élnénk
pavlovi reflexekkel az elvágott jelen idő
hetven-nyolcvan éves nyúlfarknyi
szakaszaiban, és amikor kilépünk, annyi
sem maradna: egy kávéfoltos árlap, az az öt
szó, hogy én már nem tudok emlékezni.
Ugyanazt kell tennem, amit a nagyapám
tett, amikor az országgyűlés jegyzőkönyvét
készítette, vagy ponyvaregényt írt egy
napilapba. Amit apa, amikor fényképezett.
Az a lépcsőházi gondolatom, hogy a
megszerzett örökségem – ami, tudjuk, csak
megőrzésre van nálunk – azon nyomban
adóssággá vált.
Mert igaz, hogy nem tanulhat a gyerek
abból, amit én csináltam rosszul. Mégis. Ha
egyszer emlékezni tud az én hülyeségeimre
is, pontosan részletesen emlékezni olyanra,
amikor ő még nem volt itt, akkor az
örökséget a kezébe adtam. Tudom, hogy
kell: elmondok mindent.
Ha lesz egy srácom, mondjuk Annitól, aki
mégiscsak rendesen előkerült. Vagy mástól.
Húsz év múlva, megváltozott utcák, házak,
járművek és országok között. Zebulonnak
hívtuk, amikor még meg sem született.
Amikor hétéves lett, én kaptam már
levelet/naplót, düledező nagybetűkkel.
(APUSZERETLEK. ELVITTÜK A TESÓMAT
ÓVODÁBA. MAGNÓZTUNK KISKARÁCSONYT
NAGYKARÁCSONYT ÉNEKELTEM. TANULTUNK
JÁTSZOTTUNK ISKOLÁBAMENTÜNK.
HÚSLEVES SZARVACSKA CSIRKEHÚS KU-
KACOSALMA APUÉRTEM VACSORÁZTUNK
MESE FÜRDÉSLEFEKVÉS) Akkor. Felnőtt már,
és lesz egy nehéz órája.
Akkor el fogom mondani majd neki az
enyémet. Hogy ezerkilencszázötvenhétben
este hazafelé mentem az egyetemről a
negyvenkilences villamossal. Úgy éreztem,
Anninak egyetlen mozdulata vagy
hangsúlya miatt az együtt töltött hosszú
napból, hogy nem örül nekem.
Kétségbeesetten szerelmes voltam.
Bőrfogantyúk lógtak kapaszkodónak a
csupasz villanykörték alatt. Szomorúságom
nevetséges és oktalan boldogsággal
elegyedett, mert egy bőrkötéses spanyol
nyelvű könyvet tartottam a kezemben. A
második világháború alatt ajándékozta az
egyetemnek a spanyol falangista követség
(igen, öreg, megint ugyanaz: ahol Madame
Fournier volt az ügyvivő, ahol apa végezte
el a kazánok felújítását). Spanyolország
ekkor még mindig Francóé volt, Jorge
Semprun csak titokban léphette át a saját
országa határát. Egy Jovellanos nevű XIX.
századi tárcaíró munkája volt a könyv, utcai
életképek az akkori Madridból. Ötven új szót
kellett megtanulnunk naponta Vizy
adjunktus órájára. Az a kemény nyelv a
legtágabb világot, az elérhetetlen
Amerikákat jelentette számomra. A zárt
határokon túli Föld birtokbavételét. Úgy
éreztem a villamoson, hogy ezt a könyvet
mától kezdve egyszerre érteni fogom (és
fura módon, ebben nem is csalódtam).
Elmondom majd, pontosan, milyen plakátok
milyen mosószert és milyen
konfekcióöltönyt hirdettek a villamos
ablakai fölötti megdöntött fémlemezen;
milyen volt az emberek ruhája, aktatáskája
a hátam mögött. Tintával és tollszemmel
felszerelt töltőtollal írtak. A pénz egysége a
forint volt, századrésze a fillér. Elmondom,
hogy mit kiabált akkoriban egy
villamoskalauznő – kalauznők voltak – ,
milyen egyenruhában. Milyenek voltak az
autóbuszok az utcán, mit látott általában az
ember akkor, az első budapesti fénycsövek
felszerelésének évében, ha szerelméért
kétségbeesve egy könyvnek örülve,
bőrfogantyúba kapaszkodva ment hazafelé
Budára – hogy pontosan emlékezhessen ő
is. És hozzáteszem, mondjuk, hogy és
tessék: Zebulon, látod? Az a Bálint Anni lett
a te anyád.
***
Tudta, hogy most mihez kezd a
szabadságával. Két évig csak pénzt keres,
és utána két évig mesél. A nyomdai munka
bevált. Összeszedi a régi szellemi
segédmunkáit. Detektívregényt fordít (a
Tarzanokra sajnos nem kérnek fel
mostanában senkit), lexikont céduláz,
fordítást vet egybe eredetivel, angol
ponyvákat lektorál az ifjúsági kiadónak. A
pénzt takarékba teszi.
Tanul, olvas. Könyvet, azt vesz. Most már
egyre drágábbak, úgy, hogy a könyvei egy
részét ott tartja a Váci utcai
antikváriumban. Rendesek az antikváriusok;
kiválasztják a könyvet, félreteszik számára
fent a galérián, és ha nincs pénze, nem
hozza el. Sokszor úgy oldja meg, hogy
cserél: visszavisz valamit, mást elhoz.
Éjszakánként a Ganz Mávag művek üzemi
újságját olvasta, amelyet Ganz Mávagnak
kereszteltek el az alkotók. Nem hagyott
benne hibát. Ha sok volt a munka,
kölcsönkérték őt is az első emeletre, ott
készültek a napilapok. A nyomda
működésének alapszabálya volt: a
napilapok az elsők. Fönt mindig teljes
kellett, hogy legyen a létszám, ha egy
emberük hiányzott, már a földszinti
csoportról vittek: gépszedőt, mettőrt,
korrektort. Nyolcadmagával ült olyan
napokon egy teremben, és a távirati iroda
híreit olvasta: Veszprém megyében új
százhúsz személyes bölcsődét adtak át
rendeltetésének. A somogyi állami
gazdaságokban rendben halad a kalászosok
vetése.
