Krzysztof Varga

Turulpörkölt

Európa Könyvkiadó Budapest, 2010

 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Krzysztof Varga: Gulasz zturula Wydawnictwo Czarne,

Wolowiec 2008 Gulasz z turula © by Krzysztof Varga, 2008

Hungarian translation © Hermann Péter, 2009

A kötet megjelenéséhez támogatást nyújtott A Lengyel

Könyvintézet - © POLAND Műfordítás Program

2
Előszó a magyar kiadáshoz

E könyv magyar olvasójának jár némi magyarázat és

magyarázkodás. Mégpedig azért, mert a magyarok a
Turulpörkölt-et olvasás közben szembesíthetik saját
tapasztalataikkal. Az itt leírt történelmi tények, helyszínek,
események s nem utolsósorban a könyvből áradó hangulat a
magyarok többségének semmi újat nem jelent. Ezért
szükséges megemlíteni, hogy ez a könyv lengyel olvasóknak
készült, nekik pedig, a látszat ellenére, meglehetősen ködös
fogalmaik vannak Magyarországról. Hogyhogy a látszat
ellenére, hisz a lengyelek oly szívesen mondják, hogy
szeretik Magyarországot, hisz a magyarokat tartják a
hozzájuk lelkileg és történelmileg legközelebb álló
nemzetnek, hisz oly szívesen skandálják az elcsépelt
mondást: „Lengyel, magyar két jó barát"? Hát azért, mert a
lengyelek Magyarország-ismerete néhány sztereotípiára kor-
látozódik, egy szuszra sorolják a jelszavakat: Budapest,
Balaton, Tokaj, csárdás, paprika. Magyarország történetét
nem sokan ismerik, nem sokan tudnak többet vagy mást, mint
1848 vagy 1956. Ez a könyv sok lengyel olvasót meglepett,
olyan Magyarországot fedeztek fel benne, amelyet nemcsak
hogy nem ismertek, hanem még csak nem is gyanították,
hogy létezik. Talán nagyképűség tőlem, de mindeddig nem
született ilyen lengyel nyelvű könyv Magyarországról. Volt
jó néhány útikönyv, történeti munka, no meg szakácskönyv,
de olyan könyv nem volt, melynek lapjain egybevegyül a
konyha, a történelem és a politika, és a szerző mindehhez
hozzáteszi saját személyes nézőpontját.
Lengyelországban az utóbbi két évtizedben kifejezetten
csökkent az érdeklődés Magyarország iránt, ez már nem az az
ország, amelybe a lengyel turisták a 80-as években
zarándokoltak el, Kádár gulyáskommunizmusának
gazdagságától ájuldozva, miközben a lengyel üzletek polcai
üresek voltak, és az alapvető fogyasztási cikkeket jegyre
adagolták. 1989 után Európának ez a fele gyökeresen
megváltozott, megnyíltak a határok, ahhoz, hogy valaki igazi
jólétet lásson, már az igazi Nyugatra lehetett utazni, nem
pedig arra a kommunista Nyugatra, amit a lengyeleknek a
kádári Magyarország jelentett.
Néhány éve megint megélénkült az érdeklődés
Magyarország iránt, de nem kulturális, művészeti vagy
turisztikai, hanem - nyilván kitalálják - politikai
vonatkozásban. A 2006-os őszi zavargások után sok
ismerősöm ismét kérdezgetni kezdett engem
Magyarországról, történelméről, a magyarok mentalitásáról,
problémáiról, sokan értesültek Trianonról, melyről azelőtt
nem is hallottak, gyakran tették fel a kérdést: Miről is van szó
azon a Magyarországon?
Mégsem a politika miatt írtam meg ezt a könyvet, hanem
nagyon is személyes, családi okból. Apám magyar volt,
Komáromban született, a fél életét Budapesten élte le, a
másik felét meg Varsóban, a 60-as években települt át. Itt
születtem lengyel-magyar vegyes házasságból. Apám
2004-ben halt meg, ekkor Budapestre utaztam, és egy évet
töltöttem itt. Azért utaztam ide, hogy bizonyos fokig számot
vessek apámmal, intellektuálisan és érzelmileg feldolgozzam
végleges elválásunkat. De nem apámról akartam könyvet
írni, hanem Magyarországról, ahogy egy lengyel író látja,
akinek azonban megvan az az előnye a többi lengyel íróhoz
képest, hogy félig magyar. Ez a könyv lengyel olvasóknak
szól. Tartottam tőle, hogy Lengyelországban nemigen fog
érdeklődést kelteni, de szerencsére tévedtem. A lengyel
olvasók megvették ezt a könyvet, és ennek köszönhetően ma
jobban megértik Magyarországot. De önmagukról, a
lengyelekről is megtudtak belőle egyet-mást. A magyar
történelem, a nemzeti traumák olvastán a mi lengyel
problémáink, komplexusaink, hátrányaink jutottak eszükbe.
Azt javaslom, hogy a Turulpörkölt magyar olvasója felejtse
el, kicsoda, és próbálja meg lengyel olvasóként kívülről nézni
Magyarországot. Hátha ennek köszönhetően valami újat tud
meg önmagáról mint magyarról.
Krzysztof Varga
 Kádár-paprikás

Gyerekkoromban Magyarországon leginkább azt a szagot

szerettem, amelyik déli egy óra tájt kezdett a lakásokból
szállongani, ekkor terítettek ebédhez. A zsíros rántással
készített főzelékek, a lecsó, a töltött paprika, a rakott krumpli
édeskés illatát. Olcsó, laktató egytálételekét, melyek aznapra
teljesen elverték az éhséget. Friss fehér kenyeret adtak
hozzájuk, ez aztán puhán kibélelte a gyomrot. Prousthoz
hasonlóan idézem fel ezeket a XIV. kerületi szagokat,
errefelé laktak ugyanis apám barátai. Különösen jól
emlékszem az Újvidék térre, Répáék ebédjeire. Répa úr
felesége minden vizitünk alkalmából hatalmas fazék ételt
főzött. Az asztalon már ott illatozott a friss kenyér, pezsgett a
szóda a szifonban, a ház ura ünnepi melegítőt és papucsot
húzott, kinyitott egy üveg olcsó bort, a konyhából
behallatszott a rotyogás, a háziasszony sóhajtozása, aztán
már ettünk is. Kivéve Répa úr ormótlan feleségét, aki
állandóan azt mondogatta, hogy nem éhes, inkább csak nézi,
ahogy eszünk (ez eleinte azt a gyanút keltette bennem, hogy
az étel mérgezett, és a becsületesnek látszó asszony egy
szuszra akar megszabadulni férjétől, gyerekeitől és a két
külföldi vendégtől). Bizonyos idő múlva rájöttem, hogy nincs
mitől tartani, az étel ugyan nem túl egészséges, és kevéssé
diétás, viszont finom és laktató. Répa úr felesége amúgy is
megette a maga adagját, igaz, a konyha csöndjében, amikor
nem látta senki.
 Jó néhány év múlva, apám halála után, elmentem a XIV.
kerületbe, Zuglóba, hogy közöljem a hírt régi ismerőseinkkel.
Végigjártam az Újvidék teret, a Gyertyán utcát és a Tallér
utcát, eszembe jutottak a régi vendégeskedések apám
barátainál és rokonainál, eszembe jutottak a zsíros ebédek, a
szódavíz és a friss kenyér, az unos-untalan az
áremelkedésekről szóló beszélgetések, az ok és cél nélküli
időtöltések, arra gondoltam, mennyire tartósak a vasárnapi
szertartások, mennyire maradandó a zuglói környék: az azóta
eltelt években nem változott itt semmi, csak a nyolcvanas
évek Wartburgjai és Trabantjai adták át a helyüket az új
Opeleknek és Suzukiknak. Meglátogattam a Répa családot.
Egykettőre megismertek, bár több mint húsz év alatt azért
megváltoztam. Répa úr megölelt, és örömében elővett egy
üveg olcsó bort. Répa úr felesége éppen galuskatésztát
csinált. Szabadkozni kezdtem. Megígértem, hogy majd
telefonálok, és eljövök ebédre. Nem telefonáltam.
Mindegyik család ugyanúgy nézett ki: a férjek soványak és
inasak voltak, mindamellett ünnepi melegítőjükben jókora
pocak dagadt, a feleségek terjedelmesek, elhízottak és
lomhák voltak, demonstratív elszántsággal vonultak át a
konyhából a nappaliba, hogy mindenki láthassa emberfölötti
erőfeszítésüket, néha padlót súroltak, szolgálatkészek és
agyondolgozottak voltak, kávéval és pálinkával kínáltak. És
ott voltak a gyerekek, rendszerint helyes, a sportban vagy a
zenében tehetséges, fekete hajú lányok, akiknek aztán mind
egy szálig kárba veszett a talentumuk, reményt vesztve férj-
hez mentek, hogy így szaporítsák a kétségbeesett,
búskomorságtól és depressziótól sújtott magyar nők légióját.
Zsuzsinak vagy Áginak hívták őket, hegedülni jártak vagy
művészi tornára, de karcsúságuk már biztosan feledésbe
merült, megkérgesedtek, reménytelenül elszállt fölöttük az
idő.
Kis idő után, amikor kiszabadultam az apám ismerőseinél tett
kötelező hétvégi látogatások világából, végre felfogtam,
ebben a világban nem csak lecsó, töltött paprika és rakott
krumpli létezik, ott van a frusztráltság, ott vannak a
komplexusok, ott van a gyógyíthatatlan, fájdalmas,
összekuszálódott emlékezet is. Ott van a nosztalgia Horthy
Miklós kormányzó és Kádár János elvtárs kora után is; az a
lényeg, hogy legyen valamilyen nosztalgia, mert ez formálja
a magyar életet. Emlékszem, azokban a beszélgetésekben
gyakran emlegették Kádár elvtársat, biztosan szapulták is, ma
viszont biztosan azt panaszolják, hogy mennyire hiányzik. A
kádári idők maguktól szülik a nosztalgiát, mert a legjobbak
voltak Kelet-Európában, bár ugyanakkor a legrosszabbak is,
megroppant gerincekkel és mentális bilincsekkel.
Budapesten minden harmadik teázót Nosztalgiának hívnak,
nosztalgiacukorkákat árulnak, a nosztalgia sömöre lepi a
házfalakat és az utcaköveket. Vágyakozó sóhajtozás a régi
nagyság után, miközben az utolsó igazi nagy kor, Corvin
Mátyás király kora már több mint ötszáz éve elmúlt, hacsak
nem számítjuk a magyar labdarúgás ötvenes-hatvanas
évekbeli nagyságát, na meg az Omega és a Lokomotív GT
hetvenes évekbeli nemzetközi sikereit.
A Duna tévében még az időjárás-jelentés is nosztalgikus,
mert az úgynevezett Kárpát-medencéről szól, márpedig ez a
magyar kisebbség által lakott terület eufemisztikus
elnevezése, külön hangsúlyozva Erdélyt.
A Klauzál utcai Nosztalgia régiségboltban öreg borsőrlők
tucatjai, lámpák, palackok és üdítős címkék között
fegyelmezetten áll egy sor Lenin-mellszobor. A bolt légterét
is hatalmas arcképe uralja, a kirakatban még egy Sztálin is
helyet kapott. A helyiség belsejében a fogasokon lógó
pizzaméretű szovjet tányérsapkák mellett további
mellszobrok sorakoznak, alighanem mostanában készítették
őket: gyanúsan egyformák. A Lenin-fejek vannak
többségben, van egypár Sztálin, és még egy Adolf Hitler is
hétezer-nyolcszázért.
A Lehel téri vásárcsarnok földszintjén található Nosztalgia
büfében nosztalgikusán dülöngélnek poharaik fölött a
környékbeli iszákosok. Kétszáz forint itt a sör - feleannyiba
kerül, mint a belvárosi sörözőkben; ez az ár a régi jó időket
idézi vissza. Hiszen csak a régi idők léteznek, akkor jobb
volt, bár senki nem képes értelmesen elmondani, mi volt
jobb. A közeli Nyugati pályaudvarról „nosztalgiavonatok"
indulnak Esztergomba és a Dunakanyarba; hetven kilométert
utazhatunk egy irányba ebben a giccsözönben, és
sóhajtozhatunk a régi dicsőség után.
Ám a legnosztalgikusabbak a turulok, ezek a mitikus
magyar madarak, melyek mindenütt ott vannak, bárhová
nézzünk is. Emlékműveken, házakon, táblákon, katonai
jelvényeken, a nacionalista beállítottságú fiatalok
hátizsákjain és a Moszkva tér melletti Retek utcában, a
Brunch pékségben, a szendvicset és kávét árusító lány lapos
mellén. A turul, mely a sas és a liba furcsa kereszteződése, a
magyar álmodozásokat és komplexusokat is
megszemélyesíti.
Egész Budapesten csak egy utca és egy köz viseli a nevét.
Mindkettő a II. kerület szélén található, rögtön a város
határánál, messze a centrumtól. A II. kerületnek az a része,
ahol a Turul utca van, voltaképpen egy önálló kisváros, igaz,
jár oda városi tömegközlekedés, de az utcák és a házak
jócskán felduzzadt rátarti falura emlékeztetnek. Az Ördög-
árok utcai Náncsi Néni vendéglő kerthelyiségében üldögélve
régen átélt vakációban érezhetjük magunkat, jó messze
Budapesttől, egy jobb, talán a háború előtti múltban, és
miközben a libacombot falatozzuk, ránk tör a kötelező
nosztalgia.
 Rendben van, de miközben budapestiek és külföldiek a
nagyszerű és persze jó drága ételekért látogatják a Náncsi
Nénit, ki jönne ide azért, hogy megnézze a közeli Turul utcát,
ahol nincs semmi, csak egy buszmegálló és néhány ház?
A huszonhárom közigazgatási egységre osztott Budapesten
minden utcanév előfordulhat minden kerületben. Lehetne
tehát elméletileg huszonhárom Turul utca, ahogy rengeteg
utca és tér viseli Arany János, Attila, Batthyány, Bem,
Kossuth, Petőfi, Rákóczi vagy Vörösmarty nevét is.
Mindamellett Turul utcából csak egy van. Ennek ellenére
Magyarországon mindenütt rátalálok e madár nyomaira.
A turul csak akkor keltette fel az érdeklődésemet, amikor
Tatabányán, ebben a Budapesttől hatvan kilométerre
nyugatra fekvő bányászvárosban egy hegytetőn
megpillantottam a budai Várban található madár itt
büszkélkedő másolatát. A Vár falán található madarat
mindenki ismeri, aki a magyar fővárosban lakik és
turistáskodik, mert a legnagyobb látogatottságnak örvendő
helyszínen terjeszti szét óriási szárnyait. Megszoktam, hogy
ott van, és soha nem keltett bennem különösebb érzelmeket,
hiszen sasok tömegével röpködnek egész Európa
emlékművein, várkastélyain és sírkövein, dölyfösen emelik a
magasba csőrüket, ott élesítik karmaikat Dél-Amerikában és
Afrikában is. Mi abban a szenzáció, ha eggyel több van
belőlük?
Hát pont az, hogy a turul nem közönséges sas, hanem
kitalált sas. Nem a természetben élő igazi madár, amelyről
dokumentumfilmet lehetne csinálni az Animal Planet
számára, és láthatnánk, hogy a turul a puszta fölött szálldogál
és egerekre vadászik. Ez teljesen egyedülálló, magyar
kiadású ragadozó madár, kicsit a sasra hasonlít, de valahogy
mégsem az.
 1907-ben állították fel Tatabányán, a város fölötti hegyen a
budai madár pontos mását, mely nagyszerűen látszik lentről,
a fővárosba tartó autósztrádáról és a vonatablakból is. A
madár vészjóslóan néz le a magasból a bányász- és
munkásvárosra, és valószínűleg elfogja az undor, mert a
látvány bizony ronda. A szomszédos hegyen magányos ak-
natorony tör az ég felé, íme a város két büszke jelképe,
nemigen figyel rájuk senki.
Csak akkor jöttem rá, hogy turulvadászatra kell indulnom,
amikor a kezembe került egy szórólap a Fő utcai Lánchíd
sörözőben, nem messze a Várhegy alatt húzódó alagúttól,
mely fölött ott kevélykedik a leghíresebb turul. A legtöbb
kocsmában vannak ilyen, könyvjelzőnek használható szóró-
lapok. Rengeteg van belőlük, általában reklámoznak valamit,
tehát ha valaki nem gyűjtő vagy antropológus, nem érdemes
különösebb figyelmet fordítani rájuk. Ez a cédula azonban
fölkeltette az érdeklődésemet, mert egy nem létező terméket,
Turul-Colát hirdetett. Impresszionista képekről ismert
pózokban üldögél a gyepen egy kisebb csoport, és
Turul-Colával élvezkedik, az üvegek némiképp a lengyel
almaboros palackokra hasonlítanak. A Turul-Cola mint ötlet
pompásan összeköti a magyar hagyományt (a turult) a
kozmopolita környezettel (a Coca-Colával). A
reklámügynökség „kreatívjai" a Turul-Cola kitalálásával
zseniálisan kapcsolták egybe a lokálist az univerzálissal.
Ezzel az egyszerű fogással jelenítették meg a mai
posztkommunista társadalmakat nyomorító bilincspárt: a
globalista kapitalizmust, mely mindent felszámol, ami
eredeti, és elszántan törekszik az egységesítésre, no meg a
nemzeti hagyományt, amiből Európának ebben a részében
képtelenek kiszabadulni az országok. A hagyomány terhének
kellene kiegyensúlyoznia a fejünkre zúduló tömegkultúra
monstrumának terhét. Ehelyett mind a kettő lefelé nyom.
 A Lánchíd söröző az egyik kedvenc helyem, ugyanis a
turult és a Coca-Colát is felülmúlja. Tipikus kiskocsma ez,
tele van aggatva a háború előtti magyar filmekről szóló
korabeli fényképekkel és plakátokkal, no meg a blues
klasszikusainak fotóival, mert Robinak, a kövér tulajnak
leginkább az effajta muzsika a gyengéje, ez aztán hallatszik
is, jó hangosan. Ráadásul Robi, mielőtt még rendelhetnék,
lengyelül kérdezi: „Piwko?", és mielőtt válaszolhatnék, már
elém is tesz egy pohár Drehert.
A Lánchíd nem a trendi klubok törzsvendégeinek való, akik
a Pesti Est és az Exit ingyenes műsorújságok kínálata alapján
rendezik be az életüket, de nem való a paprikás szalonna
ínyenceinek sem, és azoknak a turistáknak sem, akik útiköny-
vet szorongatva keresgélik a legdrágább ungarische
Gulaschsuppét. Itt nincs se gulyás, se pörkölt, van viszont
bor, sör és pálinka. Ha túl sok sört iszom, itt mindig
magamhoz térít a toalettben állandóan egyformán kirakott
citromos légfrissítő. Kimegyek a mosdóba, szivacs az agyam,
megállok, kissé a kagyló fölé hajolok, és egyszer csak valódi
katarzist érzek. Orrlyukaimba behatol a szintetikus citrom,
szellemem megint tiszta és analitikus.
Robi kocsmája, piros kockás abrosszal terített asztalaival,
némiképp egy kisvendéglőre hajaz. Ilyen abroszok
jellemzőek az egyszerű, laktató és gyors konyhájukról ismert
olcsó kis étkezdékre. Olyanokra, mint a Klauzál téri Kádár.
Ez a vendéglő csak fél tizenkettő és fél négy között tart
nyitva, egyedüli rendeltetése ugyanis az, hogy gyorsan és jól
teleegyük magunkat. A Kádárban - az elnevezésnek semmi
köze Kádár Jánoshoz - az étlap egy papírlapból áll, mely
minden asztalon ott hever, az egyes fogásokat felszolgáló
pincérnő pedig sarok és orr nélküli klasszikus fűzőscipőt
visel, ilyet hordtak egykor az eladónők a keleti blokk
valamennyi szövetkezeti boltjában és étkezdéjében. Fizetni a
kijáratnál kell egy mogorva pincérnél, akinek őszintén be kell
vallani a fogyasztást, ő pedig egy kis számológépen beüti az
összeget, kikérdezi a levest, a főételt, a kenyeret és a szódát.
Előfordul, hogy a pincér előtt angolul beszélő fiatal turisták
csoportja áll sorba, a Kádár vendéglő nyilván kiérdemelt egy
bekezdést valamelyik Pascal- vagy Lonely
Planet-kiadásban.
A fizetőpincér meglepően hasonlít az öreg Marlon
Brandóra, ez elgondolkodtat, mit csinálhatott, mielőtt a
Kádárba került volna. Tengerész volt? A törzsvendégek
asztalát ugyanis terpeszállásból indított ringó járással közelíti
meg, leül, és látható erőfeszítést tesz, hogy beszédbe
elegyedjen velük, mintha csak kötelességtudatból tenné, s ez
talán így is van. Lehet, hogy ez a járás nem is tengerészé,
hanem egy reumás sportolóé? Lehet, hogy birkózó volt, mint
a Lánchíd söröző utcájában működő kitűnő halétterem, a
Horgásztanya pincére, aki mindig megkérdezi, mi újság,
hogy vagyok, és miért nem hozok már sosem lányokat. A
Horgásztanyában harcsából készítik a halászlevet, ez
finomabb és karakteresebb, mint a pontyból főzött klasszikus
halié, amelynek mindig van egy kis mocsáríze. Legjobb a
korhely verzió, másnaposok számára, citrommal és tejföllel,
ettől friss és könnyű zamata lesz, ritka tulajdonsága ez a
magyar konyhának.
Van a Klauzál téri Marion Brandóban valami különleges
méltóság; fehér borbélyzakójának felső zsebéből néhány
golyóstoll áll ki, de ezeket nem használja, számlát sem készít,
azt sem tudni, egyáltalán írnak-e. Olyanok, mint valami
rendjel, minden gyakorlati funkció híján csak azért vannak
ott, hogy látsszanak. A zakó alsó zsebében Brando hatalmas
fekete bőrtárcát tart - ez a magyar pincér kardja és pajzsa.
Ilyen tárcát egyetlen lendülettel kell kinyitni, a forintnál jóval
nagyobb bankjegyek is elférnek benne, gondolom, elfér
benne egy vastag köteg régi francia frank vagy nagy címletű
műanyag román lej. A magyar kocsmákban a pincérek főleg
bankjegyekkel dolgoznak, mert a legkisebb címletű
papírpénz a kétszázas, a számlák pedig nemigen maradnak
ezer forint alatt. Egyébként is illik tíz százalék borravalót
adni, vagyis az összeget fölkerekíteni.
A magyar pincér mindig illendően megköszöni, majd
elegáns mozdulattal elhelyezi a papírpénzt a tárcájában, és
erkölcsi fölénye tudatában távozik, miközben elhangzik a
szokásos „Egészségére". Akkor is jó egészséget kíván a
pincér, amikor az üres poharakat vagy korsókat szedi össze,
de jókívánsága nem túl hiteles, olyan, mint a hivatásos
sirató-asszony zokogása: nagyon szakszerű, de csinált.
A magyar pincér méltósága egyedül a fürdőkabinos
méltóságához hasonlítható, akinek az az egyetlen feladata,
hogy nyitogassa és csukogassa az öltözőszekrényeket, na
meg hogy néha felmossa a padlót. Mindkét tevékenységét
nemes nyugalommal és nemtörődömséggel hajtja végre, jól
tudja, hogy valójában nincs miért és hova sietnie. Számára az
élet olyan, mint a termálvíz: egészséges, de ha túl sokáig
ücsörgünk benne, árthat a szívnek; kellemes, de azért egy
kicsit büdös; az emberek mindennap eljönnek ide, és áztatják
magukat a vízben, hogy egészségesebbek legyenek, de egy
bizonyos idő múlva már nem jönnek többé, mert meghalnak.
A fehér doktorruhát viselő kabinos kelletlenül illeszti a
kulcsot a szekrényajtó zárjába, elfordítja, és hivatali
tekintéllyel ellenőrzi, üres-e a szekrény. Nem állapítható meg
egyértelműen, van-e ruha a szekrényben vagy nincs. Csak a
kabinos képes ezt kideríteni, és ítéletének alá kell vetnünk
magunkat. Ezért aztán a törzsvendégek százforintos érméket
nyújtanak át kabinosuknak, meghálálják, hogy olyan
ügyesen nyitotta ki és zárta be a szekrényüket. Cserébe a
kabinos figyelmesen végighallgatja a vendégeket,
panaszkodhatnak neki a politikára, a futballra, az árakra.
A kabinosok nem bizalmaskodnak a fürdővendégekkel,
kivált a külföldi turistákkal nem, akik olvastak az
útikönyvben a termálfürdőzés kivételes előnyeiről, és
tanácstalanul mászkálnak a szekrények között, képtelenek
felfogni a szisztémát, mely abból áll, hogy a szekrény száma
huszonötös, viszont kapnak egy hatszáztizenötös számú
bilétát, az első számot meg kell jegyezni, a bilétát pedig nem
szabad elveszíteni, mert a kabinos krétával felírja a számát a
szekrényajtó belsején levő táblácskára. Időnként
elmagyarázza a kabinos, de hogyan lehetne bármit is
elmagyarázni olyan idiótáknak, akik még magyarul se
tudnak.
Pincér és kabinos - ez a két szakma különös módon itt
maradt az Osztrák-Magyar Monarchiából, melynek hatalma a
hivatalnokseregen alapult.
A mai technokrata időkben a hivatalnoknak - még ha császári
és királyi módra korrupt is - már nincs akkora hatalma. Csak
a pincérek és a kabinosok uralma maradt fenn, bár az
utóbbiaknak nincs rá lehetőségük, hogy becsapjanak, ezt
csak a pincérek tehetik meg elég gyakran. A kabinos fizetést
kap, plusz „amennyit gondol" a törzsvendég; a pincér
ügyeskedhet a számlával, ráadásul borravaló is jár neki.
Van egy olcsó kis étterem a Jókai utcában, a Nyugati
pályaudvar és az Oktogon között, a Karcsi vendéglő, ott is
olyan kockás abroszok vannak, mint a Lánchídban és a
Kádárban. Amikor Magyarországon jártam, minden héten
egyszer-kétszer itt ettem. Az árak nem magasabbak, mint az
önkiszolgálókban, az étel viszont jobb, ahogy a kiszolgálás
is, persze, hiszen ez nem önkiszolgáló. Itt nem szoktak órákig
üldögélni, gyors a „napi ajánlatból" kiválasztott ebéd, a
kiszolgálás profi sebessége feszült légkört teremt, arra
késztet, hogy gyorsabban együnk, és már adjuk is át
helyünket a következő vendégnek. A vendégek itt állandóak,
a közlések nagy része üdvözlés, búcsú és jókívánság.
Sokszor ebédeltem a Karcsinál, ennek köszönhetően
kivívtam a törzsvendég státusát, akit megkérdeznek, mi újság
és miért nem volt itt már régóta. Hozzászoktam, hogy nem
töprenghetek hosszan, melyik fogást válasszam, mert a
pincérnők az asztalok között futkosnak, és nincs idejük várni
a döntésemre. Szerettem a csúnya zöld lambériát, a
félhomályt, különösen nyirkos őszi napokon, az itt-ott
cigarettahamuval kiégetett abroszokat. Karcsi kocsmájában
déltől kettőig-háromig volt élet, aztán kiürült, késő délután
meg este majdnem üres volt. Ebédidőben azonban minden
asztal foglalt volt, demokratikusan pörköltöztek ott
munkások festékfoltos kezeslábasban, aktatáskás hivatalno-
kok meg pecsétgyűrűket és óriási rézláncokat viselő
izomagyúak.
Nyilván jól ment a Karcsi-biznisz, mert a tulajdonos
elhatározta, hogy kipofozza a kocsmát. Eltűnt a zöld
lambéria, iskolai menzába illő asztalokat raktak be, a kocsma
pasztellszínekben ragyog, mediterrán tavernára kezd
hasonlítani, igaz, az étlap nem változott semmit. Ebédeltem
ott még párszor, de már nem járok oda.
Bevallom, pont az állandóságot szeretem a magyar
kocsmákban, azt, hogy évtizedekig megmaradhatnak a
csúnya lambériák. Biztos azért van ez így, mert ezt az
állandóságot nem tapasztalni Varsóban, ahol minden folyton
változik, úgyhogy ha valahova el akarok menni, soha nem
lehetek biztos benne, hogy még megvan. Szeretném, ha
ezekben az öreg vendéglőkben minden ugyanúgy maradna.
Ezért lettem nyugtalan és csalódott, amikor hiába
zarándokoltam el a Pozsonyi kisvendéglőbe, a XIII. kerületi
Pozsonyi út és Radnóti Miklós utca sarkára. Teljes pánikba
estem, mert egy cédulát találtam az ajtón, arról értesítettek,
hogy bezárt a kocsma, felújítják, és kicserélik a berendezést.
Lehetséges volna, hogy eltűnnek a falakról a borzalmas
grafikák, a fapadokat kényelmetlen székekre cserélik, hogy a
Pozsonyi kisvendéglőből dizájnos étterem lesz? Megmarad-e
a sűrű és laktató Jókai-bableves, vagy már soha többé nem
kapok ilyet?
Egyszer a Kádár étkezdében odaült az asztalomhoz egy
öregasszony. Nem emlékszem már, mit evett: én rántott
májat. Megkérdezte, elég puha-e a máj a tányéromon, és
mikor igent mondtam, őszintén megörült, és elkezdett valami
szalontüdőt emlegetni, amit sok éve evett itt. Nem
emlékszem, a Kádárban ette vagy valahol a környéken, a
háború előtt vagy után, de az biztos, hogy csillogott a szeme,
és szomorúan, ábrándosan mosolygott. A gyűrött kabátban
üldögélő görnyedt néni egy szempillantás alatt gyönyörű
hölggyé változott, akinek jóképű honvédek udvarolnak. Igazi
ódát zengett a szalontüdőről, ízéről és állagáról, de
elsősorban a saját fiatalkoráról.
Ugyanilyen kockás abroszok vannak magyar kocsmák
ezreiben, nem kapható bennük halászlé, nincs cigányzene, a
falon nem lógnak pirospaprika-fürtök, nincs széles paprikás-
és pörköltválaszték, viszont ezek az igazi magyar kocsmák: a
falakon művirágok lógnak elég bénán, a faburkolatot
teleaggatták régi sportcsillagok fotóival. Déltájban jönnek
ebédelni a helyi erők, a helyi dolgozók, a helyi kurvák, néha a
helyi gengszterek is, mind roppant kulturáltak. Ezekben a
kocsmákban egyáltalán nem a gulyás vagy a halászlé a
legnépszerűbb fogás, hanem a pulykamell. Többtucatnyi
változata közül a legelterjedtebb a kijevi pulykamell - sajttal
és sonkával töltve, kirántva. A kijevi pulykamell nem más,
mint a mi breton babunk és magyar lepényünk itteni
megfelelője.
 A magyarok búskomorságát nagyrészt konyhájuk okozza.
Dietétika-lélektani alapkutatásokat kellene folytatni arról,
hogyan befolyásolja a magyar táplálkozás módja a
közhangulatot és az egyéni lét kilátásait. Egy kiadós
budapesti étkezés után mindig melankólia, elvágyódás,
szomorúság és kedvetlenség lesz úrrá rajtam. A vér a
fejemből a gyomromba tódul, hogy segítse az emésztést, a
test elnehezedésével együtt jár az a meggyőződés, hogy
minden értelmes dolog megtörtént már az életemben (ha
egyáltalán megtörtént, és nem csak képze-lődés volt), és már
nem vár rám semmi magasztos, semmi örömteli, legkevésbé
a boldogság. Jóllakott vagyok és boldogtalan; számot vetek a
lelkiismeretemmel, és a végösszeg tízszeresen meghaladja
azt, amit a pincérnek kell adnom. Nem segít a pohárka
unikum sem, mely enyhíti ugyan a gyomor terhét, de nem űzi
el gondolataimból a búbánatot.
A magyar búskomorságnak és életuntságnak elsősorban a
zöldségek esnek áldozatul - a frissesség, az egészség és a
könnyedség szinonimái. A zöldségeket meg kell gyilkolni, le
kell mészárolni, mint az állatokat; mindenből, ami élő,
amiben vitaminok vannak, ki kell pucolni az életet, az
egészséget, aztán ecetbe kell fullasztani vagy zsíros-lisztes
rántásba kell fojtani. A zöldség magyar változata a főzelék, a
gyorsétkezdék egyik alapvető fogása. Csinálnak főzeléket
tökből, káposztából, zöldborsóból, spenótból, lencséből,
babból, krumpliból. Ezt a sűrű pépet, mely a klasszikus
borsós sárgarépára és a konzervspenótra emlékeztet, külön
fogásként tálalják, önállóan is kitesz egy ebédet. E
vegetáriánus étel alapja a zsír, sokszor adnak hozzá
disznóhúsból készült fasírtot vagy sült kolbászt. Miközben a
főzelék önálló kategória, a magyar vegetáriánus konyha
alkotórészét képezi az olajban kisütött rántott gombafej, az
ugyanígy elkészített cukkini vagy padlizsán is, amit
úgynevezett „vegyes körettel" tálalnak, vagyis sült
krumplival és rizzsel, plusz tartármártással. Az étlapokon a
„vegetáriánus ételek" című részben gyakran szerepel a roston
sült tonhal vagy az úgynevezett tengeri hal, melynek fajtáját
még a szakácsok sem ismerik. Mert hát hogy lehetne hús a
tengeri vagy konzervhal?
Elegáns verzió: bográcsban tálalt gulyás, csirkepaprikás és
lángoló Gundel-palacsinta, hétköznapi verzió: húsleves,
kijevi pulykamell, rántott sajt, proletár verzió: hentesnél vagy
piacon pultnál fogyasztott hurka vagy kolbász. Majdnem
minden hentesüzletben van egy sarok, ahol magasított asz-
taloknál állva eszik a frissen sült véres vagy májas hurkát.
Kell hozzá egy szelet kenyér, mustár, csípős ecetes paprika,
savanyú káposzta vagy uborka; sajnálatos, hogy e
finomságokhoz újabban nem adnak sört vagy pálinkát.
Délben élénkíti a szellemet ez a pár száz forintba kerülő, a
mustártól és a savanyú paprikából kifolyt ecettől
átnedvesedett papírral takart műanyag tálcáról elfogyasztott
ebéd, ha viszont túlzásba visszük a mennyiséget,
depresszióba dönt.
A Moszkva tér és a Dékán utca sarkán álló hentesüzlet a
kedvencem, úgy járok vissza oda újra meg újra, ahogy
gyerekkori emlékeit idézi fel az ember. Az itteni, tökéletesen
kisütött, mustárba mártogatott hurka és az ecetes paprika
legalább annyira ízlik, mintha az irodalom leghíresebb
süteményét mártogatnám teába, igaz, nem mozgatja meg a
fantáziámat, nem ösztökél hatalmas hétkötetes epikus mű
megírására, nem tudni ugyanis, mire emlékezhetnék vissza: a
Dékán utcai üzlet az eltűnt és a megtalált időn egyaránt kívül
áll. Az egyetlen dolog, ami innen látható, a tízpercenként
elhaladó negyvenkilences busz, és ha már harmadszor
bukkan fel az üvegablakban, akkor nyilvánvaló, hogy megint
elgondolkoztam a hurka mellett, bár nemigen tudnám
megfogalmazni, milyen gondolatok futottak át az agyamon.
Szeretném, ha ez az üzlet örökre megmaradna, szerényen
csak ennyi jut eszembe a halhatatlanságról. Az idő nem
változik, nem múlik, a halál nem jön, bemegyek a Dékán utca
és a Moszkva tér sarkán álló boltba, veszek hurkát mustárral,
paprikával, ecetes uborkával és kenyérrel, jól elvagyok. Nem
tudom, milyen évet írunk, nem is kell gondolni erre, nem kell
sietni sehová, a jövő egyáltalán nem fontos, járjon csak
szünet nélkül a negyvenkilences busz az ablakon túl. Ha ez a
hentesüzlet mégis megszűnne valamikor, ezzel az írással
szeretném megmenteni a feledéstől.
Most már csak a Bosnyák térihez hasonló piacokon meg a
Vámház körúti vásárcsarnok emeletén adnak a hurkához egy
pohár sört vagy egy kupica körtepálinkát, de ezek már az
utolsó bástyák, holott emlékszem, hogy a „Hús, hentesáru"
feliratú boltokban decis üvegben árultak olcsó pálinkát:
cseresznyét, barackot, körtét, nem Zwackot persze, nem is
Vilmost, hanem olyant, amilyet az a magyar átlagpolgár
iszik, aki rászánta magát, hogy kolbászt ebédeljen a
hentesnél. Emlékszem, magam is vásároltam valamikor ilyen
kis üveg italokat káposztás bundában készült rántott
csirkéhez a Városház utcai hentesnél, nem messze a
Ferenciek terétől, a város kellős közepén. Ez a kettes számú
hentesüzletem, az eladók itt vagányabbak, mint a Dékán
utcaiak, fesztelenebbül dobálják lapátkezükkel a karaj- és
tarjaszeleteket, egyiket a másik után mutogatják fel a
döntésképtelen idős hölgyeknek, akik a legjobb minőségű
árut szeretnék kapni nyomorúságos pénzecskéjükért. Szóval,
emlékszem, ott ettem káposztadarabkákkal kevert panírban
kirántott csirkemellet, ecetes almapaprikával, leöblítve egy
deci pálinkával. Most már, sajnos, sem a Dékán utcában, sem
a Városház utcában nem kapni pálinkát a hurkához vagy a
csirkéhez, de még egy doboz Borsodi sört sem. Nem tudom,
ki vagy mi áll emögött, magyar köjálos vagy uniós előírás, de
ha az utóbbi, akkor máris elszánt euroszkeptikus vagyok.
Következésképp csak a Vámház körúti vásárcsarnok
emeleti szintjén engedhetem meg magamnak azt a luxust,
hogy pálinkát igyak a hurkához, vélhetően azért, hogy a
tömegével idelátogató német turisták (ismerik-e a német
turisták más módját a külföldi utazásnak, mint a tömeges
lerohanást?) egy kis egzotikumot tapasztalhassanak. A
vásárcsarnoki hurka, ezt teljes felelősséggel állítom,
nyomába sem ér a Dékán utcainak. Hadd gyűjtsék be a német
megszállók a csarnokban a jó drága paprikát, pálinkát és
szalámit. Hadd vegyék le őket az emeleti étteremben, ahol
egy mélabús vén hegedűs unottan nyűvi hangszerét cigány-
zene címén, a Gulaschsuppe pedig jóval drágább, mint egy
rendes kisvendéglőben. Hadd lófráljanak az emeleti galérián
az enni- és innivalókat áruló bódék között, kaphatnak itt
zsírtól iszamós leveseket, agyonsózott káposztát, kétliteres
műanyag palackba töltött savanyú bort, kétes frissességű
olajban kisütött lángost.
Magyarországon nemcsak búskomorsággal és
melankóliával jár az evés, hanem még végzetes is - talán
sehol sem adnak nagyobb adagokat, még Amerikában sem,
pedig állítólag minden ott a legnagyobb, kivéve az adagokat
és a melankóliát.
Huszárik Zoltán Szindbád című filmjében, mely a kiváló
magyar szibarita író, Krúdy Gyula elbeszélései alapján
készült, van egy epizód, melyet mind a mai napig szeretek. A
hetvenes évek elején forgatott híres film többi jelenete - tánc
a kertben, csókolózás a temetőben, hóban hentergő nők - már
olyan, mintha egy kiszáradt Donald rágót találnék az
általános iskolás tolltartómban. Ebben a jelenetben, mely
Krúdy filozófiájának és hőse életstílusának kvintesszenciája,
Szindbád egy kocsmában ebédel, és beszélget a pincérrel.
Megkérdezi, van-e felesége, mire a pincér azt válaszolja,
hogy volt, de már nincs. Meghalt? Nem, elment - mondja a
pincér, elment valakivel. Az a világ, amelyben Szindbád
közlekedik, a másvilág, márpedig a másvilágon az összes
egykori nő valaki másé lesz. Ez a világ kizárólag
elhagyottakból áll.
A belle époque melankolikus playboya, Szindbád
kezdetnek húslevest rendel, szárított csípőspap-
rika-darabkákat vagdos bele kicsiny zsebkésével, beleszórja
a magokat is, majd kivesz a tálból egy jókora marhacsontot,
kiütögeti belőle a remegő velőt, kenyérszeletre keni,
meghinti pirospaprikával, evés közben jól látszik arcán a
szibarita kéj. A világ filmművészetében bizonyára ez a
jelenet ábrázolja a legnagyszerűbben a húsleves fogyasztását.
Szindbád ezután gesztenyével sült fácánt rendel, s meg-
kérdezi, hogy olasz vagy magyar a gesztenye. Nekem ez a
kérdés sokadrangú fontosságú, nem hoz lázba a sült
gesztenye émelyítő íze. Krúdy hősét viszont igen. A legjobb
gesztenyéket az Oktogonon vagy talán a Nyugatinál árulják
utcai tűzhelyeken, tíz darabot kétszáz forintért. Amikor
felbukkan a sült gesztenye a budapesti utcákon, az jelzi, hogy
beköszöntött az igazi ősz, jön a korai sötétedés, az egész
napos szürkület, az idegesítően szemerkélő eső, jelzi, hogy új
szakaszába lép a budapesti spleen.
Szindbád lakomáját főtt marhahús és egy kancsó bor
koronázza meg. A beszélgetésből megtudjuk, hogy pont
Szindbád volt a pincér feleségének második férje. Az asszony
- nem volt biztos érzelmei viszonzásában? csalódott a
szerelemben? - folyóba ölte magát. Nem ő volt az egyetlen
nő, aki Szindbád miatt dobta el életét; nyomja a lelkiismeretét
egy virágáruslány is, aki az ablakból ugrott ki, és talán még jó
néhányan, akikre, hogy életben maradjon, átruházta
halálösztönét. Az élet útelágazásainál közlekedési rendőr
módjára mutatja meg nekik a semmibe vezető utat. íme az
érzelmi vámpír, aki úgy szippantja ki a szívükből és az
agyukból a túléléshez szükséges tápanyagot, mint csontból a
velőt. Játék a halhatatlansággal temetési díszletek között. A
felszínes szerelmekben Szindbád enyhülést keres
világfájdalmára, az evésben csillapul egy pillanatra érzelmi
éhsége, a folytonos utazásban a halál elől keres menedéket.
Nem kedveli a „mai időket", kizárólag a múlt emlékeinek él,
nem nyugszik bele az elmúlásba. A régi idők szentimentális
emlegetésével, azoknak a nőknek a felidézésével, akik
otthagyták, akiket otthagyott, akik vízbe ölték magukat,
kiugrottak az ablakon, akiket nem más férfiak, hanem a
férgek vettek birtokukba, mindezzel nem tesz egyebet, mint
beoltja magát a halál ellen, kis mennyiségű halálvírust
fecskendez be a tudatába, így aztán ellenállóbb lesz a valódi
halállal szemben.
Nem szeretem a gesztenyét, jobban ízlik a gesztenyés rétes.
Bizonyára mindenkinek megvan a maga kedvenc rétessütője,
ahová rendszeresen visszajár, körülményeit rendezettebbé
téve ily módon, hogy ne kelljen többé az igazit keresni, hogy
nyugalom költözzön az életbe. Az enyém a huszonegyes busz
végállomásánál van, a Svábhegyen, de ha nem akaródzik
olyan messze menni, Rózsi néni boltját választom a budai
Déli pályaudvarnál. Kapható itt gyümölcsös, túrós vagy
gesztenyés rétes, mindig forrón, ahogy a sütőből kivették,
porcukorral meghintve, papírvékony, a szájban szétömlő
tésztába burkolva.
A zabálás jó orvosság a bánat ellen. A magyar bánat tehát a
kocsmában enyhül, bár a zabálástól aztán elhatalmasodik a
melankólia. Ez történik például a Rétisasban (miért nem
hívják Turulnak?). Nem könnyű megtalálni a Rétisast, a XI.
kerületben, a Kelenföldi pályaudvar sínéi mellett rejtőzik. Ez
Budapest legrondább és legelhanyagoltabb pályaudvara,
egyben a negyedik legfontosabb a Keleti, a Nyugati és a Déli
után. Az egész Etele tér egy varsói vagy vidéki átszállóhelyre
emlékeztet, van itt villamos-végállomás, ide fut be a
tizenkilences és a negyvenkilences, meg egy nagy
buszvégállomás, ahonnan percenként indulnak a piros hetes
és százhetvenhármas gyorsjáratok a centrumba, van
taxiállomás is, van egy valódi vasúti késdobáló, a Resti
kocsma, ahol persze senki sem a vonatra vár, inkább arra,
hogy múljon az idő, amiből jó sok van, és nemigen tudni, mit
kezdjünk vele. Időnként rendőrjárőr néz be a Resti kocsmába,
rutinszerűen igazoltatja az üres pálinkáspoharukba bambuló
iszákosokat. Ilyenkor egy pillanatig történik valami, a
változás látszatát kínálva, aztán ennek is vége, és csak múlik
az idő, még a vonatfék csikorgása se hallatszik be.
Ha el akarunk jutni a Rétisasba, az Etele térről egy hosszú
aluljárón kell átmenni a sínek túloldalára; valahogy így
nézhet ki a túlvilágra vezető alagút: hosszú, alacsony,
bénítóan fehér. De ez inkább piszkossárga, bűzlik a
sörtócsáktól, a vonatkenőcsök sűrű szagától, az Etele téri
kijáratnál pedig a falnak támaszkodó gyorsbüfékben
odaégetett zsírtól. Mikor kijövünk az aluljáróból, és
átmegyünk az élet oldalára, rögtön jobbra fordulunk,
felmegyünk a lépcsőn, aztán tovább egyenesen, kerüljük ki a
sorompót. Azután enyhén balra kanyarodik az út, és máris
elértünk egy vakolatát vesztett házhoz, mely sok évvel ezelőtt
épült akkor még bizonyára vörös, de mostanra már elszürkült
téglából, a falon megfakult zöld neon hirdeti a Borsodi sört:
„Az élet habos oldala". Tehát itt csordul túl az önámítás habja
az összevissza karcolt cégtábla alatt, melyet, gondolom, a
hatvanas-hetvenes években szerelhettek föl a bejárati falra,
azóta mutatja az utat az ellazulás illúzióját kereső
vándoroknak és zarándokoknak a párolt és sült húsok
szentélyébe, ó, azok a böllérmájak, pacalpörköltek,
körömpörköltek, marhapörköltek, reszelt sajttal meghintett
rántott szeletek, babgulyások, ecetes csípős paprikák,
káposztasaláták, kovászos uborkák! Ó, azok a távozás utáni
gyomorégések, amikor lángol az egész emésztőrendszer, és
még spriccerrel sem lehet eloltani ezt a nyelőcsőtől a
mellkason át a gyomorszájig és a belekig húzódó tűzoszlopot,
amikor a belsőnkre nehezedő súlyt még három pohár uni-
kummal sem lehet enyhíteni, amikor egy nagy madár
telepszik a vállunkra, beborít szárnyával, enyhülést nem hozó
álmot hoz ránk. Vacsora után nem csak a májat, a lelket is
valami teher nyomja. Ezért aligha beszélhetünk a
magyarságról egy bizonyos, „d" betűvel kezdődő szó
használata nélkül. Mégis mindig visszatérek a Rétisasba, e
gyomorégéseimmel, vacsora utáni búskomorságaimmal,
gasztro-melankóliáimmal megszentelt helyre.
Esténként nem könnyű szabad helyet találni a Rétisasban,
előfordul, hogy fél órát is kell várni, mire felszabadul egy
asztal a környékbeli ötvenes urak után, akik angol szavakat
magoló, magyarul viszont folyékonyan káromkodó
nagyszájú tizenéves lányokat próbálnak felcsípni. Vagy
feltápászkodnak végre a fekete bőrdzsekit, bikanyakukon
aranyláncot viselő, mackós mozgású haverok, akik
távozáskor összecsókolóznak a pincérrel, de nem csak úgy
tessék-lássék, hanem rendesen, ahogy a déliek szoktak,
arcon, kétfelől. A Balkán fuvallata lengi be a Rétisast.
Minden baj ősoka a magyar lélek, márpedig ez az általános
nemzeti lélekzésmód ott van az ételekben is.
Magyarországon nehéz lélegzetet venni. Kicsi az ország és
lapos, körülveszik a szomszédos országok hegységei, melyek
régen Magyarországhoz tartoztak, és a magyarok soha nem
nyugszanak bele elveszítésükbe. Már nem a Kárpátokban,
hanem Eger környékén található Magyarország legmagasabb
pontja, a Kékes (1014 méter), autóval is fel lehet menni,
ráadásul a hegycsúcson fizetőparkoló van. A
Kárpát-medence sajátos fekvéséből adódóan különös szmog
ül a lapos Magyarországon; fülledt levegő, konyhai szagok és
alkoholos lehelet keveréke. Ez a falun-városon terpeszkedő
nosztalgikus szmog befészkeli magát a budapesti házakba, és
akadálytalanul hömpölyög a Nagyalföld fölött.
Magyarország a turul és a nosztalgikus szmog küzdelmének
színtere. És ebben a csatában a hétfejű szmogsárkány
kerekedik felül, a turult ugyanis kőbe-bronzba vésték, így
nem mozdulhat. Szárnyait kiterjeszti, de repülni nem tud,
csőre fenyegető, de tompa, karmai élesek, de szép lassan
elkopnak. Nem tud kárt tenni a nosztalgikus szmogban. Bár a
turul nagyon nehéz, a Retek utcai Brunch pékség aprócska
eladólánya minden különösebb erőfeszítés nélkül viseli; a
szmog könnyűnek tűnik, mert a levegőre hasonlít, mégis
görnyedten járnak azok, akiknek a vállára nehezedik, nem
képesek kiegyenesedni. A turul mozdulatlanul készül
felszállni Budán vagy Tatabányán, a szmog viszont ott
gomolyog Soprontól Nyíregyházáig, Salgótarjántól
Szegedig.
2005 októberében új turul jelent meg Budapest XII.
kerületében, a Nagyenyed utca és a Böszörményi út sarkán,
ahol az ötvenkilences villamos kanyarodik. A második
világháború XII. kerületi áldozatainak emelt emlékmű egy
kitátott csőrű, karmai között kardot szorongató négy és fél
tonnás madarat ábrázol. A turul éppen felszállni készül, de
előtte tojt egy záptojást: megörökítése újabb kis magyar
politikai csetepatét okozott. A turul földre szállását a XII.
kerület jobboldali polgármestere rendelte el, ez pedig viharos
reakciót váltott ki a szocialisták és a liberálisok részéről. A
médiában vita támadt a madárról, igazolva azt az alapelvet,
hogy ami Budapesten történik, nemzeti ügy, ha pedig
politikai vonatkozása is van (esetünkben nem is kicsi), akkor
százszorosan az.
Az 1956-os magyar forradalom évfordulóján leplezték le a
turult, nagy ravaszul olyan napot választottak, amely minden
magyart egyesít, de hiányoztak a szükséges engedélyek.
Tehát illegális a magyar szenvedések jelképes madara.
Hivatalosan nem szentesítették a XII. kerületi turul fenyegető
méreteit, legalábbis akkor még nem. Ám senki nem tudja
elképzelni, hogy lerombolnák az emlékművet. Azokat az
emlékműveket szokták lerombolni, melyek diktátorokat vagy
hamis hősöket, esetleg valódi, de negatív hősöket, pozitív, de
elavult hősöket ábrázolnak. A mítosz azonban
le-rombolhatatlan. Túlságosan mélyek a gyökerei.
A XII. kerületi emlékmű más szempontból is kivételes.
Egyike a néhány második világháborús emlékműnek. Ez a
háború szégyenletes Magyarországra nézve, mert bár a
magyar kormány politikailag mindvégig a németek és a
szövetségesek között lavírozott, állandóan próbálkozott a
kiugrással, sikertelenül, mégiscsak Hitler oldalán állt. Az
egész ország tele van az első világháború hőseinek
tiszteletére emelt emlékművekkel és emléktáblákkal, de az
újabb világtragédia már nem szült ilyen sok hőst. Az első
világháború tiszta, becsületes mészárlás volt. A Ferenc
Józsefért és a császári-királyi monarchiáért elesett magyar
mártírokért a trianoni békeszerződés lett a fizetség, ami
mindmáig a legnagyobb magyar trauma, tehát megérdemli a
rengeteg emlékművet. Az első világháborús emlékművek a
legsúlyosabb mentális következményekkel járó vereség előtt
tisztelegnek. Ezek rendszerint grottgeri* stílusban készült

