Egy kis bécsi kurva emlékezései 1.

rész

Eredeti író: Josefine Mutzenbacher

Előrebocsátva

Josefine Mutzenbacher - akit valójában nem így hívtak - Bécsben született, 1852. február
20-án, az akkor még külkerületnek számító Hernalsban. Itt hamar kivívta az erkölcsrendészet
megkülönböztetett figyelmét, bár eleinte csak szerényebb örömtanyákon forgolódott. Felfigyelt
azonban adottságaira és tehetségére egy választékosabb kuplerájosnő is, aki a jobb köröket látta
el virgonc pipihússal, s ilyesmire az 1873-as évben, a Nagy Kiállítás és az általános fellendülés
idején érthetően nagy igények mutatkoztak. Josefine akkor egy orosz úrral tűnt el Bécsből,
ahová azonban néhány év múlva ismét visszatért - vissza bizony, méghozzá fényűző gazdagon.
Szülővárosa vezető kurvái között tartották számon még 1894-ben is, öltözködésének és
meztelenkedésének választékos eleganciájával egyaránt kitűnvén, s a kívánatosnál is
kívánatosabbnak mutatkozván. Saját kívánságainak kielégítésére pediglen szép kis birtokot
vásárolt Klagenfurt közelében, itt töltötte későbbi magányos napjait, melyeknek kies
élményéhez azonban csakhamar veszedelmes betegség társult, sajnálatos női baj, amely később
végzett is vele. Közben viszont papírra vetette zsenge és érettebb fiatalságának elsősorban nem
a szíveket facsaró történetét. A kéziratot akkor, épp a halálát hozó műtét előtt, operáló
orvosának adta át. S tegyük félre itt az eddigi tréfát: meghökkentő dokumentumhoz jutott
ekképpen a világ: a test pucérkodásai után kitárulkozott a lélek is, bizony, Josefine
Mutzenbacher nem röstellte feltárni titkait, és ama régi kor, a régi Bécs oly erkölcsrajzulatát
adta, melyet a mi modern időnk szerelmi szivárványvilága is tündöklőnek találhat. Ami az itt
ezennel olvasható könyvet illeti, a kis ribanc feljegyzésein alig-alig változtattunk. Legföljebb
apró stiláris javítgatásokra vetemedtünk, s nem tűrtünk olyan elvetemültséget, hogy Josefine
emlékezéseiben a benne megfordult urak és személyek a maguk "becsületes nevén"
szerepeljenek. Kis céda barátnénk - ennyit csak a pontosság kedvéért - 1904-ben halt meg egy
jó hírű szanatóriumban.
Az eredeti kiadás gondozói

Hallani: akik fiatalságukban a legbuzgóbban teszik szét s még széjjelebb a lábukat,

öregségükben annál áhítatosabban kulcsolják imára kezüket. Nálam e széttárások és
kulcsolások így semminek sem kulcsai. Egyszerűbbre foghatjuk. Hamar belekóstoltam a
kurválkodásba, aztán jött minden, aminek jönnie kellett - és de jól jött! -, és jött mindenhol:
ágyban, asztalon, széken, padokon, nyirkos falnak döntve, fűben heverve, sötét kapualjakban,
lakosztályokban (ah, chambres separées!), vonaton első-, másod-, harmadosztályon,
laktanyában, bordélyházban, sitten, ám mindebből semmit, de semmit meg nem bántam soha.
Persze, eljárt felettem az idő, lassan fogyatkoznak a gyönyör képességei a sokat próbált test
különféle tájain; mit mondjak, virultam és elvirultam, jómódú vagyok mindeközben, csak
olyan, de olyan magányos. Annak ellenére azonban, hogy az igaz istenhitet soha ki nem
fetrengtem magamból, bűnbánatra nem fanyalodom! Itt se kerteljünk. Én, aki a nyomor
virágaként láttam meg a napvilágot, szépséges és mohó testem jóvoltából mindvégig a fényben
éltem. Nem is tudnám megmondani, mily hamar, igen, szélsebesen felébredtek porcikáimban a
bűnök kezdeményei, aztán rajta! Rajtam! Rajtuk!
Züllött lettem volna? A csudát. Akkor züllöttem volna a mélyek mélyére, ha úgy élek, mint
szerencsétlen sorstársnőim, akik szegényházban végezték - fiatalon! -, netán elaggott
proletárasszonyként gürcöltek görbülésig, rogyásig. Hát én nem fulladtam bele a külváros
mocsarába. Szépen kiművelődtem, s ezt ősi mesterségem művelésének köszönhettem, ne
szerénykedjünk, a kurválkodás a legkiválóbb férfiak társaságába kerített-sikerített, és nem sokat
vesztegettem időmet. Okultam, miközben "okítottam", s ezen okból megtanulhattam elsősorban
azt, hogy mi, szegény nyomorult nők egyáltalán nem vagyunk oly romlottak és bűnösek, mint
mondani szokás rólunk. Megismertem a világot, szélesült látóköröm, és ezt, utoljára ismétlem,
annak köszönhettem, hogy nem szégyelltem itt meg ott, ezzel meg amazzal forgolódni. Ha ez
"hitványság"...?! És megkérdezhetik most, emez irományommal mit akarok fitogtatni.
Műveltségemet, vagy azt, amit műveltem? Egyik kérdés se jó. A már említett végtelen magány
vesz rá, hogy papírra vessem az emlékeimet. Tollat szorítani: jobb híján alkalmasabb
foglalatosság a sokat próbált női kéznek, mint imára kulcsolódni. Mit tegyek a papok kedvére;
inkább elszórakoztatok könyvecskémmel pár unatkozót, netán kedvet csinálok annak, akinek.
Sokat olvastam is a virgonc évek során. De jószerén egyik könyvben sem találtam olyasmire,
ami híven ismertetné - például a minket kényeztető, csábítgató, tőlünk a legképtelenebb
dolgokat igénylő urakkal -, mit is érez a szíve mélyén egy ilyen lány, amilyen én is voltam, és
hogy nem csupán a magas ég felé rúgkapáló lábunk jelenti a csúcsok csúcsát, de néha -
megbocsássanak! - gondolataink is szárnyalni tudnak. Ezért vetemedtem az írói mesterségre,
íme. Esetleg épp azok, akik annyit ölelgettek-micsodáltak, csodálni fogják, hogy ez is ott volt a
dolgok mélyén. De vissza a földre. Mesélem élményeimet, próbálom ismertetni gondolataimat.
Szépen úgy, ahogyan ez mind volt.
Apám koldusszegény szíjgyártósegéd volt, bár bent a város "jobb" részén, a Josefstadtban
dolgozott. Lakni viszont a külvárosban laktunk, Ottakring kerületben, akkoriban még eléggé
újdonat bérkaszárnyában, tömérdek szegény család szomszédaiként. Szaporán járt arrafelé a
gólya, s nyaranta az udvar szűknek bizonyult a tömérdek gyereknek. Két bátyám volt
egyébként, bár nem sokkal idősebbek nálam. Apámmal-anyámmal s e két süvölvénnyel öten
laktunk egy szoba-konyhás lakást, ahol még ágyrajárókat is tartottunk. Az évek során-rendjén
vagy ötvenen is megfordultak nálunk efféle jófélék, távoztak pedig vagy békében, vagy
veszekedve, ami viszont mindig ugyanaz maradt: hogy soha életben nem hallottunk aztán
felőlük. Magam főleg kettőre emlékszem közülük. Az egyik valami lakatosinas volt, fekete
hajú, bánatos arcú, a szeme igen apró volt, orcája csaknem mindig kormos. Mi, gyerekek
tartottunk tőle. Örökké olyan hallgatag volt ez a legény. Mármost hogy egy délután
hazaérkezett, engem egyedül talált a lakásban - ötéves lehettem, a padlón kuporogva játszottam
éppen. Anyám a két testvéremmel a Fürstenfelden volt, apám meg még a műhelyben. A
lakatoslegény felkapott, az ölébe ültetett. Kapálózni kezdtem, már-már kiabáltam volna, de ő
halkan azt mondta:
"Hékám, te! Nem csinyálok néked semmit én."
Annyit azért "csinyánt", hogy szép csínján fölemelintette a szoknyácskámat, aztán nézte,
mint fekszem meztelenül a térdén. Nagyon féltem tőle, de mukkanni se mertem. Hang annyi
volt csak, hogy a fekete legény nyögdelni kezdett, és olyasmiket hajtogatott, hogy:
"Kis pucám... kis pucám..."
De meghallhatta, jön haza anyám, hát visszatett illedelmesen a padlóra. Pár nap múlva
megint hamarább jött haza a lakatoslegény, s mert anyámnak el kellett mennie valahova,
megkérte, vigyázna rám. És jött megint a "kis pucám"-játék, s elsősorban a két lábam közti
dombocska érdekelte, az a vágás ott alatta. Most a nyögéseken kívül néma maradt, de nagyon
nézte azt a helyet. Mukkanni nem mertem most se. Meg máskor se, mikor ugyanez a dolog
megismétlődött - és mindig megismétlődött, egészen, míg az apró szemű legény nálunk lakott,
végig. De hát kicsi voltam még, nem sokat bántam az egészet, nem is gondolkoztam rajta soha
utóbb. Ma azonban tudom már, mi volt ez, így nevezem ezt a lakatosinast "első szeretőmnek".
A másik ágyrajáróról később mesélek majd.
A két bátyám, a Franz meg a Lorenz, hát azok aztán nem hasonlítottak egymásra. Lorenz,
a nagyobbik - négy évvel volt idősebb nálam - örökké olyan zárkózott volt, magába forduló,
szorgalmas és ájtatos. Franz azonban - másfél év volt csak köztünk a különbség - vidám volt,
higanyos természetű, hát nem is annyira Lorenzhez húzott, hanem hozzám. Lehettem vagy úgy
hétéves, mikor egy délután a szomszéd gyerekekhez ment át - meghívták. Egy testvérpár, fiú és
lány, s örökké magukban voltak, mert anyjuk nem volt, apjuk munkába járt. Az Anna akkor
már kilenc is megvolt, sápadt, tejfölszőke kislány, csontsovány, duzzadt-hasadt ajkú. És a
bátyja, a Ferdl tizenhárom, igen robusztus, szintén fehérszőke, de az arca pozsgás piros, a válla,
mondom, széles. Elébb egészen ártatlan játszadozások folytak. Majd Anna hirtelen így kiáltott:
- "Játsszunk papás-mamást!"
Igen, s bátyja fölnevetett, azt mondta:
- "Hát ez az! Örökké csak papás-mamást akarna játszani az Anna!"
Jó, de Anna csak makacskodott, odalépett a Franz bátyámhoz, azt közölte vele:
- "Tessék, te vagy a papa, én a mama." A Ferdl meg rögtön ott volt mellettem, azt
mondta:
- "És akkor itt én vagyok a papa, te meg leszel a mama, rendben?" Anna meg egyből
előkotort két párnahuzatot, csavart belőlük két babát, az egyiket nekem nyújtotta.
- "Nesze, itt a babád", mondotta. Kezdtem rögtön a ringatást, de Anna meg a Ferdl
kinevetett:
- "Na, ez azért nem annyi! Először gyereket kell csinálni, gyerek csak akkor van, és akkor
a mama, ugye, áldott állapotban van egy ideig."
Ezt a rejtelmes kifejezést, hogy "áldott állapotban", többször is hallottam már, mindig
megborzongatott. "Áldott...!" Az valami jó lehet. Szűz Mária, minden. Most akkor, hogy a
gólya hozza a gyereket, rég nem hittem valami nagyon, viszont ha azt láttam, hogy egy nő azt a
nagy hasát tolja maga előtt, tudtam, két pénz hány pénz. Csak úgy közelebbről nem volt róla
fogalmam. Bátyámnak, a Franznak se. Hát eléggé tanácstalanul álltunk ott, mi legyen, hogyan
is vehetünk mi részt ebben a játékban. Anna viszont már ott matatott a Franz sliccénél, azt
mondta:
- "Mozgás, öcsi, kotord elő a furkódat!"
És szavait tett követte, kigombolta bátyám nadrágját, így került elő a furkónak épp nem
nevezhető... bocsánat... litye-lötty kis fitty. Ferdl meg én csak néztünk, de a Ferdl arcán ott volt
a nagy vigyor közepette, amilyet már ismertem, valami más is, valami furcsa kifejezés, amit
eddig nem ismertem. S mi történt? Anna dörzsölgetésére, fürge keze nyomán a Franz lötyefittye
tényleg furkóvá változott. Hogy úgy mondjam, állt keményen, mint a Salamon fasza. (Ez már
úgy mai kifejezésem.) Na, és hát hogyan is állt volna?!
- "Na, gyere akkor", így suttogta, zihálta, lihegte az Anna, aztán már vágta is hanyatt
magát a szőnyegen, rántotta fel a szoknyáját, bugyi nem volt rajta, csapta szét a lábát.
- "Gyere, te fasz!"
A továbbiakra nem nagyon figyelhettem, mert a Ferdl meg engem lökött a földre.
- "Lefeküdni", mondta teljesen fölöslegesen, és éreztem a két kezét a két lábam között.
Mit ellenkeztem volna sokat, hát a fene jobban tudta, vagyis hát inkább az volt, hogy a Ferdl
tudta a magáét. Keményen megállt az ő micsodája is, kezdte dörzsölgetni - mai szóval élve - a
micsodámon. Én meg csak kuncogtam, vihogtam, mert csiklandott az az izé, főleg ahogy a
hasamon görgette, mint a nudlit, így-úgy gyúrta. Közben valami bennem is feltámadt, mit
tudom én, valami érzés, ezt eddig nem ismertem. Végül a Ferdl abbahagyta a nudligyúrást, a
kezembe adta a furkóját:
- "Fogd a tököm! Fogd a tököm!", ezt hörögte -, jó, hát a tökét, ezen kicsit vigyorogtam
magamban, de akkor láttam már, megjelenik valami kis rezgő gyöngyszem a "tök" végén,
valami ragacsos micsoda, ahogy odanyomta a kezembe:
- "Mocskold a mancsod! Mocskold a man...csod..." - ezt zihálta. Meg hogy: "Te kis
mocsokmancsú!" És akkor a tök - a furkó - bőrét hátrahúzta, és azt suttogta:
- "Itt a makkom! Makkolj, kis disznó!"
Hát "makkoltam", ami abból állt, hogy visszahúztam, megint legyűrtem a bőrt rajta, a
makkon, és olyan rózsaszínű volt, a legszívesebben azt mondtam volna, rózsabimbó... és puszi,
puszi... és jött megint egy kis csepp, amire a Ferdl azt mondta:
- "A gecim... te kis geci..."
Ezt nem egészen értettem. Az a geci? Vagy én vagyok a geci? De egy pillanatra bal felé
sandítottam, és azt láttam, az Annán a Franz igencsak mozog, előre-hátra, mint a dugattyú. Az
arca vörös volt, jó, hát az imént a Ferdlé is. Anna sápadt arcába is jutott-futott valami vér, azt
hittem, rosszul lett. Akkor egyszerre elcsitultak, feküdtek így pár pillanatig, alul a már nem
vonagló Anna, rajta a dugattyúzást ernyedten abbahagyó Franz, s hirtelen felpattantak.
 Egy kis bécsi kurva emlékezései 2. rész

Ültünk így egy darabig négyesben. Ferdl, persze, a szoknyám alatt fogta azt a micsodát a
két lábam közt, és Anna pucáját - finoman fogalmazva - a Franz. Nekem a Ferdl farka volt a
kezemben (a furkója), és a Franz bunkója az Anna dédelgető kezében leledzett. Az meg - akkor
nem fogalmaztam így: kéjes volt! - francosan jó volt (így fogalmaztam), hogy a Ferdl a
szoknyám alatt matat. Csiklandozott, de távol voltam attól, hogy vihogjak, nem, egészen más
volt. A legszívesebben nekiestem volna a furkójának a fogaimmal! Ez volt. Tiszta bizsergés az
egész testem. Anna zavarta meg a dolgot, merthogy azt mondta:
- "Jó, most teherbe estünk... "
Nem értettem: mibe estünk? De a kezembe nyomta a párnababát, azt mondta: "Áldott
állapotba kerültünk. " Jött az, hogy világra hoztuk gyermekeinket, a babákat, ringattuk kicsi
párnatestüket, átadtuk őket férjeinknek, ők folytatták a dédelgetést, a becézést. Anna hirtelen
elhatározta, hogy ő a maga részéről most szoptatni fog, kigombolkozott hát fent, és láthattam,
igencsak duzzadoznak, keményednek a mellbimbói. A fivére egyből odanyúlt, kezdte cicerézni,
akkor a bátyám, a Franz is csöcsözni kezdte az Annát. Ferdl sajnálkozva jegyezte meg, hogy én
még nem vagyok "virágban", alig "rügyezek", mindegy, fiatalabb voltam. De bármennyire fiatal
voltam is - "zsenge pipi", ahogy a Ferdl mondta -, tudtam már, hogyan csinálják a gyereket. Az
is elhangzott valahogy, nem tudom, ki mondta, hogy ez a "baszás", a szüleink is "basznak",
valaki azt mondta, nem, a "kúrás" a jó szó, innen van, hogy "kurva"; a "kefélés" szó nem
hangzott el. Hát így történt, azaz nem történt semmi, mert a Ferdl azt mondta, igazi
gyerekcsinálásról, "felkúrásról" tehát, szó sem lehet még, mert a pinánk nem "befogadóképes",
nem lehet nekünk rendesen "beverni", meg hogyha majd nagyobbak leszünk, ki fog szőrösödni
a puncink (a pinánk), és akkora luk lesz, hogy a legnagyobb ragyabunkót (farkot, tököt, faszt) is
be lehet nyomni könnyen. Ezt nem is akartam hinni. Mit kéne "beverni"? Nem jó így is? De
Anna állította, hogy a Ferdl ezt már tudja. A Reinthalernén gyakorolhatta a dolgot, megbaszta
tehát a Reinthalernét, beverte neki a faszát. Méghozzá a padlón! Na hát ez a Reinthalerné egy
villamoskalauz felesége volt, a házunkban laktak. És hogy a Reinthalerné, valahányszor a Ferdl
beverte neki, azt sikoltozta, hogy:
- "Csingi - lingi!"
Mármost, továbbá, ez a kalauzné egy kövérkés, fekete spinkó volt, mindig nagyon
kedves. Hallhattam rögtön a dolog históriáját is. Hogy a Reinthalerné jön le a padlásról, azt
mondja: "Hé, Ferdli, olyan nehéz ez a kosár", a mosásról volt szó, "erős fiú vagy, nem akarsz
nekem besegíteni?". A "Ferdli" besegített, lerakta a nehéz kosarat a Reinthalerék konyhájában.
- "Mivel háláljam meg?" - így a kalauzné.
- "Á, semmivel" - mondta Ferdl.
- "Ugyan, ugyan, nem járja az. Gyere, mutatok valamit" - és azzal már húzta is a Ferdl
kezét a mellére, a csöcsére egyenest.
- "Na, ez akkor jó?"
Ezt kérdezte a Reinthalerné. A Ferdl meg egyből tudta, miről van szó.
- "Az Annával már smároltunk, úgy testvériesen, igaz, Anna" - kérdezte most.
(És, egy pillanat, mai szóval élve, egy francot nem jött be olyan, nekem mármint, hogy
vérfertőzés, testvérszerelem, jött a valagam!) Anna bólintott.
- "Hát tudtam, minek kell következnie" - folytatta tovább Ferdl.
Csak elhinni se akartam! Még ilyet. Erre viszont a Reinthalerné már gombolkozik is
kifelé, mutatja a csöcseit, jó kemények voltak, na, mondja, hogy játsszak velök. Így mondta,
velök. Hm? És közben nyúlt le a farkamhoz, azt kérdezte:
- "Gyúrjunk nudlit? Gyúrjunk nudlit?"
Zihálva tette hozzá:
- "Ha senkinek azzal a lepcses száddal el nem pofázod, hát többet is kaphatsz, megkenjük
a nudlit!"
Ezt mondta a Ferdl szerint a Reinthalerné, én meg csak tátott szájjal hallgattam.
 - "Hát én... ", hogy a Ferdl ezt mondta volna.
- "Pofa be, bassz meg", ezt mondta a Reinthalerné. - "Bassz meg, te kis rohadék, bassz
meg, bassz meg... "
És megragadta megint a Ferdl furkóját, húzta be magába, ment a dolog simán.
- "Tök szőrös volt a puncija, rendesen, ahogy illik" - közölte velünk a Ferdl, és mind a
kettőnk "punciját" simogatta közben, az Annáét is, az enyémet is. Anna talán ettől gerjedt be,
talán csak a tapasztalatszerzés vágya hajtotta, nem adta alább:
- "Ferdl, na, hogy volt tovább akkor, mi volt még?"
És még jobban odanyomta magát.
- "Na hát jó volt, tényleg, jó volt az egész, baromi jó. Elcsorogtam, sejthetitek. Utána
kivert a víz, játszottam még a csöcseivel, lefordultam a testéről. Vagy ő lökött le. "
És hogy a Reinthalerné azt mondta akkor a Ferdlnek:
- "Eridj most, te kis szar kéjenc", és kezdett begombolkozni, és felkapott egy konyhakést,
és azt mondta:
- "Evvel vágom le a rohadt töködet, ha bárkinek elpofázod, hallod?"
Anna szája is tátva maradt. (A Ferdl minimum oda beverhette volna neki, de egyből. ) És
azt mondta:
- "Gondolod, nekem is be tudnád dugni?"
Ferdl a fejét vakarta, de Anna a sliccéhez nyúlt, előszedte a furkóját, gyurmálni kezdte.
- "Játsszunk megint papás - mamást!" És odahúzta magához a bátyját. A Franz egyből
tolakodott volna szintén, de Anna azt mondta:
- "Menj a magadéhoz. " Így mondta:
- "A Pepihez", - mert ez voltam én, mint Josefine, becenéven. Hát mit tehettem,
benyúltam a Franznak, fogtam, gyurmáltam a kis micsodáját, ő meg a lukamat simogatta,
izgatta. És hát mert tudtuk már, hogyan kell csinálni, gondom volt rá, hogy a kis félkemény
nudliját ne a hasamon görgesse csak, hanem a - zsenge! - hegyével a lukamat érintgesse. Ettől
borzasztó gyönyörűséget éreztem - "kéjt!" -, és nyomtam magam a testéhez, a Franzéhoz,
smároltam, ahogy bírtam, és éreztem, vonaglik a lukam. Nem az, hogy a Franz lökései lettek
volna ezek, de lökések voltak belülről, és oda is nyúltam, jó nyirkos volt, tiszta lucsok voltam,
persze, főleg a verítéktől. A Franz akkor tényleg "kész" volt, már abban az értelemben, hogy
szinte félájultan fordult le rólam, nem is mozdultunk pár percig, így hevertünk, csak közben
hallottuk ám, miket társalog egymással az Anna meg a Ferdl. Az Anna úgy égnek vágta a lábát,
hogy össze is kulcsolódtak a lábfejei a bátyja hátán.
- "Befér már", - ezt mondta a Ferdl, de az Anna így válaszolt:
- "Csak fáj, a kurva életbe, fáj!"
- "Nem fog annyira, most már nem", - így nyugtatta a bátyja, - "ez csak elsőre van így,
aztán már csúszik, mint kacsának a nokedli. "
Nudli, nokedli, hahaha.
Mi ketten meg, a bátyámmal, odafeküdtünk a Ferdl meg az Anna mellé, néztük, bemegy -
e a Ferdl töke - "a karó", most így nevezték éppen - az Anna lukába. Benn van? Nincs benn?
Kicsit már bent volt. De nem egészen. Az Anna luka meg fantasztikusan nyitva volt. Csak
ahogy a Ferdl makkja kicsit eltűnt benne, jött az, hogy ide - oda mozgott csak, mit mondjak,
tiszta tökölés volt az egész. Tökölni a tökkel?! Nem tudom, miféle belső hang súgta, de
megragadtam a Ferdl faszát, aztán nem egyszerűen a búrt húztam rajta ide - oda, hanem mint
egy hősnő a lovagregényekből, azokon a képeken, mikor a faltörő kossal be akarja verni a
kaput, azon voltam, hogy a Ferdl furkója, a kezemben, behatoljon az Annába.
- "Baszd meg!", - sikoltottam. Hanem akkor már az Anna is sikoltott, mit... ! Üvöltött!
Riadtan dőltünk szét, ahányfelé voltunk. Anna nem volt hajlandó tovább folytatni a játékot, hát
kénytelen voltam én magamra venni a Ferdlt, mert nem bírt lenyugodni. Ki akar elégülni, azt
mondta. Csak már az én puncim s eléggé vörösre volt dörzsölve, hát jobbnak látszott
abbahagyni az egészet. Hazamentünk.
Fivéremmel végig, egész hazaúton egy mukkot se szóltunk. Franz egyszer elfingotta
magát, ez volt köztünk minden hang. Történetesen épp a Reinthalerné mellett laktunk. Ahogy
megérkeztünk, a kis köpcös, fekete asszony épp jött ki a lakásukból. Rámeredtünk, elkezdtünk
nevetni. Megértette, miről van szó? Csak nézett ránk, bámult, mint kerge disznó a makkra - de
akkor jobbnak láttuk, ha gyorsan behúzzuk magunk mögött az ajtót. E naptól fogva mindenkit -
férfit, nőt, gyereket - tisztára más szemmel néztem. Vagy inkább "mocskosra más szemmel".
Vegyük hozzá, hétéves voltam - de a nemiségem a szétrobbanásig feltámadt. Csak a szemembe
kellett nézni, az már olyan volt, mintha megbasznának. És nem túlzok! A duzzadozó szám, a
járásom, igen, ahogy a valagamat riszáltam már, ahogy a nyelvem picit kidugtam - pedig nem is
makkolt még! -, hát igen... az felhívás volt. Nem keringőre, de fetrengőre. Két lábon járó,
eleven felhívás voltam, ismétlem, fetrengőre. Újra meg újra megismétlendő fetrengőre! Fertő,
nem fertő, francba a nagy szavakat, ezzel magyarázhatom csak azt a hatást, amit tettem. Azt,
amit velem, aki tehette, tett. Akinek mersze volt hozzá. Felnőtt, állítólag józan férfiak estek
nekem az első adandó pillanatban, és nem részesültek elutasításban soha. Sőt! Fejre - makkra
mindent merészeltek velem. (Fejetlenül, de nem makktalanul, így is mondhatnám. ) Jó, hát ezt a
hatást, úgy lényegében (szomorú megszorítás!), ma is érzem. Mikor pedig se szép, se fiatal nem
vagyok már, a testem megszottyadt, meglottyadt, itt - amott megputtyadt, mindegy, ki tudom
váltani azt a bizonyos vadulást. (Ha ez rá a jó kifejezés. Mit lenne vadulás?) Bizony, akadnak
kanok ma is, akik első látásra vagy a saját sliccükhöz nyúlnak, vagy nekem a szoknyám alá. És
olyanok, mint a veszett őrültek, geciznének szinte egyből. Ez mind a hétéves kori élményeimre
vezethető vissza. Ártatlanságom korára - ha az "ártatlanság" szó jelent valamit egyáltalán. Már
mikor bölcsőmben ringtam, egy kis kurva voltam, talán - és a lakatosinas is ezért élvezkedett az
ötéves kislány pucér altestén nyáladzva.

Egy kis bécsi kurva emlékezései 3. rész

Pár nap múlva magunk voltunk otthon csupán, gyerekek, és a Franz kezdte minden módon
faggatni a Lorenzet, tudja, na, mondja meg, tudja - e, hogyan lesz a gyerek. "Eszik, isszák,
basszák?", kérdezte nagy szellemesen. Mire Lorenz így kérdezett vissza: "Te talán tudod?"
Franz meg én, összenézve, csak nevettünk, de nem hagytuk annyiban, előkotortam Franz kis
fütyijét a slicce kitárásával, és kezdtem a nudligyúrást. Lorenz csak nézte ügyes ujjaimat, míg
közben Franz ott matatott a lábam közt, "résen volt", ahogy álszentül mondják. És jól látta a
Lorenz, hogy valahogy én ezt élvezem, hát jó, gondolhatta, és így hevertünk végig kettesben az
ágyon. Kezdtük "gyártani", amit az Annától meg a Ferdltől tanultunk. Ameddig ment;
amennyire ment. Lorenz csak nézte. Hogy "kész voltunk", minden átmenet nélkül Lorenz
sliccét kezdtem munkába venni.

- "Gyere már, hallod", - mondtam, - "mutasd meg, mit ér a faszod... "

Ellökött. Azt mondta:

- "Rég jobban tudom, mint ti, hogy mi a baszás. De az ember a testvérét nem kúrhatja meg, nem
csinálhatja fel, mert az halálos bűn. Vérbűn", - mondta ki a borzasztó szót. Meg is ijedtünk. De
aztán összekaptuk magunkat.

- "Gondolod, apa meg anya is a pokolba kerülnek?", - kérdeztem. Joggal, mert ők aztán tényleg
rokonok voltak. Férj - feleség. És ha ez halálos bűn, "vérbűn", hát miért lennének épp ők
kivételek? Jó ég! Fix, ezt állította, ezt mi rossz viccnek találtuk, hát csúfolni kezdtük. Jó, hát
bevallom, csúfolódás helyett a legszívesebben inkább a nudliját gyúrtam volna. De Lorenz
akkor fenyegetőzni kezdett, hogy beárul minket a szüleinknek, a tanítónknak meg a
csuhásoknak, minden, hát jó, attól fogva a Franz meg én sose az ő jelenlétében játszottuk
kisded játékainkat. Lorenz tudta, persze, hogy tovább "üzekedünk" - de fura szó volt ez is! -,
"fajtalankodunk" (jó ég, ez eléggé ijesztően hangzott), meg hogy másokkal is odafeküdtünk
egymásra, egymás alá, környékbeli gyerekekkel - de nem köpött be minket. Gyakran
látogattunk el Annához és Ferdlhez, igen, és ott ugyanezeket a dolgokat játszottuk. Mindig úgy
kezdődött, hogy Ferdl engem kefélt meg, Annát Franz kúrta meg, majd jött a baszás Anna és
fivére meg köztem s bátyám közt. Ha a testvérpár nem volt épp otthon, vagy mi voltunk
kénytelenek otthon maradni, kettőnk közt zajlott a családi fészekben a "kurka - hurka". És nem
múlt el nap úgy, hogy egymáson ne fetrengtünk volna. Beszélgetéseink mindazonáltal egy
Nagy Vágy körül forogtak: hogy egyszer egy "felnőttel" is lehessen végre dolgunk. Anna meg
én teljes egyértelműséggel egy "érett férfit" szerettünk volna "megfacsarni", Ferdl meg Franz a
Reinthalernéra vágyakozott.

Egy alkalommal, hogy Annáékhoz váratlan állítottunk be, ott volt egy tizenhárom éves
unokanővére, a Mizzi, vele a Poldl nevű bátyja. Szép, igen jól fejlett lány volt Mizzi, a csöcsei
álltak rendesen, és a vékony blúzával nem is nagyon akarta leplezni ezt a tök - érlelő
tökéletességet. Nem is volt kétséges, hogy azonnal a minket leginkább érdeklő témákra tértünk,
és a Poldl büszkén közölte, Mizzinek már szőrösödik a puncija - tája. És szavait tett követte,
igen, a Poldl szemrebbenés nélkül tárta elénk a szeméremfertályt, ahol - eljövendő fertők és
fetrengések szép ígéreteképpen -, bizony, pelyhedzésnél többet mívelt már a nevezetes bozót.
Majd sor került a Mizzi csöcseinek lemeztelenítésére is, és áhítattal néztük, majd izgatottan
simogattuk, csikiztük a bimbókat. Mizzi felizgult persze, s ennek nem csupán hangokat adott,
de szemét lehunyva hátra is dőlt, teste megvonaglott, kéz keze meg céltudatosan nyúlt Franz és
fivére farka után.

Ők igyekeztek legjobbjukat nyújtani. A lyukat pedig Ferdl vette "kezelésbe" (és nyelvelésbe).
Majd farkát, melyet úgy nevezett, hogy "A Kurta - Tarka", szintén a kérdéses lábköz - helyhez
kezdte érintgetni, de hegyesen. Nem maradt el a hatás. Mizzi az ágyhoz rohant, hanyatt vágta
magát, lábát szét, így visította: "Poldl, gyere, nem bírom tovább!" Fivére rávetette magát.
Valamennyien az ágyhoz léptünk, közelről néztük a dolgot. Miközben Ferdl a félájultan heverő
Mizzi kezébe adta farkát, Franz a magáét Anna mohón gondozni vágyó kis mancsaira bízta; én
meg, csak fizikai értelemben kívülállóként, nézhettem és csodálhattam, mi az "tényleg baszni".
Merthogy Mizzi és fivére, aki még csak tizenkét éves volt, közölték velünk, hogy ugyanúgy
tudnak kamatyolni, mint "a nagyok". Álom volt a számomra látni, hogyan csókolja szájon Poldl
a nővérét - de mintha szeméremajkát szívná! Eddig nem gondoltam ugyanis, hogy a keféléshez
a csókolózás is hozzátartozik. Láthattam azt is, miként markolássza Mizzi két duzzadó csöcsét
Poldl, persze, már ahogy rajta fetrengett, s közben mindenét fogdosta; és nem kerülhette el
figyelmemet, ahogy Mizzi csöcsének minden pici "szemölcsdudora" kemény lett, szinte döfte
Poldl kezét. És akkor jött, hogy Poldl fasza eltűnt Mizzi sűrű bozótjában, és nem bírtam
megállni: odakaptam telhetetlen kis kézzel, érezni akartam, tényleg így áll - e a dolog. (Ó, bár e
telhetetlenség nyomán kezem lehetett volna "tele" végül... ) S micsoda őrületes érzés volt,
mikor azt tapasztalhattam csak a még Mizzi pinájába nem tapadó Poldl - féle faroktövön, hogy
ez a tök jóval nagyobb, mint a Franzé és a Ferdlé, tehát hogy vannak ily eltérő faszméretek... s
ahogy elgondoltam, milyen lehet Mizzinek! És ahogy ez a számomra akkor rettentő méretű
furkó behatolt Mizzibe, majd ismét visszadugattyúzott, aztán ismét behatolt... ez az
iszonyatosan gyönyörű gyökér! Csaknem elájultam. De még jobban lenyűgözött, szinte falhoz
vágott Mizzi viselkedése. Ahogy tapadt! Ahogy a valaga vonaglott, ahogy lába a levegőben
rúgkapált, ahogy sikoltozott, ahogy üvöltözött:

- "Még! Még! Te szar! Te rohadék! Keményebben! Spékelj meg! Te! Teee... !"

És nem volt határa a kielégülés mégis tovább - mohó hörgéseinek, melyekből szinte csak
szórványosan formálódtak szavak, oly gyarló szavak, a lényegről oly keveset mondva:

- "Még... te... vagdoss... kúrj... bassz, te állat... !"

S akkor Poldl lefordult nővéréről, és helyét szép sorban elfoglalta Ferdl és Franz, és vagdosták
a farkukkal a már - már eszméletlen Mizzit. Csak épp az volt a vicc, hogy nem jutottak el a
rendes baszásig, a spékelésig, a vagdosásig, mert le akarták rángatni egymást folyton. Mizzi
lába hiába kulcsolódott össze a hátukon, ők hiába harapták a vonagló testet, a melleket - nem
jutottak semmire. Mizzinek döntenie kellett, így hörögte végül:

- "Kezdje a kicsi!"

S kezdte Franz. Az ám, de a régi módszer szerint. És Mizzinek, világos, nem volt elég, hogy a
hasán nudlizzanak. Hát szépen megragadta Franz tökét, odavonta a kellő helyre, majd kis
ügyességgel behúzta magába. Vagyis csak behúzta volna. Mert Franz rögtön megint kicsúszott,
s amúgy alibi alapon próbálta baszni Mizzit.

A fasz végre bekerült a helyére, ám itt újabb bonyodalmak következtek. Mert Mizzi azt akarta,
hogy Franz a melleivel is "foglalkozzék", ám ahogy ez meglett, Franz a spékelésről feledkezett
meg, lelottyadt. Mizzi mindent megtett "keményítőleg", viszont erre Franz a melleit hanyagolta
megint. Képtelen volt egyszerre kétfélét csinálni. Mizzi joggal döbbent meg a dolgon, így
kiáltott:

- "Baszod, most mi lesz?"

Franz azt felelte:

- "Baszlak... vagy nem?"

Mire Mizzi:

- "Te fasz... !"

S Franz nem értette, miért becsmérlő kijelentés ez. De akkor Ferdl, aki már nagyon
türelmetlenül várta, hogy sorra kerüljön, kezelésbe vette Mizzi csöcseit, és ennek áldásos hatása
lett. Az "egyhúrú" Franz végre teljes egészéből Mizzi pinájának szentelhette magát, ellenben
fent a mellek is kielégülésükhöz jutottak - Ferdl jóvoltából -, és Mizzi egész teste vonaglott,
rángott, csípőből - valagból dobálta magát az égnek, lihegve hörögte:

- "Te kis fasz, de jó kis fasz vagy, te, te... te... "

És közben Ferdl kezét csókolta, harapta. Alig hogy ezzel megvoltak, Ferdl átvette a csatateret,
és keményen meredő dákóval vetette magát Mizzi két lába közé. Mellfogással, természetesen.
Körmével biberézte a szétpattanással fenyegető bimbókat, Mizzi hörgéseiből pedig olyan
egybefolyó üvöltés lett, ahogy... bocsánat a szóért... csak a geci folyhat. Ömlöttek Mizzi
szájából a kéj áriái, és rettegve hallhattuk, hogy Ferdl sem adja "alább" (alul):

- "Mizzi, tisztára olyan, mint a Reinthalernéval! Te dög! Dög husi, hogy szarnál be, te... !"

És erre Mizzi tényleg akkorát fingott gyönyörében, hogy attól kellett félnünk, beszart. Ferdl
olyan hihetetlen jártassággal csinálta a dolgát, úgy spékelt, nyalt, cicerézett, úgy áradt szájából
az ocsmány szó, hogy csak hallgattuk, csak néztük! Recsegett - ropogott, öszszeomlással
fenyegetett az ágy. Amikor aztán kész lettek, mi Annával szintén szerettünk volna "részünkhöz
jutni". Mizzi felpattant, és olyan frissnek látszott, úgy vigyorgott, vihogott, mintha nem történt
volna semmi. Holott egymás után hárman farkalták meg, és az egész, ahogy jobban
visszagondolok, eltartott legalább egy óráig, és a dolog java része tényleg vad vagdosásból állt.
Őrület! Kicsit rendbe rázta magát, de a melle pucér maradt, így jelentette ki, a saját bimbóit
cicerézve, hogy nézni akarja a fejleményeket, a "folyományokat". Mire képes, katonai szóval
szólva, az "állomány". Anna erre mind nem sokat figyelt - baszott rá!, így mondhatni -,
végigvágta magát az ágyon hanyatt, így hívta a Poldlt, merthogy a fiú a jelek szerint nagyon
vonzotta.

Ám Poldl ismét csak a nővére csöcseivel foglalatoskodott. Megemelintette a telt gömböket,

egymáshoz nyomta a két kéjtárgyat, így kezdte szopni eleinte mindkét bimbót, de mert ez nem
ment igazán, hol az egyiket, hol pedig a másikat. Mizzi a szekrény oldalának dőlt, "tűrte" a
gyönyörűségeket, ám nem tétlenül, mert két kis keze szorgosan gyűrte közben fivére faszán a
bőrt: fel és le. Anna hiába vonaglott hanyatt az ágyon, mert Poldl megint úgy döntött, hogy
nővérét dönti meg, benyúlt hát szoknyája alá, aztán újra kőkemény furkójával megkereste a
bemeneti nyílást, s nem sokba telt, ott volt ismét, ahol lenni akart. S ahol Mizzi is akarta! Állva
kúrtak, de olyan hevesen, hogy a szekrényt csaknem széjjelbaszták. Fogalmunk se volt róla
eddig, hogy a dolog így is űzhető - hát ámulattal néztük a mutatványt. Csaknem magától
értetődött, hogy Mizzinél akkor megint Franz került sorra, és könnyű volt megállapítani nála a
fejlődést. Egyértelműen sokkal jobb munkát végzett, mint az előző menetben - talán megfelelt
neki az álló testhelyzet. Mizzi melleit is rendesen megdolgozta, miközben természetesen
"lábközi lanyhulást" sem engedett a faszának. A szerszám ki nem csúszott volna a vágatból egy
pillanatra sem, s a már kitökölt "keréknyomon" Ferdl folytatta a dolgot, és Mizzi a hatodik
numerát mondhatta magáénak rövid időn belül, nagy élvezettel, s hogy a kifulladásnak semmi
jelét nem adta, szép jövőre engedett következtetni, végigfetrengendő éjjel - nappalokra.

Egy kis bécsi kurva emlékezései 4. rész

Közben Annával mi a csalódottság vonagló pinájú szobrai voltunk. Rendben, Anna ismét
nekiesett volna Poldlnak, biztosítván a faszkirályt, hogy nyugodtan belémehet, nem kell csupán
a hasán nudliznia. A fiú fölemelte a kérdéses szoknyát - a kérdezetlent! - , ujjával elindult a
pinakörnyüléken, de azt mondta, nem eléggé érett még a lék, környülködésekhez pedig ő túl jó.
De Anna erősködött, nem akarta hagyni. (Vagyis: hagyni akarta, sőt!) Fogdosta Poldl bunkóját,
míg abból sajnos mosogatórongy lett végül, de olyan, hogy kifacsarni belőle láthatóan semmit
se lehetett. Ferdl felé fordultam, de azt kellett tapasztalnom, nem akarja velem. Kegyesen
annyit engedett csupán, hogy a tökét érlelgessem, de egy csöppel se többet. Közben a mellem
tapogatta, kegyetlenül megállapítván:

- "Még érlelned kell a csöcseidet."

Fel kellett hagynom minden reménnyel. Nem maradt hátra más, Franzot kellett volna valahogy
a lábam közé kapnom. De ez végképpen nem ment, mert ismét Mizzit kefélte. Azazhogy nem
kefélte, csak a melleivel játszott, és ahogy kezembe vettem a faszát, de úgy, hogy a szerszám
hamar elérte a kellő keménységi fokot, a pofátlan állat felszólított, segítsem be "őt" ismét
Mizzibe. Ehhez semmi kedvem sem volt, hát elengedtem, ami viszont őt nem zavarta
szemernyit sem, szépen utat talált nyomban a facsarólyukba. És Mizzi megkapta, amúgy
hanyatt az ágyon, minden közbülső "szobrozás"nélkül, a hetedik numerát aznap. Ez a menet
volt a legkiadósabb: Numeria párducának (Mizzinek) mintegy félóra gyönyört okozott.
Aznap Annával igen csalódottan tértünk haza, a fenébe kívántuk a nagy mellű, szőrös pinájú
Mizzit. Viszont a következő hetekben mindent bepótolhattunk. Mizzi és fivére eléggé messze
lakott, ritkán jöttek látogatóba. S a közbeeső időben partnereinknek Annával tökéletesen
megfeleltünk. Tök - és farokéletesen! Hagytuk már a csudába a papásmamást, mit kellett itt
sokat játszani, jöhetett az igazi előjáték, aztán a baszás, ami belefér. Keféltünk állva, fekve, már
úgy értem, nudliztunk... mert Ferdl és Franz mindhiába próbálta benyomni hímtagját, résünk
erős bástyának bizonyult, ők káromkodtak, mi üvöltöttünk néha a fájdalomtól, ezzel együtt
aranyat, bocsánat, gecit ért megannyiszor az egész. Ha olyan pokoligazából "egész" nem volt is
soha az akciózás. Ez az aranyélet (geci - csoda - élet) egy nyáron át tartott. Barátaink akkor
elköltöztek, és a szőke Annát csak évek múlva láttam viszont megint. Ám ott volt Mizzi és
fivére, eljöttek hozzánk, s velük volt egy nagy lakli fiú is, már tizenöt éves kapitányi korban. És
elsősorban a farka volt csapatkapitányi. Tanonciskolába járt már, de a baszásban mester volt
rég. Megmutatta a tökét, szőrösödött már jócskán, összeszaladt tőle a számban a nyál.
Mindhárman sokat játszottunk vele, lányok. Becézgettük, nyaltuk - faltuk a tojásait, kis
kezünket a hatalmas farok teljesen betöltötte, és micsoda élvezet volt érezni, hogy megráng!
Ekkora faszt még sosem láttunk. Mizzi felszólította, kezdje vele. De a faszkirály azt mondta:
"Nem. Én a Pepit akarom megbaszni először." Vagyis engem. És máig emlékszem rá, mekkora
volt az örömem! Nagyobb talán, mint lovagom érett farka.

Futottam nyomban az ágyhoz, végigvágtam magam, s ahogy altestem kitakartam, szétraktam a

lábam is jó szélesre mindjárt, hogy akadálytalanul fogadhassam a furkót. Robert jött utánam,
megfogta pucér puncimat, azt mondta:

- "Jaj, kis puca - muca, téged csak külsőleg lehet megöntözni!"

És a Mizzi nem volt rest, mondta máris a magáét:

- "Hát persze, Robika, gyere, te bika, engem meg tudsz mindenhogy, már kitapasztottál, hát
tudod, milyen mély a kutam és milyen lucskos!"

Azzal egyből odahevert mellém az ágyra, de mint aki engem már lökne is le mindjárt. Közben
azt mondta:

- "Ennek még csak szőr sincs rajta, mit akarsz tőle."

De a Robert mellettem állt ki, azt vágta vissza:

- "Mindegy, én a Pepit akarom megkamatyolni."

Hát csak feküdtem ott tovább, néztem a Robit, láttam, milyen vörös a képe, és éreztem, hogy
dörzsölgeti a vágásomat, és valami olyat éreztem, mint addig soha még. Robert egy pillanatig
tétovázott, majd kijelentette: "Mutatok én nektek valamit." Szavait tett követte.

Mert odaparancsolta Annát, csak neki a fal felé fordulva kellett feküdnie. Én hevertem középen,
szélre került Mizzi. Robert felkászálódott az ágyra, de nem feküdt rám, hanem azt parancsolta:

- "Fordulj meg. Na!"

Most hasmánt feküdtem hát, és felgyűrte a szoknyám, úgy, hogy a popóm volt pucér. Annának
feljebb kellett másznia az ágyon, úgy, hogy a puncija a vállam magasságába került. Robert őt is
kitakarta meztelenre. És Mizzitől azt kívánta, pucérkodjon a mellével. Ez nyomban megtörtént,
és irigykedve néztem, micsoda pompás csöcsei vannak, harapni valók. Robert csak most
nyomult fölibém, méghozzá úgy, hogy a farkát a két farpofám közé nyomta, aztán elkezdett
ütemesen dugattyúzni. Úgy csinálta, hogy a vágásomat és a dombot is ingerelte, és azt hörögte:

- "De jó vágású kis dög vagy te, Pepi...!"

Igyekeztem is rendesen, szorítottam a kis farommal a faszát, ahogy bírtam. Micsoda érzés volt!
Soha ilyen kéjben nem volt még részem. Hirtelen én is nyögdelni kezdtem, mint a Mizzi az
imént, és azon voltam, hogy a valagam viszonozza a Robert igyekezetét, igen, a két
farpofámmal próbáltam kifacsarni a gecijét. Fejemet a párnába fúrtam, semmit se láttam,
mindent csak éreztem. Most engem megbasznak, ez volt, most megbasznak, még ha csak így is!
Felnéztem akkor, és láttam, ahogy a Robert a bal kezével az Anna punciját bögyörészi, és
nagyon jó munkát végezhetett, mert az Anna úgy vonaglott, mintha fizetnék érte. Ilyesmi is
először jutott az eszembe akkor. Viszont a jobb mancsával a Robert a Mizzi csöcsét izgatta, és
láttam, nem marad el a viszonzás. Sötétbarna volt a Mizzi csöcse, és olyan kemény, mint talán
még soha. A Robi meg csak zihált és verítékezett, kiabált mindenféle érthetetlen dolgot,
hörgött. Ferdl és Franz az ágy mellett állt, de leesett állal. Végül a Mizzi hangja harsogta túl az
általános nyögést és hördülőzést:

- "Basszon meg már valaki, basszatok meg, nem bírom! Basszon meg valaki...!"

Ezt visította. Franz sietett megmentésére, keményen állt a farka, odavetette magát az ágyra,
nem sokba került neki, hogy a Mizzi lucskos pinájába behatoljon. A Robi megsegítette,
mardosta a Mizzi csöcseit, nem kellett a Franznak egyszerre kétfélét csinálnia. Mizzi úgy be
volt gerjedve, hogy a legszívesebben egy csokorra való faszt markolt volna magához,
mindenesetre a Poldlét elkapta, és nagyon olyan volt a dolog, hogy szabad folyása lesz a
dolgoknak. Ám előtte, talán épp egy pillanattal előtte a Mizzi előrevágta a fejét, akár a kígyó, és
hoppla, benn is volt már a szájában, a két duzzadt ajka közt a Poldl farka. Mint két
szemérmetlen szeméremajak, úgy szopta a Mizzi szája a Poldl faszát. Luty, luty, lucskom!
Ferdl, aki pillanatnyilag kisemmizve állt ott, nem bírta tovább. Átmászott a Mizzi fején, át a
nővéréhez, Annához, és az iménti jó példát - ragadós az ilyen! - követve, beverte a tökét az
Anna szájába.

Mi az, hogy szívélyes fogadtatásban részesült, az Anna szeme csaknem kiguvadt a

gyönyörűségtől, úgy szopta a Ferdl farkát. Húzta be, tolta ki, nyelvével gyűrte - tűrte rajta a
bőrt. Futy, futty, cuppogott, csak a Ferdlen lehetett látni, hogy az Anna szája nincs még tele
gecivel. Hanem hogy ez csak idő kérdése. Így mind a heten egyszerre csináltuk a dolgot, Robert
ravaszul lassított az iramon, így még jobb volt az érzés, igen, ez csaknem igazi kefélés volt, sőt!
Életemben nem voltam ennyire boldog, soha nem esett ennyire jól semmi, mint ez a forró,
duzzadt, dög nagy fasz.

Akkor megint gyorsabban löködött a Robert, és elkezdett hörögni megint, azt mondta:

- "Most megöntözlek, de a sűrűjéből!"

- "Hé, vigyázz már!" - tiltakoztam volna, de akkor éreztem, a hasam csupa ragacs, mert úgy
fordított, hogy oda menjen a gecije.
- "Ne csináld velem ezt már" - tiltakoztam volna, de későn. Meg hát tényleg, minek is. Aztán
mind szétváltunk erre, nekem nagy újdonság volt, hogy a Robert így kispriccelt rám, én nem is
tudom, mit gondoltam addig, holott hát elégszer mondtam, hogy geci így, geci úgy, de hogy a
hasam csupa ragacs lett tőle, ez mégis más volt, újdonság volt. Robert közölte, hogy a Ferdl,
Franz és a Poldl még nem elég nagy fiúk, nekik csak gyöngyözik a faszuk, viszont hogy neki
rendes magömlése van, az ő farka "igazi spricni"! Viszont ha kiszőrösödik a tökük, ugyanúgy
meg tudják majd spriccelni gecivel a nőket, ahogy engem most ő. Mizzi azt tudakolta máris:

- "Hé, mindegy, most akkor engem is megbaszol?"

Neki csak ez volt a fontos. Ellenben Robert nagyon határozottan közölte:

- "Érdekesebb lesz, ha látjátok, hogy spriccel ki a gecim, he? Na akkor."

Na akkor, ez szépen volt mondva, de mit tegyünk.

- "Kézimunka következik" - mondta Robert. És mutatta, hogyan kell "reiszolni", hogy "szóljon
a spricni". Nekiláttunk, felváltva. Egyéb vágyunk se volt, csak hogy Robert faszát kifacsarjuk.
De úgy, hogy spricceljen a sűrű lötyedék belőle.

Egy kis bécsi kurva emlékezései 5. rész

Anna is tette a magáét, Mizzi is, én sem tétlenkedtem, és a végén Mizzi bekapta a Robert farkát,
szopni kezdte, és nyilvánvaló volt, milyen céllal. Hogy "süljön el". Mert ez volt erre a kifejezés.
Ha elsül, Mizzi majd kiereszti a szájából a Robert farkát, akkor látni fogjuk, hogyan spriccel
belőle a geci. Anna le akarta váltani Mizzit, de Robert ellökte, engem rántott oda, és tudhattam,
mi a dolgom, tátottam a szám, és a Robert farka a következő pillanatban már ott volt benne.
Sokat nem töprenghettem. Nekiláttam, hogy megdolgozzam a kemény húsdarabot, a
"hímtagot", melyet testemnek más részéről már jól ismertem. Mondhatni, segget csináltam a
számból! Így.

Csak az egész úgy valahogy több lett ennél. Mert ahogy a Robert faszát húztam és vontam a
nyelvemmel, az ajkaimmal, a Nagy Érzés mintha leköltözött volna a lábam közé, és hirtelen,
villámcsapásként - vagy faroknyársalásként? - ráéreztem, milyen is lehet az igazi baszás. Ami
több, mint az ilyen kettyintgetés. Csak akkor Robert ellökött, Annát húzta a faszára. És lássunk
csodát, alig pár pillanat, aztán a Robert farka elsült. Spriccelni kezdett. Anna hátratántorodott,
az első adagot, már csak becsületből is, oda köpte elénk, aztán akkor a Robi farkából széles
ívben lövellt a sűrű lé, csepegett le a végén. Robert innentől fogva már maga vette kézbe a
dolgokat. Ő tudta, mekkora adag lehet benne, hátrahúzta a fütyülője bőrét, és jött a sűrű fehér
zaft, egyre csak jött, és egyre csak ámultuk - bámultuk. Nekem egy egész nagy lötyedék
csapódott az arcomba, de akkora, mintha valaki odafújta volna a taknyát. Iszonyú izgalmas volt
az egész, de tényleg, valamennyiünknek. Mintha valami titokzatos szertartás részeseivé váltunk
volna általa. Mizzi tért magához először, Robertre vetette magát, azt visította:

- "Jó, de most bassz is meg engem, hallod, te gecihuszár!"

Csak hát Robert fütyije tisztára lelottyadt, ami érthető volt, ugye, és azt mondta:
- "Semmi értelme most már, mi a francot akarhatnál?"

Mizzi őrjöngött.

- "Akkor meglovagollak én..."

Így könyörgött. Aztán, mert Robert tojt rá, odavetette magát a földre, a Robert két lába közé,
szájába kapta a lötyedék faszt, próbálta felállítani. És egyre azt kiabálta:

- "Ha kemény lesz, akkor megbaszol, igaz, akkor megbaszol, te..."

Persze, Franz, Poldl és Ferdinand is ki akarta próbálni az új változatot, a szájba baszást.

Annával nem volt nehéz dolgunk, hiszen a farkuk még kicsiny volt viszonylag, nem olyan nagy
bunkó, mint a Roberté. Ferdl úgy begerjedt, hogy nekem csaknem a torkomig leverte a faszát.
Így egészen a töke tövénél voltak az ajkaim. Tízszer - tizenkétszer kellett kilöknöm,
berántanom, akkor jött végre az a bizonyos pár csepp. Alig éreztem a nyirkosságot a nyelvem
tövén, csak azt a fura ízt. És mégis olyan volt az egész, mintha a lábam közé hatolna be mélyre
egy fasz, és ott éreztem az egész gyönyörűséget. Addig tartottam a Ferdl farkát a számban, míg
teljesen le nem lotytyadt. És mert az Anna még mindig a Franzot szopta, a Poldlt vettem sorra.
Ő már várta is. A nővérével rég rájöttek erre a lehetőségre, gyakorolták bőséggel. Hát a Poldl
ügyes volt, úgy hatolt be a számba, mintha a pinámba érkezne. Engem elfogott egy olyan
bizsergés, viszketés, zsibongás, hogy meg se próbálom leírni, mert nem lehet azt. Egészen
öntudatlanul kezdtem a nyelvemmel forgatni, ingerelni a Poldl faszát, de olyan eredményesen,
hogy perceken belül elsült. Keményen fogta a tarkóm, véletlenül se eressze el a szám a tökét, és
bennem úgy felfokozódott a kéj érzése, hogy el se akartam volna szabadulni a Poldl furkójától.
Aztán szintén lotyadék lett belőle. Akkor Annát és Franzot néztük, mire jutnak. Merthogy a
Mizzi még mindig a Robert lába közt kuporgott a padlón, próbálta keményre szopni az
agyonpuhult nudlit. Viszont az Anna egyszerre abbahagyta a szopást, azt kiáltotta:

- "Próbáljuk meg, hátha bemegy végre ott!"

Franz egybol rávetette magát, mi meg körülálltuk őket. Mi lesz. Most akkor vagy azért, mert a
Franz fasza nem volt valami nagy, vagy mert a sok rátapadt nyáltól jobban csúszott, vagy a
fúrási munkálatoknak, Anna és fivére megfelelő igyekezetének az lett az eredménye, ki volt
munkálva a bevezeto út - mindegy, a dolog sikeredni látszott.

- "Benn van" - ujjongott Anna.

- "Benn van" - ordította Franz is; és nyomban azt tudakoltam Annától, nem fáje. De választ nem
kaptam, mert ezek kettenúgy nekiláttak akkor baszni, hogy se láttak, se hallottak. Csak később
mondta Anna, hogy olyan kurva jó volt, mint egy álom.

És közben Mizzi is sikerrel járt. Addig bigyerészte Robert töke hegyét, addig rágta a tövét,
addig bűvölt - bájolt a két kezével minden elképzelheto helyen, hogy a fasz felállt. S Robert
természetesen készen arra, hogy keféljen. Franz és Anna nem tudott eléggé gyorsan
félrehúzódni. Mert a Mizzi olyan volt, mint az őrült. Mardosta a saját mellét, sorra kapdosta el
Robert ujjait, vette mindet a szájába, és pillanatokba se telt, hogy a megint telt faszt magába
rángassa. És akkor úgy elkezdte dobálni magát, úgy kulcsolta Robertet a két lábával, és Robert
úgy spékelte a pináját, úgy gyötörte a csöcseit, hogy az ágy csaknem szétment alattuk. Robert
fasza most már masszívan kemény volt, "hosszú távú" - nem fenyegetett gyors elsülés - , így
dolgozott a Mizzin, szájával a mellén.
- "Bassz, te, bassz", - hörögte Mizzi, - "bassz meg te engem mindennap, éjjel - nappal basszál...
Micsoda fasz vagy... micsoda tököd van... te gyilkos, te... ölj meg, basszál engem, basszál
dögre... baszszál!"