Egy este sötéten várta az épület.
Áramszünet volt. Addig még nem látta a
szedőterem biztonsági lámpasorát, a
régimódi cifra világítótesteket: a mennyezet
alatt meghúzódva erre a napra vártak. Csak
sakkozni lehetett és a nyomdászlányokkal
hülyülni. A Karcsika nevű gépszedőlány
kihúzta a magnójából a zsinórt, telepről
járatta tovább. Kétszer cserélt kazettát,
amíg az épület túlsó végén tétován, majd
mind biztosabban gyulladozni kezdtek a
fénycsövek. A kávéautomata vizet
melegített, egy negyedóra múlva kávét
adott, de betűt szedni még másfél óráig
nem lehetett, megdermedt a gépekben az
ólom. Amikor újra fölolvadt, a
szedőteremből mindenkit elvittek a
napilapokhoz. Fölment Karcsika is a
magnójával, csönd lett. Korrektort nem
hívtak.
Az egész nyomda valamennyi
munkafolyamattal megkésik. A vidéki
kiadásokhoz vonatokat kell majd
visszatartani, vagy teherautón utánuk vinni
az újságot az első állomásra. Korrigálható
oldal nem volt készen, s amikor a délutáni
műszakban megolvasott oldalak
korrektúrasorai megérkeztek végre, a
földszinti szedőben felhalmozódtak az
ólomoldalak. Cseresznye, egy nagy kövér
cigányfiú, az éjszakások legjobb mettőrje
egyedül maradt lent. Bárán ott csellengett a
háta mögött, a keze alá adta a sorokat,
segített, amennyit tudott.
– Így – mondta időnként Cseresznye, ahogy
új meg új hasábokból dobálta ki a hibás
sorokat. – Csicsásan… – Holnap délben is itt
leszünk még – állapította meg
tárgyilagosan. – Már látom. Megkereshetnéd
nekem az ötvenhatos hajót, ennek a címnek
meg kell lenni még egyszer.
Bárán, ha akadt egy üres félórája, a
mettőrök mellett ácsorgott. Nézte a
kezüket, azzal a magának sem bevallott
szándékkal, hogy eltanulja a
mesterségüket. Mindig úgy vélte, az az
igazi, ha valaki szükség esetén meg tud élni
a két keze munkájából. Rábízta magát a
szemére, mindenféle mozgást úgy sajátított
el egész életében, hogy kikeresett magának
valakit, aki szépen csinálja, és csak nézte,
sokat. Azután már próbálgatás nélkül tudta.
Így tanult meg rock-and-rollozni is,
pingpongozni is, a fal mellett állva. Figyelte
Cseresznyét, ahogy az új sorok alsó felén
végighúzza az árat, mindig háromszor,
mindig ugyanazokkal a mozdulatokkal.
Később fel kellett mennie az emeletre finom
rézléniáért, abból mindig kevés volt, úgy
lopkodta össze magának mindenki műszak
előtt. Az ötvenhatos hajót hiába találta
meg. Fölvitte a másodikra a kéziszedőkhöz
a hibás címet és megvárta. A levágott
ólomdarabokat az asztalról a csúszka
torkába söpörte, amely levezeti őket a
hulladékládába. Ahogy Cseresznye elkészült
az oldallal, gyors mozdulatokkal
összecsukta körülötte a keretet, és
megkocogtatta az ár nyelével, ő utána
nyúlt:
– Lehúzom.
Cseresznye maga elé vette a következő
oldalt. Bárán fölnyalábolta a több, mint tíz
kiló ólmot és átcipelte a lehúzósajtóhoz.
Befestékezte a kézihengerrel, rátett egy ív
papírt, és két karral kinyúlva végighúzta
rajta a nyomóhengert. Először túl sok festék
került rá, eldobta, csinált egy másodikat,
aztán még egyet, mert két példányt kellett
a korrektorszobába vinni minden oldalból.
Bent voltak másnapig, ahogy Cseresznye
megjövendölte. Mindenki ráhúzott egy
egész műszakot, Valérka is, a nagy hasával;
a külön műszakért kétszeres pénzt fizettek.
Kint eső esett az éjszaka, sokáig egyáltalán
nem vették észre. Csukicsot elragadta az
üzemzavar, Valérka ült az asztal végén, ott
szabadabban járt a levegő. Frissen mosta a
haját, fátyolossá tették a ritka fehér szálak.
Új, majdnem ismeretlen, vonzó nő ült ott
ezen az éjjelen. Fiatal és ősz, puha és telt; a
melle majd kipattant a kötényruha alól. A
második nap, kora délután már mindenki
nagyon elfáradt. Valérkának be nem állt a
szája. Nem fért a bőrébe.
Almát evett, így almákról beszélgettek,
sokáig. Van két almám, mondta Valérka, és
a futkosó kóboráramok minden szótagnál és
minden harapásnál, kis nevetésnél
felparázsló-elhalványuló hálót rajzoltak az
arcára pirosból és fehérből. Mindjárt
észrevettem, felelt rá Bárán. Az almáim,
nem tudom, Jánoska, szereti-e?, kérdezte
Valérka. Hajaj, sóhajtotta ő. Tényleg?
Szereti? Akkor maga tudja, mi a jó. De hát
miért nem szólt már előbb? Nem tudtam…,
mondta ő. Ejnye hát, nem szabad olyan
félénknek lenni. Nyafogósan közbekérdezett
Piri, a másik lány, hogy Az én almám, az
nem kell senkinek? A tiédet meg mindjárt
harapják. Dehogyisnem, kell a tied is,
nyugtatta meg Valérka. Biztosíthatom,
bólogatott Bárán. Hát akkor most melyik?,
kérdezte Piri, Valérka meg azt mutatta:
tudni kell kínálni. Így: Tessék. János? Fogja,
bátran. És így kell nézni hozzá. Vegye
kézbe. Kettő van. Előrenyújtotta a jonatánt.