* Artúr Grottger - lengyel festő, grafikus, 1837-1867 - a ford.

 domborművek: honvédek csoportja, egyikük a zászlót
tartja, a másik trombitál, a harmadik elesőben, a negyedik
már fekszik, az ötödik bajuszát pödri, a hatodik az égre emeli
tekintetét, csak a hetedik próbál lőni. Más emlékműveken a
túlélők egyenes testtartásban erősen, férfiasan szorongatják
egymás kezét. Kivételnek számít a Margit híd budai
hídfőjénél a vitézséget megszemélyesítő dühös oroszlán,
mely annak állít emléket, hogy a magyarok 1915-ben
oroszlán módjára, bátran védték a przemysli erődöt az
oroszok ellen.
Elátkozott madár a turul, ahol csak leszáll, rögtön gond van.
Alattomos és nehezen gyógyítható, évszázadokig tartó
turulinfluenzát terjeszt. A turult rendkívül nehéz lelőni.
Szöllősy Kálmán képén, a Lánchíd romjait ábrázoló 1945-ös
felvételen az elpusztult híd látható, az előtérben ledöntött hí-
res oroszlánjaival, a háttérben pedig a budai Vár a
Várheggyel. A turul azonban sértetlen, továbbra is kihívóan
terjeszti ki szárnyát, habár a pesti oldal romjain pihenő
szovjet matróz meg a mellette ülő fekete hajú lány a
legcsekélyebb figyelmet sem fordítja rá a bimbózó háborús
románcban. Igaz, nem könnyű észrevenni, a néző
perspektívájából harmadrendű részlet, a klisére ragadt
bogárka, az objektíven szétkenődött legyecske.
Turulokat három alappózban láthatunk: van harci turul
kitátott csőrrel, karmai között karddal és szélesre kiterjeszett
szárnyakkal (a budai Várban, a XII. kerületben, Tatabányán);
van aztán átmeneti turul, erről nem tudni, fel- vagy leszáll-e
éppen, jobban is kitárhatná szárnyát, de határozatlan (a győri
pályaudvar előtt); és van végül szégyenlős turul, ez szerényen
üldögél, mint tyúk az ólban, bátortalanul összecsukott
szárnnyal és összeszorított csőrrel (galambszarral borított
turul a soproni városkapuban, aztán a budapesti Tátra utca
egyik házán meg az egri OTP bejáratánál). Vannak ezen kívül
a normától eltérő turulok, melyek nem helyezhetők el a fenti
tipológiában. Ilyen csudateremtmény a szikszói Turulvár, a
3-as úton, Miskolc és a szlovák határ között, ez afféle indián
totem, de gyerekjátszótérként is kitűnően használható. Lel-
kes-naiv népi alkotás misztikummal keverve, ezzel van tele a
magyar történeti gondolkodás.
Nosztalgiából van az az alap, melyre a magyar identitás
épül. Ez a nosztalgia a nagy időket idézi, bár a nagyság
túlságosan gyakran bizonyult illúziónak. A kudarcok miatti
olthatatlan bánatra azonban nem nagyon építhető más
identitás, mint a boldogtalanságé. A magyarok tehát mindig
is boldogtalanok lesznek. Csak ülnek, pörköltöznek,
pálinkáznak és vágyakoznak, s melankóliájukban nem is
tudják pontosan, mire vágyakoznak annyira. A turul, mely a
mítosz szerint új hazába vezette a magyarokat, azzal, hogy
megmutatta, hol kell letelepedniük, egyben örök kárhozatra
is ítélte őket.

Horthy-pecsenye

A leghíresebb magyar fényképet 1919 novemberében

készítette Balogh Rudolf. Horthy Miklós tengernagyi
egyenruhában, fehér lovon vonul be Budapestre Kun Béla
forradalmának bukása után. Megint elkezdődik a Szent
István-i koronához tartozó területek újjáépítése, ami
természetesen traumatikus vereséggel végződik,
következményei pedig talán mindaddig érezhetők lesznek,
ameddig létezik a magyar nemzet.
Balogh felvétele kulcsjelenetet örökít meg - megkezdődik a
negyedszázados Horthy-korszak, mely 1944 októberéig
tartott, amikor is a halogató politika miatt türelmetlenkedő
németek könnyűszerrel eltávolítják a kormányzót, a hatalmat
pedig átadják a nyilaskeresztet viselő magyar náciknak.
Balogh fotója szokványosnak látszik, mivelhogy egyszerűen
azt ábrázolja, hogy a győztes hadsereg bevonul a
kommunisták kezéből visszaszerzett városba, mégis a
magyar állapotok abszurditására mutat rá - a tengeri kijárat
nélküli ország vezére egy tengernagy lesz, és ahogy
tengerészhez illik, lovon parádézik. Nem is
tengerészgyalogság ez, hanem inkább tengerészlovasság! A
ló meg fehér, hiszen Horthy a Nemzeti Hadsereg élén
Szegedről érkező angyal, aki azért jött, hogy a Hazát
felszabadítsa, békét, jólétet és igazságot hozzon. Így lesz egy
tengernagyból uralkodó a tenger és király nélküli
királyságban.
A csodaszép parádé paradoxona, hogy Horthy a román és a
csehszlovák hadseregnek köszönheti hatalomra jutását, ők
gyűrték le a bolsevik Magyar Tanácsköztársaságot. A
Nemzeti Hadsereg tehát olyan országoktól kölcsönözte
győzelmét, melyeknek már a létezése is sértő a magyar
nacionalisták számára. Csehszlovákia, a magyar Erdélyt
magában foglaló Románia éppen hogy szálka a magyarok
szemében.
Nem egészen egy évvel a szép parádé után bekövetkezik a
végzetes trianoni békeszerződés, melynek értelmében
Magyarország elveszíti területének kétharmadát, nem
utolsósorban Erdélyt és a Felvidéket (vagyis a mai
Szlovákiát). Ettől kezdve Horthy politikájának a
revizionizmusra kell épülnie, ez pedig újabb vereségekhez
vezet a magyar megaláztatások hosszú sorában.
Balogh, a magyar fotográfia történetének egyik leghíresebb
fotóriportere, mindenekelőtt szép harctéri fényképeket
készített az első világháborúban, de csinált még feljavított,
idealizáló pusztai felvételeket is, merészen használta a
mitologizáláshoz a fotómontázst. Az egyedüli igazi európai
sztyeppén vonulgató teheneket, pásztorokat és szekereket
ábrázoló fotókra komor égboltot, fenyegetően tornyosuló
fellegeket illesztett, megteremtve a szép, ám veszedelmesen
titokzatos puszta képét. A harmincas évek elején, már a
háború, a fehér ló, a trianoni trauma után készítette a kék
lagúnák e búskomor megfelelőjét. Új magyar mitológiát te-
remtett, új, alacsony költségvetésű identitást egy olyan
országnak, amelytől elvették a Kárpátokat, és amelyet ettől
fogva egy hatalmas síksággal azonosítanak világszerte,
akárcsak Hollandiát. Azzal a különbséggel, hogy
Hollandiának van tengeri kijárata, Magyarországnak meg
csak Balatonja maradt.
A Hortobágyon ma is bajszos „parasztok" kocsikáztatják
körbe a pusztán a német turistákat, akik a fenyegető
fellegeket keresik a horizonton. A csikósok fehér gatyában és
fényesen ragyogó fekete csizmában pattannak nyeregbe, és a
fotográfusok, képeslapcsinálók, reklámplakátszerzők
legnagyobb örömére óriáslabdákat rugdaltatnak lovaikkal,
hosszú bőrszíjas ostoraikat pattogtatják. A leghíresebb
pusztai városka bódéiban ezek is kaphatók, akárcsak a
legkülönbözőbb méretű bográcsok, csésze nagyságúaktól a
hatalmas vödörnyi, akár húsz liter leveshez is elég nagy
edényekig.
Balogh a „magyaros stílusú", borús és melankolikus
fotográfia kiemelkedő alakja. Sokkal hitelesebbek viszont az
első világháború harctereiről és lövészárkairól készített
képei, mert nem rakott rájuk hamisított hullákat. A
csatatereket, tömegsírokat, keresztek sokaságát ábrázoló
fotóin ott van az igazi első világháború, melynek az volt a
lényege, hogy az egy helyben álló hadseregek kölcsönösen
mészárolták egymást. Ez a háború mindig is lenyűgözött a
maga módján, mintha csak azért működött volna a hatalmas
vágóhíd, hogy szabályozza a természetes szaporulatot,
kiselejtezzen kilencmillió létszám feletti férfit, ahogy az
erdészek lövik ki a túlszaporodott farkasokat.
Balogh háborús fotói három kategóriába sorolhatók:
katonák masíroznak, a háttérben hómező vagy a lenyugvó
nap, katonák állnak sorba a tábori fogorvosnál, evéshez
készülődnek, a tábori kórház előtt gyülekeznek, a harmadik
felvételtípuson pedig már szép sorban fekszenek élettelenül,
temetésre várva. Teljes a nyugalom ezeken a képeken, semmi
dráma, semmi kegyetlenség - a katonák fekszenek, mivel már
nem élnek, ha élnének, akkor nem feküdnének így egymás
mellett, akkor üldögélnének, cigarettáznának,
borotválkoznának, levelet írnának a menyasszonyuknak, aki
vár rájuk a császári-királyi monarchia valamelyik zugában.
Balogh fotóin nincs semmi rendkívüli a halálban, a
potenciális megboldogultak bele is törődtek ebbe. A Vége a
csatának című képen friss halottak hevernek összevissza a
hadi temetőben, mintha éppen ott lövették volna agyon
magukat, hogy közelebb legyenek a sírjukhoz. Az 1919-es
Akasztás című ciklus öt fotója azt mutatja, hogyan hajtják
végre a halálos ítéletet egy katonán, aki ezt rendkívül
nyugodtan és természetesen viseli. Nem tudni, miért ítélték
el, talán dezertálásért, talán parancsmegtagadásért, talán
lopásért. Tudja-e egyáltalán, mi történik vele egy pillanat
múlva? Ha tudja és érti, akkor ez azt jelenti, teljes mértékben
megbékél a közelgő halállal. Sőt, bizonyos figyelemmel és
érdeklődéssel szemléli az ítélet végrehajtására készülődő
hóhérait.
Balogh monografikus albumában a Horthy budapesti
bevonulását ábrázoló felvétel zárja a korszakot. Utána már
nyoma sincs a katonai témának, elkezdődik az idill: a pusztán
vonuló, afrikai antilopokra emlékeztető tehéncsordák,
népszokások, csendéletek. Mintha véget ért volna
Magyarország története, fukuyamai értelemben; a tengernagy
fehér lova toppantott egyet patkójával, és Magyarországból
gyönyörű skanzen lett, ahol boldog emberek ápolják a
hagyományokat és a népszokásokat. A Balogh-fotókon
cigányputrikban látható a nyomor és a piszok, a cigány
gyerekek pucérak, de ez a pucérság szép, akár az indiánoké,
akik olyan szabadok, hogy nem kell ruhát viselniük.
Horthy kormányzó pompás tengernagyi mundért viselt,
meg egy csomó rendjelet. Nem volt pucér, de szabad sem
volt, meg boldog sem. Rabja volt a saját arculatának, a saját
politikájának és a magyar sorsnak. Diktátor volt, de
rehabilitálták. Hitler tettestársa volt, de nem ítélték el
teljesen. Ingatag és kétarcú volt. Vissza akarta szerezni,
vissza kellett szereznie a trianoni döntéssel elveszített
területeket, és politikusként a nácik és a nyugati szö-
vetségesek között lavírozott, megpróbált kievickélni a
háborúból, melyet már 1942-ben elveszített.
Igazi Horthy-nosztalgia manapság Dél-Magyarországon, a
horvát határtól nem messze, Pécs városában érezhető. Ez az
egyik legnagyobb magyar város: valamivel több mint
százhatvanezer lakosa van. Minden magyar nagyváros, ami
nem Budapest, tényleg ilyen kicsi.
A Dóm tér közelében, a Káptalan utcai borozó falán a régi
városképek, háború előtti családi szépiafotók, esküvői
felvételek mellett vannak kifüggesztve a Horthy
tengernagyot profilból, rendjelekkel, tengerészsapkában és
hajadonfőtt ábrázoló, hasonlóan régi képek. Horthy csak
elvan magában, mint egy szarvasbőgést ábrázoló falvédő,
észre sem veszik a következő két deci fanyar kékfrankost
magukba döntő részeg vendégek.
A pécsi székesegyház előtt van egy kis park, a padokon
gimnazisták csókolóznak vagy söröznek. Valaki itt járt
előttük és előttem, de nem csókolózott, nem is sörözött,
hanem rajzszöggel a fákra tűzte hazafias nemzeti verseit.
Letéptem az egyiket a fatörzsről, íme:

Nekem haza, neki ország

Nekem nemzet, neki lakosság
Nekem Duna, Tisza, Dráva
Neki egy ország kirablása
Nekem a himnusz szépen cseng
Neki valami kotta egy füzetben
Nekem szent a magyar korona
Neki egy használt svájcisapka
Nekem Pécs, Tubes, Mecsek
Neki radarból töltött zsebek
Nekem munka, család, becsület
Neki tőzsde, részvény, bankügylet
Nekem haza, zászló, szent biblia
Neki ingatlan, szövet, ószeres haszna
Nekem kereszt: koporsó tölgyfából
Neki kavics, koporsó deszkából
Én nem akarok gyűlölni
Ő puska nélkül tud lőni
Én evezek egy csónakban
Ő hisztizik egy hajóban
Én Krisztust látok a kereszten
Ő légtornászt egy falécen
Én hiszek Istenben
Ő turkál zsebemben
Én megeszem a krumplilevest
Ő libacombbal, sóletet
Én kimegyek az utcára tüntetni
Ő elrepül Dubájba nyaralni
Én költő vagyok, verset írok
Én a nemzetért sokat sírok
 Ő akkor hatódik meg igazán
Ha két villája van Ibizán!

Ez a vers számomra dokumentum, és nem költészet, a

magyar frusztráció dokumentuma a huszonegyedik század
első évtizedéből. Az ismeretlen grafomán a Giorgio
Muscolare Sopianae nevet írta alá. Sopianae Pécs latin neve,
a várost ugyanis a rómaiak alapították (akárcsak
Szombathelyt). A nemzeti érzésű antiszemita Giorgio így ad
szabad folyást érzéseinek és frusztrációjának.
Giorgio időtlen könnyes rímekbe szedte (kötelező
honsiratás) a Tubes csúcsára építendő NATO-radarról folyó
vitát és a kormányellenes tüntetéseket. A kulináris vonal
(krumplileves kontra sólet) világosan jelzi, ki a mű negatív
hőse - a zsidó kereskedő, aki kész elkótyavetyélni
Magyarországot (ezért zokog a költő) néhány ezüstpénzért,
amiből aztán villát épít Ibizán, és Dubájban vakációzik, az
igazi magyarokat pedig nyomorra kárhoztatja.
Giorgio lehetne akár a Magyar Gárda tagja is. Ez egy új
félkatonai szervezet, melyet az antikommunista forradalom
ötvenegyedik évfordulóján alakítottak meg. A gárdisták a
nyilaskeresztesek utódai, fekete-fehér egyenruhájukban
kicsit pincérekre, kicsit népi táncosokra hasonlítanak.
Amikor a Várban vagy a Hősök terén masíroznak, jelképes
toborzó táncot is lejtenek.
Egyébként lehet, hogy Giorgio máris gárdista, lehet, hogy
már be is lépett, lehet, hogy tényleg járt tüntetni Pécsről
Budapestre, hogy azt kiabálhassa: „Gyurcsány, takarodj!"
Lehet, hogy lezsidózta és leávósozta a rendőröket. A
forradalmaknak költőkre van szükségük, akik megsemmisítő
strófákkal és gyilkos rímekkel lövöldöznek. Biztos diák,
sőt talán gimnazista. Lehet, hogy időnként fanyar
kékfrankost iszogat a Káptalan borozóban. Talán pont ő az
ott a szomszéd asztalnál, az a zsíros haját lófarokban
összefogó sovány alak, aki, a mindenütt kapható Marlboro és
Camel előtti korszak igazi elit cigarettáját, az aktív
szénszűrőjéről híres Sopianaet szívja.
Régen én is Sopianaet szívtam, Magyarországról hoztam
Lengyelországba, ezzel én voltam a jani az iskolában,
valamikor a gimnázium elején. Különleges alkalmakra
tartogattam, hétköznap amúgy megelégedtem azzal, amit
könnyű volt beszerezni: a Radomival, a Mocnéval, sőt a
furcsa nevű, nyilván egy Fellini-rajongó által gyártott Nyolc
és féllel, bár néha előfordult, hogy végszükségben
lesüllyedtem a Silesia cigaretta szintjére. A nyolcvanas
években Lengyelországban a Sopianae a nagyvilág fuvallata
volt. Egyenesen letüdőzött fuvallat. Különleges füstszűrője
miatt hihető volt, hogy valóban ártalmatlan. A nyugati világ
része volt, mint csaknem minden, amit akkoriban be lehetett
hozni Magyarországról, és amit be is hoztunk apámmal egy
dugig telepakolt kék Ford Escortban. Hoztunk rágógumit,
mosóport, gyümölcsszörpöt, sárga üvegben mesterséges
citromlevet. Később üzletet nyitottak a képviselet és a
nagykövetség munkatársai részére a Magyar Népköztársaság
varsói kereskedelmi képviseletének Szwolezer utcai
székházában. A hivatal szükségleteihez képest túl tágas
épület alagsorában, talán a garázs mellett volt az a kis bolt, és
minden héten jött egy kamion Budapestről a Szwolezer
utcába, megrakva minden földi jóval, amiből meglehetős
hiány volt a nyolcvanas évek Lengyelországában. Ez a
kamion olyan volt, mint a háromkirályok, minden volt benne,
ami értékes és jó szagú. És megint csak telepakoltuk
apámmal a Ford Escortot vécépapírral, felvágottal,
tisztítószerekkel - a jólét jelképeivel. A Lazienkin keresztül
mentem haza a kereskedelmi képviseletről, az imént vásárolt
csemegéket: mazsolát, diót, mogyorót majszoltam, aztán
rágcsáltam a kerek, kemény rágót, ami pirosra és kékre
festette az ember nyelvét, miközben apró darabkákra
morzsolódott.
Egyszer egy sráccal a szomszéd házból elcseréltem egy
karton Sopianaet egy eredeti vietnami parafa sisakra. Azt
hiszem, a szomszéd fiú járt jobban: lett szívnivalója, míg én
legfeljebb otthon, a tükör előtt próbálhattam fel a sisakot,
simíthattam végig zöld bélését, csodálhattam meg, milyen
könnyű, mivel előtte súlyos német acélsisakokat, a
hadtörténet leghíresebb sisakjait, meg harmincötös mintájú
lengyel sisakokat, úgynevezett „virágcserepeket" szoktam
próbálgatni.
Ha már a sisakoknál tartunk, a budapesti Szent István
körúton, mindjárt a Margit híd hídfőjénél van egy
militarybolt, ahol huszonötezer forintért szerezhetünk be egy
Horthy-portrét. A német sisakok meg a Honvédhuszárok -
Magyar királyi honvédlovasság 1920-1945 című album
mellett különleges bája van egy jókora, sötét keretbe foglalt
oklevélnek „Szolgálati emlék" felirattal, négy sarkában a
megszemélyesített négy világtájjal, középen egy lovas huszár
emeli kardját, kétfelől egy gyalogos és egy tüzér áll, a
háttérben zászlók lobognak, mindannyiuk fölött pedig
szigorúan tekint ránk Horthy tengernagy ovális alakú képe.
Pont olyan, mint a képek és fotók többségén: ten-
gerész-egyenruhát visel, tele van aggatva kitüntetésekkel,
akár egy szovjet tábornok, kissé összeráncolja szemöldökét
és szorosra zárja száját. Egy némafilm szereplőjére
emlékeztet. Van egy kis hollywoodi bája, persze nem
hősszerelmes, inkább gonosz, féltékeny férj, másodrendű
figura, akinek el kell szenvednie büntetését méltatlan tettei-
ért. Néhány oklevélen ott a dátum, bár nem derül ki, hazai
vagy külföldi szolgálatért adták-e. De az 1942-es év a keleti
frontot valószínűsíti.
 A Batthyány utcában is van egy jóképű kirakat, melynek
témája a magyar hadsereg; Kalasnyikovokkal lövöldöző és
elavult tarackokkal veszkődő honvédeket ábrázoló, „Erő"
feliratú mai fotókon kívül nosztalgikus archív felvételek
láthatók itt. Az egyik, 1942-es képen imádkozó honvédek tér-
depelnek a felirat szerint „egy ukrajnai templomban". Sajnos
nem derül ki, miféle templom ez, és mi az ördögnek
miséznek ott a honvédek. Az 1942-es keltezés azt sugallja,
hogy a 2. hadsereg zarándokútjárói van szó, sajnos e hadsereg
többségét 1943 januárjában megsemmisítették a voronyezsi
pokolban. A voronyezsi csapás után Horthy már komolyan
eldöntötte, hogy kilép a háborúból, tárgyalni próbált az
angolokkal és az amerikaiakkal. Adolf Hitler persze pontosan
tudta ezt. 1944-ben a németek úgy váltották fel Horthyt a
„magyar Hitlerrel", Szálasi Ferenccel, ahogy egy használt
tömítést cserélnek ki.
A többi Batthyány utcai fotón katonák utaznak a „Csak
katonák részére" feliratú „szabadságos vonaton", egy
légvédelmi ágyút vesznek körbe, és együtt nézik az eget,
vagy a mezőn szaladnak egy film jelenetében. Az ágyú
mellett álló csoportképet 1944-ben keltezték. Magyarország
fölött már rajokban röpködnek a szovjet gépek, a tüzérek pe-
dig valódi, rosszul leplezett félelemmel nézik őket. Biztos,
hogy egyikük sem járt abban az ukrajnai templomban. A 2.
hadsereg bajszos ministránsai vagy meghaltak, vagy szovjet
táborokban haldokolnak.
Apám sincs köztük, bár akkor a légvédelemnél szolgált,
lőszeres ládákkal rohangált. Egyszer megemlítette, az ő
lövege egyetlen repülőgépet sem lőtt le, és ezt fura, jogosnak
aligha mondható büszkeséggel jelentette ki. Gyűlölte a
hadsereget, mindegyiket, undorodott az egyenruháktól, még
a látványuktól is, de a bajszosokat gyűlölte a legjobban.
Apám ugyanis egy bizonyos alkalommal szovjet fogságba
esett, és egy kazahsztáni fogolytáborba vitték. Más
magyarokkal együtt raboskodott, nyilván voltak ott németek
és állítólag még japánok is. És az éhségen meg a
szomjúságon kívül nem emlékezett másra ebből a táborból,
csak egy bajszos szovjet őrmesterre, aki a foglyok brutális
megalázásával tűnt ki. Apám soha nem volt borostás, mindig
nagy gondot fordított rá, hogy simára legyen borotválva.
Azon gondolkodom, mit érezhetett, amikor látogatóba
mentünk a bátyámhoz, Andráshoz a Gyertyán utcai lakásba, ő
pedig, miközben csibészesen villant apánktól örökölt sötét
szeme, pödört egyet fekete bajszán, s érdektelen dolgokról
beszélt, a munkájáról, talán a politikáról is. Amikor sok évvel
később, rögtön apám halála után, meglátogattam Andrást,
szemében már kihunyt a csillogás, bajsza mintha kifakult
volna, bár azt hiszem, még nem fehéredett meg.
1944-ben egy ukrajnai templomban mahorkát szívnak az
oroszok. Magyarország megpróbál kioldalogni az elvesztett
háborúból, bár azt a felvételt alighanem azután készítették,
hogy a németek a Panzerfaust akció keretében menesztették a
puha diktátort, és átadták a hatalmat Szálasi Ferencnek.
Van egy 1942-es fénykép, mely a maga módján szeretni
való, ráadásul pár hónapja föltettem háttérnek a monitorom
képernyőjére. A 2. honvédhadsereg 1. páncélos hadosztálya
nyomul rajta egy Esztergom melletti hadgyakorlaton. Ott van
a Visegrádi-hegység szelíd hajlata, a Dunakanyar, az
előtérben Toldi könnyű harckocsik, szűk tornyaikban állnak
az ellenző nélküli sapkát viselő parancsnokok, hátrébb önjáró
Nimród lövegek, csövükön jókora fekete kereszttel, hátul
pedig katonákkal teli teherautók, a katonák fején a
Wehrmachtéhoz hasonló acélsisak; némelyik teherautó ágyút
vontat, közöttük itt-ott személyautók, biztosan főtisztek
ülnek bennük, némelyikben talán tábornokok is. Indokolatlan
nyugalmat sugárzó méltóságteljes tábori parádé. Szeretem
ezt a fotót, mert egyáltalán nem mutat erőt, inkább
melankóliát áraszt. Ott van ebben a menetben a történelmi
szükségszerűség. Ott megy a leendő hullák hadserege,
méltóságteljes nyugalommal masíroz a vesztébe.

