Chevy Stevens

NINCS MENEKVÉS

ALEXANDRA

Tartalomjegyzék

2
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Chevy Stevens: Still Missing
St. Martin’s Press, 2010
155 Fifth Avenue, New York, N.Y. 10010
Copyright © René Unischewski, 2010
Hungarian translation © Bakonyi Berta, 2011
Minden jog fenntartva.
Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani,
információs rendszerben tárolni vagy sugározni
bármely formában vagy módon
a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül;
tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben,
borítással és tördelésben,
mint amilyen formában kiadásra került.
Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2012
7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1.
Telefon: (72) 777-000
e-mail: info@alexandra.hu www.alexandra.hu
Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója
Felelős szerkesztő Nagy Boglárka
A kiadvány magyar változatát Merényi Tamás tördelte
A borítót Tóth Gábor tervezte
ISBN 978 963 297 818 5

3
Anyámnak, akitől a fantáziámat örököltem.

4
 ELSŐ ÜLÉS

Tudja, doki, nem maga az első agyturkász, aki látott, mióta

visszakerültem. Az, akit a háziorvosom javasolt rögtön azután, hogy
hazajöttem, kész főnyeremény volt. A pasas próbált úgy tenni, mintha
nem tudná, ki vagyok, pedig ez baromság – ahhoz vaknak és süketnek
kellett volna lennie. A rohadt életbe, hiszen úgy fest, akárhányszor
megfordulok, újabb kamerás seggfej ugrik elő a bokorból. És mielőtt
ez az egész szarság megtörtént? A világon szinte senki nem is hallott
Vancouver Islandról, nemhogy Clayton Fallsról. Most meg említse
csak meg valakinek a szigetet, és lefogadom, hogy az első, amit
kiejtenek a szájukon, az lesz: „Nem ott rabolták el azt az ingatlanos
nőt?”
Már a pasi rendelője is tisztára lehangolt – fekete bőrkanapék,
műnövények, üveg és króm asztal. Te aztán tudod, mitől érzik
kényelmesen magukat a pácienseid, haver. És persze minden
tökéletes rendben sorakozott az asztalán. Az egyetlen rohadt dolog,
ami görbe volt az egész szobában, a fogsora volt, és ha engem kérdez,
valami nem stimmel egy olyan alakkal, akinek muszáj élére rakni
mindent az asztalán, de a fogát nem csináltatja meg.
Azonnal az anyukámról kezdett faggatni, aztán megpróbált rávenni,
hogy zsírkrétával rajzoljam le az érzéseimet egy rajztömbbe. Amikor
megkérdeztem, viccel-e, azt mondta, elfojtom az érzelmeimet, és
„magamévá kell tennem a folyamatot”. Nohát, csessze meg magát és a
folyamatát. Csak két ülésig bírtam. Nagyrészt azon tűnődtem,
magamat vagy őt kéne-e megölnöm.
Úgyhogy egészen decemberig eltartott – négy hónappal előbb
kerültem haza hogy egyáltalán újra megpróbálkozzam ezzel az egész
terápiadologgal. Már majdnem beletörődtem, hogy egyszerűen
maradok becsavarodva, de hogy egész életemben így érezzem
magam... elég vicces volt, amit a weboldalán írt, már agyturkászhoz
képest, és kedvesnek tűnt – egyébként szépek a fogai. Ami még jobb,
nem áll a neve után egy halom betű, ami isten tudja, mit jelent. Nekem

5
nem kell a legnagyobb és legjobb. Az csak nagyobb egót és még
nagyobb számlát jelent. Az sem érdekel, hogy másfél órát kell
autóznom idáig. Legalább kimozdulok Clayton Fallsból, és eddig még
nem találtam egy riportert sem a hátsó ülésen bujkálva.
De nehogy félreértsen, csak mert úgy néz ki, mint egy nagymama –
kötögetnie kéne közben, nem jegyzetelni -, attól még nem szeretek itt
lenni. És hogy azt mondta, hívjam csak Nadine-nak? Nem vagyok
benne biztos, hogy ez mit jelent, de hadd találjam ki! Megmondta a
keresztnevét, szóval most úgy kéne éreznem, mintha haverok lennénk,
és ezért okés, ha olyasmiket mondok el, amikre emlékezni sem
akarok, nemhogy beszélni róla? Bocs, de nem azért fizetem, hogy a
barátnőm legyen, úgyhogy ha nem bánja, inkább maradok a dokinál.
És ha már olyan rohadtul frankók vagyunk, hadd szögezzek le
néhány alapszabályt, mielőtt elindul a menet. Ha tény-lég belevágunk
ebbe, úgy csináljuk, ahogy én akarom. Ami annyit tesz, hogy nincs
kérdés. Egyetlen sunyi kis „És mit érzett, amikor.. ” sem. Elmondom
az egészet az elejétől fogva, és ha érdekelne a maga mondanivalója,
majd szólok.
Ja, és ha esetleg arra lenne kíváncsi: nem, nem voltam mindig ilyen
bunkó.
Egy picit tovább szundikáltam a szokásosnál azon az augusztusi
vasárnap reggelen, miközben Emma, a golden retrieverem a fülembe
szuszogott. Nem sok ilyen pillanatot engedhettem meg magamnak.
Abban a hónapban a belem is kidolgoztam, hogy megszerezzek egy
munkát, egy vízparti lakóparkot. Clayton Fallsban nagy szó volt egy
százlakásos fejlesztés, és rajtam kívül egy másik ingatlanügynök is
hajtott érte. Nem tudtam, ki a vetélytársam, de pénteken felhívott a
beruházó, és azt mondta, hogy jó benyomást tett rájuk a prezentációm,
és pár napon belül tudatják velem a döntést. Olyan közel jártam a
nagy pillanathoz, hogy már a számban éreztem a pezsgő ízét. Ugyan
csak egyszer kóstoltam, egy esküvőn, és végül akkor is lecseréltem a
sörre – mi lehetne elegánsabb, mint egy szatén koszorúslányruhás
csaj, amint üvegből vedeli a sört? De meg voltam róla győződve,
hogy ettől az üzlettől egyszeriben kifinomult üzletasszonnyá
változom. Borrá válik a víz. Vagyis az én esetemben a sör pezsgővé.

6
 Egyheti esőzés után végre kisütött a nap, és elég meleg lett hozzá,
hogy felvegyem a kedvenc kosztümömet. Halványsárga volt, a
legfinomabb anyagból. Imádtam, mert a szemem unalmas barna
helyett mogyorószínűnek látszott benne. Nemigen hordok szoknyát,
mert épp csak egy paraszthajszállal százötven centi fölött úgy nézek
ki benne, mint egy törpe, de ennek a szabása valahogy megnyújtotta a
lábamat. Még azt is elhatároztam, hogy magas sarkút húzok. Épp
előtte vágattam a hajamból, úgyhogy tökéletesen libegett az
állkapcsom körül, és egy utolsó pillantást vetettem az
előszobatükörbe, hogy megnézzem, nincsenek-e ősz hajszálaim – csak
harminckét éves voltam tavaly, de fekete hajban gyorsan
meglátszanak azok a szemetek füttyentettem egyet magamra,
elbúcsúztam Emmától (van, aki mindent lekopog, én kutyát
simogatok), és elindultam kifelé.
Aznap nem volt más dolgom, mint nyílt napot tartani az egyik
házban. Jól jött volna egy szabadnap, de a tulajdonosok égtek a
vágytól, hogy eladják. Kedves, német házaspár volt, az asszony még
bajor csokoládétortát is sütött nekem, úgyhogy szívesen rászántam
pár órát, hogy örömet szerezzek nekik.
Úgy volt, hogy a barátom, Luke átjön vacsorára, miután végzett a
munkával olasz éttermében. Előző éjjel későig dolgozott, ezért
küldtem neki egy e-mailt, hogy alig várom, hogy találkozzunk. Vagyis
először egy olyan elektronikus képeslappal próbálkoztam,
amilyeneket ő szokott mindig küldeni, de túl édeskés volt a választék
– puszilkodó nyuszipár, puszilkodó békapár, puszilkodó mókuspár –
úgyhogy maradtam a szimpla e-mailnél. Úgyis tudta, hogy nem
annyira a szavak, mint a tettek embere vagyok, de abban az időben
annyira csak a vízparti üzletre koncentráltam, hogy nemigen mutattam
semmit szegény srác felé, pedig a jó isten tudja, mennyivel jobbat
érdemelt volna. Nem mintha panaszkodott volna, pedig nemegyszer
az utolsó pillanatban kellett lemondanom a randit.
Miközben épp azon küszködtem, hogy az utolsó nyílt napos táblát
is anélkül tuszkoljam a csomagtartóba, hogy összekoszoljam a
kosztümömet, megcsörrent a mobilom. A csekély esélyre, hogy a
beruházó lehet, kikaptam a retikülömből.

7
 – Otthon vagy?
Neked is szia, anyu!
– Épp most indulok nyílt napra...
– Szóval még ma is azt csinálod? Val említette, hogy nem sokat
látott mostanában a tábláidból.
– Beszéltél Val nénivel? – Anyu pár havonta rendszeresen
összekapott a testvérével, hogy utána „soha többé ne álljon szóba
vele”.
– Először fogja magát, és meghív ebédre, mintha nem sértett volna
vérig múlt héten, de hát kettőn áll a vásár, aztán mielőtt még
rendelnénk, muszáj közölnie, hogy az unokatestvéred eladott egy
vízparti ingatlant. El tudod hinni, hogy holnap csak azért repül át
Vancouverbe, hogy a Robson Streeten vásárolgasson vele új ruhákat?
Designer ruhákat.
Szép volt, Val néni. Alig bírtam visszafojtani a nevetést.
– Jó Tamarának, de rajta minden remekül áll. – Személyesen azóta
sem láttam az unokatestvéremet, hogy közvetlenül iskola után
átköltözött a szárazföldre, de Val néni egyfolytában küldözgette a
„nézzétek csak, mit találtak ki megint az én csodálatos kicsikéim”
fotókat.
– Megmondtam Valnak, hogy neked is van pár szép holmid. Csak...
konzervatív vagy.
– Anyu, rengeteg szép ruhám van, de...
Leállítottam magam. Kivetette a horgot, márpedig anyu nem az a
sporthorgász típus. Legkevésbé sem hiányzott, hogy tíz percen át
vitatkozzam a megfelelő üzleti öltözékről egy olyan nővel, aki ahhoz
is egybeszabott ruhát és tizenkét centis tűsarkút húz, hogy megnézze a
postaládát. Lehet, hogy anyu kicsike, alig százötven centi, de mindig
én maradtam alul.
– Mielőtt elfelejteném – mondtam -, be tudnál később ugrani a
kapucsínógépemmel?
Egy pillanatig hallgatott, aztán visszakérdezett:

8
 – Ma akarod?
– Azért kérdeztem, anyu.
– Mert épp most hívtam meg holnapra kávézni pár hölgyet a
parkból. Tökéletes időzítés, szokás szerint.
– Ó, a francba, bocs, anyu, de átjön Luke, és reggelihez kapucsínót
szeretnék főzni neki. Azt hittem, te is veszel egyet, csak ki akarod
próbálni az enyémet.
– Úgy volt, de nem egészen állunk most úgy a mostohaapáddal.
Akkor délután fel kell hívnom a lányokat, majd magyarázkodhatok.
Remek, most aztán tiszta rohadéknak éreztem magam.
– Ne aggódj, majd jövő héten beugróm érte, vagy valamikor.
– Kösz, Panka maci! – Most meg már Panka maci vagyok.
– Szívesen, de még szükségem lesz rá... – de már le is tette.
Morogva tömködtem vissza a telefont a táskámba. Ez a nő soha
nem hagyja, hogy befejezzem a mondatot, ha nem olyasmit ejtek ki a
számon, amit szívesen hallana.
A sarki benzinkútnál megálltam egy kávéért és pár magazinért.
Anyukám imádja a szennylapokat, én viszont csak azért veszem őket,
hogy elüssem az időt, ha senki sem jelenik meg a nyílt napon. Az
egyik címlapon valami szerencsétlen eltűnt nő képe volt. Ránéztem a
mosolygós arcra, és arra gondoltam: csak egy lány volt, aki élte a
maga életét, most meg az emberek azt hiszik, hogy mindent tudnak
róla.
Kicsit lassan ment a nyílt nap. Gondolom, a legtöbben kihasználták
a jó időt – ahogy nekem is kellett volna. Tíz perccel a vége előtt
elkezdtem összepakolni a cuccomat. Amikor kimentem, hogy
berakjam a szórólapokat a csomagtartóba, egy újabb, rozsdabarna
furgon tűnt fel és parkolt le közvetlenül az én kocsim mögött.
Idősebb, úgy negyven-egynéhány éves pasas sétált felém, arcán
mosollyal.
– Hoppá, már pakol össze. Úgy kell nekem... a legjobbat
tartogattam utoljára. Nagyon alkalmatlankodnék, ha gyorsan

9
körülnéznék?
Egy másodpercre eljátszottam a gondolattal, hogy azt mondom, túl
késő van. Egy részem egyszerűen haza akart menni, és még a boltba is
be kellett ugranom pár dologért, de amíg haboztam, a férfi csípőre
tette a kezét, hátrált néhány lépést, és szemügyre vette a ház
homlokzatát.
– Ejha!
Végigmértem. Élére vasalt vászonnadrágot viselt, ami tetszett
nekem. Nálam annyiból állt a vasalás, hogy mindent ki-
bolyhosítottam a szárítóban. A futócipője ragyogó fehér volt, a
baseballsapkája peremén pedig egy helyi golfpálya emblémája
virított. Ugyanez az embléma volt könnyű, bézsszínű dzsekijén is. Ha
a klubhoz tartozik, pénze is van. A nyílt napok rendszerint csak a
szomszédságot meg a vasárnapi kocsikázókat vonzzák, de ahogy a
furgonjára pillantottam, láttam, hogy a műszerfal tetején ott hever az
ingatlanbrosúránk. Mi a fene, pár percbe még nem halok bele.
Széles mosolyt villantottam rá, és azt mondtam:
– Természetesen nem probléma, ezért vagyok itt. A nevem Annie
O’Sullivan.
Kezet nyújtottam, de ahogy odalépett, hogy megszorítsa, megbotlott
a járdaszegélyben. Hogy megakadályozza az esést, égnek meredő
seggel a földre tenyereit. Odanyúltam, hogy felsegítsem, de egy
másodpercen belül fel is pattant, és nevetve porolta le a tenyérét.
– Jaj, istenem... annyira sajnálom. Nem esett baja?
A nyílt arcban ülő nagy, kék szem derűsen csillogott. A sarkából
szarkalábak eredtek a nevetéstől, a kipirult arcba olvadtak, és
vonalként keretezték a széles, egyenes, fehér fogsorú mosolyt. Hosszú
ideje nem láttam ennyire őszinte mosolyt, és erre az arcra egyszerűen
muszáj volt visszamosolyogni.
Színpadiasan meghajolt, és azt mondta:
– Én aztán tudom, milyen a jó belépő, nem igaz? Hadd
mutatkozzam be, David vagyok.

10
 Aprót pukedliztem, és azt feleltem:
– Örülök, hogy megismerhettem, David.
Mindketten felnevettünk, és a férfi így folytatta:
– Igazán hálás vagyok, és ígérem, hogy nem rabolom sokáig az
idejét.
– Emiatt ne aggódjon. Nézzen körül, ameddig csak tetszik.
– Nagyon kedves öntől, de bizonyára alig várja, hogy mehessen, és
kiélvezhesse ezt a jó időt. Gyors leszek.
Mindig nagyon jó volt olyan reménybeli vevővel találkozni, aki
emberszámba veszi az ingatlanügynököt. Rendszerint úgy
viselkednek, mintha ők tennének szívességet.
Bevezettem, és elkezdtem a házat dicsérni, amely tipikus nyugati
parti épület volt boltozatos mennyezettel, cédrusfa zsaluzással és
nagyszerű kilátással a tengerre. Ahogy a nyomomban jött, olyan
lelkes megjegyzésekre ragadtatta magát, hogy úgy éreztem, mintha én
is most látnám a házat először, és azon kaptam magam, hogy teljes
beleéléssel mutogatom a részleteket.
– A hirdetésben az állt, hogy csak kétéves, de az építő céget nem
említették – jegyezte meg.
– Egy helyi vállalat, a Corbett Construction. Pár évig még garancia
is van rá, ami természetesen jár a házhoz.
– Ez nagyszerű, egyik-másik kivitelezővel sosem lehet elég óvatos
az ember. Manapság nem lehet megbízni az emberekben.
– Mit is mondott, mikor akar költözni?
– Nem mondtam, de rugalmas vagyok. Ha megtaláltam, amit
keresek, tudni fogom. – Visszapillantottam rá, mire rám mosolygott.
– Ha jelzálogügynökre lenne szüksége, adhatok pár nevet.
– Köszönöm, de készpénzzel fogok fizetni. – Egyre jobb. -A hátsó
udvar el van kerítve? – kérdezte. – Van egy kutyám.
– Ó, imádom a kutyákat! Milyen fajta?
– Fajtatiszta golden retriever, és rengeteg hely kell neki, hogy

11
szaladgálhasson.
– Tökéletesen megértem, nekem is goldenem van, és nem lehet
bírni vele, ha nem mozoghat eleget. – Elhúztam az üveg tolóajtót,
hogy megmutassam a cédrusfa kerítést. – És hogy hívják a kutyáját?
Abban a pillanatban, amíg a válaszára vártam, úgy éreztem, túl
közel jött hozzám. Valami kemény nyomódott a hátamhoz.
Hátra akartam fordulni, de a hajamnál fogva megragadott, és olyan
gyorsan és fájdalmasan rántotta vissza a fejemet, hogy azt hittem,
letépi róla a bőrt. A szívem csak úgy kalapált a bordáim mögött, a
fejemben zubogott a vér. Próbáltam rávenni a lábam, hogy rúgjon,
szaladjon – csináljon valamit, bármit -, de képtelen voltam
megmozdítani.
– Igen, Annie, ez egy pisztoly, úgyhogy legyen szíves ide figyelni!
Elengedem a haját, maga pedig nyugton marad, amíg kisétálunk a
furgonomhoz. És azt akarom, hogy közben mosolyogjon szépen.
Rendben?
– Nem... nem kapok... – nem kapok levegőt.
Halkan, nyugodt hangon suttogta a fülembe:
– Vegyen mély levegőt, Annie!
Teleszívtam a tüdőmet.
– Most szépen, lassan fújja ki!
Lassan kilélegeztem.
– Még egyszer! – Újra tisztán láttam a szobát.
– Jó kislány. – Elengedte a hajamat.
Mintha minden lassítva történt volna. Éreztem, hogy a gerincemnek
nyomódik a pisztoly, miközben előrelökdösött vele. Kiterelt a
bejárati ajtón, le a lépcsőn, és közben valami kis dallamot
dudorászott. Miközben a furgon felé sétáltunk, a fülembe suttogott.
– Lazítson, Annie! Csak figyeljen arra, amit mondok, és nem lesz
semmi baj. Ne felejtsen el mosolyogni!
Ahogy távolodtunk a háztól, körbepillantottam – muszáj, hogy lássa

12
valaki -, de senki sem volt a láthatáron. Eddig észre sem vettem,
mennyi fa van a ház körül, vagy hogy mindkét szomszédos ház más
irányba néz.
– Úgy örülök, hogy előbújt nekünk a nap. Szép idő van egy kis
kocsikázáshoz, nem gondolja?
Fegyver van nála, és az időjárásról beszél?
– Annie, kérdeztem valamit!
– Igen.
– Mi igen, Annie?
– Szép idő egy kis kocsikázáshoz. – Mint két, a kerítés mellett
bájcsevegő szomszéd. Egyfolytában arra gondoltam, nem lehet igaz,
hogy fényes nappal ilyesmit műveljen. Nyílt nap van, az isten
szerelmére, ott áll a táblám a behajtó végén, és bármelyik pillanatban
megjelenhet egy kocsi.
Odaértünk a furgonhoz.
– Nyissa ki az ajtót, Annie!
Nem mozdultam. A derekamhoz nyomta a pisztolyt. Kinyitottam az
ajtót.
– Most pedig szálljon be! – Még keményebben nyomta oda a
pisztolyt. Beszálltam, ő pedig becsukta az ajtót.
Ahogy arrébb lépett, megragadtam a kilincset, és nyomkodni
kezdtem a zárgombot, de valami nem stimmelt. Az ajtónak vetettem a
vállam. Nyílj már ki, a ROHADT ÉLETBE!
Átment a furgon előtt.
Nyomkodtam az ajtózárat, az ablakemelő gombot, rángattam a
kilincset. Kinyílt az ő ajtaja, mire hátrafordultam. Egy kulcs nélküli
távirányítót tartott a kezében.
Felemelte, és elmosolyodott.
Miközben kitolatott a behajtóról, és a ház egyre kisebb lett, nem
tudtam felfogni, hogy mi történik. Nem volt valóságos. Az egész nem
volt valóságos. A behajtó végén megállt egy pillanatra, a forgalmat

13
figyelte. A nyílt napot hirdető táblám eltűnt a gyepről. Hátranéztem a
furgon hátuljába, és megláttam azzal a kettővel együtt, amelyeket az
utca végében tettem ki.
És akkor felfogtam. Nem találomra csinálta. Olvasnia kellett a
hirdetést, és ellenőrizte az egész utcát.
Engem választott.
– Na és hogy ment a nyílt nap?
Jól, amíg meg nem jelent.
Ki tudnám húzni a kulcsot a gyújtásból? Vagy legalább megnyomni
a távirányító nyitó gombját, és kivetni magam az ajtón, mielőtt elkap?
Lassan előrenyúltam a bal kezemmel, alacsonyan tartottam...
A keze a vállamon landolt, az ujjai a kulcscsontom köré fonódtak.
– Azt kérdeztem, milyen napja volt, Annie. Nem szokott ilyen
goromba lenni.
Rámeredtem.
– A nyílt nap?
– Nem volt... nagy forgalom.
– Akkor biztosan örült, amikor felbukkantam!
Ugyanazt a mosolyt villantotta rám, amit olyan őszintének találtam.
Miközben azonban a válaszomra várt, a mosoly halványulni kezdett, a
szorítása pedig erősödött.
– Igen, igen, jó volt látni valakit.
Visszatért a mosoly. Megmasszírozta a vállamat, ahol az előbb
megszorította, és a tenyerébe fogta az arcomat.
– Csak próbáljon lazítani, és élvezze a napsütést, olyan feszültnek
tűnik. – Amikor újra az út felé fordította a fejét, fél kézzel a kormányt
markolta, a másikat pedig a combomra tette. – Tetszeni fog ott
magának.
– Hol? Hová visz?
Dudorászni kezdett.

14
 Egy idő múlva lekanyarodott egy kis mellékútra, és megállt.
Fogalmam sem volt, hol vagyunk. Leállította a furgont, felém
fordult, és úgy mosolygott, mintha legalábbis randin lettünk volna.
– Már nem tart sokáig.
Kiszállt, elölről megkerülte a furgont, és kinyitotta az ajtómat. Egy
pillanatig haboztam. Megköszörülte a torkát, és felvonta a
szemöldökét. Kiszálltam.
Egyik kezét a vállamra tette, a másikban a fegyvert fogta, így
indultunk el a furgon hátulja felé.
Jó mélyen beszívta a levegőt.
– Mmmm, szagoljon csak a levegőbe! Hihetetlen!
Minden csendes volt, az a forró, nyári délutáni csend, amikor
három méterről meg lehet hallani egy szitakötő zümmögését.
Elmentünk a furgon oldalánál egy óriási áfonyabokor mellett, a
bogyói már majdnem beértek. Elkezdtem bömbölni, és úgy remegtem,
hogy alig tudtam lépni. Lecsúsztatta a vállamról a kezét, és
megmarkolta a felkaromat, hogy megtartson. Közben továbbmentünk,
de nem is éreztem a lábamat.
Egy pillanatra elengedett, az övébe dugta a fegyverét, és kinyitotta
a hátsó ajtót. Megfordultam, hogy elfussak, de hátulról megragadta a
hajam, szembe rántott magával, és addig húzott felfelé a hajamnál
fogva, míg már csak a lábujjaim súrolták a földet. Megpróbáltam a
lábába rúgni, de jó harminc centivel magasabb volt nálam, és
könnyedén távol tartott magától. Gyötrelmes volt a fájdalom. Nem
tehettem mást, mint hogy rugdalóztam a levegőben, és ököllel
csépeltem a karját. Úgy sikítottam, ahogy csak bírtam.
A szabad kezével szájon vágott, és azt mondta:
– Miért kellett ilyen ostobaságot művelnie?
Belecsimpaszkodtam abba a karjába, amelyikkel a magasba emelt,
és próbáltam felhúzódzkodni, megszüntetni a fejbőrömet gyötrő kínt.
– Próbáljuk újra! Most elengedem, maga meg beszáll, és hasra
fekszik.

15
 Lassan leeresztette a karját, amíg a lábam földet nem ért. Az egyik
cipőm lerepült, amikor megpróbáltam megrúgni, úgyhogy
elvesztettem az egyensúlyomat, és hátratántorodtam. A térdhajlatom a
lökhárítónak ütközött, és seggre ültem egyenesen a furgonba. Szürke
takaró volt leterítve az aljában. Ott ültem, és csak bámultam rá, úgy
remegtem, hogy a fogaim is vacogni kezdtek. A feje mögött fényesen
sütött a nap, amitől az arca sötét lett, és élénken körvonalazódott a
sziluettje.
Keményen megragadta a vállam, hátradöntött, és azt mondta:
– Forduljon át!
– Várjon... nem beszélhetnénk egy percre? – Úgy mosolygott rám,
mintha kölyökkutya lennék, aki a cipőfűzőjét csócsálja. – Miért teszi
ezt? – kérdeztem. – Pénzt akar? Ha visszamegyünk a táskámért, meg
tudom adni a bankkártyám PIN kódját... van pár ezres a számlámon.
És a hitelkártyáim, elég nagy keret van azokon is. – Továbbra is csak
mosolygott. – Ha megbeszélhetnénk, biztos, hogy kitalálnánk valamit.
Én...
– Nincs szükségem a pénzére, Annie. – A fegyveréért nyúlt.
– Nem akartam, hogy használnom kelljen, de...
– Állj! – nyújtottam magam elé a kezem. – Sajnálom, nem akartam
ezzel semmit, csak nem tudom, mit akar. Talán... szex? Azt akarja?
– Mit kértem az előbb?
– Azt... hogy forduljak hasra.
Felhúzta a szemöldökét.
– Ennyi? Csak azt akarja, hogy forduljak hasra? Mit fog tenni
velem, ha hasra fordultam?
– Most már kétszer kértem szépen. – A keze a fegyvert simogatta.
Hasra feküdtem.
– Nem értem, miért csinálja ezt. – Elcsuklott a hangom. Francba!
Meg kellett őriznem a nyugalmamat. – Találkoztunk már?
Mögöttem állt, egyik kezével a hátam közepén a padlóra szorított.

16
 – Sajnálom, ha megbántottam valamivel, David. Komolyan. Csak
mondja meg, hogyan tehetném jóvá, rendben? Biztosan van valami...
Befogtam a számat, és fülelni kezdtem. Apró zajokat hallottam a
hátam mögül, tudtam, hogy valamit művel, készül valamire. Azt
vártam, hogy mikor hallom meg a kattanást, ahogy kibiztosítja a
fegyvert. Egész testem remegett a rémülettől. Ennyi lett volna
számomra? Arccal a földnek, egy furgon hátuljában végzem?
Éreztem, hogy tűt döf a combom hátuljába. Megrándultam, és
próbáltam odanyúlni. Tűz kúszott végig a lábamon.
Mielőtt lezárnánk ezt az ülést, doki, azt hiszem, úgy korrekt, ha
beavatom valamibe – ha már felültem a nem kamu vonatra, végig is
kéne mennem az úton. Amikor azt mondtam, hogy be vagyok
csavarodva, úgy értettem, hogy frankón szét vagyok cseszve. Úgy szét
vagyok cseszve, hogy éjjelente a gardróbomban alszom.
Rohadtul gáz volt, amikor hazakerültem, és az anyukámnál aludtam
a régi szobámban; reggel kisurrantam, hogy senki se lássa meg. Most,
hogy újra otthon vagyok, pár szarság könnyebb lett, mivel minden
változót én ellenőrizhetek. De be nem teszem a lábam sehová, amíg
nem tudom, merre van a kijárat. Marha jó, hogy maga földszinten van.
Nem ülnék itt, ha az irodája olyan magasan lenne, ahonnan nem
tudnék leugrani.
Éjszaka... nos, az éjszakák a legrosszabbak. Nem tudom elviselni,
hogy ott maradjon valaki. Mi van, ha kinyitnak egy ajtót? Mi van, ha
nyitva hagynak egy ablakot? Ha nem keringőznék már így is az
őrülettel, az garantáltan táncba vinne, hogy összevissza rohangálok,
mindent ellenőrzők, miközben azon igyekszem, hogy meg ne lássák,
mit csinálok.
Amikor hazakerültem, arra gondoltam, hogy ha csak találnék
valakit, aki ugyanazt érzi, amit én... Amekkora marha vagyok,
önsegítő csoportot kerestem. Kiderült, hogy nem létezik semmiféle
AVSE (Anonim Valami-Seggfej-Elrabolt csoport), se online, se off.
Amúgy is baromság az egész anonimitás, mikor ott az ember képe
minden címlapon, újságban meg tévéshowban. Még ha találtam volna
is ilyen csoportot, le merném fogadni, hogy valamelyik csodás módon
együtt érző tagja pénzre váltja az összes szarságomat, amint kiteszi a

17
lábát az ajtón. Eladja a fájdalmamat valami pletykalapnak egy
utazásért vagy plazmatévéért cserébe.
Nem is beszélve arról, hogy utálok idegeneknek beszélni az
egészről, főleg riportereknek, akik rendszerint kurvára kiforgatják az
egészet. Meglepődne, mennyi magazin meg tévéműsor lenne kész
fizetni egy interjúért. Nekem nem kellett a pénzük, de még mindig
ajánlgatják, és a rohadt életbe, szükségem is lenne rá. Nem úgy néz
ki, hogy tovább ingatlanozhatok. Mire jó az az ügynök, aki nem mer
egyedül maradni egy Idegennel?
Néha visszatérek ahhoz a naphoz, amikor elraboltak – jelenetről
jelenetre játszom vissza egészen a nyílt napig, mint egy végtelenített
horrorfilmet, amiben az ember nem tudja megakadályozni, hogy a csaj
kinyissa az ajtót vagy bemenjen a lakatlan épületbe – és eszembe jut
az a címlap a boltból. Olyan hétborzongató belegondolni, hogy most
egy másik nő nézi az én képemet, és azt hiszi, mindent tud rólam.

18
 MÁSODIK ÜLÉS

Útban idefelé egy visítozó mentőautó ért utol – a srác több mint
százzal nyomhatta. Épphogy nem kaptam szívinfarktust. Utálom a
szirénát. Ha nem fagy meg a szar is bennem, ami mostanság elég
könnyen megy – a fenébe is, egy csivava is kiegyensúlyozottabb, mint
én -, átváltok tőle családi emlékképek üzemmódba.
És mielőtt elkezdené csorgatni a nyálát, hogy ugyan milyen elfojtott
problémára utalhat a mentőkkel szembeni ellenérzésem, és azt hinné,
hogy seperc alatt kiturkálja az agyamból, csak nyugi. Épphogy
elkezdtünk beletúrni a trágyadombomba. Remélem, jó nagy lapátot
hozott.
Tizenkét éves koromban apu egyszer elment Daisyért, a
nővéremért a sportcsarnokba, ahol korcsolyaedzése volt – anyu
francia konyha korszakában volt ez, és miközben vártuk őket, épp
francia hagymalevest főzött. A legtöbb gyerekkori emlékemet az épp
aktuális nép kajáinak illata és íze lengi be, és az, hogy bizonyos
ételeket meg bírok-e enni, az adott emléktől függ. A francia
hagymalevest képtelen vagyok, még a szagát sem állhatom.
Aznap este szirénázva száguldott el valami a ház előtt, én pedig
felcsavartam a hangot a tévén, hogy elfojtsam. Később megtudtam,
hogy Daisy és apu miatt szirénáztak.
Hazafelé apu megállt a sarki boltnál, aztán pedig, ahogy kihajtottak
a kereszteződésbe, egy részeg sofőr áthajtott a piroson, és egyenesen
beléjük rohant. Az a seggfej úgy összegyűrte a kocsinkat, mint egy
használt pézsét. Éveken át rágódtam rajta, hogy még mindig élnének-
e, ha nem könyörgök apukámnak, hogy hazafelé hozzon jégkrémet.
Csak úgy tudtam túllépni az egészen, hogy arra gondoltam, ez a
legrosszabb, ami történhet velem az életben. Tévedtem.
Miután a combomba kaptam az injekciót, de még nem vesztettem el
az eszméletemet, két dologra emlékszem: a szúrós pokrócra az
arcomon és a halvány parfümillatra.
Amikor felébredtem, csodálkoztam, hogy miért nem érzem magam

19
mellett a kutyámat. Aztán kinyitottam a szemem, és egy fehér
párnahuzatot láttam. Az enyémek sárgák voltak.
Olyan gyorsan ültem fel, hogy majdnem visszaájultam. Húzott a
fejem, és hányingerem lett. Tágra nyílt szemmel, minden neszre
hegyezve a fülemet néztem körül. Egy rönkházban voltam, úgy hatvan
négyzetméter lehetett, és a nagyját az ágyból is beláttam, ő nem volt
ott. A megkönnyebbülés csak pár másodpercig tartott. Ha ott nincs,
akkor hol lehet?
Láttam a konyhaterület egy részét is. Előttem fatüzelésű kályha,
mellette balra egy ajtó. Úgy gondoltam, éjszaka van, de nem tudtam
biztosan. Az ágy jobb oldalán lévő két ablakon vagy spaletta volt,
vagy be voltak deszkázva. Pár mennyezeti lámpa égett, és egy másik
is, amit az ágy felett szereltek a falra. Az volt a legelső gondolatom,
hogy a konyhába rohanok, és keresek valami fegyvert. De akármit is
adott be, még nem múlt el a hatása. A lábam mintha zseléből lett
volna, és a földre zuhantam.
Pár percig ott feküdtem, aztán továbbkúsztam, és feltápászkodtam.
A konyhaszekrény legtöbb fiókján és ajtaján – még a hűtőn is – lakat
volt. A pultra dőlve végigtúrtam az egyetlen fiókot, amit ki tudtam
nyitni, de konyharuhánál veszedelmesebbet nem találtam benne.
Mélyeket lélegeztem, és megpróbáltam valami nyomot találni, ami
utal arra, hogy hol lehetek.
A karórám eltűnt, és se óra, se ablak nem volt sehol, úgyhogy még
csak meg sem tudtam saccolni, mennyi lehet az idő. Fogalmam sem
volt, milyen messze lehetek az otthonomtól, mert azt sem tudtam, hogy
mennyi ideig voltam eszméletlen. A fejemet mintha satuba fogták
volna. Elkapaszkodtam az ágy és a fal közötti legtávolabbi sarokig,
amennyire csak tudtam, behátráltam, és az ajtóra meredtem.
Úgy éreztem, órákig kuporogtam a faház sarkában. Mindenem
fázott, nem tudtam abbahagyni a vacogást.
Vajon Luke épp most hajt be a kocsibejárómon, a mobilomon hív
vagy SMS-t küld? Mi van, ha azt hiszi, megint sokáig dolgozom, és
elfelejtettem lemondani, úgyhogy egyszerűen hazamegy? Megtalálták
már a kocsimat? Mi van, ha már órák óta eltűntem, és senki nem is

20
kezdett még keresni? Egyáltalán hívták már a zsarukat? És mi lehet a
kutyámmal? Elképzeltem, hogy Emma egyes-egyedül van otthon,
éhesen, a sétájára várva, nyüszítve.
Végigpörögtek a fejemen a krimisorozatok, amiket nézni szoktam.
A CSI – a Las Vegas-i helyszínelők – volt a kedvencem. Grissom
persze csak odament volna a házhoz, ahonnan elraboltak, csinál bent
pár fotót, kint meg elemez egy kis sármintát, és máris pontosan tudná,
mi történt, és hol vagyok. Elgondolkodtam, vajon Clayton Fallsban
vannak-e egyáltalán helyszínelők. A kanadai királyi lovas
rendőrséget kizárólag akkor láttam a tévében, ha valami felvonuláson
lovagoltak, vagy megint elszúrtak egy rajtaütést valami
marihuánatermesztőn.
Minden egyes másodpercben, amíg a Pszichó – így hívtam
magamban – magamra hagyott, egyre brutálisabb halálnemek
képződtek előttem. Ki mondja majd meg anyukámnak, ha rátalálnak
szétroncsolt holttestemre? Mi van, ha sosem találnak meg?
Jól emlékszem még a sikoltozására, amikor telefonáltak a baleset
miatt, és attól kezdve nemigen lehetett látni a vodkáspohara nélkül.
Viszont csak pár olyan alkalomra emlékszem, amikor kimondottan
részeg volt. Általában csak „spicces” volt. Még mindig gyönyörű, de
úgy néz ki, legalábbis nekem, mint egy valaha vibráló festmény,
amelynek elmosódtak a színei.
Felidéztem magamban, ami talán a legutolsó beszélgetésünk volt;
hogy egy kapucsínógépen vitatkoztunk. Miért is nem adtam neki
egyszerűen oda azt a vackot? Annyira kiakadtam rá, most pedig
bármit megtettem volna, hogy visszacsináljam.
Elzsibbadt a lábam, annyit ültem egy helyben. Itt volt az ideje,
hogy felkeljek, és körülnézzek a házban.
Réginek látszott, mint azok a hegyi tűzőrségkunyhók, de
átalakították. A Pszichó mindenre gondolt. Az ágyban nem volt rugó.
Csak két puha matrac, valami habszivacsféle a tömör fakereten. Az
ágy jobb oldalán jókora faszekrény állt. Volt rajta kulcslyuk, de hiába
feszegettem az ajtókat, nem moccantak. A fatüzelésű kandalló és kő
tűztere lelakatolt rács mögött állt. A konyhaszekrény minden fiókja és

21
ajtaja valamilyen fémből készült, és faborítást kapott. Még csak ki
sem rúghattam magam onnan.
Se pince, se padlás nem volt, az ajtó pedig acélból készült.
Próbáltam lenyomni a kilincset, de az ajtó kívülről be volt zárva.
Végigtapogattam a széleit a keret vagy a zsanérok, bármi után kutatva,
amit szét lehetett volna szedni, de semmit sem találtam. A földhöz
tapasztottam a fejem, de egyetlen kis fénysugár sem férkőzött be
alatta, és amikor végighúztam az ujjam az alján, nem éreztem a friss
levegőt. Rengeteg szigetelőanyag lehetett azon a vacakon.
Amikor megkopogtattam a spalettákat, fémes hangot adtak, és se
zárat, se zsanért nem láttam rajtuk. Végigtapogattam a rönköket is,
hátha találok korhadtat, de jó állapotban voltak. A fürdőszoba
ablakpárkánya alatt egy helyen hűvöset éreztem az ujjamon. Sikerült
kiszednem egy darabka szigetelést, és a ceruzányi átmérőjű lyukra
tapasztottam a szemem. Elmosódott, ködös zöld foltot láttam, úgy
gondoltam, kora este lehet. Visszadugdostam a szigetelést, és
körülnéztem, nehogy nyoma maradjon a földön.
A fürdőszoba a régi, fehér káddal és vécével elsőre
szokványosnak tűnt, de aztán feltűnt, hogy tükör nincs, és mikor
megpróbáltam felemelni a vécé víztartályának a tetejét, meg sem
mozdult. Az apró rózsákkal borított rózsaszín zuhanyfüggöny
szövetkarikái acélrúdra voltak felfűzve. Jól megrántottam a rudat, de
be volt fúrva a helyére. A fürdőszobának ajtaja is volt. Zár nélkül.
A konyha közepén lévő pult két oldalán egy-egy padlóba
csavarozott bárszék állt. A konyhagépek mind rozsdamentes acélból
készültek – az pedig nem olcsó -, és vadonatújnak látszottak. A
dupla, zománcos mosogató fehérje és a munkapult csak úgy ragyogott,
és a levegőben hipószag terjengett.
Amikor kipróbáltam a gáz- vagy palackos gáztűzhelynek látszó
valami tetején az egyik égőt, csak kattogást hallottam. Nyilván
kikötötte a gázt. Kíváncsi voltam, nem tudnék-e leszedni valamit a
tűzhelyről, dé az égőket nem tudtam felemelni, és amikor a sütőbe
néztem, felfedeztem, hogy a rácsokat is kiszedték. A sütő alatti fiók le
volt lakatolva.

22
 Sehogyan sem tudtam tehát megvédeni magam, és nem volt kiút
sem. Fel kellett készülnöm a legrosszabbra, de azt sem tudtam, mi
lehet a legrosszabb.
Ráébredtem, hogy megint remegek. Vettem pár mély levegőt, és
megpróbáltam a tényekre összpontosítani, ő nem volt ott, én pedig
még mindig éltem. Valaki biztosan hamarosan rám talál. Odamentem
a mosogatóhoz, és a csap alá dugtam a fejem, hogy igyák egy kis
vizet. De még egy kortyot sem ihattam, meghallottam, hogy elfordul a
kulcs a zárban – vagy legalábbis úgy gondoltam, hogy a zárban.
Majd’ kiugrott a szívem, ahogy lassan kinyílt az ajtó.
A baseballsapka eltűnt a fejéről, felfedte hullámos, szőke haját és
minden kifejezéstől megfosztott tekintetét. Szemügyre vettem a
vonásait. Hogy tűnhetett szimpatikusnak? Az alsó ajka teltebb volt,
mint a felső, amitől kissé lebiggyedt a szája, de ettől eltekintve nem
láttam mást, csak üres, kék szemet és egészen tetszetős arcot, de nem
olyasfajtát, amire azonnal felfigyel az ember, nemhogy emlékezne rá.
Ott állt, és ahogy megállapodott rajtam a tekintete, az egész arca
mosolyra húzódott. Most egy egészen más emberre néztem. És ekkor
értettem meg. Olyan fickó volt, aki maga dönthetett, észrevegyék-e
vagy sem.
– Jó, már fenn is van! Kezdtem azt hinni, hogy túl sokat adtam be.
Ruganyos léptekkel indult el felém. Visszaszaladtam a ház
legtávolabbi sarkába, az ágy mellé, és lekuporodtam. Hirtelen
megtorpant.
– Miért bújik a sarokba?
– Hol a francban vagyok?
– Megértem, hogy talán nem érzi százszázalékosan jól magát, de itt
nincs csúnya beszéd. – Odalépett a mosogatóhoz.
– Vártam már az első közös étkezésünket, de attól tartok, átaludta a
vacsorát. – Elővett a zsebéből egy jókora kulcscsomót, kinyitotta az
egyik szekrényt, és kivett egy poharat. – Remélem, nem nagyon éhes.
– Egy darabig folyatta a vizet, aztán megtöltötte a poharat. Elzárta a
csapot, és a pultnak támaszkodva szembefordult velem. – A

23
vacsoraszabályt nem szeghetem meg, de hajlandó vagyok engedni egy
kicsit mára – nyújtotta előre a poharat. – Biztosan nagyon kiszáradt a
szája.
Éppenséggel a smirgli is sima volt a torkomhoz képest, de semmit
sem akartam elfogadni tőle. Meglengette a poharat.
– A hideg hegyi víznek nincs párja!
Várt pár másodpercet, kérdőn húzta fel a szemöldökét, aztán vállat
vont, és kicsit félrehajolt, hogy a mosogatóba önthesse a vizet.
Kiöblítette a poharat, aztán felemelte és megkocogtatta az ujjával.
– Nem elképesztő, hogy milyen igazinak néz ki ez a műanyag? Nem
minden az, aminek látszik, nem igaz?
Gondosan eltörölgette és visszatette a szekrénybe, amit be is zárt.
Aztán egy sóhajjal leült a pult előtti bárszékre, és kinyújtóztatta a
karját.
– Hú, milyen jólesik lazítani egy kicsit! – Lazítani? Akkor látni
sem akarom, mit művel, ha izgalomra vágyik. – Hogy van a lába?
Nem fáj a tű helye?
– Miért vagyok itt?
– Á! Megszólalt. – Mindkét könyökével a pultra támaszkodott, és
összefűzte az ujjait az álla alatt. – Nagyon jó kérdés, Annie. Röviden
szólva nagyon szerencsés lány.
– Én nem tartom szerencsének, ha elkábítanak és elrabolnak
valakit.
– Nem tartja lehetségesnek, hogy az ember néha rájöhet, hogy
amiről azt hitte, rossz dolog, valójában hihetetlenül jó, ha tudná, mi
volt a másik lehetőség?
– Ennél bármi jobb lehetőség lenne.
– Bármi, Annie? Ahelyett, hogy eltöltene egy kis időt egy ilyen
rendes fickóval, mint én, baleset érte volna a nyílt napról hazafelé...
mondjuk egy fiatal anyukával, aki a boltból tartott haza, és megölt
volna egy egész családot? Vagy talán csak az egyik gyereket, a
kedvencet?

24
 Bevillant, ahogy anyu Daisy nevét hüppögi a temetésen. Csak nem
Clayton Falls-i ez az elmebeteg?
– Nem válaszol?
– Ez nem valami korrekt. Nem tudhatja, mi történt volna velem.
– Látja, ebben téved. De tudom. Pontosan tudom, mi lesz a
magafajta nőkkel.
Jól alakult, tovább kell beszéltetnem. Ha rájövök, mi mozgatja,
arra is rájöhetek, hogy juthatok ki innen.
– A magamfajta nőkkel? Ismert valakit, aki olyan volt, mint én?
– Körülnézett már? – pillantott körbe a kunyhón mosolyogva. –
Szerintem elég jól sikerült.
– Ha megbántotta egy másik lány, azt igazán sajnálom... őszintén,
de az nem tisztességes, ha engem büntet érte, én sosem ártottam
magának.
– Maga azt hiszi, ez büntetés? – Meglepetésében kikerekedett a
szeme.
– Nem rabolhat el valakit, hogy aztán... ide hozza. Egyszerűen nem
tehet ilyet.
Elmosolyodott.
– Nem szívesen mondom ki a nyilvánvalót, de éppenséggel meg is
tettem. Nézze, mi lenne, ha a rejtély egy részét megoldanám magának?
Egy hegyen vagyunk, egy faházban, amit személyesen választottam
magunknak. Minden részletre ügyeltem, úgyhogy itt biztonságban lesz.
A pasas elrabolt, a kurva életbe, és azt mondja, biztonságban
leszek?
– Némileg tovább tartott, mint akartam... de amíg készülődtem,
jobban megismerhettem. Úgy gondolom, hasznosan töltöttem az időt.
– Biztosan... szerintem még csak nem is láttam magát. A David az
igazi neve?
– Maga szerint a David nem szép név?
Így hívták az apámat, de ezt meg nem mondtam volna neki.

25
Próbáltam nyugodt, kellemes hangon beszélni.
– Remek név a David, de szerintem maga összekevert valami más
lánnyal, úgyhogy mi lenne, ha elengedne szépen?
Lassan megcsóválta a fejét.
– Nem kevertem én össze semmit, Annie. Sőt életemben nem
voltam még ennyire biztos semmiben.
Megint előhúzta a zsebéből a kulcscsomót, kinyitotta a
konyhaszekrény egyik ajtaját, megfogott egy nagy dobozt, amelynek az
oldalán az „Annie” felirat állt, és odahozta az ágyra. Szórólapokat
vett ki belőle; házakét, amiket már eladtam. Még az
újsághirdetéseimből is volt nála pár. Felemelte az egyiket. A nyílt
nap reklámja volt.
– Ez a kedvencem. A cím pontosan egyezik a dátummal, amikor
először láttam.
Ekkor átadott egy halom fényképet.
Én voltam rajtuk, ahogy reggel Emmát sétáltattam, az irodába
mentem vagy kávét vettem a sarki boltban. Az egyiken még hosszabb
volt a hajam – a blúz, amit viseltem, már meg sem volt. Csak nem a
házamból csórta? Kizárt, hogy Emma mellett be tudott volna jutni, az
irodámból kellett ellopnia.
Kivette a képeket a kezemből, fél könyökére támaszkodva elnyúlt
az ágyon, és kiterítette őket.
– Nagyon fotogén.
– Mióta szaglászik utánam?
– Nem nevezném szaglászásnak. Talán inkább megfigyelésnek.
Annyi bizonyos, hogy nem áltattam magam azzal, hogy szerelmes
belém, ha erre gondolna.
– Biztos vagyok benne, hogy nagyon rendes fickó, de nekem már
van párom. Sajnálom, ha akaratlanul is összezavartam valamivel, de
én nem érzek ugyanúgy, mint maga. Talán lehetnénk barátok...
Kedvesen elmosolyodott.

26
 – Csak ismételni tudom magam. Nem vagyok összezavarodva.
Tudom, hogy a magafajta nők nem táplálnak romantikus érzelmeket a
magamfajták iránt... a magafajta nők még csak észre sem vesznek.
– Én észrevettem, csak épp úgy gondolom, olyasvalakit érdemelne,
aki...
– Aki mi? Aki hajlandó megállapodni? Talán egy töltött galamb
könyvtárosnőt? Ez a legjobb, amit remélhetek, ugye?
– Nem így értettem. Biztosan sok mindent tud nyújtani...
– Nem velem van a gond. A nők szeretik azt hajtogatni, hogy
olyasvalakire van szükségük, aki mindig ott van nekik: szerető, barát,
egyenrangú társ. De ha egyszer megkapják, eldobják az első férfiért,
aki úgy bánik velük, mint a szeméttel, és mindegy, mit művel velük,
újra és újra visszamennek hozzá.
– Vannak ilyen nők is, de sokan nem ilyenek. Az én barátom a
társam, és szeretem őt.
– Luke? – pattant fel a szeme. – Azt hiszi, Luke egyenrangú társ? –
Rövid kacaj után megcsóválta a fejét. – Megszabadult volna tőle,
amint felbukkan egy igazi férfi. Már kezdett is ráunni.
– Honnan tudja Luke nevét? És miért múlt időben beszél róla?
Csinált vele valamit?
– Luke jól van. Amin most keresztülmegy, az semmi ahhoz képest,
amit maga művelt volna vele. Nem tisztelte őt. Nem mintha
hibáztatnám, annyival jobbat is találhatott volna nála.
– Felnevetett. – Ja, várjunk csak, épp most talált!
– Nos, magát tisztelem, mert tudom, hogy milyen különleges fickó,
és nem is akarja ezt igazán, és ha elengedne, mi...
– Legyen szíves, ne beszéljen ilyen leereszkedően, Annie!
– Akkor mit akar? Még mindig nem mondta meg, miért vagyok itt.
Énekelni kezdett:
– Az időőő az én oldalamon áll... – aztán tovább dúdolta a Rolling
Stones-szám következő néhány taktusát.

27
 – Idő kell? Velem? Hogy beszélgessünk?
Idő, hogy megerőszakoljon, idő, hogy megöljön?
Csak mosolygott.
Ha valami nem megy, mással kell próbálkozni. Felkeltem,
otthagytam sarkom biztonságát, és odaálltam mellé.
– Figyeljen, David... vagy bármi is a neve, el kell engednie. –
Átlendítette a lábát az ágy szélén, és rám meredve felült.
Odahajoltam közvetlenül az arca fölé. – Keresni fognak, rengetegen.
Magának lenne rohadtul jobb, ha most azonnal elengedne – szegeztem
rá a mutatóujjam. – Nem akarok részt venni a beteg kis játékában. Ez
őrültség. Be kell látnia...
Ekkor felém lendült a keze, és úgy megragadta az arcom, hogy úgy
éreztem, összecsikordul az összes fogam. Centiről centire húzott
közelebb. Elvesztettem az egyensúlyomat, és gyakorlatilag az ölébe
dőltem. Csak az állkapcsomat szorító keze tartott még a magasban.
Dühtől remegő hangon szólalt meg:
– Soha többé ne beszéljen így velem, megértette?
Fel-le rángatta a fejemet, és minden alkalommal, amikor lehúzta,
erősebben szorított. Úgy éreztem, szétesik az állkapcsom.
Aztán elengedett.
– Nézzen csak körül, azt hiszi, könnyű egy ilyet megcsinálni? Azt
hiszi, csak csettintettem egyet, és magától összeállt az egész?
Megmarkolta a blézerem elejét, magához húzott, és az ágyra lökött.
Kidagadtak a homlokán az erek, az arca pedig kivörösödött.
Miközben félig rajtam feküdt, megint megragadta az államat, és jól
megszorította. Villogó szemmel meredt rám. Ez lesz az utolsó, amit
láthatok, mielőtt meghalok. Kezdett elsötétülni előttem a világ...
Aztán minden düh elillant az arcáról. Elengedte és megcsókolta az
államat ott, ahová pár másodperce még az ujjait vájta.
– Nahát, miért kényszerített erre? Látja, Annie, én igyekszem,
tényleg igyekszem, de az én türelmemnek is van határa.

28
 – Megsimogatta a hajam, és elmosolyodott.
Némán feküdtem.
Otthagyott az ágyon. Hallottam, ahogy a fürdőszobában zubog a
víz. A körülöttem szétterített fényképek között bámultam a
mennyezetre. Az állkapcsom lüktetett. Könny patakzott a szemem
sarkából, de még csak le sem töröltem.

29
 HARMADIK ÜLÉS

Észrevettem, hogy itt magánál nincs egy halom karácsonyi vacak,

csak az a cédruskoszorú az ajtón. Jó dolog, tekintve, hogy azt
mondják, az ünnepek alatt a legmagasabb az öngyilkosságok száma, a
legtöbb betege pedig valószínűleg amúgy is a szélén áll.
A pokolba is, ha valaki, hát én megértem, miért ebben az
időszakban süllyednek a legmélyebbre. A karácsony nagy szívás volt
gyerekkoromban. Nehéz volt végignézni, hogy minden haverom
megkapja az összes szart, amit én csak a kirakatokban meg a
katalógusokban láthattam. De az az előtti évben, hogy elraboltak
volna? Na, az jó év volt. Egy vagyont szórtam el csicsás díszekre
meg villogó fényekre. Persze képtelen voltam egyetlen téma mellett
elhatározni magam, úgyhogy mire végeztem, minden egyes szoba úgy
festett, akár egy-egy parádés kocsi valami búval baszott karácsonyi
felvonuláson.
Luke-kal hosszú, hócsatával egybekötött téli sétákat tettünk,
pattogatott kukoricát és áfonyát fűztünk fel a fára, rummal nyakon
öntött forró csokit iszogattunk, és pityókás, hamis hangon karácsonyi
dalokat énekeltünk egymásnak. Kész istenverte tévéfilm volt.
Idén rohadtul nem érdekelnek az ünnepek. Na persze nem mintha
túl sok minden lenne, ami érdekel. Mint amikor a mai ülésünk előtt
kimentem a mosdójába, és megpillantottam magam a tükörben.
Mielőtt ez az egész szarság megtörtént, nem tudtam elmenni úgy egy
kirakat előtt, hogy ne nézzem meg benne a tükörképem. Most, ha
tükörbe nézek, egy idegent látok. Annak a nőnek a szeme olyan, mint
a kiszáradt sár, a haja élettelenül csüng a vállára. Le kéne vágatnom a
hajam, de még a gondolat is kimerít.
Ami még rosszabb, én is olyan lettem – egy a nyavalygós,
lehangoló alakok közül, akik minden probléma nélkül előadják,
milyen szar lapot osztottak nekik. Mindezt pedig olyan hangon,
amiből egyértelműen kiderül, hogy nem csak rossz lapot kaptak, de te
kaptad meg azt, ami őket illette volna. Fenébe, valószínűleg most is

30
épp ezen a hangon beszélek. Akartam mondani valamit arról, hogy
milyen szépek a kivilágított üzletek, és hogy mindenki milyen kedves
ilyenkor, az olyanok is, de mintha egyszerűen képtelen lennék
abbahagyni, hogy keserű szavakat okádjak magamból.
Az, hogy tegnap éjjel megint a szekrényemben aludtam,
valószínűleg nem sokat segített a hozzáállásomon, meg a szemem
alatti karikákon sem. Az ágyamban kezdtem – addig hánykolódtam
rajta, míg úgy nem nézett ki, mint egy háború sújtotta övezet -, de
egyszerűen nem éreztem magam biztonságban. Úgyhogy bekúsztam a
gardróbba, és a földön gömbölyödtem össze, Emma pedig
közvetlenül az ajtó előtt feküdt. Szegény kutya azt hiszi, őriz engem.
Mikor a Pszichó kijött a fürdőszobából, megrázta az ujját,
elmosolyodott, és azt mondta:
– Nem feledkezem meg egykönnyen az időről.
Valamit dúdolgatott – meg nem mondanám, mi volt az, de ha még
egyszer meghallom, elhányom magam -, és felhúzott az ágyról,
megpörgetett, és a térdére döntött. Az egyik pillanatban el akarja
törni az állkapcsomat, a másikban meg már valami rohadt Fred
Astaire. Nevetve húzott fel újra, és a fürdőszobába vezetett.
A kád szélén teamécsesek pislákoltak, és a levegő megtelt olvadó
viasz- és virágillattal. A kádból gőz kígyózott fel, a víz felszínén
pedig rózsaszirmok úsztak.
– Ideje levetkőzni.
– Nem akarok – csak suttogásra telt tőlem.
– Idő van – meredt rám kérlelhetetlenül.
Levettem a ruháimat.
Gondosan összehajtotta, és kivitte őket a fürdőből. Lángolt az
arcom. Egyik kezemet a mellem, a másikat az ágyékom elé tettem, ő
félrehúzta őket, és a fürdőkád felé intett. Mikor haboztam, elöntötte a
vér az arcát, és közelebb lépett.
Beszálltam a kádba.
Azzal a nagy állat kulcscsomóval kinyitotta az egyik szekrénykét,

31
és előhúzott belőle egy borotvát – egy régi fajta, egyenes borotvát.
Felemelte a jobb lábamat, a sarkamat a kád szélének támasztotta,
és lassan végigsimított a lábszáramon és a combomon. Ekkor
figyeltem fel először a kezére. Egyetlen szőrszál sem volt rajta, az
ujja hegye pedig sima volt, mintha kiégették volna. Rémület viharzott
át a testemen. Miféle ember égeti le az ujjlenyomatát?
Képtelen voltam levenni a szemem a borotváról, csak néztem,
ahogy a lábamhoz közeledik. Még kiáltani sem bírtam.
– Milyen erős a lába, akár egy táncosnőé. Az anyám táncosnő volt.
– Felém fordult, de én továbbra is a pengére meredtem. – Annie,
magához beszélek – azzal a sarkára ült. – Csak nem ijedt meg a
borotvától?
Bólintottam.
Felemelte, hogy megcsillanjon rajta a fény.
– Az újak egyszerűen nem vágnak tövig. – Vállat vont, és rám
mosolygott. Aztán hátradőlt, és elkezdte a lábam szárát borotválni. –
Ha nyitott marad mindenre, rengeteget fedezhet fel magáról. A tudat,
hogy valaki élet-halál ura maga fölött, élete legerotikusabb élménye
lehet. – Rezzenéstelenül meredt rám. – De amúgy is tudja, milyen
felszabadító lehet a halál, nem igaz, Annie? – Mikor nem
válaszoltam, ide-oda járt a szeme köztem és a borotva között.
– Én... nem tudom, hogy érti.
– Biztosan nem feledte még el teljesen Daisyt.
Rámeredtem.
– Mennyi idős is volt? Tizenkét éves, nem? Ö pedig tizenhat? Ilyen
fiatalon elveszíteni valakit, akit szeret... – csóválta meg a fejét. – Az
ilyesmi nagyon meg tudja változtatni az embert.
– Honnan tud maga Daisyről?
– Az apja pedig, ő útban a kórház felé halt meg, ugye? Na és Daisy
hogy is halt meg?
Tudta! Tudta a rohadék.

32
 Hogy hogyan, azt csak a temetésen tudtam meg, amikor véletlenül
meghallottam, ahogy a nagynéném azt magyarázza valakinek, hogy
anyu miért nem akart nyitott koporsót az ő gyönyörű kislányának.
Utána hónapokig álmodtam a nővéremmel, ahogy vérző arcára
szorítja a kezét, és segítségért könyörög nekem. Hónapokig ébredtem
sikoltozva.
– Miért csinálja ezt? – kérdeztem.
– A lábborotválást? Nem találja megnyugtatónak?
– Nem erre gondoltam.
– Hogy Daisyről beszélek? Jó megbeszélni az ilyesmit, Annie.
Újra átfutott rajtam, hogy ez nem lehet igaz. Nem létezik,
hogy itt fekszem a forró fürdővízben, miközben egy Pszichópata
borotválja a lábam, és arról beszél, hogy ki kell adnom magamból az
érzéseimet. Miféle világban történhet ekkora baromság?
– Álljon fel, és tegye a lábát a kád szélére, Annie!
– Elnézést, inkább beszélgessünk. Kérem, ne tegye ezt velem. ..
Kifejezéstelenné vált az arca. Már láttam ezt a tekintetet.
Felálltam, és a kád szélére emeltem a lábam.
A hűvös levegőtől borzongva néztem, ahogy rózsaillatú gőz
párállik a testemről. Utálom a rózsaillatot, mindig is utáltam. De a
Pszichó?
Dúdolni kezdett.
El akartam lökni magamtól. Az arcába akartam térdelni. De a
szemem a borotva fényes pengéjére tapadt. Nem okozott fájdalmat,
csak egy kicsit a körmeivel, ahogy a hátsómba markolt, hogy egy
helyben maradjak, de iszonyú rettegés töltött el, majd’ szétszaggatta a
mellkasomat.
Évekkel ezelőtt egyszer elmentem orvoshoz, egy idős pasashoz,
akinél csak egyszer voltam azelőtt. Éppen PAP-kenetet kellett vennie,
és még mindig emlékszem rá, ahogy hanyatt feküdtem, a feje pedig ott
volt a lábam között. Hétvégi pilóta volt, és az egész rendelője tele

33
volt repülők fényképeivel. Miközben belém dugott valami hideg
műszert, azt mondta:
– Gondoljon repülőgépekre!
És épp ezt tettem akkor is, miközben a Pszichó leborotvált.
Repülőkre gondoltam.
Miután végzett, és leöblített, kisegített a kádból, és gyengéden
megtörölt. Aztán kinyitotta a szekrénykét, kivett egy nagy üveg
testápolót, és elkezdte bekenni vele a testem.
– Ugye, milyen jólesik?
Borsódzott a bőröm. Mindenütt ott volt a keze, körös-körül siklott
rajtam, ahogy bedörzsölte a testápolót.
– Legyen szíves, hagyja abba! Kérem...
– Ugyan miért tenném? – kérdezte mosolyogva. Nem siette el a
dolgot, egyetlen porcikámat sem hagyta ki.
Miután végzett, hagyta, hadd álljak azon a hülye, bolyhos,
rózsaszín kilépőn, miközben úgy éreztem magam, mint egy bezsírozott
disznó, és úgy illatoztam, mint valami kurva rózsaszál. Nem kellett
sokat várnom, hogy visszajöjjön, a karjában ruhákkal.
Parányi, fehér csipkebugyit vetetett fel velem – nem tangát, normál
bugyi volt -, és hozzá illő, pánt nélküli melltartót. Épp a méretemben.
Hátrébb lépett, végigmért, és összecsapta a kezét, mintha a jól végzett
munkához gratulálna magának. Aztán odanyújtott egy ruhát – szűzies
fehéret, ami talán még tetszett is volna előző életemben. A fene essen
belé, szép ruha volt, drágának látszott. Úgy nézett ki, mint Marilyn
Monroe-nak az a híres ruhája, csak nem annyira merész, inkább jó
kis-lányos változatban.
– Forogjon!
Mivel nem mozdultam, felvonta a fél szemöldökét, és megforgatta
egyik ujját a levegőben.
Ahogy megpördültem, a ruha körülöttem úszott. Elismerően
bólintott, aztán felemelt kézzel megállított.
Miután kitessékelt a fürdőszobából, láttam, hogy eltakarította az

34
összes fényképemet, és a doboz is eltűnt szem elől. A földre
gyertyákat tett, a lámpák fényét eltompította, és ott terpeszkedett
hatalmasan az ágy. Készen várt.
Muszáj volt rájönnöm, hogyan férkőzhetek közelebb hozzá. Időt
kellett nyernem, míg rám nem talál valaki. Valaki úgyis rám talál.
– Ha várnánk vele, csak amíg egy kicsit jobban meg nem
ismerkedünk – szólaltam meg -, sokkal különlegesebb lenne.
– Nyugalom, Annie, nincs mitől félnie.
Aha, mintha Mr. Rogers azt mondaná, micsoda szép nap ez arra,
hogy mindenkit kinyírjon a környéken.
Megfordított, és elkezdte lehúzni a fehér ruha cipzárját. Ekkor
sírva fakadtam. Nem szipogtam, csak ostoba, nyüszítő csuklásfélét
hallattam. Ahogy egészen lehúzta a cipzárt a hátamon, megcsókolta a
nyakam. Kirázott a hideg, ő meg nevetett.
Hagyta, hadd hulljon a ruha a földre. Miközben a melltartómat
kapcsolta ki, próbáltam elhúzódni tőle, de egyik kezével szilárdan
fogta a derekam. A másik kezével elém nyúlt, és tenyerébe vette a
mellemet. Könnyek áztatták az arcomat. Amikor egy könnycsepp a
kezére hullott, maga felé fordított.
Az ajkához emelte a kezét, és a nedves foltra tapasztotta a száját.
Egy másodpercre rajta tartotta, aztán mosolyogva megszólalt:
– Sós.
– Elég! Kérem, hagyja abba! Félek!
Megpördített, és leültetett az ágy szélére. Nem is nézett egyenesen
a szemembe – a testemet bámulta. Verejtékcsepp gördült le az arcán,
lepottyant az álláról és a combomra hullott. Égette a bőröm, és majd’
megvesztem, hogy letörölhessem, de meg sem mertem moccanni. A
földre térdelt, és csókolgatni kezdett.
Savanyú, állott kávéíze volt.
Vonaglani kezdtem, próbáltam félrehúzódni, de csak még
erősebben szorította az ajkát az enyémre.
Végül békén hagyta a számat. Hálásan nyeltem egy nagy korty

35
levegőt, de azonnal a torkomon is akadt, amikor felállt, és vetkőzni
kezdett.
Nem volt valami nagydarab alak, de szálkás izmai voltak, mint a
futóknak, és a teste teljesen szőrtelen volt. Sima bőre csillogott a
gyertyafényben. Úgy meredt rám, mintha azt várná, hogy mondjak
valamit, de nem voltam képes másra, csak bámulni, olyan hevesen
reszkettem. A farka kezdett lekonyulni.
Átnyalábolta a térdhajlatomat, és hanyatt dobott az ágyra.
Miközben a térdével szétfeszítette a lábamat, egyik karomat a testünk
közé préselte, a másikat pedig a bal kezével leszorította a fejem
fölött, a könyökét pedig a bicepszembe nyomta.
Próbáltam kicsavarodni, a csípőmet dobáltam, de a sípcsontjával
az ágyhoz szegezte a combom. A szabad kezével a bugyimat kezdte
rángatni.
Kétségbeesetten pörgette végig az agyam mindazt, amit az
erőszaktevőkről valaha is hallottam. Valami hatalmi dolog, hatalomra
vágynak, de többféle is van, némelyiknek más is kell. Nem
emlékeztem. Miért nem tudtam visszaemlékezni? Ha nem tudom
leállítani, legalább arra rávehetném, hogy húzzon óvszert?
– Álljon le! Én... – A mellkasa a hasamba nyomta az öklömet. Alig
tudtam kinyögni: – Beteg vagyok. Nemi betegségem van. Maga is
megbetegszik, ha...
Letépte a bugyimat. Hevesen hánykolódni kezdtem. Ő pedig
mosolygott.
Mikor már alig kaptam levegőt, abbahagytam a kapálózást, és
próbáltam lélegzethez jutni. Gondolkodnom kellett,
összpontosítanom, ki kellett találnom valamit...
Kezdett elhalványulni a mosolya.
És ekkor megértettem. Minél jobban küzdöttem, annál jobban
élvezte. Kényszerítettem magam, hogy hagyjam abba a reszketést.
Abbahagytam a sírást. Meg sem mozdultam. Repülőgépekre
gondoltam. Nem telt bele sok idő, míg észrevette.
Olyan erősen nyomta le a könyökét, hogy azt hittem, eltöri a karom,

36
de meg sem nyikkantam. Még szélesebbre tárta a lábam, és
megpróbált belém hatolni, de már lekonyult. Észrevettem, hogy van a
vállán egy szemölcs, amelyből egyetlen szőrszál mered ki.
Fogcsikorgatva szorította össze az állkapcsát, és rám mordult:
– Mondd ki a nevem!
Nem feleltem. Eszem ágában sem volt az apám nevén szólítani ezt
a szörnyeteget. A testemen uralkodhat, de a szavaim felett nem
hagyom.
– Mondd el, mit érzel!
Továbbra is csak az arcába bámultam.
Félrefordította a fejemet.
– Ne bámulj!
Újra megpróbálta belém szuszakolni magát. Arra az egyetlen,
szemölcsből kiálló szőrszálra gondoltam. A teste mindenütt
csupaszra volt borotválva, azt az egyetlen szemölcsöt kivéve. A
rémületen is túljutva a hisztéria vett erőt rajtam, és kuncogni kezdtem.
Ha megöl, sem tudtam volna abbahagyni. A kuncogás pedig nevetéssé
erősödött.
Megdermedt rajtam a teste. Még mindig félrenéztem, a szemközti
fal felé fordult a fejem. A szabad keze egyszer csak kilőtt, és a
számra fonódott. Visszafordította a fejem, hogy rá nézzek, a fogaim az
ajkamba martak. Még szorosabban markolt a keze. Sós ízt éreztem a
számban.
– Ribanc! – visította, és csak úgy záporozott rám a nyála. Aztán
megint elváltozott az arca. Minden élet eltűnt belőle. Felpattant az
ágyról, elfújta az összes gyertyát, és a fürdőszobába kullogott.
Hamarosan a zuhany hangját is meghallottam.
Odarohantam a bejárathoz, és lenyomtam a kilincset. Zárva volt. A
víz elállt, a szívem megint dörömbölni kezdett, és visszarohantam az
ágyhoz. A falnak fordulva szívogattam vérző ajkamat, és sírva
fakadtam. A könnyek elkeveredtek a vérrel. Besüppedt az ágy, ahogy
lefeküdt mellém.

37
 Felsóhajtott.
– Istenem, imádom ezt a helyet! Olyan csendes... extra szigetelést
építettem be. Még a tücsköket sem hallani.
– Kérem szépen, vigyen haza! Nem mondom el senkinek.
Esküszöm! Kérem!
– Itt álmodom a legjobbakat.
Odabújt mellém, a lábát az enyémre fektette, és addig fogta a
kezem, míg el nem aludt. Ott feküdtem ennek a meztelen állatnak az
ölelésében, és azt kívántam, bár megnyílna és elnyelne az ágy. Fájt a
karom, fájt az arcom, fájt a szívem. Lassan álomba sírtam magam.
Van még egy kis időnk, de mára végeztem. És igen, nem felejtettem
el, hogy a jövő heti ülés kimarad a karácsony miatt. Nem is baj – kell
egy kis szünet ebből a sok szarból. Ahhoz, hogy beszéljek róla,
vissza kell térnem hozzá. A tagadás sokkal könnyebb. Legalábbis
ezzel áltathatom magam... kábé fél másodpercig. Ha kerülöm ezt a
szart, az olyan, mintha becsuknám az ajtót egy dühöngő folyó előtt.
Ám a repedéseken át elkezd becsorogni a víz, aztán azon kapja magát
az ember, hogy beszakadt rá az ajtó. Most, hogy beeresztettem egy kis
vizet, betörik az ajtó? Ha mindent kiadok magamból, nem sodor el
engem is az ár? Nos, egyelőre azt hiszem, hazamegyek, és
lezuhanyozom forró vízzel. Utána pedig talán még egyszer.

38
 NEGYEDIK ÜLÉS

Hogy telt a karácsony, doki? Remélem, a Télapó hozott valami

szépet. Azzal, hogy minden héten egy ilyen dilinyóssal kell
foglalkoznia, illett felkerülnie a jó gyerekek listájára. Hogy én? Hát,
legjobb szándékaim ellenére, hogy elkerüljek mindenféle ünnepi
vigalmat meg örömködést, csak bekopogtatott az ajtómon. Szó szerint.
Arra járt pár cserkészfiú, akik karácsonyfát árultak, és talán a maga
koszorúja adta az ihletet – vagy a rosseb egye meg, csak az, hogy elég
bátrak voltak hozzá, hogy bekopogtassanak az egyetlen ajtón, amin
nem volt karácsonyi kivilágítás -, de a végén valahogy vettem tőlük
egyet. Mindig is az egyenruhás srácok voltak a gyengéim.
Csak az volt a baj, hogy anyu megszabadult az összes díszemtől, és
akárhányszor arra gondoltam, hogy be kell mennem egy üzletbe...
szóval, még ha nem is bámulnának rám úgy még mindig, mintha egy
manó nőtt volna ki a seggemből, előbb táncolnék mezítláb az
összetört üveggömbökön, minthogy ilyenkor bemenjek egy boltba.
Aztán annyira elegem lett abból, hogy búslakodva, pucéran kuporgok
a sarokban, és csak bámulom azt a rohadt fát, hogy a végén
elcipeltem a hajléktalanszállóhoz. Gondoltam, valaki akár örülhetne
is neki.
A francba, amúgy sem volt mit alá tennem. Megmondtam a
barátoknak meg a családnak, hogy nem akarok ajándékot, és nem
megyek karácsonyi buliba. Részemről ez volt az ajándék a
nagyközönség részére. Semmi szükség rá, hogy mindenki másnak is
elrontsam a kedvét. A tavalyihoz képest így is tomboló siker volt az
ünnep.
Az azutáni reggelen, hogy a Pszichó megpróbált megerőszakolni,
arra kényszerített, hogy vele együtt zuhanyozzam le. Úgy mosdatott le,
mint egy gyereket, egyetlen porcikámat sem hagyta ki. Aztán nekem
kellett lemosdatnom őt – tetőtől talpig.
Miközben leborotválta a saját testét, a fal elé kellett állnom, neki
háttal. Sóvárogtam a borotvája után. Legszívesebben lemetszettem

39
volna a faszát. Engem nem borotvált le ezúttal.
– Borotválkozni az esti fürdésnél kell – jelentette ki.
Miután kimentünk, hozott valami ruhát.
– Mit csinált a kosztümömmel?,
– Ne aggódj, soha többé nem kell az irodába menned!
Mosolygott. Aznap megint csak a szűzies fehér, szexi fehérnemű
volt terítéken, és egy falusias ingruha, vajszínű alapon kicsi,
rózsaszín szívekkel. Olyasmi, amit magamtól soha fel nem húztam
volna – túlságosan is édeskés meg cuki nekem. Miután adott egy pár
ormótlan mamuszt, leültetett egy székre, amíg a reggelit készítette –
zabkását aszalt áfonyával. Miközben ettem, leült velem szemben, és
elmagyarázta a házirendet. Vagyis először arról világosított fel,
mekkora szarban is vagyok.
– Mérföldekre vagyunk minden embertől, úgyhogy ha meg is
szöknél, nem húznád tovább pár napnál. És ha azon aggódnál, hogy
fogunk itt megélni, semmi szükség rá. Mindenről gondoskodtam. A
földből tartjuk el magunkat, és csak akkor kell magadra maradnod, ha
vadászni megyek, vagy be kell szereznem valamit a városból.
Ettől felvillanyozódtam: ha a városba jár, akkor kell lennie
járműnek is.
– Úgysem fogod megtalálni a furgont, de ha mégis, gondoskodtam
róla, hogy ne tudd beindítani.
– Meddig szándékozik itt tartani? Idővel csak elfogy a pénze.
Még szélesebb lett a vigyora.
– Nem érdemlem ezt, a családom sem érdemli. Csak mondja meg,
mit kell tennem, hogy elmehessek! Megteszem, esküszöm, akármi
legyen is az.
– Megesett már, hogy belementem a női taktikázásba, sajnálatos
végeredménnyel, de ezt a hibát nem követem el még egyszer.
– Az a parfümillat a furgon hátuljában, a takarón... másik nő is
van? Volt már...

40
 – Hát nem érted, milyen fantasztikus ajándék mindez? Ez számodra
a megváltás, Annie.
– Semmit sem értek az egészből. Az egésznek nincs értelme. Miért
csinálja ezt velem?
Megvonta a vállát.
– Adódott egy lehetőség, te pedig ott voltál. Időnként jó történik a
jó emberekkel.
– Ez nem jó dolog. Ez rossz. – Rámeredtem. – Nem szakíthat el
csak úgy minden...
– Mitől is szakítottalak el pontosan? A barátodtól? Azt már
megbeszéltük. Az anyádtól? Általában véve meglehetősen
unalmasnak találom az embereket, de végignézni, ahogy ti ketten
együtt ebédeltek! Olyan sokat elárul az emberekről a testbeszéd.
Neked egyedül a kutyáddal van valódi kapcsolatod.
– Megvan a magam élete.
– Nem. Pusztán léteztél. De én új esélyt adok neked, és azt
javaslom, jól figyelj... harmadik már nem lesz. Reggeli után
mindennap torna, aztán tusolás. Ma ugyan reggeli előtt zuhanyoztunk,
de a jövőben nem lesz semmiféle eltérés a napirendtől.
Odasétált a ruhásszekrényhez, és kinyitotta.
– Én választom ki a napi öltözékedet. – Felemelt egy pár
ugyanolyan szabású ruhát, mint amilyen rajtam volt, az egyiken
kobaltkék háttéren tengerészkék szívecskék voltak, a másik egyszínű,
halvány rózsaszín. Egyre fokozódott a rózsaszínnel szembeni
utálatom. Több rakás valószínűleg ugyanolyan ruha töltötte meg a
felső polcot. Hátranyúlt, és előhúzott egy levendulaszínű
gyapjúkardigánt. – Hidegek tudnak lenni a telek idefenn.
Az alsó polcon jó néhány darab sorakozott ugyanabból az
összeállításból, amit most is viselt; bézs ingek és nadrágok. Oldalt
pedig pár bézs kardigánt fedeztem fel. Felfigyelt a pillantásomra,
elmosolyodott, és azt mondta:
– Te vagy az egyetlen szín, ami kell nekem – azzal már sorolta is

41
tovább. – Miután felöltöztél, én kimegyek a dolgomra, a tiéd idebenn
van. Elmosogatsz, beágyazol, és kimosol. – Kivett egy tányért a
konyhaszekrényből, és a pultra vágta. – Hihetetlen, ugye? Ugyanaz a
cég gyártja, amelyik a poharakat is. – Ezután egy lábast húzott elő, és
úgy suhintott vele, mint egy baseballütővel. – Pihekönnyű, és ez is
egy darabban marad. Nem tudom, hogy csinálják – rázta meg a fejét.
– Magam fogok lefújni minden felületet. – Kinyitotta a mosogató
alatti szekrényt, és elővett egy üveg háztartási tisztítószert. Azt láttam,
hogy biológiailag lebomló, de a márkát nem ismertem. – A
tisztítószer mindig el lesz zárva, te pedig sosem nyúlhatsz forró
vízhez vagy bármi olyan eszközhöz, amit nem érzek biztonságosnak.
Miután végeztél a takarítással, elvárom, hogy magadat is kicsinosítsd.
A körmödnek, ami most kész borzalom, tökéletesnek kell lennie, majd
én lereszelem neked. A lábad mindig legyen puha, a lábkörmöd pedig
kilakkozva. A nőknek hosszú haj való, úgyhogy bedörzsölöm
kondicionálóval, hogy gyorsabban nőjön. Sminket nem viselhetsz.
Reggel hétkor kezdődik a nap, ebéd pontban délben, a délutánokat
pedig könyvek tanulmányozásával töltjük, amelyeket elvárom, hogy
megismerj. Ötkor felülvizsgálom a munkádat, hétkor vacsora,
vacsora után megint eltakarítasz, aztán felolvasol nekem. Olvasás
után megfürdetlek, tízkor pedig lámpaoltás.
Megmutatott nekem egy kis zsebórát, amin időzítő is volt, mint egy
stopperen, és a külső zsebében tartotta egy láncon. Nem volt másik
óra a házban, úgyhogy sosem tudtam, menynyi az idő, ha ő nem
mondta meg nekem.
– Naponta négyszer lehet könnyíteni magadon. Ezen alkalmak
során felügyelni fogok, a mosdó ajtaja pedig nyitva marad.
Egyébként... – pillantott az órájára. – Most van az első mosdószünet.
Kerülő úton mentem ki a konyhából, hogy olyan messze
maradhassak tőle, amennyire csak lehet.
- Annie! Ne felejtsd el nyitva hagyni az ajtót!
Pár nap után épp odakinn volt, amikor elhatároztam, hogy
becsempészek egy pisiszünetet. Épp azután jött vissza, hogy lehúztam
a vécét, úgyhogy még folyt a víz. Az ágy mellett álltam,
megpróbáltam úgy tenni, mintha épp azt igazgatnám. Arra gondoltam,

42
esetleg meg sem hallja a vécét, de amint megnyitotta a konyhai
vízcsapot, hogy megtöltsön egy bögrét, megtorpant, félrebillentette a
fejét, azzal bement a fürdőbe. Pár másodpercen belül vörös fejjel,
vicsorgásra torzult szájjal dübörgött felém. A sarokba húzódtam, és
megpróbáltam elrohanni mellette, de elkapott a hajamnál fogva.
Berángatott a mosdóba, és letérdepeltetett a vécé elé. Aztán
felemelte a fedelét, és lenyomta a fejem, be is verte a homlokomat az
ülőkébe. A hajamnál fogva felrántotta a fejemet, közben a szabad
kezével lenyúlt, és megtöltötte a bögrét vízzel a vécéből. Mögém
guggolt, hátrahúzta a fejem, és a számhoz emelte a bögrét.
Küszködve próbáltam elfordítani az arcomat, de olyan erővel
nyomta a bögrét a számhoz, hogy azt hittem, el fog törni. A víz egy
része a számba ment, a többi az orromba. Mielőtt kiköphettem volna,
a számra tapasztotta a kezét, úgyhogy le kellett nyelnem.
Utána egymás után hússzor mosatott velem fogat – fennhangon
számolta -, aztán pedig szétfeszítette a számat, hogy megvizsgálja a
fogaimat. Ezek után tízszer kellett öblögetnem meleg, sós vízzel. A
finálé pedig az volt, hogy fogott egy darab szappant meg egy kis vizet,
és addig dörgölte körbe a számat, míg azt hittem, legalább két réteg
bőrt lenyúzott rólam. Soha többé nem próbálkoztam.
Úgy érzem, doki, sosem fogok megszabadulni az összes háborodott
szabályától. Pedig aztán igazán háborodottak, az biztos. Nem számít,
hogy jól tudom, totális baromság mind. Berögzültek, én pedig
megragadtam bennük. Ráadásul az ő szabályai mellé a saját pszichém
is kitalált párat – minden kis személyiségtorzulás, ami azelőtt lehetett
bennem, hússzorosára nőtt, úgyhogy valami bizarr pszichó-hibrid vált
belőlem.
Mindig ugyanazon az útvonalon jövök ide, és megállók ugyanannál
a kávézónál. Minden egyes ülésen ugyanarra a fogasra akasztom a
kabátomat, és ugyanoda ülök le. Látnia kéne, mit művelek lefekvés
előtt – ajtókat bezárni, minden redőnyt leereszteni, ablakokat bezárni.
Aztán megfürdöm és leborotválom a lábam – először a balt, aztán a
jobbat, végül a hónaljamat.
Miután végeztem a fürdéssel, tetőtől talpig bekenem magam

43
testápolóval, és mielőtt lefeküdnék, még egyszer ellenőrzőm az
ajtókat-ablakokat, fémdobozokat teszek az ajtó elé, és kétszer is
megnézem, hogy be van-e kapcsolva a riasztó – a dobozok arra az
esetre kellenek, ha a riasztó elromlana -, aztán végül megnézem, hogy
ott van-e a kés az ágy alatt, meg a paprikaspray az éjjeliszekrényen.
Éjszakánként sokszor, amikor az ágyamban próbálok elaludni, nem
tudok mást csinálni, csak figyelek az összes apró neszre, úgyhogy
fogom magam, bekúszom a gardróbba, és magammal húzok egy
takarót – azért kúszom, ha esetleg valaki az ablakon leskelődne.
Aztán bebugyolálom magam, és magam elé rendezem a cipőket.
A múltkor azt mondta, hogy a szokásaim valószínűleg
biztonságérzetet adnak – és igen, észrevettem azokat a laza „ezen
érdemes elgondolkodni”-kat meg „nem gondolt-e még arrá-kat,
amiket itt-ott közbeszúrt. Amíg nem kezd el egy rakás kérdést
feltenni, rendben is volnánk. De Istenre esküszöm, amint megkérdi,
hogy érzem magam, máris a hátamnak beszél, merthogy azonnal
eltűnök a színről.
Szóval ezek a rögeszmék? Először azt hittem, totál mellébeszél, de
aztán agyaltam rajta egy kicsit, és azt hiszem, a lefekvési rituálétól
tényleg nagyobb biztonságban érzem magam – ami enyhén szólva is
ironikus. Mármint mindvégig, amíg odafenn voltam, soha nem
éreztem magam biztonságban. Mintha a pokolban hullámvasutaztam
volna, az ördöggel az irányítópultnál, a napirend volt az egyetlen
rohadt dolog, ami bízvást ugyanaz maradt.
Mindennap egy kicsit tovább merészkedem, és van olyan szarság,
amit könnyebben leráztam magamról, mint a többit, de bizonyos
dolgokat? Képtelenség. Tegnap este megittam egy hektó teát, és
majdnem egy órát ültem a vécén, legalábbis én annyinak éreztem, és
próbáltam kicsikarni magamból, hogy ne a rendes időben pisiljek.
Egy cseppet majdnem ki is préseltem – egy pillanatra úgy éreztem,
úristen, mindjárt pisilni fogok -, de aztán megint bezárt a hólyagom.
Nem volt más eredménye a kísérletnek, mint egy újabb álmatlan
éjszaka.
És ezzel elég is volt mára. Haza kell mennem pisilni, és nem, nem
akarom a maga mosdóját használni. Csak ülnék ott, és arra

44
gondolnék, hogy maga meg itt van benn, és közben arra gondol, hogy
tudtam-e pisilni. Kösz, nem.