És alig volt hangja már, amikor azt nyögte:

- "Még! Te... még keményebben...ne hagyd... ne hagyd abba... nem akarok mást... éjjel -
nappal... baszhatnék, amit bírok, csak téged akarlak, te édes jóistenem... te sátán... basszál. Te...
hozzám te eljössz... holnap te eljössz hozzám, megbaszol, így... még, keményebben... csináld,
ölj meg..."

És Mizzi hördült egyet, aztán élettelenül hanyatlott hátra, Robert farka még mindig benne volt,
de a Mizzi olyan volt, mint akit tényleg a ravatalon basztak meg, körül lehetett volna lengetni
füstölővel. Ehelyett hirtelen egy nagyot fingott, aztán feltápászkodott. Nem részletezem, Robert
volt a főszereplő. Anna boldog volt, hogy végre egyszer "olyat kefélt, mint a nagyok".
Mindegy, ezen a napon még ilyesmivel sem értünk rá törődni. Szegény Anna! Robert elmesélte,
hogy ő már két éve forgatja nokben a farkát. Hogy a mostohaanyja avatta be. Az apja valami
miatt mozgásképtelen volt akkoriban, ő meg kint aludt a konyhában. És hogy a mostohaanyja
kiment hozzá, elkezdte cirógatni így, becézni amúgy, a végén bent volt a keze a pizsama
sliccében.

És hogy az ő farka az első érintésre egyből felállt. A nő egy darabig folytatta ezt a játékot, ő
akkor elmarta a mellét. És jöttek a leckék, mit, hogyan kell csinálni, hogy nagyon jó legyen.
Annyira jó lett, hogy a nyögést Robert apja is meghallotta a szobában, kérdezte, mi van.
"Semmi, csak a Robika olyan szomorú dolgokat mesél", felelte a mostohaanya. És tovább
edzette a Robika farkát, és adta magát. Majd a következo éjszakán már könnyű hálóingben
ment ki a konyhába, az apa aludt, a nő lovagló ülésben rátelepedett Robertre, magába húzta a
kemény kis farkát. A nő két melle odalógott a szájához, ő szopni kezdtea bimbókat, és lent
egyre mélyebben és egyre keményebben nyomta be a - mostohaanyja így nevezte - "répát", míg
a végén a nő elélvezett. És érződött, hálás. Délutánonként mindig eljátszották kisded játékaikat,
aztán éjszaka jött, ami belefér. Egy ilyen délutáni játszadozást követően azonban a nő nem ment
ki hozzá éjszaka. Robert nem bírt elaludni. Hamarosan fura kis zajokat hallott a szülei
szobájából, belesett a könnyű függönyön át; mit látott, a mostohaanyja ott ül az apján, rajta
lovagol, az apja fasza ott van benne, a nő váltakozva lógatja bele a csöcseit az apja szájába.
Visszament, gyötrődve hevert végig az ágyán. Ő is kis hangokat hallatott. Csakhamar megjelent
a no, a mostohaanyja, kérdezte:

- "Leskelődtél?"

De nem szidalmak következtek, hanem egy felszólítás:

- "Feküdj rám!"

És megmutatta Robertnek, hogyan csinálják a dolgot így, a hálóingét is legyűrte, tök meztelenül
hevert ott Robert alatt. Ő meg beleadott mindent, kefélte a nőt. Csak ez némi zajjal járt, az apa
felriadt szendergésébol, kiszólt:

- "Mi van, hé? Mit akar a Robert?"

- "Á,csak engem" - felelte a nő. Az apa mit semsejtett, visszaaludt. Ők meg folytatták. Néha
abba kellett hagyniuk, olyan vészesen recsegett az ágy. És hogy ő azt érezte, "elpusztítom ezt a
dögöt, megspékelem", és hogy mindketten elélveztek, a nőnek még mindig kevés volt, akart
egy további numerát, de a Robert farka csak fityegett, hát a mostohaanyja a szájába vette,
szopni kezdte. Nem volt mese, úgy feltűrte a bőrt a Robert faszán a nő, hogy neki csaknem
ordítania kellett már fájdalmában. Akkor felültette a hokedlire, és olyan keményen rávágta
magát a Robert farkára, hogy csaknem felborultak, és Robert úgy érezte, ez a középkor, ilyen
nincs, ez annyira fájt. Aztán végre megelégelte a mostohaanyja, visszakanyarította magára a
hálóingét, ment az apához. Robert másnap fölkelni se bírt, és ez nem is volt baj, az apja
legalább "látta, hogy nincs jól". És hogy attól fogva rendszeresen kefélte a mostohaanyját, most
is csaknem minden nap basznak, ezt mondta. Hát, ez nagyon imponált nekünk, olyan volt a
szemünkben a Robert, mint egy félisten, és foleg ez izgatott minket, ez a testtartás, az, hogy
valaki így ránk terpeszkedhet. De a Robert azt mondta, más "figurák" is vannak, a
mostohaanyja megtanította néhányra, például hogy hátulról. És én büszke voltam, mert ezt már
ismertem, igaz, nem egészen úgy, csak a valagam két pofája közt, de nagyon jó volt, nagyon jó.
Anna és Mizzi meg akarta próbálni, milyen is, ha Robert rájuk terpeszkedik. Csak Robert nem
felelt volna meg, a Franz volt az egyetlen, akinek a pöcse nem volt túl nagy az Annának, hát
vele próbálta, a Mizzi meg a fivérével, a Poldllal. Én is szerettem volna ilyet, hát a Robert és a
Ferdl maradt, de a Ferdlnek nem akart felállni, így a számba vettem, egészen addig, míg nem
éreztem végre, kemény a farka, és akkor rám mászott, nekilátott, ha csak kívül is, a pinámnak,
és éreztem, elélvezek. Robert kiszállt a dologból, mondván, valami kis erot még a
mostohaanyja számára is tartalékolnia kell éjszakára. Anna és Ferdl nemsokára elköltözött.

Egy kis bécsi kurva emlékezései 6. rész

Apjuk másutt kapott munkát. Magamra maradtam. Franz ugyanígy, velem. Mert hogy odahaza
sose éreztük magunkat Lorenz és anyám közelségében úgy igazán szabadnak, hát nem
basztunk. Mint már talán mondtam, szüleimmel közös szobában aludtam, próbáltam kifigyelni,
kifülelni oket. Gyakran hallottam, recseg az ágy, hörög apám, nyög, halkan fel - felsikolt
anyám, de látni semmit se láttam a sötétben. De ilyenkor mindig nagy izgalom fogott el, és
elkezdtem ujjammal birizgálni azt a bizonyos helyet a lábam közt. Végre sikerült kialakítanom
az önkielégítés képességét. Halk beszélgetéseket hallottam néha. Vagy jeleneteknek is tanúja
lehettem. Egy este, hogy mi gyerekek már nyugovóra tértünk, apám láthatóan ittas állapotban
érkezett haza.

Vetkőztetni kezdte anyámat, aki ellenállt. De az apám elmarta a mellét, azt mondta fojtott
hangon:

- "Mozgás, öreglány, rakd szét a lábad!"

De hogy nem és nem - így anyám.

- "Pofa be!"

Ez megint apám volt. És erős ember lévén, nem volt mese, anyám pillanatok múlva ott hevert
az ágyon, és már nem akart ellenállni, sot, igyekezett minél jobban szétrakni a lábát. Annyit
kért csak elfúló hangon:

- "Oltsad már le a villanyt... legalább!"

Apám azonban csak azzal törodött, hogy elintézze a dolgot.

- "Beverem neked...! Beverem, a hétszentségit!"

De a dolog nem nagyon ment.

- "Előbb oltsad le a villanyt", - kérlelte anyám.

- "A pofád verem be mindjárt...", - így apám.

- "Csak a gyerekek miatt", - kérlelte anyám tovább. De akkor hirtelen mintha változott volna a
helyzet. Apám diadalmasan anyám fölébe kerekedett, és anyám kezdte a nagy nyögdelést:

- "Hé... te állat... de nagy vagy ma... te... te marharépa..." Csattant egy kéjes pofon. "Most jó?"
Anyám: "Te rohadt, szorös marharépa!"

Bamm, egy másik csattanás.

- "Jaj, te, belehalok", - így anyám, - "ez olyan jó. Gyere, lőj belém, sülj el, na... Akarod a
számba? Akarom a rohadt gecidet."

Mondom, ekképpen anyám. Megnyugtató volt hallani, de én inkább felizgultam. Hát

kisuttyantam ágyamból, egyenest Franzhoz. Ő sem aludt. Igaz, látni nem láthatott semmit, de
hallott mindent.

- "Bassz meg" - suttogtam neki. Csak épp nem akárhogy akartam, hanem hátulról. Hasra
feküdtem hát. Dugjon meg így. Rajtam is volt rögtön. Üvölteni szerettem volna, gondolom,
Franz is, de fogtuk a szánk, így talán még élvezetesebb volt az egész. Franz farka ott volt a két
farpofám közt, de nem is ez volt a lényeg, hanem hogy egészen határozottam érezhettem:
éjszaka, odahaza - sokkal, de sokkal jobb. Innentol kezdve gyakran basztunk éjszakánként, ha
biztosak lehettünk benne, hogy nem bukunk le. Pár hónap telt el Anna és fivére kis
"korszakvége" után, mikor új ágyrajárónk lett. Ez az a másik ipse, akirol már ígértem, hogy
mesélek. Idősebb férfi volt már, úgy kábé ötven is lehetett. Fogalmam sincs, mi volt a
foglalkozása. Sokat ült otthon, főlega konyhánkban, anyámmal beszélgetett. Aztán, ha
mindenki elment hazulról, gyakran maradtam kettesben vele. Mert nagy körszakálla volt, sokat
tűnődtem, mennyire lehet szőrös a lába köze. De mikor aztán egy nap, vasárnap volt épp,
megleshettem mosakodás közben a konyhában, és láttam, milyen szőrös a mellkasa, kicsit
megijedtem. Persze, érdeklődésem ettől mit sem fogyatkozott.

Ez a férfi a kezdetek kezdetétol roppantul kedves volt hozzám. Megsimogatta a hajam,

megemelintette az állam, én meg cicásan hozzábújtam olykor. Mikor egy alkalommal kettesben
maradtunk, elkapott valami nagy mit - tudom - én mi, buja vágyakozás, igen, mert arra
gondoltam, hogy most végső soron akármit csinálhatnánk. Kimentem az Ekhard úrhoz a
konyhába - így hívták, Ekhard úr - , örömmel vettem, hogy újra megsimogat, viszonzásul
beletúrtam a szakállába, és ettol én magam lettem még izgatottabb. Ez az, tisztára felizgultam,
és ez benne is lehetett a tekintetemben, mert az Ekhard úr hirtelen mintha eszét vesztette volna.
Ugyanis a keze fejével odapaskolt a ruhámon át arra a bizonyos helyre. A konyhaszéken ült, én
vele szemközt álltam, így érintett meg ott. Végső soron ártatlan kis mozdulatnak is felfoghattam
volna, ha nem vagyok már annyira "odáig". Hanem így szép csábosan rámosolyogtam, és
számára ez a mosoly a "poklok" örvényeit tárhatta fel. Mert most már láttam, megremeg,
kezével ennek ellenére igen határozottan nyúlt oda az iménti helyhez, még mindig csak a
ruhámon át. Beléptem neki - odaálltam a két széttett térde közé, és egyre csak mosolyogtam, de
a pinám ott volt a szememben, és ezt ő jól tudhatta már. Elvörösödött, mint akit nyomban
megüt a guta, magához rántott, megcsókolt, közben a szoknyámat is feltűrte, keze máris ott volt
a lábam közt, pontosan, ahol kellett. Csak ez egészen más "játék" volt, mint az eddigiek. Nem is
tudtam, egy ujjal csinálja - e, öt ujjal, és tökéletesen mindegy volt, miféle baszás lesz ebbol,
belém hatol - e (végre valaki!), kezdtem nyirkosodni. Mellkasára doltem, o megragadta a
kezemet, vezetni kezdte, aztán pár pillanat múlva már a farkát szorongathattam. Akkora volt ez
a farok, hogy jószerén átfogni se bírtam! Nyomban játszani kezdtem hát vele, húzogattam a bőrt
rajta föl - le, és ő csak csókolt, de valami őrjítően.

Hát ekképpen csúszkáltunk egymáson, mígnem egyszerre csak azt kellett éreznem, hogy
spriccel. Csupa sűrű lé lett a markom, ki is csorgott belőle a geci, csöpögött a konyha kövére,
de olyan zajjal, mint mikor súlyos cseppekben elered az eső. Velejárója volt az elsülésének,
hogy ujjai tízszer olyan gyorsan és odaadóan dolgoztak a vágatomon. Hogy ez mind megvolt,
rémülten meredt rám.

- "Nem mondod el senkinek?", - kérdezte teljesen kiszolgáltatottan. Már amilyenek elgecizés

után a férfiak. Fejemet ráztam. Akkor megcsókolt, távozott. Pár napon át mindig csak futólag
láttam. Kerülte a tekintetemet, mint aki szégyenkezik. Ez furcsán érintett, zavarba ejtett,
igyekeztem is kerülni a találkozást.

Egy hétre rá azonban, ahogy épp a két bátyámmal játszottam - talán fogócskáztam - az udvaron,
láttam, jön ő, Ekhard úr, megy föl a lépcsőn. Anyánk nem volt odahaza. Kis idő múlva
belopóztam a házba. Szívem vadult vert, ahogy a konyhába léptem. A férfi vadul megragadott,
keze - éreztem - remegett. Karjába vetettem magam, és azonnal élvezhettem a "teljes
kiszolgálást", azt az ötujjasat. Leültünk egymás mellé, kezembe adta a farkát. Most végre
módom volt, módomban állt, hogy alaposan szemügyre vegyem. Legalább kétszer olyan hosszú
és vastag volt, mint Roberté. És hogy ívelt! Ma, hogy elmondhatom, jó pár ezer ily szerelmi
szerszámot üdvözölhettem testemnek megannyi lukában, igen, ma sem tagadhatom: a
legnagyobb gyönyört ez a fasz okozhatta volna nekem, az Ekhard úré.

Lettem volna csak pár évvel idosebb! Nekiestem úgy is, ahogy voltam, kicsit büszkén is a
Roberttol tanultakra, és ő beleizzadt a kéjbe, ahogy következett a csuszi - puszi, így hörögte:

- "Kicsi mókusom, tessék, itt a farkam, kicsi drágagyöngy - ajkú leánykám, pici züllött kicsi
lotyóm, csináld, csináld... tövig, tövig... ne kímélj, gyötörjed, gyűrjed, aranykezű csöpp
szentem..."

Ily szavakkal becézett, és már csak ettol is elélveztem. Nekem ilyeneket nem mondott még soha
senki. Ha aranykeretbe foglalnának, akkor se érnék annyit, jól tudom, mint aminek akkor
éreztem magam, az Ekhard úr áradó szavai és gecije nyomán. Pár nap múlva, hogy megint
alkalom adódott egy rendes kis kézi facsarásra és szájalásra, ugyanott folytatta - és ugyanúgy
folytatta közben:

- "Picinyem, mókusom, csücsörim, édes szemérmetlen ajkú szerelmem..."

Főleg ez utóbbi tett nagyon boldoggá. Vonaglott a valagam, mert ujjai ott ingerelték a vágatot,
és tudtam, bármelyik pillanatban elélvezhetek én is. És közben csak áradtak ajkáról az arany
szavak:

- "Ó, madárkám, röptében megbasználak, ha lehetne... De megbasználak, kicsi kincsem!"

Kitéptem magam keze közül, végigterültem a földön, jöjjön, aminek jönnie kell - mert hátha
jöhet. Hátha megbaszhat máris, ily zsengén. De nem, nem. Mondta is:
- "Ó, fájdalom, édes picinyem, még nem tartasz ott..."

Holott én nagyon is ott tartottam, ezt kétségbeesett gyönyörben vonagló testem is elárulta neki.
Mégsem volt mit tenni. Azaz hát tennivalónk boven volt, az adott lehetoségek közt.
Markolászta kis meztelen seggemet, én meg a farkát dolgoztam meg virgonc ujjakkal. Fasza
hegyével a vágatomat ingerelte.

- "Kicsi angyalom, légy őszinte, basztál már? Istenigazából?"

Tétováztam. Elmondjam neki a Roberttel esett dolgokat? Vagy hát mi is a helyzet? Mit
mondhatok a "múltamról"? Fejem - s közben farkát - ráztam, mondtam:

- "Nem..."

Erre ő:

- "Arany geci szájú kicsi mézem, miért hazudsz? Hát persze, hogy basztál te már, úgy éljek,
Kázmér legyen a faszom, ha nem basztál..."

Kázmér legyen a fasza! Hogy miket tudott mondani ez a drága Ekhard. Na, mindegy, most már
kitartottam állításom mellett, ő is kitartott állítása mellett, betartotta a farkát a két lábam közé.

- "Jaj, de jó..." - nyögtem.

- "Most érzek ilyet először."

Hazudtam persze, hanem ő annyira boldog lett.

- "Tényleg? És jó? Jó? Te...! Te..."

És vagdosta a bunkójával a zárt kaput. El is folyt hirtelen, ömlésének gyönyörű sugara volt,
odaloccsant az egész adag a hasamra. Folyt le mindenfelé a lé.

- "Maradj így" - kérte. Elokotorta zsebkendőjét, szépen letörölgetett. De utána elölről kezdte a
faggatózást. Látta a szememen talán, hogy a legszívesebben föllefetyelném ezt a sűrű levet?

- "Ne mondj nekem ilyet, hogy még sosem volt ebben az élményben részed" - erősködött. -
"Ismerem az ilyet."

Én azonban nem tágítottam - tágítani a legszívesebben valami máson tágítottam volna! De az

idő, a kegyetlen idő! Majd, vigasztaltam magam, majd az is eljo, az a nap is, az az éj, dél,
délután, mit tudom én, amikor tényleg megbasznak, de hogy szétmegyek tőle, úgy! - tagadtam
tovább.

- "Jó, de akkor biztosan láttál már ilyesmit."

Erre egyetértőleg bólintottam.

- "Hol?" - kérdezte mohón ő.

- "Jó, hát anyámat és apámat láttam így" - füllentettem.

- "Aha."
De akkor tovább faggatózott:

- "És hogyan csinálták?"

S nem maradt nyugton, míg "mindent" el nem meséltem neki. De amíg meséltem, fölgyűrte
ismét a szoknyámat, játszott ujjaival a puncimon, úgy, hogy ismét elélveztem. Hát megadatott
nekem, hogy felnőttel csinálhattam végre, és ettol jócskán büszke is lettem.

Egy kis bécsi kurva emlékezései 7. rész

Franznak azonban el nem árultam volna, efféle beszélgetéseink során mindegyre csak vágyódva
sóhajtoztam, de jó is lenne egy felnőtt farkát a kezem közé kapni, és igyekeztem a társalgást
inkább a Reinthalernéra terelni. Mert a Franz folyton azon volt, hogy ez a nő felfigyeljen rá,
szóval hogy rajta lehessen - vagy alatta - , arról álmodott, hogy a mosott ruhát egyszer ő is
elsegíthesse neki a Gyönyörök Kapujáig. Amióta az Ekhard úr megdurungolt, csak még inkább
ácsingóztam az érett férfiakra - vagy hát arra, hogy ők ácsingózzanak érettem. Csak
éppenséggel ehhez kellett volna érettebbnek lennem. Miközben érett voltam én, tökre érett - és
a szó legszorosabb értelmében mégse.

Mindenesetre, az Ekhard úrnál maradván, egyre az ő farka lebegett lelki szemeim előtt, így
néztem meg magamnak az utcán a férfiakat, elképzelve: mi lenne, ha...? Igen, ahogy a térdükre
vehetnének, és legalább a két farpofám közé, netán a számba dugnák a micsodájukat. Ezt a
férfiak észre is vették, s volt, amelyik megállt, intett nekem, kövessem, de nem mertem, holott
pedig tiszta lucsok kezdtem lenni már ott lenn, ha mástól nem, a verítéktől. Tény, hogy ezek az
integetések felbátorítottak, így kezdtem kijárni a Fürstenfeldre, merthogy az jó nyugalmas, dugi
hely, és bíztam benne, hogy ott II. Ekhard Mesterre akadhatok. Egy alkalommal alkonyatig
elmaradtam a kellemes ligetekben bóklászva, s hogy hazafelé indultam volna, mit látok, egy
katona bámul a képembe, egészen váratlanul. Láttam döbbenetét, de nem szólt egy szót se,
ment tovább. Gyorsan megbizonyosodtam felőle, hogy kettonkön kívül sehol senki - és máris
utána fordultam. A katona is hátrasandított, mosolyogva nyugtázta, hogy bámulom, ám csak
egy futó mosolyt kapott tőlem, aztán indultam rögtön tovább. Szívem persze vadul vert. Hát
megkockáztattam még egy hátrapillantást, s akkor már láttam, a katona ott áll, és nevet felém.
Éreztem, lángba borul a puncim azonnal, s kíváncsiságom is a csúcs felé közeledett. Erre a
katona sietős léptekkel megindult visszafelé - felém. Nem mozdultam. Lehajolt hozzám, azt
kérdezte:

- "Egymagadban vagy...?"

Biccentettem.

- "Na, akkor gyere", - szólított fel, és már indult is a bokrok irányába. Bukdácsolva haladtam
utána, most már csaknem kiesett a szívem a mellembol, úgy izgultam. Meg nem csak "úgy". Mi
lesz? Alighogy a bokrok közé értünk, a katona, se szó, se beszéd, a földre lökött, és akkor már
rajtam is volt. Éreztem a fütyijét a lábam közt, nyomult a pinám felé. Odakaptam, egyrészt,
hogy fogást kereshessek rajta, másfelől meg hogy már nehogy...! Mert azon volt ez a vitéz,
hogy esetleg úgy istenigazából belém hatolhat. Makacsnak bizonyult. Hol a kezével
munkálkodott vágatomon - dombomon, hol meg a farkát próbálta a lukamba juttatni. Ettől
halálosan megborzongtam, őt ez még jobban felizgatta. Csak az egész annyira fájt, már így is!
Éreztem, itt baj lesz. Mert a katona az egyik kezével a fütyülojét fogta, a másikkal a
combjaimat feszítgette szétés széjjelebb. És fütyült minden tiltakozásomra. A bunkó már
valamelyest a lukamban járt, és tényleg nem tudtam, mi lesz. Védtelen voltam. Akkor
szerencsére elered a Nagy Ömlés, a katona belém spriccelt, majd mint aki jól végezte dolgát,
elsietett.

Magam is kikászálódtam a bokorból, akkor láttam, emberem ott áll a rét túlsó végén, vizel. Na
jó, sietve indultam haza. De alig tettem így pár lépést, halálos döbbenettel kellett
megtorpannom, mert valaki vállon veregetett. Egy kis kölyök volt az, alacsonyabb is nálam,
lehet, merthogy fiatalabb. Azt kérdezte:

- "Hé, mit csináltál te azzal a katonával?"

Erre én dühösen néztem rá, azt kiabáltam:

- "Semmit se!"

De ő csak nevetett gúnyosan:

- "Semmit? Az neked semmi? Láttam, amit láttam, és az nem volt semmi!"

Rémülten néztem rá. De azért csak folytattam, mit tehettem:

- "Semmit se csináltam, hallod, te kis piszok. És most kotródj, tünés."

A keze azonban már ott volt a két combom közt.

- "Kis szajha, jól tudod, miről beszélek. Milyen volt? Próbáld ki velem még egyszer!"

Ellöktem magamtól, siettem volna tovább. Nem tágított mellőlem. És csak mondta, mondta: "

Szemét kis cafka, te! Itt egy bokor, gyere be!"

Kezdtem félni. Ismét megtaszítottam, csaknem felbukott. Akkor kiabálni kezdett:

- "Ismerlek, tudom, ki vagy. Megmondlak az anyádnak, meg én, ne félj!"

Hát félni féltem, szentigaz, futni kezdtem. Futott utánam.

- "Gyere baszni, gyere baszni", - ezt hajtogatta, - "velem is, mint azzal a katonával."

Mit tehettem, ez a cirkusz nem tarthatott így hazáig. Hát jó, gondoltam, kézen ragadtam,
húztam be a bokrok közé. Mi baj történhet?

Pillanatok alatt a fűben voltam, hanyatt, o rajtam, tűrte föl a szoknyám. Azt suttogta: "

Egész délután arra vártam már, hogy megkettyinthessek egy lányt!"

Megkérdeztem:
- "Engem hogy fedeztél fel?"

Mondta:

- "A fűben hevertem, nem messze tőletek, na."

A "na" szó kíséretében elkezdte hadműveleteit o is. Kemény kis fütyije volt, hegyes, nem is
láttam még ilyet. Valahogy az az érzésem támadt, ez a fiú megtehetné, ami addig senkinek se
sikerült. Vagyis hogy teljesen belém hatolhatna. A katona nagy rezesbunkója nyomán a
vágatom úgyis jól kitágult már, hát akkor hátha most jön el a nagy pillanat. Titkon büszkeség
járt át, ennél sokkal nyilvánvalóbban pedig csupa lucsok lettem. A fiú óraműként "járt" rajtam,
belém, ki - be. A végén sokkal hamarabb megvolt a dolgával, mint hittem. Ő is felpattant,
elszaladt. Mit tehettem, hazamentem; apám anyámmal a vendéglőben szórakozott, a két bátyám
rég aludt, Ekhard a konyhában még ébren volt. El akartam suttyanni az ágya mellett, de nem
hagyta, elkapta a kezem, húzta be a takaró alá a fütyköséhez. Alig pár simogató mozdulatra volt
csak szükség, hogy úgy álljon a szerszám, mint a sziklaszál. Mert az Ekhard Mester mindig
meztelenül aludt, részem lehetett - igaz, csak érintőleg - a heréibol, a seggébol is. Ennek
ellenére sem akartam volna vele most semmi többet: rá ne jöjjön, hogy micsoda lucsok van a
lábam közén.

- "Gyere baszni", - mondta suttogóra fogott hangon Ekhard. Tiltakoztam:

- "Nem, nem. Ma nem."

És keményebben kezdtem dolgozni a kemény bunkón, bíztam benne, nem bírja soká. Elsül, és
akkor számomra jól sül el a dolog. De ő akkor a kezével is nekilódult, törekedett a kényes
fertályhoz. Vagyis ahhoz a pillanatnyi fertőhöz, ami ott mindenféle léből és nyirokból épp volt.

- "Mi a baj?", - kérdezte az Ekhard.

- "A fiúk alszanak..."

Jó ötlet!

- "Mégis meghallhatják, hogy lesz akkor?", - kérdeztem. Csak hát én sem voltam már észnél,
tisztára megbolondított a nagy rezes fasza, és egyébre se vágytam, csak hogy odaültessen a
hegyibe. Gyorsan feltűrtem a szoknyám, bújtam oda mellé, hadd érezzem minél nagyobb
felületen az Ekhard farkát. Szerencsére nem vette észre, hogy csupa lucsok vagyok, vagy hát
nem tudom, mit hitt.

- "Kicsi angyalom, édes kis bogaram, picinyem", - suttogta, és pont abban a minutában, hogy
valami iszonyú mód elélveztem, de hogy az egész testem egyetlen rángás volt, akkor lövellt ki
belole is a geci, és csurom lucsok lettem tole, úgy ráadásban, de a szoknyám is, minden. Hát
eseménydús nap volt ez, csaknem ugyanannyira, mint mikor Robert az igazi baszásra és a
szopásra megtanított minket.

Egy kis bécsi kurva emlékezései 8. rész

Franz egyre a Reinthalerné után koslatott, kúrni szeretett volna vele. Figyeltem a nőt én is,
csupán hogy a bátyámnak minden újabb hírt elmondhassak róla. Hogyan hetyerészik a ház
kapujában mindenféle alakkal, tréfálkozik velük így - úgy, és nagyon el tudtam képzelni, hogy
ezek is megjárták már őnagysága altáját. Még hogy őnagysága! Jó, ha úgy vesszük, kurvának
nagy kurva lehetett. Egy biztos, a Horak úr nyilván megkefélte már. A sörösember. Nap mint
nap jött a Horak úr kocsival, hordókkal, a söröslovak megálltak a házak elott, kocsmák elott,
aztán kezdődött a lerakodás, felrakodás, és közibe nyilván befért valami más, úgy értem, a
Reinthalerné "közibe" is. Házunk pincéjében volt ugyanis egy sörraktár. Milyen lehet egy ilyen
sörszagú fasz, gondoltam bizony már magam is, és nem voltam közömbös a Horak úr iránt.

Lehetett úgy jó harmincas a Horak úr, pozsgás - piros arc, atlétatermet, kis szőke bajusz,
kopaszra borotvált, szépen gömbölyödo kuglifej, egyik fülében aranykarika. Ez főleg nagyon
vonzott engem. Egyáltalán, a Horak urat kimondott férfiszépségnek tartottam akkoriban. És
akkor még az öltözéke! A pikémellény, netán a már - már vasárnapias, galambszürke,
gyöngyhalvány öltöny! Nem volt semmiség az örökös óralánca sem, súlyos ezüstlánc, rajta
fityego: egy kis sellő, pucéran! Bámultam ezt a férfitornyot, és egyre többször gondoltam,
mekkora lehet a lába közt a lényeg. És a fenébe kívántam a Reinthalernét, amiért olyan
hegyesen - begyesen társalog és édeleg a Horak úrral. Igen, begyesen, mert a blúzából a fél
melle kilátszott, a szoknyáján meg, nem volt vitás, csak egyet kellett rántani, és nem volt az
kétséges, hogy a könynyű vörös - vörös! - selyem és a fekete redok alatt tök pucér. És így
társalgott, édeskedett a Horak úrral. Rohadt kurva, gondoltam. Hát egy nap a Horak úr, épp
pikémellényesen, ott állt a Reinthalernéval szemközt, szőke - szőrös keze kinyúlt, elmarta a dög
kurva mellét, de a Reinthalerné rácsapott a mancsra, úgy "ejnye - ejnye - rossz - fiú" modorban,
de a Horak addigra már csavarintott egyet a bimbóján, és láttam, a Reinthalerné szeme kéjben
úszik. És a söröshordók lovagja nem adta alább. Vagyis épp hogy alább kezdett kereskedni.
Mint aki azt mondja, jó, akkor nézzünk másik változatot. És a Reinthalerné könnyű szoknyáját
grabancolta meg a Reinthalerné lába közt, de akármibe lefogadtam volna, a selyemanyaggal a
pinaszőr is a kezében volt már.

És a dög kurva megint csak úgy tréfásan lökte el, ami vagy arra utalt, hogy "most ne", vagy
hogy "pici türelem", ne itt. És ahogy felsikoltott. Beszéltek is valamit akkor, de szívesen
hallottam volna! Csak ennyire közel azért nem merészkedhettem. Végül a Horak úr eltűnt a
kapualjban, hát ki megy utána, a Reinthalerné. Megy utána! Le a pincébe. Merthogy a Horak úr
a pincébe ment le. Kivártam egy kicsit, aztán utánuk lopakodtam, persze nagyon
elővigyázatosan. Jól jött egy kiszögellés, ott a falhoz tapadva megálltam, lestem. Szemem
hamar hozzászokott a félsötéthez. De csak a sötét volt "fél", amit láthattam, az nem, hát nem, az
egészen erős dolog volt. Mert a Reinthalerné vörös blúza ki volt gombolva, láttam hatalmas
fehér kebleit, rajtuk a Horak úr szőrös mancsát. Gyurmálta a hatalmas fehér kebleket a Horak úr
szőrös mancsa, de úgy, hogy akaratlanul is a pinámhoz kaptam a két kezemmel. És a Horak úr
slicce ki volt gombolva, és a Reinthalerné épp abban a pillanatban kapta a kezébe a Horak úr
faszát. Olyan hosszú, fehér és vékony "penge" volt ez a fasz, igen, ez jutott az eszembe, penge...
hogy ilyet még nem is láttam. Hosszú, de olyan hosszú, hogy a Reinthalerné a két kövérkés
kezével se tudta rendesen "végigfogni". A Horak úr közben iszonyatosan szuszogott, kopaszra
borotvált fején verítékcseppek fénylettek. Felszuszakolta a Reinthalernét egy söröshordóra, de
mint aki pontosan tudja, a "hölgy" mely testmagasságánál milyen magasra kell ültetnie a... hát
az "Őmegkúrandóságát". Őnagyságát. És villant a penge, de még nem volt benne a
Reinthalernéban. És a dög kurva könyörgre fogta: "Gyorsan, gyorsan, Horak, nem bírom ki
soká!" Akkor a sörösember mást gondolhatott, testi erejében - abban a barom nagy testi
erejében! - bízva leragadta a hordóról a Reinthalernét, csak úgy "magára kapta", a nő két lába a
Horak úr két izmos vállán, és akkor a penge már nem hiába villant, eltűnt a sűrű fekete
szőrzetben lenn.
- "Jézusmáriaszentjózsef", - rikácsolta fojtott hangon a Reinthalerné, - "Horak, maga egy isten,
Horak, egy disznó isten... Horak... Horak..." - így hörgött. A Horak meg úgy baszta, mint ahogy
az újságban az van néha, hogy harminc késszúrással. Döfködte a Reinthalernét a pengéjével,
közben a sellő az óraláncán oda - odaért néha a Reinthalerné mellbimbójához, a fülbevaló meg
egyre vadabbul lengett.

- "Ne még... nem bírom ki... mindjárt... jézusmária... most... most... de még ne, Horak... Horak...
tartsa vissza... még, Horak, még... ha az én uram így tudna baszni, ha csak fele így... jaj, Horak
úr, ez nagyon jó, nagyon jó... még, még... maga nem tudja... Horak, basszon meg minden nap..."

Megint ez jött!

- "Horak... Horak... nem adom másnak, Horak úr... basszon... öljön meg... egyszer meztelenül...
egyszer pucéran is kell basznunk... ismeri a..." - és mondta a hotel nevét.

- "Oda viszem el egyszer, Horak... ott akkora ágyak vannak... jaj, megint... Horak, Horak úr..."

És a Reinthalerné folytatta. Hogy pucéran, hogy fetrenghetnek, hogy az ágy alatt is, a klotyón.
És figyeltem, próbáltam kikövetkeztetni, ilyen rövid idő alatt is hányszor élvez el. Akkor végre
lecsitult a Reinthalerné, visszahuppant a földre, de így is egyre csak a Horakot csókolgatta, az
izzadt nyakát, leszopta a kis sellőt az óraláncon, szájába vette a fülbevaló - karikát.

A sörösember szivarkára gyújtott, aztán ráérősen megkérdezte:

- "Hányat élveztél el?"

Csak így.

- "Ötször megvoltam" - felelte a nő.

- "Hát a férjeddel hányszor szoktál?"

A dög kurva, lefogadtam volna előre, azt mondta:

- "Azzal? Rég már soha egyetlenegyszer se."

Horak röhögött. Megkérdezte:

- "Szoktatok egyáltalán kefélni?"

Előre sejtettem a választ.

- "Minden szentidőben egyszer, de az uram akkor is épp csak felmászik rám, bedugja, aztán
már el is sül neki, és ezt élvezzem én...!"

A Horak úr gúnyosan nevetett megint:

- "Miért nem közlöd vele, mit várnál tőle, hallod?"

- "Ugyan, az se segít. Már mondtam neki iksszer, de ő csak kinevet, azt akarja bemesélni
nekem, hogy minden férfi így csinálja. Fogalma sincs, hogy más farkakat más oldalukról
ismerek."
Horak erre megint röhintett egyet, de nem szólt. A nő folytatta:

- "Higgye el, sokat gondolkodtam én már ezen. Vegyük úgy, rendben, egyszer elélvezett, de
akkor jön a második numera, világos, hogy az lassabban. Hát közben én is megtalálhatnám a
számításomat, ahogy akkor így bedugja. Az ám, de nem dugja be, mert másodjára sehogy sem
akar neki felállni. Hiába csiklandozom, hiába dörzsölöm, hiába szopom... csak nem és nem."

Kis szünetet tartott.

- "Hát persze, persze", - folytatta akkor, - "igazi férfi kell az igazi élvezetekhez. Az uram
például, mikor sikerült egyszer másodján is fölállni neki, hát pont a számban, mi lett? Horak úr,
odagecizett a nyelvemre, egy francnyavalyát nem ért az összes igyekezetem."

Horak kicsit rendbe hozta magát. Eligazgatta óraláncát, nyakkendojét, minden - és nagy
nyugalommal azt kérdezte:

- "Azért arra kíváncsi lennék, hogy megy ez, szájban, érti, ugye? Még sose próbáltam."

Közben még mindig a nő melleit markolászta. Reinthalerné mellei nekem is nagyon tetszettek.
Ó, bár nőnének ilyen kebleim, gondoltam.

- "Ugyan már, Horak úr, viccel velem? Maga holtbiztosan mindent tud. Minden ujjára akadhat
egy nője, de naponta. Nem létezik, hogy le ne szopták volna eddig, Horak úr."

Rejtekemben azt gondoltam: a Reinthalerné minden szava arany. Biztos, hogy a Horak úrnak
bármit megtesznek a nők, és ami engem illet, én is mindent megcsináltam volna neki, annyi
szent. Horak úr azonban makacsul kitartott iménti állítása mellett.

- "Nem, nem, még sose basztam szájba senkit, higgye el nekem. Ha mondom...!"

S hogy Reinthalerné hitetlenkedve csóválta a fejét, Horak hozzátette:

- "Próbáljuk ki, mutassa meg nekem, hogyan is megy az."

Most már, talán, mert kifáradt az előző menettől egy kicsit, a hordóra ültette, ott is hagyta a
Reinthalernét, de a két kezét is a mellére csusszantotta megint, gyurmálni kezdte a duzzadozó
bimbókat.

- "De hát magánál mit kéne szájba venni, Horak úr?", - próbált tiltakozni a kurva dög
Reinthalerné.

- "Magával rendesen is megy!"

Erre a Horak előkapta a farkát, és azt kiáltotta:

- "Dehogy megy! Nézze csak, milyen löttyedt!"

És a fütyije, az iménti hosszú penge, tényleg szánalmasan fityegett csak a szép öltönynadrág
előterében. Reinthalerné egyből odakapott, elkezdte a megmunkálást. Büszke voltam, hogy
ismerem ezeket a mozdulatokat. Horak tovább csöcsörészte.
- Hé, Horak úr, megint úgy felizgat mindjárt - nyögte Reinthalerné. - És most tényleg nincs
több időm.

A Horak úr akkor még egyet nyomorintott a kurva dög nagy keblein, de úgy, hogy a fehér hús
szinte az ujjai közt folyt ki. És lássunk csodát, Reinthalerné hirtelen előrehajolt, szinte rádobta
magát a lötyedék "pengére", szájába kapta, dolgozni kezdett rajta, de úgy, hogy a nyála folyása
mellett "máriajózsef" - ek is szentültek elo a szájából. Ebben a pillanatban történt, hogy
meghallottam a lépteket, fentről le.

Ők is meghallották, mert rájuk üvöltöttem:

- "Hé!"

- "Máriaszentjózsef", - nyögte a dög kurva. - "Valaki jön le."

Holott talán a Horak úr tökéből az ígérkezett, hogy onnét meg "valami jön ki". Egy felállás, de
keményen, föltétlenül kijött volna az egészből. Reinthalerné ügybuzgalmán nem múlt.

- "Valaki van itt", - mondta sokkal gyakorlatiasabban a Horak úr, és akkor már mit tehettem,
kiléptem rejtekemből, hevesen integetve, bújjanak el, ha tudnak. Csak bámultak. Elsősorban
rám. Horak tért magához először, tette el nyomban a farkát, gombolta a sliccét, Reinthalerné a
visszatisztességesedést kénytelen volt a blúzával kezdeni. Magam ott álltam mellettük, fura kis
háromságot alkottunk, hát persze, mert őket megszoktam már, nem jelentettek rám nézve
semmi veszélyt, viszont aki a pincébe lefelé tartott, még ki tudja, miféle bajok forrása lehetett.
De csak a házmester volt az. Végigmért minket, seprűjére támaszkodott - rutin jellegű
ellenőrzés volt az egész? - , köszönt, vagyis engem jószerint figyelembe se vett, aztán ment a
dolgára. Vagy ki tudja, hova. Hát magunkra maradtunk. "Magunkra", jó kis kifejezés, az nem is
kifejezés. Reinthalerné úgy tördelte viszont a kezét, mintha neki előttem magát jaj - istenem -
de - hogy kéne röstellnie, a Horak úr arcán meg talán őszinte zavarodottság tükrözodött. Mivel
én meg ténylegesen nem tudtam, mit kellene csinálnom, ez rá is volt írva az őszinte arcomra, és
a Reinthalerné így lépett oda hozzám, súgta a fülembe:

- "Semmit se láttál... igaz?"

- "Hát, de mindent!"

- "Semmit, te..."

- "Hiába, mindent láttam" - ismételtem el. Akkor félrevont.

- "Figyelj", - mondta, - "miszlikre aprítlak, ha bárkinek említést teszel a dologról..."

Említést teszek! Csaknem elvihogtam magam. Hol tennék "említést"? Tény, hogy elsősorban
boldog voltam, mert attól féltem már, verés lesz a vége, a verést meg csak a Horak úr farkával
kapcsolatban tudtam volna elképzelni.

- "Nem, nem, dehogy" - biztosítottam sietve dög kurva "őnagyságát", majd a Horak úrnak egy
"csókolom" - ot rebegtem oda, ezt is a faszára értve. De a dolgok itt még nem értek véget. Mert
a Horak úr odahajolt a Reinthalernéhez, súgott neki valamit. Az meg biccentett, odaszólt nekem
újra:

- "Gyere ide, kicsikém."

Én odamentem, átölelte a vállam, hízelkedve mondta, máris egészen más hangon:

- "Figyeljél rám, picinyem. Mit láttál te? Hogy itt mi elbeszélgettünk?"

- "Nem, nem", így én, "mindent láttam."

- "És mi volt az a minden?"

Röstelkedve mondtam:

- "Hát maguk jobban tudják. Most én mondjam?"

- "Mondjad, mondjad!"

- "A kegyed csöcseit..." - kezdtem. Horak úr megint elvörösödött. De Reinthalerné feltalálta

magát:

- "Ó, furcsa kifejezés, drágám", - mondta, - "a melleimet most is láthatod" - és a blúzára
mutatott.

- "Nem láttál te semmit."

Hát a Horak olyan ijedt volt, hogy megszántam szegényt, meg valahogy a szemérem is tiltotta,
hogy neki mondjam a képébe. Ezért inkább a Reinthalernéhoz hajoltam, az ő fülébe suttogtam:

- "Először azt, hogy magát a hordóra ültette, aztán levette... felkapta, és..."

- "Felkapott, na jó. És?"

- "És beverte a faszát..."

- "Hova?" - zihálta a Reinthalerné.

- "A pinájába, na. A lába közé."

- "És tovább?"

- "És hogy maga fölajánlotta, hogy leszopja."

A kurva dög arcán torz vigyor jelent meg. És nem hagyta abba. Nem és nem.

- "Tudod, hogy hívják az ilyesmit?"

- "A mit?"

- "Ha valaki a szájával, na..."

- "Nem én..." De aztán gondoltam, felvágok inkább, azt mondtam:

- "Na, hát... naná."

- "Akkor mondd meg, kisegér, mondd meg, édes picikém, mi annak a neve, ha valaki bekapja?"
- "Á, inkább nem", - játszottam meg a szemérmes kicsi lányt. De akkor váratlan dolog történt.
A Reinthalerné nekilátott, hogy ott az orrom előtt kigombolgassa megint a Horak úr sliccét.
Csak ámultam és bámultam, ahogy elővette a még mindig gyalázatosan elnyűttnek látszó
szerszámot, kezébe fogta, s azt suttogta nekem:

- "Na, tessék... picinyem... nevezz a nevén mindent, amit csak tudsz. A Horak úrnak a
micsodáját fogom én most a kezemben?"

Dermedt némaság nehezült rám. Mire megy ki a játék? Ez egyelőre nem derült ki, de mivel
tovább hallgattam, Reinthalerné tovább haladt a tettek hímes mezején. Állt pedig ez abból,
hogy a Horak úr farkát - az még nem állt! - a kezembe nyomta. Egy szót se szólt, de arcáról
biztatást olvastam le. Elkezdtem hát dolgozni a Horak úr szerszámán, s eleinte kerültem a
tekintetét. De akkor felpillantottam, láttam, lángvörös az arca, és éreztem, a térde remeg, mint a
kocsonya. Fokoztam hát a nyomást, finoman munkálkodtam, érzéssel. Micsoda érzéssel!

És akkor a Reinthalerné elkezdte szelíden nyomni lefelé a fejemet, de úgy, hogy a szám a
Horak úr farkával volt egy magasságban, a dákó hegyével. Orjítő érzés volt, ahogy a
sörösember fasza remeg a kezemben, ahogy lüktetnek benne az erek. Nem bírtam ellenállni,
kitátottam a szám, és nem is tudom, a Horak úr lökte be a farkát, vagy én szoptam oda finoman
a fogaim közé, behúztam, aztán kitoltam, de nem egészen, közben értő nyelvforgatással
ingereltem - a Robert ugyancsak megtanított rá! - , és a Horak szőrös nagy keze cirógatni
kezdte az arcomat. Majd lejjebb szaladt a jobbja, kutatta, hol a mellem - effélét nem talált,
hogyan is találhatott volna. De a Reinthalerné, aki a fejleményeket figyelte - és nyilván a
folyományokra várt! - , a fejem felett odanyújtotta a hatalmas kebleit, legyen mibe
kapaszkodnia a Horak úrnak. A Reinthalerné lett így - mondhatni - az erkölcsi támaszom. Ám a
dolog nem maradt ennyiben. Mögülem fojtott "te... te..." kezdett hallatszani. Mi ez? És
megjelent a lábam között egy kéz, de nem nagy és szőrös, mint a Horak úré, hanem húsos,
kicsi: a Reinthalerné kezdte cumikálni a puncimat! Az ujja begyével, a körme végével,
finoman, és ettől az egésztől csaknem az eszem ment el, magam is nyögni kezdtem, amennyire
a Horak úr farkától bírtam, mert a most már kemény, hosszú "rúd" betöltötte a számat, hát
kezdtem húzni - vonni rajta a bőrt, szánkáztam rajta az ajkaimmal, a nyelvemmel, csináltam
mindazt, amit igazából a pinámmal szerettem volna művelni. De a Reinthalerné "zongorázása"
se volt rossz ott lenn. Jóságos ég, villant át az agyamon, ezek itt engem kettesben basznak! Nem
vitás, a Horak úr faszát nem tudtam teljes terjedelmében kiélvezni, akkora lett mostanra már,
hogy a negyedénél több alig fért a számba, de a munkámmal érezhetően elégedett volt.

Tudtam, amit tudtam; éreztem, amit éreztem. A testem vonaglásából a Reinthalerné is

felfoghatta, hol tart, melyik "kanyarnál" a Horak úrból várhatóan pillanatok múlva kispriccelő
geci, hát elengedte a puncimat, felvisított:

- "Ereszd el! Azt én akarom kapni...!"

Mármint ami a Horak úr farkából mindjárt kiárad. S így is történt. A sörösember is megértette,
kirántotta a számból a farkát, félrelökött, és a következo pillanatban a Reinthalerné már rajta is
volt a hosszú dákó végén, és hogy mit érzett, azt az ájulásig elsápadó arcáról jól leolvashattam.
Tényleg csaknem elájult. Megjegyzem, a dolog még nekem se volt újdonság. Legföljebb az
irigység környékezte szívemet, és a Horak urat felírtam a kívánságlistámra, persze, csak úgy
képzeletben.

- "Jaj... jaj... te...", - így nyögött a Reinthalerné.

- "Tudod, hogy nevezik ezt?"

- "Úgy, hogy baszás. Kefélés, kúrás", - mondtam lihegve. - "Kamatyolás, dugás, üzekedés.

És még folytattam.

- "Folyás" - vágtam a Horak úr vörös képébe, és ajkam mindent kifejezett. Ne felejts, mondta az
ajkam. Újra meg újra. Persze, némán. Hanem a dolgok ennél sokkal konkrétabban, nem az
érzelmek síkján játszódtak a továbbiakban. Nagy meglepetésemre a Horak úr fél kézzel
elengedte a Reinthalernét - a kurva dög bal csöcsét - , és öt ujja máris ott volt a pinámnál, és
sorra dugta be mindet... kisujj... gyűrűsujj... mutatóujj... és érezhetően azt kutatta, nyitva - e már
az alagút, de úgy istenigazából. Hogy akkor a magömlés után a dolgok természete szerint még
jócskán felálló faszával megbaszhat - e, megkefélhet - e, kamatyolhatunk - e, és a többi. A
bokorbéli kölyök kicsit már elvégezte az úttörő munkát, de nem tartottam "ott", ennek ellenére
kihagyhatatlannak éreztem a dolgot, hát megmarkoltam a Horak úr mutatóujját, és azzal
kúrattam magam. A Reinthalerné zihálása, a csaknem arcomba lógó nagy keble, a fekete -
vörös bimbók, meg a Horak úr vörös képe, káromkodása, verítékezése még jobban felizgatott,
ütni - vágni szerettem volna magam körül. Akkor meglett egy menet... legalább ennyi meglett.
Ha még nem is az igazi. Hogy készen voltunk, aztán a Horak úr végképp visszagombolkozott -
most már több ereje se volt, tartania se kellett semmitől - , azt mondta:

- "Ez a kis cafka már most egy kitanult rühes ringyó..."

Reinthalerné megtoldotta a ritka bókot.

- "Egyből láttam. Micsoda kis rohadék vagy te, picinyem", - mondta. - "Hány tucatszor basztak
meg? Vagy pár százszor? Már úgy a magad módján."

Ebben sértés is volt, ez a "magad módján", de nem bántam. Fölényeskedjen csak, majd
meglátjuk, ki nevet a végén, mármint a Horak úr fasza végén pár év, mit, pár hónap múlva
netán. Azt mondtam hát, a körülményekhez képest szűziesen:

- "De tényleg még soha... alig..."

- "Picinyem", - mondta a Reinthalerné, - "édes kis puncosom. Ne hazudozzál. Hányszor

csináltad? Mikor tanultad? Kitől?"

- "Mondom, nem, épp csak... láttam odahaza, ahogy csinálják... a mama és a papa", - állítottam,
és az Ekhardnak beadott rablómese, úgy éreztem, itt is elmegy majd. Felballagtunk hát a
lépcsőn, a kurva dög Reinthalerné meg én, a Horak úr egyelőre lent maradt még a pincében. A
kurva dög most egyszerre mintha a barátném lett volna, nem a riválisom, ugyan már, inkább
boldog sorstársam. Horak úr volt mindkettőnk sorsa, és mint kiderült, remekül meg lehet
osztozni ezen az erős kanon, jutott is, maradt is kinek - kinek. Büszkeség járt át, de valahogy
úgy megbizsergetett, mintha szó szerint a pinámból áradt volna szét a nagy érzés. Mert hát ez
azért más volt, mint az Anna meg a Mizzi dolgai. Eszembe jutott a Ferdl, meg hogy a
Reinthalernét a padlón megkefélte. Ferdl gyakran kamatyolt velem is így, és ez akkor megint
csak összefüggés volt köztem és a Reinthalerné között. Nem bírtam tovább némán.
Belekaroltam, azt mondtam, de még a lépcsőn fölfelé kaptatva:

- "Reinthalerné, az imént nem volt igaz, amit állítottam..."

Ezt az "állítást" nem a Horak úr farkára értettem, bár hát az volt tényleg olyan, hogy azt lehetett
mondani rá: "ez nem igaz".
- "Hogy mit állítottál te?", - kérdezte Reinthalerné.

- "Na szóval, hogy... csak hogy még sose csináltam."

Egy kis bécsi kurva emlékezései 9. rész

- "Nem ismertem én semmiféle Ferdlt..."

Ez kicsit úgy csalódás volt nekem, hát tovább erősködtem:

- "De, de, biztosan ismerte..."

Rám sandított:

- "Sehogy sem ugrik be..."

Most úgy éreztem, fokoznom kell a nyomást.

- "Jaj, Reinthaler asszony", mondtam.

- "A Ferdl volt az, aki segített magának egyszer lehozni a padlásról a mosást."

Láthatóan megrezzent. Akkor ennyit mondott csak:

- "A padlásról...? Vagy úgy. Na, így valami már rémlik."

Lik, gondoltam én kajánul. S folytatnom kellett:

- "Reinthaler asszony, a Ferdl azt mondta... na, mondott valamit."

Közbevágott:

- "Tartsd a szád, ha a Ferdl mondott valamit. A kis szar."

És ezzel a dolog el is volt intézve. Pár nap múlva találkoztam Horak úrral. Épp ment le a
pincébe.

- "Csókolom", - köszöntem neki. Vagyis hogy "kezi' csókolom", ahogy illik. Csak hogy
felhívjam magamra a figyelmét. Merthogy talán még emlékezik rám. Végigmért, rájött, ki
vagyok, azt mondta:

- "Gyere csak... kísérj le a pincébe... van kedved hozzá?"

Na, de még hogy mennyire! Lent nyomban megállt a sötét folyosón, aztán elkapta a fejem, a
testemet szorosan magához húzta, kezdett nyomni lefelé, de már tudtam, hova, a farka kemény
volt, egyből megragadtam. És kihámoztam a nadrágjából, aztán elkezdtem más módon, annak a
rendjén, hámozni.
- "Te... érted a dolgod... nagy varázslónő vagy... te kis büdös ringyó... te édes" - hörögte. Nem
feleltem, büszkeség járt át, meg valami egyéb is; és a lényeg az volt, hogy megfeleljek végül a
várakozásainak. Várakozása, farkán mérve, nem volt csekély. Járt a kezem sebesen.
Megcsiklandoztam a heréit is. A makkján a bőr most már szabadon szaladgált. Oda - vissza.

- "Kapd be", - zihálta.

- "Kapd be."

Nem akartam, de nem azért, mintha nem kellett volna, hanem mert az volt a vágyam, ő legyen
az, aki fölavat lenn. Ott alul. A Horak úr, igen. Ezzel a hegyes pengéjével.

- "Kapsz egy forintot", - mondta akkor, - "ha megint a szádba veszel."

Most végre volt mit elutasítanom.

- "Nem az kell nekem. Hanem hogy úgy csinálja, mint a Reinthalernéval."

- "Micsoda? Basszalak meg? Rendesen?"

- "Igen."

- "De picinyem, te ahhoz még egy kicsit fiatalka vagy."

És csak ámult - bámult, éreztem, meg is lottyadt kicsit a kezemben.

- "Dehogy vagyok. Megbaszhat rendesen, ha mondom" - és hozzátettem: - "... én érzem azt,

nem más."

Mert érezni akartam, érezni akartam a Horak urat, ahogy a farka belém sül.

- "Szőrös se vagy még lenn", tiltakozott.

- "Az nem számít. Majd leszek."

Mert azt akartam, dugjon meg. Dugja föl... a torkomig akár, de lentről. Lentről! Meg voltam
veszve.

- "Na, és csináltad már... lent is?"

- "Nem is egyszer."

Felkapott akkor, ahogy a Reinthalernét, átkulcsoltam a lábammal a vastag derekát. Éreztem a

szíve verését. Fél kézzel átölelt, én két kézzel csimpaszkodtam a nyakába. A másik kezével
lemeztelenített. Éreztem, ahogy a farka hegyével a bejárást keresi. Riszáltam, ráztam a farom,
ahogy bírtam, hogy magamba csavarjam a farkát, de nem ment. Horak úr gondolt egyet, azt
mondta:

- "Várjál már, te, így talán könnyebben boldogulunk..."

És letett a földre, láttam közben, milyen vörösre dörgölte máris a farkát a pinámon. Odaült
akkor egy alacsony hordóra, maga elé gurított egy még kisebbet, arra ráhajlított, vagy inkább
ráhajított, hasmánt. A seggem volt feléje. Ismét feltűrte a szoknyám, azt mondta:

- "Így maradj! És kapaszkodj!"

Nyilván, hogy a hordóba. Döbbenten tapasztalhattam, hogy a seggem lika körül matat a
bunkójával, vagy a "pengéjével", ahogy én neveztem a szerszámát, és felordítottam.

- "Csönd legyen már, te", - mondta suttogva, - "akkor visíts csak, ha tényleg fáj. Túl fogod
élni."

És akkor, bár ujjaival a pinámat birizgálta, a faszával jó mélyre behatolt a seggembe. Fájt, de
nem mertem szólni, visítani meg végképp eszembe nem jutott volna, hogy is ne, abból lett
volna a fél utcára szóló botrány.

- "Na?"

Ezt kérdezte.

- "Aha..."

Így ziháltam.

- "Jó, de most akkor fáj, nem fáj?"

- "Nem nagyon" - füllentettem. Holott a poklok kínjait éltem át! De akkor ezt mind messze
feledtette a nagy löket. Mélyen benn volt a Horak úr a seggemben, vagyis hát a faszának így is
csak a felével, tudtam én azt jól, ahogy hátranyúltam. Eltolta a kezem, folytatta a lökdösődést.
Hogy bennem egy ekkora farok élvezkedjen! Hihetetlen volt. A gyönyör leírhatatlan érzésébe,
persze, fájdalom vegyült jócskán, de ki bánta azt. Volt az egészben még valami. Egy vad
előérzet. Hogy ilyen lesz... sőt, még sokkal jobb, elmondhatatlanul jobb, mikor tényleg a
pinámat vagdossa a Horak úr... vagy akárki. Mikor már ez is elmondhatatlanul csodás volt!
Igen, azt el nem mondhatom, milyen elmondhatatlanul. A Horak úr meg egyből rákérdezett:

- "Fáj akkor, na...? Hallod?"

Mert azt hitte, elájultam. És kevés híján jól hitte! Mert nem szóltam, kis fontolgatás után
kihúzta a seggemből a pengét, újra azt tudakolva:

- "Fáj, te?"

Nekem egyetlen dolog volt csak kellemetlen. Most csak ez az egy. Hogy a Horak úr nincs
bennem. Csaknem könyörögtem, kérleltem:

- "Jöjjön vissza... tegye vissza... Horak úr... rakja be megint... ígérem, nem fáj."

