TÖRÖK LESVETÉS GYŐR ALATT 1577-BEN

Takáts Sándor, a magyar végvári harcok történetének kiváló kutatója és feldolgozója, két
írásában is említi a győri őrséget 1577-ben ért súlyos vereséget, amikor is a törökök közvetlenül a
vár előtti térségben csalták kelepcébe a győri vitézeket.1 A csata, amelyben mindkét oldalon több
százan vettek részt, elsősorban nem a véres veszteségeket szenvedő győri katonák kudarca volt,
hanem a kapkodóan, szervezetlenül tevékenykedő parancsnokoké, közöttük is személyesen a
főkapitányé, Karl Ludwig von Zelkingé. A tragikus vereség világosan jelezte, hogy milyen könnyen
sebezhető a nyugati végvári vonal egyik legnagyobb erőssége, amelyet hatalmas összegek
felhasználásával évtizedeken át építettek, s amelyet nemcsak Bécs, de az egész nyugati keresztény
világ védőbástyájának tekintettek. A vereség híre megdöbbentette az Udvari Haditanácsot.
Vélhetően ez is indokolta, hogy Fejérkövy István veszprémi püspök, alkancellár vezetésével magas
rangú katonákból és tisztviselőkből (Konrad zu Pappenheim birodalmi marsall; Illésházy István, a
Magyar Kamara tanácsosa; Georg Siegfried von Kollonitsch, a kismartoni és fraknói uradalmak
kapitánya; Erasmus Braun magyaróvári kapitány; Ferdinand Samaria de Speciacasa komáromi
főkapitány-helyettes) álló bizottságot küldött ki a történtek kivizsgálására. A bizottság által felvett
tanúmeghallgatások anyaga — melyet Takáts is felhasznált a cikkeihez — pontos leírását adja az
1577. augusztus 4-i eseményeknek.2 Mielőtt azonban ismertetnénk az összegyűjtött információkat,
röviden szólnánk a győri vár és az őrség állapotáról az 1570-es évek második felében.
Az 1577-es esztendőt a magyar hadtörténetírás különösen fontos időpontként tartja nyilván,
miután ebben, a Miksa császár és király halálát követő évben — az 1576-os regensburgi birodalmi
gyűlésen megszavazott török elleni katonai segély felhasználásával összefüggésben — Ernő
főherceg, magyarországi helytartó elnöklete alatt került sor a magyarországi védelmi politika
alapelveivel, a végvári építkezések folytatásával, a végvári őrségek létszámával, ellátási
problémáival, fegyverzetével foglalkozó konferenciára.3 A középpontban a törökökkel 1 TAKÁTS
SÁNDOR: A darabontok és hajdúk. Uİ: A magyar gyalogság kialakulása. Bp., 1908. 24–25.;
TAKÁTS SÁNDOR: Hajdú és martalóc. Uİ: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII.
századból. Bp., 1961. 12–13. 2 A kihallgatásokról készült feljegyzés: ÖStA HHStA UA Fasc. 111.
Konv. B. 32–67. 3 A tanácskozásról készült dokumentumok egy részét a fraknói Esterházy
levéltárban őrzött másolatok alapján magyar fordításban közreadta: GEİCZE ISTVÁN: Hadi
tanácskozások az 1577-ik évben. Hadtörténeti Közlemények, 6. (1894) sz. 502. skk. és 647. skk. Az
eredeti anyag az ÖStA KA AFA sorozatában a No. 1577/13/2. és 3a jelzet alatt található. Jó
összefoglalását adja az 1576-os birodalmi gyűlés és a fő hadi tanácskozás összefüggéseinek —
beleértve a magyarországi helyzet leírását is: WESSELY, KURT: Die Regensburger „harrige”
Reichshilfe 1576. Die russische Gesandschaft am Regensburger Reichstag, 1576. Regensburg,
1976. (Schriftenreihe das Regensburger Osteuropainstituts, 3.) A végvári harcok taktikája, 325–337.
Gecsényi Lajos. 1568-ban nyolc évre kötött béke (valójában fegyverszünet) fenntartása, azaz egy
defenzív magatartás folytatása vagy ellenkezőleg, a támadó fellépésre történő felkészülés állt. A
résztvevők előtt közismert volt, hogy a fegyverszünet által teremtett békés állapot csupán törékeny
látszat, melyet mindkét oldalról ismétlődő portyák, kisebb-nagyobb támadások tesznek próbára.
