Vörösmarty Mihály és az emberiség sorskérdései

I. Bevezetés

Elhelyezése a kánonban:

Már kortársai és a jelenkor is a romantika meghatározó költőjének tekintette. Sok műfajban,

mindhárom műnemben alkotott, költészete sokban előlegezi korunk világtapasztalatát: egyén, nemzet
és emberiség sorsát egyszerre, kozmikus távlatba helyezve szemléli, alapmagatartása a kétely, a
céltalanság, otthontalanság élményéből fakadó tragikum és irónia.

Életrajz:

(1800, Pusztanyék – 1855, Budapest) apja meghal – munkát kell keresnie: a Perczel családnál tanító
(egyik fiuk Perczel Mór, később a szabadságharc tábornoka) – közben maga is tanul (székesfehérvári
ciszterciek, pesti piaristák) – folyóirat-szerkesztő (Tudományos Gyűjtemény, Koszorú) – az első költő,
aki kizárólag irodalmi munkásságból fenn tudja tartani magát – MTA tagja, Kisfaludy Társaság alapítója
– felesége Csajághy Laura – részt vesz a szabadságharcban, utána bujdosik – a szabadságharc
bukása után visszavonultan él, egyre mélyebb depresszióban.

Legfontosabb művei:

 Zalán futása (eposz, 1825)

 Csongor és Tünde (drámai költemény)
 versek: Szózat, A Guttenberg-albumba, Az emberek, Gondolatok a könyvtárban, Előszó, A vén
cigány
 irodalomszervezői munkásság – saját folyóirata az Athaeneum (Bajza Józseffel és Toldy Ferenccel,
a romantikus triász másik két tagjával)

Szerep és személyiség

 vívódó, kételkedő, befelé forduló lelki alkat

 a 19. század derekára mégis tőle várják „a” nemzeti költő, a mester, a vátesz szerepét
 a nemzeti tematika valóban fontos része költészetének (pl. 1825 – Zalán futása: a honfoglalást
mondaszerűen tematizáló nemzeti hőseposz, megjelenése a magyar romantika kezdő dátuma)
 de a népet buzdító, lelkesítő társadalmi költő hangját sosem találja meg

 a haza és az emberiség összetartozik

 ha egy nemzet elpusztul, az az emberiség tragédiája (Szózat: „a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek
veszik körűl, / S az ember millióinak / Szemében gyászköny űl”)
 az emberiség túl tág kör, nehéz értelmezni, az emberiség sorsának javításán a nemzet sorsát
elősegítve dolgozhatunk
 a Szózattól (1836) fogva Vörösmarty a reformkori harcok nagy költője, a közösségi tematika
uralkodik verseiben; úgy érzi, a „nemzet költőjének” szerepét kell vállalnia, biztatnia,
miközben személyesen tele van kételyekkel
 A nemzeti ügy iránti lelkesültség mindig világtörténelmi távlattal együttesen van jelen
bölcseleti lírájában

 az embert kettősnek látja biológiai lény és szellemi lény („Ez őrült sár, ez istenarcu lény!” – Az
emberek)
 ennek a kettősségnek jó metaforája a könyv: anyaga szemét, rongy (ebből csinálták régen),
ugyanakkor szellemi érték (tudás, emberi moralitás, eszme, szépség). Vörösmarty számára a
könyv motívuma kulcsfontosságú (A Guttenberg-albumba, Gondolatok a könyvtárban)

Romantikusan nagyívű kérdésfelvetéseihez, az emberiség és a nemzet sorsán való töprengéshez

többnyire patetikus (esetleg kiábrándultan ironikus) hangnem társul, legjellemzőbb műfajai a rövid,
csattanós, nemegyszer didaktikus epigramma, illetve az emelkedett óda és a zaklatott rapszódia.