Ez ostobán hangzott, csak hát neki se volt egyéb vágya, mint hogy belém jöjjön megint, aztán
úgy rendesen is, nyilvánvaló. Hát a penge újra ott matatott a seggem likánál, becsusszant,
pokoli és mennyei gyönyöröket okozott ismét.

- "Csak tovább..." - így nyögdeltem. - "Még... tovább... még jobban... Csinálja... csináljon
akármit... jaj, jaj... jajjajjaj!"
Igencsak érdeklődve kérdezett vissza:

- "Ejha, azt jelentse ez, hogy már csináltad?"

- "Igen."

- "Egyből gondoltam. Gyakran?"

- "Igen."

- "És mennyire gyakran?"

- "Talán úgy tízszer is... vagy még többször."

- "Aztán meg kivel?"

Most jött, hogy kivágom a nagy adut:

- "Hát a Ferdllel."

Közönyösen kérdezett rá:

- "Miféle Ferdllel?"

- "Hát azzal a nagy langaléta kölyökkel", - magyaráztam.

- "Aki itt lakott a házban. Az Annának a fivérével. Ismerte maga is."

- "Hogy én?"

Csak ámult és bámult. Ekkora gyönyörűség volt nekem a Horak úr farka. De most hirtelen
módszert változtatott. A vagdosódás helyett finoman forgatni kezdte a szerszámot, és a kezével
a vágásomat cicerélte. Be is dugta az ujját. Hogy a végén az volt az érzésem, mintha tényleg a
pinámban lenne a farka. Az a fiú jutott az eszembe, onnan a rétről, a bokorból. Meg utána az
Ekhard úr. És az egész együtt, igen, tényleg olyan volt, hogy a csúcsok csúcsán jártam. Már az
addigi élményeimhez képest. És ez végképp nem volt semmiség. Hogy még jobban érezzem a
testemben vájkáló faszt, megmozgattam párszor a popómat, a két farpofámat, és a Horak úrra
ez érezhető hatást tett. Még sebesebben dugattyúzott, és közben mindenfélét suttogott a
fülembe:

- "Na, kicsi szívem... pici porontyom... arany pinám... jaj, te édes kis kurva, de édes kis ringyó
vagy te... kicsi kurvám... hah, te... mától mindennap lejössz nekem ide a pincébe... lejössz...
nekem... ide..."

És minden szó után egy újabb jókora lökés következett.

- "Még... még..." - ezt hörögtem csak válaszul. Bántam is én, miket beszél. Csak basszon,
basszon. Hanem hát arról beszélt ő is, épp arról beszélt.

- "Mindennap... lejössz... ide... baszni..."

Ezt hajtogatta, és közben vadul vagdosott hátulról.

- "Mindennap... megbaszlak... lejössz nekem ide... mindennap... kis picsa... lejössz a pincébe...
te pina... a pincébe... te pina..."

Holott a seggem baszta.

Mindegy, értettem már, miről van szó, mondtam:

- "Boldogan... de nem megy... nem megy..." "Mi nem megy, ugri mókusom, ugri mókusom...
mi nem megy?"

Meg is ijedt egy pillanatra, hátha én érzem úgy, hogy neki nem meg!

- "Horak úr, mindennap... nem megy... a másik miatt..."

- "Másikod is van? Te kis... rohadék! Ki az? Én azt... megölöm!"

- "Nem nekem... de a Horak úrnak... a Reinthalerné..."

- "Érdekel is... engem... a Reinthalerné" - hörögte.

- "Kis pinám... a te kis meztelen pinád... a szőrtelen pinád... az kell nekem... a kis segged kell..."

Közben, persze, forgattam a farom rendjén.

- "Nem, nem... a Reinthalerné...", - nyögtem. - "Az... nem hagyja... az öl meg... engem..."

- "Majd én tekerem ki... a nyakát..."

És e szavak kíséretében még jobban tekertem, mintha a Horak úr adta volna az ötletet.

- "De a Reinthalerné... többet tud... biztos, mint én..."

- "Mit tud többet?", - bődült fel a Horak úr. - "Semmit se... tud... többet..."

- "Nagy... csöcsei vannak... neki... nekem meg... semmi..."

- "Majd ha minél többet kúrsz", - tartott most egy kis pihenőt a Horak úr, mint akinek e
tudományos igazság leszögezéséhez szusszanásnyi szünetre van szüksége - , "akkor a te
csöcseid is nőni fognak. Úgy állnak majd, mint... mint az akármi."

Hogy ezt így kivágta, lent ismét bevágta.

- "Jaj... még... még... ez jó..." - így nyögtem, sikoltoztam fojtott hangon.

- "Jó, mi... nekem is... jó... te kis dög... szar kis kurva... édes szar kis pina... jó... jó... nagyon
jó..."

És vagdosott, közben birizgálta a vágatomat, bedugta az ujját, amíg ment, és az egész testemet
elöntötte valami... valami én - nem - tudom mi. És tényleg, mintha nyelvek nyaldosták volna a
testemet, mintha a pokol ezer ördöge közt fetrengtem volna meztelenül. Ilyen érzést tudott
kelteni bennem a Horak úr. Hát igyekeztem, hogy neki is még jobb legyen... És akkor
hatalmasat bődült, és tudhattam, neki is jó, jó, jó! Kihúzta, lesegített a hordóról, majdnem
felbuktam, el volt gémberedve minden tagom, nem kevés, hogy azt mondom: még a pinám és a
seggem volt a legjobb állapotban, de ahogy a derekam fájt, a keresztcsontom, ahogy a karom
húzott, a vállam húzott, a nyakam... azt ember lánya meg ne tudja, mennyire. A Horak úr
tántorogva állt elottem, a pengéje megint lötyedék volt, előhúzott egy zsebkendőt, odanyújtotta,
törölgessem le. Több se kellett, nekiláttam. Imádtam, imádtam, imádtam.

- "Hallod - e", - mondta akkor, - "te egy kibaszott kis kurva vagy... egy édes, kitanult kis
kurva... én nem is értem. Hogy csinálod ezt? Lejössz ide... holnaptól mindennap lejössz ide a
pincébe, aztán ami belefér. Baszunk. Érted, te kis szemét?"

Simogatott minden szava, mintha a pengéjét dörzsölte volna hozzám, kence - fence, még ilyen
lottyadtan is.

- "De a Reinthalerné..." - kezdtem újra, és tényleg riadt volt a hangom.

- "Szarok rá. Nekem te kellesz. Megértetted?"

Erősködtem tovább, bár el volt gyengülve minden porcikám:

- "De ha mégis egyszer lejön... na akkor maga melyikünket fogja baszni? Na, akkor maga
melyikünket fogja baszni?"

- "Persze, hogy téged baszlak akkor is. Te édes kis mocsok."

Ilyeneket mondott! A térdem kocsonya lett tőle. De azért csak féltem tovább.

- "Mit mond majd a Reinthalernénak? És mit szól az egészhez ő?"

- "Szóljon, amit akar. Annyi az nekem, mint a fing."

Ezt nyilván azért mondta így, mert az elobb egy jót fingott, ám persze én úgy tettem, mint aki
nem is veszi észre. Ilyesmi a férfiak joga. Hadd fingjanak.

- "Jó, meglátjuk - mondtam tétován - , de most megyek..."

- "Ne, kérlek, ne még - mondta akkor, és érződött, annyira akarja, hogy maradjak még. -
"Figyelj - folytatta - azt mondd meg nekem, megdugtak már téged... korábban?"

A hordón ült megint, engem odavett a két térde közé.

- "Így, ahogy maga most, még soha" - mondtam, és nem is hazudtam.

- "Hanem akkor hogy?"

- "Igazából sehogy."

- "Ne hazudozz itt nekem...!"

- "Hát jó... mondjuk..."

- "Ki volt az?"

- "Egy akárki... idegen..."

- "Egy miféle idegen?"

- "Egy katona."

- "Katona, hol?"

- "Hát a Fürstenfelden."

- "Hogy kerültél oda?"

- "Csak úgy arra jártam."

- "És a katona?"

- "Ő is."

- "Csak úgy arra járt, és megbaszott?"

Furcsálltam, miért olyan hihetetlen ez a Horak úrnak.

- "De hát ha egyszer így volt?"

- "Egyszer?" - kérdezte. Sejtettem, hogy ez jön.

- "Egyetlenegyszer" - fogadkoztam.

- "Hm... és jó volt?"

Tudtam, mi erre a válasz.

- "Á, nem. Nem..."

- "És velem jó?"

- "Magával... ez a legjobb a világon."

És megöleltem, megcsókoltam, éreztem, hogy ég az arca. Aztán mentem. Utánam kiáltotta:

- "Szervusz, kicsi szeretőm."

Ez a közlemény érezhetően fontos volt neki.

Egy kis bécsi kurva emlékezései 10. rész

Pár napig Ekhard úrról teljesen elfeledkeztem. Folyton a Horak urat lestem, csakhogy az meg
nem mutatkozott. Folytattam hát rég bevált játszadozásunkat, Franz "megugrott", kamatyolt,
minden. Sok jelentősége nem volt, csak még mindig ez volt az egyetlen kérdéses dolog, ami
adódhatott. Próbáltam kilesni megint egyszer a szüleimet, de egy darabig ott se volt semmi.
Végre aztán egy éjszaka láttam, apám nekilát, hangokat is hallhattam hamarosan. Apám volt
alul. Azt nyögte kisvártatva:

- "Jön..."

Anyám suttogva felelte:

- "Tartsd vissza... várjál még, mindjárt én is..."

De apám nem bírta visszatartani, elsült neki. És kibújt anyámból, elterült mellette az ágyon. "

Na, köszönöm", - mondta anyám, - "nekem most akkor ebben mi volt az öröm?"

Ám egy kis szünet után azt suttogta:

- "Még egy numera... nem menne?"

- "Talán" - mormolta álmosan apám. - "Majd később."

- "Majd később" - mondta dühösen és gúnyosan anyám.

- "Később... amikor úgy horkolsz már, hogy aludni se lehet tőled... és az ágyúszó se ébreszt
föl!"

- "De ha egyszer most nem megy..."

- "Nekem meg egyetlenegyszer se volt meg. Semmi."

Így anyám. Apám ismét csak a rideg tényállást közölhette:

- "Ha egyszer nem megy másodszor, hát nem megy. Majd hajnalban, jó?"

Anyám hallgatott. Akkor újra kezdte:

- "Mondd, neked mindig ilyen lötyedék a farkad?"

Nyilván hiába tapogatta.

- "Az előbb nem volt az. De most kimerült."

- "Na, próbáljuk meg", - mondta anyám. Olyan anyásan, tényleg. És felült az ágyban, nekilátott.
Pontosan tudtam, mit csinál, bár arról nem voltam meggyőződve, hogy a száját is beveti - e.
Eredmény semmi.

- "Látod, ha mondom", diadalmaskodott apám.

- "A fene enné meg", mérgelődött anyám. - "Hát ilyenkor tényleg semmit se lehet csinálni?"

- "Semmit. Nincs segítség. Pihenni kell... majd aztán újra megy."

Anyám bosszúsan morgott valamit, de tudhattam, folytatja a kézi munkát. Ám hiába. S a végén
azt mondta:
- "Már nekem fájdul bele a kezem..." És akkor jött, amire vártam.

- "Na, figyelj, majd így próbálom" - mondta anyám, és következett, hogy cupp - cupp. Szopta
apám szerszámát. S ez ment egy darabig.

- "A rohadt mindenit, így se megy" - hagyott fel a dologgal anyám.

- "Jesszus, hogy valaki egy ilyen férjet fog ki magának", - mondta gonoszul.

- "Kétszer - háromszor meglökdös, utána belém sül, és azt se mondja, fapapucs, lefordul rólam,
szarik rá, én is elélveztem - e."

Apám konokul hallgatott. Hát anyám folytatta:

- "Jó, de most mondd meg, mit csináljak, mondd meg... tisztára felizgattál. Meg ahogy a farkad
dörzsöltem, a számba is vettem... és akkor semmi. Ebbe meg kell őrülni. Te mit csinálnál? Ha
én nem hagynám, hogy belém lőjél? He? Keresnél egy másik nőt, egy akármilyen kis kurvát.
Ezek vagytok ti, férfiak. Nektek mindent szabad. Futnál a kis kurvádhoz. És ha most én
mondom azt, hogy keresek magamnak valakit, aki rendesen megdug? Úgy, hogy nekem is jó
legyen?"

- "Menj, aztán keress."

- "Na, tényleg?", - Anyám sziszegve vágta oda: - "Ezt megjegyzem magamnak. És keresek is
valakit. Azt hiszed, senki sincs, aki engem megbaszna? Tévedsz, te szarházi."

Apám erre semmit se mondott, de hallottam, felül az ágyban, és nem volt vitás, anyámra veti
magát, dolgozni kezd a lába közt. A kezével. Muvészi ujjakkal, nyilván, mert anyám úgy
kezdett nyögni és aprókat sikoltozni, mintha fizetnék érte, és mindenféle vadakat mondott
apámnak, persze, gyönyörében már, és a vége az lett:

- "Most... most... abba ne hagyd... most megleszek... most... megvagyok... jaj, de jó, te,
apukám... de jó..."

Majd kis szünet után:

- "Ez kellett."

- "Na" - mondta apám, végigzuhanva megint az ágyon. És öt perc múlva mindketten horkoltak.

Csak én hevertem ott ébren, felizgulva, és nem tudtam, kit kívánnék a legjobban - csak azt,
hogy mit! - , megfordult a fejemben a Franz, a Ferdl, a Robert, az Ekhard úr, a Horak úr, csak
az volt a baj, hogy bennem épp nem fordulhatott meg egyikük sem. Jaj, mit nem adtam volna
még azért a katonáért is, a bokorbéli fiúért is! Itt jegyzem meg, hogy a házban is, az utcában is,
ahol laktunk, rég feltűntem a legtöbb fiúnak. "A belémvalóknak", így neveztem őket. Megint
csak a kéjsóvár, "ígéretes" tekintetemnek tulajdonítottam ezt a dolgot. Nyilván mind úgy
gondolták, egyet kell csak inteniük, csettinteniük, aztán már rakom is szét a lábam. S nem volt -
e igazuk? Ezek a fiúk egyébként ugyanolyan romlottak voltak, mint a fivérem meg én,
valamennyien szemrebbenés nélkül kamatyolták a húgukat, nővérüket, kefélték a barátnőiket,
röviden: élték világukat. Ha csak találkoztam ilyen fiúkkal a folyosón, a lépcsőházban, este kint
az utcán, egyből nyúlkáltak a lábam közé, aztán rajtam múlt, hogy aki nem kell, elutasítsam,
akivel hajlandó volnék, sliccen kapjam. Ebben az idoben az iskolámbeli lányokkal viszont alig -
alig érintkeztem.

Hallgatag voltam, majd bolond lettem volna bármiről is beszámolni nekik. Ha mégis akadt
érdemlegesebb beszélgetés, vagy társnőm számolt be róla, hogy bizony, ő már tud kamatyolni,
vagy értetlenül, hitetlenkedve nézett rám, mert hogy elkottyantottam, meg szoktak dugni.
Többször is előfordult, hogy egy - egy ilyen "sliccen kapott" fiú kezdett járni utánam, zaklatott,
nem hagyott békén. Jó, akkor még az volt az egyszerűbb, ha levittem a pincegádorba, ott
elintéztük gyorsan a dolgot, többnyire első elfolyásig. Hét - nyolc ilyen kapcsolatom volt, ha jól
emlékszem. De két fiúra igen élénken gondolok viszsza ma is, és egyikük története a
késobbiekben összefüggött az Ekhard úrral. Ez a bizonyos Alois nevű kölyök a háziurunk fia
volt, jóképű, szép szőke, hullámos hajú, drága, barna bársonyzekében, rövidnadrágban járt,
holott már tizenkét éves is megvolt. Azt hiszem, szerelmes voltam belé, mert valahányszor
megláttam, remegett a térdem. Büszkének, rendesnek látszott, mondom, finom fiúnak, és
mindig elröstelltem magam, ha felbukkant bárhol, ennek ellenére le nem vettem volna róla a
tekintetem. Kurta pillantással viszonozta érdeklődésemet, ám utána mindig gogösen elfordult.
Szóba elegyedni vele nem volt mód, kísérgette ugyanis mindenhová egy undok, kövér kis
szobalány - öregecske, jelentéktelen teremtés. Ám egy alkalommal a pince bejáratánál
botlottam belé, méghozzá mikor épp azért flangáltam ott, mert össze akartam volna szedni
magamnak valakit, felcsípni akárkit, csak dugni lehessen. Ahogy ez a finom fiú ott feltűnt,
ismét kocsonya lett a lábam, hát még a lábam köze. Remegtem a vágytól. Csodálva néztem
elegáns öltözékét, hullámos haját, büszke tekintetét. Összeszedtem minden bátorságomat,
megkérdeztem tőle:

- "Jártál már lent a pincében?"

- "Nem én", - felelte Alois, - "de menjünk le, ha akarod."

Ez nem lehet igaz! Mentünk, mindenesetre.

- "Nem fog meglátni minket valaki?", kérdezte lent halkan.

- "Á", - feleltem.

- "Biztos?"

Összesen ennyit beszélgettünk. Megérinteni Aloist mégsem mertem volna, indultunk hát
tovább, a sötét folyosón megálltunk egymással szemközt. Érezhetően szorongtunk mindketten,
Alois akkor megcirógatta az arcom, amitől kicsit felbátorodtam, viszonoztam az érintést. Erre
megsimogatta a mellemet is, végül egyre mélyebbre és mélyebbre kalandozott a keze, így jutott
el a lábam közé. A falnak dőlve, zihálva álltam.

- "Akarod", - kérdezte, hogy mindenféle tapizással végzett.

- "Persze" - mondtam.

És életemben először tettem hozzá félénken én magam:

- "De ha mégis jön valaki?"

Erre nem válaszolt, fölgyűrte a szoknyámat, beállt a két lábam közé. Hamarosan érezhettem
farka kemény hegyét, ahogy a lukam körül keresgél. Annyira felizgultam ettől, hogy egyből
elélveztem, nem kellett hozzá makkjának egyetlen parányi érintésétől több. De nem csitult a
vágyam, sőt egyre mohóbb lettem - és az adott helyen mind lucskosabb. Alois végig komoly
maradt és nyugodt. Fél kézzel a seggemet fogta, a másik kezével a falnak nyomott, de úgy,
hogy csupán a hátammal támaszkodtam, vagy nem is tudom, mi volt, hogy volt, mert a
következő pillanatban csaknem felsikoltottam a kéjtől. Ugyanis egyetlen ügyes, tökéletesen
sikerült döféssel tövig belém verte a farkát az Alois.

Kemény, kurta, igen vastag fasza volt, és ennek megfelelően kurta, kemény kis lökések
következtek, de olyan ügyesen sikerültek ezek is, hogy a dugattyúzás egy ízig megvolt, de az
Alois durungja egy pillanatra se húzódott vissza belőlem. Épp mert vastag volt a szerszám,
tapadt a lukamba, teljesen kitöltötte - micsoda meglepetés. Sosem volt még ilyen élményben
részem. Egyre vadabbul tekertem, s akkor az Alois részérol meglepő kijelentés következett:

- "Elég legyen, most én jövök!"

És még észbe se kaptam, máris ritmust váltott, bizony ám, más lett a löketek üteme, ki látott
ilyet! Ez egy mester, gondoltam, csak nem értettem. Ez tényleg az Alois? De megint
lemaradtam egy gondolattal, mert akkor az ő kurta kis hördülése következett, rántotta is ki
rögtön a farkát, azt mondta:

- "Megvolt."

És az ingembe törölte azt a pici cseppet a makkja végérol. Megpaskolta az arcomat, azt közölte:

- "Jobban tekersz még a Klementinénél is."

Ki az a Klementine, fogalmam se volt. De az Alois már folytatta:

- "Na, holnap délután gyere el hozzám. A szüleim elutaznak, kettesben lehetünk."

Hogy egy ilyen finom fiú - és csak így viselkedjék! Mik vannak. Tényleg föl nem foghattam.
Hát másnap dobogó szívvel kopogtattam be a háziúréknál. A szakácsnő nyitott ajtót.

- "Idehaza van az Alois úr?"

Ezt kérdeztem szorongva. Az alkalmazott nevetett:

- "Persze, a fiatalúr ott van bent..."

És máris nyitotta előttem az ajtót. Micsoda szoba volt, ahová beléphettem! Micsoda bútorok,
szonyegek, minden! Kész földi paradicsom, úgy éreztem. Alois megmutatta a szép fehérre
lakkozott ágyát, illett ehhez a színhez a sok halványkék huzat. A nagy dívány kárpitja is fehér
volt és világoskék. Alois akkor az ágyra mutatott:

- "Ebben alszom én."

Majd a díványra:

- "Azon meg a gyereklány."

És akkor megmutogatta sorra a képeskönyveit, az ólomkatonáit, a kis kurta kardját, a sisakját,

és mit mondjak, csak ámultam.
Életemben nem hittem volna, hogy gyereknek ilyen jól mehessen sora. Eszembe nem jutott
volna, hogy egy ilyen gyönyörűséges szobában olyan hitvány és közönséges dolgokat is lehet
művelni, mint a pincében. Akkor hát mi lesz? Egyelőre az lett, hogy pár perc múlva máris
megjelent a csúnya, öregecske "gyereklány". Ez a kövérség kísérgette Aloist mindennap az
iskolába, haza az iskolából. Kettesben hát végképp nem voltunk, és úgy láttam, lemondhatok az
előző napi pincejátékról. Az úgynevezett gyereklány letelepedett a díványra, kötögetni kezdett,
mi meg az asztalhoz telepedtünk, mely telis - tele volt katonákkal, és álmatagul játszani
kezdtünk. Alois akkor egyszerre csak felpattant, a "lányhoz" ment, és se szó, se beszéd,
megmarkolta otrombán nagy melleit. Elsápadtam, elképedtem.

A vénlány ellökte a fiú kezét, azt nyögte:

- "De Alois...", - s felém sandított, és a tekintete arról árulkodott, hogy a baj egy aprósággal van
csupán: hogy mások elott...! De Alois megnyugtatta:

- "Semmi gond, a Pepi... hát ő se ólomkatonázni jött ide."

És folytatta a csöcsörészést, s mondhatom, egy pillanatig sem volt üres a keze. A "lány" - ő
lenne a Klementine? - most már hagyta. S annyit mondott csupán:

- "Hogy a Pepi nem ólomkatonázni jött, azt sejtem... de vajon tud - e hallgatni?"

Válasz helyett felálltam, s mert az Alois a Klementinének épp csak az egyik mellét gyurmázta,
megragadtam a másikat - jeszszusmária, de kemény volt, és a bimbója milyen gyorsan
"válaszolt"! - , rákacsintottam, bíztam benne, szememben ott úszik majd megint az az olajos -
vágyakozó, mohó, kéjvágyó fény, és hogy Klementine ettől megnyugszik. Azért egy kicsit
forgott velem a világ. Alois közben előhúzta a farkát, egyből Klementine kezébe adta, aki
játszani kezdett vele, mint a parancsolat. De másképp csinálta, mint ahogy én szoktam, nem, ő a
középső ujja és a hüvelykujja közé fogta a rudat, aztán a mutatóujjával kezdte érintgetni a
hegyét. A makkról így egyre hátrább csúszott a bőr.

- "Ismered így? Tudtad?", - kérdezte mosolyogva, és öregecske arcán ez a mosoly szinte vigyor
volt. Egy ravaszdi kis nőstény ördögtörpe kifejezése. Jó ég!

- "Ó, hát..."

Értse, ahogy akarja.

- "Na, és mi ez?"

- "Farok", - mondtam.

- "És még?"

- "Dákó, bunkó, fasz, szerszám..."

- "Elég, elég", - nevetett göcögve. - "És mit csinál a farok?"

- "Kettyint", - mondtam óvatosan.

- "Ketty, ketty", - vihogott ő.

- "Kettyint. És mit kettyint meg?" "

A puncit. A pinát... vagy akármit", - mondtam.

- "Hahaha. Vagy akármit."

Biztosra vettem már, hogy ezt a nőt említette Alois tegnap a pincében. A nő most egy kicsit
mellozött engem, és az Alois szerszámának szentelte figyelmét. De akkor azért csak
megkérdezte:

- "Hát a pina, fasz?"

Erre Aloisnak kellett, jó diák módjára, felelnie.

- "Együtt basz", - vágta ki, amúgy a tőle megszokott közönnyel. Tudhattam, begyakorolt,
mindennapos játékukról van szó.

- "És milyen szavakat ismerünk még így?" - kérdezte remegő szájjal a Klementine.

- "Mit csinál férfi és nő?"

- "Kefél, kamatyol, a férfi dug, a nő..."

- "Elég", - mondta a Klementine. Nem mintha a játékból lett volna elege, hanem egyéb
részletekre is rá akart térni.

- "Hol kalandozhat még a szerszám?"

- "A popóban... vagyis a lányok seggében... a csöcsök között..."

- "És mit csinál most Alois...?"

Hanem a választ erre a kérdésére meg se várta a Klementine, már dőlt hátra, hunyta le a szemét.
Alois még jobban kigombolta a blúzát, elővette mindkét nagy mellét. Látszott, a mellek nem
csupán nagyok, de jócskán lógnak is - nyilván önsúlyuknál fogva - , és bámulatosan nagy
bimbóik voltak, mint egy - egy kisujj, akkorák. Alois pedig váltakozva vette a szájába és szopta
ezeket a bimbókat, de úgy, hogy cuppogott a világ! És a Klementine minden szopásra, minden
cuppanásra mintha epilepsziás görcsökben kezdett volna rángatózni. Fejével a dívány hátsó
támláját verte. Alois meg fáradhatatlanul dolgozott. Bal csöcs - az öregecske női test bal fele
rángott. Jobb csöcs - és a jobb fele. Hogy Klementine ezt láthatóan megelégelte, Alois lent
folytatta. Feltűrte a nő szoknyáját, de nagy műgonddal, hogy ne kapjon gyürkét, ráncot, és
máris előtárult a dús szeméremszőrzet. Alois nem sokat teketóriázott, szerszáma az iméntiek
nyomán már akciózásra készen állott, és egyetlen jól célzott, ügyes mozdulattal tövig bevágta a
nőnek a furkót.

Akkor rárogyott a Klementinére, aki nyomban megragadta a seggét, mármint hogy az Aloisét,
még jobban szorította magához a fiútestet. Most Alois ismét a hatalmas mellbimbókat vette
kezelésbe, sőt, szájazásba. Jött a szopási hadművelet. S az arca komoly volt, akár előző nap,
hogy ott lenn a pincében engem kefélt. Jó tíz perc telhetett el így, s akkor a Klementine így
nyögött. - Nyögött? Inkább kiáltott, azt mondom én, mint egy őrmester, egy bakakáplár:
- "Elég legyen, most én jövök!"

Ahogy az Alois előző nap. Láthattam, Alois most egészen lassan hatol be újra, a nő elengedte
közben a valagát, elengedte, és valami újabb epilepsziás görcsben vonaglott meg, vágta föl
magát a levegőbe, de a görcsök most nem szűntek, attól féltem, darabokra megy ez az öreglány
ott rögtön, az Alois alatt. Alois kicsit kihúzta, majd ismét nagy lassúsággal, szinte tétovázva
tolta be. A nő irtózatosan rángatózott, Alois halálosan komoly maradt. S ez így ismétlődött meg
hatszor - hétszer... tízszer is talán, és a fiú közben nagy figyelemmel meredt Klementine arcára.
Hanem ahogy Klementine arcáról a görcsöknek a legutolsó nyoma is eltűnt, és látszott, a
kielégüléstől ő maga teljes valójában magába omlik, Aloison is változás ment végbe. S bele is
vörösödött ebbe a változásba, két vadat vágott a nőbe, utána pedig az irtózatos keblek közé
temette arcát. Látszott rajta, "kész van", a szó minden értelmében. Elsült - tehát a dolog megint
egyszer jól sült el. Egy pillanatig halálos csend volt. Egy perc lett a pillanatból - vagy egy egész
örökkévalóság. Csak álltam ott, és bizony, nagy kedvem lett volna felgyűrni a szoknyámat,
aztán hajrá "önkiszolgálás". Ha már senki se törődik velem! De akkor a Klementine
feltápászkodott, Alois is elszakadt tőle, letörölte a farkát a nő szoknyája szegélyével, s máris ott
ültünk egymás mellett a díványon, hármasban.

- "Na - kérdezte Klementine, oldalvást rám sandítva - , hogy tetszett, kicsikém?"

Egy kis bécsi kurva emlékezései 11. rész

Csak mosolyogtam. És Alois, aki a nő túlfelén ült, a hatalmas keblek felett szintén rám nézett.
Klementine azt kérdezte továbbá:

"Ismered már ezt a figurát?"

Figurát? Válasz helyett megint csak mosolyogtam. Az öregecske nő tovább faggatott.

"Csinálták már így veled? Csináltad már így?"

Ég tudja, miért, ezzel a nővel szemben nem akartam tagadni a dolgot. De igent se mertem volna
mondani, így harmadszor is elmosolyodtam, és olyan szemérmetlen vigyorra szaladt a szám,
hogy azt nyugodtan értelmezhette úgy az Alois "dadája", mint aki néma beismerő vallomást
tesz, de büszkélkedni a világért sem akarna. Klementine így vélekedett:

"Kiderül mindjárt."

Azzal már gyűrte is, tűrte is föl a szoknyám, nyúlt a lábam közé, de jó alaposan, meg is
tekintette, ekképpen mondta:

"Hű, a nemjóját, itt azért már estek némely dolgok!"

Észbe se kaphattam, kisujjával már furakodott fel a lyukba. Felkiáltott:

"De hát itt már be lehet hatolni!"

E közlése jószerint Aloisnak szólt, s egyenest neki mondta aztán:

"Alois, itt már behatolhatsz!"

E szavak hallatán megrezzentem, kicsit rám jött valami borzongás is, és akkor Klementine
rögvest feltette a kérdések kérdését:

"Megbasszon az Alois, de most, rögtön, rendben?"

Tétovázás nélkül azt feleltem erre, hogy:

"Meg."

Miért, már azt hitte, a végén csak nekem nem lesz részem itt semmiben? Állhatok üres kézzel,
üres mindennel. Hát Klementine az Aloishoz fordult megint, azt mondta:

"Na, szép fiúka, meg akarod kettyinteni a szép kislányt? Hm?"

Alois felállt, közeledett volna hozzám. De Klementine visszafogta.

"Várj", - közölte, - "előbb rendbe kell hoznom a farkincádat."

Ez az elővigyázatosság nyilvánvalóan jogos volt, mert a "farkinca" eléggé gyalázatosan

lehasznált állapotban leledzett. Kicsit sokat vállalt agára a nemes szerszám a klementinei
küzdelmekben. Nem vitás, magam is rendbe hozhattam volna, csak hát Klementine
módszerével mégsem. Mert addig rendben, hogy a szájába vette, kicsit megnyalogatta, de aztán
Alois farka oda került a hatalmas keblek közé, melyeket az öregecske kéjlány összenyomott -
dörzsölgetett, hát nem vitás, hogy Alois micsodája olyan jól érezhette ott magát, mintha egy dús
far két pofája közt élné világát. A derék Klemeintinét a jelek szerint ez is felizgatta, egyelore
tehát ő járt jól megint, és már - már attól féltem, nekem ilyképp sem jut semmi. Klementine
szája egyre járt, már úgy értem, mondta a magáét:

"Hát hová lett az én kis Loisom, az Aloisli...? Mikor itt vannak a finom cicik, a jó nagy cicik,
hé? Micsoda...? Hogy lassan mintha erőre kapna...? Hát el is várom... Hát ki kamatyolt az imént
olyan szépen...? Ki kefélte meg a hű Klementinét? Ki? Ha nem a Loisl... akkor kicsoda? Na,
Loisl, Loisl..."

Így gügyögött védencének, aztán hozzám fordult, így közölte:

"Tudod... éjnek évadján... mikor már csöndes a világ... a kicsi Loisl idelopakszik a díványra... a
jó Klementinéhez... itt aztán... éli világát... jól megvagyunk egymással... Alois és Klementine...
és a Klementinétől sokat tanult ő, ugye, sokat tanultál... ugye, meg fogod mutatni ennek a kis
cukorfalatnak is, na, Loisl..."

Mondom, már tényleg attól féltem, hogy nekem itt befellegzett, amikor az Alois farka
váratlanul előbukkant a dudák közül, s ő maga azt kérdezte:

"Akkor most vegyem sorra a Pepit...?"

És a szerszáma ismét szálegyenesen állt, és alig bírtam visszafogni magam, hogy el ne kapjam,
csak közben folyton retteghettem is, nem fogja - e végül ez az ocsmány nőszemély megtiltani.
Hogy aztán mi volt az igazi indítéka: a hallgatásomat akarta - e megnyerni az engedélye révén,
vagy ő maga akarta élvezni a baszás látványát, máig nem tudnám megmondani, na. Fő az, hogy
áldását adta a dologra, félrehúzódott a díványon. Odadőlhettem, ölébe kellett hajtanom a fejem.
Alois akkor nekilátott, rám mászott, eloször is felhajtotta szoknyámat, majd - ugyanolyan
komoly arccal - tágítgatni kezdte a rést, s kézi munkája után ugyanazzal a váratlansággal és
hirtelenséggel vágta belém a szerszámot, mint a pincében előző nap. Csak akkor álló
testhelyzetben csináltuk. De jó lett volna mondanom neki valami kedveset, megsimogatni a
fejét, hálásan, igen, mert ütemes lökései nyomán a velő megremegett a csontjaimban. Olyan jó
volt az egész! De Klementine miatt szégyenlős lettem hirtelen, annyira fura volt, ahogy az
arcomba bámul. Néma maradtam hát, az öregecske leányzó annál többet beszélt.

"Jó?", - kérdezte - "Na, élvezed?"

"Nagyon", - feleltem.

"Rendesen benned van?"

"Tövig", - nyögtem. Klementine karja akkor meglendült, s keze, a húsos kis fehér mancs,
hamarosan ott tapizott a lukam körül, és Alois heréit is fogdosni kezdte. Nyögtem, már csak
azért is, mert fejem a két nagy duda közé csúszott, s attól kellett félnem, megfulladok. Újabb
érdeklődésére, hogy jó - e a dolog, nem feleltem, csak pislogtam, majd behunytam a szemem.

"Na, tessék", - mondta Klementine, - "a Loisl jól csinálja..."

"Jól" - üvöltöttem, és a seggem táncot járt Alois lökései alatt.

"Basztál már ilyen jót, basztál? Valaha is?", - hangzott a következő kérdés.

"Soha..."

És tényleg megesküdtem volna rá, ilyen gyönyörűséget még sosem éreztem.

"Különben kivel kamatyolsz?" - hangzott a következo kérdés.

"A Ferdllel", - válaszoltam. Merthogy a Ferdlék már nem laktak ott. Klementinét azonban nem
lehetett olyan könnyen rászedni.

"És még kivel?"

Ezt olyan szigorúan kérdezte, hogy nem volt mese.

"A Roberttel."

"Tovább...!"

"A bátyámmal..."

Alois ostromszerszámának lökései nyomán szinte önmaguktól szakadtak ki belőlem a nevek, a

szavak. Iszonyú kéjeket éreztem. Szerencsére Klementine abbahagyta a faggatózást, s talán
azért, mert újabb ötlete támadt. Kigombolta a mellénykémet, feltűrte a blúzomat, megnyálazta
pár ujja begyét, aztán elkezdte dörzsölgetni finoman a lapos melleimet, ám oly eredményesen,
hogy a bimbók, ha nem is hegyesen, de domborodva válaszoltak a kezdeményezésre, s
következett akkor a vénlány nyelve is, és csak ámultam. Meg ez is gyönyörűség volt. Alois lent
mindegyre a lukamat tágítgatta, és ahogy forgatta bennem a farkát, még csiklandozott is vele,
csaknem megőrültem. Nem csoda, hogy mind e kezelések eredményeképpen eljutottam a
csúcspontig, sikoltozta közöltem:

"Jaj, megvagyok... megvagyok..."

Egész testemben ott száguldozott a kéj, a gerincemen végig, a mellbimbóimnál, és persze az
ölemben, az ölemben, de zaftosan, zaftosan! És akkor elhangzott a varázsszó, Alois ugyanis
felkiáltott:

"Elég legyen, most én jövök!"

Vagyis hogy el fog sülni hamarost. Hát nem akartam megfosztani ot pici gyöngyének
látványától, így gyorsan összébb szorítottam a pinám nyílását, de az Alois ismét behatolt.
Boldogság volt! Mert ahogy a Klementine meg a mellbimbóimat cicerélte, még gyorsan
háromszor egymás után elélveztem. Még ilyet! A harmadikra a lábujjam is belegörcsölt, a bal
lábam nagyujja. Felkiáltottam, de Klementine szája fáradhatatlan maradt. És ekkor következett
az Alois kéjes kis hördülése, és éreztem, a meleg gyöngyfolyadék rám cseppen - csurran. S
ahogy odapillantottam, látnom kellett, nem is volt ez csepp csupán, hanem igazi kilövellés, amit
már komoly elsülésnek lehet nevezni. Kínomban és kéjemben elkezdtem harapdálni a
Klementine tenyerét. Az egész hadmuvelet úgy kimerített, hogy még vagy egy óra hosszát csak
úgy hevertem tehetetlenül a díványon. Láthattam ugyanakkor, hogy Klementine Aloist továbbra
is maga mellett tartja, úgy, hogy elélvezőm háta a dívány támlájának dőlt, s ő maga odafordult
feléje, a lötyedék farkat a melle közé vette, mivel azonban most ez nem használt, száját vetette
be. Változott a testhelyzet, az Alois feje a Klementine két combja közé került, és az öregecske
leányzó tövig bekapta a szerszámot, vagyis annak pillanatnyilag rossz "változatát". Hogy
megjobbítsa, azért! Az Alois ugyanolyan komoly arccal tűrte ezt is, ahogy minden mást csinált.
Klementine szája úgy csúszkált előre - hátra, mintha baszás lenne ez is, és akkor az Alois annyit
azért tett, hogy kezével megsimogatta az öreglány fejét. Ez így ment egy darabig, de akkor
hirtelen azt kellett látnom, hogy nem a Klementine szája "jár", hanem az Alois szerszáma
dugatytyúzik, tehát ez igazi kamatyolás már! Ilyen hamar megint? Az Alois farka akkor
láthatóvá vált, de ő maga két kézzel ragadta meg a Klementine fejét, ráparancsolt:

"Így marad...!"

Na, nézzünk oda! Persze, hogy néztem, és láthattam, az öregecske leányzó engedelmesen tátja -
tartja oda a száját, az Alois meg szabály szerint megdugja... újra... újra... újra beveri neki. A
szájába. Tehát nem volt ez közönséges szopás, több volt annál, épp csak hogy én magam szinte
teljes közönnyel néztem, mert bennem aztán semmi se rezdült. Épp csak kíváncsi voltam, mi
folyik, de szó szerint, folyik - e valami itt is majd a végén. Klementine teste bárhogy ránghatott,
szája keményen szopta Aloist. Csak egyszer engedte el.

"Gyere, bubi, húzz karóba... gyere... akár a seggembe..." D

e Alois nem engedett a kérésnek, könyörgésnek, azt zihálta:

"Ide a mocsok szádat... ide... még egyszer..."

És közben rezzenéstelen és korrekt volt az arca. Majd hirtelen, egészen halkan, fojtott, de
ellentmondást nem tűrő hangon azt mondta:

"Elég legyen, most én jövök!"

Láttam, húzza ki a farkát, azt is láttam, Klementine szája kap utána, majd hogy inkább lökné el,
mert a dákó veszélyesen rángott, dagadozott, és tudtam, következik a spricni. Klementine is
tudta.

"Bubi, ne a számba, a pinámba, ne a számba..."

Egy kicsit így küzdöttek egymással, Alois mindenképpen a Klementine szájába akart
gyöngyözni, ez elég volt a Klementinének, ő volt a helyzet úrnője, hát az ő akaratának kellett
teljesülnie. Az Aloisnak alul kellett belésülnie! Ezért hát felkapta a fiút, mint egy rossz kölyköt,
hanyatt vágta a díványon, s ő maga, felhúzott szoknyával, hirtelen, de egy pinavillanás alatt ott
termett a keményen álló dákón, meglovagolta a Loislt, és a végeredmény nem lehetett kétséges.
Itt Alois szájának kellett dolgoznia, be is kapta a kisujjnyi rügyek egyikét, szopta, és
testmozgásából, mely korántsem volt olyan szenvtelen, mint az arckifejezése, a bolond is
kiolvasta volna, hogy alul élvezett bele a Klementinébe. És passz. Úgynevezett "ozsonnára" -
így mondták - csokoládét kaptam, de folyékonyat; ilyet se ittam még soha. Ahogy
hazaindultam, a Klementine kísért ki, a sötét előszobában még benyúlt a szoknyám alá,
megcicerézett. Majd azt mondta búcsúzóul:

"Hát észnél legyünk, ne legyen loncsos a szánk!"

Amit nyilván nem a szopás nemes mesterségére értett, hanem a beszéd hitványságaira. S
hozzátette:

"Különben sose jöhetsz ide többé."

Adott még egy tízest, úgy lökött ki az ajtón.

Egy kis bécsi kurva emlékezései 12. rész

A másik fiút, aki különös élességgel maradt meg az emlékezetemben, úgy hívták, hogy Schani.
Pár házzal arrébb lakott, de még a mi utcánkban. Tizenhárom éves volt akkor, és nagyon
kedveltem. Sápadt, magas, karcsú, egyáltalán: szép szál fiú volt, a haja szurokfekete, meg a
szeme, az is, és örökké olyan büszkén járt, rátartian, na. Ha találkoztunk, köszöntünk
egymásnak, de sose elegyedtünk beszédbe, hát nem is volt köztünk semmi. Merthogy a Schani
a nagyobbik bátyámmal, a Lorenzcel járt egy osztályba, barátok is voltak, féltem hát bármi
efféléről - keféldéről beszélni vele, gondoltam, ugyanolyan szuzies és nemes lélek, mint a
Lorenz, akkor meg minek. Olykor eljött látogatóba hozzánk, vagyis hogy csak a Lorenzhez,
együtt csinálták a házi feladatokat, halkan pusmogtak, velünk nem törődtek. Csak azért a
Schani mindig olyan kedvesen köszönt rám, ha az utcán találkoztunk, megsimogatott a sötét
szemével - hát kezdtem a dolgot nem érteni. Egy délután úgy állított be, hogy se a Lorenz, se a
Franz nem volt otthon, apánkhoz kellett bemenniük a műhelybe. Anyám a mosókonyhában
gürcölt. Hogy Schani meghallotta tőlem, hogy nincs otthon a Lorenz, egyből sarkon akart
fordulni. Tartóztattam:

"Hé... maradj azért már itt egy kicsit..."

Húzódozott, így - úgy, biztattam tehát:

"A Lorenz biztos mindjárt jön..."

Végül ezt találtam ki:

"Te, én kérlek rá, maradj már... mindig annyira félek egyedül..."

Akkor belépett a lakásba. Szerettem volna, ha nekem lép be, de valahogy erre semmi reményem
nem volt. Próbáljuk azért, gondoltam. Zavarban volt. A szobába mentünk. Csodás volt az a
nagy sötét szeme, hát odadörgölőztem az oldalához, mint egy kis cica, mosolygott is rá,
érezhetően tetszett neki a dolog - de akkor elhúzódott. Nevettem, a nyakába csimpaszkodtam,
odanyomtam hozzá az ágyékomat. Vártam, jön a szokásos, benyúl a szoknyám alá, kezdi a kézi
munkát, netán kiveszi a farkát, a kezembe adja. De semmi. Hagyta, ölelgessem, tapogassam,
mosolygott - és kész. Nem moccant. Hogyan jutott az eszembe, nem tudom, de az ágyhoz
léptem, hanyatt terültem rajta, azt mondtam:

"Gyere ide."

Odalépett ő is, állt csak, mármint hogy a lábán. Az ágy mellett. Felhúztam a szoknyám.

"Na, akkor..." - Ezt mondtam.

"Akkor mit?"

Ezt kérdezte. Látta majdnem mindenemet.

"Mozgás, nem érted?"

Így rikoltottam. Iszonyúan felizgultam. Sejtettemvalahogy, a farka ugyanolyan jól belém illene,
mint az Aloisé. Mohón vágytam rá, hogy a kezembe vehessem, hogy bekaphassam, mindenre
vágytam, amit csak csinálhattunk volna ott, zavartalanul, ő meg én.

"Hagyd", - mondta végül.

"Elmegyek inkább. Nem tehetem..."

"Miért nem?"

De akkor már talpon termettem én is, elébe álltam.

"Így nem, ilyesmit nem. Tényleg..." - mondta halkan.

"Mutasd", - kaptam gyorsan a sliccéhez.

"Hadd lássam a tököd. És majd utána mondd, hogy nem megy..."

Ő maga viszont annál inkább ment volna. Csak arról lekésett, megmarkoltam a két gombját is.
Hát állt csak, benyúltam neki, hadd érezzem a faszát. Vékony volt, de nagyon - nagyon hosszú,
és feltűnt nekem, hogy a makkjáról a bőr fixen vissza van türődve. De valahogy úgy egyszer s
mindenkorra. Ilyet se tapasztaltam még. És két pillanat, s akkor a szerszám állt is már, mint
annak a rendje. Végképp nem értettem. Csupa nyirok voltam már a vágatomnál, itt volt ez a
gyönyörű dárda, és akkor mi a baj?

"Nem", - mondta ő,

"mennem kell. Tényleg ne..."

Így kérlelt.

"A fenébe tégedet", - mondtam most már bosszúsan.

"Mi az, hogy nem megy? Menne, mint az istennyavalya. Gyere, és majd meglátod."
De ő csak nem. Azt mondta:

"Tényleg nem lehet. Én is szeretném, de nem lehet."

Ezt olyan tragikus arckifejezéssel mondta, hogy most már kíváncsi lettem. Mi ez a nagy titok?

"Akkor tessék, mondd meg, miért nem megy, és ha megmagyarázod, elfogadom."

Keményen huzigáltam a farkát. Meg se nyisszent rá, elvette a kezembol, visszagombolkozott.

"Nem mondhatom meg."

Ez volt minden válasza.

"Hazudsz, nem akarod, annyi az egész", - dühöngtem.

"Pedig jó lenne, hidd el... próbáld ki velem, ha nem hiszed."

"Nem", - közölte végérvényesen.

"És nem hazudok."

De akkor azért már benyúlt a szoknyám alá, megtapizott a kellő helyen, a keze remegett. De a
hangja nem. Ahogy újra közölte:

"Nem megy. Higgy nekem."

"Kérlek, nagyon kérlek, mondd meg, miért."

"Ez a rohadt nőszemély... aki van... miatta nem", - tört ki végre.

"Miféle rohadt nőszemély? Hogyhogy... van?"

Döbbent voltam.

"Már kétszer kellett ma kefélnem", - vágta ki haragosan ő.

"Kit...?"

Égtem a kíváncsiságtól, halljam tényleg. Kit, kit?

"Kétszer", - ismételte.

"És ha téged megkeféllek most, nem fog felállni nekem az éjszaka, érted? És akkor elver.
Félholtra ver."

Mondom:

"Kicsoda? Ki?"

"Az anyám", - így ő.

"Az anyád...?"
"Az."

Nem akartam hinni a fülemnek. Bár hát végső soron megértettem. Csak mégis...

"De miért? Csak az anyáddal kefélsz, senki mással?"

"Nem, nem. Ha csak annyi lenne..."

Megállt az eszem.

"Ezt meg hogy érted? Kétszer megkefélted ma már az anyádat, és akkor... nem elég neki? Még
este is kell?"

"Nem az anyámat keféltem meg."

"Hanem?"

"A nővéreimet."

"A nővéreidet? Mindkettőt?"

"Hát... Azért mondtam, hogy kétszer kellett már kefélnem ma."

"És félsz...?"

Sejtettem.

"Igen, hogy ha téged most megizéllek, hát anyámmal nem fog menni az éjszaka, és akkor rájön,
hogy a Rosával és a Wettivel már kamatyoltam, és elver, mint a répát."

És beszámolt a dolgok állásáról. Nem is kellett most már sokat faggatnom. Nyilván vágyott rá,
hogy egyszer megkönnyebbülhessen. A szónak ebben az értelmében. Schani nem ismerte az
apját, meghalt, mikor ő még nagyon kicsi volt. Maradt az anyja meg a két nővére, akiket
magam is gyakorta láttam. Apró, nagyon cingár aszszony volt a Schani mamája, nem is öreg
még. És ugyanolyan szépséges fekete szemű, akár a fia. Rosa, az idősebbik lány tizennyolc éves
lehetett, karcsú, szőke, nagyon szeplős, viszont két olyan hegyes melle döfködte mindig az isten
levegőegét, hogy talán az angyalokat is elcsábította volna. Wetti, tizenhat, zömök volt inkább, a
segge harapnivalóan telt, a melle zsenge, dinnyés. A lába kurta, attól még kurva, futottak utána
a férfiak, ha csak meglátták az utcán. Wetti volt a "házi kezdeményezo". Elkezdte eleve ő maga
tizenkét évesen, egy rémregényekkel házaló lett a szerencsés. A férfi korántsem eroszakolta
meg, ugyan már, szinte bizonyos, hogy Wetti csábította el. Ami meg az utcát illeti, a Wetti még
jobban bámulta a férfiakat, mint azok őt. Most a rémregényes házalóval esett dolgát a Wetti
elmesélte az öccsének, és attól fogva rávette mindegyre, játsszanak "házalósdit". Egy nap efféle
"házalózás" során kapta rajta őket a Rosa.

"Hát ti meg mit mveltek?"

Ezt kérdezte felháborodottan. Mintha ezek ketten őt szépen együtt, párban megcsalták volna. És
hogy azt kiabálta válaszukra állítólag:

"Mi a házalófasz? Mi a házalófasz?"

Azok ketten könyörögtek neki, el ne árulja őket, a Rosa csak hallgatott. És persze, hogy nem
árulta el őket, hanem mikor leszállt az éj - a három testvér ugyanabban a szobában aludt - ,
magához hívta az ágyába a Schanit.

"Mit csináltál te a Wettivel?" - Ezt kérdezte.

"Jaj, semmit, csak házalósdit játszottunk, egyáltalán, játszottunk valamit..."

"A lófaszt csak valamit játszottatok. Basztatok, punktum!"

Ettől fogva ők meg "punktumot" játszottak, vagyis a Schaninak a Rosát is rendszeresen

kamatyolnia kellett. Persze ahogy a Schani elmesélte, úgy elsőre a Rosával nagyon is jó volt.
Mikor magához intette, hamar ki is takarózott, és a Schani látta azt a gyönyörű, karcsú,
meztelen testét a lepedon, ellenállni se bírt, nyomban csókolgatni kezdte, a Rosának kérnie se
kellett. Úgy begerjedt. Csak a Schani nagyon félt is közben. A Wettivel mindig nappal
kamatyoltak, felöltözve, most meg akkor ez? A szép meztelen nővérével egy ágyban, éjszaka...
Mi lesz, ha kiderül?

"Régóta csináljátok már a Wettivel?"

Ezt tudakolta a Rosa. S hogy Schani azt felelte, igen, már elég régen, az volt a folytatás:

"Akkor lesz velem boven pótolnivalód."

"Szívesen..."

"Hogy mi? Még te gyakorolsz kegyeket velem?"

A Rosa mindezt suttogva mondta, föl ne riadjon a Wetti.

"Idejössz az ágyamba, levetkőztetsz, erőszakoskodsz, és te teszel szívességet?"

Az aljas, állapíthatta meg Schani, és rettegni kezdett, mi lesz, ha a Rosa beköpi őt az anyjuknál.
Mert ilyenekkel fenyegetőzött, miközben a dudáit rendre nyomkodta a Schani kezébe, kéjesen
nyögdelt is hozzá. Hol nyögdelt, hol fenyegetőzött. Maga volt ez a pokol. De akkor Rosa
berángatta őt magába, és hogy kielégült, megígérte, nem szól az anyjuknak. És Schaninak az az
élmény maga volt a mennyország. A Rosa izzó, pucér teste... a finom, pelyhes pinaszőre... és a
luka! Rosa még szűz volt, a dolog nem ment hát olyan egyszerűen. Valahogy összehozták, és
akkor a Schani levert pár menetet a nővérén. Hajnalban döbbenten tapasztalhatta aztán, hogy a
hálóinge csupa vér. Riadtan nézett a Rosa ágya felé, de megnyugodott, a nővére élt - mert azt
hitte, megölte. Rosa nevetve magyarázta el neki másnap a dolgok mibenlétét. Amit a Schani
addig álmában sem sejtett. Nem sok időbe telt, a Wetti rájött a turpisságra, hamar bebújt hát ő
maga is a Rosa ágyába, s attól fogva hármasban kamatyoltak. Az anyának feltűnt netán, hogy
fia olyan gyanúsan sápadt? Vagy áthallatszott hozzá valami? Tény, hogy egy éjszaka lecsapott a
bujálkodó trióra, a Wettit elfenekelte, Schanit visszaparancsolta az ágyába. Másnap viszont azt
mondta, ez fertő, a Schani nem alhat egy szobában a nővéreivel. Átvitette hát Schani ágyát a
maga szobájába. Egy éjszaka nagy csöndesen odatérdelt mellé, felhajtotta a takaróját, megfogta
a Schani kezét, csöcseire vezette. Schani úgy tapasztalta, hogy anyja mellei éppolyan szépen
domborulnak, mit Rosáé és Wettié, nem is löttyedtek még. Pár éjszakán át ez a játszás zajlott,
Schani egyre jobban nekibátorodott. Odabújt anyjához, s megnyugvással tapasztalta, hogy a
farka tőle is feláll. Odanyomta hát a puncijához. Az asszony először kicsit megriadt, de mellét
nem vonta el fia kezébol. Schani pár további pajkos éjszaka után úgy döntött, megdugja az
anyját. Merthogy ennek így semmi értelme. Nekilátott.
"Ne..."

Az asszony eleinte tiltakozni próbált. De Schani nem adta alább. Eljutottak odáig, hogy anyja
élvezettel cirógatta fia farkát. S a végén ő maga volt a kezdeményező. Schaninak nem nagyon
kellett mutatni az utat, tudta, hol - a - merre, és amikor bent volt, anyja őrjöngve dobálta magát
a gyönyörtol, halkan azt sikoltozta:

"Még... még... mélyebben... keményebben... most jó... jaj, de jó!"

Schani elmesélte nekem, hogyan kefélte meg attól fogva éjszakáról éjszakára az anyját. Minden
elképzelhető testhelyzetben. És megannyiszor legalább két numerát ki kellett vágnia. Nappal a
nővérei nyaklatták - mert rájöttek, mi folyik anya és fia közt! - , mostantól nem ismertek
szemérmet. Nem volt mese. Éjszaka fiúi kötelességek várták, nappal a két lányt kellett basznia.
Megismerte a lakás minden zegétzugát, még a mosdótálban is keféltek egy párszor, csak úgy
fröcskölt a szappanos lé, csípte a seggüket, ettol még jobban lehetett sikoltozni. Rosa egyszer a
folyosóra is csaknem kirángatta a farkánál fogva. Schani a nap bármely szakában, órájában,
percében föl lehetett rá készülve, hogy egy mohó női kéz ragadja dákón. A nővérek egymás
jelenlétében is önfeledten űzték játékaikat - szó szerint "üzekedtek". Kefélni a Schanival: az
anyával szembeni ellenállásnak is jelképe volt, mintegy "függetlenségi kiáltvány". Csakhamar
szükségessé vált a szájon át történő erősítés, mindent a Schanitól se lehetett kívánni. S mert az
anya is rászorult e nemes módszerre, megint gyanút fogott. Hogy fia félrebaszik. Sejtette, hol és
kikkel. Hatalmas botrány lett a vége, szomszédságra szóló ordítozás, rikoltozás - sikoltozás, a
három nő papuccsal, sodrófával verte egymást, közben a Schani is kapott egypárat a füle tövére,
rúgást a seggébe. Valahogy ki kellett békülniük, hát abban maradtak, hogy ha a Schani éjfélre
kielégíti az anyját, átmehet Rosához és Wettihez. Legföljebb utána visszaparancsolta magához,
egy harmadik numerára. És a végén abban is benne volt, hogy éjente négyesben orgiázzanak.
Sajnálatos módon azt nem tűrte csak az anya, hogy míg ő dolgozik, odahaza a Schani a
nővéreivel "szórakozzon". Annak kemény verés lett a vége.

"A három rohadék nőszemély", - mondta nekem a Schani, és hogy mennyire elege van már
belőlük. Mit mondhattam? Kezem, szám nyújtottam, lábam közét odatártam, jöjjön. De ő
szelíden elhárította, nem, nem. Lehetetlent kívánnék tőle. Vesztét akarnám. Persze, egészséges
fiú lévén, meg - megérintette ajkaimat és szeméremajkaimat, de utána - nem szeméremből,
persze! - célszerűbbnek tartotta, ha a háziállati, rabszolgai feladataira tartalékolja magát. Csak
hát én is hús - vér ember vagyok, gondoltam, velem mi lesz? És vészesen begerjedtem.
Rávetettem magam a Schanira, gondoltam, megerőszakolom, bár nem tudtam, hogyan is kell
azt.

Egy kis bécsi kurva emlékezései 13. rész

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó. Ekhard úr volt az, váratlanul egy kicsit korábban érkezett
haza. Megmentőm lesz, éreztem! Van még igazságtétel a földön. Ekhard úr meg fogja tenni
mindazt, amire Schanitól vágytam. Hát el is köszöntem tőle gyorsan, tuszkoltam kifelé, és
szaladtam a konyhába Ekhard úrhoz. Akiről, valljuk be oszintén, az utóbbi időben jócskám meg
is feledkeztem, annyira más folyása volt a dolgoknak. Ott volt a Horak úr a pincében, Alois két
helyen is, a Klementine, kudarcként a Schani. De most akkor az Ekhard úr...! Emlékeztem a
farkára, s hirtelen a fejem tudtam volna a falba verni, hogy én egy ilyen óriás szerszámot így
elhanyagoltam. Emlékezem becézgetéseire is, meg hogy a kezemben milyen jó volt az a nagy
meleg micsoda, a lábam közt hogy túrt - fúrt, és minden. Ott egye meg a fene a Schanit meg a
három nőszemélyt. Ezúttal, megvallom, a Franzról feledkeztem meg, ő ugyanis rendszeresen
kettyintgetett - de hát ilyen az emberi lélek. Futottam hát a konyhába, egyenest az Ekhard
úrhoz, aki köszönni se ért rá, már ott volt kis kezem a fütyijénél, gomboltam ki a sliccét
sebtiben. És suttogtam a fülébe:

"Hamar, hamar! Nehogy megjöjjön közben valaki."

