Daniel Tammet pontosan 45 gramm zabkását fogyaszt

reggelire, és anélkül el sem indul otthonról, hogy

megszámolná a rajta lévő ruhadarabokat. Ha stresszes
vagy boldogtalan, csak behunyja a szemét, és számol.
Ugyanakkor nem csak rutinszerű kényszerei vannak. Mint
az emlékezetes filmben Dustin Hoffman megformálta
Esőember, ő is bonyolult matematikai műveleteket képes
fejben elvégezni - a számokat alakzatokban, színekben,
textúrákban és mozdulatokban látja. Ráadásul kilenc
idegen nyelven beszél, sőt alkotott is egyet - nyelvtannal
és mintegy 1000 szavas szókészlettel - saját használatára.
De bizonyos szempontból Daniel egyáltalán nem hasonlít
az Esőemberre. Az autizmus spektrumzavarban súlyosan
érintettek között gyakorlatilag egyedülálló módon nem
szorul segítségre mindennapi, ügyes-bajos dolgainak
intézésében. Ez a hihetetlen önállóság, és ahogy átadja,
milyen érzés is ilyen rendkívüli életet élni, teszik igazán
inspirálóvá és magával ragadóvá Daniel Tammet
emlékiratát, amely páratlan betekintést nyújt napjaink
egyik legkülönlegesebb elméjébe.
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Daniel Tammet: Born on a Blue Day
Inside the Extraordinary Mind of an Autistic Savant
A Memoir Free Press
A Division of Simon & Schuster, Inc.
1230 Avenue of the Americas
New York, NY 10020

Copyright © 2006 by Daniel Tammet

All rights reserved

Hungarian translation © Lelik Krisztina, 2018

Szüleimnek, mert segítettek azzá az emberré válnom,
aki ma vagyok, és Neilnek, mert mindig mellettem áll
 Köszönetnyilvánítás

A következő embereknek szeretnék köszönetét mondani,

akik nélkül ez a könyv nem jöhetett volna létre:
Szüleimnek, Jennifernek és Kevinnek, szeretetükért,
türelmükért és mindazért, amire megtanítottak.
Öcséimnek, Leenek, Stevennek, Paulnak, és húgaimnak,
Claire-nek, Mariának, Natashának, Anna-Marie-nak és
Shelley-nek, szeretetükért és megértésükért.
Rehan Qayoomnak iskoláskori legjobb barátomnak.
Elfriede Corkhillnek – kedvenc tanáromnak,
Ian és Elaine Moore-nak, Ian és Ana Williamsnek, Olly és
Ash Jefferynek – legjobb barátaimnak.
Biruté Žilienének – ő az, akire a litvániai
tartózkodásomra visszaemlékezve gondolok.
Sigriður Kristinsdóttirnek izlandi nyelvtanáromnak.
Suzy Seraphine-Kimelnek és Julien Chaumonnak az
optimnem.co.uk weboldalhoz nyújtott segítségükért.
Martinnak, Steve-nek, Tobynak, Dannek és Nicolának – a
Brainman (Agyember) című dokumentumfilm stábjának.
Karen Ammondnak, amiért megmutatta nekem a
lelkesedés erejét.
Andrew Lownie-nak, irodalmi ügynökömnek.
Rowena Webbnek, Helen Coyle-nak és Kerry Hoodnak a
Hoddernél a könyvhöz nyújtott minden segítségükért és
tanácsukért.
Bruce Nicholsnak és a Free Press munkatársainak az
amerikai kiadásban való segédkezésükért.
Végül társamnak, Neilnek, mert van nekem.
 1

Kék kilencesek és piros szavak

1979. január 31-én születtem – szerdai napon. Abból tudom,

hogy szerda volt, mert a dátum kék a fejemben, és a szerdák
mindig kékek, mint a kilences szám vagy a hangosan vitázók
hangja. Szeretem a születési dátumomat, mert a benne levő
számokat sima felületűnek és kereknek látom, a tengerparti
kavicsokhoz hasonlatosaknak. Ez azért van, mert ezek
prímszámok: 31, 19, 197, 97, 79 és 1979 mind kizárólag
önmagával és eggyel osztható. 9973-ig minden prímszámot
felismerek „kavicsszerű” jellegükről. Egyszerűen így
működik az agyam.
Az enyém egy olyan ritka állapot, amit savant-
szindrómának neveznek, és ami kevéssé volt ismert, mielőtt
Dustin Hoffman színész megjelenítette 1988-ban az Oscar-
díjas Esőember című filmben. A Hoffman által játszott
Raymond Babbithez hasonlóan én is szinte megszállottan
igénylem a rendet és a rendszerességet, és ez gyakorlatilag
életem minden területét érinti. Például mindennap pontosan
45 gramm zabkását fogyasztok el reggelire; hogy biztos
legyek a mennyiségben, a tálkát egy elektronikus mérlegen
mérem le. Azután indulás előtt mindig megszámolom, hány
ruhadarabot viselek. Ideges leszek, ha a teámat nem illatom
meg mindennap pontosan ugyanabban az időpontban.
Olyankor, ha túlságosan feszült idegállapotba kerülök és
nem tudok szabályosan lélegezni, behunyom a szemem, és
számolok. A számolás segít megnyugodnom.
A számok a barátaim, és mindig ott vannak körülöttem.
Minden egyes szám egyedi, és saját személyisége van. A 11
barátságos, az 5 hangos, míg a 4 egyszerre félénk és csendes
– ez a kedvenc számom, talán mert önmagámra emlékeztet.
Vannak számok, amik nagyok – 23, 667, 1179-, míg más
számok kicsik: 6, 13, 581. Vannak szépek, mint a 333, és van
pár csúnya is, mint a 289. Nekem mindegyik szám
különleges.
Akármerre járok, bármit teszek, a gondolataim sosem
járnak távol a számoktól. Egy interjúban a New York-i
televíziós műsorvezetőnek, David Lettermannek azt
mondtam, ő olyan, mint a 117 – magas és szikár. Később a
számomra nagyon is megfelelően elnevezett Times Square-
en{1} állva felnéztem a fölém tornyosuló felhőkarcolókra, és
úgy éreztem, kilencesek vesznek körül – ez az a szám,
amelyet a roppant nagysághoz társítok.
A számok vizuális, érzelmi megtapasztalását a tudósok
szinesztéziának nevezik, az érzékszervek ritka neurológiai
összekapcsolódásának, ami leggyakrabban abban nyilvánul
meg, hogy az ember az ábécé betűit, illetve a számokat
színekben látja. Az enyém egy szokatlan és összetett típus,
amellyel a számokat alakzatok, színek, textúrák és mozgások
formájában látom. Például az 1 ragyogó és fényes fehér,
mintha valaki egy vakuval a szemembe villantana. Az ötös
olyan, mint a mennydörgés vagy a szikláknak csapódó
hullámok zaja. A 37 csomós, mint a zabkása, míg a 89 a
hulló hóra emlékeztet.

A szinesztézia valószínűleg leghíresebb esete egy

Sercsevszkij nevű, bámulatos emlékezőtehetségű újságíróé,
amit az 1920-as évektől kezdve harminc éven keresztül az
orosz A. R. Lurija pszichológus írt le. S., ahogy Lurija alanyát
a „Kis könyv a nagy emlékezetről”{2} című tanulmányához írt
jegyzeteiben nevezte, erősen vizuális memóriával
rendelkezett, ami lehetővé tette számára, hogy a szavakat és
a számokat különféle alakzatoknak és színeknek „lássa”.
Három perc tanulmányozás elég volt S.-nek ahhoz, hogy
vissza tudjon emlékezni egy ötven számjegyből álló
mátrixra, akkor azonnal is, és sok évvel később is. Lurija
Seresevszkij kiemelkedő rövid és hosszú távú memóriáját
szinesztéziás élményeinek tulajdonította.
A saját szinesztéziás megtapasztalásom használatával
egészen kicsi koromtól kezdve képes voltam hatalmas
számokat kezelni és azokkal fejben számolni minden tudatos
erőfeszítés nélkül, akárcsak a filmbéli Raymond Babbit.
Valójában ez a tehetség közös jó néhány savant-szindrómás
személyben (időnként „villám számolóként” is szokták őket
emlegetni). Dr. Darold Treffert wisconsini orvos, a savant-
szindróma tanulmányozásának vezető szakembere az
Extraordinary People (Különleges emberek) című könyvében
egy vak ember példáját említi, aki „csodával határos szintű
számolási tehetséggel” rendelkezik:
„Arra a kérdésre, hogy hány kukoricaszem lenne 64 láda
bármelyikében, ha az elsőben 1 van, a másodikban 2, a
harmadikban 4, a negyedikben 8 és így tovább, a
tizennegyedikre (8192), a tizennyolcadikra (131 072) és a
huszonnegyedikre (8 388 608) azonnal megadta a választ,
míg a negyvennyolcadik ládára (140 737 488 355 328) hat
másodperc alatt. A 64 ládában található összes
kukoricaszem számát is megadta (18 446 744 073 709
551616), mindössze negyvenöt másodperc alatt.”
A kedvenc számolási módszerem a hatványra emelés,
ami azt jelenti, hogy egy számot adott alkalommal
önmagával megszorzunk. Ha egy számot önmagával
szorzunk meg, az a négyzetre emelés; például a 72 négyzete
72 x 72 = 5814. A fejemben egy szám négyzete mindig
szimmetrikus alakzatként jelenik meg, és ez számomra
különlegesen széppé teszi. Ha egy számot háromszor
szorzunk meg önmagával, az a köbre emelés, vagy harmadik
hatványra emelés. 51a köbön, vagy másképp a harmadik
hatványon, az 51 x 51 x 51 = 132 651. A hatványozás
eredményét mindig egy jellegzetes vizuális mintának látom
a fejemben. Ahogy nőnek a számok és az eredmények, úgy
válnak fokozatosan egyre összetettebbekké a megtapasztalt
mentális alakzatok és színek. 37 ötödik hatványát – 37 x 37 x
37 x 37 x 37 = 69 343 957 – egy nagy körnek látom, ami az
óramutató járása szerint felülről lefelé futó kisebb körökből
tevődik össze.
Amikor egy számot elosztok egy másikkal, a fejemben
egy egyre nagyobb hurkokban lefelé forgó spirált látok,
amely mintha vetemedne és görbülne. Különféle osztások
különféle méretű spirálokat eredményeznek, sokféle
görbülettel. A mentális képek alapján egy összeget, mint
például 13-97 (0,1340206...), majdnem száz tizedesjegy
pontosságig ki tudok számolni.
Számolás közben soha nem írok le semmit, mert mindig
ki tudom számolni fejben az eredményt, és sokkal könnyebb
vizualizálni a választ a szinesztéziás alakzatok
használatával, mint megpróbálni az iskolában kapott
tankönyvekben tanított „maradékok” technikáját
alkalmazni. Amikor szorzók, a két meg-szorzandó számot
két sajátos alakzatnak látom. A kép vált, és megjelenik egy
harmadik alakzat – a helyes válasz. A folyamathoz csupán
pár másodpercre van szükség, és spontán módon zajlik le.
Olyan, mintha úgy számolna valaki, hogy közben nem
kellene gondolkoznia.

A fenti ábrán megszorzok 53-at 131-gyel. Mindkét számot

egyedi alakzatnak látom, amelyek a térben egymással
szemben helyezkednek el. A két forma között keletkező tér
egy harmadik alakzatot ad ki, amelyet új számnak érzékelek:
a szorzat végösszege a 6943.
 Különféle feladatok különféle formákat tartalmaznak, és
bizonyos számokhoz különféle érzések vagy érzelmek
kapcsolódnak. Amikor 11-gyel szorzók, mindig az az
érzésem, hogy a számjegyek lefelé bukdácsolnak a fejemben.
Minden szám közül a hatosokra emlékszem a legnehezebben,
mert ezeket sajátos forma vagy textúra nélküli, pici, fekete
pontoknak látom. Úgy jellemezném ezeket, mint kis
hézagokat vagy lyukakat. 10 000-ig minden szám vizuális
vagy esetenként érzelmi reakciót vált ki belőlem, mintha
lenne egy saját vizuális vagy numerikus szókészletem. És
pontosan ahogy egy költő jár el a szóválasztásánál, én is a
számok néhány kombinációját szebbnek látom a többinél: az
egyesek jól illenek az olyan sötétebb számokhoz, mint a
nyolcasok és a kilencesek, viszont kevésbé jól a hatosokhoz.
Egy telefonszám, amelyikben a 189 számsor szerepel, sokkal
szebb egy olyannál, amelyikben a 116 fordul elő.
Szinesztéziámnak ez az esztétikai dimenziója néha jó,
néha rossz. Ha látok egy számot, amit különlegesen szépnek
találok egy cégtáblán vagy egy autó rendszámtábláján,
megborzongok az izgalomtól és örömtől. Másrészt viszont ha
a számok és színek nem illeszkednek ahhoz, ahogy én
tapasztalom meg őket ha például egy üzletben a „99 penny”
pirossal vagy zölddel van kiírva (kék helyett) –, akkor azt
zavarónak és bosszantónak találom.
Nem lehet tudni, hány olyan savant van, akinek
segítségére vannak szinesztéziás tapasztalatai azon a
területen, amelyen kiemelkedő a teljesítménye. Ennek az
egyik oka, hogy Raymond Babbithez hasonlóan sokan
súlyosan fogyatékosok, ami megakadályozza őket abban,
hogy el tudják magyarázni másoknak, hogyan csinálják azt,
amit csinálnak. Én szerencsés vagyok, amiért nem
szenvedek az enyéméhez hasonló képességekkel gyakran
együtt járó, nagyon súlyos károsodások egyikében sem.
Mint sok savant-szindrómás ember, én is az autizmus
spektrumzavarban érintettek közé vagyok sorolható.
Asperger-szindrómám van – az autizmusnak ez a viszonylag
enyhe és jól funkcionáló változata nagyjából háromszáz
emberből egyet érint az Egyesült Királyságban. A Nemzeti
Autista Társaság 2001-ben lefolytatott vizsgálata szerint az
Asperger-szindrómás felnőttek majdnem felénél tizenhat
éves koráig nem is diagnosztizálják a zavart. Nálam ezt
végül huszonöt éves koromban diagnosztizálták, a
cambridge-i Autizmus Kutatóintézetben végzett tesztek és
egy interjú után.
Az autizmust, beleértve az Asperger-szindrómát is, a
szociális érintkezést, a kommunikációt és a képzelőerőt
érintő károsodásként határozzák meg (például absztrakt
vagy rugalmas gondolkozással és empátiával kapcsolatos
problémák). A diagnózis nem egyszerű, nem lehet
laboratóriumi vérvizsgálattal vagy komputeres
agyvizsgálattal kimutatni; az orvosoknak a személy
viselkedését kell megfigyelniük, és tanulmányozniuk kell
csecsemőkorától kezdve a fejlődéstörténetét.
Az Asperger-szindrómás embereknek gyakran jó
nyelvérzékük van, és viszonylag normális életet tudnak élni.
Sokuknak átlagon felüli az IQ-ja, és kiemelkedő
teljesítményt nyújtanak egyes területeken, így a logikus és
vizuális gondolkodás területén is. Mint az autizmus más
formái, az Asperger is egy olyan állapot, amelyik több férfit
érint, mint nőt (körülbelül az autisták 80, az Asperger-
szindrómával diagnosztizáltak 91 százaléka férfi).
Meghatározó jellemzőjük az egyetlen területre való
összpontosítás, mintha erős késztetést éreznének a
rendszerek egyes részleteinek elemzésére, valamint
szabályaik és tendenciáik meghatározására. Gyakoriak náluk
a különleges képességek, beleértve a memóriához,
számokhoz és a matematikához kapcsolódókat. Nem tudni
biztosan, mitől lesz valaki Asperger-szindrómás,
mindenesetre ez olyan, ami velünk születik.

A számokat egész életemben azon a vizuális, szintetikus

módon tapasztaltam meg, ahogyan most. A számok jelentik
nekem a legelső nyelvet, és gyakran ezen a nyelven
gondolkodom és érzek. Van, hogy az érzelmeket nehezen
értem meg, és nem tudom, hogyan reagáljak rájuk, ezért
sokszor hívom segítségül a számokat. Ha egy barátom azt
mondja, hogy szomorúnak vagy levertnek érzi magát, akkor
elképzelem magam, ahogy a 6-os sötét ürességében ülök; ez
segít megtapasztalni és megérteni az ő érzéseit. Ha egy
cikkben olyan emberről olvasok, akit valami megfélemlít,
elképzelem magam, ahogy egy 9-es szám mellett állok.
Amikor valaki egy szép helyen tett látogatását írja le,
felidézem képzeletemben a számok tájait és azt, milyen
boldoggá tesz, ha ezek között lehetek. Amikor így teszek,
akkor a számok tulajdonképpen segítenek benne, hogy
jobban megértsek másokat.
Néha, amikor először találkozom valakivel, egy bizonyos
számra emlékeztet, és ez segít, hogy jól tudjam érezni
magam a társaságában. Lehet, hogy nagyon magas és a 9-es
számra emlékeztet, vagy kerekded és a 3-as szám jut róla
eszembe. Amikor szomorú vagy ideges vagyok egy korábban
még nem tapasztalt, új helyzetben (ezekben inkább feszült
és feszélyezett szoktam lenni), számolni kezdek magamban.
Amikor számolok, a számok a fejemben képeket és mintákat
alkotnak, amelyek állandók, és biztonságérzetet nyújtanak.
Olyankor azután megnyugszom, és bármilyen szituációban
képes vagyok a kommunikációra.
A naptáron való gondolkodás, az a sok szám és minta egy
helyen, mindig jó érzést kelt bennem. A hét különböző
napjai különböző színeket és érzelmeket hívnak elő a
fejemben: a keddek meleg színűek, míg a csütörtökök
bolyhosak. A naptárszámítás – az a képesség, amivel meg
tudjuk mondani, hogy a hét melyik napjára esett vagy fog
esni egy bizonyos dátum - sok savantban közös. Szerintem
ennek valószínűleg az az oka, hogy a naptárban a számok
kiszámíthatók, és a különféle napok és hónapok között
mintává állnak össze. Például egy hónap tizenharmadik
napja mindig kettővel az előtt a nap előtt van, amelyikre a
hónap első napja esik, kivéve a szökőéveket; míg a hónapok
közül vannak olyanok, amelyek más hónapok viselkedését
utánozzák, mint a január és az október, a szeptember és a
december, a február és a március (február első napja
ugyanarra a napra esik, mint március első napja). Tehát ha
egy adott évben február elseje a fejemben bolyhos állagú
(csütörtök), akkor március tizenharmadika meleg színű lesz
(kedd).
Oliver Sacks író és neurológus A férfi, aki kalapnak nézte
a feleségét – és más orvosi történetek című könyvében
említést tesz a súlyosan autista John és Michael nevű ikerpár
esetéről, példaként arra, milyen messzire képesek eljutni a
savantok a naptárszámításban. Bár az ikrek nem voltak
képesek magukról gondoskodni (hétéves koruktól különféle
intézetekben éltek), több mint 40 000 év távlatában ki
tudták számítani a hét napjait.
Sacks leír egy John és Michael közötti játékot, amelyben
órákon keresztül felváltva prímszámokat mondtak
egymásnak. Az ikrekhez hasonlóan engem is mindig
lenyűgöztek a prímszámok. Minden prímszámot sima
felületű alakzatként látok, amelyik különbözik az összetett
számoktól (amik nem prímszámok), mivel azok érdesebbek
és kevésbé jellegzetesek. Amikor egy számot prímszámként
azonosítok, a fejemben (elöl középen) valami szavakkal
nehezen leírható, különös bizsergést érzek.
Néha behunyom a szemem, és elképzelem az első
harminc, ötven, száz számot, ahogy azokat térben és
szinesztéziásan érzékelem. Olyankor lelki szemeimmel
látom, mennyire szépek és különlegesek a prímszámok,
hiszen élesen kiemelkednek a többi szám alakzatai közül.
Pontosan ezért csak nézem és nézem és csak nézem őket;
mindegyik erősen különbözik a közvetlenül előtte álló vagy
utána következő számtól. A többi szám közötti
magányosságuk teszik őket számomra annyira feltűnővé és
érdekessé.
 Vannak pillanatok, mielőtt este álomba merülök, hogy
agyam hirtelen megtelik ragyogó fénnyel, és semmi mást
nem látok, csupán a szemem előtt gyors egymásutánban
elúszó számokat – sok száz, sok ezer számot. Csodálatos
érzés, megnyugszom tőle. Az olyan estéken, amikor nehezen
alszom el, elképzelem magam, amint számok tájain
sétálgatok. Olyankor biztonságban érzem magam és boldog
vagyok. Soha nem érzem magam elveszettnek, mert ott a
prímszámok alakzatai jelentik számomra az útjelző táblákat.
A matematikusok sok időt töltenek a prímszámokon való
gondolkodással, részben azért, mert nem létezik gyors vagy
egyszerű módszer annak ellenőrzésére, hogy egy szám prím-
szám-e vagy sem. A legismertebb módszer Eratoszthenész
szitája; ez az ókori görög tudós, a kürénéi Eratoszthenész
után kapta a nevét. A szitamódszer így működik: írd le a
számokat, amelyeket ellenőrizni akarsz, például 1-től 100-ig.
A 2-től kezdve (az 1 se nem prímszám, se nem összetett
szám) húzz ki minden második számot: 4, 6, 8... egészen
100-ig. Azután térj rá a 3-ra, és húzz ki minden harmadik
számot: 6, 9, 12... majd haladj tovább a négyre, és húzz ki
minden negyedik számot: 8, 12, 16... és így tovább, míg a
végére csak néhány olyan számod marad, amit nem húztál
ki: 2, 3, 5, 7, 11, 17, 19, 23, 29, 31... Ezek a prímszámok:
numerikus világom építőkockái.
A szinesztéziám érinti azt is, ahogyan a szavakat és a
nyelveket felfogom. A létra szó például kék és fényes, míg a
karika egy lágy, fehér szó. Ugyanez történik, amikor más
nyelveken olvasok szavakat: jardin (ami franciául a „kert”)
elmosódott sárga, míg a hnugginn (izlandi nyelven ez a
„szomorú”) fehér, sok kék pettyel. A szinesztézia kutatóinak
beszámolói szerint a színt jelölő szavak első betűjének
alapján nyerik egyes szavak a színűket, és ez nagy
általánosságban rám is igaz: a joghurt egy sárga szó
(angolul: J2yogurt”, „yellow”), a videó szó lila (talán mert a
violaszínhez kapcsolom) és a kapu szó zöld (angolul „gate”,
„green”). Egy szó színét gondolatban meg tudom változtatni
azzal, hogy az elejéhez hozzáillesztek egy másik betűt és
más szót alkotok belőle: az angol at piros szó, de ha
hozzáteszem a H betűt, akkor hat („kalap”) lesz belőle, ami
fehér. Ha azután hozzárakok még egy T-t is, akkor that
(„amelyik”) lesz belőle, és ennek a színe narancssárga. Nem
minden szóra igaz az első betűs szabály: például az A-val
kezdődő szavak mindig pirosak, és a W-vel kezdődők mindig
sötétkékek.
Vannak szavak, amelyek tökéletesen illeszkednek a
tárgyhoz, amelyet jelölnek. A raspberry („málna”) piros szó
és piros gyümölcs, míg a grass („fű”) és glass („pohár”,
illetve „üveg”) zöld szavak és zöld dolgokat jelölnek. A T
betűvel kezdődő szavak mindig narancssárgák, mint a tulip
(„tulipán”) vagy tiger („tigris”), vagy egy tree („fa”) ősszel,
amikor narancssárgára váltanak a levelei.
Vannak azonban szavak, amelyek véleményem szerint
mintha nem illeszkednének ahhoz, amit jelölnek: a goose
(„liba”) egy zöld szó, de amit leír, az egy fehér madár (a
hoose itt jobb választás lenne szerintem), a white („fehér”)
nekem kék szó, míg az orange („narancssárga”) tiszta és
fényes, mint a jég. Afour („négy”) kék szó, ám egy hegyes
szám, legalábbis nekem. A wine („bor”) színét inkább a
francia vin írja le, ami lila szó.
Az, hogy a szavakat különféle színűeknek és
tapintásúaknak látom, segíti memóriámat a tények és nevek
megjegyzésében. Például emlékszem arra, hogy a Tour de
Francé szakaszgyőzteseinek egy sárga mez a jutalmuk (nem
zöld és nem piros vagy kék), mert a jersey („mez”) nálam
sárga szó. Hasonlóképpen emlékszem arra is, hogy
Finnország nemzeti zászlajában van egy kék kereszt (fehér
alapon), mert a „Finnország” kék szó (mint minden F
betűvel kezdődő szó). Amikor megismerkedem valakivel,
gyakran a szó színéről jegyzem meg a nevét: nekem minden
Richard piros, minden John sárga és minden Henry fehér.
Ez segít könnyen és gyorsan elsajátítanom idegen
nyelveket. Jelenleg tíz nyelven tudok: angolul
(anyanyelvem), finnül, franciául, németül, litvánul,
eszperantóul, spanyolul, románul, izlandiul és walesi
nyelven. Az egyes szavaknál tapasztalt színek és érzelmek
társítása a jelentésükhöz segít abban, hogy életre keltsem a
szavakat. Például a finn túli szó nekem narancssárga, és azt
jelenti: „tűz”. Amikor ezt a szót olvasom vagy amikor
eszembe jut, azonnal látom a fejemben a színét, és ez
felidézi a jelentését. Egy másik példa a walesi gweilgi szó,
amelyik zöld és sötétkék színű, és azt jelenti, „tenger”.
Szerintem ez egy különlegesen találó szó a tenger színeinek
leírására. Azután ott az izlandi rökkur szó, ami azt jelenti,
hogy „alkony” vagy „szürkület”. Ez egy' kárminvörös szó, és
amikor ezt a szót látom, egy vérvörös naplementét juttat
eszembe.

Emlékszem, hogy kisgyerek koromban a helyi könyvtárban

tett gyakori látogatásaim egyikén órákon át keresgéltem a
könyvek között azt, amelyiknek a borítóján az én nevem
szerepel. Mivel annyira sok könyv volt a könyvtárban, annyi
sok névvel a borítójukon, feltételeztem, hogy az egyiken –
valahol – az én nevemnek kell szerepelnie. Nem értettem
akkor még, hogy azért van a könyv borítékján egy ember
neve, mert azt a könyvet ő írta. Most, huszonhat évesen már
tudom ezt. Ha meg akarom találni egyszer azt a könyvet,
akkor előbb meg kell írnom.
Az életemről való írás lehetőséget nyújtott arra, hogy
áttekintsem, milyen messzire jutottam, és hogy nyomon
kövessem az eddig megtett utam ívét. Ha valaki tíz évvel
ezelőtt azt mondta volna a szüleimnek, hogy teljesen önálló
életet fogok élni egy szeretetteljes kapcsolatban, és lesz egy
hivatásom, szerintem nem hittek volna neki; és abban sem
vagyok biztos, hogy én magam hittem volna ebben. Ez a
könyv el fogja mondani, hogyan jutottam el idáig.
Steve öcsémnél nemrégiben ugyanazt a típusú jól
funkcionáló autizmust állapították meg, mint amilyen
nekem is van. Tizenkilenc évesen rengeteg olyan kihívás éri,
amilyenekkel én is szembesültem fejlődésem során, a
szorongás és a magányosság problémáitól kezdve a jövővel
kapcsolatos bizonytalanságokig. Gyerekkoromban az
orvosok még nem tudtak az Asperger-szindrómáról (1994-
ben ismerték csak el külön rendellenességként), és így sok
éven át úgy növekedtem, hogy nem értettem, miért érzem
magam annyira különbözőnek a társaimtól és any-nyira
kívülállónak az engem körülvevő világban. Saját
tapasztalataim leírásával arról, hogy milyen volt autistaként
felnőni, reményeim szerint segíthetek más, jól funkcionáló
autizmussal élő fiataloknak mint amilyen Steve öcsém is –
abban, hogy kevésbé érezzék elszigeteltnek magukat, és
hogy önbizalmat merítsenek a tudásból: igenis lehetséges
így boldog és produktív életet élni. Erre én vagyok az élő
példa.
 2

Korai évek

Keservesen hideg januári reggel volt London keleti részén.

Anyám, Jennifer, aki akkor már terhessége utolsó
szakaszában járt velem, szótlanul ült a lakás egyetlen nagy
ablakánál, és bámult ki a lenti szűk, fagyos utcára. Apám,
Kevin, aki korán kelő típus, meglepődött, hogy anyámat
ébren találja, amikor belépett a házba a közeli boltban
vásárolt újsággal. Mivel aggódott, hogy valami baj van,
csendben odalépett anyámhoz, és megfogta a kezét. Anyám,
ahogy az elmúlt néhány hétben mindig, most is fáradtnak
látszott; merev tekintettel, szótlanul ült. Majd lassan apám
felé fordult, arcára kiültek érzelmei, ahogy kezei gyengéden
simogatták a hasát, és azt mondta:
– Akármi lesz is, mi szeretni fogjuk, egyszerűen csak
szeretjük. – Anyám sírva fakadt; apám megszorította a
kezét, és szótlanul bólintott.
Anyám mindig kirekesztettnek érezte magát
gyerekkorában; legkorábbi emlékeiben két báty szerepel,
akik túl nagyok voltak ahhoz, hogy vele játsszanak (még
nagyon kicsi volt, amikor el is költöztek otthonról), valamint
anyja és apja, akik gyakran merevek és távolságtartók voltak
vele. Kétségkívül szerették, ám ezt ritkán éreztették vele
gyerekkorában. A gyerekkori emlékek érzelmi kettőssége
zaklatta még harminc évvel később is.
Apám imádta anyámat, amióta közös barátokon keresztül
megismerkedtek. Egy viharos románcot követően közös
otthont teremtettek. Apám nemigen tudott neki egyebet
ígérni, mint az imádatát legalábbis így gondolta.
Apámnak gyerekkorában teljesen egyedül kellett
gondoskodnia a kisebb testvéreiről, míg anyja, aki elvált a
nagyapámtól, sokszor hosszú ideig az otthonuktól távol
dolgozott. Tízéves korában, amikor a család egy
hajléktalanszállóba költözött, apámra hárult a feladat, hogy
gondját viselje testvéreinek. Nem sok ideje maradt iskolába
járni vagy a szokásos gyerekkori álmokat szövögetni. Később
úgy emlékezett vissza az anyámmal való megismerkedésére,
mint élete legboldogabb napjára. Bár nagyon különböző
emberek, mégis éreztetni tudták egymással, hogy a másik
valami egészen különleges, és akármilyen nehéz
körülmények között nőttek is fel, nekem ugyanezt a
különlegességérzetet készültek megadni mindenáron.
Néhány nappal az érzelmes beszélgetés után anyám
vajúdni kezdett. Amikor apám aznap este hazatért a
munkából, anyámat fájdalmaktól gyötörve találta. Anyám
megvárta őt, félt nélküle bemenni a kórházba. Apám
mentőért telefonált, és a fémlemez-megmunkálástól olajos
és gépzsíros munkásruhájában berohant anyámmal a
kórházba. A szülés gyors lefolyású volt, és én alig több mint
két és fél kilósan világra jöttem.
Azt mondják, egy kisbaba érkezése mindent megváltoztat
az ember életében, és az én születésem bizonyára örökre
megváltoztatta a szüleim életét. Én voltam az első gyerekük,
tehát talán természetes, hogy már a születésem előtt oly sok
reményt fűztek a jövőmhöz. Anyám a születésem előtti
hónapokat népszerű női magazinok csecsemőgondozási
tanácsainak lázas olvasásával töltötte, és apámmal együtt
pénzt tettek félre kiságyra.
Am anyám első velem töltött napjai a kórházban nem
olyanok voltak, mint amilyennek elképzelte. Sokszor órákon
át folyamatosan sírtam. Mintha az sem számított volna,
hogy a karjában tart és gyengéden simogatja arcomat
ujjával; csak sírtam, sírtam és sírtam.
A lakás, ahol a szüleim éltek, kicsi volt, és én az egyetlen
hálószoba sarkába állított kiságyban aludtam. Miután
hazavittek a kórházból, szüleim képtelenek voltak befektetni
engem abba a kiságyba; nem aludtam, és egyfolytában,
szakadatlanul sírtam. A következő tizennyolc hónapban
anyám szoptatott; nem utolsósorban azért, mert ez a nagyon
kevés módszer egyike volt, amivel le tudtak csendesíteni.
A szoptatásról régóta ismeretes, hogy jótékony hatással
van a kisbabákra, elősegíti értelmük és érzékszervi
képességeik fejlődését, és erősíti immunrendszerüket. Azt is
gondolják róla, hogy jótékonyan hat az autizmus
spektrumzavarokkal küzdő gyermekek érzelmi fejlődésére
azzal, hogy különleges lehetőséget nyújt a szoros fizikai és
érzelmi kontaktusra anya és gyermeke között. A kutatások
azt jelzik, hogy azok az autista gyerekek, akiket szoptattak,
fogékonyabbak, kevésbé antiszociálisak és ragaszkodóbbak
tápszerrel etetett társaiknál.
Egy másik módszer, amivel a sírásomat csitítani lehetett,
a hosszan tartó mozgás érzése volt. Apám rendszeresen a
karjában ringatott, néha több mint egy órán át
egyhuzamban. Az sem volt ritka, hogy egyik kezével evett, a
másik karjában engem ringatott. Babakocsimban tolva
hosszú sétákat is tett velem az utcán, gyakran egészen kora
reggel. Abban a pillanatban, hogy a babakocsi megállt,
újrakezdtem a bömbölést.
Hamarosan nem számított, nappal van-e vagy éjszaka,
mivel szüleim élete amúgy is kizárólag a sírásom körül
forgott. Bizonyára nyugtalanítottam őket ezzel.
Elkeseredésükben gyakran betettek egy plédbe, aminek
egyik végét anyám fogta, a másikat pedig apám, és ide-oda
hintáztattak. Úgy tűnt, mintha az ismétlődő mozgás
lecsillapított volna.
Azon a nyáron megkereszteltek. Bár szüleim maguk nem
voltak templomjáró emberek, én voltam az elsőszülött, és
úgy gondolták, ez így helyes. Mindenféle rendű és rangú
rokonok, barátok és szomszédok vettek részt az eseményen;
az idő meleg volt és tiszta. De a keresztelőre érkezve én csak
sírtam és sírtam, sírásom elnyomott a szertartáson elhangzó
minden szót. A szüleim nagyon zavarban voltak.
Anyám szülei meglátogattak minket, és csodálkoztak,
miért vagyok ilyen nehéz természetű kisbaba. Azt javasolták
anyámnak, ha sírni kezdek, ne vegyen fel. – Majd kifárad
mondták. De amikor anyám követte a tanácsukat, a sírásom
csak egyre hangosabbá vált.
A szüleim sokszor hívtak hozzám orvost, aki minden
alkalommal azt mondta, hogy kólikás vagyok, és nemsokára
jobban leszek. A kólikát gyakran úgy is nevezik, mint
„megmagyarázhatatlan sírást”, amikor a baba hosszabban és
hangosabban sír az átlagosnál, és nehezebb megvigasztalni.
Körülbelül öt kisbabából egy sír annyit, hogy megfeleljen a
„kólikás” definíciójának. Orvosok és tudósok évtizedek óta
próbálnak rájönni, milyen okok állhatnak a kisbabák ilyen,
túlzott mértékű sírása mögött. A legújabb elmélet az, hogy a
kólika legtöbb formája a fejlődéssel kapcsolatos, és
neurológiai okai vannak; inkább az agyból ered, mintsem –
ahogy a szüleim gondolták – a baba emésztőrendszeréből.
Például a kólikás babák általában szokatlanul fogékonyak az
ingerekre, és valószínű, hogy érzékenyek az érzékszervek
terhelésére.
A hosszan tartó sírásaim – amelyek majdnem egyéves
koromig kitartottak időtartama szokatlan volt, még a kólikás
csecsemők esetében is. Nemrégiben a hosszan elhúzódóan és
sokat síró gyermekek fejlődését tanulmányozó kutatók azt
vették észre, hogy ez a túlzott mértékű sírás későbbi
viselkedési problémákat jelezhet. Azokkal a gyerekekkel
összehasonlítva, akik kisbaba korukban normális mértékben
sírtak, ötéves korukban a korábban túlzott mértékben síró
gyerekeknél általában gyengébb szem-kéz koordináció
figyelhető meg, és nagyobb a hiperaktivitás vagy a nehezen
fegyelmezhetőség esélye.
Szerencsére más területen a fejlődésem rendben haladt:
valamivel az első születésnapom után már jártam, és
kimondtam az első szavakat. Az Asperger-kór
diagnosztizálásának egyik kritériuma, hogy nem
tapasztalható különösebb késlekedés a beszédfejlődésben
(ellentétben az autizmus más, súlyosabb formáival,
amelyeknél a beszéd jelentősen késik vagy egyáltalán nem
alakul ki).
 Ezt követte a rendszeresen visszatérő fülgyulladások
sorozata, amire antibiotikumot kaptam. A fertőzés okozta
fájdalom miatt a második életévemben is nyűgös, beteges és
sírós kisgyerek maradtam. A szüleim, bár gyakran
kimerítettem őket, mindennap folyamatosan hintáztattak a
takaróban és ringattak a karjukban.
És azután, a folyamatos sírás és betegeskedés közepette,
anyám észrevette, hogy terhes. A szüleim a városi tanácsnál
nagyobb lakásért folyamodtak, és ennek eredményeként a
közelben egy másik lakásba költöztünk. Lee, az öcsém, egy
májusi vasárnapon született meg, és a tökéletes ellentétem
volt: boldog, nyugodt és csendes. Hatalmas
megkönnyebbülést jelenthetett ez szüleimnek.
Az én viselkedésem azonban nem javult. Kétéves
koromban kezdtem felvenni azt a szokást, hogy odamentem
a nappali egyik falához, és a fejemet ütemesen a falba
vertem. Előre-hátra ringattam magam, a homlokomat
erősen, sorozatosan és ütemesen ütögettem a falhoz. Néha
olyan erővel, hogy bekékült a homlokom. Apám, amint
meghallotta az ismerős döngést, mindig elhúzott a faltól, de
én visszaszaladtam oda, és kezdtem elölről. Máskor heves
dührohamaim támadtak, két kezemmel csapkodtam a
fejemet, és torkom szakadtából sikítottam.
A szüleim specialistához fordultak, aki megnyugtatta
őket, hogy a fejütögetéssel a gyerek csak nyugtatja magát,
amikor valamiféle szorongást érez. Feltételezte, hogy
frusztrált vagyok és nem ér elég inger, ezért megígérte, hogy
segít helyet találni nekem a környék bölcsődéjében. Két és
fél éves voltam akkor. A szüleim megkönnyebbültek, amikor
pár hét múlva telefonon értesítették őket, hogy felvételt
nyertem a bölcsődébe.
Az új jövevénnyel szüleimnek át kellett alakítaniuk az
elmúlt két évben velem kialakított napirendjüket. A bölcsőde
nagy szerepet kapott ebben a változásban. Napjaik már nem
kizárólag körülöttem forogtak. Mindig rossz alvó voltam,
éjszaka többször felébredtem, és kivétel nélkül minden
reggel nagyon korán felkeltem. Mikor elérkezett a reggelizés
ideje, apám megetetett, megmosdatott és felöltöztetett,
közben anyám a kisöcsémmel foglalkozott. Az út a
sportbabakocsiban a bölcsődéig tekervényes másfél
kilométert jelentett, ami alatt elhaladtunk a kvékcr temető
mellett, ahol Elizabeth Fry, a tizenkilencedik századi
börtönreformer nyugszik, és nagy házak egy csoportja
mellett, mielőtt elértünk egy gyalogösvényhez és számos
utcasarokhoz vezető árkádhoz.
A bölcsőde jelentette számomra a külvilágról szerzett
első tapasztalatot, és kevés emlékem van abból az időből,
ezek azonban élénkek: olyanok, mint az idő ködén áthatoló
fénypászmák. Volt egy homokozó, amelyben a nap jelentős
részét töltöttem, piszkáltam és forgattam a homokot, az
egyes szemcséktől elbűvölve. Ezt követte a homokórák iránti
csodálatom (a bölcsődében több ilyen is volt, különféle
méretben), és emlékszem, ahogy újra és újra figyeltem a
lepergő, szemcsés homoksugarat, tudomást sem véve a
körülöttem játszadozó gyerekekről.
A szüleim azt mondják, magamnak való voltam, nem
vegyültem a többi gyerekkel, és a gondozónők úgy
jellemeztek, hogy lefoglal a saját világom. A kontraszt
csecsemőkori és akkori lényem között minden bizonnyal
erős lehetett a szüleim számára: sikítozó, síró, fejverő
babából csendes, befelé forduló, tartózkodó kisgyermek vált
belőlem. Utólag már ők is tudják, hogy a változás nem
feltétlenül a javulás jele volt, mint ahogy akkor gondolták.
Szinte túlságosan is jó lettem – túl csendes és túl igénytelen.
Az autizmus mint komplex fejlődési rendellenesség
akkoriban nem volt közismert, és a viselkedésem nem olyan
volt, amilyennek a jellegzetes autista viselkedést tartották:
nem ringattam magam folyamatosan, tudtam beszélni, és
mutattam némi hajlandóságot a környezetemmel való
interakcióra. El kellett telnie még egy évtizednek, hogy a jól
funkcionáló autizmust, köztük az Asperger-kórt az orvosok
kezdjék felismerni, és fokozatosan a laikusok körében is
egyre ismertebbé váljon.
Volt valami más is. A szüleim nem akartak semmiféle
címkét ragasztani rám, azt érezni, hogy ezzel bármi módon
gátolnak. Elsősorban azt akarták, hogy boldog és egészséges
legyek, aki „normális” életvitelre képes. Amikor már minden
barát, rokon és szomszéd rólam kérdezősködött náluk, a
szüleim annyit válaszoltak, hogy nagyon „félénk” és
„érzékeny” vagyok. Gondolom, bizonyára tartottak a
lehetséges megbélyegzéstől is, hogy fejlődési
rendellenességű gyerekük van.
Egy másik emlékem a bölcsőde első hónapjaiból a padló
sokféle szerkezete – egyes részeit puha szőnyeg fedte, más
részeit padlószőnyeg. Emlékszem, ahogy lassan megyek,
fejemet leszegve, nézem a lábamat, miközben a padló
különféle részeit taposom, és a különféle érzéseket
tapasztalom meg a talpam alatt. Mivel a fejem mindig le volt
hajtva menet közben, időnként nekimentem a többi
gyereknek vagy a dadus néniknek, de mivel nagyon lassan
ballagtam, az ütközés mindig enyhe volt, és én csak kicsit
arrébb fordultam, fel sem figyeltem rájuk, és folytattam
utamat.
Amikor meleg és száraz idő volt kint, a gondozónők
kiengedtek minket játszani a bölcsődéhez tartozó kis
udvarra. Volt egy csúszda és néhány hinta, valamint a fűben
szétszórva mindenfélejátékok: tarka labdák és ütős
hangszerek. A csúszda aljánál és a hinták alatt műanyag
borítású tornaszőnyegek voltak arra az esetre, ha netán
valamelyik gyerek leesne. Szerettem mezítláb mászkálni
azokon a szőnyegeken. Hőségben a lábam megizzadt és a
szőnyeghez tapadt, én pedig felemeltem a lábamat és ismét
letettem, újra és újra előidézve a ragadós érzést a talpamon.
Mit gondolt rólam a többi gyerek? Nem tudom, mert
egyáltalán nem emlékszem rájuk. Számomra ők a vizuális és
tapintási élményeim háttereként szolgáltak csupán. Nem
volt semmiféle érzékem a játékhoz és a közös
tevékenységekhez. Úgy látszik, a bölcsőde dolgozói
hozzászoktak rendhagyó viselkedésemhez, mert soha nem
próbáltak bevonni közös játékba a többi gyerekkel. Talán
abban reménykedtek, hogy majd hozzászokom a körülöttem
levő többi gyerekhez és kommunikálni fogok velük, ám ez
sosem történt meg.
Mindig apám vitt be a bölcsődébe, és néha ő is hozott el
onnan. Egyenesen a gyárból jött olyankor, gyakran még
munkásruhában. Egyáltalán nem érezte feszélyezve magát.
Annyi bizonyos, hogy sokoldalú ember volt. Miután
hazaértünk, átöltözött, majd elkezdett vacsorát készíteni.
Többnyire ő főzött, azt hiszem, részint kikapcsolódásképpen.
Válogatós voltam, és leginkább gabonapelyhet, kenyeret és
tejet kértem. Harcolni kellett azért, hogy hajlandó legyek
zöldségféléket is enni.
A lefekvés ideje mindig küzdelem volt – gyakran körbe-
körbe szaladgáltam, fel-alá ugráltam, és sok idő kellett, hogy
végre lefeküdjek aludni. Ragaszkodtam hozzá, hogy mindig
ugyanazzal a játékkal – egy piros nyuszival – aludjak együtt.
Néha egyáltalán nem aludtam, és addig sírtam, mígnem a
szüleim végre engedtek nekem, és egy ágyban alhattam
velük. Amikor elaludtam, gyakorta rémálmaim voltak. Egy
ezek közül mind a mai napig megmaradt bennem.
Felriadtam egy álomból, amelyikben egy óriási sárkány állt
felettem. Picike voltam hozzá képest. Ugyanez az álom
éjszakáról éjszakára visszatért. Egyre inkább dermesztett a
gondolat, hogy elalszom, és felfal a sárkány. Aztán egy éjjel
eltűnt, ugyanolyan hirtelen, ahogy felbukkant. Bár továbbra
is voltak rémálmaim, fokozatosan kevésbé gyakoriak és
kevésbé ijesztők lettek. Valamiképpen legyőztem a sárkányt.
Egy reggel a szokásos úton a bölcsőde felé apám úgy
döntött, kihagy egy kanyart. Meglepetésére ordítani
kezdtem a sportbabakocsimban. Még nem voltam
hároméves, de az otthonunktól a bölcsődéig vezető út
minden részletét megtanultam. Egy mellettünk elhaladó idős
hölgy megállt, megbámult minket, és megjegyezte: – Ennek
aztán jó erős tüdeje van! – Apám zavartan visszafordult, és a
megszokott útvonalon tolta tovább a babakocsit a bölcsőde
felé. Abban a pillanatban abbahagytam a sírást.
Egy másik emlék a bölcsődei időkből, ahogy figyelem a
szappanbuborékot fújó gondozónőt. Sok gyerek a kezét
nyújtogatta, hogy elkapja a feje felett lebegő buborékokat.
Én nem nyújtottam ki a kezem, hogy megérintsem őket, csak
bámultam az alakjukat és a mozgásukat, és azt, ahogy a fény
tükröződött fényes, nedves felületükön. Különösen tetszett,
amikor a gondozónő erősebben fújt, és kisebb buborékok
hosszú sorát állította elő gyors egymásutánban.
Nem sok játékkal játszottam a bölcsődében vagy otthon.
Amikor a kezembe fogtam egy játékot, például a nyuszimat,
akkor mereven tartottam a szélénél fogva, és ide-oda
mozgattam. Nem próbáltam megölelni, dajkálni vagy ugrani
tanítani a nyuszit. Egyik kedvenc elfoglaltságom az volt,
hogy fogtam egy pénzérmét és megpörgettem a padlón, majd
néztem, ahogy körbe-körbe forog. Ezt újra és újra
megtettem – mintha megunhatatlan lett volna számomra.
A szüleim emlékeznek, hogy anyám cipőjével ütemesen
vertem a padlót, mert szerettem a hangot, amit kiadott. Sőt
bele is bújtam a cipőbe, és vidáman sétálgattam benne
körbe-körbe a szobában. A szüleim úgy nevezték, hogy ez az
én „kipp-kopp” cipőm.
Egyik sétánkon apámmal az utcán kiszóltam a
babakocsiból, amikor elhaladtunk egy kirakat előtt.
Vonakodott attól, hogy bevigyen az üzletbe. Általában séta
közben a szüleim nem vittek be a boltokba, mert a néhány
alkalommal, amikor megtették, sírva fakadtam és
dührohamot kaptam, és nekik szabadkozniuk kellett. –
Nagyon érzékeny – magyarázták általában, és sietve
távoztak. Ezúttal a sírásom másfajta volt, elszánt. Amikor
apám bevitt, észrevett kitéve egy nagy halom Mr. Men-
könyvet. Ott volt Mr. Boldog citromsárga alakja és Mr.
Sietős lila háromszöge. Elvett egyet a könyvek közül, és a
kezembe adta. Én nem akartam többé elengedni, ezért
megvette nekem. Másnap ismét a bolt előtt mentünk el, és
én ismét kikiabáltam a babakocsiból. Apám bement, és vett
nekem még egy könyvet a Mr. Men sorozatból. Ez gyorsan
rendszeressé vált, és addig tartott, míg a sorozat minden
darabját meg nem vásárolta nekem.
A Mr. Men-könyveim és én hamarosan
elválaszthatatlanok lettünk egymástól. Nem mentem ki úgy
a házból, hogy ne lett volna nálam valamelyik. Esténként
órákon át feküdtem a földön könyvvel a kezemben, és
nézegettem az illusztrációk színeit és alakjait. A szüleim
örömmel hagyták rám a Mr. Mén szereplői iránti
megszállottságomat. Először láttak boldognak és békésnek.
Ha egy egész nap eltelt dühroham nélkül, akkor megígérték,
hogy vesznek nekem egy újabb Mr. Men-könyvet.