ELEMZÉSEK

II. A Guttenberg-albumba (1839)

 Híres epigrammája, mely hatalmas ódává mélyül

 alkalmi versnek készült: Németországban kiadtak egy díszes albumot a könyvnyomtatás
feltalálójának, Guttenberg Jánosnak a tiszteletére → DE: a jövő látomása feledteti a szöveg
eredeti rendeletetését
 a jóslat előfölvetése, hogy a jövő különbözni fog a jelentől → a késleltetett főmondat okozta
feszültséggel juttatja kifejezésre látomásának feltételességét → 5 db feltétel („majd ha…”)
 tulajdonképpen ünneprontó hangulata van: most még nem lehet ünnepelni Guttenberg emlékét
és találmányát, a kultúra terjesztésének eszközét, hiszen nem valósult meg az eszményi
világ, a béke és az igazság uralma a föld népsége között, melyet a műveltség általános
elterjedésétől vártak a kor gondolkodói → ennek a gondolatnak bővítése a Gondolatok a
könyvtárban
 az indító kép („Majd ha kifárad az éj”): a felvilágosodás sugalma, a Bibliát is kezdő „Legyen
világosság” parancsa, s ugyanígy a fény-sötét harcáról szóló mítoszok (archetípus)
 az emberélet tisztelete („kihull a kard az erőszak durva kezéből”) arra enged következtetni, hogy
a vers beszélője nem forradalomként, hanem lassú, békés fejlődésként képzeli el a társadalom
átalakulását. Nem vagyonegyenlőséget hirdet, hanem a közösség összes tagjának erkölcsi
felemelkedését.
 romantika hatása: az emberi érzelmeknek az értelmet átlényegítő szerepet tulajdonított →
„áldozni tudó szív nemesíti az észt”
 Vörösmarty a romantikának nem olyan képviselői közé tartozott, akik kizárólag a nemzeti lét
keretein belül képzelték el a változásokat. Ellenkezőleg: az emberi vágyak elérése csakis
világtörténelmi folyamat függvényeként lehetséges: „a föld népsége”
 a fölfelé törő lépcsővel ábrázolható a vers szerkezete: a tudatlanság, az erőszak, a zsarnokság
alsó szintjeit a szívé és az észé követi, amivel az egyetemes összefogás lépcsejéről az Igazság
csúcsaira juthat az emberiség

III. Gondolatok a könyvtárban (1844)

 a negyvenes évek közepétől Vörösmartyt szinte kizárólag a történelem egészének értelmezése

foglalkoztatta: a G. a könyvtárban Vörösmarty hatalmas filozófiai elmélkedése → a költő
világnézeti válságáról tanúskodik
 a költemény egyetlen kínlódó monológ, tele kétségekkel, vívódással
 a vers fő része 3 nagy kérdésre és a rájuk adott feleletekre épül:

1. Miért – e lom? … Ment – e a könyvek által a világ elébb?

2. De hát ledöntsük, a mit ezredek / Ész napvilága mellett dolgozának?
3. Mi dolgunk a világon?

1. rész: Miért – e lom? … Ment – e a könyvek által a világ elébb?

 vershelyzet: a könyvtárba belépő tudóst szólítja meg, mi értelme a sok könyvnek, a kultúrának:
„Miért e lom?” (= irodalom), „Ment-e a könyvek által a világ elébb?”
 a könyvek ellentétek hordozói: kibékíthetetlen ellentét feszül a könyv anyaga és tartalma között
(„Erény van írva e lapon; de egykor / Zsivány ruhája volt. S amott? /
Az ártatlanság boldog napjai / Egy eltépett szűz gyönge öltönyén, / Vagy egy dühös bujának
 pongyoláján. /
És itt a törvény - véres lázadók /
Hamis birák és zsarnokok mezéből /
Fehérre mosdott könyvnek lapjain”) – az emberek ruhája (metonímiaként) hordozza a ruhákat
viselő emberek sorsát, a nyomorúságos valóságot, amely ellentétben áll a könyvlapokra írt
eszményekkel, szépséggel
 a Guttenberg albumában az emberiség javulásának reménye még legyűrte a kételyeket, itt már
a reménytelen kétségbeesés hangja zokog fel: ezen a földön mindenki boldogtalan („míg
nyomorra milliók születnek, / Néhány ezernek jutna üdv a földön, / Ha istenésszel, angyal
érzelemmel /
Használni tudnák éltök napjait" – feltételes módot használ, tehát azt sugallja, hogy nem tudják
kihasználni az életüket a jómódban élők sem)
 a világban és a könyvekben tetten ért ellentmondások logikusan vezetnek el a kétségbeesett
felkiáltáshoz: ”Irtózatos hazudság mindenütt!”
 a költemény egyre lejjebb zuhan a kétségekbe → a pesszimizmus mélypontjára jutunk, cinikus
és ironikus lesz: „Ment-e / A könyvek által a világ elébb? / Ment, hogy minél dicsőbbek népei, /
Salakjok annál borzasztóbb legyen”