Úgysem gondolja komolyan, Bárán
észrevette, hogy a saját hangja is rekedtebb
a rendesnél, és ezen elnevette magát. De,
mondta Valérka, tisztességes nő az ilyet
mindig komolyan gondolja. Nekem már ez a
természetem, ilyen adakozó. Csak ki kell
nyújtani a kezét.
***
Délután megnézte az építkezéspalánkokat a
Vörösmarty téren. A régebbi íráshasábokat
egyformára fakította az idő. Az óriásnő arca
mellett, fehér mező alján új ismeretlen
írással világított:
– Szász Józsika! Itt voltam és vártalak.
Ágnes.
Vége
 MUTATÓ*

I.SZINOPSZIS HELYETT
Nem ismerte az apját. Szinopszis hat
mondatban. Kilenc év. (9) – Villamosozni,
állóbüfék. Nem a saját nevén. (10)
– Egy szép napon beállít. Kenyérzsák. Az
első férjem. (11) – Arckép Evetke kezében.
Eltűnt a háborúban. Két album. (12) – Bárán
mestersége. (13) – Gyakorlati kérdés.
Zebulon. (14) – Matematika. (15)
Olyan nincs. Napóleon. (15) – Nassolni való.
Azért hasonlítasz te az anyádra is.
Gyerekszáj. (16) – Szabad szombatok. (17) –
Indiánfej a délamerikai gyűrűn. (18) –
Szőrháromszög. Fazokakon rézsarkantyút.
(19)
II. BIZONYTALANSÁGOK
Szerencse a munkahelyén: baj. (20) –
Darabtemetés, Vovácska. (21) – Ábel. A
lánya. (22) – Hivatalnok-biztonság. (23) –
Liliomtiprásról. Az igazi művész sorsa. (24) –
Húzzál. (25)
Bognár Borika. Az első szerelem. (25)

*
Az oldalszámok az eredeti kötetre vonatkoznak, ebben a változatban pároldalas eltérések vannak ehhez képest (a dig.).
Igazgatói tanács. Böbe, csal. Húsvétné. (26)
– Nagy elvtárs. Beteg volt? (27) –
Fordulóponton. Akikre büszkék vagyunk!
Egy négyzet betöltése. Mucsai holivud. (28)
– Hamlet, Paprika és migrén. Szoboszlai
kitör. Játszható állapotba hozni Ábelt. (29) –
A csillár. E-lő-ad-ha-tó-ra. (30) – Egy liter
rum. (31)
Gumicsomag. Leány. (32) – Nincs is melle. A
Csőgörény. (33) – Rutin művelet. (34)
Nem csinálom meg. Szájzár? Kézfájás? (35)
– Mit fognak belőlem csinálni? Vért pisálni.
Aknák között. (37)
Villamosozás. Tanulóhetijegy. Stuka. Csikk,
csatorna. (38) – Anyák napja. (39) – A szép
kis erotikus pofijára. Atomvilágháború. (40)
– Japán és kínai. Tá-csi-cu-te-to. Cséj süj i gö
zsen. Pofonok ötvenhét őszén.
Macskabunda. Ezek. (41) – Anni.
Kanárimadarak az Édenben. Nassolás. (42)
– Anya ellenállhatatlan. Gazsi tilt. (43) –
Kicsit balra. Bárán János. Napló, 1953. Nagy
János. (44)
Anya kézírása. Életed 5-6. évének története.
(46)
B. kézírása. (46) – Mami. Négyszögletes
nap.
Írni sose tudtam. Örömmel. (47)
Az arca. Fogászati képtelenség. (48)
Hatévesekkel a klinikán. (48) – Pornográfia.
Lányka, ujjainak játéka. Forró szája. (49)
A Ruszwurmnál. Én már nem tudok
emlékezni. Harminc év után. (50) – Hatvan
év, slow-fox, hómező. Árlap kávéfoltokkal.
Evezős nadrág. (51) – Álom meztelensége.
A szégyen képei. A kisfiú. Nagy akar lenni!
(52)
Csita. Komoly fiú. Nőnemű világ. (53)
Ni, a buzik. Három hétig juhászkutya. (54)
Udvari bolond. Zalaegerszeg, tábor. Figyuzz
ide, Puskás elvtárs. A Négyszemű. (55)
Koszos motor. (56) – A Kenyér. Mint a
tücsök. Ilyen ez. (57)
Az éjszaka körüljárása. (57)
Ábel Szárszón. Manír. (58)
Nappali éjszaka a Rákóczi úton. A tűzoltó
autót. Húsz forint. (59) – Ba-la, ba-la.
Kesztyűben? A Csőgörény, emészthetően.
(60) – Karácsonyozók a Madách téren. Az
élők gyűlölete. (61)
Felmondás. (61) – Anni, cérna. Bírd ki.
Maradj egyedül. (62)
Búcsú. Szörnyeteg tudatosság. (63) – Ha
háború van. (64)
Anni. A meg nem született gyerekei. (64)
A rendről. Tél a Ligetben, 1932. (64) – Brünn
Velencéje. Mutassátok. (65) – Protein. A
tárgyak békéje. (66)
III. FELISMERT KESERŰSÉG
Virág árok. Pénzgondok. (67) – Korrektúra.
(68)
Négy sor Semprun. (69)
Korom Illés a kocsmában. (69) – Egy sznob
nő, aki eltart. Nagykanál. (70) – Májkrémek.
(71) – Annyi cigarettát kapok ebben az
országban, amennyit akarok. (72)
Telefon reggel. (72)
Püffedt arcok. (72) – Osztályon felül.
Öltönyös szép ember. (73) – A világ-HÉV.
(74)
Illés, a varázsló. A falnál. Kétéves lebbencs.