Négyéves koromban költöztünk be az első házunkba. A

Blithbury Road sarkán állt. Régi típusú ház volt, a lépcsőt
csak a nappali melletti külön kis szűk előszobából lehetett
megközelíteni. A fürdőszoba a földszinten volt, pár lépésre a
bejárati ajtótól. Ha rokonok vagy barátok jöttek hozzánk
látogatóba, amint beléptek a ház ajtaján, a fürdési időben
szálló gőzfelhő lepte meg őket.
Szüleimnek nincsenek jó emlékei a Blithbury Roadról. A
konyha rendszeresen bedohosodott, és a házban télen
állandóan hideg volt. Viszont nagyon rendes szomszédaink
voltak, köztük egy idősebb házaspár, akik kedveltek minket
az öcsémmel, és ha kint voltunk a kertben, kaptunk tőlük
édességet és limonádét.
Apám a hétvégéken a ház előtti veteményeskertben
szorgoskodott, ami hamar megtelt burgonyával,
sárgarépával, babbal, hagymával, paradicsommal, eperrel,
rebarbarával és karalábéval. Vasárnap délutánonként
mindig tejsodós rebarbara volt a desszert.
Közös szobám volt az öcsémmel. A szoba kicsi volt, ezért
helytakarékossági okokból emeletes ágyat kaptunk. Bár ő
volt a két évvel fiatalabb, mégis az övé lett a felső ágy.
Szüleim aggódtak, nehogy éjszakánként rám jöjjön a
nyugtalanság, és leessem onnan.
Nem tápláltam erős érzelmeket az öcsém iránt, és
egymással párhuzamosan éltük az életünket. O gyakran
játszott kint a kertben, miközben én a szobámban
maradtam, és szinte sosem játszottunk együtt. Ha mégis, az
sem közös játék volt – sosem éreztem késztetést, hogy
osztozzak vele a játékaimon vagy az élményeimen. Ahogy
most visszatekintek, ezek az érzések valahogy idegenek már
számomra. Ma már értem a kölcsönösség fogalmát és a
közös élmények lényegét. Bár néha nehezemre esik
megnyílni és megosztani másokkal a gondolataimat,
egyértelműen megvan bennem az érzelmi szükséglet erre.
Talán mindig megvolt, csak idő kellett hozzá, hogy
megtaláljam és megértsem.
Egyre csendesebb gyerek lettem, és leginkább a
szobámban töltöttem az időmet; a padló egy bizonyos
pontján ültem, és belefeledkeztem a csendbe. Néha
bedugtam az ujjammal a fülemet, hogy még közelebb
kerüljek a csendhez, amit nem statikusnak képzeltem,
hanem egy selymes, csiklandozó, cseppfolyós mozgásnak a
fejem körül.
Amikor becsuktam a szememet, akkor puhának és
ezüstösnek láttam. Nem kellett gondolkoznom rajta;
egyszerűen csak megtörtént. Ha hirtelen zaj támadt, például
kopogtattak az ajtón, az fájdalmat okozott, mintha az
élményt darabokra törték volna.
A nappali a földszinten mindig tele volt könyvekkel. A
szüleim mindketten sokat olvastak, és ma is emlékszem,
ahogy a padlón ülök és nézem őket könyvvel, újsággal vagy
magazinnal a kezükben. Néha, ha jól viselkedtem,
megengedték, hogy olvasás közben az ölükben üljek.
Szerettem a papír zörgését hallgatni a lapozásuk közben. A
könyvek nagyon fontosak számomra, mert amikor a szüleim
olvastak, a szobát csend töltötte be. Ez megnyugtató és
kellemes érzés volt számomra.
Elkezdtem összehordani a szüleim könyveit, egyenként
vittem fel őket a karomban a szobámba. A lépcsőn járás
nehezen ment nekem, minden lépcsőfokon egyenként
küzdöttem fel magam. Ha a könyv, amit cipeltem, nehéz volt
vagy nagy, egy egész percbe beletelt felmászni a tizenkét
lépcsőn. A könyvek között voltak meglehetősen régiek,
amelyeknek penészszaguk volt.
A szobámban addig rendezgettem kupacokba a könyveket
a padlón, míg minden oldalról teljesen körbe nem vettek. A
szüleim alig tudtak belépni a szobába, attól féltek,
valamelyik kupac rám dőlhet. Ha megpróbálták elvinni
valamelyik könyvet, könnyekben törtem ki és dührohamot
kaptam. A könyveim minden lapján számok voltak, és
boldogsággal töltött el, hogy körülvesznek, mintha
beburkolóztam volna egy numerikus vigaszplédbe. Jóval
azelőtt, hogy el tudtam olvasni a mondatokat a lapokon, már
tudtam számolni. És amikor számoltam, a számok mozgás és
színes alakzatok formájában jelentek meg gondolataimban.
Az egyik expedíció alkalmával felfelé a lépcsőn, amikor
egy különösen nehéz könyvet szorongattam a karomban,
megcsúsztam és elestem. Esés közben mintha a szórt
napfényhez hasonló fényes és vázlatos színek villogásával
telt volna meg a fejem. Csak ültem a lépcső alján,
szédelegve, sajgó tagokkal. Nem gondoltam arra, hogy
segítséget hívjak, de vártam, hogy apám odajöjjön
megnézni, mi volt ez a zaj. Ritkán vagy soha nem beszéltem,
ha nem szóltak hozzám. Ezt az esetet követően szüleim
kezdték eldugdosni a nagyobb és nehezebb könyveiket
előlem, attól való félelmükben, hogy ismét eleshetek és
csúnyán megsérülhetek.

Volt egy park, elég közel a házunkhoz ahhoz, hogy a legtöbb

hétvégén odalátogassunk. Szüleim lecsippentettek egy-egy
darabkát a kenyérszeletekből, és a kezembe adták, hogy
dobáljam oda a kacsáknak. Általában kora reggel vittek el
minket a parkba, amikor még kevesen voltak. Tudták, hogy
félek, ha sok ember vesz körül. Miközben az öcsém
szaladgált, én egyedül ültem a földön, húzgáltam a
fűszálakat és tépkedtem a százszorszépek szirmait.
Kedvenc élményem a parkban a hintázás lett. Apám
felemelt és beültetett a hintába, majd finoman meglökött.
Amikor elfáradt és abbahagyta a hintáztatást, addig
kiabáltam, hogy „még... még!”, amíg újra lökdösni nem
kezdett. Volt egy körhinta is, aminek felültem a közepére, a
szüleim pedig kétoldalról lassan forgattak benne. Ahogy a
körhinta újra és újra körbefordult, behunytam a szemem és
mosolyogtam. Jó érzés volt.
Az út a park mellett néha zajos volt, amikor hazafelé
sétáltunk. Ha egy elhaladó autó hirtelen erős zajt adott ki –
például dudált –, megálltam, és a két kezemmel
betapasztottam a fülemet. Gyakran a zaj inkább váratlan
volt, mint erős. Úgy tűnt, a váratlansága volt ennyire nagy
hatással rám. Ezért utáltam a léggömböket is, és
megrettentem, ha valakinek a kezében ilyet láttam. Féltem,
hogy kidurran, és hangos és erős zajt ad ki.
Miután a Bilthbury Roadra költöztünk, ötéves koromig a
helyi óvodába jártam, amit VIII. Henrik uralkodása idején a
környéken élt Dorothy Barley-ról, egy tizenhatodik századi
apátnőről neveztek el. Gyakran kaptunk papírt és színes
ceruzákat az óvónőktől, hogy rajzoljunk és színezzünk. Ezt
mindig örömmel tettem, bár nehezemre esett az ujjaim
között tartani a ceruzát, inkább marokra fogtam. Szerettem
különböző méretű köröket rajzolni. A kör volt a kedvenc
alakzatom, amit újra és újra lerajzoltam.
Az óvodában állt a sarokban egy doboz, tele
mindenfélével, amivel játszani lehetett. A kedvenceim a
benne talált színes gyöngyök voltak; ezeket a kezemben
tartottam és rázogattam, hogy nézzem, ahogy vibrálnak a
tenyeremen. Ha kartongurigát adtak nekünk játszani (hogy
látcsőnek vagy teleszkópnak használjuk például), akkor
beledobtam a gyöngyöket a gurigába, és csodálattal
figyeltem, ahogy az egyik végén bedobott gyöngyök a másik
oldalon kigurulnak. Ha találtam egy kis vödröt vagy egy
bögrét, akkor beledobtam a gyöngyöket, aztán kiöntöttem
belőle, és kezdtem elölről.
Az egyik falon volt egy könyvespolc. A kedvenc könyvem
A telhetetlen hernyócska volt. Szerettem az oldalakban a
lyukakat és a fényes, kerek illusztrációkat. Volt egy
olvasósarok a közelében, ahol a gyerekek egy nagy
szőnyegen körbeülték az óvónőt, és hallgatták a mesét, amit
felolvasott nekik. Egy ilyen alkalommal a hátsó sorban ültem
törökülésben, lehajtott fejjel, elmerülve saját világórában.
Egy szót sem hallottam az elmondottakból. Helyette, anélkül
hogy észrevettem volna, dünnyögni kezdtem magamban.
Amikor felnéztem, azt láttam, hogy az óvónő abbahagyta az
olvasást, és mindenki rám mered. Abbahagytam a
dünnyögést és lehajtottam a fejem, a felolvasás pedig
folytatódott.
Nem emlékszem, hogy magányosnak éreztem volna
magam az óvodában, valószínűleg mert annyira lefoglaltak a
könyveim és a gyöngyeim és a köreim. Azt hiszem, lassan
kezdett hatalmába keríteni az érzés, hogy más vagyok, mint
a többi gyerek, de valamiért ez nem zavart. Még nem
éreztem szükségét, hogy barátokat szerezzek; megelégedtem
azzal, hogy magamban játszhatok.
Amikor eljött a közös játék ideje, mint amilyen a
székfoglaló, nem voltam hajlandó részt venni. Elrettentett a
gondolat, hogy más gyerekek hozzám érhetnek, miközben
egymást lökdösik a megmaradt székekért. Akármilyen
kedvesen próbáltak rávenni az óvónők, semmi sem használt.
Inkább aztán megengedték, hogy álljak az egyik fal mellett
és ügyeljem a játszó gyerekeket. Amíg magamra hagytak, jól
éreztem magam.
Abban a pillanatban, hogy hazaértem az óvodából,
felmentem egyenesen az emeleti szobámba. Amikor fáradt
vagy rosszkedvű voltam, bemásztam az ágy alatti
sötétségbe, és ott feküdtem. A szüleim megtanulták halkan
megkocogtatni az ajtót, mielőtt bejöttek megnézni, hogy
vagyok. Anyám mindig elmondatta velem, milyen volt aznap
az óvodában. Szeretett volna beszélgetésre ösztökélni, mert
legtöbbször annyira csendes voltam.
A szobám volt az én szentélyem, a személyes terem, ahol
a legfelszabadultabbnak és legelégedettebbnek éreztem
magam.
Annyira nagy részét töltöttem el ott a napomnak, hogy a
szüleim feljöttek és velem üldögéltek, csak hogy egy kis
időre együtt lehessünk. Soha nem láttam őket
türelmetlennek velem szemben.
Ahogy most itt ülök és azokról a korai évekről írok,
csodálattal gondolok arra, mennyi mindent tettek értem a
szüleim, még ha akkoriban olyan keveset kaptak is ebből
vissza. A szüleim visszaemlékezéseinek hallgatása
kisgyerekkoromról varázslatos élmény számomra; utólag
visszatekintve önmagámra, látom, milyen fontos szerepük
volt abban, hogy azzá az emberré váljak, aki ma vagyok. A
számos problémám, a sok könny és dühroham és más
nehézségek ellenére feltétel nélkül szerettek, és teljes
odaadással próbáltak segíteni nekem – apránként, napról
napra. Ők az én példaképeim.
 3

Villámcsapás: epilepszia

A nappali padlóján ültem, amikor történt. Négyéves voltam,

és Lee öcsémmel együtt ültem ott, miközben apám vacsorát
készített a konyhában. Nem volt szokatlan abban az
életkoromban számomra, hogy perceken keresztül teljesen
megfeledkezzem a külvilágról és bizonyos időre teljesen
magamba forduljak – közelről figyeltem a vonalakat a
tenyeremen, vagy az árnyékom mozgását követtem, ahogy
ütemesen előre-hátra ringattam magam. De ez valami más
volt, nem hasonlított semmihez mintha a szoba körülöttem
minden oldalon tágulni kezdett volna, mintha elszivárgott
volna belőle a fény, az idő pedig mintha megdermedt és
egyetlen hosszúra nyúlt pillanattá változott volna. Nem
tudtam és nem tudhattam akkor, hogy súlyos epilepsziás
rohamom volt.
Az epilepszia az agyat érintő megbetegedések közül a
leggyakoribb – az Egyesült Királyságban körülbelül 300 000
embert érint valamilyen formában. A rohamokat az agyban
lezajló rövid elektromos zavarok eredményezik. Jelenleg
keveset tudnak az okáról, vagy arról, hogyan kezdődik és
hogyan szűnik meg. Nem találták meg az egyértelmű okát,
de az orvosok szerint az epilepszia talán az idegsejtek és az
agyban található vegyi anyagok közötti kapcsolat zavarának
tulajdonítható.
 A roham előtti napokban apám észrevette, hogy amikor a
nappali kis kanapéján feküdtem és tévét néztem, a szemem
rebegett és a karjaim merevek voltak. Aggódott, és kihívta
az orvost, hogy vizsgáljon meg. Annyira meleg és párás idő
volt, hogy az orvos azt mondta, múló „rosszullét” csupán.
Azt tanácsolta apámnak, figyeljen oda rám, és azonnal
értesítse újabb hasonló epizód esetén.
Rendkívül szerencsés voltam, hogy az öcsém mellettem
volt a második roham idején. Apám meghallotta öcsém
sírását, és beszaladt megnézni, mi a felbolydulás oka.
Ösztönösen cselekedett, amikor azonnal felkapott a földről
és szaladni kezdett velem a legközelebbi taxiállomásra.
Beszállt a sorban álló taxik közül az elsőbe, és könyörgött a
taxisofőrnek, hogy amilyen gyorsan csak tud, azonnal
hajtson a legközelebbi kórházhoz -a Szent Györgyhöz. Ahogy
a taxi az utcákon száguldott, apám nem tudott többet tenni,
mint hogy magához szorított és imádkozott.
Erősen verejtékező apám a taxiból egyenesen a
gyerekosztályra rohant. Nem tértem magamhoz, a roham
aktívan folytatódott, és egy potenciálisan életveszélyes
állapotba kerültem, amit úgy neveznek, „status epilepticus”.
A recepción egy nővér elvett apámtól, és orvost hívott, aki
először is Valium-injekciót adott be nekem állapotom
stabilizálásához. Nem lélegeztem, és kezdtem elkékülni,
ezért az orvosok cardiopulmonáris reszuszcitációt (CPR)
alkalmaztak az újraélesztésemhez. Körülbelül egy órával a
roham kezdete után történt, hogy végre kezdett az állapotom
normalizálódni. A megpróbáltatásokban kimerült apám a
hírre megkönnyebbülésében könnyekben tört ki. Azonnali
cselekvése segített megmenteni az életemet.
Halántéklebeny-epilepsziát állapítottak meg nálam. A
halántéklebenyek a fej két oldalán, a fülek felett
helyezkednek el. Nagymértékben részt vesznek az
érzékszervi észlelésben, az emlékezésben, hallásban és
érzékelésben, és az agy ezen területén fellépő görcsök
károsíthatják az emlékezés funkcióját, vagy hatással
lehetnek a személyiségre.
Az epilepszia előfordulása az autizmus
spektrumzavarban érintettek között magasabb az átlagos
képességűekéhez képest. Nagy-Britanniában az autizmus
spektrumzavarral élő gyermekek egyharmadánál jelentkezik
kamaszkorukig halántéklebeny-epilepszia. Ezért gondolják
azt, hogy a két állapotnak az agy szerkezetében vagy a
hátterükben húzódó genetikában közös forrása lehet.
A diagnózis részeként elvégeztek rajtam egy vizsgálatot,
amit úgy neveznek, hogy elektroenkefalográfia (EEG). Az
EEG-vizsgálatnál elektródákat helyeznek a fejre, hogy
megmérjék az agy elektromos aktivitását, és ellenőrizzék az
agyhullámok rendellenességeit. Emlékszem, ahogy a
technikus ott áll felettem, és az elektródákat – kis, kerek
fémkupakokat – a fejem különböző pontjaira helyezi valami
ragaccsal, hogy a helyükön maradjanak. Fintorogtam és
arcokat vágtam minden egyes elektróda felhelyezésénél,
mert nem tetszett az érzés, hogy valaki a fejemhez nyúl.
Átmentem egy mágneses rezonancia képalkotó (MRI)
agyvizsgálaton is. Az MRI erős, nagy mágnest, mikrohullámú
sugárzást és számítógépeket alkalmaz a részletes
képalkotáshoz a test belsejéről. Nyugtatót kaptam az
agyvizsgálat előtt, valószínűleg azért, mert a technikusok
attól tartottak, esetleg nem leszek képes elviselni a gép zaját
és a bezártságérzést a gép belsejében. Emlékszem, ahogy
lefektettek egy lágy, fényes, fehér ágyra, amit aztán betoltak
egy szűk alagútba a körülbelül harminc percig tartó
letapogatáshoz. Bizonyára elaludtam benne, mert a
következő emlékem, hogy apám ébreszt fel, miután kihúzták
az ágyat az alagútból. És ezt úgy, hogy a szkenner nagyon
hangos volt a felvételek készítése közben.
A kórházban maradtam néhány napig, amíg a különféle
vizsgálatok folytak. A szüleim felváltva éjjel-nappal
mellettem voltak. Rettegtek, hogy felébredek és esetleg
pánikba esem, ha nem látok magam körül ismerős arcot. A
kórteremnek, ahol feküdtem, fényes padlója volt, rajta sok
pici karcolással, és az ágynemű tapintása más volt, mint az
otthonié – szúrósabb és kevésbé puha. A szüleim
narancslevet adtak nekem inni, és hoztak kifestőkönyveket
meg zsírkrétát, hogy lekössem magam valamivel, de a
legtöbb időt csak alvással töltöttem, mert nagyon fáradtnak
éreztem magam.
Az orvosok azt mondták szüleimnek, hogy a kilátásaim
jók – a halántéklebeny-epilepsziával diagnosztizált gyerekek
körülbelül fele kinövi ezt az állapotot. Gyógyszert kaptam a
rohamok ellen, és hazaengedtek.
Mindkét szülőmet, de különösen apámat mélyen
megrendítette, hogy epilepsziát állapítottak meg nálam. Az ő
apja – az én nagyapám sok éven át szenvedett epilepsziás
rohamoktól felnőttkorában, és korán meghalt, néhány évvel
a születésem előtt.
Úgy hívták, William John Edward, és Kelet-Londonban
született az 1900-as évek elején. Cipészként dolgozott,
harcolt a második világháborúban, Dunkerque-ből
evakuálták, majd egy katonai támaszpontra helyezték Skócia
északi részén, ahol légvédelmi tüzérként szolgált. Nős volt,
és négy gyermeke született, akik közül apám volt a
legkisebb. A rohamok a háború után kezdődtek nála, és
rendkívül erősek voltak – nagyanyám számára gyorsan
ismerőssé vált a konyhaasztalról levert tányérok és csészék
csörömpölése.
Abban az időben korlátozott mértékben álltak
rendelkezésre eszközök, amelyekkel az epilepsziásokon
segíteni lehetett. Az orvosok azt feltételezték, hogy
nagyapám betegségét a háború alatt elszenvedett légnyomás
idézte elő. Azt tanácsolták nagyanyámnak, hogy váljon el a
férjétől, és lépjen tovább. Végül is kisgyerekei voltak, és még
előtte állt az egész élet. Ez lehetett nagyanyám életének
legnehezebb döntése, de megfogadta az orvos tanácsát, majd
később újra férjhez ment. Nagyapámat beköltöztették egy
mentális problémákkal küzdő, leszerelt katonáknak
létrehozott, bentlakásos intézménybe.
Nagyszülőim válása katasztrofális következményekkel
járt a családra nézve. Nagyanyám új családot alapított, de új
férje nehezen talált munkát, és még azt a keveset is, amit
keresett, eljátszotta; állandó jövedelem híján hamarosan
egyre nőtt a lakbérhátralékuk. Egy napon a család arra ért
haza, hogy bútoraik ki vannak pakolva a fűre, és a ház ajtaja
le van lakatolva. Az önkormányzat kilakoltatta őket, mert
nem űzették a lakbért – hajléktalanok lettek.
A család egyik barátja kezdetben magához vette a
gyerekeket, köztük apámat is, akinek a féltestvérei
legidősebb bátyjának szerepe jutott, mielőtt beköltöztek
nagyanyámmal egy hajléktalanszállóra. Apám kapott egy
legókészletet búcsúajándékba a családi baráttól, aki segített
vigyázni rá. A szálló kis bódékból állt, a lakók számára közös
vécével, fürdőszobával és konyhával. A szobákat szűk
folyosók kötötték össze, és a padló piros cementtel volt
borítva. Apám felismerte a személyzet tagjait lépteik
kopogásáról a folyosón. Az egyiket úgy nevezte el, hogy a
„bakancsos”.
A család lakhelye két szűkös, bútorozatlan helyiségből
állt. Nem volt szabad televíziót vagy rádiót tartani. Az egyik
szobában a gyerekekében három keskeny ágy fért el.
Nagyanyám szobájában egy ágy volt, asztal és szék. Férfiak
nem tartózkodhattak a szállón, ezért a férje kénytelen volt
egy üzlet-helyiség felett szobát bérelni. Amíg a család a
szállón lakott, külön éltek.
Az élet a szállón nyomasztó volt – a szegényes elhelyezés
mellett egyáltalán nem volt lehetőség magánéletre; az
ajtókat nem volt szabad bezárni, a személyzet pedig szigoréi
volt, és katonai stílusban működtette az intézményt. A
család utálta az ott töltött időszakot, ami másfél évig tartott.
Ott-tartózkodásu-kat csak az tette elviselhetőbbé, hogy
nagyanyám összebarátkozott a szálló igazgatójával, egy
bizonyos Mrs. Jonesszal. Végül aztán a család új házba
költözött.
Apám az édesapjával tizenegy éves korában találkozott
először. Akkorra nagyapámnak már ritkábban voltak
rohamai, és megengedték neki, hogy napközben kijárjon az
intézetből és a cipészműhelyében dolgozzon. Esténként
visszatért az intézetbe. Apám nagyon kicsi volt, amikor
nagyapám betegsége kezdődött, ezért nem voltak róla
emlékei, és azt sem tudta, hogy néz ki. Annak a családi
barátnak az otthonában találkoztak, aki segített vigyázni
apámra és féltestvéreire pár évvel korábban. Apám úgy
emlékszik vissza, hogy kezet rázott egy ősz hajú, rosszul
szabott ruhákat viselő férfival, akit azután úgy mutattak be
neki, mint az édesapját. Idővel közelebb kerültek
egymáshoz.
Ahogy nagyapám idősödött, egészségi állapota gyorsan
romlott. Apám meglátogatta a kórházban, amilyen gyakran
csak tudta. Huszonegy éves volt, amikor nagyapám meghalt,
egy szélütést és epilepsziás rohamot követő szervi
elégtelenség következtében. A jelek szerint kedves és szelíd
ember volt. Bárcsak lehetőségem lett volna megismerni őt.
Kivételesen szerencsés vagyok, hogy olyan korban élek,
amikorra az orvostudomány már jelentős eredményeket ért
el, így az én epilepsziás élményemet össze sem lehet
hasonlítani a nagyapáméval. Azt hiszem, a szüleim
leginkább attól a lehetőségtől rettegtek a rohamot és a
diagnózist követően, hogy nem leszek képes arra a
„normális” életvitelre, amilyet ők olyan nagyon kívántak
nekem. Mint sok más szülő, a normalitást a boldogsággal és
produktivitással azonosították.
A rohamok nem jelentkeztek többé – mint az
epilepsziával élők nyolcvan százalékánál, a gyógyszeres
kezelés nálam is hatásos volt, ami azt jelentette, hogy
rohammentesen éltem. Azt hiszem, ez döntő szerepet
játszott abban, hogy anyám képes legyen megbirkózni a
betegségemmel. Nagyon érzékenyen reagált a tényre, hogy
valahogyan mindig más voltam, mint a többiek,
kiszolgáltatott, akinek különösen sok törődésre, támogatásra
és szeretetre van szüksége. Időnként elszomorította a
gondolat, hogy bármikor újabb rohamot kaphatok. Olyankor
átment a másik szobába, és halkan sírdogált. Emlékszem,
hogy amikor anyám szomorú volt, apám azt mondta, ne
menjek be abba a szobába.
Nagyon nehéz volt számomra megérteni anyám érzéseit.
Nem segített benne, hogy a saját világomban maradtam,
belefeledkezve legapróbb részleteibe, és közben képtelen
voltam megérteni a különféle otthoni érzelmeket és
feszültségeket. A szüleim néha veszekedtek, ahogy,
gondolom, minden házaspár szokott veszekedni egymás
között, a gyerekeiken és hogy különféle helyzetekben mi
lenne a legjobb megoldás. Amikor vitatkoztak, a hangjuk
sötétkék színű lett a fejemben, és leguggoltam a padlóra,
fejemet a padlószőnyegre hajtottam, és betapasztottam a
kezemmel a fülemet, amíg a zaj alább nem hagyott.
Apám volt az, aki mindennap segített bevenni a
tablettáimat egy pohár tejjel vagy vízzel az étkezési idő
környékén. A gyógyszerezés – carbamazepine hatóanyaggal
– azt jelentette, minden hónapban be kellett mennem a
kórházba vérvizsgálatra, a tablettáknak a májfunkcióra
gyakorolt esetleges mellékhatásai miatt. Apám a pontosság
megszállottja, és mi mindig már legalább egy órával a
megbeszélt időpont előtt a kórház várótermében voltunk.
Mindig hozott egy műanyag pohár narancslevet és egy kis
kekszet, amíg vártunk. A székek, amelyeken ültünk,
műanyagból készültek és kényelmetlenek voltak, de
emlékszem, hogy nem akartam magamtól felállni, ezért
megvártam, hogy apám álljon fel előbb. Sok szék volt, és
azzal töltöttem az időt, hogy újra és újra megszámoltam
őket.
Amikor a nővér a nevemet szólította, apám bement
velem egy függönnyel lekerített kis részbe, ahol én leültem,
a nővér pedig feltűrte az egyik karomon az ingujjat, és
beledöfött a karom közepébe. Sok vérvizsgálaton vettem
részt, így idővel már tudtam, mire számítsak. A nővér arra
biztatta a betegeket, hogy fordítsák el a fejüket, mikor
beléjük szúrja a tűt, de én mozdulatlanul tartottam a
fejemet, és figyelmesen néztem, ahogy a tű felett az átlátszó
cső megtelik sötétvörös vérrel. Miután befejezte, a nővér
letisztogatta a karomat, és gézt ragasztott rá egy
sebtapasszal, amin egy mosolygós arc volt.
A gyógyszer leggyakoribb mellékhatása a
napfényérzékenység, és mialatt a testvéreim kint játszottak
a kertben és a parkban, én a nyári hónapokat a lakásban
töltöttem. Nem bántam, mert mint ma is, a napfény gyakran
viszketést és kellemetlen érzést okoz, és ritkán
merészkedem ki hosszabb időre napsütéses időben. A
szüleim a rohamok után még jobban oda akartak rám
figyelni, így sok időt töltöttem a nappaliban, ahol anyám
szemmel tudott tartani, miközben televíziót néztem vagy
pénzérmékkel és gyöngyökkel játszottam, amiket azért
kaptam, hogy számoljam meg őket.
A mellékhatások közül gyakran tapasztaltam a szédelgést
vagy kábaságot. Amikor szédelegni kezdtem, azonnal
leültem, keresztbe tettem a lábamat, és vártam, hogy az
érzés elmúljon. Ez néha zavarba hozta a szüléimét, ha
például az utcán sétáltunk, és én hirtelen megálltam, és
leültem a járda közepén. Szerencsére a szédelgési szakaszok
nem tartottak tovább néhány másodpercnél. Az önuralmam
elvesztése és ezeknek a szakaszoknak a váratlansága
megrémisztett, ezért gyakran voltam utána ingerlékeny és
sírós.
Az alvás és az epilepszia között létezik egy komplex
kapcsolat, amit az epilepsziások körében tapasztalható
alvászavarok nagyobb előfordulási aránya jelez. Egyes
tudósok úgy vélik, hogy az alváshoz kapcsolódó események,
mint az éjszakai felriadások és az alvajárás, tulajdonképpen
az agy éjszakai görcsös aktivitásának megnyilvánulásai.
Néha járkáltam alvás közben – voltak időszakok, amikor
gyakrabban, más időszakokban ritkábban –, körülbelül
hatéves koromtól kamaszkorom kezdetéig. Az alvajárás
(vagy szomnambulizmus) az alvás első három órájában
fordul elő, amikor az alvó agyhullámainak mérete
megnövekszik, és az alvás álomtalan és mély. Jellemző, hogy
az alvajáró nem válaszol, ha szólnak hozzá, és ébredés után
nem emlékszik a történtekre. Ami engem illet, én felkeltem
az ágyamból és körbe-körbe sétáltam a szobámban, mindig
ugyanazon az útvonalon. Néha a falnak vagy a szobám
ajtajának ütköztem, amivel felébresztettem szüléimét, akik
szelíden visszavezettek az ágyamba. Bár valójában nem jár
ártalommal, ha felébresztenek egy alvajárót, mégis zavaró
és bosszantó lehet ez a számára.
A szüleim különféle óvintézkedéseket tettek éjszakai
biztonságom érdekében. Lefekvés előtt eltakarítottak
minden játékot a szobám padlójáról, és amikor eljött az
alvás ideje, égve hagyták az előszobában a villanyt. Egy
kaput is erősítettek a lépcső tetejére az egyik olyan alkalom
után, amikor nyilvánvalóan alvajárás közben lementem a
lépcsőn, és a ház háta mögé sétáltam, és úgy találtak rám,
hogy a kertre nyíló konyhaajtót ráncigálom.
Talán nem meglepő, hogy napközben gyakran úgy
éreztem, minden energiám elhagyott, és semmi mást nem
akartam, csak aludni. Az volt a szokásom, hogy lehajtottam
a fejem az osztályban a padomra, és elaludtam. A tanítók,
akik szüleimtől részletes tájékoztatást kaptak, mindig
megértők és türelmesek voltak. Gyakran zavarba ejtő volt tíz
vagy húsz perc alvás után arra ébredni, hogy a terem üres,
és a gyerekek kint futkároznak a játszótéren, de a tanító a
megnyugtatásomra mindig ott maradt bent velem.
A gyógyszeres kezelés különféle mellékhatásai
halmozottan hátrányosan befolyásolták első iskolai évemet.
Nehezemre esett odafigyelni az órákon és egyenletes
ütemben dolgozni. Osztálytársaim közül én tanultam meg
utoljára a betűvetést. Tanítónőnk, Mrs. Lemon színes
matricákkal külön ösztönzött, hogy egyre kevesebbet
hibázzam a betűk leírásánál. Sosem éreztem szégyent vagy
zavart azért, mert lemaradtam a többiektől; ők egyszerűen
nem voltak részei a világomnak.
Évente kétszer apámmal ellátogattam a londoni
Westminster gyermekkórházba agyvizsgálatra, hogy
felmérjék az állapotomat. Taxival mentünk, és mindig korán
odaértünk, majd vártuk, hogy a konzultáló orvos behívjon
minket. Bizonyára sok-sok órát töltöttem azokban az
években kórházi várótermekben ücsörgéssel.
Három év múltán az a döntés született, hogy fokozatosan
kiiktatják a rohamok elleni gyógyszeres kezelést. Anyám
pánikba esett a gondolatra, hogy epilepsziám visszatérhet,
ám szerencsére rohammentes maradtam, mind a mai napig.
A gyógyszerek korábbi mellékhatásai eltűntek, és az iskolai
teljesítményem ezek után javulni kezdett.