Rákosi-leves

A magyar konyhát általában erősnek, csípősnek tartják.

Bárki, aki egyszer is kóstolt paprikást, hortobágyi palacsintát
vagy Jókai-bablevest, tisztában van vele, hogy ez nem igaz -
mindegyikben meghatározó a bőségesen hozzáadott tejföl, ez
pedig enyhíti a csípős ízt. Aztán ott vannak a magyar
konyhában az édességek, a túrógombóc, a diós-csokoládés
Gundel-palacsinta, a gesztenyepüré, a tejszínhabos piskóták.
A magyarok valójában jobban szeretik az édességet, mint az
erős, csípős ételeket. De leginkább a vereség édes ízéért
vannak oda.
A budapesti katonai múzeumban az 1848-as hu-
száregyenruhák és lobogók mellett van egy különterem, mely
kizárólag azt mutatja be, hogyan süllyesztették el olasz
torpedórombolók a Szent István csatahajót. Az
osztrák-magyar flotta (ennek volt a tengernagya Horthy)
büszkesége olyan simán merült el, mint a Titanic. A
legnagyobb tengeri esemény egy olyan ország történetében,
melynek tengere egy hurka alakú, sekély vizű tó, a Balaton,
egyben a legnagyobb tengeri katasztrófa is volt. Nem csoda,
ha kiérdemel egy különtermet. Tudom persze, hogy az első
világháború előtt a magyar monarchia fél lábbal az Adriára
támaszkodott, nagylábujját a Fiumei-öbölben áztatva, a régi
térképeken és az elgyötört magyar szíveket erősítendő mai
reprinteken mégis Horvát-Szlavónországnak hívják ezt a
területet.
Mohács mellett, a tizenötezer halottat rejtő tömegsír
helyszínén mauzóleumot építettek az 1526-os, még ma is
lenyűgöző vereség emlékére. Igaz, a csatavesztés azzal a
következménnyel járt, hogy a magyar királyság széthullott,
egyik része török, a másik pedig Habsburg-uralom alá került.
Magyarország csak az első világháború és a Habs-
burg-monarchia felbomlása után szabadult meg a
dinasztiától. De csak azért, hogy előbb a trianoni
békeszerződés következményeitől, majd Németországtól,
1945 után pedig a Szovjetuniótól kerüljön függőségbe. Ma
viszont, amikor a Brüsszelnek és a globális piacnak való
alárendeltség csak a háborodottak fejében látszik
megszállásnak, nem marad más függőség, csak a történelem
és az emlékek.
A magyarok a mohácsi vereség felidézésekor
megfeledkeznek az okokról - a tizenhatodik századi magyar
elit képtelen volt megegyezni a hadsereg finanszírozásában,
miközben közeledett a török haderő, legfontosabb céljuk a
királyi hatalom gyengítése volt. A magyarországi pápai követ
ezt írta ekkor a Vatikánnak: „Ha három forint árán meg
lehetne ezt az országot menteni, nem akadna három ember,
aki ezt az áldozatot meghozná." A mohácsi vereség
kívánságra jött: „Egy vereség rendel, helyben."
A mohácsi trauma Trianon mellett mind a mai napig a
legnagyobb és a legfájdalmasabb emlék. A magyar
győzelmek listája rövid, ezek könnyebben merülnek
feledésbe. Mit ér egy olyan ország nemes szenvedése, mely
győzni is tudott? És ki tilthatja meg egy országnak, hogy
sajnáltassa magát, ha folyton veszített? A sorozatos
vereségek emléke segít megfeledkezni róla, hogy nem
mindig az áldozat szerepében lépett fel a nemzet, időnként
hóhér is volt. A magyar vereségek listája enyhíti a magyar
bűntetteket.
Bereményi Géza hosszú és patetikus filmjében, A
Hídember-ben, mely Széchenyi Istvánról, a legnagyobb
tizenkilencedik századi reformerről szól, igen röviden intézik
el az 1848-as magyar felkelést, már ami a háborús jeleneteket
illeti. Tulajdonképpen csak annyit látni, hogy bilincsbe vert
magyar hadifoglyok átvonulnak a budapesti Lánchídon.
Azon a hídon, melynek felépítése Széchenyi rögeszméje volt,
és amely lehetővé tette, hogy magyarok vonulhassanak át
rajta a szabadságból a rabságba. A foglyok lehajtott fejjel
mennek, legyőzték, megalázták, megbüntették őket. Egy
másik jelenetben az osztrákok agyonlövik Batthyány Lajos
miniszterelnököt. Ma az ő nevét viseli az a tér, ahol a
budapesti kettes metró csatlakozik az elővárosi HÉV-hez.
Batthyány az ikonográfiából ismert pózban térdel a
kivégzőosztag előtt, jobb kezét felemeli, s felkiált: „Éljen a
haza!" Bereményi filmje látványos, költséges, hollywoodi
lendülete imponáló, de drága csatajelenetekre már nem tel-
lett. Ha készültek volna ilyenek, bizonyára magyar
huszárokat mutatnának, amint holtan rogynak össze, és
osztrák őrmesterek magyar zászlókat hajigálnának máglyára.
A rendező inkább Görgey Artúr tábornok hadseregének
világosi kapitulációját választaná, mint Bem tábornok erdélyi
győzelmeit.
A Hídember első jelenete Ausztriában játszódik, a döblingi
elmegyógyintézetbe hozzák be Széchenyit, aki ezt motyogja:
„Az Antikrisztus vagyok, Magyarország gyilkosa vagyok,
Ahrimán vagyok, apokaliptikus fenevad vagyok." A háborúk
és forradalmak történetében mindenki megváltó Krisztus
szeretett volna lenni (Kossuth is), jó, hogy a Krisztusok
túltengésében akad egy Antikrisztus is, aki rendszerint a
józan észt képviseli. A kulcsfontosságú történelmi
pillanatokban a magyarok és a lengyelek közül hiányoztak az
antikrisztusok, akik megmentették volna őket. Széchenyit a
józan ész őrületbe, végül pedig öngyilkosságba hajszolta.
Görgey tábornoknak, a vereség megtestesítőjének (bár el
kell ismerni, volt a számláján egypár győzelem is) van egy
jókora lovas szobra a Vár falánál, onnan veti kőtekintetét a
budai hegyekre. A Vár túloldalán van, háttal a turulnak, mely
a pesti házakra mereszti sasszemét. A turul a győzelem
mitologikus jelképe, Görgey a vereség valódi jelképe. Hátat
fordítanak egymásnak, ellenkező irányba néznek, soha nem
találkozik a tekintetük.
A nagy győzelmi emlékműveket a kommunizmus hagyta
hátra, és ezért is zárták őket a Szoborparkba, egy külvárosi
skanzenbe. A győzelem emlékműveit a győztesek, tehát nem
a magyarok állították fel. A legnagyobb győzelmi jelkép, a
Gellérthegyen a várost uraló Szabadság-szobor a szovjet
uralom emléke, a győztes osztrákok által épített Citadellánál
áll. Eredetileg Horthy fiának akartak emlékművet állítani, ő
1943-ban pilótaként halt meg a keleti fronton. Nem volt idő
elkészíteni, mert időközben maga a keleti front jött ide, és
felállította a saját emlékművét. Úgy volt, hogy a magyar
szobor az emlékezés és a vereség jelképe lesz. Csak a
történelmi véletlen miatt lett a győzelemé. Amúgy mások
győzelméé.
A Szoborpark Budatétényben van, a Balatonhoz vezető
hetes útnál. Hirtelen bukkan fel jobbról, rögtön egy kanyar
után, aki nem veszi észre, már el is ment mellette.
Szégyenlősen rejtőzködik, pedig turisztikai attrakciónak
szánták.
Itt gyűjtötték össze a leghíresebb budapesti kommunista
emlékműveket, ezzel szerencsére megmentették őket attól,
hogy hegesztőpisztolyok és kalapácsok okozzák a vesztüket.
1992-1993-ban hozták létre a parkot a bukott rendszer
temetőjeként, figyelmeztető mauzóleumként. A Szoborpark a
patetikus szocreál szobrászat múzeuma, itt-ott
szocavantgárddal tarkítva. Itt van a tanácsköztársasági
emlékmű, a híres helyben futó, zászlót lobogtató munkás,
1969-ben a kommunista forradalom ötvenedik évfordulóján
avatták fel a Felvonulási téren (ma Ötvenhatosok tere, és a
magyar Október emlékműve áll itt - szorosan egymás mellé
rakott, alighanem szándékoltan rozsdásodó vasoszlopok).
Vannak a Szoborparkban szovjet katonák meg munkások
is, van egy dombormű, amely az 56-os forradalom
kommunista áldozatairól, vagyis a meggyilkolt és
meglincselt ávósokról emlékezik meg. És ott van végül a Kun
Béla-emlékmű is, ez a kedvencem a parkban. A leghíresebb
mai magyar szobrász, Varga Imre alkotása, 1986-ban avatták
fel a Vérmezőn, Budapest I. kerületében. Azt ábrázolja, amint
Kun Béla egy jobb jövő felé vezeti krómacél hőseit:
katonákat, matrózokat, munkásokat, egy esernyőt tartó idős
párt, egy középkori lovagot, meg egy furcsa, embertestű,
majomarcú alakot. A figurák laposak és vékonyak, egyáltalán
nincs bennük forradalmi erő, mintha nem is krómacélból,
hanem sztaniolpapírból készültek volna. Úgy néz ki az
emlékmű, mintha az első erősebb fuvallat fel tudná borítani.
Nincs meg benne a klasszikus szocreál tömbök súlyossága,
ami a szovjet katonákra vagy a Szoborparkba látogató
vendégeket üdvözlő Leninre jellemző. És tényleg, a
történelem fuvallata elűzte a budai Vérmező parkjából Kun
Béla víg kompániáját, mindössze négy évig állhattak ott.
Egyébként a Vérmező már nevénél fogva is ideális helyszíne
a forradalmi emlékműveknek.
Ennek a szobornak az életútja ugyanolyan kurta, mint a
Magyar Tanácsköztársaság története, mely
százharminchárom napig tartott. De ez a százharminchárom
nap megrengette Magyarországot, és a háború utáni Magyar
Népköztársaság alapmítosza lett. Előszeretettel hivatkoztak
erre a mítoszra - nincs ebben semmi csodálatos, hiszen
Oroszországon kívül ez volt az egyetlen sikeres kommunista
forradalom. Igaz, hogy rövidre sikerült, de akkor is. Végső
veresége pedig kivételes vereség volt a magyar
történelemben, a bukás ugyanis nem nemzeti, hanem
politikai volt, mert hát egy nemzetellenes forradalmi projekt
fulladt kudarcba. Azonnal fel is váltotta egy nacionalista,
majd egy fasisztoid, végül pedig néhány hónapra egy nyíltan
fasiszta projekt.
1919. március huszonegyedikén kiáltották ki a Magyar
Tanácsköztársaságot. 1968. március huszonegyedikén pedig
én születtem meg. Talán ezért kelt bennem bizonyos
érzelmeket ez a nap. Ó, bárcsak egy évvel később születtem
volna, a forradalom ötvenedik évfordulóján... De így is jó.
Mindig a kommunista forradalomra fog emlékeztetni a
születésnapom, sokkal inkább, mint a tavasz kezdetére vagy a
vagabundok napjára, amikor a hagyománytól fellelkesült
diákok vicces ruhákba öltöznek, és megszöknek az órákról.
Pont negyven évvel a Magyar Tanácsköztársaság
létrehozása után, 1959. március huszonegyedikén hajtották
végre Mansfeld Péteren a halálos ítéletet. Kötelet kapott.
Mansfeld budapesti kamasz volt, ipari tanuló, aki rögtön az
56-os felkelés bukása után egypár barátjával valamiféle
kicsiny földalatti szervezetet hozott létre. Mansfeld még
tizenöt évesen összekötő volt a Széna téri harcokban, annak a
legendássá vált Szabó bácsinak az egységében, akit a bukás
után halálra ítéltek. Mansfeld bajtársai börtönben voltak, ő
pedig a kiszabadításukat tervezte. A szerencsétlen
gerillaakció egy autó ellopására és az osztrák nagykövetség
előtt őrt álló rendőr lefegyverzésére szorítkozott. Az
összeesküvők persze nagyon könnyen kerültek az illetékes
szervek kezére, és egy kirakatper, a Blaski-per főszereplőivé
váltak. A per névadója Blaski József, az összeesküvés másik
vezetője volt, az egész társaságban csak ő volt nagykorú.
Mansfeld ítéletének végrehajtásával türelmesen vártak, amíg
betölti a tizennyolc évet, és csak akkor akasztották fel.
Mansfeld fényképe ma az Andrássy út 60.-ban, a Terror
Házában látható, a kommunista megtorlás más áldozatainak
fotói mellett, ő maga sajátos kultusszal övezett figura lett, a
magyar Kis Felkelő. A forradalom ötvenedik évfordulója
alkalmából készült el a Mansfeld című játékfilm, mely
rekonstruálja e gyermekhadjárat történetét. A filmet perverz
kontextusba helyezi, hogy a pár évvel korábban forgatott A
Hídember-ben Kossuth Lajost alakító Nagy Ervin és a
Széchenyi István szerepében fellépő Eperjes Károly játssza a
Mansfeld-üggyel foglalkozó főávósokat. Ráadásul ostoba
módon A Hídember-ben mutatott gesztusaikat ismétlik -
Fenyő főhadnagy nyugodt és fegyelmezett, mint Kossuth,
Bárányos alezredesben pedig ott van Széchenyi őrültsége és
hevessége. A Mansfeld-ügyről folytatott párbeszédük
Kossuth és Széchenyi forradalomról folytatott vitájának
eltorzított változata.
1959. március huszonegyedikén Mansfeldet áldozati
állatként helyezték a bolsevik forradalmi évforduló oltárára.
Vezetőjét, Kun Bélát aztán a hálás szovjet elvtársak szokásuk
szerint perbe fogták, halálra ítélték és kivégezték. Ez
1939-ben történt, húsz évvel azután, hogy Kun megcsinálta a
maga kis dunai szovjetországát. Talán éppen ezért jut mindig
eszembe Kun Béláról Bruno Jasienski,* bár az előbbi nem
volt költő, az utóbbi pedig nem volt katona. Bár a történelem
szereti ismételni magát, sokkal jobban szeret gúnyt űzni
áldozataiból, dátumokkal és szimbólumokkal játszadozik.

* Avantgárd költő, 1901-1938, kivégezték a

Szovjetunióban - a ford.
 Még a helyszínekkel is. Olyanokkal, mint az említett Terror
Háza, amelynek már a házszáma is fenyegető volt régen, ma
viszont a fasiszta és kommunista megtorlás multimédiás
múzeuma. Itt, az Andrássy úton, Budapest
legreprezentatívabb, a Hősök terére vezető fasorában, ebben
a hatalmas épületben gyötörték áldozataikat a háború idején a
nyilaskeresztesek, a háború után pedig az ávósok. A módszer
és a helyszín nem változott, csak a díszlet, az embléma és a
keret - gyerekjáték a nyilaskeresztet vörös csillagra cserélni.
Bevált módszereken nem szoktak változtatni.
Ha bejártuk a kiállítótermeket, meghallgattuk Rákosi és
Szálasi hangját, megtekintettük a Nagy Imre-per közvetítését,
benéztünk a pincében a zárkákba és a halálos cellákba,
végighallgattuk a szemtanúk beszámolóját a halálos ítéletek
végrehajtásáról, a végén emléktárgyakat vásárolhatunk egy
különleges boltban: kapható Terror Háza feliratos póló, egy
gulag fogoly bádogbögréje, egy Lenin-fej alakú vörös
gyertya. A véres história jó talaja a biztos üzletnek.
Varga Imre sokoldalú szobrász: megformálta Kun Béla
forradalmárait, Siófokon pedig a 2. honvédhadsereg
katonáinak állított emlékművet. Három krómozott alak,
operettszereplőkre hasonlítanak, vagy inkább szállodai
boyokra, sőt kalózokra, merthogy mindegyiküknek hiányzik
az egyik lába, helyette mankót hordanak, pedig ez úgy néz ki,
mint az a fából faragott műláb, mely kötelező tartozéka volt a
kalózbanda vezérének az ifjúsági regényekben és filmekben.
Így cserélődnek a köztérben és az emlékezetben az éppen
aktuális hősök: Kun Bélát bedugják a szekrénybe a hullák
közé, egy másik szekrényből pedig előhúzzák a 2. hadsereg
szerencsétlen honvédeit.
 Ha választanom kellene Kun Béla és a 2. hadsereg
emlékműve között, egy harmadik Varga-alkotást
választanék: az óbudai Esernyős lányok-at. Négy bronzba
öntött szomorú fiatal nő magasra tartja esernyőjét. Nem
mennek forradalmat csinálni, nem voltak háborúban,
egyszerűen állnak az esőben, úrrá lesz rajtuk a melankólia,
vagy talán a depresszió. Sokkal magyarabbnak gondolom
őket, mint a Kun Béla-emlékmű csillogó, fura alakjait, vagy
a 2. hadsereg emlékművének operettrokkantjait.
Varga tervezett egy nonfiguratív emlékművet is: a Dohány
utcai zsinagóga mögött áll egy terjedelmes fém szomorúfűz,
a holokauszt magyar áldozatainak emlékműve. A levelekre
rávésték a meggyilkoltak nevét és haláluk időpontját; amikor
feltámad a szél, a fa fémes hangon zizegni kezd. Talán ez a
legszebb vértanúemlék, amit életemben láttam: semmi
patetikus gesztus, grimasz, nincsenek emberi alakok, csak
fémlevelekre gravírozott sorsok és a történelem szele.
A Szoborpark nem más, mint Hősök tere a rebours, az
elűzött hősök tere. Vagy alkalomadtán a maradványaiké - a
Szoborpark bejáratánál vannak Sztálin óriási lábai, illetve
voltaképpen lábdarabjai, a lábfejek és a lábikra egy része.
Amikor 1956-ban a felkelők ledöntötték a Felvonulási téri
Dzsugasvili-emlékművet, térd alatt vágták el a szobrot; ott
maradtak a groteszk lábfejek a csonkolt lábakkal, az egész
Szoborparkban ennek van a legnagyobb hatása, méghozzá
nyugtalanító, mert ezekből a lábakból, akár valami horrorban
vagy sci-fi rémlátomásban, megint kinőhet valami - előbb a
térdek, majd kiemelkednek belőlük az izmos combok,
ezekből aztán kibontakozik a széles csípő, tovább az erős
törzs, a mellkas és a vállak, innen pedig kinyúlik a nyak,
abból meg a szörny feje, mely újra tüzet okád és mérgező
levegőt lehel ki. Mindig oda kell figyelni Sztálin lábaira, nem
kezdenek-e furcsán növekedni, és ha egy nap kiderül, hogy
néhány centivel magasabbak lettek, azonnal riadót kell fújni.
Jancsó Miklós, a Szabó Istvánhoz hasonlóan híres magyar
rendező több mint tíz éve dokumentumfilmet forgatott Hősök
tere. Szubjektív történelmi mese címmel. Ez tulajdonképpen
nem klasszikus dokumentumfilm, hanem megfelelően
összevágott régi filmhíradók egyvelege, kiegészítve a
rendező kommentárjával. Az egész lényege az a látszólag
meglepő összeállítás, mely a huszadik századi magyar
történelem aktív tanújaként ábrázolja a Hősök terét. Ki
mindenki járt ott, ki mindenki koszorúzott, ki mindenki
imádkozott, ki mindenki mondott beszédet és ki mindenki
masírozott ott! Ebben a filmjében Jancsó nem használt
kronológiát, összekeverte a dátumokat és a korszakokat,
majd mindezt egybemontírozta, felváltva jelenik meg, a
sorrendre fittyet hányva: Horthy tengernagy (fehér lovon és
gyalog) és Rákosi Mátyás elvtárs, aki nagyjából akkor állt
Magyarország élén, amikor Lengyelországban Boleslaw
Bierut, és aki „Sztálin legjobb tanítványának" nevezte magát.
Egymást váltja Adolf Hitler hitlerjugendes legényeivel meg
Brezsnyev és Gorbacsov, XII. Pius és II. János Pál pápa,
Kádár János és Antall József, felvonulnak acélsisakos
honvédek és az „új demokratikus rendőrség", majd a
honvédek vonulnak szovjet fogságba, a Hősök terén ekkor
már nem katonazenekarok játsszák a prímet, hanem a Vörös
Hadsereg ágyúinak sortüze, a tábornokok, akik az imént még
rendjelektől szikrázó díszegyenruhában feszítettek, most
tábori köpenybe bújva tisztelegnek gyűrött sapkájukhoz
emelve tenyerüket, és szívélyes mosollyal hajlonganak a
diadalmas bolsevikok előtt.
Minden összekavarodik itt, háború és béke, diadalok és
kudarcok, a történelem eljátssza kegyetlen színjátékát, a
commedia dell'arte brutális színdarabba megy át. Fehér zakós
férfiak szaladnak a pincérversenyen, biciklisek hajtanak, a
dísztribün előtt felvonulnak a villamosipari dolgozók
képviselői, Vasas-sportolók (vajon köztük van-e valahol
apám, akkoriban e kiváló klub versenyzője?) és parasztok,
népi együttesek lejtenek táncot, a telefongyár és a filmgyár
képviselői kinyilvánítják tömeges támogatásukat Rákosi
elvtársnak, mikor amaz reakciósságáért megbírálja a
Kisgazdapártot. A tribünön állva üdvözli a dolgozó népet
Rajk László és Nagy Imre, még nem vádolták meg és nem
ítélték el őket, nyilván nem tudják még, hogy kicsit már
meghaltak, kicsit már felakasztották őket. Egyelőre
elragadtatottan bámulják a felvonuló tömeget, igaz, Nagy
arcán soha, egyetlen filmkockán sem látni mosolyt. Ezzel
szemben Rákosi Mátyás folyton mosolyog, puffadt arcán
állandóan ott a hamis grimasz. A kurta termetű, tömzsi
Rákosi gyerekeket vesz a karjára (minden genszek pedofü
módjára imádja fogdosni és csókolgatni a kisgyerekeket), a
spanyol köztársaságiak mintájára felemeli öklét, és köszönti a
népet, a nép pedig örül, mert aligha érti, hogy az annyira
szeretett vezető ezzel az ököllel megfenyegette őket. „Sztálin
legjobb tanítványa" köszönti a művészeket is, akik bemu-
tatják előtte, amit tudnak: bohócok, zsonglőrök,
Tarzan-jelmezes akrobaták, nyomdászok és újságírók, az
egész emberi panoptikum a Fenevad tiszteletére lép fel. A
történelem körhintája pörög a Hősök terén. A teret kétfelől
lezáró Szépművészeti Múzeumot és Műcsarnokot hitleri
előkelőségek és szovjet tábornokok tekintik meg. Bizonyos
idő elteltével nehéz különbséget tenni - végül is nincs ebben
semmi meglepő -, szocreál vagy náci szoborkiállítást
látunk-e: mindkét esetben ugyanaz a
neoklasszicista-homoszexuális esztétika. Ugyanaz az álom az
erős, szép testű férfiról, aki éppen most vette le jól szabott
SS-egyenruháját vagy gépzsírral összekent
traktoros-kezeslábasát. Csak az épületmaketteken látható
csillagok vagy horogkeresztek igazítanak el, hogy Albert
Speer vagy valamelyik szovjet akadémikus nagy építészeti
terveit mutatják be.
Rendeztek a Hősök terén pártgyűléseket, tüntetéseket és
szentmiséket, valamennyi a megtévesztésig hasonlított
egymásra; csak a tribünökön álló méltóságok és a
transzparensek jelszavai változtak, a nép mindig ugyanaz
volt. Folyton új bálványok érkeztek, mindig ugyanott
koszorúztak. A virágok azonban gyorsan hervadnak, a
koszorúzóknak nem marad nyoma - a köpenyt és a világ
leghíresebb sapkáját viselő Ernesto Che Guevara búsan
csoszog a koszorúvivő katonák mögött, aligha tudja, hogy
éppenséggel Horthy Miklós és Adolf Hitler lépéseit és
gesztusait ismétli. Utána pedig, most már színesben,
felbukkan Margaret Thatcher és Károly herceg, aki jól
láthatóan nem tudja, mit kezdjen magával, és tanácstalanul
köröz. Az ilyesféle ütközetekben jártas veterán diplomaták
megmutatják, hová álljon, és mikor lépjen oda az ismeretlen
katona sírjához, odalép tehát, és pár pillanatig tanácstalanul
kaparássza a koszorú leveleit.
Nem maradt ki Jaruzelski tábornok sem, a szokásos merev
tartásban látható, a Che Guevara sapkájához hasonlóan híres
sötét szemüvegével. Csak azt nem tudom, miért énekli Cseh
Tamás, az ismert magyar dalnok rögtön a koszorúzó
laruzelskit mutató képsor után azt, hogy „hé, orosz testvér,
menjetek haza". Talán azt akarta javasolni, hogy a tábornok
térjen vissza Szibériába, ahol régen élt, és amiért sok évvel
később megkapta a jobboldali elnöktől* (bájos tévedésből) a
Szibériai Fogoly érdemrendet?
Ó, hát persze, keverem a dolgokat; Cseh dala után a szovjet

* Lech Walesától - a ford.

csapatok Magyarországról való kivonulását mutatják a
filmkockák. Itt a híd a határon, a szovjet parancsnok érzékeny
búcsút vesz a magyar tisztektől, ölelések, csókok, integetések
már a túloldalról, mintha szenvedélyes szerelmesek búcsúz-
nának egymástól, alig várva a következő találkozást. És
mindez azért történt, mert Orbán Viktor a Hősök terén, Nagy
Imre jelképes temetésén azt mondta, menjenek ki az oroszok
Magyarországról. És az oroszok kimentek. És egyáltalán nem
jöttek vissza, ahogy 1956-ban csinálták, nem szaggatták fel a
budapesti utcákat tankjaik lánctalpaival.
De amikor az oroszok felvonultak, abban volt valami
dermesztő, amikor a Wehrmacht masírozott, akkor az erő
menetelt, ezek valóban Góg és Magóg hadseregei voltak;
amikor viszont honvédek vonulnak a Jancsó-filmben „erős,
tömör, harcra kész" sorokban, csendőrök lovagolnak
kakastollas fövegükben, amikor kerékpáros egységek
pedáloznak, gépfegyverkordék kerekei csikorognak, az a
csalóka erő jelmezét felöltő gyengeség és bizonytalanság
menete.
Voltam a Hősök terén tömeggyűlésen, de az nem volt
benne Jancsó Miklós filmjében, mert a forgatás korábban
volt, és egyetlen híres vezér sem vett részt rajta, legföljebb
Csurka István, ami olyan volt, mintha a mai Vasas a
Wembleyben játszana, szóval egyáltalán nem illett
egymáshoz a személy és a helyszín. 2002-t írtunk, és pont
akkor nyerték meg a parlamenti választásokat az MSZP-s
posztkommunisták. A Hősök tere forrongott a szélsőjobbol-
dal sok ezer hívének tehetetlen dühétől, meg voltak győződve
róla, hogy elcsalták a választásokat; lobogtak a közepükön
lyukas piros-fehér-zöld zászlók és a Ferencváros zöld-fehér
lobogói, lengedeztek az árpádsávok, afféle nemzeti
ruhabemutató zajlott, mert a banális szkinhedbakancsokon
kívül viseltek ott fekete és kék huszármentéket, császá-
ri-királyi tábori egyenruhákat, érmekkel kidekorált öregurak
viselték őket, mintha sétára indultak volna a viaszfigurák a
várbeli katonai múzeumból. A hangulat emelkedett és
nyugodt volt, a rendőrség akkor még nem oszlatta szét a
kormányellenes tüntetéseket vaktában kilőtt petárdákkal és
könnygázzal, a futballhuligánok és a kopaszok még nem
gyújtottak fel autókat, nem találták el gumilövedékek a
járókelőket. Mindez csak négy évvel később történt meg,
amikor valódi csatává változott a nacionalista divatbemutató,
amiről elképedve tudósítottak a világ hírügynökségei. Ekkor
ez még csak folklór volt, afféle különleges táncház, ahol helyi
viseletben ápolják a népi tánc hagyományait.

Bulcsú-Lehel-pörkölt

Emil Cioran Füzetek (1957-1972) című könyvében idézi azt

a mondást, hogy „sírva vigad a magyar", és ez úgy
megtetszik neki, hogy állandóan azt emlegeti a naplójában,
milyen erősen vágyik önmaga megsiratására. A sírás puszta
fiziológia; egyeseknek könnyrekedésük van, mások
könnymenésben szenvednek. A valódi bánatot nem enyhítik
a könnyek, az igazi magyar depresszió nem könnyekben tör
ki (bár szívesen beszélnek könnyekről), hanem, ami
rosszabb, kétségbeesett elkeseredésben.
A magyar vidék gyógyíthatatlan búbánatát ábrázolják Tarr
Béla filmjei. A Krasznahorkai László regényeiből forgatott
Sátántangó és a Werckmeiter-harmóniák szemben állnak a
mai mozival, de annyira, hogy az ember le sem tudja venni a
szemét a vászonról, pedig valójában nem történik bennük
semmi különös. Vontatott, fekete-fehér felvételek sötét
falvakról és kisvárosokról, ahol a látszólagos nyugalom
mögött téboly és kegyetlenség rejtőzik - a kétségbeesés
ikerszülöttei. Ezek a terjedelmes filmek (a Sátántangó
hétórás, a Harmóniák két és fél órás), melyekben a populáris
filmekhez szokott nézőknek kibírhatatlanul hosszú perceken
át caplat a főhős egy sáros úton, a magyarságfőzet sűrített
kivonatai. Azé a magyarságé, amely a budapesti divattól, a
csárdákban turistáknak felszolgált gulyástól, a nemzeti
ünnepek zajától távol vegetál. Krasznahorkai könyvei a
nyolcvanas évek világát ábrázolják, az unió adományai és a
hipermarketek promóciói előtti világot. Ez a sár és a
reménytelenség bolygója, és nem a reklámok színes
Európája. De ez a világ most is létezik a felszín alatt, akár a
fekete számok a színes burkolat alatt.
Egy anekdota szerint a magyarok azért nem szeretik
egymást, mert még nem szoktak hozzá ahhoz, hogy véget ért
a nomadizálás, és beköszöntött az a kor, amelyben együtt kell
élniük, nem állhatnak odébb. Üldögélnek az olcsó borozókat
és sörözőket beborító sűrű füstben, és hang nélkül zokognak.
Olyanok, mint a megbéklyózott lovak. De mit tennének, ha
valaki megoldaná a béklyókat? Helyben vágtáznának?
A Dnyeper és a Dnyeszter mellől jött magyar törzsek híres
honfoglalása lett a legtöbb magyar baj ősoka. Haza nélkül
továbbra is tragikusan éreznék magukat a magyarok, de talán
együtt tudnának élni egymással. Ám a hegyekkel körülvett
síkságra bezárva már a mozgolódással is fölhagytak, csak
üldögélnek, hangosan vitáznak. A 955-ös vereség óta. melyet
I. Ottó mért a magyarokra, nyilvánvalóan kevésbé
mozgékonyak.
A császár az augsburgi csatában végre szétverte a kora
középkori Európát nyugtalanító magyarokat, ez volt az első
látványos magyar vereség, a császár által legyőzött vezérek
pedig a magyar mártírok panteonjának első tiszteletbeli
tagjai. A csatában elesett vagy utána kivégzett vezérek
kiérdemelték a maguk utcáit - mint például a császár
parancsára fölakasztott Bulcsú és Lehel (a Lehel hűtőszek-
rények a legutóbbi időkig, amikor is kiszorították őket a
Siemensek és az Electroluxok, büszkén hűtötték a bort a
magyar otthonokban).
Délben megszólal a harang a Duna tévében. Mindennap
más helység templomából halljuk a harangszót, és azt is
látjuk, honnan szól. Rendszerint Erdélyből. Ez a hang a
kétségbeesett honvágy hangja. Erdély harangjai úgy
konganak, mint a magyar szívek - le a román megszállással.
A harangszót kísérő felvételeken sáros utak, porladó, málló
falú házak, szamárfogatok meg falusi utcákon tipegő,
görnyedt öregemberek láthatók. Szomorú táj szomorú ha-
rangokkal, holott a harangszónak örömhírt kellene jelentenie,
világszerte így kell megemlékezni a hatalmas ellenség fölötti
győzelemről. A Duna tévében azonban a vereség elsiratásává
válik az örömteli győzelmi dallam. Kong a harang Luetában,
Sáncraiban, Dealban, Petriceniben, Sánpaulban, és
mindegyik falunak és kisvárosnak megvan a maga magyar
neve. Arra emlékeztet a fémhang minden délben, hogy
„Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország
mennyország". És az emberek mindaddig nem lesznek
boldogok, ameddig Magyarország nem lesz újra
Nagy-Magyarország.
Szól a harang az MTV l-es és 2-es műsorában is, a
háttérben Nándorfehérvár 1456-os diadalmas megvédését
ábrázolják a képek. A mai Belgrádnál megvívott csata volt a
legnagyobb magyar győzelem, Hunyadi János vezérletével.
A pápa e diadal után rendelte el a harangozást a győztesek
dicsőségére. Legalábbis így tartják ezt ma, bár valószínűleg
korábban született a rendelet, ezzel buzdították a muszlimok
elleni harcra a keresztényeket. Ma viszont a déli harangszó
gyászos, nem pedig diadalmas melódia a magyar füleknek.
 A magyar sors azért ilyen tragikus, mert magukon a
magyarokon kívül a világon senkit sem érdekel.
Magyarországnak nem sikerült világraszóló ügyet csinálnia
történelmi balsorsából. November negyedike, a nemzeti
gyász napja, e balsors belmagyar dátuma. Ezen a napon
vonultak be 1956-ban Budapestre a szovjetek. Néha úgy
látszik, sok magyar még nem vette észre, hogy már rég
kivonultak a szovjetek Magyarországról. Azt az érzést keltik,
hogy még mindig a bolsevikok kormányoznak. Szerencsére
legalább azzal tisztában vannak, hogy a budai Várból már
kiűzték a törököket. Az utánuk maradt meleg vizes fürdőknek
és az újonnan megnyílt török kebab-büféknek nem sok közük
van a katonai és politikai megszálláshoz.
A Duna mentén a gyásznap a leggyakoribb ünnep; olyan
nemzeti katasztrófák évfordulóin tartják meg őket, mint
például az 1956-os forradalom vagy az 1848-as felkelés
eltiprása. Az osztrákok ezután agyonlőtték a felkelők
tizenhárom tábornokát, akiket azóta aradi vértanúknak
hívnak.
Minden nagyobb városban van Mártírok útja. Van azután
Kálvária meg Golgota utca is, többek között a budapesti VIII.
kerületben, Szegeden és Pécsett (meg is szállhatunk itt a
hangulatos Kálvária panzióban, a Kálvária utcában, mely
egyenesen az Aradi vértanúk útjában folytatódik). Bár ezek a
nevek nincsenek mindig közvetlen összefüggésben a magyar
felkelések áldozataival, jól illenek a nemzeti mártíromság
hangulatához.
A magyar utcák kitalálói a végletekig tudják szűkíteni a
témakört. A városközpontokban van általában Szent István
tér, Szabadság tér, Széchenyi utca, Kossuth utca, Hősök tere
(Nyíregyházán rögtön a Hősök tere mellett van a Mártírok
tere). A központtól valamivel kijjebb, de még a belvárosban
vannak a Bem tábornokról, Corvin Mátyás királyról és
Hunyadi Jánosról elnevezett utcák és terek - nem érdemelték
ki a centrumot, mert túl nagy sikereket arattak -, ezek a nevek
győzelmekhez kapcsolódnak. Az aradi vértanúk sokkal job-
bak, mert a kudarc édes ízét idézik.
Szegeden van egy mártíremlékhely, ez a kedvencem.
Amikor ebben a városban járok, mindig az Aradi vértanúk
terénél parkolok le, és megnézem a Porta Heroumot, a Hősök
kapuját. Átmegy alatta a pályaudvartól induló egyes
villamos, amely a Tiszával párhuzamosan, Szeged
közlekedési főtengelyén haladva döcög át a városon. A Porta
Heroumot az első világháború hőseit ábrázoló színes freskók
díszítik. A képek bazári stílusban túloznak, a vizuális
orgiában elvész a tragikus üzenet, átadja helyét a giccsnek,
nevetségességbe fullad a pátosz. A kapu oldalfalain levő
táblákra rávésték az 1914-1918-ban elesett szegediek
névsorát. Az Európa lövészárkaiban a császárért és a
Monarchiáért életüket áldozó városi polgárok hosszú listája
olyan képzetet kelt, mint az adalékok alig látható felsorolása
egy narancsszörpös palackon- mindenki csak a rikító címkét
veszi észre. Olyanok ezek a freskók, mintha festőjüket
Franciszek Masluszczak* képei inspirálták volna: kissé
dülledt vagy égnek emelt nagy szemek, ragyogó, átszellemült
arcok - egyszóval valóságos naiv festészet. Tökéletes
hazafias búcsúhangulat - csoda, hogy nem árulnak
vattacukrot és lufit a kapu alatt. A piros nadrágban és kék
mentében vágtató huszárok olyanok, mintha egy körhinta
figurái lennének; kardjuk pengéjét érthetetlen okból
önmaguk, nem pedig az ellenség felé fordítják, mintha a csata
lázában önmagukat akarnák elpusztítani, mintha a végzetes
roham kiváló ürügy volna egy tömeges szeppuku

* Kortárs lengyel festő, grafikus - a ford.