Ilyenekben természetesen a győriek is szép számmal részt vettek, mint azt lstvánffy Miklós
történetíró éppen 1576-ból megörökítette. Ekkor a Balassa János kékkői várát ostromló török sereg
ellen induló magyar csapatok soraiban Gregoróczy Vince kapitány parancsnoksága alatt ott voltak a
győri lovasok is. Nógrádból hazatérőben a győri és pápai huszárok Nyitra és Léva között győztes
csatát vívtak az esztergomi és fehérvári törökökkel.4 Az augusztus 14-én (tehát 10 nappal a győri
lesvetés után!) kezdődött és szeptember 24-éig tartott tanácskozáson a békeállapot fenntartását
szorgalmazó álláspontot a legvilágosabban Lazarus Schwendi, a Haditanács tagja, számos
magyarországi hadjárat résztvevője, volt felső-magyarországi főkapitány képviselte, míg a háború
mellett Hans Rueber, ez időbeni kassai főkapitány (azaz Schwendi utóda) tört lándzsát. Az osztrák
tartományok és a Cseh Királyság küldöttei mellett a magyar végvidékről Rueberen kívül Christoph
Teuffenbach szatmári főkapitányt és (az alsó-ausztriai rendek küldötteként) Andreas Teuffel báró,
korábbi és későbbi győri főkapitányt hívták még. Magyar főtiszt, miként más alkalmakkor is, nem
volt jelen a megbeszélésen. A résztvevők részletes, a horvát-, szlavónországi és magyarországi
végvárak mindegyikére kiterjedő mérlegelés alapján a békeállapot fenntartása mellett foglaltak
állást. Győrről megállapították, hogy az építkezések befejeződtek, de még számos kisebb kiegészítő
munkát (bástyák feltöltése, a várárkok külső oldalán lévő sáncok — contrascarpák — magasítása)
kell elvégezni. Az erőd-város további helyzete szempontjából nem volt érdektelen, hogy
megvitatták a vár környékének teljes elárasztását célzó tervet. Ennek megvalósítása, egy
„mocsárvár” kialakítása a katonai szempontok teljes körű érvényesítését jelentette volna, ami a
polgári lakosság életét, a város fejlődését alapvetően negatív irányban befolyásolta volna. Valójában
az a vélemény, hogy az erődítési munkák itt véget értek, és a fő hangsúly a továbbiakban Kanizsa
építésére helyeződhet át (ami Urban Suess építési főfelügyelő és munkatársai tartós átirányítását is
maga után vonta), csak komoly megszorításokkal volt érvényes. Suess 1578 elején készült
jelentéséből tudjuk, hogy több bástyán kellett még falmagasításokat, nagy tömegű földmozgatással
járó feltöltéseket, a várárokban a vízbuktatáshoz szükséges földmunkákat elvégezni.5 Nem
utolsósorban hátra volt még a megfelelő hadtápintézmények, mint az élelmezési ház, a fegyvertár új
épületeinek felépítése (4 ISTVÁNFFY MIKLÓS: Magyarország története, 1490–1606. Ford.:
VIDOVICH GYÖRGY. Debrecen, 1867. 609. 5 Suess jelentése: NILA SA A. VII. 4. fol. 324-331. A
várépítés egyes szakaszaira a szakirodalom jó eligazítást ad: PATAKI VIDOR: A XVI. századi
várépítés Magyarországon. A Bécsi Magyar Történet5 326 A végvári harcok taktikája). Több mint
valószínű, hogy ezeknek a befejező munkálatoknak az indokoltnál hosszabb elhúzódásához (többé-
kevésbé az 1594-es ostromig) az 1577. évi tanácskozás állásfoglalása is hozzájárult. Más oldalról
nézve nem volt kétséges, hogy minden további munkálat szükségessége mellett Győr már ebben az
évtizedben a leghatalmasabb magyar végvárak egyike volt. („Das ist ain haubvessten und nun mehr
vast gar ausspawt” — azaz „ez egy főerősség, amely most már majdnem teljesen kiépült" — írták
róla 1576-ban.)6 Ezt támasztják alá a helyőrség létszámáról szóló adatok is. Ezekből az évekből két
átfogó létszámkimutatás áll rendelkezésre. Az egyiket a német birodalmi rendektől igényelt török
segély ügyében,7 a másikat a bécsi Haditanács számára — éppen az említett tanácskozáson való
felhasználásra — állították össze.8 Az 1576-os birodalmi kimutatás szerint az erődvárosban a
korábbi két zászlóalj német gyalogoshoz (kb. 700 fő) egy újabb zászlóalja csatlakozott 251 fővel.
Ezen felül 323 magyar gyalogos és 401 lovas — összesen 1665 fő — állomásozott itt. A viszonyítás
a többi vár adataihoz azt mutatja, hogy a győri őrség kiugró nagyságrendű volt. Kanizsa 1300-1350,
Komárom 1000-1050, Pápa 750, Palota 750, Veszprém 500, Tata 400, a Balaton-felvidéki „házak”:
Tihany 70-80, Csesznek 65-70, Vázsony 40-45 fős őrséggel rendelkeztek. A Haditanács iratai között
elfekvő 1577. júliusi jegyzék, leszámítva a csapatmozgásokból adódó nagyobb és a felvételek
pontatlanságából származó kisebb eltéréseket, hasonló állapotot tükrözött. Győrben ekkor 1400
személyt regisztráltak, mivel a harmadik német zászlóalj elvonult. Komáromban, Pápán,
Veszprémben és a kisebb helyeken azonos volt a létszám, de Kanizsán 1950 főre emelkedett. Kelet-
és Felső-Magyarországon Egerben 1100, Szatmárban 725, Szendrőben 730 embert vettek
nyilvántartásba. A végvárak jelentőségét a létszám mellett a helyőrség nemzetiségi összetételére
vonatkozó adatok is jól mutatják. 9 A Haditanács ugyanis a védelem szempontjából fontosnak ítélt
helyeken a német gyalogság és nehézlovasság számát gyarapította. Ebből a szempontból 1577-ben
Győr (700), Kanizsa (500), Komárom (300), Szatmár (600), Szendrő (360), Eger (400) volt a
sorrend. Mindezeket annak illusztrálására tartottuk szükségesnek megemlíteni, hogy az 1570-es
években Győr milyen erőt képviselt a magyar végvárak között. Ezek a tények azonban aligha
riasztották el a török portyázókat, mindenekelőtt a fehérvári béget attól, hogy gyakorta Győr
határáig vagy akár a Rába vonaláig nyomuljanak előre (kutató Intézet Évkönyve. Bp., 1931.;
MAGGIOROTTI, LEONE ANDREA–BANFI, FLORIO: Győr vára. Hadtörténelmi Közlemények,
34 (1933). 6 ÖStA HHStA RA Reichstagsakten Fasc. 53. 350-ff. 7 Uo. 8 ÖStA KA AF. No.
1577/7/6. 9 Vö. SZABÓ JÁNOS GYŐZŐ: A végvári szervezet néhány kérdése Eger tükrében.
Magyarországi végvárak a XVI–XVII. században (Tanulmányok). Szerk.: BODÓ SÁNDOR–
SZABÓ JOLÁN. Eger, 1983. (Studia Agriensia, 3.) 327 Gecsényi Lajos).