Nem tisztázott, milyen hosszan tartó hatásai voltak ~ ha

voltak egyáltalán – az epilepsziának az agyamra és annak
működésére. Gyerekkori rohamaim a bal halántéklebenyből
indultak ki, és egyes kutatók szerint a savant képességek
egyik magyarázata a bal agyfélteke sérülése miatt a jobb
agyfélteke kompenzációja. Azért gondolják így, mert a
savantoknál a legáltalánosabban tapasztalható képességek,
köztük a számok és a számolás, a jobb agyféltekéhez
kapcsolhatók.
Nem könnyű azonban meghatározni, hogy az epilepszia
oka vagy tünete a bal agyfélteke sérülésének, és lehetséges,
hogy gyerekkori rohamaimat az agyamban egy már
korábban, valószínűleg születésem óta meglevő károsodás
idézte elő.
Ezért a tudósokat érdekli a percepciós képességeim
tanulmányozása, hogy megvizsgálják, mennyiben
különböznek más emberekétől. 2004 őszén megvizsgáltak a
cambridge-i Autizmus Kutatóintézetben. Az intézetet Simon
Baron-Cohen, a fejlődési pszichopatológia professzora és az
autizmus spektrumzavarok neves kutatója igazgatja.
A vizsgálat tesztelte a „gyenge központi koherencia”
elméletét, amely szerint az autizmus spektrumzavarokkal
élők nagyobb eséllyel dolgoznak fel kisebb részleteket az
átfogó információ („a nagyobb kép”) rovására, míg a legtöbb
ember az adatokat kontextusba helyezi és a lényegi
tartalmukat látja – gyakran figyelmen kívül hagyva az
apróbb részleteket. Például vizsgálatok kimutatták, hogy az
autista gyerekek a nem autista kontrollcsoport tagjainál
ügyesebben ismernek fel egy ismerős arcot fotókon úgy,
hogy az arcnak csupán egyetlen részletét látják.
A Navon-tesztben a résztvevőknek egy kiválasztott célt
kell azonosítaniuk, ami akár lokális, akár globális szinten
jelenik meg. A kutatóintézetben velem végzett teszt során a
tudósok arra kértek, nyomjak meg egy gombot a bal
kezemmel, ha az „A” betűt látom megjelenni, és a jobb
kezemmel, ha nem látok „A” betűt. Képek villantak fel
előttem egy monitoron, és én automatikusan adtam a
válaszokat. Jó pár alkalommal a „nem’ gombot nyomtam
meg, és az agyam csak néhány másodperc múlva fogta fel a
kisebb betűkből alkotott A-t formázó ábrát. A tudósok által
ezt a interferenciának nevezett jelenséget gyakran szokták
optikai illúzióknál használni. A legtöbb embernél a nagyobb
alakzat okozza az interferenciát – például amikor egy
nagyobb „H” betű kisebb méretű „A” betűkből áll, a legtöbb
ember nem látja meg azonnal az „A” betűket a „H” betű
alakjának interferenciás hatása miatt. Az én esetemben,
akárcsak a legtöbb autizmus spektrumzavarban érintett
esetében is, az interferencia fordított: nehezen veszem észre
az átfogó betű alakját, mert agyam automatikusan az egyes
részletekre összpontosít.

A fenti ábrák közül a bal oldalin egy kisebb H betűkből

alkotott A betű látható. A jobb oldali képen a H betű áll
kisebb A betűkből.
Meglehetősen nagy érdeklődést váltott ki az ausztrál
Allan Snyder professzornak – a sydney-i egyetem Centre for
the Mind kutatóközpontja igazgatójának – azon közlése,
hogy alanyaiban savantszerű képességeket tud reprodukálni
egy transzkraniális mágneses ingerlésnek (TMS) nevezett
technikával.
A TMS-t orvosi eszközként használják az agysebészetben,
segítségével az agy különféle részeit stimulálják vagy
elnyomják, ezzel lehetővé téve az orvosok számára a műtét
hatásainak valós időben történő vizsgálatát. Ez egy
noninvazív eljárás, ami úgy tűnik, nem jár súlyos
mellékhatásokkal.
Snyder professzor úgy gondolja, hogy az autista
gondolkodás nem teljes egészében tér el a szokásos
gondolkozástól, hanem annak egy szélsőséges formája.
Átmenetileg bizonyos agytevékenységek például a komplex
gondolkodás és a fogalmi gondolkodás képességének –
gátlásával Snyder professzor szerint a TMS használható az
agynak a nyers, szüretien információ begyűjtéséért felelős
részeihez való fokozottabb mértékű hozzáférésre. Ezzel
reményei szerint erősíthető az agy, egyes területei
lezárásával megváltoztatható az a mód, ahogy az alany
különböző dolgokat észlel.
A professzor egy sapkát alkalmaz, ami elektródákkal a
TMS-géphez van kapcsolva. Egy óriási fekete kulcsot
helyeznek a halántéklebenyekre, amely változó erősségű
mágneses impulzusokat küld. Az eljárásnak alávetett
alanyok közül néhánynál átmenetileg fokozódott a
rajzkészség és a szövegellenőrzési készség; állatrajzaik
élethűbbek és részletesebbek lettek, olvasásuk pedig
pontosabb.
A legtöbb ember úgy olvas, hogy a szavak ismerős
csoportjait ismeri fel. Ezért van, hogy sokan nem veszik
észre a kisebb helyesírási vagy szóismétlési hibákat. Nézzük
meg a következő példát:

Mit sütsz, kis szűcs

tán sós húst sütsz, kis
kis szűcs

A legtöbb ember, ha ezt gyorsan olvassa, nem szúrja ki a

második, felesleges „kis” szót a fenti mondatban.
Az információk részenként való feldolgozásának egyik
előnye a holisztikussal szemben az éles szem a részletekre,
éppen ezért nagyon jól tudok szöveget ellenőrizni. Vasárnap
délelőttönként újságolvasás közben az asztal mellett azzal
idegesítettem a szüléimét, hogy minden nyelvtani és
helyesírási hibára rámutattam, amit csak találtam. Miért
nem olvasod egyszerűen úgy az újságot, ahogy mindenki
más? – tette fel nekem a kérdést apám, mikor már a
tizenkettedik hibát fedeztem fel az újságban.
Snyder professzor azzal érvel, hogy a savant képességek
mindenkiben meglehetnek, csak a legtöbben nem tudják
ezeket aktivizálni. Szerinte az epilepsziás rohamaim a TMS-
gép mágneses energia impulzusaihoz hasonló módon
játszottak szerepet az agy bizonyos területeinek
befolyásolásában, kijelölve az utat a számokkal és a
különféle percepciós feldolgozásokkal kapcsolatos
képességeim számára.
Vannak példák arra is, hogy egyesek savant készségeket
szereztek agyuk megbetegedése vagy sérülése után. Ezek
közül az egyik Orlando Serrell, akit tízéves korában fejbe
talált egy baseball-labda. Néhány hónappal később hatalmas
mennyiségű információt kezdett felidézni, beleértve autók
rendszámtábláit, dalszövegeket és időjárás-jelentéseket.
Hasonló átalakulásról számoltak be frontotemporális
demenciában (FTD) szenvedő betegek esetében is; ez a
homloklebenyt és halántéklebenyt érintő degeneratív
agybetegség. A betegség előrehaladtával a személyiség, a
viselkedés és a memória megváltozik. Az FTD leginkább
negyvenes, ötvenes és hatvanas éveikben járó felnőtteknél
fordul elő.
Bruce Miller, a Kaliforniai Egyetem (San Francisco)
neurológusa azt állítja, hogy az FTD-s betegei közül voltak,
akiknél spontán művészeti-zenei érdeklődés és készség
alakult ki. A képalkotó agyvizsgálatok kimutatják, hogy
azoknál a betegeknél, akiknél ilyen készségek alakulnak ki, a
vérkeringés vagy az anyagcsere aktivitása sokkal inkább a
bal halántéklebenyre redukálódik. Eközben a jobb
agyfélteke, amelyben a vizuális és térbeli feldolgozás
történik, sokkal jobb állapotban marad.
Úgy tűnik, gyerekkori rohamaim tényleg fontos szerepet
játszhattak abban, hogy azzá az emberré váljak, aki ma
vagyok. Sokan mások éreztek hasonlóan az epilepsziás
élményeikkel kapcsolatban, köztük Fjodor Dosztojevszkij is.
A tizenkilencedik századi orosz író – olyan klasszikus
irodalmi művek szerzője, mint a Bűn és bűnhődés és A
Karamazov testvérek – halántéklebeny-epilepsziája egy ritka
típusba tartozott, amit úgy neveznek „eksztatikus
epilepszia”. Dosztojevszkij rohamai leginkább éjszaka
jelentkeztek, és a teljes testet érintő generalizált rohamok
voltak. Epilepsziás élményei késztették regényeiben négy
epilepsziás alak megteremtésére: Kirilovéra az Ördögök-ben,
Szmergyakovéra A Karamazov testvérek-ben, Nelliére a
Megalázottak és megszomorítottak-ban és Miskin hercegére
A félkegyelmű-ben.
Dosztojevszkij így írta le epilepsziás élményét:
„E néhány pillanatban... olyan boldogságot érzek,
amilyent rendes állapotban soha s amelyről más embernek
fogalma sem lehet. Teljes összhangba csendülök magammal
s az egész világgal s ez az érzés oly erős, oly édes, hogy
cserébe érte életemből tíz évet, vagy akár egész életemet
odaadnám.
Úgy éreztem, a menny leszállt a földre és magába
fogadott. Elérkeztem Istenhez és Ő teljesen betöltött engem.
Ti, egészséges emberek, elképzelni sem tudjátok azt az
örömöt, amit mi, epilepsziások érzünk a rohamot megelőző
pár másodpercben.”{3}
Lewis Carroll íróról és matematikusról is azt gondolják,
hogy halántéklebenyi görcsrohamokat élt át, és ezek
ihlethették híres művét, az Alice Csodaországban-t. Az alábbi
részlet egy akaratlan zuhanás élményét írja le, ami nagyon
hasonló az epilepsziás roham alatt tapasztaltakhoz:
„…Alice egy szemvillanás alatt máris zuhant lefelé, egy
roppant mély kútba... »Nahát – gondolta Alice –, én, aki
ekkorát zuhantam, ezután egyáltalán nem félek majd attól,
hogy legurulok a lépcsőről.« ... Alice csak zuhant, zuhant,
zuhant. – Hát ennek már sohase lesz vége?”{4}
Egyes kutatók még arra is gondolnak, hogy esetleg
kapcsolat lehet az epilepszia és a kreativitás között. Eve
LaPlante író emellett érvel Seized: Tempóval Lobe Epilepsy
as a Medical, Historical and Artistic Phenomenon (Görcsben:
Halántéklebeny-epilepszia mint orvosi, történelmi és
művészi jelenség) című könyvében. Ebben Vincent Van Gogh
festő híres esetét ismerteti, aki az őt gyötrő súlyos rohamok
után levert, zavart és zaklatott volt. Betegsége ellenére Van
Gogh vízfestmények, olajfestmények és rajzok százait
készítette.
Nyolcéves korom körül néhány hónapig kényszeresen
írtam mátrixnyomtatóhoz való hosszú papírtekercsekre,
gyakran órákon át egyfolytában, egymás után töltve meg a
lapokat a szavak sűrű szövetével. Szüleimnek nagy
papírhengereket kellett beszerezniük nekem, mert folyton
kifogytam a lapokból. Apró betűkkel írtam – az egyik tanár
panaszkodott, hogy új szemüveget kellett csináltatnia, hogy
el tudja olvasni a dolgozataimat attól való félelmemben,
hogy kifogyok a papírból, amelyre a szavakat írom.
Amennyire emlékszem, a történeteim bővelkedtek a
leírásokban – egy egész oldalt elfoglalhatott egyetlen hely
vagy helyszín színeinek, formáinak és felületeinek leírása.
Nem voltak párbeszédek, nem voltak érzelmek. Helyettük
hosszú, kanyargós alagutakról írtam a végtelen, csillogó
óceán mélyén, zegzugos sziklabarlangokról és égbe törő
tornyokról.
Nem kellett gondolkoznom, hogy mit írjak le; a szavak
mintha maguktól áramlottak volna a fejemből. Bár nem volt
benne semmiféle tudatos tervezés, a történetek mégis
mindig érthetőek voltak. Amikor megmutattam az egyiket a
tanítónőmnek, annyira tetszett neki, hogy egy részletét
felolvasta az osztálynak. Íráskényszerem amilyen gyorsan
jött, olyan gyorsan el is múlt. Megmaradt azonban a szavak
és a nyelvek iránti örökös csodálat – aminek azóta is nagy
hasznát veszem.
Hála az orvostudomány és a technológia folytonos
fejlődésének, ma egyre több epilepsziás tudja
rohammentesen élni az életét. Az epilepsziához (és
autizmushoz) hasonló rendellenességekkel diagnosztizált
emberekre korábban ragasztott szégyenbélyeg gyorsan
eltűnőben van. Ennek ellenére az agyat érintő
rendellenességeket még ma is sokan félreértik. Én azt
mondanám azoknak a szülőknek, akiknek gyermekénél
epilepsziát diagnosztizáltak, hogy tudjanak meg minél
többet erről a betegségről. És ami a legfontosabb, biztassák
gyereküket, hogy ne mondjon le álmairól, mert ezek
alakítják minden egyes ember jövőjét.
 4

Iskoláskor

Az iskola nekem 1984 szeptemberében kezdődött, pontosan

akkor, amikor Lee öcsém óvodába került. Reggelente apám
vitt be az iskolába néha türelmetlenül, mivel nagyon lassan
gyalogoltam és folyton megálltam kavicsokat felvenni, hogy
az ujjaim között tartsam őket. A tanítónőm, Mrs. Lemon,
magas, vékony nő volt, rövid, sötét hajjal. Tetszett a neve,
mert a hallatán azonnal magam elé képzeltem a gyümölcs
színét. A lemon („citrom”) volt az egyik első szó, amit
megtanultam leírni.
Az iskola kapuja mellett volt egy ruhatár, ahol a
gyerekek felakasztották a kabátjukat, mielőtt bementek az
osztályterembe. Nem nagyon szerettem használni, mert csak
egyetlen kis ablaka volt magasan a mennyezet alatt, és a
helyiség mindig félhomályos volt. Annyira rettegtem attól,
hogy elveszítem a kabátomat a sok többi kabát között, vagy
hogy egy hasonlót veszek le a fogasról és abban megyek
haza, hogy megszámoltam az akasztókat, hogy tudjam,
melyik az enyém. Felzaklatott és pánikba estem, ha úgy
értem oda, hogy már foglalt volt az akasztóm. Emlékszem,
egyszer kabátban mentem be az osztályterembe, mert az
akasztómon már egy másik gyerek kabátja lógott, annak
ellenére, hogy volt még sok szabad fogas, amelyikre
felakaszthattam volna a kabátomat.
Az osztályterem négyszögletes volt, és jobbról nyílt a
bejárata. Egymás felett fiókok sorakoztak a gyerekek
ceruzáinak és papírjainak, mindegyik fiókon a gyerek teljes
nevével. Mindenki kapott egy műanyag dossziét, amin
szintén volt egy címke, a bal felső sarkába ragasztva. A
dosszié tetején volt egy színes simítózár, amivel nyitni és
csukni lehetett, és azt mondták, ebben tartsuk az
olvasókönyveinket és a füzeteinket. Én a sajátomat kényes
gonddal használtam – soha nem felejtettem el visszatenni
bele a könyveimet, amikor befejeztem velük a munkát.
A padom az osztályterem hátsó részében volt, az ablak
mellett, ami színes papírokkal és a tanulók rajzaival volt
teleragasztva, és ahonnan jól ráláttam a többi gyerekre az
osztályban anélkül, hogy bármelyikükkel szemkontaktust
kellett volna teremtenem. Nem emlékszem egyik gyerek
arcára vagy nevére sem az első iskolai évekből mindig úgy
éreztem, hogy ők akadályok, amelyeket el kell viselnem, le
kell küzdenem, ki kell kerülnöm, nem pedig egyének, akikkel
meg lehet ismerkedni és együtt lehet játszani.
Gyakran mellmagasságban összefontam a karomat,
amikor az osztályteremben álltam vagy sétáltam. Néha
összekulcsoltam az ujjaimat, aztán egyik vagy másik ujjamat
kinyújtottam, és úgy álltam, hogy valamelyik ujjam az
osztályterem mennyezete felé mutatott. Egyszer a középső
ujjammal mutattam felfelé, és meglepett, amikor az egyik
fiú odajött hozzám, és azt mondta, hogy ne káromkodjak.
Hogy tud egy ujj káromkodni? – kérdeztem tőle, de a fiú
válasz helyett szólt a tanítónőnek, aki azonnal leszidott
otromba viselkedésem miatt.
A reggeli gyülekezőket idővel nagyon megszerettem.
Egyrészt mert kiszámíthatóak voltak, minden reggel
ugyanabban az időben került rájuk sor. A tanítónő
felszólított minket, hogy álljunk fel és sorakozzunk
ábécésorrendben az osztályterem előtt, majd libasorban
vonuljunk a gyűlésterembe. Bent a többi osztályba járó
gyerek csendben, egyenes sorokban ült, amikor elmentünk
mellettük. Azután szóltak, hogy üljünk le mi is a többiek
mögé. A rend és rendszeresség erős érzése megnyugtatott,
és gyakran behunyt szemmel ültem a terem padlóján,
finoman ringattam magam és magamban dudorásztam –
amit gyakran csináltam, ha elengedettnek és elégedettnek
éreztem magam.
A gyűlések legjobb része a himnuszok éneklésével
érkezett el: a kedvenceim közé tartoztak az „Itt van az egész
világ a kezében” és a „Zab, borsó, bab és árpa nő”.
Behunytam a szemem, és figyelmesen hallgattam az együtt
éneklő többi gyereket, a hangok megnyugtató, egyenletesen
áramló ritmusú összeolvadását. A zenétől mindig békésnek
és boldognak éreztem magam belül. A gyűlések jelentették
számomra az iskolai napok fénypontját.
Az első iskolai karácsony a hagyományos betlehemes
játék érkezését jelentette. Én az egyik pásztor szerepét
kaptam. Kővé dermesztett a gondolat, hogy kiállítanak az
egész iskola ~ minden gyerek, tanár és szülő – elé;
szorongtam, nem voltam hajlandó sem felpróbálni a
pásztorjelmezt, sem megbeszélni a szerepemet a
tanítónővel. A végén anyám közbelépett, és édesség
ígéretével megvesztegetett, hogy mégis vegyek részt. Amíg a
színpadon álltam, egész végig a padlót bámultam magam
előtt, de amikor a szüleim elmondták, mennyire büszkék
rám, nem torkoltam le őket. Az előadás után nem akartam
levenni a jelmezt, ezért a szüleim rábeszélték a tanítónőmet,
hogy adja nekem kölcsön a karácsonyi szünetre. Aznap éjjel,
és újévig minden éjjel a pásztorköpönyegemben és
kalapomban aludtam.

Az iskolában nekem nem ment könnyen a tanulás –

nehezemre esett úgy koncentrálni, hogy a többi gyerek
közben egymás között beszélget, vagy kint a folyosón
valakik mászkálnak vagy futkároznak. Nagyon nehezen
tudom kiszűrni a külső zajokat, és rendszeresen bedugom a
fülem az ujjammal, hogy jobban tudjak összpontosítani.
Steven öcsémnek is ugyanez a problémája, ő füldugót
használ, ha olvasni vagy gondolkodni akar.
Írás közben minden betűnél, szónál és írásjelnél hosszan
elidőztem. Ha maszatot vagy hibát vettem észre, az egészet
kiradíroztam és újrakezdtem. Ez a maximalizmus azt
jelentette, hogy időnként csigalassúsággal haladtam, az óra
végére szinte a teljes kimerülés állapotába kerültem, ámde
csekély eredményt tudtam felmutatni. Ennek ellenére sosem
tartottam attól, hogy a tanítónő lustának vagy
alkalmatlannak fog tartani, és soha nem jutott eszembe,
vajon mit gondolhat rólam a többi gyerek. Akkor nem
értettem még a saját hibánkból való tanulás fogalmát.
Az írás mindig aprólékos munka volt. Egyes betűket,
különösen a g-t és a k-t, fáradságos volt leírni, mert nem
emlékeztem, hogyan is írják ezeket. Gyakoroltam, lap lap
után írtam tele egész sorokat g és k betűkkel, de hurkaik és
„karjaik” fantáziátlanoknak tűntek számomra, és hosszú
időnek kellett eltelnie, mire képes lettem magabiztosan
leírni ezeket. Folyóírásban is lemaradtam, képtelen voltam
egymásba kapcsolódó betűkkel leírni a szavakat. Ha a
különálló betűk nehézséget okoztak, akkor az olyan
betűkapcsolatok, mint a gh és a th leírása egy vonással
egyenesen képtelenség volt számomra. Még ma is egy
szóban a legtöbb betűt egymás után, külön-külön írom le.
Az egyik olyan tárgy, amit az osztályban mindenki
időnként hazavihetett, egy régi konzervdoboz volt, tele
papírcsíkokkal. Minden csíkon más-más szó szerepelt, amit
gyakorolni kellett, és minden heten írtunk dolgozatot, hogy
megnézzék, mennyire jól tanultuk meg a szavakat. Mindig jó
eredményt értem el ezeknél a dolgozatírásoknál, mert fejben
vizualizálni tudtam minden egyes szót az alak alapján, amit
a betűik formáztak. A dog („kutya”) szó például három
körből és az első betűn egy felfelé mutató vonalból, az utolsó
betűn pedig egy lefelé mutató hurokból áll. A szó maga
tulajdonképpen nagyon hasonlít egy kutyára, ha a felfelé
mutató vonalat a kutya fülének képzeljük, a lefelé mutatót
pedig a farkának. Hasonlóképpen, a két o betű a look („néz”)
szóban egy szempárt juttat eszembe. A palindromok – az
oda-vissza olvasva ugyanazt a jelentést adó szavak , mint
amilyen a műm („mama”) és noon („dél”), különösen
szépeknek tűntek a szememben, és a kedvenc szavaim közé
tartoztak.
Körülbelül attól kezdve, hogy iskolába kezdtem járni,
elkezdtek nagyon tetszeni és elbűvölni a tündérmesék – a
történetek és a cizelláltan részletes illusztrációk
megtöltötték a fejemet zabkásától túlcsorduló városok és
száz, egymásra tett matracon (alattuk egyetlen
borsószemmel) alvó hercegnők élénk belső képeivel. Az
egyik kedvenc mesém a Grimm testvérek híres Pancimancija
volt. Lefekvéskor szerettem hallgatni, ahogy a szüleim
felolvassák az egzotikus hangzású neveket, amelyeket a
királyné sorolt, mikor próbálta kitalálni a kis ember nevét:
Gáspár, Menyhért, Boldizsár, Báránylapocka, Nyakigláb,
Rokkapálca…
Egy másik történet, ami nagyon megfogott, a kőlevesé
volt. Ebben egy vándorló katona megérkezik egy faluba, ahol
szállást és ételt kér. A kapzsi és félős falusiak nem adnak
neki semmit, ezért a katona kijelenti, hogy kőlevest főz
nekik, amihez nem kell semmi más, csak üst, víz és kő. A
falusiak körülállják a katonát, amikor az kezdi főzni a
vacsoráját, jó előre a szája szélét nyalogatva. „Persze a
káposztás kőlevesnek nincs párja”, mondja magának
hangosan a katona. Az egyik parasztember odamegy, és
beletesz egy káposztát az üstbe. Aztán azt mondja a katona:
„Egyszer ettem egy kőlevest káposztával meg egy kis
sonkával. Na, az aztán a királyi eledel!” Persze a falusi
hentes hoz neki egy kis sonkát, és egyenként az összes falusi
hoz valamit, krumplit, hagymát, répát, gombát és így
tovább, míg végül elkészül egy finom étel az egész falu
számára. Akkoriban nagyon rejtélyesnek találtam ezt a
mesét, mert nem ismertem a megtévesztés fogalmát, és nem
értettem, hogy a katona csupán úgy tett, mintha kőlevest
főzne, közben pedig csalárdul rávette a falusiakat, hogy
tegyenek bele mindenfélét. Csak sok évvel később értettem
meg végül, hogy miről is szól ez a mese.
De voltak olyan fantáziák, amelyek túl ijesztők voltak
számomra. Hetente egyszer egy televíziókészüléket
gurítottak be az osztályterembe, és oktatóműsort néztünk. A
Look and Read (Nézd és olvasd!) a BBC népszerű
gyereksorozata volt, és a legnagyobb nézettségű adása a
Sötét tornyok című volt, amelyik egy kislányról szól, aki a
kutyájával egy Sötét Tornyok nevű régi házban kutat az
elrejtett kincs után. A sorozat több mint tíz héten át
folytatódott.
Az első részben a kislány – Tracy – felfedezi a Sötét
Tornyok házat, és megtudja, az a híre, hogy kísértetek
lakják. Az epizód végén egy családi kép rázkódni kezd, és a
házban nagyon hideg lesz. Tracy hangot hall, amelyik
elmondja neki, hogy a ház veszélyben van, és ő fog segíteni
megmenteni. Emlékszem, ahogy néma csendben néztem az
osztálytársaimmal a műsort, összeszorított lábaimat
nesztelenül himbálva a szék alatt. Nem éreztem semmit
egészen a végéig, majd hirtelen mintha felkattintottak volna
a fejemben egy kapcsolót, és váratlanul rádöbbentem, hogy
félek. Idegességemben kiszaladtam a teremből – és addig
nem voltam hajlandó visszamenni, amíg a televíziót ki nem
vitték. Visszagondolva megértem, miért csúfolt a többi
gyerek, és miért nevezett „bőgőmasinának”. Majdnem
hétéves voltam, és rajtam kívül egyetlen gyereket sem
zaklatott fel vagy ijesztett meg a legkisebb mértékben sem a
műsor. Ennek ellenére minden héten bevittek az igazgatói
irodába, és megengedték, hogy ott üljek és várjak, amíg az
osztálytársaim a sorozat következő epizódját nézik. Az
igazgató irodájában volt egy kis televízió, és emlékszem,
hogy motorversenyt néztem rajta – az autók nagyon gyorsan
mentek körbe-körbe a pályán; ez legalább olyan program
volt, amit nézni tudtam.
Egy másik Nézd és olvasd! sorozatnak, ami emlékeim
szerint nagy hatással volt rám, „A sárkány szemén
keresztül” volt a címe. Ebben három gyerek átmegy egy
festményen, amit ők maguk festettek a játszótér falára, és
egy Pelamar nevű, különös országba jutnak. Az ország
haldoklik, és a gyerekek egy Gorwen nevű, barátságos
sárkány segítségével próbálják visszaállítani életerejét, egy
csillogó hatszögletű szerkezetet, amelyet egy robbanás
darabokra tépett.
Ezúttal nem jött rám dühroham. Egyrészt már nagyobb
voltam, tízéves, másrészt maga a program lenyűgözött.
Képileg gyönyörű volt, a gyerekeket különféle színekben
gazdag tájak vették körül, miközben átkeltek a varázslatos
országon. A sorozat néhány alakja – az életerő őrzői – tetőtől
talpig élénklila, narancssárga és zöld színűre volt festve.
Azután volt egy hatalmas, beszélő egér és egy óriáshernyó.
Az egyik jelenetben hó-pelyhek hullanak a levegőben, a
gyerekek elkapdossák őket, és azok a tenyerükben szavakat
alkotó betűkké változnak (egy kulccsá, ami segít a
gyerekeknek megtalálni az életerő hiányzó darabkáit). Egy
másikban az éjszakai égbolton a csillagok a világító útjelző
táblák Gorwennek, a repülő sárkánynak. Az ilyen jelenetek
lenyűgöztek, mert a történetet elsősorban képekben
mondták el, amire a legfogékonyabb voltam, sokkal
fogékonyabb, mint a szóban elhangzó párbeszédekre.
Az otthoni tévénézés a tanítás utáni napirendem
rendszeres részévé vált. Anyám úgy emlékszik vissza, hogy
mindig nagyon közel ültem a készülékhez, és
bosszankodtam, ha ő a szemem védelmében hátrébb próbált
küldeni. Még nagyon meleg időben is magamon hagytam a
kabátomat, amikor hazaértem az iskolából, és végig abban
néztem a különböző műsorokat, sőt néha még tovább is
kabátban maradtam. Azt gondoltam, ez egy plusz védőréteg
rajtam a külvilággal szemben, mint egy lovagnak a páncélja.

Közben a család gyarapodott. A szüleim egyáltalán nem

voltak vallásosak; egyszerűen szerették a gyerekeket, és
mindig nagy családot akartak. Egy kishúgom – Claire –
született abban a hónapban, amikor iskolába kezdtem járni,
amit két évre rá második öcsém, Steven érkezése követett.
Nem sokkal később anyám felfedezte, hogy ismét terhes, az
ötödik gyermekével, Paul öcsémmel, és szükségessé vált
nagyobb házba költöznünk. Eleinte nemigen foglalkoztam a
kistestvérek növekvő csapatával, magamban ültem és
játszottam a szobám csendjében, miközben öcséim és
húgaim kiabáltak, játszottak, lent a kertben futkostak.
Jelenlétük végső soron azonban nagyon pozitív hatással volt
rám: fokozatosan rákényszerített szociális készségeim
kifejlesztésére. Az, hogy állandóan emberek voltak
körülöttem, segített jobban elviselni a zajt és a változást.
Ahogy csendben figyeltem a szobám ablakából az egymással
és barátaikkal játszó testvéreimet, kezdtem megtanulni,
hogyan viselkedjem más gyerekekkel.
1987 közepén a Hedingham Roadra költöztünk, a 43-as
szám alá. Érdekes, hogy mindhárom gyerekkori házszámom
prímszám volt: 5, 43, 181. Sőt mi több, minden szomszédunk
házának ajtaján is prímszámok álltak: 3 (és 7), 41, 179. Az
ilyen számpárokat „ikerprímeknek” hívják – prímszámok,
amelyek különbözete kettő. Az ikerprímek annál ritkábbak,
minél nagyobbak a számok, tehát például ahhoz nagyon
hosszú utca kell, hogy prímszám házszámú szomszédot
találjunk kilencessel kezdődő szám esetén; az első ilyen pár
a 9011 és a 9013.
A költözésünk évét ritka zord időjárás jellemezte.
Januárban Dél-Anglia százéves hidegrekordja dőlt meg,
egyes helyeken mínusz kilenc fokra esett le a hőmérséklet. A
hideg erős havazást és iskolai szünnapokat hozott. Kint a
gyerekek hógolyóztak és szánkón húzták egymást, de én
megelégedtem azzal, hogy a szobám ablakából figyeltem az
égből hulló, kavargó hópelyheket. Később, amikor már
mindenki bejött a házba, egyedül kimerészkedtem az elülső
kertbe, és egyforma, fél méter magas kupacokba hordtam a
havat. Ha a szobám ablakából lenéztem rájuk, akkor ezek
kört alkottak – a kedvenc alakzatomat. Az egyik szomszéd
átjött hozzánk, és azt mondta a szüleimnek: – A maguk fia
felépítette Stonehenge-et hóból.
Ezerkilencszáznyolcvanhét volt a nagy októberi vihar éve
is – a legpusztítóbb, ami 1703 óta Anglia délkeleti részét
sújtotta. A szél helyenként elérte az óránkénti 160
kilométeres sebességet, és a pusztító vihar tizennyolc
halálos áldozatot követelt. Azon az éjszakán lefeküdtem, de
nehezen tudtam elaludni. A szüleim nemrégiben új pizsamát
vettek nekem, de az anyaga szúrt, és én sokáig forgolódtam
az ágyamban. Csörömpölésre riadtam fel – cserepeket
szakított le a szél a tetőről, és lesodorta őket az utcára.
Felmásztam az ablakpárkányra, és kinéztem: minden
koromsötét volt. Meleg is volt, szokatlanul meleg az
évszakhoz képest; a kezem izzadt és az ablakpárkányhoz
tapadt, ahogy kitoltam magam. Azután a szobám felől
nyikorgást hallottam. Az ajtó kinyílt, és reszkető,
narancssárga fény ragyogott egy vastag, hosszéi, fehér
gyertya tetején. Meredten néztem, míg végül egy hang,
anyám hangja meg nem kérdezte, hogy minden rendben van-
e. Nem válaszoltam semmit, mert maga előtt tartotta a
gyertyát, és arra gondoltam, talán nekem akarja adni, mint a
fényes piros gyertyát a tortán, amit az előző
születésnapomra kaptam tőle, csakhogy én nem akartam
elvenni, mert még nem volt születésnapom.
Kérsz egy kis meleg tejet?
Bólintottam, és lassan elindultam utána a földszinti
konyha felé. Mindenütt sötét volt, mert megszűnt az
áramszolgáltatás, és egyik villanykapcsoló sem működött.
Ültem az asztalnál anyámmal, és ittam a habzó tejet, amit
nekem készített, és amit a kedvenc bögrémbe öntött ki –
színes pöttyökkel volt tele, és mindig ebből ittam. Miután
felkísért az emeletre a szobámba, befeküdtem az ágyamba, a
fejemre húztam a takarót, és elaludtam.
Reggel apám ébresztett, és szólt, hogy aznap nem lesz
tanítás. A szobám ablakából kinézve törött tetőcserepeket és
szemeteskukák tetejét láttam szanaszét szóródva az utcán,
meg embereket, akik kis csoportokban beszélgettek, és a
fejüket csóválták.
Lent a család a konyhában zsúfolódott össze, és a ház
mögötti kertet nézték. A nagy fát a kert végében tövestül
kicsavarta a viharos szél, ágai és gyökerei keresztben a fűre
dőltek. Jó pár hétbe beletelt, mire a fát szétfűrészelték és
elvitték. A közbenső időben sok boldog órát töltöttem
magányosan a fatörzs körül mászkálva és az ágai közé bújva,
és minden egyes ilyen alkalommal koszosán, bogarakkal és
horzsolásokkal borítva mentem vissza a házba.
A ház a Hedingham Roadon szemben volt az iskolámmal.
Szobám ablakából ráláttam a tanárok parkolójára, és ettől
biztonságban éreztem magam. Iskola után mindennap
szaladtam a szobámba, figyelni az elhajtó autókat.
Egyenként megszámoltam őket, ahogy távoztak, és
mindegyiknek megjegyeztem a rendszámát. Csak akkor
mentem le a földszintre vacsorázni, amikor már az összes
autó elment.
Legélénkebb emlékeim arról a házról a tűzhely előtt
száradó mosott pelenkák és a szüleim ölében ülő, a tejüket
sírva követelő kisbabák képe. A költözés után egy évvel szült
anyám hatodszor, ezúttal ikreket. Maria és Natasha
érkezését a családunkba anyám örömmel üdvözölte, mert az
addigi négy fiúval és csak egyetlen lánnyal nagyon
reménykedett, hogy az ikrek lányok lesznek, és javul a
nemek kiegyenlítetlen aránya. Amikor anyám hazajött a
kórházból, lehívott a földszintre a szobámból, hogy nézzem
meg az új kishúgaimat. Július volt – a nyár közepe –, és
láttam rajta, hogy melege van, mert néhány hajszála a
szemöldöke felett a homlokára tapadt. Apám szólt, hogy
üljek le a nappali kanapéjára, és húzzam ki magam. Azután
lassan a karjába vette a kisbabákat, és odahozta őket
hozzám, majd óvatosan letette őket úgy, hogy mindkét
karomban egy-egy kisbabát tartsak. Lenéztem rájuk: pufók
arcuk volt és pici ujjaik, és egyforma rózsaszín trikót
viseltek, rajtuk kis műanyag gombokkal. Az egyik gomb ki
volt gombolódva, ezért azt megigazítottam.
A családom mérete önmagában egy egész sor kihívással
járt. A fürdés idejét mindig kapkodás és tumultus jellemezte.
Minden vasárnap reggel hat órakor apám felgyűrte az inge
ujját, és behívta a fiúkat (engem és öcséimet, Leet, Stevent
és Pault) a fürdőszobába a heti mosdáshoz. Utáltam a
fürdést: hogy együtt kellett fürdeni az öcséimmel, hogy
szappanos vizet öntenek egy korsóból a hajamra és az
arcomra, hogy az öcséim fröcskölik egymást, hogy a
helyiséget meleg pára tölti be. Sokszor sírtam, de szüleim
ragaszkodtak hozzá, hogy a többiekkel együtt iii-rödjek.
Annyi emberrel egy házban szűkében voltunk a meleg
víznek.
Akárcsak a pénznek. Öt, még négy év alatti gyerekkel
szüleim mindketten otthon voltak gyerekeket nevelni. A
pénzkereső hiánya a családban nyomasztó terhet jelentett
anyámnak és apámnak egyaránt; egyre gyakoribbak lettek a
viták azon, hogy mire, hol és mikor költsenek. De még így is,
szüleim minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy
gyerekeik ne lássanak hiányt ételben, ruhában, könyvekben
és játékokban. Anyám művészi színvonalra fejlesztette az
alkalmi vételek levadászását a helyi jótékonysági és
használtcikk-üzletekben meg a piacokon, míg apámról
kiderült, hogy nagyon hasznossá tudja tenni magát a ház
körül. Ok együtt páratlan csapatot alkottak.
Én amennyire tudtam, kivontam magam a mindennapos
lármázásból; a család tudta, hogy mindig a Lee öcsémmel
közös szobámban találnak meg, napszaktól függetlenül. Még
nyáron is, amikor a testvéreim kint szaladgáltak együtt a
napsütésben, én a szobámban maradtam, törökülésben a
padlón, kezemet az ölemben összekulcsolva. A szőnyeg
vastag volt, csomós, téglavörös; gyakran dörzsölgettem a
kézfejemet a felületén, mert szerettem a textúráját a
bőrömön érezni. Meleg időben a napfény beáradt a
szobámba, fénybe vonta a levegőben körülöttem szálló sok
kis porszemet, ahogy egyetlen, szeplőkkel telehintett
fénysugárba olvadtak össze. Mozdulatlanul és némán ültem
órákon át, szorgalmasan figyeltem a különféle árnyalatok és
színek apályát és dagályát a szobám falain és bútorain,
ahogy múlt a nap; az idő múlása szemmel láthatóvá lett.
Anyámtól, mivel ismerte a számok iránti megszállott
rajongásomat, kaptam egy gyerekeknek szóló, matematikai
rejtvényekkel teli könyvet; egy antikváriumban szúrta ki. Ez
körülbelül akkor történt, amikor az általános iskolát
kezdtem. Azért emlékszem rá, mert Mr. Thraves – a tanítóm
leszidott, amiért bevittem magammal a könyvet az iskolába.
Szerinte túl sok időt töltöttem a számokról gondolkodással
és nem eleget a többiekkel együtt végzett órai munkával,
amiben persze igaza is volt.
Az egyik feladat a könyvben így szólt: Van huszonhét
ember egy teremben, és mindenki mindenkivel kezet fog.
Hány kézfogás történik összesen?
Amikor elolvastam a feladatot, behunytam a szemem, és
elképzeltem két embert egy nagy buborékban, azután
elképzeltem egy fél buborékot a nagyobb buborék széléhez
tapadva, benne egy harmadik emberrel. A pár a nagy
buborékban kezet rázott egymással, majd mindkettő kezet
rázott a harmadik emberrel a fél buborékban. Ez három
kézfogást jelentett három embernek. Majd elképzeltem egy
második fél buborékot, a nagyobb buborék másik oldalán,
benne egy negyedik emberrel. A pár mindkét tagjának a
nagyobb buborékban kezet kellett fognia vele is, majd a fél
buborékokban levő embereknek is egymással. Így
folytattam: elképzeltem még két embert két másik fél
buborékban, míg összesen hat nem lett, és tizenöt kézfogás
nem történt. A kézfogások sorozata így nézett ki:
1, 3, 6, 10, 15...
És rájöttem, hogy ezek háromszögszámok. Ezek olyan
számok, amelyeket háromszög alakba lehet rendezni, ha
pontok sorozatának képzeljük cl őket, így:

Háromszögszámokat így lehet alkotni: 1 + 2 + 3 + 4 + 5...

ahol 1 + 2 = 3 és 1 + 2 + 3 = 6 és 1 + 2 + 3 + 4 = 10 és így
tovább. Talán észrevették, hogy két egymást követő
háromszögszám egy négyzetszámot ad ki – például 6 +
10=16 (4x4) és 10 + 15 = 25 (5 x 5). Ahhoz, hogy ezt lássuk,
vizuálisan forgassuk el a 6-ot, hogy beleilleszkedjen a 10
feletti jobb felső sarokba.