 elkövetésére. A fölöttük hullámzó pergamenszerű kőre
rávésték a csataterek nevét: Gorlice, Kamionka Strumilowa,
Limanova, Pripiaty, Kuchorka Wola. A lövészárkokban
halálukat lelő gyalogosok nem hős honvédekre
emlékeztetnek, hanem inkább egy alföldi kocsmában
eszméletlenségig berúgott parasztokra, akik maradék erejük
megfeszítésével, akadozva gyászdalra zendítenek, és
egymáson fekve nem örök nyugalomba, hanem részeg
álomba bódulnak. A halottakból felénk tartó szellemhadsereg
lesz a kapu boltozatán: Krisztus szögektől átvert, vérző
tenyeréből áttetsző, fekete szemgödrű sisakos alakok válnak
ki. Mindannyiuk, a haldoklók, a halottak és a halálba tartók
fölött is parasztgyerekarcú angyalok lebegnek, az
elesetteknek gyászénekeket, a fegyvert szorongatóknak pedig
harci dalokat zengenek. De az a kép a legérdekesebb ezen a
szegedi utolsó ítéleten, amelyik szuronyrohamra induló
katonákat ábrázol. Hiányzik róla a többi freskó drámaisága,
ugyanis ezek a katonák, miközben átverekszik magukat egy
szögesdrót akadályon, még életben vannak, és lehet, hogy
hamarosan győzelmet aratnak. A roham célpontját egy délceg
férfi mutatja kardjával (ezúttal helyes irányba fordul a
penge), tábornoki mundért visel, rendjelekkel teleaggatva,
fehér lovon ül, keselyűorra (sőt, turulorra) jellegzetes. Semmi
kétség, maga Horthy lépett le egy hadihajó fedélzetéről, hogy
rohamra vezényelje a gyalogságot. Horthy és katonái fölött
természetesen jó nagy angyalok röpködnek piros köpenyben,
dicsfénnyel, és trombitálva buzdítják harcra a honvédeket.
Ezek szerint lehet, hogy a Porta Heroum, annak ellenére,
amit sugall, nem csak a Nagy Háborúról szól? Íme, a nagy
pusztulás után minden elesett föltámadt, s újra erős kézzel
fegyvert ragadott. Lehet, hogy ez már 1919, és a tengernagy
Budapestre vezeti Nemzeti Hadseregét, hogy elűzze Kun
Bélát és a forradalmi vörös hadsereget? Lehet, hogy a
masluszczaki katonák nem Ferenc József magyar királyért és
osztrák császárért indulnak a halálba, hanem a Szent István-i
korona országaiért? Erre enged következtetni a szent király
alakja a kapu másik falán: a legendás uralkodó (szemét
természetesen égnek emeli) ősz pátriárkaszakálla aranyszínű
köpenyére omlik, büszkén állva tartja kezében az uralkodói
jelvényeket, a háttérben Nagy-Magyarország kontúrja,
fölötte pedig a könyörgés: „Úgy legyen újra, ahogy volt Szent
István birodalma."
A magyar kultúra története az öngyilkosságok története. Az
élet eldobása a magyar nosztalgia elmaradhatatlan
alkotórésze, sőt tulajdonképpen következménye; nem lehet
kibírni az elvágyódást ki tudja, mi után - mindez feneketlen
depresszióba, végül pedig önpusztításba megy át.
Őrültségében követett el öngyilkosságot Széchenyi István
gróf, ez a tizenkilencedik századi Antikrisztus, akiről
Bereményi filmje szól. A Magyar Tudományos Akadémia
megalapítója, a Pestet és Budát összekötő első híd kiötlője,
Kossuth forradalmi irányvonalának ellenzője, a Béccsel való
kiegyezés híve, a Hitel című magyar közgazdasági alapmű
szerzője. Hatvankilenc éves volt, amikor kezet emelt magára.
Nyolcvankilenc évesen lőtte főbe magát Márai Sándor, a
huszadik század egyik legnagyobb magyar írója, a megrázó
Napló és a sokkal kevésbé megrázó polgári regények
szerzője. Addig nem akart hazatérni amerikai emigrációjából,
ameddig szovjet katonák állomásoznak Magyarországon.
1937-ben a Balatonnál vonat alá vetette magát József Attila, a
kor kiváló költője. Néhány évtizeddel később ugyanott
megismételte ezt a gesztust a színész Latinovits Zoltán, a
háború utáni magyar film legnagyobb hősszerelmese, aki a
Szindbád című nosztalgiafilmben tűnt ki.
 Öngyilkos lett két híres politikus, Teleki László és Teleki
Pál. Az első 1861-ben, miután nem bírta elviselni a
felelősséget azért a döntéséért, hogy szakított az osztrák
udvarral, a második pedig 1941-ben miniszterelnökként, így
tiltakozott Horthy németbarát politikája ellen.
Öngyilkosságot követtek el a tömegkultúra idoljai,
esztrádcsillagok is, például az énekes Szécsi Pál, aki a
fodrász Gedeon bácsiról, a nők bálványáról szóló slágerrel
lett híres; aztán a Zámbó Jimmy művésznéven fellépő rocker,
szenvedélyes érzelmes dalok előadója. Öngyilkos lett Molnár
Csilla, az 1985-ös Miss Magyarország. Ma is vannak in-
ternetes fanklubjai.
Latinovits és Szécsi a hetvenes években végzett magával.
Túlságosan érzékenyek, depressziósak voltak, biztosan
okkal, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a
kádárizmus felfelé ívelő szakaszában követték el az
öngyilkosságot, a gulyáskommunizmus legkellemesebb
időpontjában. Képesek voltak a legjobb pillanatban levonulni
a színről.
A kádárizmus csöndben ölt, akár a széngáz. Nem volt
tömeges üldöztetés, nem is volt kit üldözni - a magyaroknak
1956 után elment a kedvük az antikommunista felkeléstől.
Az élet íratlan társadalmi megegyezésen alapult, ennek
értelmében Kádár elvtárs békén hagyta Kovácsékat, akik
viszont nem ütötték bele az orrukat az államügyekbe, csak
dolgoztak keményen két műszakban. A két műszakban
végzett munka, amellett hogy infarktusokkal kamatozott,
autó vagy üdülőtelek képében profitált.
A magyarok krónikus kivételesség-érzéstől szenvednek.
Nem tartoznak sem a szlávsághoz, sem a Balkánhoz, sem a
germán kultúrkörhöz, nem tartozhatnak semmilyen
közösséghez, legföljebb a szomszéd országokban élő
magyarokhoz. Legközelebbi rokonaik, a finnek és az észtek
túl messze vannak. Más a kultúrájuk - hideg Észak, sarkvi-
déki telek, gazdasági jólét. Jóval több mint ezer éve látták
egymást utoljára, ma már nemigen akadna közös
beszédtémájuk. Már nem ugyanaz a nyelv, nem ugyanazok az
istenek, csak az öngyilkosság és a túlzott alkoholfogyasztás
szenvedélye maradt közös. Van egy magyar vicc, e szerint
pár ezer éve nyugatnak tartottak a nomád finnugorok, és
egyszer csak megláttak egy útjelzőt: „Okosak délre, buták
északra", és akkor a magyarok délnek fordultak, a finnek meg
északnak.
A Kárpát-medencében leragadva, másságukban egyedül
maradva az utánozhatatlan idegen nyelvvel, idegen
származással arra ítéltettek, hogy Idegenek legyenek. Egy
elítélt viszont nem lehet boldog. Folyton fenyegetve érzi
magát, üldözőket lát maga körül. A magyarok tehát
büszkeséget merítenek másságukból, de ez a büszkeség
boldogtalan. Ezért átok magyarnak lenni.
Az öngyilkosság a magyar kultúra legsikeresebb
exportcikke. Egyetlen magyar író, festő vagy színész sem
aratott akkora sikert, mint a Szomorú vasárnap című dal, az
öngyilkosok világhimnusza, az egyetlen magyar világsláger,
melynek szövegét több tucat nyelvre fordították le, több tucat
világhírű énekes vette föl repertoárjába, és megszám-
lálhatatlanul sokan végeztek magukkal e könnyes-bús
melódia meghallgatása után. A Szomorú vasárnap-ot
1933-ban komponálta Seress Rezső, egy zsidó származású
zongorista (eredetileg Spitzernek hívták), aki a Kulacs
étteremben lépett fel. A szöveget a 8 Órai Újság rendőri
riportere, Jávor László írta. Ez valóban tökéletes gyilkos pár
volt. Egyetlen Sherlock Holmes vagy Hercule Poirot sem
tudná bizonyítani ezt a zene útján elkövetett tökéletes
gyilkosságot, a legalaposabb gyanúval sem. A zongora
hangjából így lett szörnyűbb méreg, mint a cián és az arzén
együttvéve.
Igen, Seress Rezsőnek nagyobb hatása volt az emberiségre,
mint Liszt Ferenc zenéjének vagy Szabó István filmjeinek.
Még az Omega Gyöngyhajú lánya sem hódította meg a
világot annyira, mint a Szomorú vasárnap. A Gloomy
Sunday-t énekelte Marianne Faithfull, Björk, Louis
Armstrong, Serge Gainsbourg, Sinéad O'Connor, Frank
Sinatra, Bil-lie Holiday, a Kronos Quartet. Na meg Marozsán
Erika Rolf Schubel Szomorú vasárnap című filmjében.
A film nem Seress Rezsőről szól, bár az ő élete adta az
ötletet. A téma egy szerelmi négyszög, Ma-rozsán Erikáé és
három szerelmes férfié, akiknek miatta kell meghalniuk,
habár egyiküket nagyon későn, kettőjüket pedig túl korán éri
a halál. Aki később hal meg, hirtelen lép le a színről a film el-
ső jelenetében: a nyolcvanéves Hans Wieck fél évszázad
elteltével tér vissza Budapestre, hogy itt ünnepelje a
születésnapját. Még a háború előtt járt itt mint gyámoltalan,
még egy kicsit szétszórt, esetlen árja fiatalember, csak tíz
évvel később, SS-Standartenführer-egyenruhájában látszik
majd felnőttnek. Lenyűgözte a német fényképezés-technika
zsenialitása (és általában minden, ami német), no meg Ilona,
a vendéglős szépasszony. Most nyolcvanéves öregember, és
abban az étteremben, ahol ifjúkori szenvedélyét átélte,
megpillantja a polcon Ilona (Marozsán) fényképét. A fotó az
ő megbízható német Leicájával készült akkor, amikor még
azzal foglalkozott, hogy szép nőket fényképezzen, nem pedig
azzal, hogy parancsokat írjon alá magyar zsidók
megsemmisítéséről. Hevesebben kezd verni a szíve; olyan
hevesen, hogy holtan esik össze. Majd visszamegyünk az
időben, a harmincas évekbe: a zsidó származású élelmes
vendéglős, Szabó László és imádott felesége, Ilona új
zongoristát szerződtet az étterembe. A zongorista szép és
búskomor, Aradi Andrásnak hívják, és éppen most fejezte be
egy szívet-lelket (és pénztárcát) megindító melódia, a
Szomorú vasárnap komponálását. Tömegével tódulnak az
emberek a vendéglőbe, hogy meghallgassák a bánatos dalt,
nő a forgalom, kiadják lemezen Aradi szerzeményét,
munkához látnak az öngyilkosok: Dunába ugranak, felkötik
magukat, még a taxiban is arat a halál. Állítólag tényleg olyan
volt ez, mint egy járvány. 1935 novemberében az európai
sajtóban kétszázhetvennyolc cikk számolt be az
„öngyilkosok himnuszáról" mint jelenségről. Legalábbis
ennyit számoltak össze a kérdés mániákus kutatói.
Mi tett olyan hipnotikus hatást ebben az egyszerű dallamú
és meglehetősen lapos szövegű dalban, melyben az öngyilkos
arra kéri szerelmesét, jöjjön el a temetésére? Miért váltott ki
az emberekből önmegsemmisítő impulzust? Mi lehet az oka
annak, hogy pár nappal a film megnézése után újra meg újra
makacsul a gondolataimba tolult, ezt dúdolgattam
magamban, sőt néha azt vettem észre, hogy fennhangon is?
Hogy kedvem támadt leinni magam a sárga földig, és tudtam,
hogy nem tehetem, mert ki tudja, miket találok ki olyan
állapotban? És szinte biztos voltam benne, hogy ha akkor,
hetven évvel ezelőtt hallom, kárt teszek magamban.
A filmhez kapcsolódó dokumentumokban hangsúlyozzák,
hogy a Szomorú vasárnap a lehető legjobbkor született meg.
A harmincas évek eleje, gazdasági válság, munkanélküliség,
egész nemzedékek zökkennek ki a kerékvágásból, miközben
tudják, hogy közeledik az elkerülhetetlen katasztrófa, sejtik,
hogy hamarosan úgyis meg kell halniuk, tehát jobb, ha
maguk tesznek róla, mégpedig elegánsan. Így tesz egy
gazdag zsidó fiú, Mendel szépséges húga is, akit meghívott a
bátyja Szabó éttermébe. A leányt a mutatós Gryllus Dorka
játssza (az Irina Palm-ban egy prostituáltat alakít, aki
bevezeti Marianne Faithfullt a férfiak felizgatásának titkaiba,
szerepel ezenkívül egy nagyon gyönge magyar filmben, a
Mix-ben is, itt is egy aranyszívű kis kurvát játszik), aki csak
egy pillanatra bukkan fel a vásznon. Nagy fekete szemével
bánatosan rajongva bámulja a Szomorú vasárnap-ot játszó
zongoristát. A következő képen ágyban fekve, felvágott
erekkel látjuk, a gramofonon éppen lejár a baljós lemez.
Térjünk vissza a filmhez: most egy melodrámába illő
fordulat jön, Ilona beleszeret a zongoristába, László
belenyugszik a háromszögbe, tiszteli élete párjának új
érzelmi kötődését. Ez a férfi, aki a szerelem nevében hajlandó
hivatalosan is felszarvazottá válni, egyáltalán nem sajnálatra,
inkább tiszteletre méltó. És minden rendben volna, ha nem
jönne Herr Wieck, aki, miután meghallgatta a dalt - bár
igyekszik kemény németnek mutatkozni -, a Dunába veti
magát a Lánchídról. László vesztére menti meg - később,
amikor Wieck már fontos ember az SS-ben, megmenthetné
régi jótevőjét attól, hogy Auschwitzba deportálják, de nem
teszi meg. Aradi akkor már nem él - agyonlövi magát Wieck
pisztolyával, miután meghallgatta Ilona előadásában a
Szomorú vasárnap-ot.
A Szomorú vasárnap igazi szerzőjét, Seress Rezsőt egy
német tiszt mentette meg a pusztulástól, még a háború előtti
időkből emlékezett rá a Kulacs étteremből, ahol Seress
játszott. Olyan a története, mint Szpilmané A zongoristá-ban.
0, azok a finom, érzékeny nácik, akik meghatódtak a
zongorajátéktól, akiket rabul ejtett a művészi hajlam! Akik
egész népek elpusztításán munkálkodva szintén művészetet
gyakoroltak, igaz, csak a könyvelés művészetét.
Gyönyörű film a Szomorú vasárnap, gyönyörűek a
színészek, tökéletes a fényképezés, bámulatosak a színek. A
film megható, de nem megrendítő. Több film furcsa módon
esztétizálni akarja a holokausztot. Szabó István állandó
operatőrének, Koltai Lajosnak Kertész Imre Sorstalanság
című könyve alapján forgatott filmje olyan szép, hogy még
Auschwitz is úgy néz ki benne, mint egy nosztalgikus
képeslap, a csíkosba öltözött foglyok pedig mint egy persze
nagyon ellentmondásos, de igen esztétikus új
Benetton-reklámkampány modelljei. Ha a mai néző arra
kíváncsi, mit mond a mozi a háborús traumákról, szép
csomagolást akar. Nem szereti, ha szörnyűségekkel
nyaggatják. A szörnyűségeket olyan horroroknak tartják
fenn, melyekben pszichopaták mészárolgatnak láncfűrészszel
- de ott tudjuk, hogy nem élesben megy.
Egyszer találkoztam Marozsán Erikával - a szomorú
Ilonával -, ismeretségünk pillanatnyi volt, talán két-három
percig tartott, a Csengery utcai Pótkulcs előterében
beszélgettünk lemezbemutató koncertje után. Valami
olyasmit mondtam ott neki, hogy író vagyok, pedig soha nem
mondok ilyet. Produkálni akartam magam? Fel akartam
kelteni az érdeklődését? Azt hittem, majd találkozni akar
velem? Udvariasan elbúcsúzott, és visszament az
ismerőseihez.
Aligha véletlen, hogy az egyetlen világhírű magyar dal az
öngyilkosságról szól, és tudat alatt kedvet is csinál hozzá.
Egyébként Seress is kiugrott VII. kerületi lakása erkélyéről.
1968 januárjában történt, a zeneszerző hetvenkilenc éves
volt. Rákos volt. Haláláig a Kispipa étteremben zongorázott.
Nem tudom, játszotta-e ott a slágerét. Csak azt tudom, hogy
Magyarországon a háború után húsz évig tilos volt játszani a
Szomorú vasárnap-ot, nyilván így óvták a népköztársaság
polgárainak életét. A polgároknak öngyilkosság helyett
dolgozniuk és sokasodniuk kellett. Amit elvettek tőlük, az
nem az élet volt, hanem a függetlenség, a szabadság, a me-
nekülés vágya, még a halálba menekülésé is. Törvényen
kívüli lett tehát a Szomorú vasárnap, akárcsak a Lili Marlen -
azok dala, akik egyáltalán nem akartak meghalni, s hogy
életben maradhassanak, ölniük kellett.

Szent István-szalámi
A vereségek traumatikus katlanában, a rég lecsengett zenei és
sportsikerek elmúltával nem marad más hátra, mint kivételes
(ráadásul élő), Magyarországon kívül nem található
dolgokkal büszkélkedni. Ilyen a mangalica és a szürkemarha.
Mind a kettő a pusztán él, megtekinthetők a hortobágyi
múzeumban, és ha szerencsénk van, a természetben is, amint
a magyar sztyeppén legelnek vagy a kertben túrják a földet. A
mangalica nagyobb, mint a közönséges disznó, göndör szőr
borítja, nagy fülei vannak, a húsa pedig jóval egészségesebb,
mint a közönséges rózsaszín disznóé. A mangalicát nem
tekintették haladó disznónak a kommunista Magyarországon,
mert több volt a zsírja, mint a húsa, magyar volt, és nem
internacionalista, így hát üldözték. Ma diadallal tér vissza.
A szürkemarha viszont, ez a hamuszínű, nagy szarvú tehén,
bár a húsa nem különbözik a világ többi tehenétől, rendkívüli
külsejű, olyanféle, mint valami afrikai antilop, és állítólag
abszolúte ellenáll a kergemarhakórnak. Valódi magyar
marha, mert hát Magyarországon a melankólia erősebb a
kergeségnél. Lehetséges, hogy józanul gondolkodik, de
biztos lelki beteg. A budapesti Lajos utcai Maligán
étteremben mangalicából és szürkemarhából csinálják a
saslikot. A tányérról csak a turulsült hiányzik, hogy valami
igazán, kizárólagosan magyar fogást ehessünk.
Magyarországról nem lehet elmenekülni. Bár kicsi, pár óra
alatt eljut az ember az északitól a déli, a keletitől a nyugati
határig, mégis, minden menekülési kísérlet kudarcba fullad.
 Egressy Zoltán Portugál című, Lengyelországban is ismert
darabjának hőse otthagyja munkáját, a fővárost és trendi
feleségét, hogy egyedül indulhasson Portugáliába, ahol
teleszívhatja magát az óceán illatával, ahol igazi távlatok
nyílnak előtte. Fulladozik a nagy városban és a kis országban,
szeretne felszabadulni, de minél szabadabb, annál inkább
szorul a hurok a nyaka körül.
Sikertelen utazásának első állomása egy isten háta mögötti
falusi kocsma. Bár Budapesttől a nyugati határig mindössze
kétszáz kilométer a távolság, a negyven év körüli,
kétségbeesett férfi képtelen elhagyni az országot, amelyből
iszonyúan elege van. Szökése Julio Cortázar A déli autópálya
című novellájára emlékeztet, ebben az író és a felesége
minden parkolóban megáll éjszakára. Utaztak, de mintha egy
helyben álltak volna. Az ő slow-tripjük azonban tudatos
művészi koncept volt, míg az elgyötört budapesti lassú futása
nem szándékos: nagyon gyorsan fut, de hiába, ez csak
helyben futás. A szökevény részt vesz a vidéki kocsmai
életben, csapja a szelet a kocsmáros lányának, folyton csak
tervezi a menekülést, de tulajdonképpen csak azért, hogy a
végén visszatérjen Budapestre.
A budapesti Katona József Színházban olyan a Portugál
előadása, mint egy vidámparki körhinta: valaki mindig
beszalad, kiszalad, a színpadról röpködnek a baszdmegek és a
kurvaanyádok, az elegáns közönség fuldoklik a röhögéstől, a
pap egyik unikumot dönti befelé a másik után, a kocsmáros a
fröccs maradékát a borba önti, zajlik az élet, de egyáltalán
nem falusi, inkább budapesti ütemben. Túlozva játszanak a
színészek, túl expresszívek, minden fontosabb dolgot
kiabálva mondanak, hogy a közönség felfogja a lényeget.
Még az eszméletlenül berúgott alkoholista, Sátán is
élénkebben mozog, mint ahogy egy hullarészeghez illenék.
Nézzük a kétségbeesett, bánatos kiabálást, a depresszió
álcázását. Bátorító fütyülés és éneklés egy vadállatokkal teli
erdőben. A közönség őrült tapsba kezd, mert tetszik neki,
hogy szombat este hallhatja, ahogy parasztosan
káromkodnak az ismert és kedvelt színészek, nem könnyű
azonban kihallani e hangok közül a főhős tehetetlenségét,
miközben elképzelt Portugáliája felé tart, nem képes ott-
hagyni a nyomorúságos lebujt, ahol portói helyett savanyú
fröccsöt mérnek. Végül elhatározza magát, hogy elindul
Lisszabonba, de igazából a Budapestre visszatérő vonatra
száll, nyilván azért, hogy ott élje le hátralévő életét.
Háy János A Gézagyerek című darabjában egy Szob
melletti északi faluban élő autista fiú munkához jut a
kőfejtőben. Vigyáznia kell, hogy ne történjen semmi a
kőszállító szalagnál. Üzemzavar, baleset vagy bármi baj
esetén meg kell nyomnia a piros gombot. De nem történik
semmi, így Géza fölöslegesnek véli magát, jelenléte pusztán
dekoráció, nem múlik rajta semmi. Otthagyja a munkáját és
hazamegy az anyjához, megint csak a padló köveit
számolgatja. Géza, a falu bolondja, észreveszi a nyilvánvalót,
amit a többi munkás is pontosan lát, de nem vesz tudomásul
vagy nem akarja beismerni saját magának, inkább elmegy a
kocsmába, hogy munka után berúgjon, akárcsak abban a
faluban, ahová eljutott a budapesti szökevény Egressy
darabjában. Tudják, hogy esély sincs a változásra. Csak a
nem komplett Géza gondolhatja, hogy megváltozik valami.
Ám a végén ő is felfogja, hogy abba kell hagyni a jobb életről
való álmodozást, mert nem lehet megváltoztatni a sorsot.
Éppen ezért hívják sorsnak, ebben különbözik attól az
ötlettől, hogy hol töltsük az estét, mert azt mindig meg lehet
változtatni.
A Gézagyerek és a Portugál nemcsak a posztkommunista
magyar vidék reménytelenségéről szól, hanem elsősorban
arról, hogy nem lehet elszökni, az élet erre a magyar sorsra
ítéltetett. Portugáliáról csak álmodozhat az ember, de nem
láthatja meg, nem juthat el oda, mert nem portugál, hanem
magyar, és mindig visszatér Budapestre, ahol várja a felesége
és a munkája. A Portugál hőse önként tér vissza privát
börtönébe, mert tudja, hogy ott a helye.
Portugáliába csak akarata ellenére juthat el az ember. Ott
halt meg 1957-ben a száműzött Horthy Miklós. 1993-ban
jutottak vissza a hamvai Magyarországra, és szülőfalujában,
a Budapest és Debrecen között félúton levő Kenderesen
temették el. A volt tengernagynak jó hely volt Portugália a
maga végtelen Atlanti-óceánjával, nagy hajósai hagyo-
mányával. Talán nézegette néha az óceánt, és visszagondolt
azokra az időkre, amikor egy hatalmas flotta élén állt, és
parancsokat osztogatott a császári és királyi tengerészeknek.
De talán mégis több időt szentelt annak, hogy
elgondolkozzon bukásáról, Nagy-Magyarország kudarcba
fulladt víziójáról, miközben irigyelte Salazart és Francot,
akiknek sikerült hatalmon maradniuk, bár terveik - ezt meg
kellett értenie - sokkal kevésbé voltak ambiciózusak, mint az
övéi.
Kenderes a négyes út mellett van, alighanem ez az út a
legveszélyesebb az egész országban. Itt található Horthy
sírja, a nevét viselő kastély és az életét bemutató múzeum. A
tengernagy szerény sírját fehér kőből készítették, félkör alakú
sztélével. A kőre egyszerű típusú betűkkel faragták ki: „Vitéz
nagybányai Horthy Miklós tengernagy Magyarország
kormányzója 1920-1944". És efölött: „Emlékezzünk és
imádkozzunk..." A sírt körülvevő kerítésen nemzetiszínű
szalagok lógnak, az egész országból idejövő zarándokok
hozták őket. A fehér sávokon városok vagy pártok neve (ott
van persze a fasisztoid MIÉP, nincs ott persze a szocialista
MSZP), a látogatás dátuma, a szalagok között szentképek.
Sokaknak Horthy is szent, az Ügy mártírja. Én viszont nem
vagyok tipikus zarándok, meg akartam nézni ezen a derűs
szeptemberi napon egy gyönge zsarnok sírját, egy bukott
vezér földi maradványainak nyughelyét. Látni akartam egy
utópikus eszme eltemetésének színhelyét.
A tengernagyról szóló közeli múzeum sajnos zárva - éppen
átépítik. Az üvegajtón át csak az előteret látni: két vitrint
tengernagyi egyenruhákkal és egy nagy horgonyt. Az
ablakokon át csak az üres termek látszanak, a padlón sitt.
Nem úgy néz ki, hogy bárkinek is sürgős lenne a felújítás. Az
ajtón csak egy cédula lóg, mely arról a lehetőségről informál,
hogy befizethetünk a tengernagy emlékhelyeit bemutató
kirándulásra, közli az árjegyzéket, alatta egy telefonszámmal.
A Horthy-kastély mutatós, de mindegyik bejárat zárva, a
kertben szaladgáló harapós kutyákra figyelmeztető kis táblák
pedig elveszik a kedvet a jogtalan behatolástól.
Majdnem minden utcasarkon jelzőtáblák mutatják a
kormányzói emlékhelyek felé vezető utakat, de semmi jele
annak, hogy rajtam kívül más is arra tartana, bárki is a ködbe
veszett Nagy-Magyarország vezérének nyomában járna.
Egyedül járkálok a faluban, külföldi rendszámú autóm
mérsékelt figyelmet kelt. Azon gondolkodom,
felbukkannak-e itt időnként más külföldi autók is, mondjuk
temesvári, kassai vagy újvidéki rendszámmal.
Itt Kenderesen Horthy emléke megfakult, összetöppedt,
akárcsak a piros-fehér-zöld szalagok a sírt körülvevő
kerítésen. Úgy látszik, minél messzebb vagyunk Kenderestől,
annál inkább él Horthy és eszmevilága. Nem múzeumokban
és temetőkben éled újjá, hanem borozókban,
antikváriumokban és piacokon.
Így a budapesti Bosnyák téri piacon is, egyébként ez a piac
nemsokára megszűnik, helyébe pedig, a tervezett új
metróvonal állomása mellé, bevásárlóközpont kerül; nos,
ezen a piacon olyan világ látható, amely már sok éve elmúlt.
Mégis létezik a fejekben és rajzokon, ruhadíszeken,
plakátokon és falvédőkön.
A Bosnyák téri piacon a húsos bódét teleragasztották a
Ferencváros plakátjaival és a Trianon előtti Magyarország
térképeivel. A Ferencváros Nagy-Magyarországot testesíti
meg, ugyanolyan kicsi és gyönge. A henteseknek mégis a
szívük csücske a Fradi. A Moszkva tér és a Dékán utca sarkán
levő húsboltban is a Ferencváros régi plakátjai és zászlói
lógnak a falon. A Fradi 1967-es és 1976-os megfakult
csapatképei néznek le az asztalra, melynél tisztviselők és
környékbeli nyugdíjasok eszik a hurkát. Csak a múltnak van
értéke: nincsenek kibékülve sem a mai magyar határokkal,
sem a mai Ferencvárossal, a régi csapat halvány árnyékával,
mely ma már a másodosztályban vegetál. A Bosnyák téri
piacon az FTC betűit (Ferencvárosi Torna Club) írták a Szent
István-i korona országainak piros-fehér-zöld zászlóval
körülvett térképére, pont a közepébe.
A Trianon előtti Magyarország rántott szeletre emlékeztető
kontúrját ábrázoló matricák ott vannak az autókon, a
gimnazisták dzsekijén és hátizsákján, elterjedtebbek, mint az
FTC jelképei. A mai Ferencvárost látva nehéz elképzelni a ré-
gi nagyságot. A Szent István-i korona országainak hatalmát
már lényegesen könnyebb felidézni, mert ez a hatalom maga
a mítosz, melyet folyamatosan ápolnak és újraélesztenek.
Szeretem a Bosnyák téri piacot, méghozzá annál inkább,
minél közelebb a megsemmisülése. Jó párszor szálltam fel a
centrumban a hetesre, és jöttem vele ide csak azért, hogy
körbejárjam a húsos és zöldséges-gyümölcsös bódékat, aztán
álltomban bekapjak egy tejfölös-sajtos lángost vagy egy
paprikás krumplit. Ezért örülök a négyes metró pénzügyi
problémáinak, úgy volt, hogy pont a Bosnyák térig épül meg,
de egyelőre csak arra van esély, hogy elkészül a Keleti
pályaudvarig. De még ha egyszer majd (biztos így lesz)
McDonald's áll is a lángossütő bódéja helyén, a nacionalista
hentesek húsboltja helyén Kentucky Fried Chicken, az ille-
gális kínai cipő- és ruhautánzatok pultja helyén legális kínai
utánzatokat áruló divatos butikok, azt már én aligha érem
meg.
De amíg élek, amíg folyton Budapestre gondolok, addig -
mint bárki más, aki most is Zuglóban, az Újvidék téren, a
Gyertyán utcában és a Tallér utcában él - megkopogtatom a
görög- és sárgadinnyéket, elég érettek-e, kiválasztom a
paprikahalomból a ránctalan, kemény darabokat, aztán
paprikás krumplit eszem, Hamvas Bélára, a paprikás
szalonnáról írt himnuszaira gondolok, meg arra, hogy az élet
pont erről szól.
A magyar piacok egyformasága helyébe a nemzetközi
kereskedelem egyformasága lép, mely teljesen érdektelen,
hiszen mindenütt ugyanolyan. A magyar piacok is
ugyanolyanok, de ez csak Magyarországra vonatkozik.
Érdemes lenne egy tizenhárom szótagos sorokból álló nagy
költeményt írni a budapesti piacokról: a Bosnyák tériről is
meg a Mammut bevásárlóközpont mögötti Fény utcairól is. A
budapesti piacok arra várnak, hogy megszülessen az a
költemény, mely megénekli a zöldséges és húsos bódékat, az
olcsó bort és pálinkát árusító büféket, ahol már reggeltől
békésen együtt vedelnek a munkások és a nyugdíjasok, a
lángossütőket, ahol hajnalban kezdődik az élet, és déltájban
ér a csúcspontjára, amikor a bevásárlás harmonikusan
egybefolyik az ebédidővel, és nemcsak a hentesek és
zöldségesek pultjai, hanem a kifőzdék és a bódék kis ablakai
előtt is áll a sor, miközben odabenn piszkosfehér kötényű
férfiak sütik és pörkölik a húsokat. Amikor az élet
csendesülni kezd, a piac lassan kiürül, eljött a kora délután,
mindent megvásároltak, az aznapra szánt forintokat
elköltötték, a zuglói, erzsébetvárosi és budai konyhákban
férfiak és nők aprítják a hagymát, a paprikát és a
paradicsomot, készítik az estebédet, a nagyszobából pedig
kihallatszik a tévébemondó hangja.
A Magyarok Házában, a Semmelweis utcában, mindjárt a
Rákóczi út kereszteződése mellett, a kék autóbuszok
csordáinak sűrűjében nem is olyan rég még volt egy üzlet,
ahol kizárólag magyar termékeket árultak. Nemzetközi cégek
nem tehették be a lábukat, a Johnson & Johnson, a Unilever, a
Craft Foods, a PepsiCo esélyt sem kapott. Nem kaphattak
helyet ebben a boltban a multinacionális vagy amerikai
élelmiszerek és tisztítószerek gyártói, de a kínai póló- és
tornacipőárusok sem. Utópikus diszkont bizonygatta itt, hogy
a magyar nép önellátó. Kiválóan összekapcsolták a drogériát
a kegytárgyakat árusító templomi bolttal. Volt ott szappan és
lekvár, méz és mosópor, ablaktisztító és pálinka, tea,
Hungária és Pannónia cigaretta, melyek már a nevükkel is
mutatták eredetük tisztaságát. Aki ilyesmiket szívott, a puszta
friss levegőjét szívta be: a trágya szagát, de az nemzeti trágya
volt.
Ilyen boltból a martirológiai áruk sem hiányozhattak.
Magyar címerrel díszített háromszínű gyertyákon kívül
kaphatók voltak itt Trianon feliratú mécsesek
Nagy-Magyarország térképével, Szent István képmásával, és
így volt, így lesz jelmondattal. A gyertyák mellett Bella
Patrícia harisnyanadrágok hevertek, nevük nyugtalanítóan
sejtette idegen eredetüket. De nem volt mitől tartani, ezek
magyar harisnyanadrágok voltak, magyar lábak számára.
Harisnyanadrágokon kívül voltak ott pamut- és csipkebugyik
is, magyar nők számára, de talán magyar férfiak, nacionalista
fetisiszták és transzvesztiták számára is. Aki magyar
harisnyanadrágot húz magyar bugyira, felvehet egy magyar
címeres kombinát is, fejébe csaphat egy
nagy-magyarországos turulos sapkát is ezernyolcszáz
forintért. És mindehhez még volt rögtön a bejáratnál hagyma
és krumpli faládákban, sajt meg felvágott, no és persze
libamájpástétom, ami minden egyéb boltban is van.
Ez a bolt már nem létezik, nyilván csődbe ment, nem
lehetett könnyű fenntartani egy nagy emeletes üzletet a város
kellős közepén ilyen furcsa választékkal. Nyilván legyőzte a
magyar árut az olcsóbb kínai hagyma és az olcsóbb kínai
bugyi, az árpádsávos katonai dzsekit viselő fiatalemberek a
lakótelepi boltban veszik meg a mosogatószert és a kávét,
nem kell ezért a Semmelweis utcába bumlizniuk. Ruhát a
katonai kellékeket árusító boltban vesznek, lelki és szellemi
javaikat pedig a Szittya könyvesboltban szerzik be.
A Semmelweis utcai bolt, melyet - akárcsak a Dékán utcai
hentesboltot - szeretnék megőrizni emlékezetemben, mert
magában hordozza a nemzeti önellátás utópiájának báját,
később pár méterrel arrébb, a Vármegye utcába költözött, de
azon a sokkal kisebb helyen sem húzta sokáig; csak a Magyar
áruk felirat és a kirakatot borító szürke papír maradt utána.
A József Attila utcai Szittya könyvesboltban mindig nagy a
forgalom, mert mint nemzeti könyvesbolt nem valódi magyar
hagymát vagy gatyát árul (mint a Magyarok Házában levő,
már nem létező üzlet), hanem könyvet, zászlót, térképet és
plecsnit, tehát él és virul. A forgalom persze nem tömeges, a
boltnak van valami elitjellege. Nem túl nagy, viszont
rendesen tele van pakolva, ami hallatlanul gazdag kínálatot
sejtet - kaphatók itt könyvek Magyarország történetéről,
mindenféle nagyságú és méretarányú térképek (bár
mindegyikük kivétel nélkül ugyanazt az országot ábrázolja),
pólók jól érthető „Adjátok vissza a hegyeimet" felirattal (a
románoknak címezve), pólók érthetetlen, állítólag az
ősmagyarok által használt rovásírással. Bár még senki sem
fejtette meg, titokzatosabb, mint az inka csomóírás, nagy
mennyiségben lógnak a Szittyában ázsiai kinézetű, rúnáktól
körülvett magyar lovast ábrázoló pólók.
Nézegetem a pólókat, kiválasztok egyet, és megkérdezem
az eladónőt, mit jelent az elején a rúnafelirat. Alaposan
megvizsgálja, mutatóujjával megérinti, és szótagolni kezdi:
„Ma-gya-rok, éb-red-je-tek". De aligha biztos a fordításban,
mert segítségül hív egy másik nőt, aki feketére rajzolt
szemöldökét összeráncolva kijelenti: „Éljen Magyarország!"
Kapható itt életrajz Gömbös Gyuláról, a harmincas évek
magyar fasiszta miniszterelnökéről, továbbá egy aggasztó
című könyv, a Zsidó volt-e Jézus? Kaphatók - vagy
legalábbis nézegethetek - fitnesztanácsadó kiadványok. A
kétségtelenül amerikai testépítő nők sportos pózokban
feszítenek, és olyan mozdulatokat tesznek, amelyek nem
méltók a nemzeti érzésű emberekhez. A kirakatban a
honvédség történetéről és Erdély kincseiről szóló könyvek
mellett szégyenlősen szoronganak Paulo Coelho magyarra
fordított regényei.
Belül egy középkorú illető, prémes süvegben, szürkésbarna
nadrágban és ugyanolyan színű, bőrövvel összefogott ingben,
esős időben nemigen praktikus bocskorban egy még
középkorúbb vásárlónak magyarázza a paraszti konyha titkait
- hogyan lehet jó levest főzni bográcsban, mennyi zsír,
mennyi víz, mennyi kolbász kell hozzá, hogyan kell
fűszerezni. Íme az igazi, nélkülözhetetlen tudás a világról.
Vettem egyszer a Szittyában egy egéralátétet, mely az
1914-es Magyarországot ábrázolja: megyék színes sokaságát,
tájak és népek foltjait, a magyar Szent Korona műanyag
országait, a birodalom zsebkiadású (vagy inkább asztali)
változatát. Barangolni kezdek az egérrel egy nem létező
nagyhatalomban: a jobb alsó sarokban levő Háromszék
megyétől észak felé, Sáros megye és székhelye, Eperjes felé.
Aztán gyors kézmozdulattal átlósan a bal alsó sarokba, oda,
ahol lilán virít Zágráb megye Zágráb városával.
Továbbmegyek alul jobbra, a zöld színű Szerem megyébe,
Sziszeken, Eszéken át Mitrovicába. Majd megint fölfelé és
jobbra, Torontál, Temes, Arad, Bihar megyéken keresztül, és
újra jobbra, Kolozs és Máramaros megyébe, így bolyongok
az egérrel a mai Horvátországban, Szlovákiában, Szerbiában
és Romániában, alig érintve a mai Magyarországot.
„Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország
mennyország", ez a frusztrált mondás tükröződik a Szent
István-i korona országait ábrázoló térképeken, melyek
minden könyvesboltban kaphatók, ezért nem muszáj a
Szittyába menni. A „Magyarország" és a „mennyország"
szavak rímelnek egymásra; mikor azt mondjuk, „Magyar-
ország", nemcsak gondolunk a mennyországra, hanem
majdnem ki is mondjuk. És ha mennyország, akkor csakis a
Trianon előtti határok között. Tehát a Kárpát-medencének a
Cartographia kiadásában megjelent autótérképe mondhatni
leplezetlenül azonos Nagy-Magyarország térképével. A
Magyarország, Szlovákia és Erdély útjait ábrázoló oldalak
után következik a Szent István-i korona országainak
kihajtható térképe (1886-os állapot), megyék szerinti
felosztásban. A következő lapon a megyék címereit láthatjuk.
Hogy ne felejtsük el, melyek Bratislava és Rijeka, vagyis
Pozsony és Fiume eredeti jelképei.
A Móricz Zsigmond körtéren van egy üzlet, neve közelebb
áll a szívemhez, ez a Turul. A bejárat fölött hivalkodik
kedvenc madaram, belül meg tengernyi kincs. így nézhet ki
az Éden, ahová az igazi magyarok eljutnak, és ahol maga
Árpád fejedelem köszönti őket, vezéreivel egyetemben. Az
interneten találtam rá erre a helyre, a kuruc.info oldalain, a
frusztrált nacionalisták portálján. Magyarellenes
megnyilvánulások után kutatnak az interneten, a
cigánybűnözést dokumentálják, beszámolnak az utcai
zavargásokról, de linkeket közölnek azokról a
felbecsülhetetlenül bő választékú boltokról is, ahol ősmagyar
íj- és tegezmásolatok, rekonstruált ázsiai lószerszámok,
prémes süvegek és dobok kaphatók. Alapos kereséssel talán
fellelhetnénk a kínálatukban hosszan alácsüngő fekete baj-
szokat, ferde szemeket és kiálló arccsontokat is. Ha pedig
nem volna még ilyesmi, legfőbb ideje, hogy valakinek eszébe
jusson. Az internetes boltok teljes magyar harci felszerelést
árusítanak, ebben pont úgy nézhetünk ki, mint az ősök
896-ban, csak arra nem kapunk választ, honnan jöttünk, kik
vagyunk és hová tartunk.
De képesek-e a magyarok egyáltalán válaszolni erre a
kérdésre, ha egyszer nem juthatnak el oda, ahol elkezdődött a
történelmük, merthogy senki sem tudja, hol is van ez a hely.
Több zarándoklat és felfedező expedíció indult már el, sokan
keresték a nemzet megszületésének színterét, de mint
kiderült, a magyarság ősforrásait sokkal nehezebb
megtalálni, mint az Amazonas eredetét. Körösi Csorna
Sándor a tizenkilencedik században indult el megkeresni a
magyar nemzet ázsiai rokonságát, és a Himalájában végezte
be életét, miközben a tibeti nyelvet kutatta. Nem ő volt az
egyetlen, aki hiába keresett. Az ősmagyarokat kutatni olyan,
mintha Atlantiszt keresnénk: valószínűleg létezett valahol,
valamikor, de hogy hol és mikor, azt aligha tudjuk meg. És ha
rátalálnánk, mivel táplálnánk képzeletünket, miből építenénk
fel a meséket és a legendákat?
De voltak olyanok is, akik azt állították, hogy megtalálták.
A Magyar Biblia szerzője, egy magyar Erich von Däniken,
megtalálta a magyarokat, igaz, nem az űrben, hanem a
sumerok között, miután megfejtette kőtábláik feliratait. Sőt,
még távolabb is talált magyarokat, olyan távol, hogy annál
távolabb már nem is lehetett volna - a bibliai Paradicsomban.
Ádám, igen, az, aki ősapánk volt, az, aki evett az Évától
kapott almából, és aki erre ráfizetett, a Magyar Biblia
szerzője szerint az első magyar volt, világosan bizonyítja ezt
neve: Ádám, ami régies változata az „adám" vagyis „adtam"
szónak, igen, ő volt az az ember, aki egy bordáját adta, hogy
abból asszony lehessen, és így létrejöhessen az egész emberi
nem, mindenekelőtt a magyarok, az összes István, Sándor,
András, Lajos, Ilonka, Zsuzsanna, Ágnes. Ilyen gyökerekkel
nehéz belenyugodni abba, hogy a magyar állam aránytalanul
és igazságtalanul kis szerepet játszik a mai világban.