A 15-20 fős lovascsapatok a sokorói szőlőkből, az erődváros környéki szántóföldekről,
legelőkről hurcolták az embereket rabságba. Ilyen esetekről a főkapitányok számos alkalommal
tettek jelentést Bécsbe. 1577. május 30-án Jakosith Ferenc főkapitány-helyettes azt írta, hogy a
városon túl, a Rábcán lévő malomnál láttak egy török csapatot. Június 21-én Zelking főkapitány a
vár kapuja előtt elkövetett rablásról adott hírt. Ez alkalommal az őrségnek sikerült is néhány törököt
elfognia. 10 Olykor a portyázók megkísérelték, hogy átkeljenek a Rába folyón és a védett
Rábaközben gazdag zsákmányra tegyenek szert. Ilyen kísérletről Jakosith 1576-ban számolt be.11
Még gyakrabban jöttek a törökök Szentmártonig, ahol az őrségben lévő kisszámú lovas a portyákat
legfeljebb megzavarni, de feltartóztatni nem tudta. Fontos feladata volt viszont a
szentmártoniaknak, hogy a lehetőségek szerint időben riasszák a győrieket. Ezt a célt szolgálták —
a vár előtti térségben lévő szőlők, kertek, szántók védelmén kívül — a győri vártól keletre és
nyugatra épített őrházak (Andrásvár Szentivánnál, Tarisznyavár a mai Kismegyernél), amelyekben
folyamatos váltással mindig lovas és gyalogos őrszemek tartózkodtak, külön kirendelt
őrparancsnokkal. 12 Az őrház céljára gyakorta használták fel az elpusztult falvak elhagyott
templomait. Tarisznyavár esetében, melyről először 1556-ban történt említés, vélhetően a régi
Félegyháza falu templomáról volt szó. 13 Hasonló célból akarták megerősíteni a győriek az 1570-es
években a Kajár falu mellett (talán Hali pusztafaluban) lévő elhagyott templomot, ahonnan a
Bakony felől a síkságra igyekvő ellenséget tarthatták szemmel. Egy templomerődítmény azonban
már túlment a fegyverszüneti egyezmény keretein, és így a törökök tiltakozása miatt a terv nem
valósult meg. 14 A győri helyzetképhez tartozott, hogy a várbeli katonaság az 1570-es évek
második felében igencsak rosszul fizetett, állandóan elégedetlenkedő csapatokból állt. Az 1574-ben
elhunyt Eck Salm gróf, aki másfél évtizedig állt a főkapitányi poszton, utódaként az alsó-ausztriai
rendek (mint a győri végvár fenntartásában oroszlánrészt vállaló országrész képviselői) augusztus
23-án kelt első javaslatukban Karl Ludwig von Zelkinget, a Haditanács tagját, ekkor a bécsi Arzenal
parancsnokát, illetve Hans Ruebert nevezték meg (10 ÖStA KA Hofkriegsratprotokollen HKR Bd.
164. 71., 72. 11 Uo. Bd. 162. 133. 12 A tarisznyavárakról: TAKÁTS SÁNDOR: A magyar
erősségek. Uİ: Rajzok a török világból. Bp. 1915. 66. 13 ÖStA HHStA UA Fasc. 76. Konv. C. 43–
44. Adam Gall győri főkapitány jelentése Ferdinánd királyhoz. 1556. szeptember 7. Többek között
jelenti, hogy Győrtől egy mérföldre 200 törököt láttak, s közülük l0 lovas fél mérföldre
megközelítette azt az őrhelyet, amely egy templomocskában van. („Wo ich die Wacht halte, in
ainem Kirchlein”.) Innen a hajdúk rájuk lőttek, majd néhány lovas körülkeringte őket, mire a
törökök visszavonultak. 14 ÖStA KA HKR Prot. Bd. 120. 120. 328 A végvári harcok taktikája). 15
Az előterjesztés hangsúlyozta, hogy szükségesnek tartják a főkapitány mielőbbi kinevezését,
mégpedig a tartomány nemesei közül, mert Győr nem állhat sokáig parancsnok nélkül. Zelking és
Rueber tapasztalt katonák voltak, rendszeres résztvevői a törökellenes harcoknak és a különböző
magas szintű katonai tanácskozásoknak. Zelking az 1560-as években már a déli végeken harcolt,
egyúttal Károly főherceg udvari tisztségviselője: Rueber (korábban az udvari őrség hadnagya,
Hartschier-Leutnant) 1564-ben két éven át maga is szolgált Győrben, mint az alsó-ausztriai
nemesség által fegyvergyakorlatra kiállított nehézlovasok parancsnoka. 16 Ennek ellenére néhány
nappal később a Haditanács újabb személyek megnevezését kérte, mire Andreas Teuffel bárót,
Wolfgang Georg Gilleis bárót, majd Niklas Salm grófot, Wilhelm von Hofkirchen bárót, Heinrich
von Pucheimet, Hans Rottalt, Bernhard zu Hardegg grófot — valamennyien a magyarországi
harcok idősebb-fiatalabb katonái — terjesztették elő.17 A választás Andreas Teuffel báróra esett,
akinek személyében valóban harcedzett katona került a főkapitányi székbe. Az 1563-ban bárói
rangot kapott, alsó-ausztriai nemesi családból származó Teuffelt 1575 tavaszán nevezték ki
beosztásába.18 Tisztét azonban alig foglalta e1, máris nehézségek sorával találta magát szembe.