Ekhard úrra komoly hatást tehetett begerjedt állapotom, s ezt nem is tagadhatta volna, olyan
hamar feltornyosult a markomban a fütyifurkója. De azért megkérdezte:

"Miért... olyan hamar? Meg egyáltalán, mit akarsz?"

Elszállt belőlem minden létező vagy nem létező szemérem, így ziháltam:

"Baszni akarok, Ekhard úr, baszni, de gyorsan, és jó nagyot!"

Ekhard úr egész teste reszketett. Úgy vetette rám magát, hogy biztos, a földre zuhanunk,
mindent ledöntünk... csak ezt nem akartam. Bevonszoltam, persze a farkánál fogva, a szobába,
ott vágtam magam végig az ágyon. Ólomsúllyal zuhant rám az Ekhard úr teste, farka tombolva
kereste a bejárást. Talán szét is tépett volna, ha engedem. Úgy meg volt vadulva, még
énhozzám képest is. Jó, csak én tovább vezéreltem őt, markoltam a durungot, két kézzel
méghozzá, alagutat formálva ujjaimból, hogy a bőrt így csusszantsam le, jó hátra, a makkjáról.
Forrón lüktetett, külön életet élt az Ekhard úr fasza, és én azt éreztem, megőrülök. De most úgy,
ahogyan soha még. Hát hogy is lehettem ilyen hülye, ilyen rohadt kurva hülye - így
fogalmaztam! - magamban, hogy az Ekhard úron kívül mást a közelembe engedtem? Az Ekhard
úr löketei akkorák voltak közben, hogy kezem alagútja ide - oda, félni lehetett, a szomszédban
kötünk ki, a falon át. Sikoltozva kérleltem:

"Basszon... Ekhard úr... basszon, ahogy csak bír... még... még... Ekhard úr... jó, ez jó... kúrjon
az Ekhard úr, kúrja a kis Pepit... ne sajnálja..."

Meg ilyeneket mondtam, ahogy visszaemlékszem. És közben az ujjaim közt ott volt a makkja,
tenyeremben a tojásai. És ott volt, a kezemben is, meg másomon, pár pillanat múlva egy egész
tenger, a sok sűr geci, ami vadul lövellt, lövellt az Ekhard úrból. A kis Pepire, mint magamat is
neveztem neki. Jó, hát egy kis élvezet megvolt, gondoltam mindazonáltal csakhamar, hát igen,
az ennyi - nem annyi. És jöjjön a többi, és akkor se kell annyiban hagyni. Tény, hogy ezek szép
álomképek voltak, de a valóság az Ekhard úr volt, aki ott ül kimerülten, hagyta, törölgessem
szárazra a faszát. Mármost én arra szerettem volna megtanítani őt, amit Horak úrtól már tudtam.
Vagyis hogy basszon seggbe engem az Ekhard úr is, de amilyen erovel csak bír, és olyan
mélyen, ahogy képes. Dugjon valagon! Hát gyurmálni kezdtem a nudliját - kezdett vészesen
nokedlivá zsugorodni! - , és itt a Klementinétől tanultakat hasznosítottam. Két ujjal
dörzsölgetni a rudat, mutatóujjal cincikélni a makkot. És hogy ezzel nem sokra jutottam, úgy
döntöttem, jöjjön a szájmunka. Ha muszáj! Bekaptam hát a puha, de nem csekély méretű tököt,
tövig, és nyelvemmel elkezdtem rajta. Kezemmel a szememet is csiklandozó hosszú szőröket
csavargattam, vagy épp a tojásokat emelgettem, markolásztam lágyan. Izgatottan vártam,
munkámat mikorra fogja a siker bekoronázni. S bekoronázta. Mert a tök egyre keményült, és
amikor a végén kiengedtem korántsem szemérmes ajkaim közül, láthattam, csüggedtségén kár
lett volna végképp elcsüggednem az imént. Ha a vége jó, minden jó - és az Ekhard úr farkának
a vége máris nagyon jónak ígérkezett. És ő máris esett volna nekem, hogy leverje a második
numerát, én azonban álljt parancsoltam. Bár hát állt ő most már, mint a cövek. De csak a fülébe
suttogtam azért:
"Nem akarja mélyebben is bedugni?"

"De, de!" - így lelkendezett o.

"Mélyebbre... akarom hát. Csak ha egyszer nálad az nem megy."

És ennek bizonyításaképpen úgy bugyellálta máris a puncimat, hogy csaknem felordítottam.

"Na tessék", - mondotta ő. Mire én:

"Jó, jó, de másképp... nem oda!"

"Hanem akkor hogyan?", - tudakolta.

"Hova?"

Erre hátat fordítottam neki, meggörbültem, mint a macska, a seggem jól odadugtam, és - olyan
erős volt akkor már, hogy nem mondhatom, "a gyengébbek kedvéért"! - farkát a másik lik felé
vezérelgettem. Ekhard úr akkorát hördült, mint egy disznó, ha rájön, két makk hány makk, és a
nyálamtól csúszós farkát elkezdte csusszantani a seggem lukába. Szép lassan, lassikán, sikálva -
csikálva, mind határozottabban, már vadul is. Na. És mélyebbre, de nekem az volt a szent
megérzésem, sokkal mélyebbre, mint a Horak úr! Sokkalta mélyebbre. És én még ezt se
sokalltam. Éreztem, úgy kitölt, mint a szar, ha kemény, és még annál is jobban, mert eleven
volt, őrjöngve lüktetett. Már csak az kellett, hogy a puncimon is dolgozni kezdjen az ujjaival. S
tettem róla, kezdjen. Jól tettem - e, ki tudja, mert az Ekhard úr úgy be volt vadulva már, hogy
véresre tépte fel a pinaszájamat. Mindegy, összeficsorítottam a két farpofámat, szűkre, s ő
felnyögött, akkora érzés volt neki a dolog. Mert nekem pedig külön is kéjt okozott az ő
gyönyörűsége, meg ráadásul hogy hallhattam, el is fingja magát, no, pillanatonként húztam -
eresztettem a két popómat, össze - szét. Megfingattam, ahogy mondani szokás, az Ekhard urat
is. Ennek, sajnos, az lett az eredménye, hogy a magömlés is hamarabb következett be nála. De
majd érlelek benne új magokat, gondoltam. Semmi kétségem sem volt felőle!
Fölegyenesedtem, ő meg csak a falnak zuhant, mint a zsák. Engem azonban még eltöltött

"az az érzés", igen, az én számomra az Ekhard úr még mindig a seggemben volt, nem szólva
arról, hogy a geci milyen kellemesen csiklandozott, és el is képzeltem külön, mi
mindenfélémhez hogy ragad és tapad. Hát nem is akartam, hogy itt érjen véget a dolog, így
annak ürügyén, hogy megint szép szárazra törlöm, elkezdtem ismét megdolgozni a farkát. De
épp csak odáig jutottam, hogy a makkról hántottam volna le a bőrt, az Ekhard úr felhördült:

"Hé, hagyjál már."

Hagyjam, hagyjam, de ha nekem ez nem volt még elég? Mindig Schani és az anyja járt az
eszemben, meg a két nővére, meg ahogy a Rosa meztelen testét leírta a Schani, és hogy
mekkora hatást tett rá. Még sosem beszéltem ilyen szégyentelenül az Ekhard úrral, de kénytelen
voltam megkérdezni:

"Mondja, Ekhard úr, baszott maga már tisztára meztelenül? Úgy értem, tökpucéran, az
ágyban?"

Kicsit zavarba jött, nem mondom, kibúvót keresett - mikor pedig én bebúvást szerettem volna t
le, még egyet - , így mondta:

"Te, ide figyelj, voltál te már az ágyamban, hé."

"Igen, igen, de úgy igazán pucéran, meztelenkedve, ing nélkül... baszott úgy valakit?"

Visszakérdezett:

"Merthogy téged már dugtak meg úgy?"

"Nem - feleltem őszintén - , csak nagyon szeretném már egyszer úgy is. Kérdem, kamatyolt már
pucéran?"

Nevetett.

"Francba is ne, persze. Hiszen házasember voltam."

"A felesége... meghalt?"

"Nem, hát meg nem halt."

"Hanem akkor? Mi lett vele?"

"Az, hogy kurva lett."

Emlékeztem rá, hogy a Horak úr engem is kurvának nevezett, igaz, édes kicsi kurvájának,
kurvamókusának, meg minden, de azért csak meg kellett kérdeznem:

"Ekhard úr, én is kurva vagyok akkor?"

Nevetett.

"Dehogy vagy te kurva, te egy édes kis husi vagy, finom zsenge husi."

És közben magához szorított, és ahogy ezt jó alkalomnak éreztem, hogy a farkával megint
játszani kezdjek, hozzányögte:

"Kis gecihusi..."

"Az nem kurva, akkor?" - tudakoltam.

"Menj már, hagyd ezt", - mondta, mint aki nem akarja, hogy a felesége bárhogy is
belekeveredjen a dolgunkba.

"Ilyen édes, fiatal kis izét még nem basztam..."

Ezt úgy mondta, mint mások azt, hogy "nem pipáltam". Szerettem volna, ha a farkának pipa
alakja van, bár nem tudom, az mire lett volna jó. Talán nem bírta a csöndet, megkérdezte:

"És mondd, neked tényleg ennyire jólesik, ha megdugnak?"

Válasz helyett lehajoltam, a számba vettem a faszát. Csak úgy finoman. És elkezdtem birizgálni
a nyelvem hegyével, először a makkot, aztán a szárat, aztán a szőrös tövéig is eljutottam, de
csak éppen hogy, akkora volt neki, még így is. Sajnos, puha maradt. Szoptam, szoptam, de akár
az ujjamat is szophattam volna.
"Ez fáj...", - így nyögött fel. És ki is húzta a számból a dákót, aztán felkapott, a két lába közé
állított, feltűrte a szoknyámat, és azzal a nagy lompos farkával elkezdte a vágásomat csikizni.

"Ez is jó most?" - kérdezte.

"Ez is, de miért nem áll fel a farka?"

Nevetett megint.

"Ha anyád ezt látná... meg hallaná... lenne akkor nemulass, gondolom, más bajod lenne
egyből!"

Így az Ekhard úr.

"Nem, a mama is azt szeretné mindig, ha apám farka többször állna fel..."

Figyelmesen nézett rám:

"Ezt meg honnét tudod?"

Elmeséltem neki élményeimet, közben egyre gyúrtam a puha nudliját. Ekhard úr szórakozottan
dolgozott a puncim táján. Figyelme nem lankadt.

"Azt mondod tehát, hogy anyád azt szeretné, ha többször kamatyolnák meg? És akár mással is...
lefeküdne?"

"Akkor éjszaka ilyet mondott", - közöltem. Erre az Ekhard úr fasza hirtelen felállt. És olyan
volt, mint kezdeteink kezdetén. Felkapott, de úgy, hogy ráülhessek a dákóra, és benyomta a
szerszámot, amilyen mélyre csak bírta. De annyira, hogy fájt! Nyögni kezdtem.

"Most... most megleszek... most megvagyok... jaj, ne olyan mélyre... most jó!"

Közben azt kérdezte az Ekhard úr:

"És miért nem fordult hozzám az anyád, ha baszni akar valakivel, hé?"

Meghökkentem.

"Hát nem is tudom..."

Mit mondhattam volna. Folytatta azonban:

"Majd én szólok neki. Hogy ha mindenképp azt akarja, velem lehet... szívesen várom."

"Felőlem", - hangzott a válaszom.

"Megint jön... jön... de jó", - ziháltam, és a francba se törődtem anyámmal. Még hogy épp most!
Ekhard úr most rettento izgatottan kamatyolt, baromi erővel vagdosott. Én meg a Schanira, az
anyjára és a nővéreire gondoltam. Nekem is talán ezért volt annyira jó az egész.

"Gondolod, anyád igényt tart a farkamra?"

"Talán... mit tudom én..."

Közben nagyon jó volt, csak borzasztóan fájt is.

"Ne olyan mélyre..."

"Az anyádnál... végig bemenne... nagyon mélyre. Nem gondolod?"

Ezt kérdezte.

"Persze..."

"Akarod, hogy megbasszam anyádat?"

És olyan vadul vagdosott, mint még soha. De vigyázott, túl mélyre ne menjen. És úgy forgatta
bennem a farkát, mintha azzal kérdezné, megkefélje - e anyámat. Tisztára udvariasságból azt
feleltem:

"Persze... akarom..."

Bár ez arra vonatkozott, amit akkor éppen akartam. Hogy még egyszer elélvezzek. Megvoltam,
azt mondtam:

"Jó, most elég..."

"Te kis szar, nekem ne mondjad, mikor elég", - mordult rám, - "most én jövök..."

Az Alois jutott az eszembe. Az Ekhard úr is megvolt az utolsó numerájával, közben jól ránk
sötétedett. Végigzuhantam az ágyon, az Ekhard úr a konyhában dőlt le. De egy idő múlva nem
bírtam, ledobtam az ingemet, tök pucéran kimentem hozzá. Lábujjhegyen, nem is tudom, miért.
Először intett, menjek a fenébe, de akkor odabújtam hozzá, firegtem - forogtam neki, és erre
elkezdett simogatni, és abbahagyni se bírta. Majd az ujjával birizgálni kezdte a mellbimbómat,
a köldökömet, a kis gombomat, és azt éreztem, kiugrom a bőrömből. Igen, hogy lemegy rólam
még a bőr is, mint a makkról. Féltem azonban, hogy valaki most már csakugyan hazajöhet, azt
mondtam hát neki:

"Ekhard úr, makkoljon már..."

"Mit csináljak?"

"Makkoljon. Aztán dugja be. Nehogy így kapjanak minket."

"Kapd be...", - ezt mondta, de ő most mást akart. Csak még nem állt fel neki. Ezért kezdett
engem vizsgálgatni:

"Hé, de nagyon megdolgoztuk a pinádat. Nem hagynánk abba inkább?"

"Á, mi még nem", - feleltem.

"Ezek régi nyomok."

"Aztán mikoriak? Hallod - e. Kivel kefélsz te rajtam kívül? Te kis kurva... te rohadt kis
kurva...!"

Egyebet se akartam hallani, egész testem belebizsergett!

"Válaszolj..." - ezt hörögte, de már inkább az elkövetkezők izgatták. Én meg úgy döntöttem,
elárulom neki a Horak urat. Csak büszkélkedés kedvéért. A Horak úr végső soron felnőtt, de
mennyire. Hadd tudja meg az Ekhard úr, micsoda "kurva" vagyok. Hát újabb kérdésre nem is
haboztam a válasszal:

"A Horak úr szokott megdugni."

Bár ebben némi füllentés is volt. Hogy "szokott", abban.

"Hogy kicsoda?"

Ekhard úr nem akart hinni a fülének.

"A sörös Horak?"

"Az."

"És mióta?"

"Régóta."

"Még előtte, hogy... hogy én dugni kezdtelek? Már akkor is?"

"Akkor azért még nem."

"És hol? Te... hallod? Hol kapott el?"

"A pincében."

"És hogy nyúzott le így? Hogy mart szét ennyire?"

"Merthogy nagy a farka, úgy."

"A Horaknak? Még hogy! Hosszabb, mint az enyém?"

"Az. Hosszabb. De nem ilyen vastag... nem ekkora..."

"És hányszor szokott megdugni mindig?"

"Mindig ötször", - feleltem. Csak hogy felpiszkáljam.

"Ötször", zihálta sértetten az Ekhard úr.

"Na gyere, megduglak én is még egyszer... te!"

Alája bújtam gyorsan, ő is ledobta az ingét, aztán máris ott súlyosult meztelenül a pucér kis
testemen. De a dolog így se akart menni. Szerszáma semmire se volt használható. Puha és
löttyedt maradt.

"A kurva életbe", - káromkodott, és én megörültem a szónak.

"Pedig tényleg akarom... hát!"

"Én is, mennyire!"

Ezt nyögtem, nyomakodtam, tekergoztem, de hasztalan.

"Tudod mit - javasolta - , kapd be megint, akkor hamarabb feláll talán..."

Próbáltam azért csak tovább a kezemmel, de hiába.

"Mondom, kapd be", - utasított Ekhard úr. - "Hiszen a Horaknak is beszopod, nem?"

"Hát be...", - ismertem el. Az Ekhard úr most feljebb mászott rajtam, megérthettem, hogy azt
akarja, szopjam. Így, rám nehezülve, berakta a számba. Szerettem volna, ha érzi: ajkaim - mint
az úgynevezett szeméremajkak. Baszik ő most is! Hát bátorodjék! Csak nem sokat tudtam
gondolkozni, mert a nagy pocakjával szinte kiszorította belolem a szuszt. Belém hasított: ha
elfinganám magam? Hátha az felizgatná? De hát a dolgok nem ilyen egyszerűek. Dolgoztam
szorgalmasan, bevetettem minden tudományomat, nyelvtehetségemet. Fejét a párnába fúrta
mögöttem, nyögött, szakadt róla a veríték. Lassan rázni kezdte a valagát is, mint aki elhiteti
magával, ő most tényleg dug. Ez így ment egy darabig. Én is alaposan megizzadtam, összefolyt
rajtunk a kétféle lucsok. Csak az a harmadik, az nem ígérkezett. Messze voltam az elélvezés
gondolatától én is. Agyam lázban égett, egyetlen lázas igyekezetben: felállítani az Ekhard úr
farkát. És akkor végre, végre... akkor végre! Akkor tényleg. Igaz ez? Számban kezdett formát
ölteni az Ekhard úr szerszáma, végre éreztem a lüktetését. Fürgén, mint a gyík, feljebb csúsztam
az Ekhard úr súlyos teste alatt, míg végre ott volt a hatalmas dákó a két lábam közt. És akkor
virgonc kézzel megragadtam, a kellő bejárathoz illesztettem. A faszból jelentős rész a puncin
kívül maradt, sebaj, ezt a részt, a szárat dédelgetve szorongattam, becéztem, rettentően
élveztem az erek dudorait. Ő meg dugattyúzott, mint egy frissen olajozott gépezet. És közben
eláradt rajta valami hihetetlen vadság. Büszkén hörögte:

"Hát ezt se hittem volna. Hogy nekem így megy még egy numera...!"

"Akkor vagdosson még jobban", - szólítottam fel, - "hadd érezzem, hogy tényleg megy.
Vagdosson az Ekhard úr...!"

"Na várj csak", - zihálta erre ő, - "úgy megbaszlak, hogy az eget nagybgőnek nézed..."

"Basszon meg úgy" - biztattam.

"Hát ne félj", - mondta, és nyirkos ujjaival biberézni kezdte a csöcseim gyatra kezdeményeit,
ám ez az érintés a kisujjamig végigbizsergetett, azt hittem, elájulok. Hideg tűz és meleg tűz
szánkázott mindenemben. Hát neki is taszítottam a farkának még jobban a pinámat, és éreztem,
mélyebbre hatol.

"Ez az", - hörögtem elismerőleg.

"Ez az?", - felelte ugyanígy.

"Majd meglátod, mi az... te kis kurva... te rohadt, geci kurva, te szar kis állat... tetves kis
senkiházi, te ribanc..."

És így folytatta. Közben a nyelve megjelent a fülkagylómban, azt kezdte kinyalni. És akkor már
csaknem üvöltöttem. Olyan érzés volt, mintha öt pokolbeli ördög szurkos, forró szurkos farka
hatolna a testembe. Az egyik a számba, a másik a pinámba, a harmadik a seggembe, aztán a bal
fülembe... a jobb fülembe... jött egy hatodik, a köldökömbe... hetedik az orrom likába... és innét
nem is bírtam tovább a némaságot:
"Jaj, Ekhard úr... ez jó... az Ekhard úr egy ördög... egy pokolbéli ördög..."

Ki kellett mondanom, amit éreztem!

"Egy sátán, egy... egy... egy... isten... szedjen szét, basszon szét... vagdosson... még mélyebben,
még, még..."

Mert tényleg azt éreztem, ilyen lehet, ha valakit tüzes fogókkal szednek szét!

"Na várj csak, te cafka... de szétbaszlak én téged..."

Ekképpen folytatta az Ekhard úr.

"Még hogy a Horakkal... még hogy a pincében... nem fogsz te nekem többet apincébe menni...
sörös faszokra ülni... majd megtanulod te tolem, mi a kurvák istene... majd a torkodon fog
kijönni, ha én neked bevetem..."

Egyébre se vágytam! És ami a legkülönösebb volt, hogy az Ekhard úr kamatyolása még jobban
megoldotta a nyelvemet. És csak mondtam, mondtam a magamét:

"Nem... ígérem... sose megyek le többet a pincébe... sose dugatom meg magam a hordón... sose
kapom be a Horak úr faszát..."

Mondtam mindezt azzal a titkos szándékkal is, hát nyilván hogy még jobban megvadítsam az
Ekhard urat.

"Csak magával... eztán csak magával... nem kell a Robert, nem kell az Alois... a Franzl se...
csak maga, Ekhard úr... jaj, megőrülök..."

Csakugyan ez volt. Őrjítő volt, amit az Ekhard úr művelt velem.

"Te kibaszott kis kurva, hát ennyien farkaltak máris?", - hörögte hitetlenkedve az Ekhard úr.

"Nézz a szemembe, úgy mondd!"

De a csatakos hajam már rég a szemembe tapadt, az Ekhard úr szeme pedig olyan vörös volt,
mintha borsot szórtak volna bele.

"Ennyi farok volt benned..."

"Nem, nem..."

"Hazudozol, mi?"

"Nem, nem ennyi... még több, még sokkal több... sok tucat... meg mindenki még..."

Majdnem leadtam a Klementine - számot is! Mert valahogy egyszerre őrjöngtem, és egyszerre
voltam ugyanakkor számító is!

"Ennyien dugtak meg? Micsoda rohadt kurva vagy te... hát majd kapsz te tőlem... ha csak az
kell... és biztos, hogy nem köpöd el, te szajha, mert a fogad is kiköpöd utána... a gecis fogad...
mindet..."

Ez több volt, mint egy álom. És csak biztattam.

"Nem, az Ekhard urat nem... soha senkinek el nem árulom. De akkor az kell... hogy mindennap
megdugjon... hallja, hogy mindennap... jaj, de jó... megint jön... megint jön... megvagyok újra...
nem, nem... egek és poklok..."

Ilyeneket sikoltoztam, persze, fojtott hangon.

"Na, milyen akkor?", - hörögte büszkén.

"Olyan... jó... még... még, Ekhard úr..."

"És ha bármi lesz... értesz engem, te kurva... akkor azt mondod majd, a Horak volt... te kurva, te
kurva, te kurva...!"

"Azt mondom. Ígérem. Kurva leszek... a maga kurvája... ha kell... csak basszon meg
mindennap, Ekhard úr... mindennap..."

"Minden átkozott nap megbaszlak", - felelte alig érthetően.

"Te gecitorkú... kis riherongy..."

Aztán már csak némán dugattyúztunk, a vágatom égett, az Ekhard úr szeme csaknem kifordult,
nekem a fülem zúgott, neki a szájába csorgott a veríték, láttam, véresre harapja a száját...
Véresre, véresre... jaj, véresre...?

"Nincs még meg?", - kérdeztem.

"Na, nem sül még el?"

"Még... nem!!"

És vagdosott és vagdosott. Kész voltam. A szó minden értelmében. Tudtam, elélvezni ma már
többé nem fogok. Vérezni is csak a mindenhol felhorzsolt bőröm vérzett. Könyörgőre fogtam
hát:

"Jaj, Ekhard úr, most már elég... most már ne... essen túl rajta, aztán hagyjuk... elfáradtunk...
mindketten..."

És ez mennyire igaz is volt! Gyengédebb lett a hangja.

"Rögtön, picikém, meglesz mindjárt. Jól fog elsülni ez..."

"Csak már süljön el" - , esdekeltem.

"El fog, el fog...", - így nyugtatott. És akkor... Felhördült, mint egy halálra sebzett vadkan -
gondolom - , és tudtam, neki is megvan még egyszer, mára utolsó alkalommal. És mutatta,
ahogy lövell, büszkén mutatta, az ágy csupa csatak lett, tele lett gecivel, az Ekhard úr gecijével.
Ő maga úgy hevert ott, mint egy kidöntött fa. Hogy így kész lett, kibújtam alóla - és alig éltem.
Utánam lendítette a karját, de vissza is hanyatlott rögtön, alig bírta kiejteni a szavakat a száján,
csupa mocskot:

"Elmész aztán... te rohadék kurva... te rohadt tripperes ringyó..."

Ezt nem egészen értettem akkor, nem is válaszoltam, mentem, ahogy voltam, pucéran, vissza a
szobába, magamra kaptam az inget, végigvágtam kizsigerelt, összetört testem az ágyon.
Pokolian égett a lábam közt minden. Lámpát gyújtottam, hadd lássuk, mi van tényleg. De azt
rögtön megállapíthattam, hogy vér "úgy igazán" nem volt sehol, és csak a horzsolások
vöröslöttek, sajogtak... meg úgy mindenem. Ez épp elég volt. Elfújtam a lámpát, épp jókor. Két
perc múlva jött haza a család. Úgy tettem, mintha rég aludnék, pokolian éhes voltam pedig, de
hát nem mehettem emberek színe elé ebben az állapotban. Mint... egy kibaszott kurva.

Egy kis bécsi kurva emlékezései 14. rész

Szerencsére hamar elaludtam. Másnap reggel azt kellett látnom, Ekhard úr beteg. Hevert csak a
konyhában az ágyán, homlokán vizes borogatás - és volt egy olyan sejtésem, hogy nem csupán
a homlokán. És tudtam, "minek okán". Én magam egész jól megvoltam már megint, épp csak
hogy a lábam köze sajgott valamicskét. A "valamicském". Ekhard nem nézett rám,
megjegyzem, én sem erőltettem vele a társalgást. Csaknem az egész napot végigaludta. Este,
hogy elhaladtam fekhelye mellett, odasziszegte:

"Ez a te bűnöd..."

Hirtelen nagyon megijedtem. Szaladtam a szobába anyámhoz. Meg nem állhattam,

rákérdeztem:

"Mi baja az Ekhard úrnak?"

"Fogalmam sincs", - mondta közönnyel anyám, - "beteg, hát az ő baja a nyavalya."

De pár perc múlva anyám kiment a konyhába, s hallhattam, megkérdi:

"Ekhard úr, tulajdonképpen mi baja?"

Rettegve vártam, mit kell hallanom esetleg:

"A Pepi hibája..."

Ám semmi ilyesmi nem következett, az Ekhard úr csak azt morogta oda anyámnak:

"Eriggyen már, aztán hagyjon békén."

Azért csak nyugtalan voltam, a résre maradt ajtóhoz lopóztam, s azt hallhattam, anyám tovább
erőlteti a dolgot. Mi van, mi ez... ilyesmi. Az Ekhard úr basszus hangon suttogott valami
választ, mire anyám is halkabbra fogta a hangját, azt kérdezte:

"De hát mit kell így... ennyit...?"

A válasz nem késett:

"Az a leány úgy felizgatott, hogy tisztára bolondot csináltam magamból."

Jó ég, mi jön most. Remegtem, mint a nyárfalevél. Anyám azt mondta:

"Szemét kis ribanc lehetett... hogy magát így kicsinálta, Ekhard úr..."

"Nem, nem", - tiltakozott az Ekhard úr, - "nem volt az ribanc se még, fiatal pipihús volt, annyi
idős nagyjából, mint itt a maguk kislánya."

Fellélegeztem. De anyám összecsapta a kezét:

"És maga hajlandó ilyen gyalázatra? Valakivel, aki jóformán még gyerek, ahogy mondja..."

Ekhard úr nevetett.

"Még hogy gyalázatra, milyen gyalázatra? Még hogy én!"

Ezt hajtogatta.

"Mikor az a kis ribanc jött a mocskos mancsával, előszedte a nadrágomból a micsodát... már
tisztesség ne essék... a szájába vette, ahányszor csak kellett... nem volt ez a részemről
éppenséggel semmi gyalázat!"

Viszont ez önellentmondás volt az Ekhard úr szavaiban: igen, hát mégis leribancozott. Anyám
borzadva csapta össze két kezét:

"Jó ég, hogy ma már a gyermekek is milyen romlottak... na tessék, nem lehet rájuk eléggé
vigyázni."

Így anyám. De akkor rettentő halkra fogta, és mert válaszul az Ekhard úr is, hát valami
sejtelmem támadt, mit kérdezhetett anyám. Az Ekhard úr igencsak felélénkült, azt mondta:

"Nem, nem, aztán már hogy is... tövig nem mehet be egy ilyen fiatalkának... nem, nem, épp
csak a hegye, alig több..."

Szép kis társalgás, gondoltam.

"Azért az is..."

Ezt suttogta anyám. Majd megkérdezte:

"És el..."

A többit nem hallhattam, de pontosan tudtam.

"El, el", - bólogatott az Ekhard úr.

"Hányszor?", - kérdezte anyám. Aha - gondoltam - , helyben vagyunk!

"Hatszor", - felelte hangosabban Ekhard úr.

"Viccel velem", sápítozott anyám, - "ilyen nincs."

"De, de, ha mondom."

"Nagy kópé maga, Ekhard úr, miket akar beadni nekem..."

Aha. Kedves jó anyám. Beadni...!

"De Mutzenbacherné", könyörgött Ekhard úr, - "higgyen nekem. És még valamit", - tette hozzá,
- "a kedves férje még sosem... sosem csinálta... ennyiszer?"

Anyám felvihogott.

"Hogy hatszor? Miket beszél... ha én azt elmondanám... Ekhard úr..."

És felforrósodott a hangja. Másnap az Ekhard úr állítólag még mindig beteg volt, tény, nem
ment el sehova, ellenben alsónadrágban, papucsban járt - kelt a lakásban, és foleg anyámat
kerülgette, ott ült mellette a konyhában, sutyorogtak... és meg mertem volna esküdni, hogy arról
a dologról. Harmad - vagy negyednap az iskolából épp tízkor hazaengedtek minket,
megérkezem a lakásunkba délelőtt, a konyhában senki. A szobába nyíló üveges ajtó, rajta
függöny, bezárva. De nyomban láttam, az árnyak mozgásából, hogy anyám van a szobában az
Ekhard úrral. Mivel az érkezésemre nem neszeltek fel, igyekeztem csöndben maradni, hátha
majd hallok valamit. "Arról" volt szó.

"Nem hallhatott maga semmit se", - mondta anyám, tiltakozva bár, de kicsit kacéran - "még
hogy... hazug!"

De ezt végképp nem haragosan mondta, a "hazug" kifejezetten évődés volt. Ekhard
makacskodott:

"Jaj, ugyan, ugyan már. Maga azt mondta, még el se élvezett, aztán máris kész. És hogy a férje
nem tud összehozni egy rohadt második numerát se..."

Anyám nevetett:

"Vagy úgy... hát tudja, Ekhard úr, a férjem örül, ha egyet is összehoz... De én ilyeneket nem
szoktam mondani, a számra nem venném, hogy rohadt numerát, meg minden."

"Nem venné a szájára a numerát?"

Ezt kérdezte az Ekhard úr, és csak bámultam, milyen viccesen tudja kifejezni magát. Anyám
mogorván felelte:

"Számra venném, nem venném... biztosra veszem, más férfiak se tudnak többet, mint az én
uram."

"Hohó, és ha téved? Biztosíthatom, kedves Mutzenbacherné, a férfiak sok mindenre képesek.

Magam például olyan hosszan vissza tudom tartani, ha arról van szó, hogy maga közben
háromszor elélvez..."

Furcsa volt, hogy anyám erre nemhogy pofon vágta volna az Ekhard urat, de kéjesen vihorászni
kezdett, azt mondta:

"Hát mesélje ezt akárkinek, de nem nekem... Hiszem, ha látom... maga egy örök dicsekvő..."

"Dicsekv? Dicsekvő? Én mindent be szoktam bizonyítani, amit mondok, csak alkalmam legyen
rá."

Anyám keze erre se mozdult. Hangja lett még pajzánabb.

"Ó, kedves Ekhard úr, ó, ó. Miféle alkalomról beszél, úgy különben?"

"Hát..."

Most Ekhard úr térhetett a tárgyra, méghozzá a cselekvés hímesebb mezején, mert anyám végre
felsikoltott.

"Ha el nem enged, de rögtön, segítségért kiáltok!"

Ezt mondta fojtott hangon.

"Jaj, drága Mutzenbacherné" - mondta bűnbánóan az Ekhard úr, aki közben nyilván elengedte
anyámat, az árnyjáték épp nem látszott.

"Maga nekem oly rég a szívügyem. Az első pillanattól tetszett nekem, csak nem vagyok az az
udvarlós fajta. De higgye el, tűzbe - vízbe mennék... magába... bocsánat, magáért... már azt se
tudom, mit beszélek, úgy zavarba hoz.

Anyám nevetett.

"Hogy hoznám zavarba én magát, Ekhard úr... De most már tényleg hagyjon, én tisztességes
asszony vagyok, családanya, érti?"

Karcsú, de jó felépítésű nő volt az anyám, lehetett harminchét éves, vagy harmincnyolc, nem is
tudom, akkoriban, és igazán nem volt löttyedt sehol. Arcbőre friss, haja ápolt, szőke. A
szegénységünk ellenére. Nem is tudom, hogyan csinálta. Na, tényleg!

"Figyeljen rám", - folytatta a kitartó Ekhard, - "a lényeg az, hogy senki meg nem mondaná
magáról, hogy már három gyereket szült. A teste másról árulkodik. Igen, a teste..."

Anyám erre hosszasan hallgatott, és Ekhard Mester folytatta:

"Vagyis hogy az arca, úgy értem... nem látszik rajta... nyilván másutt azért van ennek nyoma...
ne vegye tolakodásnak..."

"De, tolakodásnak veszem. Ugyan hol látszana rajtam, hogy hármat szültem", - kiáltotta anyám,
- "a testem tisztára olyan, mint lánykoromban."

Ekhard játszotta most a hitetlenkedot.

"Menjen már, hát a nők melle is tanúsíthatja... a bimbók..."

"A mellbimbóim ugyanolyan bimbózók, mint voltak, és a testem éppolyan kívánatos, mint
valaha volt."

"Hadd lássuk" - csapott le erre a kijelentésre Ekhard úr. De anyám kihúzta magát a nyilván ki
tudja hányadszor ismétlődő ölelésből, tapizásból.

"Ha nem hiszi, hát ne higgye. Nem vagyok én hittérítő!"

Ezt mondta anyám. Hanem hát Ekhard úrnak, a csábítónak ugyan mondhatta! Mert a következo
pillanatban már halk sikoly hallatszott, és az árnyjáték elárulta: Ekhard a könnyű blúzon át
megmarkolta anyám bal mellét. Anyám hiába küzdött, a bal melle kiszabadult ugyan, de Ekhard
úr akkor a jobb mellét kapta el.
"Na de ilyet! - kiáltotta Ekhard úr. - Na de ilyet! Tényleg, mint egy zsenge szűzlányé.
Asszonyom, olyan a melle. Ezt én nem hittem volna. Életemben nem találkoztam ilyen esettel."

Talán hízelgőnek vette, hogy ő egy "eset", tény, hogy anyám gerlehangon felnevetett, így
mondta:

"Látja, látja, maga szemtelen, kétségbe vonja egy tisztességes asszony szavát."

"De ha láthatnám is" - folytatta Ekhard úr, és hangjából kivettem, hogy a legszívesebben már
"folyatná" is.

"Igen, igen, drága asszonyom, igen."

És láttam, ráfeszíti anyám mellére a blúzt, de úgy, hogy a mellbimbók átrajzolódnak.

"Egy ilyen nő... ilyen mellekkel... azért könyörög a férjének, hogy a második numerát is
megkapja tőle? Ezekkel a csodás csöcsökkel..."

Pofon most sem repült, ellenben anyám leszegte a fejét, így mondta:

"Egy tisztességes asszony megadja magát sorsának."

"Tisztesség ide - oda", - fortyant fel Ekhard úr, - "ha egy nő nem kapja meg a férjétől azt, ami
neki kijár, hát mondja azt: hulljon a férgese. Igen, igen, ha mindez így van, hát tisztesség ne
essék, a maga kedves férjére értettem ezt, asszonyom. Akkor kegyedet nem köti többé
kötelesség. A természet megköveteli a maga jogait..."

Az árnyjáték elárulta, hogy Ekhard úr e szavak kíséretében elővette, kihámozta a blúzból

anyám melleit, tenyerébe tartotta a... Igen, mint azonnal mondta is:

"Két drága gyümölcs".

"Menjen már, hagyja abba ezt" - suttogta anyám. És újabb szabadulási kísérlet következett. De
Ekhard sebtén odahajolt, megcsókolta anyám bal mellbimbóját. Láttam, ahogy a mell is, a test
egésze is beleremeg.

"Hagyja abba... hallja! Hagyja abba...!"

A suttogó hang nyomatékos volt. De Ekhard a nyomatékot messze másképp képzelte.

"Jaj, ne... mi van, ha beállít valaki..."

Ekhard a beállítást is...! Tudtam jól. Anyám ott állt annál a nevezetes dupla ágynál. És Ekhard
Mester keresetlen egyszerűséggel rálökte. Majd ő maga rögtön ott volt anyám két lába közt. Két
lábával anyám pediglen kapálózni kezdett.

"Ne... jaj, ne", - suttogta, - "nem akarom... én rendes nő vagyok... rendes nő..."

"Ugyan, mi az", - dörmögte Ekhard, - "egyszerűen egy másik dákóval fog megismerkedni, és
remélem, rendesen."

Hogy milyen szellemes volt!

"De nem... én még soha... mással még soha...! Kérem, hagyjon vagy sikítok..."
Ekhard közben rég előkotorta a farkát, feltűrte anyám szoknyáját, a bejáratot kereste.

"Menjen már, mondom, egyszer... az sehányszor se... Nem maga mondta?"

Tényleg, micsoda ötletek hirtelen! Ekhard úr, Ekhard úr!

"Ha valaki jönni talál..."

Így még mindig, bár erőtlenebbül már, anyám. Ekhard úr szerszáma, az árnya, erősebbnek
látszott azonban.

"Senki se jön", - mondta Ekhard úr, - "rajtam kívül. De nem kívül, nem körülbelül... hanem...
belül!"

És kezdte erőteljes, általam oly jól ismert, döfölődő mozdulatait.

"Jaj, kérem, ne tegye ezt... ne tegye ezt velem... mit akar?"

Ekképpen anyám. Mit akar! Jó vicc, ő sem akart mást, én csak tudtam. Akkor anyám
fölvihogott:

"Hé, bele se talál, nagylegény..."

Ez megint más hangvétel volt, és Ekhard érezhetoen felbosszankodott.

"Hol a lika, jön a bika..."

Ezt mondta. Ezt! Anyám zihált, de máskülönben néma maradt. És Ekhard mohó igyekezetét
siker koronázta. Anyám égnek vágódó lábaiból arra következtettem, hogy Ekhard, a bika
megtalálta, hol van "a lika".

"Na tessék, most megkaptad", - hörögte Ekhard úr, - "és a többi is rendes lesz, te!"

Ismertem az ütemes zihálást, sejtettem, mit érez anyám, csak azt nem tudtam, én magam mit
tegyek. Kéjfülelőként - árnylesőként maradjak - e ott, vagy menjek le esetleg a pincébe, hátha
jön a Horak úr - és kúr. Végül a kíváncsiság győzött, nem a kúrhatnámság, maradtam. Anyám
kezdte viszonozni Ekhard úr igyekezetét. És a "bika" buzgón folytatta. Mondta is a magáét:

"Te... hát tudsz te, látod... te rendes nőszemély... És milyen rendes puncid van, hű, a nemjóját,
de jó... forró, mint a láva... fortyogó, de mennyire. Megfingatlak, ne félj cseppet se. Jaj... nekem
már jött volna... az előbb... de visszafogom. A te kedvedért."

És zajosan keféltek tovább. Anyám vette át a szót.

"Ó szentisten, jézusmária... de jó ez... de jól csinálod, te szar... de jól. Miattam nem sültél el?
Miattam? Ó, de jó... baszszad, mard el a mellem is... szereted a nagy dudákat? Dudálj! Te,
rohadt gané... bassz, te drága..."

És így, ami belefért. Vagyis, ami az Ekhard úrból anyámba belefért, annak ilyen hatása volt
elsőre.
"Nyugalom", - intette őt az Ekhard úr, - "baszlak én téged, abban nem lesz hiba... de most
megint visszatartottam... másba rég elsültem volna már... de neked az kell, hogy te élvezz... hát
élvezz akkor, élvezz, na... rendesen..."

Ekhard úr a tudását, mit tőlem szerzett, ekképpen fitogtatta, miközben a farkát anyámban, akit
nem is oly végső soron, én kerítettem el neki, nyilván buzgón forgatta. De úgy, hogy anyám
elélvezhessen "rendesen".

"Te isten...", - hörögte anyám, - "nekem ilyenem még nem volt... a férjem hozzád egy senki... a
férjem egy senki... egy szar senki, nem tud baszni... te, ördög..."

Ekhard úrnak a jelek szerint a gyakori "leördögözés" lett osztályrésze házunkban.

"Kefélj, te... csináld..."

Anyám szinte nem talált szavakat, annál jobban hörgött és zihált.

"És ha most kihúznám? Hogy megint dugi - dugi...?"

Ezt kérdezte az Ekhard úr.

"Nyugi - nyugi, dugi - dugi!"

Miket nem mondott! De anyám:

"Te... nekem ez... most jön... jövök, megvan... te! Te isten! Gyönyör... te..."

Összevissza beszélt, és rúgkapált.

"Akkor hát?"

Az Ekhard úr árnya firgettforgott.

"Jöhetek én is, mi? Azt akartad, hogy meglegyen neked. Megvan, akkor most? Baszhatlak?
Ami belefér?"

"Ami belefér, te... ami belefér! Jaj, istenem, ha én ezt tudom, hogy ez a baszás...ha én ezt
tudom... hogy te mit tudsz... így tudsz dugni... te... gyere!"

És anyám elsírta magát, arcán a hála könnyei folyhattak, a boldogság patakjai. Ekhard úr sem
állhatott messze attól, hogy - alul - eleredjen. És dugta, dugta anyámat nagy ügybuzgalommal,
vadul.

"Te, én már elmentem... megvolt" - közölte vele szinte minden összefüggés nélkül anyám.

"Jó, azért jövök most én... ha megengeded..."

Anyám nem nagyon értette, de Ekhard úr farka ékesebben szólt, mint a szája. Anyám váratlanul
újra kitört, két nagy döfés közt:

"Te... nekem megint jön... hallod? Elélvezek! Elélvezek másodszor is... te... hallod?"

Ekhard hallotta, és a hallottak értelmében fokozta erőfeszítéseit. Fortélyait is bevetette.

"Játsszak a csöcsöddel? Jó nagy dudáid vannak", - közölte anyámmal.

"Most már nincs az, hogy jaj - én - rendes - nő vagyok, most már megkaptad rendesen, mi?"

"Jaj, meg, jaj, te... basszál... lőj meg... lőj meg...!"

Ekhard szinte tombolt rajta. Tehette ezt annál is könnyebben, mert alaposan megkapaszkodott
anyám melleiben. És belelőtt anyámba. Aki eszeveszett örömmel fogadta magába a sűrű levet.

"Jaj, érzem... - így sikoltozott fojtott hangon. - Jaj, te... Megvagy, megvoltál... hogy micsoda
farkad van, hallod? Nem baj, ha felcsináltál, az se... a te gyereked lesz az... te, te... Még! Mit
beszélek - kapott észbe akkor. - Jaj, ha a férjem... - folytatta - , ha az így tudna... csak lőni is,
ahogy te... Kell a csöcsöm? Nesze, rágd, harapd..."

Aztán elcsöndesültek. Feküdtek egymáson, némán. Az Ekhard úr, jól tudtam, messze lehetett a
kimerültségtől. Vártam, mikor kezd újra akciózni. Kicsit fölemelkedett, nyilván jelezte
anyámnak, mi legyen, hogyan várja, és anyám ráhajolt az Ekhard úr farkára.

"Ilyen hamar föláll neked megint?", - kérdezte ámuldozva anyám.

"Te csődör...!"

Aztán hirtelen a fejéhez kapott.

"De szégyellem magam", - ezt mondta.

"Hát sose szégyelld", - mondta az Ekhard úr, - "most már egyre megy. De menjünk az egyről a
kettőre is, akkor."

"Jaj, ne... hátha jönnek", - hadarta anyám.

"Jaj, édes farkam, te... micsoda szép farkad van, micsoda szép szerszámod. Hadd fényesítsem
ki!"

Azzal se szó, se beszéd, bekapta az Ekhard úr faszát. És szopta, és az Ekhard úron volt a
nyögések sora, aztán kirántotta a "fényesített szerszámot" anyám szájából, és anyám nyilván
csak ámult - bámult, hogy a szerszám még nagyobb.

"Gyere... dugni" - mondta az Ekhard úr, de anyám riadtan nézhetett rá.

"Mi? Hogy még egyszer? Képes vagy rá?"

"Ötször is, ha kell", - mondta az Ekhard úr, és legalább most nem tódított. Vajon holnap is az
ágyat nyomja majd a konyhában?, gondoltam. Meddig jutnak, tényleg, hányig? Ez őszintén
érdekelt.

"Csak haza ne jöjjön senki", - mondta anyám.

"Nem fog", - mondta Ekhard úr.

"Ne is, jaj... mert nem bírom... nem bírom nélküled... gyere" - vetette rá magát megint az
Ekhard úr faszára.

"De ha félsz, jobb, ha ülve csináljuk", - javasolta az Ekhard úr.

"Gyere, ismered ezt a figurát?"

Az egyik székre telepedett, sötét nadrágjából kiállt a fasza. El tudtam képzelni, milyen vörös.

"Ó, te... így még jobb, így még jobb..." - ezt nyögte anyám.

"Te csődör, te..."

Ördögből az Ekhard úr ekképpen csődör lett. Nem tudtam, el merem - e ismételni neki majd a
minosítését, ha én kerülök sorra egyszer megint.

"Te csődör... te szép farkú csődör..."

Így anyám.

"Jaj, mintha a számon jönne ki... te... fölbaszol a torkomig, ha így csinálod, te..."

Hát ez minden nőnek eszébe jut, tűnődtem.

"Akkor jó" - mondta tömören az Ekhard úr. Elképzeltem, anyám is milyen tömören érzi
magában, amit érez.

"Mard el a mellem, hallod, mard el a mellem... jaj, a mellemben is ott a farkad, a mellemben
is... jaj, megőrülök."

"Csak nyugodtan", - hörögte Ekhard úr, teljes fölénye tudatában.

"Jaj, tizenöt éve élek... tisztességes házasságban... ez nem tisztességes... hogy a férjem...
egyszer se baszott meg így, én ezt nem érdemeltem... a férjem nem érdemli"!

Hadart összevissza, bár nem minden logika nélkül, anyám.

"Nem érdemli, hogy hű legyek hozzá, jaj, istenem, nem érdemli..."

Melle föl - le táncolt. Ekhard most engedelmeskedett a felszólításnak, elkapta a dudákat. Nagy -
jó kedve lehetett, mert ő maga elkezdett felfújt pofával dudálni. Ez volt mindennek a teteje. És
utána hol az egyik, hol a másik bimbót vette szopásba. Persze, dudálás nélkül immár.

"Megint... megint jön... én megőrülök, te... mit csinálsz te velem, egyfolyton élvezek..."

Anyám már a szavakat se formálta rendesen.

"Egyfolytán... élvezek... te... hallod, élvezek..."

És karjait az égnek vetette, lábai helyett.

"Na, akkor" - ismételte egyre az Ekhard úr.

"Te, énbelőlem kifolyik minden... kifolyik az élet, megölsz engem, te... jaj, hát megint... hát
megint... megint!"

Nem sok időbe telt, és Ekhard úr a találó mondások helyett hörgésekbe kezdett, és elkezdte
emelgetni anyámat, egyértelműen az elsülés érdekében. Markolta vadul anyám melleit, aki
azonban nyilván semmi fájdalmat nem érzett. Hanem valami mást, azt, hogy az egyik
visszahuppanáskor belesül az Ekhard úr farka a lukába.

"Jaj... te..."

Ennyit mondott csak - mondott? - , aztán egy darabig csend volt, mozdulatlanság.

Egy kis bécsi kurva emlékezései 15. rész

Majd anyám lepattant az Ekhard úr combjairól, odahajolt a két lába közé, szopni kezdte a
fényesítendő szerszámot, és el tudtam képzelni, milyen hálás arccal teszi ezt. Az Ekhard úr,
akinek értelemszerűen nem volt tele a szája, alkalmas volt rá, hogy anyámat megkérdezze:

"Na, és akkor ezentúl majd együtt leszünk hébe - hóba?"

"Amikor akarod, minden délelőtt egyedül vagyok itthon", - így anyám.

"Rendesen?"

"Jaj, ne bánts, te", - mondta anyám, és hol a száját, hol az Ekhard úr szerszámát törölgette.

"Az ám, de holnap nekem már be kell mennem az üzletbe délelőtt..."

Anyám készen állt a megoldással. Nem csodáltam!

"Jó, akkor majd kimegyek hozzád éjszaka a konyhába... mikor a férjem a kocsmában van."

"Hát a gyerekek?"

"Ugyan, azok alszanak..."

Ekhard rám gondolhatott, mert a hangjában némi fenntartással mondta:

"Hát azt nem veheti az ember soha olyan biztosra, hogy a gyerekek alszanak."

"Ezek alszanak, hidd el nekem", - mondta anyám.

"Azt se hallották meg soha, mikor a férjemmel basztunk..."

Ekhard úrnak megint rám kellett gondolnia rögtön. Rájöttem, hogy anyám egy ideje ismét
bekapta Ekhard úr ellenállhatatlan szerszámát, aztán mindig csak akkor eresztette el, ha ő
beszélt. De most Ekhard úr vette át a parancsnokságot megint:

"Te, leverünk gyorsan még egy numerát... aztán be is fejeztük mára."

"Ne... te..." - így tiltakozott anyám.

"Ilyen gyorsan azt nem lehet... De, de... jön nekem megint... elélvezek... csak ha rá gondolok...
ha a farkadra nézek... te... de akkor tényleg gyorsan."
Árnyképe végigvágta magát az ágyon, repült az árnyékszoknya.

"Ne így", - rendelkezett Ekhard úr, - "fordulj most hasra."

De ez sem volt elég. Ekhard úr úgy állította oda az ágyhoz, hogy feje a párnára támaszkodjék, a
segge meg felmutasson a magasba, és akkor ő maga hátulról hirtelen, nagy erővel megdugta.
Anyám csak egy iszonyú hörgést hallatott, de utána már jött az elhaló sóhaj:

"Hallod... megint elélvezek... ez nem lehet... nem le... nem lehet..."

Nagy keservesen nyögte ki, szánalmasan:

"Nem lehet, nem lehet... igaz..."

Igaz volt pedig. Olyannyira, hogy Ekhard Mester is megerősítette, és erős farkát kiragadva, még
egy jókorát kanyarítva vele anyámba hátulról, azt kiáltotta:

"Elsül!"

Most én jövök, jutott az eszembe. De a dolog az Ekhard úrnak is megerőltetést - vagy nagy
élményt - okozott már, mert szintén erősen hörögcsélt közben. Végérvényes mozdulattal húzta
ki s gombolta el farkát, és már ülto helyben kezdte homlokáról törölgetni a verítéket. Anyám
leemelte a mosdóállványról a lavórt, a földre tette, mosogatni kezdte benne a boldogabbik felét.
Hogy ezzel megvolt, odalépett Ekhardhoz. Melle kilógott még a blúzból. Odanyújtotta az
egyiket:

"Még egy puszit", - azt mondta, majd a másikat is. Ekhard alapos csöcsszopása után anyám is
visszagombolkozott.

"Talán már ma este kimegyek hozzád a konyhába", - mondta anyám. Ekhard azt felelte:

"Na, hát jó, nagyon fogok örülni..."

Anyám viszont, és anélkül, hogy tudta volna, rólam beszél, a kis ribanc témáját hozta elo:

"Na, és mi van azzal a kis ribanccal, akivel hatot élveztél?"

"Mi lenne vele?"

Ezt kérdezte csodálkozást színlelve Ekhard. Anyám egyértelművé tette a kérdés lényegét:

"Azt a kis... repedtsarkút, azt is dugdosni akarod még... eztán?"

Na, ennek megörültem, rég szerettem volna ugyanis, ha "repedtsarkúnak" neveznek, bár nem
értettem a szó jelentését, de úgy éreztem, rangot ad.

"Hogy azt?", - vigyorodott el Ekhard.

"Mi a csoda, csak nem vagy máris féltékeny?"

"És ha az vagyok", - vágta oda anyám, - "és ha azt akarom, hogy mostantól csak engem dugj
meg?"

Szinte parancsoló volt a hangja. Ejha!

"De hát te se csak velem baszol", - mondta igen találóan az Ekhard úr. Anyám megdöbbent.

"Hogy én? Merthogy kivel basznék én még terajtad kívül?"

"Hát a férjeddel... vagy nem?"

"Jaj, hát azt... sose engedem többé magamra."

"Már hogy lesz az? Ha kefélni akar, mit csinálsz?"

"Na, hát az két - három hetente, ha egyszer akar, az is sok, az neked ne jelentsen fejfájást" -
mondta anyám.

"Vagy hogy mit csinál velem. Bedugja, megforgatja kétszerháromszor, már húzza is ki, aztán
kész."

"Értem", - mondta erre az Ekhard, - "hát én meg a kis puncibabámat is csak két - három hetente
fogom egyszer megtömni, vagyis hát épp csak bedugom neki egy kicsit, aztán kvittek
vagyunk."

"Vigyázz te azzal", - intette anyám, - "nagyon vigyázz. Elkapnak egyszer, aztán már a
bíróságon találod magad."

Ekhard nevetett:

"Nem, nem, te csak ne félj, engem ugyan el nem kapnak. És téged semmivel se rövidítelek meg,
ha egyszeregyszer szegre - végre kapom a kis leányzót, aztán megmutatom neki, mire jó a
micsodája."

"Na, mindegy, most menj, dél lesz mindjárt, jöhetnek", - mondta engedékenyebben anyám.
Még egyszer megölelték egymást, Ekhard megragadta anyám két mellét, anyám az Ekhard
sliccét, akkor az Ekhard kijött. Hogy engem megpillantott, először alaposan megrémült.
Hamiskásan mosolyogtam rá, de úgy, hogy a szava elállt. A végén odalépett hozzám, fülembe
suttogta:

"Nem láttál semmit, világos?"

De én csak vigyorogtam tovább pajzánul, ő benyúlt a szoknyám alá, elkezdte a lábam közt a
kézi munkát, közben mondta:

"Senkinek se szólsz róla, igaz?"

Erre én csak bólintottam, ő elengedett, joggal félhetett, hogy anyám kilép a szobából, és akkor
mi lesz. Azóta párszor meglestem őket a konyhában, vagyis főként hallottam, ahogy zihálnak,
hörögcsélnek - apám közben a kocsmában részegeskedett. Délelőttönként is láttam őket együtt
itt - amott. Én magam viszont sosem hagytam aztán, hogy az Ekhard úr megizéljen, nem én.
Egyszer hazajött délután kicsit korábban, nyilván ilyen céllal. Próbálkozott, de tiltakoztam.
Akkor ledöntött a földre, rám mászott, én azonban összezártam a lábam, nem hagytam.
Ennyiben maradtunk. Vetett rám egy furcsa pillantást, de az is tény, hogy utána sosem ért
hozzám, csakugyan egyszer se. A rákövetkező évben felváltva dugott az Alois meg a Horak úr,
akit szorgosan látogattam a pincében. Egyszer a Schani is járt nálam, és mindjárt a jöttekor
közölte, anyja és a Rosa menstruál, hát éjszaka csak a Wettit kefélte, és a következő éjszaka
semmi kötelesség nem vár rá. A konyhában állva intéztük el a dolgot - így mondom, mert
semmi nevezetes emlékem nem maradt róla. Legföljebb annyi csupán, hogy a Schani
megállapította: nőnek, növekszenek a melleim. Tényleg, alakult két kis fél alma, egészen
tűrhető domborulatok a körülményekhez képest. Ruhán át nem látszottak még, de ahogy egy
szép nap a Horak úr benyúlt oda, aztán tapasztalta, milyen a fogás, egyből még keményebb lett
a farka, jóllehet már kétszer megdugott addigra. Játszani kezdett a mellemmel, és a harmadik
dugás sem maradt el. Ebből jöttem rá, de kézzelfoghatóan, micsoda előnyei lesznek a
melleimnek - talán nem is olyan sokára. Franz bátyám is megkettyintett párszor ebben az
említett évben. Szüntelenül a Reinthalerné izgatta, még mindig, de hát semmire sem jutott.
Ebben az időben volt, hogy véletlenül megláttam aztán a Reinthalernét, ahogy ment föl épp a
padlásra. Lekiáltottam az udvarra a Franznak, menjen esetleg utána. Merthogy a pincében a
Horak úrral szokott kefélni a Reinthalerné. Elmondtam neki pimaszul, hogy tudom, jó mellei
vannak. És még arcátlanabb bátorsággal, magam is felsiettem a Franzllal a padlásra.

"Csókolom, Reinthaler asszony", - mondtam szerényen. Úgy bevezetésül.

"Szervusztok, mi szél hozott titeket?" - kérdezte ő.

"Magát keressük..."

"Nocsak! És mit akartok tőlem?"

"Talán segíthetnénk kicsit", - mondtam álszentül.

"Jól van, jól van, köszönöm szépen", - mondta erre ő, épp egy lepedőt hajtogatva.
Odasuttyantam, elmartam a mellét, játszani kezdtem a nagy dudákkal. A Franz csak ámult és
bámult. Reinthalerné magához szorított, így kérdezte:

"Hé, te meg...?"

"Jaj, mikor olyan jó", - hízelegtem neki. Tűzpiros lett az arca, Franz felé sandított, mosolygott.
Franz arca ugyanilyen lángvörösre gyúlt, ostobán elvigyorodott, közelíteni azonban nem mert.
Akkor én már gomboltam is ki a Reinthalerné blúzát, előkerültek a meztelen dudák. Ő most
már végképp nem értette a dolgot.