(75) – Kézrátevés. Illés pipája. Rojtos
kézelője. Az Alkotmány utca novemberben,
örült ősz. (76) – Lámpaerdő. (77)
Tömjénrúd és szépségpötty. (78) – Hosszú
luftballon. (79)
Egy Verdi nevű halott. Sok pénz. (80) –
Negyven ív. A Mester. Makaróni, jég,
szőrme. (8r)
Magyarul tudni (81) – Kritérium és ismérv.
Verdi, Marlowe, Jemcev-Parnov. (82) –
Idegen nyelvek. A különös galeri.
Cseréptörés. (83) – Paca. Hajsz. Alász-
plajbász. Brekkancs. Olly-olly-ox-in-free.
Jusszuf. (84) – A majomember és az ámuló
Cathné-beliek. Komissiók. Jó civil dolog. (85)
– Bárán országa. (86) – Harántdobás.
Verekedjünk. (86) – Jusszuf ifjúsága. (87) –
Pantheon Könyvkiadó. Edgar Rice Borroughs
városa. (88)
Rossz szöveg. Kétezer forint. Szerelmes,
vagy lemezezik. (89) – Hála. (90)
A rossz szöveg előállítása. Bableves.
Herczegh Gyula doktor, meghívott előadó.
Fioritura az fioritura. (90) – A Nyevszkij
Proszpekt. Nyeszteruska. (91)
Nyár. (91) – Emma néni, a szomorú
öregasszony. Véges erő. (92) – A gázrózsa
ára. (93)
IV. NI, A RETEK!
Ipari jogi kérdések. Ebonit fúvócső. (94)
Kedves nők. Ni, a Retek. (95) – Szarvasbőr
kötényruha. (96) – Gyászos figura. (97) –
Autórally. Televíziónézés. A Nagykovács.
(98) – Gebines nő. (99) – Tini lányok. (100)
Fogadjunk. Hogy csinálod? A Nagykovács
keze. (101) – Méretek. Konya bajusza.
Gyerekkori hapsijaim. A Retek, a milliomos.
Amikor agyon akartál verni. (102) – Én
téged, te engem, nem mindegy már? Táncol
a Nagykovács. Indián. A Fej. (103) –
Mindenki a piacról él. Az a négy év. A Nagy
helye az országban. Kistáska dohánnyal.
(104)
Retek. Én már csak így. A Sárospataki, meg
a kurva anyja! Pirománia: jó szó. (105)
V. BEBA-BEBA KECCS, KECCS, KECCS
Villamosok. (106) – Regicidium. Barna Ádler
a Kolosy téren. Három utca. (107) –
Borikáék ablaka. (108)
Partizán. (108) – Ben Szodoma, a
hímvessző.
Beszélgessetek. (109) Minden csendes.
(109) – A kisablak a negyediken, (110)
Récék. Kulcsos gyerek. Tengeri csillag, (110)
– A várakozás. Schliemann B és E. Szürke
kép. (111) – Hely a parkettán. Bújj be.
Imola. Boszorka. (112)
A faliszekrényben. A kard. (112) – Este
birkózunk. (…) Bruk-szel-les. Hamar.
Beromünster. (113) – Vakpali. Ke-Reke Ram
pam pam. Zsíroskenyér. Repülni. (114)
A sarkon. Hekus Dönci. Spiné a postán.
(115)
Első találkozás a társasággal. Mumpsz.
(116) – Labdagyár. A redőnynél. (117) –
Retek, meg leszel verve. (118) – Árulkodni.
Peches nő Sutyi. Gőzgép. (119) –
Fémszínek. Felvonó. Siralomház.
Gumisapka. (120)
A HÉV-pálya. (121) – Van valami hézag?
Teniszlabda. Té-harmincnégyes. Dánebéd.
Skíró. (122) – Szövetségesek a Siposnál.
Katonákat jelent. Beba beba. – Róma,
Spanyol Lépcső. Dole dole. (123) – Banán.
(125) – Legyen valami. Kiskapura. Pötyizni.
Julius Meinl. (126) – Ebonit fúvócső. Bab.
Hosszú vékony a pipaszár. (127) – Sztálin
apánk. (128)
Egy különös pillanat. (128) – Árnyas erdő
rejtekében. Császár Marika. Milyen a jó nő?
(129) – A Tornyi fagylaltja.
Ipi-apacs.
Cseréptörés. (130)
Kockaváros. Szilágyi Lajos Építőmester.
(131) – A körgalléros. (132)
Birkózás. Imola. (132) – Macskaszem.
Hamar, Beromünster. (133)
Pacs-pacs, Mari. (133)
VI. SUSZTERBOGARAKRÓL SZÓL
Belépő, káposztatorzsa. Egy puhuló arc.
(134) – A malacarcú tréfamester. Ürítés,
érdekellentét. Maesztró. (135) – A
Nagyjózsa az intézetből. Egy felnőtt ember.
(136) – Gyerek-amőba a hegyen. (137) –
Szivárvány Áruház. Mesebeli szeptember-
délután. Jé vé Sztálin nevelőintézet. (138) –
A harmadik levél, 1948. május. De hiányzik
még a katonáim. (139)
Albinnal a Várban. (139) – Kolja. Ezekben
nőttünk fel. Madár A. János, grafikus.
Kondor Béla terem. Bor és áros. A mocsok
minden szépsége. (140) – Fűtőolaj és
vászoncipő. A Dunánál. (141) – Az út, a fa, a
víz. Zöld árnyék. (142)
Jé vé Sztálin. Gubacs utca. Lépcsőház,
üvegtéglák. Ko-ólja! Sárga darázstörülköző.
(143) – Magyarország a kerítésen. Isten
tehénkéi Ausztriában. (144) – Ne vidd ki,
hülye! Madár Jancsi. Felvonóhíd. Várárok.
Szombat van. Fűkockák, padok. (145) –
Kenyér és pástétom. Arcot-kezet-nyakat-
fület. Bajok nyáron: a nadrág kantárja. (146)
– Okosan beszélni. Ezt most miért kellett.
Négyszög az asztal szélén. (147)
Az első levél. A demokratikus pedagógia
követelményei. (148)
Gyakorlás a Nagyjózsával. Negyederő.