Mikor rájöttem, hogy a kézfogásos rejtvényre a válasz egy

háromszögszám, észrevettem egy mintát, ami segített
megtalálni az eredményt. Először is, tudtam, hogy az első
háromszögszám – az 1 – két emberrel kezdődik, amennyi
minimálisan egyetlen kézfogáshoz kell. Ha a
háromszögszámok sorozata két emberrel kezdődik, akkor a
huszonhatodik számnak a sorban azonosnak kell lennie a
huszonhét ember egymás között végzett kézfogásainak
számával.
Azután észrevettem, hogy a 10, ami a negyedik szám a
sorban, kapcsolatban van a néggyel: 4 + 1 x 4/2. És ez a sor
minden számára igaz; például a 15, az ötödik
háromszögszám = 5 + 1 x 5/2. Tehát a válasz a rejtvényre a
26 + 1 x 26/2 = 27 x 13 = 351 kézfogás.
Imádtam megfejteni ezeket a rejtvényeket; olyan
odafigyelést igényeltek, amilyet az iskolában tanított
matematika nem.
Órákat töltöttem ezeknek a kérdéseknek az olvasásával
és a válaszok kidolgozásával, iskolai óra alatt, a játszótéren
vagy otthon a szobámban. A könyv lapjain megtaláltam a
nyugalom és öröm érzését, és egy időre a könyv és én
elválaszthatatlanok lettünk.
Az egyik legnagyobb bosszúságot a szüleimnek különféle
dolgok megszállott gyűjtésével okoztam, mint amilyenek
például a fényes, barna gesztenyék voltak, amelyek nagy
mennyiségben hullottak le a házunk közelében a hosszú utat
szegélyező, hatalmas fákról. Amióta az eszemet tudom, a fák
csodálattal töltöttek el; szerettem tenyeremmel dörzsölni
érdes, ráncos kérgüket, és ujjaimmal végigsimítani
barázdáin. A hulló falevelek spirálokat alkottak a levegőben,
olyan spirálokat, mint amilyeneket akkor láttam, mikor
fejben osztottam.
A szüleim nem szerették, ha egyedül megyek ki az
utcára, ezért a gesztenyét Lee öcsémmel gyűjtöttem. Ezt
nem bántam – legalább segített benne. Egyenként
szedegettem fel a gesztenyéket a földről, és sima, kerek
alakjukat belenyomtam a tenyerem üregébe (ez a szokásom
máig megmaradt érintésük valahogy vigasztaló érzés, bár
manapság inkább pénzérméket vagy üveggolyókat szoktam
erre használni). Egyenként megtömtem a zsebeimet,
degeszre. Ez mintha késztetés lett volna: egyszerűen be
kellett gyűjtenem minden gesztenyét, amit láttam, és egy
helyre kellett őket raknom. Lehúztam a cipőmet és a
zoknimat, és azokat is megtöltöttem gesztenyével, majd
mezítláb mentem vissza a házba, gesztenyével csordultig
tele kézzel, karral és zsebekkel.
Bent a házban kiöntöttem a gesztenyéket a szobám
padlójára, és újra meg újra megszámoltam őket. Apám
feljött egy műanyag szemeteszsákkal, cs beleszámoltatta
velem őket. Mindennap órákat töltöttem a
gesztenyegyűjtéssel és a szobámba cipelésükkel, és a zsákok
gyorsan gyűltek a sarokban. Idővel a szüleim, akik féltek,
hogy a nagy tömeg gesztenye súlya megrongálhatja az
alattam levő szoba mennyezetét, kivitték a zsákokat a
kertbe. Elnézőek voltak szenvedélyemmel szemben,
megengedték, hogy tovább játsszak a gesztenyékkel a
kertben, de nem vihettem be a házba, nehogy a padlón
felejtsek egyet és a kishúgaim véletlenül lenyeljék. Ahogy
teltek a hónapok, érdeklődésem végül megcsappant, a
gesztenyék megpenészedtek, míg végül a szüleim elintézték
elszállításukat a helyi szeméttelepre.
Kis idővel később következett a megszállott
érdeklődésem a mindenféle méretű szórólapok iránt.
Sokszor dugtak ilyeneket a levélládánkba a helyi újsággal
vagy a délelőtti postával, és fényes felületük és
szimmetrikus alakjuk lenyűgözött (nem érdekelt, mit
reklámoznak – a szöveg rajtuk lényegtelen volt számomra).
A szüleim hamar panaszkodni kezdtek a feleslegesen tárolt
kupacok miatt, amelyek minden hókban és minden szekrény
polcán gyűltek a házban, különösen, mert folyton leestek a
földre, amikor valaki kinyitott egy szekrényajtót. Akárcsak a
gesztenyék esetében, szüleim legnagyobb
megkönnyebbülésére idővel a szórólapmániám is
alábbhagyott.
Amikor jól viselkedtem, zsebpénzzel jutalmaztak. Például
ha szórólapok voltak a padlón, és megkértek, hogy szedjem
össze őket, és tegyem vissza a hókba. Ezért cserébe a
szüleimtől kis értékű pénzérméket kaptam, sokat, mert
tudták, mennyire szeretem a köröket. Órákat töltöttem a
pénzérmék kínos gonddal való kupacokba rendezésével:
egymás tetejére rakosgattam őket, míg végül fényes,
remegő, több arasz magas tornyokra nem emlékeztettek.
Anyám mindig sok aprót kért visszajárónak a boltokban,
ahová járt, így mindig bőven állt rendelkezésre érme a
tornyaimhoz. Néha több egyforma magas tornyot is
építettem, amelyek kört alkottak, és én ott ültem középen,
minden oldalról körülvéve velük, és nyugalom és
biztonságérzet töltött el.

Amikor 1988 szeptemberében sor került a szöuli olimpiai

játékokra, lebilincselt a televízió képernyőjén a sok
különféle kép és hang, amilyet még sosem láttam addig. A
159 országból érkező 8465 résztvevővel ez volt a történelem
legnagyobb olimpiája. Annyi rendkívüli látnivaló volt: a
tükröződő, habos vízben tempózó úszók, akiknek
úszószemüveges feje ütemesen bólogatott le-fel minden
tempónál; a pályákon versenyző rövidtávfutók, barna, izmos
karjukkal és lábukkal elmosódott folttá váltak csak; a
levegőben ugró, forgó és szál tózó tornászok. Az olimpiai
közvetítés a televízióban lekötött, és amennyit csak tudtam,
néztem belőle a nappaliban, sportágtól vagy eseménytől
függetlenül.
Igazán nagy szerencsém volt, hogy a tanító az iskolában
azt kérte az osztálytól, készítsünk valamit a szöuli olimpiai
játékok alapján. A következő hetet sportolók és események
újságokban és magazinokban megjelent fényképeinek
vagdosásával és színes kartonlapokra ragasztásával
töltöttem; az ollóval apám segített. A különféle
újságkivágások elrendezése kizárólag vizuális logika alapján
történt: a pirosba öltözött sportolók képeit ragasztottam az
egyik kartonra, a sárgába öltözöttekét egy másikra, a
fehérbe öltözöttekét egy harmadikra és így tovább. Kisebb,
vonalas lapokra legszebb kézírásommal leírtam az összes
ország hosszú listáját, amelyek részvételéről az újságokban
említés történt. Leírtam a különféle események listáját is,
beleértve a tackwondót – Korea nemzeti sportját és az
asztaliteniszt, ami Szöulban került be az olimpiai sportágak
közé. Volt egy lista statisztikákkal és pontszámokkal,
időeredményekkel, új rekordokkal és a nyert érmek
számával. A végén annyira sok lap volt tele
újságkivágásokkal és listákkal, hogy apám kénytelen volt
perforálni őket, és összefűzni egy zsineggel. A borítóra
rárajzoltam a kék, sárga, fekete, zöld és piros színű olimpiai
karikákat. A tanítóm a legjobb osztályzattal jutalmazta a
feladatba fektetett rengeteg időmet és fáradozásomat.
A szöuli olimpián részt vevő országokról olvasva kedvet
kaptam többet megtudni róluk. Emlékszem, hogy
kikölcsönöztem egy könyvet a könyvtárból, ami a világ
különböző nyelveiről szólt. Volt benne egy ismertetés és
illusztráció az ókori föníciai ábécéről. Ez körülbelül Kr. e.
1000-ből származik, és azt gondolják róla, hogy ebből
származtatható a modern világ sok írásrendszere, beleértve
a héber, arab, görög és cirill írást. Az arabhoz és a héberhez
hasonlóan a föníciai egy csak mássalhangzókból álló ábécé,
amelyből hiányoznak a jelek a magánhangzókra: ezekre a
szövegből kell következtetni. Az egész szavakat általában
jobbról balra írták. Lenyűgöztek a különböző betűk sajátos
vonalai és görbületei, és sorban egymás után kezdtem
megtölteni a füzeteket hosszú mondatokkal és történetekkel
kizárólag föníciai írással. Színes krétákkal a kertünk és a
kerti fészer falait elborítottam a teljes egészében föníciai
írással írt kedvenc szavaimmal. Álljon itt a nevem, Daniel,
föníciai betűkkel:

A következő évben, amikor tízéves lettem, az egyik idősebb

szomszédunk meghalt, és egy fiatal család költözött az
utcánkba. Egyik nap anyám ajtót nyitott egy szőke
kislánynak, aki azt mondta, látott egy kislányt a házunkból
az utcán játszani (az a kislány Claire húgom volt), és
megkérdezte, eljöhetne-e hozzájuk játszani vele. Anyám
bemutatta a húgomnak és nekem – jó alkalomnak találta ezt
arra, hogy a környéken lakó többi gyerekkel vegyüljek és
átmentünk hozzá. Leültünk a verandára az elülső
kertjükben. A húgom és a kislány hamarosan jó barátnők
lettek, és szinte mindennap együtt játszottak a kertjükben.
Heidinek hívták, és hat- vagy hétéves volt. Az anyja finn
volt, az apja viszont skót, így Heidi angol nyelvi
környezetben nevelkedett, és csak ekkor kezdte tanulni az
első finn szavakat.
Heidinek volt jó pár gyerekkönyve, színes rajzokkal és
minden ábrázolt tárgy alatt a finn nevével. Egy fényes, piros
alma rajza alatt az omena szó állt, és egy másik alatt, ami
cipőt ábrázolt, a kenka szó. Az olvasott és hallott finn szavak
alakját és hangzását gyönyörűnek találtam. Miközben a
húgom és Heidi együtt játszottak, én ültem és a könyveket
böngésztem, és sok szót megtanultam. Habár különböztek az
angol szavaktól, nagyon gyorsan megtanultam őket, és
könnyen vissza tudtam rájuk emlékezni. Amikor távoztam
Heidi kertjéből, mindig visszafordultam, és azt mondtam
neki: Hei Hei! ami finnül annyit tesz: Szia!
Azon a nyáron engedték meg először, hogy egyedül
tegyem meg gyalog a rövid távolságot az iskoláig. Az utat
sövények hosszú sora szegélyezte, és egyik délután, tanítás
után hazafelé tartva, észrevettem egy fekete pettyekkel
borított pici piros rovart a sövény ágai között mászni.
Lenyűgözött, ezért leültem a járdára, és közelről figyeltem,
ahogy útja különféle pontjain újra és újra megállt minden
egyes kis levél és ág oldalán és alatt, majd ismét elindult. Kis
háta kerek volt, fényes, és én többször egymás után
megszámoltam a pettyeit. A járókelők az utcán kikerültek,
volt, aki dörmögött valamit magában. Útban lehettem, de
abban a pillanatban semmi másra nem tudtam gondolni,
csak az előttem levő katicabogárra. Óvatosan elé dugtam az
ujjamat, hogy másszon rá, azután szaladtam hazáig.
Addig csak képeskönyvekben láttam katicabogarat, de
mindent elolvastam és tudtam róluk, például, hogy sok
kultúrában szerencsehozónak tartják őket, mert felfalják a
kártevőket (naponta ötven-hatvan levéltetűt is meg tudnak
enni), és segítenek megóvni a termést. A középkorban a
földművesek Istentől eredeztették segítségüket, ezért több
nyelvben Szűz Máriáról vannak elnevezve. A katicabogár
fekete pettyei elnyelik a napenergiát, míg a színe segít
elriasztani minden potenciális ragadozót, mert a legtöbb
ragadozó az élénk színeket a méreggel társítja. Egy olyan
vegyi anyagot is kibocsátanak, amelyiknek rettenetes az íze
és a szaga, ezért a ragadozók nem eszik meg őket.
Nagyon izgatottá tett a szerzeményem, és annyi
katicabogarat akartam begyűjteni, amennyit csak tudok.
Anyám meglátta a kis rovart a kezemben, amikor beléptem a
ház ajtaján, és azt mondta, hogy ezek ragaszkodók, és hogy
mondjam azt, „Katalinka, szállj el!”. De én nem mondtam,
mert nem akartam, hogy elszálljon. Fent a szobámban volt
egy műanyag tartály, amelyikben a pénzérme-
gyűjteményemet tartottam. Ezt kiürítettem, a pénzérméket
kiöntöttem belőle a földre, majd fogtam a tartályt, és
beletettem a katicabogarat. Azután kimentem az utcára, és
órákon át, amíg olyan sötét nem lett, hogy semmit sem
lehetett már látni, katicabogarak után kutattam a sövények
között. Amikor találtam egyet, finoman az ujjam hegyére
vettem, és beletettem a többi mellé a tartályba. Olvastam,
hogy a katicabogarak szeretik a faleveleket és a
levéltetveket, ezért téptem egy csomó levelet a sövényből és
pár olyan gazt, amelyiken levéltetűt láttam, és betettem a
tartályba a katicabogaraknak.
Amikor hazaértem, felvittem a tartályt a szobámba, és
letettem az ágyam melletti asztalra. Egy tűvel lyukakat
szúrtam a tartály oldalába, hogy a katicabogaraknak bőven
legyen levegőjük, majd egy nagy könyvet tettem a tartály
tetejére, hogy ne repkedjenek szanaszét a házban. A
következő héten iskola után mindennap kimentem levelet és
levéltetűt szedni a katicabogaraknak, és felvittem nekik a
szobámba. Pár levelet vízzel locsoltam meg, hogy a
katicabogarak ne maradjanak szomjan.
Az osztályban szakadatlanul a katicabogarakról
beszéltem, mígnem végül tanítóm, Mr. Thraves megelégelte,
és megkért, hogy vigyem be őket magammal az iskolába.
Másnap bevittem a tartályt az iskolába, és megmutattam
katicabogár-gyűjteményemet neki és az osztálytársaimnak.
Akkorra már katicabogaraik százait találtam és helyeztem el
abban a tartályban. Mr. Thraves vetett rájuk egy pillantást,
majd megkért, hogy tegyem le a tartályt az asztalára. Adott
nekem egy összehajtott papírlapot, és szólt, vigyem át a
szomszédos osztályterembe a tanítónak. Pár percre
kimentem a teremből. Mire visszaértem, a tartály eltűnt. Mr.
Thraves, aki attól tartott, kiszökhetnek a katicabogarak a
tartályból és szétrepkedhetnek az osztályteremben,
megkérte az egyik gyereket, hogy vigye ki és eressze
szabadon az összes katicabogarat. Amikor felfogtam, mi
történt, a fejem mintha szét akart volna robbanni.
Könnyekben törtem ki, kirohantam a teremből, és hazáig
szaladtam. Teljesen kétségbeestem, és utána hetekig nem
szóltam a tanítóhoz, sőt már attól is ingerült lettem, ha a
nevemen szólított.
Máskor Mr. Thraves rendkívül kedves volt velem. Amikor
szorongtam vagy feszült lettem az órán, kivitt az iskolai
zeneterembe, hogy segítsen megnyugtatni. Zenész volt, és
gyakran gitározott a gyerekeknek órán. A zeneterem tele
volt az év során a különféle iskolai műsorokhoz használt
hangszerekkel, köztük cintányérokkal, dobokkal és egy
zongorával. Megmutatta, hogy kell a billentyűket leütni a
zongorán a különféle hangokhoz, és megtanított egyszerű
dallamokat lejátszani. Szerettem odamenni, és szerettem, ha
hagytak a zongoránál ülni és a billentyűkkel kísérletezni.
Mindig kedveltem a zenét, mert oldani tudott minden
szorongást, amit esetleg éreztem, és segített abban, hogy
nyugalom és béke töltsön el.
Végig az iskolai évek alatt megszokott volt számomra az
erős szorongás. Felzaklatott, ha egy rövid időn belül
megrendezendő iskolai eseményt jelentettek be, amelyiken
mindenkinek részt kellett vennie, vagy ha az osztály
megszokott napirendjében valami változás történt. A
kiszámíthatóság fontos volt számomra, mert azt az érzést
nyújtotta, hogy uralni tudok egy adott helyzetet, el tudom
fojtani a szorongást, legalábbis ideiglenesen. Soha nem
éreztem otthonosan magam az iskolában, és ritkán voltam
elégedett, kivéve, ha hagyták, hogy egyedül végezzem a
dolgomat. A gyakori fejfájások és gyomorpanaszok jelezték,
mennyire feszült voltam abban az időben. Ezek néha olyan
erősek voltak, hogy egyáltalán nem tudtam részt venni az
órákon, például olyankor, amikor pár percet késtem, és
kiderült, hogy az egész osztály elment az iskolai gyűlésre.
Rettegtem a gondolattól, hogy egyedül vonuljak be a
nagyterembe, és nem akartam megvárni, hogy az a nagy
tömeg zajos gyerek együtt jöjjön vissza a gyűlés után az
osztálytermünkbe, ezért egyenesen hazamentem a
szobámba.
Az iskolai éves sportnapot meglehetősen gyötrelmesnek
találtam. Nem volt kedvem részt venni rajta, és nulla
érdeklődést mutattam a sportok iránt. A nap része volt a
kiabáló nézők tömege olyan eseményeken, mint a zsákban
futás és a tojásfutás, és a tömeg és zaj (és gyakran a nyári
meleg) együttese túl sok volt nekem. Szüleim gyakran
megengedték, hogy inkább maradjak otthon, mintsem hogy
kockáztassák a kiborulásomat. Ha nyomasztónak éreztem
egy helyzetet, előfordult, hogy nagyon kivörösödött az
arcom, és addig ütögettem a fejemet két oldalról, amíg már
nagyon fájt. Olyan feszültséget érezhettem belül, hogy
muszáj volt csinálnom valamit, bármit, a levezetésére.
Ez történt egyszer természettudomány-órán, amikor Mr.
Thraves segített az egyik gyereknek kísérletet végezni
zsinegre felfüggesztett só-liszt gyurma golyóval.
Lenyűgözött a szokatlan látvány, úgyhogy – mivel nem
tudtam, hogy ez egy folyamatban levő kísérlet része –
odamentem, és ujjaimmal elkezdtem simogatni és tapogatni
a gyurmát. A tanítómat felbosszantotta, hogy minden ok
nélkül beavatkoztam (ő legalábbis így értelmezte), és
leszidott, csakhogy nekem fogalmam sem volt, miért
haragudott meg rám, és ez nagyon összezavart és
elszomorított. Kirohantam a teremből, és olyan erővel
csaptam be magam mögött az ajtót, hogy az üvege kitört.
Még ma is hallom, ahogy a gyerekek felhördültek, amikor
kiszaladtam a helyiségből. Miután hazaértem, a szüleim
elmagyarázták, hogy nagyon erősen próbálkoznom kell
máskor nem így reagálni hasonló helyzetben. Be kellett
menniük az igazgatóhoz, egy bocsánatkérő levelet kellett
írniuk, és vállalták, hogy megtérítik az okozott kárt.
Hogy érzelmeimet jobban tudjam kezelni, a szüleim azzal
a segítő szándékú ötlettel álltak elő, hogy megtanítanak
ugrókötelezni. Azt remélték, ez javítani fogja a
mozgáskoordinációmat, és arra ösztönöz, hogy több időt
töltsék a szabad levegőn, a szobámon kívül. Bár bele kellett
jönnöm, de hamar képes lettem hosszú időn keresztül
folyamatosan ugrálni, és közben sokkal jobban éreztem
magam, és sokkal nagyobb nyugalom töltött el. Ugrálás
közben számoltam a szökkenéseket, és vizuálisan magam elé
képzeltem a számok alakját és tapintását.
Gyakran összezavarodtam, amikor számtani
feladatlapokat kaptunk az órán, rajtuk különféle számokkal,
amelyek mind egyformán feketével voltak nyomtatva. Az én
szememben ezek a feladatlapok tele voltak nyomdahibával.
Nem tudtam például rájönni, miért nem volt a nyolcas
nagyobb méretű, mint a hatos, vagy miért nem volt a
kilences kékkel nyomtatva a fekete helyett. Feltételeztem,
hogy az iskola túl sok kilencest nyomtatott az előző
feladatlapra, és kifogyott a megfelelő színű festékből.
Amikor leírtam a válaszaimat, a tanító kifogásolta, hogy az
írásom túl egyenetlen és zavaros. Azt mondta, minden
számot egyforma méretben írjak le. Nem szerettem
helytelenül leírni a számokat. Úgy tűnt, ez rajtam kívül
egyetlen másik gyereket sem zavart. Már tizenéves voltam,
amikor ráébredtem, hogy' nagyon másként tapasztalom meg
a számokat, mint a többiek.
Mindig jóval a többi gyerek előtt végeztem az összes
számítással. Idővel az irodalomtankönyvekben is jóval előbb
jártam náluk. Miután befejeztem, kérték, hogy üljek a
padomban és maradjak csendben, és ne zavarjam a
többieket munka közben. Olyankor a kezembe temettem az
arcom, és számokon gondolkoztam. Gondolataimba merülve
időnként halkan dünnyögtem magamban, úgy, hogy ezt
észre sem vettem, és csak akkor kaptam észbe és hagytam
abba, amikor a tanító odajött a padomhoz.
 Hogy valamivel eltöltsem az időt, saját kódokat
gyártottam. A betűket számokkal helyettesítettem be,
például így: „24 1 79 5 3 62”, ami a Daniel név titkosítva.
Ebben az ábécé betűit párosítottam: (ab), (cd), (ef), (gh),
(ij) stb., és minden számpárnak adtam egy számot 1-től 13-
ig: (ab)=l, (cd) = 2, (ef) = 3, (gh) = 4, (ij) = 5 és így tovább.
Azután már csak a párok egyes betűi között kellett
különbséget tenni. Ezt úgy oldottam meg, hogy hozzátettem
egy tetszőleges számot, ha a pár második betűjét akartam
kapni; ha az elsőt, akkor egyszerűen annak a betűpárnak
megfelelő számot írtam le, amelyben az adott betű szerepelt.
Így a 24 a második pár második betűjét jelentette, a d-t, míg
az 1 az első pár első betűjét, az a-t.
Gyakran engedélyt kértem a tanítótól, hogy
hazavihessem magammal a matematika-tankönyvet iskola
után. Hason feküdtem a szobám padlóján az előttem
kiterített könyvekkel, és órákon át számoltam. Egyszer Lee
öcsém bent volt velem a szobában, és engem figyelt. Mivel
tudta, mennyire szeretek számokat önmagukkal beszorozni,
példákat adott nekem, és az eredményt egy
zsebszámológéppel ellenőrizte: – 232?
– 529.
– 482?
– 2304.
– 952?
– 9025.
Azután áttért a nagyobb összegekre:
-82 x 82 x 82 x 82?
Körülbelül tíz másodpercig gondolkoztam, szorosan
összekulcsolt kézzel, és a fejem megtelt alakzatokkal,
színekkel és szerkezetekkel.
– 45 212 176 – válaszoltam. Az öcsém nem mondott
semmit, ezért felpillantottam; Lee mosolygott. Akkoriban
Lee és én nem álltunk közel egymáshoz. Ez volt az első olyan
alkalom, amikor rám mosolyogott.
A Dorothy Barley-iskolában töltött utolsó nyáron a
tanítók több osztálynak egyhetes kirándulást szerveztek,
többek közt az én osztályomnak is, az Anglia és Wales
határán található Trewernbe, egy bentlakásos szabadtéri
oktatóközpontba. A szüleim ezt jó lehetőségnek vélték arra,
hogy egy másfajta környezetet tapasztaljak meg pár napra.
A gyerekekért és a tanítókért egy hosszú, fényes busz jött,
amit egy dohányszagú sofőr vezetett. Apám segített
becsomagolni az útra a ruháimat és a könyveimet, és ő
kísért ki a buszhoz.
A központban a gyerekeket kisebb csoportokba osztották
be, és minden csoport kapott egy saját bungalót a hétre.
Minden bungaló akkora volt csak, hogy az emeletes ágyak,
egy mosdókagyló, egy asztal és szék elférjen benne. Utáltam,
hogy nem lehetek otthon, mert minden összekeveredett, és
nehezen tudtam megbirkózni a sok változással. Elvárták,
hogy korán keljünk – öt óra körül minden reggel –, és
fussunk körbe a mezőn atlétatrikóban és tornanadrágban.
Folyton nagyon éhes voltam a központban, mert mintha ott
nem lettek volna olyan ételek, amilyeneket otthon ettem,
mint például Weetabix gabonarudacskák és mogyoróvajas
szendvics. Magamra is kevés idő jutott, mivel a gyerekeknek
mindennap csoporttevékenységekben kellett részt venniük.
Az egyik ilyen a pónilovaglás volt, amit a helyi istálló
szervezett. A program része volt, hogy megmutatták, hogyan
kell bánni a pónival, majd egy vezető kíséretében
elindultunk egy útvonalon a helyi ösvényeken. Nagyon
nehezemre esett a póni hátán egyensúlyozni, és folyton
kicsúsztam a nyeregből, ezért nagyon szorosan markoltam a
kantárt, nehogy leessek. Az egyik istállótulajdonos ezt
meglátta, nagyon mérges lett, és rám kiabált. Nagyon
odavolt az állataiért, de én akkor nem értettem, mit csinálok
rosszul, és az eset nagyon felzaklatott. Ezután egyre inkább
félrehúzódtam, amennyi időt csak tudtam, egyedül töltöttem
a bungalóban.
Más csoporttevékenységek is voltak, beleértve egy
földalatti barlangban tett gyalogtúrát. Nagyon sötét volt ott
lent, ezért mindenkinek lámpával felszerelt sisakot kellett
viselnie. A barlang hideg volt, nyirkos és nyálkás, és
örültem, amikor már visszafelé sétáltunk egy patak feletti
hosszú, fatörzsekből épített hídon. Mivel ezen nagyon lassan
mentem át, az egyik fiú a csoportból futva, nevetve
megelőzött, és közben olyan erősen meglökött, hogy
beleestem a vízbe. A sokktól hosszú időre elnémultam, csak
ültem a sekély vízben, a ruhám csuromvizes lett és a
bőrömhöz tapadt. Aztán kimásztam, és magányosan
visszaballagtam a bungalóba, vörös arccal, és minden
erőmmel azon voltam, hogy ne sírjak a hirtelen
kontrollvesztés miatt. Időnként problémát jelentett a
társaim zaklatása, mert más voltam, mint ők, és magamnak
való. Voltak gyerekek, akik csúfneveket talállak ki nekem,
vagy azért gúnyoltak, mert nem voltak barátaim.
Szerencsére mindig megunták és otthagytak, mivel nem
szálltam szembe velük. Az ilyen élmények megerősítették
bennem az érzést, hogy kívülálló vagyok, nem tartozom
közéjük.
A trewerni hétnek egyetlen fénypontja volt. Ott-
tartózkodásunk végén a központ munkatársai különféle
díjakat osztottak ki a csoportoknak; az enyém a legtisztább
bungalónak járó díjat kapta.
Mindig jó érzés volt otthon lenni. Ott éreztem magam
biztonságban és nyugalomban. Csak egyetlen másik hely
volt, ahol hasonlóan éreztem magam – a környékbeli
könyvtár. Amióta csak megtanultam olvasni, naponta
elvitettem magam a szüleimmel a kis téglaépületbe, falán a
graffitikkal, és odabent egy helyiséggel, ami tele volt
polcokkal és színkódos, műanyag kötésű gyerekkönyvekkel,
a sarokban pedig tarka babzsákfotelekkel. Tanítás után és
iskolai szünidőkben mindennap ellátogattam a könyvtárba,
akármilyen idő volt is, és órákon át, egészen zárásig ott
maradtam. A könyvtár bővelkedett abban a csendben és
rendben, ami mindig a megelégedettség érzésével töltött el.
A lexikonok voltak a kedvenc olvasmányaim, bár nagyon
nehezek voltak, ezért le kellett ülnöm egy asztalhoz, hogy
kinyitva magam elé tehessem a kötetet. Szerettem
különböző tényeket és adatokat megtudni, mint például a
világ fővárosainak nevét, meg listákat készíteni Anglia
királyai és királynői, vagy az Amerikai Egyesült Államok
elnökei nevével és a hozzájuk kapcsolódó dátumokkal és más
apróságokkal. A könyvtárosok hozzászoktak mindennapos
jelenlétemhez, és a szüleimmel társalogtak, amíg én
olvastam. A könyvtár vezetője annyira dicséretesnek tartotta
rendszeres látogatásaimat, hogy egy díjra jelölt, amit aztán
el is nyertem, az olvasás terén mutatott szorgalmam és
eredményeim elismeréseként. A város polgármestere adta át
a díjat – sőt mi több, kupát – a városházán, egy rövid
ünnepség keretében. Amikor kimentem a díjamat átvenni, a
polgármester lehajolt hozzám, és megkérdezte a nevemet, de
nem hallottam, mit mond, mert éppen a polgármesteri lánc
szemeinek számolásával voltam elfoglalva, és nem vagyok
ügyes abban, hogy több dologra tudjak figyelni egyszerre.
 5