45
 ÖTÖDIK ÜLÉS

M a útközben idejövet megálltam az utcája sarkán a kávézónál.

Kívülről lepukkantnak néz ki, de király a kávéjuk, majdhogynem
megéri miatta beutazni a városba. Nem tudom, mi van a maga
bögréjében – tőlem aztán whisky is lehet -, de vettem a bátorságot, és
hoztam magának egy teát. Legyen valami haszna is, hogy velem fejezi
be a napját.
Egyébként tetszenek azok a vaskos ezüst ékszerek, amiket mindig
visel. Megy a hajához, és afféle elegáns nagyis benyomást tesznek.
Olyasvalakiét, aki még mindig szexei, és élvezi is. Ne féljen, nem
akarok részleteket kihúzni magából – tudom, hogy az agyturkászok
nem szívesen beszélnek magukról, és mostanság úgyis túlságosan el
vagyok foglalva magammal ahhoz, hogy odafigyeljek.
Talán azért tetszenek az ékszerei, mert az igazi apukámra
emlékeztetnek, ami passzol is ebbe a magamba fordulós dologba.
Nem mintha egy rakás cucca lett volna, de volt neki ez az ír
claddagh-gyűrűje az apjától. Az apukám szülei egyenesen Írországból
jöttek, átjöttek, és nyitottak egy ékszerboltot.
A gyűrű maradt az egyetlen, amit megkapott, miután meghaltak egy
tűzben, nem sokkal azután, hogy a szüleim összeházasodtak – minden
mást vitt a bank. A baleset után kértem anyutól a gyűrűt, de azt
mondta, elveszett.
Szeretem azt gondolni, hogy ha apukám élt volna, minden tőle
telhetőt megtett volna, hogy megmentsen, bár nem igazán tudom,
mihez kezdett volna. Elég laza fickó volt, és a fejemben mindig
negyvenéves marad, a jó, puha pulcsijaiban meg a
vászonnadrágjaiban. Emlékeim szerint csak akkor jött izgalomba, ha
arról számolt be, hogy új könyvszállítmány érkezett a könyvtárba,
ahol dolgozott.
Néha eszembe jutott a hegyen is, még azon is elgondolkodtam,
hogy nem vigyáz-e rám. Aztán kiakadtam. Ha ő lenne az őrangyalom,
ahogy gyerekkoromban mondogattam magamnak, mi a francnak nem

46
állította le?
A második estén a Pszichó gyengéden megmosta a hátamat a
kádban.
– Szólj, ha melegebbre kéred a vizet! – Kicsavarta a rongyot, és
rózsaillatú vizet csöpögtetett a vállamra és a hátamra.
– Csendes vagy ma este. – A nedves hajamba fúrta az orrát a
nyakszirtemnél. Aztán a szájába vett egy tincset, és szívogatni kezdte.
Legszívesebben a képébe döftem volna a vállam, hogy betörjem az
orrát. De inkább csak a kád oldalát bámultam, és azt számoltam, hogy
hány másodperc alatt gördül le rajta egy vízcsepp. – Tudtad, hogy
minden nő hajának egyéni íze van? A tiéd olyan, mint a szerecsendió
meg a szegfűszeg.
Megborzongtam.
– Tudtam, hogy nem elég meleg a víz. – Egy percig folyatta a forró
vizet. – Csak ránézek egy nőre, és megmondom, milyen íze van.
Egyeseket becsap a hajszín. Könnyen gondolhatnánk, hogy anyádnak
azzal a fiatalos arcával meg a szőke hajával biztosan friss és üde íze
van, de én megtanultam, hogy mélyebben kell keresni az igazságot. –
Elém került, és gyengéden elkezdte a lábamat mosdatni.
Továbbra is a kád oldalára összpontosítottam. Csak fel akart
piszkálni – nem mutathattam ki, hogy sikerült neki.
– De azért gyönyörű asszony. Kíváncsi lennék, hány barátod
akarhatott lefeküdni vele. Vagy hogy miközben veled szeretkeztek,
nem rá gondoltak-e.
Görcsbe rándult a gyomrom. Az évek során megszoktam, hogy a
barátaim az anyámat stírölik. Amikor épp nem azzal voltak
elfoglalva, hogy a vacsoráját lapátolják magukba, tátott szájjal
bámulták. Sőt egy srác egyenesen azt mondta róla, hogy úgy néz ki,
mint Csingiling, dögösebb, felnőtt változatban. Még Luke is dadogni
kezdett néha, ha anyám ott volt.
Tizenhét másodperc, tizennyolc... milyen lassú vízcsepp.
– Kétlem, hogy bármelyikük ugyanúgy látta volna, mint én, hogy
zöldalma íze lehet, olyan, ami érettnek tűnik, míg bele nem harapsz.

47
Christina barátnőd meg azzal a hosszú, szőke hajával, mindig
feltűzve, mindig hivatalos. Több van benne, mint elsőre látszik.
Elterelődött a figyelmem a vízcseppről.
– Igen, Christináról is tudok. Ő is ingatlanügynök, igaz? Mégpedig
elég sikeres, ha jól tudom. Nem értem, miért olyanokkal veszed körül
magad, akiket irigyelsz.
Meg akartam mondani neki, hogy én nem vagyok féltékeny, büszke
vagyok Christinára – középiskola óta ő a legjobb barátnőm. A fenébe
is, hiszen egy csomó dolgot ő tanított meg, de befogtam a számat. Ez
az alak úgyis mindent kihasznál, amit mondok, hogy szemétkedhessen
velem.
– Nem emlékeztet Daisyre? Daisy vattacukor volt, de Christina,
mmmm... Christina. Fogadok, hogy importkörte-íze van.
Találkozott a pillantásunk. Elkezdte a lábamat szappanozni. Már
rosszul voltam attól, ahogy szórakozott velem.
– És az anyjának milyen íze volt? – kérdeztem.
Megállt, és megfeszült a lábamon a keze.
– Az anyámnak? Hát azt hiszed, erről szól az egész? – Nevetve
ejtette vissza a lábamat a vízbe, aztán elővette a borotvát a
szekrényből.
Ezúttal a kicsempézett falon lévő vonalakat kezdtem számolgatni,
miközben a lábamat markolta. Mikor a hideg penge végigsiklott a
lábszáramon, elvétettem a számolást, és újrakezdtem. Amikor
felállított, hogy mindenütt leborotválhasson, elosztottam a csempéket
a fugában lévő repedések számával. Amikor a testápolót kente szét
rajtam dúdolva, a viaszcseppeket számoltam a gyertyák oldalán.
Mindent leltárba vettem, amire csak ránéztem. Osztottam és
szoroztam. Ha egyéb gondolat vagy érzés furakodott a fejembe,
elhessegettem, és kezdtem elölről az egészet.
Amikor másodjára próbált megerőszakolni, nem mozdultam, nem
is sírtam, csak bámultam a hálórész falára. Ha nem reagálok, nem
tudja felállítani. Biztosan útban van már a segítség, csak addig kell

48
kihúznom, amíg meg nem érkezik. Úgyhogy nem számított, mit csinál
velem, csak számoltam vagy repülőgépekre gondoltam, miközben
rongybabaként feküdtem ott. Megragadta az arcomat, egyenesen a
szemembe bámult, és egyfolytában próbálta belém gyömöszölni a
lankadt péniszét. Megszámoltam a szemében a vérereket. Egyre
puhább lett a farka. Rám üvöltött, hogy mondjam ki a nevét. Mikor
nem tettem, közvetlenül a fülem mellett a párnára csapott az öklével,
és felvisított:
– Te hülye, ostoba picsa!
Aztán abbamaradt a püfölés. Lelassult a légzése. A fürdőszobába
menet dudorászni kezdett.
Miközben zuhanyozott, én az arcomra szorítottam a párnát, és
belekiabáltam. Te beteg agyú fasz! Te lottyadt faszú seggfej! Rossz
csajt választottál, ha velem akarsz szórakozni! Azután a párnába
szipogtam. Abban a másodpercben, amikor meghallottam, hogy
elzárja a vizet, felkaptam a párnát, a száraz felével felfelé a fejem alá
tettem, és a falnak fordultam.
Sajnos a kudarc nem vette el a kedvét. Minden egyes alkalommal
ugyanúgy kezdődött a menetrend: fürdés – ilyenkor beszélt
legszívesebben -, amit a borotválás követett, aztán a testápoló, és
végül a ruha. Úgy éreztem magam, mint egy színész a Broadwayn –
minden áldott este ugyanaz a színpad, díszlet, világítás meg jelmez.
Az egyetlen, ami változott, a fokozódó csalódása volt, és hogy mit
művelt miatta.
A harmadik csúfos kísérlete után két olyan pofont kaptam tőle,
hogy elharaptam a nyelvem. Ezúttal nem volt elégtétel, se keserű, se
semmilyen. A párnába fojtottam a szipogást, a véres nyelvemet
szívogattam, és rettegtem, hogy mi lesz, ha végzett a tusolással.
A negyedik éjjel kétszer gyomorszájon vágott – kiszorult belőlem a
levegő, és a fájdalom mellett szinte sokkot kaptam -, egyszer pedig
álion. Az a fájdalom elviselhetetlen volt. Elsötétült velem a szoba.
Csak azért imádkoztam, hogy sötétüljön el minden teljesen. De nem
sötétült. Már nem sírtam a párnába.
Az ötödik éjszakán hasra fordított, a kezemre térdelt, és úgy

49
belenyomta a fejem az ágyba, hogy nem kaptam levegőt. Égett a
mellkasom. Háromszor is megcsinálta, épp azelőtt hagyta abba
mindig, hogy elájultam volna.
Legtöbbször azzal végződött, hogy kifejezéstelen arccal felkelt,
aztán egy ideig hallottam, hogy zubog a víz. Miután visszabújt az
ágyba, dédelgetni kezdett, és valami semmiségről kezdett beszélni –
hogyan füstölték az indiánok a húst, milyen csillagképeket látott
éjszakai őrjáratán, milyen gyümölcsöt szeretett.
Egyik éjjel viszont lefeküdt mellém, és azt mondta:
– Kíváncsi vagyok, hogy van Christina. Olyan nyugodt és
összeszedett, nem? Kíváncsi lennék, mi kell hozzá, hogy egy ilyen nő
elveszítse az önuralmát.
Elakadt a lélegzetem, ahogy merev kezembe fonta az ujjait, és
gyengéden az enyémhez dörzsölte a hüvelykujját.
Miközben mellettem hortyogott, majd’ szétmarcangolt a gondolat,
ahogy elképzeltem a kezét Christinán, vagy hogy egy másodpercig is
ugyanazt a rettenetet kellene átélnie, mint nekem. Ezt nem hagyhatom.
A jelenlegi tervem nem működik, hacsak nem akarom megöletni
magam, és esetleg még Christinát is. Túl sok idő, mire megtalálnak, a
Pszichó pedig nem fog egy szép napon így fordulni hozzám: „Úgy
fest, ez nem működik, úgyhogy most hazaviszlek.” A saját életemmel
elhazardírozhatok egy darabig, de Christináéval nem.
Segítenem kell neki, hogy megerőszakolhasson.
Létfontosságú volt, hogy megértsem a viselkedését. Mindent
előtúrtam, amit valaha is olvastam az erőszaktevőkről, minden
tévéműsort, amit róluk láttam – Különleges ügyosztály, Gyilkos
elmék, meg egy pár dokumentumműsor -, leginkább arra
összpontosítottam, hogy mi tetszik nekik, és milyen körülmények
hatására ölik meg az áldozataikat.
Eszembe jutott, hogy bizonyos erőszaktevőknek azt kell
gondolniuk, hogy az áldozatuk élvezi, amit művelnek vele. Talán a
Pszichó is képes volt abba a hitbe ringatni magát, hogy valójában
begerjedek tőle, csak azért nem tudta működésre bírni magát, mert

50
egy bizonyos ponton egy parányi, kételkedő hangocska szólalt meg
benne. Ez idáig impotenssé tette. Ha hangosabb lesz, nekem végem.
A következő estén azt mondtam a fürdőben:
– Milyen gyengéd!
Szúrósan meredt rám, én pedig rávettem magam, hogy a szemébe
nézzek.
– Komolyan?
– A legtöbb férfi, tudja, kicsit durva, de magának finom keze van.
Elmosolyodott.
– Sajnálom, hogy olyan nehéz volt velem, csak tudja, elsőre nem
voltam biztos semmiben, de elgondolkodtam rajta, hogy talán... talán
még nem olyan késő, hogy új életet kezdjek. – Mennyire
bizonytalankodjak? Ha túl határozott vagyok, sosem veszi be.
– Nehéz veled?
– Úgy értem, eltart egy ideig, hogy megszokjak itt, meg minden, de
kezdem úgy látni, hogy talán még meg is tetszhet nekem idefenn.
Magával.
– Tényleg úgy gondolod? – vontatottan ejtett ki minden egyes
szótagot.
Újfent szemkontaktusra kényszerítettem magam, és próbáltam olyan
őszintének tűnni, amilyennek csak tudtam.
– Tényleg. Maga sok olyan dolgot megért, amit a legtöbb férfi nem.
– Ó, hát persze, hogy értek egy csomó olyasmit, amit a legtöbben
nem. – Arcára kiült a díjnyertes vigyor.
Bingó!
Miközben testápolóval kenegetett, azt mondtam:
– Nagyon jó ez az illat. – Erre még szélesebb lett a mosolya.
Miután felvettem a ruhát, megpördültem neki, és azt mondtam:
– Magam is épp ezt választottam volna.
Az ágyon halkan nyöszörögni kezdtem, és vissza is csókoltam, de

51
csak óvatosan, mintha az érintése ébresztette volna fel az érzékeimet.
Felgyorsult a légzése, és úgy számoltam köztük a másodperceket,
mint az összehúzódások között szokás. Belül halott voltam.
Zihálva, kipirult arccal feküdt rám. Aggódtam, hogy elveszítheti az
erekcióját – és azzal együtt az önuralmát is -, úgyhogy lenyúltam, és
simogatni kezdtem, mielőtt csúnya véget ért volna a dolog. Meg
kellett tennem.
Mélyen legbelül összekucorodtam, és nem akartam hallani a saját
szavaimat, ahogy azt suttogtam:
– Erre a pillanatra vártam.
A karja megfeszült, az arca pedig elkomorult a dühtől. A keze a
torkomnak feszült. A szorítása erősödött, én pedig hiába próbáltam
kapkodni utána.
– Bármelyik pillanatban megölhetlek, te meg úgy beszélsz, mint
egy kurva?! Rettegned kellene! Könyörögnöd! Az életedért küzdened!
Hát nem érted?!
Végül elengedte a nyakam, de a megkönnyebbülést megelőzte egy
ütés a gyomromba. Ököllel csépelte a testem, a mellem, az arcom, az
ágyékom. Kapálóztam, de hirtelen mindenütt ott volt az ökle. Addig
záporoztak rám az ütések, míg a végén semmit nem éreztem. Kiütött.
Furcsa volt, doki, de amikor a Pszichó lekurvázott és megvert,
csak fájdalmat éreztem, de felháborodást nem, mert azt akartam,
hogy bántson. Miközben a testem küzdött ellene, magamban
buzdítottam. Megérdemeltem a fájdalmat. Hogy mondhattam
olyanokat? Hogy is nyúlhattam hozzá?
Sok mindent megtettem a hegyen, sok mindent, amit nem akartam
megtenni, és sok mindent, amire nem is hittem volna képesnek
magam. De akkor? Amikor azon gondolkodom, hogyan lett belőlem
ez a zombi, aki vagyok, hogy zuhanhattam így össze, mindig addig a
pillanatig követem vissza a dolgokat – addig a pillanatig, amikor
félretettem a lelkem, hogy helyet csináljak az ördögnek.

52
 HATODIK ÜLÉS

Tegnap beültem egy kicsit egy templomba. Nem imádkozni – nem

vagyok vallásos csak hogy csendben üldögéljek. Az elrablásom előtt
valószínűleg vagy ezerszer elmentem az előtt a templom előtt, anélkül
hogy észrevettem volna. Nem vagyunk az a kimondott templomjáró
család, anyukám és a mostohaapám rendszerint azzal voltak
elfoglalva vasárnap reggel, hogy kialudják a „vallásukat”. De az
utóbbi pár hónapban én bementem párszor. Régi templom, olyan szag
van bent, mint egy múzeumban – az a jó fajta, „mi minden szart
túléltem, és még mindig állok”-féle. Valamiért a festett üvegablakok
is bejönnek nekem. Ha most valami mély értelműt akarnék magára
zúdítani, azt mondanám, hogy az fogott meg rohadtul, ahogy azok a
diribdarabkák egy egésszé állnak össze. Még jó, hogy nem vagyok
ilyen mélyenszántó.
A templom általában üres, köszönöm, Istenem, de még ha van is
bent valaki, soha nem szólnak hozzám, nem néznek rám. Nem mintha
keresném bárkinek is a pillantását.
Amikor először tértem magamhoz, miután a Pszichó ájultra vert,
fájt mindenem, és még az is sokáig tartott, hogy felemeljem a fejem,
és körbenézzek. Hullámokban tört rám a hányinger. Ahányszor
levegőt vettem, belesajdult a mellkasom jobb fele. Az egyik szemem
elég rendesen összeragadt, a másikkal pedig csak homályosan láttam,
de a körvonalakat ki tudtam venni. Ő nem volt a láthatáron. Vagy a
földön aludt, vagy odakinn volt. Mozdulatlanul feküdtem.
Hívogatott a mosdó, de nem tudtam, eljutok-e odáig, ráadásul
rettegtem, hogy engedély nélküli pisilésen kap rajta. Nyilván újra
visszaájultam, mert nem emlékszem semmire, míg fel nem ébredtem
egy álomból, amiben Luke-kal és a kutyáinkkal szaladtam a
tengerparton. Amikor eszembe jutott, hol vagyok, sírva fakadtam.
Égett a húgyhólyagom – ha sokáig várok, az ágyba pisilek. Isten
tudja, mi akasztotta volna ki jobban. Szóba sem jöhetett, hogy
visszahúzzam magamra azt a ruhát, úgyhogy meztelenül másztam el a

53
fürdőszobáig. Pár másodpercenként megálltam, megvártam, hogy
eltűnjenek a szemem elől a fekete foltok, aztán kúsztam még pár
centit, miközben végig nyöszörögtem. Imádta volna.
Mivel féltem a vécét használni, hátha bejön közben, a fürdőkádba
guggoltam a lefolyó fölé. A falnak támasztottam a fejem, próbáltam
épp csak annyi levegőt venni, hogy még ne fájjon, és imádkoztam,
hogy meg ne haljak közben. Végül visszakúsztam az ágyba, és megint
elájultam.
Fájt a fejem, de csak távoli lüktetés volt, mint valami háttérzaj.
Még mindig nem tudtam, hol a Pszichó, és rémisztő képek zúgtak át a
fejemen, amelyekben épp elrabolta Christinát. Azért imádkoztam,
hogy a manipulálási kísérletem ne űzze egyenesen hozzá.
Nem tudom, meddig lebegtem ki-be az öntudatlanságból, de úgy
véltem, legalább egy napig. Mire visszanyertem némi erőmet,
elvánszorogtam az ajtóig. Még mindig zárva volt. Picsába! A csap
alá hajtottam a fejem, lemostam az arcomról a ragacsot, ami vér
lehetett, és teleittam magam. Amint a hideg víz a gyomromba ért, a
mosogatóba kapaszkodtam, és kiokádtam.
Amikor végre szédelgés nélkül tudtam mozogni, újra átkutattam a
házat. Minden repedésbe és résbe benyúltam. A konyhapulton állva
olyan erővel rúgtam a spalettába, hogy azt hittem, elszakadnak a
lábizmaim. Még csak nyomot sem hagytam rajta. Alaposan helyben
voltam hagyva, és nem tudtam, mikor ettem utoljára, de akkor is
nekivágtam volna a hegynek, csakhogy abból az átkozott kunyhóból
nem volt kiút.
Számon akartam tartani, hogy mennyi ideje tűntem el, úgyhogy
elhúztam az ágyat a faltól, és addig nyomtam a körmöm a fába, míg
halvány jel nem maradt utána. Ha a fürdőszobafal apró lyukán
keresztül fényt láttam, gondoltam, reggel van, ha sötét volt, vártam,
amíg kivilágosodott, és újabb rovátkát kapartam. Két vonás volt,
mióta magamra hagyott. Hogy tartsam magam valamiféle napirendhez,
ami legalább emlékeztet a Pszichóéra, akkor pisiltem, ha már nem
bírtam tovább tartani, és akkor is csak a kádban, miközben minden
zajra hegyeztem a fülem. Mivel túlságosan féltem lezuhanyozni vagy
fürödni, hátha közben hazajön, és rajtakap, mindkettőt kerültem, és

54
akárhányszor mardosni kezdett az éhség, teletöltöttem magam vízzel.
Láttam magam előtt, ahogy otthon mindenki gyertyafénynél virraszt,
és elképzeltem, hogy a barátaim találkozókat tartanak vagy
röplapokat osztogatnak a mosolygós képemmel. Anyukám biztosan
majd’ megőrült. Láttam, ahogy otthon sír, valószínűleg így is
gyönyörűen fest – jól áll neki a tragédia. A szomszédok főtt ételt
hoznak át, Val néni fogadja a hívásokat, a nevelőapám pedig a kezét
fogja. Azt kívántam, bár elmondhatná nekem valaki mindezt! Miért
nem találtak még rám? Feladták? Sosem hallottam, hogy ha valaki
eltűnt, hetek múlva találták volna meg. Hacsak nem hullaként.
Luke talán a tévében esdekel, hogy jöjjek vissza. Vagy inkább a
zsaruk faggatják? Nem mindig a partner az első gyanúsítottjuk? Lehet,
hogy épp vele vesztegetik az időt, miközben a Pszichót kéne
keresniük.
Aggódtam Emmáért, és hogy ki viselheti gondját. Az érzékeny
pocakjának megfelelő kajával etetik? Sétáltatják? Leginkább azon
gondolkodtam, nem hiszi-e azt, hogy elhagytam, és ettől mindig sírva
fakadtam.
Hogy megnyugtassam magam, úgy játszottam vissza emlékeimet
Luke-ról, Emmáról és Christináról, akár egy videofelvételt: szünet,
visszatekerés, újrajátszás. Christináról az volt az egyik kedvencem,
amikor ránk jött az édességzabálás. Tavaly halloweenkor átjött
szókirakóst játszani, és úgy döntöttünk, hogy felbontjuk az egyik
zacskót, amit a gyerekeknek vásároltam. Az egy zacskóból kettő lett,
aztán három, végül négy. Úgy bepörögtünk a cukortól, hogy a játék
csúnya szavak káoszává és hisztérikus röhögéssé olvadt szét. Aztán
elfogyott a gyerekeknek szánt édesség, úgyhogy lekapcsoltunk minden
villanyt. A sötétben kucorogva hallgattuk a petárdákat, és
szétröhögtük a fejünket.
De végül mindig a Pszichóra tértem vissza, és arra, hogy mit
csinálhat éppen vele. Elképzeltem Christinát az irodájában, talán
sokáig dolgozott, aztán magam előtt láttam, ahogy a Pszichó odakinn
vár a furgonjában. Egészen feldühödtem a tehetetlenségtől.
Ahogy még egy nap eltelt, kezdett alábbhagyni az étel utáni

55
sóvárgásom, de az érzés, hogy a Pszichó visszajön, megmaradt. És ha
életben akartam maradni, fel kellett készülnöm rá. A csábítási
kísérletem csaknem végzett velem, úgyhogy rá kellett jönnöm, miért
kattant ki, amikor úgy tettem, mintha beindultam volna.
Szadista lenne? Nem, az nem izgatta fel szexuálisan, amikor
megvert. Újrajátszott valamit. Volt a pasasnak egy megszokott
mintája. Mindig a fürdéssel kezdődött – talán ez neki az előjáték? -,
aztán később bekeményített. Mi a franc a mániája?
Azt mondta, hogy a nőknek nem kellenek a rendes srácok, mind azt
akarjuk, hogy úgy bánjanak velünk, mint a szeméttel, és aztán amikor
túlságosan nyílt csábítási kísérletet tettem, bepörgött, és lekurvázott,
azt mondta, küzdenem kellene ellene. Nyilván azt hiszi, hogy egy
„rendes” nő titokban agresszív férfira vágyik, aki durva vele és
leteperi, de az ő fejében csak egy „kurva” mutatja ki, hogy ez tetszik
neki – egy rendes nő ellenáll. Úgyhogy talán nem érzi magát igazi
férfinak, amíg tényleg meg nem ijedek tőle.
A kedvemre akart tenni – félelemmel és fájdalommal. És minél
inkább nem reagáltam, annál inkább úgy gondolta, hogy bántania kell.
Szent szar! Egy erőszaktevő, aki szerint minden nő erőszakról
fantáziái. Legalább már tudtam, mit akar – ellenkeznem kell, és ki
kell mutatnom a fájdalmat és a félelmet.
Ha lett volna valami a gyomromban, amit kihányhatok, ki is
hánytam volna. Valahogy az, hogy tudtára hozzam a valódi
érzéseimet, rosszabbnak tűnt, mint az, ha úgy teszek, mintha élvezném
az erőszakot.
A negyedik egyedül töltött napon egyre nehezebben különböztettem
meg az álmaimat a valóságtól, minthogy egyre többet aludtam, és
egyre kevesebbet voltam ébren. Volt, amikor biztos, hogy
hallucináltam, mert teljesen éber voltam, mégis Luke hangját
hallottam, és éreztem a kölnije illatát is, de amikor kinyitottam a
szemem, nem volt ott más, csak azok a rohadt falak.
Ráébredtem, hogy annyira gyenge vagyok, hogy megfeledkezhetek
a tervemről, úgyhogy faragtam egy versikét, ami segíthet észben
tartani. Újra és újra ezt kántáltam, miközben ki-be siklottam az

56
álomból.
A Pszichó esze kevés, félelem kell és rettegés. A Pszichó esze
kevés, félelem kell és rettegés.
Az ötödik napra attól kezdtem félni, hogy nem jön vissza, mielőtt
éhen halok. A nap nagy részét az ágyon heverve vagy a hátamat a
saroknak támasztva töltöttem, vártam, hogy nyíljon az ajtó, és
mondogattam a versikémet, de egyfolytában elbóbiskoltam. Talán
kora este lehetett, de úgy legyengültem, hogy későbbnek tűnt. Aztán
egyszer csak kattant a zár, és besétált.
Valójában megörültem neki – nem kell éhen halnom. Annak
különösen örültem, hogy egyedül látom, de aztán eszembe jutott,
Christina nem fekszik-e öntudatlanul, megkötözve a furgonban.
Bezárta az ajtót, megállt, és rám bámult. Homályosan úszkált
előttem az alakja.
A Pszichó esze kevés, félelem kell és rettegés...
Remegő testtel és hangon szólaltam meg:
– Hál’ istennek, már úgy féltem! Azt... Azt hittem, egyedül halok itt
meg.
Felvonta a szemöldökét.
– Inkább halnál meg társaságban?
– Nem! – Ahogy a fejemet ráztam, forogni kezdett velem a szoba. –
Nem akarom, hogy bárki is meghaljon. Gondolkodtam... – ételtől
megfosztott agyam küszködve kereste a szavakat. – Elgondolkodtam
a... dolgokról. Amiket el akarok mondani, de tudnom kell... –
elszorult a szívem. – Christina, Christina jól van?
Odaballagott az egyik bárszékhez, leült, és a kezére támasztotta az
állát.
– És az nem érdekel, hogy én hogy vagyok?
– De, de igen, csak arra gondoltam... csak tudni akartam...
– A Pszichó arca elhomályosult előttem, aztán megint kiélesedett a
kép, és megint csak homályba borult. – Eltoltam. Jól eltoltam. A

57
múltkor.
Összeszűkült szemmel bólogatott.
– De van egy tervem. Tudod...
– Van egy terved? – húzta ki magát.
Miket beszélek én itt?
A tenyerembe vájtam a körmöm. Megint kiélesedett a szoba.
– Hogy hogyan tudna kettőnk között működni a dolog.
– Nagyon érdekes, de én is átgondoltam egyet s mást.
Nyilvánvalóvá vált, hogy döntenem kell bizonyos dolgokban, és nem
hiszem, hogy tetszeni fognak a lehetőségek.
Ideje a tettek mezejére lépni. Lassan talpra kászálódtam. Megint
forogni kezdett a szoba. Megkapaszkodtam a falban, becsuktam a
szemem, és vettem pár nagy levegőt. A Pszichó csak nézett.
Kifejezéstelenül.
Gyomromra kulcsolt kézzel botorkáltam oda, hogy leüljek a
mellette lévő székre.
– Azt hiszem, ezt megértem. Sok mindenen mentél át, és velem is
csak a baj volt, igaz? – Félig lehunyt szemmel, lassan bólintott. – Az
a helyzet, hogy amikor legutoljára próbáltunk... amiket mondtam. Az
nem is én voltam. Csak azt hittem, ezt akarod, ez tenne boldoggá.
Még mindig nemigen mutatott ki semmit, de feszült figyelemmel
nézett a szemembe. A legjobb hazudozók mindig közel maradnak az
igazsághoz. Újabb nagy levegőt vettem.
– Tényleg nagyon megijedtem, tőled is, meg az érzésektől, amiket
felszínre hoztál bennem, de nem tudtam... – Felemelte az állát a
kezéről, és kihúzta magát. Gyorsabban kellett beszélnem. – Most már
értem, csak őszintének kell lennem hozzád, magamhoz is, és készen
állok erre. – Imádkoztam, hogy legyen erőm kimondani a következő
szavakat. – Szóval szeretném még egyszer megpróbálni. Kérlek, adj
nekem még egy esélyt, kérlek szépen! – Hosszú hatásszünetet
tartottam, aztán összehúztam magam, ahogy felállt a székről.
– Talán adnom kéne egy kis időt ennek, Annie. Nem szeretném

58
elhamarkodni a döntést. – Kitárt karral állt elém, és félrebillentette a
fejét. – Mit szólnál egy öleléshez? – A szeme nem mosolygott.
Próbára tett. Odaléptem a karjai közé, és a magamét is köré fontam. –
Christina jól van – mondta. – Üdítő délutánt töltöttünk háznézőben.
Az biztos, hogy ért az ingatlanszakmához.
Végre fellélegezhettem.
– Érzem a szívverésedet. – Még jobban magához szorított. Aztán
elengedett, és azt mondta: – És most enned kell valamit.
– Kiment a házból, de pár pillanat múlva vissza is tért, kezében
egy barna papírzacskóval. – Lencseleves, frissen készült a kedvenc
üzletemben, és egy kis bioalmalé. Jót fog tenni a fehérje meg a cukor.
Miután a Pszichó megmelegítette az illatozó levest, odahozott elém
egy gőzölgő tányért és egy pohár gyümölcslevet. Kapkodó kézzel
nyúltam a leves után, de leült mellém, és maga elé húzta az asztalon a
tányért. Elfutotta a könny a szemem.
– Kérlek szépen, ennem kell, olyan éhes vagyok!
Kedvesen felelte:
– Tudom.
A szájához emelt egy kanál levest, és ráfújt. Kínkeservesen
néztem, ahogy beleszürcsölt. Biccentett, aztán visszaejtette a kanalat
a tányérba. Még egyszer megfújta, de ezúttal az én számhoz emelte a
kanalat. Ahogy érte nyúltam, megállt, és megcsóválta a fejét.
Visszaeresztettem az ölembe a kezem.
A Pszichó lassan, kanalanként etetett meg a levessel, először
minden kanálnyit megfújt, és párszor abbahagyta, hogy pár korty
almalevet itasson velem. Amikor a leves és a gyümölcslé fele
elfogyott, azt mondta:
– Valószínűleg ennél többet most nem vesz be a gyomrod. Jobban
vagy?
Bólintottam.
- Jó – pillantott az órájára, és elmosolyodott. – Itt a fürdés ideje.
Ezúttal, amikor a fürdőszobából az ágyhoz vezetett, és elkezdte

59
hátul lehúzni a ruhám cipzárját, tudtam, mit kell tennem.
– Kérlek, ne érj hozzám... nem akarom!
A vállamba fúrta az állát, az orrát pedig a fülcimpámhoz nyomta.
– Érzem, hogy reszketsz. Mitől félsz?
– Tőled... tőled félek. Olyan erős vagy, és fájdalmat fogsz okozni.
A ruhám a földre hullott, ő pedig elém került. Ragyogott a szeme a
gyertyafényben. Ott állt előttem, és középső ujjával a nyakamat
cirógatta.
Az ujja a jobb oldalamon egészen a szeméremcsontomig vándorolt
le, és ott megállt.
Kirázott a hideg.
– Írd le nekem a félelmedet! – A „félelem”-nél kicsit elidőzött.
– A térdem... úgy elgyengült. Émelyeg a gyomrom. Nem kapok
levegőt. A szívem pedig... mintha szét akarna robbanni.
Vállamra tett kézzel tolt hátra, míg a térdhajlatom az ágy szélének
nem ütközött, aztán lökött egyet rajtam, úgyhogy az ágyra huppantam.
Néztem, ahogy levetkőzik.
Átkúsztam az ágyon, de a bokámnál fogva visszarántott.
Azzal rajtam is termett, és letépte a melltartómat meg a bugyimat.
Az egész olyan gyorsan történt. Bekeményedett, és már bennem is
volt. Sikítottam. Ő csak mosolygott. Fogcsikorgatva szorítottam össze
a szememet, számoltam a döféseit – hal csillapodni kezdett,
kapálóztam – és imádkoztam. :
Legyenmárvégelegyenmárvégelegyenmárvége. '
Miután végre elment, legszívesebben hipót öntöttem volna az
ágyékomra, és véresre sikáltam volna forró vízzel, de még csak meg
sem mosakodhattam. Amikor rákérdeztem, azt mondta:
– Erre semmi szükség, pihenj csak!
Lihegve feküdt, a hajamat simogatta, és megszólalt:
– Holnap kiveszek a fagyasztóból egy kis csirkemellet. – Magához

60
húzott, és a nyakamba szuszogott. – Főzhetünk együtt kínait belőle, jó
lesz? – Addig dédelgetett, míg el nem aludt.
Még éreztem a nedveit a lábam között, de nem sírtam. Amikor
eszembe jutott Luke, majdnem felhüppögtem, de jó erősen a számba
haraptam belülről. Csak a sötétbe suttogtam:
- Ne haragudj!
Láttam régebben műsorokat asszonyokról, akik évekig olyan
alakokkal élnek, akik rendszeresen kiverik belőlük a szart is – sőt
nemcsak hogy velük maradnak, de minden erejükkel azon vannak,
hogy boldoggá tegyék a pasast, ami persze sosem jön össze -, és
együtt akartam érezni velük, meg akartam érteni őket, de egyszerűen
nem ment, doki. Nekem elég egyszerűnek tűnt a képlet. Fogd a
cuccod, és köszönj el a faszfejtől, lehetőleg egy alapos seggberúgás
kíséretében. Na persze azt hittem, én aztán kemény kis sütemény
vagyok. Nos, mindössze ötnapi egyedüllét kellett hozzá, hogy ez a
süti szétmorzsolódjon. Öt dögletes nap, és bármit megtettem volna,
amit akar. Most pedig úgy mutogatnak körbe, mint valami hősnőt. A
hősök lángoló épületekbe vetik magukat, és gyerekeket mentenek
meg. A hősök meghalnak a jó ügyért. Én nem hős vagyok, hanem
gyáva.
Ma este újabb interjúra kell mennem, hogy leüljek valami
fogpasztareklám mosolyú szőkeséggel, aki ilyeneket fog kérdezni:
„Hogy érezte magát odafenn, nem félt?” Vaslogika, bazmeg,
Sherlock! ők sem jobbak nála – ugyanolyan szadisták, csak nagyobb
fizetéssel.
Érdekes, hogy már nemigen kérdezi senki, hogy érzem magam –
nem mintha elmondanám. Csak az a furcsa, hogy miért nem érdekel
senkit, mi van utána – csak a sztori. Szerintem azt hiszik, utána vége
is.
Bár úgy lenne!

61
 HETEDIK ÜLÉS

Nehéz elhinni, hogy már január harmadik hete van, nem, doki?
Örülök, hogy végre letudtuk az egész karácsonyi meg újévi hacacárét,
és erről jut eszembe: nem meséltem még a karácsonyról a
Pszichóval? Tudja, nem hiszem, hogy rászántam volna magam, hogy
megosszam az ő nem túl szép szavait minden piros-zöldfélével
kapcsolatban. Szóval, egy nap leültetett, és közölte, hogy december
van, de nem fogjuk megünnepelni a karácsonyt, mert a társadalom
azzal is csak irányítani próbálja az embereket.
De itt még nem állt le. Végig kellett hallgatnom a végeérhetetlen
tirádáit a karácsony minden szörnyűségéről, meg hogy a társadalom
hogyan kapott fel egy mítoszt, és hogy fújta fel pénzszerző hadjárattá.
A világon nem akartam semmit kevésbé, mint hogy bármit is a
Pszichóval ünnepeljek meg, de mire az ünnep összes szaros részletét
kivesézte, boldogan segítettem volna Grincsnek ellopni a karácsonyt.
Voltaképpen épp ezt tette az a pöcs velem. Ellopta a karácsonyomat.
Persze sok mással egyetemben. Tudja, mint például a büszkeségem,
önbecsülésem, örömöm, biztonságom, hogy ágyban tudjak aludni, de
hát nem panaszkodom.
Hát, legalább a fát megpróbáltam... Talán jövőre más lesz. Ahogy
maga mondta, nem szabad elvetnem a lehetőséget, hogy nem mindig
fogok ugyanígy érezni, és fontos felfigyelni a haladás apró jeleire,
nem számít, milyen jelentéktelennek tűnnek. Ma, amikor kiléptem az
ajtómon, megéreztem a hó illatát, és pár másodpercre izgalomba
jöttem. Idén eddig még nem is havazott, és régebben, amint leesett pár
centi, máris kinn rohangáltunk Emmával. Olyan rohadt vicces elnézni.
Szaladgál, csúszkál, ugrál, ássa és eszi a havat. Mindig szerettem
volna tudni, mire gondol közben. Valószínűleg arra, hogy nyuszik,
nyuszik, el kell kapnom a nyuszikat! Néha bedobtam egy marék
jutalomfalatot a hóba, hogy végre találjon is valamit.
Aztán vettem egy forró fürdőt, főztem egy csésze teát, a tűz elé
kucorodtam egy könyvvel, és néztem, hogy rángatja Emma a lábát,
miközben álmában újraéli a mókázást. Visszajöttek ezek az emlékek,

62
és jól éreztem magam. Mintha lenne valami, amire várhatnék.
A jó érzés viszont azonnal el is illant, ahogy eszembe jutott a
tavalyi karácsony – higgye el, ha az egész telet egy bespalettázott
ablakú helyen tölti, egészen új értelmet nyer a „bezártság érzet”. Na
és tavaly január közepére négy hónapos terhes voltam.
A hegyen azokért a pillanatokért éltem, amikor olvasnivalóhoz
jutottam – jó ízlése volt a Pszichónak -, és még azt sem bántam, hogy
fel kellett olvasnom neki. Amíg a lapokat forgattam, valahol másutt
jártam. Ahogy ő is. Volt, hogy csukott szemmel hallgatta, vagy
tenyerébe támasztott kézzel, ragyogó szemmel dőlt előre, máskor
pedig, az izgalmasabb jelenetek közben, fel-alá járkált a szobában.
Ha valami tetszett neki, a szívére tette a kezét, és azt mondta: olvasd
fel még egyszer!
Mindig megkérdezte, hogy mit gondolok arról, amit épp olvastunk,
de először nemigen mertem felvetni a saját gondolataimat, csak az ő
véleményét igyekeztem átfogalmazni. Egészen addig, amíg ki nem
kapta a könyvet a kezemből, és azt nem mondta:
– Ugyan, Annie, használd azt a csinos fejecskédet, és mondd már
el, te mit gondolsz!
Egyszer a Hullámok hercegét olvastuk – szerette a klasszikusokat
kortárs könyvekkel vegyíteni, amelyekben rendszerint szétcseszett
családok szerepeltek -, és épp annál a jelenetnél tartottunk,
amelyikben az anya kutyaeledelt főz az apának.
– Örülök, hogy így kiszúrt vele – jegyeztem meg. – Megérdemelte.
Jó nagy seggfej volt.
Abban a pillanatban, ahogy a szavak kicsúsztak a számon, pánikba
is estem. Csak nem hiszi azt, hogy róla beszélek? És a „seggfej” sem
kimondottan úrinőhöz méltó. De csak bólogatott mélyen
elgondolkodva, és azt felelte:
– Igen, egyáltalán nem értékelte a családját, nem igaz?
Amikor az Egerek és embereket olvastuk, megkérdezte, hogy
sajnálom-e „szegény, félkegyelmű Lennie-t”, és amikor Igennel
feleltem, azt mondta:

63
 – Hát nem érdekes? Azért, mert a lány ringyó volt? Azt hittem,
jobban zavar, hogy megölte szegény kutyust. Akkor is méltó lenne az
együttérzésedre, ha a nő rendes lány lett volna?
– Így is, úgy is ugyanúgy lenne. Össze volt zavarodva... nem
akarta.
Mosolyogva felelt:
– Szóval, ha nem szándékos, akkor rendjén való megölni valakit?
Ezt észben kell tartanom.
– Én nem ezt...
Kirobbant belőle a nevetés, felemelte a kezét, nekem pedig lángba
borult az arcom.
A Pszichó vigyázott a könyveire – sosem boríthattam le őket
kinyitva, szamárfület sem hajthattam az oldalakon. Egy napon,
miközben néztem, ahogy gondosan visszarak pár könyvet a polcra,
megjegyeztem:
– Biztosan rengeteget olvastál gyerekkorodban.
Megmerevedett, és lassan simogatni kezdte a kezében lévő könyv
kötését.
– Amikor szabad volt. – Szabad volt? Furcsa megfogalmazás, de
mielőtt eldönthettem volna, hogy tovább firtassam-e, visszakérdezett.
– És te?
– Egyfolytában.
Ez volt az egyik nagy előnye annak, hogy apukám könyvtárban
dolgozott.
– Szerencséd volt. Amikor egy szereplőt vagy fordulatot
vesézgetve járkált fel-alá, olyan kifejező és szenvedélyes volt, hogy
engem is egészen magával ragadott, és egyre többet fedtem fel a saját
gondolataimból. Arra buzdított, hogy fejtsem ki és védjem meg a
véleményemet, de sosem akadt ki, akkor sem, ha ellentmondtam neki,
és idővel kezdtem elengedni magam irodalmi vitáink során. Persze
amint vége lett az olvasásnak, vége lett az egyetlen olyan időszaknak
is, amitől nem rettegtem, az egyetlen dolognak, amit élveztem, az

64
egyetlennek, amitől embernek, önmagamnak érezhettem magam.
Minden éjjel elképzeltem az ágyban fekve, ahogy a Pszichó
spermája felkúszik bennem, és a petesejtemet ostromolja. Mivel
tablettát szedtem, amikor elvitt, abban reménykedtem, hogy a
szervezetem még össze van kutyulva, és csak megmentenek, mielőtt
teherbe esnék. De azt is hittem, hogy rögtön az első kihagyott tabletta
után megjön a vérzésem, márpedig ez nem következett be, csak úgy
egy héttel azután, hogy végül sikerült megerőszakolnia.
Egyik reggel épp a zuhany alatt álltunk, és szokás szerint a falnak
fordultam, miközben ő hátulról mosta a lábam – fel-le és közötte is.
És ekkor hirtelen abbahagyta. Amikor hátranéztem, csak állt ott a
törlőruhára meredve. Véres volt, és ahogy lenéztem, láttam, hogy a
combom belsején is vér van. Megfeszült az állkapcsa, és
elvörösödött az arca. Ismertem már ezt u pillantást.
– Sajnálom... nem tudtam. – A falba kapaszkodtam.
Hozzám vágta a rongyot, kilépett a kádból, és némán, az ágyékomra
meredve állt a fürdőszobaszőnyegen. A függöny félig el volt húzva,
és csöpögött róla a víz a földre. Biztosra vettem, hogy ezen ki fog
akadni, de csak hátranyúlt, úgy fordította a zuhanyrózsát, hogy
egyenesen rám zúduljon a víz, és megengedte a hideg vizet – mármint
olyan jéghideget, hogy a lélegzetem is elakadt.
– Mosakodj le!
Azon igyekeztem, hogy ne visítsak, olyan hideg volt a víz. Felvette
a törlőruhát a tusoló padlójáról, és hozzám vágta.
– Azt mondtam, mosakodj le!
Amikor úgy gondoltam, hogy végeztem, kezemben a ronggyal
megkérdeztem:
– Mit akarsz, mit csináljak ezzel?
Intett, hogy adjam oda, megvizsgálta és visszanyújtotta.
– Még egyszer!
Amikor már semmi sem látszott a ruhán, én pedig gyakorlatilag
kékre fagytam, megengedte, hogy kiszálljak.

65
 – Ne mozdulj! – szólt rám.
Nem tudtam, vajon a vacogás mozgásnak számít-e. A Pszichó
elhagyta a helyiséget pár percre, és egy textildarabkával tért vissza.
– Használd ezt! – dobta oda.
– Nincs itt tampon vagy ilyesmi? – kérdeztem.
Odadugta az arcát a képembe, és lassan azt felelte:
– Egy igazi nő mostanra már teherbe esett volna. – Nem tudtam,
mit mondjak erre, ő viszont egyre emeltebb hangon beszélt. – Mit
csináltál?
– Hiszen nem is csinálhattam...
– Ha nem teszed a dolgod, majd keresek valakit, aki megteszi!
Végignézte, ahogy felöltözöm, és a fehérneműmbe teszem azt a
hülye rongydarabot. Az ujjaim úgy elzsibbadtak, hogy nem tudtam
begombolni a ruhámat, és miközben ezzel szöszmötöltem,
megcsóválta a fejét, és odavetette:
– Szánalmas vagy.
Hat napig tartott a menzeszem, és minden reggel odakint várt, amíg
hideg zuhanyt vettem, amíg csak tisztán nem nyújtottam át a
törlőruhát. Az egész kádat ki kellett sikálni tisztítószerrel, mielőtt ő is
lezuhanyozott volna. A használt rongyokat egy zsákba tetette velem,
amit aztán kivitt, és azt mondta, elégeti. Kétszer is kihagytuk az esti
fürdést, ami nekem nem is-s hiányzott – hat napig nem nyúlt hozzám.
Délutánonként arról kellett könyveket áttanulmányoznom, hogy
hogyan eshetek teherbe. Még mindig emlékszem az egyik címére:
Hogyan essünk gyorsan teherbe természetes úton. Na ja, ez volt a
Pszichó, mert tudja, elrabolni egy nőt, kunyhóba zárni és
megerőszakolni, az aztán nagyon természetes.
Amint abbamaradt a vérzésem, megint megpróbált felcsinálni.
Imádkoztam, hogy a testem tudja, hogy beteg a spermája, és utasítsa
el, vagy a stressztől meg a félelemtől ne foganjak meg. Nem volt
ilyen szerencsém.
Úgy három hét múlva lett volna esedékes a menzeszem, és a hasam

66
minden kis rándulására abban reménykedtem, hogy görcsölök már.
Minden egyes alkalommal, amikor a mosdóba mentem, azért
imádkoztam, hogy legyen véres a fehérneműm. Négy hét után már
tudtam. Az én kis falinaptáramból ítélve úgy következtettem, hogy
szeptember közepén eshettem teherbe, úgy két héttel az utolsó
menstruációm után.
Abban reménykedtem, hogy eltitkolhatom a Pszichó elől, de egyik
reggel arra ébredtem, hogy a hasamat simogatja.
– Tudom, hogy ébren vagy. Ma nem kell rögtön felkelned. – A
vállamba fúrta az orrát. – Nézz rám, Annie! – Odafordítottam az
arcom. – Jó reggelt! – mondta mosolyogva, és lenézett a hasamra tett
kezére. – Az anyám, Juliét, aki felnevelt, nem a biológiai anyám volt,
ötéves koromban adoptált. Az a kurva, aki megszült, vélhetőleg túl
fiatal volt ahhoz, hogy felneveljen. Feszülten csengett a hangja. –
Ahhoz nem volt túl fiatal, hogy széttegye a lábát, bárki is volt az
apám. – Megrázta a fejét, és lágyabb hangon folytatta. – De Juliét
aztán megváltoztatta az életemet. A saját fiát mindössze egyévesen
vesztette el, amikor még mindig szopott. Olyan sok szeretet volt
benne... ő tanított meg rá, hogy a család minden. És te, Annie, te is
elvesztetted a fele családodat, tudom, hogy mindig is saját családot
akartál... örülök, hogy engem választottál.
Választottam? Nem egészen így fogalmaztam volna. Még mielőtt a
Pszichó elrabolt volna, sem voltam benne biztos, hogy is érzek a
gyerekvállalással kapcsolatban. Jól megvoltam a független karrierista
nő életével is, és sosem voltam az a típus, aki bemegy egy
kiskölykökkel teli szobába, és úgy van vele, hogy „hú, nekem is
azonnal kell egy!” És mégis ott voltam, felcsináltak; egy kis
démongyerek növekedett bennem, ö pedig fogja magát, és az anyjáról
beszél, lehetőséget nyújt, hogy bepillantsak a fejébe, és többet tudjak
meg róla. Részben túlságosan féltem, hogy forszírozza a dolgot, de a
hosszú távú nyereséget kellett szem előtt tartanom.
– Azt mondtad, az édesanyádat Julietnek hívták. Talán már
elhunyt?
Leolvadt az arcáról a mosoly. Elfordult, és a mennyezetet bámulta.

67
 – Elvették tőlem, amikor még csak tizennyolc éves voltam. –
Vártam, hogy bővebben is kifejtse, de mintha a gondolataiba merült
volna.
Folytattam:
– Úgy hangzik, mintha nagyon különleges ember lett volna. Szép,
hogy ilyen közel álltatok egymáshoz. Az én anyukám ugyan nem
hagyott el, mint a te igazi anyád, de az orvosok egyfolytában
gyógyszerekkel tömték a baleset után, úgyhogy eléggé odavolt. Egy
ideig a nagynénéméknél kellett laknom. Tudom, milyen egyedül lenni.
Rám villant a szeme, aztán félrenézett.
– Milyen volt a rokonoknál élni? Rendesek voltak hozzád?
A húszas éveimben egy ideig jártam is terápiára, hogy
megbirkózzak a baleset miatti érzelmeimmel, és hogy letisztuljanak az
anyámmal kapcsolatos dolgok – marha jót tett, mit mondjak -, de nem
számít, hányszor meséltem el az egészet, szemernyit sem lett
könnyebb. Még Luke-nak sem beszéltem ezekről az érzésekről.
– A nagynéném az anyukám testvére, mindig rivalizálnak
egymással, de azt hiszem, elég kedves volt hozzám. Az
unokatestvéreim idősebbek nálam, és nemigen törődtek velem. De
nem érdekelt.
– Nem? Fogadok, hogy nagyon is érdekelt. – A hangjában nem volt
semmi csúfolódás. – Nem volt más család, akikhez odaköltözhettél
volna?
– Apu családjából mindenki meghalt már, anyunak pedig csak a
testvére van. – Valójában volt egy mostohabátyja is, de ő épp
börtönben ült rablásért, és holtbiztos, hogy anyu nem számította a
családtagok közé. Akkoriban az emberek még nem jártak
tanácsadásra vagy csoportterápiára. Az orvosok tablettákat
osztogattak.
– Elküldött téged magától.
– Azért nem volt annyira rossz. – De azért jól emlékeztem az
unokatestvéreim sugdolózására, és arra, ahogy a nagybátyám meg a
nagynéném elhallgattak, amikor beléptem a szobába. Ha anyu önmaga

68
elmosódott változata volt, a nénikémet csupa éles kontúrral és
határozott vonallal pingálták ugyanarra a vászonra. Mindketten
szőkék és apró termetűek voltak, rajtam kívül minden nő szőke a
családban, de Val néni ajka kissé vékonyabb, hosszabb az orra és
keskenyebb a szeme. És míg anyu csupa érzelem, jó is, rossz is, Val
néni higgadt, hűvös, összeszedett. Nem kaptam túl sok vigasztaló
ölelést.
– Aztán pedig eladta a házatokat, nem igaz? Oda a fél családod, és
aztán az otthonod is.
– Honnan tudod?
– Ha meg akarsz ismerni valakit, ha igazán meg akarod ismerni,
megvan a módja. Mint ahogy számtalan módja lett volna, hogy anyád
megoldja a helyzetet.
– El kellett adnia, apunak nem volt életbiztosítása.
Hat hónappal a baleset után anyu végre értem jött, és ekkor tudtam
meg, hogy az otthonunk nincs többé.
– Lehet, de nem lehetett könnyű elköltözni, amikor amúgy is annyi
minden megváltozott. Méghozzá olyan kicsi házba.
– Csak ketten voltunk. Nem kellett sok hely.
Egy lepusztult, kétszobás házba költöztünk Clayton Falls
legrosszabb környékén, kilátással a papírmalomra. A gyógyszeres
üvegcséket vodkásüvegek váltották fel. Anyu rózsaszín
selyempongyolái ezután nejlonból voltak, Estéé Lauder White Linen
parfümje pedig hamisítvány. Még ha szűkében is voltunk a pénznek,
mindig sikerült összekaparnia a francia cigarettákra – anyu szerint
minden elegáns, ami francia – meg a nem annyira elegáns vodkájára
valót. A Popov azért nem Smirnoff.
Nemcsak a házunkat adta el, de apu minden holmiját is.
Persze Daisy trófeáit és kűrruháit megtartotta, ott lógtak a
szekrényében.
– De nem sokáig maradtatok kettesben, nem igaz?
– Sok mindenen ment keresztül. Nehéz egy egyedülálló anyának.

69
Akkoriban nem volt valami sok lehetőség.
– Tehát úgy gondolta, talált egy igazi férfit, aki majd gondoskodik
róla – mosolygott.
Egy másodpercig csak bámultam.
– Dolgozott... a baleset után.
Egy kis építőipari cég titkárnőjeként, de leginkább azon ; dolgozott,
hogy jól nézzen ki. Soha nem lépett ki a házból teljes smink nélkül, és
rendszerint már be volt csiccsentve, amikor kifestette magát, úgyhogy
gyakran lehetett látni elkenődött szemfestékkel vagy túl élénkre
pirosított arccal. Valahogy még ez is jól állt neki, amolyan bukott
baba módon, és a férfiak úgy néztek rá, mintha meg akarnák menteni
ettől a csúnya, rossz világtól. Fiatal özvegyi státusa nem gátolta meg
benne, hogy visszamosolyogjon rájuk.
Négy hónap múlva már meg is volt újdonsült mostohaapám, Mr.
Feltörekvő Nagymenő. Ő volt a cég értékesítője,. Cadillacet vezetett,
szivarozott, sőt westerncsizmát hordott – aminek lett is volna némi
értelme, ha Texasból vagy Albertából való, de nem hiszem, hogy
valaha is kitette a lábát a szigetről. Azt hiszem, amolyan viharvert,
korosodó Tom Selleck módjára még jóképű is. Anyu otthagyta a
munkát, amint hozzáment. Azt hiszem, úgy gondolta, hogy ő biztos
pont.
– Mit gondoltál az új apádról?
– Nincs vele bajom. Úgy néz ki, tényleg szereti anyut.
– Tehát az anyádnak meglett az új élete, de te hogy illettél a képbe?
– Wayne igyekezett.
Azt akartam, hogy legalább egy kicsit legyünk olyan közel
egymáshoz, mint az apámmal, de nem volt miről beszélnünk.
Nem olvasott mást, csak pucér nős magazinokat vagy hogyan
gazdagodjunk meg gyorsan koholmányokat. Aztán rájöttem, hogy meg
tudom nevettetni. Amint ráébredtem, hogy viccesnek talál, totál
bohócot csináltam magamból előtte, mindent megtettem, hogy
kipukkadjon. De ha így történt, anyu kiakadt, és olyasmiket mondott,

70
hogy „hagyd már abba, Wayne, minek bátorítod?!” Úgyhogy
abbahagyta. Sértettségemben mindig kifiguráztam, ha tudtam, akkora
okostojás volt. Végül egyszerűen nem vettünk tudomást egymásról.
A Pszichó mereven bámult, és rájöttem, hogy miközben
megpróbáltam többet megtudni róla, csak annyit értem el, hogy ő
szedett ki még többet belőlem. Ideje volt visszatérni a fő témára.
– És a te édesapád? – kérdeztem. – Még meg sem említetted.
– Az apám? Az áz alak soha nem volt apám nekem. És anyámhoz
sem volt elég jó, de ő nem akarta észrevenni. -Emelkedni kezdett a
hangja. – Utazó ügynök volt, az isten szerelmére, egy kövér, szőrös
házaló, aki... – Nyelt pár nagyot, aztán folytatta: – Meg kellett
mentenem anyámat.
Nem csak a szavaitól lúdbőrzött a hátam, hanem a színtelen hangtól
is, amin mondta. Többet is megtudtam volna, de az ösztöneim azt
súgták, hogy fogjam vissza magam. Nem számít. Bármilyen vihart is
kavartam benne, már elmúlt.
Mosolyogva szökkent ki az ágyból, nyújtózkodott, és egy elégedett
sóhaj után azt mondta:
– Elég a beszédből. A saját családunk kezdeteit kellene
ünnepelnünk. – Rám meredt, aztán bólintott. – Maradj ott!
– Magára kapkodta a ruháit és a kabátját, és eltűnt odakint. Amikor
kinyitotta az ajtót, rothadó levelek és nedves föld szaga szüremlett az
ágyig... a haldokló nyár illata.
Kipirult arccal, csillogó szemmel tért vissza. Az egyik kezét a háta
mögé rejtette. Leült mellém az ágyra, és kinyújtotta a kezét. A markát
összeszorította.
– Néha nehéz időkön kell átesnünk az életben – szólalt meg. – De
ezek csak próbatételek, és ha erősek maradunk, végül elnyerjük a
jutalmunkat. – A szemembe nézett. – Nyisd ki al kezed, Annie! –
Végig a szemembe nézett, miközben valami aprót és hűvöset nyomott
a tenyerembe. Rá se mertem nézni!
– Valaki másnak adtam még egyszer régen, de nem érdemelte meg.
– Bizsergett a tenyerem. Felvonta a szemöldökét. – Nem akarod

71
megnézni? – Lassan lenéztem a kezemre, amiben finom aranylánc
csillogott. Kinyújtotta egy ujját, és megérintette a közepén pihenő
parányi aranyszívet. – Gyönyörű, ugye? Legszívesebben olyan
messzire hajítottam volna a nyakláncot, amennyire csak tudom.
– Igen, igen, az, köszönöm szépen – feleltem.
Kivette a kezemből.
– Ülj csak fel, hadd tegyem fel!
Libabőrös lettem, ahogy a lánc a nyakamat csiklandozta. Meg
akartam kérdezni, mi lett a másik lánnyal, akié a nyaklánc volt, de
féltem, hogy meg is mondja.

72
 NYOLCADIK ÜLÉS

Na jó, doki, mostanában komolyan kezdek kételkedni a

viselkedésemben – persze, persze, jól tudom, milyen. De most már
tényleg kezd az utamban lenni. Tudja, lehet, hogy azelőtt sem voltam
mindig az a kiköpött kisangyal, hogy ez az egész megtörtént volna,
mégpedig rohadt jó okom volt rá – halott nővér, halott apa, iszákos
anya, barom mostohaapa de legalább próbáltam nem az egész világra
zúdítani a szart. Most meg? Mintha nem lenne olyan, aki ne cseszne
föl. Maga, a riporterek, a zsaruk, a postás, egy kavics az utca
közepén. Vagyis a kavics még talán elmegy. Úgy értem, régen én
szerettem az embereket. A rohadt életbe, mondhatni, marhára
társasági ember voltam. De most?
Vegyük csak a barátaimat. Mindig telefonálnak vagy megpróbálnak
beugrani, meghívnak ide-oda, de azonnal az jut eszembe, hogy csak
bennfentes információra vágynak a nyomozás állásáról, vagy csak
úgy vannak vele, hogy tényleg meg kéne hívnunk szerencsétlent. Aztán
amikor nemet mondok, valószínűleg összeülnek és kibeszélnek.
És látja, milyen rosszindulatú és gyerekes erre gondolni is,
nemhogy kimondani, mert hálásnak kellene lennem, amiért törődnek
velem, nem igaz?
Csak az van, hogy nem sok minden van az életemben, amit meg
akarnék osztani másokkal, és közöm sincs a fele szarsághoz, amiről
beszélnek. Lemaradtam a filmekről, a világ eseményeiről, divatról,
fejlődésről. Szóval, ha a külvilágban tett rövid kalandozásaim során
mégis belefutok valakibe, én kérdezem őket a saját életükről, amitől
szemmel láthatólag megkönnyebbülnek, és munkahelyi válságról, új
pasiról vagy nyaralásról kezdenek locsogni. Azt mondogatom
magamnak, hogy szinte vigasztaló, hogy bár az én életem el van
baszva, a többi ember szépen felkel mindennap, és éli az életét. Egy
nap talán majd én is a munkámról fogok nyavalyogni.
De amint elköszönünk egymástól, és nézem, ahogy továbbállnak,
visszatérnek a rendes, normális életükbe, kezdem megint felcseszni

73
magam. Utálom őket, mert nem szenvednek úgy, mint én, mert
képesek jól érezni magukat. És utálom magam, amiért ezt érzem.
Még Christinát is sikerült elüldöznöm, bár ő nem adta meg magát
harc nélkül. Amikor visszaköltöztem a házamba, a belét is kidolgozta,
hogy előkészítse a terepet, összeszedje a bútorokat, és mindent
beüzemeljen. Még a hűtőt is feltöltötte. Régen épp azt szerettem
benne legjobban, ahogy a kezébe tudja venni az irányítást. Azelőtt
vígan hagytam volna, hogy Christina szervezze az életemet. De
amikor feng shui könyvekkel a kezében kezdett masírozni fel-alá a
házamban, és azt kereste, hogy rendezze át a holmimat, hogy gyógyító
energiát vonzzanak, meg agyturkászok telefonszámával traktált – ez
még maga előtt volt és nemi erőszak áldozatainak létesített
menedékhelyek szórólapjaival, egyre harapósabb lettem, ő pedig
annál erőszakosabb.
Aztán rákezdte a „beszéljünk róla” műsort, bort hozott meg tarot-
kártyát. Kártyát vetett, aztán olyan bölcsességeket olvasott fel a
könyvből hozzá, mint hogy „Mindeddig nagyrészt egyedül küzdöttél.
Ideje megosztani a terheket azokkal, akik a legközelebb állnak
hozzád.” És ha esetleg még mindig nem fogtam volna fel, minden
mondat után jelentőségteljesen rám nézett. Elvoltam a látogatásaival,
ha nem is élveztem kimondottan, de amikor egyszer kirakta a
kártyákat, és azt mondta, „soha nem jutsz túl rajta, ha nem akarsz
beszélni róla”, akkor nem bírtam tovább.
– Jó nagy szívás lehet az életed, Christina, hogy nem tudsz leszállni
az enyémről.
Olyan sértett képet vágott! Elmorogtam egy bocsánatkérést, de nem
sokkal utána elment.
Amikor utoljára beszéltünk, hónapokkal ezelőtt, megállapodtunk
abban, hogy áthozza a régi ruháit – próbáltam kibújni alóla, de nem
hagyta magát lerázni, erősködött, hogy ettől felvidulok. Már egy
órával a megbeszélt időpont előtt görcsbe rándult a gyomrom az
indulattól meg a sértettségtől. Lemondtam egy SMS-ben, aztán három
órán keresztül kocsikáztam. Arra értem haza, hogy az ajtó előtt egy
hatalmas doboz ruha vár, amit sürgősen a szuterénba rekkentettem.

74
 Amikor másnap rám telefonált, nem vettem fel, de üzenetet hagyott,
tiszta izgatott meg kótyagos volt, azt kérdezte, megkaptam-e a ruhákat,
és hogy alig várja, hogy lásson bennük. Visszahívtam, és
megköszöntem az üzenetet, de azóta egyikre sem válaszoltam.
Mi a fene bajom van? Miért vagyok olyan kurvára dühös
mindenkire?
Egyik éjszaka biztos vagyok benne, hogy azt hallottam, amint a
Pszichó valakinek a nevét mormolja. Nem volt elég hangos hozzá,
hogy kivehessem, de annyit mondhatok, hogy nem az enyémet.
Annyira nem voltam hülye, hogy rákérdezzek, de azért
elgondolkodtam rajta.
Ami a szexet illeti, elég ódivatú volt. Hál’ istennek. Azt hiszem, a
pszichók közül még egész jól kifogtam. Persze nem dicsérni akarom.
Csak úgy értem, legalább nem döngölt seggbe, vagy nem akarta
leszopatni magát. Nyilván tudta, hogy úgyis leharapnám a farkát.
Egyszerű volt a szerepem. Tudtam, hová nyúljak, hogyan nyúljak, mit
mondjak, és hogyan mondjam. Bármit megtettem, hogy gyorsan
túllegyek rajta, és marhára profi lettem benne.
Testileg könnyebb volt, ha segítettem, de érzelmileg újabb részem
vált le rólam és illant el.
Amint a Pszichó rájött, hogy terhes vagyok, már nem ragaszkodott
hozzá, hogy minden áldott éjjel csináljuk, de a fürdővel nem állt le.
Időnként csak a mellemre hajtotta a fejét, és addig beszélgetett, míg el
nem aludt. Mézesmázos hangon fejtegette az elméleteit mindenről, a
portörléstől a hányásig. De leginkább a szerelem meg a társadalom
körül forgott, ahogy mondta, a társadalmunk csak a szerzésről meg a
birtoklásról szól – nem mintha ez megakadályozta volna benne, hogy
megszerezzen és birtokoljon.
Rosszul voltam a gondolatra, hogy a génjeim az övéivel
keverednek, hogy valami beteges dolog jöjjön létre belőlük. Semmit
sem akartam kevésbé, minthogy valami összekössön bennünket, és
miközben éjjelente az ágyban feküdtünk, megpróbáltam azt
szuggerálni a testemnek, hogy vetéljen el. Minden egyes negatív
gondolatot, ami csak eszembe jutott, a bennem növekvő szörnyetegre

75
irányítottam, és magam elé képzeltem, ahogy kiűzöm a testemből.
Rendszerint hideg verítékben úszva aludtam el, miután a bensőmet
szaggató irtózatos magzatokról voltak rémálmaim.
Azon a télen mindvégig tele volt a fejem képekkel, amelyeken
odafent szülök, oldalamon a Pszichóval. Amikor az Otthonszülésről
olvastatott fel velem, minden egyes szót úgy kellett kikényszerítenem
a torkomból. Azelőtt, ha szülést mutattak a tévében, a szemem elé
tettem a kezem, mert képtelen Voltam végignézni, ahogy valami
szegény, sikoltozó nőből kitépik azt az izét. Mindig úgy gondoltam,
hogy ha valaha szülök, jól be leszek gyógyszerezve, mellettem egy
bátorító szavakat mormoló férj, miközben szépen elszenderedem.
A Pszichó terhességem feletti jókedve pár hónapig tartott csupán.
Aztán az egyik nap még elégedett volt a manikűrömmel, másnap meg
már azt mondta, csináljam újra az egészet. Az egyik percben még nem
volt baj, hogy kettőkor pisiltem, a másikban lerángatott a vécéről, és
azt mondta, várjak háromig. Egy terhes nőnek, akinek amúgy is elég
kicsi a hólyagja, kész kínszenvedés.
Reggel felvettem, amit aznapra választott nekem, aztán a nap
közepén elküldött átöltözni. Ha egyetlen mikroszkopikus foltocskát is
talált az edényen, amikor megvizsgálta, újra elmosogattatott velem.
Egyszer nem voltam hajlandó kisikálni a fürdőszobát, erősködtem,
hogy tiszta, amivel csak egy pofont nyertem, és felsúrolhattam az
egész kunyhót. Megtanultam tökéletes mennyiségű alázatos
szégyenlősséget erőltetni az arcomra, egyfolytában lesütöttem a
szemem, és görnyedt vállal álltam, mint a megvert kutya.
Január vége felé az egyik reggel épp befejeztük a reggelit, és
elkezdtem rendet rakni. A Pszichó figyelt egy darabig, aztán
bejelentette: „Elmegyek egy időre”, de csak úgy, mintha azt mondta
volna, hogy kiviszi a szemetet.
– Mennyi időre? Hová? Nem hagyhatsz itt egyedül...
– Én írom a szabályokat, Annie! – felelte szenvtelen képpel.
– Magaddal vihetnél. Összekötözhetsz a furgonban, vagy Ilyesmi.
Légy szíves!

76
 Megrázta a fejét.
– Itt nagyobb biztonságban vagy.
A Pszichó elővett némi ennivalót a konyhaszekrényből, főleg
vitaminitalokat és proteinport, amit vízzel kell elkeverni, es kirakta a
pultra. Evőeszközt nem tett hozzá.
Általában nem engedett a kályha közelébe, de most kinyitotta a
lakatot, és elvette az ellenzőt. Aztán tonnányi fát hordott be a házba,
és begyújtott nekem. Nem volt se fejszém, se újságpapírom, se
semmim, amivel tüzet gyújthattam volna,úgyhogy átkozottul oda
kellett figyelnem, nehogy kialudjon Hónapok óta nem volt távol,
úgyhogy azt gondoltam, nyilván kifogytunk a készletekből, és be kell
mennie a városba i utánpótlásért. Fogalmam sem volt, hol tartja az
élelmet, és minden, amit behozott, műanyag zacskóban volt, úgyhogy
az üzletet sem tudtam beazonosítani, de feltételeztem, hogy odakinn
van egy mélyhűtője meg egy pincéje vagy kamrája. Reméltem, hogy
csak a készletek miatt utazik el. Vagy megint, meglátogatja Christinát?
Mi van, ha talál egy másik nőt, aki jobban tetszik neki, és
megfeledkezik rólam? Mennyi idő alatt, lehet éhen halni? Sokkal
jobban féltem attól, hogy magamra maradok odafenn, mint tőle.
Pár évvel azelőtt eltűnt egy lány Clayton Fallsból, és mindig azon
aggódtam, nehogy én találjam meg a holttestét az erdőben, amikor
Emmát sétáltatom. Most az jutott eszembe, vajon nincs-e tele az egész
világ olyan lányokkal, mint én. A családjuk továbblépett. Már nem
szerepelnek a címlapokon, Egy kunyhóba vagy pincébe zárva élnek a
saját pszichójukkal, és még mindig arra várnak, hogy megmentsék
őket.
Amikor újabb vonást kapartam a falba, próbáltam nem bele-
gondolni, mennyi ideje vagyok ott. Próbáltam hinni benne, hogy
minden egyes nappal közelebb kerülök a megmeneküléshez. Minél
tovább maradtam életben, annál több időt adtam rá, hogy rám
találjanak. Azon is elgondolkodtam, mi lesz, ha még terhesen
szabadítanak ki. Közel jártam az ötödik hónaphoz, és elég biztosra
vettem, hogy túl késő az abortuszhoz, de nem is hittem, hogy meg
tudnám tenni, nem számít, mit éreztem a magzat iránt. Kíváncsi
voltam, mit szólna a családom és Luke a terhességemhez. Nem tudtam

77
elképzelni, hogy Luke a karjába venné a megerőszakolóm gyerekét, és
befogadná az életébe. Magamat sem igen tudtam.
Azt hihetné, élveztem, amikor nem volt ott a Pszichó, de minden
egyes nappal egyre idegesebb lettem. Vártam, hogy nyíljon az ajtó,
imádkoztam, hogy nyíljon már. Gyűlöltem, de alig vártam, hogy
visszatérjen. Teljes függőségbe kerültem tőle.
Mivel nem tudtam, mennyi ideig marad távol, kiadagoltam a kaját,
amit ott hagyott. Nem volt ott, hogy megmondja, mikor egyek,
úgyhogy a testem ritmusához próbáltam alkalmazkodni, de
egyfolytában éhes voltam. Tudom, hogy az elején sok terhes nőnek
van hányingere, de én még csak nem is émelyegtem, egyfolytában
álmos és farkaséhes voltam.
Egész életemben szerettem minél többet lenni a szabad levegőn –
nyáron minden este úszni jártam, télen minden hétvégén síelni. Most
meg a négy falat bámultam. Egyfolytában fel-alá járkáltam a kunyhó
fala mellett. Évekkel ezelőtt láttam egyszer egy medvét az
állatkertben, amelyik a kerítés mentén rohangált, az egyik végétől a
másikig. Mély árkot taposott már a földbe. Emlékszem,
elgondolkodtam, nem akarna-e inkább meghalni, mint hogy így éljen.
Amikor nem járkáltam, akkor a falnak támaszkodtam, és azon
töprengtem, mi lehet a túloldalán, vagy a fürdőszobában. Csücsültem
a lyukra tapasztott szemmel. Ha fenn volt a nap, a lyukon át apró
fényfolt vetült a fürdőszobaajtóra, és órákon át voltam képes nézni,
ahogy centiről centire halad lefelé, míg el nem tűnik.
A Pszichó nélkül könyvek sem voltak, úgyhogy filmszerű
fantáziálgatásokba kezdtem. Elképzeltem, ahogy anyukám otthon azért
imádkozik, hogy épségben legyek, a rendőrökkel beszél, a tévében
könyörög, hogy menjek haza. Magam előtt láttam, ahogy Christina és
Luke minden áldott hétvégén átfésülik értem az erdőt, Emma pedig
próbál szagot fogni. És ami a legjobb volt, elképzeltem, ahogy Luke
betöri a kunyhó ajtaját, és a karjába vesz.
Még azt is elképzeltem, hogy anyu abbahagyta az ivást, és egy
keresőcsapatot szervezett, ahogy az eltűnt gyerekek anyukáiról
szokták mutogatni. Arról álmodoztam, hogy megvilágosodik – miután

78
ráébred, hogyan bánt velem egész életemben, mindent jóvá akar tenni.
Miután megmenekültem, sokkal közelebb kerülünk egymáshoz.
Soha nem hittem volna, hogy hiányozni fognak Wayne idióta
poénjai, meg ahogy időnként felborzolja a hajamat, mintha még
mindig tizenkét éves volnék. Most viszont alkudozni kezdtem a
jóistennel, és megígértem, hogy ha hazamehetek, ezerszer is
meghallgatom a béna üzleti agymenéseit.
Rengeteg időt töltöttem hassimogatással is, és azon tűnődtem, hogy
nézhet ki a kicsi. Némelyik könyvben képek is voltak a magzat
különböző szakaszairól, de mindegyiket otrombának találtam. Elég
biztos voltam benne, hogy az én kis babám jól fog kinézni, de ha a
Pszichó az apja, miféle gyerek lehet belőle?
Öt végtelennek tűnő nap után tért vissza a Pszichó.
– Ülj le az ágyra, Annie! – szólalt meg abban a pillanatban, ahogy
belépett. – Beszélnünk kell.
A falnak vetettem a hátam, ő pedig mellém ült, és megfogta a
kezem. – Visszamentem Clayton Fallsba, és komolyan azt kívánom,
bár ne kellene ezt mondanom neked, de... – lassan ingatta a fejét
előre-hátra. – De minden keresést leállítottak.
Nem!
A hüvelykujjával lassan körözött a kezemen.
- Jól vagy, Annie? Ez biztosan megrendített.
Bólintottam.
– Be kell vallanom, meglepett, hogy máris piacra dobták A
házadat, de gondolom, úgy érezték, ideje továbblépni. – A sokkot düh
váltotta fel a gondolatra, hogy árulják a házamat. Egy háromszintes,
viktoriánus épületet, amibe azonnal beleszerettem, ahogy megláttam a
pompás, színes üvegablakokat, a három méter magas mennyezetet és
az eredeti keményfa padlót. Anyu tehette? Neki sosem tetszett a ház,
túl öregnek és huzatosnak találta. Wayne segíthetett neki kitenni az
Eladó táblát az előkertbe? Valószínűleg örült, hogy
megszabadulhatott az okoskodó nevelt lányától.