Gyurcsány-Orbán-lecsó

Este hét óra körül friss pontyot hoznak a Csarnok téri

vásárcsarnokba. A széles platón műanyag konténerek
sorakoznak, egy magas szárú csizmát viselő pasas egy ferde
csatornába dobálja a bennük ficánkoló kövér halakat, innen
egyenesen a bevásárlókocsiba csúsznak bele, ezt egy másik,
szürkészöld vízhatlan kezeslábast viselő férfi tologatja.
Mindketten sietősen végzik feladatukat, mintha országos
versenyre készülődnének, ahol a pontyrakodás az egyik
versenyszám. Mikor a bevásárlókocsi már majdnem megtelt,
az első illető határozott mozdulattal lecsapja a csatorna
ajtaját, a másik pedig a raktárba viszi a pontyokat. Néha
egy-egy energikusabb hal kiugrik a kocsiból vagy a
csatornából, az aszfaltra esik, majd a konténerekből
kifröccsenő vízfelesleget levezető lefolyó körül hánykolódik.
Ekkor bukkan fel a harmadik férfi, aki eddig félreállva
figyelte a rakodást, és megpróbálja megfogni a síkos halat.
Az előbbi kettőt nem érdekli, mi történik az aszfaltra esett
hallal, tovább pakolják a megszámlálhatatlan sokaságú
pontyot. A kisegítő harmadszorra sikerrel jár, és bedobja a
halat a kocsiba. A turul, valamint a mítosz szerint a
magyarokat hazájukba vezető csodaszarvas mellett a ponty a
harmadik szent állat, a magyar konyha húzóágazata, zsíros,
iszapos testét megszenteli a híres halászlé, mely útikönyvük
kulináris fejezeteit lapozgató külföldi turisták vágyának
tárgya.
A Váci utcán - régen a lengyelek ide álmodták a színes
nagyvilágot, a nyugati fogyasztás szocialista pótlékát, ma
közönséges turistakopasztó utca - késő este amatőr kurvák
meg éjszakai klubok felhajtói mászkálnak. Zárva vannak már
a szépen becsomagolt magyar cuccokkal teli boltok, és az
árfolyamot bandita módra mindenki másnál magasabbra
emelő pénzváltók, a Váci utcában ekkorra kialszik a talmi
csillogás, a művi nagyvárosiasság, nagyon vidékies lesz,
mintha egy határ menti városban lennénk, ahol késő este már
csak a McDonald's meg a kukkoldák üzemelnek. A kurvák
bátortalanok, szerényen öltözöttek. Nincs rajtuk bunda, nem
viselnek piercinget, nincsenek feltűnően kimázolva,
olyanok, mintha bolti eladónők munka után elhatároznák,
hogy járnak egyet a Váci utcában. Külföldieket keresnek,
előbb megtudakolják, beszél-e az illető angolul, majd igenlő
válasz után feltesznek egy tesztkérdést, például hogy hol van
a Régiposta utca, melyet ismer minden budapesti, de nem
ismer egyetlen külföldi sem. Szabó István Édes Emma,
drága Böbe című filmjének főszereplői jutnak eszembe
róluk, a fiatal orosztanárnők, akik 1990 után hirtelen
elveszítették a munkájukat; Emma megpróbálkozik az
angoltanítással, de nincs meg hozzá az alapképzettsége, Bö-
be a rövid utat választja, naphosszat a Váci utcai Anna
presszóban ücsörög, és külföldiekre vadászik. Egyikőjük
sem jár sikerrel: Emma az aluljáróban köt ki, Mai Nap-ot
árul, Böbe pedig öngyilkosságot követ el, az udvarra veti
magát a kollégium ablakából. A Mai Nap című újságnak már
a neve is egyértelmű jelkép - Szabó filmjében a friss kapita-
lista Magyarország mai napja azzal jár, hogy pont azok
bűnhődnek igazságtalanul, akiket azért tartottak a múlt
rendszer haszonélvezőinek, mert a szovjet megszállók
gyűlölt nyelvét tanították.
A mai Emmák és Böbék egyáltalán nem tűnnek ilyen
kétségbeesettnek. Amatőrök, de nincs bennük feszültség.
Úgy fecserésznek, mintha egyáltalán nem volna szükségük
pénzre, és csak irgalomból kurválkodnának. Hiszen annyi
férfi vágyik örömre a hosszú, magányos őszi estéken. A Váci
utcai kurvák nem fásultak, még nem a rutin mozgatja őket,
ledérségük kicsit szégyenlős, ezért aztán rokonszenves.
Szombatonként a Lukács fürdő előtti gyepen ócskapiacot
tartanak - szemétből gyűjtött holmikat, lomtalanításkor talált
régi bútorokat és háztartási eszközöket árulnak, mások
életének megunt darabjait.
Mindenféle limlom kapható itt: félretaposott régi cipők,
ruhának látszani akaró rongyok, ronda műanyag játékok,
életlen kések - minden koszos, poros, fölösleges, ügyetlenül
kelleti magát a potenciális vásárlók előtt. Olcsón kapható
még mások alaposan elhasznált boldogsága is. A fűre terített,
standként használt pokrócon egy öregasszony kétszáz
forintért kínál nagyméretű bekeretezett fényképet, rajta
mosolygó pár; harminc körüli, bodorított hajú szőke nő,
legalább tíz évvel idősebb, bajuszos, erősen kopaszodó férfi.
Az asszony kicsattanóan üde, a férfi izmos, mindketten
egészségesek, kisportoltak. A nő párja térdén ül, teliszájjal
mosolyognak, a háttérben bokrok, kerti vagy tábori lámpa. A
fakult színekből látszik, hogy Orwo filmet használtak, a nyári
ruhák szabása a hetvenes évek végére, talán a nyolcvanas
évekre enged következtetni. A fotót áruló asszony nyilván
lomtalanításkor találta. Melyikük szabadult
megkönnyebbülten a régi barátság vagy szerelem emlékétől?
A bajuszos alak? A szőke nő? Valaki más? A gyerekük,
ismerősük? Útban volt a lakásban, kellett a hely az új
tükörnek? A fénykép nagyméretű, az ilyesmit nem
bonbonos-dobozban tartják. Jó nagy falfelület kell neki.
Miért gondolta az eladó, hogy meg akarja venni valaki ezt a
holmit? Nincs semmilyen gyakorlati értéke, nem a tévéből
vagy a színes lapokból ismert személyeket, nem színészeket,
nem híres sportolókat örökítettek meg rajta, hanem névtelen
embereket, mondjuk Zsuzsát és Jánost egy óbudai panelból
vagy a közeli Margit körút egyik bérházából. Olcsó a kép,
annyiba kerül, mint egy pohár sör valamelyik lepukkant
kricsmiben, de ki kap ettől kedvet hozzá?
A lomtalanítás azt jelenti, hogy tömegével dobják ki az
ócska holmikat. Minden kerület más-más napon tartja a
fölösleges kacatok ünnepét, ezért nem változik egyszerre az
egész város óriási szemétdombbá. A kijelölt napon a lakók a
házuk előtti járdára rakják a régi szekrényeket, ágyakat,
kiálló rugójú matracokat, molyrágta kabátokat, tönkrement
mosógépeket és hűtőszekrényeket. A fa- és fémhalomban
előfordulhatnak öreg albumok, ódivatú regények, ifjúkori
naplók, rég elhunyt embereket ábrázoló iskolai fényképek -
már a kétszáz forintért kínált fotón szereplők egyike is
eltávozott volna?
Amikor beköszönt a lomtalanítás, büntetlenül ki lehet
szórni az utcára mindent, ami fölösleges, ami útban van,
aminek már nincs haszna, elromlott, de azt is, ami emlékeztet
valamire, amiről a múlt jut eszünkbe, amitől meg akarunk
szabadulni, mint egy tolakodó rajongótól, aki levelekkel és
telefonokkal zaklat bennünket. Lomtalanításkor a hatvanas
évek horpadt falú szekrénysorai, megsárgult Lehel
hűtőszekrények, leszakadt fedelű Hajdú mosógépek, régi
szovjet Rakéta porszívók, méretes kerek tárcsás műanyag
telefonok, fantasztikus öreg lámpaernyők torlaszolják el a
járdákat. A lomtalanításnak köszönhetően Budapest még
melankolikusabb lesz, megmutatja belső szerveit, kizsigereli
emlékeit.
Budapesten leginkább a külvárosokat szeretem. Mindazt,
ami lemarad a hátizsákos világvándoroknak gyártott,
leegyszerűsített Budapest City Spy Map típusú térképekről
vagy a centrumot ábrázoló, szállodai vendégeknek készített
vázlatokról. Azok a kerületek érdekelnek, ahol a város elve-
szíti nagyvárosi jellegét, a császári-királyi arculat fonnyadt
büszkeségét, a poros csillogást, melyet a millennium hozott
létre több mint száz éve. Egyébként néha az az érzésem, hogy
ebben a városban az volt az utolsó igazán fontos esemény.
Szeretek olyan kerületekben sétálni, ahol a régi, földszintes
épületek, kertes házak lakói nem hagyják el a megszokott
környéket, nem járnak be a centrumba, a Váci utcába, de még
a Nagykörútra sem. Itt közlekednek a régi típusú Ikarus
260-as és 280-as kék buszok, melyeket már teljesen
kiszorítottak a belvárosból. Néha tehát - igaz, ritkán -
szeretek felszállni a kilencvenkilences vonalon járó kicsi,
260-as Ikarusra a Nagykörút és a Népszínház utca sarkán,
hogy elzötyögjek vele Kispestre, a Wekerle-telepre, vagy
még tovább, Pesterzsébetre; vagy a kilencvenötösre a Puskás
Ferenc-stadionnál, hogy kivitessem magam
Pestszentlőrincre. Esetleg a nyolcvanas trolival a Keleti
pályaudvartól a XIV. kerületbe, annak is arra a részére, ahol a
XVI.-kal határos. Az a lényeg, hogy oda menjek, ahol nincs
semmi érdekes, nincsenek fiatalkori szent helyek, nincsenek
legendás piacok, nincs ott semmi, hacsak az nem, hogy a szűk
utcákon, a pici, földszintes házakban egyszerűen zajlik az
élet. Éppen ott tapasztalom meg, csak ott érzem át valóban
intenzíven egyre gyorsabb elmúlásomat, talán pont azért,
mert ott nem történik semmi, és nem változik semmi.
 Odavagyok a pesti trolikért. A pestiekért, nem a
budapestiekért, mert a folyónak csak ezen a partján járnak,
ezzel is hangsúlyozandó ennek az oldalnak a
nagyvárosiasságát. Hiába, ha azt mondja az ember, hogy a
fővárosba utazik, akkor úgy mondja, hogy Pestre, továbbá
Pestről, valaki pesti, Pesten kapott munkát, pesti élet, pesti
szórakozás. Buda csak elegáns nyúlványa az igazi városnak,
bár tisztább és szebb, még nem érdemelte ki a teljes jogú
egyesülést Pesttel. Odavagyok tehát a pesti trolikért, minden
alkalmat megragadok, hogy felszállhassak rájuk, abszurd
kerülőt téve, hiszen ugyanazt az útvonalat megtehetném úgy
is, hogy, mondjuk, villamossal és metróval megyek, és azzal
időt spórolok meg. A pesti trolik ugyanis lassan járnak, a VI.,
VII., XIV. kerületi keskeny kis utcákban kóvályognak, de
nem akarok spórolni. Az időt átélni kell, nem pedig
megspórolni, mert előbb-utóbb kiderül, hogy a lét inflációja
amúgy is felfalja a megspórolt időt.
A pesti trolik számozása a hetvenessel kezdődik, ez a vonal
köti össze a Kossuth teret az Erzsébet királyné útjával. Azért
ezzel a számmal kezdődik, mert a háború után Joszif Sztálin
hetvenedik születésnapja alkalmából vezették be a
troliközlekedést Budapesten, ez volt a szovjet nép újabb
ajándéka egy újabb testvéri országnak. 1949. december
huszonegyedikén történt - ekkor karácsony helyett Sztálin
születésnapját ünnepelték.
Ez pedig, akárcsak a varsói Kultúrpalota, újabb bizonyíték
rá, hogy az élettelen anyag győzedelmeskedik az ember
fölött: Sztálin meghalt, de a budapesti trolik közlekednek, a
Kultúrpalota áll. Még mindig látni a pesti utcákon a régi,
megrozsdásodott, négyszögletes, furán alkalmatlan szovjet
ZIU-9-es modelleket. Igaz, nem Sztálint idézik, hanem
inkább Brezsnyevet.
 Kimegyek tehát néha valamelyik külvárosba,
Rákosszentmihályra, Kispestre, a Bosnyák téren túli
Külső-Zuglóba. Egyik kedvenc útvonalam a Keleti
pályaudvar melletti Baross térről a Bosnyák térre vezet. A
hetes busz a hézagosan kockaköves, fákkal szegélyezett
Thököly úton jár, olyan ez az út, mint egy pianínó foghíjas
billentyűzete. Az út közepén használaton kívüli
villamossínek húzódnak; régebben a hatvanhetes járt erre, de
a sínek már használhatatlanok, évek óta a 67V villamospótló
busz jár rajtuk, a hatvanhetes vonalon közlekedő régi
UV-villamosok pedig már csak melankolikus
visszaemlékezések tárgyát képezik az erről a járatról vagy az
U V-kocsikról szóló internetes oldalakon. Nemrég még U
V-k jártak a tizenkilences, a negyvenegyes, a negyvenhetes, a
negyvenkilences vonalon, öreg, imbolygó, nyikorgó,
szögletes, fél évszázada gyártott fémládák, Budapest igazi
jelképei, a középső kocsikban fapadokkal és lekurblizható
ablakokkal. A vezető a végállomáson madzaggal rántotta le
az áramszedőt, fogantyúval gyorsított vagy fékezett; az UV
igazi önjáró műszaki múzeum volt, és voltaképpen a
történelem tanúja, egyaránt emlékezhetett a Rákosi-diktatú-
rára, az 1956-os felkelésre, a kádári kis stabilizációra, az
1990-es fordulatra. Ilyen sárga villamost tologatnak Szabó
István Budapesti mesék című filmjének hősei - az az
otthonuk, benne élnek, betegeskednek, veszekszenek, ott
nemzik és szülik a gyerekeket. Budapest egy óriási, utasainak
hétköznapjait és ünnepeit időn és történelmen keresztül
szállító villamos. Próbálok a lehető leggyakrabban
villamosozni Budapesten, ilyenkor valami furcsa békesség
száll rám, nem rohanok, jobban figyelek a külvilágra,
elgondolkodom, és el kell ismernem, úrrá lesz rajtam a
melankólia. Kis ideje már nem járnak az UV-villamosok,
most a hatvanas-hetvenes évek fordulóján gyártott
Ganz-járművek a legöregebbek, többségük velem egyidős,
most már ők hordozzák Budapest emlékezetét: felidézik a
hetvenes és nyolcvanas évek kommunista jólétét, a
rendszerváltást, az első demokratikus kormányokat, az új
szabadságot és a huszadik század végi kapitalizmust, végül
pedig a zavargásokat és a kis magyar polgárháborút. Ilyenek
jártak majdnem negyven évig a négyes és a hatos vonalán a
Nagykörúton, most új, alacsony padlójú Combinókkal
helyettesítették őket, hogy a többi vonalon elfoglalhassák az
UV-k helyét. Milyen emlékeket vihetnek majd magukkal a
városról harminc-negyven év múlva a Combinók, ha
levonulnak a Nagykörútiról?
Szeretem az olyan külvárosokat, mint Rákosszentmihály,
jóval az Örs vezér terén, a város keleti kapuján túl, ahová már
tényleg nem megy senki, hacsak nincs kivételesen fontos oka
rá. Az Örs vezér tere igazi határt képez - itt van a piros metró
végállomása, innen indul a HÉV, óriás sorompóként pedig
három nagy kockaépület zárja le: az Árkád, a Sugár és az
Ikea. Az első klasszikus bevásárlóközpont, pontosan ugyanaz
kapható benne, mint az összes többi plázában. A harmadikat
ismerjük. A Sugár viszont a gulyáskommunizmus halotti
maszkja. Ma ott virít egy nagyméretű felirat a Sugár
bádogszarkofágján: „Vasárnap is nyitva tartunk". Olyan ez,
mintha a templom falán tábla informálna arról, hogy az
oltárnál miséznek is. A Sugár 1980 novemberében nyílt meg,
akkora esemény volt ez, mint amikor húsz évvel korábban
Jurij Gagarin végighajtatott a budapesti utcákon. Emlékszem,
1981 nyarán a Gyertyán utcai Szepi úr felesége vásárolt ott
egy nagyon modern, szabályozható kefével ellátott
felmosószettet, és háziasszonyi büszkeséggel eltelve
mutogatta. A Gyertyán utca környékén a hétvégéken
mindenki elment a Sugárba, ahogy ma az emberek a varsói
Mokotów Galériában vagy a budapesti Mammutban
víkendeznek.
Aki elhagyja az Árkádot, a Sugárt és az Ikeát, továbbmegy
a harmincegyes vagy a száznegyvennégyes vonalon egy öreg
Ikarusszal, a saját felelősségére hozza meg ezt a döntést -
arrafelé már nincs semmi érdekes, nincsenek boltok,
nincsenek álmok.
Rákosszentmihályon van a Sport étterem, főként
szárnyasételekből kínál nagy adagokat, no és ingyen nyújtja
az alighanem a hatvanas évek óta változatlan hangulatát.
Ülök a Sportban, a tányéromon csirkepörkölt galuskával,
eltöprengek a magyar hatvanas és hetvenes évekről, a
gulyáskommunizmusról, az 1956 utáni megalázottságról, a
Népszabadság szövegeitől elütő gesztusok és szavak
elfojtásáról, azokról az időkről, amikor az egész nép két
műszakban építgette a maga kis stabilizációját az első
infarktusig, és közben úgy vélte, szabadon ítél és dönt, mert a
rádiókabarét hallgatja.
Visszatérek Budafokra, ebbe a tizenkilencedik századi
kisvárosra hasonlító dél-budai külvárosba, ahol akár az
iskolás Törless is gyötrődhetne. Lajossal és Gáspárral
járkálunk ebben a tizenkilencedik századi zárványban,
október utolsó vasárnapja van, levegőben lóg a november,
nyirkos, ritkás köd telepszik ránk, emelkedőn megyünk,
megugatnak a kutyák. Kapuk, kerítések, falak mögött lapí-
tanak az acsarkodó kutyák, igazi attrakciót jelentünk nekik
ezen az unalmas vasárnapon, minden unalmas budafoki
napon, amiből úgy többé-kevésbé háromszázhatvanöt adódik
egy évben. Minden zugban kutya, ez azt jelenti, hogy tényleg
elhagytuk a várost, bár még a főváros közigazgatási területén
vagyunk. Valójában, mihelyt leszálltunk a Pista Néni
kocsmánál a negyvenegyes villamosról, máris kikerültünk a
városból. AII. és XII. kerületi hegyoldalakon riasztók és
kamerák vigyáznak a házakra, itt viszont, a XXII. kerületben
most is a hagyományos védelem az uralkodó.
Pista néninél feleannyiba sem kerül a sör és a bor, mint a
központban, tehát dupla adagot rendelünk. A temető melletti
sváb kocsma már drágább, de itt is meglepően jó a konyha,
bár rendkívüli óvatosságra késztet az üres nagyterem.
Biztonsági rendelésünk Jókai-bableves és bográcsgulyás, és
kicsit sajnáljuk, hogy nem kértünk valami komolyabbat, mert
a levesekből kiderül, hogy puszta véletlen a temető
szomszédsága.
A budafoki hegyoldalakról pompás kilátás nyílik a csepeli
kombinát kéményeire. A nyirkos köd foszlányai közt
könnyedén váltunk át az osztrák-magyar kisvárosok
nosztalgikus képzetéről a huszadik századi kommunista
iparosításra. A csepeli gyársziget csak félig-meddig tartozik
Budapesthez. Legegyszerűbben a Boráros téri HÉV-vel
jutunk oda. Messze kerülünk olyasmiktől, mint a Halász-
bástya, a Parlament, a Váci utca, a Gellért és a Széchenyi,
mégis több van itt a magyar lélekből, mint az egész
belvárosban. 1956-ban Csepel tartott ki a legtovább,
1920-ban innen indultak fegyverszállítmányok
Lengyelországba. Nézem a kéményeket, szinte elegánsak -
tiszták, takarosan füstölnek. Egy külföldi konzorcium a
tulajdonos, sikerült eladni, Csepel nem lett az ipari
katasztrófa monumentális emlékműve, mint a szétszéledő
munkások által elhagyott erdélyi gyárak, melyek űrbéli
szerkezetek roncsaira hasonlítanak, ormótlan űrállomásokra,
melyek legénysége évszázadokkal ezelőtt kihalt egy
kozmikus járványban, a bázis pedig azóta rozsdásodik egy
idegen bolygó dzsungelében. Talán csak Nicolae Ceausescu
hagyott hátra rémisztőbb romokat. Copsa Micá (magyarul
Kiskapus) kisváros nagy gyáraival zsebkiadású pokol, mintát
vehetünk ingyen a rettenetből. Már az odavezető úton ízelítőt
kapunk a szörnyűségekből: a város környéki hegyeken halott
az erdő. A fák zöldje sötétlilára változott, a kiskapusi házakat
fekete lepedék borítja. A jóval kevésbé őrült módon iparo-
sított Magyarországon nincs ilyen pokol. Purgatóriumok
vannak inkább, a szabadulás esélye nélkül.
A Cartographia Budapest-térképe a kedvencem, mert eltérő
színekkel jelzik rajta a kerületeket. Például az I., III., VI.,
VIII. kerület narancsszínű, a II., V, XI., XIV. kerület
sötétpiros, a VII., XII., XXII. lila, a IX., XIII., XVI. sárga.
Tehát már felosztották a világot, nem érdemes határokat
keresni, szabadon átjárhatók, mert tudjuk, hol vannak. A
színek nem típusuk vagy jellegük alapján jelölik a
kerületeket. Az elit I. kerület ugyanabba a csoportba tartozik,
mint a város legrosszabbjának tartott VIII.; a régi
zsidónegyed, a sűrűn beépített belvárosi VII. egy csapatban
van a budai hegyekben elterülő villanegyeddel, a Xll.-kel.
Alighanem az utóbbi kettőt szeretem a legjobban. A
legszívesebben a lila VII. kerületben csavargok, ott jó enni és
inni, viszont jó lenne a Xll.-ben lakni.
A VIII. kerületről készítették a Nyócker című rajzfilmet.
Nagyon eredeti és mulatságos, de látszik rajta a kínos
erőfeszítés, hogy nagyon cool dolgot csináljanak, ez pedig
rendszerint langyosra sikerül. Úgy tűnik, meg akarták
csinálni a magyar South Park-ot, de a humorérzék súlya a
filmben egyenes arányban áll a magyar konyha súlyával. A
Nyócker egy gyerekcsapatról szól, van benne magyarokon
kívül cigány, kínai, arab (Oszama bin Laden is ott rejtőzik a
büfé alatti pincében). Igazából a legérdekesebb és a
legjellemzőbb a történet vége - George Bush elhatározza,
hogy egy atomrakétával (amikor hőseink felé repül, látni,
hogy a nyilvánvaló Freedom nevet viseli) lebombázza a VIII.
kerületet, de persze a rá jellemző módon eltéveszti a dolgot,
és a bomba nem Budapestre, hanem Bukarestre esik. A
Nyócker alkotói öntudatlanul is kimutatták a bennük
öröklődő nagy magyar komplexust. A South Park-ban az
amerikai-kanadai háború látványán könnyesre röhögi magát
az ember, mert abszurd. Abban a filmben a szabad,
szürrealista, anarchista humor uralkodott, a Nyócker-ben
viszont a megkeseredett magyar humorérzék, mely magában
foglalja az ugyancsak megkeseredett reménységet, hogy a
történelmi igazságtalanságok kiegyenlítődnek.
Bukarest lebombázása igazi perverz ábránd - szégyen
nyilvánosan beismerni, de elég nehéz ellenállni neki -,
egyedül vagy a legbizalmasabb társaságban kedvünkre
átadhatjuk magunkat a kellemes borzongásnak. Képzeljük el,
hogy az amerikaiak Freedom rakétákkal támadják meg
Bukarestet, Románia Kárpátokon túli része megsemmisül
vagy elárasztja a Fekete-tenger, Erdély viszont megmenekül,
és visszatér az anyaországhoz. A szlovákok megrémülnek
ettől, azonnal lemondanak a szuverenitásukról, és feltétel
nélkül Budapest fennhatósága alá helyezik magukat, ezért
aztán újra indokolttá válik, hogy Szlovákiát hivatalosan is
Felvidéknek hívják.
Csak hát megint a Délvidékkel, azaz a Vajdasággal lenne
probléma. Uh, ha Bush kétszer is tévedne, és Bukarest
megbombázása után még egy Freedomot küldene, ezúttal
Belgrádra. A szerb fővárosban mind a mai napig látszanak az
1999-es bombázás nyomai, szándékosan hagyták így, hogy
emlékeztessenek a NATO agressziójára. De tényleg, ha
eltűnne Belgrád, Bukarest és Pozsony, sokkal kellemesebb
lenne az élet Budapesten.
A Vajdaság az Alföld természetes folytatása. Amikor
átlépjük a magyar-szerb határt, egyáltalán nem változik a táj.
Síkságot hagyunk magunk mögött, és ugyanolyan síkság
következik. Egy Duna-parti étteremben ülök Novi Sadon,
vagyis magyarul Újvidéken, ahol 1942-ben a honvédek
pogromot rendeztek a zsidók és a szerbek között (Danilo Kis
és Cseres Tibor is írt erről), és arról értesülök a szerb
asztaltársaságtól, hogy a Vajdaság annektálását tervezik a
magyarok. És ez hamarosan be is következik. Igaz, senki sem
hallott róla, hogy magyar csapatokat vontak volna össze a
határ mentén, nem hallatszik a magyar tankok lánctalpainak
csikorgása (igen halk volna ez a csikorgás -
Magyarországnak ma csak tizenöt tankja van), de a
Duna-parti étteremben halászlét kanalazó, Montenegrótól és
Koszovótól megfosztott szerbeknek nem kell sok, hogy arra
gondoljanak, valakinek Újvidékre fáj a foga.
Budapestre visszatérve úgy mesélem el barátaimnak ezt a
vacsorát, mint egy anekdotát, de kisvártatva érteni kezdem a
szerbek nyugtalankodását, bár továbbra is groteszkül
eltúlzottnak gondolom. Értesülök a magyar szélsőjobboldali
sajtó cikkeiről, melyek szerzői azon siránkoznak, hogy
Magyarország nem használta ki a balkáni háborút a régi te-
rületek legalább egy részének visszaszerzésére. A magyar
kormány ölbe tett kézzel üldögélt, ahelyett hogy szövetkezett
volna a horvátokkal, és velük együtt csapást mért volna
Szerbiára, és ily módon visszaszerezte volna a Vajdaságot.
A szerbek és a magyarok nem is sejtik, milyen közel állnak
egymáshoz: a szerbek számára a kilencvenes évek balkáni
háborúja és Jugoszlávia széthullása olyan volt, mint a
magyarok számára Trianon. Szerb és magyar két furcsa jó ba-
rát, mindkettő azon siránkozik, hogy elveszítette regionális
hatalmát.
Az Erzsébet téren a Nemzeti Színház alapozására kiásott
munkagödör helyén ma zenés klub van, a Gödör, jócskán
megkorosodott alternatívok járnak ide depressziós
együttesek koncertjeire. A Gödör Klubban muzeális zenét
játszanak, az ember úgy érzi magát, mint egy huszonöt évvel
ezelőtti amatőrszemlén, a légkör nem változott. Az ön-
gyilkosság víziója nem a zenei irányzatoktól függ. A
hangulat nem divatfüggő, a múló idő nincs hatással sem a
művészekre, sem a közönségre.
De néha progresszív együttesek is fellépnek a Gödörben.
Az Anima Sound System koncertjén optimistán ugrál a
tömeg az Asian Dub Foundationt igen stílusosan utánzó
együttes zenéjére és Varga Zsuzsa muzsikájára, aki
valamiféle diszkópunkot ad elő. Fellépésük után Michael
Jackson-nótákra táncolnak az uniformizált gimnazisták, tudja
a dizsi, mit szeret péntek éjjel a lázadó ifjúság.
Később vettem egy Varga Zsuzsa-lemezt, és
meghallgattam a kocsiban. „A lányok másra várnak",
énekelte Varga kisasszony legnagyobb slágerében, és igazat
adtam neki. Amúgy mindannyian másra várunk, mint amit
kapunk. A Varga-nótában szereplő lányok talán megkapják
végül azt, amire várnak, de a Szent István-i korona
országainak feltámadására váró magyarok aligha érik meg
álmaik teljesülését.
A Moszkva tér Budapest két legrondább helyének egyike.
A másik a Nyugati téri aluljáró, a Sugár megnyitásakor ezt a
teret Marx térnek hívták. Minden megvan a Nyugati téren,
aminek ilyen helyen lennie kell: villamosról metróra átszálló,
metróból pályaudvarra igyekvő ideges tömeg, kisstílű tolva-
jok és még kisstílűbb, elemet, papírholmit, virágot, cipőfűzőt
kínáló árusok, a fal mellett heverő, a legolcsóbb bortól, az
éhségtől és a boldogtalanságtól kábult hajléktalanok,
céltalanul kódorgó és célzatosan kódorgó, újságjukat a
vágtató járókelőkre tukmálni igyekvő hajléktalanok. Nem
nagyon férnek hozzá a siető emberekhez - mire lassan
csoszogó léptekkel megközelítenek egy járókelőt, az már rá
is lépett a mozgólépcsőre, fel is szaladt a villamosmegállóba,
fel is szívódott a bevásárlóközpontba nyomuló tömegben. A
Nyugati téri aluljáró pont azért a legrondább és a
legnyomasztóbb, mert a Westend Cityvel, ezzel a hatalmas
bevásárlóközponttal szomszédos. Közvetlenül az aluljáróból
nyílik a bejárat; automata üvegajtók választják el a büdösség
világát az illatok világától, és könnyű észrevenni, hogy ez a
két világ nem tud egymás nélkül élni. Az idegen tyúkólba
vetődött baromficsapathoz hasonlóan összetömörülő
rendőrök nem figyelnek semmire, unatkoznak, és a járkálás,
az igazoltatás, a nyomorultak elkergetése sem űzi el az
unalmukat. Öten-hatan vannak a rendőrök, biztos, ami biztos,
kizárólag egymást bámulják, cigarettáznak, sms-eznek. Nem
zavarnak senkit, tehát őket sem zargatja senki.
Nemcsak a Nyugati aluljáróban verődnek csapatba, hanem
a Keleti pályaudvar előtti téren, a Kálvin téri aluljáróban, a
Moszkva téren is. A budapesti rendőrök nem járőröznek
párosával az utcán, nem lépkednek lassan, méltóságteljesen a
járdán. Mindig csoportban álldogálnak, komolytalan
baseballsapkájukban.
A Moszkva tér kellemetlen képzeteket kelt bennem. Rá sem
tudok nézni, de elszakadni sem tudok tőle. Elveszett
gyermekként állok az érkező és induló autóbuszok és
villamosok forgatagában a hatalmas, ronda végállomáson, a
Moszkva tér ugyanis Buda közlekedési csomópontja. Innen
indul a négyes és a hatos, nélkülük elképzelhetetlen ez a
város. Amikor visszajött Auschwitzból Budapestre Kertész
Imre hőse, a Sorstalanság főszereplője, és kiszállt a
Nyugatiban, meglátta a Nagykörúton a négyes és a hatos
villamost, megértette, hogy igazából nem változott semmi, a
világ olyan maradt, amilyen volt. Mert amíg a Nagykörúton
jár a négyes és a hatos, addig Budapest és az egész Magyar-
ország is létezik.
A Moszkva térről indulnak a buszok Budakeszire meg a
Svábhegyre is, ez a várbusz végállomása, innen indulnak a
villamosok a Gellért térre, a Móricz Zsigmond körtérre, a
Farkasréti temetőhöz és a Hűvösvölgybe. Zajlik a város nagy
kiürítése, menekülnek mindenfelé, állandó a forgalom, csak
éjjelre csitul a zűrzavar. A Moszkva tér fürdik a mocsokban,
elönti a tömeg, összeszarják a galambok, meggyőződés
nélkül őrzik a zsebre dugott kezű kincstári rendőrök, akik
télen el nem mozdulnának a metró bejáratától, ahonnan
meleg levegő áramlik rájuk.
Ez az egyetlen hely, ahol elveszem az orrom alá dugott,
kilencvenkilenc százalékos cipőbolti árengedményt hirdető
szórólapot, ez az egyetlen hely, ahol megállok, hogy
meghallgassam az utcai virtuózt, aki vízzel töltött üvegeken
játszik, ez az egyetlen hely, melynek csúnyasága arra
kényszerít, hogy megállják és szétnézzek.
Reggel öt-hat óra tájban a Moszkva téren gyülekeznek az
erdélyi munkanélküliek. Olyanok így együtt, mint egy
összefagyott, koszos galambcsapat, arra várnak, hogy egy
magyar jótevő elébük vessen egy maréknyi kenyérmorzsát,
ezért utaztak ide Timisoarából vagy Clujból. Itt senki sem
emlegeti így ezeket a helyneveket, csakis úgy hallhatták ezt a
formát, mint Temesvár és Kolozsvár nevének fura változatát.
Csak a négyes-hatos villamos végállomásán van jelen a
modernitás a Moszkva téren, itt nemrég álltak forgalomba a
Siemens legújabb Combino-modelljei. Ötvenhárom méter
hosszúak, ezek a világ leghosszabb villamosai. Erre aztán
igazán büszkék lehetnek.
A Moszkva tér emblematikus. Török Ferenc Moszkva tér
című filmjének főszereplői számára a világ közepe. Szeretem
ezt a kamaszfilmet, mely olyan tizennyolc évesekről szól,
akik 1989 tavaszán érettségiznek. Szeretem az utolsó
jelenetet, melyben a főszereplő egy filmkockában elmondja,
mi lett a barátaiból. A háttérben gyorsított felvételek mutatják
a fölülről, alighanem a Várfok utcából filmezett Moszkva
teret. Váltakoznak a napszakok, ezernyi emberi hangya
tipródik sebesen a villamosmegállók és a metróállomás
között, pillanatonként érkezik és indul egy négyes, hatos, ti-
zennyolcas, ötvenhatos. Tényleg a világ közepe. Az én
világomé is.
A Moszkva tér bolond fiatalokról szól, akiknek egyáltalán
nincs történelmi és politikai tudatuk. Talán pont azért érzem
magam annyira otthon ebben a filmben, mert valószínűleg én
is ilyen voltam. Kigler, Royal, Petya bulikon töltik az
idejüket (rendszerint bunkó módon tolakszanak be), no meg
isznak, cigiznek és variálnak az iskolában. És körülöttük pont
megváltozik a világ: az Új köztemető 301-es parcellájában
újratemetik Nagy Imrét, Orbán Viktor a szovjet csapatok
kivonását követeli, mindjárt meghal Kádár János. Ki az a
Nagy Imre? - kérdezik őszintén csodálkozva, miközben a
híradót nézik, benne a legendás miniszterelnök újratemetését,
arra az információra várnak, nem lesz-e érvénytelen az
érettségijük.
Miközben 1989-ben egy júliusi napon Kigler és Petya a
Keleti pályaudvaron rohan, hogy elérje a bécsi vonatot, mert
onnan akarnak Amszterdamba utazni, az utcai újságárus így
kiabál: „Fantasztikus hírek! Rendkívüli kiadás! Meghalt
Kádár János!" De Kigler és Petya nem hallja, hátizsákjukban
ott a hamisított jegy, nem Magyarországgal, Kádár Jánossal,
Nagy Imrével és a rendszerváltással törődnek, hanem az
egész világgal. Semmi sem jut el hozzájuk ezekből a
dolgokból, egyáltalán nem érdekli őket az ország, egyszerűen
csak itt akarják hagyni. Ki az a Nagy Imre és Kádár János
együttvéve - Amszterdamhoz, Párizshoz, Bécshez képest?
Már csak azért is, mert mindketten halottak, Amszterdam,
Párizs és Bécs pedig örök, akárcsak Kigler és Petya
fiatalsága. Örökkévalóság a pillanat, melyet ki kell használni,
mert mindjárt elmúlik. Néhány vágással korábban, miközben
Petya nagymamája felajzottan cigarettázva nézi a tévében a
Nagy Imre-temetést, unokája a szomszéd szobában hangosra
tekeri a zenét, majd enni kér, mert éhes és unatkozik.
Ha ma megcsinálnák a film folytatását, mondjuk Moszkva
tér 2. Húsz év múlva címen, egyetlen szereplő sem
merészelné nem ismerni Nagy Imre nevét, és
érzelemmentesen fogadni, mondjuk, Gyurcsány Ferenc vagy
Orbán Viktor halálhírét.
Manapság a magyarok egy politikai reality show, afféle
nemzeti Big Brother, egy eltorzított valóság résztvevői, a
szocialisták és a konzervatívok harca olyan, mint Godzilla és
Hedora, a mélység szörnye vagy a Predator és az Alien
párviadala. Politikum lett a hétköznapiságból, úgy kell tehát
csinálni, mintha forradalom készülne, ami majd megmenti a
nemzetet, átvezeti a Vörös-tengeren. Gyurcsány Széchenyi
karikatúrája, Orbán Kossuthé, a mostani jobboldal a kurucok,
a tizennyolcadik századi Habsburg-ellenes felkelők
karikatúrája, a baloldal pedig a labancoké, a Habsburg-párti
lojalistáké. A nemzeti ünnepeken manapság utcai kritérium-
versenyeket rendeznek a rendőrség részvételével, ezek
nyilván az 1848-as és 1956-os felkelések karikatúrái.
Ha Budapest legrondább tere a Moszkva tér, a legszebb a
Szabadság tér. Hatalmas, monumentális, de egyáltalán nem
nyomasztó; nagy a tér, itt érezni a történelem leheletét.
Csakhogy kicsit áporodott ez a lehelet. Szembenéz egymással
a szovjet katonák emlékműve és az amerikai nagykövetség.
A katonák dicsőségére emelt obeliszk csúcsán ötágú csillag
fénylik, orosz és magyar nyelvű feliratok aránylanak. A
városban ez az egyetlen effajta emlékmű, az összes többit a
Szoborparkba transzportálták. Tipikus szovjet menhir,
valami szovjet Obelix verhette be a földbe, magas kerítéssel
vették körbe, hogy ne gyalázhassa meg senki feliratokkal,
horogkeresztekkel, kurvaanyázással. Úgy óvják a
kommunizmus utolsó virító fehér bálnáját, mint az
atomháború utáni utolsó virágszálat. Az amerikai
nagykövetség munkatársai rálátnak ablakukból, de hát nem
tudni, egyáltalán odafigyelnek-e rá terrorizmusellenes harcuk
közepette, még azt sem tudni, kimerészkednek-e egyáltalán
erődjükből. A magyar televízió dolgozói a tér másik
oldaláról, a tizenhetes szám alatti hatalmas, bizánci
felfuvalkodottsággal kidekorált épületükből nézegethetik, itt
volt a háború előtt a tőzsde. A jókora emlékmű a tér legkisebb
eleme, eltörpül a szecessziós díszítések, tetők, erkélyek
tömkelegében; úgy áll ott, hogy alig látható, a város kellős
közepén, mégis félreeső helyen van, mert a Szabadság téren
soha nincs tömeg, itt nem jár villamos - a kettes a Dunával
párhuzamosan közlekedik, a négyes és a hatos meg a
Nagykörúton. A Szabadság tér senkinek sem esik útba. Csak
egyszer volt itt tömeg, amikor 2006 őszén a televíziós
székház elfoglalásával elkezdődtek a kormányellenes
zavargások, melyek elképesztették a világot, hiszen az volt az
általános meggyőződés, hogy a magyarok kizárólag
gulyásfőzéssel és csárdásozással vannak elfoglalva.
Magyarország tizenkilenc megyéből áll, illetve néhány
földrajzi tájegységből, még egyszerűbben Kelet- és
Nyugat-Magyarországból, a Duna képezi köztük a határt,
mely csaknem pontosan a közepén vágja ketté az országot,
változatlanul ez a limes az ázsiai sztyeppe és az európai
Pannónia között. Az ország földrajzi középpontja
Budapesttől valamivel délkeletre van, Dánszentmiklós
község mellett. Emlékeim szerint a nyolcvanas évek közepén
volt ott (vagy inkább a közeli Albertirsán) egy vermutgyár.
Gimnazistaként Dánszentmiklóson töltöttem a szünidőt, egy
fűrésztelepen dolgoztam, fatörzseket kérgeztem, és közben
vermutot ittam, amit alkalmi kollégáim hoztak a gyárból.
Azóta egy korty vermutot sem vettem a számba. Eszembe jut
a helyi rendőr is, aki kitántorgott a falu kocsmájából, beszállt
a saját Trabantjába, és útonálló módjára száguldozott a falusi
utakon, semmibe véve funkciójának komolyságát. Arra nem
emlékszem, hogy nézett ki, de arra igen, hogy egyszer a
fejemre tette a sapkáját a kocsmában, és ezen nagyon jól
mulatott.
Kelet-Magyarország szegényebb, nagyobb a
munkanélküliség, itt van a Nagyalföld, a puszta, és itt vannak
a bebukott gyárak; a nyugati rész a gazdagabb, osztrákabb,
szlovénebb. Nyugat-Magyarország dimbes-dombos, a keleti
rész lapos - Észak-Magyarország kivételével, ott található a
Bükk és a Mátra az ország legmagasabb csúcsával. A
Kékestetőn csúcsforgalom van, sorban állnak az önkiszolgáló
étteremben, tolonganak a tévétorony kilátóteraszán, tömve
van a parkoló. A sípályán merészen száguldanak lefelé a
biciklisták, kész downhill, akár a Gubalówkán.* Ezért
vágyakoznak annyira a magyarok a Kárpátok birtoklására.
Budapest is hasonló módon oszlik keleti és nyugati részre:
Pest koszosabb, szegényebb, keletiesen nyüzsgő, Buda
békésebb, gazdagabb, inkább befelé forduló. A budai
piacokon nagyobb a rend, gondosabban rendezik el a
zöldségeket, az árusok rafináltabban csalnak. Pest baloldali,
Buda jobboldali. A Moszkva tér környékén hajléktalanokon,
részegeken és kesztyűt áruló testes cigány asszonyokon kívül