Ezek közül a leglényegesebb az őrség fegyelmezetlensége és az alárendelt főtisztek közötti
rivalizálás volt. Az utóbbiak közé tartozott Jakosith Ferenc 1562 óta helyettes főkapitány, és
Gregoróczy Vince, 200 lovas kapitánya. A részleteket nem ismerjük, de tény, hogy Teuffel már az
esztendő végén felmentését kérte, s csak nagy huzavona után, melynek során a császári udvarban is
kihallgatásra kellett jelentkeznie, maradt 1577 áprilisáig a posztján.19 Röviddel Teuffel távozása
előtt, Ernő főherceg még Christoph von Teuffenbach szatmári főkapitányt akarta áthelyeztetni ide,
ám végül a korábbi jelöltek közül von Zelking kapott bizalmat. Ő 1577 tavaszán foglalta el a
tisztét.20 A folyamatos végvári csetepatékkal terhelt magyar–török „békeállapot” állandó
készenlétet, a törökök rablási és foglalási szándékainak nyomon követését kívánta valamennyi
várparancsnoktól. Kétségkívül, hogy ennek a belső hátterét viszont csakis egy fegyelmezett
várőrség és a főkapitány teljes hatalma alatt álló polgári lakosság adhatta. Bizonyára az e téren
tapasztalt problémák ösztönözték Zelkinget arra, hogy parancsnoki tisztének elfoglalása után
azonnal megkísérelje a civilekre is kiterjeszteni a katonai joghatóságot (15 NÖLA SA A. VII. 27. 3–
4. A Zelking beosztására vonatkozó adat Pálffy Géza szíves közlése. 16 Uo. A VII. 28. Zelking és
Rueber szerepéről: HEROLD, H.: Die Hauptprobleme der Landtagsver5 handlungen des
Erzherzogtums Österreich unter der Enns z. Z. der Regierung Kaisers Maximilian II., 1564–1576.
Phil. Diss. Wien, 1970. Kézirat. 152–153., 175. 17 NÖLA SA A VII. 27. 5–7. 18 ÖStA KA
Bestallungen No. 250. 19 Uo. HKR Prot. Bd. 161., 162., 163. passim. 20 ÖStA HKA HFU RN 34.
1577. jan. 261–263. 329 Gecsényi Lajos). Szándéka azonban nemcsak a mezőváros tanácsánál
talált ellenállásra (ez önmagában igencsak kevés lett volna), hanem a saját joghatóságát védő
földesúrnál, a győri káptalannál is. A káptalani képviselő Máthéssy István nagyprépost és a
főkapitány között hangos szóváltásig, majd a nagyprépost kiutasításáig fajuló összeütközés
visszhangja a központi udvari hatóságokhoz is eljutott.21 Az új parancsnoknak tehát számos,
számára kétségkívül ismeretlen problémával kellett megküzdeni. Ebben a helyzetben, alig négy
hónappal a kinevezése után, 1577 augusztusának első vasárnapján, a kora reggeli órákban egy
parasztember hozta a hírét a győri vár előtt, Nyúl falu irányából felbukkant török lovasoknak. Egy
török csapat már Ság faluban is nyargalászott, ahol Baranyay Péter szentmártoni vajda a
templomnál megszorította, majd csatázva Nyúl felé kergette őket. Baranyay azonban nem észlelte,
hogy több török is lappangana a környéken.22 Mint később ismertté vált, Ali fehérvári bég két
nappal korábban, a Buda és Fehérvár között portyázó végvári lovasok üldözésére küldött egy 110
fős lovascsapatot, amely nem tért vissza Fehérvárra, hanem a másnap több száz lovas élén útnak
indult béghez csatlakozott. A nagy létszámú portya Bársonyos faluhoz közel (a Bakony északkeleti
lábánál) várta be az estét, és éjjel haladt tovább Győr közvetlen előteréig, az egy-két mérföldre
fekvő Nyúlig.23 Kis létszámú elővédje ezenközben vonta magára a szentmártoniak figyelmét.
„Immar gondolhattya Nag[yság]od mychoda kém jelenthette volna ezt megh merth sohonnal walo
idegen thörök welek nem wolth, gialogyth nem wytte el. Eo magha sem wolth myndenestöl eöth
zazan” — írta erdődi Pálffy Tamás palotai kapitány a felelősséget reá hárítani akaró Zelking
főkapitánynak. Pálffy egyben a Fehérvár és Győr közötti hódolt térség veszélyt jelző
hírrendszerének hiányosságairól is beszámolt: „Irya Nag[yság]od Thwry Benedek ideyeben chak
tyz lowas fel menthis hyrre atta odafel, zabad Nag[yságod]nak ky mynth aggya eleyben, enys
elegeth laktham Györöth, mynd Adam Gal ideyeben, mynd Groff wram ideyeben, de palothay
hyrhordassal soha nem twdom hogy chak tyz thörökethys az gyory mezoben megh werthenek
wolna. Merth mykor Györ fele fel megyen Palotahoz mezze megyen el, oda az Wertes alyan, Almas
és Chorgo közöth. Azok pedigh soha ide hyrth nem tesznek, merth nem ide walok és nem félnek
bynteteswnkthől, ha azok jamborok wolnanak myndenkor twttwnkra adhatnanak az thöröknek fel
meneseth.”24 Azaz más szavakkal ez azt jelentette, hogy a végvári katonaság hatókörén kívül eső
lakosság, ha nem kényszerült rá, akkor nem vállalta a híradás veszélyeit. A bég egyébként arról is
gondoskodott, hogy szombatról vasárnapra virradóra a nyúliak se adhassanak hírt felőlük Győrbe,
mert a falu körül szoros gyűrűt vonatott, amelyen senkinek sem sikerült kijutnia, hogy a várban
hírét vegyék a „néhány” török lovasnak, és üldözésükre siessenek (21 GyEL GyKML Okmánytár.
Téka XIV. No. 2412. Káptalani panaszbeadvány. 22 ÖStA HHStA UA Fasc. 111. Konv. B. 32–67.