79
 – Honnan tudod?
– Nem az számít, hogy honnan, hanem az, hogy törődöm Veled
annyira, hogy el is mondjam. Valami mást is megtudtam, amikor arra
jártam. – Elhallgatott.
Tudtam, hogy a végszóra várt, de nem szívesen játszottam a kezére.
Viszont meg kellett tudnom, tehát meg kellett kérdeznem.
– Mit? – Mivel fogsz még tovább bántani, te szemét?
– Valami igen érdekeset Luke-ról...
Ezúttal úgy kellett csöndet erőszakolnom magamra. Pár pillanat
után megtörte.
– Úgy tűnik, máris ráunt, hogy rád várjon.
– Nem hiszem el. Luke szeret...
– Hát, amikor láttam séta közben, ahogy átkarolta azt a helyes,
szőke nőt, és lehajolt hozzá, hogy a fülébe súgjon valamit, szerintem
nem arról beszélt, hogy téged mennyire szeret, Annie.
– Hazudsz, ő soha...
– Mit soha? Mondd meg őszintén, soha nem gondoltál rá, hogy az
édes, drága Luke túl szép, hogy igaz legyen? Gyenge, Annie.
Zakatoló aggyal meredtem a szemközti falra.
A Pszichó bólintott.
– De most már kezded belátni. Hogy mitől mentettelek meg.
Lehetséges, hogy Luke máris mással jár? Volt egy szőke hosztesz, a
nevére nem emlékszem, de mindig úgy gondoltam, hogy rá van
indulva Luke-ra. Ő azt mondta, hogy ne butáskodjak.
Az elrablásom előtti napon Luke nem hangzott túl lelkesnek,
amikor másnap estére áthívtam vacsorázni. Az étteremben volt, és azt
hittem, csak túl sok a dolga – vagy azt gondolta, hogy úgyis megint le
fogom mondani. Vagy már akkor is volt egy másik nő? Nem, nem
lehetett. Luke soha nem mondta, hogy boldogtalan volna, és egyetlen
hazug sejtje sem volt egész testében.
A Pszichó maga felé fordított az államnál fogva, hogy kénytelen

80
legyek a szemébe nézni.
– Csak én maradtam neked, Annie.
Hazudott. Az összes közül ez a legutolsó volt a legjobb húzása a
beteges játékában. Semmit sem szeretett jobban, mint ha
összezavarhatott. Törődnek velem, egy csomóan. Nem voltam valami
tökéletes barátnő, főleg közvetlenül az elrablásom előtt, de Luke nem
cserélne le csak úgy. És Christina is szeret – ő volt a legeslegjobb
barátnőm, tudtam, hogy nem fog elfelejteni. Talán anyuval nem
mindig voltunk a legjobb viszonyban -- Daisyvel sokkal jobban
kijöttek -, de biztosan maga alatt van, hogy eltűntem. Az sem jelent
semmit, ha eladta a házamat, már ha igaz. Talán a nyomravezetői
jutalomra kellett.
De mi van, ha a Pszichó mégsem hazudik? Mi van, ha tényleg nem
keresnek már? Mi van, ha mindannyian továbbléptek? Lehet, hogy
Luke-nak új barátnője van, aki nem dolgozik egyfolytában. Lehet,
hogy anyu épp most írja alá az adásvételi szerződést, és Emma is
egészen elfelejtett már. Luke-nál meg a szőkéjénél lehet? Mindenki
megy tovább a maga útján, én meg örökre itt maradok ezzel a szadista
erőszaktevővel.
A Pszichó olyan életszerűen adta elő, és milyen bizonyítékom lett
volna az ellenkezőjére? Hiszen senki sem talált rám, nem igaz?
Vitába akartam szállni vele, meg akartam győzni róla, hogy mások is
szeretnek, de amikor kinyitottam a számat, egy szó sem jött ki rajta.
Ehelyett a kutyamenhely jutott eszembe.
Régebben besegítettem időnként – leginkább csak a ketreceket
takarítottam, és megsétáltattam a kutyákat. Némelyikkel rosszul
bántak, és mindenkit megharaptak, aki a közelükbe ment. Voltak
olyanok is, amelyek egyáltalán nem mutattak vagy fogadtak el
semmiféle érdeklődést, és olyanok is, amelyek teljesen
megalázkodtak, és már attól is bepisiltek, ha valaki felemelte a
hangját. Aztán ott voltak azok, amelyek már feladták, és csak ültek a
ketrecükben, és a falat bámulták, ha bejött egy potenciális új gazdi.
Az egyik kutya, Bubbles, egy csúf kis jószág valami
bőrbetegséggel, már időtlen idők óta ott volt, de amint betette t lábát

81
valaki, olyan peckesen vonult előre, mintha ő lenne a világ legszebb
teremtménye. Mindig reménykedett. Hazavittem volna, de akkortájt
társasházban laktam. Végül abba kellett hagynom az egészet a munka
miatt, úgyhogy nem tudom, Valaha is befogadták-e. Most pedig én
voltam a buta kutya, aki arra vár, hogy hazavigye valaki. Reméltem,
hogy Bubblest fialtatták, mielőtt rájöhetett volna, hogy senki sem jön
érte.

82
 KILENCEDIK ÜLÉS

A múltkori ülés után hazafelé megálltam tankolni, és a kassza

mellett a polcok tele voltak édességgel. A hegyen sosem kaphattam
ilyesmit, és sokáig hiányoztak apróságok, ostoba kis mindennapi
dolgok, aztán ahogy telt az idő, már nem is hiányoztak, mert többé
már nem emlékeztem, hogy mit is szerettem valaha. Ahogy ott álltam,
és a cukorkákat nézegettem, eszembe jutott, hogy szeretem őket, és
fortyogni kezdett bennem a düh.
A lány a pult mögött azt kérdezte: „Nem lesz más?”, és hallottam a
saját hangom, ahogy azt mondja, „De!”, aztán a kezem csak úgy
söpörte lefelé az édességes zacskókat a polcokról – savanyú cukrot,
gyógycukorkát, gumimacit, gumikígyót, mindent. Mögöttem is álltak a
sorban, nézték, ahogy egy őrült nő úgy pakolja az édességet, mintha
halloween lenne, de leszartam.
A kocsiban feltéptem a zacskókat, és elkezdtem tömni magam
cukorral. Közben sírtam – nem tudom, miért, de nem is érdekelt -, és
annyit ettem, hogy amikor hazaértem, kihánytam, és a nyelvem is
kisebesedett. De csak még jobban faltam – még sokkal-sokkal többet,
mintha attól féltem volna, hogy valaki bármelyik pillanatban elveheti.
Újra az a lány akartam lenni, aki úgy odavan a cukorért, doki. Olyan
nagyon.
Ültem a konyhaasztalnál – körülöttem mindenütt csoki papírok és
cukroszacskók -, és képtelen voltam abbahagyni a sírást. Fájt a fejem
a cukortól. Megint hánynom kellet De azért sírtam, mert a cukornak
nem olyan íze volt, amilyenre emlékeztem. Semminek sem olyan az
íze.
Sosem mondta el a Pszichó, hogy miért ment vissza Claytor
Fallsba, vagy mi mást csinált azon kívül, hogy az úgynevezett
szeretteim után szimatolt, de aznap este, hogy hazajött, piszkosul jó
kedve volt. Semmi sem dob fel úgy egy pszichót, mint ha közölheti
egy lánnyal, hogy mindenki szarik rá. Vacsorafőzés közben úgy
fütyörészett és táncikált a konyhában, mintha valami főzőműsorban
lett volna.

83
 Amikor észrevette, hogy bámulom, csak mosolygott meghajolt.
Ha öt nap alatt megjárta az utat Clayton Fallsba és vissza, kor nem
lehettem olyan messze vagy annyira fenn északon, hacsak nem
parkolta le valahol a furgont, és repült el. Mindegy is volt, mintha az
egész nem számított volna már. Akár öt, akár ötszáz mérföldre voltam
az otthonomtól, leküzdhetetlen volt a távolság. Amikor eszembe jutott
a házam, amit úgy szerettem, a barátaim és a családom, a
keresőcsapatok, amelyek nem kutatnak már utánam, csak annyit
éreztem, hogy óriási takaróként hull rám a fáradtság, és magával húz.
Csak aludni. Aludni, messze az egésztől.
Akármeddig így érezhettem volna magam, de két héttel azután,
hogy a Pszichó hazatért, valamikor február közepén, úgy öt hónapos
terhesen egyszer csak éreztem, hogy megmozdul a baba. A
legkülönösebb érzés volt, mintha pillangót nyeltem, volna le, és
abban a pillanatban a kicsi megszűnt rossznak lenni, már nem volt
az övé. Az enyém lett, és nem kellett vele megosztanom.
Ezután megszerettem a terhességet. Minden egyes héttel, ahogy
gyarapodtam és kerekedtem, egyre jobban lenyűgözött, hogy élet
fakad a testemből. Nem voltam már halott odabenn, nagyon is éltem.
Még a Pszichó újra feltámadó testem iránti megszállottsága sem
változtatott az érzéseimen. Rendszeresen odaállított maga elé, és
végigsimított a hasamon és a mellemen. Az egyik ilyen „vizsgálat”
alkalmával, miközben a göcsöket számoltam a mennyezet faborításán,
azt mondta:
– Nem is tudod, milyen szerencséd van, hogy a mai társadalomtól
távol hozhatod világra a gyermekedet, Annie. Az ember mást sem
tesz, csak rombol... szétszaggatja a természetet, a szeretetet, a
családokat a háborúkkal, a kormányokkal meg a mohóságával. De én
itt tiszta világot teremtettem, biztonságosat, amelyben felnevelhetjük
a gyermekünket.
Miközben hallgattam, az a részeg sofőr jutott eszembe, aki megölte
apámat és a nővéremet. Az orvosokra gondoltam, akik tablettákkal
tömték anyut, az ismerős ingatlanosokra, akik bármit megtennének egy
üzletért, a barátaimra és a családomra, akik továbbléptek, a zsarukra,
akik bizonyára a seggükbe dugták a fejüket, különben már rég

84
megtaláltak volna.
Utáltam magam, hogy egyáltalán meghallgatom egy Pszichópata
véleményét. De ha azt mondják az embernek, hogy zöld az ég, még ha
tudja is, hogy kék, ha úgy tesznek, mintha tényleg zöld lenne, és
egyfolytában azt is papolják, mintha tényleg el is hinnék, végül csak
elgondolkodik, hogy talán ő a hülye, amiért kéknek látja.
Gyakran töprengtem azon, miért pont én? Az összes lány közül,
akit elrabolhatott volna, miért éppen egy ingatlanügynököt, egy
karrieristát választott? Nem épp hegyi asszonykának való alapanyag.
Nem mintha bárkinek is ezt kívántam volna, de miért nem olyat akart,
akiről tudhatta, hogy gyenge lesz? Akivel nem lett volna nehéz
kicseszni? De aztán rájöttem, hogy jól tudta. Mindvégig tudta.
Azt hittem, feldolgoztam a gyerekkoromat, a családomat, a
fájdalmat, de ha az ember elég sokáig hempereg a trágyában, rajta
marad a szaga. Minden francos szappant megvehet, amit csak kapni
lehet, és véresre sikálhatja a bőrét, de egy nap kisétál, és csak rászáll
egy légy. Aztán még egy és még egy – mert tudják. Tudják, hogy a
frissen suvickolt bőr alatt nincs más, csak trágya. Csak szar.
Sikálhatja, ameddig akarja, de a legye mindig tudják, hova szálljanak.
Azon a télen a Pszichó jutalmazni kezdett. Ha elégedett volt velem,
plusz dolgokat kaphattam – még egy szelet húst a vacsoránál vagy egy
extra pisiszünetet. Ha tökéletesen hajtogattam össze a ruhákat, kiutalt
egy kis cukrot a teámba. Az egyik, városba tett kirándulása után azt
mondta, hogy jó kislány vagyok, és adott egy almát.
Annyi mindent vett el tőlem, hogy ha adott valamit, még ha olyan
közönséges dolgot is, mint egy alma, óriási dologgá vált. Lehunyt
szemmel ettem, és gondolatban egy fa alatt ültem, nyáron – szinte
éreztem a nap melegét a lábamon. Ha valami rosszat csináltam, még
mindig megbüntetett, de már régóta nem ütött meg, és néha azt
kívántam, bár megtenné! Ha megütött, az olyan testi dolog volt, ami
dacossá tett. De a lelki szarság? Azzal tényleg felülkerekedett, és
ahogy múltak a hónapok, a szeretteim hangja egyre halkabb lett, az
arcuk pedig elmosódott. Apránként, napról napra egyre zöldebb lett
az ég.

85
 Azután is folytatta az erőszakoskodást, hogy gömbölyödni kezdett a
hasam, de valahogy másképp, mintha szerepet játszana. Olykor-
olykor egyenesen gyengéd lett, szeretetteljes, de aztán észbe kapott,
és elvörösödött, mintha épp a kedveskedés lett volna rossz.
Jó párszor abba is hagyta, és csak feküdt mellettem a hasamra tett
kézzel, és kérdezgetni kezdett. Milyen érzés terhesnek lenni? Érzem,
ahogy mozog a baba? Ha nem is volt kedve a szexhez, a ruhát attól
még fel kellett vennem, és aztán általában feküdtünk az ágyon,
miközben a fejét a mellemre hajtotta.
Egy éjjel a mellemen nyugvó súly valahogy dédelgető érzést váltott
ki belőlem, és a babáról kezdtem álmodozni. Anélkül, hogy
belegondoltam volna, hangosan kezdtem énekelni: „Aludj el, kicsim,
aludj el!” Amint észbe kaptam, abba is hagytam. Ő feljebb húzta a
fejét a vállamra, és a szemembe nézett.
– Az anyám is ezt szokta énekelni nekem. A tiéd énekelt neked,
Annie?
– Nem emlékszem, hogy valaha is énekelt volna.
Lázasan kerestem, hogyan vihetném tovább a beszélgetést.
Többet akartam megtudni róla, de nem állhattam elő azzal, hogy
„na és hogy lettél ekkora Pszichópata?”
– Az édesanyád biztosan nagyon érdekes személyiség lehetett –
mondtam, és reméltem, hogy ezzel nem léptem aknamezőre, de nem
mondott rá semmit. – Akarod, hogy énekeljek neked valami
különlegeset? Nem sok dalt ismerek, de meg lehet próbálni.
Kiskoromban jártam énekórákra.
– Most ne. Többet akarok hallani a gyerekkorodról.
Francba! Hogy vegyem rá, hogy áruljon el valamit magáról, ha a
saját vackaimról beszélek?
– Anyu nem igazán az a típus, aki altatódalokat énekel – mondtam.
– És az énekóra a te ötleted volt?
– Az egész anyué.
Egész gyerekkorom arról szólt, hogy mi újat próbáljak még ki,

86
énekórák, zongoraórák és persze a műkorcsolya. Daisy egészen kicsi
korától odavolt a korcsolyáért, én viszont nem sokáig húztam. Többet
volt a seggem a jégen, mint a levegőben. Anyu a balettben is ki akart
próbálni, de annak is vége szakadt, amikor belepiruetteztem egy
másik kislányba, és épphogy be nem törtem az orrát.
Még a baleset sem állíthatta le anyut. Kedvenc gyerekéneke a
halála csak fokozta a vágyát, hogy valamiben jó legyek. Nos, amiben
végül kitűntem, az a szabotázs volt. Elképesztő, hányféleképpen lehet
elrontani a hangszereket vagy tönkretenni a flitteres jelmezeket.
– És te milyen órákat vettél volna inkább?
– Engem a képzőművészet vonzott, festés, rajzolás, ilyenek, de
anyut nem.
– Tehát ha őt nem érdekelte, akkor téged sem érdekelhetett? –
vonta fel a szemöldökét. – Ez nem hangzik valami igazságosnak, sem
túl szórakoztatónak.
– Amikor kisebbek voltunk, még mielőtt Daisy
meghalt,szórakoztató is tudott lenni. Például mézeskalács házikót
csináltunk minden karácsonyra, és egyfolytában beöltözött velünk ő
is. Volt, hogy bunkert építettünk együtt a nappali közepén, aztán
sokáig fennmaradtunk, és rémfilmeket néztünk.
– És te élvezted a rémfilmeket?
– Azt élveztem, hogy Daisyvel meg vele lehetek... csak épp nekik
másmilyen volt a humorérzékük. Anyu nagyon oda van a
beugratásokért meg ilyenekért, egyszer például halloweenkor
végiglocsolta az ágyam előtt a padlót ketchuppal, hogy amikor
felébredek és belelépek, higgyem azt, hogy vér. Napokig nevettek
rajtam Daisyvel.
És a mai napig utálom a ketchupöt.
– De te nem találtad olyan viccesnek, ugye?
Vállat vontam. A Pszichó mintha kezdett volna unatkozni, és úgy
fészkelődött, mintha fel akarna kelni. Picsába! El kellett kezdenem
kimutatni az érzelmeimet, ha azt akartam, hogy elengedje magát.

87
 – Sírtam. Anyu még mindig szívesen mesélgeti mindenkinek, hogy
beugratott. Imádja az ilyesmit, hülyét csinálni másokból.
Halloweenkor még csokit gyűjteni is velünk jött.
– Érdekes. És miért gondolod, hogy anyukád imád „hülyét csinálni
másokból”, ahogy te mondod?
– Ki tudja, de marha jó benne. Így szerzi a ruhái meg a
kozmetikumai nagy részét... minden eladónőt az ujja köré csavart a
városban.
Nem sok parfümutánzat fogyott, mielőtt anyu balekvadászatra
indult az áruház illatszerosztályán. Az eladónők nemcsak hogy ingyen
festették ki a szegény, csinos özvegyet, de rengeteg ingyenes
termékmintával is ellátták, főleg, hogy remek érzékkel beszélt rá
minden arra járó nőt bármilyen termékre.
De nem csak ebben volt profi. A keze ugyan kicsi, de a szeme
annál élesebb, az a kéz pedig nagyon fürge. Tele volt az
öltözőasztalkája félig kiürült kölnisüvegekkel, kencékkel, krémekkel,
amelyekre ráunt, miután lekapta őket a pultról, amint az eladó hátat
fordított neki. Olykor-olykor vett is valamit, de általában visszavitte
egy másik város ugyanolyan üzletébe. Egyszer végül mondtam is erre
valamit, de kijelentette, hogy annyi üzletet segít szerezni ezeknek a
nőknek, hogy voltaképpen jár neki érte az az egy-két üveg.
Miután anyu rájött, milyen könnyű parfümöt lopni, áttért a ruhákra
és a fehérneműkre. Szintén jó cuccokra, butikokból. Amikor nagyobb
lettem, nem voltam hajlandó vele menni. Meg vagyok győződve róla,
hogy még mindig ugyanezt műveli, nem kérdeztem rá, de jobban
öltözködik, mint a legtöbb fotómodell.
– Néha azt hiszem, gyereknek jobban szeretett – mondtam.
A Pszichó tekintete az enyémbe fúródott. Érzékeny pontra
tapintottam.
Mélyen a szemébe nézve folytattam:
– Talán jobban elszórakoztattam kiskoromban, vagy talán azért lett
így, mert kezdett kialakulni a saját véleményem, és vitába is szálltam
vele. Bármi is az oka, biztos vagyok benne, hogy elkeserítette, hogy

88
felnőttem.
A Pszichó megköszörülte a torkát, és megcsóválta a fejé. Mondani
akart valamit, csak ösztökélni kellett egy kicsit. A lehető
leggyengédebben szóltam hozzá:
– Te soha nem éreztél így kissrác korodban?
A hátára feküdt, és a mennyezetre meredt, a feje még mindig a
vállamon pihent.
– Az édesanyám nem akarta, hogy felnőjek.
– Talán minden anyuka szomorú lesz, ha felnőnek a gyerekei.
– Nem, ez... nem olyan volt.
Eszembe jutott teljes szőrtelensége és a borotválási mániája. Erőt
vettem magamon, a feje alá tettem a karom, és a homlokára a kezem.
Meglepetten rezdült meg, aztán rám sandított, de nem húzódott félre.
Folytattam:
– Tehát az első gyereke meghalt... – Éreztem, hogy megfeszül
mellettem a teste. Felemeltem a tenyerem, hogy megsimogassam a
haját, és ellazítsam, de miután nem voltam biztos a reakciójában,
lassan visszaengedtem a kezem a fürtjeire, és csak a lábamat
nyomtam közelebb, hogy érezze a melegét. Nem gondolod, hogy
ehhez lehetett köze? Nem érezted úgy, hogy érte kell kárpótolnod?
Tudod, mintha őt kéne pótolnod?
Elkomorult a tekintete, és kissé arrébb fordult. Igyekeznem kellett,
hogy ne zárkózzon be.
– Te kérdeztél Daisyről az előbb, és én sem akartam beszélni róla,
mert még mindig elég nehéz. Fantasztikus volt, úgy értem, ő volt az én
nővérkém, és időnként biztosan nagyon idegesítettem, de én
tökéletesnek hittem. Ahogy anyu is. A baleset után sokszor kaptam
azon, hogy bámul rám, vagy odajön, és megsimogatja a hajam, és
abból, ahogy csinálta, tudtam, hogy Daisyre gondol.
Megint felém fordult.
– Mondott is valamit?

89
 – Nem igazán. Legalábbis semmi konkrétat. De nem is kell
kimondani ahhoz, hogy tudd. Soha nem vallaná be, de elég biztos
vagyok benne, hogy azt kívánja, bár én repültem volna ki a
szélvédőn! És még csak nem is vethetem a szemére. Sokáig én is azt
kívántam. Daisy volt a jobb gyerek. Kiskoromban úgy gondoltam,
Isten ezért akarta őt.
Nem tudom, mi a fene történt, talán csak azok az ostoba hormonok,
de elsírtam magam. Most először ismertem be ezeket az
érzéseket bárkinek. Kinyitotta a száját, és nagy levegőt vett, mintha
mondani akarna valamit. De mégsem tette, becsukta a száját,
megpaskolta a lábamat, és továbbra is a mennyezetet bámulta.
Mitől fél? Hogyan fogom rávenni, hogy bízzon bennem, és nyíljon
meg? Eddig mindössze annyit értem el, hogy magam jártam meg a
poklokat, amiért felkavartam ezt az egész szart. Hallottam, hogy egyes
gyerekek lojálisak maradnak a zaklatóikhoz. Ez foghatta vissza?
– Talán nem is kellett volna elmondanom az egészet – szólaltam
meg. – Anyukám annyi mindent tett értem az évek során, hogy ha
bármi rosszat mondok róla, úgy érzem, mintha elárulnám. – Felém
fordult a feje. – De azt hiszem, a szülők is csak emberek, ők is
hibázhatnak. – Pörgött az agyam, hogy felidézzek minden „bocsáss
meg a szüleidnek”-féle önsegítő közhelyet. – Azt mondogatom
magamnak, hogy nem baj, ha erről beszélek, attól még szerethetem az
anyukámat, hogy nem minden tetszik, amit művel.
– Az édesanyám csodálatos asszony volt – mondta, aztán
elhallgatott. Vártam. – Mi is be szoktunk öltözni.
Kezdett érdekes lenni a dolog.
– Még csak ötéves voltam, de élénken emlékszem arra a napra,
amikor eljött a nevelőszüleimhez. Vele volt az az idióta is, akihez
hozzáment, de az alig nézett rám. Fehér nyári ruhát viselt, és amikor
magához ölelt, tiszta illata volt, nem úgy, mint annak a kövér disznó
nevelőanyámnak. Azt mondta, legyek jó kisfiú, és hogy majd
visszajön értem, és elvisz magával, s úgy is lett. A férje megint úton
volt, úgyhogy csak mi ketten voltunk, és amikor hazaértünk, még
sosem láttam olyan tiszta házat, megfürdetett.

90
 Próbáltam úgy megszólalni, hogy a hangom ne leplezze le az
érzelmeimet.
– Az biztosan jó lehetett...
– Még sosem volt részem ilyesmiben, mindenütt gyertyák voltak,
és jó illat. Olyan gyengéd volt a keze, ahogy megmosta a hajam és a
hátam. Kiengedte a piszkos vizet, aztán újratöltötte a kádat, és ő is
beleült, hogy jobban megmosdathasson. Ahogy megcsókolta a
horzsolásaimat, olyan puha volt az ajka, mint a bársony. És azt
mondta, hogy kipuszilja belőlem a fájdalmat, magába szívja a
bőrömön át. – Rám pillantott, és nem tudom, hogy bírtam ki, de
sikerült úgy bólogatnom, mintha amit mondott, a világ
legtermészetesebb dolga lett volna. – Azt mondta, alhatok az ágyában,
mert nem akarja, hogy féljek.. Még soha nem éreztem a bőrömön egy
másik ember érintését. Még csak fel sem vett senki azelőtt, és
éreztem, ahogy ver a szíve. – Megveregette a mellkasát. – Szerette a
hajamat simogatni, ahogy a te anyukád is, és azt mondta, hogy a fiáéra
emlékezteti. – Bizseregni kezdett a tincsein nyugvó kezem, küzdenem
kellett a késztetéssel, hogy elhúzzam. – Nem lehetett; újabb gyereke,
és azt mondta, sokáig várt, hogy olyan kisfiút találjon, mint én. Azon
az első éjszakán sírt is... megígértem, hogy jó leszek. – Azzal megint
elhallgatott.
– Az előbb említetted, hogy ti is be szoktatok öltözni.. Mármint
cowboynak meg indiánnak?
Nagy sokára válaszolt csak. Akkor pedig azt kívántam, bár ne tette
volna!
– Minden este fürdés után... – A picsába! – Vele aludtam, azt
mondta, nyugodtabb így, de azokon az estéken, amikor ő is hazajött
egy-egy útjáról, korábban fürödtünk, és én segítettem anyukámnak
felöltözni. – A hangja színtelenné vált.
– Neki.
– Ettől biztosan mellőzöttnek érezted magad. Először egyedül a
tiéd, aztán ahogy hazajön a férje, máris félrelöknek.
– Muszáj volt neki, ő volt a férje. – Visszafordította felém az arcát,

91
és határozottan kijelentette: – De én különleges voltam a szemében.
Azt mondta, én vagyok az ő kis embere a háznál.
Helyben vagyunk.
– Hát persze, hogy különleges voltál, hiszen ő választott, nem
igaz?
Elmosolyodott.
– Épp úgy, ahogy én téged.
Később, amikor visszamászott mellém az ágyba, és a mellemre
hajtotta a fejét, ráébredtem, hogy megsajnáltam. Komolyan. Most
először éreztem mást is iránta undoron, félelmen vagy gyűlöleten
kívül, és ez sokkal jobban megrémített, mint bármi más.
Az a pasas elrabolt, doki, megerőszakolt, megvert, szarnom kellett
volna a bajaira, de amikor elmesélte, hogy mi volt az anyjával – és
tudtam, hogy még több is van e mögött -, sajnáltam, amiért olyan
elbaszott anyja volt, aki őt is elbaszta. Sajnáltam, amiért zaklatták a
nevelőszülei, amiért az új apukája le se szarta. Azért, mert az én
családom is tönkrement? Azért éreztem együtt vele, mert nekem is
fájt? Csak azt tudom, doki, hogy utálom; utálom, hogy egy szemernyi
szánalmat is éreztem az iránt a szörnyeteg iránt. Azt is utálom, hogy
egyáltalán elmondtam magának ezt az egész szart.
A legtöbben azt hiszik, hogy a pasas egész végig fegyvert fogott
rám, én pedig nem javítom ki őket. Hogy is magyar; hatnám meg?
Hogy mondhatnám el nekik, hogy amikor olyan helyekről mesélt, mint
Gibraltár, ahol azok a majmok vannak, érdekesnek és kifejezőnek
találtam? És hogy néha, amikor lábamat masszírozta, mert olyan
átkozottul feldagadt, jólesett. Vagy hogy milyen lelkes és vicces
tudott lenni olvasás közben, vagy amikor főzött – ahányszor
megfordította a tükörtojást volt ez az ostoba kis tánca, meg különféle
akcentusokkal bej szélt -, ilyenkor azt az embert láttam újra, aki
belépett a házba a nyílt napon. Hogy mondhatnám el bárkinek is, hogy
mi nevettetett?
Mindig olyan büszke voltam, olyan büszke az erőmre. Úgy voltam
vele, hogy engem aztán egy férfi sem fog megváltoztatni, de neki

92
sikerült. Megváltoztatott. De éreztem, hogy azért maradt még bennem
egy kis lángocska, ami én vagyok. Mint az őrláng a gázkonvektorban,
csak hátul pislákol, de attól féltem, hogy egy napon az is kihuny. Még
mindig attól félek, hogy egy nap kialszik.
Ott van az a rengeteg könyv, amiben az áll, hogy mi alakítjuk a
saját sorsunkat, és azt valósítjuk meg, amiben hiszünk. Örökké vidám
gondolatokkal teli buborékkal a fejünk fölött kéne járkálnunk, és
akkor minden rózsás meg napsugaras lesz. Na, nem, bocs, de én nem
hiszem. Lehet az ember olyan boldog, amilyen csak akar, akkor is
utoléri a szar.
De nemcsak hogy utoléri. Leteríti és a földbe döngöli, mert volt
olyan hülye, hogy higgyen a napfényben meg a rózsákban.

93
 TIZEDIK ÜLÉS

Képzelje, micsoda dolog történt tegnap éjjel, doki! Már aludtam –

az ágyamban, aminek biztosan örül de pisilnem kellett, úgyhogy
kibotorkáltam a fürdőszobába. Visszafelé fogtam csak fel, mit
csináltam, amitől aztán jól fel is ébredtem – és persze olyan izgatott
lettem, hogy egész éjjel nem tudtam visszaaludni.
Csak egy régi szokásom, hogy az éjszaka közepén kimenjek, de ez
jó, mert ezek szerint kezdenek visszatérni a régi szokásaim, nem igaz?
És talán ez azt is jelenti, hogy én is visszatérek. Ne aggódjon, nem
felejtettem el, amit arról mondott, hogy meg kell tanulnom elfogadni,
hogy sosem leszek pontosan ugyanaz, aki az elrablásom előtt voltam.
De azért ez is valami.
Talán azért sikerült, mert aludtam, és nem volt lehetőségem
gondolkodni rajta. Mindig tetszett az a mondás, hogy „úgy táncolj,
mintha senki se látna”. Mondjuk, otthon van az ember egyedül, és egy
jó húzós szám szólal meg a rádióban, először bólogat egy kicsit rá,
jól érzi magát, elkapja a ritmust, egyre jobban beleéli magát. Aztán
ide-oda kezd járni a lába, a keze a levegőben, és egyre jobban rázza
a seggét. De amint nyilvános helyen van, arra gondol, hogy mindenki
őt nézi és kritizálj! Nem riszálom nagyon a seggem? Nem estem ki a
ritmusból! Nem rajtam röhögnek? És akkor abbahagyja a táncot.
Odafenn a hegyen mindennap tesztelgetett. Ha elégedett volt,
jutalmul extra kiváltságokat kaptam. Ha valamit nem sikerült elég
gyorsan vagy tökéletesen megcsinálnom, ami nem fordult elő sűrűn,
mert rohadtul óvatos voltam, felpofozott vagy visszavonta a
kiváltságokat.
Miközben a Pszichó az én viselkedésemet értékelte, én az övét
elemeztem. Még azután sem tudtam kipuhatolni, hogy mitől kattant be,
miután mesélt az anyjáról, és minden egyes helyzetet gondosan össze
kellett szednem, és eltárolnom a memóriámba. Főállásban
értelmezgettem a szükségleteit és igényeit, úgyhogy minden
árnyalatnyi arckifejezését, minden szófordulatát tanulmányoztam.

94
 Kifinomultak az érzékeim, miután évekig éltem egy olyan anya
mellett, akinek a józanságát megtanultam a szemhéja állásából
megítélni, de az anyu-suliban azt is megtanultad hogy ez olyan, mintha
egy tigris következő lépését próbálnám kiszámítani – sosem tudhatja
az ember, hogy játszótárs lesz-e belőle vagy vacsora. Minden a
Pszichó hangulatától függött. Volt, hogy elkövettem valami hibát, és
nem is igen reagált rá, aztán valami apróságban vétettem, mire
teljesen bepörgött.
Március felé, amikor hat hónapos terhes lehettem, egyszerűen
besétált az egyik vadászkalandja után, és azt mondta:
– Segítened kell nekem odakint.
Odakint? Mármint a házon kívül? Rámeredtem, azt figyeltem,
viccel-e, vagy azt tervezi, hogy megöl odakint, de az arcán semmilyen
érzelem nem tükröződött.
Odadobta az egyik kabátját meg egy pár gumicsizmát.
– Vedd fel!
Mielőtt még felhúzhattam volna a cipzárt a kabáton, megragadta a
karomat, és kivonszolt az ajtón.
A friss levegő illata úgy az arcomba csapott, mintha falnak
ütköztem volna, és a mellkasom is összeszorult a meglepetéstől.
Próbáltam szemügyre venni a környezetet, miközben a kunyhótól hat-
hét méterre vezető szarvastetemhez vezetett, de napfényes idő volt, és
a hó ragyogásától könnybe lábadt a szemem. Csak annyit láttam, hogy
egy tisztáson vagyunk.
Egész testemet marta a hideg. A hó csak csizmás lábfejemig ért, de
elszoktam a kintléttől, és a lábam is csupasz volt. Kezdte megszokni a
szemem a fényt, de mielőtt bármit észrevehettem volna, a Pszichó
térdre lökött a szarvas feje mellett. Még szivárgott a vér az állat füle
mögötti lyukból és az átvágott torkából, és körülötte rózsaszínre
festette a havat. Félre akartam nézni, de a Pszichó a tetem felé
fordította a fejem.
– Figyelj ide! Azt akarom, hogy térdelj a szarvas hátuljához, és
miután hanyatt fordítottuk, feszítsd szét a hátsó lábait, míg kibelezem.

95
Értve vagyok?
Megértettem, mit akar tőlem, csak azt nem értettem, miért kér rá –
azelőtt sohasem tette. Talán csak azt akarta, hogy lássam, mire képes,
pontosabban, lássam, mire lenne képes velem.
De csak bólintottam, és gondosan kerülve a szarvas üveges szemét,
odaguggoltam a hátsó részéhez, és megfogtam merev hátsó lábait. A
Pszichó mosolyogva és dudorászva térdepelt a fejéhez, és hanyatt
fordítottuk.
Noha tudtam, hogy már nem él, zavart, hogy ilyen tehetetlenül,
minden méltóságától megfosztva, széttárt lábakkal látom hanyatt
feküdni a szarvast. Még sosem láttam elpusztult állatot közelről.
Talán a baba is megérezte szomorúságomat, mert nyugtalanul
mocorogni kezdett.
Émelyegve figyeltem, ahogy a Pszichó késének hegye úgy szalad a
szarvas ágyékának bőrébe, akár a vajba. Megcsapta orrom a vér
fémes szaga, miközben körbevágta az állat nemi szerveit, aztán
felhasította a hasát. Bevillant egy kép, amely ugyanezzel a derűs
arckifejezéssel hasít az én testembe is. Összerezzentem, mire rám
nézett.
– Bocsánat – suttogtam, miközben a fogam vacogott a hidegtől, és
megpróbáltam úrrá lenni az izmaimon. Ő folytatta a dudorászást és a
vagdalást.
Amíg el volt foglalva, körbepillantottam a tisztáson. Hatalmas
fenyőfák vettek körül minket, ágaikat lehúzta a hó. A lábnyomok, a
vonszolás nyoma és egy-két csepp vérnek látszó valami csíkja tűnt el
a kunyhó mellett. Tiszta, nedves illat volt a levegőnek, ropogott a hó
a talpam alatt. Több hegyen is síeltem már Kanada-szerte, és a hónak
másutt más illata van, valahogy szárazabb, még tapintásra is más. A
csekély mennyiségű hó, a terület fekvése és az illat azt a reményt
kelte bennem, hogy még mindig a szigeten vagyok, vagy legalábbis
valahol a partvidéken.
Szeletelés közben a Pszichó beszélni kezdett hozzám.
– Egészségesebb, ha azt esszük, amit a föld ad, tiszta élelmet,

96
amihez nem nyúlt ember. Amikor bementem a városba, vettem pár új
könyvet, amiből megtanulhatod, hogyan kell húst füstölni és befőzni.
Idővel teljesen önellátók leszünk, és ne kell többé magamra hagynom
téged.
Nem mintha ez lett volna a leghőbb vágyam, de be kell vallanom,
izgatott, hogy valami újat csinálhatok, bármi is az.
Mikor végigvágta az egész szarvast, és előtűnt a bendő, felnézett a
tetemről, és azt mondta:
– Öltél már valaha, Annie? – Mintha a kés a kezében nem lett
volna elég fenyegető, most ölésről kell beszélnie?
– Még sosem voltam vadászni.
– A kérdésemre felelj, Annie! – Egymás szemébe meredtünk a
szarvas fölött.
– Nem, még soha nem öltem.
A markolat legvégén fogta a kést, és úgy lóbálta ide-oda, mint egy
ingát. Minden egyes kilengésnél megkérdezte:
– Soha? Soha? Soha?
– Soha...
– Hazudsz! – Feldobta a kést, ahogy leesett, elkapta a
markolatánál, és tövig belevágta a szarvas nyakába.
Ijedtemben lecsúszott a kezem, és hanyatt dőltem a hóban. Egy szót
sem szólt, miközben azon küszködtem, hogy felüljek. Mikor újra
guggoltam, gyorsan megfogtam a szarvas lábait, és meg mertem volna
esküdni, hogy a Pszichó begurul, amiért elestem, de csak nézett rám.
Aztán a szarvas hasán végighúzódó vágásra szegezte a tekintetét,
majd az én hasamra, és végül újra a szemembe nézett. Hadarni
kezdtem.
– Kamaszkoromban egyszer elütöttem egy macskát. Nem akartam,
de későn mentem haza, és nagyon fáradt voltam, egyszer csak
hallottam egy puffanást, és láttam, ahogy megpördül a levegőben.
Láttam, ahogy talpra esik, és beszalad a fák közé, mire megálltam. –
A Pszichó csak bámult, belőlem pedig ömlött a szó. – Bementem az

97
erdőbe, kerestem, sírtam, hívogattam, hogy cic-cic, de eltűnt.
Hazamentem, és elmondtam a mostohaapámnak, aki visszajött velem
a helyszínre zseblámpákkal, és egy órán át kerestük, de nem találtuk
meg. Azt mondta, valószínűleg semmi baja, és hazaszaladt. De reggel
benéztem a kocsi alá, és a tengelyen ott volt egy csomó szőr meg vér.
– Le vagyok nyűgözve – szólalt meg szélesen mosolyogva. – Nem
gondoltam volna, hogy képes vagy erre.
– Nem is vagyok! Baleset volt.
– Nem, nem hinném. Szerintem nagyon is jól láttad, hogy megvillan
a szeme a reflektorfényben, és egy pillanatra elképzelted, milyen is
lenne. És hirtelen egyszerűen gyűlölted azt a macskát, és tövig
nyomtad a gázt. Azt hiszem, amikor érezted a puffanást, amikor
tudtad, hogy eltaláltad, hatalmasnak érezted magad, úgy érezted...
-NEM! Nem, dehogyis! Rettenetesen éreztem magam… még most
is rettenetesen érzem magam.
– Akkor is rettenetesen éreznéd magad, ha az a macska gyilkos lett
volna? Valószínűleg vadászni volt, gondolj csak. bele. Láttad már,
hogy kínozza a macska a zsákmányát? Mi van, ha beteg volt, egy
kóbor állat, amit senki sem szeretett? Attól nem lenne jobb, Annie?
Mi van, ha már ránézésre látszik, hogy bántalmazzák a gazdái,
éheztetik, rugdossák? – Egyre hangosabban beszélt. – Lehet, hogy
rohadt nagy szívességet tettél neki, ez még sosem jutott eszedbe?
Szinte úgy tűnt, mintha azt akarná, hagyjak jóvá valamit, amit ő
művelt. Vallani akart vagy csak baszakodott velem? Az utóbbi tűnt
valószínűbbnek, úgyhogy nem is tudom, melyikünk lepődött meg
jobban, amikor végül megszólaltam.
– Te öltél már... öltél már embert?
Előrenyúlt, és gyengéden a kezébe vette a kést.
– Bátor kérdés.
– Sajnálom, csak még sosem ismertem senkit, aki... tudod
Rengeteget olvastam, és tévét meg filmeket is láttam, de az nem
olyan, mint igazából beszélgetni olyannal, aki megtette. – Könnyű volt
őszinte érdeklődést csempészni a hangomba. Mindig is érdekelt a

98
Pszichólógia, főleg az abnormalitás. A gyilkosok tökéletesen
belepasszolnak ebbe a kategóriába.
– És ha „igazából beszélhetnél olyannal, aki megtette” ahogy te
fogalmaztál, mit kérdeznél tőle?
– Azt... arra lennék kíváncsi, hogy miért. De talán néha maguk sem
tudják vagy maguk sem értik.
Bizonyára helyes volt a válasz, mert határozottan bólintott, és azt
felelte:
– Fura dolog az emberölés. Az emberek felállítanak mindenféle
szabályokat, hogy mikor tartják helyénvalónak. – Rövid kis kacajt
hallatott. – Önvédelem? Semmi probléma. Ha találsz egy orvost, aki
azt mondja, megőrültél, minden rendben. Egy asszony megöli a férjét,
de premenstruációs szindrómája van? Ha elég jó az ügyvéded, még
azt is megúszod. – Felém fordította a fejét, és a sarkán ülve
ringatózott előre-hátra a hóban. – És mi lenne, ha tudnád, mi lesz az
egészből, de megállíthatnád? Mi lenne, ha látnál valamit, amit senki
más nem lát előre?
– Mint például?
– Nagy kár, hogy nem találtad meg azt a macskát, Annie. A halál
egyszerűen az élet folytatása. És ha szemtanúja lehetsz a halálnak,
ráébredsz, hogy milyen hiábavaló ebben az életben korlátozni magad.
Még mindig nem ismerte be, hogy megölt volna valakit, és már
azon tanakodtam, hogy nem is forszírozom a dolgot, de sosem volt az
erősségem, hogy tudjam, mikor kell visszakoznom.
– Szóval milyen érzés? Megölni valakit?
Félrebillentette a fejét, és a szemöldöke a homlokára szaladt.
– Csak nem azt tervezgetjük, hogy megölünk valakit? – Mielőtt
tiltakozhattam volna, már folytatta is, de nem úgy, mint vártam. – Az
anyám rákban halt meg. Petefészekrákban. Elrothadt belülről, és a
végén a szagán éreztem, hogy haldoklik. – Egy pillanatra elhallgatott,
a tekintete üressé és élettelenné vált. Azon gondolkodtam, mit
feleljek erre, de folytatta:

99
 – Csak tizennyolc éves voltam, amikor megbetegedett, a férje már
pár évvel azelőtt meghalt, de nem bántam, hogy gondot kell viselnem
rá. Jobban tudtam, hogyan gondoskodjak róla, mint bárki más. Mégis
egyfolytában csak utána sírt. Noha mondtam neki, hogy a fickó
elhagyta, és nem törődött vele, nem úgy, mint én, anyám nem akart
tőlem mást, csak hogy keressem meg neki. Mindazok után, amit én
tettem érte...
Láttam, mit művelt vele. A tulajdon szememmel láttam, mégis utána
sírt.
– Nem értem, azt mondtad, meghalt. Hogy érted, hogy az mondtad,
elhagyta?
– Hónapokra is eltűnt, hónapokra, és jól megvoltunk. Aztán
hazajött, és mindig tudtam, hogy mikor jön haza, mert olyankor én
segítettem anyámnak az öltözködésben, még ki is festette magát.
Mondtam neki, hogy nem szeretem, de azt mondta, hogy ő viszont
igen. Még azt sem hagyta, hogy velük egyek. Tudtam, hogy anyám
nekem is enni akart adni, de várnia kellett, amíg ő nem végzett. A
férje szemében nem voltam más, mint kóbor kutya, amit a felesége
cipelt haza a menhelyről. Később, vacsora után bementek a
hálószobába, és bezárkóztak, de egyszer, úgy hétéves korom körül,
nem csukták be jól. És láttam... anyám sírt. A férje keze... – elfulladt
a hangja, és a semmibe meredt.
– Apukád megverte?
Már korábban is észrevettem, hogy amikor az édesanyjáról beszél,
színtelenné válik a hangja, most pedig csaknem úgy válaszolt, mint
egy robot.
– Én gyengéd voltam... én mindig gyengéden értem hozzá. Én nem
ríkattam meg. Ez nem volt rendjén.
– Bántotta őt?
Üres szemmel meredt a mellkasom közepére, és a fejét ingatva
ismételte:
– Nem volt rendjén.
Megmasszírozta a nyakát.

100
 – Anyám látott engem... a tükörben. Meglátott. – Az ujjai alatt
bevörösödött a húsa, ahogy egy másodpercre erősödött a szorítása a
nyakán, aztán leengedte a kezét, hogy a combjába dörgölje, mintha le
akarna törölni valamit a tenyeréről.
Reszelős hangon folytatta:
– Aztán elmosolyodott. – A Pszichó szája üdvözült mosolyra
húzódott, ami lassan széles grimasszá torzult. Olyan sokáig maradt
így, hogy az már fájhatott. Nagyot dobbant a szívem.
Végül elkapta a pillantásomat, és azt mondta:
– Attól kezdve mindig nyitva hagyta az ajtót. Évekig nyitva hagyta.
– Megint fakóvá vált a hangja. – Amikor tizenöt éves lettem, engem is
elkezdett borotválni, úgyhogy olyan sima bőrű lettem tetőtől talpig,
mint ő, és ha éjszaka túl szorosan öleltem, attól megőrült. Néha,
álmomban... megperzselődött tőle a lepedőm. Kezdett megváltozni.
Vigyázva, hogy kedvesen és lágyan csengjen a hangom,
rákérdeztem:
– Megváltozni?
– Egy nap korán mentem haza az iskolából. Hangokat hallottam a
hálószobából. Azt hittem, a férje elutazott. Úgyhogy odamentem az
ajtóhoz. – Most a mellkasát kezdte dörzsölgetni, mintha nehezen
kapna levegőt. – Ott volt mögötte. És egy másik férfi is, egy idegen...
odébbálltam, mielőtt észrevehetett volna. Kint vártam, a tornác alatt...
– Hirtelen elhallgatott, és pár pillanat múlva megkérdeztem:
– A tornác alatt?
– A könyveimmel. Oda rejtettem őket. Csak akkor olvashattam
bent, ha a férje is otthon volt. Amikor elment, anyám azt mondta, csak
elrabolják tőlünk az időt. Ha rajtakapott, kitépte a lapokat.
Most már tudtam, miért vigyáz úgy a könyveire.
– Egy óra múlva, mikor a két férfi elhaladt fölöttem, még mindig
éreztem rajtuk az illatát. Elmentek sörözni. Ő meg odabent volt,
é s dúdolt. – Megcsóválta a fejét. – Nem lett volna szabad hagynia,
hogy ilyeneket műveljenek vele. Beteg volt. Nem látta be, hogy nem

101
jó így. Szüksége volt a segítségemre.
– És mit csináltál? Segítettél rajta?
– Meg kellett mentenem, megmentenem magunkat, mielőtt annyira
megváltozott volna, hogy már nem tudok rajta segíteni, érted?
Értettem. Bólintottam.
Elégedetten folytatta:
– Egy hét múlva, amikor éppen boltban volt, megkértem a férjét,
hogy vigyen el kocsival, mert meg akarok mutatni neki egy régi
bányát az erdőben. – A szarvas nyakából kimeredő késre pillantott. –
Amikor anyám hazaért, azt mondtam neki, hogy összepakolta a
holmiját, és elment, talált valaki mást. Sírt, de én gondoskodtam róla,
éppúgy, mint az elején, de ezúttal még jobb volt, mert nem kellett
osztoznom rajta. Aztán megbetegedett, én pedig mindent megtettem
érte, amit kívánt, amit csak kért. Mindent. Úgyhogy amikor még
rosszabbul lett, és azt kérte, hogy öljem meg, azt hitte, azt is
megteszem. De én nem akartam. Nem tudtam. Könyörgött, azt mondta,
nem vagyok igazi férfi, hogy egy igazi férfi megtenné.
Hogy ő megtette volna, de én egyszerűen nem tudtam.
Miközben beszélt, a nap eltűnt, és havazni kezdett – könnyű, fehér
por terített be minket és a szarvast. A Pszichó egy szőke fürtje a
homlokába kunkorodott, a szempillái összetapadtak és csillogtak.
Nem tudtam, hogy a hótól vagy a könnyektől, de úgy nézett ki, mint
egy angyal.
Sajgott a combom a túl sok guggolástól, de nem kérdezhettem meg,
kinyújtózhatok-e. A testem mozdulatlan volt, de az agyam pörgött.
Megcsóválta a fejét, és felpillantott a késről.
– Tehát, hogy válaszoljak a kérdésedre, Annie, nagyszerű érzés tud
lenni. De most jobb, ha igyekszünk, még mielőtt valami vad
kiszimatolja a vért, és ránk támad. – Most már vidáman csengett a
hangja.
Egy percig azt sem értettem, milyen kérdésről beszél. Aztán
eszembe jutott. Azt kérdeztem, hogy milyen érzés megölni valakit.

102
 Miközben tovább szorongattam a szarvas lábait, benyúlt a
hasítékba, és óvatosan kigörgette a nagyjából strandlabda méretű
bendőt a hóra. Az egyik végét még mindig tartotta valami
köldökzsinórszerű a bordák alól. Kihúzta a kést a nyakból – egy
pillanatra beragadt, aztán egy cuppanással kijött. Aztán benyúlt a
késével, és kivágott valamit, amit a szarvas szívének néztem, meg a
belsőségeit. Úgy dobta őket a bendő mellé, mint a szemetet. A nyers
hús szagától feljött a torkomba az epe, de visszanyeltem.
– Maradj itt! – mondta, és eltűnt egy nagy fészerben a ház mellett.
Másodperceken belül vissza is tért egy kisebb láncfűrésszel és egy
kötéllel. Elakadt a lélegzetem, amikor odatérdelt a szarvas fejéhez. A
téli vadon ősi csendjét a szarvas nyakán csikorgó fűrész hangja törte
meg. Félre akartam nézni, de képtelen voltam. Letette a fűrészt,
felvette a kést, és odajött a szarvas hátuljához. Összerezzentem,
ahogy felém nyúlt, de csak az állat lábait vette ki a kezemből. Aztán a
késével mindkét lábon lyukat metszett a bokába, közvetlenül az
Achilles-ín mögött, és átfűzte rajta a kötelet.
Egy-egy mellső lábánál fogva odavonszoltuk a fészerhez.
Hátrapillantottam. A szarvas vércsíkot húzott, és véres mélyedést
hagyott maga után a hóban. Soha nem fogom elfelejteni azt a látványt,
ahogy szerencsétlen szarvas feje, szíve és zsigerei ott hevertek kinn a
hóban.
A kamra tömör fémből készült – a vadállatok nem voltak szívesen
látott vendégek -, és az egyik fal mellett jókora hűtőláda állt. Hátul
valami gépezet zúgott nagy zajosan, azt hiszem, generátor lehetett,
mellette pedig szivattyú, ami biztosan a kúté volt. A szemközti fal
mellett hat nagy, vörös, dízelolaj feliratú hordó sorakozott. Mellettük
egy gáztartály. Tűzifát nem láttam, azt gondoltam, biztosan másutt
tartja. Olaj, gáz és szarvasvér szaga keveredett a levegőben.
Átvetette az állat lábához erősített kötelet az egyik mennyezeti
gerendán, aztán egyesült erővel felhúztuk a szarvast Vajon az én
testem is ott fog lógni egy nap?
Azt hittem, ezzel végeztünk, de fenni kezdte a kését egy kövön,
mire hevesen reszketni kezdtem. A szemembe nézett, és ritmikus
mozdulattal húzta előre-hátra a kést, ajkán mosoly játszadozott. Úgy

103
egy perc múlva felemelte.
– Mit gondolsz? Elég éles?
– Öö... mihez?
Elindult felém. Magam elé emeltem a kezem. Esetlenül
botorkáltam hátra a gumicsizmában.
Megtorpant, és zavartan kérdezte:
– Mi bajod? Meg kell nyúznunk. – Körbevágta mind a két bokát, és
fogta az egyik lábát. – Ne állj már ott, fogd meg a másikat!
Lehúztuk a bőrét – egyszer-kétszer be kellett segítenie a késsel,
hogy átmetssze a szövetet, de nagyjából csak a lábain, és miután
elértünk a testig, már úgy jött le, mint a hámló bőr napégés után.
Amikor az egész megvolt, összegöngyölte és betette a mélyhűtőbe.
Aztán odaállított a fészer elé, ahol szemmel tarthatott, miközben
összeszedte a fűrészt, elrakta, és bezárta a kamrát. Megkérdeztem, mit
akar a zsigerekkel meg a fejjel – azt mondta, azt majd később elintézi.
Odabent a házban megjegyezte, hogy vacogok, és azt mondta, üljek
a tűz mellé, hogy felmelegedjek. Fontolgattam, hogy megkérdezem,
mást nem ölt-e meg, de ahogy elképzeltem a válaszát, görcsbe rándult
a gyomrom. Inkább azt kérdeztem:
– Nem mosakodhatnék le?
– Fürdési idő van már?
– Nem, de...
– Akkor tudod, mi a válasz.
A nap hátralévő részében rajtam maradt a szarvas vére.
Bizsergett tőle a bőröm, de próbáltam nem gondolni rá, próbáltam
nem gondolni semmire – se vérre, se döglött szarvasra, se
meggyilkolt apákra. Csak a tűzre figyeltem, néztem, ahogy táncolnak a
lángok.
Aznap éjjel már félálomban egyszer csak megszólalt:
– Szeretem a macskákat.

104
 Szereti a macskákat? A gyilkos, szadista faszfej szereti a
macskákat? Hisztérikus kacaj akart feltörni a torkomból, de a
sötétben a számra tapasztottam a kezem.

105
 TIZENEGYEDIK ÜLÉS

M eg kell mondanom, doki, úgy érzem, egész jól boldogulok

mostanság. Tegnap délután nem volt máshoz kedvem, mint hogy
visszamásszak az ágyba, de inkább fogtam Emma pórázát, és levittem
sétálni a partra. Ahelyett, hogy szokás szerint az erdőbe vittem volna
fel, ahol garantáltan nem látunk egy lelket sem.
Ehelyett egész barátkozósak voltunk. Legalábbis Emma – a kisebb
kutyák a gyengéi, muszáj megállnia, és összenyálaznia őket. A
nagyokkal úgy viselkedik, ahogy épp alakul, de mutassanak neki egy
pudlit, és máris a kutyamennyországban érzi magát. Sikeresen
elkerültem minden emberi érintkezést azzal, hogy a levegőbe
bámultam vagy a kutyákra, vagy a lábam elé, miközben rántottam
egyet a pórázon, hogy siessen már tovább, de amikor ragaszkodott
hozzá, hogy tiszteletét tegye egy cocker spánielnél, megálltam, és
végül dumálni kezdtem a gazdáival, egy idősebb párral. A standard
gazdipofázás folyt: Hogy hívják? Timber? És mennyi idős? De a
fenébe is, doki, egy hete még inkább löktem volna őket a tengerbe,
mint hói bármilyen szinten kommunikáljak velük.
Amikor visszatértem, először az anyukámnál kellett laknom egy
darabig, mert az én házamat kiadták, de mennyire megkönnyebbültem,
hogy nem adták el – ez is csak hazugság volt, amivel a Pszichó etetett.
Szerencsére annyira paranoiásan féltem, hogy elveszíthetem a házam,
hogy egy üzlet után az egész jutalékot fogtam, és betettem egy külön
bankszámlára, úgyhogy egy évre való törlesztőrészletem volt
félretéve. A hitelbank egyszerűen minden hónapban levonta az
összeget, aztán gondolom, ha elfogyott volna a pénz, nyilván
lefoglalják házat.
Megkérdeztem anyut, hogy hol vannak a holmijaim, mire azt
mondta:
– El kellett adnunk, Annie. Mit gondolsz, honnan szereztünk volna
pénzt, hogy kutassunk utánad? A jutalomra ment a legtöbb adomány.
Az albérletpénzt is be kellett dobnunk.

106
 Az biztos, hogy nem viccelt – mindent eladtak. Még mindig
számítok rá, hogy a bőrkabátom valami csajon jön szemben velem az
utcán.
A kocsim lízingelt volt, és miután a zsaruk átnézték, egyenesen
visszakerült a kereskedésbe. Most egy régi szart vezetek, míg ki nem
találom, hogy mihez akarok kezdeni – többé nem tűnik fontosnak,
hogy puccos kocsim legyen.
Rengeteget tettem félre, de a számláim mind közvetlen átutalással
mentek, úgyhogy nem sok maradt. Az irodából odaadták anyunak a
jutalékomat pár eladásból, amik az elrablásom után zárultak le.
Próbálta beváltani a csekkeket, hogy hozzátegyék a jutalomhoz, ami
végül jótékony célra ment, de nem engedték, úgyhogy letétszámlára
kellett helyeznie – még jó, különben az egész életemnek annyi lett
volna.
Pár napja épp Emmával játszottam a kanapén, amikor megszólalt a
telefonom. Nem volt hangulatom beszélni senkivel, de megláttam,
hogy anyu számát írja ki a kijelző, és tudtam, hogy ha nem veszem fel,
egyfolytában hívogatni fog.
– Hogy van az én Panka macim?
– Jól. – Meg akartam mondani, hogy fáradt vagyok, mert az éjjel,
sorozatban az ötödik, amelyiken az ágyamban aludtam el, egy ág
csapdosta az ablakomat, és végül a gardróbban töltöttem az éjszakát,
miközben azon tűnődtem, hogy fogom-e még valaha is biztonságban
érezni magam.
– Figyelj, remek hírem van, Wayne csodálatos üzleti ötlettel állt
elő! Részleteket nem mondhatok, amíg nem végleges, de
most nagy dologról van szó!
Gondolhatná, hogy végül csak rájönnek, hogy a pasi nem egy
Midász király. Néha csaknem megsajnálom Wayne-t. Nem rossz
ember, nem is hülye, csak az a fajta fickó, aki nagyon akar lenni
valaki, de ahelyett, hogy rákapcsolna és elindulna, azzal van
elfoglalva, hogy megtalálja a lehető legrövidebb utat, és a végén csak
egy helyben toporog.

107
 Kicsi koromban párszor elvitt magával, amikor el akarta sózni
egy-egy befektetési ötletét. Zavarban voltam miatta – beszéd közben
mindenkinek a képébe mászott, és amikor el akartak húzódni tőle,
még hangosabban folytatta. Egy-egy ilyen találkozó után napokig nagy
vígan járkált a házban, milliószor ellenőrizte az üzenetrögzítőt, és
anyuval sokáig fennmaradtak, hogy igyanak egymás egészségére.
Soha nem lett az egészből semmi.
Egyszer-egyszer olyasmit is csinált, ami elgondolkodtatott, hogy
talán mégsem akkora balfék. Mint például tizenöt éves koromban,
amikor nagyon el akartam menni egy koncertre, és egész hétvégén
üres üvegeket gyűjtöttem a városban. Hétfőn – aznap kellett volna
megvennem a jegyet – beváltottam őket, de a pénz még csak meg sem
közelítette azt az összeget, amennyi kellett volna. Bezárkóztam a
szobámba, és csak bőgtem. Miután végül csak előmerészkedtem, az
ajtóm alatt egy borítékot találtam, rajta Wayne írásával, és benne egy
jegyet. Amikor meg akartam köszönni, elpirult és leintett:
– Ugyan már, nincs mit.
Amint elkezdtem az ingatlanozással jó pénzt keresni,
megpróbáltam kisegíteni őket – új gumik, új számítógép, új hűtő, sőt
pénz a számlákra meg a mindennapos dolgokra. Eleinte jó érzés volt
a segítségnyújtás, de aztán ráébredtem, hogy mintha feneketlen lyukba
dobálnám a pénzt – rögtön az aktuális eszement üzleti befektetésre
folyt el. Miután megvettem a házam, nem engedhettem meg, hogy
olyan sokkal segítsek, úgyhogy leültem velük, és elmagyaráztam,
hogyan alakíthatják a költségvetésüket. Anyu úgy nézett rám, mintha
kínaiul beszélnék. Valahogy csak elboldogulnak, mert az életmódjuk
mit sem változott.
Anyu a telefonon keresztül is felfigyelt rá, hogy mennyire nem
lelkesedem, és félbeszakította a gondolataimat.
– Nem mondasz semmit?
– Bocs, remélem, bejön neki.
– Jó érzéseim vannak ezzel kapcsolatban.
– Múltkor is ezt mondtad.

108
 Egy pillanatig hallgatott, aztán azt felelte:
– Nagyon nem tetszik ez a negatív hozzáállás, Annie. Azok után,
hogy mit meg nem tett érted, amikor eltűntél, azok után,
a mi t mindketten megtettünk, az a legkevesebb, hogy kicsit több
érdeklődést tanúsíts.
– Sajnálom. Csak most éppen nem vagyok valami jó hangulatban.
– Talán ha néha kitennéd a lábad hazulról, ahelyett hogy egész nap
csak búslakodsz, kellemesebben lehetne beszélni veled.
– Nem valószínű. Akárhányszor megpróbálom, rám veti magát
valami faszfej riporter, nem is beszélve a hollywoodi ügynökökről a
hülye ajánlataikkal.
– Nekik is meg kell élni valamiből, Annie. Ha azok a riporterek,
akiket annyira utálsz, nem fizetnének az interjúkért, neked se lenne
miből megélned, hát nem?
Bízzuk csak anyura, hogy tisztára seggfejnek érezzem magam.
Főleg, hogy igaza is van – tényleg a hiénák fedezik a megélhetésemet
most, hogy szinte minden félretett pénzem elfogyott. De még mindig
nem tudtam hozzászokni a felhajtáshoz, és nem vagyok képes
nyomtatásban vagy képernyőn megnézni magam. Anyu minden egyes
interjút kivágott – végre itt a nagy lehetőség, hogy albumot állítson
össze rólam -, és felvett minden egyes műsort. Nekem is lemásolta,
de csak kettőt néztem meg, a többit egy fiókba süllyesztettem.
– Majdnem lejárt a tizenöt perc hírneved, Annie. Miből fogsz aztán
pénzt csinálni? Hogyan fogod megtartani a házadat?
– Majd kitalálok valamit.
– Mint például?
– Valamit, anyu, kigondolok valamit. – Mihez is fogok kezdeni?
Görcsbe rándult a gyomrom.
– Tudod, nem is olyan rossz ötlet egy ügynök. Összeszedhetnének
neked egy kis előleget.
– Úgy érted, összeszedhetnének egy kis pénzt maguknak. Az egyik,
akivel beszéltem, azt akarta, hogy adjam el az összes jogot. Ha rá

109
hallgatok, a filmesek azt csinálnak, amit akarnak.
– Akkor beszélj te magad egy producerrel.
– Senkivel sem akarok beszélni, anyu! Miért olyan nehéz
megérteni?
– Jézusom, Annie, én csak egy egyszerű kérdést tettem fel, nem kell
rögtön leharapni a fejemet!
– Bocsánat. – Nagy levegőt vettem. – Talán tényleg többször
kellene kimozdulnom. Jobb lesz, ha témát váltunk, mi előtt teljesen
kiakadok. – Kierőszakoltam magamból egy nevetést. – Szóval mi van
a kerteddel?
Két dologról imád anyu beszélni: a kertészkedésről meg főzésről.
Két olyan dolog, ami rengeteg gondoskodást igényel és anyukám
mindig is sokkal könnyebben pazarolt kajára meg növényekre, mint
rám.
Emlékszem, hogy gyerekkoromban kimondottan féltékeny voltam a
rózsáira – ahogy beszélt hozzájuk, ahogy hozzájuk ért, egyfolytában
aggodalmaskodott értük, és olyan büszke volt, amikor az egyikkel
díjat nyert a helyi vásáron! Már az is bőven elég, hogy volt egy
díjnyertes nővérem, az unokatestvéremről nem is beszélve, de hogy a
francba lehetne versenyre kelni egy rózsával? Néha az jutott
eszembe, nem azért csinálja-e, mert a recepteket könnyű követni, meg
a növényeket is nevelni, és minden úgy alakul, ahogyan ő akarja –
nem mint a legtöbb dologgal az életben, főleg a gyerekekkel. Azért
próbálkozott főzni tanítani, és meg is akartam tanulni – de a
konyhaművészeti tehetségem hiányát csak a kertészkedéshez való
érzékem hiánya múlta felül. A hegy előtt még egy rohadt cserepes
virágot sem voltam képes életben tartani. Odafönn mindez
megváltozott, amikor április közepén beköszöntött a tavasz, és a
Pszichó kiengedett kertészkedni.

Akkor voltam úgy a hetedik hónapban, és majd’ kiugrott a szemem

a tavaszi fénytől és a sok szépségtől. Amikor először lélegeztem be a
tiszta hegyi levegőt – hónapok óta csak a füst meg a cédrusfa falak
szagát éreztem -, bizsergette az orrlyukaimat a napsütötte fenyőfák, a

110
vadvirágok és a lábam alatt húzódó, mohalepte föld illata. Szerettem
volna leheveredni és belefúrni az arcomat. Legszívesebben
beleharaptam volna.
Úgy okoskodtam, hogy ha sokkal északabbra lennék, még mindig
hó lenne, de kezdett felmelegedni az idő, és minden burjánzott, és a
zöld legváltozatosabb árnyalataiban pompázott – zsálya, smaragd,
fenyő, moha -, még a levegőnek is zöldillata volt. Nem is tudtam,
vigasztaló-e, hogy valószínűleg nem vagyok messze otthontól, vagy
még rosszabb.
Először nem engedett messzire a kunyhótól, de a szememnek nem
tilthatta meg a felderítést. Olyan sűrűn álltak körben a fák, hogy nem
láthattam, másik hegy is van-e a közelben. A tisztás mohaszőnyege
alól pár fűcsomó is kikandikált, de nagyrészt csak kövek meg moha
borította. Nehéz lehetett derítőt fúrni odafenn, a kútról nem is
beszélve, de arra gondoltam, talán a folyóból szerezzük a vizet. Az
erdőszélen pár tönköt is láttam, tehát valamikor favágók is jártak itt.
Utat nem láttam, de nem messze kellett lennie valami bekötőútnak.
A folyó a kunyhótól jobbra húzódott – a megemelt virágágyak
mellett – és kissé lefelé folyt egy domboldalban. Gyönyörű, jádezöld
színe volt, és bizonyos foltokból ítélve, ahol lelassult az áramlat és a
víz olyan sötétzöldre váltott, hogy csaknem feketének tűnt, mély
gödrök is lehettek a fenekén.
Kívülről a kunyhó egész bájosan festett a spalettákkal még az
ablakba akasztott virágládákkal. A fedett tornácon két hintaszék állt
egymás mellett. Talán évekkel ezelőtt férj és feleség építette a
kunyhót. Kíváncsi lettem volna az asszonyra, aki szerette az
ablakládákat, és földet hozott fel a kerthez. Kíváncsi lettem volna rá,
mit szólna ahhoz, aki most él a házában.
Kertészkedés közben indult meg a vajúdás. Kiengedett –
természetesen csak felügyelet mellett -, hogy megöntözzem és
kigazoljam a veteményest, ami remekül nézett ki, és egész nap
eldolgoztam volna a kertben. Még az sem érdekelt, ha úgy határozott,
nem jól csináltam valamit, és elölről kellett kezdenem az egészet,
mert ez is csak azt jelentette, hogy tovább maradhatok kint. Az érzés,
ahogy ujjaim a hűvös földbe fúródtak – amit még a kesztyűn keresztül

111
is éreztem, amelyet tökéletes körmeim védelmére vetetett fel velem -,
és a frissen felforgatott föld illata messze felülmúlta azt, mint ha vele
kellett volna lennem a kunyhóba zárva.
Lenyűgözött a gondolat, hogy az aprócska magokból, amelyeket
elvetettem, répa, paradicsom és bab lesz, miközben az én hasamban
is növekedett egy magocska. Gyakorlatilag persze részben az ő magja
volt, de nem engedtem magamnak, hogy erre gondoljak. Egyre jobban
ment, hogy ne gondoljak bizonyos dolgokra.
Az egyetlen, amit szinte soha nem tudtam elhessegetni, az egyszerű,
szeretetteljes érintés iránti vágy volt. Nem is tudtam, milyen
létfontosságú ez nekem, míg el nem vesztettem Emmát, akit
ölelgethettem, Luke-ot, akihez hozzábújhattam, sőt még anyám ritka
öleléseit is. Anyu részéről a gyengédség mindig utólagos gondolatnak
tűnt, hacsak nem jutalomból adta, amitől mindig úgy éreztem, hogy
manipulál, és dühös lettem magamra, amiért annyira vágyom a
melegségére.
Anyukám érintése csak akkor volt ingyen, ha beteg voltam és
magával vonszolt mindenhová, zavarba ejtő részletességgel taglalta a
tüneteimet orvosoknak és gyógyszerészeknek, miközben átkarolta a
vállam, és apró kezét a homlokomra szorította. Soha nem szóltam
érte, túlságosan is tetszett. Ha beteg voltam, még mellettem is aludt,
és a Vick VapoRub illatáról a mai napig mellettem fekvő, kicsi
testének melege jut eszembe, amit megnyugtatónak és biztonságosnak
éreztem.
Akárhányszor elment mellettem a Pszichó, megölelt, megpaskolta a
hasam, vagy végigsimított a hátamon, és még mindig ölelgetett
minden éjjel. Kezdetben taszított az érintése, de ahogy teltek a
hónapok, néha annyira kikapcsoltam, hogy képes lettem viszonozni az
ölelését, és semmit sem éreztem. Máskor olyan erősen sóvárogtam
egy érintés után, hogy azon kaptam magam, lehunyt szemmel
belesimulok az ölelésébe és azt képzelem, másvalaki van ott, akit
szeretek, és utálom magam érte.
Csodáltam, hogy a bőre nem bűzlik a rothadó lelkétől. Néha
megcsapta az orromat a ruhájából áradó mosószer tiszta illata, amit

112
használtunk – egy természetes, biológiailag lebomló fajtáé -, és
tusolás után pár percig éreztem a bőrén és a kezén a szappan lágy
illatát, de gyorsan el is illant. Még amikor odakint dolgozott, akkor
sem éreztem rajta a külvilág szagát – friss levegő, fű, gyanta, fenyőtű,
bármi -, hogy a verejtékről ne is beszéljek. Még az illatmolekuláknak
sem akaródzott hozzáérniük.
A vizet úgy kellett vödörrel felhozni a folyóról mindennap, de nem
bántam, mert így legalább bedughattam a kezem a hűvös áramlatba, és
benedvesíthettem vele az arcomat. Majdnem június közepe felé
jártunk már, és úgy számoltam, hogy közel járok a kilencedik
hónaphoz, de olyan óriási lettem, hogy néha eltűnődtem, nem
hordtam-e túl – nem tudtam pontosan, hogy mikor estem teherbe,
úgyhogy nehéz lett volna kiszámolni. Azon a bizonyos napon épp egy
nagy vödör vizet cipeltem fel a dombra, és megemeltem, hogy
meglocsoljam a zöldségeket, de nagyon meleg volt kint, én pedig elég
keményen dolgoztam, úgyhogy a verejték a szemembe csöpögött.
Letettem a vödröt, hogy kifújjam magam.
Miközben fél kezemmel a hátamat masszíroztam, görcs kúszott
végig a hasamon. Először nem vettem róla tudomást, és
megpróbáltam megint felemelni a vödröt. De megint belém hasított a
fájdalom, és ezúttal még erősebben. Tudtam, hogy a Pszichó kiakad,
ha nem végzek a dolgommal, úgyhogy nagy levegőt vettem, és
befejeztem a kert öntözését.
Amikor végeztem, a tornácon találtam, ahol épp egy deszkát
javított, és szóltam neki:
– Itt az idő.
Bementünk, de csak miután ellenőrizte, hogy meglocsoltam-e a
kertet. Nem sokkal azután, hogy beléptünk a kunyhóba, úgy éreztem,
valami elszabadult a bensőmben, bizarr érzés volt, mintha valami
kiszakadt volna, és aztán meleg folyadék csörgött le a lábamon át a
földre.
A Pszichó velem együtt olvasta végig azokat a könyveket, úgyhogy
tudta, mi következik, de rettenet ült ki az arcára, és megdermedt a ház
ajtajában. Ott álltam a tócsa közepén, csöpögött az a cucc a lábamról,

113
és vártam, hogy kiszakadjon ebből az állapotból. De ahogy kifutott a
vér az arcából, ráébredtem, hogy arra ugyan várhatok egy darabig.
Bár magam is halálra voltam rémülve, le kellett nyugtatnom.
Szükségem volt a segítségére.
– Ez teljesen normális, így kell csinálnia a szervezetemnek.
Minden rendben lesz.
Járkálni kezdett, félig bejött a házba, aztán ki, aztán megint, be. Rá
kellett bírnom, hogy figyelj en oda.
– Nem vehetnék egy fürdőt? – A fürdő a menstruációs görcsökön is
enyhít, és úgy gondoltam, van még időm, nem követték egymást olyan
szorosan az összehúzódások.
A Pszichó megtorpant, és tágra nyílt szemmel meredt rám.
– Rendben? Szerintem segítene.
Még mindig némán a fürdőszobába rohant, és megengedte nekem a
vizet. Kezdett olyan érzésem lenni, mintha lassan bármibe
belemenne.
– Ne legyen túl forró, nem tudom, hogy jót tenne-e a babának! –
Miután a kád megtelt, lassan beleereszkedtem hatalmasra duzzadt
testemmel.
A Pszichó a fürdőszobapolcnak támaszkodott, ide-oda villogott a
szeme, csak épp rám nem nézett. A keze úgy markolászta a polcot,
mintha a levegőbe kapkodna. Ez a kontrollmániás csak állt ott
reszketve, elakadt a szava is, mint egy kamasznak az első randin.
Gyengéd, egyenletesen csengő hangon szóltam hozzá:
– Le kell szedned az ágyról az ágyneműt, és teríts rá pár törülközőt,
rendben?
Kirohant, aztán hallottam, hogy az ágy körül szöszmötöl. Hogy
lenyugodjak, megpróbáltam felidézni mindazt, amit a könyvekben
olvastam, és a légzésemre koncentráltam, s nem arra, hogy egy
kunyhóban készülök szülni, ahol nincs más segítségem, mint egy
teljesen kiborult Pszichó. A fürdőkád oldalára kicsapódó vízcseppek
kerültek a figyelmem középpontjába, azt számolgattam, hány

114
másodperc alatt gördülnek le. Amikor a víz már csak langyos lett,
csaknem kihűlt, és egyre gyorsabban követték egymást az
összehúzódások, behívtam – addig a szobában bujkált.
A segítségével kimásztam a kádból, és megtörölköztem. Egyre
erősebbek lettek az összehúzódások, és rá kellett támaszkodnom,
hogy össze ne essek. Amikor visszaértünk a szobába, megbotlottam,
és a karjába kapaszkodtam, miközben kínzó fájdalom facsarta a
hasamat. A házban hideg volt, libabőrös lettem.
– Miért nem gyújtasz be, amíg én lefekszem az ágyra?
Azután, hogy elhelyezkedtem és párnát tettem a vállam mögé, nem
sokra emlékszem, csak a rengeteg fájdalomra – a legtöbb nő ilyenkor
megkapja a lehetőséget a gyógyszerre, és higgye el, boldogan éltem
volna vele. A Pszichó olyan volt, mint egy vígjátéki férj, fel-alá
járkált, tördelte a kezét, és a fülére tapasztotta, akárhányszor
felvisítottam – ami sűrűn fordult elő. Amíg én az ágyon vonaglottam
és azt a kurva párnát harapdáltam, egyszer a sarokban kuporgott, és a
fejét a térde közé dugta. Egy időre még ki is ment a házból, de olyan
hangosan kezdtem kiabálni, hogy SEGÍTS, hogy visszajött.
Az összes könyvben az állt, hogy ha érzem, hogy közel van már,
próbáljak lazítani, de a fene egye meg, a testem minden porcikája
arra ösztökélt, hogy nyomjak. A falnak vetettem a hátam, és olyan
erősen feszültem neki, hogy a rönkök biztosan belemélyedtek a
hátamba. A térdemre fektetett kézzel széttártam a lábam, és
fogcsikorgatva nyomni kezdtem. Amikor lélegzethez jutottam,
odaparancsoltam magamhoz. Minél jobban ura voltam a helyzetnek,
annál nyugodtabbnak látszott – bár az, hogy ura voltam, elég tág
értelmű kifejezés, minthogy úsztam a verejtékben, és minden nyomás
között utasításokat visítottam.
Maga a szülés nagyrészt ködös emlék, de azt hiszem, pár órán át
vajúdtam – szerencsés újdonsült kismamaként, és ez volt az egyike
azon kevés dolognak, amiért hálás lehettem ott a hegyen. Arra jól
emlékszem, hogy amikor odaállítottam a lábam közé, hogy segítse ki
a babát, egészen sápadt és verejtékes volt az arca, és arra gondoltam,
mi a francot izzad, mikor minden munka az enyém. Nagy ívben
szartam az érzéseire, sőt a sajátjaimra is, csak azt akartam, hogy

115
jöjjön már ki belőlem ez az izé.
Amikor a baba végül kijött, kurvára fájt, de ugyanakkor annyira
jó érzés volt. Az izzadságcseppek homályából pislogtam fel a
Pszichóra, aki eltartotta magától a kicsit, ahogy a véres rongyaimat
szokta. Rohadt életbe, nem tudta, hogy mitévő legyen. És a baba még
nem sírt fel.
– Le kell tisztogatnod az arcát, utána meg fektesd a hasamra!
Becsuktam a szemem, és hagytam, hogy oldalra bukjon a fejem.
Az alig kivehető nyöszörgés fülrepesztő bömbölésbe csapott át,
mire kipattant a szemem. Istenem, milyen hihetetlen volt ez a hang! Az
első eleven lény rajta kívül, akit tíz hónapja hallottam, és ettől sírva
fakadtam. Amikor felnyújtottam a karom, gyorsan átadta a kisbabát,
mintha megkönnyebbült volna, hogy megszabadul a felelősségtől.
Kislány Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem. Síkos, véres,
nedves, ráncos kislány. Sosem láttam még ilyen gyönyörűséget.
– Szia, édesem, isten hozott a nagyvilágban! – köszöntöttem. –
Szeretlek – suttogtam parányi homlokába, és lágyan megcsókoltam.
Felpillantottam; ott állt, és ránk meredt. Már nem tűnt riadtnak,
inkább mintha felhúzta volna magát. Sarkon fordult, és kiment a
házból.
Amint kiment, megszültem a méhlepényt is. Próbáltam feljebb
húzni magam az ágyon, hogy ne a lucsokban feküdjek, de már így is a
falnál voltam, és amikor próbáltam oldalra húzódni, fájt minden
mozdulat. Úgyhogy kimerültén pihegtem a trutyiban, hasamon a
kisbabával. El kellett vágni a köldök-zsinórt. Ha nem jön vissza
hamarosan, meg kell próbálnom elrágni.
Miközben vártam, alaposan szemügyre vettem a kicsit, és
megszámoltam, hogy kezén-lábán megvan-e minden ujja. Olyan
parányi és törékeny volt, és bár a haja hihetetlenül puha és selymes,
épp olyan sötét volt, mint az enyém. Fel-felnyöszörgött, de amikor a
hüvelykujjammal simogatni kezdtem az arcát, elhallgatott.
Öt perc múlva ő is visszatért, és ahogy felém tartott, örömmel
láttam, hogy már nem tűnik dühösnek, csak közönyösnek. Aztán

116
levettem a szemem az arcáról, és rádöbbentem, hogy vadásztőrt
szorongat a kezében.
A közönyből irtózat lett, amikor meglátta, micsoda mocsok van a
lábam között a méhlepénytől.
– El kell vágnom a köldökzsinórt – szóltam. De csak dermedten
ácsorgott.
Lassan felé nyújtottam a szabad kezem, mire ő ugyanolyan lassan
átnyújtotta a kést.
Arrébb csúsztattam a babát, aztán letéptem egy csíkot a lepedőből,
és elkötöttem vele a köldökzsinórt. Amint elvágtam, kicsi felsírt, és a
hang kirángatta a Pszichót a révületből. Lecsapott rám, és addig
csavarta a csuklómat, míg a kés az ágyra nem esett.
– Vissza akartam adni!
Felkapta, és fölém hajolt. Megfogtam a babát, és megpróbáltam
feljebb kapaszkodni az ágyon. Nem mozdult. Én sem mozdultam. A
szemembe nézve lassan beletörölte a tőrt egy törülköző csücskébe.
Felemelte a fénybe, bólintott, és kiment a konyhába.
Segített arrébb gurulnom, és friss ágyneműt tett alám. Miközben
eltakarította a szennyest, megpróbáltam a kicsi szájába dugni a
mellbimbómat, de nem kellett neki. Újra próbáltam, megint csak
eredménytelenül. Könnyek szöktek a szemembe, és nagyot nyeltem.
Miután eszembe jutott, hogy a könyvek szerint olykor beletelik egy
kis időbe, újra megpróbáltam. Ezúttal ahogy a szájába dugtam, egy
kis vizes, sárgás folyadék jött a mellemből. A baba pici
rózsabimbószája ki nyílt, és végre rátapadt.
Megkönnyebbült sóhajjal épp akkor néztem fel, amikor a Pszichó
visszajött az ágyhoz egy bögre vízzel és egy babapléddel. A dolgára
összpontosított, addig rám sem nézett, míg le nem tette a bögrét az
éjjeliszekrényre. Amikor viszont odapillantott, egyenesen a fedetlen
mellemet szívó babára ugrott a szeme. Kivörösödött az arca, és
gyorsan elkapta a tekintetét. A falra meredve lökte oda a takarót, és
rám szólt:
– Takard el magad!

117
 A vállamra és a baba köré terítettem a plédet, éppen amikor
hangosan szürcsölt egyet.
A Pszichó pár lépést hátrált, aztán sarkon fordult, és bement a
fürdőszobába. Hamarosan hallottam is, hogy zubog a víz. Elég
sokáig folyt.
Hallgatásba burkolózva tért vissza. Ott állt az ágy lábánál, és pár
percen át csak bámult. Megtanultam, hogy ne nézzek a szemébe,
amikor ilyen kedvében van, s úgy tettem, mintha elszenderedtem
volna, de a szempilláimon át láttam. Tudtam már, milyen, ha begőzöl,
hogyan néz, ha bántani fog, és láttam már teljesen kiakadni is, ez más
volt. Elgondolkodó.
Szorosabban öleltem magamhoz a kislányomat.