Félerő. (149) – Nagymeccs. (150) – Mosd le
a pofádat. (151)
Kétszáznegyvenegy per
ezerkilencszáznegyvennyolc. (151)
Az utolsó nap. (151) – Völgyhíd,
hangyakaraván. (152) – Itt van anyukád.
Suszterbogarak összeragadva. (153)
A Madár címe. Meztelenül a lányoknál.
(153)
Albin. A Margit-híd hasaalja. Isten napja.
(154)
Nyúzott arcú fiatal férfi. (155)
Becsavarodott álom. (155) Alig éltél.
Kötényruha. Erotikus tapasztalatok. (156)
Cigánylány. A lányhálóban. (157)
A látszat. Kisviktor, gégészet. (158) –
Gubacs utcai klinika. Rózsatövek. (159) –
Bácsi. Iszonyat. – Kolja! Bukóablak,
darázstörülköző. Van valami hézag. Majd
betömjük. (160) – Bogarak párzásának
ideje. (161)
Kisviktor szorongása. (161)
VII. MAGYARORSZÁG,
EZERKILENCSZÁZNEGYVENHÉT
Hengeres vászonzsák. Templomkert,
szederfa. (162) – Kavics-lépcső. A Lajos utca
házai. (163) – Barlangok. Idő.
Templomkertek, hegyek, utak. (164)
A tizennyolcas villamos. Kolosy tér, piac.
(164) – Vérvétel. Pál Jancsi nővére.
Megengedi. Lelkész utca. (165) – Ürömi
utca. (166) – Az iskolatáska szíja. Szerén-
néni íz. A Semmi Kapuja. Taxislány, licensz
Fiat. (167) – Gesztenyerugdosó. Tévélabda.
(169)
Második elemi. Új gyerek. (169) – A
pirosmasnis. Béke katonái, Isten katonái.
(170)
Fogórefleksz. (170)
Boszorka a padban. Apád neve? (171)
Marcibányi tér, menza. Babszag. Ingyen-
konyha. (172) – Minden normális gyerek.
Szívgárda. Éhség. (173) – A barlangok előtt.
Konzervdoboz, szarkupac. Németek, penész
és antant-szíj. (174) – Borosta. (175)
A taxi visszafelé söpör. Hiro Onoda
hadnagy, Kinsicsi Kozuka közlegény. (175) –
Minden gyerek tudta. Sztálin tér, görögök.
(176) A félelem abbahagyása. Lottóház,
csókolózók. (177) Két üveg bányai. Otthon
lenni. (178) – Fürdőszoba a vasorrú bába
kunyhójához. Szobor, teniszpálya. (179) – A
német acélsisak pereme. Danzigi Korridor,
1939. IX. I. (180) – Európa, istenhátamögött.
(181) – Tojásgránát, Havanna. Per se,
persze. (182)
VIII. KENYÉR
Mester Verdi halála. A fennmaradó rész.
Verdi visszafordulása. Félelem. (183) – Kész
van. Száva áramátalakító. (184) – Visegrádi
utca. FTC Újpest éljen fúj éljen. Fúj fúj. (185)
– Semmi fekete lány. (186)
A műszőke szerkesztőnő. Kötött ruhában a
víz alatt. (187)– Fehér császárbajusz.
Sándor bácsi. Kifutófiú. (188) – Micsoda
dolog az? (189)
Belső pesti kapualjak. Elemér utca öt.
Postások a háztetőkön. (190)
Jaj, de jó, itt van Imre! Egy szobában heten.
(191)
Fürdőszobaajtó. Kulcs, forrasztáscsík. (193)
A fürdőszobában. Társbérlőnő. (193) –
Kulcstörés. A vécédeszkán. Vasalódeszka.
(194)
Kenyér volt nálam. (195)
Nyári gyerekkocsi, a hídnál. Katonanő. (195)
– Kedvetlen gyalogoskatonák. (196)
IX. A HARMADIK MÓDSZER
Tehetség az emlékezésre. Gyógyítandó
betegség. (197) – Bundapálinka. Kávé. Ez a
foglalkozása? (198) – Ábra az életről. Új
házasság, új társadalom. (199) – Vannak
metódusok. Egy eset. Hipnózis. (200) – LSD.
A harmadik módszer. (201) – Keverék. Shit.
(203)
X. SZABAD SZOMBATOK
Telefon anyának. Gyere fel. (204) – Egy
Balázsovits nevű orvos. Társbérlet egy
szabóval. (205) – Átmeneti gyermekotthon.
Éhesek voltatok. (206)
A gangon. (206)
Bejáró a jé vé Sztálinban. Apavágy.
Negyvenhét pünkösdje: Gazsi, Magyarkút.
(207) – És ez igazi házasság lesz? A szülők a
konyhában. U-er-i. (208)
Megváltozott színek. Lila, zöld. Lift
kalickában, Imola. (209)
XI. MI, CIVILEK
A három méter kövér asszony. Juli, Edina.
(211) – Mi a frásznak? Zsolt pisil. (212)
A város estéje. Messze a Dunánál. (213)
Duna. Váci utcán. Sarki eszpresszó. Cseh
sör. Hatszáz forint a pincérlányért. (214)
Ági, Bálint, Herr! A Vörösmarty-plakátok.
Újságos varázslat. Eldzsaltunk cipőtet nézni.
(215) – Öcsi-ke. Kirúg a Pálma. (216) -…a-a
Maar-git-hí-don ááát… Orion 844 U (217)
Vörös fotel, vörös dívány. (217) –
Macskaszem. Beromünsteriek és hamariak.
A nyár A csók Az esküvés És a híd. (218)
Candlelight valami. Karády Katalin. A
lexikon nyelvén. A testébe írva.
Repülőbomba. (219)
Elsötétítés. Cseresznyebefőtt. Lábbal
harangozni. (220) – Betemetve. (221)
Almárium. (221) – Budára át a Margit-hídon
át. (222)
Veranda. Rákosszentmihály. Eper cukorral.