Kilógva a sorból

Emlékszem, ahogy egyedül állok az iskolai játszótér szélét

pettyező fák árnyékában, és a háttérbe húzódva figyelem,
ahogy a többi gyerek rohangál, kiabál, játszik. Tízéves
vagyok, és tudom, hogy más vagyok, mint ők, egy olyan
módon, amit sem kifejezni, sem felfogni nem vagyok képes.
A gyerekek zajosak és gyorsan mozognak, egymásnak
ütköznek és lökdösik egymást. Én folyton félek, nehogy
megüssön valamelyik labda, amit gyakran a levegőbe dobnak
vagy rúgnak, és ez az egyik oka, amiért jobban szeretek
inkább a játszótér szélén álldogálni, távol az
iskolatársaimtól. Kivétel nélkül minden játékidőben ezt
teszem, ezért hamar élcelődés tárgya és elterjedt nézet lesz,
hogy Daniel a fákkal beszélget, és hogy furcsa gyerek.
Igazából soha nem beszélgettem a fákkal. Nincs értelme
olyanokkal beszélgetni, akik nem tudnak válaszolni.
Beszélgetek a macskáimmal, de ez azért van, mert ők
legalább nyávogással válaszolni tudnak. Szerettem a
játszótéri fák között időzni, mert ott le-fel sétálgathattam a
gondolataimba merülve, és nem kellett azon aggódnom,
hogy esetleg valaki nekem jön és ellök. Sétálgatás közben
rövid pillanatokra úgy éreztem, mintha a fák mögött állva
láthatatlanná váltam volna. Persze nem voltak ritkák az
alkalmak, amikor azt éreztem, nagyon is szeretnék
láthatatlanná válni. Úgy tűnt, mintha nem illenék sehová,
mintha nem a megfelelő világba születtem volna bele. Az
érzés, hogy soha nem vagyok biztonságban vagy
nyugalomban, hogy mindig valahogy különálló és elhúzódó
vagyok, súlyos teherként nehezedett rám.
Fokozatosan egyre inkább tudatosult bennem
magányosságom, és barátok után kezdtem sóvárogni.
Minden osztálytársamnak volt legalább egy, a legtöbbnek
pedig több barátja. Órákon át éberen feküdtem az ágyban, a
mennyezetet bámultam, és elképzeltem, milyen Icáiét valaki
barátjának lenni. Biztos voltam benne, hogy attól kevésbé
lennék más a többieknél. Talán akkor, gondoltam
magamban, a többi gyerek nem is tartana már többé
furcsának. Nem segített, hogy az öcséimnek és a húgaimnak
jó pár barátjuk volt, akiket néha hazahoztak iskola után.
Ültem az ablaknál, néztem ki a kertbe, és hallgattam, ahogy
játszanak. Nem értettem, miért nem valami igazán érdekes
dologról beszélgetnek egymás között, mint amilyenek a
pénzérmék, a gesztenyék, a számok és a katicabogarak.
Időnként a többi gyerek az osztályban megpróbált szóba
elegyedni velem. Azt mondom, hogy „megpróbált”, mert
nagyon nehezemre esett kommunikálnom velük. Egyrészt
mert nem tudtam, mit csináljak vagy mondjak. Szinte
mindig a padlót bámultam beszéd közben, és eszembe sem
jutott szemkontaktust teremteni. Ha felnéztem, akkor a
másik száját figyeltem, ahogy beszéd közben mozog. Volt,
hogy valamelyik tanár, amikor hozzám beszélt, megkért,
nézzek a szemébe. Olyankor felemeltem a fejem és a tanárra
néztem, de ehhez nagyon nagy akaraterő kellett, és én
furcsán és feszélyezetten éreztem magam. Amikor valakivel
beszéltem, az gyakran szavak hosszéi, tagolatlan sorában
történt. Hogy szünetet tartsak vagy átadjam a szót, az
eszembe sem jutott.
Soha nem szándékosan voltam udvariatlan; nem fogtam
fel, hogy a társalgás célja más is lehet azon kívül, hogy az
általad legérdekesebbnek tartott dolgokról beszélj.
Beszéltem, roppant részletesen, míg ki nem mondtam
mindent, amit el akartam mondani, és úgy éreztem,
felrobbanhatok, ha félbeszakítanak. Soha eszembe sem
jutott, hogy a téma, amiről beszélek, esetleg egyáltalán nem
érdekli a másik embert. Azt sem vettem észre, amikor
hallgatóm kezdett fészkelődni vagy másfelé tekingetni, csak
folytattam a mondandómat, amíg közbe nem szóltak, például
úgy, hogy „nekem most mennem kell”.
Nem könnyű számomra másokat végighallgatni. Amikor
valaki hozzám beszél, gyakran azt érzem, mintha egy
rádióadót próbálnék behangolni, és sok minden abból, amit
mond, a rádió recsegéséhez hasonlóan hol hangosabb, hol
halkabb. Idővel megtanultam kiválasztani ebből annyit,
amennyi ahhoz kell, hogy általában megértsem, miről beszél
a másik, ám probléma lehet, amikor valaki kérdést tesz fel,
és én nem hallom meg. Olyankor a kérdezőt néha
felbosszantom, amitől rosszul érzem magam.
A tanítás alatt vagy a játszótéren rendszeresen
akadályozta a beszélgetést, hogy képtelen voltam a
„témánál” maradni. Gyakran azon vettem észre magam,
hogy gondolataim elkalandoznak, részben azért, mert
annyira jól emlékszem arra, amit látok és olvasok, hogy a
beszélgetés közepén valamelyik szó dominóeffektusként
asszociációk áradatát indíthatja be az agyamban. Ma, ha az
lan nevet hallom, spontán egy ilyen nevű ismerősöm képe
jelenik meg lelki szemeim előtt, anélkül hogy ezen
gondolkodnom kellene. Majd a kép vált, és a Mini Cooper
jelenik meg, amelyikkel lan jár, ami viszont Az olasz meló
című, klasszikussá vált film különféle jeleneteinek
elképzelésére késztet. Gondolataim sorozata nem mindig
logikus, hanem gyakran a vizuális asszociáció egy
formájából ered. Az iskolában ezek az asszociációs
kalandozások néha azt jelentették, hogy nem figyeltem
tovább oda arra, amit mondtak nekem, és a tanárok sokszor
leszidtak, amiért figyelmetlen vagyok, és nem koncentrálok
eléggé.
Előfordul, hogy ugyan minden szót meghallok és minden
részletet értek abból, amit mondanak nekem, mégsem
megfelelően válaszolok. Valaki mondhat olyat nekem, hogy
„egy fogalmazást írtam a számítógépemen, amikor
véletlenül rossz billentyűt nyomtam le, és mindent
kitöröltem”, amiből én meghallom, hogy lenyomott egy
billentyűt, amit nem kellett volna, és hogy fogalmazásírás
közben nyomta le azt a billentyűt, de nem kapcsolom össze a
két közlést, és nem látom az összképet – hogy a fogalmazás
kitörlődött. Ez olyan, mint a pontok összekötése egy
gyerekeknek való kifestőkönyvben: minden pontot látunk,
de azt már nem, hogy együttesen minek a képét alkotják.
Szinte lehetetlennek találom a „sorok között olvasást”.
Ugyanilyen nehézséget okoz számomra az is, hogy mikor
kell válaszolni egy olyan közlésre, amit nem egyértelműen
kérdésként fogalmaznak meg. Hajlamos vagyok
információként elfogadni azt, amit nekem mondanak; ez
annyit jelent, hogy nehezen tudom a nyelvet társas
érintkezésre használni úgy, ahogy a legtöbb ember
használja. Ha valaki azt mondja nekem: „Nem lesz jó
napom”, megtanultam, hogy a beszélő válaszra számít
tőlem: „Jaj, tényleg?”, és hogy megkérdezzem, mitől lesz
rossz napja. Bajba kerültem órán, amikor az egyik tanár azt
gondolta, nem akarok válaszolni, miközben valójában nem
fogtam fel, hogy választ várnak tőlem. Például miközben
rám nézett, azt mondta: „Hétszer kilenc”; persze tudtam,
hogy a válasz a hatvanhárom, de nem fogtam fel, hogy azt
várják tőlem, ezt hangosan mondjam ki az osztály előtt.
Csak akkor adtam rá választ, ha a tanár egyértelműen
kérdésként ismételte el: „Mennyi hétszer kilenc?”
Egyszerűen nem érzem ösztönösen, hogy mikor várnak
tőlem választ, és képességem olyasmire, mint a társasági
csevegés, csak hosszas gyakorlás eredményeként alakult ki.
Fontos volt számomra ezek gyakorlása, mert mindennél
jobban szerettem volna normális lenni és barátokat szerezni,
mint a többi gyerek. Amikor elsajátítottam egy új készséget,
mint például a szemkontaktus tartását, az nagyon jó érzéssel
töltött el, mert ezért nagyon keményen megdolgoztam, és
mindig hihetetlen sikerélményt jelentett.
Hozzá kellett szoknom a magány érzéséhez, ami elfogott
a játszótéren. A fák közötti sétáimon kívül kövek és az
ugróiskola kockáinak számolgatásával töltöttem az időt.
Gyakran teljesen gondolataimba mélyedtem, nem
zavartattam magam azzal, mit látnak vagy mit gondolnak a
többiek. Amikor valami fellelkesített, két kezemet lazán
összetettem, az arcom elé emeltem, és ujjaimat a számra
tapasztottam. Néha összecsapódott a tenyerem, és tapsra
emlékeztető hangot adott. Ha ez otthon fordult elő, anyám
bosszankodott és rám szólt, hogy hagyjam ezt abba. De nem
szándékosan tettem – egyszerűen csak megtörtént –, és
sokszor észre sem vettem, hogy ezt csinálom, egészen addig,
amíg valaki fel nem hívta rá a figyelmemet.
Ugyanez történt akkor is, amikor magamban beszéltem.
Sokszor nem is tudatosult bennem, hogy ezt teszem. Néha
nehezemre esik úgy gondolkodni, hogy ne mondjam ki
hangosan a gondolataimat. Amikor gondolataimba merülök,
azt olyan intenzitással teszem, hogy egész testemre hatással
van; feszültnek érzem a testemet. Mindmáig nem tudom
megakadályozni, hogy gondolkodás közben ne mozgassam
összevissza a kezemet vagy ne emeljem öntudatlanul a szám
felé. A magamban beszélés segít ellazulni vagy valamire
koncentrálni.
Néhány fiú odajött hozzám a játszótéren, és azzal
csúfoltak, hogy utánozták a kezemmel csapkodást, vagy
csúfneveket találtak ki rám. Nem szerettem, ha nagyon
közeljöttek hozzám, és éreztem a leheletüket a bőrömön.
Olyankor leültem a kemény betonra, betapasztottam a
fülem, és vártam, hogy elmenjenek onnan. Amikor nagyon
feszült voltam, kettes szorzóval számolni kezdtem
magamban, például így: 2, 4, 8, 16, 32... 1024,
2048,4096,8192... 131 072, 262 144... 1 048 576. A számok
vizuális mintákat alkottak a fejemben, és ez megnyugtatott.
Miután annyira más voltam, mint ők, a fiúk nem tudták
pontosan, hogyan csúfoljanak, és gyorsan ráuntak, amikor
nem úgy reagáltam, ahogy ők szerették volna: nem sírtam,
és nem szaladtam el. A csúfnevek kitalálása folytatódott, de
megtanultam nem figyelni oda erre, és nem különösebben
zavart.
Az Asperger-szindrómások szeretnének barátokat, ám
nehezükre esik a barátkozás. Az erős elszigeteltségérzés
valami olyan volt, ami nagyon mélyen érintett, és nagyon
fájdalmas volt számomra. Hogy a barátok hiányát
ellensúlyozzam, kitaláltam magamnak barátokat, akik
elkísértek sétáimra a játszótér körüli fák között. Egyre
közülük mindmáig nagyon tisztán emlékszem, és amikor
behunyom a szemem, még most is látom az arcát – ami
ráncos volt, mégis szép, legalábbis nekem. Egy nagyon
magas nő volt, jó száznyolcvanöt centi magas, és tetőtől
talpig hosszú, kék köpenybe volt burkolva. Arca keskeny volt
és ráncok szabdalták, ugyanis nagyon-nagyon öreg volt -
több mint százéves. A szeme szűk, nedves rés volt, és
gyakran behunyta, ha elgondolkozott. Nem kérdeztem,
honnan jött; ez nem érdekelt. A neve, mint elmondta nekem,
Anne volt.
Minden játszóidő az Anne-nel folytatott hosszú, komoly
beszélgetésekkel telt. A hangja lágy volt és mindig kedves,
szelíd és megnyugtató. Nyugodtnak éreztem magam, ha vele
voltam. Élettörténete nagyon komplikált volt: feleségül ment
egy John nevű emberhez, aki kovácsként dolgozott. Boldogok
voltak együtt, de nem született gyerekük. John már régen
meghalt, Anne magára maradt, és ugyanolyan hálás volt a
társaságomért, mint én az övéért. Nagyon közel állt hozzám,
mert semmitől, amit mondtam vagy tettem, nem veszítette
el az érdeklődését irántam, és nem akarta, hogy hagyjam
békén. Minden gondolatomat elmondhattam neki, ő csak állt
és türelmesen hallgatott, soha nem szakított félbe, és soha
nem mondta, hogy milyen fura vagy különös vagyok.
A közös beszélgetéseink nagyon sokszor filozófiai
jellegűek voltak, életről, halálról és mindenről, ami a kettő
között van. Beszélgettünk a katicabogarak és a
pénzérmékből épült tornyok iránti rajongásomról,
könyvekről, számokról, magas fákról, a kedvenc meséim
óriásairól és hercegnőiről. Előfordult, hogy kérdeztem
valamit Anne-től, és ő nem válaszolt. Egyszer megkérdeztem
tőle, miért vagyok annyira más, mint a többi gyerek, de ő a
fejét rázva azt felelte, ezt nem tudja megmondani.
Aggódtam, hogy borzalmas rá a válasz, és ő próbál engem
megkímélni ettől, így többé nem tettem fel ezt a kérdést.
Inkább csak annyit mondott, ne izgassam magam a többi fiú
miatt, és nem lesz velem semmi baj. Sok minden abból, amit
mondott, nyugtatólag hatott rám, és mindig működött, mert
miután elváltunk, belül mindig boldognak és békésnek
éreztem magam.
Egy napon megjelent, amikor szokás szerint a fák mögé
sétáltam, menet közben sarkammal rugdosva a fák vastag,
érdes kérgét, és olyan mozdulatlanul állt, ahogy még soha
addig. Megkért, hogy nézzek rá, mert valami nagyon
fontosat akar mondani. Nehezemre esett a szemébe nézni,
de felemeltem a fejem, és ránéztem. Ajkait szorosan
összezárta, és arca lágyabb és fényesebb volt, mint a néhány
másik alkalommal, amikor alaposabban megfigyeltem. Pár
percig nem mondott semmit, azután nagyon-nagyon halkan
és lassan azt mondta nekem, hogy el kell mennie, és nem
térhet vissza. Nagyon elszomorodtam, és megkérdeztem
tőle, hogy miért, mire ő azt felelte, azért, mert haldoklik, és
búcsúzni jött. Azután eltűnt, végleg. Sírtam és sírtam, addig,
amíg már nem bírtam tovább sírni, és napokon keresztül
gyászoltam őt. Nagyon fontos volt nekem, és tudom, hogy
soha nem fogom őt elfelejteni.
Visszatekintve Anne a magány és bizonytalanság érzéseit
testesítette meg. Énemnek az a része állította őt elő, amelyik
korlátaimmal akart szembenézni és kezdett azoktól
megszabadulni. Anne elengedésében azt a fájdalmas döntést
hoztam, hogy megpróbálom megtalálni saját utamat a
világban, és azt követve fogok élni.

Míg más gyerekek iskola után kimentek az utcára és a

parkba játszani, én megelégedtem azzal, hogy otthon a
szobámban ülök a padlón, és gondolataimba mélyedek. Volt,
hogy egy magam által kiötlött egyszerű pasziánszt
játszottam egy csomag kártyával, amelyen minden
kártyának számszerű értéke volt: az ász volt az 1, a bubi a
11, a királynő a 12, a király a 13, míg a többi kártya értékét a
rájuk írt számok határozták meg. A játék célja minél több
kártyának a pakliban tartása. Először meg kellett keverni a
kártyákat, majd négy kártya került egy kupacba. Ha az első
kártya után a kupacban levő kártyák értéke bármelyik
ponton prímszám, akkor azok a kártyák elvesztek. Itt lép be,
mint minden más pasziánsz esetében is, a szerencse eleme.
Képzeljük el, hogy az első négy kártya 2, 7, király (13), 4. Ez
a kupac eddig biztonságban van, mert 2 + 7 = 9, ami nem
prímszám, és 9+ 13 = 22, ami nem prímszám, és 22 + 4 =
26, ami szintén nem prímszám. A játékosnak ekkor el kell
döntenie, kockáztassa-e, hogy még egy kártyát rak a
kupachoz, vagy kezdjen új kupacot a maradék kártyákból.
Ha a játékos úgy dönt, hogy nem kockáztat, és nem rak új
kártyát a kupachoz, akkor a kártyák a kupacból
biztonságban vannak, és megmaradnak. Ha a játékos új
lapot húz, és az összeg bármikor prímszám, akkor az egész
kupac elveszett, és ríj kupacot kell kezdeni. A játéknak akkor
van vége, ha mind az ötvenkét lap a pakliból már ki van
osztva a vesztes vagy a sikeresen megtartott kupacokba. A
játékos megszámolja a biztonságosan megtartott lapokat a
végeredmény kiszámolásához.
Lenyűgözőnek tartottam ezt a játékot, mert kellett hozzá
számolás is, és memória is. Ha a játékosnak van egy négy
kártyából álló kupaca, amelyben a lapok összege nem
prímszám, két tényezőtől függ a döntése, hogy játsszon-e
tovább azzal a kupaccal vagy sem: a lapok addigi
végösszegétől és a pakliban maradt lapok összegétől. Például
ha az első négy lap a fenti példának megfelelően 2, 7, 13
(király) és 4 = 26, akkor a játékosnak először azt kell
figyelembe vennie, hány prímszám elérésére van esélye, ha
új lapot húz a kupachoz. A 26-ot követő első prímszámok a
29, 31 és a 37 (mivel a legmagasabb értékű lap a király, ami
13-at ér, felesleges a 39-nél nagyobb számokat figyelembe
venni ebben a példában). Tehát 3, 5 és bubi (11) esetén a
kupac elvész, de minden más értékű lapnál biztonságosan
tovább lehet folytatni.
Az is segít a játékosnak, ha emlékszik, milyen lapok
maradtak még a pakliban. Például ha a tíz lapból álló kupac
lapjait összeadva az eredmény 70, és már csak három lap
maradt a pakliban, nyilvánvalóan előny, ha tudjuk, hogy
azok a lapok például egy 3-as, egy 6-os és egy 9-es. Ilyen
helyzetben a játékosnak meg kell tartania a kupacot és új
kupacot kell kezdenie, mert a 73 és a 79 is prímszámok. A
pakliban maradt összes lap értékére a játék minden pontján
így tudtam emlékezni: minden adott értékű lapból négy van
a pakliban (négy ász, négy kettes és így tovább). Vizuálisan
úgy képzeltem magam elé a négy lapot, mint egy pontokból
összeálló négyzetet. A négyzeteknek különféle színük és
tapintásuk volt a lap értékétől függően; például azt a
négyzetet, amit négy ász alkotott, ragyogó, világos
négyzetnek képzeltem el, mert az 1-es számot mindig
nagyon világos színűnek látom. A hatost pici fekete pettynek
látom, így a négy hatosból álló négyzet egy négyzet alakú
fekete lyuk. Játék közben minden kártyalap felfordításánál a
különféle négyzetek alakja a fejemben megváltozott. Amikor
az első ász a pakliból megjelenik, a ragyogó színű négyzet
egy ragyogó színű háromszöggé alakul át. Az első kijátszott
hatossal a fekete négyzetből egy fekete háromszög lesz.
Mikor a pakliból előbukkan a második ász, a ragyogó
háromszög egy ragyogó vonal lesz, a harmadik ásznál pedig
egy ragyogó pötty. Mikor mind a négy ász kikerül a pakliból,
az annak az értékű lapnak megfelelő szín eltűnik a fejemből.
A kártyák segítenek a prímszámok egy sajátosságának
szemléltetésében – ez pedig az egyenetlen eloszlásuk. A
játékban bizonyos összértékek egy kupac esetében
kedvezőbbek a többinél. Például ha a lapok végösszege 44,
az jobb, mint a 34, mert a 44 után a játékos két lehetséges
prímszámot érhet el a következő lappal – a 47-et és az 53-at
–, míg a 34 esetében négy prímszámot is – 37, 41, 43 és 47 –,
azaz kétszer annyit. Ha a kupac lapjainak összege 100, az
különösen szerencsétlen eset, mivel öt lehetséges prímszám
is elérhető a következő lappal: 101, 103, 107, 109 és 1 13
(tehát ász, 3-as, 7-es, 9-es és király húzása esetén is).
A szüleimet mindig aggasztotta, hogy túl sok időt töltök
magamban a szobámban, és meg sem próbálok a többi
gyerekkel játszani kint az utcán. Anyám jó viszonyban volt
egy nővel, aki pár házzal arrébb lakott, és akinek volt egy
nagyjából velem egyidős lánya. Egy napon elvitt hozzá
látogatóba, hogy üljek, és beszélgessek a kislánnyal, amíg a
nők tea mellett társalogtak. Valahányszor az engem érdeklő
dolgokról kezdtem beszélni, a kislány közbeszólt, ami engem
nagyon dühített, mert nem tudtam kiadni a szavakat a
fejemből, és ez olyan érzés volt, mintha nem kapnék levegőt.
Azután kezdett egyre jobban kivörösödni az arcom, és
hirtelen nagyon bosszús lettem, felálltam, és megütöttem a
kislányt, aki sírva fakadt. Nem meglepő, hogy soha többet
nem hívtak oda vissza.
Ezért aztán anyám arra kezdte biztatni Lee öcsémet,
hogy vigyen engem is magával, amikor kimegy a barátaival
játszani. A legjobb barátja egy Eddie nevű fiú volt, aki két
utcával arrébb lakott. A legtöbbször Eddie és az öcsém
Eddie-ék kertjében játszott neki sokkal több játéka volt,
mint nekünk, és szerettek együtt pingpongozni vagy focizni,
miközben én a hintaágyon ütemesen ringattam magam.
Nyáron Lee Eddie családjával együtt egy hétre nyaralni
indult a tengerpartra. Anyám javasolta, hogy menjek én is
velük, és Eddie anyja nagyon megörült, hogy velük tartok.
Én vonakodtam ettől, mert nem tetszett, hogy távol leszek az
otthonomtól. De anyám ragaszkodott hozzá, hogy menjek,
mert azt remélte, ez segíteni fog magabiztosabbá válni az
emberek között. Rengeteg kedves, ám kitartó rábeszélés
után végül beleegyeztem, hogy velük tartsak.
Mikor odaértünk, először úgy tűnt, minden rendben lesz.
Az idő meleg volt és tiszta, és Eddie családja nagyon kedves
és gondoskodó volt velem. De az otthonomtól távol töltött
egyetlen nap után is már kínzó honvágy tört rám, és beszélni
akartam anyámmal. Volt egy nyilvános telefon nem messze
onnan, ahol laktunk, ezért fogtam a zsebemben levő
pénzérméket, és hazatelefonáltam. Anyám vette fel a
telefont, és hallotta, hogy belesírok a telefonkagylóba. Pár
perc múlva már majdnem lejárt a zsebemben levő érmékért
kapott beszélgetési idő, ezért megkértem, hogy hívjon
vissza, majd letettem a telefont, és vártam. Arra nem jöttem
rá, hogy ő nem tud visszahívni, mert csak akkor tudhatta
volna a telefonfülke számát, ha azt megadtam volna neki;
egyszerűen azt feltételeztem, hogy tudni fogja. Vártam,
vártam és vártam, több mint egy órán át álltam a telefon
mellett, mire végre elmentem onnan. A nyaralás hátralevő
része könnyeim homályán át telt. Eddie édesanyját bántotta
és bosszantotta, hogy nem csatlakozom hozzájuk, hanem
időm legnagyobb részét magányosan töltöm a szobában,
ahol a család aludt, és befogott füllel ülök a padlón. Ez volt
az első és utolsó nyaralásom Eddie-vel és családjával.
Gyerekkorom legnagyobb részében az öcséim és a
húgaim voltak a barátaim. Bár ügyesebben labdáztak, mint
én, és nálam jóval hamarabb szereztek barátokat maguknak
az iskolában, szerettek, mert én voltam a nagy testvérük, és
meséket tudtam nekik olvasni. Idővel megtanulták, hogy
kössenek le olyan közösen végzett dolgokkal, amelyekről
tudták, hogy élvezni fogom őket és lelkesen fogok részt
venni bennük. Miután anyámat vasalni láttam, kirángattam
az összes ruhámat a szekrényem fiókjából a szobámban, és
levittem a földszintre a nappaliba. Anyám beleegyezett, hogy
átadja nekem a vasalót, amikor ki volt húzva és már lehűlt,
majd fogtam a ruháimat, és a vasalót egyenként áthúztam
rajtuk. A testvéreim figyeltek közben, és megkérdezték,
játszhatnak-e ők is velem. Láttam, hogy anyám a ruhák
közül néhányat vízzel spriccel be vasalás előtt, ezért azt
mondtam Claire húgomnak, hogy hozza oda a spriccelőt, és
minden vasalnivalót permetezzen be vízzel, majd adja át
nekem a ruhadarabot. Lee öcsém is be akart kapcsolódni,
ezért neki azt mondtam, álljon mellém, vegye át tőlem a
kivasalt ruhát, és hajtogassa össze. Steven öcsémnek, aki
akkor négyéves volt, azt mondtam, hogy az összehajtogatott
ruhákat rendezze halmokba: legyen külön egy a trikóknak,
egy a kezeslábasoknak, egy másik a nadrágoknak és így
tovább. Mikor kifogytunk a ruhákból, Stevenre rászóltam,
hogy hajtogasson szét mindent, és adja vissza Claire-nek, aki
ismét bevizezte a ruhadarabokat, mielőtt átadta őket nekem
újra vasalásra, és én továbbadtam Leenek, hogy hajtsa
megint össze őket, és adja tovább Steve-nek kupacokba
rendezésre, és aztán kezdődhetett az egész megint elölről.
Gyakran órákon át játszottuk ezt.
Egy másik játék, amit a testvéreimmel együtt játszottam,
az a házban található összes könyv – több száz könyv ~
egybehordása volt a legnagyobb hálószobába, amelyik a
lányok szobája volt. Ott minden könyvet egyenként
szétválogattam, külön kupacba rendeztem a szépirodalmat
és az ismeretterjesztő könyveket, aztán ezeket a kupacokat
téma szerint alcsoportokra osztottam: történelem,
romantikus regény, ismeretterjesztő könyv, kalandregény...
Azután a szétválogatott könyvkupacokat ábécésorrendbe
rendeztem. Kis négyzeteket vágtam ki papírból, és kézzel
címkét írtam mindegyik könyvhöz, feltüntetve a címét, a
szerzője nevét, a kiadása évét és a kategóriáját
(tényirodalom > történelem > D). Dobozokba raktam a
könyveket, az összesét a megfelelő sorrendbe téve, és
elhelyeztem a szobában körben, hogy a testvéreim válogatni
tudjanak köztük. Ha valamelyikük ki akart vinni egy könyvet
a szobából, akkor kivettem a címkét és egy befőttesüvegbe
tettem, nekik pedig adtam egy másik darab papírt, rajta a
dátummal, hogy mikor kell visszahozniuk a könyvet. A nyári
szünet alatt szüleim megengedték, hogy a könyveket a
hozzájuk tartozó címkékkel együtt a dobozokban tároljam,
ám máskor el kellett távoli tanunk az összes címkét a játék
végén, és segítenünk kellett visszapakolni a könyveket a
polcokra és az asztalokra szerte a házban.
Időnként, amikor együtt játszottam a testvéreimmel,
odamentem hozzájuk, és a mutatóujjammal megérintettem a
nyakukat, mert szerettem az érzést, ami meleg volt és
megnyugtató. Nem érzékeltem, hogy amit csinálok, azzal
zavarom őket, sem azt, hogy ez társadalmilag nem
elfogadott, és csak akkor hagytam fel vele, amikor anyám
ezt közölte velem, bár időnként így is megérintettem mások
nyakát, ha nagyon izgalomba jöttem, és az érintés ennek az
izgalomnak a közlési módja lett a körülöttem levők felé.
Nehezen értettem meg, hogy az embernek van egy saját
személyes tere, amibe nem szabad behatolni, és amit mindig
tiszteletben kell tartani. Fogalmam sem volt, hogy
viselkedésem esetleg bosszantó vagy agresszív, és
megsértődtem, amikor nézetem szerint a testvéreim ok
nélkül haragudtak meg rám.
Sok mindent nehéznek találtam, például a fogmosást is.
A fogkefe sercegő hangja fizikai fájdalmat okozott, és
amikor elmentem a fürdőszoba előtt, be kellett tapasztanom
a fülemet és meg kellett várnom, hogy a zaj elüljön, mielőtt
bármihez tudtam volna kezdeni. Emiatt a szélsőséges
érzékenység miatt csak nagyon röviden mostam fogat, és
akkor is a szüleim közbelépése kellett hozzá. Nagyon
szerencsés voltam, hogy ritkán fájt a fogam, valószínűleg
nem kis részben azért, mert rengeteg tejet ittam, és nem
ettem cukros ételeket. A probléma jó néhány éven át tartott,
és gyakori vitákhoz vezetett a szüleimmel, akik nem
értették, miért nem mosok fogat anélkül, hogy könyörögniük
kellene ezért, és gyakran behozták a fogkefét és a fogkrémet
a szobámba, és addig nem mentek ki, amíg fogat nem
mostam. Csak a pubertáskor elején kezdtem felfogni, hogy
muszáj megtalálnom a rendszeres fogmosás módját.
Különösen azért, mert a testvéreim és a gyerekek az
iskolában megjegyezték, hogy a fogaim elszíneződtek, és
csúfoltak miatta, és ettől egyre inkább vonakodni kezdtem
attól, hogy kinyissam a szám és beszéljek, mert tartottam az
azt követő sértegetésektől. Időnként vattát próbáltam tömni
a fülembe, hogy ne halljam a zajt fogmosásnál. Közben
néztem a televíziót is a szobámban, elterelendő a
figyelmemet a tényről, hogy fogat mosok; máskülönben
öklendezni kezdtem. Ezek a kis erőfeszítések együttesen
segítettek a napi fogtisztításban. A fogorvosnál tett első
látogatásom alkalmával vattát tömtem a fülembe, hogy
kiszűrjem a fúró és az egyéb eszközök zaját. Ma már
naponta kétszer fogat tudok mosni minden nehézség nélkül.
Elektromos fogkefét használok, ami nem ad olyan
fájdalmasan sercegő hangot, mint a kézi fogkefék.
A cipőfűző bekötésének megtanulása legalább ekkora
problémát jelentett. Akármennyit próbálkoztam, a kezem
egyszerűen nem hajtotta végre a műveleteket, amelyeket a
szüleim újra és újra megmutattak nekem. Egy idő után
anyám vett nekem egy játékot – egy nagy cipőházikót,
vastag, érdes cipőfűzővel, hogy azon gyakoroljak. Sok-sok
órán át gyakoroltam, nemegyszer addig, míg a kezem
kipirosodott és fájt a cipőfűzővel való hosszan tartó
érintkezéstől. Közben reggelente apám kötötte be a
cipőfűzőmet, mielőtt elkísért az iskolába. Nyolcéves voltam,
mire végre sikerült gyakorlottan bekötnöm a cipőfűzőmet.
Azután ott volt a bal és jobb megkülönböztetésének
problémája (erre mindmáig koncentrálnom kell, hogy fel
tudjam idézni). Apámnak nemcsak a cipőfűzőmet kellett
bekötnie nyolcéves koromig, hanem előtte még rám is kellett
adnia a cipőt. Előfordult, hogy amikor egyedül próbáltam
felhúzni a cipőmet, a sikertelenség olyan csalódást okozott,
hogy dühömben elhajítottam. A szüleimnek az az ötlete
támadt, hogy felcímkézik a cipőket, melyik a bal és melyik a
jobb. Ez bevált, és végre képes voltam egyedül belebújni a
cipőmbe és egyszerű irányokat sokkal jobban megérteni,
mint azelőtt.
Gyaloglás közben, még az utcán is, mindig mereven
lehajtottam a fejemet, és mozgó lábaimat néztem. Gyakran
nekimentem valaminek, és hirtelen megtorpantam. Anyám
mellettem jött, és folyton figyelmeztetett, hogy emeljem fel
a fejem, ám ha megtettem, akkor is gyorsan ismét lefelé
fordult. Végül megkért, hogy válasszak ki egy pontot – egy
kerítést vagy egy épületet – a távolban, és végig azt nézzem
menet közben. Ez az egyszerű ötlet segített, hogy felemelve
tartsam a fejemet, és a következő hónapokban a
mozgáskoordinációm sokat fejlődött; már nem mentem neki
semminek, és az önbizalmam nőtt.
A kilencedik születésnapom előtti karácsonyra biciklit
kaptam ajándékba, akárcsak Lee öcsém. A szüleim
segédkerekeket szereltettek mindkét biciklire, bár az
öcséméről nagyon hamar le lehetett ezeket szedni, míg az
enyémek hónapokon át megmaradtak, annak ellenére, hogy
Lee több mint két évvel fiatalabb nálam. Rossz
egyensúlyérzékem volt, és gyenge volt a
mozgáskoordinációm, nehezen ment egyszerre a
kormányzás és a pedálozás. Úgy gyakoroltam, hogy egy
konyhaszéken ültem, egy hosszú fakanalat tartottam magam
elé, és közben próbáltam körözni a lábammal a szék lába
mellett. Elég sok gyakorlás után már képes voltam az
öcsémmel a házunk közelében az utcákon biciklizni. Ő
versenyezni akart velem, sokkal gyorsabban haladt nálam,
ezért elfogott a pánik, és elestem. Hozzászoktam a biciklivel
való eséshez, a számos karcoláshoz és sebhez a kezemen és a
lábamon.
A gyenge mozgáskoordinációm az úszástanulást is lassú
és frusztráló folyamattá tette; az osztályomban én tanultam
meg utoljára átúszni akár keresztben a medencét. Féltem a
víztől, hogy leránt, és nem fogok tudni visszatérni a
felszínre. Szegény oktatók együttérzők voltak velem,
karúszót adtak rám és mentőmellényt, hogy
biztonságosabban a felszínen maradjak, de a nehézségeim
csak megerősítették bennem az érzést, hogy más vagyok és
különbözöm a társaimtól, akik láthatóan minden nehézség
nélkül tudtak úszni már évekkel azelőtt, hogy én végre
megtettem az első tempókat. Csak a kamaszkorhoz
közeledve tűnt el végre a víztől való félelmem, és csak akkor
jöttem rá, hogy tudok a vízen lebegni és magamtól hajtani
magam előre, karúszó nélkül. Ez óriási gyönyörűséget
okozott, és úgy éreztem, mintha óriási lépést tettem volna
előre. A testem végre kezdte azt tenni, amit elvártam tőle.
Az általános iskola utolsó évében új gyerek érkezett az
osztályunkba, egy Babak nevű iráni fiú, akinek a családja a
Khomeini-rezsim elől menekült el. Babak okos volt,
folyékonyan beszélt angolul, és nagyon jó volt
matematikából. Benne végre rátaláltam első igazi
barátomra. Ő volt az első ember, aki arra késztetett, hogy
tegyem túl magam mindazon, ami megkülönböztet a
többiektől, és inkább arra összpontosítsak, ami közös
bennem velük: a szavak és különösen a számok iránti
szeretetünkre. A családja mindig nagyon kedves volt velem –
emlékszem, anyja csésze teákat hozott nekem, amikor
Babakkal üldögéltem a kertjükben és szókirakóst
játszottunk.
Babak nagyon magabiztos volt, és az osztályban jól kijött
mindenkivel. Nem ért meglepetésként, amikor őt
választották ki a Nyakfelmetsző ambiciózus iskolai
előadásának főszerepére; ez a gyászos történet egy gyilkos
borbélyról szól, aki az áldozatait ledarálja, és fasírozottat
készít belőlük. Babak néhány héten át mindennap eljárt a
próbákra, és hívott, hogy menjek el megnézni. A sarokban
ültem a jelmezesládán, észrevétlenül, és vele olvastam az
elmondott dialógus szövegét. Majd az előadás napján Babak
nem jelent meg a főpróbán; megbetegedett, és nem tudott
eljönni. A tanárok kezdtek pánikba esni, és megkérdezték,
be tudna-e ugrani valaki a szerepébe helyette. Rájöttem,
hogy a próbákon való odaadó részvételem közben
megtanultam a történet minden szavát, és zavartan
beleegyeztem, hogy részt vegyek. Mikor eljött az előadás
estéje, a szereplő minden szavát pontosan felmondtam, csak
nagy néha vétettem el a végszót, mert nehezemre esett
odafigyelni a többiekre a színpadon, és nem tudtam könnyen
eldönteni, mely sorok szólnak a közönségnek, és melyek a
különféle színészek közötti dialógusok. A szüleim, akik a
közönség soraiban foglaltak helyet, később azt mondták,
nem mutattam túl sok érzelmet és folyton a padlót
bámultam, de legalább végigcsináltam, és ez pont elég siker
volt számukra és számomra egyaránt.
 6

Kamaszkor

Számoltam a hét másodpercet, ami apámnak kellett, hogy

megtántorodjon és a nappali padlóján rogyjon össze,
elsötétüljön előtte a világ. Ahogy a hátán feküdt,
lélegzetvételének hangja érdes volt és szakadozott, és a
szeme, amivel a szemembe nézett, kerekre nyílt, elrévedő
volt és véreres.
Apám betegségét viselkedésének fokozatos megváltozása
vetítette előre az ikerhúgaim születése után. Már nem
dolgozott a kertben, és nem volt hajlandó régi barátokkal
találkozni. Hosszú időszakokon át beszédes volt, más
időszakokban szinte teljesen elnémult. Fizikailag mintha tíz
évet öregedett volna pár hónap leforgása alatt: sokat fogyott
és nagyon sovány lett, egyre lassabban és egyre
bizonytalanabbul mozgott a házban. Még a redők és ráncok
is mélyebbek lettek az arcán.
Tízéves voltam, amikor véletlen szemtanúja lettem apám
idegösszeomlásának. Az ehhez vezető hónapokban anyám
minden tőle telhetőt megtett, hogy megóvjon minket apánk
kiszámíthatatlan hanyatlásának látványától és hangjaitól.
Ezen a napon azonban észrevétlenül bementem a nappaliba,
és őt ott találtam, amint botladozik körben a szobában tágra
nyílt, kidülledő szemmel, miközben érthetetlenül motyog
magában. Nem tettem semmit, csak némán néztem őt, nem
tudtam, mit kellene éreznem, ugyanakkor nem is akartam
magára hagyni. Apám zuhanásának hangjára anyám gyorsan
beszaladt, finoman kihúzott engem onnan, és azt mondta,
menjek fel a szobámba. Elmagyarázta, hogy apám rosszul
van, és hogy várja egy orvos telefonhívását. Tíz perccel
később egy mentőautó érkezett, kikapcsolt szirénával. A
lépcső tetejéről figyeltem, ahogy apámat a mentősök
hordágyra tették, betakarták egy pléddel, és elvitték.
Másnap a ház csendesebb volt, és valahogy hidegebb is.
Emlékszem, hogy a szobámban ültem, és apám iránti
érzelmeimen próbáltam gondolkozni, mert tudtam, hogy
valamit éreznem kellene, de nem tudtam, hogyan. Végül
aztán rájöttem, hogy az otthonunk nem teljes nélküle, és azt
akartam, hogy jöjjön haza.
Nekünk azt mondták, apámnak pihenésre van szüksége
egy ideig, és elvitték egy olyan kórházba, ahol felépülhet. Jó
néhány hétig nem volt otthon, és ezalatt a gyerekeknek nem
volt szabad őt meglátogatniuk, anyám azonban busszal eljárt
hozzá látogatóba. A kórház egy bentlakásos pszichiátriai
intézet volt, de kicsi voltam még, hogy tudjam, mi az a
mentális betegség. Anyám egyikünkkel sem beszélt apám
állapotáról, annyit mondott mindössze, hogy majd jobban
lesz, és nemsokára hazajön. Közben a hét gyerekkel (akik
közül öt még csak négyéves volt, vagy annyi sem) anyám
erősen rászorult szülei és a családi barátok támogatására és
a szociális szolgálat által küldött segítőkére. Öcsémtől és
tőlem is elvárták, hogy amennyit tudunk, segítsünk, rakjunk
rendet, törölgessük el az edényeket, cipeljük haza a
bevásárolt holmit.
Amikor apám hazajött a kórházi kezelésről, nem volt
ünneplés; helyette azon igyekeztünk, hogy valahogy
visszatérjen minden a régi kerékvágásba, és apám elvégezze
azokat a mindennapos teendőket – pelenkacsere és
vacsorafőzés –, amik napirendje magvát alkották, mielőtt
megtámadta a betegség. De semmi sem volt már
ugyanolyan, és azt hiszem, már akkor is tudtam, hogy soha
nem is lesz az. Az az ember, aki azelőtt minden erejével és
energiájával oltalmazott, és aki gondoskodott rólam, eltűnt,
és helyette ott volt valaki, aki maga szorult oltalmazásra és
gondoskodásra. A kórházban az orvosok gyógyszert írtak fel
neki, és azt tanácsolták, pihenjen sokat; és ő mindennap
ebéd után felment a szobájába, és több órát aludt. Anyám
megkérte az öcséimet és a húgaimat, hogy csendben
játsszanak, olyan csendben, mint én szoktam, hogy ne
zavarják apám pihenését. Ha az egyik vagy mindkét kisbaba
sírni kezdett, anyám sietősen kivitte őket a házból a kertbe,
hogy ott lássa el őket.
A szüleim közötti viszony is megváltozott. Anyámnak,
akinek azelőtt apám mind gyakorlati ügyekben, mind
érzelmileg erős támaszt jelentett, most újra kellett
gondolnia a közös életüket, és bizonyos értelemben mindent
elölről kellett kezdeniük. A beszélgetéseik lerövidültek, és a
korábban tökélyre fejlesztett együttműködésük mintha nem
is létezett volna már. Egyre gyakrabban vitatkoztak, a
hangjuk hangosabb és sötétebb lett, és én nem szerettem
hallgatni a vitatkozásukat, ezért betapasztottam két
kezemmel a fülemet. Egy különösen hangos vita után anyám
feljött az emeletre, és leült hozzám a szobám csendjébe.
Szerettem volna betakarni a lágy csenddel, úgy, mint egy
pléddel.
Apám állapota napról napra és hétről hétre ingadozott.
Voltak hosszú periódusok, amikor úgy beszélt és úgy
viselkedett, mint régen, ám ezeket azután hirtelen
megszakították az összefüggéstelen, repetitív beszéd, a
zavarodottság és a családtól való elszigetelődés időszaka. A
következő évek során még több alkalommal kórházi
kezelésre szorult, és ezek mindegyike hetekig tartott. És
azután, amilyen váratlanul a betegsége először megjelent,
olyan váratlanul apám mintha valahogy meggyógyult volna –
sokkal jobban kezdett enni és aludni, fizikailag és érzelmileg
megerősödött, visszanyerte magabiztosságát és
kezdeményezőkészségét. A szüleim kapcsolata megjavult, és
ezt követte egy nyolcadik gyerek érkezése, Anna-Marie
húgomé, 1990 nyarán. Tizenhét hónappal később érkezett
szüleim utolsó gyereke, Shelley, aki tizenharmadik
születésnapom előtt négy nappal jött világra.
Apám állapotának javulása és a család létszámának
folyamatos növekedése azt jelentette, hogy 1991-ben új
házba költöztünk, egy négy hálószobásba a Marston Avenue-
n. Ez egy sorházi lakás volt, üzletek és parkok közelében
helyezkedett el, és tartozott hozzá egy nagy hátsó kert.
Akárcsak az addigi házainknak, ennek is csak egyetlen
fürdőszobája és vécéje volt a tizenegy tagéi család számára.
A fürdőszobaajtó előtti sorban állás gyakori látvány volt
nálunk. A nappalit és az étkezőt egy ajtó választotta el
egymástól, amit gyakran nyitva tartottunk, így a földszinti
helyiségek egybe nyíltak. Ha valami gondolat vagy ötlet volt
a fejemben, átmentem a helyiségeken, a nappaliból az
étkezőbe és az étkezőből a konyhába, folyamatosan
járkáltam körbe-körbe leszegett fejjel és oldalamhoz
szorított karokkal, gondolataimba mélyedve és
megfeledkezve mindenkiről magam körül.