2. rész: De hát ledöntsük, a mit ezredek / Ész napvilága mellett dolgozának?

 megjelennek a fényes lelkek (isteni ész és angyali érzelem), az el nem ismert érdem hősei, akik
segíteni próbáltak eltévelyedett társaikon → vajon hiába volt minden cselekedetük?
 A művek (az irodalom) szellemi tartalma értékes, akkor is, ha a társadalom nem tudja
felhasználni. Ha elpusztítjuk a műveket, akkor érték tűnik el, akkor elpusztítjuk az egyetlen jót is
 „Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt” → erőt vesz rajta a bizakodás, s végül a
lelkesedés, mert – bár látja az amerikai polgári demokrácia ellentmondásait – az emberi
egyenlőség és igazság megvalósulását ünnepli benne („bír a föld egy zugot, / Egy kis virányt a
puszta homokon / Hol legkelendőbb név az emberé, / Hol a teremtés ősi jogai / E névhez
"ember!" advák örökűl - / Kivéve aki feketén született, / Mert azt baromnak tartják e dicsők”…)

3. rész: Mi dolgunk a világon?

 kétszer hangzik el, s mindkétszer a válasz: ”küzdeni”

 a költemény utolsó szakaszában a reménytelenséget legyőző remény ódai magasságokba
emeli a verset
 a vers tanulsága: csak úgy szolgáltathatjuk az egész emberiség ügyét, ha saját hazánk
felemelkedésén fáradozunk („Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.”)
 Vörösmarty a "mégis fáradozni kell" gondolatmenetét jeleníti meg → a jövőben talán eljön az
igazság és a szeretet → utópisztikus jelképként jelenik meg → az embernek ezért kell küzdeni,
ezt kell létrehoznia
 "Mi dolgunk a világon? küzdeni,…" → Lehet, hogy a cél elérhetetlen, de tenni kell a jövőért: a
vers zárlata hasonló Madách: Az ember tragédiájának befejezéséhez:

IV. Az emberek (1846)

 Élesen szemben áll a Gondolatok a könyvtárban című vers végkicsengésével a két évvel
később keletkezett Az emberek(1846) című költemény. Az alapkérdés ugyanaz, mint az előző
versben, a válasz azonban pesszimistább, rettenetesebb. A hangulat- és hangnemváltás oka
talán a galíciai parasztfelkelés, az aktuális eseményt azonban Vörösmarty egyetemes síkra
emeli. A lengyel példa a társadalmi osztályok közti kibékíthetetlen ellentét és a nemzeti
kibontakozás problémáit sűríti. A reformkori társadalom ellentmondásainak feloldhatatlanságát,
a rendi liberalizmus kétségbeesését vetíti Vörösmarty az egész emberiség sorsára,
történelmére. Az aktualitás csupán ürügy a kétségek és bizonytalanságok megfogalmazására.
 A „Nincsen remény” refrén foglalja össze a háború, igazságtalanság, nyomorúság, rosszindulat
iszonyú látomásait
 Metaforáival „definiálja” az embert: „S állat vagy ördög, düh vagy ész, / Bármelyik győz, az
ember vész: / Ez őrült sár, ez istenarcu lény!” illetve „Az emberfaj sárkányfog-vetemény”

V. A szabadságharc bukása után

  Szabadelvű felfogása hozzájárulhatott ahhoz, hogy Világost a rákövetkező három-négy évben
nemcsak nemzethalállal, hanem a nagy társadalmi átalakulás végleges meghiúsulásával, az
emberi törekvések (egyenlőség, szabadság) végleges kudarcával azonosította.