"Tényleg elárulhatnád, mit akarsz!"

"Nem én, hanem a Franzl az, aki annyira szeretné...", - mondtam tovább dorombolva. Éreztem,
ahogy a Reinthalerné mellbimbói megkeményednek.

"Aztán mi az, amit a Franzl annyira akar?", - kérdezte, mintha nem tudta volna.

"Na, most akkor én magyarázzam el...?", - suttogtam oda neki. Erre csak elmosolyodott, hagyta,
folytassam kisded játékaimat a dudáival.

"Majd én vigyázok közben", - mondtam gyorsan, azzal már hagytam is ott, Franzot meg jól
megtaszítottam, hogy rajta. Repült is hölgyének keblére. Én meg a padlás előterében
szobroztam, ugyanúgy "felvigyázója" voltam a Reinthalernénak, mint ott lenn a pincében,
mikor a Horak úr dugta. A fivérem kedvéért ennyit minimum megtehettem. Ha jól nézem, ez
volt életem első kerítőnői ténykedése - na, persze, ha anyám esetét leszámítom az Ekhard úrral,
ugye, amikor tettem róla, ne legyen olyan kielégítetlen. Mert az Ekhard úrnak különben eszébe
se jutott volna, hogy ott az a tökéletes és tökéhes luk, amely mellett az illető hölgy zsenge
leányának két - egyelőre tökéletlen - luka is rendelkezésére állhat mellesleg; már ahogy ő
képzelte, a barom állat. Franz ott állt hát, ahová löktem, szemközt a meztelen tényekkel, vagyis
a Reinthalerné pucér kebleivel. A nő meg e szavak kíséretében vonta magához:
"Hát mi kéne, picinyem?"

Bátyám nem felelt, de hát hogyan is tehette volna, mikor a Reinthalerné az egyik mellbimbóját
a szájába nyomta nyomban. De csak mint egy csecsemőnek, és ez a csecs a mohó szájban
különös gyümölccsé változott: fogyasztás során nem fogyott, hanem nőttön - nőtt. És az ajkak s
a nyelv mozgása nyomán a felnőtt női test reszketni kezdett, és e "mozdulásokból" a dolgok
fontos elmozdulása igérkezett: hogy szavakra itt hamarosan semmi szükség nem lesz, vagy ha
igen, legföljebb a dolgok túlhabzásaként, ahogyan ezt már én is a legeslegjobban tudtam.
Gondoltam, olyan túl nagy felvigyázásra itt nincs szükség, ki jönne most a padlásra más - hát
úgy döntöttem, beszállok inkább a játékba én is. Reinthalerné rég letette a nagy kosarát,
ráfeküdt, felhúzta szoknyáját, és ahogy a nagy, sűrű szőrű lukát elnéztem, az volt az érzésem,
ebbe a bátyám akár bele is fejeselhet majd. A nő ettől fogva nem sokat tétovázott, megragadta a
Franzlt, berántotta magába, hasának - alába, és a bátyám elkezdte a ti - tak - tik - tak
óraműveletet, még jó, hogy nem kakukkolt közben. És a Reinthalerné máris vihogott:

"Hé, de aranyos vagy te... hogy csikizel..."

És nevetett és nevetett, de közben csak úgy mozdulatlanul hevert tovább, helyben.

"Hogy ez a kisfiú mily remekül mozog, ejha, szajha..."

Ezt nekem mondta.

"Halljátok - e, gyakran... csinálhatja...?"

"Hát igen" - ismertem el.

"És mindig ilyen virgonc... vele?"

"Ilyen", - erősítettem meg.

"A Franz mindig nagyon gyorsan dug..."

"Te kis dugattyú... - nyögte a Reinthalerné - , te kis lökettyű..."

És hangjában ott burukkolt már a kéj. De azért megjegyezte:

"Picim, azért mégse... ennyire gyorsan... hadd mozogjak én is kicsit... nem bánod meg... no,
érzed?"

És most már ő is mozgott. O meg mint egy szivattyú. Vagy egy vezérlőmű, inkább. Szépen
beállította a Franz mozgását. Persze, a lényeg az volt, hogy a Franz nagyon jól állt őbenne.

"Ó, elélvezek, elélvezek...", - nyögte aléltan a nő.

"De jó... és főleg, hogy a Pepi így nyaldossa a fülem... mintha gecit csorgatnának bele... jaj,
Pepi, nyald a fülem, nyald, picinyem!"

"Na, akkor", - mondtam.

"Jaj, gyerekek... gyerekek..., hogy ti miket tudtok", - ekképpen folytatta a Reinthalerné. Majd
rettento nyögések közben, csak úgy hirtelen:
"Te, kicsi Franzli... miért nem szopod közben a csöcseimet is?"

Franz nekilátott, de megint úgy, mint egy csecsemő. Tudhattam, mi jön mindjárt. Jött.

"Hé, Franz, a dugást ne hagyd abba azért... mi van veled? Na, hagyd inkább a mellem, tisztára...
lelottyadtál lent! Ez az. Nem megy a kettő együtt?"

Mert a Franz ezt még most se tudta párhuzamosan csinálni! Hogy fent is, lent is. Hát
segítségükre siettem, hagytam a Reinthalerné füle - mélyeit, inkább én vettem munkába a
dudáit. Így az arca fölé került a seggem, a Reinthalerné egyből feltűrte a szoknyámat, és ujjával
megkereste az adott pontot, tehetés szerint benyomult a lukamba, s magam is úgy érezhettem,
megdugnak. Csaknem másodpercre egy időben élveztünk el mindhárman. A Reinthalerné
egészen odavolt a gyönyörűségtol:

"Jaj, gyerekek... ti nem is tudjátok... mit jelent ez nekem... jaj, Franzl, ahogy elsültél, meg
ahogy te is, Pepi... tisztára összelucskolódtál... jaj!"

Akkor egy darabig így elnyúlva hevertünk, mint egy adag mosás, csak épp nem a tiszta, hanem
a szennyes. Reinthalerné tért magához elsőül, és rögtön lelökte magáról a Franzot, engem meg
a falnak taszított. Mérges lett volna mégis? Magára? Ránk netán?

"Na, de ilyet... gyerekek... hát ne!"

Mit ne? Tény, kettesével vette lefelé a lépcsőfokokat, tűnt el. Franz és én kettesben maradtunk a
kosárban, és én rögtön vettem a lapot, vagyis a Franz farkát, de egyből, a számba. Ez jól jött
neki, és reméltem, jönni is fog neki csakhamar megint. Így mondtam:

"Megdugsz akkor...?"

"Menj már", - tiltakozott, - "a Reinthalerné bármikor visszajöhet."

"Na és? Tudja, hogy szoktunk egymással", így én.

"Jó, de én most nem akarom!"

"Miért nem...?"

"Mert neked... neked nincsenek dudáid", - közölte. A pofátlan! Hát felrántottam a blúzomat,
mutattam neki két kis almámat. Erre ő játszani kezdett a bimbókkal, aztán rám feküdt. Olyan
hamar felkeményítettem, hogy két pillanat múlva már tövig bennem volt. Jól baszott, azt meg
kell adni. Hamar elkészültünk, feltápászkodtunk, hagytuk a mosást, ahogy volt, gecisen vagy
sem, iszkoltunk el. Ettől fogva a Franz folyton a Reinthalernét leste. De a nő, ha találkoztak,
már nem a padlásra vitte fel, hanem bevonszolta magához a lakásba, és tanítgatni kezdte,
hogyan s mint megy a dolog, mik a figurák. Franz könnyen tanult, s ezt rajtam bizonyította
utólag. A Reinthalerné elszemtelenedett, mert gyakran hozzánk is bekopogott most már, mindig
valami átlátszó ürüggyel hívta el a bátyámat:

"Franz, leszaladnál nekem a szatócshoz? Hoznál egy kis petróleumot?"

Petróleumot! Mindig tudtam ilyenkor, hogy szatócs helyett a bátyám a Reinthalerné lába közén
köt ki, a petróleum helyett meg egészen más fog folydogálni.
Egy kis bécsi kurva emlékezései 16. rész

Hát így álltak a dolgok, mikor hirtelen, de csak úgy se szó, se beszéd, meghalt anyám. Magam
tizenhárom éves voltam akkor, és a melleim nagyon szépen dudorodtak, lábam közén a kis
dombot kezdte benőni a piheszőr, és nem gondolhattam mást, hanem csak hogy úgynevezett
nemi érésemet ilyen irányú buzgólkodásommal is jócskán elősegíthettem - egyik dolog hozza a
másikat, nem? Anyám haláláig

"egyfolytán", rendszeresen basztam, méghozzá több tucat férfival, tettem, amire vágytam, még
ha az ilyesmit fajtalankodásnak nevezik is netán. Soroljam, kik dugtak meg? Hát, akiket
említettem eddig, ugye, a Franz - a fivérem -, aztán a Ferdl, a Robert, majd jött a Horak úr,
akivel vagy ötvenszer vertük fel nyögve-nyelve a pince csendjét, volt az Alois, aki mellett a
Klementinét se feledjük - a maga módján! -, aztán az Ekhard úr, a Schani, egyszer csupán,
ugyanígy egyetlen alkalommal csak a katona, aki megerőszakolt, utána az a kis kölyök, aki
szintén, ezt mind meséltem.

De ott volt aztán még az a sok-sok fiú, akit mind lecsaltam a pincébe, vagy a folyosón
csináltam velük, kerítések mögött, bokrokban a Fürstenfelden, ott én voltam az egyik Nagy
Palifogó, de általában csak annyi történt, hogy a hasamra élveztek. Van, akit el is felejtettem.
Nem káptalan a fejem, így mondják. Ja, de egy lakatos is akadt még, aki fényes nappal, a tágas
mezőn dugott meg, ráadásul meg is akart fojtani, csak akkor hirtelen elsült neki, talán ez
mentette meg az életemet. Annak a gecinek a gecije! Hát tessék. Volt egy házaló, akitől kék
harisnyákat kaptam - kék harisnyákat! -, és aki egy kis vendéglőben a vécére csalt ki az
intézendők végett. Leült, mintha a dolgát akarná végezni, aztán a lába közé vett, magára húzott,
hátulról dugta be a nem is túl erős szerszámát, feledhető élmény volt. Mondom, két tucat férfi
minimum akadt eladdig az életemben. És erre hirtelen meghalt az anyám! Öszszességében két
napig gyengélkedett csak. Fogalmam sincs, mi baja lehetett. Arra emlékszem csak, hogy
valahogy úgy éjszaka halt meg, reggel már vitték is, bádogban. Mi meg, gyerekek, nagyon
sirattuk, mert hát szerettük, na. Mindig csak jó volt hozzánk, ritkán vert meg minket; apánktól
ugyanakkor, az örökös szigorától, igencsak féltünk. Lorenz bátyám azt mondta a haláleset után:

"Pepi, ez Isten büntetése, a ti kettőtök tömérdek bűnéért..."

Hát lehet, meg is ráztak a szavai, soká nem hagytak nyugtot. S így történt, hogy anyám halála
után mindenféle fajtalankodással - dugással és egyebekkel - nyomban felhagytam.
Megfogadtam, engem többé soha, senki meg nem baszhat, el nem kaphat, és például az Ekhard
úrnak a puszta látványa is hányingert okozott nekem. Ő egyébként szintén nagyon letörtnek
látszott, nyolc nappal anyám halála után el is költözött tőlünk. Fellélegeztem! Franzl, akivel
most már jóval többet lehettünk zavartalanul kettesben - lehettünk volna csupán! -, egyszer el
akarta marni a mellemet, de kapott egy pofont. Hagyjon engem békén. Hagyjon engem
mindenki békén. Ez volt hát, a haláleset eroteljes határvonalat húzott az életembe. És talán még
meg is javulhattam volna... de a dolgok másképp alakultak.

Nálam jobb kislány az iskolában mostantól - képzelhető sem volt. Anyám két hónapja már hogy
meghalt, jó két hónapja már hogy szűzies életet éltem. Farkat, makkot azóta nem láttam, és ha -
akaratlan - megcsikiztem néha a dombomat, a csiklómat, hát nyomban ellenálltam a beálló
kísértésnek. Még arra sem voltam hajlandó, hogy az égető vágyat magam keze munkájával
csillapítsam. Ha nem, hát nem. Akkor jött az, hogy iskolánknak, ekképpen osztályunknak is,
elrendelték az általános, mindenre kiterjedő, lelkünket könnyítendő gyónást. Elhatároztam,
kíméletlenül megtisztítom magam a múlt bűneitol, megalapozom tisztességes életvitelemet, de
egyszer s mindenkorra. Halálos bűnben éltem, nem vitás. Napnál világosabb, hogy poklok
sötétjén. Hát ennek vége. El fogom érni, hogy bűnbánatom eredményeképpen enyém lehessen a
feloldozás. Eddig ez másképp ment. Valahányszor gyónnom kellett, arra a kérdésre, hogy
követtem- e az ördög szavát, estem-e a szemérem elleni vétségbe, kerek

"nem"-mel válaszoltam. Magas, karcsú, hollófekete hajú fiatal férfi volt a gyóntatónk. Jó, hát
olyan, amilyen, neki én most - eltökéltem - az igazat, a teljes igazat fogom megvallani.
Zsúfolásig volt a templom, három gyóntatószékhez lehetett járulni, tetszés vagy a sorállás
szeszélye szerint. Idősebb, kövérkés gyóntatóhoz kerültem, pirosas, kerek arca volt, ismertem őt
látásból, úgy hívtuk, hogy "A Fejenagy". Hát legyen. Elébb a csekélyebb bűneimet, vétkeimet
ismertem be, ám akkor ő hirtelen közbevágott:

"Estél-e netán a szemérmetlenség bűnébe is?"

Reszketegen vallottam be:

"Igen..."

A Fejenagy a rácshoz döntötte a nagy, kerek fejét, csücsöri ajakkal így kérdezte:

"És pediglen kivel...?"

"A Franzllal..."

"Ki légyen az?" - Ekképpen a kérdés.

"A fivérem..." - Ekképpen rá a válasz.

"A ki... a fivéred? Vele úgy... úgy. És még kivel?"

"Hát..."

"No?"

"A Horak úrral."

"Az meg kicsoda...?"

"Aki a sört szállítja az utcánkba."

"Valamint...?" - Éreztem, a hangja remeg. Kénytelen voltam felsorolni mindőjüket, akik csak
megdugtak. Már ahol tudtam a nevet is.

Hogy ezzel így mind végeztem, kis csend támadt. Akkor jött az újabb kérdés:

"No... és aztán miképpen szemérmetlenkedtél?"

Nem tudtam, mit mondhatnék erre. De gyóntatóm rám parancsolt:

"Mit tettél? Hogy s mint fordultak a dolgok?"

Fordultak a dolgok... - jó kifejezés. De semmi nevetni való kedvem nem volt.

"Azzal, ami... a lábam közt volt."

"Basztatok tehát?"

Furcsa volt ez a szó egy pap szájából, de hát ami a szájakat illeti... Azt mondtam:

"Úgy is mondhatnám... vagyis hogy... igen."

"Basztatok", - ismételte el.

"És a szádba is vevéd?"

Vevém! Ezt az igealakot még sosem hallottam. Egy pillanatra olyan volt, mint egy új figura.

"Igen", - mondtam.

"És a... az ülepedbe is dugattad?"

"Oda is." - Nagy szusszanás hallatszott a rács túlfeléről, majd:

"Halálos bun... halálos bűnben leledzettél gyermekem... halálos bűnök fortyogó sokaságában."

Ez a "fortyogó" megint olyan különösen hangzott. Szólni se bírtam, úgy féltem. Mi jöhet most?
A gyóntató atya azonban csak azt mondta:

"Jó... de ha ez így van, lelkednek üdve érdekében mindent tudnom kell. Pontosabb
részleteket..."

Majd újabb szünet után így folytatta:

"Hosszú lenne ez a gyónás... és a többi gyerek vár... hát ne most. Jöjj el hozzám a részletek
meggyónására."

"Igen, atyám..."

Ezt morogtam. Jó ég, máris a pokol lángjai nyaldostak. S annyira más volt ez, mint az egyéb
nyaldosások, melyekre gondolni sem akartam volna.

"Jöjj még ma délután... két órára, megfelel?"

"Meg, ó..."

Csak szabadulhassak bűneimtől. Remegő lábbal távoztam a gyóntatószékből.

"Addig is - folytatta Mayer gyóntató atya - próbálj felidézni magadban mindent, de a legapróbb
részletekig. Minden parányi porcikáddal. Mert ha nem, mit sem ér majd a feloldozás..."

Minden parányi porcikám remegett, mint a nevezetes pudelswunder kocsonya...! Idézzem fel
azt az egészet? A fertőt, melyben éltem? Jó ég, mibe keveredtem! De annál inkább éreztem,
meg kell mentenem lelkemet. S ha így, hát így. Ám legyen! Nagyon féltem - mondom -
továbbra is, mi lesz ott a gyóntató atya szobájában, és miféle vezeklést róhat majd ki rám.
Ahogy azonban indulnom kellett, Lorenz bátyám megkérdezte, miért csíptem ki így magam,
"mint a szaros Panka a szentek neve napján" - így mondta. Feleltem, hogy a gyóntató atyához
megyek, a Mayer tisztelendő úrhoz, és erre a Lorenz valami olyan furcsán sandított rám, de
semmit se mondott. Nyár volt, hőség, de a nagy plébániát hűvös csönd ölelte. A fák lombja alig
zizzent, árnyaik azonban kellemesen simogattak. Elérkeztem a

"Mayer segédlelkész" feliratú ajtóhoz, bekopogtam. Mayer atya maga nyitott ajtót. Éreztem,
ketten vagyunk csak távol s közel, ennek ellenére valahogy a "világ szégyenének" éreztem
magam a testes, kerek, pirosas arcú, fiatalosnak nem ható férfiúval szemközt állva, és jószerén
minden bűnbánatnál több volt, amit átéltem: mi a fenének kellett ilyeneket elmondanom
magamról? Csak hát akkor, hogyan remélhetném a feloldozást?

"Dicsértessék a Jézus Krisztus", - kezdtem.

"Mindörökké...", - felelte ő.

"Hát itt volnál..."

Megcsókoltam a húsos, meleg kezet, s ő rátolta az ajtóra a reteszt. Keskeny kis folyosón
jutottunk el a szobájába. Az ablak a temetőre nézett. A fák sűrű lombjain át szem be nem
láthatott. Tágas volt a szoba, falai vakítóan mészfehérek. Az egyiken fekete feszület függött,
alatta imazsámoly. A másik falnál volt egy kockás, kézi varrású takaróval fedett vaságy.
Középen jókora íróasztal állt, mögötte hatalmas bőr karosszék. Minden olyan tekintélyesnek
látszott, ódonul kopottas volt.

"Na, gyere", - mondta a segédlelkész. Hova menjek? Végül az imazsámolyhoz mentünk,

letérdepeltünk, elmondtunk közösen egy Miatyánkot. Majd a karosszékhez vezetett, ő maga
leült, nekem ott kellett állnom az asztal szélének támaszkodva.

"Hát akkor - kezdett bele - hallgatlak..." - Magam is csak hallgattam, fogalmam sem volt, mit
kellene elmondanom, meg zavarban is voltam, hol kezdjem.

"Mesélj, mesélj..."

Egyre csak hallgattam, az ódon padlódeszkákat nézve.

"Szóval ugye... ide figyelj, te!"

Így kezdte a gyóntató atya. Megemelintette az állam, kényszerítette, nézzek a szemébe.

"Azt tudod, nyilván, hogy súlyosan vétkeztél... szemérmetlen életet éltél... halálos bűnbe estél...
aztán, hogy a saját fivéreddel is... a fajtalankodás vérbűnébe... és még ki tudja, mi minden
terheli lelkedet."

A "vérbűn" szót először hallottam életemben, nem is értettem, mi az, de nem mertem
megkérdezni.

"Vérfertőzés...", - motyorászta a segédlelkész, és ebből csak azt értettem, hogy "fertőzés", hát
nyilván a "fertő" szóval volt összefüggésben. Fertőben hemperegtem, effélét hallottam már
jócskán. Igaz, másokról. Halkan, elakadozó hangon beszélt a Mayer tiszteletes - a papi
elnevezésekkel sem voltam tisztában egészen -, és olyan megrendítő hatást tett rám, hogy
elsírtam magam.

"Kislányom, ne sírj", - bátorított ő. Halkan zokogtam, visszafojtva könynyeim.

Ő mintha megenyhült volna irányomban. Azt mondta:

"Csak lassabban, lassabban... hátha megoldódik, lesz mentség."

Istenem - gondoltam -, bár lenne tényleg!

"Na, ugye... a világ kísértései számosak... ellenállni nehéz. Nem is tudtad talán, hogy bűnbe
esel. Ó, a bűnbeesés, a bűnbeesés..."

Mit mondhattam. Összeszedtem bátorságomat, próbáltam menteni lelkem, kinyögtem:

"Nem, atyám, fogalmam se volt."

"Fogalmad se volt", - bólogatott - "ösztöneid szavára hallgattál, csak a hús csábításaira.

Elcsábítottak, ugyebár?"

"Igen..."

És elmeséltem a papás-mamás játékot.

"A papás-mamás", - bólogatott a gyóntató atya.

"Sejtettem, ó, igen. Valahogy így kezdődött, igaz?"

És enyhén domborodó mellemre tette balját. Érezhette, a bimbó már kemény, s engem is átjárt
valami forróság, de semmi rosszra nem gondoltam. Ezek valami egyházi eljárás részei, bűnös
nőknél, ezt tudtam hinni csak.

"Sátánnak műve - dörzsölgette tovább a mellem -, távozz, sátán..."

Így kiáltott fojtott hangon.

"Távozz e kebelből."

És egyértelműen megcsöcsörészett. Bár használna, bár segítené szent elhatározásomat,

gondoltam, vagyis hogy szűzies életet éljek ezután.

"A Sátán akarata az is, hogy a nők elrejtsék melleiket, nehogy a férfiakat vélük felingereljék."

Arany szavaknak éreztem megállapításait.

"A mellek... a dudák... a bűnnek az ő eszközei, a csábítás hegyei."

És két ujja közé csippentette most bal mellem hegyét.

"Az ördög játékszere a női csöcs... ah, igen... hogy végbevigye általuk a romlást."
Zihált. Ebben semmit sem találtam, semmi rosszat, azt gondoltam, küzd, hogy legyőzze és
elűzze az ördögöt.

"Szóval, akkor hát, hogy volt?", - kérdezte hirtelen. Hogy volt, hogy volt... mintha olyan
könnyű lett volna arról így beszélni. De a gyóntató atya maga sietett segítségemre.

"Jó", - mondta, - "látom és érzem, a szíved mélye tiszta... vissza fog térni beléd a szemérem...
ezért kell épp e dolgoktól megszabadulnod. Kiűznöd magadból a bűnnek még a gondolatát is."

"Igen, atyám..."

Ezt lelkesen, reménykedve dadogtam.

"Tehát..." - suttogóra fogta hangját.

"...Most tehát szépen elmondod nekem, miben és hogyan vétkeztél, vagy inkább megmutatod,
mi történt, hogy történt."

"Ó, atyám... köszönöm", - csókoltam meg hálásan a húsos kezet.

"Úgy, úgy", - folytatta, - "s nekem meg kell ismernem a bun minden iszamós lépcsőfokát...
hogy tudjam, meddig jutottál, és honnét kell az útnak visszavezetnie a tiszta csillagokig."

Azt, hogy "iszamós", nem nagyon értettem, de ez nem lehetett semminek sem akadálya.

"Tehát vetted a hímtagot - kezdte, s ez a szó olyan furcsa volt, arcom is árulkodott róla talán,
hát ezért fogta egyszerűbbre -, fogtad a farkat, szádhoz is érintetted..."

"Érintettem, atyám..."

"Bekaptad", - mondotta folytatásul.

"Be, atyám", - ismertem el pirulva.

"Kezeddel játszottál rajta..." - Döbbenten néztem rá. Honnan tudja?

"Nos?"

Bólintottam. Egy ilyen szent ember jelenlétében, még ha az üdvösségemhez kellett is, nagyon
furcsa volt ilyesmikről beszélni.

"Mutasd meg nekem, hogyan csináltad" - suttogta. Tanácstalanságom nem ismert határt! Akkor
azt mondta:

"Add a kezed... fogd hímtagom, és mutasd az Úrnak színe előtt, miképpen vétkeztél a
másokéval."

"Atyám..."

"Gyóntató atyád teste-lelke szentség, ha engem érintesz, az üdvösség közelébe jutsz minden
úton és módon."

Jó, nyilván - gondoltam -, de moccanni se bírtam. Néztem csak dermedten a segédlelkészt.

"Tehát akkor", - folytatta, - "leányom, vezetlek."

És kezét hatalmas pocakja alól felém nyújtotta - ez nem volt számára könynyű művelet -,
megfogta kezem, odavonta.

"Atyám..."

"Ám érezd!" - jelentette ki ünnepélyesen. Éreztem. Nem volt különösen nagy és kemény, de
egyre nagyobbodott és keményedett.

"Vedd" - mondotta a segédlelkész, s elővette. Lehunytam a szemem.

"Nézz szembe a tényekkel, leányom", - mondta ő, - "és mutasd meg nekem, mit tettél, hogyan
vétkeztél."

"Muszáj?"

"Lelkednek üdvéért..."

"Hát így", - kezdtem huzigálni a farkán a bőrt.

"Még hogyan?"

Valamit produkálnom kellett, hát jól jött a Klementine tanítása, végül a mutatóujjal kezdtem
ingerelni a Mayer segédlelkész úr makkja hegyét. Ő hátradőlve kérdezte:

"Az ördög praktikái közül még mit űztél?"

Most már valóban elröstelltem magam, de ahogy a gyóntató atya csücsörített, mintha súgásnak
éreztem volna, így mondtam:

"Számmal..."

"Száddal - ismételte el ő, mint aki már ezzel is lemosni készül rólam valami rettenetes bűnt. -
Száddal... vetted a farkat?"

"Vettem, atyám."

"Mutasd meg, hogyan."

Hallatszott, hogy zihál. Riadtan néztem rá. De így folytatta:

"Ha megmutatod, miképpen tetted vétkes társaiddal, már az Úr színe elott e beismerő vallomás
révén, félig meg is tisztultál..."

Csaknem hörögve fejezte be a mondatot:

"... szádnak mocskától."

Ez hihetően hangzott, s reméltem, ennyi elég lesz. Odahajoltam hát, bevettem ajkaim közé a
hatalmas pocak alól előmeredő farkat.
"Ó...", - nyögte ő.

"Vétked ennyi volt csupán? Csak a hegyét érintette ajkad?"

Feljebb csusszantottam a számat, farka tövénél jártam.

"Egyebet... nem is tettél?"

Hát szopni kezdtem, s mert nem akartam húzni-nyálazni a dolgot, nyelvem játékába is
belefogtam. Érzodött, hogy a gyóntató atya teste megráng. Csak azt nem tudtam, bűnöm
rettentő mivoltától riadozik-e... avagy - erre gondolni sem mertem csak kéjeleg. Hallottam
további nyögéseit, elfojtott szavait:

"Jaj, te bűnös kis lélek... te bűnös kis test... kis cafat... de meggyötörsz!"

És arckifejezése arról árulkodott, hogy az ördöggel küzd, el akarja űzni. Hát nem szabad
gyötörnöm - gondoltam -, s elengedtem számmal a farkát. Azt kérdezte erre:

"És még mit műveltél... a farkakkal... leányom?"

"Fajtalankodtam, atyám", - mondtam, remélve, a legjobb a lényegre térnem, s hamarabb jön a

feloldozás is akkor.

"Tudom, leányom, tudom", - bólogatott, farka is hajlongott nagy, kövér testével, és a tüdeje
csaknem sípolt.

"E dolgokat megmutattad nekem, e dolgoktól kemény küzdelemben megtisztítottalak. De ez

nem lehet minden."

"Nem minden, atyám...?"

"El nem hihetem neked, hogy ennyi lett volna csak."

"Nem, atyám..."

"Több volt?"

Mit felelhettem? Hogy igen, igen. De inkább csak bólogattam, s próbáltam nem a farkára nézni.

"Mit tettél, bűnös leány?"

"Basztam, atyám."

"Mit tettek veled tehát?"

"Megdugtak" - mondtam.

"Megdugtak... s hogyan?"

"Hát hogyan?", - mondtam, s megijedtem, nehogy dacosnak lásson.

"Úgy, ahogy szokás... vagy majdnem úgy."

"Ezt tisztáznunk kell azért", - hunyta le a szemét.

"Szavaid zavarosak. Mutasd meg, hogyan basztál?"

Most mit tegyek? Most voltam igazán zavarban! Emeljem fel a szoknyámat, vonjam oda a
farkát? Álmomban se merészeltem volna ilyet tenni. Ezt éreztem volna csak úgy istenigazából
bűnös cselekedetnek.

"Tehát leányom? Vezesselek rá netán én, hogy a dolog lényege mi volt?"

És kezébe vette farkát.

"Talán..."

Akkor most rajta múlik, engem isten, ember ne hibáztasson, gondoltam. Forgott velem a világ.

"Hm..." - így dünnyögött, nyögött ő, és fütyije vészesen közelített. Bennem meg feltámadt a
vágy, és valami jut is, marad is alapon, mert egyrészt megbasznak, reméltem... másrészt
gyóntató atyám teszi velem ezt, a lelkem megtisztulása érdekében, tehát végképp nem eshetem
újra bűnbe. Világos volt, mint a nap, csak... Sokat töprengeni nem volt időm, mert a tisztelendő
felállt, kézen fogott, az ágyhoz vezetett.

"Tehát hogyan történt?"- kérdezte csaknem nyersen. Küzdhetett a sátánnal! Ó, a szegény,

csak...

"Atyám nyilván tudja..."

Így próbálkoztam.

"Honnan tudhatnám?" - kérdezte.

"El kell mondanod mindent... testednek néma szavával. Ékesszólóbb lesz bármi beszédnél, nem
férhet hozzá a sátáni hazugság, nem környékezheti tévedés..."

Kezével a lábam közét környékezte.

"Hát hol így, atyám, hol úgy"- mondtam.

"Vagyis hogy te voltál alul, úgy is?"

Ékesszólóbbnak éreztem bármi szónál, ha végigfekszem a széles ágyon, lelógatom széttett
lábam.

"Hát így hevertél..."

"Igen."

"Az ám, de ezzel még nem érkeztünk el a bűn igazi környüléseihez - mondotta ő -, mert
ekképpen a sátán nem hatolhatott beléd."

"Nem, előbb..."

Bólogatott, mert látta, fel akarom húzni a szoknyám.

"Úgy, úgy" - mondta.

"Bizony."

"Atyám..."

Széjjelebb húzta két lábam.

"Már közelebb járunk az igazsághoz?" - kérdezte.

"Közelebb..."

Ezt mintha felszólításnak vette volna, mert nagyon közel jött, lábam közé állt. Farka a kezében.
Bámulta finoman pihés szeméremdombomat.

"Így kezdődött?"- kérdezte. Nem akartam részletekbe bocsátkozni, hogy eleinte még nem volt
szőrös a pinám. Azt mondtam hát:

"Így, atyám."

Fölém hajolt, súlyos pocakja vészesen közelített.

"A farok megkereste útját... vele a sátán... beléd."

És csak úgy álltó helyből, mert a pinámmal azonos magasságban volt, belém vágta a dákót.
Meleg volt, vastag, lüktetett. Ösztönösen válaszoltam, altestem rándulásával. Nem láttam a
segédlelkész arcát, de a zihálása nyugodtan lehetett volna egy lakatossegédé, egy
kereskedősegédé is. Szorítottam meglehetősen mélyre hatoló farkát. És azt akartam: basszanak
meg. Nem az, hogy egy lakatossegéd, egy kereskedosegéd, egy lelkészsegéd... hanem hogy
akárki. Basszanak... engem, na gyere... te fasz... gyere, te kemény dákó... ezt éreztem. S eleinte
azt gondoltam: a gyóntató atyán is úrrá lett a sátán. De aztán normálisabb érzéseim támadtak.
Micsoda gyönyör ez megint, de rég éheztem rá, de jó, de jó...! A baszás az baszás. És kezdtem,
valami ámuló elismeréssel, rájönni, hogy ez a fasz pap itten komédiát játszott velem... hát nem
is olyan fasz... vagyis hát ez is csak egy fasz... ó... ó...! Sebaj, eltökéltem, bennem a tökével,
hogy végigcsinálom a komédiát. Egy numerával több vagy kevesebb, nem számít. Legalább
nem fogom a templomban keresni üdvömet. De most... elsősorban azt éreztem, hogy mindjárt
elélvezek. Vagy nem?

"Atyám..."- suttogtam hát komédiázva.

"Lányom?"

"Nem egészen így volt."

"Hanem, kedvesem?"

"Több volt a dugattyúzás... ki-be, kibe..."

"Dugattyúzás" - hebegte.

"A sátáni gépezet..."

"Az, atyám."

"Nyilván..."

Éreztem, megnyílok, aztán hogy jobban felizgassam, szorítottam egyet a farkán. Aztán kicsit
kiengedtem megint. Aztán...

"Nyiti-csuki, csihi-puhi..."

Efféle ostobaságokat nyekegett.

"Tili-toli, nyali-fali..."

Nyali-fali? Ezt nem értettem. Szegény segédlelkész, gondoltam, de közben olyan pokolian jó
volt. Szerettem volna azt üvölteni neki:

"Te sátán, te ördög... te..."

Komédiáznom kellett azonban.

"A lefolyása... a folyása..." - hebegtem hát én is, bár nem esett nehezemre. Inkább ő volt nehéz,
az atya, ahogy teljes potroha rám nehezedett.
"A spricni... bűnösen így neveztük... merthogy spriccel. Lőj meg, jaj. Lőj meg..."

Ezt neki mondtam, de észbe kaptam:

"Ezt mondtuk... bűnös üzekedésünk közepette..."

Milyen könnyű volt rákapni ezekre a fellengzős szavakra! Bár ezen inkább csak később
gondolkodtam el.

"Jó?" - kérdezte.

"De jó, atyám, de jó... a megtisztulás..."- ezt hörögtem.

"Könyörögjünk, lányom" - mondta ő, - "hogy lemoshassalak téged az üdvösség sűrű olajával."

"Mosson le, atyám."

Lőjél már, te szar, gondoltam közben. Ó, te!

"De atyám... más is volt" - tettem hozzá.

"Éspedig, leányom?" - zihálta alig hallhatóan. Patakzott róla a veríték.

"A mellemmel... azzal is játszottak. Úgy még jobb volt... még bűnösebb"- szívtam vissza
elszólásomat, s közben a farkán is így jót csavarintottam. Ahogy bírtam.

"A melleddel? Nézzük."

S nézte. Kigombolta a blúzomat, arcán elégedettség tükröződött.

"Aztán mit tettek ezekkel a paradicsomi almákkal?"

Így kérdezte. Csaknem felvihogtam.

"Dédelgették őket. Szopták, csikizték"- biztattam. De láthattam, fantáziája nem szorul

segítségre. Csak a rettentő kövérségével volt baja.

Két kezével támaszkodott az ágyra, s a szája így nem érte el a csöcseimet.

"Majd... majd dudálunk is... dudálunk" - biztatott, és közben lökdösött nagy erővel.

"Hadd süljek el előbb... ó, ó... mozogj, mucikám, mozogj, kicsi pina, de tudsz... de tudsz... jaj,
jaj... jó isten, de jó..."

Csak jóistenezés volt már, sátán sehol. Haladtunk. Hogy készen lett, s én tele voltam a sűrű
olajjal, a

"kenetével" - ugyanilyen kenetesen mondta:

"Hallottad, mit mondtam, leányom. Ősi ellenségünk, a Gonosz minden műveletét elvégeztem
rajtad..."

Megfeledkezett volna a csöcseimrol? Nem hihettem!

"... és sok mindenedben megtisztítottalak..."

Eközben én már az ágy szélén ültem, ténylegesen tisztálkodva, annyi üdvhozó sűrítményt
fröcskölt a lábaim közé a gyóntató atya. S nem volt ő már pap. Annyi volt csak, mint az Ekhard
úr, a Horak úr. Egy begerjedt, épp kielégült kan. Épp csak hogy jobban érdekelt, mint azok,
mert kifinomultabb volt. Tisztelendő. Tiszteltem is őt, valami furcsa mód, még most is. Csak
hinni nem hittem neki. Bíztam benne viszont, hogy "bűnbakugrását" megismétli még, és
magam is rendesebben elélvezhetek. Ő maga újra visszaült a tekintély székébe, odaintett,
szólván, inkább lihegvén:

"Jer, leányom."

Ezt mondta.

"Kedvedre teszek, melleiddel is áldón foglalkozom hát, kérlek, add őket kezembe."

Büszke voltam csöcseim fejlődésére, tényleg kis elefántcsont golyóbisokként meredtek, s a

lelkészi kéz bimbóikat is csak tovább lelkesítette - testesültek, meredeken álltak. A segédlelkész
különféle gyümölcsökhöz hasonlította őket, s így, cuppogva szopott, fogaival gyengéden rágott.
Hogy ez megfelelo hördülések és szuszszanások közepette egy darabig így ment, megkérdezte:

"Ez akkor most jó volt? Megvolt?"

"Meg, atyám", - mondtam, - "tisztábbnak érzem magam..."

"Látod, látod", bólogatott.

"De mondd csak, míg a melleiddel foglalkoztak, te végig tétlen maradtál?"

Megértettem, mire gondol, kezembe vettem hát a fityegő fütyijét, remélve, kezem
gyümölcsérlelo lesz csakhamar. Nem kellett csalatkoznom.

"Na ülj..."

Ezt szinte parancsolóag mondta, és a megtisztítási hadműveletről teljesen megfeledkezett. Hogy

az ülés sikerülhessen, felpattantam az íróasztalra, de akkor kiderült, nem "olyan" ráülésről van
szó. Mert megemelintette két lábam, vállára kanyarította, s ő maga behajolt középre. S hiába
állt a farka, szájával kezdett dolgozni. A vágatomon.

"Igen, leányom", - mondta, - "a végső áldozatot vállalom érted. Nyelvemmel tisztítlak meg,
égjenek el tested gonosz lángjai itt... itt... szenvedjem el én bűneid... bűneid..."

Nem jutott tovább, mert száját eltömte a sok finom piheszőr, és nyelve jobbra-balra forgott,
kereste a behatolás útját. Belém, belém, belém. Ott lent, te jó ég... ezt még sose csinálták
velem... ez újdonság volt... lefetyelve, harapdálva működött azon az alsó fertályon, szopta ki,
rágta ki a pinámat! Megőrülök, éreztem. Meg kellett kapaszkodnom, meg kellett
támaszkodnom... olyan kibírhatatlan volt ez a gyönyörűség. Vastag, forró ajkai voltak, húsos,
kéjenc ajkak. Gyakorlottak, ezt is érezhettem. Biztosra ment. Kinyalta, amit csak kinyalhatott.
Sátán, gondoltam. Vagy nem is tudtam már gondolkodni. Férfi velem ilyet még nem művelt,
nemhogy a kölykek. Mit tud ez a segédlelkész, mit tud a nyelve... az áldott, bűnös szája...
Éreztem, gondolataimmal ismét súlyos bűnben tévelygek, de ki bánta! Ő nem. Ebben biztos
lehettem. Hát összébb szorítottam a seggem, hogy elöl is szuküljön a nyílás, nyelvét ekképpen
még keményebb munkára fogjam. Keményebb munkára foghatónak bizonyult. Akkor felkapta a
fejét, azt kérdezte:

"Ez most jó?"

Reszkettem a vágytól, még többet akartam, így nyögtem:

"Igen, tisztelendő atyám. Igen... te... tedd még ezt velem... tedd... atyám, tedd ezt... tisztíts...
sikálj... jaj... jaj...!"

Tovább érdeklodött:

"Csinálták már veled ezt?"

"Soha. Még senki... soha senki..."

És igyekeztem altestemmel úgy munkálkodni, hogy üdvre legyen.

"Ó, akkor jó", - mondta alig hallhatóan, - "mert ez megtisztít, te... lányom... te bűnös kis... te..."
Büszkén éreztem, mit akart volna mondani, de még mindig komédiázott. Azt akarta volna
mondani, hogy "te kis büdös kurva... te cafat gecihús..."

Vagy nem ismertem a szava járását, épp hogyan kéjeleg ebben. Fél kézzel pimaszul
megragadtam azonban a fejét, igazítottam rajta, úgy egy félfordulatnyit, csak hogy kifejezzem:
ne jártasd a szád, te szarházi, hanem nyald a lukamat, nyalj fel... a torkomig, akármeddig!

"Nyalj ki"

"Tisztíts meg!"

Egy vicc. Most elkezdte csiklóm megdolgozását. És nekem az volt az érzésem máris, mintha
mindenem ott lenne. A szám, a két mellem, a pinám minden mélye, ott lenne. Ahogy a
nyelvével megszopta, egyszerre repített poklokba és paradicsomokba, fuldokoltam, szerettem
volna széttépni mindent, lehunytam a szemem.

Egy kis bécsi kurva emlékezései 17. rész

Ez őrület, ez őrület, ez őrület! Hirtelen elengedte ajkaival, megint a nyelvét dugta be a

vágatomba. A seggem csárdást járt az ódon, tintafoltos asztallapon. Mert ugyan mi volt a
szimpla dugás ehhez a gyönyörűséghez képest? Mintha nők ezrei meztelenkedtek volna egy
szál bőrömben...! A játék változatainak nem volt vége. Be a nyelvet, ki a nyelvet, ajkak közé a
szeméremajkat, ajkak közé a csiklót, fogak közé finoman... és a segédlelkész értette a módját.
Úgy játszott a testemen, mint hangszerén a virtuóz. Sikítani kezdtem.

"Jön... atyám, jön... elélvezek... csináld, atyám... csináld... az ég szerelmére, csináld... mindent
meggyónok... csak csináld... atyám..."

Volt ebben az "atyámozásban"valami fura. Bár nem gondoltam végig. De végre jött!

"Megvagyok... atyám..."

"Leányom..."

Így ő.

"Add a farkad, atyám. Dugd be most azt. Bassz meg. Ígérem, meghálálom."

Ilyet se mondtam még.

Azt éreztem hirtelen, hogy perdülök egyet, de ez most valóság volt, fejem beleütöttem a
tintatartóba, most következett az, amit korábban vártam - ó, de csodás, hogy mégsem ez jött
akkor!... ó, de csodás, hogy most ez is jött azért. Hanyatt feküdtem az asztalon, és a
segédlelkész belém verte. Elélvezett. Ám neki is hasonló képességei voltak, mint az Ekhard
úrnak. Mert visszazöttyent karszékébe, aztán kis kézi munka után azt kellett látnom, ígéretesen
nekilódul a farka. Így ültetett az ölébe. És ha a harmadik elélvezéssel adós maradt is, én
többször megtettem ezt helyette - a magam részéről. Olyan megható volt, ahogy ezzel a -
valóban! - tisztelendo emberrel, valakivel, akit atyának szólít emberfia-emberlánya, ily végső
bizalmas kettesben lehettünk együtt. S mert nem akartam lemondani erről az esélyről, a világ
minden üdvéért el nem árultam volna: napnál világosabb, hogy nem a sátán sötét erőinek
kiűzéséről volt itt szó. Azt mondta:

"Menj most, leányom, az ég áldjon utadon. És tudd, imádkozni fogok érted. Azt se feledd, hogy
holnap reggel eljössz szépen a templomba, meggyónsz nekem..."

Hogyan is feledhettem volna! Kitárta előttem az ajtót, hát mit látok odakint, egy osztálytársnőm
állt ott, kicsit úgy idegesen toporogva, kérdő tekintettel.

"Leányom" - mondta neki elutasító nyerseséggel a gyóntató atya, - "ma nincs reád időm. Jer
holnap..."

Hát így történt. Engem is kilökött, behúzta mögöttünk az ajtót. Mentünk hát, az osztálytársnőm
meg én, s természetesen beszélgettünk. Melanie volt ennek a lánynak a neve, az apja valami
vendéglős, s ő maga, bár tizenhárom éves csak, mint én is, már akkor tisztára "vendéglősné
angyalom" benyomását keltette. Ám épp a benyomásokról beszélgettünk, rátérek. Azt kérdezte
ugyanis ez a Melanie:

"Téged miért kéretett magához a tisztelendő úr?"

Mondtam neki. Erre ő:

"És mi volt?"

"Merthogy mi lett volna?"

"El tudom képzelni" - vihogott.

"Tessék?"

"Nyilván meggyóntad paráználkodásaidat..."

Ekkor már nevetnem kellett.

"Gyakran jártál már nála így?" - kérdezte a Melanie.

"Ma első ízben. Hát te?"

"Ugyan már... én már vagy húsz alkalommal, a Ferdinger és a Grossbauer, a Huser és a Schurdl
is állandó vendége..."

Megannyi osztálytársnőnk. Bámultam most már. De Melanie folytatta:

"Neked is bemutatta... a szájával azt a dolgot?"

"Merthogy neked?"

Ezt kérdeztem még mindig óvatosan.

"De mennyire" - nevetett ő, - "mindig a szájával csinálja aztán. A többieknek is. Csak eleinte
kacatol olyan sokat a gyónással, minden. Másodszor már mindketten tudjátok, miről van szó."

"A megtisztulás... minden... elmarad? A körítés?"

"Na, hát... De jó volt, igaz?"

"Jó" - mondtam, mert így is éreztem. Csak...

"Más is csinálta már veled így?" - tudakolta Melanie.

"Á, még senki. Először volt benne részem."

Melanie büszkélkedni kezdett:

"Hű, velem a fizetőpincér mindig így csinálja. Ahányszor csak óhajtom. Épp csak be kell
mennem a személyzet öltözőjébe."

"És ha valaki rátok nyit?"

"Dehogy nyit. Tudják."

"Merthogy...?"

"Ők is csinálhatják velem, amikor csak úgy adódik."

Aztán tovább mesélt:

"Van egy fizetőnk, ő a főúr ugye, aztán ott egy pikoló, a csapos meg a kocsis. Ezek mind a
személyzeti szobában alszanak.
Na, hát egyszer a kocsissal el kellett menni Simmeringbe. Alkonyodott már, jövünk át a
mezőkön a kocsival, és akkor érzem, hogy a Johann keze... a Johann a kocsis... ott van a
dudámon. Akkoriban még nekem is csak akkora volt a dudám, mint neked ma. Mondom neki,
mit csinál maga, Johann? Hát nem felelt, megállította a lovat, aztán felhúzta a blúzomat, hogy
meztelenül is lássa a mellem. Johann, mondom neki megint, mire véljem ezt? De már a
szoknyámat is hajtotta fel, és pucér lett a pinám. Kérdem tőle egyre, mit akar, holott jól tudtam,
a Ferdinger rég elmesélte, férfi és nő közt mi van."

Melanie kis szünet után folytatta:

"Hát lekászálódik a kocsiról, azt mondja, menjek én is. Melanie kisasszonynak szólított. Az út
mellett volt egy búzatábla. Johann, mit akar, kérdem én, ahogy mentem be vele a gabonába. De
csak feltaszított, hanyatt estem, markolászta továbbra is a mellem, gombolta ki a sliccét.

Annyi időm se volt, hogy mukk, és már éreztem a fájdalmat. De micsoda fájás volt! Hú. És a
Johannból spriccelt ki az a micsoda, és kész. Szállt vissza a bakra, engem is épp csak hogy
fölsegített, semmit se szólt. Csak később. Hogy azt mondja, a Melanie kisasszonynak otthon
meg kell mosni magát, csupa vér."

Melanie értő vigyorral sandított rám. S hogy akkor ő megkérdezte a Johanntól - mesélte tovább
-, micsoda vér az, és a kocsis azt mondta, hogy mert ő

"a Melanie kisasszony" - még szűz volt, olyan vér.

"És akkor - folytatta Melanie, ahogy egyre távolodtunk a lelkészlaktól - ugye kíváncsi lettem,
milyen is ez a vér. Néztem, hát csak vér, annyit láttam. - A Melanie kisasszony nem fog engem
beárulni, igaz? - kérdezte Johann. Keményen hátradőltem, kezem már ott volt a sliccén. Ott is
keménység. Odaadta a farkát a Johann, játsszak vele.

Majd azt mondta: - A Peter egy hazudós... - Merthogy? - Azt füllentette, már kamatyolt a
Melanie kisasszonnyal. Nagyon megmérgesedtem. A Peter volt a csaposlegény. Még hogy én
vele dugtam volna! Hozzám se mert érni soha. Pár nap múlva a Johann az istállóban lefektetett,
megdugott. Ma még jobban bemegy viszont, mint akkor."

Hát így a Melanie. Irigykedve kérdeztem:

"Mondd csak, neked teljesen bemegy... ma már... egy igazi nagy farok?"

Nevetett:
"Hát persze, már rég. A fizetőpincérünknek, a Leopoldnak akkora van, mint egy csődörnek, és
az is bemegy, de tövig, és a segédlelkészé is..."

Erre a Melanie mind nagyon büszke volt. Joggal.

"Nem hiszem" - mondtam mindazonáltal én.

"Ha nem hiszed, ne hidd" - felelte nemtörődöm módon. Kis szünet után viszont azt javasolta:

"Figyelj, mivel a tisztelendő úr engem ma kihagyott, hát én nem akarom kihagyni még ezt a
napot, bemegyek a személyzeti szobába, ott a Leopolddal dugok majd, és megláthatod. A
Ferdinger, hát eleinte ő se hitte, aztán meggyőződhetett felőle..."

Így Melanie.

"Jó" - egyeztem bele - "legyen így."

Érdekelt, milyen ez a csinos, jó testű lány, ha

"munkálkodik

". Szerettem volna látni a pucér melleit is, mindent. Játszani a dudáival. Mert a női mellek
kezdettől rettentően hatottak rám. Csöcsörészni őket - majdnem ugyanolyan jó volt, mint a
farkakat fogdosni. És titkon abban is bíztam, hogy megismerkedem megy újabb fasszal.
Melanie csak nem bírta abbahagyni:

"Pár napja megyek be a személyzet szobájába, hátha ott a Johann. De csak a Peter volt ott,
mondom, a csapos. Hát eszembe jut hirtelen a füllentése, mondom: - Hé, maga kis hazug, miket
terjeszt maga rólam? Mondta a Johann... - Hogy mit mondott a Johann? - ezt kérdi mosolyogva
ő. - Csak hogy maga engem megdugott. - Ezzel el is árultam magam persze, mert a Peter egyből
tudhatta, hogy basztam a kocsissal. Egyből láttam, miket gondolhat. Rá is kezdte rögtön: - A
Johann a füllentős. Mert én csak annyit mondtam neki, hogy szeretnék... érti a kisasszony?...
szeretnék baszni a kisasszonnyal. Merthogy olyan szép a kisasszony, meg olyan finom... és
hogy az is biztos nagyon finom lenne. De szavainak kíséretében akkor már simogatta is a
mellemet. Én meg borzasztóan megkívántam. Ahogy azt mondta, de mindjárt: - Rámehetek a
kisasszonyra? - odafeküdtem neki, csak mondtam, előbb a reteszt dugja oda, ahova kell, ránk ne
nyissanak, aztán jöhet a farka."

"Megkefélt?" - tudakoltam.

"Mit képzelsz, majd nem!"

Így Melanie.

"És a pikolóval is kamatyolsz?"

"A Maxival? De mennyire" - nevetett Melanie.

"Egyszer kilesett a Péterrel, hát másnap utánam suttyant a klotyóra, ott közölte, mindent tud, és
beárul, ha nem fekszem le vele. Jó, legyen. Aztán" - nevetett Melanie - "jó is volt, de mennyire
jó. Csak az, hogy a klotyón állva kellett..."

"Hát a Leopolddal, a főúrral mi van?" - tudakoltam tovább.

"Jaj, hát a Leopold..."

És Melanie bizalmasan belém karolt.

"Tudod, a Maxi mesélte, milyen nagy farka van a Leopoldnak. Egy igazi lófasz, mondta.
Akkora. A Leopold mindig délig aludhat, mert éjszaka ő van fenn a legtovább, és akkor
egyedül heverészik a személyzet szobájában, az ágyán. Hát egyszer fölmentem."

"Aludt még" - folytatta Melanie - "és ahogy bent voltam, rögtön rátoltam a reteszt. Erre
felébredt, én meg azt kérdem tőle: - Hát ilyen soká meg ki húzza a lóbőrt? - Szóval, hogy
alszik. A lófaszra kellett gondolnom ugyanis" - vihogott Melanie.

"A Leopold azt mondja: - Hagyjon békén, fáradt vagyok... - De én nem tágítottam, kezdtem
csikizni, erre ő meg elmarta a mellemet. Nagy nyugalommal néztem rá, ezt nem értette. Hát
fokozta a nyomást, aztán lehúzott maga mellé, akkor adta a kezembe a farkát. És akkor
láthattam, mekkora... De tényleg, ekkora!"

És mutatta két kézzel.

"Akkor rögtön dugni kezdett, de mindjárt abba is hagyta. - Kisasszony - azt mondta -, félek,
valami ártalmára leszek a kisasszonynak ezzel a dákóval, hát valami mást találjunk ki. - És
akkor jött, hogy lement, aztán szopni kezdte a lábam közét, meg mindent csinált, már te is
tudod, és azt hittem, ott helyben megőrülök. S akkor azt mondta: - Most gyerünk! - És elővette
a két dudámat, a nagy farkát betette közéjük, összenyomta őket, és elsült. De úgy, hogy
majdnem kilotte a szememet. Orrom-fülem telement."

"Hogy micsoda?" - csodálkoztam.

"A fizetőpincér... a főúr neked a melleid közt intézi el?"

"Á, hát most már nem" - közölte a Melanie - "az két éve volt. Tizenegy éves voltam akkor.
Most már rendesen megdug. De mondtam, tarts velem, megtekintheted..."

Megérkeztünk a házukhoz, bementünk a vendéglőhelyiségbe.

"Leopold" - kérdezte Melanie - "apám itthon van?"

"Nem, nem" - felelte Leopold - "a kedves papa a kávéházban van."

"És a mama?"

"Az meg még alszik."

"Hát a Johann...?"

A főpincér nevetett.

"Simmeringben."

Melanie erre:

"Akkor felmegyünk..."

A főúr:

"Rögtön megyek én is."

Apró emberke volt, szakálltalan, ráncossárgás arc, amolyan

"kínai" - csak épp az orra ferde. Ocsmány figurának találtam, de hát arra nagyon áhítoztam,
hogy lássam a dákóját. A személyzeti szoba - vagy legényszoba - jókora helyiség volt, négy
vasággyal, négy embernek még kényelmes is, a falai szép tiszták. Pillanatok múlva megjelent
Leopold. Zavarban volt kicsit, úgy láttam, de Melanie végigvetette magát az ágyon, aztán
magához intette.

"Netán" - így fordult felém a Leopold - "ugyebár, a kisasszonyka is kamatyolna egyet...?"

De válaszra se várva letérdelt, felgyűrte a Melanie szoknyáját, aztán a feje már el is tűnt
iskolatársnőm lába közt. Odaültem a Melanie fejéhez, láttam, a szeme kifordul a
gyönyörűségtől.

"Hé, ha megengeded - mondtam neki -, én is teszek veled valami jót."

És rávetettem magam, kigomboltam a blúzát, munkába vettem a csöcseit. Amivel magamnak is

jót tettem, megjegyzem, mert akkora dudái voltak, mint a Klementinének, épp csak hogy nem
imbolyogtak, mint a lopótök a szélben, hanem keményen domborodtak és meredtek. Ráadásul
olyan valószínűtlenül parányi rózsaszín hegye volt a két hatalmas gyümölcsnek. Melanie nem
maradt közömbös a csöcsörészésre, vadul vagdosta testét, de a dudái mintha külön életet éltek
volna - mert azok szintén reagáltak, csak más ritmusban. És ahogy a Leopold közben a lába
közt dolgozott, Melanie csaknem háromfelé szakadt. A pinája, a segge, a csöcsei... Hörögve
könyörgött a főpincérnek:

"Ó, ne... ó, csináld... jaj, nem bírom ki... te isten... ne... jaj, még... hadd kapjalak be én is... hadd
szopjalak... jaj, ne... csináld... ó, ó... ó...!"

Már olyan erősek voltak ezek a sikolyok és kiáltozások, hogy félnem kellett, valaki meghallja,
feljön, itt talál minket.

Figyelmeztettem is.

"Á, itt még sose hallott meg senki semmit" - nyugtatott Leopold, egy pillanatra abbahagyva
teliszáj-hadműveletét. Láttam, nyál és pinanyirok csorog ajkairól. Letörölte, így mondta:

"Most fog csak igazán sikoltozni!"

És hozzálátott, hogy maga alá gyűrje iskolatársnőmet. Melanie kihasználta az alkalmat, azt
mondta nekem:

"Most akkor nézd meg, hogy mekkora van neki."

Tényleg, soha életemben nem láttam még ilyen hosszú és görbe farkat, amilyen Leopold
fizetőpincéré volt! Nem tudtam ellenállni. Bekaptam. Leopold közben a Melanie mellével
játszott, s úgy tett, mint aki nem veszi észre az altáji történéseket. Nyelvemet is bevetettem, a
számba nem férő szárat kezemmel becéztem, és csak bámultam, milyen őrületesen hosszú.

"Na, Pepi" - szólt rám akkor a Melanie - "hagyd most, hadd dugjunk rendesen.

"Elengedtem hát Leopoldot, és irigykedve néztem Melanie punciját.

Széles, bár hoszszú combjai viszonylag kis méretű, rózsaszín popókban végződtek, s középen
rózsaszínen virított a gyönyörök vágása. Kitárva. Nyiroktól fénylett körben, és valahányszor
összepréselődtek a szeméremajkak, egy parányi "gyöngycsepp" jelent meg a sötét szőrzeten.

"Pepi, Pepi" - kiabálta Melanie - "most akkor nézd meg, belém fér-e, vagy sem..."

Látni nem sokat láthattam, de kezemnek szabad mozgása volt, így Leopold faszán
ellenőrizhettem, hol tart. Bent volt csakhamar, tövig. Melanie orjöngő hangokat adott ki:

"Ha... haah... aah... haaa..."

És csakhamar hozzátette:

"Csak a Leopold dákójától üvöltök így, de tőle mindig... haah... hahh... haaa..."