A középiskolát 1990 szeptemberében kezdtem. Azon a

nyáron anyám elvitt a városrészünk központjába
megvásárolni az első iskolai egyenruhámat: fekete blézert és
nadrágot, fehér inget és fekete-piros csíkos nyakkendőt.
Apám megpróbált megtanítani nyakkendői kötni, de
többszöri kísérlet után sem jártam közelebb ahhoz, hogy
erre egyedül képes legyek, ezért azt javasolta, hogy
egyszerűen lazítsam meg, és hét közben csak szorítsam meg
a kész csomót. Sokat izegtem-mozogtam egyenruha-próbálás
közben – a blézer vastag anyagból készült, és nehéznek
éreztem magamon, az új fekete bőrcipő pedig szűk volt és
szorította a lábujjamat. Kellett egy táska is a különféle
tankönyveknek és az órákhoz szükséges felszerelésnek:
tollak, ceruzák, jegyzettömb, hegyező, radír, körző, vonalzó,
szögmérő és vázlatfüzet.
Az iskola a Barking Abbey volt (nem messze a Szent
Margit-templomtól, ahol James Cook kapitány tartotta az
esküvőjét 1762-ben). Az első ottani napom azzal kezdődött,
hogy apám segített megkötni a nyakkendőmet és
begombolni az ingem mandzsettáját. Busszal mentünk az
iskola kapujáig, ahol azt mondta, legyek bátor, és hogy az
első nap egy új iskolában mindig nagy kihívás, amiben
próbáljam meg örömömet lelni. Bámultam utána, ahogy
elment, egészen addig, amíg végképp el nem tűnt a szemem
elől. Azután tétován elindultam a többi gyerek után, akikkel
együtt bevezettek a közeli tornaterembe, ahol az igazgató
beszédet tartott az új tanulóknak. A tornaterem éppen csak
akkora volt, hogy az összes gyerek le tudjon ülni a földre,
míg több tanár a Fal mellett állt. A padló poros volt, amikor
leültem hátul, pontosan akkor, amikor az igazgató – Mr.
Maxwell – csendet kért, és beszélni kezdett. Nehezen tudtam
odafigyelni és hallgatni, amit mond, ezért a padlót néztem,
ujjam hegyével dörzsölgettem a könnyű port, és vártam,
hogy vége legyen a gyűlésnek. Megkaptuk az osztályunk
számát és az osztályfőnökünk nevét, és megkértek, hogy
csendben induljunk el az osztálytermünk felé. Izgatottan
vettem észre, hogy a termünk közvetlenül az iskolai
könyvtár mellett van. A névsorolvasás után megkaptuk a
heti órarendet. Minden tantárgyat más tanár tanított, más-
más termekben az iskolai különböző részein. A vándorlás
egyik óráról a másikra, tantárgyról tantárgyra, teremről
teremre, egyik tanártól a másikhoz volt az egyik
legnehezebb azok közül, amikhez hozzá kellett szoknom az
általános iskola és a középiskola közötti váltásban.
Volt néhány ismerős arc az osztályomban a régi
iskolámból, a Dorothy Barley-ból. Bábák, az egyetlen ottani
jó barátom, másik iskolába ment a város más részén.
Roppant ideges voltam, és nem szóltam senkihez az új
osztályomban, sőt be sem mutatkoztam. Ehelyett inkább
egyfolytában az órát néztem, és azt kívántam, bárcsak
gyorsabban forognának a mutatói, jöjjön már el a nap vége.
A hangos csengetésre a gyerekek kiözönlöttek a játszótérre.
Én lemaradtam tőlük, megvártam, hogy az utolsó gyerek is
kimenjen, mert attól féltem, meglökhetnek vagy nekem
jöhetnek, ahogy tülekedtek kifelé a teremből. Átmentem a
szomszédos könyvtárba, levettem egy lexikont a
szabadpolcról, leültem egyedül az egyik asztalhoz, és
olvastam. Beidőzítettem magam a könyvtár faliórája szerint,
mivel nem akartam az óra megkezdése után visszaérni a
terembe. Az a gondolat, hogy bemegyek, és már minden
gyerek ül és mind engem néz, cl borzasztóit. Amikor az
ebédidőt jelző csengő megszólalt, még egyszer megtettem a
rövid utat a könyvtárig, és ugyanannál az asztalnál tovább
olvastam.
Az általános iskolában az anyám által előző este
csomagolt hideg ebédet ettem. A szüleim azonban most
mindenáron azt akarták, hogy az iskolai menzán ebédeljek,
mert alacsony jövedelmű családból származóként az étkezés
költségét fedező utalványokra voltam jogosult. Fél óra
olvasás után elindultam az ebédlő bejárata felé. A sorok már
eltűntek, egyedül tudtam leemelni egy tálcát a pultról, és azt
választhattam az ételek közül, amit akartam. Rámutattam a
halrudacskákra, sült krumplira és babra. Éhes voltam, ezért
egy fánkot is rátettem a desszertrész-legből a tálcámra.
Odamentem a kasszához, és átnyújtottam a különféle
gombokat nyomogató nőnek az utalványomat. Az utalvány
nem volt elég a fánkra is, és azt mondta, hogy azért külön
kell fizetnem. Erre nem számítottam, éreztem, hogy
elvörösödöm, és erősen szorongani kezdtem, úgy éreztem,
mindjárt sírva fakadok. A nő észrevette szorult helyzetemet,
és azt mondta, ne aggódjak, mivel ez az első napom az
iskolában, megtarthatom a fánkot. Találtam egy üres asztalt,
és leültem.
Az ebédlő félig üres volt, de olyan gyorsan ettem, ahogy
csak bírtam, mielőtt még valaki odajöhetne és leülhetne az
asztalhoz velem, majd távoztam.
A nap végén megvártam, hogy a gyereksereg kitóduljon
az utcára, és csak akkor indultam el a buszmegálló felé, amit
felismertem, mert abban a megállóban szálltam le aznap
reggel. Ez volt életemben az első alkalom, hogy egyedül
kellett tömegközlekedési eszközt használnom, és nem
fogtam fel, hogy az ellenkező irányba tartó buszra kell
szállnom ahhoz, hogy hazavigyen. Amikor megjött a busz, én
felszálltam, és elmondtam a megállóm nevét úgy, ahogy azt
fejben újra és újra elpróbáltam. A sofőr mondott valamit, de
nem hallottam tisztán, hogy mit, és automatikusan kivettem
a pénzt a zsebemből a jegyre. Elismételte, amit mondott, de
nem tudtam feldolgozni a szavakat, mert erősen csak arra
koncentráltam, nehogy pánikba essek egyedül egy buszon.
Addig álltam ott, mígnem végül a sofőr nagyot sóhajtott, és
elvette tőlem a pénzt. Kihúztam a jegyet, és leültem a
legközelebbi üres helyre. Ahogy a busz elindult, vártam,
hogy bármelyik pillanatban megforduljon és elinduljon a
lakásunk irányába, de ez nem történt meg; csak vitt egyre
távolabb az úti célomtól. Ideges lettem, az ajtóhoz
szaladtam, és türelmetlenül vártam, hogy a busz megálljon
és az ajtók kinyíljanak. Ahogy rájöttem a tévedésemre,
leugrottam, és átmentem az úttesten a másik
buszmegállóba. Ezúttal amikor a busz megérkezett, és én
bemondtam az úti célom nevét, a sofőr nem szólt semmit,
csak megmondta a jegy árát, amit már amúgy is tudtam;
megkönnyebbültem, hogy a jó buszon vagyok – és még
jobban akkor, amikor húsz perc múlva megláttam az
utcánkat a busz ablakából, és tudtam, végre biztonságban
hazaértem.
Idővel, miután kellő tapasztalatot szereztem, képes
voltam egyedül megtenni az utat az iskolába és onnan vissza
a busszal. Rövid gyaloglás után a Marston Avenue-i
házunktól megérkeztem a buszmegállóba, és mivel fejből
tudtam a menetrendből az összes busz indulási idejét, soha
nem késtem el az iskolából, kivéve persze, ha maga a busz
késett. Minden tanítási nap az osztálytermünkben
névsorolvasással kezdődött, ezt követték az aznapra
beütemezett órák különféle termekben és épületekben az
iskolaudvar körül. Sajnos, mivel semmiféle velem született
tájékozódási képességem nincs, nagyon könnyen eltévedtem,
még olyan területeken is, ahol évekig éltem, és csak azokat
az útvonalakat ismertem, amelyeket pusztán ismétléssel
sajátítottam el. A megoldás erre a többi gyerek követése volt
az egyes órákra menet.
Természetesen a matematika volt az egyik kedvenc
tantárgyam az iskolában. A félév első napján minden
tanulónak ki kellett töltenie egy matematikai tesztet,
amelyet értékeltek, és a képességeink szerint besoroltak
mint egyest (a legjobb eredmény), kettest, hármast és
négyest. Én egyest kaptam. Az óráról az első élményem az
volt, hogy sokkal gyorsabban haladunk, mint az alsóban. Az
osztályban mindenki figyelt és érdeklődő volt, és a tananyag
a témák széles skáláját ölelte fel. Ezek közül a kedvenceim a
számsorok voltak, mint amilyen a Fibonacci (1, 1, 2, 3, 5, 8,
13,21, 34, 55…), ahol a sorozat minden új száma a két előző
szám összege, meg a statisztika (mint amilyen a több szám
számtani középértéke és mediánja) és a valószínűség-
számítási feladatok.
A valószínűség-számítást sok ember nehéznek találja.
Például erre a feladványra: „Egy nőnek két gyereke van, az
egyik egy lány. Mi a valószínűsége annak, hogy a másik
gyereke is lány?”, a válasz nem 1/2, hanem 1/3. Ez azért van,
mert ha tudjuk, hogy a nőnek van egy lánya, és ezáltal nem
lehet két ha, a megmaradó lehetőségek: FL (fiú és lány), LF
(lány és fiú) és LL (lány és lány).
A „három kártya” a valószínűség-számítási feladványok
egy másik olyan példája, amelynek megoldása látszólag
ellentmond megérzéseinknek. Képzeljük el, hogy van három
kártya: az egyiknek mindkét oldala piros, a másiknak
mindkét oldala fehér, a harmadiknak az egyik oldala piros, a
másik fehér. Valaki berakja a kártyákat egy zacskóba és
véletlenszerűen megkeveri őket, majd kihúz egyet, és
lefordítva lerakja az asztalra. Egy piros színű oldalt látunk.
Mi a valószínűsége, hogy a másik oldala is piros? Ennek a
feladványnak egyes változatai rámutatnak, hogy mivel csak
két kártyának van piros oldala, az esély egy a kettőhöz; azaz
a kártya másik oldala egyforma valószínűséggel lehet akár
fehér, akár piros. Ámde a tényleges valószínűsége annak,
hogy a kártya másik oldala is piros, kettő a háromhoz.
Ennek szemléltetésére képzeljük el, hogy a két piros oldalú
kártya egyik oldalára az „a”, másik oldalára a „b” betűt írjuk
rá. Arra a kártyára, amelyiknek egyik oldala piros, a másik
fehér, a piros oldalára a „c” betűt írjuk rá. Most vegyük azt
az esetet, amikor a kártya piros oldala van felfelé. Ez lehet
„a”, „b” vagy „c”. Ha ez „a”, akkor a másik oldala „b”
(piros), ha „b”, akkor a másik oldala „a” (piros), és ha „c”,
akkor a másik oldala fehér. Ezáltal az esély arra, hogy a
kártya lefelé néző oldala is piros, kettő a háromhoz.
Egy másik kedvelt tantárgyam a középiskolában a
történelem volt. Nagyon kicsi korom óta szerettem adatok
listáit megtanulni, és a történelemóráim tele voltak
ilyenekkel: uralkodók, államelnökök és miniszterelnökök
nevei és évszámai különösen érdekesek voltak számomra.
Sokkal jobban szeretem a tényirodalmat a szépirodalomnál,
ezért roppant élvezetesnek találtam a történelem sok
különféle kulcsfontosságú tényéről és alakjáról tanulni.
Szövegeket is kellett elemeznem, és meg kellett próbálnom
megérteni a kapcsolatot különféle eszmék és történelmi
helyzetek között. Megbabonázott a gondolat, hogy egyetlen,
látszólag elszigetelt esemény más események egész
sorozatához vezethetett, mint amikor meglökünk egy
dominót egy sorban. A történelem komplexitása elbűvölt.
Tizenegy éves koromtól kezdtem egy saját, külön világot
alkotni történelmi alakokból, államelnökökből és
miniszterelnökökből, és mindegyiknek teljes és bonyolult
életrajzot találtam ki. A különböző nevek, évszámok,
események gyakran csak úgy magamtól jutottak eszembe, és
sok időt töltöttem a kitalált tények és statisztikák
kigondolásával. Volt, amelyiket a valóságos történelmi
személyiségekről és eseményekről szerzett tudásom
befolyásolta, míg voltak azoktól teljesen függetlenek is.
Mindmáig szoktam elmélkedni saját történelmi
kronológiáimon, és időnként új személyekkel és
eseményekkel gazdagítom. Álljon itt az általam kitalált
történelmi alakokra egy példa:

Howard Sandum (1888-1967)

Az Amerikai Egyesült Államok harminckettedik elnöke

Sandum nagyon szegény családba született Közép-

nyugaton; harcolt az első világháborúban, mielőtt a
képviselőház republikánus tagjának választották 1921-
ben.
Három évvel később, mindössze harminchat évesen a
szenátus tagja lett. 1930-ban kormányzó, majd 1938-ban
megnyerte a választást a hatvannégy éves demokrata
Evan Kramerrel szemben, és az Amerikai Egyesült
Államok elnöke lett. Sandum háborús elnökként szolgált,
 ő üzent hadat a náci Németországnak és Japánnak 1941
decemberében. 1944 novemberében vereséget szenvedett
a hatévente tartott elnökválasztáson a demokrata
William Griffintől (szül. 1890), s ekkor visszavonult az
aktív politizálástól. Sandum visszavonulása után megírta
emlékiratát, amely 1963-ban jelent meg. Sandum
egyetlen fia, Charles (1920—2000) követte apját a
politikai pályán, 1966 és 1986 között kongresszusi
képviselő volt.

Voltak tantárgyak, amelyeket nagyon utáltam, és

szenvedtem tőlük. A famegmunkálás volt például egyike
azoknak, amelyeket unalmasnak találtam és idegennek
éreztem magamtól. Az osztálytársaim örültek, hogy
vághatnak, smirglizhetnek és építhetnek a különböző
fadarabokból, nekem viszont nehezemre esett követni a
tanár utasításait, és gyakran mindenkitől lemaradtam az
osztályban. Néha a tanár türelmetlen lett velem, odajött
hozzám, és elvégezte helyettem a munkát. Azt hitte, lusta
vagyok, de az igazság az volt, hogy tökéletesen idegen volt
számomra az a környezet, és nem akartam ott lenni.
Ugyanez vonatkozott a testnevelésre is. Azokat a
gyakorlatokat szerettem, amelyekben nem volt szükség a
másokkal való együttműködésre – a trambulin- és a
magasugrás olyan tevékenységek voltak, amelyeket tényleg
szerettem és vártam. Sajnos a legtöbb órát a pályán
töltöttük olyan sportokkal, mint a rögbi és a foci, amihez sok
csapatmunka kell. Mindig rettegtem a perctől, amikor
kijelölték a csapatkapitányokat, akik azután egyesével
kiválasztották csapattársaikat, míg végül már csak egyetlen
ember maradt hátra – ez az ember majdnem mindig én
voltam. Nem arról volt szó, hogy nem tudtam gyorsan futni
vagy egyeneset rúgni a labdába. Egyszerűen képtelen voltam
együttműködni csapatom többi játékosával, nem tudtam,
mikor induljak meg, mikor passzoljak, mikor váltsak valaki
mással. A meccs alatt olyan zajongás volt körülöttem, hogy
kikapcsoltam, anélkül hogy ez tudatosult volna bennem, és
azt sem tudtam, mi folyik körülöttem, amíg az egyik játékos
vagy az edző oda nem jött, hogy megálljon mellettem és rám
szóljon: „Figyelj oda!” vagy „Szállj már be a meccsbe!”.
Még amikor nagyobb lettem, akkor is nehezemre esett az
osztálytársaimmal érintkezni és barátságokat kötni. A
középiskola kezdete utáni hónapokban nagy szerencsémre
megismertem Rehant, egy dél-ázsiai származású brit fiút,
akinek a családja ötven évvel azelőtt költözött Indiából az
Egyesült Királyságba. Rehan magas volt és vékony, nagyon
sűrű, fekete haja volt, amit rendszeresen megfésült az
iskolatáskájában tartott hajkeféjével. A többi gyerek az
iskolában csúfolta szokatlan megjelenése miatt – elöl
hiányzott két foga, és a felső ajkán volt egy gyerekkori
balesetből származó sebhely. Talán mert túl félénk és ideges
volt, és mert akárcsak Babak – valamiképpen kívülállónak
számított, barátok lettünk, és sok időt töltöttünk együtt.
Rehan lett az, aki mellett az órákon ültem, és ő volt az,
akivel együtt sétálgattam az iskola folyosóján, az engem
érdeklő dolgokról beszélgettünk, miközben a többi gyerek
kint a sportpályán és a játszótéren töltötte a szüneteket.
Néha Rehan verseket szavalt nekem; sokszor olvasott verset,
írt saját költeményeket is, és nagyon érdekelték a szavak és
a nyelvek. Még valami, ami közös volt bennünk.
Rehan szerette Londont, és rendszeresen bejárta a
metróval, ellátogatott a történelmi városrészekbe, ahol
valamikor híres költők éltek és alkottak, és eljárt
Wimbledonba a mecsetükbe a pénteki imára. Meglepetten
fedezte fel, hogy bár egész életemben Londonban éltem,
szinte alig láttam belőle valamit a családunk otthonát
környező utcákon kívül. Így hát hétvégéken Rehan időnként
megszervezte, hogy magával visz utazásaira a metróval,
megtekinteni olyan nevezetességeket, mint a londoni Tower,
a Big Ben és a Buckingham-palota. Ő vette meg nekem a
jegyet, és végigsétált velem a peronon, ahol vártuk a metrót.
Félhomály és pára volt ott lent, és emlékszem, hogy
lenéztem a lábam elé, és megláttam egy eldobott használt
gyufaszálat és egy összegyűrt cigarettásdobozt, rajta a
szavakkal: „A dohányzás káros az egészségre.”
Egymás mellett ültünk a metrókocsiban, és Rehan
megmutatta nekem a térképen a különböző metróvonalakat
és az állomásokat: a sárga volt a Circle metróvonal, a kék a
Victoria, a zöld a District. A szerelvény sokat rázkódott
útközben, mintha folyamatosan tüsszögött volna. Nem
tetszett London belvárosa – tele volt emberrel, zajjal,
különféle szagokkal, látványokkal, hangokkal –, túl sok volt
az információ ahhoz, hogy gondolatban rendszerbe
szervezzem őket, és ettől megfájdult a fejem. Ezen segített,
ha Rehan csendes helyekre vitt, távol a turisták és
városnézők tömegétől: múzeumokba, könyvtárakba,
galériákba. Nagyon kedveltem Rehant, és ha vele voltam,
biztonságban éreztem magam.
A középiskola alatt végig Rehan sokat betegeskedett, és
egyre többet hiányzott az órákról. Nekem fokozatosan meg
kellett tanulnom a társasága nélkül boldogulni az iskolában,
ami nem volt könnyű, mert az osztálytársaim csúfoltak
amiatt, hogy nincs egyetlen barátom sem. Amikor az iskolai
könyvtár zárva volt, a szüneteket a folyosón magányosan
körbejárkálva töltöttem, míg be nem csengettek a következő
órára. Rettegtem a csoportos feladatoktól az osztályban,
pedig korábban nagyon szívesen dolgoztam együtt ezeken
Rehannal. Most viszont a tanár hangosan megkérdezte: „Ki
teszi meg nekem azt a szívességet, hogy Daniel párja lesz?”,
de senki nem jelentkezett, és gyakran egyedül kellett
dolgoznom, ami nekem tökéletesen megfelelt.

Tizenhárom éves koromban apám megtanított sakkozni. Egy

napon megmutatta a sakktáblát és a figurákat, amelyeket a
barátaival való sakkozásnál használt, és megkérdezte, van-e
kedvem megtanulni. Bólintottam, így megmutatta, hogyan
kell mozogni a különféle figurákkal a táblán, és
elmagyarázta a játék alapvető szabályait. Apám magától
tanult meg sakkozni, és csak alkalmanként, kedvtelésből
játszott. Még így is meglepetést okozott neki, amikor a
legelső közös játékunk alkalmával megvertem. – Szűz kéz
mindig nyer – mondta, visszarakta a figurákat a táblára
alapállásba, és játszottunk még egy partit. Ismét nyertem.
Ekkor apámnak az az ötlete támadt, hogy esetleg előnyömre
válhatna, ha egy sakk-klubban társaságban játszanék. Ismert
egy ilyet a környéken, és azt mondta, elvisz oda játszani a
következő héten.
Sok olyan matematikai probléma van, amelyiknek köze
van a sakkhoz; a leghíresebb és a személyes kedvencem a
„huszár-kőrút” néven ismert, amely egy huszár figura
(amelyik L alakban lép a táblán, azaz két mezőt
függőlegesen és egyet vízszintesen, vagy egyet függőlegesen
és kettőt vízszintesen) lépéseinek sorozata, amelyben a tábla
minden mezőjére pontosan egyszer lép. Kedvenc
matematikusaim tanulmányozták ezt a problémát az
évszázadok során. Egyik egyszerű megoldása a Warnsdorf-
szabály, amely szerint minden egyes lépésnél a huszárnak
arra a mezőre kell lépnie, amelyik a legalacsonyabb fokozatú
(a mező fokozata egyenlő a mezők számával, amelyekre a
huszár arról a mezőről lépni tud). Lent álljon egy példa egy
sikeresen véghez vitt huszárkörútra:

A klub, ahová eljártam játszani, húsz perc sétára esett a

házunktól. Apám minden héten elvitt, és az este végén értem
jött. A klubtagok egy könyvtár melletti kis teremben
találkoztak, és a klub vezetője egy Brian nevű alacsony
ember volt, akinek olyan ráncos volt az arca, mint az aszalt
szilva. Bent a teremben asztalok és székek voltak felállítva,
és a sakktáblák fölé hajolva idősebb férfiak ültek. Nagyon
nagy csend volt játék közben, csak a sakktáblára helyezett
figurák koppanását és a sakkórák ketyegését, meg a
cipőkopogást és a terem neoncsöveinek zümmögését lehetett
hallani. Apám bemutatott Briannek, és elmondta neki, hogy
kezdő vagyok, aki nagyon félénk, de nagyon szívesen
tanulna és szeret sakkozni. Megkérdezték, tudom-e, hogy
kell felállítani a figurákat a játék elején. Bólintottam, és
megkértek, hogy üljek le egy üres asztalhoz, amin egy
sakktábla és egy dobozban a figurák álltak, és állítsam fel a
figurákat a helyes kiindulási sorrendbe a táblán. Mikor
befejeztem, Brian odahívott egy vastag szemüveges, idősebb
férfit, hogy üljön le velem szemben, és játsszon velem egy
partit. Brian és apám hátul álltak, és figyelték, ahogy
idegesen lépegetek a figurákkal, míg végül fél óra után
ellenfelem felborította a vezérét, és felállt. Nem tudtam, ez
mit jelent, de Brian odajött, és egyszerűen ennyi mondott: –
Ügyes vagy! Győztél.
Szerettem eljárni hetente a klubba, hogy játsszak. Nem
volt zajos, és a többi sakkozóval nem nagyon kellett
kommunikálnom. Amikor nem a klubban sakkoztam, a helyi
könyvtárból kikölcsönzött könyvekben a sakkról olvastam.
Hamarosan kizárólag a sakkról tudtam beszélni – még
olyanokat is mondtam, hogy ha nagyobb leszek, profi
sakkozó akarok lenni. Amikor Brian megkérdezte, van-e
kedvem részt venni sakkversenyen a klub képviseletében
más környékbeli klubok játékosai ellen, nagyon izgatott
lettem, mert ez azt jelentette, hogy még többet sakkozhatok,
és azonnal beleegyeztem. A partik a hét különböző napjain
voltak, de a klubból minden játékost jó előre megkérdeztek,
megfelel-e neki az időpont. Brian eljött értem autóval, és
néha a klub valamelyik másik sakkozójával együtt elvitt az
esti rendezvényre. Ezek a versenyek hivatalosabb
körülmények között zajlottak, mint a klubban játszott
partik, és minden egyes sakkozónak fel kellett jegyeznie a
lejátszott parti lépéseit egy lapra, amit a parti kezdete előtt
kapott meg. A legtöbb partimat megnyertem, így hamarosan
a klub versenycsapatának rendes tagja lettem.
Minden egyes verseny után hazavittem a papírlapomat,
és újra lejátszottam a lépéseket a saját sakktáblámon a
szobám padlóján ülve, elemeztem a kialakult helyzeteket,
hogy kipróbáljam és megkeressem, milyen jobb megoldása
lehetne. Ez olyan tanács volt, amit az egyik sakkal foglalkozó
könyvben olvastam; segített elkerülni, hogy megismételjek
egy hibát, emellett jobban megismertem a játék során
előforduló különféle szokásos pozíciókat.
A sakkozás legnehezebb része számomra a folyamatos,
elmélyült koncentrálás fenntartása volt egy hosszú parti
alatt, ami gyakran akár két vagy három órán át tartott.
Hajlamos vagyok csak rövid, intenzív szakaszokban
gondolkodni elmélyültén, majd ezeket követi egy hosszabb
idő, amikor a koncentrálási képességem egyetlen témára
sokkal gyengébb és kevésbé kitartó. Nehéz kikapcsolni a
körülöttem zajló apró eseményeket is, és ez kihatással van a
koncentrálásomra: például ha valaki hangosan fújtat a
helyiségben. Voltak játszmák, amikor előnyös helyzetbe
kerültem a játékommal, ám azután már nem tudtam
koncentrálni tovább, tettem egy gyenge lépést vagy
lépéssorozatot, és a végén vesztettem. Ez mindig csalódást
okozott.
Minden hónapban elolvastam a sakkmagazin legújabb
számát a helyi könyvtárban. Az egyik lapban láttam egy
hirdetést egy közelgő versenyről nem messze a lakásomtól.
A hirdetés egyik része így szólt: „Nevezési díj: előrefizetés
esetén 5 font kedvezmény. A helyszínen 20 font.” Hajlamos
vagyok szó szerint értelmezni az olvasottakat, és nem igazán
voltam biztos benne, mit jelent itt a „kedvezmény”;
feltételeztem, hogy ennyi lehet maga a kedvezményes
nevezési díj. Megkérdeztem a szüléimét, hogy benevezhetek-
e, és ők beleegyeztek, adtak pénzt, hogy csekken befizessem
az összeget, amiről azt gondoltam, hogy be kell fizetnem: öt
fontot. Két héttel később megérkeztem a terembe, ahol a
versenyt tartották, és bemondtam a nevemet. A férfi átnézte
a jegyzeteit, majd azt mondta, bizonyára félreértettem
valamit, mert még tartozom tizenöt fonttal (mivel a verseny
napján fizettem be a nevezési díjat, a teljes összeget ki
kellett fizetnem). Szerencsére volt nálam elég pénz és
fizettem, de így is zavaros volt számomra az egész helyzet.
A játszmák időre mentek, és én az első partimat
magabiztosan és gyorsan játszottam le. Hamarosan erős
pozícióba kerültem a táblán, és nagy időfölénybe is az
ellenfelemmel szemben. Nagyon bizakodó voltam. Majd
váratlanul az ellenfelem lépett, megnyomta a gombot az
órán, és gyorsan felállt. Néztem, ahogy fel-alá járkál a
teremben, miközben a válaszlépésemre várt. Nem
számítottam erre, és azt vettem észre, hogy miközben ő
járkál, a cipője csikorog a kemény, fényes padlón, én pedig
ettől nem tudok eléggé koncentrálni. Teljesen elterelte a
figyelmemet, és egy sor gyenge húzás után elveszítettem a
játszmát. Végtelenül csalódott voltam, nem is tudtam
folytatni a versenyt, mert nem bírtam visszaszerezni a
koncentrálóképességemet. Kisétáltam a teremből, és
hazamentem; eldöntöttem, hogy a versenysakk nem nekem
való.
Továbbra is sakkoztam, magányosan, egy sakk-készlettel
a szobám padlóján. A családom tudta, hogy amikor egy parti
közepén tartok, nem szabad zavarniuk. A sakk megnyugtató
volt a merev, állandó szabályaival, a figurák és az állások
ismétlődő mintáival. Tizenhat évesen kitaláltam egy
tizennyolc lépésből álló játszmát, amit beküldtem egy
sakkmagazinnak, amelyiknek buzgó olvasója voltam a
rendszeres könyvtárlátogatásaimon. Meglepetésemre
néhány hónap múlva megjelent, mint a szám levelezési
rovatának vezető cikke. Szüleim annyira büszkék voltak,
hogy bekereteztették az oldalt, és a szobám falára
akasztották.
Abban az évben – 1995-ben – valamivel korábban
letettem a középiskolai CGSE alapvizsgáimat, a legjobb
osztályzatot szerezve (A*) történelemből, A-t angol nyelvből
és irodalomból, franciából és németből, két B-t
természettudományból és egy C-t famegmunkálásból. Az
előzetes vizsgán matematikából A-t kaptam, ám a
záróvizsgán B-t, mert algebrából viszonylag gyenge voltam.
Nehezemre esett azokat az egyenleteket kezelni, amelyekben
a számokat – amelyekre szinesztéziás és érzelmi alapon
reagáltam betűk helyettesítették, amelyek közömbösek
voltak számomra. Ezért döntöttem úgy, hogy nem folytatom
a matematikát emelt szinten, helyette inkább történelmet,
franciát és németet fogok tanulni.
 Emelt szintű franciaórán az egyik tanárnőm, Mrs. Cooper
segített megszervezni tizenhét éves koromban az első
Anglián kívüli utazásomat Nantes-ba, egy tengerparti
városba a Loire folyó mentén, Franciaország északnyugati
részén. A tanárnő ismert ott egy családot, amelyik örömmel
elszállásolt és vigyázott rám ottani tartózkodásom alatt. Még
nem volt útlevelem, és nagyon rövid időn belül el kellett
intézni, hogy még a nyár közepén esedékes repülőutam előtt
megkapjam. Emlékszem, mennyire izgultam, hogy ott kell
hagynom a családomat, hogy repülőgéppel fogok utazni, és
egy másik országba látogatok. Azonban nagyon izgatott,
hogy lehetőségem lesz használni a franciatudásomat, és
sikeresen birkóztam meg mindennel. Minden társalgás en
français folyt – asztaliteniszezésnél, a tengerparti
kirándulások alatt és a tenger gyümölcseiből készült ételek
hosszú, ráérős elfogyasztása közben. Épségben értem haza,
leszámítva, hogy érzékeny bőröm leégett a napon.
Ugyanazon a nyáron egy Jens nevű német fiú érkezett az
iskolánkba az angoltudását fejleszteni. Mivel az osztályban
én voltam az egyetlen, aki tudott németül, mellettem ült az
órákon és velem jött, ahová csak mentem. Örültem, hogy
van valaki, akivel beszélgethetek és akivel együtt tölthettem
az időt a szünetek alatt. Német és angol keveréknyelven
beszélgettünk egymással. Jens sok olyan új keletű német
szóra megtanított, amelyeket még sosem hallottam vagy
olvastam azelőtt, mint a Handy, ami a mobiltelefont jelenti,
vagy a Glotze, ami a tévékészüléket. Miután visszament
Németországba, e-mailben tartottuk a kapcsolatot; ő angolul
ír nekem és én németül válaszolok.
A kamaszkor megváltoztatott, megnyúltam, és a hangom
mélyebb lett. Szüleim megtanítottak dezodort használni és
borotválkozni, bár ez utóbbit igen nehéznek és
kellemetlennek találtam, és sokszor hagytam nagyon
hosszúra nőni a borostámat. A hormonrobbanás érintette a
körülöttem levő emberek iránti érzéseimet, és azt, ahogyan
őket láttam. Nem értettem az érzelmeket – egyszerűen csak
megtörténtek velem, gyakran mintha a semmiből bukkantak
volna elő. Csak annyit tudtam, szeretnék közel lenni
valakihez, és mivel nem értettem, hogy a közelség
elsősorban érzelmi közelséget jelent, gyakran odamentem
valamelyik diákhoz a játszótéren, és szorosan mellé álltam,
hogy érezzem teste melegét a bőrömön. Még ekkor sem
értettem a személyes tér fogalmát, azt, hogy ezzel másoknak
kellemetlen érzést okozok.
Tizenegy éves koromtól tudtam, hogy a fiúkhoz
vonzódom, habár még jó néhány évnek el kellett telnie, hogy
„melegnek” tekintsem magam. A többi fiút az osztályomban
a lányok érdekelték, és sokat beszélgettek róluk, de már nem
éreztem magam ettől kívülállónak – ekkorra már tökéletesen
tudatában voltam annak, hogy az én világom nagyon más,
mint az övék. Sosem éreztem szégyent vagy zavarodottságot
az érzéseim miatt, hiszen ezeket nem tudatosan
választottam; olyan spontánok és valóságosak voltak, mint a
pubertáskor egyéb fiziológiai változásai. Tizenéves
koromban nagyon nem volt önbizalmam, mert sok
csúfolódás ért amiatt, hogy nem tudtam társaimmal
fesztelenül társalogni és kommunikálni, így fel sem merült
bennem, mint lehetőség, hogy járjak valakivel. Bár az
iskolában tartottak szexuális felvilágosítás órákat, ezek nem
érdekeltek, és nem az általam tapasztalt érzésekről szóltak.
Tizenhat évesen zúgtam bele először valakibe, hatodik (a
középiskola utolsó két évének felel meg) elején. Az
osztálytermem sokkal kisebb volt, mint az előző, csak
tizenkét gyerekkel jártam egy osztályba, és új osztálytársaim
között volt egy fiú, aki nemrég költözött a környékre; ő is
emelt szintű történelemórára járt, mint én. Magas volt és
magabiztos, és könnyen barátkozott, annak ellenére, hogy új
volt az iskolában – sok szempontból a tökéletes ellentétem
volt. Ha csak ránéztem, furcsán éreztem magam: a szám
kiszáradt, a gyomrom gombócba ugrott, és a szívem nagyon
gyorsan vert. Eleinte megelégedtem azzal, hogy mindennap
látom az iskolában, bár ha késett az óráról, képtelen voltam
a tanításra Egyelni, csak azt vártam, mikor lép már be az
ajtón.
Egyik nap megpillantottam az iskolai könyvtárban
olvasni, és leültem mellé az asztalhoz. Szerencsére
megismert az óráról, és egyszerűen folytatta tovább az
olvasást. Én ültem tizenöt percig, nem bírtam megszólalni,
míg végül a szünet végén becsengettek, és ő felállt és
kiment. Majd az az ötletem támadt, hogy sokkal könnyebb
lesz kommunikálnom vele, ha segítek neki a
történelemtanulásban. Az előző hónap történelemóráinak
anyagából sok-sok oldalt kijegyzeteltem, és amikor
legközelebb a könyvtárban megláttam, odaadtam neki.
Meglepődött, és megkérdezte, miért tettem ezt meg neki. Azt
feleltem, hogy szeretnék neki segíteni, mert új az iskolában.
Elvette a jegyzeteket, és megköszönte. Más jegyzeteket is
készítettem neki, és ezeket csak úgy fogadta el, hogy
biztosítottam, ez nekem nem került fáradságomba. Azonban
soha egyetlen pillanatra sem beszélt velem úgy, mint egy
barát, és nem próbált semennyi időt sem velem közösen
tölteni. Hamarosan nyugtalan lettem, és leírtam neki
röviden egy cédulára, mit érzek iránta. A cédulát egyik
szünetben odaadtam neki a könyvtárban. Amint átadtam
neki a cédulát, azonnal elhagytam a helyiséget, képtelen
voltam ott maradni, amíg ő elolvassa legbenső
gondolataimat. Később, a tanítás végén, amikor a kijárat felé
tartottam, láttam, hogy az út közepén állva néz és vár.
Valahol mélyen a bensőmben azt éreztem, hogy meg akarok
fordulni és el akarok szaladni, mert képtelen vagyok szemtől
szemben állni vele, de késő volt: már észrevett. Együtt
álltunk az ösvényen, és egy rövid, boldog pillanatra úgy
tűnt, mintha belépett volna a világomba. Visszaadta a
cédulámat, és egyszerűen és szelíden annyit mondott, hogy
nem tud az az ember lenni, aki szeretném, hogy legyen. Nem
volt mérges vagy felháborodott, és nem szaladt el, hanem
türelmesen állt és nézte, ahogy lehajtom a fejem, és
elmegyek.
Otthon azt tettem, amit a szomorúság és bizonytalanság
pillanataiban szoktam – kedvenc zenémet hallgattam, ami
valahogy mindig segített megnyugodnom. A kedvenc
együttesem a Carpenters volt, de sokat hallgattam más zenét
is, például Alison Moyet és a Beach Boys számait. Nagyon jól
tűröm az ismétlődéseket, és néha ugyanazt a számot
százszor egymás után meghallgattam a walkmanemen,
órákon át folyamatosan, megszakítás nélkül.
A hatodikban töltött két év más okokból is nehéz volt.
Sokként értek a változások az órák felépítésében és a
tantárgyakban, és ezekhez nehezen tudtam alkalmazkodni. A
történelem-órákon az elmúlt két évben tanult témákat teljes
egészében felváltották az azokkal semmilyen kapcsolatban
nem álló, számomra teljesen érdektelenek. Az írásbeli
feladatok mennyisége is jelentősen megnőtt, és keserves volt
egyre többet írnom olyan eseményekről és eszmékről,
amelyeket egyáltalán nem ismertem és a legkevésbé sem
érdekeltek. Ugyanakkor nagyon jó volt a kapcsolatom a
történelemtanárommal, Mr. Sextannal, sokkal jobb, mint
bármelyik társammal. Nagyra becsülte a tantárgy iránti
rajongásomat, és szeretett velem óra után az engem
legjobban érdeklő kérdésekről beszélgetni. Az emelt szint
fokozottabb rugalmassága azt jelentette, hogy a
korábbiaknál sokkal inkább a saját ritmusomban tudtam
tanulni, és az osztályok kisebb létszámúak voltak, és
mindenki jobban odafigyelt. Az utolsó év végére azonban
kimerültnek és boldogtalannak éreztem magam. Jól
teljesítettem ugyan a záróvizsgán, de ez nem segített akkor
választ találni a kérdésre, amelyet folyamatosan feltettem
magamnak: „És most mi legyen?”
 7