23 Uo. Turcica. Karton 35. Konv. C. (1577. VII–IX.) 21. Erdődi Pálffy Tamás palotai kapitány
jelentése, 1577. augusztus 9. 24 Uo. 330 A végvári harcok taktikája). Egy kisebb csapatot viszont
az erődvároshoz közeli szőlőhegyre küldött. Nem sok időbe telt, míg a határban lévő
parasztemberek észrevették a lovasokat, és egy hírvivő a várba sietett.25 Amikor a hírhozó reggel 6-
7 óra között megérkezett, a főkapitány éppen a vasárnapi prédikációra indult, így a templom előtt
gyülekező tisztek gyorsan értesültek a törők felbukkanásáról. Zelking főkapitány azonban nem
zavartatta magát a hírtől, és az intézkedést átengedte (a beteg) Jakosith főkapitány- helyettesnek. Ő
adott parancsot 32 lovas kiküldésére. Ennél azonban jóval többen szálltak nyeregbe, s talán a
zsákmány reményében, de a gyalogság is megindult. Igaz, a főkapitány röviddel később a fürkészők
visszaérkeztéig megtiltotta a további kivonulást, és elrendelte a Fehérvári kapu lezárását. Az
intézkedés azonban elkésett, mert ekkor már számos magyar és német lovas, gyalogos vonult a vár
előtti területen abba az irányba, ahol a törököt sejtették. „...néhány lovast az erődítmény alá küldtek,
akik lármát csaptak. A mieink ettől az órától egyenként kicsaptak, mert a másikra egy sem akart
várni a buzgalom és kapzsiság miatt. Mindegyik elsőnek akart az ellenségre csapni...” — jegyezte
fel a Győrből érkezett foglyok elbeszélése alapján Stephan Gerlach, David Ungnad konstantinápolyi
követ prédikátora.26 Az 1550-es évek óta itt szolgáló Gregoróczy Vince parancsnoksága alatt
kilovagolt a teljes magyar huszárság (200 fő) s vele tartott több alárendelt tiszt is. Így saját
hadnagya, Vajda Kristóf, Horváth Lőrinc 50 lovas hadnagya, Borbély János 50 lovas hadnagya,
Oroszlán Mátyás a főkapitány hadnagya, Hejda György és mások. Gregoróczy a város előtti
kerteknél, vélhetően közel a várfalakhoz, találkozott egy szolgájával, aki a Pándzsa pataknál járt
káposztáért, és a török elől menekülni kényszerült. A tőle kapott információk alapján küldte
felderítésre a Vajda Kristóf vezette előőrsöt délnyugatra Csanak és Gyirmót falvak, majd keletebbre
a szentlőrinci pusztatemplom irányába. Időközben a lovasság mögött a közel 300 magyar gyalogos
és a hozzájuk csatlakozott két tucat német lövész is megjelent a terepen. A magyarokat Izdenczy
Péter fővajda, Écsi Tamás, Podgoray Tamás és más vajdák kommandírozták. Ekkor látta
elérkezettnek az időt Ali bég, hogy felfedje erejét és bezárja a kitervelt csapdát. Nyúl felől a
különböző források által 500-700 főre becsült török sereg hét-kilenc lófarkas zászló alatt több
hullámban támadásra indult. Mint Rétsi István vajda később a vizsgálóbizottság előtt elmondta, a
gyalogosok rend nélkül vonultak ki a kapun, és az 1566-os nagy győri táborozás idején emelt
császári sáncokon kívül, Csanak irányában gyülekeztek. Itt kapta a fővajda a Gregoróczytól érkező
újabb és újabb parancsokat. Először Baráti irányában mozdultak, majd a tarisznyavári őrház felé
rendelték őket, mígnem a törökök rajtuk csaptak (25 Uo. 46–47. Georg Schmidt győri
„Feldschreiber" jelentése. 26 Ungnad David konstantinápolyi követ utazásai. Ford.: KOVÁCS
JÓZSEF LÁSZLÓ. Bp., 1986. (Magyar ritkaságok) 215. 331 Gecsényi Lajos). A gyalogságot,
miként ez szokásos volt, a városbeli polgári lakosok közül a katonákhoz csatlakozott kocsisok
szállították a csatatérre. Ez alkalommal a polgárok zászlaja alatt nagyobb létszámú önkéntes is
kivonult. A növekvő török nyomás kivédésére a katonák ezekből a kocsikból formáltak védelmi
kört, miközben a huszárok megkísérelték a támadókat róluk elvonni. Ez átmenetileg sikerült, majd a
lovasság váratlanul megkezdte a visszavonulást, s ezzel a gyalogságot sorsára hagyta.27
Valamennyi későbbi értékelés ezt a pillanatot jelölte meg olyan momentumként, amikor a csata
eldőlt, és a vereségnek legfeljebb a mértéke maradt még kétséges.28 Általános pánik tört ki. A
fővajda és a vajdák lovon ugyancsak a vár felé menekültek. A törökök ekkor a gyalogosokra
vetették magukat, s elkezdték őket kaszabolni.29 Ekkortájt érkezett a helyszínre Zelking főkapitány,
aki a templomból kijövet vette hírét a nagy török erőknek. Malatesta és Thirring kapitányok
zászlóaljaiból 300 lövészt vett maga mellé és velük, illetve kocsira tett szakállas puskákkal, néhány
nehézlovassal a csatatérre sietett. Az ellenséggel azonban nem sokat tudott kezdeni,30 sőt a
rohamozó törökök hamarosan körülfogták, és csak Malatesta lövészeinek gyors közbeavatkozása
mentette meg őt. Utat nyert a tarisznyavári őrház felé, ahol felnyitották a kaput s bemenekülhetett.
Innen tért vissza a törökök visszahúzódása után a várba. Szerencséjére Ali bég láthatóan nem akarta
győzelmét kihasználni — hiszen nyilvánvalóan súlyos békeszegésről volt szó — s nem igyekezett a
leghatalmasabb végvárak egyikének parancsnokát saját vára tövében elfogni. Az egyes híradások
eltérnek a halottak és foglyok számát illetően. A kirendelt biztosok jelentése szerint a mustrajegyzék
alapján 236 fő halála vagy fogságba esése volt megállapítható. Ez azonos a Pálffy Tamás palotai
kapitány által közölt adattal, mely szerint Fehérváron 74 fejet tűztek karóra és 160 rabot láttak.31 E
számokban nem volt benne a polgárság vesztesége, ami 24 fő volt, köztük több kocsis, iparoslegény
és kereskedő-szolga, egy esküdtpolgár, a seregiskolából Lukács deák, továbbá 3 komáromi, 2 rárói
és 1 óvári ember.32 (27 ÖStA HHStA UA Fasc. 111. Konv. B. 32–67. 28 Uo. Turcica. Karton 35.