(222) – A Pajtás-kutya. A szódás lova. (223)
Szent Isten. Már békében. Áttörés. (223) –
Erzsébet-híd. Traverzek. (224) – Széli
Kálmán tér. Ostrom utca. (225)
Fehér szobák, szőnyegvárak. Villamos.
Hóbogyó. (225)
A nappal. Kőjegyzőkönyv. (226) – Hiány a
háztetőben. Városmajor. Eldobott tárgyak.
(227)
Fehér napban. A homokozó. Prity. Babb-be-
babb. Teherautóhűtő. (228) Kenyeresládák.
(229)
Öt perccel öt előtt. A való világ. (229) – A te
anyád is. Tangó parkettpaszta. (230)
Le a fehérekkel. (230) – Láthatatlan szürke
madarak. (231)
(Két év, mint egy perc.) Negyvenhatban
hazajött egy ember. Apánál bezárult. Én
akkor láttam Imrét. (231) – A Keleti
pályaudvaron. A tábor lelke. Mami
cédulájáról. Drága Imrém. Az első emlék.
(232) – Béke! – 43. (233) – B. I.
Dögcédulatartó. Emberkölykök nem. (236)
Megszerezni. (237)
XII. KISTÖRTÉNELEM
Miért nem költözöl ide? (237) –
Hangverseny-írógép. Korrektori állás. (239)
– Nyomdai jelek. Ötven pengőfillér. Luxus
koncentrációs tábor. Ciano gróf lánya. (240)
– Keresztes-Fischer belügyminiszter. Koldus
a Ferenciek templománál. (241) A
létfenntartás költségei. Obst. Állandó világ.
(242) – Fordítók történelmi céhe.
Költségvetés. (243) – Korrektor-szoba.
Valérka. Kávéautomata. Semmittevés. (244)
– Nem bánom, törülgethetsz. Tálcák és
bögrék. (245) – A fennmaradó rész
fordítása. (246) – Kávéba áztatott zsömle.
Régi vaslábasok. Öt vagy hat háztartás.
(247)
Leánykérés, 1906. Fuvaros Zentán.
Tizennyolc testvér. Parlamenti gyorsíró.
Útonálló Nicaraguában. (248) – Nagy hadfi.
Diplomamunkák. (249) – Belgrádi Hírek,
1915. Imre. Állatok otthon. Teknőc. (250) – A
cukor a családban. Szenilitás. Mint egy kis
állat. (251) – Tüdő- és mellhártyagyulladás.
(252)
XIII. ÍGY ÉLTEK
Területi székhely. A születésed. (253)
Szirénapróba. Újszülöttre gázálarcot.
Szilárdka, a feleség. (254) – Schanhorst és
Gleisenau. A házasságunk. Anya. Drogista-
inas. Színház. Banán-torony, Banán-sziget.
Nemzetközi helyzet. Édesapád. (255) –
Schliemann B és E. Installációs szerelő
vállalat. Madame Tournier. Kresz Ferenc és a
budapesti mentők. Herr Heise. (256) – Frau
Jolle. Thék Endre utca. Osztott munkaidő.
Így éltek. Heinemann, Roessemann, Epp,
Fekete és Harmatta. Ötven pengő egy
hónapra. Havi kétszáz fix. Kétszázharminc.
(257) – Nyolcszáz. Hadiüzem. Póttartalékos.
Angóra nyulak: Róza, a bak. Adriani Szesz-
és Élesztőgyár. (258) – Szobagarnitúra.
Ostrom utca. Kanizsai utca. (259) A vonat
fekete. (260)
XIV. KIHŰLT NYOMOKON
Vágányok Keletnek. Egy egész esély. (261)
Levél Verdi kiadójától. (262)
A rákszerelem alapdallama. Scipio álma.
(262) – Sokáig tartott, mint a fogságba
esés. Keresőgép. (263) – Hóhányók, monya.
Gömbölyű röhhencs. (264) – Anni, egyedül.
Találtál valamit? (265) – Apróhirdetés. (266)
– Kameraden suchen, Kameraden helfen.
Sztálingrád, Pádua-Este, Ferrara, Herrnann-
Göringstrasse, Odessa. (267) – Budapest.
(268)
Szál virág a horogkeresztes hősök sírjára.
Csak gúny, erőszak, leveretés és börtön.
(269)
Csak vezérkari tisztek betekintésére.
Magyarország háborúja. (270)
A Romváros védőserege. Túlnyomó
szovjeterő. (271)
A zongoránál Kresz Antal. (272)
Anni elmegy. (272)
XV. TŰZ-VÍZ
Ismeretlen emberek. Harminc év egy
emberöltő. (273) – Római romok fölött. Ágh
Emil haditudósító. Tűz-víz játék. (274) –
Vezérigazgató. (275) – Ionizátor.
Segédmunkás. Egy ilyen Schuppó. Egyetemi
tanár. (276) – Nemzetközi nagymester.
(277) – Harminc és feles beépítendő
ágyúkkal. Az előző háború. Egy
katonapolitikai alaptétel. (278) – Domb alján
pravoszláv templom. Vételezzél, kérlek.
(279) – Bokacsonkolások, fabokán
sántikálva. Ratisch nélkül. (280) Egy
szerzsánt Szibériából. Töltőtoll, Leica.
Boldirevka, hadosztályparancsnokság.
Maguk nem németek. Nem vagyunk.
Bobrov. (281) – Kopotocska vagy
Jablocsnoje. Davidovka, elosztó. Normál föld
alatti dekkungok. (282) – Hrenovoje, orlovi
ménes. Ötszáz halott. Furnír mérleg,
negyven gramm cukor. Nyolcan-tízen
dorongokkal. (283) Fertőtlenítés. Nem csupa
Bárán Imre mérnök. A barakkok. Csak én
voltam magyar építész. (284) – Sakkozó
agy. (285)
A legenda táborépítője. (285)
Az orosz zene. Abban a nagy országban.