Jegy Kaunasba

Szüleim mindig arra számítottak, hogy egyetemre fogok

járni. Kitartóan támogattak tanulmányaim során, és büszkék
voltak iskolai sikereimre. Se anyám, se apám nem fejezte be
a középiskolát, és a családban azelőtt még senki nem járt
felsőoktatási intézménybe. De mindig feszélyezett az
egyetemre járás gondolata. Bár keményen dolgoztam a
szociális készségeim javításán, továbbra is félszeg és
feszélyezett voltam emberek között. Elegem volt az
osztálytermekből is, és valami újat és kihívást jelentőt
szerettem volna csinálni. Azonban mint sok más tizennyolc
évesnek, nekem sem volt világos elképzelésem arról, hogy
mi lehetne ez. Amikor megmondtam anyámnak, hogy úgy
döntöttem, nem megyek egyetemre, azt mondta, nagy
csalódást okozok ezzel. Akkoriban a szüleim nem voltak
biztosak benne, hogy képes leszek-e teljesen megfelelni a
külvilág követelményeinek. Végső soron a legkisebb dolgok
elvégzése – mint a fogmosás és a borotválkozás ~ is
rengeteg időt és erőfeszítést igényelt tőlem még mindig.
Mindennap elolvastam az újság utolsó lapját, különféle
álláshirdetéseket nézegettem. Az iskolában azt mondtam a
pályaválasztási tanácsadónak, hogy postai válogató vagy
könyvtáros szeretnék majd egyszer lenni. Mindig ideálisnak
tűnt a szememben egy levélválogató irodában végzett
munka, ahol minden levelet a megfelelő rekeszbe rakhatok,
vagy egy könyvtári állás, körülvéve szavakkal és számokkal,
rendezett, logikus és csendes környezetben. De a
környékbeli könyvtárakban nem volt betöltetlen állás, és
némelyikhez egyébként is olyan képesítés kellett, amilyennel
én nem rendelkeztem. Azután megláttam egy apróhirdetést,
amelyben olyanokat kerestek, akik érdeklődnek a külföldön
végzett önkéntes munka iránt. Annyira sok könyvet
olvastam a világ különböző országairól – Európa minden
fővárosának tudtam a nevét –, hogy a külföldi munka
lehetősége azonnal megfogott, mivel egyszerre volt
félelmetes és egyben végtelenül izgalmas kilátás. Hatalmas
lépés volt az is, hogy egyáltalán fontolóra vettem, de
tudtam, hogy nem akarok tovább a szüleimnél lakni.
Megbeszéltem a családommal. Nem voltak meggyőződve
ugyan, de azt mondták, felhívhatom a hirdetésben megadott
telefonszámot további információért. Pár nap múlva
prospektusok érkeztek a címemre. A hirdetés feladói a VSO –
Külföldi Önkéntes Szolgálat – ifjúsági tagozatát képviselték,
ami egy nemzetközi szintű, fejlesztéssel foglalkozó
jótékonysági egyesület, és a legnagyobb, önkénteseket küldő
szervezet a világon. Külön keresték a lehetőséget, hogy az
Egyesült Királyság gaz-
daságilag elmaradott területeiről származó fiataloknak
tudjanak olyan lehetőségeket nyújtani – önkéntes munka
végzésével egy másik országban –, ami másképp elérhetetlen
lenne számukra. A sikeres jelentkezőket Kelet-Európa
országaiba küldték munkákra, és ott-tartózkodásuk alatt
folyamatos képzést és támogatást biztosítottak számukra. A
családommal való további megbeszélések után kitöltöttem a
jelentkezési lapot, és vártam a választ a szervezettől.
Aggodalommal töltött el a lehetőség, hogy otthagyom a
családomat és sok száz mérföldet utazom egy új élet felé egy
új országban. Azonban már felnőtt voltam, és tudtam, hogy
tennem kell valamit, ha azt akarom, hogy egyszer majd a
saját utamat tudjam járni az otthoni szobámon kívüli
világban. Német barátom, Jens biztatott, hogy utazzak,
ahogy ő is elutazott Nagy-Britanniába. Úgy vélte, ettől a
tapasztalattól majd magabiztosabbá és nyitottabbá válók.
Természetesen azt reméltem, hogy a külföldi utazás alatt
többet meg fogok tudni önmagámról, arról, hogy milyen
ember is vagyok valójában.
Érkezett egy levél, amelyben az állt, hogy a
jelentkezésemet elfogadták, és hogy menjek el interjúra
London belvárosában. Az interjú napján a szüleimtől pénzt
kaptam taxira, nehogy véletlenül elkéssek. Apám segített
megkötni a nyakkendőmet, és vadonatúj inget és nadrágot
viseltem. Az ing címkéje dörzsölt hátul, és én addig
vakaróztam, mígnem kipirosodott és megfájdult a nyakam.
Mikor megérkeztem az épülethez, felmentem egy lifttel –
néztem a kis kijelzőn felvillanó számokat az ajtó felett –,
majd megérkeztem a recepcióra, és megadtam a nevemet. A
hölgy átlapozott néhány papírt, majd egy lila tintás tollal
kipipált valamit, és megkért, hogy foglaljak helyet.
Tudtam, hogy azt akarja ezzel mondani „üljön le, kérem”
– és nem azt, hogy foglaljak le magamnak egy részt az
irodából –, ezért odamentem az egyik székhez, leültem, és
vártam.
A váróterem kicsi volt és sötét, mert egyetlen ablaka túl
magasan volt ahhoz, hogy elegendő levegőt vagy fényt
bocsásson be. A szőnyegpadló kifakult, és kis sárga morzsák
jelezték a székem melletti átjárón, hogy valaki ott kekszet
evett, amíg várta, hogy behívják. Egy kisebb halom
szamárfüles magazin hevert a szoba közepére állított
asztalon, de nem volt kedvem olvasni, ezért a padlót néztem
és a morzsákat számolgattam. Hirtelen kinyílt egy ajtó, és
egy hang a nevemen szólított. Felálltam, és az iroda ajtaja
felé indultam, ügyelve menet közben, nehogy leverjem a
magazinokat. A benti irodának volt egy nagy ablaka, és
sokkal világosabb volt. A nő az íróasztal mögött kezet rázott
velem, és kért, hogy üljek le. Nagyon sok papír is volt előtte.
Aztán jött a kérdés, amit a legjobban vártam: „Miből
gondolja, hogy jó önkéntes válna magából?” Lesütöttem a
szemem, nagy levegőt vettem, és eszembe jutott, mit
mondott anyám a pozitív tulajdonságok hangsúlyozásáról.
„Alaposan át tudok gondolni egy helyzetet, értem és
tisztelem másokban a másságot, és gyorsan tanulok.”
Más kérdések is követték ezt, mint például, hogy van-e
társam, aki hiányozni fog, ha külföldre helyeznek (nem
volt), és hogy toleráns embernek tartom-e magam más
országokkal és más kultúrákkal szemben (annak tartottam).
Az interjúvoló megkérdezte, mit szeretnék önkéntesként
csinálni, milyen típusú munkában vagyok a legügyesebb. Azt
válaszoltam, hogy az iskolában néha segítettem a
kisebbeknek az idegennyelv-órájuk feladataiban, és hogy
örömmel tanítanék angolt. A nő mosolygott, és lejegyzett
valamit. Azután megkérdezte, tudok-e valamit Kelet-
Európáról, mire én bólintottam, és azt mondtam, tanultam a
Szovjetunió történelméről az iskolában, és tudom minden
ország és a fővárosa nevét. Ekkor félbeszakított és
megkérdezte, nem bánnám-e, ha egy sokkal szegényebb
országban kellene élnem. Pár pillanatra elnémultam, mert
nem szeretem, ha félbeszakítanak, de aztán felnéztem és azt
mondtam, hogy nem bánnám, és magammal vinném a
számomra valóban legfontosabbakat, úgymint könyveket,
ruhákat, meg kazettákat, hogy zenét tudjak hallgatni.
Az interjú végén a nő felállt a helyéről, kezet rázott
velem, és azt mondta, hamarosan értesíteni fognak a
döntésükről. Otthon anyám megkérdezte, hogy sikerült az
interjú, de nem tudtam, mit válaszoljak, mert fogalmam sem
volt róla. Pár hét múlva kaptam postán egy levelet,
amelyben közölték velem, hogy sikeresen átmentem az
interjú szakaszon, és hogy a következő hónapban egyhetes
képzésen kell részt vennem Közép-Angliában. Izgalomba
hozott, hogy megfeleltem az interjún, de nagyon aggódtam
is, mert még sosem utaztam egyedül vonaton. Volt egy papír
mellékelve a levélhez, útbaigazítással az oktatóközpont félé
azoknak, akik vonattal érkeznek, amit én a magam
megnyugtatására szóról szóra betanultam. Hétfőn reggel a
szüleim segítettek befejezni a csomagolást. Apám kijött
velem a pályaudvarra, és beállt velem a jegypénztár előtti
sorba. Ellenőrizte, hogy a megfelelő peronon várom-e a
vonatot, és búcsút intett, mikor felszálltam.
 Meleg nyári nap volt, és a vonat levegőtlennek és
kényelmetlennek érződött. Gyorsan leültem egy ablak
melletti ülésre, amelyik mellett nem ült senki, letettem a
táskámat a földre, és szorosan a két lábam között tartottam.
Az ülés süppedős volt, és akármennyit fészkelődtem, nem
tudtam kényelmesen elhelyezkedni. Nem szerettem a
vonaton lenni. Piszkos volt, cukorkás-papírok voltak
szétdobálva a padlón, és egy gyűrött újság hevert az üres
ülésen előttem. A vonat mozgás közben nagyon zajos volt,
amitől nehezen tudtam másra koncentrálni, mint például a
mellettem levő ablakon a karcolások számolgatására.
Fokozatosan a vonat tele lett emberrel, ahogy haladt az
állomások között, és én egyre jobban szorongtam, ahogy a
körülöttem ülő és álló utasok áradata számszerűleg nőtt. A
különféle zajok kakofóniájától – magazin lapozásának nesze,
hangosan szóló walkmanek, lüktető zene és zajosan köhögő,
tüsszentő, beszélgető emberek – rosszul éreztem magam, és
az ujjammal bedugtam a fülemet, amikor azt éreztem, a
fejem mindjárt ezer darabra robban szét.
Alig vártam a pillanatot, hogy a vonat végre elérje úti
célját, és érezhetően megkönnyebbültem, de gyenge
tájékozódási képességemmel aggódtam, hogy a végén
rettenetesen el fogok tévedni. Szerencsére kiszúrtam egy
várakozó taxit, beszálltam, és megadtam a címet a sofőrnek.
A rövid út végén megérkeztem egy nagy, piros és fehér
épülethez, ami tele volt apró ablakokkal, fák vették körül, és
az a felirat állt rajta, hogy Harbor-ne Hall Konferencia- és
Oktatási Központ. Bent egy- információs füzetecske
tájékoztatta a látogatókat, hogy a csarnok a tizennyolcadik
században épült, eredetileg apácakolostornak. A recepció
félhomályos volt, mennyezetig érő barna faoszlopokkal,
sötétbarna bőrfotelekkel és a pulttal szemben egy fakorlátos
lépcsőházzal. Kaptam egy kitűzőt a nevemmel, amit végig
hordanom kellett, amíg a központban voltam, valamint egy
kulcsot a szobaszámommal, és egy listát a hét programjairól.
Fent a szobám világosabb volt, és sokkal frissebbnek
érződött. Volt egy kis mosdókagyló a sarokban, a vécék és a
zuhanyozók viszont lent voltak a földszinten. A gondolat,
hogy másokkal együtt kell ezeket a létesítményeket
használnom a mosakodáshoz (otthon naponta zuhanyoztam)
kellemetlen volt számomra, és a hét folyamán minden reggel
nagyon korán felkeltem, hogy biztos lehessek benne, bejutok
a fürdőszobába és onnan ki, mielőtt bárki más felébredne.
Az első napon a központban azt mondták, hogy
Litvániába küldenek angolt tanítani. Csak nemrégiben
hallottam először ezt a nevet és a fővárosa – Vilnius – nevét,
és kaptam könyveket és nyomtatványokat tanulmányozni,
hogy többet tudjak meg az országról és népéről. Azután volt
egy csoportos bemutatkozás tizenkét másik fiatallal, akiket
különféle állásokban helyeztek el szerte Kelet-Európábán.
Körben ültünk, és mindenki egy percet kapott, hogy
bemutatkozzon. Nagyon ideges voltam, és próbáltam nem
megfeledkezni a szemkontaktus tartásáról a csoport
tagjaival, amikor megmondtam a nevemet és az ország
nevét, ahová menni fogok. A többi ott megismert önkéntes
közül az egyik egy hosszú, göndör hajú ír volt, akit
Oroszországba helyeztek. Egy másikat, egy fiatal nőt,
gyerekek mellé küldték dolgozni Magyarországra.
Voltak hosszú időszakok, amikor nem volt semmiféle
foglalkozás, és olyankor a többi önkéntes a játékszobában
társasági életet élt, csevegett és biliárdozott. Én jobb
szerettem a szobámban maradni és olvasni, vagy ellátogatni
a központ információs helyiségébe, ami tele volt könyvekkel
és térképekkel, és csendben tanulni. Az ebéd- és
vacsoraszünetekben lesiettem, hogy elsőként kapjam meg az
ételemet, amit amilyen gyorsan csak bírtam, megettem,
nehogy sok ember legyen körülöttem. Minden nap végén
magányosan ültem a fűben a központ melletti kert
elhagyatott részén, és felbámultam a magasló fákra az esti
égbolt meleg, fakuló színeivel a háttérben, gondolataimba és
érzéseimbe mélyedve. Persze volt bennem szorongás az
utazás miatt, illetve a kiküldetésem sikeressége vagy
sikertelensége miatt. De volt még valami más is: lelkesedés,
hogy végre kezembe vettem az életemet és a sorsomat. Ettől
a gondolattól elakadt a lélegzetem.
A képzés három részből állt. Az első a csapatmunka,
részvétel és együttműködés ösztönzését célozta. Az
önkénteseket kis csoportokra osztották be, és azt kérték
tőlük, dolgozzanak ki egymás között egy rendszert színes
műanyag labdák egy adott sorrendben való eltávolítására
egy teli dobozból, amit minden csapat megkapott. Amikor
egyszerű és világos utasításokat kaptam csapattársaimtól,
akkor jól teljesítettem és szívből örültem, hogy kivettem a
részem a feladat megoldásából. Az ilyen gyakorlatok néha
órákon át tartottak, így a legnagyobb kihívást számomra az
jelentette, hogy kitartóan koncentrálni tudjak, és a
figyelmem szintjét végig meg tudjam tartani.
Volt egy csoportos beszélgetés is a kulturális értékekről
és szokásokról, aminek célja az önkéntesek közötti vita
ösztönzése volt, az előítéletek megkérdőjelezése és a
tolerancia fejlesztése. Egyik alkalommal, miután közösen
megnéztünk egy videót az egzotikus ételféleségekről,
amelyeket a világ különböző részein fogyasztanak, a
beszélgetés koordinátora megkérdezte a csoporttól, milyen
érzéssel gondolnának egy olyan országra, ahol az emberek
az ételeik közül sokat állati zsiradékkal kennek meg. Az
önkéntesek közül sokan fintorogtak a teremben, és azt
mondták, ez gusztustalanul hangzik. Mivel rájöttem, hogy
valószínűleg a vajról beszél (márpedig arról beszélt), azt
feleltem, engem egyáltalán nem zavar, hogy emberek ezt
eszik.
A hét vége felé tartottak egy előadást Kelet-Európa
országairól, a földrajzukról, társadalmi és politikai
helyzetükről. Az előadás egy órán át tartott, és elvárták,
hogy mindenki jegyzeteljen. Én ültem és figyeltem, de nem
írtam le semmit. Egy ponton az előadó megkérdezte tőlem,
miért nem jegyzetelek, és én azt feleltem, hogy mindenre
emlékszem, amit mondott, és fejben szoktam jegyzeteket
készíteni. Mindig így jegyzeteltem; ez sokat segített az
iskolai vizsgáimon. Feltett néhány kérdést, hogy teszteljen,
és mindegyikre helyes választ adtam.
A képzés után otthon vártam a litvániai kiküldetésem
végső visszaigazolását. Postán érkezett: egy nagy csomag
nyomtatott jegyzet volt térképekkel, nevekkel és
kapcsolattartók telefonszámaival, a szállás és a munka
részleteivel és egy repülőjeggyel. Szüleim nagyon izgultak
miattam, és aggódtak, boldogulni fogok-e ilyen hosszú ideig
távol az otthonomtól, de én egyszerűen csak izgatott voltam,
hogy egy általam ekkora nagynak tartott lépést teszek előre
az életemben. Szinte el sem tudtam hinni, de majdnem
húszévesen végre elköltöztem hazulról, ezerháromszáz
kilométerre.

A Litván Köztársaság a három balti állam egyike, északról

Lettországgal, délkeletről Fehéroroszországgal, délről
Lengyelországgal és délnyugatról Kalinyingrád orosz
exklávéval határos. A második világháború alatt, 1940-ben
Litvániát annektálta a Szovjetunió. Később megszállták a
németek, 1945-ben ismét a Szovjetunió fennhatósága alá
került. Litvánia volt az első szovjet köztársaság, amely 1990.
március 11-én, vasárnap kikiáltotta függetlenségét. A szovjet
hadsereg próbálta elfojtani a rendszerváltást – nevezetesen
a főváros tévétornyánál történt incidens során, ami néhány
civil halálát eredményezte –, ámde sikertelenül. 2004-ben
Litvánia a NATO és az Európai Unió teljes jogú tagja lett.
A repülőtérre tartva a taxiban néztem és számoltam a
mellettünk elhaladó autókat. A fejem lüktetett, hányingerem
volt, nem tudtam elhinni, hogy a következő évig nem fogom
viszontlátni a családomat. Mielőtt elindultam, megígértem
anyámnak, hogy minden héten hazatelefonálok, és hogy
rendesen fogok enni. A becsekkolás meglepően simán ment
október volt, a nyári vakációk régen véget értek –, minden
nehézség nélkül feladtam a csomagomat, és átmentem a
biztonsági ellenőrzésen az indulási részbe. Hosszú várakozás
után, ami alatt újra és újra fel-alá járkáltam, és
rendszeresen ellenőriztem az indulásokat kijelző monitort,
végre bejelentették a járatomat. Rohantam a kapuhoz, és
felszálltam a gépre. A gép félig üres volt, és óriási
megkönnyebbülést éreztem, hogy nem ül mellettem senki.
Hátradőltem az ülésemen, és elolvastam a kapott
jegyzeteket a központról, ahová helyeztek, a bajszom alatt
mormogva gyakoroltam emberek és helyek nevének
kiejtését. A repülőút alatt az utaskísérők nem zargattak, és
ahogy a repülő leszállói készült a vilniusi nemzetközi
repülőtéren, ellenőriztem, hogy velem van-e a
fényképezőgépem; közeledett a tél, és nagyon vártam, hogy
sok fényképet készítsek a hóról.
Az útlevélvizsgálatnál rövid sor állt, és a tetőtől talpig
feketébe öltözött rendőrök megvizsgálták az áthaladó
embereket. Ellenőrizték az útlevelemet, piros pecsétet
nyomtak bele, rajta a Lietuvos Respublika (Litván
Köztársaság) szavakkal, majd intettek, hogy átmehetek.
Miután felvettem a csomagjaimat, az önkéntesek balti
államokbeli koordinátora, aki várt, elvitt autóval a
lakásomba Kaunasban, Litvánia második legnagyobb
városában, amely az ország közepén található.
A háztömb betonból és fémből épült, előtte
veteményeskerttel, amelyet a mind a hetvenes és nyolcvanas
éveikben járó lakók gondoztak. Csendes környék volt, távol a
főutaktól és a forgalomtól. Bemutattak a lakás
tulajdonosának, egy ezüstös hajú, Jónás nevű férfinak, aki
tört angolsággal elmagyarázta nekem a ház szabályait és az
alapvető dolgok működését, mint például a fűtés be- és
kikapcsolását. Megadta a telefonszámát, hogy sürgős
esetben hívjam fel. A koordinátor megerősítette a központ
címét, ahol az önkéntes munkámat kellett végeznem, és
írásbeli eligazítást kaptam tőle, hogyan jutok oda trolibusz-
szál. Péntek volt, így előttem állt az egész hétvége, hogy
berendezkedjek még az első munkanapom megkezdése előtt.
A lakásom meglepően tágas volt: konyhából, nappaliból,
fürdőszobából és hálószobából állt. A belső tereket vastag,
sötét anyagok díszítették, és a borús napokon gyakran
komor volt. A konyhában volt egy régi tűzhely, hűtőszekrény
és szekrények. A falakat fehér csempe burkolta, némelyik
csorba. A nappaliban volt egy nagy szekrénysor Jónás
családjának fényképeivel és dísztárgyaival, valamint egy kis
asztal, kanapé és televízió. A zuhanyozós fürdőszobában volt
egy mosógép is, ami akkoriban fényűzésnek számított
Litvániában. A hálószobám tágas volt, egy nagy szekrénnyel,
asztallal és székkel, ággyal és telefonnal. Ez lett az otthonom
a következő kilenc hónapra.
Túlságosan ideges voltam ahhoz, hogy kimenjek a
lakásból és felfedezzem a környéket azon az első kaunasi
hétvégén. Inkább azzal foglaltam el magam, hogy
kicsomagoltam, és kipróbáltam a különféle eszközök
működését új otthonomban. Néztem egy kicsit a tévét, és
gyorsan felfedeztem, hogy a programok közül sok amerikai
import, litván felirattal. Jónás hagyott nekem a konyhában
alapvető dolgokat, tejet, kenyeret és gabonapelyhet. Még
soha nem főztem addig magamnak, és eleinte beértem azzal,
hogy sok szendvicset és rengeteg tál gabonapelyhet ettem.
Hamarosan össze kellett szednem minden bátorságomat,
hogy megtegyem első utamat a központba.
Hétfőn reggel korán keltem, lezuhanyoztam, és vastag
kabátot és sálat vettem fel. Már nagyon hideg volt, pedig
még nem is jött el a tél. A lakásomtól rövid sétával jutottam
ki a főútra. A koordinátortól kapott utasításokban az állt,
hogy trolibuszjegyet a Litvánia nagyobb utcáin elszórt
újságosbódék bármelyikénél be lehet szerezni. Miután
memorizáltam az önkéntes-készletemhez tartozó litván
társalgási zsebkönyv tartalmát, viena trohibusq bilietq (egy
trolibuszjegyet) kértem, és kaptam egy kis, négyszögletes
jegyet néhány litas-ért (ez a litván pénznem) cserébe. A busz
felkapaszkodott a hosszú, meredek úton, szinte minden
percben megállt, és egyre több ember szállt fel rá. Férfiak
sapkában és vastag szőrmekabátban, fiatal nők egy-egy
gyerekkel mindkét karjukon, és idősebb nők sállal a fejükön
és milliárd nejlonszatyorral. Kevés volt az ülő- és állóhely,
így a troli hamarosan dugig telt, és én kezdtem szédülni és
émelyegni, levegő után kapkodtam, mintha fuldokoltam
volna az embertengerben. Ahogy a troli a következő megálló
felé araszolt, hirtelen felálltam a helyemről, majdnem
ellöktem az ülésem mellett álló egyik férfit, és lehajtott
fejjel kifurakodtam a friss, szabad levegőre. Izzadtam,
remegtem, és kellett néhány perc, hogy meg tudjak
nyugodni.
A meredek emelkedő tetejéig az út hátralevő részét
gyalog tettem meg a Savanoriij, Prospektas (Önkéntesek
sugárútja) nevű úton az 1-es számig, egy magas, barna
betonépületig. Felmentem a betonlépcsőkön két emeletet, és
megnyomtam egy gombot az ajtó mellett. Az ajtó hirtelen
kitárult, és egy erősen sminkelt és rengeteg ékszert viselő,
alacsony nő üdvözölt jó angolsággal:
– Üdvözlöm! Maga nyilván Daniel. Kérem, jöjjön be!
Hogy tetszik eddig Litvánia?
Erre azt válaszoltam, hogy még nem sokat láttam belőle.
A nő úgy mutatkozott be, hogy ő Liuda, a központ alapítója
és igazgatója.
Liuda központjának az volt a neve, hogy Socialinių,
Inovacijų Fondas (Szociális Innovációs Alapítvány), egy civil
szervezet munkanélküli és rossz anyagi helyzetű nők
részére. Sok litván elveszítette az állását az országnak a
Szovjetuniótól való elszakadását követő zűrzavarban, és neki
az az ötlete támadt, hogy alapít egy szervezetet, amely segít
eligazodni a hozzá hasonló nőknek az új gazdasági
helyzetben.
A központ munkájának nagy részét önkéntesek végezték,
a sikeres működés döntő mértékben tőlük függött. Hozzám
hasonlóan néhányan közülük szintén közeli és távolabbi
országokból érkeztek. Az angolórákat az amerikai
békehadtest egyik, a hetvenes éveiben járó, Neil nevű
önkéntesével együtt tartottam. Szeretett az emlékeiről
mesélni a kávészünetekben, beszámolt a házáról, amit az
Egyesült Államokban magának épített, és a lakóautóról, amit
a feleségével vettek a nyugdíjazása után, és amellyel
bejárták mind az ötven szövetségi tagállamot.
A másik tanár a központban a göndör hajú és színezett
lencséjű szemüveget viselő Olga volt, egy orosz nő. Amikor
beszélt, láttam a két aranyfogát, egyet-egyet a szája két
sarkában. Olga megértette, hogy szorongással tölt el ez a
teljesen új környezet, és elmagyarázta, hogy honvágyat
érezni és idegeskedni valami új kezdetén teljesen normális.
Nagyon hálás voltam a szavaiért.
Önkéntesként legfőbb szerepem az osztályteremben volt.
A központ biztosított néhány tankönyvet és munkafüzetet,
de egyébként gyér források álltak rendelkezésre, és
megengedték, hogy az óra tartalmát úgy állítsam össze,
ahogy akarom, ami nekem remekül megfelelt. A nők, akik az
órákat látogatták, mind más-más életkornak voltak, eltérő
háttérrel és végzettséggel, és az órán soha nem voltak
többen tizenkettesnél, ami azt jelentette, hogy a tanulók jól
ismerték egymást, és az órák hangulata mindig oldott és
barátságos volt. Az elején nagyon ideges voltam amiatt, hogy
ki kell állnom a tanítványaim elé és vezényelnem kell az
órát, de mindenki nagyon kedves és pozitív volt, és
fokozatosan egyre jobban belejöttem a szerepembe.
Ezeken az órákon találkoztam azzal az emberrel, aki az
egyik legjobb barátom lett, egy középkorú, Biruté nevű
nővel. Fordítóként dolgozott, és már jól tudott angolul, de
nem volt önbizalma, és gyakorlás céljából látogatta az
órákat. Az órák után odajött hozzám a terem elejébe és
beszélgetett velem, érdeklődött, milyennek találom az életet
Litvániában. Egyszer megkérdezte, szeretném-e, ha valaki
körbekalauzolna a városban. Túl ideges voltam ahhoz, hogy
egyedül járjam be a várost, és hálásan elfogadtam az
ajánlatát.
Együtt sétáltunk Kaunas központjának főutcáján, az 1621
méter hosszú Laisvés Alga-n (Szabadság sugárút). Egyik
végén található a Szent Mihály arkangyal templom, egy
hatalmas, kék kupolás és fehér oszlopos épület, ami
ragyogott a napsütésben. A templomot kiállítóteremmé
alakították át a szovjet uralom alatt, és csak Litvánia
függetlenné válása után tartottak benne újra nyilvános
istentiszteleteket. Biruté elvitt megnézni a sugárút másik
végén Kaunas óvárosát macskaköves utcáival és a vörös
téglás várral, az ország első védőbástyájával, amely a
tizenharmadik században épült.
Mindennap dél körül, a délelőtti angolórák után, Biruté
megvárt, és együtt elsétáltunk a helyi városházára ebédelni.
Az ilyen mindennapi rendszeres programok segítettek
megszokni új életemet, mivel minden egyes napnak állandó
és előre látható formát adtak, aminek nagyon örültem. A
menza a földszinten volt, gyengén volt megvilágítva, és soha
nem volt még félig sem. Az étel bőséges volt és olcsó, sok
közülük hagyományos litván recept alapján készült, mint
például a céklakrémleves hússal töltött tésztával. Étkezési
szokásaim sokat változtak gyerekkorom óta, és ételek széles
skáláját ettem meg minden gond nélkül. Egy napon, amikor
nem volt délután tanítás, Biruté és én a Laisvés Aleia számos
éttermének egyikében ebédeltünk. Kedvenc ételem a litván
nemzeti fogás, a cepelinai volt, amit azért hívnak így, mert
az alakja egy zeppelinre emlékeztet. Reszelt burgonyából és
darált húsból készül, amit megfőznek és tejfellel tálalnak.
A barátságunk Birutével idővel elmélyült és egyre
különlegesebb lett. Mindig türelmes és megértő volt velem,
hajlandó volt végighallgatni, és tele volt jó tanáccsal és
bátorítással. Nem tudom, hogy bírtam volna ki Litvániában
nélküle. Amikor a központban a nők közül néhányan azt
mondták, többet kellene gyakorolniuk az angolt, de nem
tudnak különórát fizetni, az az ötletem támadt, hogy tartok
minden héten egy angol társalgási csoportfoglalkozást a
lakásomban; ezt Biruté segített megszervezni. A nők hoztak
kekszet és segítettek nekem teát és kávét főzni, azután
mindenki leült a székekre vagy a kanapéra, és angolul
beszélgettünk mindenféléről. Egyik este Biruté magával
hozta az egyik családi nyaralásukon készített diákat,
levetítette őket, a csoport megnézte, majd mindenki
kérdéseket tett fel, és megbeszélték saját utazási
élményeiket.
Gyakran kérdezték meg a nők az órán és a központban,
hogy vannak-e velem egykorú barátaim. Inga, Liuda
helyettese, bemutatott az unokaöccsének, aki három évvel
fiatalabb volt nálam, és biztatott minket, hogy járjunk össze.
Peter jól beszélt angolul, meglehetősen félénk és nagyon
udvarias volt. Együtt jártunk moziba a városban, megnéztük
a legújabb amerikai filmeket. Amikor túl hangos lett a zene,
bedugtam az ujjammal a fülemet, bár mintha Peter ezt soha
nem vette volna észre.
Más brit önkéntesek is dolgoztak az országban, és
ösztönöztek minket, hogy támogató hálózatként tartsuk
egymással a kapcsolatot. Az egyik önkéntes, Vikram,
nemrégiben fejezte be az alapképzést jogi diplomához az
egyetemen, majd úgy döntött, mégsem akar jogászi pályára
lépni. Nem sok közös volt bennünk – ő sokat beszélt a
fociról, rockzenéről és más dolgokról, amik engem
egyáltalán nem érdekeltek –, és beszélgetéseinket gyakran
hosszú csendek szakították meg, mert néha nehezemre esik
fenntartani egy párbeszédet, amikor a téma nem érdekel,
mivel egyszerűen nem jönnek a szavak.
Egy másik, Litvániában dolgozó önkéntes Denise volt,
egy magas, harmincas walesi nő, aki nagyon energikusan
tett vagy mondott mindent. Denise Litvánia fővárosában,
Vilniusban lakott, és meghívta a kaunasi önkénteseket, hogy
menjenek el, és nézzék meg közelről a várost. Busszal tettük
meg az egyórás, rázós utat a városközpontig – én hátul
ültem, hogy ne legyenek körülöttem más utasok. Vilnius
nagyon más volt, mint Kaunas – az emberek gyorsabban
mentek az utcán, és sok új, csillogó üvegből és fémből
készült építmény volt benne. Denise lakása tiszta volt, falai
élénk színűre voltak festve, a padlón parketta. A
konyhaszékek fából voltak, és a hátuk olyan alakú volt, mint
a dimbes-dombos táj. Szerettem végigsimítani rajtuk az
ujjammal – kissé érdes, csiklandós tapintásuk volt. Teát
ittunk, kekszet ettünk, és én Denise-nek a litvániai
tartózkodása alatt készült fotóit nézegettem. Tetszett, hogy
a többi önkéntes bátorított, vegyek részt a beszélgetésben,
és nem tűnt úgy, mintha elítélnének a másságom miatt.
Mindegyik önkéntes egyéniség volt, és mindannyian nagyon
nyitottak és barátságosak voltak egymással.
A legtapasztaltabb az önkéntesek közül egy Gurcharan
nevű, dél-ázsiai származású brit nő volt. Sűrű, göndör sötét
haja volt, és élénk színű szárikat viselt. A lakása Kaunasban
közel volt az enyémhez, és rendszeresen átjött hozzám egy
nagy zsák szennyessel a mosógépemet használni. Cserében
Gurcharan meghívott a lakásába beszélgetésre és közös
vacsorára esténként, munka után. Minden helyiség falát
tarka indiai képek díszítették, és a nappali asztala tele volt
gyertyákkal és meggyújtott füstölőkkel. Gurcharan nagyon
gyorsan beszélt, néha nehezemre esett követni, amit
mondott. Nagyon nyitott volt, rengeteget beszélt a
magánéletéről, és biztatott, hogy tegyek én is így. Nekem
nem volt magánéletem, ezért nem tudtam mit mondani.
Amikor megkérdezte, van-e barátnőm, megráztam a fejem.
Azután megkérdezte, van-e barátom. Bizonyára elpirultam,
mert aztán megkérdezte, meleg vagyok-e. A kérdések gyors
egymásutánja valahogy zavarba ejtő volt, mint az eső
folyamatos kopogása a fejem tetején, és kellett néhány
pillanat, mire válaszolni tudtam rájuk. Szélesen
elmosolyodott, és megkérdezte, vannak-e meleg barátaim.
Ismét csak megráztam a fejemet.
Az egyik prospektus, amit minden önkéntes megkapott a
repülőútja előtt, tartalmazott egy listát hasznos
telefonszámokkal, és én ezt a telefonkészülék mellett
tartottam a lakásomban. A Gurcharannal folytatott
beszélgetés késztetett arra, hogy felhívjam az egyik számot,
ami egy litvániai meleg csoporté volt, és megbeszéljek
másnap munka utánra egy találkozót a városháza előtt az
egyik helyben lakó tagjukkal. Belefáradtam, hogy nem
tudom, ki vagyok, hogy elidegenedve érezzem magam énem
egy olyan részétől, amelynek létezésével régóta tisztában
voltam. Az a telefonhívás volt életem legnagyobb és egyik
legfontosabb döntése. Másnap az óráim alatt végig éreztem,
hogy nagyon gyors a pulzusom, és nem bírtam egy falatot
sem enni.

Később, ahogy a városháza felé vezető sugárúton sétáltam,

éreztem, hogy reszketek; erős küzdelembe került elnyomni a
kínzó gondolatot, hogy most azonnal sarkon kellene fordulni
és elfutni. Ahogy közeledtem, láttam, hogy már megérkezett
az, akivel találkozóm volt, mozdulatlanul áll, és engem vár.
Vettem egy nagy levegőt, odamentem hozzá, és
bemutatkoztam. Magas volt és vékony, fekete dzsekit viselt,
ami illett a haja színéhez.
Vytautas hétköznapi név Litvániában – velem egykorú
volt és lelkes, hogy megismerkedhet valakivel Nagy-
Britanniából. Nagyon jól beszélt angolul, mert szeretett
amerikai filmeket és tévéműsorokat nézni. Meghívott, hogy
látogassam meg őt és társát, Zygintast azon a hétvégén a
lakásukban, és én elfogadtam a meghívást. Mivel nem
szerettem a zsúfolt trolibusszal utazni, értem jöttek az
autójukkal, és elvittek a város másik végére, a lakásukba. A
lakásukban található modern eszközök közül sok még
viszonylag ritkaságnak számított akkoriban a litván
otthonokban, mint a nagy képernyős televízió és a CD-
lejátszó. Zygintas szerette a brit zenét, nagy CD-
gyűjteménye volt, és néhány CD-t lejátszott nekem. Evés
közben az életünkről beszélgettünk Vytautas egyetemista
volt, Zygintas pedig fogorvos. A csoporton keresztül
ismerkedtek meg, és már jó pár éve együtt voltak. A
következő hetekben rendszeresen meglátogattam őket, hogy
különféle eseményekről beszélgessünk, közösen étkezzünk
és zenét hallgassunk. Mindig sötét volt már, amikor
elindultam tőlük haza az este végén, és bár Zygintas
aggódott a biztonságomért és mindig felajánlotta, hogy
hazavisz, én előre örültem a hosszú sétának, egyedül a
csendes, üres, holdvilágos utcákon.
Gurcharan fellelkesült a Vytautasszal és Zygintasszal
kötött barátságom hallatán, és szerette volna megismerni
őket. Felajánlotta, hogy főz valamit négyünknek a lakásán,
és mi hálásan elfogadtuk. Fagyos késő őszi este volt, amikor
megérkeztünk hozzá, és beletelt pár percbe, mire levettünk
kabátot, sapkát, sálat és kesztyűt, mielőtt beléptünk a
nappaliba. Gurcharan már a nappaliból nyíló konyhában
szorgoskodott, több fogást főzött egyidejűleg; a fűszeres,
étvágygerjesztő illatok betöltötték a helyiséget. A kései
nappali lény gyorsan halványult, és helyét átvette a
különféle polcokon és dobozokon zsúfolódó gyertyák
pislákoló, meleg csillogása. A szoba közepén az asztal már
meg volt terítve tányérokkal, evőeszközzel és a
gyertyafényben csillámló poharakkal. A vendégek poharába
bor került, az asztal körül körbeadogatott tányérokra étel.
Számos zöldséges és húsos curry készült, és mindenkinek
bőségesen rizs. Gurcharan beszédesebb volt, mint valaha, és
vacsora közben Vytautast és Zygintast magukról meséltette.
Én, amennyire tudtam, odafigyeltem két falat finom házi
koszt között, de a beszélgetés legnagyobb része nem
érdekelt, és miután befejeztem az evést, elvettem egy
könyvet az egyik közeli polcról, és olvasni kezdtem. Zavarba
jöttem, amikor Gurcharan rám szólt, hogy nagyon
udvariatlan vagyok; fogalmam sem volt róla, hogy durván
viselkedtem. Abban a pillanatban az étkezés végénél járó
Zygintas hirtelen abbahagyta az evést, és egy litván szót
kiáltott, majd a kedvünkért angolul is elismételte: Egér, van
egy egered! – mutatott a konyhapultra, ahol az egeret látta
felbukkanni, majd leugrani és eltűnni a szeme elől.
Gurcharan elmosolyodott, és egyszerűen annyit mondott: –
Igen, tudom. – Mint megmagyarázta nekünk, nem zavarta,
hogy egy egérrel él együtt, és már máskor is lakott együtt
eggyel, még otthon, az Egyesült Királyságban. Amíg nincs az
útjában, nem látja értelmét zavartatnia magát miatta.
Nekem még sosem volt alkalmam ilyen közelről egeret látni,
és bosszankodtam, hogy lemaradtam róla. A társalgás
folytatódott, és ezúttal mintha senkit nem zavart volna,
amikor ismét a kezembe vettem a könyvet és folytattam az
olvasást. Az este végén Gurcharan mindenkinek akart adni
egy puszit, amikor távoztunk; én haboztam, így inkább csak
megfogta a kezemet, és erősen megszorította. Tudta, hogy
én más vagyok, és azt mondta, büszke rám, amiért hajlandó
vagyok kockázatokat vállalni.

Körülbelül egy héttel később a lakásom konyhájában

szendvicset készítettem, amikor egy kis maszatot vettem
észre mozogni a szemben levő, csempézett falon. Ahogy
közelebb hajoltam hozzá és jobban megnéztem, láttam, hogy
egy olyan rovar, amilyet addig még nem láttam. Másnap a
központban megkérdeztem Birutét erről. Tarakonas mondta,
majd pár másodpercig gondolkodott, kereste az angol szót: –
Csótány.
A rovarok mint hamarosan felfedeztem – szokványos
problémát jelentenek Litvánia sok régi épületében.
Telefonáltak a szállásadómnak, Jónásnak, aki nagyon
szabadkozott, és megígérte, hogy kezelni fogja a
rovarinváziót. Azonban az egész házban irtásra volt szükség,
és mivel az összes szomszédom idős ember volt, nehéznek
bizonyult ezt gyorsan elrendezni. Addig is kaptam Jónástól
egy spray-t, hogy használjam, ha csótányt látok. Engem nem
különösebben zavartak, bár ha úgy láttam meg egyet, hogy
közben próbáltam odafigyelni valakire egy társalgásban
vagy a televíziót néztem, akkor elvonta a figyelmemet.
Amikor rendszeres hazatelefonálásaim egyikén erről a
problémáról beszéltem a szüleimnek, ők nagyon
elszomorodtak, és biztosítanom kellett őket, hogy a lakásom
egyébként tiszta, én teljesen egészséges vagyok és a
lakástulajdonos azonnal intézkedik. Beletelt még pár hétbe,
mire Jónás be tudta fejezni az irtást az egész házban, és a
csótányok még ezután sem tágítottak, bár már csak néha-
néha bukkantak fel.
A Litvániába érkezésemet követő hónapokban
kérlelhetetlenül eljött a tél, erős havazást és keservesen
hideg időt hozott magával az egész országba. Kaunasban az
éjszakai hőmérséklet mínusz harminc fokra esett. A lakásom
nem volt modern építésű; rosszul volt szigetelve és nagyon
nehezen lehetett melegen tartani. Kölcsönkértem egy
hősugárzót az egyik önkéntestől a központban, aki
időközben újat vett, és örömmel kölcsönadta nekem a régit.
Beállítottam esténként a nappalimba, miközben televíziót
néztem vagy olvastam, majd később átvittem a
hálószobámba, hogy segítsen melegen tartani és
kényelmesen aludni. Jónás hőszigetelő csíkot ragasztott az
ajtók és ablakok köré, miután Biruté, akinek elmagyaráztam
a folyamatos fázás problémáját, közbenjárt az érdekemben.
A zord hidegtől eltekintve imádtam a téli időjárást: a
többarasznyi, frissen esett hóban gázolás csikorgó érzését
munkába menet, és a fényes, sziporkázó fehérséget
mindenütt magam körül. Éjszaka időnként kabátba bújtam,
és kimentem a csendes utcára, miközben hópelyhek
bukfenceztek a fejem körül. Meg-megálltam egy villogó utcai
lámpa alatt, a havas ég felé fordítottam az arcom, kitártam a
két karom és körbe-körbe forogtam.
Decemberben, karácsony közeledtével a nők a
központban megkérdezték tőlem, mi a programom az
ünnepekre. Rájöttem, hogy ez lesz az első karácsonyom távol
a családomtól, és ráébredtem, hogy a karácsony különleges
időszak a másokkal való együttlétre. Egyik munkatársam a
központban, Audroné ragaszkodott hozzá, hogy menjek el
hozzájuk és töltsem a karácsonyt vele és családjával, és én
hálásan elfogadtam a meghívást. Litvániában a szenteste
sokkal fontosabb magánál karácsony napjánál, és órákon át
folynak rá az előkészületek. A lakást kitakarítják, és
mindenkinek meg kell fürdenie és tiszta ruhát kell felvennie
az esti étkezés előtt. Audroné és a férje értem jöttek autóval
és elvittek az otthonukba, ami egy nagy bérházban volt.
Ahogy kiszálltak az autóból, feltűnt nekem, hogy a férj
roppant magas – majdnem kétméteres. A 9-es számra
emlékeztetett.
Bent megismerkedtem Audroné fiával és anyjával.
Mindenki mosolygott és örülni látszott, hogy megismerhet. A
nappaliba vezető folyosó hosszú, sötét és keskeny volt, de
ahogy lassan végigmentem rajta, a félhomály eloszlott, és
hirtelen ragyogó fény- és színárban találtam magam. A
szoba közepén hosszú asztal állt sima vászonabrosszal
megterítve, ami alá finom szénát terítettek szét. Elmondták,
ez emlékeztető arra, hogy Jézus istállóban született és
szénával teli jászolba fektették. Tizenkét különböző étel volt
az asztalon, mind hús nélküli (a szám a tizenkét apostolt
képviseli). Volt közte sós hering, hal, téli zöldségsaláta, főtt
krumpli, savanyú káposzta, kenyér, áfonyás puding és
máktej. Evés előtt Audroné férje fogott egy tányér
karácsonyi ostyát, és az asztal körül ülők mindegyikének
adott egyet., beleértve engem is. Majd odakínálta az ostyát
Audroné-nak, aki letört belőle egy darabot, és cserébe
odakínálta neki a saját ostyáját. Ez folytatódott, amíg
mindenki le nem tört egy darabot a másik ostyájából. Nem
volt az ételek elfogyasztásának meghatározott sorrendje, de
azt mondták, az a szokás, hogy mindegyik ételt legalább meg
kell kóstolni. Mindegyik valami fontosat szimbolizál a
közelgő új évből: a kenyér például az elkövetkező hónapok
elegendő táplálékát, a burgonya az alázatot. Kedvencem a
máktej volt – aguonu pienas litvánul , amit kis kerek
tésztagolyókkal szolgáltak fel. A tej úgy készül, hogy a
leforrázott mákszemeket ledarálják, és összekeverik vízzel,
cukorral vagy mézzel, és dióval. A vacsora alatt Audroné
elmagyarázott nekem néhány hagyományos litván
karácsonyi hiedelmet. Például hisznek abban, hogy
karácsony éjjel éjfélkor minden patak, folyó, tó és kút vize
borrá változik, bár csak egyetlen pillanatra. Egy másik
néphit szerint éjfélkor az állatok beszélni tudnak, bár az
embereknek nem ajánlják, hogy ezt próbálják kihallgatni.
Másnap, december 25-én, a család elvitt egy havas parkba,
és együtt sétáltunk egy hatalmas, befagyott tó mellett.
Emlékezetes karácsony volt.