Konv. C. 232. David Ungnad konstantinápolyi császári követ jelentése. 1577. szeptember 30.:
„Ungarische und Teutsche gefangnen schreyen und klagen vber den Gregorotzi vnd die hussärn die
das fuessvolch mit lrer vnzeitigen flucht auf die fleischbanckh geopffert haben [...] wen Gregorotzi
nicht geflohen, so weren sie die Türckhen, ő gewiss geschlagen werden.” Ezt erősíti meg a
vereségről 1577. október 3-án készült szakvélemény, amely Gregoróczy mentségét a főkapitányi
parancsban látta. „Dieweil aber dennoch darunder sovil fürkhumbt, das Gregoroczi die hussärn
wenden solle gehaissen haben dardurch dann vnfahl der anfanng gemacht worden mochte im
dasselb wol wnnd starckh verwisen aber weil er sich dahin referiert, das mit Obristen bevelch
beschhen sey khan Őme mit dem Recht nit wol was merers aufgeladen werden.” Uo. Turcica.
Karton 36. Konv. 2–4. 29 Uo. UA Fasc. 111. Konv. B. 32–67. 30 Uo. és Turcica. Karton 35. Konv.
C. 46–47. 31 Uo. Turcica. Karton 35. Konv. C. 86. és 21. 332 A végvári harcok taktikája) A
fogságba esett Georg Schmidt tábori írnok ezzel szemben 316 halottról és fogolyról írt a
konstantinápolyi fogságból keltezett jelentésében.33 Mindenesetre a foglyok egy részét, így kilenc
német katonát (a főkapitány apródját is) egészen a Boszporuszig szállították. A bajor származású
Matthias Abensperger nevő apród Musztafa néven a szultáni szeráj személyzetébe került.34 Ali bég
bocsánatkérő levele már augusztus 13-án Bécsben volt, de ez nem változtatott a tényeken. A
törökök, érezvén a helyzet súlyosságát, megkísérelték meghamisítani a történteket, s a budai basa a
Konstantinápolyba küldött jelentésében Zelkinget vádolta meg békeszegéssel. Mint írta, a győriek
szövetkezvén a környező végváriakkal, Fehérvár alá vonultak, és ezenközben szenvedtek
vereséget.35 Egy másik változat szerint, amely megfelelt a Pálffy által — már idézett —
előadottaknak, a fehérváriak 30-40 Buda és Fehérvár között portyázó győri lovast üldöztek, s így
jutottak el Győrig. David Ungnad a Portánál tartózkodó császári követ joggal írta erről Mehmet
basa nagyvezérnek: ,,Ki hiszi el hogy egy szandzsákbég személyesen az egész lovasságával 30
lovast üldöz, jó kétnapi járásra Székesfehérvártól. Ali bég eltökélten abból az előzetes
elhatározásából és véleményéből indult ki hogy az új győri főkapitánynak megmutathassa konok
elszántságát és vadságát, amit azután senki a világon, legyen bárki, nem tagadhat.”36 Minden
bizonnyal ez volt az a tényleges hajtóerő, ami a győri kaland hátterében állt: az állóháború idegőrlő
csatározásai közepette elsőként megmutatni, mire képes az ellenfél, s ezzel taktikai lélektani
előnyhöz jutni. Tény, hogy a szándék valóra váltása igencsak jól sikerült. Mindez érthetően komoly
következtetések levonására késztette a császári udvar központi hatóságait. A történeteket több
szempontból elemezték. Így a bevezetőben említett vizsgálóbizottság feladata a csatatéren történtek
felvázolása volt. A kirendelt biztosok két hét alatt elvégezték munkájukat, és jelentésük (több
melléklettel) már 1577. augusztus 22-én megérkezett az Udvari Haditanácshoz. Egyformán
foglalkoztak lényeges és kevésbé lényeges kérdésekkel (32 Uo. 17. Numerus civium et servitorum
eorundem, quos Turci in campo Jauriensi partim occiderunt, partim in captivitatem abduxerunt,
Jauriensi 4 August 1577. 33 Uo. 46–47. 34 Uo. 36. Konv. A (1577. X–XŐŐ.) 45. 35 A bég
bocsánatkérő levele ÖStA KA HKR Prot. Bd. l64. 74. A budai basa jelentéséről David Ungnad
követ 1577. augusztus 17-i beszámolója. ÖStA HHStA Turcica. Karton 35. Konv. V. 130v. 36 Uo.