(286)
XVI. ABBAN A NAGY ORSZÁGBAN
Látni. (287)
Cékus honvéd, fegyverismeret (287) –
Betonfejek. Anyós Rasszijszkból. (288)
Abbázia, ahol a tengeri csillag terem.
Ötszáz millió japán. A határ. (291) –
Külországok, Flórenc, Wittemberga. (292)
Van-e szeretője? Nyikoláj. (292) – Jackie-és-
Alvarez. Kolecska. (293) – Hő! Brrr. Koólja!
Kacabajkák. (294)
Nyevszkij Proszpekt. Mandarin szörp. Kolera,
hó. (295) – Asztorija szálló. Astoria. (296) –
Vízcsapok, csatornafedelek. Hitler győzelmi
bankettje. (297)
A blokád áttörése. (299)
Ljuba. Férfierő és orosz nyelvtudás. (300) –
A balti bumlivonaton. Meglesz-e még
Magyarország? (301) – Úszó sziget. A gyom.
Válenki. (302) – Ljubuska. Itt vagyunk. A
tanítónő. Kollégium. Pása. (304) – Piros
villamos. (305) – Lélekmelegítő. Malinovszkij
adjutánsa. (306) – Rasszijszk. Tartsunk
szeretőt! (307) – Fiatal erdő, hepehupák.
(308)
Fiaim, ti csak énekeljetek! (309)
XVII. A CIPŐDOBOZ
A Pálma gumimelle. Olyan frankó vagy.
(310) – Fog-e érdekelni? Szót szóba ölteni.
(311) – Idő a jó meséléshez. A cipődoboz. Te
fogod örökölni, ha meghalok. (312) –
Ravaszság. VIRIBUS UNITIS. (313) – Esküvői
táviratok. Felsőgöd, Tasnád,
Rákosszentmihály, Róma, Satu Mare, Acas,
Polgárdi, Zenta. (314) – Szépen szóló kis
tilinkó. Kolszeretőfiadimre. Drága Babukáim.
(315) – Boroevics Szvetozár. Helyzetünk jó.
E. é. ö. örm. 6. honv. gy. ezr. Három
krumplivirág. Protekció. (316) – Drága
apókám. A kis-család költségvetése. (317) –
Jancsi zenede. Otthon kör. Első nemzedék.
(318) – Levél a szerkesztőhöz.
Szabadságharc, Boszniai okkupáció. Zog
albán király és Geraldine királyné. Gömbös
Gyula szobra. Imre kezeírása. (319) – A
legközelebbi pillanatfelvétel. Nagy már a
kicsi bajuszom. Regiszteres notesz. (320) –
Kabátanyag. Új parancsnok. (321) – Cca 2
kg karbid. Kóródi Dani. Evezős nadrág.
Második légiriadó. Tetűtlenítés, Lausetol.
(322) – Kresz. Szép téli túra Erdélybe. A
pesti fórum címe. Párkánynána. Anyukáink
várakozása. Érsekújvár. Sokszor csókol.
Pionki. Generalgouverment. Viele Grüsse.
(323)
Imre azonossági száma. 6008 30 2276.
Tekintetes Vöröskereszt. (324) – Doktor,
nyugalmazott, hírlapíró. A második fiam is.
Felesleges szövegek. (325) – A szovjet-
oroszországi harcmezők. Magyarország jövő
békessége és felvirágzása. Pasztell-színű
levelezőlapok. (326)
Gyulai Emma, diakonissza nővér. (326) –
Szeretteink az Úr kezében. (327)
Gaál Arvéd, hadnagy. (327) – Fjodorov
Nyikoláj kommentárja. Élünk, várunk, üzenj.
(328) – Kedves Bajtársam. Jancsiról.
Kimerítő levél. (329) – Volt itt. Szabó, a
szabó. (330)
Szó sincs róla, hogy Isten akarata szerint.
(330)
XVIII. A PEPITA FÜZET
Az ilyet nem felejti el az ember. A
Medvetáncot. (331) –A betörés
előkészítése. Száz tolvajkulcs. (332)
Kék álom. Evetke, északi dzsessz. (333)
Gőg. Kurta ítéletek. Különös párbeszéd. Ha
mégis visszajönnél. (336) – Dürerék.
Zsebkés. (337) – Kégli-gondok. Szegény
gyerek. Intelligencia-hányados. (338) –
Kogutowitz Manó. Lakatos követel. Ucca.
Dé. Balázs. (339) – Drágám. Bp. 1945. nov.
20. (340) – Nyomorultul, minden akcióra
képtelen. (341) – Ajtónyitás és
műszermosogatás. A lakás csurgott. A
szegény gyerek vándorlása. Ismeretségem
Lakatosékkal. Két beteg között. (342) – A
pálya körülsündörgése. Jó társaság.
Pénzéhes orvoskapitalista. Sántaság, mint
vonzóerő. Bratelli csónaképítő lánya.
Könyvügynök. (343) – Svábhegy. Kerületi
viszonylatban. Gyerekzsúr Bertalanéknál. A
Horthy Miklós úton nem lehet villamosozni.
Lakatos terrorja. (344) – Szőnyegbomba.
Balázs két szipirtyóval. Inconnu. (345) –
Szamárköhögés. Anyavér-injekciók.
Kabátanyag. Kóródi. 1000 P. Fölfordulás okt.
15-én. (346)
Pici, vékony falú személyzeti szoba. Balázs,
sánc, Őrszentmiklós. (347) – Mme Tournier.
Körömolló és nyakkendő. Felszabadulás.
Volt Ferencz József híd. Átmeneti
gyerekotthon. A te elhagyásod. (348)
A D betű folytatása. (348) – Szabó. Jókai tér.
(349)
XIX. SZABÓ, A SZABÓ
Budapest-Keleti-Diósd-Párkánynána-
Érsekújvár-Pionki-Kopotocska-Rasszijszk.
(Homola, Interpol.) (350) – Telefonkönyv.
Pauperitás bedolgozó szövetkezet. (351)
Lámpaláz. Tengerésztrikó. (352) – Táncolva
ünnepeljük szabadítónk ágyúját. (353) –
Lefűrészelt csövek. Fegyverek ugatása. Egy
Rasszijszk nevű tábor. (354) – Imre, a
mérnök. Húszas? A tábor lelke. A fivérem.