S így tovább. A Leopold meg úgy kefélt, mint egy gép. A segge az imént még fent volt, majd
újra lent, majd újra fent, újra lent, fent, lent. Mivel azonban Melanie szorosan kulcsolta lábával
a kis férfitestet, ő is minden alkalommal "emelkedett" és "zuhant" - s így csaknem szétment
alattuk az ágy. Odakapaszkodtam Melanie mellé, és láthattam, hogyan préseli össze Leopold
iszonyú erővel és ügyességgel a két hatalmas csöcsöt, de úgy, hogy bimbójuk összeér, aztán ő
egyszerre veheti a szájába párosukat. Felgyűrtem a szoknyámat, csak úgy lesz, ami lesz alapon,
hát igen, bíztam benne, hogy itt nekem is lehet részem még valamiben. S Melanie megértette,
és azt mondta Leopoldnak egy józanabb pillanatában:

"Nyald ki őt is..."

És Leopold felém fordult, én meg odatártam neki nyitott kagylómat, hát következett a
nyelvmunka, jött a körözés, az őrület - az én számomra -, kezdtem én is vonaglani, halkan
sikoltozni, olyan volt ez. A Leopold úr nyelve csaknem annyira kemény tudott lenni a jelek
szerint, akár egy dákó, és ahogy lent a Melanie punciját döfködte a farkában, ugyanabban a
ritmusban mozgatta bennem a kurtábbik szerszámot, a szájabélit. Nem bírtam magammal. De
szépen összehangolódtunk, egyszerre élveztünk el mind a hárman. Hogy ez megvolt, Leopold
már el is pályázott rögtön, mi meg rendbe szedtük magunkat. Így távoztunk a személyzet
szobájából. Másnap reggel, még az igen eseménydús nap emlékeivel, kora reggel megjelentem
a templomban.

Egy kis bécsi kurva emlékezései 18. rész

Gyóntatóm azt kérdezte:

"Tehát sok férfival paráználkodtál, leányom?"

"Igen, atyám" - így én.

"Megkúrattad magad" - szögezte le.

"Igen..."

"Szádba vetted a hímtagokat?"

"Igen..."

"Cselekedtél még más egyebet is?"

"Igen"
"Mit?"

"Hátulról is megizéltettem magam."

"Megizéltetted magad... hátulról is?"

"Meg."

"De nem a... segged likában?"

"De, tisztelendő atyám."

"Tegnap erről meg is feledkeztél."

"Atyám nem kérdezte."

Eltűnődött:

"Sajnos, valóban megfeledkeztem erről magam is. Mondd csak, cselekedtél más egyebet is?"

"Igen."

"Ugyan mit...?"

"Kinyalattam a pinámat."

Szigorúan felelte:

"Azt nem kell meggyónnod, az nem volt bűn."

"Atyám" - feleltem erre - "nem atyám esetére gondoltam... hanem hogy valaki mással is."

Rám förmedt:

"Hé, de hát azt mondtad, ezt veled még senki nem cselekedte."

"Nem is, akkor még nem" - mondtam erre én - "de utána még délután."

"Aztán ki?"

Ezt igencsak ámulva kérdezte.

"A Leopold..."

"Az meg kicsoda?"

"A fizetőpincér a Melanie-éknál..."

"Hogy jön össze mindez?"

Elmeséltem hát. Csóválta csak a fejét.

"Ej, ej... tettél netán még valami egyebet is... női testrészekkel?"

"Igen, a Melanie melleivel... meg még mások csöcsével is."

"És vérfertőző kapcsolatba keveredtél saját testvérbátyáddal?"

Továbbra sem értettem ezt a "vérfertőző" szót, de nem akartam magamra haragítani
gyóntatómat, hát engedelmesen azt mondtam, hogy igen. Kirótt egy csomó Miatyánkot,
Üdvözlégyet, Hiszekegyet, aztán megkérdezte, megbántam-e bűneimet, ellene mondok-e
ezentúl az ördögnek. Feleltem, hogy meg, és hogy ellene mondok. Akkor így búcsúztatott el:

"Menj hát, tovább ne vétkezz. Bűneid megbocsátást nyertek. Javulj meg! Ám ha ismét bűnbe
esnél, kétségbe akkor se ess, jöjj hozzám, én újra megtisztítalak. De ha egy léleknek is elárulsz
a dologból akár csak egy szót is, a poklok örök kínja lesz részed, ott fognak lassú tűzön
pörkölgetni az ördögök."

Megkönnyebbült szívvel távoztam a gyóntatószékből. Az iskolában viszont pár héten át úgy

éreztem, hitoktatónk furcsán méreget. Valahogy félni kezdtem tőle, igen, attól tartottam, pikkel
rám. Ahogy föl-le járkált a padsorok közt, kezét kedvesen a fejemre tette, megsimogatta a
hajam, de úgy, hogy érintésébe beleremegtem. Hátamat is cirógatta, így beszélt tovább az
osztályhoz. Most rájöttem, tévedek, igen, hogy mégis megkedvelt, hát szeretettel néztem utána,
ahogy sétált tovább. A következő órán feleltetés következett, vizsgaféle. Tanárunk kérdéseket
diktált nekünk, ő maga fent ült a katedrán, s egy lány mindig mellette volt, válaszolgatnia
kellett. A válaszokat is fel kellett jegyeznünk. S akkor felszólított két lányt, majd engem. Úgy
rendelkezett, álljak oda őelébe, háttal a tanári pultnak, s így az osztály nem láthatta... hogy így
mondjam, az alsó fertályomat. A tanár ült, én lábai között álltam.

"Készültél, ugye, rendesen?" - kérdezte ő, de közben baljával megfogta s vezette kezem, úgy,
hogy az máris a sliccénél járt. Nem is sejtettem először, mit akar. Hanem aztán egyértelmuvé
vált az ügy. Ahogy a nadrág slicce alatt megéreztem azt a "valami keményet". A tanár rám
nézett. Akkor még jobban odanyomta, majd elengedte kezem. Nem vettem el a sliccéről. Mire ő
ismét rám tekintett, rezzenetlen pillantása elárulta, mit akar. Bár a szöveten át csak fél kézzel,
jól megmarkoltam a farkát. Majd hosszú tollbamondásba kezdett, s én tudhattam, azt akarja,
maradjak ott vele minél tovább.

Közben mindegyre összefonódott a tekintetünk. Hirtelen kigombolta sliccét, és mint a rugós

bábuk a dobozból, előugrott a szerszám. Görbe volt, akár a hitoktatónk orra, de hatalmas, forró,
szinte égetett. Meg kellett veszni tőle. Még mindig egymást néztük, így kezdtem el lassan
dörzsölgetni a kívánt

"tárgyat" - vigyázva, senki észre ne vegyen a dologból semmit. Láttam, tanárunk elsápad.
Akkor előrenyomtam hasam, óvatosan felhúztam a szoknyám, s ő megértette. Szerszámával
meglelte, oda se nézve, a kérdéses helyet, izgatni kezdte a rúd hegyével. Néztük egymást.
Tekintetünk összefonódott. S neki egyébként szeme se rebbent, diktált tovább a legnagyobb
lelki nyugalommal. Végre kegyesen elbocsátott, visszaülhettem helyemre. Akkor a Ferdingert
szólította ki. Ment ő is, odaállt, láttam, nyomban szétteszi a lábát. S elkezdődött a velem
abbamaradt játék, de mert a Ferdinger nem volt olyan ügyes, én meg tudtam, mire kell
figyelnem, hát

"jól láttam

". Nyomban azután engem hívott ki megint.

"A füzetedet is hozd..."

S hogy ott álltam fenn nála, hozzátette:

"Írhatsz itt is."

Háttal voltam neki, állva hajoltam a katedrára, tudván, most "továbbiak" következnek majd. És
így is lett, való igaz, elkezdte felhajtogatni a szoknyámat a valagamon. Segíteni akartam, még
jobban kinyomtam hát neki hátsó felemet - közelebb, közelebb. Ő meg a már készen - és
kézben - tartott farkát előbbre s előbbre nyomta, a bejárást keresve. Mivel a bejáratom már jól
be volt járatva megint, hát részemről ebben sem volt nehéz a segítség. A farka hegyével végül
ott volt a nyílásnál, másik kezével kicsit lenyomott hát, úgy válltól, jelezve, üljek rá.
Egyértelmű volt, csak én mozoghattam, őt a manőverezése elárulta volna. Hát ráereszkedtem
lassan a rúdra, mely a lehetőségekhez képest a legmélyebbre belém is hatolt rögvest.
Fölemelkedtem megint, majd ismét visszasüllyedtem, nem kellett hát neki löködnie, az
eredmény ugyanaz volt. Előrehajolt, mint aki azt akarja látni, mit is írok, és azt sem volt nehéz
megértenem, mit akar. A mellem kellett neki, hát az öblösen az asztalra tett kezébe
belenyomtam, a blúzon át jól érezhette megkeményedett bimbóját.

Ez az egész helyzet - hogy lát, és nem lát az osztály, hogy egyáltalán a nyilvánosság színe előtt
kefélnek meg, és hogy aki e műveletet végzi velem, maga az oly igen rettegett hitoktató - csak
fokozta gerjedésemet, s hozzá jött az egészhez az a ténykörülmény, hogy moccannom,
mukkannom sem lehetett, különben... hát nem is kell mondanom, hogy különben "mi van".
Próbáltam hát ily helyzetben megdolgozni magamban a megdolgozandót, s csak ott vált szinte
elviselhetetlenné az ügy, mikor éreztem, mindjárt elélvezek... s mikor az volt, hogy

"most, most" - se sikítani nem lehetett, se vonaglani, éppen csak egy kicsit mocoroghattam,
titkon azonban külön élveztem még azt is, hogy a tudós hitoktató farka ily nagy, meg ehhez jött
az a büszkeség, hogy lefogadtam volna, legalább a fele belém is fért. Ő azonban visszafogta
bármi árulkodó mozgásomat, leszorított magára, igencsak együtt voltunk, mert a lukamat is jól
összeszorítottam, amennyire ment, aztán megint kiengedtem, megint összehúztam, hadd jöjjön,
aminek jönnie kell. És jött. De érezhettem, olyan erővel és hévvel, hogy rögtön másodjára is
elélveztem, pusztán ettől. S közben hitoktatónk a legnagyobb lelki nyugalommal diktált tovább
- az osztálynak s nekem -, és hosszasan lőtt.

Érteni persze a tollbamondásból mit sem értettem, és írni is csak olyanokat írtam le, hogy "ukk-
mukk-fukk". Mikor így kilövellette magát, vissza is csusszant belőlem, rendbe rázta magát, de
csak óvatosan ezt is, aztán hogy már a sliccét is begombolta, azt mondta nekem:

"Most visszamehetsz a helyedre."

Szinte azon minutában véget is ért az óra. Az iskolaépületből kilépve, a Ferdinger és Melanie
lépett hozzám.

"Ma téged kefélt meg a hitoktató" - mondták vihogva.

"Láttátok?" - kérdeztem ámulván és bámulván ezen.

"Látni nem, vagyis hát persze..." - nevetett a Ferdinger.

"Tudni lehetett."

És Melanie megerősítette:

"Ismerjük a dürgést..."

"Engem még nem kefélt meg" - folytatta a Ferdinger - "én csak rejszoltam neki egyet."

Szabadkézi rejsz a hittanórán. Na ja, a Ferdinger ösztövérke, csúnyácska lány volt, mindössze
két jelesül előreszökkenő mell tüntette ki. Meg a széles ülepe.

"Engem már tavaly óta kettyintget" - így a Melanie. Így aztán nyilvánvalóan én kerültem sorra,
kész. A hitoktató egy nap ott tartott tanítás után. Alighogy a többi lány távozott, felhívott
magához a dobogóra. Szót nem szólt, csak a kezembe adta a farkát, s én igyekezhettem, de most
már legjobb tudásom szerint, mert nem zseníroztak más jelenlévők: igyekezhettem végre a
legalkalmatosabban kielégíteni őt. Miután bajonettjét az általa elegendőnek vélt
tisztaságosságig ekképpen megpucováltatta, megacéloztatta, ujjával likam célszerűségig
tágította, következhetett a meglovaglás. Nagyon jól csinálta a dolgát ő is. Fél kézzel a hátamon,
szépen magához szorított, másik keze csöcsörészéshez maradt szabadon, de még arra is volt
gondja, hogy gyengéden szájon csókoljon, amitől meg tisztára meghatódtam. És mert most
senki se láthatta a történést, úgy megvagdosott, hogy azt hittem, a keresztcsontom törik belé. Öt
perc - és megvolt az egész. Spriccelt a szökőkút, felvontam zsilipeimet. Mehettem utána haza.
Ezzel a hitoktatóval történt aztán valami, ami visszaemlékezve is fáj nekem - sajnálom őt, mert
tényleg kedveltem. Nálunk lejjebb járt egy kislány, de feltűnő szépség, el nem mondható baba.
Valami építőmunkás lánya volt, nyolcéves akkoriban. Még korához képest is piciny volt, de
már szélesedett, az arca meg, mondom, csinos angyalarc, rózsás orca, szőke fürtök. Jó, hát ami
a szépségét illeti, nem mindenkinek tetszik, ha egy nőnemű lény, egyéb jeles tulajdonait
leszámítva, széle-hossza egy. Duzzadoztak viszont már a mellei. A derék hitoktató ezt a lánykát
is kipécézte, fölrendelte magához a katedrára, következhetett a bajonettpucolás, a kézi munka
más mindenféle módja, és a pici kagylót a legfinomságosabb férfihabbal megtölteni sem
habozott őkelme.

A kicsike ezt afféle aranyos gyermeki játszadozásnak hitte, beszámolt hát róla otthon - milyen
élménye volt. Anyja természetszerűleg a plafonon volt egyből, nem beszélve arról, hogy férje,
mikor az esetrol értesült, rohant bőszülten a rendőrségre; a csuhásokat amúgy sem állhatta.
Vizsgálat következett. Szegény hitoktatómat őrizetbe vették, és az iskolában azonnal nyomozni
kezdtek - keresték a további "áldozatokat". A gyerekek egymást köpték be sorrarendre, így egy
szép nap - csakhamar - apám is idézést kapott, jelenne meg valami felügyelőnél. Vitt persze
engem is. Hogy odaértünk, már nagy csapatnyi apa-anya-lánygyermek zsongott a bejáratnál, és
a zsongás a szülői keservek mindenféle változatából állt össze, apák-anyák a lánygyermekeik
előtt most már miért is tettek volna lakatot a szájukra, a szerszám neve mindenféle átkok
zaftjában forgott. Apám csak itt tudta meg, miről is van szó - nem lehetett nem megtudnia,
olyannyira szájon forgott az ügy. Kérdezte tőlem, így van-e, így volt-e. Nem feleltem,
szégyenkeztem. A hitoktató úrról a történetek egész sora vált ismeretessé. Akadtak elsős
kislányok is! Akik szépen elmesélték, hogyan adta szájukba a pipilő kakast a hitoktató úr, és
hogyan kukorékolt közben. Általános volt a felháborodás.

Melanie is az apjával jött, de náluk nem volt olyan nagy hajcihő, az apa, valahányszor a
Melanie mesélni akart valamit, így förmedt rá:

"Most aztán végre már fogd a szád!"

Jó, hát a népek a Melanie esetében még olyat is gondoltak, van, ahogy van, a Melanie jószerén
felnőtt nő, azt tesz, amit akar. Íme, a csöcshatás! Hívott végre minket is a felügyelő. Jelen volt
még egy úr, egy orvos - mint később kiderült. Fiatal, csinos férfi volt a felügyelő, láthatóan
nagy üggyel-bajjal állta meg csupán, hogy a hallottakon - kínosan? - ne vigyorogjon. De ami
engem illet, remegtem a félelemtől. Azt kérdezte a felügyelő:

"Illetett téged a hitoktató?"

"Hát illetni... engem nem illetett" - feleltem én.

"Igen, de megérintett azért, szóval tett ezt-azt?"

"Ezt-azt, igen."

"Megérintett?"

Ezt már végre megint értettem.

"Persze, meg."

"És hol?"

"Hát ahol..."
Majdnem azt mondtam, hogy ahol szokás. De inkább csak mutattam. Fura volt, hogy egy ilyen
csinos férfi jelenlétében a pinámat tapogatom.

"Értem. És mit tett... egyebekben?"

"Bennem... egyebekben semmit."

Mert hát hülye kérdés is volt ez. Hogy tette volna

"egyebekben" - amit bennem tett, vagyis belém.

A felügyelő is lejjebb szorította kérdését.

"Kezedbe adta...?"

Sejtem, apám jelenlétében nehéz lehetett ilyet megkérdeznie!

"Hát igen."

"Aztán pedig...?"

Mert hallgattam, a felügyelő bocsátkozott a tárgy kifejtésébe.

"Igen, igen, értem. Akkor a... azt a dolgot... oda is... bejuttatta?"

Szegény apám! De még mindig így volt a legkíméletesebb vele a felügyelő.

"Juttatta" - mondtam, mert egészen azért nem volt benn a "dolga". Hogy így mondjam.

"Aha..."

De a felügyelő nem hagyta anynyiban, mondhatni, nem hagyta bennem a részleteket.

"Teljes terjedelmében?"

Most akkor ez tényleg mit számított?

"Nem... teljesen azért nem..."

Hátha mentő körülmény lesz, gondoltam. Ismertem már egy-két ilyen fogalmat.

"Csak egy picit..."

A "pici" szóra apám elpirult. Egy picit.

"Úgy félig..."

Apám arca eltorzult a dühtől.

"Aha..."

A felügyelő nevetett, az orvos is bólogatott, fejét ingatta, kifejezvén: fele-fele. És ő is

mosolygott. Apám bezzeg nem. Szerencsére most már kifejezéstelen arccal nézett engem.
Mintha ő lenne a bűnöző itt, akit végre teljesen megtörtek. Mondom, nézett. Megtörten.

"Megérinteni hol érintett meg?"

"Itt..." - mutattam a mellem, és most voltam csak igazán büszke, hogy elég nagy.

"Aha..."

A felügyelő azonban most halálosan megsértett, mert azt mondta:

"Főorvos uram, nem is tudom... volt elegendő indoka, hogy ott... érdemlegesen...?"

Rajtam volt az elpirulás sora. Még hogy ez vita tárgya lenne? Szerencsére az orvos rendes volt,
azt mondta:

"Bőven..."

Tehát, gondoltam, van már mellbőségem.

"Hm?" - kérdezte a felügyelő.

"Indok megállapítható" - vált ismét tárgyilagossá az orvos. Apám is elismeréssel nézte a
mellemet. Hát eddig pont ő nem vette észre? Bőven lett volna módja rá. Nyilván azt érezte
most, hogy nem törődött eleget velem.

"És mondd csak" - így a felügyelő - "nem is védekeztél? Nem álltál ellent?"

Az ördögnek, jutott az eszembe, de csak azt mondtam:

"Hogy mit nem...?"

"Na, a kezeddel, nem lökted el?"

"Nem."

"És tulajdonképpen miért fogtad meg a... micsodáját?"

"Mert a hitoktató úr úgy akarta."

"Úgy... úgy..."

Ezt hajtogatta a felügyelő.

"De azért kényszeríteni nem kényszerített?"

Habozva feleltem:

"Nem... azt nem. Tényleg."

Éreztem azonban, hogy ez így a számomra lesz veszélyes!

"Jó, de ha ez így volt, miért hagytad...?"

"Mert ő a hitoktató úr, és..."

"A tekintélyétol féltél?"

"Ez az" - kiáltottam, szinte árulkodó megkönnyebbüléssel - "féltem."

De a felügyelő nem hagyta annyiban:

"Mondd csak, és nem adtál neki... alkalmat, biztatással se szolgáltál, hogy például... szeretnéd
ezt, nem mondtál olyat?"
A felügyelő úgy nézett rám, mint aki maga se akarna egyebet, hát így feleltem:

"Dehogy... semmit se mondtam..."

"Aha. És most..."

A felügyelő arckifejezése elárulta, hogy a döntő kérdés következik, a kérdések kérdése.

"...Arra felelj nekem, élvezted is, amit csinált a hitoktató, vagy...?"

Riadalmamban egy szó el nem hagyta számat.

"Úgy értem, szívesen játszadoztál a micsodájával?" - hangzott a felügyelő kérdése.

"Jó ég, nem!" - kiáltottam én.

"Vagy... és most az igazat mondd... amikor bedugta neked a micsodáját, az élvezetet okozott,
avagy fájdalmat netán?"

"Hát hol így, hol úgy. Fájdalmat... de nem mindig."

"Hm. Néha tehát jól is esett?"

"Néha jól" - bukott ki belőlem.

"Néha... nagyon. De csak... ritkán" - tettem hozzá, észhez térve.

"Tovább, kicsim" - erőltette a felügyelő.

"Néha fájt, néha jólesett. Néha... mi esett jól?"

"Hát, hogy mi..." - tártam szét a kezem.

"Az, amit tett veled. Szívesen tetted vele te is?"

"Dehogy, dehogy" - tiltakoztam sietve, halálos rémületben. Hiszen apám is végighallgatta az

egészet.

"Hogyan is tettem volna szívesen."

"Csak amikor te magad mondtad, hogy néha jól is esett!"

"Mit tehetek én róla... ha egyszer valaki úgy ki-be... ki-be... csinálja..."

"Na jó, jó" - engedett a felügyelő.

"Nem szívesen csináltad, de akaratlanul is éreztél olyat, hogy kellemes... hogy?"

"Igen" - fogtam rövidre.

"Kérem, főorvos úr" - fordult a felügyelő az orvoshoz - "akkor talán konstatálná a tényállást..."

Az orvos akkor felültetett egy magas székre, tisztára bódult voltam. És ahogy a szoknyám
fölemelte, volt egy olyan kábult pillanatom, hogy most megint megdugnak, kezdtem is lazítani.

"Igen" - mondta az orvos - "a tényállás konstatálható. A gyermeknek kapcsolata volt az

érintettel, fizikai kapcsolata."

Rég hallottam a "gyermek" szót. Horak úr, Ekhard úr annyira más nevekkel illettek.

"Mondd csak" - fordult hozzám ismét a felügyelő, ahogy lekászálódtam - "mondd csak, van
róla tudomásod, hogy a hitoktatónak más lányokkal is volt ilyen... kapcsolata?"

"Hát annyian várnak kint, akkor...?"

A felügyelő újra nevetett.

"Jó, azt én is látom, de te..."

Ez a "te" olyan furcsán hangzott. Mintha baszna, aztán közben mondaná:

"...de te" - ismételte - "tudsz-e konkrét esetekről?"

"Jó" - mondtam - "hát a Melanie Hoffer, aztán a Ferdinger meséltek már ilyesmikről."

"Éspedig arról, hogy velük ugyanúgy üzekedett, mint veled...?"

"Nem, a Ferdingerrel például nem kamatyolt" - tört ki belőlem.

"Kamatyolt" - tűnődött el a felügyelő.

"Ezt a szót a hitoktatótól ismered? Tőle hallottad?"

"Nem, nem..."

"Hanem akkor...? Vagy más kifejezést is tudsz erre?"

"Hát, hogy baszni, kefélni, dugni..."

Újabb elfojtott mosoly.

"És hol... szeditek össze ezeket a szavakat..., az iskolában, vagy én nem tudom...?"

"Hát mindenütt... csak úgy..."

"Mondjuk, a Hoffertől hallottál ilyet, a Ferdingertől...?"

"Jaj, nem..."

"Kitől akkor?"

"Hát ezt... ezt tényleg nem... nem tudom..."

"Nem akarod megmondani?"

"Jaj, ha csak az lenne... hát tényleg nem tudom..."

"Hm. De hogy a Ferdingerrel nem... kamatyolt, azt mondod. Vagy nem baszott, hogyan is
mondtad?"

"Hát én nem tudom, ugyanaz..."

"De hogy vele nem."

"Hát úgy tudom..."

"De a Hofferrel igen."

"Hát... hogy vele gyakran, az van... hogy vele állítólag."

"Gyakran..."

"Hát..."

"Láttad? Amikor a Hofferrel ba... kamatyolt?"

"Jó, hát egyszer láttam."

"Egyszer... de a többi alkalommal nem?"

"Mondom, hát... egyszer... láttam."

"Aha. De akkor honnét tudod?"

"Csak mert mondta, más semmi..."

A felügyelő felsóhajtott.

"Mutzenbacher úr" - mondta akkor, és fura volt, hogy most nem arról van már szó, amiről eddig
- "nos, hát nagyon sajnálom, de tényleg, hogy ilyen szomorú dolgokról kellett hallania.
Fájdalmas, hogy eltévelyedett lelkipásztorok derekas emberek leányait foszthatják meg
ártatlanságuktól... a szó bizonyos értelmében..."
Ezt nem tudtam, milyen értelemben mondja, de a papát rémesen sajnáltam. A felügyelő
folytatta:

"... igen, igen."

Ez nem volt sok, de kis szünetnek jó volt.

"A szegény kicsike nyilván átérzi, mi történt, ám az ön segítségére is szüksége lesz. Mivel senki
nem fog megtudni semmit a történtekről, van rá esély, hogy Josefine tisztessége, hogy úgy
mondjam, a régi maradjon... világi mércével mérve..."

Ami a mércét illeti, próbáltam visszaemlékezni a hitoktató farka szárára, de egyrészt én is

akartam, hogy a jó hírnév meglegyen, másfelől meg nem ugrott be most... úgy, ahogy akkor a
sliccén kiugrott. Hát mit is mondhattam volna. Hazamentünk. Ahogy közeledtünk haza, egyre
jobban éreztem, hogy ártatlanságomat a hitoktató vette el. Megfosztott - ahogy mondták -,
megfosztott tőle. Foleg azért kapta a súlyos büntetést, mert hogy deforkált... deforlázott...
defolerált engem, na meg a Melanie-t. Hogy minket így deformált, na. Belenéztem a tükörbe, a
formám a régi volt, a csöcseim még nőttek is, hát azt gondoltam: szegény hitoktató! Ráadásul
rajtunk már semmi deforkálnivaló nem volt, meg más lányokkal is nyilván csinálta... hát
igazságtalannak éreztem, hogy a mi deforkálásunk, defarkalásunk miatt, vagy micsoda, ennyi
büntetést kapott, mikor ha elosztják a sok többivel, akit nyilván szintén megbaszott így, de
mennyire... már nem volt olyan súlyos a dolog.

Csak hát mit tehettem. Az is igaz, hogy a hitoktatóval esett dolgok egész életemre kihatottak -
miként azt majd a továbbiakról szóló beszámolómban minél hívebben érzékeltetni próbálom.
Mert más káposzta - más káposzta, szóval hogy rám ez így hatott, az az én történetem,
amiképpen a Melanie története meg az, hogy rendes családanya lett, sok gyereke szaladgál a
vendéglőben, rángatják a Leopold nadrágja szárát, minden, és még sok velem egykorú lányról
is elmondhatom, hogy zsenge kicsapongásaik nem hatottak úgy az életükre, mint az enyémek
rám, de... tartsunk sort. Mégis vessük közbe: rájuk az, hogy az úgynevezett nemi érés beállt
náluk, vagyis felcsinálhatták volna őket, visszafogólag hatott az erkölcseikre, vagyis a
fogdosások és egyebek ellenében... nem úgy értem, hogy az ördögnek ellenálltak volna,
alkalmasint ilyen-olyan Wenzelek, Peterek vagy más bubik elkapták őket, akkor ők meg ezeket,
mert megnőtt a hasuk, és hogy tessék, vegyék feleségül őket, az apjuk is elkapta ezeket a
Wenzeleket, Petereket és más bubikat, és tisztes családanyák lettek, mondom, de velem nem
így történt. Tény, ami tény, ők nem lettek kurvák, mint én. Tehát csak azok az események, igen,
azok, amelyikekről a továbbiakban kell beszámolnom, csak azok tettek engem szajhává. Csak
azok határozták meg számomra a bűn útját, ahogy már csak mondani szokás. Nem bántam meg
semmit! Nem bántam meg, hogy ezen az úton indultam el - de ezt már megmondtam. Kész.
Legföljebb a dologoka, hát az sajnálatos, de ami a folyománya lett, az nem. Mármost különben,
és ez épp hogy tisztesség ne essék - vagy inkább növekedjék! -, nos, ez itt nagyon is
megemlítendő: az alacsonyabb néposztályok leányai, de a fáintosabb hölgyikék közül is nagyon
sokan töltik zsenge korukat efféle élvezkedésekkel, mint amilyenekkel én töltöttem, vagy
engem töltöttek, bizony, olyanok is vannak köztük, akik nem tudják, mire használják testüket
társnőik, kis társaik, hogyan uznek fajtalan játékokat velük - bocsánat! - papák, mamák,
nagybácsik, nagynénik, nevelőnők... és aztán, hogy mindez megvolt, és még csak azt se
mondhatom - "jól kibaszták őket" - tisztességes családanyák lesznek, rendes asszonyok,
példaképek... de ne nyújtsuk ezt, mint a rétestésztát. Kurvául rendes nők lesznek, na. A kis
kurvák.

Na, szóval... a két bátyámat inasnak adta apám, tanultak hát tovább, a Lorenz az apám
szíjgyártójánál, a Franz egy könyvkötészetben. Innentől már csak vasárnap délutánonként
láttam őket. Ami azt illeti, Lorenz jószerén szót sem váltott velem, a Franz meg elmesélte, hogy
van ott egy fiatal kis cselédlány, azt kamatyolja, ha mód van rá, nap, ha nincs, éjt. Másik
ágyrajárónk is lett, egy idős férfi, korán ment el, hajnalok hajnalán, késő este járt haza. Én
magam a díványon aludtam a szobában. Apám mellett anyám helye betöltetlen volt az ágyon.
Egy nap, hogy a felügyelőtől hazajöttünk, azt mondta apám:

"Tulajdonképp szíjat hasítanék legszívesebben a szattyán seggedből..."

De jó lett volna, ha hozzáteszi:

"te kis kurva" - de nagy puszit kapott volna érte! Ám így folytatta:

"...hogy ilyen rongy lettél..."

Jaj, vártam, azt mondja - "ringyó" - és még nagyobb puszi lett volna a jutalma. Így csak
irultam-pirultam, kezem tördeltem, kész.

"Na de" - mondta apám - "ez az én hibám is... mit hagylak mások kezére jutni..."

Ez jobb volt!

"Ilyen disznók ilyen disznók... ezek a csuhások."

S akkor jött a fogadalom és a dörgedelem:

"Hanem ezentúl majd én vigyázok rád, de úgy ám, én magam vigyázok rád..."

Beleborzongtam. Vajon hogyan is érti ezt?

"Sehova se mész, értetted? Az én engedélyem nélkül te mától sehova se mész!"

Hittanórára? Ezt gondoltam, és érdeklődéssel hallgattam apám elgondolásait.

"Nem mész" - mondta - "nem mész és nem mész."

S hozzátette:

"És itt fogsz aludni, megértetted, az anyád ágyában."

Ezen kicsit elcsodálkoztam. De ő hozzátette:

"Mert itt vannak ezek az ágyrajáróink. Hát én akarok vigyázni rád. Azt akarom, hogy magam
vegyem kézbe..."

De tényleg így mondta:

"...a becsületedet!"

Hát ott aludtam ezek után apám mellett, az anyám helyén, hogy apám a becsületemet bármikor
kézben tarthassa. Vagy én nem is tudom. O mondta, nem én! Hogy úgy tizenegy tájt - éjszaka -
hazatért a kocsmából, nem ébredtem fel rá. Csak nagyon sokadik suttogásra kérdeztem:

"Te vagy az...? Apa...?"

"Na... hol vagy, te?"

"Itt, apa" - mondtam. Tapogatózva talált meg.

"Ja, érzem..."

Én is éreztem. És a nyakamtól elindult a keze lefelé. Belém hasított valami villám, ahogy a
csöcsömhöz értek ujjai. Apám, nem apám... belém hasított ez. Csak feküdtem mozdulatlanul.

"Akkor..." - kezdte apám. Akkor. Most. Ezt éreztem. Hogy most akkor.

"...a hitoktató úr... így csinálta?, kérdezte apám.

"Mit így?"

"Ezt" - zihálta apám.

"Így" - suttogtam.

"A csöcsödön?"

Ezt kérdezte. Fogalma se volt semmiről.

De... ez csak a kezdet, gondoltam bódultan.

"Igen, papa."

"Gazember" - hörögte - "rohadt gazember."

És csöcsörészett tovább.

"Szemét állat" - és nem tudtam, nekem mondja-e, vagy a hitoktatóra. Beleborzongtam,

mindenesetre.

"És tovább? Mit csinált...?" - kérdezte apám, és pálinkaszag volt a leheletében.

"Mint apám, úgy" - mert a keze már a puncimnál járt az ingem alatt - "így..."

"Te..." - vártam, hogy jön a

"rohadt kurva" - minden, de inkább gyengéden mondta, elesetten:

"Pepi..."

Dermedt voltam. Az ijedelemtől, de meg már fel is izgultam, attól.

"Pepi... járt itt is... nálad... tényleg?"

"Igen, papa..."

"A tökével, hogy?"

Csak ámultam-bámultam. Hiszen a papa ezt mind hallotta. Akkor mit kérdi? Elfelejtette?
Ennyire részeg? Hogy fog akkor... Ezt gondoltam. Hogy fog neki menni... ilyen tök részegen?
De csak elismételte:

"A töke... ott volt neki a töke... ott volt neked... lenn?"

Lenn!

"Papa..." - próbálkoztam. Rám nehezült, zihált.

"Pepi..." - hörögte -, na, mondd..."

Mondja! És abból mi lesz? Ha mondom...!

"Papa" - mondtam, mert valami feltámadt bennem - "mit csinál a papa..."

"Csak amit a... az oktató..."

"Jaj, papa, muszáj?"

"Csak hogy tudjam...!"

Na, ő meg csak tudni akarta.

"Megbaszott? Hallod, megbaszott?"

"Jó, hát meg" - hadartam - "meg, és akkor mi van... most mit csináljak? Nem tehetek róla."

"Szerencséd..." - és pár pillanat múlva már csak a hortyogását hallhattam. Néhány éjszakánk
nyugodtan telt. Feküdtem mellette az ágyban, apám nem tett további kísérleteket. Gondoltam,
hirtelen fellángolás volt az egész. Vagy hát... nem is gondoltam semmit. Hogy szombaton
elvoltunk a kocsmában, aztán lefeküdtünk volna aludni, apám ismét közeledni kezdett.

"Te..."

És kereste a mellemet.

"Na..."

Azt gondoltam, na, jó isten, kezdi elölről. De ő biztatásnak vette.

"Te... Pepe... Pepi..."

Olyan részeg volt, hogy a nevem alig bírta kimondani.

"Igen, papa..."

"De csak... na... a hitoktató... hányszor kefélt meg?"

"Hát már nem is tudom, papa..."

"Mégis, hányszor..."

"Mondanám, de nem tudom."

"Tudni akarom, te!"

És elmarta a mellemet. Felsikoltottam.

"Hányszor?"

"Mit tudom én, tízszer... mondjuk" - feleltem.

"Tízszer! Nem húsz volt az? Harminc? Te!"

"Tízszer, na!"

"Egyszerre tíz numerát vágott le?"

Vagy úgy! Erre volt kíváncsi. Hányszor! Próbáltam ellökni. Gyötörte a csöcsömet. De aztán
lefordult rólam. Annyi volt benne a pálinka. Pár nyugodtabb éjszaka következett. De akkor egy
este újra elkezdte.

"Hallod... mit csináltál egész nap?"

"Semmit, papa."

A mellem már a kezében volt.

"Basztál, mi? Basztál egész nap..."

"Jaj, papa, iskolában voltam."

Egy kis bécsi kurva emlékezései 19. rész

"Ott basztak meg."

"Jaj, papa, az iskolában nem basszák meg az embert mindennap."

"Csak melyik nap? Csak melyik nap?"

"Papa...!"

"A tanárod, az baszott meg ma?"

"Melyik tanárom?"

Ezt kérdeztem.

"Na, ez az. Melyik?"

Próbáltam szabadulni, de már a lábam közt volt a keze.

"Papa, papa... kérem, ne... papa, ne..."

"Pepi... én nem hagyom..." - ezt hörögte - "hogy a tanárod... vagy a hitoktatód... ezt csinálja
veled..."

Ujja ott volt a vágatban. Elhúzta, szerencsére.

"Én nem hagyom... én megölöm..."

"Nem is, papa... papa..."

Ezt hajtogattam, mire ő:

"Jó... na, azért mondom..."

És elaludt. Még mindig úgy voltam vele, hogy... na ja. Csak magamtól féltem. Ez volt a baj!
Annyira felizgatott ezzel a részeges tolakodásával is. Ott volt bennem a veszett vágy, hogy
viszonozzam a közeledését. Hogy megbasszon.

Valaki basszon meg végre... és ki más, ha nem ő? Hiszen az a legegyszerűbb. Itt van velem egy
ágyban. Csak azt nem tudtam, mit tegyek. Csábítsam el? Hátha csak ellenőrizni akar,
kipróbálja, milyen vagyok? Rendes lány lettem-e? Nehéz volt ez az egész! Nehéz. De pár éj telt
csak, aztán megint a papa érintgetéseire ébredtem. Pedig olyan mélyen aludtam már. Ott feküdt,
hozzám simulva, a mellemet már le is meztelenítette, bimbóival játszott. De olyan gyengéden,
olyan érzéssel, hogy már felébredésem előtt álltak. Félálomban éreztem kíváncsiságomat, most
mi lesz, csakugyan? Sejtettem már, mit akarna ő. De rettentően szégyelltem magam, és abban
sem lehettem biztos, nem újabb "erkölcsi kipróbálásomról" van-e szó. Akkor a bal mellem
bimbóját mohón szopni kezdte. Beleborzongtam. Próbáltam mégis úgy tenni, mintha aludnék.
Apám folytatta a szopást, akkor összenyomta két kis dudámat - mondhatom már így, szépen
megnőttek -, de még mindig tartottam magam. Erre ő folytatta. Felhúzta az ingemet, de jó
magasra. Vadul kalapált a szívem. Féltem, de be is voltam gerjedve. Az ágyon ült mellettem -
és széthúzta két lábamat. Hagytam a papát, tegyen, amit akar. Mégis, hogy a hasítékhoz ért,
összerándultam. Ettől megijedt. Abbahagyta a műveletet. Úgy tettem, mintha még mindig
félálomban esne meg velem az egész. Rám feküdt. Épp csak a farka hegyével érintett meg.
Horkolni kezdtem. Nem hatolt belém. Kézi munkát végzett. Eredményesen, mert hamarosan
éreztem magamon a lucskot. Most már tudtam, mit akar. Hogy ez nem próbatétel. De tovább
játszottam az alvót. Másnap éjszaka azonban nem aludtam el. Vártam - rá. Arra, hogy mi lesz.
Színleltem persze az alvást. Mikor elhitte, rám mászott. Lemeztelenítette az altestemet. De mást
gondolt. Megint a melleimet kezdte szopogatni. Ilyeneket suttogott:

"Cukorfalatom..."
Kicsit megtáncoltattam a seggem, de úgy, hogy hihető legyen: alszom, s talán álmodom az
egészet. Nem is tudtam, ez egy szép álom, vagy netán egy rémálom. Végre úgy döntött,
elérkezett a pillanat. Szétfeszítette a lábam, nekilódult. Dákója hamarosan ott volt bennem.
Rendesen, mint addig bárkié. Úgy. Éreztem, nem színlelhetek tovább. Olyan erőteljesen
lökdösött, hogy meg kellett szólalnom.

"Apa... mit csinál..."

S mert hallgatott, és mert csak löködött, így folytattam:

"Jaj, papa... az ég szerelmére... ne..."

"Pepi..."

Így nyögött. Mi van...? Te vagy az? Hol vagyok?"

"Bennem, papa..."

Ezt mondtam.

"De nem szabad...!"

"Jesszus... alszom... aludtam, Pepi, nem tudtam, te vagy az... azt hittem, valaki más..."

Ennek ellenére sem húzta ki belőlem a farkát.

"Papa... de maga épp megdug engem... hallja?"

Ennek ellenére sem tettem semmiféle ellenintézkedést, hogy kilökjem magamból!

"Pepi... nem, ez... ez nem te vagy... Pepikém..."

Ilyet se mondott még nekem. Pepikém!

"De papa, ez halálos bűn... félek... jaj, papa... még, még... gyere... gyere, te..."

Azt sem tudtam, mit beszélek. Akartam, akartam, akartam.

"Itt vagyok, Pepi..."

És vagdosott, mint a veszettség.

"De nem, papa... ez bűn, halálos bűn... még, még... jaj, ez jó, megvagyok... papa..."

"Megvagy, az enyém vagy, Pepi..." - hörögte, és szája a mellemet kereste.

"Papa..."

Kirántotta, odaélvezett a hasamra.

"Jaj, papa..." - nyögtem.

"Ez jó volt. De forró..."

A gecijére értettem.

"Jó volt, Pepi... jó?"

"Jó, nagyon... papa... amikor csak akarja, jöjjön... én itt leszek..."

"Minden éjszaka?"

Ezt zihálta.

"Minden éjszaka" - ismételtem.

"Jaj, te..."

"Te..." - nyögtem, de aztán illendőbben hozzátettem:

"Papa, maga nagyon jó volt..."

"Pepi..."

És ez így ment tovább. Ha nem a papa lett volna az, esküszöm, bekapom, de így csak egymás
karjában aludtunk el, ennyi volt a többi. Másnap az apám olyan félénk és riadt volt, mint még
soha. Halkan beszélt velem, nem nézett a szemembe. Én sem nagyon törekedtem társalgásra,
estig nem is láttuk egymást aztán. De ahogy lefeküdt, odabújtam mellé.

"Papa" - ezt suttogtam neki - "haragszik...?"

És meztelen mellemre vontam a kezét.

"Nem" - nyögte, és ujjai táncolni kezdtek a csöcsömön - "már hogy haragudnék..."

"Csak hogy egész nap... nem is szóltunk egymással."

"Jaj, tudod, csak gondolkodtam... az egészen..."

"Min, papa, mégis... min?"

"Hát mindegy, ha az a nyomorult hitoktató..."

Elfúlt a hangja, mert a mellbimbóm vészesen megkeményedett.

"Ha az a rohadék ezt tehette veled, én miért ne..."

"Papa, de hát persze... jöjjön, én hagyom..."

"Isten nevében..."

Ezt mondta, szó szerint. Hát nekilódultam, ráültem, nekem is kellett ez a kis lovaglás, ő a
csöcseimet markolászta. Így ment pár percig, akkor mindketten elélveztünk. Szeméremből nem
csináltunk tovább semmit.

De a papa most már nappal is nagyon kedves volt hozzám. Csupa kedvesség, csak ezt
mondhatom. Ha csak egy pohár vizet nyújtottam oda neki, vagy ha elmentem mellette, ahogy
az asztalnál ült, már megérintette - a mellemet fogta meg, a lábam közé nyúlt, minden. És üzleti
ügyekről is szólt, háztartási pénzek kérdéseiről, mesélte, pénzgondjai vannak. Holott közben
ruhákat vett nekem, minden módon igyekezett kedvemben járni. Rám bízta, szedjem be én az
ágyrajáróktól a pénzt, teljességgel felnőttnek vett, így kezelt. Egyszer megkérdeztem:

"Papa, emlékszik rá, mit kellett még megtennem a hitoktató úrnak?"

Éjszaka volt, apám levert épp egy rendes numerát, ennek ellenére élénken kérdezte:

"Mi is volt az?"

"Megmutassam?"

"Na... tényleg kíváncsivá tettél..."

Így mondta. Előkotortam lelöttyedt fütykösét, a számba kaptam.

"Jó...?"

Ezt kérdeztem tőle kis idő múltán.

"Jesszus... ilyen nincs... Pepi... csináld, csináld... jaj...!"

Mert tologattam hátra már a bürkéjét. Volt rutinom a dologban. De hát ezt a papával úgy
elméletben tényleg nem lehetett volna megbeszélni. Éreztem, épp ezért, most nagyon közel
kerültünk egymáshoz.

"Papa... de a hitoktató velem meg ezt csinálta..."

Mindegy volt, hitoktató, segédlelkész, a papának tényleg tök mindegy volt. A lényeg, hogy
mutattam: flutya, lutya, mutty... A pinámat kinyalni, ezt mutattam. És most már nem játszotta
meg magát, nem mondta, hogy

"a rohadék" - és minden, hanem csak rákérdezett:

"Igen?"

Bólintottam. S odahúztam a fejét a lábam közé. És a papa engedelmesen nekilátott. Eleinte csak
engedelmesen, de aztán - vonaglásaimat érezve - lelkesen csinálta, a végén őrjöngött. Flutya,
lutya, mutty. Csak úgy cuppogott.

Így töltöttük éjszakáinkat. Abban az időben gyakran változtak az ágyrajáróink, és épp egy
kávéházi pincért fogtunk ki. Valami hírhedett kis mulatóban szolgált fel - "Cseh-Csöcs"

volt a neve. Már úgy a törzsvendégek között, mint elbeszélte. Hajnali háromkor tért haza, délig
aludt, utána végig nálunk volt, tőlünk ment munkába. Kiélt figura volt, sárgás az arca,
szénfekete a szeme, látszott rajta, nagyon hiú, mert a frizurája amolyan "tornyos" volt, ami
abban az időben ritkaságnak számított. Harmincötön jól túl járt, ennek ellenére mintha csak a
legénytoll pelyhedzett volna orra alatt, állán. Rettentően nem bírtam, tényleg, ki nem állhattam
hát, mikor először marta volna el a mellem, ráütöttem a kezére. Hagyta is annyiban. De aztán,
úgy pár napra rá, a konyhában hátulról markolt meg, lent, majd feljebb csusszantotta a kezét,
megint a melleimen próbált dolgozni.

Féltem, a bimbóim viszonozni fogják az érintését, és még félreérti. Hát dühösen pördültem
egyet, belerúgtam, eltántorodott. És azt motyogta:
"Kisasszonyka... muszáj hitoktatónak lenni hozzá, hogy megérinthesse az ember?"

A mindenit, szólni se bírtam. Így is maradt annyi lélekjelenlétem, hogy ráordítsak:

"Pofa be..."

Még sosem beszéltem így senkivel. De hát hogy nekem valaki olyat mondjon, nem?

"Jól van, jól..." - felelte ő tisztelettel.

"Magát nyilván csak egyházi személyek kefélhetik..."

Most erre már nem sokat mondhattam, mert nyilván a házbeli lakóktól tudta. Ezzel együtt sem
adtam alább.

"Figyeljen, ha abba nem hagyja, nem egyházi személyeket hívok, hanem rendőrt..."

Még sárgább lett, elnémult. Dühösen öltözködött, fejébe csapta kalapját, azt mondta:

"Na, megálljon... rendőrrel fenyegetőzik... jön még maga az én utcámba, várjon csak...!"

Gúnyosan felnevettem ennek hallatán. Mégis ő volt az, aki utoljára nevethetett. Pár hét telt el.
Mosakodtam épp, ingben alsószoknyában álltam. Apám épp távozott, benyúlt még búcsúzóul
az ingem alá, játszani kicsit a mellemmel. Ebben a pillanatban nyitotta ránk az ajtót a Rudolf -
így hívták az ágyrajáró pincért -, apám hirtelen elkapta a kezét. A Rudolf csak úgy hanyagul
odavetette:

"Bocsánat, reggelizhetnék ma korábban? Az elöljáróságra kell bemennem..."

Gondoltuk, semmi baj, semmit nem vett észre. Tévedtünk. Mert alighogy apám elment, jött a
Rudolf. Azt mondta:

"Na, ugye, a kedves papának szabad megcsöcsörésznie a lányát?"

"Miket ki nem talál" - vágtam vissza én. Elvörösödve.

"Aha, aha" - így o.

"Láttam, amit láttam."

"Semmit se látott maga" - rikácsoltam.

"Apám mindössze odamutatott, hogy retkes vagyok, mosakodjam rendesebben."

Csak nevetett. Odalépett a mosdótálhoz, elővette és alaposan megmosta a farkát. Ahogy

kiszaladtam, utánam kiáltotta:

"Nekem is jobban meg kell mosnom... a retkes faszomat."

Aztán bejött utánam, azt mondta még:

"Igen, jobban meg kell mosdanom, különben még az lesz, hogy a Pepi kisasszony jön itten
holnap, aztán tisztogatást ajánl..."

Ezúttal nem tudtam mit szólni. Hetek múltak. A Rudolf nem nézett rám, én nem néztem rá.
Apámmal jól elvoltunk, ha nem csináltuk is minden éjszaka, azért kielégületlenek nem
maradtunk, és rendben végigvettünk minden általunk ismert figurát. Az, hogy apámmal ilyen
"szoros egységben" éltem, azt a látszatot keltette, hogy távol tartom magam az élet - fiúkkal
élvezheto - örömeitől. A segédlelkész úrnál közben csak kétszer jártam, akkor is csupán azért,
hogy feloldozzon. Első alkalommal egy hét év körüli kislányt találtam nála. A segédlelkész már
levetkőztette meztelenre, a lányka ott nevetett rám így az ágyról. A segédlelkész kinyalta jól, s
ez a lánykának nagyon-nagyon örömére volt. Mint később elmesélte nekem a kicsike,
egyébként a bácsikájával, majd az utcánkból a hentessel volt efféle kapcsolata, de egyik sem
kefélte.

Persze, a segédlelkész sem próbálkozott a megbaszásával. Óvatosság kedvéért, gondolom.

Maradt a "megtisztításnál". Épp jókor érkeztem. A segédlelkésznek szüksége volt rá, hogy
méltó környezetben - pinámban - tisztuljon meg maga a szennyes nedvektől. Fölfeküdtem a
kicsike mellé az ágyra, s míg őt kiszopta, engem hatalmas lökésekkel megdugott. Másodjára
kettesben voltunk, végre gyónhattam rendesen az apámmal zajló dolgokról. A segédlelkész
összecsapta a kezét.

"Gyermekem, a poklokra fogsz kerülni..."

Persze, most már nem hittem egy szavát se, ám úgy döntöttem, végigjátszom a komédiát, de
úgy gondoltam, ezért sokat kell adnia majd. Tettem is érte, amit tennem kellett. A végén
egyetlen szót tudott csak elhörögni:

"Gyere..."

Ez már szopások után történt. Hát fordultam egyet, erőnek erejével berángattam őt magamba
hátulról, hamar jól sült el a dolog. De nem hagytam annyiban. Felállítottam neki gyors
munkával ismét, jöhetett. Vezeklő kedvem nem ismert határt. Odahaza is rendben zajlottak a
dolgok. Apám az újdonság varázsának múltán rendszeresen vasárnap reggel kúrt meg, fölkelés
előtt. Ez, ahogy ma már tudom, munkásszokás. Hétköznap fáradt a baszáshoz a dolgozó nép fia.
Egy reggel, emlékszem, épp semmi nem volt köztünk, mentem szellőztetni, kirakni az
ágyneműt, s apám váratlanul elkapott. Na, miért ne, lehajoltam - meghajolva óhajának -,
számba kaptam furkóját, mely derekasan állt. Abban a pillanatban nyitott ránk a Rudolf.

"Oppardon..." - mondta pincéres jó modorban. Mi szétspricceltünk - amit most nem úgy értek -,
apám a Rudolf után ment, hallottam a mentegetőzését.

"A lányt nagyon nehéz kiráncigálni az ágyból" - ezt mondta - "mindenféle módszerhez kell
folyamodni."

Rudolf csak nevetett. Hogy apám visszajött, azt közölte velem:

"Semmit se látott. Nem így viselkedne."

Nem feleltem, ám meg voltam győződve az ellenkezőjéről. Apám épp csak elvonult, már tört
rám a Rudolf.

"Na, kis kurva" - mondta - "ma úgy láttam, apád mosdatott."

Mivel csak ingben voltam, mellem elé kaptam volna egy törölközőt, de lerángatta.

"Ne játsszál velem..."

Csak most jöttem rá, tegez, most döbbentem arra is, hogy az imént lekurvázott. Ebbe
belebizseregtem.

"Együtt őriztünk disznót" - mondtam - "hogy tegez?"

"Te magad vagy egy kis geci disznó. Akit a saját apja kúr meg éjjelente."

"Nem kúrt meg..."

Ezt mondtam. Az meg, hogy éjjelente, igaz se volt.

De erről már tettem említést itt.

"Pofa be" - ripakodott rám.

"Talán letagadod, amit láttam?"

"Semmit se látott maga..."

"Igen? Talán nem volt a szádban a farka, talán nem nyomott meg épp az ágyon, soha, soha?"

"Soha..." - feleltem. Csak azért úgy egy kicsit bizonytalan hangon.

"Nézzünk oda... még hogy! Láttam, mit műveltetek. És hogy te szoktad előhúzni a farkát neki a
nadrágjából, úgy szopod!"

"De nem igaz!" - visítottam.

"És láttam, ahogy kinyal" - vágta ki a nagy adut. Hát ezt nem találhatta volna ki! Összetörten
álltam.

"Rács mögé dugnak titeket a dugásaitokért!

Ez közönséges fajtalanság, vérfertőzés! Hogy apa és leánya..."

A vérfertőzés szóval végképp halálra rémített.

"Megyek a rendőrségre" - mondta akkor.

"Bejelentést teszek."

Könyörgésre fogtam a dolgot.

"Kérem, kérem... ne! Bármit megteszek, csak ezt ne..."

"Megyek" - mondta eltökélten. Még eltökéltebben az ajtó s Rudolf közé vetettem magam.

"Ne, ne...! - kérleltem.

"De, de" - erősködött ő. Próbáltam sliccen ragadni. Ellökött.

"Kis kurva" - vágta oda.

"Rács mögé duglak."

De a szeme olyan furcsán villant, mikor azt mondta: "duglak". Hát van remény!

"Rudolf úr, ne tegye... mindent megkap tőlem, csak ne menjen a rendőrségre!"

"Mindent?"

Ezt kiáltotta, azzal már tépte is le rólam az inget.

"Jó" - mondtam én. Odaköpött a pinámra.

"De nekem te nem kellesz" - sziszegte - "én az igazságot akarom. Megyek, följelentelek
titeket."

"Ne" - sikoltottam.

"De...!"

Ugyanott tartottunk.

"Rudolf úr... még többet is megkap tőlem, mint bárki más" - blöfföltem - "csak ne tegye ezt
velünk."

"Na, nézzük, mi lesz az a több" - mondta.

"Bármi, amit akar!"

"Gombold ki a sliccem" - rendelkezett. Hogy ez megtörtént, kiszökkent a farka - vékony,

szőrtelen rúd, de jól felállt. Mellém mászott az ágyra, aztán rám, így mondta:

"Na, és rángasd be magadnak!"

Nekiláttam, hát sikerült. Örültem, hogy akkor mégse megy a rendőrségre. Tényleg meg akartam
adni neki mindent. Mindent - de mi az? Először gondoltam erre. De aztán átadtam magam
löködése gyönyöreinek.

"Jaj, Rudolf úr, de jól csinálja" - mondtam elvtelenül.

"Még... még..."

Közben magam is belejöttem. Kívántam már a Rudolfot.

"Bassz, te ócska ribanc, bassz..." - hörögte. Basztam. Hogy megvoltunk, azt mondta:

"Mától gyakrabban kapom meg a kicsi Pepit, igaz?"

"Amikor csak akarja, Rufold úr" - mondtam.

"Láss hozzá, még egyszer kellesz" - rendelkezett. Hozzáláttam. Kis idő múlva újra elsült neki.
Hevertünk egymás mellett, csatakosan. Váratlanul megkérdezte:

"Gyakran kúrsz apáddal?"

Tagadni akartam a dolgokat.

"Nem... soha. Ma vetemedett erre először."

Kezembe adta a szerszámot.

"Ne hazudj" - mondta, és némán felszólított, reiszoljam, állítsam fel.

"Jaj... megvagyok megint..." - így kiáltottam.

"Rudolf úr egy varázsló."

"Varázsolj el engem is" - mondta. Tovább dolgoztam a farkán. Miközben ő egyre nyaggatott:

"Na... gyakran baszol apáddal? Gyakran...?"

"Néha..."

"Mikor, éjszaka?"

"Többnyire."

"És jól kefél?"

"Jól."

"Ki csinálja jobban, ő vagy én?"

"Maga Rudolf úr, maga... sokkal jobb, mint apám."

"Ne hazudj, te kurva..."

E szó hallatán ismét begerjedtem. Testem megvonaglott, azt nyögtem:

"Jön megint... na látja, Rudolf úr..."

"Hm" - ennyit mondott csak. Mozdulni se bírtam, úgy elélveztem. Rudolf úr folytatta:

"Szájjal is csinálod?"

"Persze."

"És ő neked?"

"Ő is nekem."

"Kinyalja a... lukadat?"

"Ki."

"És az finom?"
"Nagyon."

"Kinyaljam neked én is?"

"Ki, ki!"

Talán félóráig is dolgozott így, úsztam levemben - és boldogságomban.

Végre ismét felhördült:

"Most én jövök! Most én lövök! Nézd, elsült megint!"

Erre nagyon büszke volt. Lehetett is, mert akkorát spriccelt a töltet, hogy a csöcsöm is lucskos
lett tőle.

"Rögtön tudtam, hogy meg foglak baszni..."

Ezt mondta.

"Miért?"

"Mert hallottam a dolgodat a hitoktatóval. Aztán hogy apád mellett alszol..."

"Nem én akartam, hanem ő..."

"Na, a helyében én sem akartam volna mást" - nevetett.

"De senkinek se mondja el, igaz?"

"Mit mondanám el! Amíg hagyod, hogy basszalak..."

"Persze... sőt!"

Vigyorogni próbáltam. Basszon, ahol ér."

Csak a rendőrségre ne menjen!

"Apáddal... azt már rég tudom" - folytatta.

"Honnan?"
"Merthogy meglestelek titeket. Párszor... vasárnap kora reggel."

És elmondta, mit látott. És igazat beszélt!

"Hát akkor mától a nom vagy" - jelentette ki.

"Akkor két nőm van már."

"Ki a másik?" - ámultam.

"Majd meglátod még..."

Azzal elpályázott. Valahányszor pedig apám munkába ment reggel, rám nyitott a Rudolf, azt
kérdezte:

"Na, milyen volt ma éjszaka?"

És köteles voltam beszámolni neki. Megkefélt-e apám, avagy sem. Azt is tudni akarta,
lefekszem-e más férfiakkal. Ám annyi eszem nekem is volt, hogy a segédlelkészről hallgattam,
mint a sír. Rudolf nem kefélt meg mindennap, néha csak a mellemmel játszott, jelezte birtokosi
viszonyát. Vagy az ujjával billentyűzött végig, mikor hogy.