53–55. 1577. szeptember 22. „Wer will glauben dass ain Sansiakhbeg selbst personndtlich sambt
seiner gannzen Reitterey allein 30 phardten (geseczt das selbiger zeit 30 vnnsserer phardt ausszogen
waren) zwo grosse Tagreiss vonn Stuelweissenburg nach jagen solle. Er Ally Beg ist fuerseczlich
mit vorgerunnder seiner deliberation vnnd der mainung aussgeczogen, dem Neuen Obristen zue
Raab seinne muettwillige Khunenhait, vnnd Bosshait zueerczaigen, des dann khain Mennsch auf
der Welt er sey wer er will vernainen khann.” (Gerlach, a császári követség prédikátora szerint az
események meghamisítására Zelking (a szövegben hibásan „Zeltingen”) főkapitány fogságba esett
apródját is fel akarták használni, amikor a nagyvezér Ungnád követhez küldte, hogy ott a végváriak
ellen tanúskodjék. UNGNAD D.: i. m. 216. 333 Gecsényi Lajos). Mindenekelőtt megkísérelték
rekonstruálni a gyalogsággal történteket; megállapítani, hogy miért csak 200 huszár tudott
kivonulni, holott a mustrajegyzék szerint számottevően többen kellett volna lenniük (ennek oka az
volt, hogy a csekély zsold miatt nem tudták a teljes létszámot biztosítani); rögzítették a halottak és
foglyok számát; továbbították a két zászlóaljnyi német katona panaszát a rossz ellátás és a 44
havi(!) fizetetlenség, az ennek nyomán kialakult mérhetetlen szegénység, nyomor és fe miatt; az
özvegyek és árvák kérelmére állást foglaltak amellett, hogy a szokásokkal ellentétben az özvegyek
és árvák, illetve a foglyok hozzátartozói számára a következő mustráig fizessék ki a zsoldot;
támogatták az elesett Jajczay Balázs vajda özvegyének folyamodását; egy Lowinczich Gergely
nevű, Szigetvárról áttelepült pribék felvételét a katonák közé; két fogságba esett német katona
kérelmét. Véleményükben az volt a döntő, hogy rámutattak a tisztek és különösen a magyar
közemberek között uralkodó rossz hangulatra, vitákra. Mind a magyar, mind a német tiszteket a
császár nevében komolyan figyelmeztették, hogy béküljenek meg, és az alárendelt legénységnél
komoly fegyelmet tartsanak. A nagyprépost és a káptalan által a biztosoknak átadott panasz-
beadványokat (melyekben nemcsak földesúri jogaik sérelmét, de a katolikus egyház képviselőivel
szembeni tiszteletlen magatartást is felpanaszolták) illetően a viták beszüntetését, és az egyetértés
megteremtését jelölték meg célként mindkét fél számára. Tekintve azonban a főkapitány időközbeni
halálát (Zelking augusztus 20. táján váratlanul elhunyt),37 ez ügyben érdemben nem tudtak
eljárni.38 A bizottság álláspontjánál mélyebbre ható megállapításokat tettek a már említett hadi
tanácskozáson elhangzott véleményekről 1577 szeptemberében készült összefoglaló, illetve az
uralkodóhoz október 3-i dátummal benyújtott (aláírás nélküli, de Ernő főherceg véleményeként
jegyzett) összegző jelentés készítői.39 Az uralkodóhoz küldött beszámoló elsősorban a vereség
okait tekintette át. A személyes felelősséget egyértelműen a főkapitány és helyettese működésében
látták, kezdve a hírszerzés gyengeségétől az elhamarkodott riadóztatásban, rendezetlen
kivonulásban és gyenge felderítésben megnyilvánuló fegyelmezetlenségig. Mindezekre Jakosith
főkapitány-helyettes, Gregoróczy Vince és a majdani főkapitány figyelmét egyaránt fel kellett hívni.
Komoly problémaként regisztrálta ez a jelentés is azt a tényt, hogy a huszároknak a
mustrajegyzékben megjelölt létszámához képest csak a fele 37 ÖStA KA HKR Prot. Bd. 165. 79. 38
A biztosok jelentése ÖStA HHStA Turcica. Karton 35. Konv C. 85–87., 95–97. 39 Uo. 238–240.
„Articl auss der Granitzberatschlagung verfasst im September des 77 Jars”, és Turcica. Karton 36.
Konv. A. 1–3. „per Archiducem Ernestum 3 Oktober 77 Gutbedunckhen vber den Raaberischen
Niderlag vom 3. Oktober 77.” (Azonos a hadi tanácskozás teljes anyagát tartalmazó kötetben
található szöveggel. ÖStA KA AFA No. 1577/13/2. 44–49.) 334 A végvári harcok taktikája volt
megtalálható, ők is hiányos fegyverzettel. A gondok megszüntetését, a fegyverzet javítását, a
káptalannal való viták befejezését illetően a Haditanács tagjai az 1577-es hadi tanácskozásnak
Győrről tett megállapításaira hívták fel a figyelmet. A hadi tanácskozás állásfoglalása valóban
részletesen szólt Győrről, mégpedig annak a memorandumnak az alapján, melyet az augusztusban
főkapitányként ismét Győrbe rendelt Andreas Teuffel készített és az Udvari Haditanács 1577.
októberi iratai között fekszik el. Teuffel emlékiratának meghatározó mondanivalóját ilyképpen
foglalta össze: „Ubi non est ordo, ibi sequitur confusio — Ordnung erhellt guett Regiment. Ist ein
alte Regel, und wo vil hausswiert in einem hauss verhanden, da geht es selten recht zu handen” —
írta. Azaz magvarul: „Ahol nincs rend, ott széthúzás van. A rend jó kormányzást tart. Ahol sok
gazda van egy házban, ott ritkán lehet jól irányítani.”40 Ennek megfelelően hangsúlyozta, hogy a
főkapitánynak tekintélyt és rendet kell tartania, amihez hatáskörre van szüksége, hiszen Győr
nemcsak a királyság, de az egész nyugati kereszténység védelmét ellátja. Szóvá tette azt, hogy a vár
parancsnoka kevés megértésre talált a katonai szempontok érvényesítésénél. Alapvető gondként
jelölte meg a város kereskedelmi jellegét, a győri káptalan, mint földesúr jelenléte, és a hadászati
érdekek közötti ellentmondást. Javasolt intézkedései e problémák megszüntetését célozták. Így
célszerűnek találta a Káptalan Sopronba, Szombathelyre vagy Körmendre való áthelyezését, és
ezzel a polgárság teljes katonai alárendelését. A harmincadhivatalnak a külvárosba történő
kitelepítése egyúttal a hódoltsági kereskedők kitiltását, a várban közlekedő idegenek számának,
azaz a kémveszélynek a csökkenését jelentette volna. A katonák saját bevásárlásaikat az erre
szakosodott markotányosoknál tudták volna elvégezni. Kifogásolta az élelmezési és építési
hivatalok személyzetének különállását és alkalmankénti fegyelmezetlenségét, miként a katonaság
rossz ellátását is. A tanácskozásban kialakult vélemény (vélhetően Teuffel ott szóban is elmondta
megállapításait) magáévá tette a város feletti rendelkezési jog megosztottságát bíráló álláspontot, a
hódoltsági marhahajcsárok állandó közlekedéséből fakadó veszélyeket, a katonák lakhatási (igen
nehéz a polgárokhoz beszállásolni) és megélhetési (tilos legeltetni és halászni) nehézségeit,
melyeket részben a Káptalan ellenállására vezettek vissza. A megoldásnak a jelenlévők is a
Káptalan kitelepítését tartották és javasolták, hogy az uralkodó a legközelebbi országgyűlésen — az
egyháziak korábbi ellenállását nem tekintve — minden tekintélye és hatalma latba vetésével vigye
ezt keresztül. Egyedülálló módon felvetették azt is, hogy az erődvárost a káptalani tulajdonjog
fenntartásával csatolják Ausztriához (40 Teuffel visszatérésére: ÖStA KA HKR Prot. Bd. 165. 82.