 Élete utolsó éveiben már alig írt verset, de ekkor keletkezett művei kivételesen magas művész
színvonalat képviselnek.

ELŐSZÓ (1850–51)

 a legemelkedettebb magyar nyelvű versek közé tartozik.

 Csak a címet és az első három szót lehet betű szerint olvasni. A címe sugallja, hogy a
valamihez előszóként szánták: 1845-ben kezdte el írni és előszóként szánta a Három rege című
kötet elé.
 A szöveg többi része kizárólag metaforikus jelentéssel olvasható: allegória
 Egyszerre szól a nemzeti katasztrófáról és a történelmi fejlődés céltalanságáról
 egyetlen kozmikus évet, a boldog tavasztól a hazug áltavaszig mutatja be
 az első sor az 1849 előtti állapotokra utal
 a nemzet története az évszakok változásaival együtt jelenik meg
 1-10. sor – tavasz, múlt

o a reformkor ünnepi tavasza jelenik meg: derűs, bizakodó, lelkes hangulatú, reménykedő
o az ész és a szív (metonímiák) összefog, megteremtődik az egység
o beteljesülnek azok a célok, amikért korábban vágyott
o a haza és az emberiség sorsa összefonódik
o élénk ritmus (ötöd és hatodfeles jambusok)

 11-18. sor – nyár, múlt

o várakozás, türelmetlenség
o a küzdelmek beértek, megvalósult a szabadság

 19-33. sor – nyár, múlt

o a körforgásszerű történelemszemlélet alapján eljutottak arra a pontra, ahonnan már csak a

zuhanás következhetett
o a kirobbanó zsarnokság elsöpörte a reményeket → vér, elsötétült az ég, villámok
o az első versszakban leírtakat tagadja
o a csendet az ordítás váltja fel

 eddig tavasz és nyár, most jönne az ősz → NINCS!

 34-41. sor – tél, jelen

o ismét csend → DE: halotti csend

o a tél dermedtsége az emberi remények halálát jelképezi → az emberiség kudarca
o diadalmaskodott az állat → az ember nem a teremtés koronája, hiszen még a Teremtő is
elborzad
o a bevezető sor kimondása olyan, mintha lihegnénk; ezzel az élet agonizálását fejezi ki

 42-49. sor – tavasz, jövő

o a természet újjászületik, kitavaszodik, virágokat hoz → áltavasz, mert az embereknek

megmaradt a tél → az önkényuralmi rendszerben minden újjászületés csak hazugság
lehet (megtagadja a természet rendjét, a gondviselést, az archetipikus jelképeket)
o boldogtalan fiai: a teremtő emberek, akik hittek egy jobb jövőben
o az utolsó sor kérdésével nyitottan hagyja a verset → a befejezetlenség hatását kelti
A VÉN CIGÁNY (1854)