* Zakopane melletti hegycsúcs - a ford.

néha neonáci csoportok is láthatók, csillogó szíjakkal,
fényesre pucolt cipőben, tiszta, új német
katonasapka-utánzatban. Talán a Vér és Becsület nevű
szervezet fasisztái, nyilván a MIÉP és a Jobbik szavazói.
Előfordulnak itt elszórtan közönségesebb szkinhedek is, no
meg militaristák, nacionalisták, hosszú hajú bőrdzsekis fiúk
egymás mellé tűzött Metallica-matricákkal és
Árpád-címerekkel, minden összekavarodik: a történelem, a
popkultúra, a mitológia. Látni őket a Lövőház utcai
internetkávézóban, amint furcsa, korántsem pornográf
honlapokon szörfölnek titokban, vagy bátran küzdenek olyan
számítógépes játékokban, melyek lényege, hogy egy
rejtekhelyről kell lövöldözni. Nyilván a legmagasabb
fordulatszámon dolgozik a képzelőerejük, hogy át tudják
alakítani az agyonlőtt emberkék virtuális testét cigány
árusokká vagy román katonákká.
Télen a Komjádi uszodába járok, mindig olyan szekrényt
választok, melyet könnyen megjegyzek a feliratáról, mert a
számot hamar elfelejtem. Berakom tehát a ruhám egy
Dávid-csillagos vagy egy „Hajrá Vasas!", esetleg egy „A
kurva anyád" feliratú szekrénybe. Minden élő nyelv
rövidségre törekszik - a magyar is, bár másképp rövidít, mint
a lengyel. Magyarországon egyszerűen azt mondják:
„Anyád", és minden világos: lehet megsértődni, lehet ütni,
lehet másik szidalommal felelni. Nem kell a kurva szót
hozzátenni, mert az „anyád"-ban nyilvánvalóan benne van a
kurva.
Szeretem a magyar káromkodásokat, nyilvánvalóan a
köznapi nyelv elválaszthatatlan tartozékai, de rendszerint
nem agresszíven használják őket. Egyszerűen beleszövik a
mondatba az állandóan ismétlődő „baszdmeg"-et, majd
folyik tovább a beszélgetés a világ dolgairól. A futballról, a
politikáról, a horgászásról, az időjárásról. Van ebben a
„baszdmeg"-ben valami rezignált szomorúság, belenyugvás
a focikudarcokba, a politikai hadovába, a halfogás
lehetetlenségébe és az esős időbe.
A „Geci cigány haza" feliratú szekrényt is szoktam
választani. Haza, rendben, de hová? 1956-ban azt írták a
falakra: „Ruszkik, haza!" Elmentek - jó, negyven évvel
később, de hazamentek, mert volt hová. Hová menjenek a
cigányok, melyik országba? Indiába?
A régi Budapesten a Tabánt szeretem a legjobban, mert már
nem létezik. A háború előtti, földszintes házakból álló
negyedet, mely a folyóra néző lejtőn terült el a Várhegy és a
Gellérthegy közé szorítva, a harmincas években rombolták
le, ma közönséges park van a helyén. Csak a neve maradt
fenn. Szerbek laktak itt, míg el nem mentek, volt szerb
templom, a Duna partján pravoszláv keresztelőket tartottak.
Rácvárosnak hívták a városrészt, de csak egy fürdő, a Rác
fürdő őrzi a nevét - most éppen szállodává alakítják át.
Megszűnt a Ráckert is, ez közönséges kocsma volt, műanyag
korsókban adták a sört, nyaranta zsúfoltság volt itt, meg
fiatalság, meg alkoholizálás, és mindez egész kellemes volt.
Ma a felújított zsidónegyedben folyik az italozás. A kiirtott
nemzet halott negyede a krakkói Kazimierzhez hasonlóan
éled újjá, divatos kocsmáinak és olcsó sörének köszönhetően.
A Rácváros nem éled újjá, a szerbek odahaza élnek, Szer-
biában, Suboticában és Novi Sadon, és ott verik a magyar
fiatalokat, hogy el ne felejtsék, Nagy-Szerbiában vannak, bár
a magyar fiatalok úgy tudják, hogy a Délvidéken laknak, és
Szabadkán meg Újvidéken, nem pedig Suboticában és Novi
Sadon járnak iskolába.
Budapest a múlt városa, száz évvel ezelőtt élte fénykorát,
legpompásabb virágait a tizenkilencedik és a huszadik század
fordulóján növesztette. Ma is ezek a virágok a város fő
attrakciói és díszei, de a vázából elpárolgott a víz. Nehéz
elképzelni Budapest jövőjét, mintha ilyesmi nem is járna
neki. Persze, építettek nagyszerű bevásárlóközpontokat,
melyek 1896-ban nem léteztek, tervezik egy egész lakó- és
szórakoztatónegyed felépítését a Lágymányosi híd budai
hídfőjénél, a dunai öbölben; a VIII. kerületi önkormányzat a
Corvin mozi mögött új várost tervez a városban; de mindez
elvész a múlt zsúfoltságában, meg kell történnie, de nem
történik meg, nem látni semmit. A múlt egyre terjed, a múlt
minden újat felfal. Budapest centruma - Varsóval ellentétben
- olyan sűrűn be van építve, hogy nem férnek el benne
felhőkarcolók, irodaházak, lakótornyok. Ebben a városban
nem nőttek ki a földből borzalmas, több tucat emeletes
üvegházak vagy elpusztíthatatlanul ideiglenes bádogbódék.
Itt az új nem rondította el a szecessziós negyedeket sem
high-tech verzióban, sem a posztkommunista ideiglenesség
alakjában. Varsó jövőjét akárhogy el lehet képzelni;
Varsóban bármi lehetséges, a leendő Varsóról gondolkozni
olyan, mint egy számítógépes játék, melyben új civilizációt
építenek, antiutópiát valósítanak meg, egy egyedülálló
szemétvárost. Budapestet nem lehet elképzelni, ha nem
vesszük figyelembe, hogy néz ki ma ez a város. Ezért aztán
Budapest jelene nem más, mint múltjának poros változata.
Az igazi Budapest Erdélyi Mór és Klösz György fotóin
található. 1896-ban ünnepelték a millenniumot,
megrendezték a tiszteletére az ezredévi kiállítást és
megépítették a kontinens első metróját, 1914-ben vette
kezdetét a magyar világ újabb végórája. E két dátum között
Budapest megszépült a fényképeken, még azokon is,
amelyeken szegénységet és csúnyaságot látni. Az óbudai
Kolosy tér, mely ma alig pár percre van a Margit hídtól a
tizenhetes villamossal vagy a hatos, hatvanas és
nyolcvanhatos autóbuszokkal, száz éve még a város peremén
volt, Klösz fotóin olyan, mint egy lepusztult kisváros
piactere. A középpontban egy hosszú földszintes ház van,
benne a Güttler kávéház; ilyen házakból áll minden vidéki
kisváros, ilyenek láthatók a nagyobb városok peremén. A
Kolosy tértől nem messze, a Lajos utcában, valahol a fénykép
jobb felső sarkában ma a Maligán borozó van, ide jár a
magyar középosztály borkóstolóra és borvacsorára. A
Maligánban minden fontosabb borvidék borai kaphatók:
vannak borok Villányból, Egerből, Szekszárdról, Sopronból
és fehérborok a Balaton mellől, képviselteti itt magát minden
fontos termelő: Bock, Gere, Takler, Vesztergombi,
Thummerer, Weninger, Vylyan. Járnak ide borszakértők is; a
Maligán Hamvas Béla teljesületlen álma: A bor
filozófiájá-ban gyönyörű mondatokat írt a melankolikusok
italáról.
Nyilvánvalóan melankóliában szenvedett a tizenhét éves
Molnár Csilla is, az 1985-ös Miss Magyarország, aki a cím
elnyerése után egy évvel otthonában vetett véget életének.
Pár hónappal korábban harmadik helyen végzett a Miss
Európa versenyben. A címre pályázók fürdőruhás bevonu-
lását ábrázoló archív felvételeken Csilla úgy illegeti a
csípőjét, ahogy kell, de az arcán a műmosolynak még az
árnyéka sem nagyon látszik. Csilla a kaposvári temetőben
nyugszik, abban a városban, ahol 1969-ben megszületett, és
ahová a halála után visszatért; az öngyilkosságot Fonyódon
követte el, klasszikus módon, altatót vett be.
Belépek a kaposvári temető kapuján, és megkérdezem a
sorompó melletti bódéban ülő férfit, hol találom a sírt, mire ő,
kicsit sem lepődve meg kérdésemen, elmagyarázza, hogy
jobb felé kell mennem, aztán jön egy dupla kanyar, majd a
nagy keresztnél jobbra kell fordulnom, és ha tovább megyek,
jobboldalt, megtalálom Csilla sírját. Természetesen
eltévedek, más irányból érek el a nagy kereszthez, és képtelen
vagyok megtalálni a sírt. Újra kérdezősködöm, ezúttal egy
idősebb asszonynál érdeklődöm, aki valószínűleg a férje
sírjához jött ki, és türelmesen megmagyarázza, merre kell
mennem. Azon nem csodálkozik, hogy pont ezt a sírt
keresem, nyilván minden helybeli tudja, hol nyugszik a húsz
éve fiatalon elhunyt leány. Végre rátalálok: az ő sírköve a
legfehérebb az egész temetőben, és ha szenvedélyes stílusban
akarnék írni, azt írnám, valami derengés árad róla, még a sírra
helyezett művirágok is igaziaknak látszanak. Hogy a William
Blake rajzainak modorában vésett alak olyan a sírkövön,
mintha egy pillanat múlva leugrana, és karját kiterjesztve
elindulna a kaposvári temető fasoraiban, bár halvány
fogalmam sincs, hová mehetne tulajdonképpen, és mit
kereshetne ott.
Közel kell hajolnom a sírhoz, hogy el tudjam olvasni a
nevét - nem vésték be mélyen a betűket, alig látszanak a fehér
kövön. A vezeték- és keresztnéven, a születési és halálozási
dátumon kívül ott a sírfelirat: „Csilla, Szépek Szépe, mesék
királynője, aludj". És Molnár Csilla több mint húsz éve
alszik, csak az internet virtuális világában él, itt most is sztár,
bár egyetlen szerepe az volt, hogy keresztülvonult a
színpadon a szépségkirálynő-választásokon. És mégis,
dalokat, verseket írtak róla, megfestették a portréját - mindez
megtekinthető a honlapján.
A kaposvári temető olyan, mint egy előírásos közép-európai
temető: szorosan egymás mellett levő sírok, a sírkövek
építészeti káosza, felcicomázott, gondozott sírok elhanyagolt
halmok mellett; olyan hely, ahol intenzív lesz a
nyugtalanság, ahol a klausztrofóbia speciális, szabadtéri
változatától szenvedünk. Van azonban Magyarországon,
Budapesten egy temető, mely valóban metafizikai nyugalmat
kínál. Ez a Kerepesi temető, egy hatalmas sírkert, levegősen
elhelyezett sírokkal, mintha valaki hanyagul szerteszórt
volna egy marék kockát. Alighanem több itt a fa, mint a sír,
jó néhány percig tart, mire átvágunk a nagy, üres
gyepszőnyegen Kossuth Lajos mauzóleuma előtt. Itt
alulmaradt a nekrobiznisz a halál méltóságával szemben.
Nagyszerű itt a halál, az írók, színészek, politikusok halála.
De nem Kossuth és Deák Ferenc hatalmas mauzóleuma a
leghatásosabb, nem is Batthyány sírja, Ady Endre és József
Attila nyugvóhelye, Blaha Lujza színésznő híres sírja, a
magyar Heléna Modrzejewska* alvó alakját ábrázoló
szoborral. Az üres tér van rám a legnagyobb hatással, néhány
síron pedig olyan kőszobrok láthatók, melyeken
kirajzolódnak a keblek vagy hátsók. A kőruha hanyagul
lecsúszik a fiatal nők és férfiak testéről, látni engedve a múló
idővel dacoló fiatalságot. Ezeken a formás fenekeken és
combokon soha nem jelenik meg a narancsbőr, ezek a kerek
mellek soha nem ereszkednek meg, és nem lesznek
petyhüdtek, ezeket a sima arcokat soha nem fogják ráncok
borítani. íme, az ifjúság valódi kultusza, a halál. Ezeken a
sírszobrokon Erósz a lehető legtökéletesebben egyesült
Thanatosszal, bizonyítva, hogy a halál erotikus, a titokzatos
érzékiség, a szexualitás olyan vonzó benne. A Kerepesiben
vonzóak a szobrok, olyanok, mintha Pygmalion faragta volna
őket.

* Színésznő, 1840-1909 - a ford.