"Ma" - közölte velem ilyenkor,- "nem áll a bál. Állt a bál a másik szeretőmmel..."

Meg se próbálta, mire mennék vele a történtek ellenére. Én meg nem erőltettem, mert a Rudolf
urat valami fura módon nem bírtam megkedvelni. Igaz, nem is utáltam már. Ravasz embernek
tartottam, lomposnagy ravaszdinak; ezt nem a farkára értem. A segédlelkészhez úgy kéthetente
jártam. De most már szó nem esett bűnbánatról, vezeklésrol, megtisztításról. Egy nap például se
szó, se beszéd, ahogy beléptem, pucérra vetkőztetett, kinyalt, megkefélt, utána leszopatta
magát, megkúrt másodjára is, közben csupa disznóságot beszélt és hörgött, egyebet se. Utána
végre ugyanúgy tudtam érintkezni vele, emberileg is, mint a többi férfival, ha rám feküdt, vagy
ha lovagoltam rajta, tegeztem is már. Rudolf továbbra is jól bánt velem, apámra végképp nem
lehetett panaszom, simán folyt az élet.

Egy kis bécsi kurva emlékezései 20. rész

Mostanság, ha apám reggel, öltözködéskor elmarta a mellem, vagy bárhová odakapott rajtam,
nem nyugtalankodtam, mert tudhattam jól, a Rudolf alszik. Sőt, elfordul, hogy még én évődtem
vele aztán:

"Hé, ma rajtakaphatott volna minket reggel a papával..."

"Megkefélt...?" - Így ő.

"Á, reggel nem... vagyis ő soha..."

A Rudolf összevonta szemöldökét.

"Mindig csak smárol."

"Hát azért."

Engedékenyen tette hozzá:

"Valami kis örömöt ő is megérdemel."

És egyre azt hajtogatta, hogy mióta baszhat velem, nem leskelődik. Hittem is, nem is, de valaki
szavában csak bíznunk kell, és apámnak is ezt mondtam, dolgunk kezdetén, mindig, ő azonban
gyanakvó maradt.

"Vigyázz, te..." - figyelmeztetett, mikor a második numerákat kértem tőle, megannyiszor -

"hazajöhet a Rudolf..."

Vagy ha olyankor történt:

"Jöhet a Rudolf..."

Értelemszerűen azt feleltem:

"Á, nem jön az még..."

Vagy:

"Alszik az még..."

És így.

Apám egy reggel, évődés közben, lemeztelenítette a melleimet - amihez nem sok kellett persze
-, csókolgatni kezdte a csöcsöm bimbóit, játszani kezdett velük, esküszöm, jól is esett, ahogyan
ez, igen, ha a mellem szopja bárki, a mai napig nagy kéjt okoz nekem, azonnal megkívánok tőle
bárkit, és kész vagyok akármire. Mivel apám is hálóingben volt még, alsónadrág semmi, hamar
el tudtam marni a szerszámát, munkába vettem, hogy munkára foghassam. Begerjedt, ledöntött
az ágyra, látott volna hozzá, de most énbelém szállt valami félsz, mondtam:

"Ne, papa... jöhet a Rudolf..."

"Á, mit, alszik az" - így ő - "meg aztán úgyis mindjárt elsül."

Feltápászkodtam azért, így munkálkodtam a farkán, mondtam neki, jó, jó, de siessen.

"Annyira azért ne..."

És visszadöntött az ágyra. Jó, verje be, gondoltam, hamarabb elélvez, baj nem lehet. Mármint
ami a Rudolfot illeti. Hogy bennem volt már, persze nagyon finom volt, könyörögtem,
erősebben, gyorsabban, ki-be, nyögtem, hogy milyen jó, milyen jó. És hogy én mindjárt
elélvezek, azt sem titkoltam.

"Na, pár lökés, aztán elsülök" - biztosított. E pillanatban pedig - pontosan, amikor a magömlés
bekövetkezett - megtörtént, amitől úgy rettegtem. Nyílt az ajtó, lépett be a Rudolf.

"Szomszéd úr" - kérdezte - "maga meg mit csinál itt?"

Apám ettől úgy megijedt, hogy lemászni se bírt rólam, sőt, tovább löködött, még kéthárom
dugattyúzás erejéig, hogy minden kimenjen belőle. Mert most már úgyis mindegy volt, és
ebben igazat is adtam neki. Akkor azért végre felugrott, zihálva állt oda a Rudolf elé. Csak hát
mit is mondhatott? Igaz, a Rudolf se szólt, így bámulták egymást. Én magam az ágyon
maradtam, pucéran, szétterülve, mert mi a nyavalyát tehettem volna.

"Először is takarjuk be a kislányt" - mondta a Rudolf, de én akkor már kaptam is magamra a

szoknyám, blúzom. Vagyis hogy a blúzom csak kaptam volna, mert a Rudolf azt mondta:

"A didiket ne. A meztelen didik engem nagyon megragadnak."

Jóllehet ő szokta a dudáimat megragadni! De mindegy. Apám továbbra se talált szavakat. A

Rudolf annál inkább. Úgy kezdte a kérdezgetést, ahogyan az a csinos felügyelő csinálta a
rendőrségen:

"Hát szomszéd úr, halljuk, mit művelt itt a leánnyal?"

"Rudolf úr" - dadogta apám - "könyörögve kérem, ne akarjon engem tönkretenni..."

"Ugyan már, szomszéd úr, kinek mi köze ahhoz, hogy a lányával mit csinál. Ezt nekem ne is
mondja."

"Jaj, viccel, Rudolf úr?" - így apám.

"Özvegy ember vagyok, a keresményem szinte semmi, nem kapnék nőt magamnak... aztán a
kezembe élvezni örökké, az is unalmas..."

"Szomszéd uram" - így a Rudolf, - "én senkinek a magánéletébe beavatkozni nem szoktam...
hányszor mondjam, hogyan mondjam..."

"Rudolf úr" - mondta azért csak apám - "fogadja szent esküvéssel, de itt a leány színe előtt... és
istennek színe elott, hogy elfelejti a látottakat..."

Rudolf úr ezen valami rettenetesen jót nevetett.

"Szomszéd úr, szomszéd úr" - mondta - "felejtsem el, hogyan kell baszni? Akkor én nagyon
rosszul járnék, nem gondolja?"

"Nem így értettem, tudja maga azt jól, Rudolf úr" - így apám.

"Könyörgök az élő szentekre, esküdjék..."

"Nem esküdözök én sose" - mondta a Rudolf úr - "mi a francot ér az olyan... ellenben öltözzék
fel, aztán jöjjön ki utánam a konyhába, de hamar, ott majd váltunk pár férfias szót..."

Apám nekivörösödve öltözött, ment ki a konyhába - ott azonban nem volt már senki, a Rudolf
úr a jelek szerint elpályázott. Apám egyszerre holtsápadt lett.

"Ha ez engem följelent... hát agyonverem, aztán legyen, aminek lennie kell!"

Ezt mondta. Ám én szentül megfogadtam, hogy másképp oldom meg a dolgot. A Rudolf úr az
én részemről se fogja megúszni, ha bármi piszokságot csinál. Elaludtunk, felébredtünk megint,
semmi nesz. Megint elnyomott minket az álom, hát egyszerre csak arra ébredünk, hogy kint
valami zaj van. Léptek... Jó ég, a rendőrség? De csak a Rudolf úr volt az, megismertük a
szokásos kis zajairól, és fingott is egyet.

"Próbáljunk kimenni hozzá?" - kérdezte apám.

"Próbálja meg, papa" - tanácsoltam. De mire lekászálódott volna az ágyról, már jött is be a
Rudolf úr.

"Alszunk, alszunk, szomszéd úr?" - kérdezte.

"Van mit kipihennünk?"

"Jaj, Rudolf úr" - kezdte apám - "ne vicceljen már, örülök, hogy jön, legyünk már jóba..."

A Rudolf erre ugyanolyan lendületesen, ahogy apám beszélt, közölte vele:

"Hagyja ezt, engedje ki hozzám a konyhába a Pepit..."

"Mit akar...?"

Apám lezöttyent az ágy szélére, mert már állt volna fel az imént. Rudolf közönyösebb hangra
váltott:

"Mondom, eressze ki hozzám a konyhába a Pepit..."

Fenyegetően még azt is hozzátette:

"Mert hogy nyilván nincs a dolog ellen semmi kifogása...

"Apám értett a szóból, nem is mondott semmit. Rudolf meg csak várt. Apám akkor odasúgta
nekem:

"Menj hát, Pepi... tudod, hogy itt nincs mást mit tenni..."

Így mondta, de nagyon szomorúan. Szaladtam hát a Rudolfhoz, az meg úgy ráncigált be a
konyhába csaknem, mintha a zsákmánya lennék, aztán már zárta is be mögöttünk az ajtót.

"Na, gyere akkor" - ezt mondta. Az ágyra mutatott. Végigfeküdtem. Ő mellém. Nagy
lihegésekbe kezdett. Nem értettem, mi ez. Azt mondta akkor:

"Most egy félórát eltöltünk így, utána visszamész hozzá, azt mondod neki, hogy a lelket is
kibasztam belőled... hallod?"

"Baj lesz abból" - intettem.

"Ugyan már, nem mer csinálni semmit, fél, hogy följelentem" - mondta Rudolf.

"Meg hát ő maga engedett ide téged."

Feküdtünk, semmi nem történt. A Rudolf megint rákezdte azonban:

"Világos akkor? Visszamész nemsokára, azt mondod, úgy megbasztalak, ahogy férfi téged még
soha!"

"És akkor miért nem csinálja velem, tényleg?"

"Mert a szeretőmtől jövök, kettőt ketytyintettem vele, hát nem nagyon menne."

"Az sose biztos" - mondtam én - "tegyünk egy próbát..."

"Minek, csak mindkettőnknek rossz lesz..."

"Adja ide" - rendelkeztem. És tényleg az volt bennem, hogy nagyon jó lenne a Rudolf fasza
bennem.

"Hát tehetünk egy kísérletet" - így ő.

"A számba veszem..." - kezdeményeztem a szokott módon.

"Persze, persze, de várj... mutatok valamit, hogy neked is legyen valami kis örömöd közben..."

Meg kellett fordulnom, de úgy, hogy a farkánál legyen a fejem, a szájánál a pinám. És akkor
kölcsönösen nekiláttunk. Én szoptam neki, ő meg hozzálátott, hogy kinyaljon. Való igaz,
újdonság volt számomra ez a figura, de rossznak igazán nem nevezhettem az érzést. Igaz,
fittyedt farkával nem sokat értem el, de ő úgy dolgozott bennem a nyelvével, hogy a végén
egyfolytában élveztem. Ha nincs ott a szobában az apám, úgy sikítottam és nyögtem volna,
mint még talán soha, de nem akartam rossz érzést neki. Mintha tényleg megvolna a
rendességnek mindig a jutalma, mert lássunk csodát, a Rudolf fütyije éledezni kezdett, hát
nemsokára ott lovagolhattam rajta, és most is annyi volt csak, hogy mondtam:

"Pszt!"

Kértem, ő se nagyon hörögjön meg fújtasson, ismétlem, a papa miatt. Hát így tevékenykedtünk,
aztán mikor elsült neki, akkorát taszított rajtam, mint tényleg, mikor a ló leveti lovasát,
csaknem az ágy alá penderültem. Azt mondta:

"Menj most vissza..."

Féltem azonban, mondtam is a Rudolfnak:

"Te... muszáj? Úgy félek..."

"Viccelsz?"

Ezt mondta gúnyosan.

"Ha akar valamit, majd megmondja nekem. Emlékeztesd rá, ő küldött ki velem..."

Küldött ki! Hát igen, kiengedett... de tényleg inkább küldött. Visszasuttyantam a szobába.
Apám mereven nézett rám. Mármint merev tekintettel. De fölmerevítettem volna lent, hogy
meglágyítsam! Bonyolult az élet! Megkeményíteni a farkát, hogy megenyhítsem a szívét.

"Na...?"
Apám egyszerűbben vette a dolgot. Éreztem, kezdek mindent kicsit túlbonyolítani.

"Igen...?" - mondtam válaszul.

"Mi a fasz volt? Így apám. Mély ráérzéssel.

"Hát... semmi."

"De mit akart tőled?"

"Ugyan, papa..."

"Azt?"

"Azt..."

"És...megkefélt?"

"Mit tehettem."

"Mit tehettél, mit tehettél..."

Láttam, a farka nem szorul külső segítségre. Az ágyra lökött.

"Bevegyem?" - kérdeztem. Megrázott.

"Hát már ez is megbaszta, már ez is megbaszta... ezt a rohadt kurvát, a lányomat... ezt a rohadt
repedtsarkú kis kurvát!"

Repedtsarkú, ezt mondta! Repedtsarkú! Szívem hevesen vert. De akkor már nem erről volt szó.
Hanem hogy úgy beverte, mintha a hasamig menne föl a dákója, vagy a torkomon akarna
kijönni.

"Papa" - nyögtem - "de jó vagy... papa!"

"Mit... csinált..." - lihegte.

"Talán a szádba is beverte?"

"Papa... megvagyok... jaj... elélveztem!"

"Azt mond... a szádba is bevetted?"

"Be, mi van abban, papa...?"

"És kinyalt?"

"Ki, de..."
Kikente a serpenyőt, volt erre ez a konyhai kifejezés is, a Leopoldtól hallottam, mikor a
Melanie-vel csinálta.

"És nála is... elélveztél?"

"El, papa... nem mindegy az? Csak jó, annyi. Más semmi."

"Más... semmi?"

Ezt már ordította. Mert odalövellte a teljes adagot a kellő helyre. Legalább ezen túlestünk,
gondoltam. Pár napra rá ünnepnap jött. Apám közben egy szót se váltott Rudolffal - s Rudolf
vele, világos. Egyikük akkor aludt még, mikor a másik elment; a másik akkor még, mikor a
másik hazaérkezett. Mármost ezen a pénteki napon vacsoráztunk épp, apám még pipázott, s
Rudolf akkor hirtelen hazaérkezett. Fél kilenc volt, szokatlan óra. Szívélyesen köszönt ránk,
mindjárt, hogy kopogás nélkül benyitott - és letett két flaskó bort az asztalra.

"Istennel, szomszéd uram" - kiáltotta - "nem kortyintunk egy kis borocskát?"

Apám, aki nagy "issza" volt (bor, sör, pálinka), mosolyogva igenelt:

"Igen, igen..."

S hogynézott:

"Hogyne, hogyne..."

A Rudolf meg barátságosan:

"Semmi harag, hm?"

"Hát semmi, semmi..."

Így apám.

"Szomszéd úr" - rikkantotta a Rudolf - "kegyed egy fess úr, egy fess ficsúr, mondhatnám
csaknem. Tehát semmi gond, aki kérdi, az bolond..."

"Hogy gond? Ej" - így apám - "már a Pepi miatt tényleg ne legyen..."

"Megfelezzük, s vígan tesszük" - mondta a Rudolf - "igaza van a dalnak."

"A dalnak, a dalnak..."

Így apám, s már jócskán a borosflaskókra sandított.

"Csak van egy kis személyi kérdés"

Így erre a Rudolf.

Apámra rá volt írva, hogy attól fél, a Rudolf netán kiküldi a konyhába az egyik flaskóval, aztán
a másik flaskó társaságában engem bőséges kamatyolásra fog. Nem erről volt szó.

"Négyesben szép az élet" - mondotta a Rudolf. Ez kezdett érdekes lenni. A flaskók egyikét
akarja bedugni nekem, vagy mi?

"Igen...?" - mondta apám, de állítom, fogalma sem volt, mire mondja.

"Van nekem egy..."

S a Rudolf dalra fakadt.

"... szép szehe-re-he-tő-hőm...!"

"Ó, persze, persze" - így apám.

"De itt van, künn a gangon" - mondta ünnepélyesen a Rudolf.

"Hát fáradjon beljebb, ne kéresse magát" - lelkendezett egyszerre apám - "szívesen látjuk."

"Ó...!"

A Rudolf ennyit mondott csak, s már ment is ki. Aztán rögvest jött is be, és kézen fogva
vezetett egy kis tizenöt év körüli csöcsösséget. A lánynak pisze orra volt, hasadt szája, és talán
a melle se volt olyan nagy, mégis csöcsösségnek nevezem, maga a teste annyira karószerű volt.
Ez volt hát a Rudolf úr szeretoje. Nézzünk oda. A társalgás, ha keservesen is, elkezdődött.

Rudolf nagyon vidám volt, így mondhatnám: víg... vidulós... vidor..., de ezek már csak mai
szavaim. Meg elsősorban akkor azért a szeretőjét figyeltem, a Zenzikét - a Cencit, így is
mondhatnám -, aki a Rudolf minden szavára úgy nevetett, mintha a szájával élvezne bele az
isten levegőegébe. Na, és hogy az apám is mind többet nevetett, azt nem lehetett nem
észrevenni, s ahogy a flaskókból fogyott a bor, úgy nőtt bennünk, nőttön, igen, nőttön-nőtt
bennünk a spiccesség. Mi mást is tett volna. A borból alig volt már, mikor a Rudolf átölelte a
Zenzit, de úgy, hogy a csöcse jó alaposan a kezében volt. Kiállította a Zenzi csöcsét, na.
Apámnak - úgy éreztem. Mert azt mondta a Rudolf:
"Azért ezek a dudák, szomszéd uram, ugyebár..."

A Zenzi nevetett, apámra kacsintott. Apám ittasan vigyorgott, böffentett is egyet diszkréten.

"Csak nyomja meg, hátha még szólni is fog az egyik vagy a másik" - nevetett a Rudolf.

"Töf-töf-töf" - mímelte a szájával. Hogy a Zenzi dudái hogyan "szólnának". "

Ó..."

Esett zavarba a papám.

"Na nem, na nem" - erősködött a Rudolf - "már persze, csak ha nincs kedve ellenére."

Apám elmarta a Zenzit, Rudolf meg elengedte a kis dögöt, aztán egyből hozzám csapódott.

"Hát igen" - kezdte akkor rögvest - "a Pepikének is megvannak a maga erényei... egyre
keményebb a melle, például... töftöf-töf... szép almák, akár a Zenzi dinnyéi, ugyanolyan
szépségesek..."

És tisztára unzsenírt a papa szeme láttára a kezében voltak már a melleim, a markolászás is
zajlott.

"Csak nem olyan hegyesek, mint a Zenzi csöcsei, meg másképp domborulnak... de már nagyon
domborulnak, maga nem így látja, szomszéd úr?"

Apám helyett a Zenzi válaszolt. Így:

"Hi... hi... hi..."

Jó, a Rudolf folytatta:

"De ez így csak az elmélet. Zenzi, mutasd be a csöcseidet az úrnak."

Az úr apám volt. Zenzi engedelmesen kigombolkozott. Mosolyogva közelített ekképpen apám

felé. Tényleg figyelemre méltóan álltak a mellei, a bimbók olyan... feslettek voltak. Úgy értem,
mint frissen feslett bimbók. Na. Ha én mondom. Viszont a Rudolf azt mondta apámnak:
"Tessék... vagyis hogy' tetszik?"

"Hű" - így papám - "nagyon szépek... nagyon, nagyon..." - hebegte. S ki is nyújtotta a kezét,
ugráltatta a Zenzi csöcseit, és a csöcsök készséggel ugráltak, mit is tehettek volna.

"Hát akkor... egy kis reváns, nem igaz, szomszéd úr? Hogy?"

A Rudolf gúnyosan nevetett.

"Ki-ki adja a maga... gyümölcseit."

Zenzi csak nevetett.

"Na, Zenzi" - rendelkezett a Rudolf - "lépj közelebb az úrhoz, játszódjatok kicsinykét."

A kis nő engedelmesen gombolta ki apám sliccét, ügyesen előkotorta a faszát is, aztán
simogatni kezdte az egyre keményebb rudat, majd a tojásokat vette munkába. Közben egyre
apám arcába bámult, és a rúd- és tojás-munkától, ritmusától teljesen függetlenül vihogott.

"Ha meg akarja kefélni a Zenzit, hát tessék, tessék..."

Így nevetett a Rudolf.

"Reváns, szomszéd úr, ki-ki adja a magáét."

Apám bajonettja már csaknem olyan fényes volt, hogy egy táborszernagy előtt defilírozhatott
volna vele, de szólni nem szólt - mármint apám -, és a bajonettja is odább volt még kicsit a
csurran-cseppentől.

"Zenzi" - kiáltotta a Rudolf - "az úr téged most megkefél, értetted? Hát mit teszel?"

Zenzi már emelte is a szoknyáját, akart apám ölébe ülni, a Rudolf azonban jelezte, hogy
félreértés!

"Zenzi" - kiáltotta épp ezért - "mit csinálunk először is?"

Ezt végre megértette a nőcske, és apám farka pillanatok alatt eltűnt a szájában.
"Na jó, szomszéd úr" - mondta a Rudolf - "maguk már sínen vannak, kellemes folytatást... én
addig a Pepit elviszem a másik égtájba..."

Így mondta. Vagyis a konyhába, gondoltam. Apám csak bólintott.

"Hallod, Zenzi" - mondta továbbá - "hagyd már a szopást. Hagyd, hogy a szomszéd úr rendesen
megkeféljen... na, szomszéd úr, áll a dolog? Én közben baszok egyet a Pepivel."

De közben a Rudolf úrnak eszébe juthatott valami. Hogy elég széles az ágy, nem visz ki mégse
a konyhába. Elosztottuk hát a felületet, a Rudolf hanyatt vágott engem, aztán nekem esett. De
apámék már előbbre tartottak. Hallottam a Zenzi nyögéseit, hörgéseit, meg hogy azt mondja:

"Na... szomszéd úr... dugja be szépen... bassza meg a kicsi Zenzit... baszsza meg, de alaposan."

Sejthető, hogy e szavak minket sem hagytak közönyösen. A Rudolffal a szomszéd ágyon
hevesen nekiláttunk. Nem is volt semmiben semmi hiba. Szép kvartett voltunk, ahogy zeneileg
mondják. És szólt is az egész. Az ágyak reccsenéseit nem leszámítva. Apám parancsszavait
hallhattam:

"Ide a dudával... ne legyél skót!"

Ilyen viccesen tud fogalmazni az én apám?

"Hétrohadását, Pepi" - hörögte közben a Rudolf - "hétrohadását neki, el ne siessük már, nagyon
ráérünk... az apai ágyban mindig van idő..."

És apámnak odaszólt közben:

"Most lettünk csak szomszédok igazán, nem igaz?"

Vicsorogva feleltem:

"Jövök, te... hét... szent... rohadását. Elélvezek!"

Na tessék! Apám is gyengéden simogatott meg, a Rudolf is, és talán a Zenzi téveteg keze is ott
kotorászott dús pinaszőrömben.

"Jaj... jaj... jaj!!!"

Merthogy elélveztem, hétrohadás. A Zenzi meg apámnak ilyeneket hablatyolt:

"Baszod... baszod... baszod a kicsi Zenzit... papa! Basszál, ne kímélj... papa... te... te rohadt
szemét... de jó a farkad... de jól baszol!"

És így ment ez tovább.

Hörögtünk, élveztünk, geciztünk, inni nem lehetett, mert a flaskók rég üresek voltak. Még
meghúztam volna az egyiket, de csöpp se volt benne, hát hallgattam a Rudolf hívó szavára,
elfogadtam, amit a lába közt felkínált:

"Nesze... ezt húzd meg..."

És jött is rögtön, többet ért, mint a flaskók bármelyike. Hogy viszont mindent kifacsartunk
magunkból, azt mondta a Rudolf:

"Zenzi, mozgás az ágyba..."

Mintha eddig máshol lettünk volna.

"Irány aludni!"

Vagy úgy. A Zenzi kimászott apám alól, azt mondta:

"Rendben, szomszéd úr, a második numera mindig magánügy... jó mulatást a Pepivel."

Hát apám most sem tudta igazán kivágni a rezet! Akaratlanul is szegény anyámra gondoltam.
Maradt hát apám, maradt, hogy meg kell próbálnom kihozni belőle a második numerát. De
most már a Rudolftól tanult új technikát alkalmaztam. Úgy ültem, hogy a kagylómat nyalhassa,
és előrehajolva láttam a farka szopásához. Míg ezt csináltuk, jól hallhattuk kintről:

"Rudi... bassz meg... te vagy a legjobb... baszd meg... kefélj Rudi, ne kímélj... dög állat... dög
geci állat... Rudi! Te..."

"Pofa be, rohadék kis cafka!"

Ez a Rudi volt.

"Tartsd ide rendesen. És ne pofázz annyit, mert szájba baszlak! Te ringyó!"

És iszonyatos vagdosódás, zihálás, hörgés zaja hallatszott be. Nehéz megmondani, segít-e az
ilyesmi, netán lelottyasztja a faszt. Mármint apámét. Nagy keservesen összetákoltam a
számban, aztán egy kisfiúhoz illő, alig gyöngyöző micsodát kipréseltem belőle. Csaknem
leszédült utána az ágyról. Mármost a Zenzi akkor egy darabig ott maradt nálunk. A Rudolfnál
aludt a konyhában, napközben ott mászkált a lakásban, mintha nekem mutogatná a kihívó,
hegyes csöcseit. Utáltam! Néha lefeküdt apámmal, ilyenkor kimentem a Rudolfhoz baszni.
Apám és Rudolf nagyon jól megvoltak egymással, és mert apámnak többször kellett dolgozni
járni, a Rudolf járt jobban, volt, hogy kettőnket egyszerre baszott, a Zenzit meg engem.
Egyszer, ahogy hazaérkeztem, mit látok a kapualjban: Horak úr mardossa a Zenzi csöcseit.
Elhaladtam mellettük, odaböktem valami köszönést, alig hallották meg. Fent a Rudolfot a
konyhában találtam.

"Hé, nem láttad a Zenzit?"

Ezt kérdezte. Most erre mit mondjak?

"Na, lent van a kapualjban... izé..."

Ezt nyilván úgy értette, ahogy kellett: hogy

"izél

". És épp ezért, mert a Rudolf mindennek szeretett a végére járni, megkérdezte azt is:

"Kivel?"

Hogy hát kivel izél. Hát nem akartam lebuktatni a Horak urat, így csak hosszas habozás után
mondtam:

"A Horak úrral."

"Hé, és mi az, hogy... izél?"

Most a Rudolf szeretett volna még reménykedni. Jókor!

"Hát nem... semmi... nem tudom. Csak ott voltak a kapualjban."

A Rudolf láthatóan érett megfontolás tárgyává tette a dolgot.

"Hát, felőlem..."
Ez nem sokat jelentett már, ahogy elgondoltam.

"Ha neki ez okoz örömet..." - és nevetett. Ez már jobb volt. De a Zenzinek föltehetően még
sokkal jobb volt, mert még sokáig elmaradt. Hogy végre jött, bement a Rudolfhoz a konyhába.
Előre rettegtem, törés-zúzás következik. De nem az következett.

"Hol voltál ilyen sokáig...?"

Ez a Rudolf volt.

"Na, olyan lassan kezdte... aztán meg nem bírta abbahagyni..."

Így a Zenzi. Közleménye nyilvánvalóan a Horak úrra vonatkozott.

"Aha, és hol volt ez?"

"Csak a pincében..." - így a Zenzi.

"Na és...?"

Erre a Zenzi:

"Két arany..."

Ezt a Rudolf eltette egyből. Elvett egy szál cigarettát is a Zenzitől, rágyújtott. Érdekes volt az
egész úgy, ahogy volt. Elgondolkoztam: a Horak úr már nekem is akart pénzt adni, vagy mit.
Hát megy ez így?

Egy kis bécsi kurva emlékezései 21. rész

Pár nap múlva aztán a Zenzi egy lovag kíséretében érkezett "haza". Besuttogta a Rudolfnak:

"Van itt egy úr...

"Rudolffal behúzódtunk a szobába, hamarosan meghallottuk a konyhában a férfilépteket.

"Helyezd magad kényelembe..."

Ezt búgta a Zenzi.

"Nem, csak kigombolom..." - így az úr - "sietek..."

A Zenzi erre:

"Ahogy gondolod... jaj, megőrülök... mekkora farkad van..."

El tudtam képzelni. A férfi meg:

"Húzd föl az inged. Mutasd a melled..."

"Levetkőzzek... tök?"

Ezt kérdezte a Zenzi.

"Nem ártana" - így a lovag. Kis szünet következett. Aztán tompa puffanás. Mint mikor valaki
valahova odazuhan.

"Na, kezdje... bátran..."

Ez a Zenzi volt, persze. Zihálás, ágy recsegése, más zajok.

"De jó vagy, de jó..." - így a Zenzi.

"Még... még... bassz!"

Erre a férfi:

"Fogd a szád, nem bírom, ha pofáznak baszás közben!"

"Na jó... jó...!" - így a Zenzi.

"Mondom, pofa be!" - ezt hörögte a lovag.

"Kurva állat" - sziszegte a Rudolf. Felizgatott, amit hallanom kellett, egyből a Rudolf sliccéhez
kaptam. De ő ellökött, ezt mondta:

"Hagyd a francba, most nincs időm..."

Jó, jó. Az ágy recsegett. A lovag nyögött.

Végre hallhattuk a Zenzi nevetését:

"Megvolt... nekem is..."

A férfi feltápászkodott, a zajokból ítélve, és a Zenzi azt mondta:

"Egyből tetszettél..."

Pénz csörgött. Az ajtó halkan nyílt, csukódott. A lovag elpályázott. Zenzi jött. Meztelen volt.
Nevetett Rudolfra, három aranyat nyújtott neki.

"Ennyit kaptam..."

Rudolf a pénzt szó nélkül eltette. Majd azt mondta:

"Öltözz föl."

Zenzi engedelmeskedett, aztán elmesélte, milyen finom úriemberrel volt dolga, és hogy kicsi,
de erős fasza volt. Rudolf félbeszakította, borért és cigarettáért küldte. Alighogy a Zenzi
elment, azt kérdezte tőlem a Rudolf:

"Van kedved baszni?"

Választ se várt, már vetkőztetett, csak amennyire kellett, beverte, folytak a levek, azt mondta
utána:

"Jó. Ma éjszaka pedig nálam alszol."

Hogy apám hazaért, megittuk a hozatott bort. Rudolf és apám jócskán beállított.

"Mekarom... megrom... megrom baszni..." - így apám - "a Zenzit."

"Na, vetkőzz" - parancsolt a szeretőjére Rudolf.

"Te... te is..."

Apám ezt nekem mondta. Hamarosan ott álltunk mindketten pucéron. A Zenzi is, én is. A
Rudolf már mart volna el. De apám azt mondta:
"Nem. Az én lányom az én lányom. Én keféltem, én kefélem. Világos? Én kefélem."

A Rudolf már esett volna neki erre, de a Zenzi elmarta szerencsére, és mert a Rudolf dákója
munkára készen állt, a Zenzi beleült. Apámon lovagoltam közben, de a Zenzi melleit
mardostam. A Rudolf meg az enyémet. Apámnak nem maradt elmarnivaló. Csak lökdösött
derekasan. Jó volt. Éj közepe táján lefordultunk egymásról. A férfiak már horkoltak, mi a
Zenzivel nem bírtunk elaludni. Azt mondta a Zenzi:

"Akarsz kefélni?"

"Persze, csak ezek már alszanak."

A Zenzi vihogva felelte:

"Francba, megy attól az. Én már ismerem a módját. Ha a Rudolf részeg, mindig baszok vele
azért."

És fogta a Rudolf farkát, és a Rudolf farka nyomban állt, mint a kikötőcölöp. Magam atyai
nemzőszervemet ragadtam meg ugyanígy, akartam számba venni.

"De ne..." - tiltakozott a Zenzi - "ha részegen alszik, a végén még a szádba élvez. Ha nem lenne
részeg, fölébredne a szopásra, de így nem fog."

A két fasz most már úgy állt, mint két gyertyaszál, és a Zenzitől, a vendégjog alapján,
megkérdeztem:

"Melyik kell?"

"Egyik se..." - ezt suttogta.

"Keféltem ma már épp eleget, semmi kedvem."

"Jó, akkor mi legyen?"

Így én.

"Jó, hát... vedd sorra a kettőt" - nevetett Zenzi engedékenyen. Mint aki már csak velem akar
kibaszni. Engedelmeskedtem. Tisztelet okán is, meg ki tudja, az atyai furkót vettem elsőnek.
Nézett rám bambán, alvó arccal. Derekasan megindítottam a dugattyút-kamattyút. Lovagoltam
rajta, mint egy mulovarnő.

"Na, milyen?" - kérdezte a Zenzi.

"Jaj... te... jaj..."

Azt mondtam, amit éreztem, nem cifráztam a szót.

"Várj, mutatok valamit" - és odaguggolt, megbirizgálta a csiklóm, melyet így az apám fasza,
persze nem tudott volna ingerelni, s a hatás nem is maradt el. Ráadásul apám felnyögött
álmában. A francba! Zenzi akkor a mellemet kezdte szopni szép lassan, csücsöri-csavari
ajakkal. Tisztára véletlen volt, hogy akkor kaptam meg apámtól a teljes töltetet. Mintha a fél
üveg bor is ott folyt volna ki belőle, annyi gecije jött. De összesen két rángásra, tiszta rekord!
Utána a töke úgy összelottyadt, mint a vénasszony gigája.

"Gyere most a Rudolfra...!"

Így vezényelt a Zenzi.

"Jaj... most csaknem elélveztem..."

Hát szóval tényleg önzetlen volt! Na, a Rudolfot is meglovagoltam, de a Zenzi mindenütt
besegített. Csiklónál, csöcsnél, még a Rudolf dákójánál is. És nézzünk oda, a Rudolf részeg
álmában azt motyogta:

"Elélvezek... elélvezek..."

Így ment ez. Persze, a Zenzi megjegyezte vihogva:

"A Rudolf részegen mindig ilyen... ne képzelj sokat..."

Képzelgés helyett a Zenzi sima golyómelleivel kezdtem játszani. Szinte sajnáltam, hogy nincs
farkam, rendesen megdugtam volna. Ő is elgondolkodhatott, mert azt mondta:

"Hé, velem ráérsz, süsd el előbb a Rudolfnak, te!"

Jó, ez meglett hamar. De az éjszakának ezzel még nem volt vége. Azt nyögte a Zenzi:

"Jaj... most... kéne... most annyira kéne... jön is... csak mégse..."

"Na, hajts rájuk!"

"Faszt, ezeknek már nem áll fel!"

Így a Zenzi.

"Azért csak próbáld..."

De nem lett semmi. Hiába szopta le az apámat, álmában nem érzékelte a dolgot.

"Ajaj, semmi..."

Ment át Rudolfra. Szopta, integetett, hogy semmi. Akkor a Rudolfnak hirtelen felállt. Láttam a
Zenzi arcán, hogy élményben van része, meg hogy tanácstalan.

Kiderült, a Rudolf beleélvezett a szájába, a Zenzi nem tudta, nyeljen-e vagy köpjön.

"Te jó ég" - nyögte aztán a Zenzi - "most, hogy elélvezett, még rosszabb! Megbaszatnám
magam a templomtoronnyal is! Jaj, Pepi... jaj... mi legyen? Nem bírom!"

Így a Zenzi.

"Na... Pepi" - mondta akkor - "bassz meg te!"

Ha azt csak úgy lehetett volna!

"Hogyan?" - kérdeztem.

"Mit tudom én, valahogy. Gyere, baszszunk. Feküdj a lábam közé."

Hát odanyomtam a combomat. Aztán a pinám a pinájához. Hátha. Aztán az ujjammal kezdtem
löködni, higgye azt, farok.

"Na... ez jobb... ez jó... dugd be az ujjad, Pepi... hallod, jól dugd be az ujjad... forgassad!"

Hát löködtem az ujjammal, forgattam benne az ujjam, mint egy zongoramuvésznő, és mit
hallok, egyszerre o:

"Te Pepi... jön... jövök... elélvezek... jaj, ilyen nincs... ez jó! Jó! Leharapom a faszod!"

Ekkora önkívületben volt. Hogy le akarta harapni nekem...! Még amikor

"lecsitult" - akkor is ezt nyögdöste:

"Jaj, a faszod... jaj..."

Na, akkor.

Mondanom sem kell, mekkora barátnők lettünk ettől fogva, és gyakran szálltam be nála
férfiszerepbe, és nem szégyelltem megkérni: ha nem esik nehezére, mondja is csak mindig,
hogy

"jaj, a faszod... leharapom a faszod...

". Ha ez nekem annyit jelentett...! Nem? Tény, hogy egyelőre még csak arról volt szó, hogy
kiheverjük valahogy ezt az éjszakát, aludtunk is fényes délig. Apámat kivéve, akinek munkába
kellett mennie... azaz szédelegnie. Kellett volna.

"Nem" - nyögte - "nem megy. Ments ki fiam. Hogy beteg vagyok."

Ezt a Lorenz bátyámnak mondta, aki megvetően nézett végig rajtunk.

"Na jó..." - így Lorenz. Rendes fiú volt a nagyobbik bátyám. Efféle orgiák - hogy így mondjam
-, egyre gyakrabban ismétlődtek, és egy alkalommal a Zenzi egy töpörödött kis öregúrral állított
be. Hát ez meg...? Ámultunk és bámultunk.

"Semmi, semmi... semmi gond" - mosolygott a nagypapa.

"Megy nekem... csak kicsit mindig lassan áll fel a faszom. Utána rendesen működik."

Még ilyet! Ám egy idő múlva a Zenzi azt nyögte:

"Nem megy... leszakad már a csuklóm... nem megy...!"

"Még kicsit..."

"Mennyit ad?"

Ezt kérdezte a Zenzi.

"Mennyit adjak? Jó, tíz aranyat, ha kell... de kapd be."

Rudolf megpöccintette a Zenzi valagát, hogy "rajta". Én meg azt hittem, álmodok. Ennyi sok
pénz! Ezért...! Egy ilyesmiért! Akkor a Zenzi nekilátott, de minden módon, és végre ott
tartottak, hogy az öreg nyögni kezdett rajta:

"Ez az... ez jó... jó lesz... jaj, de jó... jaj!"

És megvolt. Csakhamar nyikordult a konyhaajtó, hallatszott egy "kezicsókolom..." - a Rudolf

mindig

"kettyi... csókolom"-nak utánozta. Volt hát pénzünk, de bőven, következhetett az újabb orgia.

"Egyszer élünk, de azt sokszor!"

Ez megint a Rudolf jelszava volt. Másnap apám megint beteget jelentett, nem ment dolgozni, és
- rövidre fogom - egy nap, de igen hamar, kirúgták. Káromkodva jött haza, Rudolf azonban
vigasztalta:

"Le se szarjad!"

Rég ilyen jóba voltak egymással. De apám rémesen fel volt háborodva a főnöke viselkedésén,
igazságtalannak tartotta a dolgot, nem bírt belenyugodni. Apám, ahogy Rudolf tanácsolta neki,
hozzálátott a "kialvási hadművelethez". Délelőttönként kártyáztak, közben váltakozva játszottak
a Zenzi csöcseivel, az én mellemmel, nem telt tétlenül egy percük sem. Apám csaknem minden
éjszaka megkefélt most már, valahogy mintha a munkakedvét töltötte volna ki rajtam. Furcsa
módon biztató volt ez a számomra: hát nem engedi el magát mégse teljesen, él benne, nagyon is
él a munkakedv. Szerencsére elélvezésekkor teljesen elengedte magát. Hát szóval így is, úgy is
lehet mondani mindent. Erre most kezdtem rájönni lassan. Kezdett feltűnni neki viszont, hogy a
Zenzi rendre hozza "haza" a lovagokat, az urakat, és mindig jókora összegeket ad át a
Rudolfnak. Három aranyat, négyet. Pár nap múlva viszont ellenkező irányú fordulat
következett. Beállított a házmester, közölvén, ez így nem megy tovább. Ki kell költöznünk,
mert a Zenzi nem hozhat fel ide frájerokat. Így mondta. Vagy abbahagyja ezt a Zenzi, vagy ki
kell költöznünk. Na, szépen álltunk. A parancs egyenesen a háziúrtól jött. Kevés vigasz volt
azonban, hogy a házmester is csak egy szolga. Mi legyen? A házmester távozása után a Rudolf
elvonult a konyhába a Zenzivel, tanácskoztak. Aztán nem jöttek vissza, nyilvánvaló volt, hogy
a konyhában mivel folytatták a tanácskozást: hallatszottak a nyögések, hörgések, sikolyok.
Ezeknek hatására, hiszen mi sem voltunk fából, apámmal szintén játszadozásba kezdtünk,
hamarosan nagy kamatyolásba torkollott ez. Zenzi mostantól sokat volt távol, mindig csak este,
néha éjszaka jött haza, előfordult, hogy csak másnap reggel, és így tovább. Ha aztán hazajött, és
Rudolf is otthon volt, apám mohó lelkesedéssel nézte, micsoda szép összegeket ad át csöcsös
szépségünk az ágyrajáró "főúrnak". Mivel Zenzi ilyen sokat "hiányzott" - Rudolfot is, apámat is
nekem magamnak kellett kielégítenem. Ha Rudolf nem feküdt oda hozzánk harmadiknak,
mindig ki kellett mennem hozzá a konyhába. Apám gyakran volt kénytelen pénzt kérni
Rudolftól, lévén, hogy semmi keresete nem volt. Sosem volt ez gond, ám egy szép nap azt
kérdezte a Rudolf:

"Tulajdonképpen miért nem dolgozik a Pepi...?"

"Nem dolgozik? De hát még iskolába jár..."

Na, ami az iskolát illeti... Ám a Rudolf azt mondta:

"Nem úgy értem. De miért nem keres pénzt?"

"Pénzt? Aztán hogyan?" - kérdezte apám.

"Hát ahogy a Zenzi, hogyan másképp?" - mondta a Rudolf.

"Vagyis hogy... legyen a Pepi is kurva..."

Ezt kérdezte apám. Vagy hát nem is annyira kérdezte.

Megborzongtam.

"Ugyan már, mi az, hogy kurva..." - kiáltotta a Rudolf.

"Miért, talán a Zenzi kurva? Attól, hogy egy kis pénzt hoz a házhoz, mert szétteszi a lábát?"

"Igen, igen, hát igen..." - hebegte apám.

"Csak..."

"Na, semmi csak..."

Megint magázta apámat.

"Azt gondolja szomszéd uram, hogy nekem lopnom kellene azt a pénzt, amit magának adok?
Mert mindig adtam, ha kért, vagy nem?"

"Persze... persze..."

Így apám. Mit is mondhatott volna mást.

"A Zenzi például csupa finom úriemberrel érintkezik" - folytatta a Rudolf.

"Vegye azokat, akik a Pepit kefélik. Hát a hitoktató fizetett neki valaha egy rohadt petákot is?"

"A rohadt zsugori" - így apám.

"Hát ez az. És mit ártana a Pepinek, ha ugyanazt csinálná, amit eddig, csak éppen hogy az
apukájának egy kis pénzt is keresne, hm?"

"Hát nem mondom..."

Így apám.

"Na, akkor... hagyjon csak annyit a szomszéd úr, hogy a Pepi a Zenzivel menjen el... vadászni,
hogy így mondjam, és ide a bökőt, hazahozza a napi három aranyat."

Nagyon hízelgőnek éreztem ezt az elképzelést, dorombolva a papához simultam rögtön,

engedje. Neki még egyetlen ellenvetése volt.

"És ha a rendőrség netán...?"

"Mit, a rendőrség? Hát jelentett föl engem eddig valaki is a Zenzi miatt? Na látja!"

Azért a lelkemre kötötték, hogy "ha odáig jut a dolog" - a rendőrségnek se a Rudolfról, se a
papáról ne szóljak egy mukkot se.

Legyen annyi csak, hogy én magam élvezkedem.

"De azért, persze" - mondta apámnak a Rudolf - "ez mind csak addig lesz így, amíg a szomszéd
uram megint munkát nem talál. Egy kis átmeneti kisegítés a Pepi részéről."

Apám ezt végre megértette. Főleg meggyőző volt a Rudolf további érvelése:

"Én is csak azért járatom baszni a Zenzit, mert épp állást keresek... a legjobb ajánlatra várok."

Másnap mehettem hát a Zenzivel "vadászni". A férfiak így határoztak, így kezdődött valódi
pályafutásom. A belváros felé vettük utunkat: Graben, Stephansplatz, Kärntnerstrasse, és a
többi. Nyár volt, könnyű blúzunk kirajzolta csöcsünket. Riszáltuk kicsit a farunk, ez volt az
egész. Zenzi tanított meg a finomabb részletekre. Ami azt illeti, láttam rajta, ő már gyakorlottan
űzi a mesterségét. Merthogy mesterségnek gondoltam én ezt az egészet, ösztönösen is, az első
pillanattól fogva. Nagyon komolyan vettem. Pénzkeresésről volt szó. Egész beleborzongtam
megint ebbe a gondolatba. A Zenzi mind belemosolygott a férfiak arcába. Na jó, nekem ez
elsőre nem ment még, elfogódott voltam, de aztán... Volt a zegzugos Schönlaterngasséban egy
sötét, régi ház, szuk, komor folyosóval. Oda vezetett a Zenzi. Kopogtatott, egy rút vénaszszony
nyitott ajtót. Bementünk, megálltunk valami konyhában, ott is félhomály uralkodott, be lehetett
látni egy ugyanilyen sötét fülkébe.

"A barátnőm is ide fog járni" - közölte a vénséggel Zenzi.

"Megvan már tizennégy?"

Ezt kérdezte az öregasszony.

"Bőven, rég" - hazudta a Zenzi - "csak olyan kis növésű. De az urak épp az ilyet szeretik a
legjobban."

"Jó, csak tudja... mindig fizet nekem egy aranyat. És este nyolckor már nem jöhet..."

Ebben megállapodtunk, mentünk. Zenzi ellátott mindenféle jó tanáccsal - a rendőrséget és a

fizetség módjait illetően, például hogy mindig előre kérjem a pénzt. A Grabenen jártunk
megint, akkor azt mondta a Zenzi:

"Na, nézd azt az alakot... ez már utánunk jön... lefogadom."

Utánunk? Az illető épp előttünk kóválygott. Mindegy, az öltözékébol ítélve finom úr lehetett.
Zenzi szerint pedig ez volt a lényeg. A Dorotheengasséhoz érkeztünk: keskeny mellékutca,
ugyebár. A Zenzi megragadta a karomat, irány oda. Aztán ő maga hátrafordult. Az úr
"tanácstalanul" álldogált a Graben és a Dorotheengasse sarkán. Jó jel, úgy vélte a Zenzi.

"Gyere na, ilyen feltűnő helyen úgyse fog leszólítani minket."

Hát berángatott egy sötét kapualjba.

"Mindig itt" - mondta - "jól megértettél? Ha a Kärntneren vagy a Grabenen elkezd követni
valaki, ide gyere be, itt lehet megkötni az üzletet."

Közben az úr már jött is. Zenzi mosolyogva fogadta, de a "lovag" hozzám lépett.

"Na, mi van...?"

Ezt kérdezte.

"Mi lenne" - feleltem én. Zenzi azt kérdezte:

"Jön akkor? A közelben van egy asszonyság... kapunk nála szobát."

"Nem, nem" - suttogta az úr - "annyi időm nincs."

"Felmehetünk akkor a lépcsőn, senkinek az ablaka nem néz ide" - mondta Zenzi, nagy
helyismerettel.

"Akarod...?"
Ezt kérdezte a frájer. Ámulattal néztem. Hogy micsoda finom úr. És akkor... mindegy, na. Szép
sétabotja volt, ezüstfogantyús, pompás arany óralánca, a ruhája is elegáns. Mentünk hát föl a
nagyon sötét, széles lépcsőn, Zenzi mondta, melyik fordulóban álljunk meg.

"Majd én vigyázok" - közölte. Mint a padláson én. De rég is volt. Na mindegy. A finom úr azt
mondta:

"Kicsit gombolkozz ki..."

Engedelmeskedtem. Benyúlt a puncimhoz. Éreztem, milyen finom a keze, a bőre... tisztára,

mint az enyém. Birizgálta a likamat, a mellemet, éreztem, mennyire kellek neki. Ez bódító volt.

"Gyerünk akkor"- mondta. De nem durván. Kigombolta a sliccét, kezembe adta a farkát. Olyan
fehér volt, hogy csak! A bőre is finom, megint. De közben nagy, kemény tök volt, egy rettentő
nagy fasz. A hegye - a

"spárgafej"-, hát az is erős, de szinte zsenge. A falnak támaszkodtam, feltűrtem a szoknyám.

Gondoltam, álltó helyemben baszik meg majd. De tévedtem.

"Hagyd ezt" - mondta - "ennyire nem mennék el... játszszunk inkább... hadd játsszak veled."

Hát kezdtem húzogatni a kezem a farkán, és ő közben a melleimet ingerelte a szájával. És azt
suttogta:

"Jó... így jó... nagyon jó... feljebb... most... várj..."

Zsebkendőt nyújtott oda nekem, azt rátettem a makkjára, és akkor... A szerszám elkezdett
remegni a kezemben, és kitört máris a vihar. Zivatar volt csupán? Átnyirkosodott kezemben a
kendő, annyi szent.

Törölgettem vele, bár hát ennek sok értelme nem volt. Búcsúzóul két aranyat adott át nekem,
köszönés nélkül, sietve távozott. Léptei elhaltak a kapualjban. A Zenzivel még kicsit
maradtunk, aztán elhagytuk mi is a házat. Rettentő boldogság járt át. Pénzt kerestem! Két
aranyat, alig pár perc alatt. Másrészt ez a finom úr olyan nagy hatást tett rám, annyira boldog
voltam, hogy érintkezhettem vele... igen, hogy ha nem adott volna egy petákot se, akkor is
büszke lettem volna. Hanem így? A Stephansplatzon megszólított egy idős úr. Kicsit
visszahőköltem tőle. De a Zenzi oldalba bökött, és amikor az öregúr megkérdezte:

"Fölmehetek hozzád?" - azt feleltem:

"Persze."

Azt mondta erre:

"Te menj elöl... én majd követlek."

Zenzi szemvillanás alatt eltűnt mellőlem, én meg a Schönlaterngasse felé vettem lépteimet. Az
öregasszony ajtót nyitott, végre kettesben voltunk a benyílóban.

"Vetkőzz le..." - rendelkezett az öreg. Engedelmeskedtem. Közben megnéztem az arcát. Jól

borotvált bőr, gyéres ősz haj. Sovány volt, a keze remegett, egyáltalán, nagyon összetörtnek
láttam. Leült akkor a bőrdíványra, nézni kezdett. Hogy meztelen voltam, magához intett.
Állnom kellett előtte moccanatlan. Gondoltam, rám vár a kezdeményezés. Nekiláttam volna hát
a sliccének. De úgy a kezemre vert, hogy megijedtem.

"Várj..." - mondta gyönge hangon - "majd szólok. Addig ne mozdulj."

Hát jó, így álltam. Simogatott. Végül fogta a sétabotját, azzal játszadozott a melleimen. Spanyol
nádbot volt, elefántcsontból a fogantyúja. Az érintése a bőrömön hűvös, kéjes. Végül letette a
botot, de megint felkapta. Azzal feszítette szét a két lábamat. Széttettem volna a lábam, csak
egy szavára is. Na, mindegy.

"Gyere ide" - parancsolta rám akkor, és végigdőlt a díványon. Odafeküdtem volna mellé, de
ismét meglepő nyersességgel utasított el.

"Lent marad" - mondta, mintha egy állathoz beszélne. Semmi baj. Álltó helyemből kellett
kigombolgatnom a sliccét, és akkor egy olyan apró bögyörő került elő, hogy csak na, és olyan
ráncos volt, mint egy külön életet élő agg állat. Ujjaimmal elkezdtem megdolgozni. Reméltem,
járok akkora sikerrel, mint a Zenzi annál az öregúrnál, aki fent volt a minap nálunk. Nem
nagyon ment. Akkor így förmedt rám:

"Minét..."

Fogalmam sem volt, mire gondol. Csak néztem tanácstalanul.

"Minétezd..." - kiáltotta elfúló hangon.

"Uram, nem értem..."

"Te kis hülye tyúk, hát kapd be!" - kiáltotta alig hallhatóan.

"Bocsásson meg, nagyságos úr" - mentegetőztem illendően, aztán a számba vettem.

"Gyorsan, gyorsan" - így biztatott. Hát kapkodtam magam, nyelvemmel-fogammal, finoman is,
határozottan is. Végre összehoztunk így ketten egy elfogadható szerszámot.

"Meglovagolja" - mondta, megint teljesen személytelenül. Hát ráültem, le ne lottyadjon neki, és

a melleimet be akartam lógatni a szájához. De elutasította.
"Ül!" - kiáltotta, mint egy kutyának, valóban.

"Egyenes derékkal ül."

Mi sem volt egyszerűbb. Az öregúr viszont teljesen megvadult.

"Majd megadom én neked, megadom a magadét, majd meglátod, te..."

Ilyeneket vartyogott. A végén ott rogyott össze rajtam. Félrebillent, nem mozdult. Halálra
rémültem. Csak nem halt meg? Hozzak neki egy pohár bort, mondta az öregasszony. Hát
kaptam magamra a ruhám, futottam a szomszéd kimérésbe. Hogy visszatértem, az öregasszony
azt mondta:

"Mindig így van vele. Aztán magához tér..."

Az öregúr csakugyan éledezni kezdett, a bort egy hajtásra megitta. Akkor összekapta magát ő
is, adott nekem öt aranyat, ment. Táncolni tudtam volna örömömben! Épp mentem volna én is,
de akkor láttam, jön a Zenzi, vele egy hórihorgas fiatalember.

"Várj kicsit" - suttogta nekem a Zenzi, hát mit tehettem. Maradtam. Becsukódott mögöttük az
ajtó, de csakhamar hallottam, a Zenzi azt kérdi:

"Behívjam a barátnőmet is?"

"Jaj, kérem, ha lehet..." - hallatszott a férfi válasza. Reszketeg, vékony volt a hangja. Jött a
Zenzi, vitt be:

"Gyere, gyere, mindketten kellünk neki" - súgta a fülembe - "és nagyon jól fizet... Nagy hajcihő
lesz, de meglátod, megéri... csak tedd, amit mondok neked..."

Ahogy beléptünk, a fiatalember felállt, előttem mélyen meghajolt. Most még sápadtabbnak
láttam, a szeme nagy volt, fekete.

"Barátnőm, Josefine..." - mutatott be a Zenzi. Csodálkoztam, milyen ünnepélyes, de főleg

akkor, mikor a fiatalember megragadta s megcsókolta a kezem. Zavaromban fölnevettem, azt
hittem, viccel. De a Zenzi oldalba bökött, fülembe sziszegte:

"Nem vihogunk... komolyak vagyunk!"

A fiatalember ismét fölegyenesedett a kézcsókot követően, majd rátért, hogyan is viselkedjen ő

velem. Nem kell-e félnie.

"Kegyed olyan fiatalka, drága nagysád, mégis annyira komoly..."

Ezt mondta. Zenzi rákiabált:

"Pofa be..."

Ámultam és bámultam. Hogy jön ez öszsze? A fiatalember dadogva mentegetőzött:

"Jaj, megbocsásson, drága nagysád..."

"Fogjuk a bagólesőnket..."

Ezt mondta erre csupán a Zenzi. Láttam rajta, dühös. Vagy csak színleli.

"Kuss, amíg nem kérdeznek..."

Rá se ismertem a Zenzire. Örökké mosolygó arca tisztára eltorzult.

"Vetkőzz!" - parancsolt rá akkor a fiatalemberre.

"De nem!" - háborodott fel az, annak ellenére, hogy higgadt, választékos beszédmodorát most
sem hagyta el.

"Még nem tartunk ott."

"Hanem...?"

S egy pillanatra mintha Zenzi jött volna zavarba most.

"Előbb jönnek a kérdések!"

"Na, tényleg" - mondta Zenzi. Kicsit eltávolodott a vendégtől.

"Te szarházi, te ócska semmirekellő... hát megint rám gondoltál? Megint én kellettem volna
neked?"

Dadogva jött a felelet:

"Nagyságos komtessz... nem bírtam magammal... könyörüljön!"

"Kuss" - intette le őt Zenzi.

"Valld meg vétkeidet. Miket gondoltál?"

A dadogás rekedtesre változott.

"Nagyságos komtessz... nyilván sejteni fogja, miket..."

"Halljuk, te disznó, te fertőben fetrengő nyomorult kéjenc" - kiáltotta Zenzi.

"A pinámra gondoltál, valld be... a csöcsömre... te kurvafajzat... valld be..."

"Mindent megvallok" - hangzott a szinte suttogóra fogott válasz.

"És azt gondoltad, koszfészek" - folytatta ugyanígy Zenzi - "hogy rajtam fetrengsz majd...
fetrengsz, igaz?

Kéjek kéjében vonaglasz rajtam... valld meg... és bedugod nekem a rohadt, bűzös farkadat... a
retkes ragyabunkódat... te szar! Igaz?"

Könyörögve kulcsolta össze a kezét a hórihorgas fiatalember.

"Mindent megvallok... erre gondoltam... csupa ilyenre..."

"És nem pirulsz a hercegnő jelenlétében?"

S e szavak kíséretében Zenzi rám bökött. Teljesen béna voltam a hallottaktól is, hát még hogy
"hercegnőnek" neveznek! Kész bolondokháza.

"Igen, szégyenemben csaknem elsüllyedek" - kiáltotta a fiatalember fojtott hangon, s

védekezően emelte arca elé két kezét.

"Térdre..." - parancsolta neki Zenzi. S ő azonnal engedelmeskedett. Így rebegte:

"Kérem, kegyeskedjék megbocsátani nekem, drága komtessz..."

Majd felém fordult, s ugyanilyen áhítattal esdekelt:

"És ön, mindeneknél feljebb álló hercegn, ön úgyszintén."

"Nem!" - rikoltotta Zenzi.

"Nem addig, míg büntetésedet el nem nyered."

"Ó, nyerjem el... ó, hadd nyerjem el" - hebegte a melák langaléta.

"Előbb a büntetés, aztán a kérve-kért jutalom..."

"Azzal még várjunk!" - kiáltotta Zenzi.

"És most vetkőzz..."

A fiatalember azonnal nekilátott. Pár pillanat múlva ott állt előttünk meztelenül. Megvert
kutyaként, lesunyt fejjel sandított fel Zenzire. Majd engedelmesen odaállt a dívány és a kanapé
közé, ahogy barátnom mutatta neki. Zenzi is vetkozni kezdett, intésére követtem példáját
azonnal.