Az általa készített szakvélemény: Uo. AFA No. 1577/10/5. 335 Gecsényi Lajos), miután az
erődítéseket és a katonaság fenntartását onnan finanszírozzák.41 Az ország területének hadászati
szempontokkal összefüggő megváltoztatására irányuló elképzelés azonban — nyilvánvalóan jogi
abszurditásával — visszhang nélkül maradt, és nem is került bele az uralkodó számára készített
előterjesztésbe. Az augusztus 4-i vereség katonai vonatkozásait tekintve is születtek javaslatok.
Mindenekelőtt arról, hogy az őrség létszámát 700 német gyalogosban, 400 huszárban és 300
magyar gyalogosban kellene megállapítani. Felső-Magyarországhoz hasonlóan 50 puskás lovas
hadrendbe iktatását is kívánatosnak vélték. Célszerűnek tartották ismét felújítani az alsó-ausztriai
fiatal nemesek számára az 1564-ben már egy ízben megtartott fegyvergyakorlatot, ahol a
határvédelemben tapasztalatokat szerezhetnek. Nem hiányzott a harcászati eszközök bővítésének
gondolata sem. A lovasság támogatása nélkül sík mezőben védtelen gyalogság jobb
harckörülményeinek a megteremtéséhez 20 — szakállas puskákkal felszerelt — kocsi (Streitwagen)
beszerzését, és a hadszertárban való készenlétben tartását javasolták. Ezeken a kocsikon szükség
esetén — miként ezt Zelking már az ütközetben megkísérelte — a gyalogságot fedező puskásokat
lehetett az ellenségre a városból kiküldeni. Veszélyhelyzetben láncokkal összekapcsolva szekérvárat
alkothattak.42 A szomorú kimenetelő győri csata tanulságait, már csak a fő hadi tanácskozás
apropóján is, sok irányban próbálták hasznosítani. Ernő főhercegnek a javaslatokhoz főzött
széljegyzetei megerősítő értelemben rendelkeztek. (Káptalan kitelepítése: „a következő magyar
országgyűlésen szorgalmazni kell, az uraknál és a megyéknél közben kell járni, különben az
egyháziak túlkiabálják”; a kereskedők kitiltásához: „senki idegent vagy gyanús személyt nem lehet
a városba engedni", „a marhaeladást le kell állítani”, „a polgárságnak védenie kell magát, őket is
mustrálni kell, senki gyanúsat nem lehet egyetlen polgárhoz sem beengedni”; a harci szekerekhez:
„Legyen. A főhadszertárnoknak megparancsolandó”.43 Megvalósításuk a győri városi fejlődésre
tett negatív hatásuk mellett kétségkívül egy „valóságos katonai objektum” létrehozását jelentette
volna (41 ÖStA HHStA Turcica. Karton 35. Konv. C. 238–240. „Da ist zubendeckhen, wie es die
Landtschafft in Österreich aufnemen solle, des si die Stedt erbaut vnd bevestigen haben, das
Kriegsvolckh dorten vnderhalten vnnd bezallen, wnnd die Stedt doch dem Capitl aldorten
verbleiben solle.” 42 A Wessely által hadtörténeti kuriózumnak nevezett kocsiról (WESSELY, K.: i.
m. 47.) a tanácskozás számára készült feljegyzésben a következőképpen írnak: „..zwanzig
gutschiwagen, darauf ein etlich doppelhaggen fortgebracht werden mügen, zurichten, die in
zeughaus aldorten verwaren lassen und wen ein feindsgescherei dieselben mit etlichen schüczen
beseczt mit dem fuessvolckh hinaus gefürt werden...” Az uralkodó számára készült, Ernő főherceg
által jegyzett vélemény így fogalmazott: ,,...vnnd dieweil hievor in der granicz haubtberatschlagung
von der Vessten Raab allerlay manngl darunder auch, wie auf solche fall mit zueberaitung der
Streitgutschen mit dopplhaggen besser Rat geschafft werden mochte...” A Zelking főkapitány
oldalán harcba vonult kocsikat Georg Schmied idézett jelentése így jelölte: ,,...herr Obrist ersst
vngeverlich mit 300 Teutschen schüczen vnnd seinen gerüssten pherdten, sambt seinem hörwagen
vnnd etlichen Topelhaggen hernachkhommen...” 43 ÖStA KA AFA No. 1577/13/2. „soll in nächsten
hungarischen Landtag mit fleiss getrieben werden, man muss an den Herren und schpannschafften
fürpilizen, die geistlichen überschreien 336 A végvári harcok taktikája). Az elképzeléseket azonban
az uralkodói akarat ellenére sem sikerült a gyakorlatba átültetni, miután a magyar rendi jogok
csorbításától való félelem (Káptalan) és a kincstári bevételek csökkenésének lehetősége (harmincad,
kereskedők) az udvari hatóságokat a nyilvánvaló katonai érdekek ellenére minden erőteljesebb
beavatkozástól visszatartottak. sunst”; „Man soll niemandt frembden oder verdächtigen in die Stat
lassen”, „der Viehkhauffen soll abgeschafft werden”; „die Bürgerschaft solle sich bewert machen
die sollen auch gemustert, khain verdächtiger zu ein Burger zugelassen werden”; „fiat. dem Obrister
Zeugmaister zubevelchen”. 337