118
 TIZENKETTEDIK ÜLÉS

Nyomorult hangulatban vagyok ma, doki. Fel vagyok húzva, jár az

agyam összevissza, válaszok után kutat, okokat keres, valami
fogódzót, valami valóságosat, de amikor már azt hiszem, hogy
megvan, és szépen átteszem a megoldott címszó alá az elcseszett
helyett, kiderül, hogy még mindig teljesen kész vagyok, és meg
vagyok törve. De gondolom, maga valószínűleg úgyis tudta, nem?
Legalább a rendelője valóságosnak tűnik. Valódi fapolcok, valódi
faasztal, valódi indiánmaszkok a falon. És itt én is valódi lehetek,
mert tudom, hogy nem beszélhet másnak rólam, de ha belegondolok,
amikor az agyturkász haverjaival üldögél, és beszélgetnek, amiről
maguk szoktak, mit tudom én, miről, nem lenne-e kedve
elkottyantani... Nem, felejtse el, hogy ezt mondtam, maga úgy fest,
mint aki azért választotta a hivatását, mert őszintén segíteni akar
másokon.
Lehet, hogy rajtam mégsem tud segíteni. Ettől szomorú lennék, de
nem magam miatt. Maga miatt lennék szomorú. Nagy csalódás lehet
egy dilidokinak, ha a páciensével nem lehet mit kezdeni. Az első
agyturkász, akihez akkor mentem, amikor visszakerültem Clayton
Fallsba, azt mondta, hogy nincs reménytelen eset, de szerintem ez
baromság. Igenis, lehet valaki olyan elesett, olyan megtört, hogy soha
nem lesz több egy valódi személyiség töredékénél.
Kíváncsi lennék, a Pszichónál ez mikor következett Mi volt a
meghatározó pillanat – amikor valaki rátiport, és mindkettőnk életét
szétzúzta. Amikor elhagyta a szülőanyja? Még mindig rendbe lehetett
volna hozni, ha rendes nevelőszülőket kap? Nem ölt volna meg
senkit, és engem sem rabol el, ha a nevelőanyja nem akkora Pszichó
maga is? Vagy még az anyaméhben történt? Volt egyáltalán esélye?
És nekem?
Ott volt a Pszichó-oldala, a pasas, aki elrabolt, megvert,
megerőszakolt, szadista játékokat űzött velem, rettegésbe tartott. De
néha, amikor a gondolataiba merült, vagy boldog volt vagy izgatott,
amikor felragyogott az arca, láttam benne azt, aki lehetett volna.

119
Akinek talán családja lett volna, és megtanította volna biciklizni a
gyerekét, lufiállatokat fújt volna neki, érti? A francba, akár orvos is
lehetett volna, aki életet ment.
Miután megszületett a lányom, néha a Pszichó iránt is anyai
érzéseket kezdtem táplálni, és azokban a röpke pillanatokban, amikor
láttam a másik oldalát, elő akartam csalogatni belőle. Segíteni
akartam rajta. Meg akartam javítani. De aztán eszembe jutott. Csak
egy kisfiú volt, gyufával a kezében a szénakazal előtt, és nem kellett
hozzá ok, hogy rádobja a gyufát.
Közvetlenül azután, hogy megszületett a baba, a Pszichó odavetett
pár textilpelenkát, rugdalózót, néhány plédet, és egy hétig alig szólt
hozzám, hacsak nem utasított valamire – csak egy napig hagyott az
ágyban pihenni. Az első napon szédelegve keltem fel, hogy
elmosogassak, és hagyta, hogy pár perre leüljek, de aztán újra
elmosogattatta az egészet, mert közben kihűlt a víz. Következő
alkalommal már csak a pultra támaszkodtam, és becsuktam a szemem,
míg el nem múlt a szédülés.
Hozzá sem ért a kicsihez, de amikor fürdettem vagy öltöztettem, ott
lebzselt, és épp azt a pillanatot választotta ki, hogy megkérjen
valamire. Ha a kicsi mosott ruháit hajtogattam, először az övét kellett
megcsinálnom. Egyszer, amikor szoptatni készültem, miközben ott
gőzölgött a vacsoránk, le kellett tennem a babát, hogy őt szolgáljam ki
először. Egyedül akkor hagyott minket békén, amikor szoptattam.
Mivel nem tudtam pontosan, mitől húzza fel magát, ha a kicsi csak
egy hangot is adott, máris felvettem és megnyugtattam, de a
Pszichónak csak még borúsabb lett a tekintete, és megfeszült az
állkapcsa. Egy lecsapni készülő viperára emlékeztetett, és miközben
a gyermekemet nyugtattam, majd szétvetett az idegesség.
Amikor a baba pár napos lett, a Pszichó még mindig nem hozta
szóba, hogy mi legyen a neve, úgyhogy megkérdeztem, adhatok-e
nevet neki.
Lepillantott a gyerekre a karomban, és azt felelte: nem. De később
titokban belesuttogtam a nevét a csöppnyi fülébe. Ez volt az egyetlen,
amit adhattam neki.

120
 Nem bírtam kiverni a fejemből, hogyan kezelte féltékenységét és
megbántottságát a nevelőapjával szemben. Úgyhogy amikor odabent
voltam a házban, mindig igyekeztem közönyösnek mutatkozni a kicsi
iránt, és csak a legelemibb szükségleteit elégítettem ki – szerencsére
elégedett, vidám kisbaba volt, nem nyűgösködött sokat. De amint a
Pszichó kiment a dolgára, kivettem a takaróból, és megcsodáltam
minden porcikáját; lenyűgözött, hogy a saját testemből fakadt.
A fogantatási körülményeit tekintve meglepett, hogy mennyire
tudtam szeretni a kislányomat. Az ujjam hegyével követtem végig az
ereit, ámulva, hogy az én vérem folyik benne is, és soha nem
kapálózott. Parányi füle arra termett, hogy altatódalt énekeljek bele,
néha pedig belefúrtam az orrom nyakába, és beszívtam friss, édes
illatát – a legtisztább illat amit életemben éreztem. Pufók kis bal
térde hajlatában volt egy aprócska anyajegy, egy kávébarna kis
félhold, amit imádtam puszilgatni. Minden egyes finom kis
porcikájától megremegett a szívem, annyira túláradt bennem a
késztetés, hogy oltalmazzam. Megrémültem tulajdon érzelmeim
hevességétől és szeretetemmel együtt erősödtek az aggodalmaim is.
Még mindig megvoltak az esti fürdők, de a kicsi nem jöhetett
velem a kádba, a Pszichó pedig egyszer sem ért a mellemhez. Fürdés
után az ágyban szoptattam, míg ő kitakarította a fürdőszobát. Amikor
a baba végzett, letettem a kiságyba, amit a Pszichó a miénk végéhez
állított – csak egy fonott kosár volt pár pléddel, mint egy
kutyafekhely, de a kicsit mintha nem zavarta volna.
Emlékszem, pár kisgyerekes barátnőm mennyire panaszkodott,
hogy az elején még csak egy szemhunyást sem tudtak aludni, és én
sem tudtam. Nem a kisbaba miatt – éjszakánként csak egyszer ébredt
fel -, hanem mert úgy rettegtem, hogy mit csinálna a Pszichó, ha
felébresztené, úgyhogy füleltem a leggyengébb sóhajra és a légzése
legapróbb változására is. Egész ügyes lettem abban, hogy az
ébredezés első jelére úgy kígyózzak az ágy végébe, hogy a Pszichó ne
érezze meg, ahogy a súlyom lekerül a matracról, és ahogy a kölykét
szoptató kutya, lelógattam az ágyról a mellem, egy kissé megemeltem
a babát, és megetettem. Ha a Pszichó megmoccant vagy valami zajt
csapott, tökéletes mozdulatlanságba merevedtem, miközben zakatolt a

121
szívem, és azon gondolkodtam, a baba érzi-e a lüktetését a mellemen
át. Amint a Pszichó légzése egyenletessé vált, visszakúsztam.
Lefekvéskor, miután letettem a kicsit, a Pszichó megvizsgált, és
óvatosan bekrémezte a nemi szervemet, és ha megrezzentem,
megnyugtatóan, együtt érző arccal gügyögött. Azt mondta, hat hetet
kell várnunk, mielőtt újra „szeretkezhetnénk”. Amikor megerőszakolt,
pokolian fájt, de valahogy kevésbé zavart. Időnként kényszerítenem
kellett magam, hogy ne ránduljak össze, amikor krémezés közben fájt,
hogy folytassa már. A fájdalom normális volt.
Amikor a baba már kicsit több mint egyhetes volt, egyszer éppen
főztem, és mindkét kezemre szükségem volt, úgyhogy le akartam tenni
a kosarába, de a Pszichó elém állt, és azt mondta:
– Majd én átveszem.
Ide-oda járt a szemem közte és a kicsi fekhelyének biztonsága
között – olyan közel voltam már hozzá -, de nem mertem
visszautasítani. Miután óvatosan a karjába tettem, elsétált vele,
nekem pedig a torkomban dobogott a szívem. Leült vele az ágy
végére.
A kicsi nyöszörögni kezdett, mire azonnal letettem, ami a
kezemben volt, és odasiettem.
– Sajnálom, ha zavar, lefektetem az ágyába.
– Jól elvagyunk. – Fel-le ringatta a karján, és miközben lepillantott
rá, így folytatta: – Tudja, hogy én vagyok az édesapja, és jó
kislányom lesz nekem, nem igaz?
A kicsi elcsendesedett, és rámosolygott.
Visszafordultam a tűzhelyhez, de úgy remegett a kezem, hogy alig
tudtam megkavarni az ételt – folyton forgolódtam valami fűszerért
nyúlva, hogy rajtuk tarthassam a szemem.
Először csak bámult a babára, de aztán kigöngyölte a plédet, és
levette róla a rugdalózót, úgyhogy egy szál pelenkában feküdt az
ölében. Rettegtem, hogy bömbölni kezd, de csak tekergette a karját és
a lábát a hűvös levegőben. A Pszichó szemügyre vette, megfogta a
karját, és lassan hátrahajlította. Bár nem csinálta durván,

122
megfeszültem, arra várva, hogy mindjárt sírás tölti be a levegőt, de a
kicsi csendben maradt.
A másik karját és a lábait is hajlítgatni kezdte – mintha sose látott
volna még csecsemőt.
Nyugodt volt az arca, leginkább kíváncsi, és gyengéden törölt le
egy nyálcseppet a baba álláról, még el is mosolyodott, de
ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy odamenjek és kitépjem a
karjából. Csak a következményektől való félelem múlta felül. Végül
elkészült a vacsora, úgyhogy reszketeg lábakon odasétáltam,
kinyújtottam a lányomért a karomat, azt mondtam:
– Kész a vacsorád!
Habozott egy másodpercig, mielőtt odaadta volna, ahogy felém
nyújtotta a levegőben, olyan kifejezés suhant át az arcán, amilyet még
sosem láttam rajta. Elengedte. Egy szívdobbanásnyi ideig a
levegőben maradt, aztán zuhanni kezdett. Odaugrottam, és épp időben
kaptam el, mielőtt a földre esett volna. Dübörgő szívvel szorítottam
magamhoz. A Pszichó elmosolyodott, és felállt, hogy
megvacsorázzon, közben pedig dudorászott a bajsza alatt.
Egy falat közepén megszólalt:
– Juliét lesz a neve.
Bólintottam, de nem akartam, hogy az őrült anyjáról nevezzem el.
Magamban a titkos nevén szólítottam, és magán kívül még soha
senkinek nem mondtam el, hogy ő hogy nevezte el.
Ezek után máskor is felvette néha, általában olyankor, amikor
mással voltam elfoglalva, például a mosott ruhát hajtogattam vagy
takarítottam. Sosem sírt, úgyhogy nem hiszem, hogy bántotta volna, de
legszívesebben mindig odaszaladtam és elvettem volna – csak az
tartotta vissza a lábam, hogy bánthatja vagy megbüntethet. Végül
mindig visszafektette a kosarába, de egyszer csak úgy otthagyta az
ágy szélén, akár valami megunt játékszert. Kivert a hideg veríték
minden egyes alkalommal, ha a közelébe ment.
Ha odakint dolgoztam a kertben, megengedte, hogy a nyakamba
kötött takaróba bugyolálva magammal vigyem a kisbabát is. Imádtam

123
kint lenni vele, nézni, ahogy növekszenek a zöldségek, amiket én
ültettem, beszívni a nap melengette föld illatát, vagy csak simogatni a
kislányom fejét. Rosszul hangzik, hogy azt mondom, némi
boldogságot is találtam odafenn, mert ez olyan, mintha azt mondanám,
rendben volt – egy percig sem volt rendben. De miután megszületett a
kisbabám, legalább egy kis időre boldog lehettem mindennap.
A Pszichó soha nem engedett ki, csak ha ő is kint dolgozott, de
általában volt valami dolga, fát vágni, a zsalukat javítgatni, a
rönköket pácolni, úgyhogy gyakran kijutottam. Azt akarta, hogy
fessem át a hintaszékeket a tornácon, úgyhogy levittem őket a
folyópartra, és közben a lányommal élveztem a napsütést.
Ha a Pszichó elégedett volt velem, hagyta, hogy elüldögéljek a
parton, ha végeztem a dolgommal. Azok szép napok voltak, ilyenkor
azt kívántam, bár lenne egy vázlatfüzetem, hogy megörökítsem a
kontrasztot a babám tej fehér bőre meg a smaragdzöld fű között, vagy
ahogy fintorgott, ha rámászott egy hangya. Szinte viszketett a kezem,
hogy lefesthessem a virágzó füzikét, a folyón táncoló napsugarakat, a
vízfelszínen tükröződő fenyőfákat. Úgy gondoltam, ha papírra
vethetném mindezt a szépet, nehezebben felejtem el, hogy van egy
külvilág, amibe visszatérhetek, ha a kunyhóban rosszra fordulnának a
dolgok, de amikor rajztömböt kértem a Pszichótól, nemet mondott.
Mivel meleg volt, párnaponta a folyóban mosatta ki velem a
szennyest – ő aztán nagy volt a víztakarékosságban. A hülye esti
fürdőivel, amire mindennap rákényszerített, hektónyi vizet használt
el, de soha nem szóltam semmit. Amúgy is szerettem az illatot, amit a
folyóvíztől és a naptól kaptak a ruhák. A kunyhó sarkánál álló
almafára erősített kötél szolgált a teregetésre, amit évekkel azelőtt
ültethetett valaki. Ezek volt mi a Pszichóval, kész telepespár.
Először még azelőtt vettem észre a folyó szélén úszó vadkacsát,
ott, ahol lassabb folyású lett a víz, hogy megszületett volnál
kislányom. Néha több kacsa is volt a gácsérral, de általában egyedül
járt. Ha a Pszichó nem figyelt, abbahagytam, amit épp csináltam, és
megcsodáltam az állatot. Első pár alkalommal, amikor lementem
mosni a folyóra, vagy csak üldögélni egy kicsit, amint észrevett,
elrepült. De amikor egyhetes lett a kislányom, és leültem egy kőre,

124
hogy kiöblítsek pár takarót és élvezzem a kezemen a víz hűvösét, a
kacsa csak a folyó partjára úszott, és ott evezett a lábaival, le-
lebukott a vízre, bogarakat fogdosott.
A Pszichó lejött hozzám, és adott egy kis kenyeret. Meglepett a
gesztusa, de örültem, hogy megetethetem a madarat.
A következő napokban egyre közelebb csalogattam a kenyérrel.
Hamarosan már a kezemből vette el. Az jutott eszembe, hogy hátha
elrepült már a házam fölött is. Arra emlékeztetett, hogy beszűkült
létezésemen kívül is van élet, és minden nap alig vártam, hogy
lemehessek hozzá a folyóra, de vigyáztam, ki ne mutassam, milyen
izgatott vagyok. A begyakorolt közöny második természetemmé vált –
kemény leckék árán tanultam meg, hogy ha a Pszichó tudja, hogy
szeretek valami, azzal vethetek véget a dolognak a leggyorsabban.
Soha nem hagyott eltűnni szem elől vagy olyan messzire menni,
hogy ne futhasson utánam, de a folyónál rendszerint magunkra hagyott
minket. Néha képes voltam olyannyira kizárni a jelenlétét, hogy
elhitessem magammal, csak a folyóparton pihenek egy átlagos nyári
napon, miközben derűens szemlélem, ahogy a lányom szeme egyre
jobban kinyílik a világra. Mielőtt megszületett, gondolkoztam rajta,
hogy vajon nem érzékeli-e majd maga körül a gonoszságot, de ő lett a
legvidámabb kisbaba, akit valaha láttam.
A szemem már nem kereste a tisztáson a menekülés útját. Ha
magammal cipelem, nem tudok gyorsan haladni, és tudtam, hogy a
rémképeim – hogy mit művel velünk, ha elkap minket – még finomak
lehetnek a valósághoz képest.
Amikor a kislányom kéthetes lett, a Pszichó lejött a partra, és
leguggolt mellém. Amint a kacsa meglátta, hátrálni kezdett a
kezemtől, és beúszott a kiöblösödés közepére. A Pszichó
megpróbálta közelebb csalni a kenyérrel, de a madár nem figyelt rá,
és láttam, hogy elvörösödik a nyaka. Elakadó lélegzettel imádkoztam,
hogy vegye el tőle a kacsa, de nem tette, a Pszichó pedig végül
ledobta a kenyérdarabot, és visszament a ház felé, azt mondta, elő
kell készítenie valamit a vacsorához.
Irtózatosan hangos dörrenéssel robbant szét előttem az állat

125
gyönyörű feje. Tollak repkedtek a levegőben – beborítottak engem, a
babát, a vízfelszínt. Fülem csengésén túl sikoltozást hallottam, és
rádöbbentem, hogy a saját hangom az. Felpattantam, és
megpördültem. A Pszichó ott állt a tornácon, puskával a kezében. A
számra tapasztottam a kezem, hogy benntartsam a sikolyt, és csak
bámultam.
– Hozd be!
Ajkam küszködve próbálta formálni a szavakat.
– Miért? – de csak a falnak beszéltem. Már el is tűnt a tornácról.
Miközben a kicsinyem sírása adott hangot a saját érzéseimnek,
belegázoltam a folyóba, és megfogtam, ami a vadkacsából maradt. A
feje gyakorlatilag eltűnt, szegény, véres teste pedig hanyatt sodródott
lefelé a vízen.
Aznap megtanultam, hogyan kell megkopasztani egy kacsát. Sosem
felejtem el azt a szagot. Egész végig könnyben úszott a szemem, nem
számított, hányszor szól rám, hogy hagyj abba a bőgést, pedig Isten a
tudója, mennyire igyekeztem, egyfolytában hüppögnöm kellett.
Minden egyes kitépett tollal magasabbra hágott a bűntudatom. Ha nem
szelídítettem volna meg az állatot, még mindig élne.
Amikor eljött az idő, hogy leüljünk a sülthöz, megdermedtem. A
Pszichó velem szemben ült, és közöttünk egy nagy tálon ott volt a
vadkacsám. Egyik követelésének a másik után hódoltam be, de ahogy
a szabadságom jelképét szeletelte fel az orrom előtt, jobban
gyűlöltem, mint valaha. Képtelen voltam a számhoz emelni a villát.
Nem kellett hozzá sok, hogy észrevegye.
– Edd a vacsorádat, Annie!
Nem mozdultam, csak a könnyek csorogtak az arcomon.
Már az is elég rossz volt, hogy én okoztam a halálát – ne tudtam
mé g megenni is. A Pszichó felkapott egy adag húst, odacsörtetett
hozzám, szétfeszítette a számat, és beletömte. Miközben öklendezve
fuldokoltam – fuldokoltam a kacsától -, rám üvöltött.
– Rágd meg!

126
 A másik kezével hátrafeszítette a fejem, hogy ne húzhassam ki
magam, és miután teletömte a számat, rátapasztotta kezét. Megettem a
kacsát. Kénytelen voltam.
A Pszichó is visszatért a saját tányérjához. Révületbe ejtett a kés
és a villa fémes villogása, ahogy apró falatokra vágta kacsát a
tányérján. Abban a tudatban, hogy figyelem, lassan a szájához emelte
a villát, és óvatosan leemelt róla egy darab húst a fogával. Becsukta
a száját, leereszkedett a szempillája és felsóhajtott a gyönyörtől.
Miközben ráérősen rágott, kinyitotta a szemét, és rám meredt. Végül
lenyelte.
Aztán elmosolyodott.
Aznap éjjel esett meg először, hogy nem bírtam a lányomra nézni
szoptatás közben. A kacsát itta ő is, az én gyönyörű vadkacsámat, és
az járt a fejemben, hogy a fájdalmam ízét is érzi-e.
Tegnap éjjel rohadtul nehezemre esett, hogy ne bújjak a gardróbba,
doki. Olyan sötét volt a szobában, koromsötét, és egyfolytában az járt
az eszemben, hogy valaki felém nyúl, de amikor felkapcsoltam a
zseblámpát, amit mindig ott tartok az ágyam mellett, nem volt ott
semmi. Megpróbáltam gyertya mellett aludni, de hátborzongató
árnyékok villództak tőle a falon. Felkapcsoltam az összes villanyt, de
attól meg végképp kiment az álom a szememből. Amitől még jobban
hallottam minden egyes nyikordulást a házban, márpedig ez régi ház -
minden recseg. Szóval a jó hír, hogy mégsem töltöttem egy percet
sem a gardróbban az éjjel, doki; a rossz az, hogy jó szar tévéműsorok
mennek késő éjjel.
Volt időm elgondolkodni a félelemről, meg mindarról, amit arról
mondott, hogy a poszttraumás stressz szindróma milyen különböző
módokon jelenhet meg, de még mindig nem tudnám pontosan
megfogalmazni, miért érzem magam nagyobb biztonságban, ha a
gardróbban alszom. Csak azt tudom, hogy az ágyban valahogy
védtelennek érzem magam. Ott olyan sok felől hozzám lehet férni –
lábtól, balról, jobbról, még fölülről is -, túl sok üres tér nehezedik
rám.
Minél fájdalmasabb dolgokról mesélek magának, annál inkább

127
kedvem támad – annál nagyobb a késztetés, hogy a szekrényben
aludjak. Azt kérdezte, mit próbálok távol tartani magamtól, és talán
ez a jó alkalom, hogy felfedjem minden megmaradt mellékhatás nagy
öregjét – ezt a paranoiás viszketést, ami nem akar múlni, bármennyit
vakargatom.
Mintha nem tudnám lerázni azt az átható érzést, hogy még mindig
nem vagyok biztonságban. És tudom, hogy baromság, mert a zsaruk
totál frankón tájékoztatnak a nyomozás állásáról, főleg az a Gary nevű
– a szegény pasas valószínűleg azt kívánja, bár ne adta volna meg a
mobilja számát! -, és szóltak volna, ha még mindig veszélyben
lennék. Átkozottul muszáj lenne nekik. Épp ez a dolguk – megvédeni
az embereket, meg az összes többi szarság. Szóval mi a fasz van?
Legyen szíves, és ne traktáljon olyan hülyeségekkel, hogy ez
természetes szindróma azok után, amiken keresztülmentem. Nézze,
felfogtam, hogy egy csomó gátlással meg félelemmel meg minden
szarral kerültem haza. Ahogy mondtam, mindent átgondoltam, amit
mondott – még az interneten is kutakodtam kicsit. A fenébe,
reméltem, hogy ez minden, de valahogy mégis más. Túl valóságos.
És itt lép be maga a képbe, doki. Segítenie kell megszabadulnom
ettől a rögeszmétől, hogy nem vagyok biztonságban. Hogy valaki
vagy valami el akar kapni. Ne aggódjon, ne várom el, hogy valami
instant, adjon-hozzá-némi-rizsát-agyturkász-porral megoldja.
Gondolja csak át. Talán pár héten belül magam is megoldom, mire
visszaér a nyaralásból – nem lenne szép, ha ilyen könnyű lenne az
egész szarság?
Köszönöm, hogy beajánlott máshoz, de inkább megváróm, amíg
visszajön. Valami különös ok folytán nálam ez bizalmi kérdés.

128
 TIZENHARMADIK ÜLÉS

Örülök, hogy viszontlátom, doki. Legalább az egyikünk kipihente

magát. Csak kekeckedem – egy percig sem kétlem, hogy ki kellett már
szakadnia ebből a gyászos hangulatból. Ügyesen titkolja, de tudom,
hogy magát is megviseli ez az egész. Már a legelső ülésen
észrevettem, hogy ha valami keményről mesélek, letépi a
jegyzettömbje csücskét, és összegyűri az ujjaival. Minél gyorsabban
gyűri, annál mélyebben érintik a szarságaim. Valahogy mind eláruljuk
magunkat.
Amint mondtam, örülök, hogy jól érezte magát, én viszont marhára
jobban örülök, hogy visszajött. Múlt héten nagy hasznát vettem volna.
És nem, nem amiatt a még-mindig-le-akarnak-csapni-rám-féle
baromság miatt, amiről a múltkor beszéltem, bár az a keselyű is ott
lebeg még fölöttem... valami más történt. Láttam az exemet egy
boltban, épp almát válogatott egy lánnyal... Istenem, ahogy
rámosolygott, az kikészített. És ahogy a csaj félrebillentett fejjel – a
feszes, fehér garbójában meg a drága farmerjában – nevetett valamin,
amit mondott...
Mielőtt észrevettek volna, és látnom kellett volna, ahogy Luke
gyönyörű mosolya együttérzővé válik, visszasurrantam a sarok mögé.
A kosaramat ott hagytam a bolt közepén, lehajtott fejjel kisétáltam, és
hevesebben dobogó szívvel ugrottam a kocsimba, mint egy
kábítószerfüggő. Igyekeztem, hogy ne csikorgassam a kerekeket,
miközben kétségbeesetten próbáltam elhúzni a francba, odahajtottam
az üzlet mögé, a többi kocsitól messze leparkoltam, és a kormányra
borulva kisírtam a szememet is.
Annak a lánynak nem volt ott semmi keresnivalója. Luke az enyém.
Velem kellett volna almát válogatnia. Végül haza mentem, de
képtelen voltam abbahagyni a sírást, és semmi ehetőt nem vettem.
Aznap este kemény sajtot ettem állott keksszel, miközben arról
képzelegtem, ahogy vasárnap reggel az ágyban ölelkeznek, vagy
ahogy Luke a csaj gyönyörű hajába fúrja a kezét, és csókolóznak. A
fene egye meg, a végére már rohadtul el is jegyezték egymást, és a

129
gyerekeiknek kerestek nevet.
Abban a pár másodpercben olyan kurva boldognak tűnt, pedig azt
akartam, hogy én legyek az egyetlen, akire így mosolyog. Már attól is
teljesen megőrülök, hogy beszélek róla. Tudom, hogy azt illene
kívánnom, hogy legyen boldog, hogy a legjobbat kéne akarnom neki,
de ember – miért pont egy ilyennel? Tökéletes Szöszi kisasszony,
olyan tiszta volt abban a fehér garbóban, hogy már attól mocskosnak
éreztem magam, hogy ránézek. Régen én is ilyen ruhákat hordtam, én
is ilyei ruhákat akartam.
Kíváncsi vagyok, hogy ez a nő, ez az idegen, tud-e rólam.
Valószínűleg rendes lány – nem tudom elképzelni, hogy Luke
olyannal járna, aki nem rendes. Talán sajnál is engem. Istenem,
remélem, nem. Azzal rohadt jól elboldogulok magam is.
Miután a Pszichó megölte a vadkacsát, újabb rész szakadt ki
belőlem, és fekete űr tátongott a helyén. Rettegés költözött bele, és
egy óriási kezet is hozott magával, ami szívemet és a zsigereimet
szorongatta. A következő napokban ahányszor csak láttam, hogy
felveszi a lányomat, vizsgálgatja, sőt, ha csak elment a kosara mellett,
még szorosabban markolt belém ez a kéz.
Egyik reggel a kicsi nyűgösködni kezdett az ágyában, és már épp
fel akartam venni, de a Pszichó megelőzött. Apró kiáltás tört elő a
kezében tartott batyuból; plédjébe csomagolva hintáztatta a babát.
Odanyomta hozzá az arcát, és rászólt:
– Hagyd abba!
Visszafojtottam a lélegzetem, de a kicsi csendben maradt, a
Pszichó pedig büszkén vigyorgott. Tudtam, hogy a ringatástól
nyugodott meg, nem a szavaitól, de nem voltak öngyilkos hajlamaim,
hogy felvilágosítsam.
– Hogy figyel rám! – állapította meg. – De ebben a korban az
agyuk még olyan, mint a szivacs, könnyen megmételyezi őket a
társadalom. Még jó, hogy itt van. Itt igazi értékeket tanul majd, jól
belé fogom oltani őket, de mindenekelőtt tiszteletre nevelem.
A picsába!, ezzel hogy a fenébe fogok megbirkózni?

130
 – Tudod, a gyerekek olykor feszegetik a határokat, és lehet, hogy
nem érti majd, mire próbálod... megtanítani. De ez nem azt jelenti,
hogy rossz, vagy nem tisztel, egyszerűen csak ilyenek a gyerekek.
– Nem, nem a gyerekek ilyenek... olyanok, amilyennek a szülők
engedik őket.
Úgy tűnt, nem bosszantja a beszélgetés, úgyhogy folytattam:
– Talán nem is rossz, ha egy gyerek kíváncsi és megkérdőjelezi a
tekintélyt. Te mondtad, hogy a nők, akiket régebben ismertél,
egyfolytában rosszul döntöttek a férfiakkal meg a karrierjükkel
kapcsolatban, de lehet, hogy csak lázadoztak, mert fiatalabb korukban
nem hagyták, hogy önállóan gondolkodjanak.
Még mindig higgadtan válaszolt.
– Na és az anyád ezt tette? Szabadgondolkodónak nevelt?
Naná, szabadon gondolkodhattam, úgy mint ő.
– Nem, de épp ezért szeretnék a lányomnak jobb életet biztosítani.
Te nem akarod, hogy a gyerekednek jobb élete legyen, mint neked
volt?
Abbahagyta a ringatást.
– Mire célzol?
Ó, a franc egye meg!
– Semmire! Csak aggaszt, hogy esetleg olyan elvárásokat
támasztasz, amiknek...
– Elvárásokat? Igen, vannak elvárásaim, Annie. Elvárom, hogy a
lányom tisztelje az apját. Elvárom, hogy úrinőként nőjön fel, ne
kurvaként, aki bárkinek szétteszi a lábát, aki arra jár. Nem hiszem,
hogy ezzel túl sokat várok. Szerinted igen? Vagy te talán kurvának
akarod nevelni a lányomat?
– Egyáltalán nem ezt akartam mondani...
– Tudod, mi lesz az olyan lányokból, akik úgy nőnek fel, hogy azt
hiszik, bármit megtehetnek, ha kedvük tartja? Egy darabig fakitermelő
telepen dolgoztam. – A Pszichó fávágó volt? – És volt ott egy

131
helikopterpilóta-nő. Azt mesélte, hogy az apja azt mondta neki, bármi
lehet, amit csak akar. Az apja bolond volt. Amikor megismertem a
nőt, a barátja, egy idióta favágó a telepről, épp akkor dobta ki.
Nos, mintha nem lett volna túl jó véleménnyel a favágókról, szóval
lehet, hogy művezető volt, vagy az irodán dolgozott.
– Végighallgattam a szövegelését erről a Neander-völgyiről és hat
hónapig hagytam, hogy a vállamon sírja el a szánalmas kis bánatát.
Elkezdte mondogatni, hogy bár találna már egy rendes embert,
úgyhogy randevúra hívtam, de azt mondta, nem áll még készen rá.
Úgyhogy vártam. Aztán egy nap azt mondta, hogy sétálni akar.
Egyedül. De pár perccel később láttam, hogy a férfi is elhagyja a
telepet, én meg utánamentem.
Egyre gyorsabban ringatta a kicsit, mire nyöszörögni kezdett.
– Ott feküdtek az erdőben egy takarón, és hagyta, hogy ez az ember,
ez a férfi, akit megvetett, ez a férfi, aki eldobta, mint a szemetet,
mindent megtegyen vele, amit akar. Szóval megvártam, míg a férfi
elmegy, és megpróbáltam beszélni a lánnyal, próbáltam elmondani
neki, hogy úgyis megint bántani fogja, de azt mondta, hogy a saját
dolgommal törődjek, és faképnél hagyott. Faképnél hagyott! Azok
után, hogy mi mindent megtettem érte, hogy megvédjem, vissza akart
menni ahhoz az emberhez. Meg kellett mentenem. Nem hagyott más
választást. – Szorosabbra fogta a karjában a kicsit.
Kinyújtott karral léptem előre.
– Fájdalmat okozol neki!
– Ő okozott fájdalmat nekem! – Felkapta a fejét, ahogy a kicsi
sírva fakadt, aztán úgy meredt rá, mintha azt sem tudná, hogy került
oda. A karomba nyomta, de közben majdnem elejtette, és az ajtó felé
indult. A félfának támaszkodva vetette oda: – Ha ő is olyan lesz... –
csóválta meg a fejét. – Azt nem engedhetem. – Azzal bevágta maga
mögött az ajtót, rám hagyta, hogy csendesítsem le a gyereket, én pedig
azt kívántam, bár én is hasra vethetném magam, és bömbölhetnék.
Egy óra múlva derűs ábrázattal tért vissza, és odament a baba
kosarához.

132
 – Szerintem, Annie, ha belegondolsz, hogy mitől kíméltem meg, a
betegségek, drogok, szabadon ólálkodó pedofilok, és megkérdezed
magadtól, hogy tényleg a legjobbat akarod-e a lányodnak, vagy csak
azt, amiről azt hiszed, hogy neked a legjobb... – Odakuporodott elé,
és lemosolygott rá. – Rá fogsz ébredni, hogy ideje az ő életét a
sajátod elébe helyezned. – Eltűnt az arcáról a mosoly, ahogy
keményen a szemembe nézett.
– Meg tudod tenni, Annie? – A csöpp kis testen heverő kezére esett
a pillantásom, a kézre, amely legalább egy ember életét oltotta ki, és
Isten tudja, mit csinált a helikopterpilótával.
Lehajtott fejjel válaszoltam.
– Igen, meg tudom.
A nap hátralévő részében minden idegszálam azt visította, hogy
rohanjak el, és sajgott a lábam a felgyülemlett adrenalintól, ami nem
törhetett szabad utat magának. Remegett a kezem – elejtettem az
edényeket, a ruhákat, a szappant, mindent. Minél inkább neheztelt,
annál jobban potyogtattam mind és annál inkább görcsölt a lábam. A
legkisebb zajra is felugrottam, és ha hirtelen mozdulatot tett, zubogni
kezdett a vér ereimben, és kivert a veríték.
Másnap becsomagolt egy kistáskába egy váltás ruhát, és anélkül
ment el, hogy egy szóval is említette volna, hová készül.
Megkönnyebbülésemet felülírta a félelem, hogy végül elege lett
belőlünk, és nem is jön vissza. Kapkodó ujjakkal kutattam át újból
plafontól padlóig a házat, de nem volt kiút. Másnap visszajött, és még
mindig gőzöm sem volt, hogy menekíthetem ki a gyermekemet ebből a
pokolból.
Akárhol is járt, bacilusokkal jött vissza, és nemsokára köhögni
meg tüsszögni kezdett. Magához híven igen fárasztó beteg volt. Nem
csak a babára és a háztartásra kellett gondot viselnem, most még
kurvára öt másodpercenként törölhettem a homlokát, raknom kellett a
tűzre, és forró takarókat hurcibálnom neki a szárítógépből – az ő
ötlete volt, nem az enyém -, míg az ágyban kókadozott. Imádkoztam,
hogy kapjon tüdőgyulladást, és pusztuljon bele.
Addig olvastatott velem, míg teljesen berekedtem. Azt kívántam,

133
bár csak pókerezhetnék vele, mint a mostohaapámmal. Wayne nem
volt az a fajta, aki mások homlokát törölgeti, de ő tanított meg
kártyázni, amikor beteg voltam. Az első szipogásra máris elővette a
paklit, és órákig le sem tettük. Imádtam a kártya tapintását, a
számukat, a számok rendezettségét. De leginkább nyerni szerettem, és
egyre nehezebb játékokra kellett tanítania, hogy olykor-olykor
megverhessen.
A második napra köhögési rohamok rázták a Pszichó testét, én
pedig abbahagytam a felolvasást, és megkérdeztem:
– Nincs valami gyógyszered?
Mintha azzal fenyegettem volna, hogy ott helyben ledöntök valamit
a torkán, megragadta a karom, belevájta a körmét, és rám kiáltott:
– Nem! Nem kell gyógyszer!
– De segíthetne.
– Minden gyógyszer méreg! – A keze égett a láztól a karomon.
– Ha esetleg lemennél a városba, és keresnél egy orvost...
– Az orvosok még a gyógyszereknél is rosszabbak! Az orvosok
ölték meg az anyámat is. Ha hagyta volna, hogy én viseljek gondot rá,
jobban lett volna, de csak tömték bele a mérgeket, és egyre betegebb
lett. Megölték. – Még eldugult orral is minden egyes szótagból
fröcsögött a rosszindulat.
Pár nap múlva megszűnt a köhögése, de a kicsi éjszaka sírni
kezdett, és néhány óránként felriadt. Amikor lekúsztam hozzá, és
megérintettem, éreztem, hogy meleg. Próbáltam azon nyomban
megnyugtatni, ahogy felébredt, de egyszer nem voltam elég gyors, és
a Pszichó egy párnát vágott az ágyacskájához.
Egyszer pedig nem engedte, hogy odamenjek hozzá, rám szólt:
– Olvass csak tovább, csak figyelemre vágyik. – Vigyázni akartam
a kislányomra, életben kellett tartanom mindkettőnket. Így hát
olvastam tovább.
Egyre hangosabban sírt. A Pszichó kitépte a könyvet a kezemből.
– Hallgattasd el, vagy én fogom!

134
 Kivettem a kiságyából, és amilyen higgadt és megnyugtató hangon
csak tudtam, azt mondtam:
– Szerintem lehet, hogy ő is beteg lesz.
– Nincs semmi baja. Csak meg kell tanulnod fegyelmezi. – Azzal
befúrta a fejét a párna alá. Az a háborodott késztés fogott el, hogy
odarohanjak, és teljes testsúlyommal a párnára nehezedjek, de ekkor
kidugta a fejét, és azt mondta: – Hozz nekem egy pohár vizet, de most
tényleg hideg legyen!
Derűs mosolyt villantottam rá, miközben újabb darabka szakadt ki
belőlem és vitorlázott el.
Másnap reggel a szokottnál korábban ébresztett a kislányon sírása.
Azonnal felkaptam, és lábujjhegyen járkáltam vele körbe-körbe, hogy
megnyugtassam, de elkéstem. A Pszichó kipattant az ágyból, és
dühösen rám meredve magára kapta a ruháit.
– Bocsánat, de azt hiszem, tényleg beteg.
Kiviharzott. Visszafeküdtem az ágyba, és előkészültem a
szoptatásra. Ez volt az egyik kedvencem. Imádtam, ahogy felpillantott
rám, egyik apró kezecskéjével a mellemen, ahogy kitelt a pocakja,
amikor jóllakott, ahogy a kis popsija tökéletesen illeszkedett a
kezembe. Mindene olyan finom volt – kis keze a parányi ráncokkal és
mákszemnyi körmeivel, sima arcocskája, selymes, sötét szempillája.
Szoptatás után rendszerint végigpuszilgattam minden porcikáját, a
lábujjainál és puha kis talpánál kezdve. Amikor a kezéhez értem, úgy
tettem, mintha megharapdálnám az ujja hegyét, aztán végig a karját. A
finálé pedig az volt, hogy addig trombitáltam a pocakjára, amíg
boldog sivalkodásba nem kezdett.
De ezen a napon az én mindig vidám kisbabám nyugtalan és nyűgös
volt, és akárhányszor próbáltam szoptatni, elhúzta a száját a mellem
elől. A bőre forró volt, az arcán lázrózsák virítottak, mintha
bohócarcot rajzoltak volna rá. A hasa puffadtnak tűnt, arra
gondoltam, talán szelek bántják, és járkálni kezdtem vele, de lehányta
tőle az egész vállamat, végül pedig álomba sírta magát. Soha
életemben nem éreztem magam ilyen tehetetlennek. Rettegtem, hogy

135
mit csinál majd a Pszichó, ha szólok neki, de segítséget kellett
szereznem neki.
– Komolyan beteg a kicsi, orvosra van szüksége – mondtam, amint
belépett az ajtón.
– Gyerünk reggelizni! – nézett rám.
Reggeli alatt sírni kezdett a kosarában, és már keltem fel, hogy
odamenjek hozzá, de a Pszichó felemelte a kezét, és rám szólt.
– Állj meg! Ha odamész, azzal csak megerősíted a negatív
viselkedésben. Fejezd be a reggelidet!
A kicsi bömbölése belehasított a levegőbe, és amikor a sürgető
visítások között levegőt vett, reszelős szörcsögés tört fel a
mellkasából.
– Nincs jól. Kérlek, nem vinnénk orvoshoz? Tudom, hogy meghalt
az anyukád, de neki rákja volt, nem az orvosok ölték meg.
Megkötözhetsz a furgonban, míg beviszed őt. – Egy pillanatig
haboztam. – Vagy itt megvárlak, és egyedül is leviheted, jó?
Tényleg ezt mondtam volna? Egyedül lenne vele. De legalább a
baba segítséget kap.
A Pszichó lassan rágta az ételét. Végül abbahagyta, megtörölte a
száját a szalvétájával, ivott egy korty vizet, és azt felelte:
– Az orvosok kérdezősködnek.
A kicsi sírása szívfacsaró magaslatokba hágott.
– Tudom, de te okos vagy, okosabb, mint bármelyik orvos, tudni
fogod, mit mondj, hogy ne gyanakodjanak.
– Pontosan. Okosabb vagyok, mint bármelyik orvos, épp ezért nem
kell odavinni. – Odaviharzott a kiságyhoz, én meg a sarkában. A
hangereje a kicsi bömbölésével vetekedett, ahogy kijelentette: – Csak
némi tiszteletet kell tanulnia!
– Miért nem pihensz egy kicsit, majd én lecsitítom!
– Nem hiszem, Annie. Nyilvánvaló, hogy rosszul csináltál valamit.
– Miközben felemelte a gyereket a kosarából, a combomon

136
markolásztam a ruhát, hogy ne kezdjem el a hátát döngölni, és azon
imádkoztam, hogy a kicsi hallgasson el kedvéért. De amikor ringatni
kezdte, még eszeveszettebb bömbölt.
– Add már ide, légy szíves! – Nyújtottam felé remegő kezemet. –
Kérlek szépen! Meg van ijedve.
Az egyik percben még dühtől bíborvörös arccal meredt rám, a
következőben már fel is kapta a kezét, és a kicsi zuhanni kezdett.
Sikerült elkapnom, de közben elvesztettem egyensúlyomat, és
alaposan térdre estem. Akár a meglepetéstől, akár mert kifáradt, de a
baba kimerülten csuklott egyet és elcsendesedett a karomban. A
Pszichó mellém térdelt, olyan közel nyomta a képét az arcomhoz,
hogy éreztem a lélegzetét.
– Ellenem fordítottad a lányomat. Nem tetszik ez nekem Annie.
Egyáltalán nem tetszik.
Reszkető hangon suttogtam:
– Soha nem tennék ilyesmit, csak azért ilyen, mert rosszul érzi
magát. Szeret téged. Tudom, hogy szeret, látni raja. – A Pszichó
félrebillentette a fejét. – Ha hallja a hangodat, arra fordítja a fejét.
Velem nem csinálja ezt, ha nálad van.
Totál kamu, de muszáj volt bevennie.
Egy gyötrelmesen hosszú pillanatig a tekintete az enyémbe
fúródott, aztán összecsapta a tenyerét, és azt mondta:
– Gyerünk, kihűl a reggelink! – Visszatettem a kicsit a kosarába, és
otthagytam, de feszülten figyeltem, nem sír-e fel. Hál’ istennek,
elaludt.
Reggeli után a Pszichó nagyot nyújtózott, és megveregette a hasát.
Meg kellett próbálnom még egyszer.
– Ha esetleg átnézhetném a könyveket, találnék valami
gyógynövényt vagy ilyesmit errefelé, ami segíthet. Az természetes, és
te is megnézheted a könyveket, ellenőrizheted, hogy be szabad-e neki
adni.
A kosárra pillantva kijelentette:

137
 – Nem lesz semmi baja.
De lett. A következő napokban tombolt a láza. Selymes bőre égett
a kezem alatt, és fogalmam sem volt, mit tehetnék érte. Kifulladt a
köhögéstől, mire forró ruhát tettem a mellkasára, hogy megkíséreljem
feloldani a hurutot, de csak még jobban sírt tőle, a hideg borogatástól
pedig annál is hangosabban visított. Semmi sem használt. Éjszaka
már óránként ébredt fel, én pedig el sem aludtam igazán –
félálomban, folytonos félelemben feküdtem. Időnként hallottam, hogy
elakad a lélegzete, és dermedt szívvel vártam, míg újra levegőt nem
vett.
A Pszichó úgy döntött, hogy ha napközben felsír, nem szabad
tudomást vennünk róla, hogy önuralmat tanuljon, de rendszerint
legfeljebb tíz percig bírta, mielőtt üvöltve kiviharzott:
– Csinálj már vele valamit!
Ha éjszaka sírt fel, gyorsan felkaptam, de ha a Pszichó is felébredt,
hozzám vagy a babához vágta a párnát, vagy a fejére húzta. Időnként
meg az ágyat püfölte.
Hogy visszaaludhasson, néha a fürdőszobába bújtam a kicsivel,
míg le nem csendesedett. Egyik éjszaka megnyitottam a vizet, azt
remélve, hogy a gőz könnyít majd a légzésén, de sosem tudtam meg,
hogy használt volna-e: a Pszichó betrappolt, és rám üvöltött, hogy
zárjam el.
Pár ilyen éjszaka után valóságos zombi lettem. Az ötödik éjjelen a
kicsi nagyon rosszul volt, mintha félóránként ébredt volna fel, és
egyre nehezebben maradtam ébren. Emlékszem, a szemhéjam úgy
elnehezült, hogy csak pihentetni akartam egy másodpercre, de
bizonyára elaludtam, mert hirtelen felriadtam. Az volt az első
gondolatom, hogy milyen csend van a házban, és
megkönnyebbülésemben, hogy végre elaludt a baba, hagytam, hogy
lecsukódjon a szemem. De aztán ráébredtem, hogy nem érzem magam
mellett a Pszichót, és felpattantam.
A házban sötét volt. Igaz, hogy nyár volt, de hűvös volt éjjel,
úgyhogy begyújtott egy kicsit, és a parázs izzásában ki tudtam venni
az alakját az ágy végében. Kissé előregörnyedt, úgyhogy arra

138
gondoltam, most veszi fel a gyereket, de amikor hátrafordult, láttam,
hogy már a karjában van. Kábultan nyúltam előre.
– Bocsánat, nem hallottam, hogy sírt.
Átadta nekem, felkapcsolta a lámpát, és öltözni kezdett. Nem
értettem, miért. Máris fel kell kelni? Miért nem szólal meg? A baba
némán feküdt a karomban, és elhúztam az arca elől a takarót.
Napok óta először nem torzította el a gyötrődés, és az arca sem
volt piros vagy verejtékes. De a sápadtsága sem tűnt normálisnak, és
kicsi rózsabimbószája szederjes volt. Még a szemhéja is kék volt. Az
öltözködés hangjait elnyomta, ahogy a fülemben kezdett dübörögni a
szívem, és aztán minden némult a fejemben.
Ahogy hűvös kezemet az arcára tettem, még hidegebbnek éreztem.
Nem mozdult. A szájához hajtottam a fülem, és szorítást éreztem a
mellkasomban, ahogy a tüdőm küszködött levegőért. Semmit sem
hallottam. Semmit sem éreztem. Aztán a parányi mellkasra
tapasztottam a fülem, de csak saját heves szívdobogásomat hallottam.
Befogtam az aprócska orrot, belefújtam a kicsi szájába,
masszírozni kezdtem a mellkasát. Nyöszörgés hatolt el a fülemig.
Örömömben nagyot dobbant a szívem – míg rá nem jöttem, hogy én
voltam az. Az újraélesztési kísérletek szünetében a szájára
tapasztottam a fülem.
– Kérlek szépen, kérlek szépen, lélegezz! Istenem, segíts, kérlek
szépen!
Túl késő volt. Már kihűlt.
Dermedten ültem az ágy végénél, és megszállottan próbáltam
szembeszállni a ténnyel, hogy halott kislányomat tartom a karomban.
A Pszichó szenvtelen arccal bámult rám.
– Mondtam neked, hogy orvosra van szüksége! ÉN
MEGMONDTAM! – üvöltöttem rá, miközben fél kezemmel a lábát
csépeltem, a másikkal a kicsit szorítottam magamhoz.
Pofon vágott, aztán kifejezéstelen hangon rám szólt:
– Add ide a babát, Annie!

139
 Megráztam a fejem.
Fél kézzel a torkomat szorongatta, a másikat a kicsi testére fonta.
Egymásra meredtünk. Erősödött a torkomon a szorítás.
Engedtem.
Kiemelte a babát a kezemből, a mellkasához fogta, aztán felállt, és
az ajtó felé indult.
Meg akartam szólalni, mondani akartam valamit, hogy megállítsam,
de nem jött ki hang a torkomon. Végül a kicsi plédjét emeltem fel,
hozzávágtam távolodó hátához, és kinyögtem:
– Hideg... a baba kihűlt!
Megtorpant, aztán visszajött, és odaállt elém. Felvette a takarót, de
csak bámult rá, megfejthetetlen arckifejezéssel. Könyörgő szemmel a
kisbabámért nyúltam. Találkozott a tekintetünk, és egy pillanatra látni
véltem, hogy enyhe tétovázás suhan át az arcán, de a következőben
már elkomorult, és megkeményedtek a vonásai. Felemelte a takarót,
hogy a kicsi fejére borítsa.
Sikoltozni kezdtem.
Ő pedig elindult az ajtó felé. Felpattantam az ágyról, de későn.
Kétségbeesve, hasztalan kaparták a körmeim az ajtót. Rugdosni
kezdtem, és addig vetettem neki magam, míg a végén össze-vissza
vert testemmel fel sem tudtam húzódzkodni földről. Végül arcomat
az ajtónak nyomva hevertem, és addig sikoltoztam a kislányom titkos
nevét, míg a torkom is majd beleszakadt.
Úgy két napra ment el. Nem tudom, mennyi ideig feküdtem az
ajtóra tapadva, sikoltozva és könyörögve, hogy hozza vissza. Véresre
kapartam az ujjaimat, minden körmöm letört, ahogy az ajtóba vájtam,
de hiába, még csak egy karcolás sem esett rajta. Végül
visszavonszoltam magam az ágyra, és addig sírtam, míg el nem
apadtak a könnyeim.
Szánalmas igyekezetemben, hogy elodázzam a kínt, az agyam
próbálta értelmezni, hogy mi történt, és valami értelmet hámozni ki
belőle, de csak arra tudtam gondolni, az én hibám, hogy meghalt –

140
mert elaludtam. Nem sírt? Annyira rá voltam hangolódva minden kis
neszezésére, biztosan meghallottam volna. Vagy annyira kimerültem,
hogy nem ébredtem fel? Az én hibám volt, csakis az én hibám, fel
kellett volna ébrednem, hogy megnézzem az éjjel.
Amikor a Pszichó kinyitotta az ajtót, épp az ágyon ültem, a hátamat
a falnak vetve. Abban a pillanatban az sem érdekelt volna, ha ott
helyben megöl. De amikor felém tartott, észrevettem, hogy valamit
tart a karjában, és nagyot dobbant a szívem. Mégis él! Átnyújtotta
nekem a batyut. A takarója volt, de csak a takarója.
A Pszichóra vetettem magam, és dörömbölni kezdtem a mellkasán.
Minden egyes ütésnél azt ismételgettem:
– Te beteg állat, te beteg állat, te beteg állat! – Megragadta a
felkaromat, felemelt, és eltartott magától. Úgy csépeltem a levegőt,
mint egy megvadult kóbor macska. – Hol van? – fröcsögött a nyálam.
– Mondd meg most azonnal, te rohadék! Mit csináltál vele?
Egészen zavartnak tűnt, ahogy azt felelte:
– De hiszen elhoztam a...
– Elhoztad a plédet! Egy plédet?! Azt hiszed, azzal pótolhatod a
gyerekemet? Te idióta! – Hisztérikus gurgulázás tört fel a torkomon,
ami vihogássá erősödött.
Elengedte a karom, a földre puffantam, és előrebotorkáltam.
Mielőtt visszaszerezhettem volna az egyensúlyomat, meglendült a
karja, és az ökle az államba csapott. Láttam, hogy a padló felém
száguld, aztán elsötétült a szoba.
Egyedül ébredtem az ágyon, ahová bizonyára ő fektetett le, és
lüktetett az állkapcsom. A kislányom takarója szépen összehajtogatva
feküdt mellettem a párnán.
A mai napig nem tudja senki a kislányom nevét – még a zsaruk
sem. Próbáltam hangosan kimondani, csak magamnak, de bezárult a
torkom; ott van a szívembe zárva.
Amikor a Pszichó kisétált a holttestével, mindent magával vitt, ami
maradt belőlem. Csak négyhetesen halt meg – vagy ölte meg.
Négyhetesen. Mi az az életből? Kilencszer hosszabb ideig élt a

141
hasamban, mint a külvilágban.
Ha olyan korú gyerekeket látok az újságban, mint ő lenne most,
eltűnődöm, hasonlítana-e hozzájuk. Sötét maradt volna a haja?
Milyen színű lenne a szeme? Derűs vagy inkább komoly lenne a
természete? Sosem fogom megtudni.
Arról az éjszakáról az a legtisztább emlékem, ahogy a Pszichó ott
ül a kezében a kicsivel az ágy végében, én pedig arra gondolok: ő
tette? Aztán arra, hogy ha nem is szándékosan, de ő ölte meg azzal,
hogy nem volt hajlandó segítséget szerezni. Könnyebb őt gyűlölni,
könnyebb őt okolni. Különben csak újra és újra átpörgetem
magamban azt az éjszakát és arra próbálok visszaemlékezni, hogyan
feküdt a baba, amikor visszatettem a kiságyába. Egy ideig erősködöm
magamban, hogy hanyatt, és az egész az én hibám, mert valószínűleg
tüdőgyulladása volt, és megfulladt a váladéktól. Aztán úgy,
gondolom, hogy nem, biztos, hogy hasra fektettem, és azon
morfondírozom, fuldokolt-e, miközben ott aludtam tőle egy méterre.
Úgy hallottam, hogy egy anya megérzi, ha a gyereke bajban van. De
én nem éreztem meg semmit. Miért nem éreztem, doki?

142
 TIZENNEGYEDIK ÜLÉS

Bocs, hogy kihagytam pár ülést, de nagyon hálás vagyok, amiért

olyan megértő volt, amikor lemondtam, és be kell vallanom, baromira
meglepődtem, hogy a múlt héten felhívott, és megkérdezte, hogy
vagyok – nem hallottam még, hogy egy agyturkász ilyet tett volna.
Rendes volt magától.
A legutóbbi ülésünk után egy kicsit vissza kellett vonulnom. Úgy
fest, hogy végre elértem a depressziós fázist – vagyis inkább az ért
utol engem. És nem valami finoman. Nem ám, az a rohadék egyenesen
a földre tepert, aztán a miheztartás végett a fejemre is telepedett.
Soha nem beszéltem még a kisbabám halála miatti érzéseimről – a
zsaruk csak a tényekre kíváncsiak, a riporterekkel pedig egyáltalán
nem vagyok hajlandó erről beszélni. A legtöbb embernek van annyi
esze, hogy ne kérdezzen róla, azt hiszem, van bennük némi tapintat, de
időnként egy-egy hülye riporter nem tudja, hol a határ.
Néha elgondolkodom, nem azért nem kérdeznek-e rá, mert eszükbe
sem jut, hogy szerettem a kicsit. Amikor hazakerültem, és anyunál
laktam, egyik délután meghallottam, mit sugdolóznak Val nénivel a
konyhában. Val néni mondott valamit a kisbabámról, mire anyu azt
felelte:
- Igen, szomorú, hogy meghalt, de talán így volt a legjobb.
Így volt a legjobb? Legszívesebben berontottam volna,
hogy megmondjam neki, mekkorát
téved, de azt sem tudtam, hogy kezdjem. Inkább a fülemre
tapasztottam a párnát, és álomba sírtam magam.
Álszentnek érzem magam, hagyom, hogy mindenki azt higgye, én
vagyok az ártatlan áldozat – miközben jól tudom, hogy én tehetek
róla, hogy meghalt. Igen, persze, tudom, hogy ezt már megbeszéltük
telefonon, és tetszett az a cikk, amit e-mailben küldött a túlélők
bűntudatáról. Volt benne valami, de csak azt gondoltam, hogy milyen
jó azoknak, akikre érvényes. Nem számít, hány könyvet vagy cikket
olvasok végig, én már megmértem és elítéltem magam, amiért nem

143
védtem meg.
Próbáltam levelet írni a kisbabámnak, ahogy javasolta, de amikor
elővettem a papírt meg a tollat, és leültem a konyhai asztalhoz, csak
bámultam az üres lapra. Pár perc után kinéztem az ablakon a
szilvafámra, és figyeltem, ahogy a kolibrik az etetőnél lebegnek, aztán
megint a papírra meredtem. Emésztettem magam amiatt, hogy
szörnyetegként gondoltam rá, amikor teherbe estem – nem érezhette
meg ő is a méhemben. Próbáltam a boldog emlékekre koncentrálni,
nem arra, ahogy meghalt, de az agyam nem volt hajlandó
közreműködni, újra és újra végigpörgette azt az éjszakát. Végül
felálltam, és főztem egy csésze teát. Az az átkozott jegyzettömb a
tollal azóta is ott hever. Az, hogy „bocs”, nem egészen fedi az
érzéseimet.
Az utolsó ülésünk után pár napig mást sem csináltam, csak sírtam.
Nem is kellett hozzá semmi különös, hogy kiboruljak. Elég volt, ha
Emmával sétáltunk az erdőben, és egyszer csak olyan hevesen sújtott
le rám a fájdalom, hogy kétrét görnyedtem a puszta erejétől. Egyszer
séta közben csecsemősírást véltem hallani, de ahogy átcsörtettem egy
csapáson, megláttam, hogy csak egy varjúfióka az egy fenyőfán. A
következő pillanatban már arra eszméltem, hogy az ösvény közepén
hasalok, és a sarat markolászom, a földbe szipogok, miközben Emma
a nyakamba fúrja az orrát, és nyalogatni próbálja az arcomat.
Mintha el tudtam volna futni a fájdalom elől, rohanni kezdtem
hazafelé, és ahogy a talpam a földön dübörgőit, az valahogy jólesett
és biztonságosnak éreztem. Ahogy Emma előttem szaladt, a nyakörve
csörgése régi emlékeket idézett fel bennem, amikor kettesben
kocogtunk, ez is olyan dolog volt, amiről el is felejtettem, mennyire
élveztem. Most mindennap elmegyek futni. Addig futok, míg az egész
testem izzadságban nem úszik, és csak a következő lélegzetvétellel
tudok törődni.
Luke is felhívott egy héttel az utolsó ülésünk után – régebben
üzeneteket hagyott, kérte, hogy hívjam fel, ha van kedvem, de sosem
válaszoltam. Aztán abbahagyta az üzenetküldést, de legalább pár
hetente továbbra is hívott, pedig soha nem vettem fel a telefont. Már
vagy egy hónapja is megvan, hogy utoljára hívott, nem sokkal azelőtt,

144
hogy láttam azzal a lánnyal, és nem hittem, hogy újra megpróbálja.
Amikor megcsörrent a telefon, éppen a mosókonyhában voltam, és
összevissza rohangáltam, hogy megtaláljam a készüléket. Amint
megláttam a számát, amúgy is zakatoló szívem majd’ szétdurrant, és
már majdnem visszatettem a kagylót, de az ujjam a fogadás gombon
volt, és Luke már bele is szólt, hogy „Halló”, mielőtt egyáltalán
felfogtam volna, hogy mit csinálok. Azt viszont már nem fogtam fel,
hogy nem mondtam semmit, amíg ő meg nem szólalt:
– Annie?
– Szia!
– Hát felvetted. Nem tudtam, hogy fel fogod-e... – Elhallgatott, és
tudtam, hogy mondanom kellene valamit, valami kedveset, ami azt
jelenti, örülök, hogy hívtál.
– Épp mosok.
Jézusom, ezzel az erővel azt is mondhattam volna, hogy vécén
vagyok.
– Megzavartalak?
– Nem, vagyis igen, de nem baj. Várhat.
– Láttalak pár hete, és már akkor is fel akartalak hívni, nem tudtam,
hogy örülnél-e neki.
– Láttál?
– Épp akkor mentél ki a boltból, próbáltalak utolérni, de gyors
voltál.
Égett az arcom. A picsába! Szóval látott, ahogy kimente a boltból.
Vártam, hátha mond valamit a lányról, de mivel egy szót sem szólt,
azt feleltem:
– Tényleg? Nem vettelek észre. Csak épp beugrottam valamiért, de
nem volt a boltban
Pár pillanatig mindketten hallgattunk, aztán megszólalt:
– Szóval mit csinálsz mostanában? Egyfolytában arra várok, hogy
meglássam a tábládat egy ház előtt.

145
 Leküzdöttem az ingert, hogy gonoszkodjak, és közöljem vele, hogy
az utolsó tábla, amit bárki háza elé kitettem, a nyílt napon volt,
amikor elraboltak. Tudtam, hogy nem akart rosszat. – Arra jó
darabig várhatsz.
– Hiányoznak vezetés közben, mindig megmosolyogtatott a
négylevelű lóheréd.
Milyen szellemesnek képzeltem magam, amikor négylevelű
lóheréket nyomattam a tábláimra, a névjegykártyámra, meg a kocsi
ajtajára. Ez volt a szlogenem: „Annie O’Sullivanben megvan az írek
szerencséje”. A szerencse állt az egész rohadt marketingkampányom
középpontjában. Ez aztán az irónia.
– Talán majd egyszer, vagy lehet, hogy valami másba fogok.
Például levetem magam egy hídról.
– Akármihez kezdesz, biztos, hogy sikeres leszel, de ha esetleg
visszamennél, záros határidőn belül a csúcson leszel. Olyan ügyesen
csináltad.
Nem olyan ügyesen, ahogy szerettem volna, nem olyan ügyesen,
ahogy anyukám szerint kellett volna – amíg csak az
Ingatlanszakmában voltam, egyfolytában mutogatta a város összes
többi ügynökének a hirdetéseit, és azt kérdezte, miért nem én kaptam
ezt meg azt a munkát. És nem voltam olyan jó, mint Christina, aki
miatt eleve beszálltam az ingatlanüzletbe. Gimi után volt egy pár jó
szar melóm – pincérnő, pénztáros, titkárnő -, de aztán kaptam egy
olyat, ami tetszett is, egy újság szerkesztőségének hátsó szobájában
foglalkoztam a reklámok tördelésével. Pénz viszont nem volt valami
sok benne, és mire húszas éveim vége felé jártam, megelégeltem,
hogy mindig le vagyok égve. Főleg, hogy Christina meg Tamara
dögivel keresték a pénzt, ahogy anyu volt szíves folyton rámutatni, és
a fenébe, én is szép kocsit akartam.
– Pszichólógushoz járok.
Na, először a mosás, most meg a terápia, csak azt akartam, hogy ne
kelljen tovább az ingatlanozásról beszélni.
– Hát ez nagyszerű!

146
 Ja, most már többször is ki tudok menni pisilni, eszem, ha éhes
vagyok, és amíg nem kellett a halott gyerekemről beszélnem, heti pár
alkalomra redukáltam a szekrényben alvást is. Hát
nem nagyszerű?! De visszafojtottam a keserű szavakat – csak kedves
akart lenni, és ki a francot akartam volna átverni? Tényleg szükségem
volt agyturkászra.
– Ott vagy még? – Aztán felsóhajtott. – Basszus, bocs, Annie.
Csupa hülyeséget beszélek, ugye?
– Nem, nem, nem miattad, csak tudod... izé. Na és hogy megy az
étterem?
– Új repertoárunk van. Be kéne ugranod valamikor. Úgy fest, hogy
tetszik a vendégeknek.
Egy darabig még dumáltunk az étteremről, de olybá tűnt, mintha
egy régi beszélgetésünket élnénk újra az elvarázsolt kastély tükrében
– minden eltorzult, és egyikünk sem tudta, melyik ajtón lehet
biztonságban belépni. Bizonytalant sikerült kinyitnom.
– Luke, még sosem mondtam, és tudom, hogy már korábban kellett
volna, de nagyon sajnálom, ahogy veled viselkedtem, amikor bejöttél
hozzám a kórházba. Csak az volt...
– Annie.
– A pasas, aki elrabolt, mondott valamit, és...
– Annie!
– Csak később tudtam meg az igazat.
Miután nem voltam hajlandó találkozni Luke-kal, anyu tudni akarta,
miért nem. Aztán felvilágosított róla, hogy Luke-nak nemhogy nem
volt új barátnője, de egészen egy héttel azelőttig, hogy előkerültem,
az éttermében pénzt gyűjt a keresésemre Christinával. Arról is
beszámolt, hogy napokig faggatta a rendőrség, de sikerült
bizonyítania, hogy amikor elraboltak, ő az étteremben volt. Mondta,
hogy még azután is, hogy kiengedték, sokan úgy bántak vele, mintha
köze lett volna hozzá.
Emlékszem, hogyan reagáltam, amikor a Pszichó mondta, hogy

147
Luke túllépett rajtam – amikor közben épp azzal vádolták, hogy
bántott engem, és utána egyfolytában próbált rám találni. Az volt a
legkevesebb, hogy beleegyezzek látogatásba.
– De aztán úgy elszúrtam azt a látogatást – folytattam.
– Annie! Cssss, semmi baj, erre igazán semmi szükség.
De nekem volt.
– És aztán amikor eljöttél anyuhoz...
Azt sem tudtam, hogy kezdjem kimagyarázni a történteket.
Mindössze két hete engedtek ki a kórházból, és a régi
gyerekszobámban szunyókáltam, amikor hangokat hallottam a
konyhából, és lebotorkáltam, hogy megkérjem anyut meg Wayne-t,
legyenek halkabbak.
Anyu háttal állt nekem a tűzhelynél, előtte egy jókora lábos,
mellette egy férfi. A férfi, aki szintén háttal állt, lejjebb hajolt, hogy
megkóstoljon valamit a felé nyújtott kanálból. Már kezdtem
kihátrálni, de megnyikordult a padló. Luke hátrafordult.
Valahonnan a távolból hallottam anyu hangját:
– De jó, épp időben keltél fel! Luke most kóstolta meg a
meglepetésspagettimet, és el akarja kérni a receptet az étteremnek.
De megmondtam, hogy ha kell neki, akkor rólam kell elneveznie! –
Nyers kacaja betöltötte az amúgy is oregánó, bazsalikom és
paradicsomszósz illatától, na meg feszültségtől terhes levegőt.
Luke-ban épp az őszinte arca volt az egyik, amit annyira szerettem,
és most elsápadt a döbbenettől. Látott a kórházban, és biztosan látta a
képemet az újságban is, de azóta még jobban lefogytam, és Wayne
régi melegítőjében valószínűleg a valóságosnál is soványabbnak
tűntem. Fekete karikák ültek a szemem alatt, és se hajat nem mostam,
se nem fésülködtem napok óta. Luke persze még jobban nézett ki,
mint ahogy emlékeztem rá. Fehér pólója kiemelte barna karját és
izmos mellkasát. Hosszú haját, ami hosszabb volt, mint amikor
elraboltak, tökéletes borzas frizurában viselte, és csak úgy ragyogott
a konyha éles fényében.
– Hoztam neked virágot, Annie – intett a pulton álló, rózsáéi teli

148
váza felé. – Rózsaszín rózsákat.
– Már vízbe is tettem neked, Panka maci. – Anyu elkeskenyedett
szemmel méregette a rózsákat, csak finoman, más észre sem vette
volna, de én ismerem az anyámat. Megméretettek saját rózsái
ellenében, és könnyűnek találtattak.
– Köszi, Luke – feleltem. – Nagyon szépek.
Óráknak tűnő másodpercekig nem hallatszott más hang a
konyhában, mint a szósz rotyogása a tűzhelyen, aztán becsoszogott
Wayne, és megveregette Luke vállát.
– Luke! De jó látni, fiam! Maradsz vacsorára?
Anyu, Wayne és én egyszerre fordultunk Luke felé, aki elpirult.
Rám nézett, és azt mondta:
– Ha Annie...
– Persze, hogy Annie is azt akarja, hogy maradj! – vág közbe
Wayne. – Hogy a fenébe ne! Jót tesz a lánynak, ha találkozik a
barátaival. – Mielőtt akár így, akár úgy válaszolhattam volna,
átkarolta Luke vállát, és magával húzta a konyhába. Hadd kérjem ki
valamiről a véleményedet...
Ott maradtunk anyuval egymásra meredve.
– Szólhattál volna, hogy itt van, anyu!
– És ugyan mikor kellett volna szólnom? Ki sem dugod az orrod a
szobádból! – Kicsit megingott, és a pultnak támaszkodott.
Most már láttam – anyu arca nemcsak a tűzhely melegétől fénylett.
A szemhéja kissé lefittyedt, és az egyik – a jobb, mint mindig –
jobban lecsukódott, mint a másik. A szemem egy tésztásdoboz mögött,
de még karnyújtásnyira a pulton meg is találta, amit keresett, egy
poharat, amiben tudtam, hogy vodka van.
Észrevettem már, hogy anyu szeretete a „homály” iránt új
magasságokba hágott a távollétemben. Egyszer, amikor még csak pár
napja voltam otthon, ahogy kimerészkedtem a szobámból, égett szagot
éreztem. A sütőben fedeztem fel egy adag, valószínűleg
mogyoróvajas sütinek szánt valamit, anyu pedig ki volt nyúlva a tévé

149
előtt, amiben egy velem készült interjú ismétlése ment – akkor
készítették, amikor épp elengedtek, és nem lett volna szabad
beszélnem senkivel. Félrefordítottam a fejem, úgyhogy az arcomba
hullott a hajam, és elfüggönyözött a kamera elől. Kikapcsoltam a
tévét.
Anyu rózsaszín köntöse – vagy ahogy ő mondaná borzalmas
franciás kiejtéssel, a neglizséje – szétnyílt, és felfedte a nyakát meg
apró melle felső domborulatát. Észrevettem, hogy a bőre, ami mindig
legnagyobb büszkesége volt, bár amúgy sem sok olyasmi volt a
testén, amit ne tartott volna annak, kezd pergamenszerűvé válni. A
kezében vodkásüveget szorongatott – ez volt az első jele, hogy
megváltozott valami; azelőtt legalább hígította valamivel. Épp akkor
alhatott el, mert telt ajka között még égett a cigaretta. Háromcentis
hamu lógott a végén, és amíg ott álltam, egyenesen a mellére pottyant.
Dermedten néztem, ahogy a csikk vége egyre közelebb kerül az
ajkához, és kíváncsi lettem volna, egyáltalán felébredne-e, ha
megégeti, de inkább óvatosan kivettem a szájából. Anélkül, hogy
hozzáértem volna, lehajoltam, és lefújtam a melléről a hamut, aztán
kidobtam az égett süteményt, és visszabújtam az ágyamba. Azt hittem,
visszafogja majd az ivást, ha egy ideje már otthon vagyok.
Most pedig, ahogy a konyhájában álltam, kiszúrta, hogy az italra
tapad a szemem, és gyorsan elé állt. Kihívóan meredt rám.
– Igazad van. Bocs.
Így sokkal könnyebb volt.
Minthogy képtelen voltam könnyedén kikerülni a helyzetből,
hamarosan azon kaptam magam, hogy segítek feltálalni a vacsorát,
miközben gondosan kerülöm Luke tekintetét. Odanyúlt, hogy átvegyen
egy forró tálat, és akkor eszembe jutott, milyen volt, amikor engem
érintett az a kéz, aztán hogy milyen volt, amikor a Pszichó ért hozzám,
és elejtettem a tálat. Luke az ő gyors reflexeivel elkapta, mielőtt az
asztalon koppant volna, de így sem kerülte el anyu figyelmét.
– Jól vagy, Panka maci?
Bólintottam, pedig távolról sem voltam jól. Ott ültem Luke-kal
szemben, és csak turkáltam a tésztában. Túlságosan is tudatában

150
voltam, hogy a fejem fölött lógó falióra szerint nem ehetnék ebben az
időpontban, és üres gyomrom összeszűkült.
Vacsora közben a mostohaapám megpróbálta előadni Luke-nak a
legújabb üzleti ötletét, de anyu félbeszakította, hogy megkérdezze
Luke-ot, észrevette-e, hogy friss petrezselymet tett a maga sütötte
fokhagymás kenyérbe. Ja, és említette már, hogy a petrezselyem a
saját kertjéből való? Wayne közbeszúrt még két mondatot, aztán
elhallgatott, hogy harapjon egyet. Anyut elkapta a gépszíj. Ecsetelni
kezdte a tökéletes spagettiszósz készítésének finomabb részleteit,
amely a jelek szerint azzal járt, hogy húsz másodpercenként hozzá
kellett érnie Luke karjához, és bátorítóan mosolygott rá, ha
visszakérdezett.
Miután az enyémen kívül minden tányér kiürült, szünet állt be a
társalgásban, miközben mindenki az én még mindig teli tányéromra
meredt. Aztán megszólalt Wayne:
– Annie sokkal jobban van már.
Mindannyian rábámultunk, én pedig azt gondoltam, mihez képest?
– Lorraine, ez csodálatos volt, igazad van, a miénk az étteremben
meg sem közelíti a tiédet – mondta Luke.
Anyu megveregette a karját, és azt felelte:
– Hát nem megmondtam? Ha jó leszel, mutathatok néhány trükköt!
– Újabb rekedtes kacaj.
– Megtisztelnél, ha megosztanád velem a receptedet. De most
szeretnék pár percre kettesben maradni Annie-vel, ha nem baj. –
Felém fordult, de a gondolatra, hogy egyedül kell maradnom vele,
meghűlt a vér az ereimben, és úgy tűnik, hogy az ajkamban is, mert
képtelen volt megformálni a szavakat: de igen, baj, nagyon is, hogy
baj.
Nem én voltam az egyetlen, akit váratlanul ért a kérés. Anyu és
Wayne egyszerre kapta fel a fejét, mint a marionettbábuk.
Anyu keze épp Luke karján pihent. Úgy kapta le róla, mintha
megégette volna.

151
 – Akkor én nekilátok rendbe tenni a konyhát.
Amikor senki sem igyekezett, hogy lebeszélje, úgy lökte hátra a
székét, hogy felkarcolta a linóleumot, és felkapott pár tányért. Wayne
felkelt, hogy segítsen neki, és miután kiértek a konyhába, hallottam,
hogy arról mormol valamit, hogy hagyják magukra kicsit a
gyerekeket, amíg kimennek rágyújtani. Anyukám hümmögő válasza
alapján nem volt valami boldog, de hamarosan hallottam, hogy a
konyhaajtó kinyílik, majd becsukódik, és kinn toporognak a verandán.
Egy pillanatra anyu belesett az üveges tolóajtón, ami az ebédlőből
nyílik a teraszra, de amikor odanéztem, gyorsan elsuhant.
Tovább turkáltam a spagettit a villámmal. Aztán Luke az asztal
alatt megbökte a lábam, és megköszörülte a torkát. A villa
csörömpölve esett a tányérba, paradicsomszósszal terítve be engem,
és ami még rosszabb, az ő fehér pólóját is, mintha vérben úsztunk
volna.
Felpattantam, hogy papírtörlőt hozzak, de Luke áthajolt, és
megfogta mindkét karomat.
– Csak spagettiszósz. – A karomra fonódó kezekre meredtem, és
próbáltam kiszabadulni. Azonnal elengedett. – Fenébe! Bocs, Annie.
Dörgölni kezdtem a karomat.
– Nem is érhetek hozzád?
Keservesen pislogva igyekeztem visszatartani a könnyeimet, de
egy mégis elszabadult, amikor láttam, hogy a válasz ott pislákol a
szemében. Visszazöttyentem a székre.
– Egyszerűen nem bírom. Még nem.
Magyarázatért könyörgött a tekintete, hogy osszam meg vele az
érzéseimet, ahogy mindig, de nem voltam rá képes.
– Én csak át akarlak segíteni ezen az egészen, Annie, olyan
átkozottul hasznavehetetlennek érzem magam. Nem tehetnék érted
valamit?
– Nem! – Dühösen, aljasan bukott ki belőlem a szó, és arca úgy
megrándult, mintha pofon ütöttem volna. Semmit sem tehetett, senki

152
nem tehetett semmit. Ettől a tudattól gyűlöltem abban a
másodpercben, a következőben pedig magamat gyűlöltem, amiért így
éreztem.
Bánatos mosolyra húzódott az ajka. Fejcsóválva szólalt meg:
– Mekkora barom vagyok, nem? Én csak azt hittem, hogy ha
megbeszélnénk, talán megérteném...
Keservemben én is bántani akartam.
– Nem értheted meg. Soha nem értheted meg.
– Igazad van, nem, valószínűleg nem. De hadd próbáljál meg
legalább!
– Csak azt akarom, hogy hagyjanak békén! – A szavaim
döglegyekként lebegtek a levegőben néhai kapcsolatunk tetemén.
Biccentett, és felállt. Magamban sikoltozni kezdtem. Sajnálom!
Visszaszívom. Nem úgy értettem. Kérlek, maradj!
De már kinyitotta az üveges tolóajtót. Megköszönte anyunak a
vacsorát, azt mondta, vissza kell mennie az étterembe, de a receptet
még biztosan elkéri, és olyan udvarias volt. Olyan udvarias.
Miközben én sajnálkozva, szégyentől vörös képpel ültem ott.
Aztán ott állt az ajtóban, keze a gombon, megfordult, és odaszólt
nekem:
– Nagyon sajnálom, Annie.
Őszinte hangja belém mart, olyan helyekre hatolt, amelyekről már
azt hittem, túlságosan tele vannak fájdalommal ahhoz, hogy még
többet viseljenek el, én pedig elfordultam, elfordultam szépségétől,
kedvességétől, és úgy sétáltam végig a folyosón, hogy egy pillantásra
sem méltattam. A szobámból hallottam, hogy becsukódik az ajtó,
aztán elhajt a kisteherautójával. Nem is gyorsan mérgében, ahogy én
tettem volna, hanem lassan. Szomorúan.
Most pedig, hónapok múltán, félbeszakított a telefonban, és azt
mondta:
– Hagyd abba, légy szíves, Annie! Senkinek sem tartozol
bocsánatkéréssel, nekem aztán a legkevésbé. Én csesztem el. Nem

153
kellett volna csak úgy megjelennem. Lerohantalak. Azóta is
legszívesebben felpofoznám magam. Ezért hívogattalak állandóan.
Tudtam, hogy magadat fogod hibáztatni.
– Olyan szemét voltam veled.
– Minden jogod megvolt hozzá, érzéketlen pöcs voltam. Ezért
próbáltam megtartani a három lépést, de talán még mindig nem állsz
készen rá, hogy szóba állj velem? Nem haragszom meg, ha nem.
Esküszöm.
Mindig ezt csináltuk – azt mondta, szeret, nekem pedig egy év után
sem igen akaródzott megismételni, úgyhogy azt kérdeztem: esküszöl?
– Én is beszélgetni akarok veled, de a történtekről képtelen
vagyok.
– Nem is kell. Mi lenne, ha időnként felhívnálak, és ha van kedved
beszélgetni, vedd fel a telefont, és dumálhatunk, amiről csak akarsz.
Így jó lenne? Nem akarom erőltetni, mint a múltkor.
– Jó lesz. Mármint megpróbálom, meg akarom próbálni. Egy kicsit
kezdem unni, hogy csak a dilidokimhoz meg Emmához beszélhetek.
Lágy nevetése feloldotta a feszültséget.
Utána még elcseverésztünk egy darabig Emmáról és Dieselről, az
ő fekete labradorjáról. Végül így szólt:
– Pár nap múlva felhívlak, oké?
– Ne érezd úgy, mintha kötelességed lenne.
– Nem érzem úgy, te pedig ne érezd úgy, mintha köteles ged lenne
felvenni.
– Nem fogom.
Másnap fel is hívott, meg egyszer a héten is, doki, csak röviden,
felszínesen társalogtunk, leginkább az étteremről meg a kutyáinkról,
de még mindig nem tudom, hogy is esik ez nekem. Jólesik, de
időnként megdühödöm rá. Hogy lehet még mindig ilyen rendes
hozzám? Nem érdemlem meg – ráférne a srácra egy alapos fejbe
kólintás. Épp a jósága miatt szeretem és utálom egyszerre.
Utálni akarom. Olyan vagyok, mint egy frissen összevarrt seb, és

154
akárhányszor beszélünk, szétnyílnak a varratok, a seb kinyílik, és
megint össze kell varrnom.
Mindennek a tetejébe még hülyébben érzem magam a
kedvességétől, mert azért tartok legjobban a találkozástól, nehogy
megpróbáljon hozzám érni. Már attól is kiver a víz, hogy
belegondolok. És hogy a világ összes férfija közül épp Luke-ra
reagáljak így? Luke-ra, aki a pókokat is kimenti a mosogatóból, és
kiviszi őket? Ha képtelen vagyok eljutni odáig, hogy egy olyan ember
társaságában biztonságban érezzem magam, mint Luke, akkor igazán
el vagyok baszarintva. Ezzel az erővel foghatnám is a cókmókomat,
és beköltözhetnék a diliház elnöki lakosztályába.