 Falusi nők érkeznek a Moszkva térre bokáig érő széles
fekete szoknyában és fekete vagy fehér kendőben, térítőket és
csipkéket árulnak. Reggel óta itt vannak, hajnalban szálltak
vonatra vagy a Volán távolsági buszaira, aztán délután
összepakolják, amit nem adtak el, és visszatérnek a falujukba.
A négyes és hatos megállójában álldogálnak, a ki-
lencvenkilenc százalékos cipőleértékelést hirdető szórólapot
osztogatókkal és a kesztyűt áruló cigány asszonyokkal
együtt, automata jelzőlámpa módjára forognak a saját
tengelyük körül, kezükben széthajtogatott kendőket és
térítőket tartanak.
A Moszkva bisztró teraszán ülök, erről a központi helyről, a
metróállomás tetejéről belátom az egész teret. Szabályosan
váltakozva érkezik és indul a négyes és a hatos: négyes, utána
hatos, négyes és hatos, és bár az egész tér hangyabolyként
nyüzsög, és úgy látszik, folyamatos a változás, voltaképpen
nem változik itt semmi, és ez az egész hullámzás
négyhatodos ütemben folyik: négyes és hatos, aztán megint
négyes és megint hatos.
Ha Budapesten valami a felismerhetetlenségig meg fog
változni, az a VII. kerület. Az omladozó háztömbökből,
kiégett lépcsőházakból, kopott körfolyosós udvarokból álló
régi zsidó városrész átlényegül, mint a varsói Kabaty negyed.
Mélygarázzsal ellátott, várszerű, gabonasilóra hasonlító,
HO-s méretű emberkéknek való pici erkélyekkel telera-
gasztott új házak kerülnek az ódon bérházak helyébe,
melyeket a háború óta nem újítottak fel, ezt a helyet el
akarták felejteni, bár a város kellős közepén van. A VII.
kerület észrevehetetlen volt, két szélén balról az Andrássy
úttal, jobbról a Rákóczi úttal, rajta a hetes buszok
karavánjával, alatta pedig a piros metró gilisztái.
Törmeléket elszállító és új téglát ideszállító teherautók
torlaszolják el a régi gettó utcáit, a földdel teszik egyenlővé a
VII. kerületet, hogy megszülethessen a helyén a városrész
alternatív változata. Megmarad Közép-Európa legnagyobb
zsinagógája a Dohány utcában, megmarad egypár zsidó is-
kola, iroda, a többi részen új tömbházak lesznek, a
borkimérések helyén fitneszszalonokkal, a
használtcikk-boltok helyén szoláriumokkal. A VII. kerület
észrevétlenül változik, hisz semmi sem nő ki a földből egy
csapásra, Budapesten erre nagyon odafigyelnek, a
Várhegyről letekintve senki sem csodálkozik rá arra, hogy
ikertornyok emelkednek valahol a Klauzál tér környékén, a
budai hegyekről Pestre letekintve senki sem veszi észre, hogy
a régi VII. kerületet, ahová pár éve még nem merte volna
bedugni az orrát, egyébként oka sem lett volna rá semmi,
felváltotta egy VII. kerület kettő. Újabb, jobb, szebb,
drágább. És hogy ma még kevésbé van ott keresnivalója. A
Szimpla kert nemsokára megszűnik, mert ez a kocsma, mely
éjjel kettőkor még zsúfolásig tele van, egy kiürített Kazinczy
utcai ház lepusztult udvarába fészkelte be magát. Egy másik
udvari kocsma, a Szóda udvar már átköltözött a József nádor
térre, egy akkurátus hivatali és minisztériumi negyedbe, az
otthonos kosz és összevisszaság helyett most merev rend van
benne. A régi Szóda udvarhoz előbb át kellett vágni egy
parkolón, majd be kellett menni egy jelzés nélküli ajtón; nem
mindenki talált oda. Akik először jártak ott, útbaigazítást
kértek a parkolóőrtől, aki unottan mutatott rá egy zöld ajtóra.
Az új Szódába könnyű bejutni, és már a bejáratnál csendre
intik a vendégeket, mert nagyon zavarja a lakókat az effajta
szomszédság. A szomszédok általában kényelmetlenek,
zavarnak bennünket, ahogy mi is őket. A magyar
szomszédság lényege az ellenszenv, a rosszul leplezett
ellenségesség, a párban járó felsőbbrendűségi és
kisebbrendűségi érzés, a kudarcélmény.
 Este tízkor a VII. kerület kezd megtelni a Sark presszóba, a
Szimpla kertbe és a Szóda kávézóba igyekvő hétvégi
turistákkal. Végigjárják a Király utcát, a Dob utcát, a
Wesselényi utcát, a Deák téren szállnak ki a metróból, vagy a
Nagykörúton a négyes, hatos villamosból. Sok a szabad
idejük, sietniük kell hát, hogy a lehető legjobban használják
ki. A jobbak akkor élednek fel, amikor a rosszabbak álomra
hajtják fejüket. A szórakozni indulók pokrócokba és
rongyokba bugyolált hajléktalanok mellett mennek el, ezek a
budapestiek ilyenkor alszanak el. Hideg van, tehát a
csavargók összebújnak, mint a birkák a legelőn,
kettesével-hármasával alszanak, szorosan átölelik egymást.
Nappal egyesével mászkálnak, a járókelőket szólongatják,
bár általában csak egyszerűen jótékony kábultságban
üldögélnek, így bírnak ki egy újabb napot anélkül, hogy a
négyes-hatos alá ugranának. Mert eszükben sincs meghalni,
Magyarországon a popkultúra csillagai követnek el
öngyilkosságot, nem a hajléktalanok. Ha bármelyikük
hirtelen elhíresülne, filmszerepet kapna, kimosakodna,
átöltözne, és a színes lapok kedvencévé válna, rögtön a halál
küszöbére kerülne. Az otthontalanság, a névtelenség, az
egzisztenciájukba kódolt boldogtalanság megvédi őket attól,
hogy maguk ellen forduljanak, ily módon a természetre
bízhatják magukat, az majd eldönti, mikor kell az egyik
semmiből a másikba távozniuk.
A kecskeméti Katona József téri régi zsinagógában lévő
fotográfiai múzeum kicsike, egyetlen kiállítóterme van,
amikor ott járok, éppen André Kertész képeit, a
húszas-harmincas években Savoyában készített felvételeit
mutatják be. Valaha ez volt Franciaország legszegényebb
vidéke, az öregasszonyok olyanok, mint a limai piacra
igyekvő nincstelen indián nők.
 A Csongrádi utcai Mágnás pince étteremben ebédelek,
igazán pazar. A fotográfiai múzeumból küldött ide a
pénztáros néni, amikor megkérdeztem, van-e valami jó
kisvendéglő a környéken. A kecskeméti középosztály jár ide,
jó, mondjuk a felső középosztály; tűsarkon imbolyognak a
nők, vállas férfiak nyomulnak mögöttük szűk bőrdzsekiben,
frissen pucolt mokasszinban, csillogó-villogó
aranyláncokkal ékesítve. Az „Őszi különlegességek" közül
„Vegetáriánus parádét" rendelek, meg kólát, ezt pohárban
kapom. Az „őszi különlegességek" között van gyermekkorú
vendégeknek ajánlott „Csirkemell Harry Potter módra":
Potter mégiscsak a popkultúra mágnása, ezért csakis po-
hárból issza a kólát.
Elegáns és ünnepi a hangulat, a százezres Kecskeméten
két-három órai bámészkodás alatt vagy öt esküvőt látok;
illetve ezek nem is esküvők talán, mert sehol sem látni ifjú
párt, fehér ruhás nőket, csak a vendégek menetei vonulnak az
utcákon, nyilván épp útban vannak a lakodalomba. De az is
lehet, hogy álvendégek, és céltalanul kóborolnak a városban,
ahol semmi dolguk. Némelyikük elunja a járkálást és a
keresgélést, így hát - korántsem titokban - whiskyt iszik
laposüvegből. Azért megőrzik az eleganciát, mert Johnny
Walkert döntenek magukba, nem holmi közönséges pálinkát.
Nem tudom, hol tartják az esküvőket, az összes templom, ami
csak utamba akad, zárva van. Csak az óriási Malom
bevásárlóközpont van nyitva, a budapesti Mammut
kecskeméti megfelelője. Lassan őrli a Malom az öntudatlanul
is a kerekei közé kerülő kecskemétieket: belül pont
ugyanolyan üzletek vannak, mint minden
bevásárlóközpontban, talán valamivel kisebbek, arányban
állnak a város méreteivel. A Malom szökőkútja biztosan
kisebb, mint a Westend City vízesése, a kanadai nép ajándéka
a magyar népnek, egy magyar léptékű Niagara.
 A Malom építői megpróbálták túlszárnyalni a többi
nagyszerű belvárosi épületet - a hatalmas szecessziós
városházát és az erdélyi stílusban épült nagy református
kollégiumot. Nem nyomták agyon őket, de teremtettek
valamilyen ellensúlyt. Ahogy hosszú éveken át
uniformizálódott minden közép-európai tér a rájuk ömlesztett
nagy halom vastól. A pop-szocialista kiadású keleti modern
építészet után bádog buszpályaudvarok, beázó
vásárcsarnokok, elrozsdásodott konfekcióboltok maradtak
ránk. Nem bontják le őket, bár úgy néznek ki, mintha csak
egy percre tákolták volna össze őket. Ott állnak a barokk
paloták, neogótikus templomok, szecessziós bérházak
mellett. Egyszer majd csatlakoznak hozzájuk a mai plázák,
mint amilyen a Malom, az emberek már nem mennek be,
mert más érdekli őket, másvalamire lesz szükségük, vagy
mindent interneten vesznek meg, ahol az árut meg lehet fogni
és szagolni, a ruhát meg föl lehet próbálni. Nem tudnak mit
kezdeni a Malommal, ott áll majd hát a bádog vásárcsarnokok
és áruházak mellett. A Mammutot pedig, ahogy az egy
mamuthoz illik, kiássák majd a régészek, és talán pont úgy
lehet majd megnézni, mint ma Aquincum római épületeinek
romjait Budapest északi szélén. A római tábor helyén ma az
Auchan hipermarket van. Lehet, hogy a HÉV-megálló neve is
előbb-utóbb Auchan lesz Aquincum helyett.
Veszek néhány albumot a fotográfiai múzeumban. Többek
között a magyar fényképészet történetét lengyelül; ugyanez
megvan itt angolul, franciául, magyarul és spanyolul is, csak
a borító és az ár más: ez sokkal olcsóbb, mert hát ki vásárol
lengyel nyelvű könyvet. Olvasom Kincses Károly lendületes
bevezetőjét, azon sajnálkozik, hogy egyetlen otthon maradt
fotográfus sem csinált világraszóló karriert. Akik elmentek,
André Kertész, Robert Capa, Munkácsi Márton, Brassai,
azokból világsztár lett, akik pedig úgy döntöttek, hogy nem
emigrálnak, mint Pécsi József, Balogh Rudolf, azoknak csak
a magyarországi hírnév maradt. Annak ellenére, hogy
semmivel sem voltak rosszabbak. Kincses szerint azonban a
magyarországi élet művészileg és intellektuálisan gyilkos
hatású, a mintegy tucatnyi magyar Nobel-díjas nem magyar
tudósként, hanem emigrációban kapta a díjat. „Mit kell tudnia
egy Nobel-díjasnak? - idézi Kincses az ismert viccet. - A
megfelelő időben elhagyni Magyarországot." 2000-ben jelent
meg a könyv, három évvel Kertész Imre Nobel-díja előtt, őt is
nyugodtan fel lehet venni erre a listára, hiszen évek óta
Németországban él, és a díja előtt nem nagyon ismerték
Magyarországon, német vonalon érte el a világsikert. A
magyarok Esterházy Péternek, esetleg Nádas Péternek
szánták volna a Nobel-díjat. Bár az egész világon fordítják és
kiadják őket, és Kertész sikere előtt ők voltak a leghíresebb
mai magyar írók, mindketten Magyarországon élnek.
„A külföldön élő híres magyarok nem csak a fotográfiában
értek el világraszóló eredményeket" - dicséri a nemzeti
sikereket Kincses, és a Nobel-díjas fizikusok, kémikusok és
orvosok mellett megemlíti Bíró László Józsefet, a golyóstoll
feltalálóját is, no meg Cicciolinát, a legendás pornósztárt,
akiről köztudott, hogy Staller Ilona az igazi neve, és magyar.
Magyar volta akkor lett közismert, amikor 2002-ben
megpróbált bejutni a magyar parlamentbe. Cicciolina
korántsem csak a pornográfiában ért el nemzetközi sikereket,
eredményes volt az olasz politikai életben is, de sajnálatosan
ez sem biztosított neki helyet az országgyűlésben. Sajnálom,
hogy így történt, mert szívesebben hallgatnám az ő
interpellációit, mint az MSZP-s és fideszes képviselők
marakodását. Ma a magyar politikának nagyobb szüksége
van Cicciolinára, mint eddig bármikor. Ilona asszonynak
sikerülhetne egy nagy adag jótékony hatású szexet bevinni a
magyar közéletbe és megbékíteni a szüntelenül párviadalozó
két politikai bikát.
Az osztrák-magyar bürokrácia maradványa: a miskolci
kereskedelmi és szórakoztató centrum, a Szinva Park
vécéjében számlát kapok a toalett használatról. A piszoár
ötven forintba kerül, a klozettos anyóka (vagy inkább néni, ha
a korát nézem) lelkiismeretesen kitölti a nyugtát, amely
tanúsítja, hogy kifizettem a megfelelő összeget. így elméleti-
leg tudható, hogy nem pisiltem ingyen, de a néni sem kapott
dugipénzt. A számla száma: 0287076, a számlát kiállító cég
adószáma: 21176331-205. A klozettos néni aláírása sajnos
olvashatatlan. Az én példányom zöld, a cégnél maradó
másodpéldány fehér. Ez volt életem legformalizáltabb vize-
lése és azon kevés számla egyike, melyet eltettem emlékbe.
Miskolcon a leggyakrabban előforduló cégtábla a
zálogházaké. Ha reklámoznom kellene Lódz magyar
változatát, ilyen szlogennel hirdetném: „Miskolc - a zacik
városa". Miskolc is elindult a 2010-es Európa kulturális
fővárosa címért folytatott versenyben, méghozzá a következő
jelszóval: „Itt a kultúra várost épít." Miskolcot azonban nem
a kultúra építette, hanem az ipar. És ahogy régen a gyárak
építették a várost, úgy építik ma a zálogházak. Az iparosítás
után a történelmi fejlődés következő szakasza: mindent
kiárusítani, aminek van még némi értéke: órát, bundát a
zaciba, a vaskorszak maradványait pedig a MÉH-be.
Végül az a döntés született, hogy Pécs lesz 2010-ben
Európa kulturális fővárosa, ez a város már régóta mediterrán
hangulatával reklámozza magát. Tehát nem a magyarságával,
mert hogy ez valahogy nem illik a mediterráneumhoz.
Hivatalosan azért esett a választás Pécsre, mert a legjobb
programot kínálta, de az igazi indok talán az lehet, hogy
Magyarországon ez a város a legkevésbé depressziós, a
legkevésbé magyar.
 2007-ben Nagyszeben, Emil Cioran városa volt a kulturális
főváros. 2005-ben jártam ott, akkor újították fel teljesen a
főteret. Cioran itt unta magát a leginkább egész életében, és
itt volt a legboldogabb, mert unatkozni szeretett a legjobban a
világon. Megszépült Nagyszeben, megújult, valóságosabb
lett, amilyen valóságos csak egy újrafestett város lehet.
Miskolctól nem messze északnyugatra, a szlovák határ
közelében van Ózd városa. Az első épületcsoport, mely
szemünkbe ötlik, ha megérkezünk a városba, négy háztömb,
tízemeletesek. Itt van a harmincezres település centruma. Az
innen nem messze levő Kazincbarcikától eltérően a panelon
kívül fennmaradtak másfajta épületek is a régi falusi
formában, bár csak néhány utcában. A Petőfi utca olyan, mint
egy pestisesekkel teli lyukas csónak, melyet egy süllyedő
hajó vontat maga után. Hosszú, egyhangú, hegynek tart, ott
aztán hirtelen véget ér, mert akár kilométereken át
húzódhatna tovább, vagy meg is szűnhetne. Tipikus magyar
falusi utca, szorosan egymás mellé épített házakkal,
mögöttük kiskertekkel. A Petőfi utcai házak azonban nem a
szokásos világosbarnák vagy krémszínűek, hanem szürkék,
majdnem feketék, és egyetlen virág sincs az ablakokban, a
kereteket évtizedek óta nem mázolták. Ha a házak mögött
kertek vannak, biztos, hogy semmi sem terem bennük.
A kommunista iparosítási terv szerint a Petőfi utca
nemkívánatos szükségszerűség, az elmúlófélben levő világ
fölösleges maradványa volt, ezért aztán láthatatlannak kellett
maradnia, meg kellett húzódnia a belvárosi háztömbök, az
Ózdi Ipari Park kéményeinek árnyékában. Most már
ugyanolyan fölösleges, mint a város többi része. Az egész
Ózd fölösleges, ez az a múlt, mely nem akar elmúlni és a
helyére kerülni, a föld alá. Még most is itt riogat.
Az Ózd centrumát alkotó négy tízemeletes házban azelőtt
üzletek voltak, talán még kávéházak is. Azóta régi
plakátokkal ragasztották tele a földszinti kirakatokat. Az
Ózdi Ipari Park elhagyatva áll, kéményei kialudtak. Az üres
területet biztonsági őrök vigyázzák, kuckójukban üldögélve
bulvárlapokat nézegetnek, gondolom Blikk-et vagy Bors-ot.
Úgy néznek ki, mintha a szabad ég alatt székelnének, mintha
ezeket a túlságosan nagy mennyiségben fogyasztott színes
marhaságokat fosnák ki. A kirakatok fölötti táblákon
szavakká állnak össze a betűnyomok: könyv, hanglemez. De
ilyesmit már rég nem árul itt senki. Ózdon mostanság nincs
más reklám, mint egy autóroncs a központi téren, rajta az a
kedvcsináló információ, hogy tavaly nyolcvanhármán
vesztették életüket a megye útjain. A környéken a halál az
egyetlen jól eladható áru. De nagyon olcsónak kell lennie,
mert másként senkinek sem telne rá. Kinek volna itt munkája
a romokat őrző, iszonyúan unatkozó biztonsági őrökön kívül,
hisz ezek a romok nem csábítanak ide turistákat. Túl frissek,
és Ózdnak még mindig várnia kell arra az esélyre, hogy
posztkommunista Aquincummá, egy bukott civilizáció
maradványává változzon.
Kazincbarcikán nincs semmi, csak panel; nincs más
építőanyag, csak beton; tulajdonképpen nem számít, melyik
utcán vagyunk, de hát miért is kellene szükségtelenül káoszt
teremteni. Csak az volt a cél, hogy az itt dolgozó embereknek
egyszerűen legyen hol lakniuk. Mert a varsói Stegnyhez
hasonló méretű várost építettek egy nagy gyárkomplexum
mellé, a gyár egyébként részben még mindig működik,
Kazincbarcika tehát lenézheti Ózdot.
A Főtér című utazási magazin Lengyelországról szóló
adásában a műsorvezető együtt főzött bigost egy lengyellel,
aki húsz évig élt Kazincbarcikán. Komótosan fűszerezte a
káposztát, és szépen megmagyarázta, mit és milyen
sorrendben kell beletenni. A kazincbarcikai élet nyilván
nyugalomra tanít, hiszen minden nap egyforma. A
legkevésbé sem számít, milyen évszak, milyen napszak van,
melyik pillanatban tart az élet, mert Kazincbarcika
megszabadult a természet terrorjától és a különbözés
káoszától. Kazincbarcika a létezés állandósága.
Az Ózdról Miskolc felé vezető út elején áll egy
összekaristolt beton székelykapu, ablakok vannak ráfestve,
olyan az egész, mint egy színházi karton díszlet. Igaz, a
Wekerle-telepi székelykapu sincs fából, viszont a
hagyománnyal folytatott intelligens játéknak tekinthető. Az
ózdi kapu semmi más, mint a magyar hagyományok
kétségbeesett szatírája; a huszonötös út rondaságából a helyi
rondaságba, az ózdi kiadású villanegyedbe vezet. Itt pá-
rosával sétálnak fel-alá a cigány lányok, rozoga biciklijüket
tolják a fiúk, gyanús alakok járkálnak egyedül, turkálóból
összeszedett ruhában, a szemük sem áll jól.
A statisztika viszont Piskót mondja a legszegényebbnek. Ez
a horvát határ menti falu leginkább az erdélyi falvakra
hasonlít. Minden megfakult, elkorhadt, megroggyant. Az
Ormánság, ahol Piskó található, a két háború között élte
virágkorát, a második világháború után azonban elvirágzott,
szirmai ma már lehullófélben vannak. A húszas és harmincas
években állítólag a krónikus egykezes okozta az itteni
lakosság fogyatkozását. Ma az egész ország fogyóban van.
Az utazó úgy érzi magát az Ormánságban, mintha egy
lapos mini-Erdélyben volna. Akik tehették, rég elmentek
innen. Becsomagoltak, magukkal vitték az Istenüket is, a
templomok ugyanis évek óta zárva vannak. Az egyik tornyon
fa nőtt ki, Vejtiben vagy talán Hiricsben, nem jut eszembe.
Másként építették itt a falvakat, mint az ország többi részében
- a házsorok között nagy térség terül el, mintha piaci bódék
számára döngölték volna le, de nem piac volt itt, hanem az
állatok közös karámja. Együtt őrizték az összes disznót, nem
külön-külön a házaknál. Ma már nincsenek itt disznók, tu-
lajdonképpen már semmi sincs.
Az Ormánságban semmi furcsa sincs abban, hogy a
harangtornyon gólyafészek van, ez itt megszokott látvány.
Egy harang sem szólal meg délben, ezeket biztos nem
közvetíti az MTV vagy a Duna tévé. Csend honol itt
embernek, madárnak. Csak a tévében szól a harang, csak a
tévében gyülekeznek az emberek vasárnapi misére az
esztergomi bazilikában. Magyarország vallási élete szerfölött
gazdag, de csak a Magyar Televízióban és a Duna tévében.
Miskolctól északra a Cserehát vidékén egy öttagú család
havi hatvanötezer forintból él. Ez pont ezer zloty. A Magyar
Narancs című hetilap terjedelmes riportot közölt a
huszonhetes úttól keletre fekvő falvakról. A Cserehát a
huszonhetes és a hármas út közé szorult, mindkét út
Szlovákiába vezet. Tornaszentjakabon kétszázhetven lakosra
két templom, két pici bolt jut, gyógyszertár, orvosi rendelő,
benzinkút, posta, iskola nincs. Még a legeldugottabb magyar
falunak is két templom kell - egy katolikus és egy protestáns.
A magyar tájnak olyan állandó alkotórészei ezek, mint a
víztornyok, csakhogy ez utóbbiak legalább működnek, a
templomok viszont kihasználatlanul állnak.
A Dunától nyugatra egyre gyakoribbak a német nyelvű
feliratok. A „Bejárat" mellett egyre gyakrabban bukkan fel az
„Eingang", a „Fogadó"-ból „Gasthaus" lesz, egyszer csak
eltűnik a „Söröző" és a „Borozó", hogy átadja a helyét a
„Bierstube" és a „Weinstube" táblának. A szlovák határon
fekvő Komárom úgy húzódik a Duna mellett, mint a bél.
Ebben a városban a termálfürdő német feliratai egyenrangúak
a magyarral.
Apám Komáromban született, 1921 márciusában.
Nyilvánvaló, hogy a szülei pont akkor nemzették, amikor
1920 júniusában aláírták a trianoni békeszerződést.
 Nagyanyámat Varga Teréznek hívták. Hogy a
nagyapámnak mi volt a neve, azt nem tudom. Nagyapám
ugyanis egyszerűen nem is létezett. Sok férfival előfordul ez,
főleg, ha apává lesznek. Túl későn tudtam ezt meg. A családi
titkokat mindig túl későn tudjuk meg. Varga Bernátról, akit
egész életemben nagyapámnak véltem, kiderült, hogy a
dédapám. Van ebben még egy csavar - még a születésem előtt
meghalt. Kora gyermekkoromból ködös emlékeim vannak a
dédanyámról. Egy Ferenc körúti bérházban lakott, alighanem
a Mester utca és a Tompa utca között. A hatalmas,
méltóságteljes, komor ház udvarán kút állt. A lakás a
körfolyosóról nyílott, de hogy bejuthassunk, előbb át kellett
menni a sötét, kopott lépcsőházon. Dédanyám szlovák volt,
és élete végéig nem tanult meg jól magyarul, ezért aztán a
férje halála után alig mozdult ki hazulról, nemigen találta
helyét az oly sok év után is szokatlan, idegen magyar
közegben.
Az a helyzet az emlékezetemmel, hogy jobban emlékszem
arra, hol lakott, mint arra, hogy nézett ki és miket mondott.
Elsősorban a házra emlékszem, a lakás az udvar bal oldaláról
nyílt, ez is bizonyítja, hogy sokszor könnyebb megjegyezni a
helyszíneket, mint az embereket. Jobban emlékszem a régi
Ikarusokra, melyek akkoriban közlekedtek a budapesti
utcákon. Fenyegetően domborodó hátsó részük lenyűgözött,
ott helyezkedett el a zajos motor - szürkéskék óriásdarazsakra
hasonlítottak.
Ma már nehéz bejutni a gyermekkori emlékeket idéző
körfolyosós udvarokba. A kapuk többsége zárva van,
kaputelefonok akadályozzák a bejutást. Ezért, ha nyitott
kaput találok a Körúton vagy régi budai házakban,
bemegyek, megállok az udvar közepén, felszegett fejjel
körülnézek, megbámulom a körfolyosó négyszögével
határolt égdarabot.
 Teréz nagymama viszont Komáromban lakott, nyilván ott
találkozott azzal a férfival, aki apám apja lett. Bár
természetesen nem zárható ki, hogy terhessége egy
Budapestre, vagy legalább a Duna másik oldalára, a
születőfélben levő csehszlovák államba tett kiruccanás
következménye lett. Fogalmam sincs, rövid románc volt ez
vagy viharos szerelem, azt hiszem, apám sem tudta, mert
Teréz nagymama nem sokkal a szülés után magyar-szlovák
szüleihez küldte gondozásba a kis Bélát, akik örökbe is
fogadták. És jó negyedszázadra eltűnt Magyarországról.
Hogy mit keresett akkor Olaszországban, miért vándorolt ki,
miért csak a háború után tért haza - fogalmam sincs. Nem
tetszett neki Horthy tengernagy rezsimje? Olaszországban
hamarosan magához ragadja a hatalmat minden diktátorok
legnagyobb pojácája, tehát az az elmélet, miszerint Teréz
nagymama kommunista lett volna, nem teljesen állja meg a
helyét, bár nem tudom másként magyarázni azt a tényt, hogy
pont akkor tért haza, amikor lerakták az alapjait Rákosi
Mátyás elnyomó államának. Vagy talán a melodramatikus
változat az igaz - egy férfit követett?
Csak találgathatok, ki lehetett a szeretője, akinek nyilván
meg sem fordult a fejében, hogy lesz majd egyszer egy
unokája Varsóban, de ez a találgatás sem több irodalmi
játéknál. Nem hiszem, hogy mélyebben eltöprengett volna a
közép-európai sorsokon.
1920 júniusában, azon a napon, amikor egész
Magyarországon fekete lobogókat függesztettek ki, és
félreverték a harangokat, ismeretlen nagyapám behatolt
nagyanyámba, és életet adtak apámnak, így tehát magam is
afféle Trianon-szülött vagyok. Apám Kis-Magyarország
igazi gyermeke volt. Titokzatos apja még
Nagy-Magyarországon élt.
 Bernát dédapám Komáromban dolgozott a vasútnál, és
nyilván jól, mert a harmincas évek elején áthelyezték,
egyenesen a fővárosba. A Szabolcs utcában, a Nyugati
pályaudvar mellett laktak a dédanyámmal és apámmal, tehát
a dédapámnak nem kellett messze járnia munkába.
Komáromot felosztották Magyarország és Csehszlovákia
között.
Gyerekkoromban egyszer Komáromba utaztam a
szüleimmel; ez sok éve történt, általánosba jártam akkor, és
konfabulálnom kellene, ha fel akarnám idézni a látogatás
részleteit. Csak arra emlékszem, apám nosztalgiával telve
sétálgatott a városban, és mutogatott nekem épületeket, de
emlékeim ködösek, a lusta augusztusi napsütés szer-
tefoszlatja a házak körvonalait és az emlékképeimet. Az
egyetlen dolog, amire emlékszem ebből a látogatásból, a
gombás rántotta íze, ezt reggeliztük a szállodában. Az volt
életem legjobb gombás rántottája, hacsak nem én találtam ki
az ízét. És arra is emlékszem, hogy kék Ford Escortunkkal
áthajtottunk a Magyarország és Csehszlovákia közötti határt
képező hídon, és apám - ez valamikor a múlt század
nyolcvanas éveinek első felében történt - egész idő alatt
sajnálkozott a veszteségen, az ország e részének
amputálásán, azon, hogy kettészakították a szülővárosát, és
idegeneknek adták a jobbik felét.
Emlékszem, évekkel később, amikor már magam is
vezettem, és apámat vittem soros nosztalgiautazására
Budapestre, azt mondta: „Ez mind a miénk volt valamikor."
Az akkor már független Szlovákián keresztül utaztunk,
kerülő úton, valahol Zólyom és Besztercebánya között.
Inkább melankóliával, mint haraggal mondta, mert igazi
magyar volt.
Komáromban a káosz uralkodik. A főutca úgy néz ki,
mintha minden klappolna, de a földszintes, klasszikus régi
épületek összekeverednek a világos színű új házakkal és a
Hókuszpók-stílusban túldíszített homlokzatokkal, közöttük
pedig ott fénylenek a hetvenes és nyolcvanas évek klasszikus
bódéi. Az ország nyugati része, ez azelőtt meglepett, ma már
természetesnek veszem, kaotikusabb a keleti résznél. A
Szombathely és Zalaegerszeg közötti út olyan, mintha
Lengyelországban lennénk, vagyis semmilyen. Mindkét
város Nyugat-Magyarország helyi központja: Szombathely
Vas megyének, Zalaegerszeg pedig Zala megyének a
székhelye. És mindkettő olyan, mintha fölösleges lenne.
Magyarország tehát meglenne Szombathely és Zalaegerszeg
nélkül is, de nem lehetne meg az alföldi városok és falvak
nélkül. A két város nem kicsi, nem is nagy,
hatvan-nyolcvanezer lakosuk van; nem is nagyon szépek,
nem is nagyon csúnyák; nincs okuk különösebb lelkesedésre.
A káosz és a korszakok keveredése egyszerűen nagyobb itt,
mint a többi városban. Szombathely büszkélkedni szeretne
történelmével, eredményeivel, és mindezt nagy
vehemenciával teszi, de közben nem akar nevetségessé válni.
Ezért azt a nagy falfestményt, amely képekben mutatja be
Szombathely történelmét a római időktől fogva, amikor a
várost Savariának hívták, és római provincia székhelye volt,
eldugták egy Kőszegi utcai udvarban, a Mártírok tere mellett.
Imponáló, de nem lehet rendesen áttekinteni teljes giccses
fantasztikumát, mert közelről kell nézni, nem lehet hátrább
lépni, hogy az egészet láthassuk: mögöttünk fal, jobbról fa, a
római legionáriusok lábainál pedig autók parkolnak.
Szombathely büszke szeretne lenni magára, de valószínűleg
tudja, hogy nincs mire. A Kőszegi utcának a neve a legszebb,
mármint a közeli tizenkétezres gyönyörű Kőszeg városé, ahol
a barokk díszletek között mintaszerű a nyugodt, provinciális
melankólia. Sopronban, ahol már kétnyelvűek az utcanevek,
a Templom utcát Kirchgassénak, a Fő teret Hauptplatznak is
hívják, építészetileg rend van. A központ, a gyönyörű barokk
óváros, negyedóra alatt körbejárható. Az ide járó osztrákok
jókat esznek, jókat isznak, kezeltetik a fogukat, a kozmetikai
és szépségszalonokban rendbe hozzák a külsejüket. Ha
Miskolc a zálogházak városa, a legnyugatabbra fekvő Sopron
a fogorvosok és a kozmetikusok városa. A Széchenyi téri
teaházban még a számlát kiállító pincérnők is németül
beszélnek: egy külföldinek Sopronban német anyanyelvűnek
kell lennie.
A Fő téren van a Gyógygödör borozó, ahol a helyi lumpok
soproni kékfrankossal kezelik gyógyíthatatlan vidéki
melankóliájukat. A fiatalság inkább az Orsolya téri Cézár
pincében zsivajog. Két deci bor százötven forintba kerül itt,
vagyis annyiba, mint a bolti sör. A Cézárban fiatalok
üldögélnek, a Gyógygödörben idősebbek. Átszoknak-e a
Cézár törzsvendégei a Gyógygödörbe, ha elérik a teljes al-
koholos nagykorúságot, és ráébrednek arra, hogy magyar
melankóliában szenvednek?
Nyugat-Magyarországon még a turulok is veszítenek
lendületükből; szerényebbek, kisebbek, összezsugorodtak,
háttérbe szorultak. Nem terjesztik olyan szélesre a
szárnyukat, nem tartanak kardot a karmaik között. A győri
turul a pályaudvar mögött áll egy talapzaton, a pályaudvar
teljesen agyonnyomja. A soproni turulok kicsik, nehezen
venni észre őket azon a jókora domborművön, amely az
óváros nagy bejárati kapuját díszíti. „A nemzet Sopronnak"
felirat két oldalán vannak. Egyiküket szó szerint összeszarták
a galambok. Galambszarta turul - ez az igazi magyar tragédia.
A Balaton novemberben a legszebb, mert akkor szinte nem
is látszik. Tejszerű szürkeségben olvad össze az éggel,
eltűnik a ködben, nem valódi, inkább kitalált. Az északi
parton teljesen kiürül a tavat kísérő hetvenegyes út, tavaszig
zárva vannak a Gasthausok és a halászcsárdák, a német és
osztrák turisták visszamentek a saját Heimatjukba.
Gyakrabban találni az úton traktort, mint Audit, és csak a
minden épületen látható német nyelvű feliratok váltanak ki
fura kognitív disszonanciát. Keszthelyen magányosan állnak
a McDonald's-pagodák és az újonnan épített régi vendéglők,
szalmatetejük friss, egyenletesre vágott, a tetőkre szerelt
Coca-Cola-neonokat kikapcsolták. Keszthelyről eszembe jut
a varsói Bartycka utcai építészeti kiállítás, ahol
könnyűszerkezetes mintaházakat és kerti lugasokat mutatnak
be. Mintha mindjárt jönnének a munkások, gyorsan és ügye-
sen szétszerelnék az egész várost.
Balatonfüreden viszont valódi csodával találkozhatunk. A
városból kivezető körforgalomnál egy görög kisváros
nagyméretű másolatát építették fel.
A telepet Görög Falunak hívják, négyszögletes, lapos tetejű,
kék zsalugáteres fehér házikókból áll, pont olyanokból,
amilyeneket mindenki jól ismer a képeslapokról és az utazási
irodák reklámplakátjairól. Novemberben ez a méretazonosan
lekoppintott Szantorini kihalt, egyetlen házikóban, egyetlen
ablakban sem ég a villany. Zárva van a „Casino" és a
„Restaurant" is, habár jól látható „Nyitva" felirat csábítja a
vendégeket. Szantorini mellett most kizárólag sárral lepett
traktorok és furgonok haladnak el, nincs itt senki, aki görögül
vagy németül beszélne, magyarok is alig vannak.
Soha nem szerettem a Balatont, a déli part vállalati üdülőit
és kempingjeit, nem hozott lázba Siófok búcsúba illő
gazdagsága, de a tizenegyedik században épített tihanyi
bencés apátság sem. Néha jó volt kimenni a balatonfüredi
mólóra, főleg ködös napokon, és átnézni a másik partra, oda,
ahol Siófok van, de úgy nézni, hogy ne lássam, mert akkor azt
képzelheti az ember, hogy igazi tengerrel áll szemben, nem
pedig ezzel a magyar tóval. Csak egyszer éltem át valódi
áhítatot, a Tihanyt Szántóddal összekötő kompon. Csak itt
lehet átkelni autóval a Balatonon, itt a legkeskenyebb, jó ki-
lométernyi; tíz-tizenöt perc a menetidő. Nem előre, a gyorsan
közeledő déli part felé néztem, hanem jobbra, a mintegy
ötven kilométerre levő Keszthely irányába. Október eleje
volt, késő délután, a ritkás ködfátyolba burkolózó óriás
napkorong lassan a vízbe hanyatlott. Minden elem - a nap, a
levegő, a víz - tökéletes kapcsolatban volt egymással,
sárgásszürke színbe olvadt össze. Nem tudtam volna
megmondani, hogy ez a sárgásszürke közeg folyékony vagy
légnemű, fölötte állt ennek, éreztem, hogy eltölt egy új érzés,
a legfurcsább, a leglehetetlenebb, amit csak érezhet az ember
- a bánat öröme egy olyan pillanatban, amikor az ember fel-
fogta és megragadta az elmúlást. Ebben a közegben
könnyedén ringatózott egy csónak, benne két horgász, és
elbizonytalanodtam, a vízen vagy a levegőben ringatózik,
olyan volt minden, mint egy hatalmasra nagyított Claude
Monet-kép.
Másképp is felosztható Magyarország; én háromfelé
osztom: Nyugat-Magyarország a Dunáig tart,
Közép-Magyarország a Duna és a Tisza között,
Kelet-Magyarország pedig a Tiszától keletre terül el. A
Tiszától keletre már nincs egyetlen borvidék sem. Még a kis
pusztában is van - ez a legnagyobb az országban, bár a
kiskunsági borok valahogy nem lettek híresek, csak afféle
parasztborok. A Tiszától keletre nem terem semmilyen bor.
Másik Magyarország ez, talán ez az igazibb, olyan itt a
légkör, mint Tarr Béla filmjében, a
Werckmeister-harmóniák-ban megörökített kocsmában.
A lengyelek tömegével utaznak borozni Egerbe. Ezek a
korosztályok a lengyel üzletekben kapható egri bikavéren
nőttek föl, árban ez versenyzett a bolgár Sophia Merlot nevű
borral, a késő nyolcvanas évek diákbulijainak leggyakrabban
fogyasztott savanyú lőréjével. A régi nemesi köztársaságban
a kocsmárosok állítólag a legjobb magyar bort is képesek
voltak a legpocsékabb löttyé változtatni; ez a hagyomány
fennmaradt, és a lengyelek mind a mai napig a legrosszabb
fajta magyar bort isszák.
Eger közel van, csak át kell hajtani Szlovákián, aztán alig
ötven kilométer, és máris a Szépasszony-völgyben kötünk ki,
ahol piaci bódék és lengyel meg német nyelvű étlappal
ellátott kocsmák veszik körül a régi pincéket. Novemberben
olyan az egész, mint egy felszámolás alatt álló vidámpark.
Nyáron meg mint a varsói Tíz Év Stadion élelmiszeres
szektora.* Az érkezők kiszállnak a buszokból,
szétspriccelnek a kis pincékbe, nemsokára fehér műanyag
kannákkal térnek vissza, savanyú egri lőre lötyög bennük. A
Szépasszony-völgyben hatalmasat zabálhatunk nem egészen
ezer forintért, egy másik ezresért pedig rendesen berúgha-
tunk. Sertésszelet egri bikavérrel - lengyel-magyar barátság
az egyesült Európában.
Akkor már jobb Villányba menni, még szezonban is
nyugodtabb itt a légkör, biztos kevesebb a pince, mint a
Szépasszony-völgyben, de sokkal szebb, kellemesebb itt,
mert nincs az a nagy bazári ivászat. No és a villányi
vörösborok a legjobbak az egész országban.
Ó, Villány, Villány, gyógyír vagy te a melankóliára! Azért
kerülget a pátosz, mert ez a Pécs közeli kisváros a szibariták
örömökkel teli menedékhelye a magyar mártíromság
tengerében. Itt Trianon helyett Bock az úr, Mohács helyett
Gere, a turul helyett Tiffán. Villányba érkezni igazi
honfoglalás, itt békére lelhetünk egy pohár portugieser
mellett. Nem is egy, hanem több pohár portugieser mellett. Itt
nem sírokat látogatunk, hanem borozókat.

* A stadionban évek óta kizárólag egy óriási ócskapiac

működik - a ford.
Nem könnyeket ontunk, hanem iszunk, egyik borozóból
megyünk a másikba, és szép sorjában megkóstoljuk a borlap
összes tételét. Nem panaszokat hallgatunk, hanem a pincért,
aki, miközben kitölt egy pohár cabernet-t, portugiesert vagy
cuvée-t, elmagyarázza, milyen talajon nőtt a szőlő, mennyi
ideig érlelték a bort a hordóban, milyen az illata és az utóíze,
és bár általában nem érdekelnek az effajta részletek,
figyelmesen és jóleső érzéssel hallgatom, nincs számomra
kellemesebb fölösleges tudás, mint amit a villányi
borszakértőktől kapok.
Egyetlen turul van Villányban, félreeső helyen, egy kis
téren - az első és a második világháború áldozatainak szentelt
emlékművön. Turulnak ez is a szokványos - szélesre tárja a
szárnyait, kardot tart a csőrében, de terjedelmes
lombkoronájú fák takarják, és ifjú nacionalisták helyett
kivénhedt helyi lumpok üldögélnek alatta, olcsó bort
szopogatnak műanyag palackokból, csöndben bambulnak
maguk elé. Tehát van turul, de mintha nem is lenne, nem
törődik vele senki, és ő maga sem találja a helyét, jó képet
vág ehhez, de tisztában van vele, hogy Villányban nincs rá
szükség.
Valahányszor ebben a területen kívüli szabad városkában
járok, megfeledkezem a trianonos-turulos Magyarországról,
és megkönnyebbülök, amiben persze nagy segítségemre
vannak Bock úr és Gere úr termékei. Sem a Bock-panzióban,
ahol lakom, sem a borozók falain, ahol iszogatok, nem látom
Nagy-Magyarország térképeit. Borversenyeken szerzett
oklevelek és serlegek vannak a helyükön.
 Kossuth-zsír
„Gyurcsány, takarodj! Gyurcsány, takarodj!" - skandálja a
parlament előtti Kossuth téren összegyűlt tömeg. A kiáltás
felröppen, majd hirtelen aláhull, és a színpad előtt állók
elcsöndesednek és figyelmesen hallgatják a beszédeket.
Magyarországot kisajátító tolvaj kormányról, a még mindig
hatalmon levő kommunista diktatúráról, nemzetárulásról
folyik a szó. Mikor a szónok lejön a pódiumról, színre lép az
Ismerős Arcok együttes, és előadja a „Ruszkik, haza!" című
számot. Ruszkik már több mint másfél évtizede nincsenek
Magyarországon, de mindenki ezerszer látta ezt az 1956
őszén falra mázolt feliratot. Amikor a felkelők a szabad
Magyarországért harcoltak a Széna téren, ott, ahol ma a
hatalmas Mammut áll, és a Corvin közben, ahol egy
multiplexben most éppen A szuper exnőm című vígjátékot
játsszák Urna Thurmannal a főszerepben.
Mert a Kossuth Lajos téren egy hete gyűlésező
embereknek, azoknak, akik tucatnyi sátorban táboroznak ott
és azoknak, akik csak este jönnek ki, ami itt történik, ez egy
új magyar forradalom. Olyan, mint ötven évvel ezelőtt.
Bár a Duna mentén már rég nincsenek szovjet csapatok,
gyűlölt ávósok, kommunista állambiztonságiak, és a magyar
zászló fehér sávjában nincs vörös csillag, amelyet a magyar
felkelők kivágtak onnan, így lett az 1956-os forradalom
jelképe a középen lyukas zászló, mindennek ellenére egyesek
ma is lyukat vágnak a zászló közepébe. Ötágú csillagot csak a
második világháborúban Magyarországon elesett szovjet
katonáknak emléket állító obeliszken látni. A televízió
székházának ostrománál az is megkapta a magáét.
A parlament előtti téren az egyik, hosszú rúdra erősített
táblán a következő áll: „Igaz, hogy megtámadtuk a szovjet
katonai emlékművet. El tudjátok képzelni, hogy Izrael
megengedné, hogy Jeruzsálemben náci katonai emlékmű
álljon?" A Kossuth téren a forradalmi retorika dominál. Pár
nap alatt három bizottság is alakult: a Magyar Nemzeti Bi-
zottság, a Forradalmi Nemzeti Bizottmány és az Új
Magyarország Szövetsége.
Az Ismerős Arcok gyér tapsot kap, lemegy a színpadról,
újabb néptribun áll a mikrofon mögé. Egyike a maratoni
beszédfolyam rengeteg szereplőjének, mindezt playbackkel
előadott dalok tarkítják, meg felhívások, élő koncertek,
egyesek klasszikus verseket szavalnak, mások saját
szerzeményeiket adják elő. Egy kanadai lelkész, a Kanadai
Magyarok Szövetségének elnöke és a Magyarok Világ-
szövetségének elnöke között a színpadra lép egy
negyvenévesnek látszó nő népviseletben. „Egy hete
mindennap eljövök ide. Tudom, hogy győzni fogunk" -
mondja izgatottan. És felolvassa Corvin Mátyás királyról
szóló versét. Arról, aki babérkoszorúsan, mogorván,
méltóságteljesen néz ránk az ezerforintos bankjegyről.
A teret körülvevő standok egyikén turulos,
Nagy-Magyarország-térképes póló kapható ezer forintért.
Sokan viselik, én is veszek egyet - kedvenc mitológiai
teremtményem szélesre tárja fenséges szárnyait, karmai
között „Hungária" feliratú kardot szorongat.
Ezer forintért itt öt perec is kapható, nagyok, puhák, sajtot
is pirítottak rájuk, de három sör is kijön ennyiből. Vannak
másfajta pólók is - a híres Gyurcsány Ferenc-idézettel:
„Elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon." Így összegezte
kormányának tevékenységét a miniszterelnök úr.
Nyilvánosságra hozták a miniszterelnök titkos, a
pártaktivisták balatoni kihelyezett zárt tanácskozásán
mondott beszédét, és ez fél évszázada nem látott tüntetéseket
és zavargásokat váltott ki Magyarországon. A beszédben a
miniszterelnök beismerte, hogy az eltelt két évben hazudott,
hogy hatalmon maradhasson. Azt mondta, hogy a kormánya
nem tett semmit a katasztrofális állami költségvetés
javításáért. Hogy a választás előtt tett ígéretek, melyek
támogatást szereztek neki, nem teljesíthetők, és a társadalom
számára fájdalmas nagy reformokat kell bevezetni. És hogy
nagy tüntetések várhatók a parlament előtt. Igaza volt. Rá-
adásul jó néhányszor tarkította beszédét a „kurva" és a
„kibaszott" fordulatokkal. Néhányan talán jobban
megkedvelték ezért, de a többségnek aligha jött be. Akik
kevésbé kedvelték, a parlament elé mentek. Akik viszont
nyomatékosabban akarják kifejezni erkölcsi állásfoglalásukat
és fenntartásaikat a miniszterelnöki hazugságokkal kapcso-
latban, „Nem hazudok, se reggel, se éjjel, se este" feliratú
narancsszínű pólót vesznek fel. Mert így fogalmazott a
miniszterelnök: „Hazudtunk reggel, éjjel meg este." És ebben
igaza is volt.
Az árusok úgy követik a tüntetőket, mint szekértábor a
hadsereget. Perecet, pattogatott és főtt kukoricát, pólókat,
zászlókat, „Hajrá, magyarok!" feliratos sálakat árulnak,
amilyeneket a drukkerek viselnek, merthogy ezzel a
csatakiáltással buzdítja harcra híveit a gyűléseken Orbán
Viktor. A Kossuth téren a focival keveredik a politika.
Az ideiglenes standok közvetlenül a toi-toiok mellett
állnak, a Báthori utca sarkán. A könnyű szeptemberi szellő
idesodorja a toi-toiok felől a fekáliát semlegesítő szerek
elviselhetetlen bűzét. A kék műanyag fülkék előtt elegáns,
tűsarkú cipős lányok állnak sorban meg testes, tréningruhás
fiúk, agyontetovált kemény heavy metál fanok, gyűrött arcú
férfiak, velük együtt megöregedett, a Kádár-időket idéző
dzsekikben. Zászlókat szorongatnak, nem adják át senkinek,
mielőtt belépnének a műanyag fülkékbe. Akárcsak a katonai
zászlótartók, akiknek mindenképpen meg kell védeniük a
csata zajában az ezred lobogóját. Mivel így nehezen férnek el
a szűk konténerben, elszántan manővereznek a rúddal, hogy
be tudják csukni az ajtót, ez pedig idegesíti a sorban állókat,
mert a fiziológia nem irgalmaz.
Műanyag vizesvödrökben olcsó dobozos Borsodi és Arany
Ászok sörök, ásványvizek, szénsavas cukros italok hűlnek.
Az árusok gyakorlottan pakolják szét a ládákat és a
kartonokat, rakják ki a golyóstollal írt árjegyzéket.
De aki meg akarja spórolni az ezer forintot, ingyen ehet
zsíros kenyeret, jókora vastag kenyérszeletet disznózsírral és
lila hagymával, meghintve pirospaprikával, hagyományos
sör- és borkorcsolyát. Élemedett korú markotányosnők
osztják a zsíros kenyeret, sápadt arcukra kiül a lelkesedés
pírja - megint szükség van rájuk, megint szolgálhatják az
ügyet. De választhat laktató, forró gulyáslevest is egy öreg
tábori konyhából. Ez a leves némi zsíros kenyérrel
valószínűleg egész napra elegendő ennivaló. Tele hassal
könnyebb kiabálni. Az ezer forintot pedig el lehet költeni
zöld-fehér-piros karszalagra, „Trianon" feliratú jelvényre
vagy a Szent István-i korona országait ábrázoló plecsni-re. A
Kossuth téri tüntetők nagyon szeretnék, ha a Szent Korona
országai feltámadnának. Ha érvénytelenítenék Trianont, ha
Kosicét megint Kassának, Timisoarát Temesvárnak,
Suboticát pedig Szabadkának hívnák. Ha minden olyan
lenne, mint régen. De ez egyelőre nem akar megtörténni.
„Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország
mennyország", „Nem, nem, soha!" - minden magyar ismeri
ezeket a jelszavakat, amióta csak olvasni tud. Ha már írni is
megtanult, sokszor maga is felírja filctollal a buszokra vagy a
vasúti és a kocsmai nyilvános vécék falára. Ha egy kis pénze
is akad, megeshet, hogy vesz magának egy ilyen felirattal
ellátott pólót. „Nem, nem, soha!" - ez azt jelenti, hogy a
magyarok soha nem nyugszanak bele országuk
feldarabolásába. És mindaddig szenvednek és várnak, amíg
nem egyesül az ország. Itt szenvednek a parlament előtt,
közben söröznek, zsíros kenyeret esznek, és várnak. De
semmi sem akar megváltozni. A Kossuth téri tüntetés dekla-
rálja a Gyurcsány miniszterelnök iránt érzett gyűlöletet és a
cinikus hazugságai táplálta haragot. Egyúttal a magyar
keserűséget is kifejezi, bár az itt-ott látható három dátum -
1456, 1956, 2006 - dicső győzelmek napjait idézi. 1456-ban
győzte le Hunyadi János Nándorfehérvárnál a törököket. E
győzelem emlékére szólalnak meg délben a harangok.
1456 óta nem aratott Magyarország olyan nagy győzelmet,
mint Hunyadi János. Viszont elszenvedett jó pár vereséget. A
piros-fehér csíkos zászlók az Árpád-nemzetség szimbólumai;
majdnem annyi van belőlük a téren, mint a háromszínűekből.
Az Árpádok alapították a magyar államot, és ők uralkodtak itt
a tizedik századtól a tizenharmadikig. Ma a revizionisták és a
nacionalisták használják az Árpádok zászlaját. A mainstream
egyetlen politikusa sem szeretné, legyen baloldali vagy
jobboldali, ha ilyen zászló alatt kellene mutatkoznia. A
parlament előtt lobogtatott Árpád-zászlók azt jelentik, hogy a
tüntetők a politika vesztesei. Nekik azonban az erkölcsi
győzelem a fontos. A vereségekhez már hozzászoktak.
A Kossuth téri tüntetés egyben igazi nemzeti divatbemutató
is - hát ezt imádom a magyar tüntetésekben. Férfiak
huszármentében és villogóan fényes csizmában, tradicionális
erdélyi székely ingben, esetleg pusztai csikósnak öltözve.
Vagy középkori parasztnak jellegzetes fehér bő nadrágban és
lobogós ujjú ingben. És pocakos Harley-motorosok
gépükhöz tűzött zászlókkal, kötelező bőrnadrágban, olcsó
bizsukkal teleaggatva, német módi szerinti sisakban. A
magyar népművészeti boltok kínálata keveredik itt a
kozmopolita popkultúrával, de ez egyáltalán nem zavarja az
összképet, minden összeülik, még csereberélhetnének is
egymás közt: a harleyosok parasztingbe és bő gatyába
bújhatnának, felvehetnének érthetetlen szövegű rovásírásos
pólókat, sőt ezzel az ősmagyar ábécével írhatnák pólóikra:
„Magyarok, fuck off!", nyilván ez is lelkesedést váltana ki az
egybegyűltekből. A csikósok meg motorossisakokat
húzhatnának a fejükre, a huszárok motorozhatnának.
Szombaton két ifjú „paraszt" transzparense váltja ki az
egybegyűltek lelkesedését: „Anyád a kurva, nem a hazám".
Ez a „kurva országra" vonatkozik, Gyurcsány használta ezt a
fordulatot abban a híres beszédében. De utal a
miniszterelnöknek arra a mondására, hogy gyakran gondol
anyjára, a Pápán élő szegény nyugdíjasra, akinek spórolnia
kell a gázzal.
„Holdkórosok forradalma", írja Gáspár a válaszában,
amikor este sms-ben elküldöm neki beszámolómat a
szombati eseményekről.
Valaki megint rákezd a „Gyurcsány, takarodj! Gyurcsány,
takarodj!"-ra, a lázadók mantrájára, alig pár tucatnyian
kapcsolódnak be, de néhány másodperc múlva megint
elhallgatnak. Egy pillanat múlva a tér másik oldalán, ahol egy
kivetítő mutatja, mi történik a tizenöt-húsz méterre levő
színpadon, egypáran elkezdik skandálni: „Táncolj, Feri,
búcsúbuli!" Feri a miniszterelnök becézett keresztneve.
Néhányszor elkiáltják ezt, majd ők is elcsöndesednek. A
tömeg nem veszi át a jelszavakat, mert mással van elfoglalva,
a beszédeket hallgatja, kis csoportokban vitatkozgat vagy főtt
kukoricát és perecet eszik. Még a rendőrök is ellazulnak, akik
kordont alkotva zárják el a parlamenthez vezető utat. Az
épület teljesen kihaltnak látszik, akár egy papjai által ötszáz
éve elhagyott inka szentély. A rendőrök pihenjben állnak,
plasztikpajzsaikra támaszkodva, hogy kisebb teher
nehezedjék fáradt lábukra.
A legkisebb érdeklődés nélkül nézik a velük szemben
összegyűlt tömeget. Pár napja abbamaradtak a zavargások, és
senki sem akar verekedni.
Ekkor a színpadhoz legközelebb álló csoport rákezd a
nemzeti himnuszra, és százak kezdik lassan énekelni az első
szakaszt:

Isten, áldd meg a Magyart

Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel.