"Na várj csak... te gazember..."

Ekképpen beszélt Zenzi már félig pucéran.

"Látni fogsz minket... ahogy a világra jöttünk... e bűnös világra... hogy kéjeiben fetrengjünk...
látni fogod bunös testünket, de hozzánk nem érhetsz... látni fogod a hercegnő kéjenc testét, te
mocsok... de még gondolatban sem illetheted... melleit, pináját... mocskos farkaddal nem
furakodhatsz szájába... az önmegtartóztatás pokoltüzén kell égned!"

"Már ott égek, tüneményes komtessz, ott égek" - lihegte a csaknem nyáladzó, hórihorgas
fiatalember. Hát ez egy istenverte balfasz, vagy micsoda, gondoltam. Mi mást is gondolhattam
volna? Zenzi mellei keményen feszültek, nyilván saját szavaitól is jól begerjedt, így homorított
a fiatalember felé. Aztán a bimbóit elkezdte a nagy melák sovány testéhez dörzsölni. A
fiatalember farka úgy meredt, mint a pisai ferde torony. Akkor nekem is oda kellett lépnem,
szintén meztelenül, el kellett végeznem a fehér, szőrtelen férfitesten a Zenzi műveleteit. Azt
hittem, mindjárt elélvezek. Már csak a Zenzi melleinek láttán is. Meg amit művelt velük. A
fiatalember teste kezdett áttüzesedni. Bőre finom volt, mint a selyem, a bársony. Ilyet még nem
is éreztem! A legszívesebben teli szájjal rávetettem volna magam a farkára. De itt Zenzi volt az
úrnő. Micsoda dolgok vannak - gondoltam. Eddig szinte semmit se ismertem a világból. Büdös
farkú söröskocsisok, buja papok, félig érett fiúk basztak, az apám farkalt, züllött pincérek sora...
de hogy a bűnnek ilyen fertői vannak, igen, hogy az ember lánya szinte a szájában is élvez,
nemcsak a pinája mélyén, meg ki tudja, hol... hát ezt nem is álmodtam volna! Már csak ezért is
érdemes volt megszületni, e világon élni! Zenzi visszahúzódott a fiatalembertől.

"Most jön a büntetésed, te mocskos disznó állat" - sziszegte oda neki.

"Most jön."

Azzal egy kis faliszekrényhez ment, előkapott két erős korbácsot.

"Ó tüneményes, geciben fürdetett fehér bőrű komtessz" - zihálta a langaléta fiatalember -
"ismerem az áldott és gonosz fekete korbács suhogását, bőrömön megannyi csípését, míg
hószín testét csodálom..."

Itt elakadt a szava.

"Ismered, mi, te rohadék?" - kiáltotta Zenzi.

"Ismerem..."

"És testemet képzeleted gecijében fürdeted, igaz?"

"Igaz, komtessz... igaz... én nagy-nagy vétkem."

Zenzi a fülembe súgta, miközben kezembe nyomta az egyik korbácsot:

"Bassz oda neki jól, ne kíméld! Akkor örül..."

Kicsit rémült voltam, de mit tehettem.

"Most megkapod, te alávaló! Megkapod hercegnődtől!"

Ezt kiáltottam. Dermedten állt.

"Jer!" - mondtam rekedtes hangon, ahogy a papoktól hallottam a szót. Jött. Odasújtottam. Na,
nem az ágyékára, olyan bolond nem voltam, szerettem volna, ha jól megdug még, de a
mellkasán találtam el, és vérvörös csík látszott rajta máris az ütésem nyomán.

"Érzed, te gazember... te anyakúró... te nyomorult szarbageciző... te szűzgyalázó, te elvetemült

féreg... te ócska fasz... érzed? Fáj?"

Ezt rikácsolta Zenzi, meg még mit tudom én, mit össze nem hordott. És paskolta, ütötte-verte
közben a korbácsával a szerencsétlent.

"Jaj, érzem... kegyes komtessz, érzem... megvan büntetésem" - zihálta a langaléta - "de még, de
még... nem elég... ebből semmi nem elég... és a hercegnő, esdekelve kérem a hercegnőt is, meg
ne vessen...üssön, verje véresre testemet... ne vessen meg... bármi fetrengő fertőben élek is..."

Így zagyvált.

"Verd! Hercegno! Nem apád!"

Hirtelen apám jutott az eszembe, azt hittem, megbénulok. Apámat verjem? De aztán
megértettem, amit Zenzi mondott:

"Nem apám..."
Vajon apámat is így akarná verni? Apám nyilván nem akarná, van annyi esze, hogy nem.
Mindegy, nekiestem a langalétának, vertem, suhogott kezemben a korbács, láttam, hurkás lesz a
bőre, hallhattam kéjes nyögéseit, jajgatását.

"Még... még, hadd égjek a poklok tüzein sebeimmel" - könyörgött a fiatalember. Hát ha csak az
kell...! Mindössze a farkára vigyáztam. De mintha ő is odatartotta volna két kezét, és Zenzi is a
hátát, a vállát, a lapos hasát, mellkasát verte. És ami a legkülönösebb volt: ahogy mind
vadabbul püföltem a szerencsétlent, úgy éreztem magamban is feltámadni a kéjt, s hirtelen
elélveztem. Még jobban odasóztam a fickó testére, s éreztem, ha ez így megy még egy darabig,
egyvégtén élvezni kezdek!

"Köszönet... hála és köszönet" - nyögdelte ő. Vajon ő is élvezett? Ez csak lassan derengett föl
bennem, igen, ez a kérdés. Mi a francnak püföltette volna magát máskülönben? Most már
ütemre vertük, Zenzi meg én. A Zenzi a mellkasát és a combját, én a hátát meg a seggét.
Hamarosan piros lett és lila az egész test, a hurkákból kiserkedt a vér. De minél inkább így volt,
annál nagyobb gyönyörűséget éreztem, és kérdeznem se kellett a Zenzit, láttam, az o teste is
vonaglik a gyönyörűségtől.

A cingár fiatalember meg csak reszketett, vérzett és verítékezett, így dadogta:

"Jaj, hercegnő... nemes kontessz... ne kíméljenek... hadd járjak bűnös valómmal a gyönyörök
édenkertjében... ó, hercegnő, mellei hogy feszülnek... pinája a kéjek kéje lehet farkamnak... ó,
erről álmodtam... erről, hogy lába közé ne engedjen, hogy üssön, verjen... büntessen, mert önről
álmodtam... szaggasson szét fogaival akár... ó, bocsássa meg, hogy meg akartam baszni önt...
tudom, lehetetlen, tudom..."

Két kezével - miközben védelmezte - már verte is a farkát, jól láttam.

"Térdel" - parancsolta neki Zenzi. A fiatalember térdelő helyzetbe rogyott, majd hasra vetette
magát, így zihálta, de hogy nyála a mocskos padlószőnyegre folyt:

"Itt vagyok... megalázkodva kigyelmetek előtt, imádottak... hogy gecimet a por itassa fel... hogy
vérem a föld mocskával elegyüljön..."

Vertük.

"Alázatom az önöké... kigyelmöké minden kéjes... rándulásom... minden cseppem..."

El ne gecizz, te - gondoltam -, ki fog itt engem akkor megbaszni? Jó lett volna a Zenzivel előre
megbeszélni azért a dolgot. Mert egyéb vágyam se volt, mint hogy ez a fiatalember megdugjon!

"Teljes alázatommal és minden gyalázatommal kigyelmöké vagyok...!"

Hát ezt a kifejezést se hallottam eddig:

"kigyelmöké

". De mintha ördögök vagy angyalok szánkáztak volna tőle a gerincemen, akkora gyönyörűség
volt. Fülbe baszott vele ez a langaléta illető!

"Most akkor megcsókolhatod a lábam fejét, te mocskok mocska" - rikoltotta Zenzi.

Abbahagytam a verést én is. A langaléta alak odahajolt Zenzihez, csókolni kezdte a lábát. Zenzi
vajon egy repedtsarkú? Néztem, szerettem volna, ha repedt a sarka, és ha majd az enyém is
olyan lesz.

De akkor megint az őrült alak szavai kötötték le figyelmemet.

"Ó, komtessz... a lábát... a kutyája vagyok... a rabszolgája..."

"Mocsok, csókold meg a pinámat... melyet szennyes vágyaiddal meggyaláztál... míg farkadat
verted" - mondta ünnepélyesen Zenzi. Ki nem bírtam volna találni ilyeneket! A hórihorgas
leguggolt, engedelmeskedett. Testének vonaglásából ítélve nem tudtam volna megmondani,
őrülete a nagyobb vajon, vagy az őrületes kéj, ami a Zenzi pinájából fakad... a kagylónyalásból.

"Mocsok... felnégyelni, karóba húzni való... az ördögök fognak buneidért lassú tűzön pirítani...
apró fogókkal tépik szét a farkadat..." - zihálta Zenzi. Nem tudtam, ő is észnél van-e. Ilyeneket
mondani!

"Hercegnő... ön is... megengedi?" - fordult hozzám akkor a vonagló testű "hosszú".

"Könyörögtess magadnak" - utasított Zenzi. Így tettem. Túl nagy fantázia nem volt már a cingár
figura szavaiban, érezhető volt a kimerültsége, de minimális kötelességének eleget tett:

"Esdve kérem... sosem látott szépségű hercegnő... tenger habjaiból frissen vétetett kagylóját...
alázatos, nyomorult szolgája... hadd mocskolhassa be nyelvével... mielőtt visszamerül az örök
óceán habjai közé... a tisztaságba... hadd érintse kegyedet nyelvem szennyes húsa..."

Ahogy pedig nyelvének szennyes húsa érintett, úgy éreztem, a gyönyörök tengerében merülök
meg, ahol ezer ördöghal csiklandoz! Térden csúszva járult pinámhoz az "udvarló" - és Zenzi
nem hagyta ki az alkalmat, hogy a vérhurkás hátra még egy jót oda ne sózzon.

"Udvarolj tovább!" - utasította.

"A hercegnő az ég ajándéka, az örök óceán ajándéka... tudd megbecsülni, hogy szenynyes
képzeleted körülrajongja mocsok gecid tócsáiban éjszakáról éjszakára!"

Miket tud ez a Zenzi! De miket tud a hórihorgas fiatalember nyelve. Összevissza kavargott
velem a világ. Kagylómat körülnyalta, combomra kalandozott, már néma volt, csak nyalt, s
akkor a seggem is odatártam neki - és azt is kinyalta! Közben láthattam, hogyan serked sebeibol
a vér. Akaratlanul is odahajoltam, én meg ezt kezdtem nyalni. A vérét szoptam, mint egy igazi
vámpír.

"Megbocsásson, hercegnő" - lihegte a langaléta alak - "hogy ily alantasságaimnak tárgya, de

véremet vegye érte, íme... kegyetlen pusztulásom kegyetlen hírhozója legyen, vegye el életem,
fúlhassak testébe, szívja ki vérem, életem nedvét..."

Az élet nedve már valami elgecizést ígért, amire igencsak vágytam volna, mert bevallom,
semmiféle vámpírhajlamom nem támadt fel. Farkára sandítgattam inkább. Arcát
szeméremszőrzetembe fúrta, rágta a buja bozótot. Ajkai újra meg újra végigcsókoltak minden
leheto helyet a lábam közt. És minden csókja, szopása, nyalása szíven talált. Boldogságos érzés
volt, és a leginkább azt szerettem volna, ha én vethetem magam lábaihoz, én szophatom farkát,
nyalhatom mindenét, rángathatom magamba - már láttam - kemény bunkóját.

"Magasságos hercegnő, kegyelmek szent tárháza" - suttogta - "a bennem rejtekező alantasság...
szentül ígérem... sosem fogja fenséges lényedet... képzeletben... szenynyezni! Ó, hercegnő, ön...
oly kegyetlen... annál is kegyetlenebb" - zihálta - "de igazságos velem... ezt érdemlem... ezt
érdemlem..."

"A pinát!" - rikácsolta Zenzi, és a hórihorgas fiatalember arca ott járt máris a lábam közt, és
minden lehető helyre becsókolt a szája. És minden érintése szíven szúrt, és egyetlen vágyam
volt csak, hogy odakanyarítsanak, aztán jól ellássák a bajomat. Ahogy szokták. De most... de
most... jaj, de jó, éreztem... most nem ez volt az állás, hiába, hogy széjjelebb tettem két lábam,
jöhessen akármi, csak a csókok záporoztak, a nyelv sem jelent meg lukamban. Ám ezektol a
csókoktól még jobban begerjedtem, mintha nyelvével döfölt volna. Abbahagytam a verést rég,
mert csak magamra tudtam gondolni. De akkor a Zenzi elrikkantotta magát ismét, kiáltván,
hogy:

"Fel!"

És a langaléta fiatalember feltápászkodott.

"Végezze be... végezze be vélem ezt, kegyes komtessz... vessen véget embertelen
szenvedéseimnek" - kérte könyörögve Zenzit.

"Jó" - vágta oda neki Zenzi, hangja most sem volt enyhületesebb - "ki legyen elöl?"

"Könyörögve kérem... a kegyes hercegnő, akkor már... ha ezt a kegyet nekem a fenséges
komtessz biztosíthatja..."

"Hát figyelj" - okított most engem a Zenzi - "fogod a zacskóját" - és mutatta - "aztán jól
megbögyörészed, hogy fájjon, úgy. Világos? De nem a tojásait töröd, hanem itt nyomod neki..."

S kíméletlenül meg is mutatta, a dolgok tövénél, a szorongatandó helyet.

"És közben a másik kezeddel püfölöd, ahol éred, a seggét, a combját, mindenét."
Így cselekedtem. A fiatalember szál egyenesen állt, két kezét mellkasán összefonva, bal
kezembe vettem a szerszámját, de zsákostul, aztán úgy elszorítottam, hogy a magam keze is
belesajdult. A fiatalember farka ettől még jobban felállt, árbocként lengett ide-oda, enyhén.
Másik kezemmel meg püföltem őt, ugyanúgy, ahogy a Zenzi hátulról, de eszelősen. A farok
minden ütés nyomán újra meg újra megrándult. A langaléta minden ütés után
keservesenkéjesen jajveszékelt már, dadogott is eztazt, hebegett-habogott, majd hirtelen maga a
hab is megjelent - végbement a magömlés. Azaz hogy inkább jött, jött a farka végiből,
mindazonáltal az első pillanatban oly váratlanul, akkora erővel, hogy az arcomba fröccsent.

"Ó, hercegnő" - kiáltotta a fiatalember - "ó kegyes komtessz..."

Zenzi verte, verte, egészen, amíg rá nem jött, hogy "áldónk-s-áldozatunk" meg csak bámul
maga elé, mint aki most szégyenkezik úgy igazán, majd egy árva szó nélkül gyorsan öltözni
kezdett. Milyen szomorú volt az arca! Aztán még matatott valamit egy távoli sarokban valami
rozoga széken, végül se szó, se beszéd, kirohant, eltűnt. Alig, hogy bevágódott mögötte az ajtó,
a Zenzi már rohant is a rozoga székhez. S felkiáltott:

"Ide süss...!"

Mert húsz fényességes arany volt a széken. A fiatalember tényleg jól fizetett. A tíz aranyat a
Zenzi rögtön oda is adta nekem.

"Na, mit mondtam?" - közölte diadalmasan a Zenzi, és mit mondjak, én magam tökéletesen
egyetértettem vele.

Még ugyaneznap délután elindult a nyomomban egy bársonyruhás férfi. Olasznak néztem,
olyan szénfekete szeme volt, kis sötét kecskeszakálla. Francia vagy olasz, azok voltak ilyenek
akkoriban. Bekanyarodtam egy mellékutcába, mert a Grabenen történt mindez, és fényes kora
délután volt, még csak két óra. És vártam rá a már említett kapualjban. Jött, a sötét zugban
azonnal el is marta a mellemet, csak valahogy az volt az érzésem, nem élvezkedik, hanem
"átvizsgál". Nézzünk oda! Mi ez?

"Na, mi van akkor?"

Ezt kérdezték a többiek is általában. Mire én:

"Menjek elore, nincs messze."

"Mi nincs messze?"

"A Schönlaterngasse..."

"Ugyan már... nem akarok én hozzád menni..."

"Hát jó" - mosolyogtam, mert erre is fel voltam készülve - "akkor intézzük el itt."
"Itt?" - csak ámult-bámult, hallottam a hangján.

"Följebb kicsit. Az egyik lépcsőfordulóban. Senki se lakik ott... csinálhatunk akármit..."

De neki így se volt jó.

"Te gyere hozzám" - mondta.

"Messze van az?"

Én gyanakodni kezdtem.

"Ó, dehogy... de azzal együtt majd odavitetjük magunkat... bérkocsival..."

"És mennyit kapok?" - tudakoltam. Biztos, ami biztos.

"Legyél csak nyugodt" - mondta - "rendesen meg leszel fizetve..."

És mert láthatta, hogy még mindig tétovázom, hozzátette:

"Jobban, mint bárhol másutt. Én fizetek a legjobban..."

Imponált nekem a viselkedése, az öntudatos beszéde, hát azt mondtam:

"Jól van... de adja ide előre a pénzt."

"Majd otthon... ott megkapod a pénzt, ahogy belépünk az ajtón, rögvest."

Együtt távoztunk, aztán alighogy kiléptünk az utcára, o már kiáltott is kocsiért. Beszálltunk, és
ahogy a lovak nekilódultak, megkérdezte:

"Azt hiszed, hogy meg akarlak kefélni, mi?"

Kacéran visszavigyorogtam rá:

"Mert hogy mi mást akarna?"

"Ó, valami egészen mást" - felelte titokzatosan. Mosolyogtam, én akartam lenni a nagyokos,
így mondtam hát:

"Akkor már tudom..."

"Mit tudsz te?" - évődött ő is.

"Talán a szájával akarja elintézni..."

"Nem én."

"Hátulról... a seggembe...?"

Fejét rázta csupán. Mit gondolhattam? Olyasmi lesz, amit a langaléta fiatalember kívánt tőlünk?
Hát kérem!

"Azt akarja, hogy verjem?"

"Mit verj...?" - nézett rám csodálkozva.

"Magát. Mindenét..."

"Ej, de kiismered magad!" - kiáltotta.

"De hát nem, nem, azt se..."

"Jó, feladom.."

"Hát fotografálni akarlak. Lefényképezni..."

"Lefényképezni?"

"Méghozzá minden elképzelhető testhelyzetben!" - vágta ki. Nevettem. Engem még soha senki
nem fényképezett le, de hát most épp ezért is nagyon megörültem, gondoltam, lesznek hát szép
fényképeim magamról. Megérkeztünk. Régi kert mélyén, egy szép elővárosi házban lakott ez az
emberem, több kapuboltíven, épületecskén áthaladva jutottunk be a lakásába. Műterembe
érkeztem. Apró, kövérkés asszony fogadott minket, szőke volt, orra turcsi, mindene
gömbölyded - "nyomott" - vörös slafrokjában még vastagabbnak nézett ki, azt hiszem, mint
amilyen volt. Szeme kifestve. Nem túl szívélyesen, de valami furcsa elismeréssel üdvözölt, azt
mondta utána:

"Ez jó lesz, akkor úgy látom..."

Ez. Ez voltam én. A fotográfus így szólt:

"Mozgás, mozgás, nézzük a fényviszonyokat."

"Hozzam az Albertet?"

Így a nő. A fotográfus:

"Persze, világos, nélküle nem tudunk kezdeni semmit!"

A nő már ment volna, de a fotográfus visszatartotta:

"Várj, majd hozom őt inkább én. Addig csináljatok meg mindent... készítsétek elő a színt."

S ment, át a kerten. Most a nő így szólt:

"Rettentő féltékeny. Nehogy kettesben legyek ott az Alberttel. Holott..."

Nem fejezte be, legyintett. Vitt a muterem üvegtetős részébe, jó kis hely - gondoltam -, micsoda
magas ablakok. Csupa fény. Kinyitott egy tapétaajtót, egybol egy sokkal szűkebb helyiségbe
kerültünk, ennek már egy apró ablaka volt csupán.

"Vetkőzzön le..." - mondta a nő. Nagy ámulatomra azonban ő is vetkőzni kezdett. Vörös
slafrokja pillanatokon belül a földre hullt. Na nézzünk oda.

"De mindent tegyen le" - mondta érzéketlenül - "a harisnyatartót, bugyit, ha van... látom,
nincs..."

Mert már vetkoztem, hát láthatta. Ő ingben állt, így várakozott, nekem tök pucérra kellett
vetkőznöm. A magázás véget ért.

"Hány éves vagy, hallod-e?"

Ezt kérdezte. Mondtam, hát...

"Tizennégy, hogy...?"

"Hát még nem egészen, de hamarosan..."

"Az uram mondta már, mire kellesz?"

"Hát... igen."

"Na, akkor..."

Ő is ledobta az ingét.

"A többit majd meglátod."

"Magát is lefényképezi?"
A nő nevetett:

"Persze... meg hát eddig csak engem fotografált, nem találtunk másik, alkalmas nőszemélyt.
Amire te kellesz, ahhoz. Túl veszélyes dolog is az ilyen, meg nagyon drágák a megfelelő
dögök..."

Dög lennék? Ez megbizsergetett. Dög...! Nahát.

"És mennyit kapok?" - tudakoltam akkor. Már mint "egy dög". Egy dögöt nyilván jól meg kell
fizetni, hát nem?

"Csak ne aggódj..."

Így ő. Tetszett nekem a nyugodt hangja, megbízhatónak éreztem.

"Semmi gond" - feleltem hát, tényleg nyugodtan.

"Semmi gond, való igaz, és ő mást nem is vállalt volna fel, csak egy ilyet, mint te" - mondta.
Egy ilyet! Ez valamiért megint olyan hízelgő volt a számomra.

"Egy ilyet?" - kérdeztem, csak hogy további bókokat halljak esetleg.

"Egy ilyen fiatalkát..." - mondta ő, talán félve, hogy a "dög" sértés lehetett. Nem mertem
mondani neki, hogy

"maga is egy jó dög még" - hát csak azt jegyeztem meg:

"Maga is fiatal még..."

"Na, ja" - nevetett - "nézd ezeket a lötyedék melleket... és akkor a magadéit... kicsim!"

A "kicsim" is jó volt, pillanatnyi használatra. Csak hadd szeressen, dédelgessen. A melleit

egyébként (gyengém, mint mondtam) megkívántam. Tenyerébe vette a két nagy, puha dudát,
latolgatta a súlyukat.

"Szépek..."

Ezt mondtam.

"Na, fogd meg."

Így ő, mint aki azt mondja: kapd be."

S ahogy a kezembe fogtam az egyik mellét, éreztem, nem is olyan löttyedt. Sőt, rugalmas,
feszes. Főleg, ahogy a bimbóját rögtön ingerelni kezdtem.

"Csak a hasam nagy egy kicsit" - mondta ő.

"Á, nem, nem..."

"Meg a seggem... csupa háj" - folytatta. Mit mondhattam? Nevettünk mindketten.

"De azért" - tette hozzá - "az Albert ha meglát, tisztára begerjed, rögtön!"

"El tudom képzelni..."

"Az uram rohadtul dühös az Albertra, meg rám... ezért..." - tűnődött. De aztán fölnevetett. Az
jobban állt neki, mint a nagy töprengések.

"Viszont ha az Albert farka nem állna fel tőlem, hogy tudna fotografálni minket? Mi a faszt
fényképezne?"

E szavak hallatán, hát igen, nagyjából sejtenem lehetett, hogyan is zajlik itt az élet. De a férfi,
aki leszólított a Graben mellett, a fotográfus, már jött vissza, hívott vissza minket a műterembe.
S volt ott egy fickó, mintha kifutófiú lenne, olyan volt, mit tudom én, tizennyolc éves, így
valahogy.

Egy kis bécsi kurva emlékezései 22. (utolsó) rész

Nekem nagyon tetszett. Napsütötte, parányit szeplos arc, turcsi orr - férfiaknál nagyon
szerettem! -, húsos fülek, eléggé vastag nyak. Karcsú, de izmos test. Ide nekem az ilyeneket! A
Capuzzi úr - mert ez volt a fotográfus neve - nyomban rendelkezett, vetkőzzön le az Albert is.
"De kapkodd magad", mondta. "Ez meg", mondta rólam a feleségének, "tényleg jó lehet végre,
hogy... ?" "Jó, jó", így a nő. "A dudái is, elsőre nem hittem volna" - tette hozzá azért a Capuzzi
úr. Mielőtt teljességgel elbíztam volna magam. A francba is...! "De hogy nincs háj a derekán, a
csípőjén... " Ekképpen a nő. "Jó, de csípője sincs... viszont hogy nem olyan szőrös még a
dombja, az jó lesz. " Így mustrálgattak, méregettek, csak hát tudtam, ez mesebeszéd, úgyis sor
kerül a fényképezkedésre, ha ez, ha az. Jött közben az Albert, rám is mosolygott rögtön, így
már egyenrangúak voltunk, hogy ő is lepucérodott - és ahogy csak ránéztem a bajonettjére,
láthattam, már ettől feláll. Capuzziné vihogva állapította meg: "Feláll ennek mindentől és
mindenkitől... " Nem sértődtem meg. Capuzzi meg ráförmedt: "Kuss... " Közben Albert testét
csodáltam egyre. Micsoda szép férfiak vannak - gondoltam. Az Ekhard úr meg a langaléta
után... nem is volt nehéz erre rájönnöm. Szépséges karizmok, finom szőr a mellén. Feketéllett a
fehér bőrön. Capuzzi azt mondta: "Kezdjük akkor, jó?" Odalökött egy kis támlátlan, drapériával
lefedett padot, azt mondta: "Mucus... elobb te... az Alberttal, utána majd meglátjuk. " "Jó... "
Így Mucus.
"Téged hogy is hívnak?" - kérdezte Capuzzi. Mondtam: "Pepi... " "Ja vagy úgy, na... Pepi...
Pepike... Albert, te meg ülj ide, de ízibe!" És azt hitte, ez nagyon jó vicc. Sőt, meg is toldotta:
"De még ne a közibe!" Hahaha. "Na jó", így a Capuzzi, "és akkor a Mucus jobbra az Alberttől,
a Pepike balra... így... " Sietve teljesítettük parancsait. "És akkor kézbe az Albert farkát,
mindketten... " Mindketten kézbe vettük az Albert farkát. "Albert... ", rendelkezett a Capuzzi úr,
"magának azért valamit tennie is kéne... csinálnia, na... hát ölelje át a két hölgy vállát... úgy,
jobbra - balra... " Ez megtörtént, ő eltűnt a fekete lepel alatt. "Na... ", kiáltotta, "na... nem
mozgunk... Mucus, te nézz az Albertre... és Pepike, te is... te meg Albert, kémleld az eget... na,
forgasd a szemed, hogy nagyon jó neked... na...!" Engedelmeskedtünk. Albert farkának, kettőnk
markolásából, nyilvánvalóan csak a hegye látszott ki. "Egy - két - hár... négy - öt - hat... kész!" -
vezényelt Capuzzi, s ez már komoly munkálkodás volt. Mert azt mondta: "Kész!"
Felpattantunk. "Új beállítás", rendelkezett a fotográfus. "Miféle?", kérdezte riadtan a nő.
"Afféle", mondta nyersen Capuzzi. "Feküdj le, Albert... " Ez megtörtént, a keskeny padról az
Albert lábai rendesen lelógtak. "Mucus... menj föl rá... " Párnák segítségével ez is megtörtént.
"Hajolj fölébe...!", kiáltotta Capuzzi.

"Ez már sokszor volt így" - rikácsolta vissza a nő. "Meglátod... így még nem...!", ekképpen a
fotográfus. "Na jó... " A nő az Albert fölébe hajolt. Az Albert elkezdte a melleit szopni. "Te
kurva... ", üvöltötte a Capuzzi. "Nem így. Ez így megbasz téged! De megbasz... látok a
szememtől! Bassza meg, azt nem tűröm, hogy megbasszon... " "Nem basz... " "Lejönni!" A férfi
teljesen ki volt fordulva önmagából. Ráncigálni kezdte a nőt, a Mucust. "Te nekem ne akarj itt
az Alberttel a szemem láttára baszni... " "Nem basztam... " És ez így ment. Már éreztem, egy
féltékeny férj lelkiilágát vagy mijét nekem kell megmentenem testem bedobásával. Persze, a
Capuzzi se volt kezdo, új felállást rendelt el - megjegyzem, az Alberté végig feláll tőlünk -, és
akkor én lettem az, aki az Albert töke közelébe kerültem, a Mucus maximum úgy
helyezkedhetett el, hogy az Albert kinyalhassa neki. Ha ez a Capuzzinak jó, gondoltam vissza
rövidke életem gazdag tapasztalataira. "Na...!", kiáltotta a Capuzzi. "És most fordítva. " Miben
bízott? Talán ő pörgött fel már, a munka ritmusával, és azt remélte, az Albert nem tudja olyan
gyorsan bedugni a Mucusnak. Akkor a következok történtek: az Albert megfogta a Mucus
mellét. Aki úgy begerjedhetett, hogy mindegy volt neki, kibe fúr az Albert, hát bevezette szépen
az Albert faszát az én lukamba. Ha ez neki jó - gondoltam...! "Hétszentség... ", kiabálta a
Capuzzi, bár végre nem volt féltékeny a hangja, "gyerekek, ne túlozzátok el, nem akarok én
pornográfiát...!" Új felállás következett. Albert részéről a régi. S ez most egy darabig így ment.
Mi a nyavalyának csinálja a Capuzzi - gondoltam -, ha ilyen féltékeny?

S hallhattuk sorra - rendre: "Egy... kettő... " És a Mucus számára ez nyilván akkor hangzott
volna igazán jól, ha egy ketytyentés... két kettyentés lehetett volna az Albert részéről.
Megjegyzem, hogy a francba nem tudta vele megszervezni, ha annyira akarta? Például míg a
férje ilyen kis "dögök" után jár Bécsben? Olyan sokba az nem telik. És ha valakinek ennyire, de
ennyire kell...! S jött a "Fordítva...!", jött a "Vissza...!". Most már egyértelmű volt, és a Capuzzi
is beletörődött, hogy az Albert farka egy az egyben belém hatolt, aztán a számba is rendesen,
igaz, ez a perverz fotós mindig akkor állította le a felvételt - "Ki a durunggal!" -, amikor a
legjobb lett volna az Albertnek is, nekem is. De majd - gondoltam. Ez volt számomra a
legkevesebb. "Mucus", kiáltotta most a férj, "játszhatsz a dudáiddal. " Vagyis, hogy az Albert
csikizhette a Mucus melleit, ezt a Capuzzi rendesen ellenőrizhette, nyilván ennyit eltűrt. Sőt,
meg is kérdezte: "Albert, rendesen nyalod? Nem látom a Mucus arcán. Ha nem vagyok ott,
akkor is ennyi csak?" Mondom, a féltékeny, perverz állat! Ilyen férfival se találkoztam még,
mint ez a fotográfus. "Szopom, rendesen... " "De nehogy közben aztán baszd is... " "Nem,
nem... " "Hát azért...!" És ez így ment, mint a hullámvasút. Hamarosan azonban fontos
állomáshoz érkeztünk. Már legalább én így éreztem. "Nem...!", kiáltottam ugyanis, mikor a
Capuzzi elrendelte, nyaljam ki a Mucust. "Nem és nem!" "Jó, persze, hogy nem... és nem,
nem... csak tégy úgy... hallasz engem? Mintha kinyalnád neki. " "De nekem se kell", mondta a
Mucus, "a Pepi játsszon csak a mellemmel. Tisztára begerjednek tőle, és sokkal jobban
elviselhető. " Mintha összebeszéltünk volna! Capuzzi beletörődött. Odatérdeltem a Mucus
mellé a padlóra, számba vettem a mellét, csücsörítettem is, legyen meg a látszat. Kicsit a Mucus
mintha még élvezte is volna. Hát rendben, erről van szó. De Albert közben, mint aki élvezi,
hogy a tilosban járhat, kihasználta a helyzetet, és - takarásommal - elkezdte beveregetni a
Mucusnak

"Te szar kurva!", bömbölt feleségére a fotográfus. "Kilököd magadból, hé...!" Mintha ilyenkor
már nem lenne mindegy. Nem is értettem. Egy ilyen tapasztalt férfi, mint a Capuzzi... és tessék,
ennyire féltékeny. "De semmi sem volt... " Ezt hebegte a Mucus. Mint aki valóban igazat mond.
"Ez neked semmi?" Így a Capuzzi. Most úgy életemben először mondom, de ezt tényleg
kezdtem unni. De jó lett volna a Horak úr, ahogy ellátja a bajom a pincében... nem ez a sok
művészkedés! Aztán ide - oda, csiki - csuki, digi - dugi... tisztára cirkusz volt az egész.

Mintha bohóckodott volna a Mucus meg az Albert... pedig komolyan gondolták, de hogy a
Capuzzi ennyire begurult mindannyiszor... Akkor minek fényképez ilyesmiket? Hát nem joggal
kérdeztem magamban? "Dolgozunk, nem baszunk... dolgozunk, nem baszunk... " A Capuzzinak
ez maradt a végső ellenérve. "Nekem azért bedughatja az Albert?" - kérdeztem a végén, már
csak az emberi jogaim érdekében is. A vége az lett, hogy az Albertnek elsült, és pont az én
hasamra, hát a Capuzzi ebből a szempontból megkönnyebbülhetett a maga férji mivoltában.
Sokat tanultam e fényképezkedés során. Semmi se volt - és minden volt. A legkülönfélébb
"csoportozatokat" kellett alkotnunk. Mucus azt mondta: "Lelopod a görög - római művészetet,
te szar senkiházi. " Hogy a görög és a római művészet mit jelentett, nem értettem, de a Mucus
mindig akkor mondott ilyeneket, amikor az Albert épp bedugta neki, de a Capuzzi lerángatta
róla a legényt. És ez így ment, így ment, így ment. Ma már azt mondom: a művészet diadala
volt ez a fényképezkedés. Mert a Capuzzi felvételei azért csak sorra készültek, készültek,
készültek...!

Ám hogy milyen kiszámíthatatlan az élet, egyszerre valami teljesen váratlan fordulat

következett. Az Albert fasza kezdett nem felállni! "Most mi legyen?" - kérdezte kétségbeesetten
a Capuzzi úr. "Produkáljad magad te", kiáltotta a Mucus, "akkor majd téged fotografálunk. "
Capuzzi ezt nem fogta tréfára, hanem nyomban vetkőzni kezdett, s csak néztem ámulva széles,
szőrös mellkasát, mesés izomzatú karját meg a hatalmas répát, mely mindenféle narancsos -
lilás színben meredezett elő a hasa tövéből. S közeledett felém ekképpen! "Hé, azt már nem,
buzeráljad te az Albertet", rikácsolta a Mucus, "de a lányt hagyd a francba... " "Buzeráns
fotókat már gyártottunk, nem mentünk velük semmire. " Így a Capuzzi úr. "Most azért is
folyamodtunk ehhez a megoldáshoz. " Hogy mik ki nem derülnek! "De én nem akarom, hogy te
nekem itten ezzel a lánnyal", hörögte a Mucus, mondatát befejezetlen hagyva. "Nevetséges",
mondta a Capuzzi, "ha egyszer azt engedem, hogy te az Alberttal színleld a játszadozást, mi
kifogásod lehet ellene, ha én meg a lánnyal játszom meg a hetyepetyét... ?" "Nem", rikoltotta
ismét a Mucus, "te ezt a lányt a végén majd meg akarod baszni!" "Szó sincs róla", védekezett a
fotográfus, "a végén... legfeljebb téged baszlak meg, ha valakit muszáj. " Ez meglepő módon
hatott. Azt mondta a Mucus: "Bánom is én, hát rendben... de a lánnyal tényleg csak úgy teszel...
" Végigdoltem a padocskán, széttettem a lábam, a fotóapparátus a Mucusnál volt most, és jött a
Capuzzi úr. "Nem jó", mondta, "széjjelebb", rendelkezett. A Mucus erről hallani sem akart.
"Épp csak érj hozzá, csak hozzáérni, semmi több", rendelkezett. A Capuzzi úr azonban egyre
beljebb nyomta volna a rettenetes méretű szerszámját. "Ne tovább", így a Mucus. De fölösleges
volt tiltakoznia, ami bejárás nálam adva volt, azt a Capuzzi úr farkának egy kis hányada is
kitöltötte. Ráadásul a farok csak bennem érte el eszményi méreteit, amitol teljesen
ledermedtem, így aztán mozdulatlan is maradtam, hát a Mucus joggal hihette, hogy "nem
történt semmi".

Így is boldog volt, amikor azt kiálthatta: "Megvan... Felvétel kész... Elég!" Engem illetően
mennyire tévedett! Akkor a Capuzzi úr, aki továbbra is magának tartotta fenn a rendelkezés
jogát - ő volt a művészeti vezető -, más pozíciót parancsolt, és itt megint jó alaposan belém
rakta, "mímelés" ürügyén. Teljesen begerjedtem, de ahogy vonaglani kezdtem volna rettentő
furkóján, odasúgta: "Majd... ne most!" S én értettem a szóból. A művészet az művészet. Bár
ami azt illeti, égtem a vágytól, hogy a Capuzzi úr művészetét úgy istenigazából - nem csupán a
fotográfia oltárán - megismerjem. "Kész", rendelkezett a gép mögül a Mucus. Harmadik
csoportozat jött volna, de ehhez hiányzott "az igazi Albert", s az ő rúdja végképp nem volt
művészetekre fogható. Meg egyáltalán, kézzel fogható. Számomra ez felfoghatatlan volt, s
hiába ajánlkoztam volna kézi vagy szájmunkával, Capuzziék csak legyintettek. A felvételek
folytatását elhalasztották két további nappal, én kaptam öt aranyat, aztán mehettem addig isten
hírével. Természetesen a belvárosba tértem viszsza. A Grabenen találkoztam a Zenzivel, vele
tartottam a Schönlaterngasséba, ott megmutattam neki a szerzett pénzt, egyáltalán, elbeszéltem
a fotografálási históriát. Neki közben nem akadt semmije. A Capuzzi úrékkal esett dolgok úgy
begerjesztették, csak így hallomásra is, hogy azt kiáltotta: "A rohadását neki... hogy a mennykő
csapna belém... akármi, annyira baszhatnékom lett... " És ha a Capuzzi úr faszára
visszagondoltam, én sem voltam ezzel másképp!

Odamásztam hozzá a díványra, a Zenzihez. Fénylett a tekintete, melle hullámzott. Valahogy

másmilyennek láttam őt ma, mint máskor. Rég nem volt olyan akarattalan és passzív, mint
odahaza. Hát melléje feküdtem, és játszani kezdtünk egymással. A csöcseinkkel, ez így ment
egy darabig. Jószerén rá is vetettem volna magam, mikor azonban így kiáltott: "Jaj, ez nem az
igazi" - ellökött, de aztán kiáltott is a konyhába: "Hé, Böckné... a Karl nincsen itt?" Az
öregasszony ránk nyitott: "De, de... itt a Karl... mit akarnak tőle?" "Na, csak szólítsa be", így a
Zenzi. Hanem az öregasszony makacs maradt. "Mondom, mit akarnak tőle?" "Ne kérdezze",
így a Zenzi. Még sosem hallottam ilyen parancsolónak. "Hagyja a faggatózást, küldje be!"
Mindig új meg új oldalukról ismerjük meg, akiket már ismerni véltünk. A vénség eltűnt. "A
Karl kicsoda?", kérdeztem. "Na, ennek a vénségnek az unokája, az a Karl", így a Zenzi. Közben
kivett valamit a ruhája alól, aztán újra végigdolt a díványon. "És mit akarsz tőle?" "Hogy
megbasszon, csak azt... " Nyílt az ajtó, belépett egy tizenhat - tizenhét éves forma fiú, nagyon
csinos, finom vonású, de az arca s mindene igen szögletes volt a rettento soványsága miatt,
valahogy az éhezés jelének tekintettem ezt. Egyáltalán, igen züllöttnek látszott. Szája sarkában
cigaretta, vigyorgott, ahogy végigmért minket, a Zenzi szívélyesen üdvözölte. "Szervusz Karl",
ezt mondta tudniillik neki, "itt egy arany, dugj meg érte. " Karl odaslattyogott a díványhoz,
átvette az aranyat, mielott eltette volna, jól megvizsgálta, majd hanyag nemtörődömséggel
kezelésbe vette a Zenzi melleit.

"Ne sokat vacakolj... ", figyelmeztette a Zenzi. Karl kigombolta a sliccét, és a Zenzi azt mondta
nekem akkor: "Most nézd meg, micsoda farka van ennek a fiúnak... ilyen egyszerűen nem
létezik!" De létezett, és a Karl közben rám vigyorgott, én meg engedelmeskedtem, és ahogy a
Zenzi mondta, megtekintettem a kínálatot. Isten legyen az akármim, ilyet még én se láttam. A
fiúnak a köldökén is felül ért, ahogy felállt, és olyan vastag volt, hogy tényleg fütykösnek
lehetett volna használni. Így tobol meglengetve agyon lehetett volna verni vele talán valakit.
Csak a "spárgafeje" nagyobb volt, mint másoknál a rúd meg a makk együttesen. "Na", így a
Zenzi, "ez azért megéri a pénzét, vagy nem?" Karl elhajította a cigarettát, aztán ráfeküdt
Zenzire. "Istennek nevében... ", nyögte. Zenzi maradt a földi tények birodalmában, így
vonaglott minden módon a fiú teste alatt, könyörögve: "Gyere már, na, gyere... baszd meg. "
Vagyis hát pontosabban: hogy a Karl őt bassza meg, de mihamarabb, ha lehet, abban a
kettyintett minutában. "Húzd be magadnak... ", utasította Zenzit Karl. Zenzi engedelmeskedni
próbált, de ahogy a fiú farkához ért, már sikoltozott is rögtön, így: "Jaj, te... na... benn van... na
bassz... még jobban... keményebben... jaj, így jó... megölsz, Karl, te rohadék... bassz... " S
ekképpen tovább. "Szarok rád", közölte vele tömören és velősen Karl. "Akkor... akkor minek
baszol... ha nem kellek neked?", lihegte kacéran Zenzi. Hogy még ilyenkor is évődni volt
kedve! Holott a nyála csorgott már a gyönyörűségtől. "Mert egy aranyat adsz érte... hát egy
aranyért a nagyanyámat is megdugom akár...!" Zenzi teljes erővel dolgozott a Karl farkán,
engem meg úgy felizgattak a látottak, meg amit nagyon is el tudtam képzelni - hogy a Karl
farka milyen lehet -, hogy kotorászni kezdtem: hamar elo egy aranyat. De azért még
fontolgattam. Szakmán belül, pénzért?

Mert hogy a Karl egy nagy hímringyó, azt láttam. "Maradj még... ", könyörgött a Karlnak a
Zenzi, miután pedig mindketten megvoltak már szépen. "Eresszél... " "Hova sietsz úgy? Nem
akarsz engem még egy kicsit?" "Nem, mert unlak", vetette oda a Karl, majd elnyújtott hangon
búcsúzott is: "Szervusz... " Na köszönöm - gondoltam -, erre a faszra pénzt áldozni... még hogy.
"Te strici", kiáltotta utána a Zenzi is. "Rohadjon le a tököd a neved napján!" Sose hallottam
még így beszélni, nem láttam a Zenzit ennyire dühösnek, hát nem vitás. És sírva is fakadt!
"Ez... ez a lump... ez az egyetlen, akit... tényleg kívánok... tudod, Pepi, és egy ilyen szar... a
Karl egy ilyen csatornatöltelék... képes engem így megalázni... " Csak néztem némán, nem is
értettem a dolgot, azt kérdeztem: "Hát a Rudolf?" "Menj már akárhová, a Rudolf! Ki az?" Erre
én: "De mikor mindent megteszel neki, amit csak kér... és én jól láttam, hogy... kell neked... a
Rudolf, na... " Zenzi: "A Rudolffal tisztára más, a Rudolf az apám lehetne... szerelmes nem
vagyok belé, annyi szent... " Én: "Mégis azt mondod neki, hogy csak vele tudsz tényleg
elélvezni, meg hogy mennyire ő csinálja a legjobban... " Zenzi: "Mi mindent összehord az
ember, amikor farkalják, te ne tudnád? Hallottam, apádnak miket mondtál... akkor az is igaz
volt mind?" Én: "Valahogy azért igaz. " Ő: "Valahogy igaz...! De hogy?" "Igaz volt, és kész. "
Zenzi: "Jó, de én a Rudolffal már nyolc éve vagyok együtt, nyolc éve... " Én: "Micsoda? Hiszen
tizenöt vagy összevissza...!" "Jó, hát persze - így a Zenzi -, csak a Rudolf már az anyámnak is a
szeretője volt, aztán hogy anyám meghalt... sorvadásban, mit tudom én... a sok éhezéstől... hát
másom se maradt, csak a Rudolf, ez így volt, ő vett magához. " Én: "Vagyis a szeretője lettél...
" "Nem, nem. Eleinte a spejzban aludtam nála, a földön is, minden... és még örülhettem.
Rettegtem az árvaháztól. " Én: "Miért?" Zenzi: "Mit tudom én. Anyám a kórházban örökké így
siránkozott... hogy ha o meghal, a szegény kislánya árvaházba kerül. "

Én: "Mikor anyád a kórházban volt, te hol voltál?" Zenzi: "A Rudolfnál. Anyám vele élt
egészen addig. " Én: "Hát apád?" Zenzi: "Hát arra nem is emlékszem már. Az meghalt... még
korábban... kétéves voltam, vagy mi. " Én: "És tovább?" Még mindig pucéran ültünk a
díványon, egymás mellét simogattuk. Zenzi így egy kicsit le is nyugodott, nyilván kellemes volt
neki, hogy őszinte lehet velem. Azt mondta: "A Rudolf megígérte anyámnak, nem hagy
magamra, maradhatok nála... és hogy örök időkre. Hát így anyám is könnyebben halt meg... "
Én: "Ezt megértem. " Zenzi: "Na, hát így aztán pár hónapig csak úgy a földön feküdtem, a
Rudolf aludt az ágyban. " Én: "És így indult az egész... köztetek, csakhamar?" Zenzi: "Na,
olyan hamar azért nem. Először csak azzal hívott az ágyába, hogy mégse aludjak a földön... "
Én: "Először hozzád se ért?" Zenzi: "De, azt rögtön, Húzzam föl az ingem, minden... akkor az
ujját a vágásomhoz tette, mozgatta... meg minden... máshol is cirógatott. Én: "Mit gondoltál
akkor?" Zenzi: "Semmit... " Én: "Kellemes volt?" Zenzi: "Hát igen... tudod, olyan finoman
simogatott... szelíden, lágyan... nem volt rossz dolog. " Én: "De érteni nem értetted, miről van
szó?" Zenzi: "Már hogyne értettem volna? Nagyon is jól tudtam, miről van szó, hiszen
éjszakánként hallottam anyámat meg a Rudolfot, tudtam, mit művelnek. " Én: "Igen? És mit
csinált akkor még... a Rudolf?" Zenzi: "A kezembe adta a farkát... " Én: "És te... ?"Zenzi: "A
Rudolf, hát az akkor hamar aztmondta, hogy mostantól én az ő szeretője vagyok. És hogy
senkinek el ne mondjam ezt, mert abból nagy baj lesz.

Féltem, mehetek akkor tényleg az árvaházba. " Én: "És neked akkor ez... úgy, ahogyan volt... jó
volt?" Zenzi: "Ó, hogyne. És büszke is voltam rá, hogy szeretom van. Olyan fiatalon. És
örültem, hogy talán most már jobban megysorom. Kisgyerekként, tudod, én is sokat éheztem. "
Én: "Így már jobban értem... " Zenzi: "Aztán ott volt az is, hogy anyámhalála után féltem
minden éjszaka úgy magányosan a lakásban. És ha a Rudolf mellettem volt, az ágyban akár, hát
megnyugodtam rögtön. Különben is mindent megtettem volna, amit csak kér. " Én: "Mert
hogy... ?" Zenzi: "Féltem, az utcára rak, ha megun, meg ha nem elégedett velem. " Én:
"Fenyegetett ilyesmivel?" Zenzi: "Hát persze. Mindig azt mondta, kidob, ha nem teszek a
kedvére. Így mondta. Akkor összeszednek az utcán, bevisznek az árvaházba, ott meg egész nap
verik a gyerekeket, borsón térdepeltetik, folyton csak imádkoznom kell majd. " Én: "Akkor
nyilván jobb, ha van meleg ágyad, jó szottyos farok a kezedben, akármire jutsz is vele. Nem?"
Zenzi: "De, valahogy így gondoltam én is... még ha nem kaphattam is rögtön rendesen a
hasamba... de a számba, minden másnap. " Én: "Jó oktatód lett hát. " Zenzi: "Jónak tényleg
nagyon jó, a Rudolf az volt. Mindenre egyből megtanított... " Én: "Akkor nálam ez lassabban
ment, részletekben... " Zenzi: "Hát te tudod, de ugyanoda jutottál. " Én: "Köszönöm a bókot. De
hogyan volt, mégis?" Zenzi: "Hát szóban... szájjal, aztán mindennel. Nem panaszkodhatom.
Hamar rám feküdt, belém jött... " Én: "Olyan hamar? Szinte hihetetlen!" Zenzi: "Remek tanítóm
volt. Mármint a Rudolf.

Látod - mondta a kezdetek kezdetén -, ezek a tojások. És kezembe adta a zacskóját. Utána
megtanított az elnevezésekre. Nem fukarkodott a szóval. S mutatta: ez az, hogy elsülni... lőni...
ez a spricni... meg minden. És ha a no hasába belőnek, attól lehet gyereke. Ilyesmiket mesélt el.
" Én: "Hát nekem ezt a kezdet kezdetén senki el nem mondta. Magamnak kellett rájönnöm. "
Zenzi: "De hát, látod, ez volt a Rudolf. Ő mindent részletezett. " Én: "És akkor... ennyiben
maradt az egész... egy darabig?" Zenzi: "Nem, nem, egy percig se, soha. Mikor például a
baszásra a kifejezéseket elmondta, csinálta is... amennyire nekem belefért... " Én: "Hát még
ilyet...!" S tényleg csak ámultam. Zenzi: "Ja, hát megloni nem tudott igazából, mindig csak
akkor sült el, ha a popómnál csinálta. " Zenzi közben mohón simogatta a mellem. Én: "A
seggedbe lőtt?"Zenzi: "Nem, hát oda... nem megy jól... nem, csak úgy... rácsorgatta. " Örültem,
hogy valami újat mondhatokneki: De a Horak úr... engem már többször seggbe baszott, és
belém is lőtt ott, és nagyon jó volt. Zenzi: "Miket nem mondasz! Ezt előszörhallom. Azt hittem,
seggbe nem lehet loni, csak dugni. " Én: "Nem, nem, lőni is lehet...!" Zenzi: "Ezt valakivel
kipróbálom... minél hamarabb, na. " Én: "És szoptál is neki?" Zenzi: "Hát szopás nélkül... szinte
sose megy, már úgy értem, ha több menetről van szó. " Én: "Nem, nem... " Zenzi: "És persze,
kinyalt, kikente a serpenyőt... - Ezt a kifejezést ismertem. Fontoskodva bólintottam hát. "
Közben már a lenti régiókban dolgoztuk meg egymást, kagylóinknál, s el - elakadtak szavaink
is. Zenzi nagyon begurult. "Nézd, hogy megkeményedett tőled a csöcsöm... " Szerénykedni
próbáltam: "Biztos főleg attól, amiről beszélünk... " Zenzi: "Nem, nem... tőled... te... te... - így
zihált. " Megható volt. Váratlan ajándék. Csak úgy hirtelen!
Én: "Te... és mindig csak a Rudolffal keféltél?" Zenzi: "Francokat, akivel épp adódott. A
Rudolf azt mondta, lényeg, hogy neki sose mondjak nemet, ne legyek nagyon kibaszva, ha ő
akar belém jönni... hát összeegyeztethető volt... a munkaideje ismeretében, meg minden. A
magam képességeit is megismertem hamar. Ment, mint a karikacsapás. " Én: "Az jó... " Zenzi:
"A Rudolf mindig azt mondta: Rövid az élet, hosszú a sír... " Zenzi és én együtt fejeztük be: "...
baszszon mindenki, amennyit bír!" Zenzi: "Ez a beszéd!" Én: "De mondd csak... a
pénzkereséssel hamar elkezdted? Korán beindult a bolt?" Zenzi: "Persze. A bolt... haha, ott volt
a sarkon a boltos. Az mindig szívesen áldozott ilyesmire. Megfizethetetlen vagyok, azt mondta.
Azért csak próbálja, hátha megy... hátha még jobban megy utána... " Nevettünk. Zenzi: "Jó, hát
akkoriban pár hatost kaptam csak a kamatyolásért... egy másik lány, művelt úri házból való
volt, de ugyanúgy járt baszni, ugyanazokba a körökbe, azt mondta: kamatyoztasd jobban a
tehetségedet...!" Én: "Hogy mi?" Zenzi: "Hát csak viccelt na, hogy kamat... meg kamaty... " Én:
"Vagy úgy. " Zenzi: "A kereskedő aztán fügét is adott. Mondtam, most mondjam vagy
mutassam. Pénzt kértem, mondtam, jó fügét is adhat, de azt hazaviszem a Rudolfnak... ő
szereti. "Én: "Be is akarta dugni neked a fügét?" Zenzi: "Hogy találtad ki?" Én: "Á, sokat
álmodozok így mindenről... " Zenzi: "Rólam is?" Én: "Néha... " Zenzi: "A pinámról is?" Csak
bólogattam. De már húzta is oda a fejem... így egy kis időre elnémultunk. Csak lyukolás,
cuppogás hallatszott.

Aztán a Zenzi az iskolai élményeiről beszélt. Miket csinált velük a tornatanár, meg ilyesmi.
Zenzi: "Na ja, későre jár... " Annyira belefeledkeztünk. De szinte ittam a Zenzi minden szavát.
Bár hát sok újat nem tudott nekem mondani. Én inkább az egyház dolgaiban voltam művelt. A
végén megkérdeztem: A Rudolf nem szokott verni? "Nem - mondta a Zenzi -, rendesen
hazaadom neki a pénzt. Amit neked is szívből ajánlok. Apáddal. Fölöltöztünk hát, ideje volt
hazatérni. Egyszerűen azért, mert mára elegünk volt. Nem kellett több úr, frájer, perverz... már
ha akkoriban használatos volt egyáltalán ez a szó. Apámnak öt aranyat adtam. Nem szólt egy
szót se, bort hozatott. Jött a szokásos ivászat, éjszaka megint apám alatt feküdtem. Így
végződött hát kurvaéletem első napja. Mostantól pénzért megkapható voltam - annak, aki csak
akart. De erről mindjárt valamit még. Általában kora délután mentem be a városba, vagy a
Zenzivel, vagy magamban. És ami pénzt kaptam, nyomban apámnak adtam, aki most már nem
is gondolt rá, hogy munkát vállaljon, belolem élt. Fivéreimet többé nem is láttam. Franz
Simmeringben dolgozott, Lorenz meg, akit undorított "züllött életünk", nem mutatkozott
jószerén soha.

A pénzből, amit kerestem, kezdtem magamnak azért ruhát, cipőt vásárolni, "egy kis puccot",
ahogy mondták. De a Rudolf határozottan tiltotta, hogy akár a Zenzi, akár én, mondom, hogy
nagyon kiöltözve menjünk strichelni - csak fölhívnánk magunkra netán a rendőrség figyelmét.
Meg a minket leszólító urak száma is megfogyatkozhatna, mert a nagyon puccos kurvákat eleve
drága portékának hiszik, a koszvadtság a finom emberek számára vonzó - na, nézzünk oda! -, és
egyáltalán. Így a Rudolf. Tudtam már mesterségem sok - sok fogását, ismertem a dolgok csínját
- bínját, nem féltem tole, hogy rendőrök karjába szaladok, titkosügynököktől ebben az egyszerű
iparűzésben nem kellett rettegnünk. Figyelmeztetve lettem bizonyos veszélyekre - ott volt a
francúz betegség, erre nagyon vigyáztam, tudtam, hogyan lehet felismerni, meg is vizitöltem a
férfiakat, mielőtt basztam volna velük, nem forog - e fönn ilyen veszély. Ilyen - olyan nemi baj,
persze, elkerülhetetlen, ha valaki sokat forgolódik ekképpen, de a szifilisz elkerült. Kész csoda,
ha meggondolom. Mert sosem lehet eléggé vigyázni, az ember váratlanul kerül mindenféle
helyzetbe, engem is a leghirtelenebb megfarkalások értek, hát tessék. De mondom, megóvott a
jó szerencsém. Rudolfnak nagyon sokat köszönhettem. Ő tanított meg rá, hogyan kell más
dolgokra is vigyázni: nehogy fegyverrel közelítsenek hozzám frájerek, nehogy fojtogatni
kezdjenek, meg, ami a legfontosabb, hogy diszkrét legyek.

Aztán: ha lakásra vagy hotelba megyek fel bárkivel, előre kérjem el a pénzt, sose menjek
laktanyába, még ha tisztek csalogatnak, akkor se. Ezt a szabályt néha megszegtem, de nem lett
semmi nagyobb bajom. Képtelenség lenne mindent papírra vetnem most, amit hosszú,
élménydús kurvaéletem során megéltem - ha meggondoljuk, hogy egy év 365 napból áll,
naponta 3 férfival számolunk, az 1100 férfi évente, egész hadsereg... és vegyük az évek hosszú
sorát. Csatákat lehetne eldönteni ennyi fasszal... pardon, frájerral. De ők csak engem döntöttek.
Más nők mellett. És azt kell mondanom: aki ért engem, ennyiből is megért. Nagy
bölcsességekkel nem szolgálhatok tanulságképp. Mit mondjak: férfi és nő között annyi a
különbség, hogy a férfiak löknek, és mi vagyunk azok, akiket löködnek. De lököttek azért nem
vagyunk. Mikor először mondtam valakinek ezt a kis mókát, egy finomabb úr volt az, jót
nevetett. Megpaskolt. És akkor, ahogy ez a tréfa kiszaladt a számon, akkor határoztam el, hogy
egyszer majd leírom élményeimet. Most ez, végső soron, megtörtént. A többire nem érdemes
sok szót vesztegetni.

- VÉGE -