155
 TIZENÖTÖDIK ÜLÉS

M ég egyszer kösz, hogy belement, hogy a múltkor nem akartam a

hegyi dolgokról beszélni, és most is pokoli hetem volt, úgyhogy még
mindig nem tudom, készen állok-e rá, hogy ma azzal foglalkozzunk –
majd meglátom. A fájdalmam olyan, mint egy szélvihar. Néha képes
vagyok felegyenesedni benne, és ha dühös vagyok, szembeállok vele,
fújjon el, ha tud. Máskor viszont össze kell kucorodnom,
összegömbölyödnöm, hadd csépelje a hátam. Mostanában inkább
kucorodós üzemmódban vagyok.
A francba, valószínűleg magának is kell egy kis szünet – elég
nyomasztó sztori, nem igaz? Bár mesélhetnék valami vidámat, vagy
megmosolyogtathatnám a szellemességemmel. Amikor kimegyek
innen, rosszulesik, hogy végig kellett hallgatni az összes szarságomat
– önzőnek érzem magam. De annyira azért nem, hogy változtatni
próbáljak rajta. Ettől a szartól lettem önző. Önsajnáló.
Amikor először jártam itt, említettem, hogy van pár okom, amiért
adok még egy esélyt a terápiának, de azt sosem mondtam, hogy végül
is mitől pukkadt ki az a „kösz, nagyon jól elboldogulok magam is”
buborék, amiben addig pattogtam.
Egy élelmiszerboltban történt – csak késő este szoktam vásárolni,
akkor is baseballsapkában. Gondoltam már az internetes vásárlásra
is, de jó ég tudja, kit küldenének házhoz a csomaggal, és elegem volt
már a riporterekből, akik mindenféle trükkel próbálkoznak, hogy
bejuthassanak a házamba. Szóval ott volt egy nő, aki épp lehajolt
valamiért az alsó polchoz. Ebben még nem is lenne semmi különös,
csakhogy mögötte pár lépésnyire ott állt őrizetlenül a
bevásárlókocsija, benne egy kisgyerekkel.
Próbáltam egyszerűen elsétálni mellette, igyekeztem nem
megbámulni a kislány apró, fehér fogacskáit és rózsás pofiját, de
ahogy elmentem mellette, integetni kezdett a kis karjával, mire
megálltam. Akár a mágnes; tehetetlen voltam, a lábam magától vitt
közelebb, a karom magától nyúlt felé. Csak meg akartam fogni egy

156
pillanatra a pracliját. Csak ennyi kell nekem, mondtam magamban,
egyetlen másodperc. De a kicsi keze kinyújtott ujjamra fonódott, és
kacarászva szorított A nevetése hallatán megszólalt a mamája:
– Jól van, kislányom, Samantha, egy pillanat, és máris megy
anyuci!
Samantha, Samanthának hívták. Ott visszhangzott a fejemben, és
meg akartam mondani ennek a nőnek, aki ott térdepelt, hogy válasszon
az üvegek közül, amelyekben, mint láttam, babaétel volt, hogy nekem
is volt egy kisbabám, rohadtul a leggyönyörűbb kisbaba, aki erre a
világra született. De akkor megkérdezte volna, hogy mennyi idős, és
nem akartam megmondani, hogy meghalt, hogy aztán lássam, ahogy
megkönnyebbülten és hálásan pillant a sajátjára, amiért nem az ő
gyerekével történt, aztán lássam a szemében, hogy biztos benne – egy
anya minden bizalmával és hitével hogy az ő lányával aztán soha nem
történhet semmi szörnyűség.
Amikor megpróbáltam elhúzni az ujjam, Samantha még
szorosabban markolt rá, és aprócska nyálcsepp ült ki a szájára.
Orrom beszívta az illatát – babahintőpor, pelenka és lágy, édes tej
szag. Akartam azt a gyereket. A karom arra sóvárgott, hogy kiemelje
az ülésből, és hozzám szorítsa, az életembe fogadja.
Fürkész pillantásokkal sandítottam végig a sorok között - üres -, és
az agyam azt számolgatta, hány lépésben tudnék kimenekülni. Tudtam,
hogy ilyen későn csak a pénztáros dolgozik. Gyerekjáték. Közelebb
léptem a kocsihoz. Torkomban dobogó szívvel vettem észre, hogy a
kislány minden egyes finom, szőke hajszála csillog a bolt
neonfényében, és a szabad kezemmel odanyúltam, hogy megtapintsam
selymes tincseit. Az én kislányomnak sötét haja volt. Ez nem az én
kicsikém. Az enyém elment.
Épp akkor léptem hátrébb, amikor az anyuka felegyenesedett a polc
mellől, észrevett, és a kocsi felé indult.
– Jó estét! – szólt rám puhatolózó hangsúllyal.
Legszívesebben azt feleltem volna, mit képzelt? Hogy csak úgy
hátat fordít a gyerekének. Nem tudja, mi minden történhet vele?
Hány őrült járkálhat szabadon? Hogy én milyen őrült vagyok?

157
 – Milyen vidám kisbaba! – mondtam. – És milyen gyönyörű!
– Most persze vidám, de látta volna egy órája! Egy
örökkévalóságig tartott, mire le tudtam csitítani. – Miközben az
anyukák életének fáradalmairól papolt, amiért én a lelkemet is
odaadtam volna, legszívesebben hálátlan ribancnak neveztem volna,
kedvem lett volna közölni vele, hogy hálás lehet minden sírásért, ami
kijön a gyereke torkán. Ehelyett azonban bénultan álltam, és a kellő
helyeken mosolyogtam meg bólogattam, míg a nő végül kifogyott a
szuszból, és azzal tőzte be, hogy megkérdezte: – Magának is vannak
gyereke?
Éreztem, ahogy a fejem jobbra-balra fordul, a szám mosoly helyett
szavakat formál, és a torkom vibrál, ahogy kimondom:
– Nem. Nincs gyerekem.
A szemem viszont árulkodhatott, mert a nő kedvesen mosolyodott,
és így felelt:
– Majd lesz.
Fel akartam pofozni, sikítozni volt kedvem dühömben. Sírni
akartam. De nem tettem. Csak mosolyogtam, bólogattam, és mielőtt
otthagytam volna őket a polcok között, még kellemes estét kívántam.
Ekkor ébredtem rá, hogy talán mégsem boldogulok oly jól egyedül.
Sikerült ezt a pillanatot elrekkentenem az összes többi, őrület szélén
lévő pillanat mögé, míg tegnap meg ne láttam egy közleményt az
újságban, miszerint az egyik csajnak, akivel együtt dolgoztam, épp
most született kisfia. Küldtem neki egy lapot, de tudtam, hogy nem
bíznék magamban annyira, hogy a kicsi közelébe kerüljek. Már a
képeslapot kész kínszenvedés volt kiválasztani. Nem is tudom, miért
csináltam, azon kívül, hogy szánalmas kísérletet tettem arra, hogy
bizonyítsam magamnak, meg tudok birkózni minden szarral, amikor
nyilvánvalóan nem tudok.
– Wayne-nel szeretnénk, ha ma este átjönnél vacsorára – jelentette
be anyu, amikor kedden késő délután rám telefonált. – Sültet készítek.
– Ó, a fenébe, épp most vacsoráztam. Bár előbb tudtam volna!
Nem ettem még, de előbb feküdtem volna izzó parázsba sőt előbb

158
ettem volna izzó parazsat -, mint hogy átmenjek, és végighallgassam,
most éppen mit baszok el. Egyedül anyu képes elérni, hogy amiatt is
szarul érezzem magam, mert szarul érzem magam. Amúgy is rossz
kedvem volt a seggfej filmproducer miatt, aki állandóan ajánlatokat
ragasztgat az ajtómra – ott áll, és a faajtón keresztül próbál beszélni
velem, pár percenként emeli az összeget, mintha valami istenverte
árverésen lenne. Csak az idejét pazarolja.
Emlékszem, amikor évekkel ezelőtt megnéztem a Titanic-ot. Kifelé
menet pattogatott kukoricával teletömött emberek arról pofáztak, hogy
milyen jók voltak a trükkök, és milyen életszerű volt, főleg, ahogy a
holttestek bukdácsoltak a vízben. Én meg? Kimentem hányni a
mosdóba, mert az igazi emberek tényleg így haltak meg – több száz
ember -, és valahogy nem volt frankó ott ülni csokit zabálva és sós
vajat nyalogatva az ujjunkról, és megcsodálni, hogy milyen élethű a
haláluk a jeges vízben.
Az egyszer biztos, hogy nem akarom, hogy az emberek ott tömjék a
fejüket, miközben szórakozás szempontjából értékelik az én életemet.
– Már próbáltalak hívni, de nem vetted fel. – Anyu soha nem
mondja azt, hogy „nem voltál otthon”, mindig csak azt, hogy „nem
vetted fel”, mégpedig vádló hangon, mintha csak azért hagynám
csörögni, hogy őt felhúzzam.
– Sétálni voltam Emmával.
– Mi értelme a hangpostának, ha sosem hallgatod vissza?
– Igazad van, bocs. De örülök, hogy visszahívtál, kérdezni akartam
valamit. Tegnap éjjel átnéztem a holmimat, kerestem a fényképeimet
Daisyről és apuról, de nem találtam őket.
Nem mintha sok képem lett volna. A legtöbbet rokonoktól kaptam,
a többit anyu ejtette túszul az albumaiban azzal a határozatlan
ígérettel, hogy „valamikor majd” visszakerülnek hozzám. Az
különösen bosszantott, hogy anyu ragaszkodott az egyetlen olyanhoz,
amin csak apu, Daisy és én szerepeltünk – ritka volt az olyan fénykép,
amin anyu ne lett volna rajta.
– Biztos vagyok benne, hogy beadtam őket, miután visszaköltöztél

159
a házadba.
– Én nem emlékszem rá, és valamelyik éjjel már mindenütt
megnéztem... – Vártam pár másodpercet, de semmiféle magyarázattal
nem állt elő a hiányzó képeket illetően, és tudtam, hogy ha nem
erőltetem, nem is fog. De valami mást is akartam kérdezni tőle, és
megtanultam már, hogy anyuval egyszerre csak egy csatát vívjak meg.
Valószínűleg az orosz rulett is kevésbé kockázatos. – Anyu, eszedbe
szokott még jutni apu meg Daisy?
Ingerült sóhaj szisszent át a telefonon.
– Hát persze. Micsoda buta kérdés ez! Na és mennyit is ettél?
Azok a leveskonzervek, amiken élsz, nem rendes étel Túl sovány
kezdesz lenni.
– Épp próbálok megbeszélni veled valamit, anyu!
– Már megbeszéltük...
– Nem, nem beszéltük meg. Mindig akartam, mert egyfolytában
rájuk gondolok, főleg, amíg odafenn voltam, de akárhányszor
felhozom, te vagy témát váltasz, vagy arról beszélsz, hogy tudott
Daisy korcsolyázni, meg minden...
– Miért csinálod ezt velem? Bántani akarsz?
– Nem! Csak meg akartam... szóval, arra gondoltam…merthogy én
is elvesztettem a lányomat, meg te is elvesztetted az egyiket, és arra
gondoltam, hogy átbeszélhetnénk, és talán tudsz valami tanácsot adni,
hogyan birkózhatnék meg vele.
Tanácsot? Mi a fenét képzeltem? Ez a nő sosem nézett semminek a
mélyére, legfeljebb a vodkásüvegnek.
– Nem hiszem, hogy segíthetek, Annie. A te gyereked… Az
egyszerűen nem ugyanaz.
Jegessé dermedt a hangom, a pulzusom pedig felgyorsult.
– És ugyan miért nem?
– Ezt nem értheted.
– Nem? Hát akkor mi lenne, ha elmagyaráznád, hogy az én lányom

160
halála miért nem fogható a te lányodéhoz? Hátha megérteném! –
Remegett a hangom dühömben, és úgy markoltam a telefonkagylót,
hogy már fájt.
– Kiforgatod a szavaimat. Természetesen tragédia, ami a
gyerekeddel történt, Annie, de nem hasonlíthatod össze azzal, ami
velem történt.
– Mármint ami Daisyvel történt, nem?
– Ez rád vall, Annie, felhívlak, hogy meghívjalak vacsorára, te
meg addig csűröd-csavarod, míg rám nem támadhatsz. Esküszöm,
néha azt hiszem, te magad törekszel rá, hogy minél nyomorultabbul
érezd magad.
– Ha így lenne, több időt töltenék veled, anyu.
Döbbenten kapkodott levegő után, majd hangosan kattant a telefon,
ahogy lecsapta. A düh egyenesen kihajtott az ajtón Emmával, de
félórai kemény futás után a mozgás okozta átmeneti feldobottságot
kioltotta az érzés, amint elképzeltem a következő telefonhívást.
Wayne lesz az, aki közölni fogja, mennyire megbántottam anyámat,
hogy magánkívül volt, és illene bocsánatot kérnem, és meg kell
próbálnom megérteni őt – anya csak egy van, és szegény úgyis annyi
mindenen ment már keresztül. Közben pedig csak ülök, és arra kell
gondolnom, És ő mi a fenének nem próbál megérteni engem ? Mi
van azzal, amin én mentem keresztül?
Miután a kisbabám meghalt odafenn a hegyen, arra ébredtem, hogy
az összehajtott plédjét bámulom, és a ruhámon is átszivárgóit a tej a
mellemből, mintha az is őt siratná. Még a testem sem fogadta el a
halálát. Amikor a Pszichó észrevette, hogy felébredtem, odajött
hozzám, leült mellém az ágyra, és masszírozni kezdte a hátamat.
– Itt egy kis jég az arcodra – tett egy zacskó jeget a fejem mellé.
Nem törődtem vele, átfordultam, felültem, és a szem néztem.
– Hol a kisbabám?
Lesütötte a szemét.
– Sajnálom, hogy kiabáltam veled, de nekem nem a plédje kell,

161
nekem ő kell. – Lecsúsztam az ágyról, és letérdeltem elé. - Kérlek
szépen, könyörgöm! Bármit megteszek. – Még mindig nem nézett rám,
úgyhogy a szeme elé dugtam az arcomat. - Bármit, amit csak akarsz,
csak mondd meg, hova tetted a…– képtelen voltam kimondani, hogy a
testét.
– Neeem kaphatod meg mindig, amit akarsz – énekelte, aztán az
utolsó pár hangot csak dúdolta a Rolling Stones-számból.
– Ha van benned egy morzsányi együttérzés, megmondod, hogy...
– Ha van bennem egy morzsányi együttérzés? – pattant fel az
ágyról, és csípőre tett kézzel járkált fel-alá. – Nem bizonyítottam újra
és újra, hogy milyen együtt érző vagyok? Nem voltam mindig itt
neked? Nem vagyok most is itt neked, azok után is, hogy milyen
szörnyűségeket vágtál a fejemhez? Visszahozom a takaróját, hogy
vigasztalódj egy kicsit, te meg csak őt akarod? Itthagyott, Annie.
Nem fogod fel? Ő itthagyott, én viszont maradtam. – Őrjöngve
tapasztottam be a fülem, hogy ne kelljen hallgatnom rettenetes
szavait, de lerántotta a kezem és folytatta: Itthagyott, itthagyott,
itthagyott, és kicsit se segítene rajtad, ha tudnád, hol van!
– De olyan gyorsan ment el, én csak el akarok... el
kell…köszönnöm tőle.
– Nem kell tudnod, hol van, sem most, sem máskor. – Közelebb
hajolt. – Én itt vagyok neked, és csak ez számít. Most pedig itt az
ideje, hogy elkészítsd a vacsorámat!
Hogy fogom ezt kibírni? Hogy fogom átvészelni a következő...
– Idő van, Annie!
Megrökönyödve néztem rá.
Csettintett egyet az ujjával, és a konyha felé mutatott. Csak pár
lépést tettem meg, amikor megszólalt:
– Ma este kaphatsz egy darab csokoládét desszertnek.
A Pszichó soha nem mondta el, hol a kisbabám, doki, és még most
sem tudom – a zsaruk még hullakereső kutyákat is hoztak, de nem
találták. Szeretném azt hinni, hogy a folyóba dobta, és békésen úszott

162
le a vízen. Ebbe próbálok kapaszkodni, amikor álmatlanul fekszem a
gardróbban, és arra gondolok, hogy egyedül van odafenn a hegyen,
vagy amikor sikoltozva, verejtékben úszva riadok fel a
rémálmomból, amelyben vadállatok marcangolják szét a testét.
Nem tudok megemlékezni a kislányomról – se sírja, se emlékműve.
A helyi templomban sírkövet akartak neki állítani, de nem mentem
bele, mert tudtam, hogy az újságírók meg az ilyen morbid baromságok
megszállottjai egyfolytában fotózgatnák. Én magam lettem a temetője.
Ezért mart belém annyira, amikor anyu azt mondta, hogy én magam
igyekszem nyomorultul érezni magam. Rengeteg igazság van benne.
Amikor Luke valamelyik este újra felhívott, azon kaptam magam,
hogy nevetek, miközben elmeséltem, hogy Emma séta közben a vízbe
pottyant. Azonnal le is álltam, de már megtörtént, nevettem. És
szégyelltem magam, mert mintha egyetlen pillanatnyi gondtalan
jókedvvel cserbenhagytam volna a kisbabámat. Az ő életét elvették,
és azzal együtt az esélyt is, hogy valaha mosolyoghasson,
nevethessen, érezzen, szóval, ha nevetek vagy elmosolyodom, azzal
őt árulom el.
Meg kellene ünnepelnem, hogy múlt héten egyetlenegyszer sem
aludtam a gardróbban – és ebben közrejátszott a beszélgetésünk is,
hogy ha paranoiásnak érzem magam, tudomásul kell vennem, de nem
szabad reagálnom rá. Bár annak a késztetésnek nem tudtam ellenállni
tegnap este, hogy ellenőrizze be van-e zárva a bejárati meg a hátsó
ajtó is, kibírtam, hogy az ablakokat ne nézzem meg, miután
emlékeztettem magam, hogy egyik sem lett kinyitva azután, hogy
napközben egyszer már ellenőriztem őket. Amióta otthon vagyok, ez
volt az első éjszaka, hogy ki tudtam hagyni a lefekvési rituálé egy
részét. A pisilés is egyre jobban megy – rengeteget segítettek benne a
jógakazetták, amiket adott. Rendszerint el tudok menni, amikor kell,
és már a légzőgyakorlatok vagy a mantrák sem kellenek hozzá.
Mint mondtam, büszkének kellene lennem a fejlődésre és az is
vagyok, de ettől csak erősödik bennem a bűntudat. A gyógyulástól
úgy érzem, mintha magam mögött hagynám a kislányomat, pedig azon
már túl vagyok.

163
 TIZENHATODIK ÜLÉS

Hát, doki, gondolkoztam a javaslatán, de nem vagyok oda érte.

Tudom, hogy igazából senki sem akar bántani, csak a fejemben van
az egész, úgyhogy elég hülye ötletnek tűnik, hogy listát készítsek
azokról, akik mégis akarhatnak. Viszont megmondom, mit fogok tenni.
Amint legközelebb paranoiás érzések lesznek úrrá rajtam, fejben
megpróbálom elkészíteni a listát, és ha nem találok egyetlen nevet
sem, amit felírhatnék, jó nagy baromnak érzem majd magam, ami a
paranoiát is übereli.
Egyébként remekül megy a szeméhez ez a kék sál. Tudja, a korához
képest nagyon stílusos a fekete garbóival meg a hosszú, testhezálló
szoknyáival. Elegáns – nem is, inkább fiatalos. Látszik, hogy nincs
ideje baromságokra, még az öltözködésben sem. Én mindig inkább
konzervatívan öltözködtem, anyu stílusával épp ellentétben – ő a
tipikus hollywoodi háziasszony. De Christina, az én különbejáratú
vásárlási gurum, már próbált kicsalogatni a fényre, mielőtt elraboltak
volna.
Szegény, nem mintha sok szerencsével járt volna velem.
Én rendszerint vonakodtam vásárolni, főleg azokban a puccos
boltokban, amiket ő szeret. A kedvenc kosztümömet úgy szereztem,
hogy véletlenül elsétáltam egy kirakat előtt, és azonnal beleszerettem.
Ha valamilyen alkalomra kellett mennem, csak átmentem
Christinához. Ő meg körbeugrált, kidobbált mindent a szekrényéből,
elárasztott sálakkal meg nyakláncokkal, és be nem állt a szája, hogy
milyen jól áll ez a ruha, vagy az a szín. Imádott ilyesmiket művelni,
én pedig imádtam, hogy valaki más dönt helyettem.
Ráadásul bőkezűen is ajándékozta a cuccait – Christina egy hét
után képes megunni a ruháit -, és a ruhatáram nagy részét az ő levetett
holmijai alkották. Ezért nem tudok rájönni, hogy miért akadtam ki
annyira, amikor ruhákkal próbált ellátni, miután visszajöttem a
hegyről.
Amikor megtudtam, hogy anyu minden ruhámtól megszabadult, a

164
jótékonysági turkálóból öltöztem fel. Jó ég, látnia kellett volna anyu
arcát, amikor megpillantott a túlméreteziett melegítőkben, amikben
hazaállítottam. Az sem érdekelt, milyen színűek, csak jó puhák és
melegek legyenek, minél nagyobb, annál jobb.
Odafenn olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam azokban a nőies
ruhákban, amik a Pszichónak tetszettek. Egyvalami biztos a mostani
öltözködésemmel kapcsolatban: senkit sem csábít arra, hogy
alánézzen.
Vasárnap reggel felhívott Luke, és megkérdezte, nem akarok-e
találkozni vele, és elvinni sétálni a kutyákat. Az első szó, ami
kiszaladt a számon, az volt, hogy: Nem! Mielőtt bármiféle - hihető
vagy kétes – indokkal finomíthattam volna a válaszon, máris az
étteremről kezdett locsogni valamit.
Megrémített a gondolat, hogy újra találkozzam vele. Mi van, ha
megpróbál megérinteni, én pedig megint csak elhúzódom? Nem
bírtam volna ki harmadszorra is azt a megbántott pillantást. Mi van,
ha meg sem próbál megérinteni? Akkor már nem is érdeklem? Most,
hogy nemet mondtam, kíváncsi vagyok, elhív-e sétálni még egyszer –
nem tudom, legközelebb bátrabb lennék-e, de azt igen, hogy nem
akarom, hogy feladja a próbálkozást. Amikor végre rászántam
magam, hogy kivonszoljam a seggem, és sétálni vigyem Emmát,
egyfolytában Luke-ra kellett gondolnom, és azon tűnődtem, milyen
lenne, ha ott lenne velem.
Másnap reggel ahelyett, hogy megint formátlan melegítővel
álcáztam volna magam, felcipeltem a szuterénból a doboz ruhát, amit
Christina tett le az ajtóm elé hónapokkal ezelőtt. Amíg meg nem
néztem magam a koptatott farmerben, hamvaszöld kardigánnal,
eszembe sem jutott, milyen régóta nem néztem tükörbe.
Nem mintha valami domborítós ruhát vettem volna fel - a farmer is
elég laza volt, és a kardigán sem volt szűk -, de idejét sem tudtam,
hogy mióta nem választottam valamit a színe miatt, vagy vettem fel
olyasmit, amiben csak halványan is látszott volna az alakom. Egy
pillanatra, ahogy a Christina ruháit viselő idegenre meredtem a
tükörben, majdnem megláttam a lány árnyékát, aki valaha én voltam,
és ettől annyira bepánikoltam, hogy legszívesebben letéptem volna

165
magamról a ruhát. De Emma – a reggeli sétája miatt türelmetlenkedett
– ott nyüszített a sarkamban, úgyhogy magamon hagytam. Engem sem
érdekel, ő hogy néz ki, és őt sem, hogy én hogy nézek ki.
Amíg nem voltam itthon, Emma az anyukámnál volt – nekem aztán
nem ő jutott volna eszembe elsőként, és biztos, hogy Emmának sem.
Később, mint megtudtam, Luke meg pár barátom is felajánlotta, hogy
magához veszi, de anyukám nemet mondott. Amikor megkérdeztem,
hogy miért fogadta be Emmát, azt mondta:
– Mit csináltam volna vele? El tudod képzelni, mit szólt volna
mindenki, ha odaadtam volna valakinek?
Szegény kutya olyan izgalomba jött, amikor először viszontlátott,
hogy elcsöppent a vizelete – soha nem csinált ilyet, még kiskorában
sem -, és úgy remegett, hogy azt hittem, valami rohama van. Amikor
leguggoltam hozzá, hogy megölelgessem, a mellkasomhoz fúrta a
fejét, és hosszasan nyüszített, elsírta minden bánatát. Márpedig volt is
oka panaszra. Hogy csak egyet mondjak, anyu kikötötte az udvarban a
japán juharhoz, pedig Emma soha életében nem volt megkötve. Anyu
azt mondta, hogy kiásta a virágágyásait. Kétség sem férhet hozzá –
biztosan azt hitte, hogy a kutyapokolba került, és ki akarta ásni magát
onnan.
Emma hosszú körmeiből ítélve a legutóbbi évét nagyrészt ahhoz a
fához kötve töltötte. A bundája összefilcesedett, és gyönyörű, fényes
szeme tompán csillogott. A tornácon találtam egy zsák tápot – a
legolcsóbb vackot, amit csak kapni lehet -, aminek penészszaga volt.
Ez a kutya azelőtt minden éjjel velem aludt, és naponta kétszer
megsétáltattam, néha háromszor is. El volt látva mind létező játékkal
és kutyacsemegével, valamint a lehető legpuhább ággyal, ha olyan
melege lett volna, hogy nem akar velem aludni, és úgy osztottam be a
napomat, hogy soha ne hagyjam túl sokáig egyedül.
Magamon kívül voltam amiatt, ahogy anyu bánt vele, és meg is
akartam mondani a magamét, de épp csak hogy visszatértem, és ha
emberek között lenni olyan volt, mintha a sárban kapaszkodnék fel
egy hegyre, anyuval beszélni meg olyan, mintha ráadásul még jó
nehéz hátizsák is lett volna rajtam. Amellett mit mondhattam volna?

166
Hé, anyu, ha legközelebb elrabolnak, nem kapod meg a kutyámat!
Miután végre hazaköltöztem, Emma szívesebben maradt kint, de
csak pár nap kellett hozzá, hogy eszébe jusson az aranyélet, és
valószínűleg most is épp a kanapén heverve nyáladzik a párnákra. A
bundája újra fényes aranyszínű, a szeme pedig megint tele van élettel.
Ám mégsem ugyanaz a kutya, ami volt. Séta közben közelebb marad
hozzám, mint régen, és ha mégis elkószál kicsit, pár percenként
visszajön, hogy rám nézzen.
Nem hiszem, hogy anyu rosszat akart volna neki, és ha
kegyetlenséggel vádolnám, sokkot kapna. Sosem emelt kezet Emmára
– legalábbis én nem tudok róla, de kétlem, hogy képes lenne rá. De a
kutya egy éven át semmi szeretetet nem kapott tőle, és ami engem
illet, szerintem az is van olyan ártalmas, mint az ütlegelés. Anyu fel
sem fogja, hogy a szeretet hiánya is bántalmazás.
Miután meghalt a kislányom, úgy fojtottam el a fájdalmamat, hogy
a Pszichóval szembeni gyűlöletemre összpontosítottam, miközben ő
továbbra is úgy kényszerítette rám a napi tennivalók elvégzését,
mintha a kicsi soha nem is létezett volna.
Miután úgy egy hete ment ez, egyik délelőtt a télre készülve kiment
fát hasogatni. Úgy gondoltam, július vége felé járhat, de nem tudtam
biztosan. Az idő csak akkor számít, ha céljai vannak az embernek.
Időnként elfelejtettem jelet kaparni a falra, de mindegy is volt –
tudtam, hogy nagyjából egy éve vagyok ott, mert amikor kinyitotta az
ajtót, meleg földszagot és fenyőillatot éreztem, ugyanolyat, mint
aznap, amikor elrabolt.
Amíg ő hasogatott, én odabent gombokat varrtam fel az ingére.
Egyfolytában a kicsi kosara felé pislogtam, de aztán megláttam a
takaróját, ami szépen összehajtva a kosár szélén lógott, ahogy a
Pszichó tette oda, és a szövet helyett az ujjam-ba döftem a tűt.
Úgy húsz perc után bejött, és odaszólt nekem:
– Van egy kis munka számodra.
Az egyetlen alkalom, hogy a segítségemet kérte, a szarvas miatt
volt, és ahogy intett, hogy menjek ki vele, idegességemben mintha

167
kocsonya lett volna a lábam. Az inget markoltam, a tűt tartó kezem
mozdulat közben megállt a levegőben, úgy meredtem rá. Kipirult
arcát vékony verítékréteg borította - meg nem mondtam volna, hogy a
dühtől vagy a megerőltetéstől, de a hangja érzelemmentesen csengett.
– Gyere már, lemegy a nap! – Miközben követtem a nagy fenyőrönk
halomig, a válla fölött odavetette: – Na figyelj! Az lesz a dolgod,
hogy amíg én hasogatok, te szedd össze darabokat, és tedd őket oda!
– mutatott a takarosan elrendezett farakásra, ami a ház oldalában
annak fele magasság tornyosult.
Egyszer-egyszer, amikor odakint volt, hallottam a láncfűrész
hangját a kunyhóból, de a tisztásunk szélén sosem láttam új tönköket,
sem a vonszolás nyomát a földön. Most egy talicska volt
odatámasztva a kupachoz, ahol hasogatott, tehát úgy véltem, az
erdőben vágott ki egy fát, és a nagyobb rönköket odatolta, hogy
kisebb darabokra hasítsa őket.
A kupac mindössze úgy négyméternyire lehetett a farakástól.
Nekem úgy tűnt, egyszerűbb lett volna vagy ott helyben
összehasogatnia a fát, ahol kivágta, vagy legalább odatolnia a
rönköket, ahol fel akarta tornyozni őket. Csakúgy, mint a szarvas
esetében, valami azt súgta, hogy nekem szól az előadás.
Mióta a kicsi meghalt, nem sokat voltam kint, és miközben a
rakáshoz cipeltem a fát, a szemem frissen felásott föld utál kutatott.
Nem találtam semmit, de csak egy gyors pillantást vethettem a folyó
felé, mielőtt a takaróján napozó kislányom emlékképe minden mást
elhomályosított.
Miután vagy egy órája dolgoztunk már, letettem egy ölnyi fát a
rakásra, és megálltam egy méterre mögötte, hogy megvárjam, amíg
befejezi a fejszelengetést, hogy biztonságban vehessem fel a
következő adagot. Levetette az ingét, és a háta fénylett az izzadságtól.
Háttal nekem, a vállára vetett fejszével megállt szusszanni egyet.
– Nem hagyhatjuk, hogy ez az egész eltérítsen minket a végső céltól
– jelentette ki. – A természetben mindennek célja van. – Mi a fenéről
zagyvál? – De nekem is. – A fejsze fényes éle a magasba lendült. –
Jobb, hogy korán kiderült, milyen gyenge.

168
 Ekkor megértettem, és dermedt szívem dörömbölni kezdett a
mellkasomban. Folytatta a hasogatást, minden suhintással mordult egy
kicsit, a csapások között pedig tovább beszélt.
– Majd a következő erősebb lesz.
A következő.
– Nincs még egészen hat hete, de már meggyógyultál, úgyhogy
korábban is teherbe eshetsz. Ma éjjel nekifogunk.
Tökéletes mozdulatlanságba dermedtem, de a fejemben hangosan
sikítottam fel. Újabb kisbabák születnek. Sosem lesz vége ennek.
Ezüstösen villant a fejsze, ahogy a következő csapásra készen a
magasba lendítette.
– Nem mondasz semmit, Annie?
Megmenekültem attól, hogy válaszolnom kelljen, mert a fejszéje
félúton megakadt a fában. A lába segítségével kifeszegette belőle,
aztán odatámasztotta a kupachoz a jobbján. Megvetette a lábát a tuskó
oldalán, amitől kissé elfordult a teste a fejszétől, majd lehajolt, és
megpróbálta kézzel szétfeszíteni a rönköt.
Puhán lépdelve kerültem mögé jobbról – ő a másik irányba hajolt.
Ha kinyújtom a kezem, akár le is pöccinthettem volna egy
verejtékcseppet a hátáról. Morogva küzdött puszta kézzel a fával.
- Aú!
Visszafojtott lélegzettel vártam, amíg a szájához emelte a kezét, és
a szálkát szívogatta belőle. Ha megfordul, szemtől szembe kerülünk.

Visszahajolt, és folytatta csatározását a fával. Közvetlenül mögötte

maradtam, ugyanabba az irányba fordulva, és a hátára szegeztem a
szemem, lesve, nem fordul-e meg, majd fejszéért nyúltam. A kezem
először puhatolni kezdte a sima, meleg, verejtéktől még nyirkos
nyelet, aztán szilárdan rámarkolt. Megnyugtatónak, szilárdnak éreztem
a súlyát, ahogy felvettem és a vállamra emeltem.
Az erőlködés közben megfeszült a hangja, ahogy hátraszólt:
– Tavaszra már meg is lesz a következő.

169
 Felemeltem a fejszét.
– Fogd már be, fogd már be, FOGD MÁR BE! – visítottam,
miközben hátulról a fejébe mélyesztettem.
Igen különös hangot adott ki, cuppanva puffant egyet.
Pár másodpercig ott maradt lehajolva, aztán arcra esett a
farakásra, mindkét karja alászorult. Párszor még megrándult, aztán
mozdulatlanná merevedett.
Dühtől remegve hajoltam fölé, és csak ordítottam:
– Na ehhez mit szólsz, te beteg állat?!
Az erdő néma volt.
Vörös csíkot húzva szőke fürtjein vér gördült végig a feje
oldalán, csöpp, csöpp, csöpp, csöpögött a száraz földre gyors
szétterülő tócsában, aztán elállt a csöpögés.
Arra számítottam, hogy megfordul és megüt, de ahogy
másodpercekből percek lettek, a szívverésem is csillapodott és végre
képes voltam fellélegezni. A vágástól nem nyílt szét teljesen a feje,
vagy ilyesmi, de a fejsze körül – amely félig ágyazódott a
koponyájába – skarlátvörösen csillogó masszává változott a haj, és
mintha még a nyílásba is került volna belőle. Légy szállt a sebre,
körbejárkálta, aztán két újabb társa landolt mellette.
Reszketeg lábbal mentem vissza a házhoz, közben mindkét
karommal átfogtam remegő testemet. Megdelejezett az égnek meredő
fejszenyél és a Pszichó fejét övező bíborvörös glória látványa.
Amint beértem a ház biztonságába, letéptem magamról az átizzadt
ruhát, aztán addig engedtem a vizet, míg olyan forró nem volt, hogy
szinte perzselte a bőröm. Hevesen reszketve ültem a kád végébe, az
állam alá gyűrtem a térdem, és szorosan átkaroltam, hogy megállítsam
a görcsös remegést. Tüzes keresztvízként zubogott lehajtott fejemre a
víz, míg himbálózva próbáltam felfogni, mit tettem. Az agyam
képtelen volt elfogadni, hogy halott. Ilyesvalakihez legalábbis
ezüstgolyó, kereszt meg karó kéne, hogy végezni lehessen vele. Mi
van, ha mégsem halott? Ki kellett volna tapintanom, hogy van-e
pulzusa. Mi van, ha épp most tart a kunyhó felé? A forró zuhany

170
ellenére is megborzongtam.
Félig-meddig arra számítva, hogy rám veti magát, lassan
kinyitottam a fürdőszoba ajtaját, és kígyózva szállt fel a pára az üres
szobában. Lassan felvettem a földről a ruhát, és áthúztam a fejemen.
Lassan elóvakodtam a bejáratig. A hűvös fémre tapasztottam a fülem.
Semmi hang.
Elfordítottam az ajtógombot, miközben azért imádkoztam, hogy ne
legyen bezárva. Elfordult. Csak egy centire nyitottam ki az ajtót, és
kilestem a résen. Pontosan ugyanabban a pózban hevert a tisztás
közepén, de a nap már odébb járt, és a fejsze nyele épp olyan
árnyékot vetett, akár egy napóra.
Megfeszültek a lábizmaim, hátha futnom kell, és odaóvakodtam
hozzá. Pár lépésenként megálltam, hegyeztem a szemem-fülem
minden kis zajra vagy a legapróbb mozdulatra. Amikor végül
odaértem hozzá, bizarr látványt nyújtott a maga alá csavarodott
karjaival, és ebben a pózban kisebbnek tűnt.
Lélegzet- visszafojtva nyúltam a vérpatak túloldalán a nyakához,
és megnéztem, hogy van-e pulzusa. De halott volt.
Lassan visszahátráltam, leültem az egyik hintaszékre a tornácon, és
próbáltam kiagyalni a következő lépést. A hinta minden
nyikordulására ezt ismételgettem magamban: Halott. Halott. Halott.
Halott. Halott.
Idilli volt a tisztás a forró, délutáni napsütésben. A tavaszi záporok
híján csendes folyó lágyan zúgott, és időnként egy-egy vörösbegy,
fecske vagy kékszajkó kezdett csivitelni. Erőszakra egyetlen dolog
utalt csupán, a sebet és a vértócsát ellepő, sebesen terebélyesedő
légyraj. Az ő szavai bukkantak fel merengésemben. A természetben
mindennek célja van.
Szabad voltam, de nem éreztem magam annak. Amíg láttam, még
mindig létezett. Tennem kellett valamit a tetemmel. De mit?
Óriási volt a kísértés, hogy felgyújtsam a rohadékot, de nyár volt, a
tisztás kiszáradt, és nem akartam erdőtüzet okozni. Felásni az
összeaszott, tömör földet, hogy eltemessem, csaknem lehetetlenségnek

171
tűnt. De nem hagyhattam ott csak úgy. Még ha meggyőződtem is róla,
hogy tényleg, igazán halott, az agyam nem volt hajlandó elfogadni,
hogy nem bánthat már. A fészer. Bezárhatnám a fészerbe.
Visszamentem a testéhez, óvatosan félrefordítottam, és átkutattam a
zsebeit a kulcsok után. A fogam közé szorítottam a kulcskarikát, és
megmarkoltam a bokáit – aztán gyorsan el is eresztettem, ahogy
megéreztem a bőr melegét. Nem tudom, mennyi idő alatt hűl ki egy
test, ráadásul a napon feküdt, de úgy megijesztett, hogy másodszor is
ellenőriztem a pulzusát. Újra megfogtam a bokáit, és nem törődve
azzal, hogy meleg, megpróbáltam hátrafelé elvonszolni, de csak
annyit tudtam mozdítani rajta, hogy a teste lecsúszott a farakásról, és
amikor a földre esett, a fejében megremegett a fejszenyél.
Visszanyeltem a torkomba toluló epét, hátat fordítottam neki, és úgy
próbáltam tovább húzni. Mindössze harminc centire jutottam, máris
meg kellett állnom kifújni magam – a ruhám átnedvesedett, és
csöpögött a szemembe a verejték. Bár nem volt messze a fészer,
ennyi erővel a tisztás túloldalán is lehetett volna. Körbepillantottam
más megoldást keresve, és megakadt a szemem a talicskán.
Odatoltam a tetemhez, és megacéloztam magam, hogy felkészüljek
rá, a bőre az enyémhez fog érni. Elfordítottam a tekintetemet a
fejszéről, megfogtam a felkarjánál, és sikerült kihúznom a két karját a
teste alól. Továbbra is elfordított fejjel nyúltam a hóna alá, és a
sarkam a földbe mélyedt, ahogy teljes erőből próbáltam felhúzni –
csak pár centivel tudtam megemelni. Szétvetett lábbal a háta fölé
álltam, és megpróbáltam a derekánál fogva is, de csak vagy harminc
centit emeltem rajta, mire a karom remegni kezdett a megerőltetéstől.
Csak úgy kerülhet a talicskába, ha feltámad, és magától mászik bele.
Várjunk csak! Ha valamire rágördíthetném a testét, valamire, ami
simán csúszik a földön, talán elcipelhetném. Az ágy alatti kisszőnyeg
nem elég sima. A farakásnál nem láttam ponyvát, de lennie kellett
valahol, talán a fészerben.
Miután öt kulccsal is megpróbálkoztam az irdatlan karikáról, végül
sikerült kinyitnom a lakatot. Eltartott egy ideig, mert úgy remegett a
kezem, mint egy újdonsült betörőé az első munkája során.
Félig-meddig arra számítottam, hogy a szarvas még mindig ott fog

172
lógni a mennyezetről, de nyomát sem láttam, a fagyasztó fölött egy
polcon viszont ott volt egy narancssárga ponyva. Miközben
széthajtogattam a holttest mellett, azon morfondíroztam, hogyan
fogom rágurítani a fejszével a fejében.
Rohadt életbe. Azt előbb ki kell húzni.
A nyélre kulcsoltam a kezem, lehunytam a szemem, és csak húztam,
de nem engedett. Erősebben próbáltam, és öklendezni kezdtem az
érzéstől, ahogy hús és csont ellenállt, miközben kezdték elengedni
zsákmányukat. Gyorsan túl kellett esnem rajta. Megvetettem a lábam
a nyakszirtjén, szorosan becsuktam a szemem, nagy levegőt vettem, és
kicsavartam a fejszét. Ledobtam, előregörnyedtem, és csak ziháltam.
Miután a gyomrom elcsendesedett, letérdeltem a teste mellé, a
vérfolt túloldalára, és rágurítottam a ponyvára. Hanyatt érkezett rá,
üveges, kék szeme az égre meredt, a fejéből vérfolt kenődött a
narancssárga ponyvára. Az arca máris elfehéredett és lefittyedt a
szája.
Fürge ujjakkal zártam le a szemhéját – nem a holtak iránti
tiszteletből, hanem mert belegondoltam, hányszor kell még rávennem
magam, hogy ránézzek. Így pedig pár másodperc alatt lecsuktam a
szemét, és soha többé nem kell belenéznem.
Hátat fordítottam neki, megmarkoltam a ponyva szélét,
előrehajoltam, mint egy iszonytató terhet vonszoló igavonó barom, és
odahúztam a fészerhez. Az volt a trükkös része, hogy átjuttassam a
küszöbön, mert egyre lejjebb csúszott a ponyván. Végül vissza kellett
húznom, feljebb tolnom rajta, aztán ráhajtottam az egyik szélét, mint
egy szalvétát. Aztán ahogy a ponyva mindkét csücskét összefogtam,
addig cibáltam, rángattam, húztam, és erőlködtem, míg be nem
vonszoltam. Közben kibújt az egyik keze, és hozzáért a térdemhez.
Elengedtem a ponyvát, hátraugrottam, és bevertem a fejem egy
gerendába. Rohadtul fájt, de túlságosan el voltam foglalva ahhoz,
hogy a lüktető fájdalomra figyeljek.
Visszagyömöszöltem a karját a ponyvába, és jó alaposan
begöngyöltem. Találtam pár gumikötelet, amivel jó szorosan
átkötöttem a lábát meg a felsőtestét. Miközben múmiamód

173
becsavartam, azt mondogattam magamban, hogy most már nem
bánthat. Egyetlen porcikám sem hitte el.
Kiszáradva, verejtékben úszva, lüktető fejjel, a megerőltetéstől
minden ízemben sajgó fájdalommal bezártam a fészert,
visszaindultam a házhoz egy kis vízért. Miután eloltottam a
szomjamat, a kulcsokat szorongatva ledőltem az ágyra, és a
zsebórájára meredtem. Öt óra volt – csaknem egy éve most először
tudtam magamtól, hogy mennyi az idő.
Először nem is gondolkodtam, csak a másodpercmutató ketyegését
hallgattam, míg a lüktető fejfájás nem csillapult egy kicsit, aztán arra
gondoltam, szabad vagyok. A kurva életbe, szabad vagyok. Miért
nem éreztem mégsem úgy? Megöltem egy embert. Gyilkos vagyok.
Én is csak olyan vagyok, mint ő.
Nem szabadultam meg mástól, csak egy hullától.
Miután hazajöttem, az egyik első sajtótájékoztatón – hülye módon
azt hittem, hogy ha egyszerre letudom az egészet, csak ráunnak, hogy
ott kiáltozzanak meg ólálkodjanak mindenütt – a közönségben egyszer
csak felállt egy Bibliát szorongató, kopasz pasas, és azt kántálta: Ne
ölj! Pokolra fogsz jutni. Ne ölj! Pokolra jutsz! A tömegben
bennakadt a levegő, miközben a körülötte állók elvonszolták, aztán
minden fej felém fordult. Vakuk villogtak, valaki egy mikrofont dugott
a képembe.
– Mit felelne arra, amit mondott, Annie?
Miközben végignéztem a tömegen, és megláttam a kopasz fickó
hátát, aki még mindig rikoltozott, azt gondoltam, én már a pokolban
vagyok, te barom!
Néha azt kívánom, doki, bár tudnék minderről beszélni az
anyukámmal is, a bűntudatról, a sajnálatról meg a szégyenről, de
amekkora tehetségem van hozzá, hogy mindent magamra vállaljak,
anyu ugyanekkora tehetséggel bújik ki alóla. Többek között épp ezért
nem beszéltem vele a veszekedésünk óta, nem mintha ő próbált volna.
Ez nem is lep meg, de biztosra vettem, hogy Wayne mostanra már
felhív.

174
 A fenébe, kezdek olyan átkozottul egyedül lenni mostanában, hogy
a végén még ki kell próbálnom a maga „nézz szembe a félelmeiddel”-
féle kísérletét is. De hát egyszerűen olyan nagy ökörség, hogy még
mindig veszélyben érzem magam. A Pszichó halott. Nem is lehetnék
ennél nagyobb biztonságban. Nem lenne szíves közölni ezt valaki a
pszichémmel is?

175
 TIZENHETEDIK ÜLÉS

Tudja, doki, egész idő alatt, miközben ellátott módszerekkel, hogy

hogyan szabaduljak meg a félelmeimtől, vagy azt magyarázta, mi
okozhatja őket, végig azt mondogattam magamban, hogy végül
maguktól is elmúlnak – főleg, miután elolvastam azt az izét a
gyászról. Most meg valami faszfej betört hozzám a héten.
Arra jöttem vissza a reggeli futásból, hogy üvölt a riasztóm, a
kocsibeállón zsaruk parkolnak, a hátsó ajtóm kerete ki van rúgva, és
tárva-nyitva a hálószobaablak. A sövény letört ágaiból ítélve ott
juthatott ki az a rohadék. Úgy láttam, semmi sem hiányzik, és a zsaruk
azt mondták, nem is igen tehetnek semmit, amíg rá nem jövök, hogy
eltűnt-e valami. Azt is mondták, hogy több betörés is volt mostanában
a környéken, de máshol sem találtak ujjlenyomatot, mintha ettől
jobban kellene éreznem magam.
Miután mind elmentek, és az egész testemben érzett remegés
időnkénti reszketéssé csillapodott, elindultam a szobámba, hogy
átöltözzek. Egy gondolat azonban megtorpanni késztetett a
folyosón. Miért kockáztatná bárki, hogy betörjön, ha nem lop el
semmit? Valami nem stimmelt.
Szép lassan végigjártam a házat, próbáltam egy betörői fejével
gondolkodni. Oké, betöri a hátsó ajtót, felrohan... és aztán? Beszalad
a nappaliba – semmi kisebb nincs szem előtt, a hifi meg a tévé túl
nehéz ahhoz, hogy csak úgy felkapja, főleg ha gyalog jött.
Végigszalad a folyosón, be a hálószobába - átkutatja a fiókokat az
értékek után?
Mindegyiket alaposan megvizsgáltam. Minden a helyére volt tolva,
és a ruháim is szépen össze voltak hajtogatva. A szekrényben is
minden a helyén lógott, és rendesen volt becsukva az ajtaja is – az
egyik szélén néha szorul. Hátrébb léptem és szemügyre vettem az
egész szobát. A szárítógépből frissen szedett ruhákkal teli kosár
ugyanott volt a földön, ahol hagytam, a nagy póló, amiben aludtam,
ugyanúgy az ágy lába elé volt vetve. Az ágy!

176
 Mintha egy kis bemélyedés lett volna a szélén. Én ültem oda,
amikor zoknit húztam? Közelebb léptem, aztán az ágy minden
négyzetcentijét átfürkésztem. Megvizsgáltam minden egyes hajszálat.
Az enyém? Vagy Emma szőre? Odadugtam az orrom az ágytakaróhoz,
és végigszimatoltam. Csak nem halvány kölniillat, amit érzek?
Felegyenesedtem.
Idegen hatolt a házamba, ott volt
a hálószobámban, végignézte, megtapogatta a holmijaimat. Felállt a
szőr a hátamon.
Letéptem az ágyneműt, megfogtam a pólómat, és mindent a
mosógépbe dobtam, rengeteg hipót loccsantottam rá, majd minden
létező felületet letöröltem a házban. Miután bedeszkáztam a hátsó
ajtót és az ablakot – mire végeztem, úgy nézett ki a ház, mint egy
katonai bunker -, fogtam a telefont, és a nap további részére az
előszobaszekrénybe bújtam.
Gary, az a zsaru, akiről már meséltem, később felhívott, hogy
megkérdezze, minden rendben van-e, ami nagyon kedves volt tőle, ha
azt nézzük, hogy nem is foglalkozik betörésekkel. Megerősítette, amit
a többi zsaru mondott, hogy valószínűleg találomra tört be az illető,
és csak berohant, hogy fogja, amit ér, aztán pánikba eshetett, és a
lehető legrövidebb úton távozott. Vitába szálltam vele, erősködtem,
hogy ez baromság lett volna, mire azt mondta, hogy a bűnözők
rengeteg ostobaságot követnek el, ha megijednek. Azt javasolta, hogy
hívjak át valakit éjszakára magamhoz, vagy én menjek át valakihez,
míg meg nem javítják az ajtót.
Akármennyire halálra rémültem, szóba sem jöhetett, hogy az
anyukámhoz menjek. Na és a barátok? Nos, még ha nem is vagyok
paranoiásabb Howard Hughesnál, nem tudom, menynyi maradt
belőlük mostanra. Kábé Luke az egyetlen, aki még felhív. Amikor
visszajöttem, mindenki – barátok, volt munkatársak, iskolatársak,
akiket évek óta nem láttam – úgy körüldongott, hogy egyszerűen nem
is tudtam mit kezdeni velük. De tudja, csak egy ideig próbálkoznak az
emberek, és ha folyton bevágják az orruk előtt az ajtót, végül
elkullognak.
Nagyjából Christina az egyetlen, akit eszembe jutott volna

177
megkérdezni, de tudja, hogy vele meg mi volt, legalábbis kábé annyit
maga is tud, mint én, mert azt még mindig nem értem, miért bántam
olyan csúnyán vele. Valószínűleg csak barátságból hagy most békén,
de néha azt kívánom, bárcsak visszajönne, kicibálna a fényre, és
szokása szerint kötözködne velem!
Persze azonnal eszembe jutott a költözés, de a rohadt életbe,
imádom azt a házat; ha egyszer eladom, az nem valami seggfej betörő
miatt lesz. Nem mintha el tudnám adni. Hogy a fenébe felelnék meg a
hitelbírálaton? Arra gondoltam, hogy munkát keresek. Egészen új
képességekre tettem szert, de nem kívánnám látni, miféle munkát
szerezhetnék velük.
És mindezzel el is érkeztünk ahhoz, amikor Luke felhív miután
hazaértem a múltkori találkozónkról.
– A könyvelőm fogta magát, és felmondott, Annie. Lehetne róla
szó, hogy esetleg átveszed a munkát, amíg nem találok valakit? Csak
részmunkaidőben, és...
– Nem kell segítség, Luke.
– Ki mondta, hogy segítség kell neked? Most rólam van szó, nekem
kell a te segítséged, nem igazodom ki a könyvelésen. Restellem, hogy
egyáltalán megkérdeztem, de te vagy az egyetlen az ismerőseim
közül, aki konyít a számokhoz. Átvihetem hozzád a cuccokat, be sem
kellene tenned a lábad az étterembe.
Azt hiszem, zavaromban mondtam rá igent, hogy megpróbálhatom,
mielőtt egyáltalán felfogtam volna, mire kötelezem el magam. Később
aztán már máshogy festett. Nem vagyok én felkészülve
erre! Majdnem felhívtam, hogy visszakozzak. De aztán vettem pár
nagy levegőt, és azt tanácsoltam magamnak, hogy aludjak rá egyet.
Persze, hogy másnap reggel törtek be hozzám. A nagy dráma meg az
azt követő pánikroham közepette el is feledkeztem a
beszélgetésünkről. Aztán tegnap este Luke hagyott egy üzenetet, hogy
hétvégén átjön egy könyvelőprogrammal, hogy feltelepítse a
számítógépemre. Olyan átkozottul megkönnyebbült és hálás volt a
hangja, hogy nem jutott eszembe egy kifogás sem. És nem is tudtam,
hogy akarok-e találni.

178
 Azt mondogatom magamban, hogy ez csak üzleti ügy Luke részéről,
de abban biztos vagyok, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki
vezethetné a könyvelését – tele van nevekkel a telefonkönyv.
Múlt hétfő estére megfáztam, és úgy tűnt, egyre komolyodik,
úgyhogy félárbocra eresztve üldögéltem a kanapén kifakult, kék
flanelpizsamában és sünis mamuszban, ölemben egy csomag papír
zsepivel. Be volt kapcsolva a tévé, de a hangját levettem. Kocsiajtó
csapódását hallottam a ház előtt. Egy pillanatra visszafojtott
lélegzettel hallgatóztam. Léptek a kavicson? Kilestem az ablakon, de
semmit sem láttam a sötétben. Felkaptam a piszkavasat a kandalló
mellől.
Halk léptek a lépcsőn, aztán néma csend.
Megmarkoltam a piszkavasat, kilestem a kukucskálón, de még
mindig nem láttam semmit.
Valami zizegés hallatszott az ajtó előtt. Emma ugatni kezdett.
Kikiáltottam:
– Tudom, hogy ott vagy! Jobban teszed, ha megmondod, ki vagy,
DE MOST RÖGTÖN!
– Jézus Mária, Annie, csak az újságodat vettem fel!
Anyu.
Félrehúztam a reteszeket – amikor kijött a lakatos megjavítani az
ajtófélfát, berakattam még egyet. Emma épphogy megorrontotta anyut,
egyenesen a szobám felé iramodott, valószínűleg be is bújt az ágy
alá. Nagy kedvem lett volna követni a példáját.
– Miért nem telefonáltál előbb, anyu?
Egy fejrándítással, amitől himbálózni kezdett a lófarka, a kezembe
nyomta az újságot, és sarkon fordult. Elkaptam a vállát.
– Várj, nem úgy értettem, hogy menj el, de kurvára rám ijesztettél.
Éppen... elszunyókáltam.
Visszafordult, és nagy, kék babaszemét a hátam mögötti falra
meresztve azt mondta:
– Bocs.

179
 Nos, ez megtette a magáét. Bár ennek a „bocs”-nak is volt némi
éle, nem is emlékszem, mikor kért utoljára bocsánatot valamiért.
Pillantása leszaladt a sünis mamuszra, és felszaladt a szemöldöke.
Az én anyukám télen-nyáron marabutollas magassarkú papucsban jár,
de mielőtt megjegyzést tehetett volna az enyémre, megkérdeztem:
– Nem akartál bejönni?
Csak amikor belépett, és megállt az előszobában, vettem észre,
hogy egy nagy, barna papírzacskót szorít a melléhez. Egy
másodpercre már azt hittem, magával hozta a piáját, de nem, a
csomag lapos és szögletes volt. A másik kezében egy Tupperware
dobozt tartott, amit most oda is tolt elém.
– Wayne rakott ki útközben, a városba ment, csináltam neked egy
kis Panka maci sütit!
Ah. Mackómancs alakú mogyoróvajas süti, csokidarabokból
vannak a talppárnái. Kiskoromban akkor sütött ne ilyet, ha szomorú
voltam, vagy bűntudata támadt valamiért, ami nem fordult elő túl
sokszor. Nyilván a veszekedés miatt érezte rosszul magát.
– Ez nagyon figyelmes volt tőled, anyu. Már hiányzott a süti.
Nem mondott semmit, csak állt ott, miközben ide villogott a szeme
a házban, aztán odaballagott a kandallóhoz, hogy megtapogassa a
páfrány száraz leveleit.
Mielőtt kritizálni kezdhette volna a szobanövény-ápolási
szakértelmemet, megszólaltam:
– Nem tudom, jó lesz-e, ha velem vagy, meg vagyok fázva, de ha
maradni akarsz, készíthetek egy teát.
– Beteg vagy? Miért nem mondtad? – Úgy felvillanyozódott,
mintha nyert volna az anyuci-lottón. – Amint Wayne visszajön,
elviszünk az orvosomhoz. Hol a telefonod? Most rögtön felhívom a
rendelőt!
– Elegem van az orvosokból. – A fenébe, ez épp úgy hangzott,
mintha a Pszichó mondta volna. – Nézd, ha úgy gondolom, hogy
szükség van rá, én is tudok vezetni, de amúgy sem számít, ilyen későn

180
már úgysem kapunk időpontot.
– Ez nevetséges, az én orvosom természetesen hajlandó fogadni.
Anyuban egész életében fel sem merült, hogy valamire várnia
kellene – orvosi vizsgálatra, éttermi asztalra, a sorra a boltban és
holtbiztos, hogy egy órán belülre meg is kapja az időpontot, az
étteremben a legjobb asztalt, az üzletvezető pedig külön kasszát
nyittat neki.
– Hagyd abba, anyu, jól vagyok! Az orvos sem tud mit kezdeni egy
megfázással – emeltem fel tiltakozva a kezem, ahogy szóra nyitotta a
száját. – De megígérem, hogy ha rosszabbul leszek, elmegyek.
Felsóhajtott, letette a retiküljét és a csomagot az asztalkára, és
megpaskolta a kanapét.
– Miért nem fekszel le? Addig készítek neked egy forró mézes-
citromos teát.
Ha közlöm vele, hogy magam is képes vagyok vizet forralni, csak
újabb éles pillantás lesz a jutalmam, úgyhogy lerogytam a kanapéra.
– Jól van, ott van a tűzhely fölött.
Miután behozott egy gőzölgő bögrét, egy tányér maci-sütit, és a
konyhámból kiszolgálta magát egy jókora pohár vörösborral,
letelepedett a kanapé végébe, és magunkra terítette a takarómat.
Kiadósat húzott a borból, a kezembe nyomta a csomagot, és
megszólalt:
– Megtaláltam a fényképalbumot, amit mondtál, biztosan
odakeveredett valahogy a mi holmink közé.
Naná! De ráhagytam a dolgot. Visszahozta a képeket, a forró tea
pedig kellemesen melengette a belsőmet, és még a lábam is jól
átmelegedett, ahogy az övéhez nyomtam.
Miközben elkezdtem lapozgatni az albumot, anyu elővett egy
borítékot a táskájából, és átnyújtotta nekem.
– Ezek a fényképek nem voltak meg neked, úgyhogy csináltattam
róluk másolatot.

181
 A váratlan gesztustól meglepetten vettem szemügyre az elsőt, ő
volt rajta Daisyvel a város egyik korcsolyapályáján, ugyanolyan
szerelésben, ugyanolyan copffal és ugyanolyan korcsolyával. Daisy
úgy tizenöt körül lehetett, a kép tehát nem sokkal a baleset előtt
készülhetett, a csillogó, rózsaszín ruhában pedig anyu is annyinak tűnt
nagyjából. El is felejtettem, hogy amikor Daisy gyakorolt, néha ő is
elment vele korcsolyázni.
– Egyfolytában azt mondogatta mindenki, hogy akár testvérek is
lehetnénk – jegyezte meg.
Kedvem lett volna azt felelni, tényleg? Nekem egyáltalán nem
tűnik úgy.
– Te csinosabb voltál.
– Annie, a nővéred csodás lány volt.
Az arcára pillantottam. Csillogott a szeme, és tudtam, hogy örül, de
azt is, hogy egyetért velem.
Amíg felkelt, hogy hozzon magának még egy kis bort, átlapoztam a
többi fotót is, és miközben a lábamhoz telepedett teli poharával –
ezúttal a félig kiürült üveget is magával hozta, és letette maga mellé
az asztalkára -, megálltam az utolsó képnél, ami róla és apuról
készült az esküvőjük napján.
Amikor rásandítottam, a poharába meredt. Lehet, hogy csak a fény
csapott be, de nedvesnek tűnt a szeme.
– Gyönyörű volt a ruhád. – Végignéztem a szív alakú
nyakkivágáson, a szőke haját borító hosszú, gyöngyökkel kivarrt
fátylon. Aztán felpillantottam.
Odahajolt hozzám, és azt mondta:
– Abból a szabásmintából van, amit Val a saját esküvőjére akart
egyszer. Megmondtam neki, hogy nincs hozzá melle. - Felkacagott. –
El tudod hinni, hogy sosem bocsátott meg érte? Sem ezért, sem azért,
hogy járni kezdtem az apáddal. – Meg vonta a vállát. –
Mintha én tehettem volna róla, hogy jobban tetszettem neki.
Ez újdonság volt.

182
 – Val néni járt apával?
– Csak párszor találkoztak, de gondolom, ő azt hitte, van köztük
valami. Borzalmasan viselkedett az esküvőn, alig szólt hozzám.
Mondtam már, milyen volt a torta? Három-emeletes, és...
Amíg anyu lépésről lépésre végigvette a lakodalmat, amelynek
kismilliószor hallottam már minden egyes részletét, Val nénire
gondoltam. Nem csoda, hogy mindig meg akart fizetni anyunak. Ez
megmagyarázhatja azt is, ahogyan Daisyvel és velem szemben
viselkedett. Kicsi korunkban még mindketten benne voltak anyuval a
vigyük-el-egymás-gyerekeit-a-hétvégére dologban, amitől mindketten
iszonyodtunk Daisyvel. Rólam Val néni nagyrészt tudomást sem vett,
de esküdni mernék, hogy Daisyt valósággal gyűlölte, minden alkalmat
megragadott, hogy nevetségessé tegye, Tamara és a testvére pedig jól
kinevették.
A baleset után a családjaink nemigen jöttek össze. Wayne-ben és
Mark bácsiban nem sok közös van, sőt nem is igen szívelik egymást,
úgyhogy főleg csak Val néni és anyu találkozott egymással. Amikor
ránk, gyerekekre is sor került, Jason unokatestvérem mindig jól
megszívatott, Tamara viszont távolságtartó volt – úgy gondoltam,
beképzelt. Most már azt hiszem, az ő anyja valószínűleg ugyanúgy
velem piszkálta, ahogy engem az anyám Tamarával.
Egyik délután, miután beköltöztem a saját házamba, anyu beugrott
Val nénivel a vásárlókörútjukról. A nagynéném körülnézett, és
megkérdezte, hogy tetszik az ingatlanszakma.
– Jó, szeretem a kihívásokat.
– Igen, Tamara is egész jól boldogul. Ebben a negyedévben ő
kapta a legjobb értékesítő díját a munkahelyén, nyert hozzá egy üveg
Dom Pérignont és egy hétvégi kirándulást Whistlerbe. A ti irodátok is
csinál ilyesmit, Annie?
Szép döfés, ha nem is túl finom. Az én munkahelyem Clayton
Falls-i léptékkel mérve elég nagy volt, de sehol sincs Tamara
vancouveri belvárosi cégéhez képest – mi örülhettünk egy üveg
bornak és egy műanyag plakettnek.

183
 Mielőtt válaszolhattam volna, anyu közbevágott:
– Ó, még mindig lakásokkal foglalkozik? Annie épp egy óriási
projekten dolgozik, csupa vízparti ingatlan. Nem azt mondtad, hogy
ez lesz a legnagyobb épület Clayton Fallsban, Panka maci?
Épphogy csak beszéltem egy befektetővel, még prezentációt sem
készítettem, amit anyu is jól tudott, de úgy élvezi hogy megforgathatja
Val néniben a kést, hogy nem volt szívem kivenni a kezéből.
– Igen, elég nagy – feleltem.
– Biztos, hogy egy nap Tamara is kap egy nagy projektet, Val.
Talán Annie adhatna neki egy-két tippet. – Anyu Val nénire
mosolygott, aki úgy festett, mintha a teája méreggé változott volna a
szájában.
Persze aztán hamar magához tért.
– Nagyon kedves lenne, de Tamara most úgy találja, hogy többet
kereshet házeladással, és nem akar éveket fecsérelni egy projektre,
ami talán el sem fog kelni. De biztos, hogy Annie mesésen csinálja.
Anyu úgy elvörösödött, hogy egy pillanatra már aggódni kezdtem,
de sikerült magára erőltetnie egy mosolyt, és témát váltott. Isten
tudja, milyenek lehettek ezek ketten kamaszkorukban.
Anyu sosem beszél sokat a gyerekkoráról, de azt tudom, hogy elég
kicsi volt, amikor az apukája elhagyta őket, és az anyukája hozzáment
egy másik lecsúszott alakhoz. A mostohabátyja, Dwight az, aki
börtönben van. Tizenkilenc évesen kirabolt egy bankot, épp mielőtt
anyu férjhez ment volna, letöltötte a büntetését, kiengedték, aztán egy
hét múlva máris sikerült letartóztattatnia magát. A barom még lábon
is lőtt egy biztonsági őrt. Én sosem láttam, anyu pedig nem hajlandó
beszélni róla. Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy megkérdeztem,
nem látogathatnánk-e meg, mire teljesen kiakadt.
– Eszedbe se jusson a közelébe menni!
Amikor erre azt feleltem:
– De Tamara azt mondta, hogy Val néni el szokta vinni őket,
úgyhogy mi miért nem? – csak azt érdemeltem ki, hogy bevágta az

184
ajtót.
Miután beköltöztünk abba a szar albérletbe, egyik nap arra mentem
haza az iskolából, hogy anyu ül a kanapén, és egy levélre mered,
mellette pedig egy félig kiürült vodkásüveg. Úgy nézett ki, mintha sírt
volna.
– Mi a baj, anyu? – kérdeztem. De csak tovább bámulta azt a
levelet.
– Anyu?
Keserű volt a hangja.
– Nem fogom még egyszer hagyni. Nem fogom.
Belém hasított a félelem.
– Mit... mit nem fogsz még egyszer hagyni?
Öngyújtót emelt a levélhez, és a hamutartóba dobta. Amikor
leégett, fogta az üveget, és bebotorkált a hálószobába. A
konyhaasztalon találtam egy borítékot, a feladó helyén a börtön címe
volt. Reggelre eltűnt, de anyu egy hétig ki sem lépett a házból.
Amikor anyu újra megszólalt, visszakapcsoltam:
– Tudod, Luke nagyon hasonlít az apádra.
– Gondolod? Azt hiszem, bizonyos dolgokban. Ugyanolyan
türelmes, mint apu volt, ez biztos. Elég sokat beszéltünk mostanában,
és segíteni fogok a könyvelésében.
– A könyvelésében? – úgy mondta, mintha azt jelentettem volna be,
hogy prostituáltnak állok. – De hát te utálod a könyvelést!
Vállat vontam.
– Muszáj némi pénzt keresnem.
– Szóval nem beszéltél egy ügynökkel vagy producerrel?
– Úgy döntöttem, hogy nem akarok többé abból pénzt csinálni, ami
történt. Rosszul leszek tőle, hogy akárki is, magamat is beleértve,
pénzt keresett rajta.
Amikor először láttam a tévében, hogy riportot készítettek egy volt

185
iskolatársammal, elképedve ültem a kanapén, közben ez a lány, akit
egy évtizede nem is láttam, előadta a műsorvezetőnek, hogy milyen
volt, amikor először próbáltuk ki a füvet, mesélt a kerti partiról, ahol
berúgtam, és telehánytam a srác kocsijának hátsó ülését, akibe bele
voltam zúgva, aztán felolvasott a levélkékből, amiket állítólag
egymásnak küldözgettünk az órák alatt. És a java még hátravolt – a
srác, aki elvette a szüzességemet, eladta a sztorit az egyik nagy
féfimagazinnak. Az a pöcs még képeket is adott nekik rólunk. Az
egyiken bikiniben voltam.
Anyu így folytatta:
– Annie, tényleg el kellene gondolkodnod rajta. Nem engedheted
meg magadnak azt a luxust, hogy húzod az időt.– Aggodalmasnak tűnt
az arca. – Nem jártál főiskolára vagy egyetemre. Nagyjából az
értékesítés az egyetlen, amihez értesz, de próbálj csak meg most
eladni akármit, aki rád néz, csak az erőszak áldozatát látja benned.
Na és hogy Luke-nak könyvelni? Ugyan meddig tart az?
Eszembe jutott, hogy pár nappal azelőtt felhívott egy filmproducer.
Mielőtt letehettem volna, azt mondta a nő:
– Tudom, biztosan elege van már a zaklatásokból, de megígérem,
hogy ha rászán pár percet, és végighallgat, és nemet mond azután is,
soha többet nem hívom. – Valami betalált egyenes hangnemből,
úgyhogy azt mondtam, akkor vágjon bele.
Előadta a mondókáját, hogy rendbe hozhatnám a dolgokat, és a
történetem a világ minden nőjének a javát szolgálná. Aztán azt
kérdezte:
– Mi tartja vissza? Talán ha megmondaná, mitől tart, meglátnám,
mit tehetünk.
– Sajnálom, beszélhet, de az nem volt benne az alkuban, hogy
nekem kell magyarázkodnom.
Tehát tovább beszélt, és mintha pontosan tudta volna, miért
aggódom, és mit akarok hallani – még azt is mondta, hogy én
hagyhatnám jóvá a végső forgatókönyvet meg a színészeket. És azt is,
hogy a pénzből megalapozhatnám az életemet.

186
 – Még mindig nem, de ha változna valami, magát hívom először –
feleltem.
– Remélem, hogy megteszi, de azt is, hogy megérti, ez az ajánlat
korlátozott ideig áll...
Igaza volt, ahogy anyunak is. Ha túl sokáig várok, rohadtul lekésem
az egészet, és nem egy-két dollárról van szó. De nem tudom, melyik a
rosszabb, ha végképp becsődölök, vagy ha megfogadom a tanácsát.
Anyu levette a szemét a tévéről, és húzott egyet a borból.
Megkérdeztem:
– Nem adtad meg a számom egy filmproducernek?
Megállt a keze a pohárral a levegőben, és ráncba szaladt a
homloka.
– Miért, hívott valaki?
– Igen, azért kérdezem. Titkos a számom.
– Azok az alakok bármit megszerezhetnek – vont vállat.
– Ne állj szóba velük, anyu! Légy szíves. – Egy pillanatra egymás
szemébe néztünk, aztán a kanapé támlájára billentette a fejét.
– Tudom, hogy kemény voltam veletek, lányokkal, de csak azért,
mert azt akartam, nektek jobb legyen, mint neki.
Vártam, hogy folytassa, de csak a tévé felé intett a poharával.
– Emlékszel, amikor megengedtem, hogy sokáig fennmaradjatok
Daisyvel, és megnézzétek ezt? – Most vettem csak észre, hogy
az Elfújta a szél előzetesét bámulja, ez az egyik kedvenc filmje.
– Persze. Te is fennmaradtál velünk, és mind a nappaliba aludtunk.
Elmosolyodott az emléken, de az arca szomorú volt. Aztán ahogy
rám nézett, elgondolkodóvá vált.
– Egy óra múlva kezdődik. Maradhatok is éjszakára, rosszul érzed
magad.
– Ó, nem is tudom, mostanában hétkor kelek, és elmegyek futni, te
pedig... – Visszafordult a tévéhez. Az, hogy hirtelen megvonta tőlem a
figyelmét, jobban bántott, mint szerettem volna. – Oké, persze, jól fog

187
esni egy kis társaság, valószínűig amúgy is hülyeség lenne ilyen
állapotban futni.
Rám mosolygott, és megveregette a lábam a takaró alatt
– Akkor maradok, Panka maci. – Leszedte a párnákat a másik
kanapéról, és nekiállt megágyazni a nappali közepén. Amikor
izgalomtól rózsaszín arccal megkérdezte, hol tartom a
plusztakaróimat, arra gondoltam, mi a fene. Jobb, mint újabb
éjszakát tölteni ébren a gardróbban, és azon tanakodni, miért nem vitt
el semmit a betörő?
Aznap éjjel, miután anyu hazaküldte Wayne-t, amikor beugrott érte,
s miután pattogatott kukoricát, macis-sütit és jégkrémet majszolva
megnéztük az Elfújta a szélt, anyu úgy aludt el, hogy törékeny teste
hozzám simult, a térde pedig a térdhajlatomhoz préselődött.
Miközben a lehelete a nyakamat csiklandozta és átvetette rajtam a
karját, rámeredtem a kicsi kezére, ahogy a bőrömhöz ér, és
ráébredtem, hogy amióta lejöttem a hegyről, fizikailag most először
engedtem közel magamhoz valakit. Elfordítottam az arcom, nehogy
megérezze a karján a könnyeimet.
Csak eszembe jutott, doki, hogy valahányszor rosszat mondok az
anyukámról, késztetést érzek rá, hogy rögtön felsoroljam a jó
tulajdonságait is – én így csinálom, mások lekopognak valamit. És az
a helyzet, hogy anyu tényleg nem teljesen rossz, de épp ez a
probléma. Sokkal könnyebb lenne, ha utálhatnám, mert azon ritka
alkalmak, amikor kedves, sokkal nehezebbé teszik a többit.

188
 TIZENNYOLCADIK ÜLÉS

Útban a rendelőjébe elsétáltam egy hirdetőtábla mellett, és

megakadt a szemem egy koncert plakátján. Elolvastam a hirdetést, és
épp belekortyoltam volna a kávémba, amikor megláttam egy másik
szórólap darabját a plakát alatt. Valami ismerősnek tűnt rajta,
úgyhogy kihúztam. És basszus, doki, az én arcképem virított rajta –
a z én arcom – a következő szöveg fölött: eltűnt
ingatlanügynök. Csak néztem, és amíg a kezemre nem csöppent
valami, észre sem vettem, hogy sírok.
Talán nekem is ki kéne tennem a saját plakátjaimat: még
keresik. Az a mosolygós arc azé a nőé volt, aki voltam, nem azé, aki
most vagyok. Biztosan Luke-tól kapták a képet – az első közös
karácsonyunk reggelén kapott le. Épp átadott egy gyönyörű
képeslapot, én meg rávigyorogtam, tiszta boldog voltam, meg minden.
Úgy remegett a kezem, mintha nem is meleg kávé, hanem egy marék
jég lenne benne.
A szórólap most ott van kinn a kukában a rendelője előtt, de még
mindig ellenállhatatlan vágyat érzek rá, hogy odamenjek, és
kiszedjem. Isten tudja, mihez kezdenék vele.
Most, hogy már elmúlt a sokkhatás, miután megláttam a saját
képemet, szeretném elmondani, mi volt, amikor végre leültem, és
listát készítettem mindenkiről, aki szerepel az életemben, ahogy
javasolta. Igen, Fräulein Freud, mint látja, megpróbálkoztam az egyik
ötletével. Muszáj volt csinálni valamit, a fenébe – nem ülhettem a
fenekemen, hogy egyfolytában a betörés miatt parázzak.
Valahogy így szól a belső, hogyan-fossak-be-teljesen lemezem: A
kocsim ott állt a beállón, úgyhogy a betörőnek látnia kellett,
amikor elmentem Emmával. Mióta figyelte a házat? Napok, hetek,
hónapok óta? Mi van, ha nem is betörő volt?
Aztán a következő egy órán át azt mondogatom magamnak, hogy
idióta vagyok – igaza van a zsaruknak, véletlenszerűen szúrt ki, csak
egy hülye betörő, aki beszart a riasztótól. De aztán újra elkezdenek

189
suttogni a hangok. Valaki most is figyel. Abban a pillanatban, hogy
elengeded magad, elkap. Senkiben sem bízhatsz.
Mint mondtam, muszáj volt csinálnom valamit.
Azokkal kezdtem, akik a legközelebb állnak hozzám – Luke,
Christina, anyu, Wayne, családtagok, mint például Tamara és a
bátyja, Jason, Val néni és a férje, Mark -, két oszlopra osztottam a
lapot, hogy a nevek mellé írhassam, miért akarhatnak bántani, és
komplett idiótának éreztem magam, mert hát persze semmit sem
tudtam odaírni.
Ezután összeszedtem mindazokat, akiket kiakaszthattam valamivel
– volt ügyfeleket, munkatársakat, exbarátokat. Soha nem pereltek be,
és az egyetlen ingatlanos, akinek problémája lehetett velem, az a
„rejtélyes” ingatlanügynök, aki velem versengett azért a projektért,
amikor elraboltak, és bár én is összetörtem egy-két szívet, soha nem
tettem semmi olyat, amiért bosszút érdemeltem volna olyan hosszú
idő után. Még Luke pár exének a nevét is leírtam – az egyik még
mindig odavolt érte, amikor járni kezdtünk, de a fenébe, ő már azelőtt
Európába költözött, hogy elraboltak volna. Felírtam a Pszichó nevét
is, aztán melléírtam, hogy „halott”.
Ültem az asztalnál, néztem ezt a nevetséges listát ilyen
megjegyzésekkel, mint hogy megszereztem előle egy munkát, nem
hívtam vissza, nem adtam el elég gyorsan a házát, nem adtam vissza a
CD-jét, és ahogy megpróbáltam elképzelni, hogy bármelyikük is
képes lenne ott ólálkodni a ház előtt, vagy betörne, hogy „elkapjon”,
csak csóváltam a fejem a saját őrültségemen.
De amilyen hülyén éreztem magam, hogy elkészítettem a listát,
annyira örülök is, hogy megtettem. Aznap éjjel még jól is aludtam az
ágyamban. Mire szombat délután átjött Luke, hogy felrakja azt a
könyvelőprogramot, már nem is állhattam volna jobban készen rá.
Lazán, de nem lomposan akartam felöltözni, úgyhogy áttúrtam
Christina ruhásdobozát, és találtam benne egy drapp oldalzsebes
nadrágot meg egy tompazöld pólót. Egy részem legszívesebben
melegítőbe bújt volna, és újra felfordította volna a házat, de amikor a
tükörbe néztem, nem zavart a látvány.

190
 Még mindig nem jutottam el odáig, hogy levágassam a hajam,
úgyhogy csak megmostam és hátrafogtam. Végre sikerült híznom egy
kicsit – soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még örülni fogok
neki -, és az arcom is kikerekedett.
Azt is fontolóra vettem, hogy kifestem magam – anyu hozott még a
kórházba egy szatyor kozmetikumot -, de egyik sem volt olyan színű
vagy márkájú, ami tetszett volna. Még ha nem is hallottam volna a
Pszichó hangját, ahogy azt mondja, a smink kurváknak való, nem
tudtam rászánni magam, hogy ennyire az arcomra tereljem a
figyelmet. Végül megállapodtam a hidratálónál, egy halványrózsaszín
ajakírnál és a szempillaspirálnál. Valószínűleg nem néztem ki olyan
jól, mint a régi szép időkben, de néztem már ki határozottan
rosszabbul is.
Luke viszont csodálatosan festett, amikor a kopogására ajtót
nyitottam. Biztosan munkából jött, mert fekete szövetnadrág volt rajta
égetett narancsszín inggel, ami kiemelte meleg, kreolos bőrét és barna
szeme borostyánpöttyeit.
Emma hemperegni és tekergőzni kezdett a lába előtt. Luke sziájára
alig hallható sziával feleltem én is, aztán hátraléptem, hogy
bejöhessen. Félszegen ácsorogtunk az előszobában. Felemelte a
karját, mintha meg akarna érinteni vagy ölelni, aztán leengedte. Ha
belegondolok, hogyan reagáltam az utolsó két alkalommal, amikor
hozzám akart érni, nem lepődtem meg.
Leguggolt, hogy megsimogassa Emmát.
– Nagyon jól néz ki, mi? Gondoltam, hogy áthozom Dieselt, de nem
tudtam, nem lenne-e túl nagy a káosz.
– Nem vagyok nyomorék – mondtam a feje búbjának.
– Nem is állítottam. – Még mindig ott guggolt, de felpillantott, és
mosolyogva nézett a szemembe. – Szóval megvizsgáljuk azt a
programot? Egyébként te is nagyon jól nézel ki.
Csak bámultam, és közben lángba borult az arcom. Széles vigyorra
húzódott az arca. Olyan gyorsan pördültem meg, hogy majdnem
átestem Emmán, és azt mondtam:

191
 – Menjünk a dolgozószobámba!
A következő óra elröpült, miközben megmutatta, hogyan kell
elindítani a programot, és együtt néztük át az egészet. Élveztem, hogy
valami újat tanulhatok, és örültem, hogy egymáson kívül mással is
foglalkozhatunk – már azzal is megszenvedtem, hogy megszokjam, ott
ül mellettem. Éppen nagyban magyarázott valamit a programról,
amikor kiböktem:
– Emlékszel, amikor láttál engem, ahogy kimegyek a boltból? Egy
lánnyal voltál. Azért siettem annyira.
– Annie, én...
– És amikor meglátogattál a kórházban, olyan
kurvára rendes voltál, a virágokkal meg azzal a plüss golden
retrieverrel, de egyszerűen képtelen voltam mihez kezdeni... veled
vagy bármivel. Utána én kértem a nővéreket, mondják azt, hogy csak
családtagok és a rendőrség jöhetnek be hozzám. És utálom, hogy ezt
tettem, olyan kedves volt tőled, mindig olyan kedves vagy, én meg
olyan...
– Annie, aznap, amikor elraboltak... lekéstem a vacsorát.
Hát, ez új volt nekem.
– Tele volt az étterem, el is feledkeztem az időről... akkor sem
hívtalak, ahogy szoktam, amikor lejárt a nyílt nap, és amikor fél óra
késéssel, útban hozzád végre telefonáltam, te meg nem vetted fel, azt
hittem, dühös lettél rám. És amikor láttam, hogy nincs itt a kocsid,
úgy gondoltam, biztos leragadtál az ügyfelekkel, úgyhogy
hazamentem, és vártam. Csak amikor egy óra múlva sem vetted fel,
akkor indultam oda, ahol mondtad, hogy nyílt nap lesz... – Nagy
levegőt vett. – Úristen, amikor megláttam a kocsidat a behajtón, aztán
meg az összes cuccodat a pulton... azonnal felhívtam az anyukádat.
Kiderült, hogy anyu vette rá a zsarukat, hogy vegyék komolyan a
dolgot. A rendőrségen találkozott Luke-kal, meggyőzte az ügyeletest,
hogy soha nem csinálnám meg a barátommal, hogy nem megyek el a
találkozóra, és ott volt a házban, amikor megtalálták a táskámat egy
szekrényben, amit mindig beraktam valahova a biztonság kedvéért.