Cselédszoba. Műhely. (355) – Rasszijszk-i.
(356) – Háverek. Milyen papír kell?
Triplatornyos hári. (357) – Ernus. Lesz ebbül
zakó? (358) – Pontilly sur Mere-iek és
Rasszijszkiak. Oda kúráltak. Kivágták.
Behangyásodott. (359) – Gyuri a téglával.
(360) – Dalma a gyerekkel. (361) –
Kézenfogva. Belőled. Mi lett? Nem szomorú.
(362) – Túlélők. A halottak útja. (363) – A
zsebtükör. Ne keresse tovább. Ne
magázzon, Miklós bácsi. (364)
A Nagykörúton a nyomdáig. (364)
XX. OLDALFÉNY, 38
Egész évben ősz van. Ágyúzás nélkül. (365)
Arccsók Csukicsnak. A vesztét érzi. (365) –
Valérka. Öt valódi forint. Drága Imrém.
(366)
Május 5. Búcsúzom, egyetlenem. (367) –
Olvasni tud, iskolába jár. Hó alatt virágzó
fák. (368)
Gallérba süllyedve. Közeg. Útlevél. (369) – A
Kossuth címer meg egy korona. (370) – A
gyöngyös tárca. Nyolcvan névjegyboríték.
Perutz-film. (371) – Schmidt kastély.
Szemüvegbe szopik. Tárcalopás (372) – Élet
a Nagykörúton. (373) – Hollywood
filmszalon. Haynau, Paskijevics. Kollár Karcsi
öröksége. (374) – Befektetések. (376)
Oldalfény, 38. Ferenciek tere. Trencskó.
Sztálint nem érte autóbaleset. Isten nélkül.
(376) – A népvándorlások kora. Új
bálványok. Margót. Szombaton okvetlen.
Önálló zongoraest. (377) – Zöld szem,
fekete természet. A rét végén. Boxcalf
felsőrész, krepon talp. (378) – Nevetés. Jó.
Harmincéves koromra. A HÉV-en.
Hárászkenő. (379) – Szerelőoszlop. Pázmány
Péter szobra. Kennedy, londoni nagykövet.
Németül, törökül. Európa elveszíti a fejét.
(380) – Félarcú brigantik. (381) – Hungária.
A taxistand. Pelerin. Rendőr. (382)
Rákóczi út. (382) – Felnőtt játék. Verébfa.
(383)
XXI. MOST ÍGY ÉLÜNK
A 107-es számú névjegyboríték. Tabló.
Schliemann B és E. Halmi udv. és kamarai
fényképész. Bárán. (384) – Kóródi.
Darócban. Kóró-didá-nijel. (385) – Álnéven.
Harun al Rasid. Bármikor. Drága öregem!
(386) – Találkoztunk mi. A Rómain. (387) –
Direktorunk, az öreg Kresz. Interurbán
Bécsből. A rangidős a régiek közül. (388) –
Tükör. Kipjatok. (A grúz kapitány.) Amit
Sztálin mondott. Közbiztonság Budapesten,
1945. (389) – 24 óra alvás. A rommá lőtt
város közepén. Három ipse. Csöng a
telefon. (390) – Műszaki igazgató.
Államosítottuk a Schliemannt.
Negyvenkilencben egy nyári napon. Öcsém.
(391) – Belövések. Nyolcadikig a Lajos
utcában. Negyvenkilenc húsvétja. Bicikli.
Három aranyásó. (392) – Egy VIP-es pacák.
Hosszú fekete Chrysler. Kihallgatás. Kis totyi
vasutas. (393) – Preparálás. Százharminc
kiló. Szakember. (394) – Önellátás. Bogyók.
(395) – Türelem. Szegény az ország.
Szobaszökőkút. Szakmai rongyrázás.
Tüdőgyilkolás. (396)
Elmondja a világot. Kató és Ilus. 8 órai
újság. Otthon kör. Honvéd utca. (397) –
Pénz. A Feneketlen Fiók. (398) – Penge,
timsó. Black-tie. Forradalmi fürdőszoba.
(399) – Bicegve. Magyar üzleti géniusz. A
keramitkövek útja. (400) – Katmandu.
Szerelőoszlop. (401) – Chianti. Vak
lottóárus. (402). – Szárnyas gallér.
Tárcaregény a Felső-Magyarországba. (403)
– Reménytelen. (404) – Elhallgatások. Kék
vászon toprongy. (405)
Különben is, itthagyott a kedvesed. (405) –
Történet. Kvarckristály. (406) – Referenciák,
katalógusszámok. (407) – Apróhirdetés.
Amit segíthetek. (408) – Negyvenkilences
villamos. APUSZERETLEK. (409) – Jovellanos
spanyol tárcaszerző. Látod? Anni. (410)
Nyomdai munka (410). – Antikvárium. Ganz-
MÁVAG. Áramszünet. (411) – Cseresznye, a
mettőr. (412) – Valérka két almája. (413)
Szász Józsika és Ágnes. (414)
 ISBN 963 15 1060 3
FELELŐS KIADÓ A SZÉPIRODALMI
KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA
FELELŐS SZERKESZTŐ MÁRVÁNYI JUDIT
MŰSZAKI VEZETŐ PINTÉR LÁSZLÓ
MŰSZAKI SZERKESZTŐ APRÓ TIBOR
A BORÍTÓ FELVÉTELEIT MERÉNYI ENDRE
KÉSZÍTETTE A SZERZŐ FÉNYKÉPÉT NÁDAS
PÉTER KÉSZÍTETTE MEGJELENT 1978-BAN,
21,6 A/5 ÍV TERJEDELEMBEN MSZ 5601-59
ÉS 5602-55 SZ 2820-11-7879
77-3756 – SZEGEDI NYOMDA
FELELŐS VEZETŐ DOBÓ JÓZSEF IGAZGATÓ