A rendőrök kiegyenesednek, vigyázzba állnak, messziről úgy

látom, némelyikük énekel is:

Hányszor zengett ajkain

Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tennfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Felhangzik az utolsó szakasz:

Szánd meg Isten a Magyart,

Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.

Balsors akit régen tép,

Hozz rá víg esztendőt,
 Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

És a rendőrök ismét összegörnyednek, pajzsaikra

támaszkodnak. Elcsöndesedik a tér egy pillanatra, de úgy
látszik, ettől a csöndtől mindenki zavarba jött. Hisz ha a
tömeg nem ordítozik, a színpadon akkor is folyton kiabál
valaki, a szónokokból hiányzik az igazi karizma, ezért
indulatokkal pótolják. Most mély hallgatás támadt, mint a
tévében, miután az akadémiai kórus előadja a himnuszt, vé-
get ér a műsor, és nem marad már semmilyen ürügyünk arra,
hogy fennmaradhassunk.
Ezért aztán, hogy megtörjék a kínos csöndet, hirtelen
felhangzik a szurkolók lendületes „Ria! Ria! Hungária!"
kiáltása, mintha mindannyian egy futballstadionban találnánk
magunkat, ahol a nemzeti himnuszok közös eléneklése után a
játékosok az izmaikat lazítják, a drukkerek pedig a torkukat
edzik.
De a szüntelen buzdításra kitalált „Ria! Ria! Hungária!"
sem képes magával ragadni a tömeget, és az egy sorral
előttem álló, fekete ruhás fiatal fiú egyszer csak rájön, hogy ő
az utolsó a többezres gyülekezetben, aki ezt a jelszót kiabálja.
Kicsit zavarba jön, elhallgat, ökölbe szorított keze
leereszkedik, ujjai meglazulnak, majd a fejéhez nyúl, a
lófarokba font hosszú haját összefogó gumit kezdi piszkálni.
Nem tudja senki magával ragadni a tömeget, az önjelölt
irányítók és ötperces vezérek tülekedésében egy sincs,
akinek valódi személyisége volna.
Mint egykor Orbán Viktornak, aki ma a jobboldali Fidesz
vezetőjeként nem akar kijönni a Kossuth térre. Jobban szeret
a tévében szerepelni, inkább távol tartja magát ettől a Hyde
Parktól. Még új választásokat sem akar, amit a felszólalók
követelnek. Még kevésbé akar rendszerváltást, amiért a
szónokok ágálnak. Azt a követelést sem támogathatja, hogy
csukják börtönbe a kormány tagjait.
Pedig volna kit lelkesíteni. Szombat este a több tízezres
tömeg teljesen megtölti a teret és a mellékutcákat. A
jobboldali Magyar Nemzet című lap szerint ötvenezren
tüntettek, a legnépszerűbb internetes portál, az Index szerint
huszonötezren. Más becslések harmincezres létszámról
szólnak. Rekord. Sokan azért jöttek el, mert pont ezen a
napon lett volna a Fidesz nagy tüntetése. De a Fidesz
visz-szakozott, a magyarázat szerint provokációtól félt.
Orbán Viktor a Hír tévében ült, zakójának gomblyukában
fehér szalaggal, és szakértői kormány alakítását javasolta,
amely kihúzza Magyarországot a rettenetes gazdasági
válságból.
A fehér szalag az erőszak és a miniszterelnöki hazugságok
elleni tiltakozás jelképe. Az Orbánra várakozó több ezer
ember is ilyen szalagot viselt. A tüntetőket a rendőröktől
elválasztó kordonra fehér rózsákat tűztek, ezek elhervadtak,
elszáradtak.
Orbán Viktor nem jött el. Eljött viszont vagy száz
Fradi-drukker.
A Ferencváros legendás klub, több mint százéves
tradícióval. Mint a Real Madrid vagy a Manchester United.
Ferencvárosnak hívják Budapest IX. kerületét. A Ferihegyi
repülőtérről jövet baloldalt látható a Ferencváros stadionja, a
kék metró Népliget nevű megállójánál. A Ferencváros ma a
másodosztályban játszik, és az ország legveszélyesebb
szurkolóit mondhatja magáénak. Mindössze százan lehetnek
itt a Kossuth téren. Lomhán ténferegnek a téren, dobozos
langyos Borsodi sört isznak, és valószínűleg fogalmuk sincs,
mit kezdjenek magukkal. Nem tudnak belenyugodni, hogy
alsóbb osztályba sorolták a csapatukat. Imádott
zöld-fehéreiket kizárták az első osztályból, mert óriási
adósságokba keveredett a klub, és nem kapta meg a licencet.
De persze mindenki tudja, hogy nem ez volt a lényeg.
Mindenki tudja, hogy valakik tönkre akarták tenni a Fradit.
Most kisvárosi csapatokkal kell játszania a Ferencvárosnak,
ahelyett hogy a Debrecen csapatával küzdene a bajnoki
címért.
A zavargások nyitányán, a tévészékház ostrománál az első
sorokban harcoltak a fradisták. Az Újpest-drukkerekkel
együtt. Az Újpest a IV. kerület csapata. Az élvonalbeli
magyar futballcsapatoknak csaknem a fele fővárosi:
Ferencváros, Újpest, Honvéd, Vasas, MTK. Az Újpest
szurkolói és a fradisták alapvetően nincsenek oda egymásért,
de ezúttal egyesültek. A történelemben előfordulnak olyan
esetek, hogy az egymást gyűlölő csapatok szurkolói
alkalmilag szövetkeznek. Ez mindig korfordító események
idején esik meg. Ez történt Lengyelországban, amikor
meghalt II. János Pál. És Budapesten, amikor kitört a fura
forradalom. Aztán minden visszatér a rendes kerékvágásba, a
szurkolók megkönnyebbülten térnek vissza a törzsi gyű-
lölködéshez, mert feszélyezve érzik magukat az ellenséggel
való fraternizálás abnormális helyzetében, olyan férfiatlan az
egész. A Szabadság téri tévészékház ostromában a kibékült
újpesti és ferencvárosi drukkerek meg a nacionalisták mellett
részt vett még öt rendőr, egy határőr és egy honvédtiszt is.
Valamennyi civilben és szolgálaton kívül, ahogy a kamerák
megörökítették. így néz ki a magyar sorsparódia - kurucok és
labancok a huszonegyedik században.
Az újpesti szurkolóknak minden okuk megvolt a
frusztrációra: kedvenc klubjuk nemrég esett ki az
UEFA-kupából, saját stadionjában kapott ki négy-nullra a
liechtensteini bajnoktól, az FC Vaduztól. A Szabadság térről
legalább győztesként vonulhattak le. A tévészékházban
többek között az ital- és csokoládé-automatákat is
hatalmukba kerítették.
A televízió elfoglalása utáni két éjszakán fradisták
harcoltak a Rákóczi úton és az Oktogonon is. De szombaton,
szeptember huszonharmadikán már jobb lett a kedvük.
Csapatuk hét-egyre nyerte másodosztályú meccsét. Amikor
kisebb-nagyobb csoportokban megérkeztek a térre, zöld
pólóban, dobozos sörökkel, mindenütt azt suttogták:
„Megjöttek a fradisták." De nyomtalanul eltűntek a sokezres
tömegben.
Szünetet tartok a tüntetésben, megnézem, mi van a
belvárosban. Néhány száz méterrel arrébb, az Erzsébet téren,
a Gödör Klubban a Specko Jedno együttes játszik. Rengeteg
fiatal, senkinél sincs zászló vagy kokárda. Hiába keresnénk
turulos vagy Gyurcsány-idézetes pólót. A VII. kerületi
kocsmákban hétvégi a hangulat, folyik a Dreher, nyoma sincs
forradalomnak. Egyáltalán nem látszik forró hangulatúnak a
város, a szombat esti láznak semmi köze a tüntetésekhez.
Csak a szocialisták választási ígéreteit hangoztató,
városszerte kiragasztott plakátok szürrealista hatásúak (egy
hét múlva tartják az önkormányzati választásokat). Annak a
pártnak, amely beismerte a gátlástalan hazudozást, nincs
szégyenérzete, és újabb ígéreteket tesz. Hívogatóan
mosolyognak a jelöltek, és felszólítanak: „Szavazzatok
ránk!", mert úgy gondolják, hogy ugyanúgy ragaszkodnak a
pártjukhoz a választóik, mind a fradisták imádott klubjukhoz.
Gyurcsány Ferenc kijelenti, hogy nem tárgyal a
szélsőségesekkel. „Köszönöm kétmillió budapestinek, hogy
a békességet választották, ami fontosabb, mint amit
huszonötezren beszélnek a Kossuth téren."
Én viszont megyek vissza a Kossuth térre, hogy beszédeket
hallgassak a hazaárulásról és arról, hogy el kell zavarni a
kommunistákat. Hogy megnézzem, amint lassan kialszik a
tűz a szívekben, csökken a lelkesedés, véget ér az erekció.
Éjfél után ritkul a tömeg, az Alkotmány és a Nádor utca veze-
ti el a zászlós tüntetők áradatát. Előttem harmincas pár halad
középkori gyolcsot imitáló fehér lenvászon öltözékben.
Kézen fogva mennek, a férfi szabad jobbjával telefont vesz
elő és taxit hív.
Vasárnap délután kipiheni a tér a szombat éjszakát.
Az 1956-os emlékműnél, a tér sarkán egy ötven körüli nő
felemelt kézzel jajveszékel. Közelebb megyek, és kiderül,
hogy énekel. Vagyis inkább szöveg nélküli siratóéneket ad
elő, színházban vagy koncertteremben érvényesülhetne az
előadó drámai készsége és a hangterjedelme. Itt viszont, az
unatkozó tüntetők és a magányos turisták között, a műanyag
palackokkal és sörösdobozokkal telitömött szeméttartó
mellett groteszk hatást kelt. Nem figyel rá senki, néhányan
elnézően mosolyogva fényképezik mobiljukkal. Fiatal párok
sétálgatnak a téren, gyerekkocsikkal, terhes nők, magányos
férfiak kutyával. Némelyik eb háromszínű szalagot visel a
nyakán. Szép idő van, ahhoz képest, hogy szeptember végén
járunk, szokatlanul meleg van. A Kossuth tér megint
vasárnapi ebéd utáni séták és hétvégi piknikek színhelye lett.
A parlamenttel szemben megáll egy nyitott tetejű rózsaszín
autóbusz, egy csapat külföldi turista a gyűlésezők felé
fordítja digitális masináit. Egy perc múlva indul tovább a
busz, nyilván a Hősök terére vagy a Gellérthegyre, hogy
letudják a soros attrakciókat. Ekkor eszembe jut, a város
vezetőinek fel kellene bérelniük egy csoport szélsőségest,
hogy látványosságot nyújtsanak a Budapestet Bécs és Prága
közé beillesztő turistáknak, hogy az élet valamiféle látszatát
vihessék magukkal emlékül. Hadd érezzék a régi monarchia
összes neogótikus, neoklasszicista vagy szecessziós
műemlékének megtekintése után, hogy van itt más is, nem
csak szépen egymásra rakott kövek.
 Egyszer csak erőteljes gitárszóló robban ki a
hangszórókból, ettől felocsúdok a könnyed bambulásból. Az
István, a király című híres rockopera részletét halljuk
felvételről. A hangos akkordok egyáltalán nincsenek
összhangban a térre telepedő csönddel. Pár perc múlva
abbamarad a zene. A Kossuth téren semmi sem hangozhat el
teljes egészében, minden ideiglenes, részleges, mintha valaki
a csatornákon szörfözve nézné a tévét.
Este alig több mint feleannyian vannak a téren, mint
szombaton. Az unatkozó rendőrök az URH-s kocsiban
szendvicseznek, a tüntetők céltalanul lődörögnek az úttesten,
a szegélyköveken üldögélnek, sms-eznek. A rendőrök a
tüntetőkkel társalognak, tüzet adnak egymásnak, egyáltalán
nem feszélyezi őket komoly funkciójuk. Kíváncsi vagyok,
titokban mennyien szolidárisak közülük a tüntetőkkel,
mennyien gyűlölik őszintén a saját miniszterelnöküket.
Lassan kiürül a tér, hisz holnap hétfő, munkába kell menni.
Hétfő reggel már teljesen üres, tíz-tizenöt ember lézeng a
letaposott füvön, páran laticeleken alszanak. Vannak, akik
újságot olvasnak, két idősebb férfi sakktáblát vesz elő,
felállítják a fa-bábukat, lassacskán minden visszatér a rendes
kerékvágásba, elmúlik az ifjúság, visszatér a békés öregkor,
ezt szeretem a legjobban nézegetni ebben a városban: a
parkokban, tereken, kocsmákban, fürdőkben sakkozó,
dámázó, kártyázó öregurakat. Nem tudom, miért fiatal,
gusztusos, mosolygós lányokkal népszerűsítik Budapestet az
utazási irodák - a budapesti kirándulás előnyeit reklámozó
plakátokon sakkozó vagy dámázó idős, fáradt férfiaknak
kellene szerepelniük. Ha időskoromra gondolok, szerintem
pont így kellene kinéznem: egy budai parkban ülök a korai
őszi melegben, a sakktábla vagy a dámafigurák fölé hajolok,
és a következő lépést tervezgetem. A sátrakból lassan
kikászálódnak a fáradt, kialvatlan tüntetők. Ők azok, akik
egy hete nem hagyják el a teret. Azt mondják, addig nem
mennek el, amíg nem távozik a miniszterelnök és kormánya.
A miniszterelnöknek azonban eszében sincs távozni. Olyan
ez, mint Woodstock vagy Jarocin* egy éjjeli koncert után.
Vagy a nevezetes Sziget rockfesztivál, melyet augusztusban
tartanak egy dunai szigeten. A legnagyobb rocksztárok lép
nek fel a Szigeten. Itt, a Kossuth téren a CNN televízió a
legnagyobb sztár, riportot forgat a tüntetésről. De most már
ők sincsenek itt. Kész az anyag, mennek tovább más
országokba, más zavargásokhoz, mert a világ nagyobb és
érdekesebb a Kossuth térnél, és egy perc alatt megfeledkezik
erről az új, groteszk forradalomról. De a tüntetők így is
hálásak a CNN-nek megmozdulásuk közvetítéséért. A világ
legismertebb tévéadójának szóló külön köszönetüket
gondosan transzparensre festették, és kiakasztották a
parlament előtti kordonra.
Csak a tábori konyha előtt áll hosszú, fegyelmezett sor
gulyásért. A környékbeli hajléktalanok és szegények a
kormányellenes megmozdulásnak köszönhetően biztosak
lehetnek benne, hogy mindennap kapnak enni. A környék
parkjaiból, aluljáróiból, a Nyugati pályaudvarról jöttek ide.
Olyanok, mint egy vert sereg, melyet kimerített a vereségtől
vereségig tartó hosszú menetelés, olyanok, mint a sorsukba
beletörődött hadifoglyok. Amikor a hétvégéjüket a parlament
előtt tüntető ezrek visszatértek a hivatalokba és az iskolákba,
ők szállták meg a harcteret. Hallgatagon, mélabúsan
álldogálnak, másnaposak az olcsó kannás fehérbortól.

* A legnagyobb lengyelországi rockfesztivál színhelye - a

ford.
 Aligha érdekli őket a szocialista kormány vagy a jobboldali
ellenzék. Még kevésbé Gyurcsány miniszterelnök
hazugságai. A gulyás érdekli őket. Túl akarják élni a
következő napot abból a maradék időből, ami még hátravan
az életükből. Műanyag szatyraikat szorongatják, ezekben
tartják zsákmányukat; a növekvő hőség ellenére sem veszik
le rétegesen egymásra vett ruhadarabjaikat. Nem beszélnek,
nem kiáltoznak, nincs náluk se zászló, se transzparens. A
Kossuth téren teljes csend uralkodik, még a parlament előtt
kanyarodó kettes villamos csikorgását is hallani.
Egy fiatal japán turistalány, miközben egy jókora szelet
zsíros kenyérrel próbál megküzdeni, leejti apró digitális
gépét. Lehajol érte, közben ügyel rá, hogy egy hagymadarab
se essen le a kenyeréről.
Alig néhányan toporognak a miniszterelnök szimbolikus
koporsója előtt, melyen a következő felirat áll: „Temetjük a
Gyurcsány-kormányt, nektek nincs feltámadás." A ravatalra,
melyre a ládát tették, cédulák tucatjait ragasztották ilyen
feliratokkal: „Gyurcsány, te pszichopata, hordd el magad."
Az installáció Wladyslaw Hasior* műveire emlékeztet,
groteszk, túlzsúfolt, dühíti, de meg is nevetteti a nézőket. Ha
néha nem nevethetnének az emberek a Kossuth téren, sírva
kellene fakadniuk.
Ez a tüntetés kicsit olyan, mint egy kortárs amatőr
művészeti kiállítás. A koporsó közelében rögtönzött
kórterem van, az egészségügy tragikus helyzetét
szimbolizálandó. Rozoga öreg ágy, billegő székek, elromlott
kerekes szék. A körülötte levő cédulákon olvasható, mekkora
összeg jut egy lakos egészségügyi ellátására
Németországban, Csehországban, az

* Lengyel szürrealista szobrász, festő, díszlettervező,

1928-1999 - a ford.
138
Egyesült Államokban és Magyarországon. Természetesen
Magyarországon jut a legkevesebb.
Gyurcsány miniszterelnök abban a híres beszédében,
amelyben az anyjára hivatkozott, említést tett az
egészségügyről is. Anyja elmondta neki, hogy az utóbbi
időben jobban bánnak vele, és azt tudakolta a fiától, javult-e
az egészségügyi rendszer.
- Lószart, mama - felelte a miniszterelnök -, az az igazság,
hogy fölismerik a nevedet.
Gyurcsány miniszterelnök imád beszélni az anyjáról.
Jóleső kacajt kelt egy Gyurcsány-arcú, a milói Vénuszhoz
hasonlóan kéz nélküli próbababa ezzel a felirattal: „A király
meztelen." A bábut szorongató férfi körbejárja az egész teret,
hogy mindenki láthassa a miniszterelnök műanyagba formált
pucérságát.
Ezen a napon új installáció tűnik fel a téren - régi tévékből
rakott piramis. Kész műszaki múzeum. A kibelezett
készülékek képernyőjükkel kifelé vannak fölrakva, porosak,
nyilván pincékből és lomtárakból szedték őket össze.
Mindegyik képernyőre ráírták filctollal: „Ne hazudjatok!"
Mert hiszen az egész média hazudik. A fideszes Hír tévén és
a CNN-en kívül. No de a CNN már elment.
A parlamentet védő rácsokra függesztett nagy fehér
kartonra, a Felelősök Falára bárki felírhatja azt a nevet, aki
miatt Magyarország ilyen tragikus helyzetbe került.
Szerepelnek rajta rádiók, tévéadók, újságok, ismert írók:
Esterházy Péter, Nádas Péter és Konrád György. Ha
valakinek úgy tetszik, felírhatja a szomszédja vagy az anyósa,
a hitelezője, a tanára nevét is, hogy nyilvánosan rájuk
háríthassa a felelősséget saját kudarcaiért. Ez az a ritka
pillanat, amikor végre az írók is felelősek lehetnek valamiért.
 Árpád-szelet

Hogyan mutassam be az Alföldet? Hogyan nevezzem meg a

Nagyalföld végtelen jellegtelenségét, ha nem írok e hatalmas
síkság melankóliájáról, depressziójáról, szomorúságáról,
hiszen ehhez képest a hollandiai polderek olyan változatosak,
mint a svájci táj?
Magamon tapasztaltam meg az Alföldet - céltalanul
autóztam egyik falutól a másikig, egyik kisvárosból a
másikba, csak az isten háta mögötti, időtlenül létező városkák
és települések névtábláira figyeltem, az Alföldön útjelzőként
szolgáló templomtornyokat néztem, nem törődtem sem a
térképpel, sem azzal, hogy melyik úton járok. Eltévedtem, és
mégis mindig ugyanott találtam magam. Tavasszal az Alföld
szemkápráztatóan sárga. Egymásba olvadnak a kicsiny
repceföldek, mintha az egész Nagyalföld sárga lenne, akár a
Szahara. Sivatag az Alföld, délibábok az alföldi kisvárosok.
Aki ide keveredik, egyáltalán nem veheti biztosra, hogy
valóban léteznek.
A Hortobágy tévedés. Az egész Nagyalföldön a Hortobágy
a legkevésbé valóságos. Néha az az érzésem, hogy a
nevezetes kilenclyukú hidat nem 1833-ban építették, hanem
csak pár éve rakták össze sebtében, idevonzandó a turistákat;
a háromszáz éve ott álló híres Hortobágyi csárdát minden
szezon végén szétszedik, kieresztik belőle a levegőt, össze-
tekerik, és elteszik a következő nyárig, amikor majd megint
megjönnek a kalandra éhes német nyugdíjasok,
végigkocsiznak a pusztán, és a tolakodó legyeket el-elhajtva
megcsodálják a kövér mangalicákat és a hőségben unatkozó
szürkemarhákat.
 A Hortobágy a külföldi turistáknak épített skanzen, ahol a
csikósok ostoraikat pattogtatják, lovaikon vágtatva
szakoznak. A magyar lélek számára viszont Ópusztaszer az
igazi skanzen. Ópusztaszer könnyen megközelíthető,
Kecskemét és Szeged között kell lehajtani az M5-ös
autópályáról Kistelek felé, vagy tíz kilométert kell megtenni
odáig, ahol az Ópusztaszeri Tájvédelmi Körzet kezdődik,
amelyet az Alföldön kanyargó Tisza határol.
Ópusztaszert főleg magyarok látogatják, ezért a Szeri
csárda zsúfoltságban és a magyar viszonylatban is gigantikus
adagok méretében is felülmúlja a Hortobágyi csárdát.
Étkezés közben nem cigányok zenélnek, hanem magyarok
citeráznak, monoton játékukkal és siránkozó énekükkel
táplálják a sűrített magyarságra vágyó vendégeket. De ide
nem kimondottan a pacalpörköltért és a citerazenéért jönnek
az emberek, hanem azért, hogy megörvendeztessék a lelküket
a Nemzeti Történeti Emlékparkkal, ami afféle nemzeti
Disneyland. Azért jönnek ide, hogy felfrissítsék az
emlékeiket arról a nagyon távoli múltról, amikor a magyarok
még nem is magyarok voltak, hanem az ázsiai sztyeppékról
érkezett nomád törzsek, akik, miután átkeltek a Kárpátokon,
pont ópusztaszer környékén kötöttek ki. Alighanem
ismerősnek tetszett nekik a lapos táj, megérintette vad
lelküket, felfogták, hogy ismét otthon vannak, tehát
végrehajtották a honfoglalást.
Ebben a fogalomban meghökkentő paradoxon rejlik, mert a
hon az a hely, ahonnan származik az ember, és nem az,
amelyet meghódít. Árpád ide érkező harcosai olyanok voltak,
mint Cortez és Pizarro katonái, a vágyott kincsekkel teli új
világot meghódító konkvisztádorok. A magyar millennium,
melynek Budapest mai szépségét és búskomorságát is
köszönheti, nem a keresztség felvételének volt a jubileuma,
mint Lengyelországban, hanem annak, hogy négyszázezer
magyar behatolt arra a területre, ahol azóta is élnek, és
ahonnan köztudottan soha nem távoznak el, nem foglalnak el
új hazát. A kereszténység felvétele másodrendű ügy, Szent
István egyéni szeszélye, akit 1000-ben koronáztak meg, és
utána leginkább erőszakkal szilárdította meg a magyar
hatalmat és saját szentségét, amint az gyakran megesett a
keresztény hitet szolgáló vezérekkel.
A Feszty-körképen, a Feszty Árpád alkotta panorámának
helyt adó jókora jurtában megtekinthető, hogy is zajlott le ez
az esemény. Feszty két évig festette művét, majd 1894-ben,
két évvel a millenniumi ünnepségek előtt mutatta be
Budapesten. A körkép tizenöt méter magas és százhúsz méter
hosszú.
A kép közepén egy magaslaton áll Árpád vezér, a festő
druszája, egész sleppjével. Feszty alighanem magát festette
meg a magyarok nagy vezérének. Ez a körkép leghíresebb,
prospektusokból, útikönyvekből, tankönyvekből ismerős
részlete; emelkedett és patetikus hangulatú: Árpád fehér
lovon ül, pompás fegyverzetben, öltözetét mintha egy
korabeli divatdiktátor, valami kora középkori Armani vagy
Lagerfeld szabta volna, körülötte a vezérek igazi középkori
celebeknek látszanak. Középkori módra metroszexuálisak.
Elnéznek valahová messzire, töprengőek, nemesek, csinosak,
kényelmesen ülik meg hatalmas lovaikat, bár szerintem a
hódítók ázsiai lovai valamivel kisebbek lehettek. Árpád fehér
lova kacéran felemeli jobb elülső patkóját, kelleti magát,
kokettál. Ezen a részleten nem látszik egy másik fehér ló,
melyet néhány méterrel arrébb éppen kés alá visznek, hogy
feláldozzák. Nem látszik a pogány imádságot mondó sámán,
nem látszanak a legyőzött szlávok, akik fogolyként várják
nyomorú sorsuk beteljesedését, nem látszanak a vitéz
magyarok, akik meztelen nőket hurcolnak ki a kunyhóikból,
hogy megerőszakolják és rabszolgává tegyék őket.
 Árpád a magaslatról nem a jövőbe néz, nem a magyar
sorson töpreng, hanem elégedetten szemléli a harcosai által
végrehajtott mészárlást. Azt csinálja, amihez a legjobban ért -
vezet, hódít, gyilkol. Mestere a szakmájának. Nem jut eszébe,
hogy ő itt a magyar államot alapítja meg. Az a síkság, ahová
most érkezett, rabló pályafutásának egy állomása. Nincs
kizárva, hogy még tetszik is neki, de mégiscsak nomád,
akárcsak a hét egyesült törzs. Mennie, hódítania és győznie
kell.
Herendi Gábor rendező úgy döntött, hogy leszámol a hét
vezér mítoszával. Megcsinálta a Magyar vándor című filmet,
egy történelmi komédiát, amely 2004 legnagyobb filmslágere
lett. Vígjátéknak elég sótlan, unalmas és nemigen
szórakoztató, de legalább megpróbálja nevetségessé tenni a
magyar mitológiát. A hét vezér - Álmos, Előd, Ond, Kond,
Tas, Huba, Töhötöm - felébredve a nagy kumiszozás után,
szörnyű másnaposságtól gyötörve rájön, hogy magukra
maradtak, a törzsek sehol. Keresésükre indulnak hát, és a film
egész időtartama alatt bekóborolják Pannóniát, pár százezer
magyar után kutatva, akikkel végre kellene hajtaniuk a
honfoglalást. Találkoznak szlávokkal, mongolokkal, még
vikingekkel is, csak valahogy magyarokat nem látni semerre.
Herendi filmjében a hét vezér nem ám hét nagyszerű
revolverhős vagy hét szamuráj, hanem hét derék idióta, akik
kumisszal isszák le magukat, énekelnek és táncolnak, akár
egy fiúcsapat tagjai. Igaz, egyikük, Előd néha kifarag a
kardjával egy-két híres magyar találmányt (C-vitamint,
gyufát, bűvös kockát), de a többi vezér képzelőerő híján nem
érti, mire lehetnének ezek jók. Herendi filmje alapfokú
tanfolyam Magyarország történetéről, az ázsiai fiúcsapat
tagjai ugyanis keresztülvándorolnak az évszázadokon, tanúi
lesznek az általuk alapított ország legfontosabb történelmi
eseményeinek. Útjuk során találkoznak a vezérek Corvin
Mátyással, a parasztfelkelőit a nagyurak serege ellen vezető
Dózsa Györggyel, a Habsburgok ellen harcoló Rákóczi
kurucaival, akik kacagásban törnek ki arra a hírre, hogy a
magyar vezérek heten vannak, mert számukra csak az egy
Rákóczi létezik, találkoznak hitleristákkal és szovjetekkel,
fociznak az angolokkal, és tizenegy-kettőre nyernek, ám a
fortélyos angoloknak sikerül valamivel kisebb arányú
vereséget kialkudniuk, vagyis a hat-hármat, a híres 1953-as
eredményt. Csak a magyarokat nem találják még most sem,
akiket ide kellene vezetniük. Lehet, hogy a magyarok igazá-
ból csak a mítoszban léteznek? Lehet, hogy soha nem is
voltak itt? Lehet, hogy megfordították a lovaikat és
visszamentek Ázsiába?
A Feszty-körképen kívül vannak Ópusztaszeren római
romok, tizenkilencedik századi pékműhelyek, paprika- és
hagymatermesztők kunyhói, a szélmalom mellett vannak
még újonnan épített nagy fajurták, melyekben
végigkövethető a terület egész története, a dinoszauruszoktól
napjainkig. Van Nomád Park is vászonjurtákkal és
lovardával, ahol lovaglást és íjazást mutatnak be a bőrkaftánt
és kúp alakú süveget viselő lelkes rajongók.
Nem messze, a lovarda és a Feszty-körkép között áll egy
kis építmény, ez a legérdekesebb egész Ópusztaszeren. Az
emlékmű a magyar haditetteket örökíti meg a honfoglalás
korától a második világháborúig. Négy hatalmasan égnek
meredő fémkardot szorít négy hatalmas kőököl, középen a
„Pro Patria" felirattal. Maga az emlékmű banálisan
univerzális, bármely országban állhatna, és bármely
Pátriának lehetne szentelve. Az az érdekes, ami körülötte
van. Az emlékművet ugyanis szabálytalanul lerakott kőlapok
veszik körül, rájuk vésték a mindig hősies és mindig pro
Patria megvívott, megnyert és elveszített magyar csaták
időontját és helyszínét, függetlenül attól, hogy honvédelmi
vagy országrabló szándékkal hadakoztak.
899-cel kezdődik a csaták listája (ekkor vívták a brentai
csatát a Lombardiát feldúló magyarok), majd rögtön utána
jön 926 (a Sankt Gallen-i csata és az Appennini-félsziget
kirablása) és 955 (az augsburgi szégyenletes vereség).
Hiányzik a 933-ban Merseburgnál, I. Henrik királytól
elszenvedett vereség, de ne legyünk kicsinyesek - csak a
Nyugat-Európa elleni magyar támadásokból jó néhány kört
lehetne kikövezni. Milyen hazáért harcoltak a magyar
támadók a tizedik században? Milyen Patria nevében
gyilkolták és ejtették rabságba az európaiakat ezek a
könyörtelen lovasok, milyen Pátriáért akasztották fel
Augsburgnál Bulcsút és Lehelt? Miért foglalta imáiba egész
Európa, hogy „a magyarok nyilaitól ments meg uram
minket!", ha egyszer azok egyszerűen a hazájukért harcoltak?
És csak azért voltak kénytelenek a Duna-medencében
berendezni ezt a Pátriát, mert az augsburgi csata után már
nem tudták Európát a lovaikkal beszáguldani.
A következő köveken a muszlimoktól Várnánál,
Mohácsnál, Nikápolynál elszenvedett vereségeket örökítették
meg, aztán a nándorfehérvári győzelmet, a tizenhatodik
századi ostromokat, Eger, Kőszeg és Szigetvár hősies
védelmét, a Rákóczi-felkelés csatáit, az 1848-1849-es évek
harcait, a magyar haditettek egész nyilvánvalóan heroikus
panteonját. A dolog a második világháborút megörökítő
kőnél kezd megint érdekes lenni. A negyvenes éveket a keleti
fronton vívott harcok képviselik: Umany (1941), Voronyezs
(1943) és Obertin (1944), ahol elvérzett a 2. magyar
hadsereg. Az epizód 1945-ben fejeződik be, amikor Budát
védték az oroszok ellen, és a nyilaskeresztesek Pest
elvesztése után még egy hónapig tartották magukat a főváros
jobb parti magaslatain. Ezt az emlékművet tehát legalább
bizonyos mértékben a magyar fasizmus tiszteletére állították,
ezen az emlékművön Kossuth Magyarországa Szálasi
Magyarországával tétetik egyenlővé, a Budán védekező
nyilasok a magyar felkelőkkel kerülnek egy szintre, mert az
1945-ös dátum mellett megjelenik 1956 és a csata helyszíne,
Budapest. A dátumokat felvéső kőfaragó számára nyilván az
volt a közös nevező, hogy ezek is, amazok is a Vörös
Hadsereg ellen harcoltak. Így az oroszok által megölt
nyilasok ugyanolyan tiszteletet kaptak, mint az 1956 őszén
elesett felkelők.
Jártam Mohácsnál a magyar mártíromság helyszínén.
Persze voltam Budapesten és Belgrádban is, jártam Egerben,
megnéztem a várat és Dobó István emlékművét, aki olyan
vitézül szállt szembe a törökökkel. De unikumozás közben
Budán kinek jutna eszébe, hogyan védekeztek az oroszok
ellen a németek és a nyilasok 1945 tavaszán? A belgrádi
Kalemegdanban járva, rákija szürcsölgetése közben ki
emlékezne arra, hogy Hunyadi János ott tört borsot a dölyfös
oszmánok orra alá? Ki töprengene el egri bikavér mellett
Eger védőinek hősiességén, akikről a törökök úgy gondolták,
hogy bika-vérivásból merítik hallatlan vitézségüket?
Mégsem lehet elfelejteni Mohácsot.
A mauzóleum tíz-tizenöt kilométerre van a várostól. Az
ötvenhatos úton elindulunk Udvar, a horvát határátkelőhely
felé, majd a megfelelő időben jobbra kanyarodunk Sátorhely
felé. Késő délután érkezem, a meggyőződés nélkül lenyugvó
nap kiemeli a fák körvonalait és az elesettek tiszteletére emelt
emlékmű árnyékát. Kimegyek a csatatérre, ahol 1526.
augusztus 29-én huszonötezres magyar sereg állt szemben
Nagy Szulejmán csaknem hatvanezer főnyi csapataival, és az
első összecsapások kezdeti sikerei után teljesen
megsemmisült. Mindjárt záróra, de mikor a nemzeti
katasztrófaparkot őrző férfi megtudja, hogy
Lengyelországból jöttem, nemcsak azt engedi meg, hogy
bemehessek és nyugodtan megnézhessem a mauzóleumot,
hanem azt is közli velem, hogy nem kell jegyet vennem. - Itt a
közös sírokban lengyel lovagok is nyugszanak - őszintén
megörül nekem, szélesen gesztikulál, büszke a rábízott
létesítményre: az öt tömegsírban több mint tizenötezer
csontváz fekszik. Magányos sétát teszek tehát a csatatéren, az
árkok között, melyekben egymásra rakták az áldozatok
holttesteit. Kanizsai Dorottya, a siklósi vár úrnője temette el
őket a csata után. A bejáratnál kifüggesztett fényképeken
láthatók a halomba rakott csontvázak. A tömegsírokat négy
magyar szobrász művei veszik körül: II. Lajos király, aki
menekülés közben a közeli patakba fulladt a vereség után,
Szulejmán, aki nem fulladt meg, mivel győzött, vezérek és
ismeretlen lovagok. Székely Bertalan híres festményén, a II.
Lajos holttestének megtalálásá-n, mely a budai Várban a
Nemzeti Galériában látható, olyan az iszapos patakból
kiemelt halott király, mint a keresztről levett Jézus Krisztus,
szép és méltóságteljes. Ezzel szemben a mohácsi mauzóleum
faszobrai olyanok, mint egy céllövölde vagy egy bábszínház
figurái. A fényképeken látható csontvázak pedig, azok a
csontvázak, amelyek a talpam alatt vannak, emlékeztetnek
azokra a kis műanyag csontvázakra, amelyeket régebben
autósok akasztottak a belső visszapillantóra. Visszamegyek
az autóhoz, mosolyogva búcsúzik e szomorú vidámpark
gondnoka, környékbeli pincéket és borozókat ajánl, azt
tanácsolja, hogy a közeli szajki vendéglőben egyek valamit.
Jó késő van már, otthagyom a tizenötezer csontvázat, meg a
fából faragott Nagy Szulejmánt és II. Lajost. Továbbhajtok,
hogy vacsorát és szállást keressek Pécsett. Egy alig használt
mellékúton megyek Sátorhely és Nagynyárád falvakon
keresztül, keresztezem a még mindig csak épülő M6-os
autópályát, amely Budapestet köti majd össze a horvát
határral, áthajtok Bolyon, és rátérek az ötvenhetes útra.
Mindjárt meglátom Pécs fényeit és a város mögött
kiemelkedő Mecsek hegységet, egy elfuserált költő hazafias
sóhajtozásainak tárgyát. Alighanem a Kálvária utcai Kálvária
panzióban szállok meg. Alvás előtt beugrom még egy
pohárkára a Káptalan utcai borozóba, a Dóm tér mellett.
Horthy tengernagy most is szigorúan tekint le a falról, és
büszkén dülleszti ki rendjelekkel teletűzdelt mellkasát, a bor
pedig most is ugyanolyan olcsó és savanyú lesz.
Másnap felmegyek Budapestre, hosszú sétát teszek a
Kerepesi temetőben, hogy az örökkévalóságnak szánt
sírkövekre faragott izmos fenekeket és kebleket nézegessem.
 Tartalom

Előszó a magyar kiadáshoz

Kádár-paprikás
Horthy-pecsenye
Rákosi-leves
Bulcsú-Lehel-pörkölt
Szent István-szalámi
Gyurcsány-Orbán-lecsó
Kossuth-zsír
Árpád-szelet
 Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Barna Imre
igazgató Nyomdai előkészítés Pala 8 Tipográfia Nyomta a
Kinizsi Nyomda Felelős vezető Bördős János igazgató
Készült Debrecenben, 2010-ben Szerkesztette Pálfalvi Lajos
Felelős szerkesztő Barkóczi András Művészeti vezető Gerhes
Gábor
A borító Szilágyi Lenke fotójának
felhasználásával készült
A kötetet Pintér József tervezte
Készült 10,65 ív terjedelemben
ISBN 978 963 078964 6