 a másik nagy műve a szab.harc bukása után

 műfaja: rapszódia, romantikus, de modern is: töredékesebb, kihagyásosabb
 a címben szereplő személy zenész, művész → Vörösmarty önmetaforája → önfelszólító vers
 saját magát kényszerítette alkotásra még egyszer, utoljára, a halála előtt
 a cigánynak azért kell zenélnie, mert már elitta a zenélésért járó pénzt, és mert „ki tudja,
meddig” húzhatja még; ugyanez a helyzet Vörösmartynál: megkapta már a legnagyobb magyar
költői elismerést és már a halál közelében él → ezért kell írnia
 a semmittevés különben is értelmetlen
 az utolsó nagy erőfeszítésre való felkészüléshez el kell felejteni gondjait
 az utolsó költeménynek olyannak kell lennie, hogy az vegye igénybe a költő minden energiáját,
legyen rendkívüli erejű; csak így lehet méltó az emberi katasztrófához → 2. vsz.
 a 4-5. versszakokban az akusztikai elemek válnak uralkodóvá, a látvány eltűnik
 egymásra toluló képsorok → zaklatottság → az egész lét tragédiája
 a saját korának retteneteit párhuzamba állítja a történelem előtti idők nagy tragédiáival (pl. a
paradicsom elvesztése, Prométheusz)
 idáig a vsz.-ok tragikus jelentéssel ruházzák fel a refrént → ez most megváltozik
 a 6. versszakban eltávolodik a földtől → mintha kívülről szemlélne
 a hang bizakodóra fordul
 a szenvedés útján elérhető megváltás irányában fejleszti tovább a szöveg világképét → az új
szövegösszefüggés új értelmet ad a refrénnek, és előkészíti lényeges módosulását, amely a
hetedik versszakban következik be
 a költő megfordítja az Előszó logikáját: az ünnep - mely ott múltként szerepelt - itt a távoli
jövőbe helyeződik
 az utolsó versszak már egy eljövendő, jobb világ próféciája
 belső párbeszéd → olyan kérdéseket tesz fel a beszélő, amelyekre a választ is ő adja. A vén
cigány a beszélő hasonmása, így lesz tehát önmegszólító
 hirdeti a reményt – azonban meg nem indokolja (mert nem tudja megindokolni)
 a refrén megváltozása: az új világban igazán lehet örömökről énekelni, nem kell a világ
gondjaival törődni
 Szöveggyűjtemény

A GUTTENBERG-ALBUMBA

Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek

S a kitörő napfény nem terem áltudományt;
Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből
S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;
Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús
S a nyomorú pórnép emberiségre javúl;
Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról
És áldozni tudó szív nemesíti az észt;

Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával

És eget ostromló hangokon összekiált,
S a zajból egy szó válik ki dörögve: "igazság!"
S e rég várt követét végre leküldi az ég:
Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez
Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.

1839. szeptember 5. előtt

GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,

Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:
"Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait."
Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
Legeljünk rajta? s léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot?
Az isten napját! nemzet életét!
Miért e lom? szagáról ismerem meg
Az állatember minden bűneit.
Erény van írva e lapon; de egykor
Zsivány ruhája volt. S amott?
Az ártatlanság boldog napjai
Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,
Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
És itt a törvény - véres lázadók
Hamis birák és zsarnokok mezéből
Fehérre mosdott könyvnek lapjain.
Emitt a gépek s számok titkai!
De akik a ruhát elszaggaták
Hogy majd belőle csínos könyv legyen,
Számon kivül maradtak: Ixion
Bőszült vihartól űzött kerekén
Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.
Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;
A csillagászat egy vak koldus asszony
Condráin méri a világokat:
Világ és vakság egy hitvány lapon!
Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből
S most a szabadság és a hősi kor
Beszéli benne nagy történetét.
Hűség, barátság aljas hitszegők
Gunyáiból készült lapon regél.
Irtózatos hazudság mindenütt!
Az írt betűket a sápadt levél
Halotti képe kárhoztatja el.
Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?
Ment, hogy minél dicsőbbek népei,
Salakjok annál borzasztóbb legyen,
S a rongyos ember bőszült kebele
Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.
De hát ledöntsük, amit ezredek
Ész napvilága mellett dolgozának?
A bölcsek és a költők műveit,
S mit a tapasztalás arany
Bányáiból kifejtett az idő?
Hány fényes lélek tépte el magát,
Virrasztott a sziv égő romja mellett,
Hogy tévedt, sujtott embertársinak
Irányt adjon s erőt, vigasztalást.
Az el nem ismert érdem hősei,
Kiket - midőn már elhunytak s midőn
Ingyen tehette - csúfos háladattal
Kezdett imádni a galád világ,
Népboldogító eszmék vértanúi
Ők mind e többi rongykereskedővel,
Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel,
Rosz szenvedélyek oktatóival
Ők mind együtt - a jók a rosz miatt -
Egy máglya üszkén elhamvadjanak?
Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,
Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,
Oly fényes elmék a sár fiait
A sűlyedéstől meg nem mentheték!
Hogy még alig bír a föld egy zugot,
Egy kis virányt a puszta homokon
Hol legkelendőbb név az emberé,
Hol a teremtés ősi jogai
E névhez "ember!" advák örökűl -
Kivéve aki feketén született,
Mert azt baromnak tartják e dicsők
S az isten képét szíjjal ostorozzák.
És mégis - mégis fáradozni kell.
Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
Egy új irány tör át a lelkeken:
A nyers fajokba tisztább érzeményt
S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
Hogy végre egymást szívben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet.
Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
Testvérim vannak, számos milliók;
Én védem őket, ők megvédnek engem.
Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.
Ez az, miért csüggedni nem szabad.
Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.
S ha összehordtunk minden kis követ,
Építsük egy újabb kor Bábelét,
Míg oly magas lesz, mint a csillagok.
S ha majd benéztünk a menny ajtaján,
Kihallhatók az angyalok zenéjét,
És földi vérünk minden csepjei
Magas gyönyörnek lángjától hevültek,
Menjünk szét mint a régi nemzetek,
És kezdjünk újra tűrni és tanulni.
Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
S meg nem kövűlnek élő fiai.
Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?
Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!