192
Mivel dulakodásnak nem volt nyoma, először Luke volt a fő
gyanúsítottjuk.
– Pár hét után szinte minden áldott este inni kezdtem munka után az
étteremben.
– De hát te alig...
– Rengeteg ostobaságot műveltem akkoriban, amit amúgy sosem
tettem volna...
Kíváncsi voltam, milyen ostobaságokról beszél, de annyira
zavarban volt, hogy el is vörösödött, úgyhogy azt mondtam:
– Ne ostorozd magad, valószínűleg sokkal jobban viselted, mint én
tettem volna. Még mindig iszol?
– Pár hónap után rájöttem, hogy függök a piától, úgyhogy
abbahagytam. Addigra a legtöbben azt hitték, hogy meghaltál. Én nem
úgy éreztem, de mindenki úgy gondolta, már soha nem fognak
megtalálni, és sokszor dühös voltam rád. Tudtam, hogy irracionális
dolog, de valahogy téged okoltalak. Soha nem mondtam neked, de
nem szerettem, ha nyílt napot tartasz, ezért is szoktalak felhívni utána.
Olyan barátságos voltál és ezt félreérthetik a férfiak.
– De hát ez volt a munkám, Luke! Te is kedves vagy az
étteremben...
– Én viszont pasi vagyok, és nézd, nekem is volt min túltenni
magam. Egy kicsit becsavarodtam.
Emma közénk dugta a fejét, és ezzel megtörte a feszültséget.
Megsimogattuk, aztán megkérdeztem tőle, hol a labdája, mire
elment.
– Párszor találkoztam azzal a lánnyal, akit láttál, de mindig az lett a
vége, hogy rólad meg a történtekről beszéltem,úgyhogy tudtam, hogy
nem állok készen rá. Csak azt próbálom elmondani, Annie, hogy én is
ugyanúgy össze vagyok zavarodva, mint te... és hogy mindketten
megváltoztunk. De tudom, hogy még mindig érdekelsz, és még mindig
szeretek veled lenni. Bár többet segíthetnék! Régebben
mindig azt mondtad, milyen nagy biztonságban érzed magad velem.-
Szomorúan mosolygott rám.

193
 – Tényleg biztonságban éreztem veled magam, de most senki nem
képes ezt éreztetni velem. Magamtól kell eljutnom odáig.
– Megértem – bólintott.
– Jó, most viszont segítenél megérteni ezt a vacak programodat?
Nevetett.
Úgy húsz perc múlva végeztünk is, és amint épp azon
morfondíroztam, hogy hívjam-e meg, maradjon vacsorára,
bejelentette, hogy vissza kell mennie az étterembe. Az ajtóban
odalépett hozzám, egy pillanatig habozott, aztán felhúzta a
szemöldökét, és – épp csak egy kicsit – felemelte a karját.
Odamentem hozzá, ő pedig az ölelésébe zárt. Egy pillanatra úgy
éreztem, hogy csapdába estem, és ki akartam feszegetni magam, de
aztán az ingébe temettem az orrom, és beszívtam az étterem aromáját
– oregánó, frissen sült kenyér, fokhagyma. Hosszú, barátokkal
elköltött vacsorák illata volt, túl sok bor, nevetés és boldogság illata.
A hajamba mormolt:
– Nagyon jó volt végre látni, Annie.
Bólintottam, és miközben lassan kibontakoztunk az ölelésből,
lesütöttem a szemem, amíg ki nem pislogtam a könnyekét a
szememből. Később elgondolkoztam, vajon maradt volna-e
vacsorára, ha megkérdezem, de a sajnálkozást ellensúlyozta a
megkönnyebbülés, hogy nem kellett hallanom nemet mondani. Régen
olyan gyorsan tudtam dönteni, de amióta megöltem a Pszichót,
állandó habozásban élek. Emlékszem, olvastam egyszer, hogy ha az
embernek van egy madara, amely hosszú ideig élt kalitkában, és
egyszer nyitva hagyják az ajtaját, a madár nem repül el azonnal.
Azelőtt ezt sosem értettem meg.
Elaludtam az ágyon, ahová lerogytam azután, hogy megöltem a
Pszichót, és a mellem lüktetésére ébredtem fel – még mindig nem
apadt el a tejem. Az első dolog, aminek tudatára ébredtem, a
kezemben szorongatott kulcscsomó volt. Alvás közben olyan szorosan
markoltam, hogy belenyomódott a bőrömbe. Álomittas
zavarodottságomban, hogy miért van nálam, megijedtem, hogy a

194
Pszichó rajtakap vele, és elengedtem. Ahogy az ágyra hullott, a
csörömpölés kirántott a kábaságból. Meghalt. Én öltem meg.
Nagyon feszített a hólyagom, de az órára néztem, és láttam, hogy
várnom kell még tíz percet. Amikor mégis megpróbáltam elmenni, a
hólyagom mintha megfagyott volna. Tíz pe cél később gond nélkül
ment.
Visszafelé az ágyhoz a lábam súrolta a baba kosarára dobott
takarót. Felvettem, beletúrtam az arcom, beszívtam az utolsó
illatmaradványokat. A kislányom még mindig odakint volt – egyes-
egyedül. Meg kellett keresnem.
Felvettem egy fehér ruhát, és hideg vízzel benedvesített rongyot
tömtem a melltartómba. Miután papucsba bújtam, visszamentem a
folyóhoz, és addig kutattam minden irányban, míg fák vagy meredek
sziklák nem torlaszolták el az utat. Távolról minden halovány,
csecsemő méretű kő láttán elakadt a lélegzetem, míg közelebb nem
értem. A folyó közepén egy faágra akadt rongycsomó miatt a térdem
is remegni kezdett, míg be nem gázoltam a vízbe, és meg nem láttam,
hogy nem más, csak rongy. Miután arra semmi jelre nem bukkantam,
négyzetcentiméterenként vizsgáltam át a tisztást frissen megbolygatott
föld nyomait keresve, de ott sem találtam semmit.
Még a kunyhó melletti kert puha talajába is belevájtam a kezem –
kinéztem volna a beteg agyú állatból, hogy ott temesse el, ahová
ennivalót ültettünk -, és a tornác alá is bemásztam. Semmi. Az
egyetlen hely, ahol még nem kerestem, a fészer volt.
Egész délelőtt tűzött a nyári nap a fémépítményre, és ahogy kinyílt
az ajtó, émelyítő hullámban csapott meg a máris oszlásnak induló
tetem szaga. Felkaptam a padról egy benzinszagú rongyot, és az
arcom elé emeltem. Aztán igyekezve a számon át lélegezni,
lábujjhegyen elosontam a tetem mellett.
A legyek, amelyek előző nap nyilván a testén vándoroltak egy
menetet, ugyanolyan hangosan zümmögtek a ponyva körű, mint a
generátor.
Remegő kézzel ástam elő mindent a fagyasztóból. Nem volt ott, a
polcokon pedig csak elemek, petróleum és kötél. Találtam viszont

195
egy csapóajtót, amely alatt lépcső vezetett egy verembe, és a dohos
szag is frissnek érződött a rothadás bűzéhez képest. Nem volt benne
más, mint konzervek, háztartási cikkek, egy elsősegélydoboz, néhány
láda és egy régi kávésdobozban rózsaszín hajgumival összefogott
pénzköteg. Reméltem, hogy a gumi nem egy másik lányé volt, akit
szintén bántott. Nem volt valami sok pénz, ezért úgy gondoltam,
valahol másutt több lehet elrejtve. A tárcája még mindig nem bukkant
elő, nem volt sem a zsebében, ahonnan a kulcsokat vettem ki, sem
valamelyik konyhaszekrényben odabent, de nem is láttam nála soha
ilyet. Az egyik kulcs még egyetlen zárba sem passzolt, úgyhogy
reménykedtem benne, hogy a furgoné, és ott lehet a tárcája is elrejtve.
Egy faládában felfedeztem egy puskát, egy pisztolyt és töltényeket.
Rájuk meredtem. Nem is láttam a pisztolyt, amellyel a legelső napon
fenyegetett, csak azt éreztem, ahogy a hátamba nyomja, és a
markolatát láttam a nadrágja derekában. A puska mellett apróságnak
tűnt, de mindkettőt gyűlöltem. Az egyikkel a kacsát ölte meg, a
másikkal kényszerített ebbe a pokolba. Egy pillanatra ahhoz a
ponthoz emelkedett a kezem a derekamnál, ahová odanyomta.
Lezártam a ládát, és betoltam a többi mögé.
Minden egyes alkalommal, ahogy felnyitottam egy-egy dobozt, attól
féltem, hogy esetleg ott találom benne a kisbabám holttestét, mint
újabb elraktároznivalót, szépen felcímkézve: „Piszkozat”. De az
utolsó ládában csak a sárga kosztümöm volt, és a fényképeim meg az
újsághirdetéseim. Amikor kinyitottam, a parfümöm illata szűrődött
belőle, és a puha anyagba fúrtam az orromat. A blézert felvettem a
ruhám fölé, de valahogy rossz érzéssel töltött el – mintha egy halott
ruháját viselném. A kosztümöt végül otthagytam a dobozban, csak a
fényképet, amit az irodámból szerezhetett, vittem magam amikor
visszaindultam föl, a fény felé.
Az egyetlen hely, amit még nem derítettem fel, a környező erdő
volt, úgyhogy miután ittam egy kis hideg vizet, egy régi hátizsákot,
amit a pincében találtam, megtömtem fehérjeszeletekkel, beletettem
az elsősegélydobozt és egy palack vizet. Már épp indultam volna,
amikor megpillantottam a pulton a fényképet a baba takarója mellett,
és az egyik rugdalózóját. Ezeket is betettem a kincses hátizsákba.

196
 Nem sokkal azután, hogy a kunyhótól jobbra elindultam az
erdőben, a folyó állhatatos zúgása és a rendszerint a tisztáson
gyülekező madarak csicsergése elhalkult, és hamarosan az egyetlen
zaj a lépteim nesze maradt, melyet földet borító tűlevélszőnyeg
tompított. A délután azzal ment el, hogy kidől fatörzsek fölött-alatt
másztam át, minden egyes halmocskát kikapartam, és egyfolytában
rothadásszag után szimatoltam. Tizenöt percnyi távolságnál sosem
mentem messzebb a háztól, és körbejártam a tisztás legmagasabb
pontját.
Amikor végre felértem a csúcsra, keskeny csapást fedeztem fel a
fák szélén, amely az erdőbe vezetett. Alig kivehetően futott a
hölgypáfrány és az erika tengerében, csak a fatörzseken elszórt
macsétanyomok jelezték az útját. Némelyik fának – olyan magas
duglászfenyők, hogy nem is láthattam a tetejüket – legalább méteres
törzse volt, amit moha borított, ami azt jelentette, hogy nedves
erdőben jártam. Tehát valószínűleg a Vancouver-szigeten.
Még egyszer, utoljára visszanéztem a tisztás felé, és azért
imádkoztam, hogy ha van mennyország – és sosem akartam jobban
hinni benne, mint abban a pillanatban -, akkor a kis babám is ott
legyen az apámmal és Daisyvel együtt.
Az ösvényen haladtomban mintha rést vettem volna észre a fák
sorában, és öt perc múlva ki is léptem a fák közül egy régi, kavicsos
útra. A kátyúkból és a keréknyomok hiányából ítélve jó ideje nem
járhattak rajta. Úgy három méterrel odébb enyhén jobbra lejtett.
Ahogy elindultam arra, megláttam, hogy a mélyedés egy kisebb
mellékút kezdete. A Pszichónak nyilván a kunyhóhoz közel kellett
elrejtenie a furgont, úgyhogy elhatároztam, követem az utat. Nem
sokkal volt szélesebb egy teherautónál, de benőtte a fű, és autóból
valószínűleg észre sem lehetett venni. Elkanyarodott, és a főúttal
párhuzamosan futott tovább, de a két út között hat-hét méteres
erdősáv húzódott.
Lejjebb az úton apró, fehér csontba botlottam, és nemcsak a lábam,
de a szívem is elvétette az ütemet. Centiről centire pásztáztam végig a
földet, aztán találtam egy akkora csontot, hogy az nem lehetett a
kisbabámé, és pár méter után csaknem átestem egy szarvas

197
csontvázán.
Végigmentem az úton, míg bele nem szaladt egy elszáradt
zanótcserje alkotta falba. Mögötte fém csillant meg a napon. Reszkető
kezekkel téptem le a növényzetet. Egy furgon hátuljával találtam
szembe magam.
Gyorsan áttúrtam a kesztyűtartót, de sem tárca, sem a kocsi
papírjai nem kerültek elő. Az ülések között hátranéztem a furgon
homályos rakterébe, észrevettem valami gombóccá gyűrt anyagot, és
odanyúltam érte. A szürke pokróc volt. Amiben elrabolt.
A gyapjú durva tapintása a furgon szagával elegyedve túlságosan
ismerősen hatott. Úgy dobtam le a takarót, mintha tüzet fogott volna,
és visszafordultam az ülésen. Igyekeztem nem gondolni mindarra, ami
ott hátul történt, és inkább arra összpontosítottam, hogy elfordítsam a
slusszkulcsot. Semmi.
Visszafojtottam a lélegzetem. Indulj be, kérlek, indulj be,
kérlek... Újra elfordítottam a kulcsot. Semmi. Folyt rólam a víz a
furgon tikkasztó belsejében, ahol pedig felhúzódott a ruhám, a lábam
az üléshez tapadt. A forró kormánykerékre hajtott fejjel vettem
néhány nagy levegőt, hogy lecsillapodjak, aztán lepattintottam a
borítást. Azonnal észrevettem a szétkötött akkumulátorkábelt,
visszadugtam, és újraindítottam. Ezúttal azonnal életre kelt a motor, a
rádióból pedig bömbölni kezdett a country. Olyan régen nem
hallottam már zeneszót, hogy felnevettem. Amikor megszólalt a
műsorvezető, annyit sikerült elcsípnem, hogy „és most vissza a
reklámmentes órához”. De arra nem volt semmi utalás, hogy hol
vagyok, és amikor másik állomást próbáltam keresni, a potméter csak
forgott körbe.
Rükvercbe tettem a kocsit, visszatolattam a mellékúton, közben
áthajtottam néhány magoncon is, és kilőttem a kavicsos útra. Jó ideje
nem gondozhatták, úgyhogy beletelt egy időbe, míg leértem a hegyről.
Úgy fél óra elteltével a kerekek aszfaltra értek, és húsz perc múlva
kiegyenesedett az út.
Végül megcsapta az orromat az óceán ismerős levegője, amelybe
egy papírmalom kénszaga vegyült, és beérkeztem egy kisvárosba.

198
Megálltam a pirosnál, és balra egy kávézót pillantottam meg. A
lehúzott ablakon behatolt a szalonna illata, és vágyakozva szívtam be
az aromáját. A Pszichó sosem engedte, hogy szalonnát egyek, azt
mondta, elhíznék tőle.
Nyálcsorgatva néztem, ahogy az ablak mellett egy idős pasas
szalonnát töm a szájába, gyorsan összerágja, és újabb adagot tol be.
Szalonnát kívántam – semmi mást, egy tányér sült szalonnát, csak úgy
magában -, hogy minden egyes falatot szépen, lassan megrághassak,
kiélvezhessem a ropogós falatokból felszabaduló sós, mégis kissé
édeskés zamatot. Egy nagy, kövér baszd meg a Pszichónak!
Az öregember az ingébe törölte zsíros kezét. A fejemben
megszólalt a Pszichó suttogása, ugye nem akarsz te is olyan lenni,
mint egy disznó, Annie?
Félrenéztem. Az utca túloldalán ott volt a rendőrőrs.

199
 TIZENKILENCEDIK ÜLÉS

Remélem, már jobban van, doki. Azt hiszem, nem is mondatok

semmit, amiért lemondta a múltkorit, ha belegondolok, hogy
valószínűleg tőlem kapta el a náthát. Én jobban érzem magam egy
csomó mindennel kapcsolatban. Először is felhívtak a héten a zsaruk,
és közölték, hogy elkapták a fickót, aki az összes betörést csinálta, és
persze csak egy kamasz srác volt.
Örülni fog annak is, hogy amióta utoljára találkoztunk, egyszer sem
aludtam a gardróbban, és leálltam az esti fürdéssel is. Már a zuhany
alatt is le tudom borotválni a lábam, és nem kell kétszer
samponoznom meg balzsamoznom a hajam. Az esetek több mint
felében légzőgyakorlatok nélkül is tudok pisilni, és akkor eszem,
amikor éhes vagyok. Néha már a Pszichó hangját sem hallom, ha
megszegem valamelyik szabályát.
Az egyetlen, ami még mindig piszkál, az az ostoba fotó, amit a
Pszichó szerzett rólam – a régebbi. Eszembe sem jutott, amióta
hazajöttem, túl sok egyéb szarsággal voltam elfoglalva, de miután a
múltkor említettem magának, rábukkantam egy dobozban, amiben a
hegyről hazahozott cuccaimat tartom - a számos kutatóexpedíció
egyike során, amikor úgy véltem, hogy az a barom biztosan ellopott
valamit a házamból.
Az ingatlanirodában, ahol dolgoztam, elválasztott fülkék voltak, és
az asztalom fölött ott volt egy parafa tábla, amire rengeteg képet
tűztem ki, úgy gondoltam, a Pszichó talán onnan csente el. Ha azt
mondta, hogy házat keres, bemehetett, hogy találkozzon valamelyik
ügynökkel. Amennyit tudok, akár ott is láthatott meg először. De miért
tettem volna ki magamról képet az irodában? És miért igyekszem
annyira rájönni, hogy majd’ begolyózom? Végül is már nem számít. A
fene vigye el, néha úgy érzem, az agyam csak azt keresi, min
rögeszmélhet. Olyan ez, mint amikor gyerekeket próbál ágyba dugni
az ember – az egyik rögeszme végre elmúlik, mire rögtön jön a másik.
Azon gondolkodtam a héten, hogy azelőtt Christinával hogy

200
kiveséztük volna Luke látogatásának minden egyes percét, minden
jelenetet végigelemeztünk volna, és hirtelen hiányozni kezdett.
Emlékeztettem magam, hogy mennyire megkönnyebbültem, miután
összeírtam a listámat, és milyen büszke voltam rá, hogy végre
szembenéztem Luke-kal, úgyhogy gyorsan felhívtam a mobilján a
barátnőmet, mielőtt inamba szállt volna a bátorságom.
– Itt Christina.
– Szia, én vagyok az.
– Annie! Várj csak – hallottam, hogy beszél valakivel, azt újra a
vonalban volt. – Bocs, Annie, zsúfolt napom van, de örülök, hogy
hívtál!
– A francba, bemutató nap van, mi? Hívjalak vissza később?
– Szó sem lehet róla, hölgyem, ilyen könnyen nem szabadulsz. Túl
régóta vártam már, hogy felvedd a telefont.
Mindketten elhallgattunk.
Nem tudtam, hogy magyarázzam meg, miért kerültem őt és
mindenki mást, úgyhogy csak azt kérdeztem:
– Na és... hogy vagy mostanában?
– Én? Megvagyok, megvagyok.
– És Drew?
– Jól van... jól van. Ismersz minket, minden változatlan. Na
és te hogy vagy?
– Jól, asszem... – lázasan kutattam a fejemben valami
megosztanivaló után. – Könyvelek Luke-nak.
– Szóval beszélő viszonyban vagytok? – Elővette a kamu orosz
akcentusát. – Náhát, náhát, esz ásztán á jó hírr.
– Nem úgy, csak üzlet – vágtam rá kicsivel fürgébben, mint
szerettem volna.
Felnevetett, amolyan tudom jól, hogy vaj van a füled mögött
módon, de csak azt mondta:
– Ha te mondod. Na és hogy van anyukád? Valamelyik nap láttam

201
Wayne-nel a belvárosban, és úgy festett, mint aki...
– Totál fel van húzva? Mostanság mintha mindig fel lenne. De pár
hete átjött, hogy visszahozza a fényképalbumomat, meg pár képet
apuról és Daisyről, amiket még nem is láttam. Mondhatom, majd’
beszartam.
– Azt hitte, elveszített, valószínűleg még mindig ezzel próbál
megbirkózni.
– Ja. – Nem volt kedvem belemenni, úgyhogy megkérdeztem. –
Kíváncsi lennék, mennyit érhet a házam mostanság.
– Miért? Csak nem akarod eladni?
Nem akartam említeni a betörést, úgyhogy inkább azt feleltem:
– Amióta anyu kiadta, egyszerűen nem ugyanolyan... már a szaga
sem az enyém.
– Szerintem aludnod kéne rá egyet, mielőtt... – A háttérben valaki
mondott neki valamit. – A fenébe, épp most érkeztek meg az
ügyfeleim. Máris késésben vagyunk, úgyhogy rohannom kell, de este
hívj fel, oké? Nagyon szeretnék beszélni veled!
A telefonhívás közben és utána még jobban hiányzott Christina,
mint valaha, és tényleg fel akartam hívni este, de ahogy elköszönt, az
az érzésem támadt, hogy újabb „ezt meg ezt kéne tenned” kirohanásra
készül, amire még nem volt felkészülve. Így hát amikor szombat
délután kopogtak az ajtómon, és az ablakon át megláttam a mindig
skatulyából előhúzott Christinát a tornácon fehér overallban,
baseballsapkában és nagy, szarrágó vigyorral a képén, nem tudtam,
mi a fenét gondoljak. Ajtót nyitottam, és megláttam, hogy egyik
kezében ecseteket, a másikban egy óriási festékesbödönt szorongat.
Át is nyújtott egy ecsetet.
– Gyerünk, lássuk, mit tehetünk ezzel a házzal!
– Elég fáradt vagyok ma. Ha telefonáltál volna... – de már be is
söpört, én meg ott beszéltem a lépcsőnek.
A válla fölött hátravetette:
– Ó, hogyne, mintha felvennéd a telefont! – Ezzel megfogott. –

202
Hagyd abba a nyafogást, és kapd össze magad, kiscsaj!
Máris tolni kezdte a kanapémat, és hacsak nem akartam, hogy
tönkretegye a keményfa padlót, nemigen volt más választásom, mint
segíteni kipakolni minden vackot a nappalimból. Mindig is át akartam
festeni a bézs színű falakat, csak soha nem jutottam el odáig. Amikor
megláttam a káprázatos krémes sárgát, horogra is akadtam.
Órákon át festettünk, aztán tartottunk egy kis szünetet, és kiültünk a
tornácra egy pohár vörösborral. Christina nem hajlandó semmit
meginni, aminek palackja húsz dollárnál kevesebbe kerül, és hozza
magával. Épp akkor ment le a nap, úgyhogy felkapcsoltam az összes
lámpát a teraszon. Pár perig csendben üldögéltünk, elnéztük a
nyersbőr műcsontját rágcsáló Emmát, aztán Christina egyenesen a
szemembe néz
– Szóval mi történt velünk?
Forgattam a poharam szárát, és megvontam a vállam.
– Nem tudom. Csak...
– Csak mi? Szerintem a barátoknak őszintének kell lenniük
egymáshoz. Te vagy a legjobb barátnőm.
– Én igyekszem, csak kell egy kis...
– Megfogadtad bármelyik tanácsomat is, vagy azok elől is
elzárkóztál? Most jelent meg egy könyv, egy áldozat írta, el kellene
olvasnod, arról szól, hogy az áldozatoknak falakat kell húzniuk maguk
köré, hogy túléljék, de aztán nem tudják...
– Hát ez az. A nyomás. A véget nem érő, állandó „így kellene, úgy
kellene”. Nem akartam beszélni erről, de te nem tudsz leszállni róla.
Amikor próbáltam mondani, hogy nem kellenek a ruhák, egyszerűen
áthajtottál rajtam, mint a gőzhenger. Elhallgattam, hogy levegőt
vegyek.
Christina elképedve nézett rám.
– Csak segíteni akartál, értem én, de értsd meg, Christina, néha
egyszerűen le kell állnod.
Egy percig mindketten hallgattunk, aztán Christina megszólalt:

203
 – Talán ha megmagyaráznád, hogy miért nem akartad a ruhákat.
– Nem tudom megmagyarázni, épp ez a gond, és ha segíteni akarsz,
olyannak kell elfogadnod, amilyen vagyok. Ne erőltesd, hogy
beszéljek az egész szarságról, ne akarj megjavítani! Ha nem vagy
erre képes, nem találkozhatunk.
Magamban felkészültem a tűzijátékra, de Christina csak bólogatott,
és azt mondta:
– Oké, igyekszem úgy csinálni, ahogy mondod. Szükségem van rád,
Annie.
– Ó – nyögtem ki. – Hát jó. Mármint remek, merthogy nekem is
szükségem van rád.
Elmosolyodott, de aztán elkomolyodott az arca.
– De van valami, amit el kell mondanom. Sok minden történt, amíg
nem voltál itt... Mindenkit úgy felkavart, és sem tudta, hogyan
birkózzon meg vele. És...
– Állj! – emeltem fel a kezem. – Csak könnyedén! Csak így tudom
kibírni.
– De, Annie...
– Nem, semmi de. – Volt egy olyan érzésem, hogy azt akarta
elmondani, hogy ő kapta meg a projektet, valamelyik nap láttam is ott
a tábláit, de az ingatlanüzlet volt az utolsó, amiről kedvem lett volna
beszélgetni. Amellett logikus volt, hogy ő kapja, és örültem is neki. A
fenébe, inkább ő, mint az, akivel versenybe szálltam érte.
Pár másodpercig szúrós szemmel méregetett, aztán csóválta a fejét.
– Jól van, nyertél. De ha nem hagysz beszélni, akkor gyerünk
festeni tovább!
Nyöszörögve követtem a házba, és befejeztük a nappalit.
Miután a tornácon elköszöntünk egymástól, és már épp beszállt
volna a BMW-jébe, visszafordult.
– Annie, én ugyanúgy viselkedtem veled, mint azelőtt.
– Tudom. Csakhogy én nem vagyok ugyanaz.

204
 – Ahogy egyikünk sem – mondta, és becsukta a kocsiajtót.
Másnap délután úgy döntöttem, hogy átnézek pár dobozt, amit
anyukám garázsában találtam, amikor kölcsönvettem tőle pár kerti
szerszámot. Az első az ingatlanos díjaimmal és okleveleimmel volt
tele, amelyeket az irodámban rekkenettem el, de sosem raktam ki. A
másik a régi rajzszereimmel, grafikáimmal és festményeimmel,
sokkal jobban érdekelt. A vázlatfüzetem lapjai közé dugva ott volt
egy művészeti iskola hirdetése. Az emlékeim közé vezető utat most az
egyszer nem sikító szellemek szegélyezték, a szénceruza és olajfesték
illata pedig mosolyra derített.
Kivettem a vázlattömböt és a hirdetést, fogtam a ceruzáimat,
töltöttem magamnak egy pohár shirazt, és kimentem a tornácra. Egy
darabig az üres papír fölött révedeztem. Emma az esti nap utolsó
sugaraiban heverészett, amitől a bundája ragyogott, és kiemelte rajta
az árnyékokat. Ceruzámmal követtem a teste ívét a papíron, és
egyszer csak kezdett visszatérni a dolog. Élvezettel merültem el az
érzésben, ahogy a kezem a sima papírt söpri, és néztem, ahogy az
egyszerű vonalak formává állnak össze, aztán ujjbeggyel maszatolva
árnyaltam őket tovább. Folytattam a munkát, változtatgattam fény és
árnyék arányát, aztán pár pillanatra abbahagytam, hogy az egyik
közeli fán fütyörésző madárra nézzek. Mikor visszatértem a papírhoz,
egyszerűen elképedtem – nem, egyenesen megdöbbentem. Egy kutya
rajzáról néztem fel, de amikor visszapillantottam, Emmát láttam.
Egészen a farka hegyén ékeskedő kis szőrpamacsig.
Pár percig csak élvezkedve bámultam a vázlatomat, azt kívántam,
bár megmutathatnám valakinek, aztán a brosúrára terelődött a
figyelmem. Miközben végiglapoztam, elmosolyodtam a
bejegyzéseimen. De aztán arcomra fagyott a mosoly, ahogy megakadt
a szemem a bekarikázott tandíjon, és ellette a jókora kérdőjelen.
Anyu örökölt valamicskét, amikor meghalt a
nagymamám, de amikor megkérdeztem, hogy nem lehetne-e
valamennyit továbbtanulásomra fordítani belőle, azt mondta, hogy
már mind elfogyott. Bármennyi is maradt belőle, mielőtt összejött
Wayne-nel, nyilván mind elpárolgott, mielőtt megszáradt volna
házassági anyakönyvön a tinta.

205
 Arra gondoltam, hogy szerzek egy részmunkaidős állást, miből
végigcsinálhatom a művészeti iskolát, de anyu egyfolytában azt
hajtogatta, hogy a művészek nem keresnek semmit, úgyhogy nemigen
tudtam, mihez kezdjek, és inkább dolgozni kezdtem. Úgy képzeltem,
hogy amint eleget tettem félre, belevágok az iskolába, de aztán soha
nem jött össze.
Amikor tegnap este felhívott Luke, elmeséltem neki, hogy
rajzolgattam délután.
– Ez óriási, Annie, mindig is szeretted a képzőművészetet.
Nem kérdezte, hogy megnézheti-e a rajzomat, úgyhogy én sem
kérdeztem, hogy akarja-e.
Párszor átjött Christina, hogy segítsen kifesteni a többi szobát is.
Mindig könnyed hangnemet üt meg, ahogy kértem, de valahogy
erőltetettnek tűnik. Nem feszültnek, csak furának. De abban a
másodpercben, hogy arra gondolok, megosztanék valamit abból, ami
odafenn a hegyen történt velem, masszív szorongás önt el.
Pillanatnyilag a legtöbb, amivel elbírok, az a hollywoodi sztárokról
meg a volt munkatársaimról szóló pletyka. Legutóbb valami bamba
zsaruról mesélt, akihez védelmi tanfolyamra jár.
És ezzel vissza is kanyarodtunk azokhoz, akikkel közvetlenül
azután kellett megbirkóznom, hogy lejöttem a hegyről. Csak annyit
mondok, hogy mivel a tévéismétlésekre alapoztam az elvárásaimat,
Lennie Briscoe-ra számítottam, de ehelyett Barney Fife-fal kellett
beérnem.
Örültem, hogy egy nőt találok a rendőrőrs recepcióspultja mögött,
de még csak fel sem pillantott a keresztrejtvényéből.
– Kit keres?
– Egy rendőrt, asszem.
– Azt hiszi?
– Nem, vagyis igen, egy rendőrrel akarok beszélni. – Igazából
leginkább távozni akartam, de odaintett egy pasas felé, épp a vécéről
jött ki, és az uniformisa nadrágjába törölgette a kezét.

206
 – Bors közrendőr majd segít – közölte.
Még jó, hogy nem Bors őrmester, így is lehetett elég baja.
Legalább száznyolcvan centi magas volt, jókora potrohhal, de
mindenütt másutt vézna volt – a fegyvertartó öve mintha bármelyik
pillanatban feladhatta volna a küzdelmet, hogy fennmaradjon keskeny
csípőjén.
Rám pillantott, felvett pár papírt a pultról, és odaszólt nekem:
– Jöjjön!
Megállt, hogy kávét töltsön magának egy lerobbant kávéfőzőből –
engem nem kínált meg-, aztán cukrot és tejport borított a bögréjébe.
Intett, hogy kövessem egy üvegfalú irodahelyiségen túlra, majd el
három rendőr mellett, akik egy kicsi, hordozható tévé köré tömörülve
néztek valami meccset egy asztalnál a főhelyiségben.
Félretolt egy aktahalmot az asztala szélére, letette a kávésbögréjét,
és a szemben lévő szék felé intett. Két percig kellett kotorásznia a
fiókjában, hogy találjon egy működő tollat, és újabb pár percbe telt,
mire kitöltött valami űrlapokat, majd visszatömte őket a helyükre.
Végül abbahagyta a nyüzsgést, előtte egy toll és egy űrlap feküdt.
– A nevét kérném.
– Annie O’Sullivan.
A szemembe meredt, végigpásztázta arcom minden szegletét, aztán
úgy pattant fel, hogy felborította a kávéját.
– Maradjon itt!... Ide kell hívnom valakit.
Otthagyta a kávét, hadd áztassa el a papírjait, bement az üvegfalú
irodába, és egy rövid ősz hajú alakkal elegyedett szóba, akit fontos
embernek véltem, mivel egyedül neki volt külön irodája. Kalimpáló
kezéből ítélve igencsak izgalomba jött ez a Bors. Amikor felém
mutatott, az idősebbik fickó odafordult, és találkozott a tekintetünk.
Máris elkapott az érzés, hogy AZONNAL el kell húznom innen.
A tévé előtt ülő zsaruk lehalkították a készüléket, és ide-oda
pillantgattak, az irodára meg rám. Amikor a recepció
felé sandítottam, láttam, hogy a nő is engem bámul. Visszanéztem az

207
irodára. Az idősebbik felvette a telefonját, és beleszólt valamit, fel-
alá járkált, amíg a zsinór engedte. Letette, kivett egy aktát a mögötte
lévő fiókból, aztán Borssal együtt belenéztek, társalogtak, rám
meredtek, aztán megint az aktába. Nem voltak valami finom emberek.
Végül az öregebb pasas meg Bors – kezében az aktával- kilépett az
irodából. Az idősebb lehajolt hozzám, egyik kézével a térdére
támaszkodott, a másikat felém nyújtotta. Lassan beszélt, és minden
szót gondosan artikulálva.
– Jó napot, én vagyok Jablonski őrmester.
– Annie O’Sullivan. – Megfogtam a kinyújtott kezét. Hűvös volt és
száraz.
– Örvendek a szerencsének, Annie. Szeretnénk négyszemközt
beszélni magával... ha nem bánja.
Mi a fenének húzza el a szavakat? Az anyanyelvemen beszélsz,
idióta!
– Persze – kászálódtam talpra.
Bors felmarkolt az asztaláról pár hivatalos papírtömböt meg tollat,
és megszólalt:
– Az egyik kihallgató helyiségbe visszük. – Ő legalább normális
sebességgel beszélt.
Miközben elsétáltunk az asztaltól, minden zsaru megmerevedett a
helyiségben. Bors és Jablonski közrefogtak, és meg akarta fogni a
karomat, de elhúztam. Az ember azt hitte volna, egyenesen a
villamosszékhez kísértek – esküszöm, hogy még a telefonok is
abbahagyták a csörgést. Borsnak került némileg behúznia a potrohát,
és felhúzott vállal, mellét düllesztve vonult, mintha egyes-egyedül ő
vadászott volna le.
Határozottan kicsi városka lehetett. Mind ez idáig csak pár zsarut
láttam, és a hideg betonhelyiség, ahová bevezettek, akkora volt, mint
egy átlagos fürdőszoba. Amint leültünk mással szemben, Bors fel is
ugrott, mert bekopogtak az ajtón.
A recepciósnő két kávét nyújtott át neki, és megpróbált

208
bekukucskálni, de ő elé állt, és becsukta az ajtót. Az idősebb fickó
felém biccentett.
– Kér kávét? Vagy üdítőt?
– Kösz, nem.
Az egyik falon jókora tükör volt. Irtóztam a gondolattól, hogy
valaki, akit nem láthatok, onnan figyel.
A tükörre mutattam.
– Van ott valaki?
– Most épp nincs – felelte Jablonski. Ez azt jelentette vajon, hogy
később lesz?
A bal felső sarok felé biccentettem.
– A kamera minek?
– Videó- és hangfelvételt készítünk a kihallgatásról, ez a szokásos
eljárás.
Ez ugyanolyan rossz volt, mint a tükör. Megráztam a fejem.
– Ki kell kapcsolniuk.
– Meg is fog feledkezni róla, hogy egyáltalán ott van. Maga Annie
O’Sullivan Clayton Fallsból?
A kamerára meredtem. Bors megköszörülte a torkát. Jablonski
megismételte a kérdést. Legalább egy percig hallgattunk, aztán
Jablonski végül elhúzta a kezét a nyaka előtt. Bors kiment néhány
percre, és mire visszajött, a kamerán már nem világított az a pici,
piros fénypont.
Jablonski megszólalt:
– A hangfelvételt viszont rögzítenünk kell, anélkül nem
folytathatjuk le a kihallgatást.
Nem tudtam, kamuzik-e – a tévéműsorokban van, hogy használják,
van, hogy nem -, de annyiban hagytam.
– Kezdjük tehát elölről. Maga Annie O’Sullivan Clayton Fallsból?
– Igen. A Vancouver-szigeten vagyok?

209
 – Nem tudja?
– Azért kérdezem.
– Igen, a szigeten van – felelte Jablonski. A lassú, precíz
beszédmód el is tűnt a következő kérdéssel. – Miért nem kezdi azzal,
hogy elmondja, hol volt idáig?
– Nem tudom, csak annyit, hogy egy kunyhóban. Nem tudom, hogy
kerültem oda, mert épp nyílt napot tartottam és egy pasas…
– Milyen pasas? – kérdezett közbe Bors.
– Ismerte az illetőt? – firtatta Jablonski.
Miközben ezek ketten beszéltek – egyszerre -, bevillant, ahogy a
Pszichó kiszállt a furgonból, és a ház felé fordult.
– Idegen volt. Már majdnem végeztem a nyílt nappal, és kimentem,
hogy…
– Milyen kocsija volt?
– Egy furgon. – Magam előtt láttam, ahogy a Pszichó rám
mosolyog. Milyen kedves mosolya volt! Görcsbe rándult gyomrom.
– Milyen színű volt? Emlékszik a márkára és a típusra? Azelőtt is
látta már ezt a furgont?
– Nem. – Elkezdtem a betonfal kockáit számolgatni.
– Nem emlékszik a gyártmányra és a típusra, vagy nem látta
azelőtt?
– Dodge, azt hiszem, Caravan, rozsadabarna, és újabb fajta, ez
minden, amit tudok. A pasasnál ott volt az ingatlanos újság. Figyelt
engem, és egy csomó mindent tudott...
– Nem lehetett volt ügyfél, vagy esetleg valaki, akit egyik éjjel
kikosarazott egy bárban, vagy akivel az interneten csevegett? –
vetette fel Jablonski.
– Nem, nem és nem.
Felvonta a szemöldökét.
– Szóval tisztázzuk! Azt akarja előadni, hogy csak úgy derült égből

210
szúrta ki magát ez a pasas?
– Semmit sem akarok előadni, nem tudom, miért engem szúrt ki.
– Segíteni akarunk, Annie, de először az igazat kell hallanunk. –
Hátradőlt a széken, és karba fonta a kezét.
Előrelendült a karom az asztalon, és felröpítette az ostoba kis
jegyzettömbjeiket meg a kávéjukat. Felálltam, mindkét kezemmel az
asztalra tenyerelve előrehajoltam, és a döbbent képükbe visítottam:
– Az IGAZAT mondom!
Bors felemelte mindkét kezét.
– Nyugi! Teljesen felhúzza itt magát nekem...
Felborítottam az asztalt. Miközben megpróbáltak félreállni előlem,
és kiiszkoltak az ajtón, utánuk ordítottam:
– Egyetlen rohadt szót sem mondok, míg ide nem hoznak
egy igazi zsarut!
Miután magamra hagytak a helyiségben, döbbenten meredtem a
felfordulásra – az egyik bögre össze is tört. Felállítottam az asztalt,
felvettem a jegyzettömböt, és némi papírral megpróbáltam felitatni a
kávét. Pár perc múlva beóvakodott Bors, és felkapta az asztalról a
jegyzettömböt. Egyik kezét maga elé emelte, a másikkal a papírt
szorította a mellkasához, és lassan kihátrált a helyiségből.
– Nyugodjon meg, mindjárt bejönnek, és beszélnek magával.
Amikor feldöntöttem az asztalt, a nadrágja elöl csupa kávé lett.
Oda akartam adni neki a törött bögre darabjait, és bocsánatot akartam
kérni, de egy szempillantás alatt eltűnt az ajtó mögött.
Pár másodpercig nevettem, aztán az asztalra ejtettem a homlokom,
és sírva fakadtam.

211
 HUSZADIK ÜLÉS

Nem tudom, látta-e azt a cikket az újságban a hétvégén, doki, de

megtaláltak pár lopott holmit annak a kamasznak az otthonában, egy
fészerben. Vagyis pontosabban a szülei otthonában. Na mindegy,
szóval felhívtam a zsarut, aki a betöréssel foglalkozott, és
megkérdeztem, hogy tőlem is volt-e ott valami, de azt mondta, már
mindenről számot adtak. Később eszembe jutott még valami, amit a
cikk említett; hogy minden betörést éjszaka követett el.
Tehát miért változtatna a módszerén egy betörő, különösen egy
tizenéves, csak hogy betörjön hozzám? Tökéletesen kellett időzítenie,
pontosan kellett tudnia, mikor mentem futni, de aztán mégsem vitt el
semmit?
Elkezdtem azon töprengeni, hogy a Pszichó hogyan időzítette az
elrablásomat, a nyílt nap végére ért oda egy forró, nyári napon,
amikor tudta, hogy minden lassan történik. A Pszichó, aki azt mondta,
nem volt könnyű felszerelnie a kunyhót. A Pszichó, akinek segítségre
lehetett szüksége...
Mi van, ha volt egy társa is?
Lehetett egy barátja, vagy amennyit tudok róla, attól akár egy
Pszichó bátyja is, aki bepörgött rám, amiért megöltem. Mindeddig azt
feltételeztem, hogy aki betört hozzám, látott elmenni. De mi van, ha
azt hitte, otthon vagyok? A kocsim ott állt a behajtón, és elég korán
volt. De miért keresett volna meg ennyi idő után?
Hétfőre annyira megszállottja lettem ennek az ötletnek, hogy úgy
döntöttem, felhívom Garyt, és megkérdezem, lát-e rá némi esélyt,
hogy a Pszichónak segítőtársa is akadt. Ez a baromság olyan, mint a
rák – ha nem kapnak ki minden egyes sejtet, még nagyobb daganat nő
a helyébe. Gary telefonja viszont ki volt kapcsolva, és amikor
betelefonáltam az őrsre, azt mondták, most hétvégéig nem tartózkodik
bent.
Meglepett, hogy nem szólt, hogy elmegy, mivel általában hetente
többször is beszélünk. Mindig kedves, ha hívom, nem mond olyan

212
marhaságokat, mint hogy „Mit tehetek önért? Szerencsére, mert nem
mindig tudom, voltaképpen miért is hívtam fel. Kezdetben még csak
nem is tudatos döntés volt. Minden forogni látszott a világomban, és
végül a telefon ott termett a kezemben. Néha meg sem tudtam szólalni
– jó, hogy van hívásazonosító. Ilyenkor várt pár másodpercet, és ha
még mindig hallgattam, elkezdett az ügyről beszélni, egészen addig,
míg ki nem fogyott a friss információkból. Aztán vicces zsarusztorikat
mesélt, míg jobban nem éreztem magam és le nem tettem, volt, hogy
el sem köszöntem. Egy nap már nem jutott más az eszébe, a helyes
fegyvertisztítás menetét adta elő, mielőtt békén hagytam volna. El
sem hiszem, hogy mégis mindig felvette a telefont.
Pár hónapja a beszélgetéseink monológ helyett többnyire
dialógusokból állnak, de soha semmi személyes dolgot nem árul el,
és van benne valami, ami miatt nem is firtatom. Valószínűleg épp
ezért van távol, biztosan a magánélete miatt. Gondolom, a zsaruknak
is van.
A zsaruk, akiket kidobtam, órákra egyedül hagytak abban a
helyiségben, elég hosszú ideig ahhoz, hogy ne csak néhányszor
számolhassam át a betonkockákat, és azon morfondíroztam közben,
hogy felhívták-e a családomat, és hogy kit fognak beküldeni hozzám.
Levettem a hátizsákot, az ölembe vettem, simogattam a durva szövetet
– a mozdulat valahogy megnyugtatott. Egyik hájfejű sem vette a
fáradságot, hogy megkérdezze, nem kell-e kimennem a mosdóba, és
még jó, hogy be voltam idomítva, hogy visszatartsam, mert fel sem
merült bennem, hogy csak úgy felálljak és kimenjek.
Végül kinyílt az ajtó, és egy férfi meg egy nő lépett be, mindketten
komoly képpel és sötét ruhában – a férfi igencsak jó öltönyben.
Rövid, eléggé deres haja alapján ötvenesnek néztem volna, de az arca
inkább negyvenesnek mutatta. Jócskán száznyolcvan fölött volt, és a
válla tartásából meg az egyenes hátából ítélve büszke is volt a
magasságára. Szilárdnak tűnt. Higgadtnak. Ha ez az ember ott lett
volna a Titanicon, még biztosan befejezi a kávéját.
Elkapta a pillantásomat, és puha, ráérős léptekkel sétált hozzám,
majd a kezét nyújtotta felém.
– Jó napot, Annie, Kincade törzsőrmester vagyok a Clayton Falls-i

213
bűnügyi osztályról.
Ezen a pasason semmi sem látszott Clayton Falls-inak, és
fogalmam sem volt, hogy mi az a törzsőrmester, de nyilván nagy
lépésnek minősült Jablonskihoz és a haverjához képest. Erős volt a
kézfogása, és ahogy a keze kicsúszott az enyémből, éreztem, hogy
kérges a tenyere, és ettől valamiért megkönnyebbültem.
A nő, aki eddig az ajtóban várakozott, most fürgén odajött hozzám.
Kissé molett volt, óriási cicikkel, azt mondanám, az ötvenes évei
vége felé járhatott, de mutatósan domborodott a szoknyája meg a
blézere. Takarosan rövidre vágott haja volt, és lefogadnám, hogy
minden este kiöblíti a harisnyanadrágját és csakis kosaras melltartót
visel.
Megrázta a kezem, rám mosolygott, és enyhe quebeci akcentussal
megszólalt:
– Bouchard tizedes vagyok. Nagyon jó, hogy végre
megismerhetem, Annie.
Leültek velem szemben. A törzsőrmester tekintete az ajtó felé
fordult, amelyen épp az öreg próbált betuszkolni egy harmadik széket.
– Innentől már átvesszük – szólt rá Kincade. Jablonski megtorpant
a székkel. – Nagyon jólesne egy kis kávé.
Kincade visszafordult hozzám. Félúton elharaptam egy mosolyt – a
kislányom halála óta most álltam a legközelebb hozzá, hogy
elmosolyodjak.
A keresztnevemen szólítottak, mintha haverok lennénk, de ők nem
mondták meg a sajátjukat.
– Elkérhetném a névjegykártyájukat? – kérdeztem.
Összenéztek. A férfi egy pillanatra a szemembe nézett, aztán
átcsúsztatta a kártyáját az asztalon. A nő is követte a példáját. A férfi
neve Gary volt, a nőé Diane. Először Gary szólalt meg.
– Tehát, Annie, mint rnondtam, mindketten a Clayton Falls-i
rendőrség bűnügyi osztályáról jöttünk, és én vezetem a nyomozást az
ön ügyében. – Az aztán rohadt sokat segített rajtam.

214
 – Nem úgy néz ki, mintha Clayton Falls-i lenne – jegyeztem meg.
Felvonta az egyik szemöldökét.
– Nem? – Amikor nem feleltem, folytatta. – Nemsokára megjön az
orvos is. Meg akarja...
– Nincs szükségem orvosra.
Egymás szemébe néztünk. Rákezdett az általános kérdésekre, mint
a születési dátumom, lakcímem, foglalkozásom meg ilyenek. Enyhült
a vállamban a feszültség.
Már kezdett rátérni az elrablásom napjára, de megtorpant.
– Nem bánja, ha visszakapcsoljuk a videokamerát, Annie?
– De igen, Gary. – Ahogy egyfolytában a keresztnevemen szólított,
az a Pszichóra emlékeztetett. – És azt sem akarom, hogy bárki is ott
álljon a tükör mögött.
– Nem akartam felidegesíteni. – Leszegett állal, félrebillentett
fejjel emelte rám szürkéskék tekintetét. – De igencsak megkönnyítené
a munkánkat, Annie.
Szép kis manipulálás. De miután én végeztem el helyette a
munkáját azzal, hogy hazataláltam, nem állt szándékomban segíteni
neki. Mindketten némán vártak a beleegyezésemre, de nem szólaltam
meg.
– Annie, mit csinált tavaly augusztus negyedikén? – Nem
emlékeztem, hogy melyik napon raboltak el.
– Nem tudom, Gary. Ha az eltűnésem napjára kíváncsi, éppen nyílt
napot tartottam, vasárnap volt, a hónap első hétvégéje. Azt hiszem,
innentől magának kell kiokoskodnia.
– Jobban szeretné, ha nem szólítanám a keresztnevén?
Váratlanul ért a tiszteletteljes hangnem, úgyhogy az arcát fürkészve
próbáltam megállapítani, hogy szórakozik-e velem. De csak
őszinteséget láttam rajta, amitől eltöprengtem, csak trükk-e, hogy
megnyerje a bizalmamat, vagy valóban nem mindegy neki.
– Nem, jó lesz így – feleltem.

215
 – Mi az édesanyja másik keresztneve, Annie?
– Nincs neki. – Áthajoltam az asztal fölött, és hangosan suttogva
megkérdeztem: – Átmentem a próbán?
Megértettem, hogy biztosra kell mennie, de hát a francba, voltak
rólam fényképeik, és nagyon is biztos voltam benne, hogy nem úgy
festettem, mint aki remek évet tudhatott maga mögött. Csont és bőr
voltam, csimbókos hajjal, izzadságfoltos ruhában.
Végül rászánta magát, hogy egyenesen megkérdezze, mi történt
velem. Azt mondtam, hogy a Pszichó elrabolt a nyílt napról. Bár neki
az igazi nevét mondtam, legalábbis azt, amit ő mondott nekem.
Tovább akartam mesélni, de Gary félbeszakított.
– És most hol van?
– Meghalt. – Mindketten feszülten meredtek rám, de ne voltam
hajlandó többet mondani, amíg én is választ nem kaptam néhány
kérdésemre.
– Hol van a családom?
– Felhívtuk az édesanyját, holnapra itt lesz – felelte Gary.
Könnybe lábadt a szemem a gondolatra, hogy viszontláthatom az
anyukámat, úgyhogy a hátizsákra meredtem, és a szövetszálakat
kezdtem számolgatni rajta. De miért nincs még itt? Órák teltek el,
mióta besétáltam. Milyen messze lehet? Ezeknek itt nem tartott olyan
sokáig az út.
– Tudni szeretném, hol vagyok.
– Elnézést – mondta Gary. – Azt hittem, tudja, hogy Port
Northfieldben van.
– Megmutatná a térképen?
Gary Diane felé biccentett, aki kiment a szobából. Egy térképpel
tért vissza, amelyen Gary egy Clayton Fallstól észak-nyugatra lévő
városkára mutatott – a sziget végéig vezető út háromnegyedénél,
közvetlenül a nyugati parton. A forgalomból kieső városokba vezető
utak rendszerint elég elhanyagoltak voltak, úgyhogy elég lassan
lehetett haladni rajtuk. Úgy számítottam, hogy legalább négyórányira

216
lehetünk Clayton Fallstól.
– Maguk hogy értek ide ilyen gyorsan?
– Helikopterrel – felelte Gary.
Biztosan felbolydult a város, ahogy berepült ez a szerencsétlen.
Tehát igazam volt, nem voltam távol otthontól. Gary ujjára
meredtem, amely a Port Northfieldet jelző pöttyön pihent, és
visszanyeltem a könnyeimet.
– És ön hogy került ide? – kérdezte Gary.
– Kocsival.
– Honnan vezetett idáig? – dobolni kezdett az ujjaival az asztalon.
– Egy hegyi kunyhóból.
– Mennyi ideig vezetett, Annie?
– Úgy egy órát.
Bólintott, és egy hegyre mutatott a térképen, a várost jelző pötty
mellett.
– Ez az? A Zöld-hegy? – Olyasvalaki nevezhette el, akinek nem
volt túl nagy képzelőereje.
– Nem tudom. Ott voltam rajta, nem felülről néztem.
Kiküldte Diane-t, hogy szerezzen egy várostérképet.
Garyvel egymásra bámulva ültünk, míg a nő vissza nem jött, nem
hallatszott más hang, csak az asztal alatt dobogó lába. Amikor Diane
visszatért, Gary adott egy tollat, és megkért, hogy rajzoljam be az
útvonalat, amelyen végigjöttem. Amennyire emlékeztem,
megpróbálkoztam vele.
– El tud minket vezetni?
– Kizárt dolog, hogy visszamenjek oda! – Még mindig a
markomban szorongattam a kocsikulcsokat, és odalöktem őket az
asztalon Gary elé. – A furgon ott áll az utca túloldalán.
Kiküldte Diane-t a kulcsokkal. Ő meg átadhatta őket valakinek
odakint, mert két másodpercen belül vissza is jött. Valami

217
motoszkálni kezdett a fejemben. Ha csak négyórányira voltunk, anyu
is azonnal elindulhatott volna, és még aznap éjjel port Northfieldbe
ér.
– Miért tart ilyen sokáig, hogy az anyukám ideérjen?
– A mostohaapja dolgozik ma éjjel, és reggelig nem tudnak
elindulni. – Gary ezt tényként közölte, úgyhogy ténynek is vettem, de
csodálkoztam, hogy akkor miért nem vezet anyu egyedül. Arról nem
is beszélve, hogy mióta dolgozik Wayne éjszaka? Már az is
ritkaságszámba megy, hogy munkája legyen. Úgy gondoltam, Gary
mondhatta nekik, hogy csak másnap jöjjenek, hogy legyen ideje
kikérdezni anélkül, hogy itt lennének.
Gary elnézést kért, és pár percre magunkra hagyott minket Diane-
nel. A feje fölött a falra meredtem.
- Hamar itt lesz az édesanyja. Olyan boldog volt, hogy
megtalálták... nagyon hiányzott neki.
Nem találtak meg – én találtam meg őket. Amikor Gary visszatért,
közölte, hogy kiküldött pár embert, hogy keressék meg a kunyhót – az
egyik zsaru régebben arra szokott vadászni, és úgy gondolta, lehet,
hogy tudja, merre lehet. Még mindig nem mondtam el nekik, hogy
megöltem a Pszichót, és a kisbabámról sem szóltam, és a puszta
gondolatba is, hogy miket kérdezhetnek, belefájdult a fejem.
El kellett kerülnöm a közelükből.
– Nem akarok több kérdésre válaszolni.
Gary úgy nézett, mintha forszírozni akarná a dolgot, de megszólalt
Diane:
– Mi lenne, ha mindannyian aludnánk egyet, és holnap vennénk fel
újra a fonalat? Jó lesz így, Annie?
– Hogyne, ahogy tetszik.
Egy motelben vettek ki nekem szobát, ők pedig a két szomszédosat
foglalták el. Diane megkérdezte, nem akarom-e, hogy velem maradjon
éjszakra, de gyorsan lezártam a kérdést – nem lesz itt semmiféle késő
esti női érzelmeskedés. Azt is megkérdezte, hogy mit kérek enni, de a

218
gyomrom összeszűkült, és sikerült udvariasan elhárítanom. A tévét
nem volt kedvem bekapcsolni, telefon pedig nem volt a szobában,
úgyhogy csak a plafont bámultam az ágyon heverve, míg be nem
sötétedett, aztán lekapcsoltam a villanyt. Amikor már majdnem
elaludtam, rám nehezedett a sötétség, aztán hallottam valamit – ajtó
nyikorgott, ablak nyílt? Kiugrottam az ágyból, de amikor
felkattintottam a lámpát, nem láttam semmit. Fogtam egy kispárnát,
egy takarót meg a hátizsákot, és bemásztam a szekrénybe, ahol
felszínes alvásba süppedtem, míg meg nem hallottam reggel, amint a
szobalány végiggurítja a kiskocsit a folyosón.
Pár perc múlva Diane kopogott be frissen és üdén, kávéval és
muffinnal a kezében. Leült az ágy szélére, és túl hangosan kezdett
beszélni, amitől megfájdult a fejem, miközben a muffint csipegettem.
Nem akartam úgy zuhanyozni, hogy odabent van, úgyhogy csak egy
kis vizet fröcsköltem az arcomra, és párszor végighúztam a hajamon a
kefét.
Diane visszavitt a rendőrőrs kis betonhelyiségébe, ahol már ott ült
Gary egy tálca műanyag poharas kávéval. Ahogy letelepedtünk
Diane-nel, egy fiatal és csinos rendőrnő behozott pár papírtömböt, és
miközben átnyújtotta Garynek, pirulva pillantgatott rá. Miközben
megköszönte, a férfi is rápillantott, de aztán újra rám szegezte a
tekintetét. Sugárzott a nőről a csalódottság, ahogy kiment. Gary
megint remekbe szabott öltönyt viselt, ezüstös hajszálcsíkos
sötétkéket szürkéskék inggel, ami kiemelte ezüsttel csíkozott haját.
Kíváncsi lettem volna, hogy ezért választotta-e.
Látván, hogy a tükörre meredek, megszólalt:
– Nincs ott senki, és a kamerát is csak akkor kapcsoljuk vissza, ha
beleegyezik.
Azt kívántam, bár átláthatnék a tükrön, és továbbra is csak azt
bámultam, és magamhoz szorítottam a hátizsákomat.
– Megnyugtatná, ha a saját szemével is meggyőződne róla?
Meglepett az ajánlata. Ránéztem, úgy láttam, hogy komolyan beszél,
úgyhogy nincs értelme ellenőrizni, és megráztam a fejem.
Azzal kezdte, hogy megkért, meséljem el részletesen, pontosan

219
hogy rabolt el a Pszichó. Akárhányszor kérdezett valamit, hátradőlt,
és szétterpesztett ujjakkal maga elé fektette tenyerét, és amikor rám
került a sor, hogy válaszoljak, az asztalra könyökölt, és félrebillentett
fejjel hajolt felém.
Megpróbáltam rendszert találni a kérdéseiben, de egyszerűen nem
tudtam megjósolni, hova fog kilyukadni következő alkalommal, azt
sem értettem, hogy egyik-másik kérdés mennyiben fontos. A tarkómon
nedves volt a hajam az izzadságtól.
Attól, hogy el kellett mesélnem azt a napot és le kellett írnom a
Pszichót, kiszáradt a szám és hevesen zakatolt a szívem, de tartottam
magam, amíg Gary nem közölte, hogy a „tetthelyen” vizsgálódó
zsaruk megtalálták a Pszichó holttestét.
– Úgy tűnik, hogy fejbe vágták valamivel. Így halt meg, Annie?
Ide-oda pillantgattam kettejük között, azt kívántam, bár
beleláthatnék a fejükbe! Gary hangja nem csengett vádlón, de éreztem
a feszültséget a levegőben.
Mindaddig bele sem gondoltam, bizonyos döntéseim vagy tetteim
hogyan tűnhetnek fel azoknak a szemében, akik nem voltak ott. Mintha
nagyon meleg lett volna a szobában, Diane parfümje áthatotta a kicsi
helyiséget. Eszembe jutott, mit szólna Gary, ha végighánynám a
takaros öltönyét. Ránéztem.
– Én öltem meg.
– Akkor most figyelmeztetnem kell, hogy innentől nem köteles
mondani semmit, és bármi, amit mond, a bíróságon felhasználható ön
ellen. Jogában van ügyvéddel konzultálni, és kérheti, hogy ügyvéd
legyen jelen a mostani kihallgatásod Amennyiben nem áll módjában
ügyvédet fogadni, adható néhány telefonszámot. Megértette?
Rutinszerűen hangzottak a szavai, és nem is gondoltam, hogy bajba
kerülhetek, de elgondolkodtam rajta, ne kérjek-e ügyvédet. Ám a
gondolatra, hogy tovább húzzuk ezt az egészet, amíg még egy
öltönyössel kell beszélnem, megfájdult a fejem.
– Értem.
– És nem akar ügyvédet? – kérdezte könnyedén, de tudtam, hogy

220
nem venné szívesen.
– Nem.
Valamit lejegyzett magának.
– Hogyan tette?
– Hátulról fejbe vágtam egy fejszével. – Esküszöm, hogy
visszhangzott, amit mondtam, és bár pokoli meleg volt, egészen
libabőrös lettem.
Gary úgy fúrta a szemét az enyémbe, mintha a gondolataimban
próbálna olvasni, mire azzal foglaltam el magam, hogy a műanyag
poharamat tépkedtem apró darabkákra.
– Akkor éppen megtámadta önt?
– Nem.
– Miért ölte meg, Annie?
Felpillantottam, és a szemébe néztem. Micsoda kibaszott hülye
kérdés ez?
– Talán mert elrabolt, összevert, nagyjából minden éjjel
megerőszakolt, és... – elhallgattam, mielőtt bármi is kicsúszott volna
a számon a kisbabámról.
– Talán kevésbé érezné kényelmetlennek, ha csak Bouchard
tizedessel kellene beszélnie erről? – Gary komor képpel várta a
választ.
Ahogy visszanéztem rájuk, legszívesebben letöröltem volna Diane
képéről azt az együtt érző arckifejezést. Jobban megvoltam Gary csak
semmi cécó felfogásával, minthogy elviseljem a nő megértő
pillantásait.
Megráztam a fejem, Gary pedig megint jegyzetelt valamit.
Aztán olyan közel hajolt hozzám az asztalon át, hogy a fahéja is
kiéreztem a leheletéből.
– Mikor ölte meg? – Nyugodt, de egyáltalán nem lágy hangon
kérdezte.
– Pár napja.

221
 – Miért nem távozott azonnal?
– Nem tudtam.
– Miért nem? Korlátozva volt a szabadságában? – kérdezi az
asztalon dobolva, félrebillentett fejjel.
– Nem úgy értettem. – Legszívesebben felálltam, és kisétáltam
volna az ajtón, de elszánt hangja a székembe szögezett,
– Tehát miért nem tudott elmenni?
– Kerestem valamit. – Epe tolult a torkomba.
– Mit?
Vacogni kezdtem, és Gary sziluettje összefolyt a szemei előtt.
– Találtunk egy kosarat – mondta. – És pár babaholmit.
Az az ostoba mennyezeti ventilátor nyikorogva forgott körbe-
körbe, és vagy egy percig nézegettem, nem szakad-e a fejemre. Nem
volt ablak, még egy nagy levegőt sem tudtam venni.
– Van valahol egy csecsemő is, Annie?
Lüktetett a fejem. Nem fogok sírni.
– Van valahol egy csecsemő is, Annie?
Hogy nem fogja már be a kurva pofáját!
– Nincs.
– Volt egy csecsemő? – kérdezte gyengéden.
– Igen.
– És most hol van?
– Ő... az enyém volt. Meghalt.
– Igazán nagyon sajnálom, Annie. – Még mindig gyengéden szólt,
lágyan és halkan. Úgy hangzott, mintha komolyan is gondolná. – Ez
rettenetes. Hogyan halt meg a gyermeke?
Ő volt az első, aki részvéttel volt iránta. Az első, aki azt mondta,
igenis számít, hogy meghalt. Az asztalon heverő, széttépett műanyag
darabkákra meredtem. Valaki válaszolt neki, de nem úgy éreztem,

222
mintha én lettem volna.
– Egyszerűen... nem tudom.
Gary nyugodt hangjába kapaszkodtam, aki nagyon-nagyon
gyengéden kérdezte:
– Hol van a teste? Annie?
Újra csak az az idegen hang válaszolt.
– Amikor felébredtem, ott volt nála. Már halott volt. Nem tudom,
hova vitte, nem volt hajlandó megmondani. Mindenütt
kerestem. Mindenütt. Muszáj körülnézniük, rendben? Kérem szépen,
ugye megkeresik, ugye... – elcsuklott a hangom, és inkább
elhallgattam.
Gary válla megmerevedett, napbarnított arca elvörösödött,
megfeszült az álla, és a keze ökölbe szorult az asztalon, mintha be
akarna húzni valakinek. Először azt hittem, rám haragszik, de aztán
rájöttem, hogy a Pszichóra dühödött meg. Diane szeme fénylett a
fluoreszkáló fényben. Körém zárultak a falak. Verejtékben úszott az
egész testem, és sírás készült feltörni a torkomon, de nem kaptam
levegőt, és a sírás felgyülemlett bennem, és fojtogatni kezdett. Fel
akartam állni, de megfordult velem a szoba, mire elejtettem a
hátizsákot, és a szék támlájába kapaszkodtam, de lecsúszott róla a
kezem. Zúgott a fülem.
Diane odasietett hozzám, és lassan lesegített a földre, míg végül
félig rajta nyúltam el, fejemmel a mellén, és körém fonta a karját.
Minél inkább küszködtem egy kis levegőért, annál inkább
összeszorult a torkom. Úgy éreztem, ott fogok meghalni a hideg
padlón.
Egyszerre sírva és fuldokolva löktem el magamtól Diane kezét, és
próbáltam elhúzódni előle, de minél inkább kapálóztam, annál jobban
szorított. Sikoltozást hallottam, aztán ráébredtem, hogy én csinálom.
Képtelen voltam abbahagyni, a hang a falról visszaverődött és
betöltötte a fejemet.
Feljött mind a kávé és a muffin, beterítettem vele magamat és
Diane-t is. Akkor sem engedett el. A fejem óriási,

223
meleg vaniliássütemény-illatot árasztó dudáin pihent. Gary
lekuporodott elénk, és mondott valamit, de nem hallottam. Miközben
Diane ringatott, küzdeni akartam, visszanyerni az önuralmamat, de a
testem nem volt hajlandó együttműködni. Szipogva, sikoltozva
hevertem tovább.
Végül abbamaradt a sikoltozás, de nagyon fáztam, és nagyon
távolról érzékeltem a hangokat. Diane azt suttogta:
– Minden rendben lesz, Annie... most már biztonságba van.
Micsoda kamu! Meg akartam mondani neki, hogy semmi sem lesz
rendben, és soha nem leszek biztonságban, de amikor megpróbáltam
szavakat formálni, az ajkam megdermedt. Aztán újabb pár láb jelent
meg a kuporgó Gary mellett. Megszólalt egy hang:
– Hiperventilál. Annie, én dr. Berger vagyok. Próbáljon mélyeket
lélegezni! – De nem tudtam. És utána semmire sem emlékszem.

224
 HUSZONEGYEDIK ÜLÉS

Na, végre hallottam Gary felől, doki, de nem tudom, jobban

érzem-e magam tőle. Nem mondta meg, merre járt – én nem
kérdeztem, magától pedig nem hozta fel -, ami kicsit bosszantott.
Amikor beszámoltam neki a betörések időzítéséről és az új
„pszichóhaver” elméletemről, azt mondta, a srác talán azért
változtatott a módszerén, hogy félrevezesse a zsarukat, vagy lehet,
hogy hirtelen ötlettől vezérelve tette – lehet, hogy csak arra járt, és
meglátta, ahogy elmegyek Emmával.
Még javában ezen tűnődtem, amikor azt mondta:
– Ezek a pasasok többnyire egyedül dolgoznak.
Többnyire? Megkérdeztem, ez meg mi a fenét jelentsen, mire azt
mondta, ismer pár esetet, ahol ketten dolgoztak össze – az egyik a
felhajtó, a másik az elkövető -, de kétli, hogy az én esetemben így lett
volna, mert nem illik a Pszichó profiljához. Aztán megjegyezte:
– És azon a megjegyzésen kívül, hogy nehéz volt felszerelnie a
kunyhót, sosem tett vagy mondott arra utaló dolgot, hogy társa lenne,
nem igaz?
– Asszem, nem. De volt rólam egy régebbi képe, ami mostanában
elég rendesen szöget ütött a fejembe.
– Milyen képe? Soha nem említette.
És ekkor rám zúdította mindazt a kérdést, amit magamnak is
feltettem már. Honnan szerezhette meg a Pszichó? Miért kellett neki
épp az a fotó? Aztán mondott valamit, amit még mindig nem tudok
hova tenni.
– Tehát könnyűszerrel hozzájuthatott bárki, ha az irodában volt a
kép. – Az utolsó kérdése pedig ez volt: – Tud róla valaki, hogy
visszahozta magával? – Amikor nemmel válaszoltam, azt felelte, hogy
ez maradjon is így.
Emlékezetem szerint ez volt az első alkalom, hogy miután
beszéltem vele, még rosszabbul éreztem magam. Olyan rossz kedvem

225
lett tőle, hogy Luke-on töltöttem ki. Amúgy sem tudom, mi folyik
köztünk mostanság. Azt hittem, a találkozgatásaink meg az őszinte
beszélgetés közelebb hoz majd minket egymáshoz, de mostanában,
amikor beszéltünk, rengeteg volt az üresjárat, és amikor utoljára
telefonált, én fejeztem be, mondtam neki, hogy le akarok feküdni.
Még csak nem is voltam fáradt.
Úgy látszik, nem vagyok hajlandó túltenni magam rajta, hogy Luke
késett azon az estén. Épp valami vendéggel bájolgott, miközben
engem elraboltak? Miért nem hajtott azonnal a nyílt napos házhoz,
amikor rájött, hogy nem vagyok otthon? És mi a fenéért nem hívta a
zsarukat abban a másodpercben, hogy ráébredt, valami baj van?
Azzal várhatott volna, hogy anyut hívja. Szörnyen ítélkező vagyok,
mert a jó ég tudja, én mit tettem volna a helyében, de minden egyes
másodpercben eszembe jut, hogy a késlekedése csökkentette az
esélyét, hogy rám találjanak.
A kapcsolatunk idején lazának láttam, de most kezdek
elgondolkodni azon, hogy valójában nem csak passzív-e.
Panaszkodni panaszkodik, mondjuk, a pincérnőre vagy a szakácsra,
de soha nem tesz semmit.
Egész idő alatt, amíg együtt voltunk, soha nem volt más, csak
türelmes, odaadó, őszinte – olyan rendes. Néha, mint például
közvetlenül az elrablásom előtt, elgondolkodtam rajta, hogy nem
vágyom-e valami többre ennél, de odafenn a hegyen csak arra
gondoltam, hogy milyen csodálatos ember! Most is ugyanolyan
türelmes, odaadó és becsületes – nem ismerek nála rendesebb férfit.
Szóval mi a fene van velem?
A rendőrségi filmszakadás után az első, akiket megláttam, anyu és
Gary volt, a kórházi ágy végénél álltak. Wayne-nek nyoma sem volt.
Észre sem vettem, hogy Diane is ott ül mellettem egy széken, amíg
meg nem szólalt:
– Nézzenek oda, valaki felébredt!
Kedvesen mosolygott rám, nekem pedig eszembe jutott, hogy
ringatott a karjában, és fülig vörösödtem. Aztán anyu meglátta, hogy
felébredtem, és majdnem kiverte a karomból az infúziót, miközben

226
félig rám mászott, és azt szipogta:
– Kicsikém, szegény kis macikám!
Nem tudom, miféle szart tömtek belém, de kezdett hányingerem
lenni tőle, úgyhogy megszólaltam:
– Rosszul vagyok! – aztán könnyekben törtem ki.
Egy orvos a karomért nyúlt, de ellöktem magamtól. Aztán még több
kéz fogott le, én pedig hadakoztam ellenük. Szúrást éreztem a
karomon. Amikor újra magamhoz tértem, a mostohaapám ült
mellettem a cowboykalapját szorongatva. Amint kinyitottam a
szemem, fel is pattant a székből.
– Elmegyek Lorraine-ért... épp most ment ki telefonálni.
– Hadd fejezze be – suttogtam. Fájt a torkom a sikoltozástól, a
gyógyszerektől pedig kiszáradt. – Hoznál egy kis vizet?
Megpaskolta a vállam, és azt felelte:
– Jobb lesz, ha keresek egy nővérkét. – Azzal már kinn is volt az
ajtón, de újra kiütöttek a nyugtatok, és mire visszajött, én megint
elaludtam.
Különös hely a kórház – orvosok és nővérek bökdösik meg
fogdossák az embert olyan helyeken, amelyeknek máskülönben a
közelébe sem engedne egy idegent, és az első napon legalább két
pánikrohamom volt. Adtak valamit a szorongás ellen, aztán még
valamit éjszakára, amitől úgy ébredtem fel, mintha másnapos lettem
volna, aztán újabb valamit a hányinger ellen. Kis kórház volt,
úgyhogy rendszerint ugyanaz a nővér volt nálam, és mindig
aranyosnak hívott azon a mézesmázos hangon. Minden alkalommal
könnybe lábadt a szemem tőle és meg akartam kérni, hogy hagyja
abba, de szégyenemben csak elfordítottam a fejem, amíg nem végzett.
Mielőtt kiment a szobából, meleg kezével mindig végigsimított a
karomon, és megszorította a kezemet.
A második kórházban töltött napomon, miután kissé lenyugodtam,
Gary közölte, hogy az ügyészség vizsgálja az információkat,
amelyekről a rendőrségen számoltam be, és majd eldöntik, hogy
vádat emeljenek-e ellenem.

227
 – Ellenem? De miért?
– Haláleset történt, Annie. Mindegy, milyen körülmények között,
attól még le kell folytatni az eljárást.
– Le fognak tartóztatni?
– Nem hiszem, hogy az ügyészség ebbe az irányba menne, de
kötelességem volt tájékoztatni a helyzetről.
Először megrémültem, és fejbe tudtam volna verni magam, amiért
nem kértem ügyvédet, de amikor Gary vörös arcára néztem, rájöttem,
hogy fenemód zavarban van.
– Nos, ha az ügyészség mégis úgy dönt, hogy vádat emelnek, úgy
fognak feltűnni, mint egy rakás idióta.
Gary elvigyorodott.
– Ezt jól mondta.
Elkezdett a Pszichóról kérdezgetni, és amikor a nyakamhoz
nyúltam, hogy megvakarjam, észrevettem, hogy nincs rajtam a
nyaklánc.
– Az orvosok vették le, amikor felvették a kórházba. Visszakapja,
amint kiengedik... a többi személyes holmijával együtt.
– A nyaklánc nem az enyém. Tőle kaptam... azt mondta, eredetileg
egy másik lánynak vette.
– Miféle másik lánynak? Miért nem szólt erről korábban?
A nyers stílus miatt sértődötten feleltem.
– Úgy megszoktam, hogy rajtam van, hogy el is feledkeztem róla,
talán ha néha abbahagyták volna a faggatózást, módom lett volna
elmondani. Amellett, ha nem vette volna észre, nem egészen voltam
magamnál – ráztam meg előtte a karomat az infúzióval.
Nyugodtabb hangon felelt:
– Elnézést, igaza van, Annie. Elég nehéz kérdésekkel gyötörtük, de
nagyon fontos, hogy mindent elmondjon nekünk.
A következő pár napban megpróbáltam mindenbe beavatni, amit a
Pszichó előéletéről tudtam – az anyjáról, az apjáról meg a

228
helikopterpilótáról. Gary gyakran félbeszakított a kérdéseivel, és
néha megfeszült, ahogy felém hajolt, de gondosan igyekezett
megőrizni a nyugalmát, és hagyta, hogy a saját tempómban bontsam ki
a történetet. Ha az erőszakról beszéltünk, vagy a Pszichó
napirendjéről meg büntetési szisztémájáról, szorosabban markolta a
tollat jegyzetelés közben, de ügyesen leplezte szenvtelen
arckifejezésével. Az idő felében rá sem tudtam nézni. A falra
meredtem, a repedéseket számoltam, és úgy soroltam a rajtam esett
sérelmeket, mintha valami pokolbéli recept hozzávalóit olvasnám fel.
Anyu ragaszkodott hozzá, hogy ő is velem legyen, miközben
Garyvel beszéltem, és általában a mostohaapámat küldözgette kávéért
– még sosem láttam embert így megkönnyebbülni. Ha csak egy
pillanatra is haboztam a válasszal, amikor Gary kérdezett valamit,
anyu rögtön közbevágott, és azt mondta, fáradtnak vagy sápadtnak
tűnök, és hogy hívnunk kellene egy orvost, de szerintem inkább ő
sápadt el, főleg, amikor az erőszakról beszéltem. És felvette azt a
szokást hogy szorosan körém bugyolálta a takarót. Minél keményebb
szavak hangzottak el, annál buzgóbban gyűrte be a paplant, mintha
belém akarná fojtani a szót. Nemigen értékeltem e figyelmességet, de
tudtam, milyen tehetetlennek érezheti magát, amint végighallgatja, min
mentem keresztül, és rohadtul nem érezhette jobban tőle magát...
Mindamellett nem volt hozzá erőm, hogy szembeszálljak vele.
A harmadik napon Gary azt mondta, hogy miután maguk is látták,
hogyan alakították át a kunyhót, meggyőződtek róla, hogy igazat
mondtam, és elég biztosra veszi, hogy az ügyészség semmiféle vádat
nem fog emelni ellenem. Diane akkor már nem járkált be, Gary
mondta, hogy visszament Clayton Fallsba, hogy „a nyomozás egyéb
aspektusaival” foglalkozzon. Igyekeztem türelemmel lenni, amikor
újra és újra ugyanazt meséltette el velem, mert tudtam, hogy nem kis
fejtörést okoz nekik a Pszichó azonosítása. Az sem segített, hogy
nem volt ujjlenyomata. Vettek tőle DNS-mintát, de Gary szerint az
csak akkor ér valamit, ha van mivel összevetni, és a rendszerükben
nem volt találat. A Pszichó arca sem festett túl jól, miután a forró,
fémfalú fészerben hagytam, úgyhogy lefényképezték és számítógépen
felturbózták kicsit, de az sem eredményezett használható nyomot.
Kérdeztem, hogy mi van a fogorvosi nyilvántartással, de Gary azt

229
felelte, hogy az sem bizonyító erejű. Még a furgon sem segített nekik.
Lopott volt, ahogy a rendszámtáblája is, ami egy másik furgonról
származott, egy helyi áruház parkolójából, ahol nem volt biztonsági
kamera.
– Gondolja, hogy valaha is kiderül, ki volt? – kérdeztem egyszer. –
Vagy hogy ki volt a többi lány, akit bántott?
– Bármi segíthet, ami csak eszébe jut.
Felültem, hogy egyenesen a szemébe nézhessek.
– Ne jöjjön nekem valami kiképzési kézikönyvből vett szöveggel,
arra vagyok kíváncsi, maga mit gondol. Hogy igazából mit gondol.
– Őszintén szólva nem tudom, Annie, de minden tőlem telhetőt
megteszek, hogy választ kaphasson. Megérdemli. – Elszántság izzott a
szemében, amilyet még sosem láttam benne.
– Sokkal könnyebb lenne a dolgom, ha az édesanyja nem lenne
jelen beszélgetés közben. Nem bánná?
– Persze, elég nehéz előtte beszélnem minderről.
Amikor anyu cigarettától bűzölögve visszajött, Gary hozzáfordult:
– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha négyszemközt folytatnánk a
kihallgatást, Lorraine.
Anyu megfogta a kezem, és azt felelte:
– Annie-nek szüksége van rá, hogy vele legyen a családja.
– Túlságosan felzaklat téged, anyu – szorítottam meg a kezét. –
Hidd el, nem lesz semmi bajom.
Ide-oda járt a tekintete Gary és közöttem.
– Ha ezt akarod, Panka maci, de Wayne-nel itt fogunk ülni az ajtó
előtt, ha szükséged lenne ránk.
A Gary kérdései és az orvosok szurkálása közötti időket nagy
homály borította ezekben a napokban. Elég rossz volt, hogy nem
engedtek ki, mert többek között ki voltam száradva. Miután
kikészültem a rendőrségen, és a kórházban sem reagáltam valami jól,
az orvosok aggódtak, hogy veszélyt jelenthetek önmagamra, és benn

230
akartak tartani megfigyelésre. De aztán néhány tomboló rémálom és
egy újabb pánikroham után, amit Gary kérdései váltottak ki, az
adagjaimmal kezdtek játszani – hullámvasúton ültem, és egyre
nehezebben választottam szét az álmokat a valóságtól.
Csecsemősírást hallottam, s azt hittem, hogy az enyémet találták meg,
vagy arra ébredtem, hogy egy orvos hajol fölém, mire pánikba estem,
azt hittem, a Pszichó az, és félrelöktem. Újra rettenetben éltem, ahogy
a gyógyszerek az öntudatom utolsó morzsájától is megfosztottak.
Ekkor, a kérdések, a túlzottan is figyelmes anyám meg a
gyógyszermegszállott orvosok végeérhetetlen káoszában történt az az
első, félresikerült viszontlátás Luke-kal. Christina megmenekült
ugyanettől, mivel épp a Földközi-tengeren hajókázott. Val néni
szintén leutazott, gigantikus virágcsokorral állított be, de anyu csak
tizenöt percnyi bájcsevegést engedélyezett neki, mielőtt azt mondta
volna, hogy pihennem kell. Biztosan felhúzta anyut valamivel, mert
amíg haza nem kerültem, nem láttam többet.
Úgy nyolc napja voltam benn, amikor anyu és Wayne visszamentek
Clayton Fallsba - túl drága volt nekik a szálloda. Miután elmentek,
ráébredtem, hogy mindaddig hagytam, hogy anyu, a zsaruk meg az
orvosok döntsék el, mi a legjobb nekem. Ideje volt, hogy saját
döntéseket hozzak.
Másnap reggel leállítottam a nővért, amikor újabb gyógyszereket
akart adni. Az orvos, akit erre behívott, közölte, hogy vagy beveszem
őket, vagy beleegyezek, hogy beszéljek egy dilidokival. Addig ezt
egyfolytában elutasítottam, de akkor már bármibe belementem volna,
csak hogy elhúzhassam végre a csíkot.
Olyan kicsi kórház volt, hogy nem volt pszichiátriai osztályuk, de
még csak saját pszichiáterük sem, úgyhogy valami kölyökkel álltak
elő, aki épphogy kikerülhetett az iskolapadból. Habár nevetséges
kérdéseket tett fel, igyekeztem józanul beszélni, miközben sikerült
annyi könnyet ontanom, hogy azért ne higgye, hogy túl jól kezelem a
dolgokat. Előbb sétáltam volna forró parázson, mint hogy elmondjam
annak a srácnak, mit érzek valójában.
Az orvosok nem engedtek be hozzám újságot, az unalomtól pedig
egyre undokabb lettem. Gary ekkor kezdett divatlapokat hordani

231
nekem, talán önvédelemből, amikor bejött hozzám.
– Ne vágjak ki pár szép öltönyt belőle magának? - kérdeztem,
amikor először nyújtotta át a magazinokat.
Elvigyorodott, és odalökött pár csokit az ágyamra.
– Tessék, ezzel talán majd lefoglalja azt a nagy száját.
Arra is rákapott, hogy forró csokoládéval megbolondított kávét
hozzon be nekem, egyszer pedig rejtvényújságokkal állított be. Nem
is zavartak annyira a kérdései, ha előtte ajándékot is hozott. Sőt
lassan ő lett a napjaim fénypontja. Nem fájt, hogy a hangja olyan mély
és lágy. Néha becsuktam a szemem, és csak a hangjára figyeltem. Pár
kérdést többször is meg kellett ismételnie, de sosem tűnt bosszúsnak -
csak meglepettnek, de bosszúsnak nem.
Amikor megkértem, hogy magyarázza el a rangját meg a beosztását,
kiderült, hogy egy őrmester, két tizedes és pár közrendőr dolgozik a
keze alatt. Tehát tényleg nagykutya volt - ugyan nem az egész
parancsnokság, de a bűnügyi osztály feje, és ez megnyugtatott. Ha
viszont a nyomozás állásáról kérdeztem, mindig bezárkózott, és azt
mondta, majd szól, ha konkrét információik lesznek.
Egyszer épp az agyturkásszal folytatott beszélgetés vége felé
toppant be, és már sarkon fordult volna, de megkértem, hogy
maradjon. A doki épp azt kérdezte:
– Hogy érzi, nem táplál némi haragot az elrablója iránt?
Gary felvonta a szemöldökét a háta mögött, én pedig majdnem
elnevettem magam.
Miután két hetet töltöttem orvosokkal, kórházi gyümölcsízzel és
fel-alá járkálással a szobámban, a dilidoki megírta a zárójelentését,
és azt mondta, nem lát rá semmi okot, hogy ne mehessek haza, de ezt
az orvosoknak is meg kell tárgyalniuk, mielőtt hazabocsátanának.
Semmivel sem voltam szabadabb, mint odafenn a hegyen.
Az agyturkász a jelek szerint azt mondta, hogy az átélt traumával
„konzisztensen” viselkedtem, és az ügyészség hivatalosan is
kinyilvánította, hogy nem emel vádat. Tehát végül is csak jó volt
valamire a kis mitugrász. Az orvosok azonban még mindig nem

232
mondtak semmit arról, hogy mikor mehetek haza.
Gary azt mondta, hogy az országos parancsnokság is élénk
figyelemmel kíséri az ügyemet, mivel minden lehetőt ki kell
deríteniük a Pszichóról, nem csak a döglött ügyek megoldása miatt,
hanem a jövőbeni nyomozások érdekében is. Néha tartottunk egy kis
szünetet, és nem a hegyről beszéltünk, inkább beavatott a nagyvilág
eseményeibe, vagy csak leültünk együtt rejtvényt fejteni. Napok teltek
el a dilidoki zárójelentésé óta.
– Ki kell juttatnia innen! - mondtam egyik reggel, amikor Gary
két kávéval lejtett be éppen. - A dilidoki azt mondta, hogy rendben
vagyok, hazamehetek, de az orvosok csak pöcsölnek, én meg lassan
megőrülök. Úgy bánnak velem, mint valami istenverte fogollyal.
Elvileg én lennék az áldozat... ez abszurdum!
Letette a kávét az éjjeliszekrényre, és egy határozott bólintással
kivonult az ajtón. Fél óra múlva ott állt az ágyam lábánál.
– Csak egy éjszakát kell kibírnia. Reggel kiengedik.
Felhúztam magam, és azt feleltem:
– Csak nem lőtt le valakit?
– Ennyire nem voltam drasztikus, csak alájuk gyújtottam egy kicsit.
Valami azt súgta, hogy ennél többről lehetett szó, de mielőtt a
részleteket firtathattam volna, felvette a rejtvényújságot az
éjjeliszekrényről, letelepedett a székre, és így szólt:
– Hmmm. Talán mégsem olyan okos... ezt nem tudta befejezni, mi?
– Hé, maga szakított félbe, jól boldogultam vele!
Miközben kinyújtotta hosszú lábát, és keresztbe vetette a bokáját,
elcsíptem az arcán egy elfojtott mosolyt, és ráébredtem, remek
munkát végzett, hogy másra terelje a szót.
Anyu még a kórházban elmondta, hogy kiadták a házamat, és úgy
örültem neki, hogy nem adták el, hogy bele sem gondoltam, nincs hol
laknom, amíg Gary azt nem mondta, kiengednek. Gondoltam rá, hogy
megkérdem Christinát, nem lakhatnék-e nála, de még nem futott be a
hajója, aztán felhívott anyu, és bejelentette, hogy visszajönnek értem.

233
Tudtam, hogy nagy jelenet lenne belőle, ha közölném vele, hogy nem
akarok a lakókocsijukban maradni, úgyhogy arra jutottam, nem
foglalkozom vele, amíg haza nem érünk.
A kiengedésem reggelén Gary figyelmeztetett minket, hogy
valószínűleg fotósok várnak ránk odakint, és azt javasolta, hátul
menjünk ki, de anyu meg Wayne elöl jöttek be, és anyu kijelentette,
hogy egyet sem látott. Természetesen abban a másodpercben, hogy
kiléptünk, egész siserehad rohamozott meg minket. Anyu előttem törte
az utat, és azt hajtogatta, hogy „hagyjanak nekünk egy kis időt”. De
alig lehetett hallani a hangját, miközben átverekedtük magunkat a
kavargó tömegen.
Közvetlenül Port Northfield után megálltunk egy benzinkútnál, és
anyu bement fizetni, míg Wayne tankolt. Én a hátsó ülésen rejtőztem.
Amikor anyu visszaült a kocsiba, az ülésre lökött egy újságot, és
fejcsóválva szólalt meg:
- Valakinek jól eljárt a szája.
HAZAENGEDTÉK A KÓRHÁZBÓL AZ ELTŰNT
INGATLANÜGYNÖKÖT! A lap főcíme alatt egy régi igazolványképet
közöltek rólam. Miközben Wayne kihajtott a benzinkútról, döbbenten
olvastam tovább. Egy „meg nem nevezett forrás” tájékoztatása szerint
ma kiengedtek a kórházból. A Clayton Falls-i Gary Kincade
törzsőrmester szerint nem folyik ellenem nyomozás. Bátor ifjú hölgy
vagyok, minden erejükkel dolgoznak az elhunyt elkövető
személyazonosságának kiderítésén...
Soha nem mondtam meg a zsaruknak a kislányom nevét, de valaki
elmondta az újságoknak, hogy volt egy kisbabám, mert a cikkben egy
szakértő véleményét kérték ki arról, hogy milyen hatással lehet rám a
gyermekem halála. A földre vágtam az újságot, és jól meg is
tapostam.

234
 HUSZONKETTEDIK ÜLÉS

Jó, hogy be tudott szúrni mára, doki. Ha még sokáig kell ezzel a
legújabb szarviharral egyedül megbirkóznom, legközelebb a
diliházban látogathatott volna meg. Na persze valószínűleg rohadtul
nagyobb biztonságban lennék ott. Biztosan látott már megint a
hírekben. Ki a faszom nem?
Pár éjszakával ezelőtt elővettem azt a régi fotót, amit a c szerzett
rólam. Nem láttam rajta rajzszög nyomát, és sehogy a fenébe nem fér
még mindig a fejembe, hogy miért vittem volna be az irodámba. De
mindegy, mennyire igyekszem arra koncentrálni, hogy akkor honnan
szerezhette: az egyetlen, ami beugrik, a kép, ahogy a Pszichó
diadalmasan a magasba emeli, mint valami trófeát.
Másnap reggel elindultam futni egyet. A kocsibeálló végén azonnal
az útra szaladtam, és miközben elfutottam egy parkoló fehér furgon
mellett, odaszóltam Emmának, aki előttem járt, hogy várjon, mielőtt
átmenne a következő úton.
Arra figyeltem, hogy megáll-e, így alig vettem észre, hogy kinyílik
a furgon oldalajtaja. Amint elhaladtam mellet te, a szemem sarkába
bevillant egy nagydarab, fekete ruhás, símaszkos alak, aki épp rám
vetette magát. Kiment a bokám, ahogy félreugrottam és megcsúsztam
a kavicsokon. Alaposan megütöttem magam, ahogy a járdára estem,
összekoccant az állam, elharaptam a nyelvem, és a kezemet is
felhorzsoltam a durva kövezeten.
Miközben próbáltam talpra kászálódni, egy kéz megragadta a
bokámat, és vonszolni kezdett visszafelé. A járdába kapaszkodva
próbáltam kirángatni a lábam. Egy pillanatra elengedett, mire futásra
készen feltérdeltem. De ekkor egy jókora kéz tapadt a számra, és egy
kar fonódott a bordáim köré, felemelt, és a masszív törzshöz rántott.
A számra szorított kéz a vállához nyomta a fejemet, a kar pedig a
szuszt szorította ki a mellkasomból. Elkezdett hátrálni. A sarkamat a
járdán húzta. Emma ugatva rohant felénk az úton.
Sikítani akartam, küzdeni, de megbénított a félelem. Nem láttam

235
mást magam előtt, csak a mosolygó Pszichót, nem éreztem mást, csak
ahogy a fegyverét a hátamhoz szorította.
Már a furgonnál voltunk. A férfi egyik lábára helyezte a testsúlyát,
és szorosabbra fogott, mintha fel akarna lépni. Eszembe jutott, ahogy
a Pszichó rám csukta az ajtót, elölről megkerülte a kocsit, beszállt...
Koncentrálj, a rohadt életbe! Másodperceid vannak, pusztán
másodperceid. Ne hagyd, hogy bevonszoljon a furgonba!
Beleharaptam a számra tapasztott kézbe, és mindkét lábammal
hátra rúgtam. Mordulást hallottam. Döfködtem a könyökömmel, ahol
értem, felütöttem valahová, amit az állának véltem. Olyan erővel
lökött el, hogy kiterültem a kemény járdaszegélyen, és bevertem a
halántékomat. Pokolian fájt, de hanyatt gördültem. Amint az alak
felém nyúlt, torkom szakadtából sikítozni kezdtem, és sikerült
bevinnem egy
rúgást a gyomrába. Felhördült, de továbbra is próbált megragadni.
Ide-oda gurultam, csépeltem a karja felé, és ordítani kezdtem:
– SEGÍTSÉG! SEGÍTSEN VALAKI!
Morgást és ugatást hallottam. A férfi hátrálni kezdett.
Emma elkapta a lábát, mire felé rúgott.
– HOZZÁ NE NYÚLJ A KUTYÁMHOZ, A KURVA ANYÁDAT!
Még mindig a földön fekve felkönyököltem, és teljes erőből
ágyékon rúgtam. Kétrét görnyedt, nyöszörögve és levegőért kapkodva
hátrabotladozott, aztán térdre rogyott.
Balról egy nő visított fel:
– Hagyja békén!
A férfi talpra kászálódott, és el akart futni mellettem a furgonhoz,
de Emma még mindig fogta a nadrágját. Én elkaptam a másik lábát.
Lerázott minket magáról, és bemászott. Emma épphogy kikerült az
útjából, amikor csikorgó kerekekkel kihúzott az útra. Próbáltam
megnézni a rendszámát, de elhomályosult a látásom, és gyorsan
elhúzott.

236
 Fuldokolva kapkodtam a levegőt. Feltérdeltem, és
hátrapillantottam a vállam fölött. Épphogy kivettem a
szomszédasszonyomat, aki az utca túloldaláról, telefonnal a kezében
rohant felénk. Elhomályosult a látásom, és visszarogytam a járdára.
– Nem esett baja?
– Már úton van a rendőrség.
– Jaj, istenem, mi történt?
Válaszolni akartam a hangoknak, de a testem iszonyúan remegett,
zihálva lélegeztem, és még mindig nem láttam tisztán. Emma bundája
súrolta az arcomat, és meleg nyelve az arcomat nyalogatta. Valaki
odébb húzta, aztán megszólalt egy női hang:
– Meg tudja mondani a nevét?
– Annie. Annie-nek hívnak.
– Jól van, Annie, úton van a segítség, maradjon csak nyugodtan.
Szirénák. Egyenruhák. Valaki takarót terített rám.
Mondattöredékekben válaszoltam a kérdéseikre.
– Egy férfi... fekete ruhás... fehér furgon.
Újabb szirénazaj, aztán másféle egyenruhák.
– Hol fáj, Annie?
– Próbáljon mélyeket lélegezni!
– Először rögzítjük a nyakát.
– Meg tudja mondani a születési dátumát?
Kezek a testemen. Ujjak a csuklómon. Számokat kiabálnak.
Miközben hordágyra helyeztek és rászíjaztak, felismertem egy hangot.
– Az unokahúgom, engedjenek oda! - Aztán a nagynéném aggódó
arca nézett le rám. Megragadtam a kezét, és könnyekben törtem ki.
Val néni velem jött a kórházba.
– Annie, rendbe fogsz jönni. Mark most hívja anyádat, hogy a
kórházban találkozzunk. Mark elviszi hozzánk Emmát.
Ezután nem sokra emlékszem, csak arra, hogy gyorsan ro bogunk,

237
és a keze a kezemben van.
A kórházban megint hiperventilálni kezdtem - túl sok ordítozó
ember, csecsemősírás, éles fények, faggatózó nővérek úgyhogy
beraktak egy megfigyelőszobába, hogy ott várjam meg az orvost, de
onnan is láttam, hogy a folyosón zsaruk beszélnek az ápolónőkkel
meg a nagynénémmel.
Elkezdtem a mennyezet csempéit számolni. Bejött egy nővér, azt
mondta, hogy szorítsam meg a kezét, aztán megmérte a
vérnyomásomat, és megnézte a pupilláimat. Én csak szá moltam.
Amikor végre megjött az orvos, és ugyanazokat a kérdése két tette
fel ő is, még mindig számoltam tovább. Amikor elvittek röntgenre,
megszámoltam a gépeket. Amikor visszavittek a szobába, és bejöttek
a zsaruk a kérdéseikkel - mi volt a férfin, milyen magas volt, milyen
gyártmányú volt a furgon -, még gyorsabban számoltam. De amikor
egy nagydarab ápoló jött be, és hirtelen a karom után kapott,
felsikítottam.
Mindenkit kiparancsoltak a szobából. Az orvos utasította a nővért,
hogy azonnal hozza le a válságkezelő csapatot. Behunytam a szemem,
és dübörgő szívveréseimet számoltam, miközben beszéltek fölöttem.
Valaki belém nyomott egy injekciót. Tovább beszéltek, nem
követtem, hogy mit. Ujjak fonódtak a csuklómra, a pulzusomat
számlálták. Én is tovább számoltam.
Cipősarkak kopogtak végig a folyosón, aztán anyu hangja, de én
kikapcsoltam.
Egy, kettő, három...
Amikor kinyitottam a szemem, anyu és Val néni nekem háttal álltak
az ablaknál, halkan beszélgetve.
– Mark épp a laboreredményeimért vitt, és megláttuk a csődületet.
Ott feküdt... - A nénikém megcsóválta a fejét. Úgy kellett
odaverekednem magam hozzá. Perceken belül ott volt a sajtó,
biztosan a mentőt követték. Nézd csak meg, mennyien vannak most is
odakint!
– Mit mondtál nekik? - kérdezte anyu.

238
 – A sajtosoknak? Én nem mondtam nekik semmit, Annie-vel
voltam elfoglalva, de lehet, hogy Mark válaszolt pár kérdésükre.
– Mark? - sóhajtott fel anyu. - Val, vigyáznod kell, hogy mit
mondasz ezeknek. Sosem tudhatod, hogyan...
Megköszörültem a torkom, mire hátrafordultak. Sírva fakadtam.
Anyu odarohant hozzám, és átkarolt. A vállába szipogtam.
– Úgy megijedtem, anyu, úgy megijedtem.
Mire visszajött az orvos, már le is nyugodtam. Az jót tett, hogy
megtudtam, csontom nem tört, de tele voltam válogatott zúzódásokkal,
horzsolásokkal és karcolásokkal, a gyilkos fejfájásról nem is
beszélve. Sokkot kaptam a fájdalomtól és a rettegéstől. Nem semmi.
Legfőbb aggodalmuk az volt, hogy esetleg koponyasérülést
szenvedhettem a halántékomat ért ütéstől, úgyhogy benn akartak
tartani éjszakára. A válságkezelő csoport is meg akart még vizsgálni
reggel. Éjszaka pár óránként bejött a nővér, hogy felébresszen, arra
az esetre, ha agyrázkódásom lenne, de rendszerint amúgy is fenn
voltam, minden alkalommal meg feszültem, ha lépteket hallottam a
folyosóról, minden hangosabb neszre összerándultam. Olykor csak
anyu parányi alakját néztem, ahogy a mellettem lévő kiságyon aludt,
és a légzését számolgattam.
A legutóbbi kórházi élményemből megtanultam, hogy ha fejfájást
okozok, csak a tartózkodásomat hosszabbítom meg vele, úgyhogy
együttműködő voltam, amikor másnap reggel megjelent a
válságkezelő csoport, hogy felmérjék érzelmi stabilitásomat.
Leginkább arra voltak kíváncsiak, hogy milyen támogatói háló vár
rám odakint, ha kiengednek. Mondtam nekik, hogy rendszeresen járok
dilidokihoz, mire megadták pár krízisvonal telefonszámát, meg egy
listát az önsegítő csoportokról.
Úgy határoztak, elég stabil az állapotom ahhoz, hogy beszéljek a
zsarukkal, így amennyire csak tudtam, beavattam őket mindenbe -
nem, nem láttam az arcát, nem, nem jegyeztem meg a rendszámot,
nem, nem tudom mi a faszért próbált meg elkapni az a seggfej.
Arra számítottam, hogy ezek után legalábbis huszonnégy órás

239
védőőrizetet kapok, de a legtöbb, amit ígérhettek, annyi volt, hogy
időnként elhajtanak felém, meg hogy beszerelnek egy különleges
riasztót, ami közvetlenül a rendőrségen jelez. Figyelmeztettek, hogy
mindenhová vigyem magammal a mobilomat, kerüljem a parkoló
furgonokat - nem kamuzok! -, és „gondosan figyeljem a
környezetemet”, de a nyomozás alatt azért csak próbáljam élni az
életemet. Milyen életemet? Ez a szar az életem.
Az orvosok is azt mondták, elmehetek, de a következő huszonnégy
órában valaki állandóan tartsa rajtam a szemét. Anyu ragaszkodott
hozzá, hogy hazavisz, én pedig még mindig annyira ki voltam
készülve, és mindenem úgy sajgott, fájt, hogy kapva kaptam az
ajánlaton. Anyu azzal töltötte a napját, hogy tévét nézett velem a
kanapén, jeget hordott a zúzódásaimra, na meg számtalan csésze teát.
Nem bántam, hogy körülöttem sürgölődik.
Később Mark bácsi áthozta Emmát, és anyu még a házba is
beengedte, és azt mondta neki, hogy „vigyázz Annie-re”. És még hogy
vigyázott! Bár egy napig Mark bácsinál volt, szeszélyeskedett vele,
minden zajra felugatott, és anyunak is jól megmondta a magáét,
ahányszor csak belépett a szobába. Wayne egyszerűen elkotródott,
hogy a kutyának legyen ideje lehiggadni.
Aznap éjjel egy ágyban aludtam anyuval, épp, mint kiskoromban,
de csak ő pihent. Órák múlva, miután még mindig nem tudtam
elaludni, a mobilommal a kezemben kiosontam az
előszobaszekrénybe, Emma pedig jött szorosan a nyomomban. Gary,
az egyetlen zsaru, akivel tényleg szívesen beszéltem volna, ő volt az
egyetlen, aki nem jelent meg aznap reggel, hogy elkapott a pasas, de
másnap sem. Kérdeztem felőle a kórházban, de azt mondták, hogy
megint elutazott a városból. Megpróbáltam felhívni a szekrényből, de
a telefonja hangpostára volt irányítva.
Sajgó testtel gömbölyödtem össze a szekrényben, de még ez sem
segített, és csak azt kérdezgettem magamtól, hogy biztonságban
érezhetem-e magam még valaha? Végül elaludtam, de a fehér furgon
képe rémálmaimban is üldözött.
Amikor hazakerültem Clayton Fallsba, sokszor bementem a
rendőrségre, hogy átnézzem a nyilvántartottak fotóit, de miután

240
hónapokig vizsgálgattam a rosszfiúk képeit, mégsem találtam köztük a
Pszichót, elment tőle a kedvem. Az, amit a zsaruk készítettek róla,
bejárt minden tévécsatornát és újságot, még a Kanadai Királyi
Lovasrendőrség weboldalán is fenn volt az azonosítatlan holttestek
között, de nekem egyszerűen úgy fest, mint egy hulla fotója. De még
ha úgy is nézne ki rajta, mint valójában, a Pszichónak átkozottul jól
ment, hogy láthatatlannak tettesse magát.
Azt tudják, hogy a kunyhót és a telket pár hónappal azelőtt vették
készpénzért, hogy elraboltak volna, de nincs rá semmi bizonyíték,
hogy a vásárló valóban létezik - se hitelkártyaadatok, se
jogosítványszám, se semmi. Bizonyára hamis személyi igazolványt
használt. Még folyószámlát is nyittatott álnéven, amiről az
ingatlanadót fizette, de a bankban sem emlékezett rá senki.
Az előző tulajdonos nem is találkozott a vevővel, Clayton Falls-i
ügyvédek bonyolították le az adásvételt. Csak egy aláírás kellett
hozzá, az ügyvéd pedig nyilván a seggébe dugta a fejét, mert
egyáltalán nem tudta leírni a vásárlót. Azzal mentegetőzött, hogy
hatvan ügyletet jegyzett be abban a hónapban, én pedig azt is kétlem,
hogy egyáltalán elkérte a papírjait.
Pár nappal azután, hogy az a pasas elkapott az utcán, felhívott Gary
- még mindig anyunál voltam -, hogy közölje, bekötötték a riasztót, és
hogy sajnálja, amiért nem hívott hamarabb. Odafenn északon, egy
halásztelepen dolgozott valami ügyön, és csak rádió-összeköttetése
volt. Mindent végigvettünk, aztán megint arról az átkozott fényképről
kérdezett, és amikor azt feleltem, hogy még mindig nem jut eszembe,
csak morgott, és továbblépett. Azt mondta, hogy mivel a Pszichó a
nyomomban ólálkodott, először helybelinek vélték, de most arra
jutott, lehetséges, hogy egy hotelben szállt meg, és onnan vezetett
Clayton Fallsig.
– Az utóbbi hónap összes hétvégéjét azzal töltöttem, hogy egyórás
autóútnyi sugárban minden egyes szállodában meg motelben
körbemutogattam a fényképét - mondta Gary.
Clayton Falls a sziget közepén fekszik, tehát jó nagy területet fedett
le.

241
 – Miért nem faxolta körbe? És hogy lehet, hogy maga végezte?
Nem küldhette volna ki a járőreit?
– Először is, ha faxolok, jó eséllyel azonnal a kukába kerül. Télen
a személyzet nagy részét elküldik, de most, hogy beindult a
turistaszezon, visszajönnek, és személyesen akartam beszélni velük.
Másodszor pedig nem küldök ki senkit, mert a többségük aktuális
eseteken dolgozik. Rengeteget dolgozom az ügyében a
szabadidőmben, Annie.
Nagy hatást tett rám, egyszersmind bűntudatot is keltett bennem,
hogy én csak a tévére bambulok minden este, miközben ő odakint
koptatja a cipőjét, és eszembe jutott, nem épp ezért nem nősült-e meg.
– Gondolom, a barátnője utálhat engem - jegyeztem meg.
Pár pillanatig nem felelt, és örültem, hogy nem lát, mert éreztem,
hogy fülig pirulok.
– Tudom, hogy már régebben elege lett belőle, de most, ez után a
második emberrablási kísérlet után azt hiszem, jó lenne, ha bejönne a
rendőrségre, és átnézne még egypár fotót.
Még mindig idiótának éreztem magam a megválaszolatlan barátnős
kérdés miatt, de azt kérdeztem:
– Szóval úgy gondolja, bárki is próbált elkapni, köze lehet a
Pszichóhoz?
– Úgy gondolom, hogy számításba kell vennünk minden
lehetőséget.
– Azaz?
– Jó pár dolog van az ügyében, ami nem illik a tipikus profilba,
mint például a fényképe, hogy csak egyet említsek... még mindig nem
tudjuk, honnan szerezte a fickó, és miért kellett neki, mikor olyan
sokat készített ő maga is. Ha azonosítani tudná az egyik gyanúsítottat,
a többi dolog remélhetőleg a helyére kerülne.
Azt mondtam, hogy másnap bemegyek.
Az egyik reggel, amelyen Gary bejött meglátogatni, amikor először
voltam kórházban, még mindig nem megy ki a fejemből, doki.

242
„Terepen” volt, bármit is jelentsen az, és farmer meg fekete
széldzseki volt rajta, a rendőrség emblémájával. Még baseballsapka
is. Megkérdeztem, hogy az összes öltönye tisztítóban van-e, de
igazság szerint azt gondoltam, hogy milyen kemény srácnak tűnik.
Bármennyit is piszkálom a flancos ruhái miatt, lerí róla az a ne-
baszakodj-velem stílus.
Tegnap éjjel megint anyunál aludtam, de miután egész éjszaka
kénytelen voltam azt hallgatni, hogyan veszekednek Wayne-nel -
mióta megint kórházba kerültem, anyu iszik, mint a gödény újra a
fehér furgonnal álmodtam, csakhogy ezúttal a rémálom jó véget ért:
egy férfi vett a karjába. Amikor felébredtem, rájöttem, hogy Gary volt
az. Pokoli bűntudatom támadt. Úgy értem, itt van szegény Luke, aki
úgy igyekszik, és olyan türelmes, én meg arról a zsaruról álmodom,
aki megjáratta vele a poklot.
Néha azt kívánom, bár Gary mindenhova elkísérhetne, mint egy
testőr! Aztán legszívesebben seggbe rúgnám magam, mert tudom,
hogy senki sem gondoskodhat arról, hogy folyton biztonságban
érezzem magam. Vicces, mert mindig úgy éreztem, hogy Luke mellett
biztonságban vagyok, de az másféle biztonság volt - nyugodt,
egyszerű. Garyben semmi sem tűnik egyszerűnek.
Miután ma reggel visszamentem a házamba, őrjáratra indultam
Emmával, minden árnyékra felugrottam, és kismilliószor ellenőriztem
a riasztót. Hogy lekössem magam valamivel, elővettem annak a
művészeti iskolának a hirdetését, amiről már meséltem. A Sziklás-
hegységben van, és olyan gyönyörű - a Harvardot képzeltem mindig
ilyennek. Még a honlapjukról is letöltöttem pár nyomtatványt. Isten
tudja, minek. Az egyetlen, ami maradt, és nem szarom le, az a házam,
és lehet, hogy dilisre parázom magam, de kötözni való bolond lennék,
ha eladnám, hogy valami serdülőkori álmot kergessek. Mi van, ha
megpróbálom, és semmire sem viszem képzőművészként? Aztán mi
lesz?
És ezzel a végszóval tekintsük befejezettnek a mai ülést, doki.
Hazafelé be kell még mennem a rendőrségre, hogy átnézzem a fotókat.
Legalább jó ürügyem lesz felhívni este Garyt.

243
 HUSZONHARMADIK ÜLÉS

Bocs, hogy olyan váratlanul kértem találkozót, doki, de annyi

szarság történt az elmúlt napokban, hogy képtelen voltam kivárni a
szokásos időpontunkat.
Miután legutóbb elmentem innen, egyenesen a Clayton Falls-i
rendőrségre hajtottam, és egy órán át nézegettem a fényképeket. Már
abba akartam hagyni, mert kikészült a hátam, és az összes pszichopata
kezdett ugyanúgy kinézni, csak az egyik volt ismerős, de eszembe
jutott, hogy nemrég az újságban láttam a képét. Aztán Garyre
gondoltam, aki odakint rohangált a fantomképet mutogatva, és erőt
vettem magamon. Majdnem továbblapoztam egy kopaszra borotvált,
szakállas alak képét, de valami abban a jámbor kék szemében, ami
annyira nem passzolt az arca többi részhez, arra késztetett, hogy
alaposan is szemügyre vegyem.
Ő volt az.
Elöntött a hideg veríték, és minden összefolyt a szemem előtt.
Nehogy elájuljak, elszakítottam róla a tekintetemet, és az asztalra
hajtottam a homlokomat. Heves szívverésemre koncentráltam,
mélyeket lélegeztem, és a szívdobogásom ritmusára ismételgettem:
Halott... halott... halott. Amikor kitisztult a látásom, és a szívem is
lecsillapodott, szembenéztem a fényképpel.
Odaintettem az egyik zsarunak, hogy jöjjön közelebb, és amikor
mondtam neki, hogy mit találtam, felhívta Garyt a mobilján. A
fényképeken nem volt név, a zsaruk pedig sem mire sem voltak
hajlandók válaszolni, úgyhogy nem tágítottam attól, hogy beszélni
akarok Garyvel.
– Nem értem, miért nem mondják meg, hogy ki volt az -
nyilvántartásban van. Órákon át nézegettem ezeket a kibaszott
fényképeket, az lenne a legkevesebb, hogy elárulják a nevét!
– Óriási, hogy azonosított egy fotót, Annie, de először alá kell
támasztanunk az információt. Nem szeretném, ha teljesen belelovalná
magát, aztán kiderülne, hogy nem is ő volt.

244
 – Ő az. Egy egész évet töltöttem vele.
– Egy pillanatig sem kételkedem magában, és amint meg van a
teljes háttértörténet, felhívom. Addig is menjen szépen haza, és
pihenjen egyet, rendben? És arra kérném, írjon egy listát
mindazokról, akik esetleg ártani akarhatnak magának.
– Nincs senki, a dilidokimnak már írtam egy ilyet, minden
istenverte ember rajta van, akit csak ismerek. A Pszichónak biztosan
volt egy haverja, aki...
– És éppen erre próbálok rájönni. Most menjen szépen haza,
küldje el nekem azt a listát, és hamarosan beszélünk.
Másnap fel-alá járkálva vártam otthon, hogy felhívjon Gary, de
nem hívott, és a mobilját sem vette fel. Néhány órát takarítással
ütöttem el, aztán fúrni kezdte az oldalamat az az is merős kép a
rendőrségről, és szépen végiglapoztam az összes, kidobásra szánt
újságot. A legutolsóban megakadt a szemem egy cikk címén: „Frissen
szabadult elítéltet köröznek bolti rablás miatt”, és elkezdtem olvasni
a cikket. Amint a névhez értem, már tudtam is, ki az. Anyu
mostohatestvére. A dátumból kiderült, hogy pár hete szabadulhatott,
és fogalmam sem volt, anyu tudja-e, vagy elmondjam-e neki. Egész
délután azt latolgattam, én legyek-e az, aki közli vele. Ötre olyan
voltam már, mint egy beszpídezett mókus, úgyhogy amikor anyu
telefonált, és áthívott spagettire, igent mondtam.
A vacsora nem volt rossz, de amikor befejeztük, és épp azon
tanakodtam, hogy közöljem-e vele a mostohatestvéréről szóló hírt,
anyu egy kislányról kezdett beszélni, aki Calgaryból tűnt el. Mondtam
neki, hogy nem akarom hallani. De csak fecsegett megállás nélkül, ki
nem hagyott volna semmit, hogy az anyuka a tévében könyörög, hogy
menjen haza a lánya, de anyu szerint nem kezeli jól a riportereket.
– Durva velük... ha azt akarja, hogy segítsenek visszaszerezni a
lányát, jobb, ha változtat a viselkedésén.
– A riporterek elég tolakodóak tudnak lenni, anyu, te is jól tudod.
– Jelenleg a sajtó a legkisebb gondja. A rendőrség az apát faggatja,
a jelek szerint van egy barátnője. Aki pedig terhes.

245
 – Anyu, kérlek szépen, nem hagyhatnánk ezt?
Már nyitotta a száját, de mielőtt megint rákezdhette volna,
kibuggyant belőlem:
– Láttam Dwight fényképét az újságban.
Azonnal becsukta a száját, és rám meredt.
– A mostohabátyádét. Kiengedték, anyu, de most keresik, hogy
kihallgassák egy rablás miatt, a...
– Nem kérsz többet? - nézett velem farkasszemet.
– Sajnálom, ha felizgattalak, csak úgy gondoltam...
– Van még egy kis szósz. - Semmilyen érzelmet nem tükrözött az
arca, de ahogy a szalvétát csavargatta, abból tudtam, jobb lesz, ha
nem forszírozom.
– Nem, elég volt. Tiszta görcsben van a gyomrom, mert ma
azonosítottam egy fotót a rendőrségen. Gary még nem árulta el a
nevét, de utánanéz a fickónak. Azt mondta, hamarosan többet tud
mondani nekem.
Anyu egy pillanatra rám nézett, bólintott, és azt mondta:
– Jó. Talán végre magad mögött tudhatod az egészet, Panka maci. -
Megveregette a kezem.
Wayne felállt, és kiment rágyújtani.
Miután távozott, folytattam:
– Nos, még nem egészen. Gary szerint a pasasnak társa is lehetett,
ő próbálhatott elkapni a múltkor.
Anyu a homlokát ráncolta.
– Mi a fenének próbál Gary ijesztgetni téged?
– Nem próbál ijesztgetni, a fényképem miatt van, ami a Pszichónál
volt. Úgy gondoltam, biztosan az irodából szerezte, vagy ilyesmi, de
Gary megkérdőjelezte, hogy miért épp az kel lett volna neki. Még azt
a listát is elfaxoltatta velem... - Picsába! Buzgóságomban, hogy
megvédjem Garyt, nem elég, hogy beszéltem anyunak a fotóról, most
még a saját feketelistámat is kikotyognám.

246
 – Milyen listát?
– Csak azt a hülyeséget, amit a dilidokim javaslatára írtam.,,
semmiség.
– Ha semmiség, miért kell Garynek? Mi van azon a listán!
Fenébe! Nem volt hajlandó leszállni róla.
– Csak pár ember, akinek oka lehetett, hogy nehezteljen rám, vagy
mi.
– Mint például?
Az aztán holtbiztos, hogy nem fogom közölni vele, gyakorlatilag
mindenki rajta van, aki közel áll hozzám, úgyhogy azt feleltem:
– Csak pár volt barátom, meg néhány régi kuncsaft. Ja, és a
„rejtélyes” ingatlanügynök, akivel versenyeztem.
– Vagyis Christina.
– Nem. Az, akivel versenyeztem az elején.
– Nem mondta el? - húzta össze a szemét.
– Ki nem mondott el mit?
– Nem akarok bajt keverni.
– Gyerünk már, anyu! Mi van?
– Azt hiszem, tudnod kell róla. - Nagy levegőt vett. - Emlékszel
Carol barátnőmre? Nos, a lánya, Andrea a ti irodátokban dolgozik, és
jó barátnője Christina asszisztense...
– Na és?
– Na és mindvégig Christina volt veled versenyben azért a
projektért. Ő volt a másik ingatlanügynök.
– Kizárt dolog. Christina elmondta volna. Csak azért őt választotta
a befektető, mert én eltűntem.
Megvonta a vállát.
– Én is ugyanígy hittem, de aztán Andrea elmondta, hogy Christina
asszisztense hétvégéket dolgozott át, hogy elkészítse az ajánlatot. Még
a marketingmunka egy részét is látta, amit Christina tervezett a

247
befektetőnek.
Megráztam a fejem.
– Christina soha nem cseszne át így. Neki sokkal fontosabb a
barátság, mint a pénz.
– Ha már a pénzről van szó, úgy hallottam, a férjének anyagi
gondjai vannak. Nem volt olcsó az a ház, amit Christinának vett, de ő
aztán képtelen gátat szabni a költekezésnek. Nagyon megértő férfi
lehet. Christina rettenetesen összemelegedett Luke-kal, amíg te nem
voltál itt.
– Engem akartak megkeresni, persze, hogy sok időt töltöttek
egymással. És nem Drew vette neki a házat, együtt vásárolták. Szóval
szereti a jó életet. Mi ezzel a gond? Christina megdolgozik a
pénzéért...
– Most miért sértődsz meg?
– Épp arra céloztál, hogy Christina meg Luke egymással kavarnak!

– Én sosem mondtam ilyet, csak azt meséltem, amit hallottam.

Minden este ott volt az étteremben, sokszor egészen záróráig. Amiről
pedig az jut eszembe, hogy tudtad, hogy nem is állt olyan jól az
étterem, mielőtt eltűntél? Wayne a múltkor el beszélgetett a csapossal
a kocsmában, ismeri Luke főszakácsát, és azt mondta, azt is
rebesgették, hogy be kell zárni, de miután eltűntél, mindenütt benne
volt a hírekben, és kezdtek jól alakulni a dolgai. Azt hiszem, valami
jó is kisült az egészből.
A finom Alfredo-szószos csirke kődarabként ülte meg a
gyomromat.
– Ki kell mennem a fürdőszobába.
Egy percig azt hittem, hányni fogok, de hideg vizet folyattam a
kezemre, az arcomra fröcsköltem, és a tükörnek támasztottam a
homlokom, míg el nem múlt. Forró volt a tarkóm, az átizzadt hajam
rátapadt, úgyhogy belekotortam a fiókba, és kivettem egy rózsaszín
hajgumit, hogy összefogjam. Mire ki jöttem a fürdőből, anyu épp
újabb italt töltött.

248
 – Mennem kell, anyu... köszönöm a vacsorát!
– Hívj, ha kiderül valami! - Végigsimított a hátamon, és hozzátette:
- Biztos vagyok benne, hogy minden elrendeződik.
Mire hazaértem, a hányinger nyugtalan energiává alakult, ezért úgy
döntöttem, futok egyet. Még nem volt olyan késő, de ha az lett volna,
sem tudok lefeküdni - pattanásig feszültek az idegeim minden hangra.
Miközben a lábam az aszfalton csattogott, száguldoztak a
gondolataim.
Valóban volt valami Luke és Christina között? Nem úgy
emlékeztem, mintha régen, amikor együtt voltunk, túl nagy
barátságban lettek volna. Habár az sem jutott a tudomásomra, hogy ő
volt a riválisom a projektért. Kezdettől tudta volna? Ezt akarta
elmondani, amikor félbeszakítottam? Vagy azt, hogy ő és Luke? És
hogy lehet, hogy Luke sosem mondta, hogy bajban van az étterem?
Egymást érték a kérdések a fejemben, egymásba ütköztek, és még
több kérdéssé hasadtak szét.
Félórányi tempós futás után egészen lecsillapodtam, de némi
bizonytalanság egészen hazáig, még a zuhany alá is követett. Ha
hallhatnám a hangjukat, elszállna az összes őrült gondolat.
Törülközőbe burkolózva hívtam fel Luke-ot az étteremben. Azonnal
fel is vette.
– Rosszkor hívlak? - kérdeztem.
– Vannak egypáran.
– Csak azt akartam mondani, hogy ma azonosítottam a pasas
fényképét a rendőrségen. A nevét még nem tudom, de Gary amint tud,
beavat.
– Hé, ez aztán a jó hír!
– Azt hiszem. Még többet kell megtudnom.
– Tájékoztass majd, hogy mit találtak, de most mennem kell,
sajnálom, de rengeteg a dolgom, telt ház van.
Még mindig zaklatott voltam, és már majdnem mondtam, hogy
beugróm egy italra, hogy beszélgethessünk, de túl sokáig haboztam,

249
és letette.
Christinát is felhívtam a mobilján, de azt mondta, hogy majd
visszahív, mert épp aznap este van a vízparti projekt megnyitója, és
az ajtóban kell fogadnia az embereket. Miután elköszöntünk, a
kezemben tartott telefonra meredtem. A lábamnál ülő Emma felnézett
rám nagy, barna szemével.
– Jó nagy hülye vagyok, nem igaz? - Hevesen csóvált a farkát. Ezt
igennek vettem.
De aztán, miközben a hálószobám felé tartottam, végre eszembe
jutott, hol volt az a fénykép.
Beletelt némi időbe, míg Gary felvette a telefont. Nem is vettem
észre, hogy megmerevedett a testem, míg meg nem hallottam nyugodt
hangját, és kicsit oldódott az izmaimban a feszültség.
– Egész délután próbáltam hívni - mondtam.
– Sajnálom, lemerült az aksim.
– Beszélnem kell magával! - Undorral hallottam, hogy milyen
kétségbeesetten cseng a hangom.
– Hallgatom.
– Épp eszembe jutott az a fényképekkel telezsúfolt kis polc, ami ott
volt a hálószobám előtt, és... eszembe jutott. Volt egy ónkeret, amit a
többi mögé dugtam, mert egy régi képem volt benne, ugyanaz, amit a
Pszichó...
– A házából való a fénykép?
Visszatért a hányinger.
– Emma mellett sosem jutott volna be, tehát akkor kellett csinálnia,
amikor sétálni mentünk. De miért kockáztatta volna, hogy betörjön
egy fotóért?
– Jó kérdés. Volt valakinek kulcsa a házához?
– Pár hónappal azelőtt, hogy elrabolt, elhagytam a kulcscsomómat
egy kiránduláson, úgyhogy az összes zárat lecseréltettem, még
senkinek sem adtam pótkulcsot belőle.

250
 – Akkor valószínűleg olyasvalaki volt, akit maga engedett be,
Annie. Ő adta neki a képet, feltehetőleg azonosítás céljából.
Nagyot dobbant a szívem.
– De miért pont azt?
– Úgy gondolhatta, talán azt nem fogja hiányolni. Számtalan oka
lehetett.
– És akárki is próbált elkapni...
– Ugyanaz lehetett, mint aki a fényképet vitte el, vagy pedig
felbérelték, hogy fejezze be a munkát.
– Ennek semmi értelme. Miért akarna bárki is elraboltatni? Soha
nem kért senki váltságdíjat.
– Nem tudjuk, hogy eredetileg elrabolni akarta-e. Lehetséges, hogy
másra bérelték fel, aztán úgy döntött, hogy megtart ja a saját céljaira.
– Úgy gondolja, hogy meg kellett volna ölnie? Jézus Mária, Gary!
- a riasztóra ugrott a tekintetem.
– Nem fognak próbálkozni semmivel egyhamar, pillanatnyilag túl
nagy figyelem övezi, de gondoskodom róla, hogy rendszeresen arra
menjenek a járőrkocsik. És szükségem lesz minden olyan személy
nevére, aki hozzáférhetett a fotóhoz.
– Rengetegen jártak nálam, épp akkor csináltattam meg a kazánt...
– Túl bonyolult ahhoz, hogy alkalom szülte bűntény legyen. Itt
valakinek személyes indítéka kellett, hogy legyen.
– Már elküldtem azt az ostoba listát...
– Ne csak arra gondoljon, hogy ki akarhatott ártani magának,
hanem arra is, hogy ki húzta a legnagyobb hasznot az eltűnéséből.
Zúgott a fejem.
– Adjon egy kis... egy kis időt. Hogy gondolkozzak.
– Aludjon rá egyet, jó? Megadom a motelem számát Eagle
Glenben. Ha bármi eszébe jut, azonnal hívjon fel! - Már majdnem
letettem, amikor hozzátette: - És, Annie! Ezt egyelőre tartsa meg
magának, rendben?

251
 Remegő kézzel öltöztem fel, miközben egyre csak Gary szavai
jártak a fejemben. Ki húzta a legnagyobb hasznot? Luke zsúfolásig
telt étterme jutott eszembe. Christina, aki megkapta a beruházást.
Aztán eszembe jutott, hogy a Pszichó azt mondta, azért engem
választott, mert „adódott egy lehetőség”, és hogy milyen különös,
hogy az amúgy mindig oly pontos barátom épp aznap késett annyit a
vacsoráról. Azt is mondta, hogy látta Luke-ot egy nővel, de
amennyire élvezte, ha gyötörhet, nem mondta volna meg, ha Christina
az? Vagy egy esős napra tartogatta ezt a részletet? De ha volt valami
Luke és Christina között, miért nem jöttek össze, miután kikerültem a
képből?
És miért adták volna neki azt a képet? Mindkettejüknek voltak
fényképeik rólam. Nem, ez nevetséges. Christina és Luke szeret
engem - sosem bántanának.
Ki húzta a legnagyobb hasznot?
A falra meredtem, oda, ahol azelőtt a polc volt. Valaki ellopott
rólam egy képet, valaki, akit én magam engedtem be az otthonomba.
Még egyszer ellenőriztem a riasztót, és az ajtó zárjait is. Autó ment el
a ház előtt, Emma felugatott, én pedig majd’ kiugrottam a bőrömből.
Ki kellett mozdulnom.
Az Eagle Glenig tartó egyórás út közben - mellettem az anyós
ülésen Gary moteljének a neve, a szobaszáma és a Google-ról
letöltött térkép - eszembe jutott, hogy meg sem kérdeztem, mit keres
ott, de feltételeztem, hogy az én ügyemben jár. Sem mire sem
emlékszem, ami mellett aznap éjjel elhajtottam, és majd’ megfagytam
- sietségemben nem vettem kabátot, és csak egy ujjatlan trikó meg
jóganadrág volt rajtam, ami nem sokat segített. Reszketett a kezem a
kormányon.
Várnom kellett pár percig, míg Gary ajtót nyitott a kopog tatásra.
– Elnézést, a zuhany alól jövök. Mi történt? Minden rendben?
– Hé - szólaltam meg -, beszélnünk kell!
Intett, hogy menjek be.
Még szállt a gőz a levegőben, és Gary a fehér ing felső gombjait

252
gombolta be éppen. Lekapta a törülközőt a nyakából, és átdörgölte
vele a haját, ami a víztől acélszürke lett, aztán egy szék támlájára
dobta, majd gyorsan végigsimított a fején.
Nem volt valami nagy szoba, csak egy ágy, egy telefonasztalka,
tévé és fürdőszoba, és még kisebbnek hatott, amikor tudatosult
bennem, hogy most először vagyunk teljesen egyedül.
Az éjjeliszekrényen félig kiürült vörösboros palack állt. Nem
néztem volna nagyivónak, de hát mi a fenét tudtam róla?
Szó nélkül felkapta az üveget, és kérdőn húzta fel a szemöldökét.
Bólintottam. Megtöltötte az egyik poharat, ami a szobához tartozott,
és átnyújtotta. Örültem, hogy lefoglalhatom valamivel a kezemet, jól
meghúztam, és azonnal éreztem, hogy a bor a véráramomba kerül.
Ellazultak az izmaim, és kellemes melegség áradt szét bennem.
Leültem az ágy végére.
Gary elhúzott egy széket a telefonasztalkától, és felém fordította.
Leült, a térdére könyökölve előredőlt, és a tenyerébe támasztotta az
állát.
– Szóval mi a helyzet?
– Ez a szarság... megőrülök tőle. Muszáj megtalálnia a pasast, aki
megtámadott, Gary. Komolyan kezd az agyamra menni, hogy nem
tudom, ki tehette... Már mindenkiben kételkedem. Már az is eszembe
jutott, nem Christina és Luke voltak-e, csupán valami baromság miatt,
amit az anyukám hallott. Ez már kurva nagy hülyeség?
– Mit hallott az édesanyja?
– Nem ők voltak, Gary. Csak arról a vízparti projektről volt
valami, amit nekem kellett volna megkapnom, meg hogy miután
eltűntem, sokat voltak együtt. A jelek szerint anyagilag is szarban
voltak, de ez mindegy. Az a lényeg, hogy begolyózok ettől a
szarságtól.
Gary felállt, és az állát dörzsölve járkálni kezdett a szobában.
– Mi is történt azzal a projekttel?
Beszámoltam neki róla, de a végén hozzátettem:

253
 – Christina soha nem tenne velem ilyet, Gary.
– Ha azt akarja, hogy megtaláljam a felelőst, minden eshetőséget
számításba kell vennem.
– Nos, ez ki van zárva.
– Mennyire stabil a házassága?
– Elég jó, azt hiszem... Nem sokat beszél róla, de valószínűleg
csak amiatt, amin keresztülmentem.
– És sokat látták Luke-kal az étteremben?
– Igen, de most már egyáltalán nem találkoznak, csak azért jártak
össze, mert meg akartak találni.
Gary tovább járkált.
– Miért jött Glen Eagle-be, Gary? - kérdeztem. - Még mindig a
fantomképet mutogatja?
– Ma délután értem ide, és csak az éjszakásokkal beszéltem.
Holnap a nappali személyzettel találkozom.
– Nem talált még valamit a pasasról? David volt az igazi neve?
Azt mondta, amint megkapja az aktáját, beavat, de nem hívott.
– Holnap faxolnak át valamit egy másik osztályról. Jelenleg nem
mondhatok többet.
– Utálom ezt a zsaruszöveget! Én egyenesen dumálok magával, ez a
legkevesebb, amit maga is megtehet.
A frusztráció és a bor egyesült erővel döntötte romba a maradék
önuralmamat is, és könnyekben törtem ki.
Lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem az arcomat, felálltam, és
elindultam az ajtó felé, de menet közben Gary elkapta a karom, és
megfordított. A szabad kezemmel megtaszítottam a mellkasát, de nem
engedett el. Addigra már felszáradtak a könnyeim.
– Engedjen el, Gary!
– Nem, amíg le nem nyugszik.
A tenyeremmel nagyot löktem a mellkasán.

254
 – Bassza meg, Gary! Elegem van ebből a baromságból! Maguk,
zsaruk csak ültek a babérjaikon, és nem csináltak sem mit, amikor
eltűntem, erre most is csak hímez-hámoz itt nekem! Szinte minden
kibaszott éjszaka megerőszakoltak, és egy nevet sem képes idevetni?
Nem fogja fel? Nem csak az életemet basztak el, de most már arra
kell gondolnom, hogy valaki, akit ismerek, ezt is akarta! Maga meg
csak úgy egyszerűen a/l mondja, nincs jogom tudni semmit az
illetőről, aki ezt művelte velem?! - ütöttem a vállába.
Nem mozdult. Még egyszer megütöttem.
Elkapta a csuklómat.
– Hagyja abba!
– Akkor ne legyen ekkora pöcs! - meredtem rá.
– Mindent elmondok, amit lehet, anélkül hogy az ügy megoldását
veszélyeztetném.
– Magának ez csak ennyi, nem igaz? Csak egy ügy.
Most már dühösnek tűnt.
– Tudja, hány ember tűnik el évente? Hány gyerek? És a legtöbb
sosem kerül elő. Az én nővérem is eltűnt kissrác koromban, és soha
nem találtuk meg. Ezért álltam rendőrnek. Nem akartam, hogy másnak
is azt kelljen átélnie, amit az én családomnak. - Elengedte a
csuklómat. - A házasságom is emiatt az ügy miatt ment tönkre.
– Nem tudtam, hogy...
– Már azelőtt is voltak problémáink, hogy maga eltűnt volna, de
próbáltuk megoldani. Ezért kértem az áthelyezésemet a szárazföldről.
De nem sokkal azután, hogy idekerültem, magát elrabolták, és annyi
időt szántam az esetre... Egy hónappal azelőtt lépett le, hogy maga
előkerült. - Bánatosan felkacagott.
- Azt mondta, annyira lefoglal idegen emberek keresése, hogy
észre sem veszem azokat, akik ott állnak előttem.
– Elnézést kérek, Gary, mindenért. Tudom, milyen bunkó módon
viselkedem. De egyszerűen úgy ki vagyok készülve. Már azt sem
tudom, kiben bízhatom. Valaki a halálomat akarja, és... - elcsuklott a

255
hangom, és sírva fakadtam.
Gary hozzám lépett, és körém fonta a karját. Az arcom nagyjából a
melléig ért, a fejemre támasztotta az állát. Az arcomon éreztem a
mellkasából mormoló hang vibrálását.
– Senki sem fogja bántani, Annie. Nem hagyom, rendben?
Lefejtettem a fejem a mellkasáról, és felnéztem rá. Sötét volt a
szeme, a karja a hátamon pedig átperzselt a trikómon is. Jó érzés volt
erős testének dőlni, legszívesebben magamba szívtam volna az erejét,
hogy elvigyem magammal. Egymásba fonódott a tekintetünk.
Lábujjhegyen ágaskodva simultam hozzá, és az ajkára tapasztottam az
enyémet. Egy másodpercig a szája nem nyílt meg az enyém előtt, de
aztán azt mormolta:
– Ó, a fenébe!
Luke-kal mindig minden édes és gyengéd volt, szenvedélyes, de
sosem féktelen. Garyvel néma elszántsággal csókolóztunk. Mindkét
kezét a fenekemre tapasztva magához emelt, aztán lefektetett az ágyra.
Amikor fölém hajolt, és két karjával átfogott, a Pszichó képe villant
az agyamba, és megdermedtem. Gary fürkésző pillantást vetett rám,
és már felegyenesedett volna, de lehúztam magam mellé az ágyra,
hanyatt löktem, rámásztam, és mindkét kezemmel megmarkoltam a
takarót az arca mellett. Egy másodpercig így feküdtünk, a testem
minden porcikáját érzékelte, a szívem a mellének préselődve
dobogott. Merev karral szorított kicsivel a bordáim alatt, és a lába is
megfeszült, mintha fel akarna emelni magáról.
Az arcához szorítottam az enyémet, és a fülébe suttogtam:
– Nekem kell... irányítani. Csak így tudok...
Ellazította a testét, egyik tenyerébe vette az arcomat, és maga felé
fordította, hogy kénytelen legyek a szemébe nézni. A hüvelykujjával
az arcomat simogatta, és érdes, mégis gyengéd hangon kérdezte:
– Biztos, hogy ezt akarja, Annie? Ha csak eddig akart el menni,
részemről az sem baj.
Átfutott rajtam a félelem, de a kezébe fúrtam az arcomat, és
finoman harapdálni kezdtem a hüvelykujja tövét. Aztán lehajoltam

256
hozzá, a hajam függönyként borult ránk, és az ajkához nyomtam az
ajkamat.
De amint erősebben kezdett visszacsókolni, megragadta a
fenekemet, az ágyékomat pedig az övéhez szorította, feltámadt
bennem a pánik, és újra megmerevedtem. Érezte a hangulatváltozást,
és mondani akart valamit, de a feje fölött leszorítottam a kezét, és
szégyentől égő arccal mormoltam a szájába:
- Nem érhet hozzám... nem mozdulhat meg.
Nem tudtam, hogy értette-e, de elernyedt az ajka, és amikor
rátapasztottam a számat, nem csókolt vissza. Gyömöszöltem,
csipkedtem, harapdáltam az ajkát. A szájába csúsztattam a nyelvem,
és addig simogattam és szívogattam az övét, míg fel nem nyögött.
Mindkettőnkről addig húztam le a ruhát, míg fehérneműben nem
feküdtünk, a mellkasát csókolgattam, és addig simogattam a
hajammal, míg meg nem keményedett a mellbimbója, a teste pedig
libabőrös lett. Meglovagoltam, és a szemébe nézve emeltem a kezét a
mellemre, körbesimogattam vele a mellbimbómat, végighúztam az
oldalamon, és miután már nem feszélyezett, a lábam közé húztam. Az
ő kezével kényeztettem magam - a Pszichó óta az övé volt az első kéz,
amely ott megérintett, beleértve a sajátomat is. Amikor a testem erre
olyan gyönyörhullámmal felelt, amire magam sem készültem fel,
visszacsúsztattam a mellem köré. Megint megcsókoltam, aztán a
boxeralsójába akasztottam a lábujjaimat, és lehúztam róla. Aztán,
miközben még mindig őt csókoltam, lehúztam a bugyimat és lerúgtam
a lábamról.
A feje fölé szorítottam a karját, a homlokunk összeért, még mindig
rajta feküdtem, és az ajkunk épphogy csak találkozott, a számon
éreztem az enyémmel keveredő, forró leheletét. Lázasan tüzelt a bőre,
finom verítékréteg borította a testünket. Először szaggatott volt a
lélegzése, de hamarosan egyenletessé vált, ügyelt rá - miattam.
Lábujjhegyre húztam magam, széttártam a lábam, aztán lassan
ráereszkedtem. Nem ő hatolt belém, én tettem magamévá.
Visszafojtotta a lélegzetét, mire megálltam, remegő szívvel vártam,
hogy elveszítse az önuralmát, hanyatt döntsön, belém döfjön,

257
felnyársaljon, csináljon valamit. De nem mozdult. Nekem pedig sírni
lett volna kedvem. Hogy ekkora ajándékot kaptam.
Miközben fel-le csúszkáltam rajta, meg sem moccant. Ritmusról
ritmusra a légzése volt az egyetlen, ami jelezte a benne dúló ádáz
küzdelmet, és a tudat, hogy két vállra fektettem ezt az erős és
magabiztos férfit, még vadabb mozdulatokra sár kálit. Gyorsabban.
Durvábban. Kihívtam, merjen csak hozzám érni, a testén töltöttem ki
minden dühömet. Fegyverként használtam ellene a szexet. És amikor
elment, a csípője akkor sem emelkedett meg, nem döfött belém, csak
a keze görbült az enyémben, miközben egész teste megfeszült, én
pedig ujjongtam belül. Hatalmasnak éreztem magam. Addig
lovagoltam rajta, míg már fájhatott neki. De akkor sem ért hozzám.
Végül abbahagytam, elfordítottam az arcom, és elengedtem a
csuklóját. Csak ekkor emelte fel a kezét, hogy a tarkómra simítsa,
miközben gyengéden ringatni kezdett a karjában. És akkor elsírtam
magam.
Utána hanyatt feküdtünk egymás mellett, a plafont bámulva vártuk,
hogy csillapodjon a zihálásunk. Egyikünk sem szólalt meg. Olyan
szöges ellentétben állt mindazzal, amit a Pszichóval éltem át, teljes
irányítás a tehetetlenséggel szemben, hogy végül sikerült kizárnom a
Pszichó emlékét a szobából, az ágyból, a testemből. De kezdett
felszállni a köd; kezdtem kijózanodni, és arra gondoltam, ugyan mi
történik az életemmel, és hogy mit tettem épp most. Gary mondani
akart valamit, de félbeszakítottam.
- Ez volt az első alkalom, hogy... szóval, hogy azt tettem, amit
most, amióta hazakerültem. És csak azt akarom, hogy tudja, örülök,
hogy magával esett meg, de nem kell aggódnia, nem várok semmit.
Remélem, ettől nem változott köztünk semmi.
Megtört a légzése ritmusa, megszakadt, aztán újra folytatódott.
Felém fordította a fejét, szóra nyitotta a száját, de megint
közbevágtam.
– Ne értsen félre! Nem bántam meg, semmi ilyesmi, és pokolian
remélem, hogy maga sem, de nem akarok beszélgetni róla, oké?
Lépjünk túl rajta... Hogy folytatódik tovább a nyomozás?

258
 Éreztem, hogy a tekintete szinte perzseli az arcomat, de továbbra is
a mennyezetre fókuszáltam. Halkan szólalt meg.
– Miután holnap kikérdezem a hotelbelieket a fantomképpel meg a
nyilvántartási fotóval, amit átfaxoltak nekem, megyek tovább a
következő városba. Kinsolba.
El is felejtettem, milyen közel van Kinsol. Nem nagy város -
valószínűleg csak egy-két motel van benne -, és a lakosság nagy része
a börtönben dolgozik.
Felnevettem:
– Beköszönhetett volna a nagybátyámnak, de épp most engedték ki.
Gary felkönyökölt, és végigmért.
– Miféle nagybátyjának?
Azt hittem, tud róla, de anyunak és a nagybátyámnak más a
vezetékneve, úgyhogy talán mégsem.
– Anyu mostohatestvére, Dwight. Kirabolt pár bankot. Most volt
benne az újságban... keresik, hogy kihallgassák egy újabb rablás
ügyében. De nincs hozzá semmi közünk, úgyhogy ez nem sokat
segíthet magának.
Gary a hátára gördült, és felbámult a mennyezetre. Meg akartam
kérdezni, hogy mire gondol, de már megtanultam, hogy faggatózással
nem szedek ki belőle semmit.
– Tehetek valamit a nyomozás érdekében? - kérdeztem.
– Egyelőre csak próbáljon mindenkitől távol maradni.
Körül kell még szimatolnom, de holnapra több információval
szolgálhatok, és majd tájékoztatom, hogy hogyan tovább. Ha bármit
megtud, vagy eszébe jut valami, azonnal hívjon fel! És akkor is
hívhat, ha csak beszélgetni akar valakivel.
Kezdte húzni a szavakat, tudtam, hogy nemsokára elalszik, úgyhogy
azt feleltem:
– Mennem kéne. Emma otthon van.
– Szeretném, ha maradna.

259
 – Kösz, de nem hagyhatom magára egész éjszakára.
Az igazság az, hogy nem bíztam benne, képes leszek-e egész éjjel
nyugodtan feküdni mellette a körénk gabalyodott ágynemű alatt -
reggel nehéz lenne megmagyarázni, mit keresek a szekrényben.
– Nem szívesen gondolok arra, hogy ilyenkor egyedül van odakint
az országúton.
– Ide is eljutottam, nem igaz?
A félhomályos szobában felvonta a fél szemöldökét, úgyhogy a
válla és a nyaka közötti meleg mélyedésbe fúrtam a fejem, és azt
mondtam:
– Lezuhanyozom, jó?
Egy gyors tusolás után, ami alatt igyekeztem nem gondolni rá, hogy
mit műveltem, lábujjhegyen elosontam az ágyon alvó alak mellett, és
kisurrantam. Hazafelé néptelen utcákon hajtottam végig, a saját kis
világomba merültem. Ha Emma velem van, akkor csak hajtottam
volna tovább.
Gondolataim közé lebegett a beszélgetésünk Garyvel, és azt
kívántam, bár ne mondtam volna el neki, mit hallott anyu Luke-ról és
Christináról. A zsaruk minden mögött titkos indítékot keresnek. Nem
mintha emiatt nekem magamnak ne lett volna bűntudatom. De azt
tudtam, hogy ők ketten sosem ártanának nekem. Mégis úgy éreztem,
van valami, amit látnom kellene, mégsem látom. Mindent végigvettem
magamban, amiről csak tudomásom volt, de egyszerűen nem találtam
a kirakós hiányzó darabkáját.
Hosszú éjszaka volt. A szekrényben aludtam, de csak
hánykolódtam, már amennyire egy szekrényben lehet, és reggel korán
ébredtem. Kábultan ültem a teraszon a telefon mellett, vártam, hogy
Gary hívjon, és elmondja, mit talált.
El is felejtettem, hogy Luke beugrik a számlákkal, meg hogy
kölcsönadjon pár könyvet, úgyhogy meglepődtem, amikor hallottam,
hogy egy autó lassít. Amikor kinéztem, és megláttam, hogy ő az,
kocsonyává változott a lábam. Összeszedtem magam, és ajtót
nyitottam. Meg akart ölelni, de alig-alig viszonoztam.

260
 – Minden rendben? - kérdezte.
– Bocs, csak fáradt vagyok, nem aludtam valami jól az éjjel. -
Könnyed hangot akartam megütni, de feszülten csengett. Kerültem a
tekintetét.
– Kiderült már valami arról a képről, amit azonosítottál?
Motyogtam valamit, hogy Gary utánanéz. Aztán elejtettem az egyik
könyvét, és ahogy lehajoltam érte, majdnem összekoccant a fejünk.
Hátraugrottam, kutató pillantással mért végig, mire gyorsan
megkínáltam egy csésze teával. Imádkoztam, hogy gyorsan igya meg,
és felhörpintettem a magamét.
Soha nem éreztem magam olyan kétszínűnek, mint akkor, ahogy a
kutyáinkról meg a munkájáról beszéltünk, miközben csak arra vártam,
hogy szólaljon meg a telefon, és azon morfondíroztam, mi lesz, ha
Gary akkor hív, amikor még Luke is ott van.
A beszélgetés tele volt szünetekkel, és még alig nyúlt a teájához,
mikor bejelentette, hogy mennie kell. Amikor az ajtóban megölelt,
kényszerítenem kellett magam, hogy visszaöleljem, és arra
gondoltam, vajon nem érződik-e a bőrömön a bűntudat.
– Annie, biztos, hogy jól vagy?
Legszívesebben mindent bevallottam volna. De semmit sem
vallhattam be.
– Csak nagyon ki vagyok purcanva.
– Hát akkor pihenj egy kicsit, oké? Orvosi utasításra - mosolygott
rám.
– Igenis! - erőltettem az arcomra egy mosolyt.
Miután elment, már tudtam, sosem lennék képes elmondani neki, mi
történt köztünk Garyvel. Azt is tudtam, hogy ezek után vele sem
folytathatom. Luke ahhoz a nőhöz tartozott, akit elraboltak, nem
ahhoz, aki visszatért.
Egy óra múlva már majd’ megölt a feszültség, úgyhogy felhívtam
Garyt, de nem vette fel, a mobilja pedig ki volt kapcsolva. Csak
délután hívott vissza végre. Bár ne tette volna!

261
 A Pszichó valódi neve Simon Rousseau volt, és a halálakor
negyvenkét éves volt. Ontarióban nőtt fel, egy kis városkában, a
húszas évei elején költözött Vancouverbe, de végül a szigeten
telepedett le. A nyilvántartás fotója akkor készült róla, amikor
harminckilenc évesen letartóztatták, mert úgy megvert egy embert,
hogy hetekre kórházba került. A Pszichó, akit állítása szerint a
feleség bérelt fel, mert megcsalta a férje, vádalkut kötött. Egy év
múlva semmisnek nyilvánították az ítéletet azon az alapon, hogy a
rendőrség rosszul kezelt egy bizonyítékot. Amikor Kinsolból
szabadult, visszatért a szárazföldre, és ki került a rendőrség
látóköréből, egészen addig, amíg fel nem ismertem a fényképét.
Most, hogy megvolt a név, visszakövették a múltját, az éppen
aktuális hollétét próbálták összevetni megoldatlan
bűncselekményekkel. Mint kiderült, az anyja valóban rákban halt
meg, az apja pedig tényleg eltűnt, és a mai napig nem került elő sem a
holtteste, sem a kocsija.
Mivel nem találtak egyetlen képbe illő megoldatlan ügyet sem,
felülvizsgáltak pár úgymond „lezártat” is, és így találtak egy fiatal,
Lauren nevezetű nő ügyére, akit megerőszakoltak, agyonvertek, és a
háza mögötti sikátorban hagyták a holttestét. Egy hajléktalant fogtak el
a nő véres kardigánjával és retiküljével, és gyilkosság miatt állították
bíróság elé. Egy évvel később meghalt a börtönben.
Simon Rousseau, aki pár saroknyira lakott Laurentől, évekig közel
maradt a családhoz, minden karácsonykor meg is látogatta Lauren
édesanyját egészen az öt évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig.
Örültem, hogy az anyának soha nem kellett megtudnia, hogy a lánya
gyilkosát fogadta a házában minden karácsonykor.
A húszas éveiben Rousseau Vancouverben élt tehát, de fenn,
északon favágótelepeken dolgozott szakácsként. És igen, holtan
találtak egy helikopterpilóta-nőt az egyik táborból. De sosem
nyomoztak emberölés ügyében. Miután a barátja visszatért a táborba,
észrevette, hogy túl soká van távol a lány, és a keresésére indult.
Mivel nem találta, keresőosztagot küldtek ki, de egy hónapba telt,
mire megtalálták a holttestét egy vízmosás alján. Teljesen fel volt
öltözve, és el volt törve a nyaka. Mivel szürkületkor indult vissza a

262
táborba, azt feltételezték, hogy eltévedt, és lezuhant a szikláról.
Rousseau pontos tartózkodási helye és tevékenysége a szabadulása
óta egyelőre ismeretlen, és Gary szerint lehet, hogy sohasem derül ki,
más bűnügyben is felelős volt-e.
Gary beszámolója alatt a kanapén ültem, és a takaró egy felfeslett
szálával babráltam. Csaknem felfejtettem azt a vacakot.
– Visszajött már Clayton Fallsba? - kérdeztem.
– Még mindig Eagle Glenben vagyok.
– Nem azt monda, hogy ma Kinsolba megy?
– Úgy volt, de csak ma estére jön valaki a motel személyzetéből,
akivel beszélnem kell.
– Miről? Azt hittem, csak a képet mutatja körbe. Felismerte
valaki?
– Biztosra kell vennem, hogy minden szálon végigmegyek, aztán
reggel visszatérek Clayton Fallsba. Világos?
– Mint a vakablak.
– Sajnálom, Annie, de nem mondhatok többet, míg össze nem
szedtünk minden adatot. Ha tévedünk, azzal rengeteg felesleges
gyötrődést okozhatunk magának...
– Miről beszél? Csak nem azt akarja mondani, hogy tudja, ki
bérelte fel a Pszichót? Legalább annyit mondhatna, hogy ismerem-e,
nem gondolja?
– Annie... rengeteg minden forog kockán.
– Tökéletesen tisztában vagyok vele. Az én életemről van szó,
emlékszik? Vagy ezt a részt elfelejtette?
A durva hangra Emma kisétált a szobából.
– Nézze, jelenleg csak annyit mondhatok, hogy miután azonosította
Rousseau-t, lekértük az aktáit, és ennek alapján utánanéztünk az
ismert kapcsolatainak. Ez a szokványos eljárás minden nyomozásban.
Miközben ez utóbbi információra várt, találkozott az Eagle Glen-i
motel pár szobalányával a nappali váltásból. Az egyiknek ismerősnek

263
tűnt a Pszichó fantomképe, de a nyilvántartásbeli fotón nem ismerte
fel. De ha tényleg a rajzon lévő férfiról van szó, látta, hogy egy
délelőtt bement hozzá egy nagy napszemüveget viselő nő, majd
tizenöt perccel később távozott. A kocsiját nem látta, de úgy
gondolta, hogy egy másik szobalány épp az alsó szinten takarított,
ahol a parkoló is volt. Erre a szobalányra várt Gary, hogy
beszélhessen vele.
Zúgott a fejem. Milyen nő ment be a Pszichóhoz?
– Sajnálom, én csak igyekszem... rengeteg mindennel kell
megbirkóznom egyszerre - mondtam.
– Megértem. De tényleg nagyon fontos, hogy ne...
– Bocs, az anyukám hív a másikon, felveszem, és gyorsan lerázom,
vagy...
– Ne vegye fel!
– Oké, oké! - De amikor elhallgatott a csipogás, megjegyeztem: -
Úgyis mindjárt visszahív.
– Beszélt vele arról, amiről tegnap éjjel esett szó köztünk? -
feszült volt a hangja.
– Egyedül Luke-kal beszéltem ma, de neki sem...
– Semmiről sem szólhat az édesanyjának, Annie.
Volt valami a hangjában, amitől megszólalt bennem a vészcsengő.
– Gary, az anyukám az! Ha nem mondja meg, mi a lófasz folyik itt,
felhívom, és kitálalok neki minden átkozott részletet.
– Jézusom! - Egy pillanatra elnémult, aztán hallottam, hogy nagy
levegőt vesz. - Ezt nagyon nehéz lesz hallania...
– Mondja csak!
– Amikor felbukkant tegnap éjjel, említette, hogy a nagybátyja a
kinsoli börtönben volt, tehát utánanéztem, hogy egy időben voltak-e
ott Simon Rousseau-val. És igen. Az is megerősítést nyert, hogy a
nagybátyja kirakta a cella falára az unokahúgai fényképét. Így hát a
szobalány beszámolója után elfaxoltuk az engedélykérelmet, hogy

264
megvizsgálhassuk az édesanyja bankszámláját, nem volt-e bármiféle
szokatlan tranzakció.
– Nem értem... mi a fenének?
– Még beszélnem kell a másik szobalánnyal, de Annie... - ellágyult
a hangja. - Úgy tűnik, esetleg az édesanyja is benne lehet.
– Ó, a rohadt életbe!
És ez minden, amit tudok. Miután Gary bedobta a bombát, egy
másik hívást kellett fogadnia. Megígértette velem, hogy erről nem
beszélek senkinek, és azt mondta, később felhív.
Szóval ezért hívtam, doki, és ezért markolom úgy ezt a telefont,
mintha az életem múlna rajta, ki kellett mozdulnom, muszáj volt
beszélnem valakivel. Nem bírtam elviselni, hogy csak fel-alá
járkálok otthon, és azon töprengek, micsoda eszement elmélettel
álltak most elő a zsaruk. Valami idióta szobalány lát egy nőt egy
motelben, erre kisütik, hogy az anyám? Ezt nevezem utolsó
szalmaszálnak!
Nem tudom, Gary nem hagyott-e üzenetet nálam, vagy hogy tudja-e
a mobilszámomat - nem emlékszem, hogy meghagytam-e a
hangpostáján. Vagy ami még rosszabb, mi van, ha próbált hívni
útközben, de nem volt térerő? Az országúton van pár lefedetlen
szakasz. Most mennem kell - újra meg kell próbálnom.

265
 HUSZONNEGYEDIK ÜLÉS

Tudom, milyen szarul nézek ki, de higgyen nekem, doki, ha

meghallja, milyen hetem volt, meg fogja érteni, és azt is, hogy miért
kértem mára hosszabb ülést.
A múltkori találkozónkról hazafelé elmentem egy új reklámtábla
mellett az úton, amelyen azt a projektet hirdették, amit nekem kellett
volna megkapnom. Közvetlenül a nagynénémékhez vezető lehajtó
mellett volt, amiről eszembe jutott, mindig hogy felbosszantotta, ha
anyu arról az üzletről beszélt. Aztán pedig az jutott eszembe, hogy
Val néni már nem szokott avval dicsekedni, hogy milyen jól megy
Tamarának az ingatlanozás.
Amint hazaértem, felmentem Tamara honlapjára. Volt rajta pár jó
tétel, de közel sem annyi, mint amennyi régen szokott lenni. Csak úgy
kíváncsiságból beütöttem a Google-ba a nevét, mire az ingatlantanács
honlapján kötöttem ki - a fegyelmi határozatok alatt. Mint kiderült, az
én tökéletes kis unokatesómat tavaly kilencven napra eltiltották. Egy
fiktív cég képviseletében vásárolt meg egy nagyobb üzleti területet,
de azt persze nem fedte fel, hogy ő a nevezett cég tulajdonosa. Nem
valami okos.
Anyu nyilván nem tudta, különben már hallottam volna róla;
mindenki hallott volna róla. Szerencséje Val néninek, hogy épp
azelőtt tűntem el, hogy a tanács havi közlönyében bejelentették
Tamara felfüggesztését. És akkor leesett.
Amikor Gary fél óra múlva rám telefonált, azonnal belevágtam.
– Tudom, ki járhatott a Pszichónál!
Gary egy darabig hallgatott, aztán azt mondta:
– Bökje ki!
– Épp most tudtam meg, hogy bevonták az unokatestvérem
ingatlanügynöki engedélyét közvetlenül azután, hogy elraboltak, de
egy ideje már tudta, hogy ez lesz, a nagynéném viszont soha egy szót
sem szólt róla. Anyukám és a nővére egyfolytában versengenek

266
egymással, közben pedig úgy volt, hogy megkapom azt a nagy
projektet...
– Annie...
– Figyeljen már! Azt mondta, hogy egy nagy napszemüveges nő
volt, igaz?
– Igen, de...
– Val nénikém is épp ilyen napszemüvegeket kezdett hordani
anyukám után. - Anyu azért viseli, mert azt hiszi, úgy néz ki benne,
mint egy hollywoodi sztár, és hogy felhúzta magát, amikor Val néni
ugyanolyanban jelent meg! - Nagyon hasonlítanak, Val néni kicsit
magasabb, de távolabbról össze lehet keverni őket. És a nénikém járt
látogatni a nagybátyámat. Lehet, hogy ő vitte be neki a képeket.
Amikor a múlt héten elkapott az a pasas, perceken belül ott termett,
és...
– A nyilvántartás szerint az édesanyja is meglátogatta a
nagybátyját, Annie.
– Az lehetetlen... még csak beszélni sem hajlandó róla.
– Annie, videofelvételünk van róla, és ott az aláírása a látogatók
könyvében.
– A nagynéném is felöltözhetett úgy, mint ő, és odahamisíthatta az
aláírását is. Anyu úgy ír, mint egy iskolás...
Gary felsóhajtott.
– Számba vesszük ezt a lehetőséget is, rendben? De fel kell tennem
még néhány kérdést. Amikor a hegyi házban volt, nem volt soha
semmi, ami valahogy kilógott a képből? Bármi, mint például a
fénykép?
– Az az egész egy elbaszott hely volt, mi köze annak ehhez?
– Lehet, hogy akkor nem tűnt fontosnak, de nem volt ott semmi, ami
valahogy nem illett oda?
– Már mindent elmondtam, Gary.
– Néha a sokk hatására felszínre kerülhetnek az emlékek. Csak

267
menjen végig a házon gondolatban.
– Semmi nem volt.
– Esetleg a fészerben vagy a pincében...
– Hányszor kell még ezt végigcsinálnunk? Dobozok voltak benn,
fegyverek, a ruhám, egy pénzköteg, összefogva...
Rózsaszín, rózsaszín volt. Nagy levegőt vettem.
– Ó, a rohadt életbe! - Aztán mindketten elhallgattunk.
– Eszébe jutott valami? - kérdezte végül Gary.
– A Pszichónak volt egy köteg pénze. És rózsaszín hajgumival volt
összefogva, na és amikor nemrég anyunál jártam, ugyanilyen gumikat
találtam a fiókban nála, ugyanolyan színűt, rózsaszínt, a
fürdőszobában, az egyikkel össze is fogtam a hajam. De a
nagynéném...
– Megtartotta?
– Igen, de már mondtam...
– Szükségünk lesz rá összehasonlítás végett.
Kellett beszélnem arról a hülye, rózsaszín hajgumiról? Kellett,
hogy rosszul legyek?
Valahonnan a távolból hallottam Gary hangját:
– Nem jut még valami más az eszébe?
– Anyukám mostohatestvére... talán ő is benne van valamiképpen.
Megpróbálhatok beszélni Wayne-nel, hogy nem tud-e valamit. Lehet,
hogy neki elmondta anyu, miért gyűlöli annyira...
– Eszébe ne jusson! Ne felejtse el, még nem vagyunk biztosak
benne, hogy az anyjának köze volna az egészhez, és a maga érdekében
remélem, hogy nincs is, de ha igen, tényleg tönkrevághatja a
nyomozást. Ne is mondjon senkinek semmit, rendben? - Mivel nem
feleltem azonnal, a zsarus hangján tette hozzá: - Komolyan beszélek!
– És most mit fog tenni?
– Reggelre elvileg megkapjuk az engedélyt, de beletelik pár napba,

268
mire a bank átadja a kivonatokat. Közben annyi bizonyítékot szedünk
össze, amennyit csak tudunk. Ha túl hamar hívjuk be az édesanyját
kihallgatásra, fennáll az esély, hogy bizonyítékokat tüntet el, vagy
megszökik.
– Semmi szükség kihallgatásra... nem csinált semmit.
Gyengédebb hangra váltott.
– Nézze, biztosan érthetetlen ez az egész, de megígérem, hogy
amint valami határozottabbat tudunk, hívni fogom. Addig igyekezzen
távol tartani magát mindenkitől. És komolyan nagyon sajnálom,
Annie.
Visszatettem a telefont, de amint elléptem mellőle, megint csörögni
kezdett. Azt hittem, megint Gary lesz, úgyhogy meg sem néztem a
kijelzőt, csak felkaptam.
– Hála istennek, már úgy aggódtam érted, Panka maci! Órákkal
ezelőtt hagytam már egy üzenetet, és azok után, hogy mi történt a
múltkor... - Anyu elhallgatott, hogy levegőt vegyen, én pedig
próbáltam megszólalni, de gombóc volt a torkomban. - Ott vagy még,
Annie?
– Bocs, hogy nem hívtalak vissza.
Figyelmeztetni akartam, hogy Gary be fogja vinni, de mit
mondhattam volna? Gary szerint benne voltál az elrablásomban, de
szerintem a nővéred volt az? Nem, Gary talán az egész rohadt
dologban tévedett, én meg csak jól felcseszném vele anyut. Be kell
fognom a számat. Úgy markoltam a telefont, hogy az már fájt, és a
hátamat a falnak vetve a földre csúsztam. Emma előjött a
rejtőzködésből, és a mellkasomnak nyomta az orrát.
– Szóval a rendőröknek új információik vannak arról a rettenetes
alakról? - kérdezte anyu.
Ó, hát persze, rengeteg új információjuk van. Több is a
kelleténél.
– Nem, semmi új nyom... úgy tűnik, elakadt a nyomozás. Tudod,
milyenek az itteni zsaruk, a saját seggüket sem lennének képesek
megtalálni, még ha az életük múlna is rajta. - Az oldalamra

269
hemperedtem a földön. A lélegzetem felkavarta a kutyaszőrt.
– Talán így a legjobb. Csak arra kell koncentrálnod, hogy rendbe
jöjj. Talán el kellene menned egy kicsit vakációzni.
Szorosan lehunytam a szemem, hogy visszafogjam a felgyülemlő
forró könnycseppeket, és a nyelvembe haraptam, nem is kicsit.
– Remek ötlet! Tudod, azt hiszem, lehet, hogy fogom magam, és
elmegyek sátorozni Emmával pár napra.
– Látod, anyádnak mindig igaza van, de ne felejts el jelentkezni,
hogy tudjam, minden rendben. Aggódunk érted, Panka maci.
Miután letettem a telefont, körülnéztem a házban, és nem láttam
mást, csak koszt mindenütt. Ábécésorrendbe rendeztem a könyveimet,
és hipós vízzel lemostam a falakat. Egész éjszaka négykézláb
súroltam a padlót. Egyetlen négyzetcentit sem kíméltem. Míg a testem
a takarítással volt elfoglalva, az agyam azon volt, hogy kimagyarázza
az egészet.
Csak mert valaki egyszer már felbérelte a Pszichót, egyáltalán nem
biztos, hogy nem találomra választott ki - talán csak egy ismerőse
ugrott be hozzá a motelbe. Az sem feltétlenül jelent bármit is, hogy
ugyanakkor volt börtönben, mint a nagybátyám. Rengetegen voltak ott,
lehet, hogy soha nem is találkoztak. És ha mégis, lehet, hogy így
alakult ki a beteges megszállottsága irántam - látta a családi képeket.
Val néni azért nem említette Tamara felfüggesztését, mert még a
tanács döntésére vártak, aztán pedig eltűntem, és minden más
eltörpült emellett. Még jó is, hogy megnézik anyu számlatörténetét,
mert miután nem találnak semmit, arra összpontosíthatnak, hogy
megkeressék a Pszichó igazi társát - már ha egyáltalán volt neki.
Minden rendben lesz.
Csak másnap reggel hétkor, amikor abbahagytam, jöttem rá, hogy
véresre súroltam a kezemet, és több mint egy napja nem ettem.
Sikerült legyűrnöm egy kis száraz pirítóst teával.
Amikor aznap délután felhívott Gary, hogy közölje, beugrik hozzám
a hajgumiért meg a fényképért, amit a kunyhóból hoztam vissza,
beszámoltam neki az anyuval folytatott beszélgetésről, beleértve az

270
állítólagos sátorozást is. Megmondtam, hogy legalább egyszer fel kell
hívnom, különben ki tudja, mit gondol, mire azt felelte, hogy jó, de
fogjam rövidre a beszélgetéseket.
Azt javasolta, hogy Christinának és Luke-nak is ugyanezt mondjam,
nehogy valaki véletlenül is elcsessze az egészet, és azt akarta, hogy
menjek egy motelbe, de erre nem voltam hajlandó - már anélkül is
elég szar az egész, hogy még ki is kelljen költöznöm otthonról.
Megállapodtunk, hogy a hátsó udvarban rejtem el a kocsimat, és nem
nagyon fogok mutatkozni. A második emberrablási kísérlet óta Luke
és Christina mindennap telefonált, és Christina nagyon igyekezett nem
tolakodónak tűnni, felajánlotta, hogy legyek nála egy ideig, miután
pedig közöltem vele, hogy kösz, nem, hosszan hallgatott, aztán nagy
levegőt vett, és azt mondta „Oké, ahogy neked megfelel.” De tudtam,
hogy majd’ belepusztul, és hogy aggódni fognak, ha nem válaszolok,
úgyhogy mindkettőjüknek megírtam e-mailben, hogy pár napra el kell
mennem a városból, és csak azért nem telefonáltam, mert most
senkivel sem akarok beszélni: „Bocs, de épp kemény időszakon
megyek át.”
Ami nem túlzás.
Az elmúlt napokban a házamban bujkáltam, éjszaka gyertyával
világítottam. A szekrény fel sem merült, merthogy semmit nem
aludtam. Sétálni sem voltam - többnyire Emmát dédelgettem és a
bundájába sírtam.
Egyszer beültem a kocsimba, indítóztam párszor és közben
felhívtam anyut a mobilomról, és igyekeztem belesisteregni.. Azt
mondtam neki, hogy minden rendben, de épp vezetek, és mindjárt
lemerül a telefonom, úgyhogy nem tudok beszélni. Legalább ez
utóbbiban nem hazudtam – alig tudtam elköszönni, majd’
megfulladtam az erőlködéstől, hogy mindent magamban tartsak.
Megnéztem az e-mailjeimet, Christina azt írta, hogy reméli, jót tesz
majd a távollét, és jobban érzem magam, mire visszajövök.
„Hiányzol”, írta. A levél alá csupa xxx-et, ooo-t meg egy kis smiley-t
is biggyesztett.
Másnap megláttam a kocsiját, amint épp beállt a házam elé, és

271
Emma orra köré fontam a kezem, nehogy ugatni kezdjen. Christina pár
percig csak körbe-körbe járkált, aztán elhajtott. Amikor kinéztem,
rájöttem, hogy csak a küszöbön felhalmozódott újságokat vitte el.
Akkora idiótának éreztem magam! Gary felhívott, hogy elmondja,
eredményesen dolgoznak, és nagyra értékeli az együttműködésemet.
Kíváncsi voltam, azért izgatott-e, mert közelebb jutottak a
„rosszfiúhoz”. Nem ok nélkül zsaru.
Nem említettem neki, hogy nem mondtam le a mai ülést - úgyis azt
felelte volna, hogy ne jöjjek el -, és örültem, hogy nem mondtam le,
amikor ma reggel nyolckor felhívott, hogy közölje, végre megtalálták
a másik szobalányt a motelből. És igen, emlékezett a napszemüveges
nőre - olyan nagy kocsija volt, ő meg olyan kicsi, hogy erőlködnie
kellett, hogy kinyissa az ajtaját.
– Tudom, mire gondol, Gary, de biztos van... A francba, csak egy
percet adjon!
– Nagyon sajnálom, Annie, de minden nyom az anyjához vezet.
Már csak a banki információkra várunk, hogy behozhassuk
kihallgatásra. Addig is...
– De nem tudhatják biztosan, hogy ő volt ott a szállóban. Na és ha
egy alacsony nő volt, az még nem jelenti, hogy...
– Alacsony, szőke nő, Annie. A szobalány nem törődött a
rendszámmal, de a kocsi bronzszínű volt, pont, mint a mostohaapjáé,
és fénykép alapján azonosította az anyját.
A fülemben zubogott a vérem.
– De már megmondtam, hogy a nagynéném is úgy néz ki, mint ő, és
Lincolnja van, ugyanolyan színű, mint a Caddie. Lehet, hogy a
mostohatestvérük cinkosa, és ő akart elrabolni. Lehet, hogy zsarolja...
a faszom tudja. De ő még mindig szabadlábon van, és ha beszélne
Wayne-nel, ő megmondhatná, hogy anyunak semmi köze ehhez az
egészhez.
– Ha elkészültünk, behozzuk Wayne-t.
– Ha elkészültek? Mi a fenére várnak? Hogy megint eltűnjek?
– Annie, megértem, hogy frusztrált...