1844 vége

Az emberek

Hallgassatok, ne szóljon a dal,

Most a világ beszél,
S megfagynak forró szárnyaikkal
A zápor és a szél,
Könyzápor, melyet bánat hajt,
Szél, melyet emberszív sohajt.
Hiába minden: szellem, bűn, erény;
Nincsen remény!

Hallátok a mesét: a népnek

Atyái voltanak,
S amint atyáik vétkezének,
Ők úgy hullottanak:
A megmaradt nép fölsüvölt:
Törvényt! s a törvény újra ölt.
Bukott a jó, tombolt a gaz merény:
Nincsen remény!

És jöttek a dicsők, hatalmas

Lábok törvény felett.
Volt munka: pusztított a vas!
S az ember kérkedett.
S midőn dicsői vesztenek,
Bújában egymást marta meg.
S a hír? villám az inség éjjelén:
Nincsen remény!

És hosszu béke van s az ember

Rémítő szapora,
Talán hogy a dögvésznek egyszer
Dicsőbb legyen tora:
Sovár szemmel néz ég felé,
Mert hajh a föld! az nem övé,
Neki a föld még sírnak is kemény:
Nincsen remény!

Mi dús a föld, s emberkezek még

Dúsabbá teszik azt,
És mégis szerte dúl az inség
S rút szolgaság nyomaszt.
Így kell-e lenni? vagy ha nem,
Mért oly idős e gyötrelem?
Mi a kevés? erő vagy az erény?
Nincsen remény!

Istentelen frígy van közötted,

Ész és rosz akarat!
A butaság dühét növeszted,
Hogy lázítson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
Bármelyik győz, az ember vész:
Ez őrült sár, ez istenarcu lény!
Nincsen remény!

Az ember fáj a földnek; oly sok

Harc - s békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!
1846

ELŐSZÓ

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.

Zöld ág virított a föld ormain.
Munkában élt az ember mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.
Ünnepre fordúlt a természet, ami
Szép és jeles volt benne, megjelent.

Öröm - s reménytől reszketett a lég,

Megszülni vágyván a szent szózatot,
Mely által a világot mint egy új, egy
Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.
Hallottuk a szót. Mélység és magasság
Viszhangozák azt. S a nagy egyetem
Megszünt forogni egy pillantatig.
Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
Lélekzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialutt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közől;
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt várasokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,

S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?
Baracska, 1850-1851 telén, télutóján

A VÉN CIGÁNY

Húzd rá cigány, megittad az árát,

Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig igy volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Véred forrjon mint az örvény árja,

Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban,
És keményen mint a jég verése,
Odalett az emberek vetése.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Tanulj dalt a zengő zivatartól,

Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Kié volt ez elfojtott sohajtás,

Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban,
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Mintha ujra hallanók a pusztán

A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sirbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

A vak csillag, ez a nyomoru föld

Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy uj világot zár magába.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak,

Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg ujra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel ujra a vonót,
És derüljön zordon homlokod,
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

1854. július-augusztus(?)