272
 – Kurvára nem vagyok frusztrált, dühös vagyok! Maguk, srácok,
teljesen el vannak tájolva. Ha nem csinálnak semmit, majd én
beszélek Wayne-nel, és...
– Bajba sodorja magát? Az aztán nagy segítség lesz, ugye?
– Wayne nem fog bántani. Idióta ugyan, de egyetlen erőszakos sejt
sincs a testében. Drótozzon be, ha úgy aggódik!
– Ez itt nem az Esküdt ellenségek, Annie, nem szokásunk civileket
bedrótozni, különben sincs erre kiképezve. Csak egyetlen rossz
dolgot mondjon, és elcseszi az egész ügyet, amit annyira nagyon meg
akar oldani.
– Figyeljen, Gary, egy egész rohadt évig semmit sem tehettem
magamtól odafenn. Nekem is részt kell vennem ebben. Ismerem
Wayne-t. Ha anyu mondott neki valamit a mostohatestvéréről, én ki
tudom szedni belőle.
– Sajnálom, de ez nem járható út. Türelemmel kell lennie. Most a
bíróságra kell mennem, később visszahívom.
– Oké, oké.
Az órámra pillantottam. Reggel nyolc tizenöt. Két óra múlva
Wayne ott fog ülni egyedül abban a bisztróban, ahová minden délelőtt
elmegy, ha nincs munkája, azaz általában - anyu sosem tart vele,
rendszerint a másnaposságát alussza ki ilyenkor. Hogyne, persze,
türelemmel leszek, egészen úgy egy és háromnegyed órán át.
A büfében már nagyrészt lement a reggeli csúcsforgalom, de
amikor becsúsztam az egyik bokszba az ablak előtt, még mindig
odabenn lebegett a sült szalonna illata.
Jegyzettömbbel és ceruzával felszerelt pincérnő jött oda. A
ceruzán rágásnyomokat láttam, és a körme is tövig volt rágva. Mint az
enyém. Kíváncsi lettem volna, ő min idegeskedik.
– Mit hozhatok?
– Egyelőre csak egy kávét.
– Hiszen én ismerem magát! Maga Wayne lánya, Annie, nem?
Hogy van, aranyoskám?

273
 Égette a zsebem a diktafon. Mi a fenét keresek itt? Mi van, ha
Garynek lesz igaza, és mindent elcseszek?
– Kösz, jól.
– Wayne bármelyik percben itt lehet. Megmondom neki, hogy itt
van, jó lesz, aranyos?
– Nagyszerű!
Kihozta a kávét, és amint odébbállt az asztalomtól, hallottam, hogy
csilingel az ajtó. Nem láttam ki a bokszból, hacsak fel nem álltam
volna, vagy a szélén nem lesek ki, de egyikre sem volt szükség.
– Hogy van a város legcsinosabb pincérnője, Janié?
– Megvagyok, szépfiú. Találja ki, ki előzte meg!
Mostohaapám jelent meg a boksz sarkánál.
– Szent szar, Annie! Mit keresel te itt? Anyád valami olyasmit
mondott, hogy nyaralni mentél.
A pincérnő újabb kávéval tért vissza. Wayne letelepedett velem
szemben.
– A zsaruk megint beszélni akartak velem. Ezért jöttem vissza
korábban.
Bólintott, és megkeverte a kávéját.
– Újabb információik vannak a pasasról, aki elrabolt.
A kanala megállt kevergetés közben.
– Igen? És mi?
– Kimehetnénk a levegőre? - kérdeztem. - Pokoli meleg van
idebenn. Miért nem kérünk kávét elvitelre, és ülünk ki a parkba?
– Nem is tudom, anyád hamarosan felkel, és kéne vinnem neki egy
doboz cigit.
– Nem egész napra, csak még nem akarok hazamenni. Nincs nálad
kártya?
– Játszani akarsz?
– Naná, de menjünk ki a parkba! Ki kell mennem innen, olyan szag

274
van, mintha odaégették volna a pirítóst.
Kifizettem a rendelésünket, Janié hozott két friss kávét elvitelre, és
átmentünk az úton a parkba. Kerestem egy árnyékos piknikasztalt, a
többitől távolabb. Wayne megkeverte a paklit. Próbáltam felidézni,
mit csináltunk mi ezen kívül valaha is együtt.
– Hogy őszinte legyek, Wayne, nem véletlenül futottunk össze. -
Megállt a kezében a paklival, osztásra készen. - Beszélni akartam
veled.
– Igen?
Kivertem Garyt a fejemből, és egyenesen belevágtam.
– A zsaruk úgy gondolják, hogy anyunak volt valami köze az
elrablásomhoz. Valaki ugyanolyan kocsit látott, mint a tiéd, egy motel
előtt, ahol a pasas megszállt, de szerintem...
– Rengeteg embernek van olyan kocsija.
– Tudom, de a szobalány leírása...
– A zsaruk tévednek.
Rámeredtem. Ő pedig a kártyákba.
– Nézz a szemembe, Wayne!
– Azt hittem, játszani akarsz...
– Csak nézz rám! - Lassan felemelte a fejét, és a szemembe nézett.
- Tudsz valamit?
Megrázta a fejét.
– Wayne, engedélyt kaptak, megkapják anyu banki adatait.
Elsápadt.
Nyugodt hangon beszéltem, de a fülem megint zúgni kezdett.
– Van valami köze hozzá anyunak?
Kábé öt másodpercig próbált a szemembe nézni. Aztán a kezébe
temette az arcát, és láttam, hogy reszket.
– Wayne! El kell mondanod, mi folyik itt!

275
 – Elbaszott dolog az egész, de milyen elbaszott - motyogta. - A
picsába, micsoda rohadt egy helyzet...
– WAYNE!
Rázkódni kezdett a tenyerébe temetett feje.
– Most azonnal elmondod, Wayne, vagy hívom a zsarukat, és akkor
nekik fogod elmondani!
– Sajnálom, annyira sajnálom. Nem tudtuk, hogy lányokat bánt...
esküszöm! - Kétségbeesetten pillantott rám. - Amúgy is leállítottam
volna, tényleg, de nem tudtam róla.
– Miről nem tudtál?
– Tudod, hogy az anyukád fel akarta bérelni azt az alakot... hogy
elkapjon.
Nem, nem, nem, nem!
A parkban egy fiatal anyuka hintára ültette a kisgyermekét. A
kislány visítva kacarászott. Hangját elnyomta a fülemben zubogó vér.
Wayne ajka mozgott, de csak szavak, mondat-töredékek jutottak el a
fülemig. Próbáltam a mondandójára figyelni, de egyfolytában arra
kellett gondolnom, ahogy a diktafon kis kerekei körbe-körbe
surrognak.
Az arcomba meredt.
– Francba, Annie, úgy nézel... nem is tudom.
Visszameredtem rá, és lassan ingatni kezdtem a fejem.
– Ti voltatok. Ti voltatok azok!
Felém hajolt, és hadarni kezdett.
– Meg kell hallgatnod engem is, Annie! Az egész el lett baszva. De
én nem tudtam, esküszöm, hogy nem tudtam róla! Amikor eltűntél,
anyád valahogy nem tűnt nyugtalannak. Nem vallott rá, azt hittem,
teljesen ki lesz bukva. De miután több mint egy hétig nem kerültél
elő, éjszakánként járkálni kezdett, és úgy vedelt, mint a gödény. A
második héten vagy háromszor is bement a nagybátyádhoz, úgyhogy
elé álltam, és egyenesen rákérdeztem: „Miféle zűrbe keveredtél,

276
Lorraine?” Mire csak azt hajtogatta, hogy „nem én tehetek róla”. -
Nyelt egypárat, aztán megköszörülte a torkát.
– Miről nem tehetett? Még mindig nem mondtad meg, pontosan mit
is csinált!
– Csak úgy egy hétre kellett volna eltűnnöd, de félresikerült az
egész.
Félresikerült. Ez minden, csupán félresikerült. Nem tudtam,
nevessek vagy sírjak.
– Hát ez nem semmi. Először is mi a fenének kellett engem
elrabolni? A Pszichó zsarolta Dwightot, vagy mi? Vagy Dwight
fenyegette anyut? Mindig is bejárt hozzá? Mi a lófasz történt,
Wayne?
– Nem tudom, mi ez az egész Dwighttal... anyád olyan fura lesz, ha
róla kérdezem. De nem, látott egy filmet, amiben elraboltak valami
lányt két napra, és a film után leadtak egy amolyan interjúfélét az
igazi családdal... tudod, ha egyszer valamit a fejébe vesz, ráharap,
mint a pitbull a nyers húsra.
Kezdtem összekötni a pontokat.
– Anyu azt az ötletet vette egy filmből, hogy raboltasson el?
– Lorraine azt mondta, hogy te sokkal szebb vagy, és ha egy egész
hétre tűnnél el, az sokkal többet érne.
Beletelt egy időbe, míg felfogtam Wayne szavait.
– Többet érne... a kurva életbe, csak nem azt akarod mondani, hogy
a pénzért tette?
– Azzal kezdődött, hogy azt hallotta, lehet, nem te kapod meg azt a
projektet. Ha Val rájön, parázson sütögette volna. Tudod, milyenek
ezek ketten... de ha híres lennél? Val egész életében pukkadozhatott
volna.
– És neked fogalmad sem volt róla, hogy mire készül?
– Nem, a rosseb egye meg! Esküszöm, hogy semmiről sem tudtam.
Azt mondta, hogy a nagybátyád ismer valakit a sittről, aki
megcsinálja, ahogy ő ismerte azt az uzsorást is, aki kölcsönadta neki

277
a harmincöt rongyot... én arról sem tudtam.
– Harmincöt kurva rongy? Ennyibe került tönkretenni az
életemet?! Micsoda elbaszott egy családom van!
– Anyád nem úgy tervezte, hogy bajod essék. A férfi nem hívta fel,
amikor kellett volna, ezért kezdett idegeskedni egy hét múlva. A
nagybátyád körbepuhatolózott, de senki sem tudta, hová vitt a pasas.
– De miért nem szólt a zsaruknak, miután nem mentem haza? És te
miért nem? Hagytátok, hogy... - csuklott el a hangom.
– Amint megtudtam, hogy mi folyik, mondtam neki, hogy azonnal el
kell mondanunk a zsaruknak, de az a pasas, aki a pénzt adta, azt
mondta neki, hogy őt is keresni fogják, ha kinyitja a száját, és akkor
összetöri a képét, nekem meg eltöri a lábam. Azt mondta, tesz róla,
hogy Dwightot is kicsinálják a sitten. Mondtuk neki, hogy majd azt
mondjuk, a saját lóvénkból fizettünk, de ő vissza akarta kapni a
pénzét. Ha minket sittre vágnak, sosem kapja vissza. És ha tényleg
úgy lett volna, azt mondta, odabent is el tud kapni minket.
Belegondoltam, hogy valószínűleg még sosem folytattam ilyen
hosszú beszélgetést a mostohaapámmal, ez volt az első lelkizésünk,
és most is arról beszéltünk, hogy az anyám elraboltatott, és miatta
erőszakoltak meg.
– Nem féltél, hogy bajom esik? Hogy akár meg is ölhetnek?
Nyomorúságos képet vágott.
– Minden egyes istenverte nap, de nem tehettem semmit. Ha rajtad
próbálok segíteni, Lorraine-nek esik baja. Amikor eltűntél, a
cuccaidért kapott pénzből próbált időt nyerni az uzsorástól, és
próbált felhajtani valakit, aki filmet forgatott volna rólad, de semmi
sem jött össze. Nagyjából teljesen le voltunk égve, mire előkerültél. -
Nagy levegőt vett. - Miután láttalak a kórházban, rendesen
kikészültem, de Lorraine azt mondta, erősnek kell lennünk miattad.
Az uzsorás meg még mindig ott lihegett a nyakunkban. Lorraine azt
mondta neki, hogy amint eladod a sztoridat, pénzhez fog jutni, de te
egyfolytában elzárkóztál. Fenemód igyekezett, hogy a média még
mindig odafigyeljen a sztorira.

278
 Bevillant a számtalan alkalom, amikor a riporterek mintha
pontosan tudták volna, hol vagyok, és hogy ezek szerint a kezdetektől
bennfentes információval rendelkeztek.
– Bármit kaptunk, az mind a tartozásra ment. De úgy egy hónapja a
pasas kijelentette, hogy egy összegben kell fizetnünk a többit,
különben elkapja a tökünket.
– Várj csak egy percet, az a férfi, aki el akart kapni az utcán! Az
uzsorás volt, vagy Dwight?
Wayne a földre sütötte a szemét.
– A kurva életbe, csak nem béreltetek fel valakit, hogy megint
elraboljon?
– Nem - felelte alig hallhatóan. - Az én voltam.
– Te?! Jézus Mária, Wayne, a szar is megfagyott bennem, és meg is
sérültem!
A szemembe nézett, és hadarni kezdett.
– Tudom, tudom, és nagyon sajnálom. Nem akartam! Nem akartam,
hogy eless... nem tudtam, hogy így fogsz küzdeni. Az anyád mondta,
hogy a média kezdi elveszíteni az érdeklődését. Nem volt más
választásunk, kurva nagy szarban voltunk.
– Ti voltatok szarban? Nem Wayne, a kurva nagy szar az, ha szinte
minden egyes este megerőszakolnak! Az a kurva nagy szar, ha muszáj
kapálóznod meg sírnod meg sikoltoznod, hogy minél gyorsabban
lemásszanak rólad! Az a kurva nagy szar, ha akkor pisilhetsz, ha
engedélyt adnak rá! Tudod, mit csinált, amikor rajtakapott pisilés
közben? A vécéből kellett vizet innom! A vécécsészéből, Wayne!
Még a kutyának sem engedi az ember! Na ez a kurva nagy szar!
Wayne könnyes szemmel bólogatott.
– Meghalt a lányom, Wayne! - Átnyúltam az asztalon, megfogtam a
kezét, és tenyérrel felfelé fordítottam. - Nem volt még nagyobb a feje
a tenyerednél, és máris meghalt! És most azt mondod, hogy a tulajdon
családom művelte mindezt velem? Bennetek kéne a legjobban
bíznom, ti pedig...

279
 Aztán meghallottam a tulajdon hangomat, és lesújtott rám az egész.
Kétrét görnyedtem, a lábam köré fontam a karom, miközben óriási
súly nehezedett a mellkasomra, és a fejemet mintha satuba szorították
volna. Nagy kortyokban nyeldekeltem a levegőt, miközben Wayne a
hátamat lapogatta, és egyfolytában azt hajtogatta, hogy mennyire
sajnálja. Mintha sírt is volna. Kezdett csőlátásom lenni. Éreztem,
hogy előredőlök.
Wayne elkapott, és átfont a karjával.
– Ó, a francba, Annie, nehogy elájulj itt nekem!
Pár perc múlva újra rendesen tudtam lélegezni, de még mindig
remegtem és fáztam. Felemeltem a fejem, és leráztam magamról
Wayne karját. Mély levegőt vettem, aztán feltápászkodtam, és a
karomat magam köré fonva kezdtem járkálni a pad előtt.
– Ti törtetek be a házamba is?
– Igen. Úgy volt, hogy anyád bejön utánam, és megment téged, de
amikor bementem a hálószobádba, és nem találtalak ott, megszólalt a
riasztó, mire megléptem az ablakon át. Persze amikor anyád itt
töltötte nálad az éjszakát, te is mondtad neki, hogy mikor szoktál
reggel futni menni...
Amikor macis-sütit meg fényképeket hozott nekem.
Visszahuppantam a padra.
Hosszú ideig csak ültünk egymásra meredve, nem szóltunk semmit,
csak emésztgettük a dolgokat. Legalábbis én. Végül megtörtem a
csendet.
– Ugye tudod, hogy fel kell adnotok magatokat?
– Gondoltam.
Mindketten a játszótér felé bámultunk. Egyetlen gyereket sem
láttunk. A nap eltűnt egy felhő mögött, és hűvös lett az árnyékban.
Enyhe szellő himbálta a hintákat. A park megtelt a láncok ritmikus
nyikorgásával és a közeledő vihar szagával.
– Nagyon szeretem anyádat, ugye tudod?
– Tudom.

280
 Mély levegőt vett, aztán visszadugta a kártyapaklit a dobozába.
Meg akartam állítani, azt akartam mondani, hogy játsszunk egyet
utoljára. De már késő volt. Mindenhez késő volt.
– Bemegyek veled a rendőrségre.
Gary épp akkor jött vissza a bíróságról, és felkapta a vizet, amikor
meglátta, hogy Wayne-nel vagyok, de amint Wayne közölte vele, hogy
vallomást akar tenni, rám mutatott, és azt mondta:
– Ne menjen sehová! - azzal arrébb terelte Wayne-t.
A következő néhány órában ide-oda mászkáltam a rendőrségen,
magazinokat lapozgattam, vagy csak révedeztem - a falak repedéseit
meg a foltokat számolgattam. A családom árulása sokkal jobban fájt,
mint bármi, amit a Pszichó követett el ellenem, és olyan mélységekig
hatolt, ameddig ő sosem jutott el. Menekültem a fájdalom elől, ahogy
csak tudtam.
Végül megjelent Gary.
– Nem kellett volna beszélnie vele, Annie. Ha balul sült volna el...
– De nem sült el balul - nyomtam a kezébe a kazettát.
– Ezt nem használhatjuk fel...
– Nem is kell, nem igaz? - kérdeztem. Szó sem lehetett róla, hogy
bocsánatot kérjek.
Megrázta a fejét, aztán elmondta, hogy miután Wayne beszélt egy
ügyvéddel, úgy döntött, hogy az enyhébb ítéletért teljes tanúvallomást
tesz anyám ellen. Letartóztatták emberrablásban és kényszerítésben
való bűnpártolás, valamint vétkes hanyagság vádjával. Az óvadéki
tárgyalásig őrizetben marad.
Gary elmondta, hogy a banki információk késő délutánra vagy
másnap reggelre várhatók. Most már nem is volt rájuk szükség anyám
letartóztatásához, de még alá akarta támasztani Wayne állításait,
mielőtt kihallgatta volna anyámat. Arra is vártak még, hogy
megérkezzenek a hajgumik eredményei a laborból, de lehet, hogy
csak reggelre kapják meg a jelentést. Anyu esetében nem tartottak
szökéstől - kocsija sincs -, és a társadalomra sem jelentett

281
fenyegetést, úgyhogy hacsak nem változik valami, csak reggel mennek
érte.
Felhívatták Wayne-nel, aki azt mondta neki, hogy tippet kapott egy
eladó üzletről odafenn a szigeten, és megnézi. Ha túl sokáig tartana,
inkább egy haverjánál alszik. Aztán megemlítette, hogy
összefutottunk, ha esetleg valaki látott volna minket, és hozzátette,
hogy visszajöttem a városba, de elfáradtam az úttól, úgyhogy inkább
hazamentem pihenni. Be is vette.
Mindezek után Gary kikísért a kocsimhoz.
– Jól van? Nehéz lehetett végighallgatni.
– Nem is tudom, hogy érzem magam. Ez az egész... nem is tudom -
ráztam meg a fejem. - Hallott már ilyet, hogy egy anya ezt művelje?
– Az emberek egyfolytában művelnek szörnyűségeket azokkal,
akiket szeretnek. Nem tud olyan bűncselekményt kitalálni, amit ne
követett volna már el valaki.
– Valahogy ettől nem érzem jobban magam.
– Megpróbálom felhívni, amint érte mentünk. Meg akarja nézni a
kihallgatást?
– Úristen, nem tudom, kibírnám-e.
– Tudom, hogy az édesanyja, és biztosan nagyon nehéz felfogni,
amit tett, de most keménynek kell lennie. Addig nem beszélhet vele,
amíg mi nem tettük meg, rendben?
– Asszem.
– Komolyan mondom, Annie. Azt akarom, hogy menjen egyenesen
haza. Nem is kellett volna elmondanom mindazt, amit elmondtam, de
nem akartam homályban tartani. Lehet, hogy kísértésbe esik, hogy
figyelmeztesse az anyját, de bízom benne, hogy helyesen fog
cselekedni. Ne okozzon csalódást! Ne felejtse el, hogy mit tett
magával!
Mintha emlékeztetni kellett volna rá.
Nos, részben tiszteletben tartottam Gary kérését - egyenesen
elhajtottam valahova, csak épp nem haza, hanem ide, magához. Az

282
sem érdekel, ha meglátott valaki. Minden józan ész ellenére még
mindig abban reménykedem, hogy ez az egész egy óriási tévedés.

283
 HUSZONÖTÖDIK ÜLÉS

Látta talán az újságokat - megint a címlapokon vagyok. A múltkori

ülés után egész úton hazafelé anyu járt a fejemben. Néha jó nagy
ribanc tudott lenni, általában önző, és az egyszer biztos, hogy azt
hiszi, körülötte forog a világ, de hogy ilyesmire képes legyen?!
Amikor aznap este hazaértem, Luke-tól várt egy üzenet a
hangpostámon. Persze ahhoz túlságosan is rendes gyerek, hogy
egyenesen azt mondja: „Hol a francban mászkálsz?” Ehelyett valami
olyasmit kért, hogy tudassam vele, ha hazaértem. Nem hívtam vissza -
nem tudtam, mit mondjak neki.
Aznap éjjel a szekrényben anyura gondoltam - Gary még nem
hívott -, és elképzeltem, ahogy otthon ül a tévé előtt, iszik és
cigarettázik, és fogalma sincs róla, hogy szar került a palacsintába, és
nemsokára elveszíti a lába alól a talajt. Akármennyire megbántott és
elárult, utáltam a tudatát is, hogy fogalma sincs róla, mi lesz.
Aztán eszembe jutott, amikor felhívott a nyílt napon. Bűntudatot
keltett bennem egy kávéfőző miatt, miközben pontosan tudta, hogy
néhány óra múlva elrabol egy bűnöző. Nem is szólva arról, hogyan
gondoskodott rólam a második elrablási kísérlet után - szeretve
éreztem magam, közben pedig ő tervelte ki az egész rohadt dolgot. És
akkor tudtam, hogy meg kell néznem a kihallgatást. A saját fülemmel
kell hallanom, hogy miért tette ezt velem a tulajdon anyám.
Másnap délelőtt tíz körül befutott a hívás Garytől. Aznap reggel
megkapták anyu banki adatait, amelyek pontosan passzoltak Wayne
állításaihoz, és azt is megerősítették, hogy a rózsaszín hajgumik
festéke ugyanabból a sorozatból való. Letartóztatták - jól
felbolydulhatott az egész lakókocsitelep most pedig hagyták, hadd
főjön a saját levében, míg oda nem érek a rendőrségre. Nem tartott
sokáig, noha egész úton legszívesebben visszafordultam volna.
Észre sem vettem, hogy reszketek, amíg oda nem értem, és Gary fel
nem ajánlotta a kabátját. Még mindig meleg volt, és magán viselte az
illatát. Azt kívántam, bárcsak eltűnhetnék benne! Egy kis szobából,

284
amellett, amelyikben anyut tartották fogva, egyenesen ráláttam az
ablakból, amely a túloldalon nyilván tükör lehetett. Bent volt velem
pár zsaru is, és amikor elkaptam az egyikük pillantását, a cipője orrát
kezdte bámulni.
Anyu egy szék szélén ült, a kezét a combja alá szorította, a lába
nem egészen ért le a földre. A sminkje elkenődött és kifakult,
valószínűleg még tegnapról maradt rajta, a copfja is csáléra állt. És
akkor észrevettem. Az egyik szemhéja egy picivel jobban lefittyedt.
Nem volt teljesen kiütve, de az biztos, hogy reggel bevágott egy
vodka-narancsot. Gary lépett a szobába, és odaállt mellém.
– Hogy bírja? - a vállamra fektette a kezét. Szilárdnak és melegnek
tetszett a súlya.
– Mi értelme ennek az egésznek? Megvan minden bizonyítékuk.
– Sosincs elég bizonyíték. Rengeteg gyerekjátéknak tetsző esetet
láttam, ami menet közben mégis félresiklott. Jobb lenne, ha rá tudnánk
venni, hogy bevallja, benne volt.
– Ki fogja kihallgatni?
– Én - vágta rá csillogó szemmel. Ha ló lett volna, már a zablát
harapdálja.
Anyu azonnal felderült, ahogy Gary belépett a szobába. Az én
gyomrom viszont felkavarodott.
Azzal kezdte, hogy bejelentette, a beszélgetésről kép- és
hangfelvétel készül, mire rögtön mosoly villant a kamera felé, aztán
Gary arra kérte, hogy mondja meg hangosan a nevét, címét és a
dátumot.
Miután mindezzel megvoltak, azt mondta:
– A rendőrök, akik behozták, már felolvasták önnek a jogait és a
figyelmeztetéseket, de szeretném még egyszer tájékoztatni, hogy
jogában áll ügyvéddel tanácskozni, mielőtt bármit is mondana. Nem
köteles mondani semmit, de bármi, amit mond, a bíróságon
felhasználható ön ellen.
Anyu megrázta a fejét.

285
 – Micsoda ostobaság! És ugyan kit raboltattam volna én el?
– A lányát - vonta fel Gary a szemöldökét.
– Annie-t nem elrabolták. Csak elvitte valaki.
Miután Gary nyilván úgy döntött, hogy nincs értelme jogi
kifejezéseket taglalnia, továbblépett, és ebben egyet is értettem vele.
– Aláírt nyilatkozattal rendelkezünk Wayne részéről, amelyben
pontosan kifejtette a tényállást és mindkettejük szerepét az
eseményekben. - Kinyitott az asztalon egy mappát, kivette belőle a
vallomást, és rámutatott valamire. - Megkaptuk a számlatörténetét is,
amely igazolja, hogy a városban bérelt egy furgont egy nappal azelőtt,
hogy Annie-t megtámadták. Az autókölcsönzőtől megkaptuk a fehér
furgon bérleti számláját, amelyen az ön aláírása szerepel. Van egy
szemtanúnk, aki látta önt Simon Rousseau társaságában egy Eagle
Glen-i motelben. Megerősítést nyert, hogy a Simon Rousseau
ingóságai közt lévő hajgumi pontosan egyezik a jelenleg az ön
tulajdonában lévőkkel. Tudjuk, hogy ön tette.
Anyu óriásira kerekedett szemmel feszengett a székén, de egy
pillanat múlva el is ernyedt a teste, és megigazította a szoknyája
szegélyét. Aztán az egyik körmének szentelte minden figyelmét.
Gary az asztalra tenyereit, és előredőlt.
– Nézze, a feletteseim úgy vélik, hogy maga nem azt akarta, hogy
Annie csak egy hétre tűnjön el. Wayne-nek ugyan ezt mondta, de
szerintünk azért bérelte fel Simon Rousseau-t, hogy megölje... Annie-
nek volt egy céges biztosítása, és bizonyára jól tudta, hogy maga az
egyetlen kedvezményezett. Félresikerült a terve, az igaz... Annie-nek
nem kellett volna hazakerülnie.
Anyu minden egyes mondatra összerezzent, és egyre jobban
kikerekedett a szeme. Dadogni kezdett:
– Nem... nem... ugyan már... hogy megölni? Nem... soha
életemben...
– Azt hiszem, nem értett meg, Lorraine. Nem csak úgy hiszik, hogy
a megölésére bérelte fel Simon Rousseau-t, de azt is akarják, hogy
így legyen, mert az nagy különbséget fog jelenteni a letöltendő

286
büntetésében.
Néztem, ahogy anyu többször is megnyalja az ajkát. Gary szemében
bizonyára idegességnek tűnt, de én ismertem az anyámat, és tudtam,
hogy ha az ajkát nyalogatja, az annak a biztos jele, hogy vodkától
megzápult agyát koncentrációra akarja bírni.
– Azt szeretnék, ha ezt tettem volna?
– Rengeteg idő és rengeteg pénz, az adófizetők pénze ment el erre
az ügyre. A feletteseim... nos, nemigen örülnek neki.
Na és a lakosság? Az emberek, akik az erdő átfésülésével meg
szórólapok ragasztgatásával töltötték a hétvégéiket, miközben maga
egész idő alatt jól tudta, mi történt Annie-vel... Nos, ők egyenesen a
vérét kívánják. Azaz nem csak azt akarják, hogy valaki megfizessen
ezért, de kell is nekik, hogy megfizessen érte.
– Hát, az jó, ha azt akarják, hogy megfizessenek érte. Annak
kellene megfizetnie, aki tette. - Bepárásodott a szeme. - Ha arra
gondolok, min ment keresztül Annie...
Gary gyengéd hangon szólt hozzá.
– Nézze, Lorraine, én a maga oldalán állok. Segíteni szeretnék,
hogy kikerüljön ebből a zűrből. Nem csak el akarják ítélni,
Lorraine... ki akarják szögezni a falra. Tehát hacsak nem kapok
magától valami használhatót, magára fogják húzni, hogy felbérelt
valakit a saját lánya megölésére, és én nem fogom tudni
megakadályozni.
Anyu mindkét szeme lefittyedt, ahogy elcsigázva nézett Garyre.
Nem úgy nézett ki, mint aki mindjárt besétál az egérfogóba, hogy
megcsipkedje a sajtot, inkább a széljárást szimatolta. Elnéztem
kettejüket - iszonyodva, elképedten, valahogy mégis eltávolodtam az
egésztől, mintha valaki más anyja lenne, és egy másik zsaru.
– Ott voltam magával a kórházban, Lorraine, láttam, milyen nehéz
volt magának. Tudom, hogy szívből szereti a lányát. Mindent
megtenne érte. - Anyu lába kalimpálni kezdett az asztal alatt. - De hát
Annie jól meg tudja makacsolni magát, én is tudom, és nem számít,
milyen jó tanácsot ad neki, sosem figyel magára, nem igaz?

287
 Nem voltam benne biztos, hogy tetszik, ahová ki akar lyukadni.
– Senki sem hallgat magára, ugye? Sem a lánya, sem Wayne. Nem
lehet könnyű végignézni, ahogy egyik lehetőséget szúrja el a másik
után, magának meg sohasem jut semmi belőle.
– Az az ember még egy papírzacskóból sem találna ki, ha nem
állok ott mellette. - Hátravetette a lófarkát, és sebességbe kapcsolt. -
Bizonyos férfiakat oldalba kell bökni egy kicsit, hogy rájöjjenek a
lehetőségeikre.
Gary szomorúan elmosolyodott.
– De őt nem kellett volna bökdösni, Lorraine. Ha jobb férj lett
volna, ha jobban gondoskodik magáról, akkor... szóval nem kellett
volna így tennie, nem gondolja?
Már kezdett is bólogatni, de aztán észbe kapott, és mozdulatlanná
merevedett.
– Azt is mindketten tudjuk, hogy Wayne-nek el kellett volna
rendeznie a dolgot az uzsorással, hogy megkíméljék Annie-t. De hát
ugyebár nem tette meg. Nem, magára hagyta, hogy egyedül próbálja
megoldani. Most pedig magára akarja kenni az egészet.
Olyan közel hajolt hozzá, hogy szinte összeért az orruk. Anyu úgy
szívogatta az ajkát, mintha az utolsó alkoholcseppet is ki akarná
sajtolni belőle. Már ki akarta mondani, ki akart tálalni - csak
bökdösni kellett egy kicsit.
Gary együttérzéstől csöpögő hangon folytatta:
– Wayne cserbenhagyta, kétség sem férhet hozzá, de mi
segíthetünk, Lorraine. Mi gondoskodhatunk a biztonságáról. Nem a
maga hibája, hogy ennyire kicsúsztak a kezéből a dolgok.
Erre a kis nógatásra anyu átbillent a szakadék szélén, az arca
kipirult, a szeme lázasan csillogott.
– Úgy volt, hogy csak egy hétig tartja magánál. Azt mondta, nagyon
szép lett a ház, egy hónapot töltött azzal, hogy előkészítse neki, de azt
nem volt hajlandó megmondani, hogy hol van, mert, amint mondta,
hihetőbbnek tűnök, ha tényleg nem tudom, merre keressem. Volt nála

288
nyugtató is, hogy Annie ne féljen, vagy ilyesmi... azt mondta,
nagyrészt aludni fog, és teljesen biztonságos volt az egész. Úgy volt,
hogy a hét leteltével otthagyja egy kocsi csomagtartójában az utcán,
aztán felhív, és megmondja, hol van, én meg névtelen bejelentést
teszek a rendőrségen. De aztán nem hívott, és a mobilszám, amit
megadott, már nem élt. És nem tehettem semmit, hogy megmentsem.
Az uzsorás azt mondta, összeszabdalja az arcomat. - Tágra nyílt
szemmel tapogatta meg az orcáit. - Elküldtem Wayne-t, hogy
beszéljen vele, de úgy elrontott mindent, hogy a végén még többel
tartoztunk.
– Ezt maga adta Simonnak? - csúsztatta át Gary a kunyhóban talált
képet az asztalon.
– Ez volt az egyetlen rendes kép, amit találtam... akárhányszor
lefényképezem, mindig durcás képet vág.
– Tehát fontosnak vélte, hogy vonzónak találja Annie-t?
– Látta Dwight cellájában a gyerekkori képeit, látni akarta, hogy
néz ki most, felnőttként.
Gary, aki épp a kávéjába kortyolt, félrenyelt, és elfogta a köhögés.
Vett pár mély lélegzetet, megköszörülte a torkát, de mielőtt
megszólalhatott volna, anyu már rá is zúdította záró érveit.
– Tehát láthatja, hogy nem az én hibám... ha az én tervemhez
tartotta volna magát, Annie-nek nem lett volna semmi baja. De most,
hogy mindent elmondtam, beszélhetne az érdekemben a főnökeivel, és
eligazíthatná a dolgokat. - Szépen elmosolyodott, átnyúlt az asztalon,
és Gary kezére tette a kezét. - Maga mindig is olyan férfinak tűnt a
szememben, aki tudja, hogyan kell bánni a nőkkel. Szívesen főznék
magának egy finom vacsorát nagyrabecsülésem jeléül... -
Félrebillentette a fejét, és megint rámosolygott.
Gary legalább egy percig kortyolgatta a kávéját, aztán letette a
csészét, és kihúzta a kezét anyáméból.
– Lorraine, le van tartóztatva. Maga jó sokáig nem megy sehová.
Anyu őszintén meglepetten nézett rá. Aztán zavartan. Végül
sértődötten.

289
 – De hát azt hittem, felfogta.
Gary kihúzta magát.
– Igen, felfogtam, Lorraine. Felfogtam, hogy bűncselekményt
követett el, megszegte a törvényt, sőt nem is egyet, és semmit sem tett
azért, hogy orvosolja a vétkét. Felfogtam, hogy egy gyilkost
szabadított a saját lányára. Felfogtam, hogy a gyilkos teherbe ejtette
őt, aztán megölte a csecsemő kislányát. Hogy rettegésben tartotta,
elszigetelve; összeverte, megerőszakolta és kegyetlenkedett vele...
soha nem tudhatta, nem az lesz-e az utolsó napja. Soha nem tudhatta,
miért történik mindez vele. Most végre megadhatom neki a választ,
de fenemód azt kívánom, bár ne ez lenne az!
Gary elindult kifelé a szobából, mire anyu felállt, és a karjába
kapaszkodott, amikor megpróbált elmenni mellette. Könnyek
csillogtak kék szemében, és a karjához nyomta a mellét.
– De én nem tudtam, hogy gyilkos, én soha nem akartam, hogy baja
essen... én jó anya vagyok, hát nem érti? - csuklott el a hangja.
Gary megfogta a vállát, gyengéden arrébb tolta, és továbblépett az
ajtó felé.
– Ez nem igazság!
Gary az ajtóból visszafordult, és azt mondta:
– Az nem igazság, hogy Annie-nek ilyen anya jutott!
Bejött a szobába, és odaállt mellém. Csendben néztük anyut a
tükrön át. Miután Gary kiment, anyunak pár pillanatig az arcára volt
írva a felháborodás, de aztán felemelkedett a szemhéja, ahogy az
utolsó csepp folyékony bátorság is kiszállt belőle, és eljutottak a
tudatáig Gary utolsó szavai. Elsápadt, és mindkét kezét a szájára
tapasztotta. Nem volt szüksége színlelt könnyekre. Görcsösen
vonaglani kezdett a teste, és hevesen reszketve, némán zokogott.
Riadtan pillantgatott körbe az üres szobában. Hátratántorodott, és az
ajtóra meredve, szipogva lehuppant a székre.
– Nem akar bemenni hozzá, és beszélni vele? - kérdezte Gary.
– Egyelőre képtelen vagyok rá - feleltem remegve.

290
 Megkérdeztem, hogy most mi lesz, mire azt felelte, hogy anyu és
Wayne őrizetben marad a vádemelésig, aztán kitűzik az óvadékot.
Mindaddig bele sem gondoltam, hogy tárgyalás is lehet. Az biztos,
hogy anyu vádalkut fog kötni. Bár tudtam, hogy nem kéne törődnöm
vele, akaratlanul is azon gondolkodtam, hogy honnan szerez ügyvédet,
és miből engedhetik majd meg maguknak.
– És mi van az uzsorással? Nincsenek veszélyben?
– Most azonnal utánanézünk annak is. De gondoskodni fogunk a
biztonságukról.
Egyikünk sem szólalt meg, miközben kikísért a kocsihoz - a magam
részéről fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Köszönöm, hogy
letartóztatta az anyámat, és hogy ilyen ügyesen hallgatta ki - maga
aztán tudja, hogy kell telebeszélni a fejét!
Amikor elfordultam, hogy beszálljak, Gary utánam szólt:
– Van itt magának valami - azzal átnyújtott egy pakli kártyát. - Ott
volt Wayne zsebében, amikor letartóztattuk, és arra kért, hogy adjam
oda magának. Tudatni akarja magával, hogy nagyon sajnálja. -
Elhallgatott, és a szemembe nézett. - Én is sajnálom, Annie.
– Nem kell sajnálnia. Ez a munkája, és nagyon is jól végzi. -
Tudtam, hogy keserűen hangzik, ő pedig nyomorultul festett. - Ha
megúszta volna, az még rosszabb lenne - tettem hozzá, bár abban a
pillanatban fogalmam sem volt róla, hogy ez-e az igazság.
Tudnom kellett, hogy több-e annál a férfinál, aki elkapta az
anyámat.
– Mondjon valamit, amit senki nem tud magáról!
– Mi?
– Csak mondjon valamit... bármit! - néztem a szemébe.
– Oké - állt rá végül. - Néha, ha nem tudok aludni, felkelek, és
mogyoróvajat kanalazok egyenesen az üvegből.
– Mogyoróvajat? Ezt egyszer nekem is ki kell próbálnom.
– Próbálja csak... jót tesz.

291
 Még egy pillanatig néztük egymást, aztán beszálltam a kocsimba,
és elhajtottam. A visszapillantóban láttam, hogy addig néz utánam,
míg oda nem lép hozzá pár zsaru, hátba veregetik és kezet ráznak
vele. Gondolom, ünnepeltek egy kicsit aznap. Amikor oldalra
pillantottam, észrevettem a kártyát az anyósülésen, és csak akkor
vettem észre, hogy még mindig Gary kabátja van rajtam.
Az újságok gyorsabban szagolták ki a történteket, mint ahogy anyu
tölt magának egy italt, és megállás nélkül csörgött a telefonom.
Tegnap kiszúrtam egy riportert, aki az ablakom alatt ólálkodott -
Emma elkergette. Most már nem egyszerűen az eltűnt csaj vagyok,
hanem az a csaj, akit az anyja raboltatott el. Nem tudom, hogy fogom
kibírni ezt a szarságot még egyszer.
Tegnap felhívtam Luke-ot, mert el akartam neki mondani, mi a
helyzet, mielőtt az újságokból tudná meg. Otthon volt, és egy
pillanatra mintha női hangot hallottam volna a háttérben, de lehet,
hogy csak a tévé volt.
Elmondtam neki, mit művelt anyu, és hogy letartóztatták.
Először teljesen elborzadt, egyfolytában azt kérdezgette, hogy
biztos-e, de amikor elismételtem anyu sztoriját, csak annyit mondott:
– Hú, szegény biztosan nagyon odavan most... úgy hangzik, mintha
teljesen kicsúszott volna a talaj a lába alól.
Őt sajnálja? Hát miattam nem érez semmiféle jogos felháborodást?
El akartam küldeni a fenébe. De valahogy már nem számított.
Miután letettem a telefont, a kandallópárkányon álló közös
fényképünkre meredtem. Olyan boldognak látszottunk rajta.
Másnap felhívtam Christinát, és neki is elmondtam. Először
elakadt a lélegzete, aztán azt felelte:
– Uramisten, Annie! De jól vagy? Dehogyis, hogy lehetnél?
Azonnal átmegyek! Viszek egy üveg bort, annyi elég lesz? Nem, egy
egész rekesszel! Az anyukád? A tulajdon anyád tette ezt veled?
– Igen, még én is csak próbálom felfogni. Nem halaszthatnánk el
azt a borozást? Most egy kicsit... szükségem lenne egy kis időre.

292
 Először hallgatott, aztán azt mondta:
– Hogyne, persze, de azért hívj, ha szükséged lenne rám, jó?
Otthagyok csapot-papot, és máris rohanok.
– Kösz, majd szólok.
Sem Luke-nak, sem Christinának nem mondtam meg, hogy nem
utaztam el, és nem is fogok. Azt pedig biztosan nem fogom
megmondani Christinának, hogy anyu megpróbálta rákenni a dolgot.
Az elmúlt pár napban állandóan csak ezt a jajveszékelő hangot
hallom a fejemben. És úgy néz ki, hogy nem tudom abbahagyni a
sírást.

293
 HUSZONHATODIK ÜLÉS

Bocs, hogy kihagytam a múltkori ülést, de bementem az anyámhoz,

és kellett egy kis idő, hogy összekaparjam magam. Tudja, elég
vicces, de miután meglátogattam, nagy kedvem támadt a szekrényben
aludni. Ott ácsorogtam előtte a párnával a kezemben, de tudtam, hogy
ha bemászom, az visszaesés lenne, úgyhogy visszafeküdtem az
ágyamba, és felidéztem magamban a rendelőjét. Elképzeltem, hogy a
kanapéján fekszem, és maga vigyáz rám. így sikerült elaludnom.
Ugyanabba a kihallgató helyiségbe hozták vissza anyut, és egy
pillanatra elkapta a tekintetem, de aztán félrenézett, miközben leült
velem szemben. Bő, szürke kezeslábasa ujját és alját fel kellett
hajtani, és a színétől hamuszürkének tetszett az arca - évek óta nem
láttam festetlenül. A szája sarka lefittyedt, és a rágógumi-rózsaszín
ajakbalzsam nélkül olyan sápadt volt a szája, hogy egybemosódott az
arcbőrével.
Szteppet járt a szívem a bordáim mögött, miközben megpróbáltam
kigondolni, mit is mondjak neki. - Hümm, jesszus,anyu, hogy is volt
ez, hogy elraboltattál? -, és azon tanakodtam, hogy akarom-e hallani
a válaszát. De mielőtt bármit is mondhattam volna, ő kérdezett:
– Val mit szólt?
Miután váratlanul ért, rögtön rávágtam:
– Hagyott egy üzenetet, de még nem...
– Nem mondhatsz neki semmit!
– Hogy mondod?
– Addig nem, amíg ki nem találjuk, hogy mi legyen.
– Találjuk? Ez a te problémád, anyu. Én csak azért vagyok itt, hogy
elmagyarázhasd, miért tetted ezt velem.
– Gary azt mondta, hogy már mindent tudsz. Segítened kell, Annie,
te vagy az egyetlen esélyem, hogy...
– Mi a fenének segítenék neked? Fizettél azért, hogy elraboljanak,

294
hogy bántsanak, aztán még...
– NEM! Én nem akartam, hogy bajod essék... csak... félre-siklott,
minden félresiklott, most meg... - a tenyerébe temette a fejét.
– Most meg el van baszva az egész életem, téged pedig lecsuknak.
Remek munka, anyu.
Felemelte a fejét, és lázasan pillantott körbe a szobában.
– Ez nem igazság, Annie. Nem maradhatok itt, belehalok! -
Áthajolt az asztal fölött, és megragadta a kezem. - De ha beszélnél a
rendőrökkel, megmondhatod nekik, hogy nem akarsz vádat emeltetni,
vagy elmagyarázhatnád, hogy te megérted, miért kellett...
– De én nem értem meg, anyu - húztam el a kezem.
- Nem volt más választásom... te mindig második voltál mindenki
mögött!
– Szóval mindenről én tehetek?
– Láttad, hogy bánik velem Val. Hogy mindig mennyire lenézett
minket.
– És azt is, te hogy bántál vele, ő mégsem raboltatta el a lányát,
nem igaz?
Könnyes szemmel felelt.
– Neked fogalmad sincs, Annie. Fogalmad sincs, miken mentem
keresztül - csuklott el a hangja.
– Dwighttal volt valami, ugye?
Csend.
– Ha nem mondod el, Val nénitől fogom megkérdezni.
Anyu az asztal fölé hajolt.
– NEM TEHETED EZT VELEM, majd jól kihasználja, hogy...
Kinyílt az ajtó, és egy zsaru dugta be a fejét.
– Minden rendben?
– Persze, minden - feleltem, anyu pedig bólintott, mire a zsaru
becsukta az ajtót.

295
 – Azt csak felfogtad, hogy a média talán máris felkereste Val nénit.
Megfeszült a válla.
– A riporterek minden részletet tudni akarnak rólad, hogy milyen
voltál gyerekként, mi történt gyerekkorodban, hogy ilyen pocsék anya
lettél.
– Én jó anya vagyok, nem olyan, mint az enyém! Val pedig soha
nem fog a gyerekkorunkról beszélni. Nem akarja, hogy a tökéletes kis
világában bárki is megtudja, mit művelt. - Elgondolkodóvá vált a
hangja. - Azt utálná... - Az egyik körme máris dobolni kezdett.
A rémülettől görcsbe rándult a gyomrom.
– Anyu, ne rontsd el még jobban, mint...
Áthajolt az asztal fölött.
– Tudod, ő volt apánk kedvence, de a mostohaapánké még inkább -
mosolyodott el keserűen. - Amikor anyám rájött, hogy a férje az egyik
lányával hál, Val azt mondta neki, hogy én vagyok az. A következő
pillanatban már kinn is volt a cuccom a ház előtt, a mostohaapánk
pedig elhagyta a várost. Ha Dwight nem lett volna, lakhattam volna
kartondobozban.– Dwight?
– Miután otthonról kirúgtak, hozzáköltöztem. Én pincérkedtem, ő
meg kőműveskedett, amikor előállt azzal a bankos ötlettel. -
Felcsillant a szeme. - Miután elkapták, alig éltem meg valahogy,
pedig napi két műszakot dolgoztam le. Aztán átjött Val egy sráccal,
akivel megismerkedett, előadta, mekkora háza van a szüleinek,
milyen jól megy az ékszerboltjuk...
– Apu.
Egy pillanatra mindketten elhallgattunk.
– Úgy volt, hogy miután Dwight kiszabadul, újra együtt leszünk,
csakhogy pénz kellett. De megint elkapták, úgyhogy megmondtam
neki, hogy lépnem kell, és léptem is, hozzámentem Wayne-hez. -
Megcsóválta a fejét. - Amíg úgy nem volt, hogy megkapod azt a
projektet, nem gondoltam, hogy jobbra fordulhat a helyzetem. De
aztán meghallottam, hogy Christina ellen kell versenybe szállnod. Ő

296
pedig sokkal jobb a szakmában. - Sziszegve szűrte a szavakat a fogai
között. - Ha vesztettél volna, Val egész életemben azt dörgöli az
orrom alá.
– Úgyhogy úgy döntöttél, inkább az enyémet teszed tönkre.
– Rajtad is segített volna a tervem... megalapozhattad volna az
életedet. De semmi sem úgy alakult. Wayne hasznavehetetlen. Dwight
legalább igyekezett.
– Miattad rabolta ki azt a boltot?
Bólintott.
– Megadtam a számod annak a filmproducernek, de te csak húztad
az időt, nekem pedig törlesztenem kellett az uzsorásnak. Nem tudom,
hol lehet most Dwight.
– Téged egyáltalán nem érdekel, hogy mibe sodortál bele?
– Gyűlölöm, amit az az ember veled tett, de úgy volt, hogy csak
egy hétre tűnsz el, Annie. Ami azután történt, baleset volt.
– Hogy a fenébe mondhatod, hogy baleset volt? Felbéreltél valakit,
aki megerőszakolt, aki a gyerekem halálát okozta!
– Épp olyan volt, mint amikor te jégkrémet akartál, és megkérted
apádat, hogy hozzon neked a boltból.
Beletelt pár pillanatba, mire leestek a szavai, és még többe, mire
visszanyertem a hangom.
– A balesetről beszélsz.
Bólintott.
– Te sem akartad, hogy meghaljanak.
A mellkasom összeszorult, minden levegő kiszállt a testemből.
Olyan intenzív volt a fájdalom, hogy már-már azt hittem,
szívrohamom van, aztán kivert a hideg veríték, és remegni kezdtem.
Az arcát fürkésztem, abban reménykedtem, hogy félreértettem, de
elégedettnek tűnt - önelégültnek.
Könnyes szemmel nyögtem ki:
– Te... te tényleg engem okolsz a halálukért. Igazából erről szólt az

297
egész, te...
– Dehogyis.
– De igen. Mindig is engem okoltál - mondtam sírva. - Ezért
gondoltad, hogy rendjén való...
– Nem figyelsz rám, Annie. Tudom, hogy csak jégkrémet akartál,
nem tervezted, hogy ezzel megölöd őket. És én sem akartam soha
rosszat neked, csak azt akartam, hogy Val hagyja abba a
fölényeskedést.
Még mindig az előbbiektől émelyegtem, amikor folytatta:
– De nem sokáig fogja folytatni. Holnap bejön hozzám egy ügyvéd.
- Felállt, és járkálni kezdett az asztal körül. Észrevettem, hogy
visszatért az arcába a szín. - Elmondom neki, hogy milyen volt Val
mellett felnőni, hogy mit művelt a mostohaapánkkal, milyen volt az
életem, miután kidobtak otthonról, hogy mindig hogy lekezelt... ez
ké s z zaklatás. - Hirtelen elhallgatott, és szembefordult velem. -
Kíváncsi vagyok, eljön-e a tárgyalásra. Akkor aztán ott kell ülnie, és
végig kell néznie, hogy az ügyvédem...
– Anyu, ha ezzel akarsz a bíróság elé állni, megint tönkreteszed az
egész életemet. Beszélnem kell róla, hogy mi történt velem. Azt kell
taglalnom, hogyan erőszakolt meg!
Tovább járkált.
– Ez az! Ki kell állítanunk az emelvényre, és akkor el kell
mondania, mit művelt!
– ANYU! - Megtorpant, és rám nézett. - Ne tedd ezt velem!
– Ez nem rólad szól, Annie!
Szóra nyitottam a számat, de megmerevedtem, ahogy leesett, mit
mond. Igaza volt. Végső soron az sem számít, hogy a pénzért tette, a
közfigyelemért vagy hogy végérvényesen a nővére fölé kerekedjen.
Akárhogy is, nem rólam szól. Soha nem is szólt rólam. Sem vele, sem
a Pszichóval kapcsolatban semmi. Nem is tudom, melyik a
veszélyesebb.
Felálltam, és elindultam az ajtó felé, mire utánam szólt:

298
 – Most meg hova mész?
– Haza - azzal mentem tovább.
– Annie, állj meg!
Megpördültem, felkészültem a könnyekre, a sűrű
bocsánatkérésekre, a ne-hagyj-így-itt-engem-ekre. De csak annyit
mondott:
– Senkinek ne mondj semmit, amíg én nem tehetem! Ezt ügyesen
kell kezelni, különben...
– Szent szar, te tényleg nem értesz semmit?!
Üres tekintettel bámult rám.
– És a kurva életben nem is fogsz soha - ráztam meg a fejem.
– Legközelebb hozz nekem újságot, hogy...
– Nem lesz legközelebb, anyu.
Óriásira kerekedett a szeme.
– De hát szükségem van rád, Panka macikám!
Kopogtattam az ajtón, és miközben az odakint várakozó zsaru
kinyitotta, így feleltem:
- Ó, szerintem nagyon jól megleszel.
Miközben a rendőr visszazárta az ajtót anyura, lerogytam a
szemközti falnál lévő padra. Miután a zsaru végzett, megkérdezte, jól
vagyok-e, és hogy szeretném-e, ha idehívná Garyt. Azt mondtam,
hogy csak pár percre van szükségem, aztán magamra hagyott.
Addig számolgattam a téglákat a falban, míg le nem csillapodott a
pulzusom, aztán kisétáltam a rendőrségről.
Az újságok is tudomást szereztek a rendőrségen tett
látogatásomról, és a másnapi címlapokról a találgatások ordítottak.
Christina hagyott egy üzenetet, hogy hívjam éjjel vagy nappal
bármikor, ha beszélni akarok vele. Próbálta titkolni, de hallottam a
hangján, hogy megbántottam, amiért nem mondtam neki, hogy
bemegyek anyuhoz. Val néni is hagyott egy tétova üzenetet, amitől
elgondolkodtam, hogy vajon mennyit tudhat. De egyiküket sem hívtam

299
vissza, senkit sem hívtam vissza, aki azt üzente, hogy ha beszélgetni
akarok... Miről kellett volna beszélgetnem? Vége volt. Anyu tette -
ennyi.
Pár nap múlva az éjjeliszekrényemre tettem a művészeti iskola
brosúráját. Amikor másnap reggel ránéztem, arra gondoltam, bassza
meg, ha az álmaimat akarom követni, pénz kell, és felhívtam azt a
filmes csajt. Jót beszélgettünk. Igazam volt, mintha tényleg maradt
volna benne némi érzékenység, és úgy tűnt, mintha tiszteletben tartaná
a kívánságaimat. Igaz, hogy hollywoodi, de úgy beszél, mint egy
normális ember.
Egy részem még mindig berzenkedik a filmtől, de tudom, hogy
úgyis csinálnak egyet, és ha valaki hasznot húz az életemről szóló
filmből, akár én is lehetek az. Ráadásul nem is én leszek benne, csak
a hollywoodi verzióm - mire a mozikba jut, már nem lesz más, csak
egy film. Nem az én életem.
Megegyeztünk, hogy egy hét múlva találkozom a filmes csajjal meg
a főnökével. Jó nagy számokról beszélnek, elég nagyokról ahhoz,
hogy kényelmesen megéljek belőle életem végéig.
Amint letettem a telefont, fel is hívtam Christinát. Tudtam, hogy azt
hiszi, anyuról akarok beszélni, úgyhogy amikor megmondtam neki,
hogy végre belevágok a művészeti iskolába, a hallgatását a
meglepetésnek tulajdonítottam. De amikor továbbra sem szólalt meg,
rákérdeztem:
– Nem emlékszel? A Sziklás-hegységben, mindig arról beszéltem a
gimiben.
– De emlékszem. Csak azt nem tudom, miért pont most.
Könnyed hangon beszélt, de éreztem mögötte a rosszallást.
Régebben sem bátorított soha, de azt hittem, csak azért, mert
hiányoznék neki. Nem tudtam, most mi oka lehet rá, de azt igen, hogy
nem is akarom megtudni.
– Mert most akarok - feleltem. - És nagyon szeretném, ha felvennéd
a listádra a házamat.
– A házadat? Máris eladnád a házadat? Biztos vagy benne, hogy

300
egyelőre nem lenne jobb csak kiadni?
– Biztos. A következő pár hétben pedig rendbe akarom tenni, de
szeretném mihamarabb letudni a papírmunkát, szóval mikor tudnál
átjönni?
Egy ideig hallgatott, aztán így felelt:
– Talán hétvégén be tudok ugrani.
Szombat délelőtt meg is jelent. Miközben kitöltöttük a papírokat,
meséltem neki az iskoláról, meg hogy már alig várom, és hogy
másnap elmegyek megnézni kocsival, és hogy milyen jó lesz magam
mögött tudni ezt az egész szarságot. Nem mondott semmi kellemetlent,
de valahogy visszafogta magát, amikor válaszolgatott.
Miután az üzlettel végeztünk, kiültünk a tornác lépcsőjére egymás
mellé a délelőtti napsütésben. Valami másról is beszélni akartam még
vele.
– Azt hiszem, tudom, mit akartál elmondani aznap este, amikor
átjöttél festeni. - Kikerekedett a szeme, és vér szökött az arcába. -
Nem kell törődnöd vele. Nem haragszom rád... sem Luke-ra.
Megesik.
– Csak egyszer volt, esküszöm! - felelte zavartan. - Ittunk is, nem
jelentett semmit. Mindketten annyira aggódtunk miattad, és senki sem
értette, mit érzünk...
– Semmi baj. Őszintén. Mind tettünk olyat, amit megbántunk, de
még csak azt sem akarom, hogy te bánkódj emiatt. Amúgy sem számít
már.
– De biztosan, mert én olyan...
– Túl vagyok rajta, komolyan. Most pedig lennél szíves te is
túltenni magad? - böktem vállba a vállammal, aztán némaságba
burkolózva néztük, ahogy egy fiatal pár babakocsival elsétál a
kocsibeálló előtt.
– Hallottam, hogy az anyukád mindenkinek azt terjesztette, hogy
megpróbáltam lecsapni azt az üzletet a kezedről, mielőtt elraboltak -
szólalt meg.

301
 – Azt mondta, hogy az asszisztensed mesélt valamit egy
barátnőjének, hogy végig versenyben voltál, de tudom, hogy
valószínűleg ez is csak az ő hazugsága volt.
– Valójában részben igaza volt. Tényleg felkértek, hogy állítsak
össze nekik egy javaslatot, és találkoztunk is párszor. Tudtam, hogy
másik céggel is tárgyalnak, de azt nem, hogy te is indultál, amíg meg
nem említetted egyszer. Akkor azonnal kiszálltam, és nem is kerestek
újra, amíg el nem tűntél.
– Kiszálltál? De miért?
– Az üzlet az üzlet, a jó üzlet meg jó üzlet. De nekem fontosabb a
barátság.
– Bár elmondtad volna, akkor én szálltam volna ki, és hagytam
volna, hogy te indulj helyettem. Neked sokkal nagyobb a
tapasztalatod, és sokkal régebb óta vártál egy ilyen üzletre.
– Épp ezért nem szóltam, tudtam, hogy az lesz a vége, hogy azon
veszekszünk, melyikünk mondjon le róla!
Kitört belőlünk a nevetés, de aztán Christina megint hallgatagon
nézelődött az udvaron.
– Olyan nagyszerű ez a hely!
A fenébe, tudtam, hogy hova akar kilyukadni.
– Igen, az, és valaki biztosan imádni fogja.
– De hát te is imádod, Annie, és olyan kár, hogy...
– Christina, szállj már le erről!
Elhallgatott, és megmerevedett mellettem. Aztán megrázta a fejét.
– Nem. Ezúttal nem. Minden kívánságodat tiszteletben tartottam az
utóbbi hónapokban, befogtam a számat, amíg egyedül küszködtél
mindennel, de nem hagyom, hogy elmenekülj, Annie.
– Elmeneküljek? Ki a lófasz mondta, hogy elmenekülök? Végre
kezdem összekapni magam, Christina. Azt hittem, örülsz neki.
– Hogy eladod a házad, amit úgy imádsz? A Sziklás-hegységbe
mész tanulni, mikor itt van egyórányira az egyik legjobb iskola? Ezzel

302
nem szeded össze magad. Te mondtad, csak magad mögött hagysz
mindent.
– Kiskorom óta ebbe az iskolába akarok menni, ez a ház meg tele
van az emlékeimmel, többek között az anyáméval is.
– Pontosan, Annie. Gyerekkorod óta anyukád elől akarsz
menekülni. Azt hiszed, ettől elmúlik a fájdalmad? Nem törölheted ki
csak így a történteket.
– Te most ugratsz, vagy mi a lófasz? Azt hiszed, próbálom
elfelejteni, ami történt?
– Igen, azt hiszem, de nem tudod. Mindennap eszedbe jut, nem? Én
meg belepusztulok, hogy nem bízol bennem annyira, hogy elmondd.
Hogy nem hiszed, hogy megbirkózom vele.
– Most nem rólad van szó, hanem rólam. Én nem birkózom meg
vele. Még a pszichológusnak is alig tudok beszélni róla. És hogy
hangosan kimondjam valakinek, aki ismer, hogy elmondjam, mit
művelt velem, hogy én mit tettem... hogy utána a szemedbe nézzek...
– Szégyelled magad? Erről van szó? Nem a te hibád volt, Annie.
– De igen, hát nem érted? Nem, nem érted, nem is értheted. Mert te
sosem hagytad volna, hogy ez történjen veled.
– Szóval ezt hiszed? Jézusom, Annie, túléltél egy évet egy őrülttel,
meg kellett ölnöd, hogy megmenekülhess, én meg még a
házasságomból sem vagyok képes kilépni!
– A házasságodból? Mi a baj a házasságoddal?
– Drew meg én... nem vagyunk jól. Már a válás is szóba került.
– Ó, a picsába, de hát nem is mondtad...
– Te akartál csak könnyed témákról beszélni, nem emlékszel? Egy
szétesőben lévő házasság nem túl könnyed. - Vállat vont. - Már
azelőtt is voltak gondjaink, hogy elraboltak, de az elmúlt évben egyre
rosszabb lett.
– Miattam?
– Részben. Annyira felemésztett a keresésed, de már előtte is...

303
Tudod, hogy ebben az üzletben nem marad sok minden másra idő. Azt
hittem, a környezetváltozás segít majd, de... -újra megvonta a vállát.
Egy hónappal az elrablásom előtt vettek egy házat, és nem is
beszélt másról, csak hogy milyen új bútorokat vettek együtt. Az
hittem, remekül megvannak.
– Annyi minden megváltozott, Annie. Miután eltűntél, majdnem egy
hónapig minden éjjel rémálmaim voltak. Nem vagyok képes többé
nyílt napot tartani. Múlt héten felhívott egy fura alak, meg akart nézni
egy üres házat, mire átirányítottam egy férfi ügynökhöz. Egy egész
évig minden arról szólt, hogy próbáljak rád találni, aztán Drew végül
rábeszélt erre a hajóútra, én meg nem voltam itt, amikor kórházba
vittek. És most, hogy itthon vagy, most sem kaptalak vissza...
hiányzol. És már nem bújhatok ki az alól, hogy foglalkozzam a
házasságommal is. Drew azt akarja, hogy menjünk el tanácsadásra, én
meg nem tudom, mi a lófaszt is akarok...
Sírva fakadt. A pázsitra meredtem, és pislogva igyekeztem
visszatartani a saját könnyeimet.
– Ez az egész, ez a szörnyűség nem csak veled történt!
Mindenkivel, aki szeretett, de nem állt meg ennyinél, az egész
várossal... sok-sok nővel országszerte. Rengeteg ember élete
változott meg, nem csak a tiéd.
Elkezdtem a fűszálakat számolni.
– Semmiről nem tehetsz! Csak azt akartam, hogy tudd, nem vagy
egyedül, másoknak is fáj. Ezért értem meg, hogy miért akarsz elfutni,
legszívesebben én is elfutnék, de fel kell állni, és szembenézni a
dolgokkal. Úgy szeretlek, Annie, mint a testvéremet, de amióta csak
ismerlek, amennyire közel engedtél magadhoz, annyira ki is zártál.
Most pedig végleg meg akarsz szakítani mindent. Feladod. Mint ő...
– Mint kicsoda?
– Az a pasas.
– Szent szar, Christina, mondd, hogy nem jól hallottam, hogy ahhoz
a seggfejhez hasonlítgatsz!
– De hát neki is túl sok volt, nem igaz? Az emberek között élni.

304
Úgyhogy inkább elmenekült...
– Én nem menekülök, én továbblépek, és új életet kezdek. Soha ne
merd ahhoz hasonlítani, amit ő csinált! Ennek a beszélgetésnek vége!
- Rám meredt. - Sőt, azt hiszem, jobb lenne, ha elmennél.
– Látod? Itt van, megint menekülsz. Kiváltok belőled egy érzést, te
meg nem tudod elviselni, nem vagy képes szembenézni vele, az
egyetlen, amire képes vagy, hogy ellökj magadtól!
Felálltam, bementem a házba, és bevágtam magam mögött az ajtót.
Pár perc múlva hallottam, hogy elhajt.
Aznap este felhívott Gary, hogy elmondja, megtalálták az uzsorást,
és most azon dolgoznak, hogy meg tudják fogni valahogy. Azt is
elmondta, hogy anyuhoz özönlenek a látogatók, és kábé mindenkinek
interjút ad, aki csak megkéri.
– Nem lep meg - feleltem. - Nekem viszont van egy meglepetésem.
- Elmondtam, hogy végül rászántam magam, hogy megvalósítsam az
álmomat.
– Jaj, de örülök, Annie! Úgy látszik, végre jó úton halad.
Örültem, hogy nem úgy látja, mint Christina, és azt mondtam:
– Legalábbis kezdek. És magával mi van?
– Én is elgondolkodtam egy s máson. Az egyik kiképzőm tanácsadó
céget alapít, és engem akar társául. Bárhol élhetnék, utazhatnék,
előadásokat tarthatnék, akkor mennék szabadságra, amikor akarok.
– Azt hittem, szereti a munkáját.
– Én is, de miután felgöngyölítettük a maga ügyét, gondolkodóba
estem... Aztán meg a válás is... nem tudom, de úgy tűnik, jó alkalom a
váltásra.
Felnevettem.
– Na igen, pontosan tudom, hogy érti. Egyébként még nálam van a
kabátja.
– Tudom. Nem sürgős. Épp most vettem egy új Yukon Denalit...
– Hú, akkor tényleg nem viccelt azzal a váltással. A kapuzárási

305
pánikban szenvedő pasasok nem inkább sportkocsit szoktak venni?
– Hé, ha én egyszer elhatározok valamit, nem tökölök, de csak arra
akartam kilyukadni, okostojás, hogy arra gondoltam, valamelyik
hétvégén kiruccannék vele egy kicsit. Ha véletlenül maga felé járnék,
vagy akár maga jön be a tárgyalásra, meghívhatnám egy kávéra vagy
ebédre, vagy valami?
– Rengeteg lesz a dolgom az iskolával meg mindennel.
– Mint mondtam, nekem nem sietős.
– A mogyoróvajat is hozza?
– Tudja, még az is lehet - nevetett.
– Asszem, én pedig tudok szerezni két kanalat.
Másnap reggel korán keltem, és elautóztam az iskolához. Hogy
milyen jólesett kimozdulni a városból, még ha csak pár napra is! A
Sziklás-hegység csodálatos látványt nyújt ilyenkor, és ahogy elnéztem
az égbe meredő, óriási hegycsúcsokat, csaknem el tudtam feledkezni
a veszekedésről Christinával. Egész úton le volt húzva az ablakom,
hogy a kocsit betöltse a meleg tűlevelek tiszta, üde illata. Emma hátul
ült, a fejét kidugta az ablakon - amikor épp nem a nyakamat próbálta
nyalogatni. Ahogy lassan felhajtottam az iskolához, és megláttam
magam előtt a gyönyörű, Tudor-stílusú épületet, háttérben a
hegylánccal, egészen beleremegtem. Itt minden más lesz.
Miután leparkoltam, körbejártuk Emmával a kampuszt. Miközben
elballagtam a gyepen ülve rajzolgató lányok előtt, az egyikük
felpillantott, és egymásra mosolyogtunk. Már el is felejtettem, milyen
jólesik egy idegen mosolya. De aztán rajtam felejtette a szemét, és
láttam, hogy felismert. Épp akkor fordultam el, amikor oldalba bökte
a mellette ülő barátnőjét. Visszavittem Emmát a kocsiba, és
megkerestem a tanulmányi osztályt.
A szeptemberben kezdődő félévről már lekéstem, úgyhogy januárra
töltöttem ki a jelentkezési lapot. Nem készültem portfolióval, de
magammal vittem a vázlattömbömet, és megmutattam a tanácsadónak.
Azt mondta, nem lesz gond bejutnom, és javaslatot adott, hogy miket
adjak be a munkáim közül. Csalódtam, hogy várnom kell, de a srác

306
azt mondta, hogy felvehetek pár esti órát felkészülésképpen.
Hazafelé végig a küszöbönálló változást tervezgettem, de ahogy
közeledtem Clayton Falls felé, elkezdtek kísérteni Christina szavai:
elmenekülsz. Még mindig alig hittem, hogy volt képe ezt mondani. Mi
a fenét tud ő? És még hogy nem vagyok egyedül? Dehogynem! A
kislányom halott, az apám halott, a nővérem halott, az anyám pedig
mintha az lenne. Ki a fenének képzeli magát, hogy ítélkezzen
fölöttem?
Elmenekülsz.
Órákkal később megálltam Christináék háza előtt, felviharzottam
az ajtóig, és bedörömböltem rajta.
– Annie!
– Drew itthon van?
– Nem, egy barátjánál alszik. Mi történt?
– Nézd, elismerem, hogy nehéz időket élsz, Christina, de attól még
rohadtul nincs jogod az enyémet irányítani. Ez az én életem, az
enyém! Nem a tiéd!
– Jó, jó, Annie, én...
– Miért nem tudsz csak békén hagyni?! Gőzöd sincs róla, hogy
miken mentem keresztül!
– Nem, tényleg nincs. Mert úgysem mondod el.
– Hogy mondhattál ilyeneket? Az anyám elraboltatott, Christina!
– Igen.
– Hazudott nekem!
– Mindenkinek.
– Ott hagyott magamra! Egyedül!
– Egyes-egyedül.
– Az anyám művelte mindezt velem!
– Az anyád, Annie.
– Most meg börtönbe megy. Senkim sem maradt. Senki.

307
 – De én igen.
És ekkor megtörtem.
Christina nem ölelt magához, amíg kisírtam magam. Vállunkat
egymásénak vetve ültünk egymás mellett a földön, amíg elhüppögtem
az anyámtól elszenvedett sérelmeimet. Minden egyes
igazságtalanságot, amit gyerekkorom óta elkövetett ellenem, minden
széttört álmot és be nem teljesült kívánságot. És minden alkalommal,
amikor kiböktem egyet, Christina bólogatott, és azt mondta, igen, ezt
tette veled. És ez rossz volt. Rosszat tett veled.
Végül a sírás szipogássá szelídült, és valami különös nyugalom
szállt meg.
– Miért nem hozod be Emmát a kocsiból, én meg csinálok egy kis
teát - ajánlotta Christina.
Pizsamába bújtunk - Christina adott kölcsön egyet.
– Selyem - jelentette ki mosolyogva, mire reszketeg mosollyal
vágtam rá:
– Mi más lenne?
Aztán leültünk a konyhaasztalhoz, előttünk a teli teáskannával.
Mély levegőt vettem.
– A kislányom? Reménynek hívták.

308
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Hú, mennyi embernek tartozom hálával a regényhez nyújtott

segítségükért! Lehetetlenség fontossági sorrendben leírnom a
nevüket, hiszen e csodálatos emberek mindegyike nélkülözhetetlen
volt utam során, úgyhogy inkább az elején kezdem - ahogy minden jó
történetet.
A nagynéném, Dorothy Hartshorne, aki minden egyes vázlatot
elolvasott, megvitatta velem a pszichológiai kérdéseket, és mindig
arra buzdított, hogy folytassam. Azt is megígérte, hogy nem adja el a
kéziratot az eBayen! Béta-tesztelőim, Lori Hall, Tracy Taylor, Beth
Helms és Clare Henderson, akik elfoglaltságaik közepette is
szakítottak időt arra, hogy elolvassák a könyvemet, és megosszák
velem gondolataikat. Csodálatos mentoromat, Renni Browne-t találó
észrevételeiért és a könyvembe vetett rendületlen hitéért illeti
köszönet. Peter Gelfantól és Shannon Robertstől szintén értékes
visszajelzéseket kaptam, amelyek előrevitték a regényt.
Hálás vagyok a következőknek, amiért megosztották velem szakmai
tapasztalatukat: B. D. McPhail közrendőr, H. Carlson közrendőr, J.
D. MacNeill törzsőrmester, J. Moffat közrendőr, Dr. E.
Weisenberger, Peter Gallacher és Stephanie Witzaney. Bármely
tévedés vagy túlzás kizárólag az én hibám - vajúdás közben hajlamos
vagyok kissé elragadtatni magam!
Hálás köszönet fantasztikus ügynökömnek, Mel Berger-nek, aki
óriási türelemmel és bölcsességgel válaszolt minden kérdésemre -
pedig abból jócskán akadt! Millió köszönet csodálatos
szerkesztőmnek, Jen Enderlinnek, akinek tetszett annyira a könyvem,
hogy esélyt adjon neki, aztán velem együtt dolgozott rajta, hogy
eljusson a célszalagig. Örök hálám a St. Martin’s Press minden
munkatársának, akik óriási élményt szereztek nekem: Sally
Richardson, George Witte, Matthew Shear, Matthew Baldacci, John
Murphy, Dori Weintraub, Ann Day, Lisa Senz, Sarah Goldstein, Sara

309
Goodman, Elizabeth Catalano, Nancy Trypuc, Kim Ludlam, Anne
Marié Tallberg, az egész Broadway értékesítési csapat és az egész
Fifth Avenue értékesítési csapat. Végül, de nem utolsósorban Tom
Best, Lisa Mior és minden nagyszerű ember az H. B. Fenntől.
Mélységesen hálás vagyok Don Taylornak és Lisa Gardner-nek,
akik terjesztették a hírt.
Személyes fronton szeretnék köszönetét mondani minden
barátomnak és családtagomnak, akik hittek bennem - még akkor is,
amikor azzal fenyegetőztem, hogy elégetem a kéziratot. Minden
szeretetem a férjemé, Connelé, aki asztalhoz hozza az ételt, úgy dugja
el a csokit, hogy azért megtaláljam, és mindig tesz róla, hogy a világ
legszerencsésebb asszonyának érezzem magam.
Végül pedig, noha a Vancouver-sziget valóságos hely, a könyvben
szereplő minden város, beleértve Clayton Fallst is, a képzelet
szülötte.

310
 Tartalomjegyzék
ELSŐ ÜLÉS
MÁSODIK ÜLÉS
HARMADIK ÜLÉS
NEGYEDIK ÜLÉS
ÖTÖDIK ÜLÉS
HATODIK ÜLÉS
HETEDIK ÜLÉS
NYOLCADIK ÜLÉS
KILENCEDIK ÜLÉS
TIZEDIK ÜLÉS
TIZENEGYEDIK ÜLÉS
TIZENKETTEDIK ÜLÉS
TIZENHARMADIK ÜLÉS
TIZENNEGYEDIK ÜLÉS
TIZENÖTÖDIK ÜLÉS
TIZENHATODIK ÜLÉS
TIZENHETEDIK ÜLÉS
TIZENNYOLCADIK ÜLÉS
TIZENKILENCEDIK ÜLÉS
HUSZADIK ÜLÉS
HUSZONEGYEDIK ÜLÉS
HUSZONKETTEDIK ÜLÉS
HUSZONHARMADIK ÜLÉS
HUSZONNEGYEDIK ÜLÉS
HUSZONÖTÖDIK ÜLÉS
HUSZONHATODIK ÜLÉS
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

311