Litvániában tartózkodásom egyik legtanulságosabb élménye

a litván nyelv tanulása volt. Amikor először mondtam el a
nőknek a központban, hogy meg akarok tanulni litvánul,
értetlenkedtek: miért akarok én megtanulni egy ilyen kis és
nehéz nyelvet? Persze igaz volt, hogy sok litván elég jól
beszélt angolul ahhoz, hogy nekem ne kelljen litvánul
megtanulnom. Valójában egyetlen másik brit önkéntes és az
amerikai Békehadtest önkéntese, Neil sem tudott pár szónál
többet. Nagyon különösnek tartották, hogy egy külföldi
egyáltalán el akarja sajátítani a litván nyelvet. Márpedig ez
volt az a nyelv, amit mindennap hallottam magam körül, és
tudtam, jobban és sokkal otthonosabban érezném magam
Litvániában, ha a barátaimmal, tanítványaimmal,
munkatársaimmal a központban saját nyelvükön tudnék
beszélni.
Biruté nagy örömére szolgált, hogy taníthat. Nagyon
büszke volt a nyelvére, és élvezte a velem való társalgást.
Leírtam a szavakat tanulás közben, ami segített
vizualizálásukban és megjegyzésükben, és gyerekkönyveket
olvastam, amelyeket Biruté lányai kisebb korukban olvastak.
Biruté megtanított egy népszerű litván mondó kára is:

Mano batai buvo du

Vienas dingo, nerandu.
Aš su vienu baluku
 Niekur eiti negaliu!

Ami annyit jelent: „Volt két cipőm, az egyik nincs meg. Nem
találom. Egy kiscipővel nem mehetek sehová!”
Pár nappal a nyelvtanulás megkezdése után Biruté
segítségével már saját mondatokat tudtam felépíteni, ami
kezdetben nagy meglepetést okozott számára; pár héten
belül már könnyedén tudtam társalogni litván
anyanyelvűekkel. Sokat segített ebben, hogy kértem
kollégáimat a központban, amikor csak lehet, litvánul
beszéljenek velem. Mindenki, akivel beszéltem, megdicsért,
amiért ilyen jól tudok litvánul, beleértve idős
szomszédaimat, akik különösen elképedtek, hogy egy fiatal
angol a saját nyelvükön tud velük társalogni. Előnyt jelentett
egy olyan alkalommal is, amikor a többi önkéntessel együtt
meghívtak egy étterembe. A pincér nem értett angolul, az
önkéntesek nem kis bosszúságára, így én fordítottam neki a
rendeléseket litvánra. Nem bántam, hogy esetenként
tolmácsolnom kellett a többi önkéntesnek, mert nagyon
érdekesnek találtam az élményt és újabb alkalomnak nyelvi
készségeim gyakorlására.
Egyszer még az is előfordult, hogy született litvánnak
néztek. Egyik nap hazafelé tartottam a központból, amikor
odajött hozzám egy férfi, és útbaigazítást kért. Még akkor is
kitartóan kérdezgetett, amikor már többször elismételtem
neki litvánul, hogy nem ismerem a helyet, amit keres. Végül
megálltam, és azt mondtam: – Atsiprasau, bet tikrai nezinau.
Asnesu Lietuvis. Esu is Anglijos. – (Elnézést, de tényleg nem
tudom. Nem vagyok litván. Angol vagyok.) Nagy szemeket
meresztett, majd elnézést kért, és továbbment.

Tavaszra már alaposan belerázódtam a litvániai életembe.

Fokozatosan kialakítottam egy napirendet, ami a nyugalom
és biztonság érzésével töltött el, és segített megbirkózni a
változással. Minden reggel korán, még napfelkelte előtt
felébredtem, kényelmes, meleg ruhába bújtam, és hosszú
sétára indultam az utcákon keresztül a tölgyfákkal teli helyi
parkig. A fák magasak voltak, mintha az égig értek volna, és
segítettek biztonságban érezni magam, ahogy az egyforma,
jól kitaposott ösvényeket jártam köztük a nap kezdetén.
Miután visszamentem a lakásomba megmosakodni vagy
lezuhanyozni és felöltözni munkába induláshoz,
végigmentem a hosszú, meredek úton a központig, leültem,
és ittam egy kávét, amíg a nők egymás között pletykáltak
magánügyeikről, amelyek engem nem érdekeltek. Neil
karácsony után hónapokig szenvedett egyre fokozódó
hátfájásától, amellyel hiába járt orvoshoz. Végül vissza
kellett térnie kezelésre az Egyesült Államokba. Átvettem az
óráit, ami azt jelentette, hogy a hét legtöbb napján délelőtt
és délután is angolt tanítottam. Voltak más változások is:
Biruté férje nagyon beteg lett, és ő lemondott az
angolórákról, hogy több időt tudjon férje gondozásával
tölteni. Ebédidőben gyakran bent maradtam a központban,
és szendvicset ettem, amit előző este, otthon készítettem
magamnak, bár időnként előfordult, hogy egy közeli
kávézóban Zygintasszal ebédeltem, akinek a munkahelye
közel volt a központhoz. Munka után fagyasztott
halrudacskákat, kenyeret, sajtot és más alapvető dolgokat
vásároltam, mielőtt hazamentem elkészíteni és megenni a
vacsorámat, olvasni és televíziót nézni lefekvés előtt. Nem
bántam, hogy gyakrabban vagyok egyedül, bár hiányzott
Biruté, és reméltem, hogy nemsokára viszontláthatom.
Nyáron a központban sokkal kevesebb lett a munka,
mivel a tanulók hosszéi vízparti nyaralásra utaztak
családjukkal. Zygintas családjának sok litvánhoz hasonlóan
volt egy nyaralója vidéken, és hívott, hogy látogassam meg
őket. Elmagyarázta, hogy tudok busszal odajutni, és azt
mondta, ő majd autóval értem jön a házukhoz közeli
megállóhoz. A busz régi volt, rázkódott, és hamarosan kiért
a városból hosszéi, sáros utakra, amelyeket csak fák és
mezők szegélyeztek. Zygintas megadott egy nevet, amelyet
keresnem kellett, de ezt nem láttam sehol, ahhoz pedig túl
ideges voltam, hogy megkérdezzem valakitől; ezért csak
ültem, vártam és reménykedtem. Végül a busz elért egy sor
faházhoz, fél óra után az első épületekhez, amelyeket láttam,
így összeszedtem minden bátorságomat, felálltam, és
litvánul elmagyaráztam, hogy eltévedtem. A másik három
utas szótlanul bámult rám, ezért leszálltam a buszról, és
nem tudtam, mitévő legyek. Majd a sofőr odajött hozzám, és
egyetlen szó nélkül rámutatott egy menetrendre. A név, amit
Zygintas megadott, nem szerepelt rajta. Megnéztem az
órámat: egy órát késtem a vele való találkozóról. Bementem
az első épületbe, és a pult mögött álló nőnek elmagyaráztam
a helyzetet litvánul. Ő a fejét rázta, és nem válaszolt semmit.
Megint megpróbáltam, elismételtem az előbbit litvánul, de ő
megint csak a fejét rázta. Majd elkeseredésemben angolul
próbálkoztam.
– Van itt telefon? – kérdeztem. A „telefon” szóra a nő
rögtön bólintott, és egy fekete telefonkészülékre mutatott a
sarokban. Odaszaladtam, és tárcsáztam Zygintas számát.
– Hol vagy? kérdezte, én pedig megadtam neki a nevet,
amit kint a menetrenden láttam. Hogy kerültél oda? –
kérdezte, majd ezt mondta: – Maradj ott, érted megyek! Fél
órával később megérkezett autóval, és elhajtottunk a
nyaralóhoz. Útközben Zygintas megmagyarázta, hogy
Litvániának egy olyan részére keveredtem, amelyet orosz
anyanyelvűek laknak, akik nem értenek litvánul. A
késedelem miatt rövidebb ideig tartott a látogatásom a
nyaralóban, de megismerkedtem Zygintas családjával, és
épp idejében értem oda a kerti hússütésre, amit úszás
követett egy közeli folyóban.
Biruté is szerette volna, ha elmegyek hozzájuk, és velük
is eltöltők egy kis időt a családi nyaralójukban. Elvitt
bemutatni a nővérének, aki költő volt. Kávézás közben
elszavalta nekünk néhány versét, és utána együtt sétáltunk
egy tiszta, kék tó partján. Az ég felhőtlen volt, ragyogóan
sütött a nap, fénye szikrázott a víz színén, mint vízen úszó
naptörmelék. Ahogy telt a nap, Biruté megkért, hogy menjek
el vele a közelben egy helyre, ahonnan a naplementét szokta
nézni. Több hét után ez volt az első találkozásunk, és egyben
az utolsó is, mert önkéntesi szerződésem lejárt, és eljött a
hazautazás ideje. Biruté elmondta nekem, hogy mennyire
sokat jelentett neki a barátságunk, különösen a számára
gyakran nehéz időszakokban. Úgy érezte, sokat fejlődtem,
amióta ismer. Ezt én is tudtam, és egy ideje éreztem, hogy
nem csupán a mindennapjaim változtak meg azzal a
döntéssel, hogy Litvániába jövök és itt fogok élni; én magam
változtam meg, és valahogy megújultam. Ahogy csendben
ültünk egymás mellett és néztük a lehanyatló nyári napot, a
szívünk nem fájt, mert tudtuk, hogy bár az egyik kalandnak
vége, hamarosan egy másik veszi kezdetét.
 8

Szerelem

Soha nem könnyű búcsút mondani, különösen nem egy olyan

országnak, amely otthon lett távol az otthontól, mint ahogy
Litvánia az lett számomra az elmúlt egy év során. Meleg
júliusi nap volt, amikor utoljára mentem végig a sugárúton a
központ felé. Bent Liuda és a többi önkéntes az
osztályteremben gyülekezett az elbúcsúztatásomra. Liudától
kaptam egy illusztrált bőrkötésű naplót búcsúajándékként,
és azt mondta, reméli, új ötletekkel és jövendő kalandokkal
fogom megtölteni. Egy részem szomorú volt a távozás miatt,
de legbelül tudtam, hogy mindent elértem – személyesen és
szakmailag egyaránt –, amit itt el tudtam érni, és ideje
továbblépnem.
A repülőút hazafelé Londonba végtelennek érződött. Az
idő egy részét azzal töltöttem, hogy újra és újra elolvastam
az egy hete a szüleimtől kapott levelet. Nem sokkal azután,
hogy elutaztam Litvániába, apám hírét vette egy hatalmas,
új építésű kiadó háznak a környéken. Tulajdonképpen két
ház volt egybenyitva, hat hálószobával és két fürdőszobával.
Az ingatlan isteni adomány volt a családomnak, és nem
sokkal késeibb oda is költöztek. Erre az új címre kellett most
visszatérnem, és a levélben küldtek egy fényképet is a
házról, útmutatással, hogyan találok oda.
Egy ismerős arc, Rehan barátomé várt a repülőtéren.
Külföldi tartózkodásom alatt képeslapok révén végig
tartottuk a kapcsolatot, de így is öröm volt személyesen
találkozni vele ennyi idő után. Ahogy évekkel korábban,
Rehan most is idegenvezetőm szerepét játszotta a metró
labirintusában. Miközben egymás mellett ültünk a
metrókocsiban, türelmesen hallgatta kaunasi
élménybeszámolómat, és kérte, mutassam meg neki a látott
és megismert különféle helyekről és emberekről készített
fényképeimet. Kicsivel később gyorsan felállt, és szólt, hogy
közeledik a megállóm. Épp csak arra volt idő, hogy
összeszedjem a csomagjaimat, és megköszönjem neki, hogy
elkísért. Amint kiléptem a peronra és hátrafordultam, a
szerelvény elindult, körvonalai gyorsan eltűntek a következő
alagút sötétjében.
Kint az utca teljesen idegen volt számomra. Hosszú ideje
gyalogoltam már, mire rájöttem, hogy elakadtam: az út
neve, ahová megérkeztem, nem ugyanaz volt, mint ami a
szüleim levelében állt. Talán rossz felé fordultam valahol.
Idegesen kértem segítséget egy járókelőtől. – Menjen
egyenesen, és a következő sarkon jobbra – mondta. Ahogy
elhaladtam a helyes utcatábla mellett, hirtelen az jutott
eszembe, milyen különös, hogy meg kellett kérdeznem,
merre van az utca, ahol a saját családom lakik.
A család örült a viszontlátásnak, és sok boldog óra telt
azzal, hogy elmeséltük egymásnak, kivel mi történt a
távollétem alatt. Öcséim és húgaim közül többen is azt
mondták, akcentusom lett, ami talán nem meglepő, mivel
olyan hosszú ideig voltam külföldön, és ezalatt többet
beszéltem litvánul, mint angolul. Anyám körbe vitt a házban,
és megmutatta az új szobámat, ami a ház hátsó részében
volt, távol az úttól, és az összes szoba közül az volt a
legcsendesebb. Kicsi volt, főleg azután, amit Litvániában
megszoktam, de így is elfért benne az ágyon kívül egy asztal
székkel, és egy kis televízió. Tetszett a szobám újdonsága;
kézzelfoghatóan képviselte az érzést, hogy visszatérésem az
Egyesült Királyságba egy lépést jelent előre az életemben,
nem pedig visszalépést a múltba. Ez egy új kezdet volt.
Időbe telt, míg megszoktam új környezetemet. Amikor
egyedül laktam, valóban függetlennek éreztem magam, és
tetszett, hogy én magam uralom közvetlen környezetemet,
anélkül hogy meg kellene birkóznom más emberek zajával
vagy kiszámíthatatlanságával. Eleinte nehéz volt megszokni
a lépcsőn le-fel futkározó vagy egymással vitatkozó
testvéreim zaját. Anyám mindegyiknek szólt, hogy próbálják
tiszteletben tartani a csend iránti igényemet, és ők ezt tőlük
telhetőén meg is tették.
Külföldi tapasztalataim kétségkívül megváltoztattak.
Egyrészt rengeteget megtudtam önmagamról. Tisztábban
láttam, mint valaha, milyen hatással vannak „másságaim” a
mindennapi életemre, különösen a másokkal való
kommunikációmra. Végre megértettem, hogy a barátság egy
kényes, fokozatos folyamat, amit nem szabad siettetni vagy
azonnal megragadni, hanem engedni és ösztönözni kell,
hogy haladjon lassan a maga útján. Úgy képzeltem el, mint
egy pillangót, amely egyszerre szép és törékeny, és amelyik
ha egyszer elszáll, akkor már a levegőé lesz, és minden
kísérlet arra, hogy elkapjuk, csak elpusztítja. Visszaidéztem,
hogyan veszítettem el régebben az iskolában potenciális
barátokat azért, mert nem volt szociális ösztönöm, túl
erősen próbálkoztam, és teljes egészében rossz benyomást
keltettem ezzel.
Litvánia lehetővé tette számomra azt is, hogy bizonyos
távolságból szemléljem önmagamat, és megbékéljek a
„másságommal”, bebizonyítva magamnak, hogy ez nem
feltétlenül negatív. Mint külföldi, angolul tudtam tanítani
litván tanítványaimat, és beszélhettem nekik az életről
Nagy-Britanniában. Az, hogy nem vagyok olyan, mint
mindenki más, Kaunasban előnyt jelentett számomra, és
lehetőséget nyújtott arra, hogy segíteni tudjak másoknak.
Már rendelkeztem nagyon különféle jellegű
tapasztalatokból álló adatbázissal is, amelyre a jövőben
előforduló minden rendű és rangéi helyzetben
hagyatkozhattam. Erősítette meggyőződésemet, hogy képes
vagyok megbirkózni bármivel, amit csak hozhat az élet. A
jövő már nem olyan volt számomra, amitől félni kell. Otthon
az apró hálószobámban szabadabbnak éreztem magam, mint
bármikor azelőtt.
A szolgálati idő lejárta után hazatért önkéntesként némi
juttatás járt nekem, aminek folyósításához le kellett írnom
litvániai tapasztalataimat, és hogy mit tanultam az ott
eltöltött idő alatt. Visszaküldtem az összes nyomtatványt, és
vártam. Közben munkát találtam: környékbeli gyerekeket
korrepetáltam olvasásból, írásból és számtanból. Néhány
hónappal az első kérvényem után, 2000 elején végre
megkaptam a juttatást. A pénz pont elég volt egy
számítógépre: számomra egy álom vált ezzel valóra, a
családomban pedig ez volt az első számítógép. Amikor
megérkezett és kicsomagoltam, kellett egy kis idő, hogy
öcséim és apám segítségével összerakjam és beüzemeljem.
Ekkor tudtam először rácsatlakozni a világhálóra, és
örvendeztem a számomra ettől kezdve egyetlen
egérkattintással elérhető információk gazdagságán: online
lexikonok, szótárak, érdekességek, fejtörők szavakkal és
számokkal – mind ott voltak. Ahogy a fórumok és
társalgószobák is.
Az autizmus spektrumzavarban érintettek számára van
valami izgalmas és megnyugtató abban, hogy másokkal az
interneten keresztül kommunikálhatnak. Egyrészt mert a
társalgószobákban vagy e-mailekben történő beszélgetéshez
nem szükséges tudnod, hogyan kezdeményezz beszélgetést
vagy mikor mosolyogj, nem kell érteni és használni a
bonyolult testbeszédet, és a másik ember minden szavát
érteni lehet, mert minden le van írva. Az emotikonok
használata, mint amilyen a és a , a társalgószobákban
megkönnyítik annak a megértését is, hogyan érez a másik
ember, mivel ezt egyszerű, vizuális módszerrel mondja el
neked.
Társamat, Neilt, az interneten ismertem meg 2000
őszén. Számítógépes programok írásából él, így napi szinten
használja a számítógépet. Hozzám hasonlóan Neil is nagyon
gátlásos, és ő is úgy találta, hogy az internet segít új
embereket megismerni és barátságokat kötni. Szinte azonnal
naponta kezdtünk e-maileket váltani egymással: írtunk
mindenféléről, a kedvenc zeneszámunk címétől kezdve a
reményeinkig és a jövőnkről szőtt álmainkig. Rengeteg
közös volt bennünk, és nem kellett hozzá sok idő, hogy azt
javasolja, cseréljünk egymással fotót és telefonszámot. Neil
szép volt: magas, a haja sűrű, sötét, a szeme ragyogóan kék,
és amikor telefonon beszéltem vele, mindig roppant
türelmes és udvarias volt, és a legnagyobb örömmel vette,
hogy főleg ő beszélhet. Majdnem egykorú volt velem,
huszonnégy éves, Kentben élt és dolgozott, nem messze az
én londoni otthonomtól. Emlékszem, minél többet tudtam
meg róla, annál inkább azt gondoltam magamban:
találkoztam a lelki társammal.
A szerelem semmi máshoz nem fogható; nincs jó vagy
rossz módja annak, ahogy beleszeretünk valakibe, nincs
matematikai egyenlet a szerelemre és a tökéletes
kapcsolatra. Az érzelmeket, amelyeket nem tapasztaltam
meg az évek során a kamaszkori fellángolásom óta, hirtelen
és erősen megéreztem, hosszú és szűnni nem akaró
pillanatokra, olyan mélyen, hogy az már fájt. Képtelen
voltam nem folyamatosan Neilre gondolni, bármivel
foglalatoskodtam is, és ennek következtében még az evés és
az alvás is nehezemre esett. Mindazonáltal, amikor 2001
elején egy e-mailben megkérdezte, nem találkozhatnánk-e
személyesen, haboztam. És ha a találkozás rosszul sikerül?
És ha valami rosszat teszek vagy mondok? Egyáltalán, olyan
ember vagyok én, akit szeretni lehet? Nem tudtam.
Mielőtt válaszolhattam volna Neilnek, úgy döntöttem,
beszélnem kell a szüleimnek róla, ami annyit jelentett, hogy
szembesítenem kellett őket az igazsággal velem
kapcsolatban. A ház csendes volt aznap délután; öcséim és
húgaim mind a szabadban játszottak vagy fent voltak a
szobájukban, míg apám és anyám televíziót nézett a
nappaliban. Sokszor elpróbáltam fejben, mit akarok nekik
mondani, de amikor beléptem a szobába, hirtelen egy
pillanatra rosszukét fogott cl, és fogalmam sem volt, hogyan
fognak reagálni; nem szeretem a helyzeteket, amelyekben
bármi történhet, mert szédelegni kezdek tőlük, és hányinger
jön rám. Mivel szerettem volna, ha kizárólag rám figyelnek,
odamentem a televízióhoz, és kikapcsoltam. Apám
méltatlankodni kezdett, de anyám csak felnézett, és várta,
hogy megszólaljak. Ahogy kinyitottam a szám, hallottam a
saját hangomat – halk volt és elcsukló –, ami elmondta
nekik, hogy meleg vagyok, és megismerkedtem valakivel, aki
nagyon tetszik. Rövid ideig csend volt, egyikük sem mondott
semmit, csak néztek rám. Azután anyám azt mondta, hogy ez
nem probléma, és azt szeretné, ha boldog lennék. Apám
reakciója is pozitív volt, ő azt mondta, reméli, hogy találok
valakit, akit szeretni fogok és aki viszontszeret. Én is ezt
reméltem.
A következő héten beleegyeztem a találkozásba Neillel.
Hideg januári reggel volt, amikor kint vártam rá a ház előtt,
vastag kabátba burkolódzva, sapkában és kesztyűben.
Pontosan tíz óra előtt megállt az autójával, és kiszállt. Első
szavai hozzám, miközben kezet ráztunk, ezek voltak: – A
valóság jobb, mint a fotó. Elmosolyodtam, bár nem értettem,
mit akar ezzel mondani. Neil azt javasolta, menjünk el
autóval Kentbe a lakásába aznap, így beültem mellé, és
elindultunk. Különös utazás volt. Pár perc beszélgetés után
hallgatásba süppedt, és nem tudtam, hogyan kezdjek újra
beszélgetni, így hát csak ültem némán. Nagyon ideges
voltam, és azt gondoltam magamban, hogy nyilván nem
tetszem neki. Több mint egy órán át autóztunk, mire
megérkeztünk Neil lakásához Ashfordba, egy vásárvárosba
Kent közepén. Akkor történt, hogy az ülése háta mögé hajolt,
elővett onnan egy gyönyörű csokor virágot, és átnyújtotta
nekem. Tehát akkor mégis tetszettem neki.
Neil lakása egy újonnan épült, modern részen állt,
körülvéve több ugyanolyan kinézetű házzal és egy parkkal,
ahol volt egy kis tó, hinták és körhinták. Bent csíkos volt a
tapéta, piros volt a szőnyegpadló, és Neilnek volt egy Jay
nevű fekete-fehér macskája. Letérdeltem a macska mellé,
megsimogattam a fejét, és ő dorombolni kezdett. Neil bevitt
a nappaliba, leültünk a kanapé két szélére, és beszélgettünk.
Egy idő után megkérdezte, van-e kedvem zenét hallgatni.
Fokozatosan, öntudatlanul egyre közelebb húzódtunk
egymáshoz a kanapén, míg végül Neil átkarolt, és én a
vállára hajtott fejjel és behunyt szemmel hallgattam a
számokat. Nem sokkal ezután csókolóztunk. Ott és akkor
eldöntöttük, hogy a sors úgy akarja, mi ketten legyünk
együtt. Ez valami nagy dolog kezdetét jelentette.
Neil nem találta nehéznek, hogy elfogadjon olyannak,
amilyen vagyok. Őt is zaklatták az iskolában a társai, és
tudta, milyen különbözni a többiektől. Mivel ő maga is
otthonülő természetű volt, nem zavarta, hogy jobban
kedvelem az otthon csendjét és biztonságát a pubok és
klubok zűrzavaránál. És ami a legfontosabb, ő is – akárcsak
én – válaszút elé érkezett az életében, és nem tudta, hogyan
tovább. Az internetes megismerkedésünk lehetőséget
nyújtott, hogy kölcsönös meglepetésünkre és örömünkre
felfedezzük azt, ami mindkettőnk életéből hiányzott: a
szerelmet.
A következő hetekben naponta írtunk e-maileket
egymásnak, és rendszeresen beszéltünk telefonon. Amikor
csak tudott, Neil felautózott Londonba találkozni velem. Hat
hónappal első találkozásunk után és hosszas közös
megbeszéléseket követően, meghoztam a döntést, hogy
Kentbe költözöm Neilhez. Egy napon bementem a konyhába,
és tárgyilagosan annyit mondtam anyámnak: Elköltözöm. –
Szüleim örömmel fogadták a hírt, bár aggodalommal is:
hogy fogok tudni helytállni egy kapcsolatban, az azzal járó
összes hullámheggyel és hullámvölggyel és felelősséggel
együtt? Akkor csakis az számított, amiben abszolút biztos
voltam: hogy Neil nagyon fontos számomra, hogy soha senki
iránt nem éreztem azt, amit akkor iránta éreztem, hogy
nagyon szeretjük egymást, és együtt akarunk lenni.
Az első hónapok a Neilhez költözésem után nem mindig
voltak könnyűek. Egyetlen fizetésből élni azt jelentette, hogy
nagyon óvatosnak kellett lennünk a költekezéssel. Két és fél
évnek kellett eltelnie, mire először el tudtunk menni együtt
nyaralni. Napközben, mikor Neil Ramsgate környéki
irodájában dolgozott, én elvégeztem a házimunkát, és
esténként főztem. Ezenkívül írtam a környék minden
könyvtárának, hogy megkérdezzem, nincs-e náluk üresedés,
és amennyire tudtam, hozzájárultam a lakás
rezsiköltségeihez. Egyik reggel levél érkezett postán,
amelyben tájékoztattak, hogy interjúra hívtak egy könyvtár
irodájába, ahol kiválasztották, megrendelték és kirakás előtt
szétválogatták az új könyveket. Az interjú napján Neil
kölcsönadta nekem az egyik nyakkendőjét, sőt meg is
kötötte nekem, és írásbeli útmutatót adott, hogyan jutok el
busszal a levélben megadott címre. Bár eltévedtem a
különféle épületek között gyalogolva és a helyes címet
keresve, végül mégis sikerült odaérnem az interjúra a
személyzet egyik tagjának segítségével, aki elkísért a
megfelelő házszámig.
Háromfős bizottság interjúvolt. Amikor egyikük
megszólalt, észrevettem az akcentusát, és megkérdeztem
tőle, honnan származik. Amikor megmondta, hogy
Finnországból, egy olyan országból, amelyikről sokat
olvastam a könyvtárban gyerekkoromban, áradni kezdett
belőlem a szó mindarról, amit a szülőhazájáról tudtam, és
egy kicsit még finnül is beszéltem vele. Az interjú nem
tartott sokáig (amit én jó jelnek véltem), és izgatottan
léptem ki az épületből utána; végül is nem felejtettem cl
tartani a szemkontaktust, elegánsan fel voltam öltözve, és
végig barátságos voltam. Teljesen összetört, amikor pár nap
múlva felhívtak telefonon, hogy közöljék, nem engem
választottak az állásra. A következő hónapokban könyvtárak,
iskolák és középiskolák más állásaira részletes, kézzel írt
jelentkezéseim tucatjait utasították vissza vagy hagyták
válasz nélkül.
Sajnos a tapasztalatom mindennapos. Az Egyesült
Királyság Nemzeti Autista Társasága által 2001-ben készített
felmérés szerint a magasan funkcionáló autizmussal vagy
Asperger-szindrómával élők közül csak 12 százaléknak volt
teljes munkaidős állása. Ezzel szemben a más
fogyatékossággal élők 49 százalékának, a nem fogyatékosok
81 százalékának volt munka-viszonya 2003-ban az Egyesült
Királyság Statisztikai Hivatala szerint. Ennek az
aránytalanságnak több fontos oka van. Az autizmus
spektrumzavarral élők gyakran nehezen szereznek
értesülést munkalehetőségekről, és nehezen értik meg az
álláshirdetésekben gyakran megjelenő, félrevezető zsargont.
Az állásinterjúknál kommunikációs és társas érintkezési
készségekre van szükség, amelyek egy autista számára a
nehézségek egy sajátos területét jelentik. A Nemzeti Autista
Társaság foglalkoztatási információs oldala a hivatalos
interjú helyett igazságosabb alternatívaként inkább
próbaidőt javasol. Nehézséget jelenthet az interjún elhangzó
kérdések követése, és a válaszadás is ezekre. A nekem feltett
kérdések közül az interjúmon több is feltételezett
helyzetekre vonatkozott, amelyeket nehezemre esett
elképzelni, és így csak nagyon rövid válaszokat tudtam adni.
Sokkal jobb lenne, ha a kérdések inkább a tényleges múltbeli
tapasztalatokra összpontosítanának, amellyel az illető
megmutathatná, hogy mi az, amit már tud.
Az autizmus spektrumzavarban érintett emberek egy cég
vagy szervezet szempontjából nézve sok előnyös
tulajdonsággal rendelkeznek: megbízhatóság, őszinteség,
nagyfokú pontosság, odafigyelés a részletekre, valamint
különféle tények és adatok alapos ismerete. Az autistákat,
illetve aspergereseket alkalmazó vállalatok elősegítik a
másság elismerését alkalmazottaik körében, míg az autista
beosztottakkal dolgozó vezetők gyakran elismerik, hogy
megtanulnak az egész csapatukkal hatékonyabban
kommunikálni.
A pénzhiány nem volt leküzdhetetlen probléma
számunkra, főleg azért nem, mert Neil mindig próbált
bátorítani, segítőkész volt velem, megnyugtatott, amikor
csalódott vagy szomorú voltam, és gyengéden nógatott, hogy
nézzek konstruktívan a jövőbe.
2001 karácsonyán találkoztam először Neil szüleivel és
rokonaival. Nagyon ideges voltam, de Neil folyton
mondogatta, hogy nincs miért aggódnom. Autóval mentünk a
szülei házához, nem messze a miénktől; az ajtóban az
édesanyja fogadott, aki körbevezetett, és bemutatott a
család többi tagjának: Neil apjának, bátyjának, sógornőjének
és kis unokahúgának. Mindenki mosolygott, és én
nyugodtnak és boldognak éreztem magam. Volt egy bőséges
és finom ebéd, amit üdvözlőkártyák és ajándékok átadása
követett. Másnap Neil felautózott velem Londonba
meglátogatni az én családomat, és most rajtam volt a sor,
hogy bemutassam Neilt a szüleimnek, az öcséimnek és
húgaimnak, akik mind izgatottan várták a vele való
találkozást. Neilnek is és nekem is rengeteget jelentett a
mindkettőnk családja részéről tapasztalt támogatás.
A következő nyáron egy Herne Bay nevű, csendes kis
tengerparti városkába költöztünk, a történelmi Canterbury
közelébe. A költözés mindig komoly stresszel jár egy ember
életében, és ez rám is igaz volt. Az új házunkban töltött első
hetek nagyon felkavartak: az egész ház tele volt bútorral,
festékkel, dobozokkal, minden szanaszét, és alig volt
lehetőség megállni és megpihenni. Amikor Neil valami
gyakorlati dologgal foglalatoskodott, azzal segítettem neki,
hogy ennivalót és teát készítettem, és odavittem neki a
házból, ami kellett. Ez segített abban is, hogy
megfeledkezzek minden szorongásomról, amit éreztem, és
arra összpontosítsak, amit el tudok végezni, ahelyett, hogy
azon aggódnék, amit viszont nem. Izgalmas volt nézni az
átalakulást, ahogy a házból otthon lett.
Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy van egy szűk
körű baráti társaságom. E-mailen keresztül rendszeres vagy
rendszertelen kapcsolatot tudok fenntartani távol élő
barátaimmal, például Rehannal és Birutével. A közelmúltban
kötött barátságaim mind véletlenszerűen alakultak ki,
úgyszólván meglepetésül kapott, csodálatos ajándékként
értek. Például ma az egyik legjobb barátom (a neve Ian) Neil
egyik gyerekkori szomszédja volt. Egy napon, nem sokkal a
Herne Baybe költözésünk után, képeslapot kaptunk tőle,
amit Neil szülei továbbítottak. Ian és Neil tizenöt éve nem
látták egymást, ám amikor egyik este meghívtuk
magunkhoz, olyan volt, mintha soha nem is szakadtak volna
el egymástól. Hamarosan megtudtuk, hogy sok közös vonás
van bennem és Ianben, mint például a könyvek és a
történelem szeretete, és azóta is jó és közeli barátok
vagyunk.
Nagyszerű felfedezni, hogy képességeim közül többet
barátaim szolgálatába tudok állítani. Amikor nemrégiben
Ian feleségül vett egy román nőt, megkérdezte, tudnék-e
segíteni neki abban, hogy egy keveset elsajátítson újdonsült
felesége anyanyelvéből. Cserébe Ian elvisz magával golfozni
a hétvégéken. Nem vagyok nagyon jó játékos, bár a
puttolásom egész ügyes. Néha Ian megvakarja a fejét,
amikor hátrafelé lát sétálni a puttoló greenen a labdámtól a
lyukig. Ilyenkor én próbálom elkapni a talaj mozgását a
lábam alatt – ezáltal kialakul egy elképzelésem, hogyan fog a
labda mozogni, amikor megütöm a putteremmel. Nálam ez
működik.
Barátaim tisztában vannak az Asperger-szindrómámmal,
és amikor csak lehetséges, próbálnak gondoskodni róla,
hogy a társas érintkezés minden helyzetében jól érezzem
magam velük. Gyakran szerveznek összejöveteleket,
amelyeket én ugyanannyira élvezek, mint ők. Neil és egy
másik, szintén Ian nevű barátja minden évben szerveznek
egy kincsvadászatot a Mini Cooper autósok klubján
keresztül, és engem is hívnak, hogy tartsak velük. Minden
csapat kap egy listát rávezető segítséggel és kérdésekkel,
amelyekre a megoldást és a választ egy térképen megjelölt
különböző helyszínekre autózva találják meg. Például az
egyik rávezetés így szólhat: „Fiatal ló lakhelye”, amire a
választ akkor találják meg, amikor elhaladnak autóval „A
Csikó Háza” nevű pub mellett. lan vezet, Neil navigál, én
pedig segítek megkeresni és kitalálni a válaszokat a
kérdésekre. Jó érzés valami olyat csinálni, amit mindenki
más-más okból élvez.
Amikor barátainkhoz megyünk látogatóba, vacsora után
általában valamit játszani szoktunk, például kártyázunk
vagy műveltségi társasjátékot játszunk. Neil azt mondja,
illik nyerni hagyni a házigazdát, de én ezt nem értem, mert
ha egyszer tudod a választ egy kérdésre, akkor miért ne
mondanád meg?
Szeretem a kvízeket, és élvezettel nézek a televízióban
olyan műsorokat, mint a Legyen ön is milliomos! Általában a
legtöbb kérdésre tudom a választ, de vannak gyenge
pontjaim, mint a popzene és a szépirodalom. Kedvenc
kérdéseim közé tartoznak az évszámokkal („Melyik évben
rendezték először a sznúkervilágbajnokságot a Crucible
Színházban?” A válasz: 1977-ben) vagy a kronológiával
kapcsolatosak („Tegye időrendbe ezt a négy történelmi
eseményt!”).

Nem sokkal azután, hogy Herne Baybe költöztünk, Neillel

elhatároztuk, hogy közösen fogunk dolgozni egy ötletemen.
Oktató weboldalt akartam létrehozni, online tanfolyamokkal
nyelvtanulók számára. Mivel úgyis számítógépes munkát
végez, Neil lenne a felelős az összes technikai részletért, míg
én írnám a weboldal tartalmát és a tanfolyamokat. Némi
gondolkozás után a webhelynek az Optimnem nevet
választottam a Mnemoszünéből, a görög mitológiában a
szavak és nyelvek feltalálója nevéből. A tanulók minden
leckét e-mailben kapnak meg, a hozzájuk tartozó
hangklipekkel, amelyeket anyanyelvi beszélőkkel veszünk
fel, rengeteg írásbeli példával, és a feladatokkal a tanfolyam
egyes lépéseinek gyakorlására és áttekintésére. Az egyes
tanfolyamok készítése során azokra a tapasztalataimra
tudtam támaszkodni, amelyeket Litvániában tanárként,
majd Londonban korrepetitorként szereztem; ezek
segítettek összpontosítani a nyelvtanulásnak azokra a
részeire, amelyeket az emberek gyakran a legnehezebbeknek
tartanak. Szerettem volna olyan tananyagot írni, amely saját
személyes élményeimet tükrözi, mint az autizmus
spektrumzavarban érinteti tanulóét. Mindezen okok miatt
minden tanfolyam könnyen emészthető információblokkokra
van lebontva. A leckék kerülik az olyan szakzsargont, mint
„alanyeset” és „birtokos eset” vagy „igeragozás”, helyette
inkább egyszerű és érthető nyelven azt próbálják
megértetni, hogyan változnak a szavak, például a
mondatban elfoglalt helyüktől függően. A sok szöveges példa
használata azt is jelenti, hogy a tanulók a nyelvet működés
közben, sok különféle szituációban látják, és könnyebben
vissza tudnak emlékezni új szavakra, amikor azok vizuálisan
és kontextusban jelennek meg. A weboldal 2002
szeptemberében indult el, és sikeresnek bizonyult,
mindenféle korú tanulók ezrei használják a világ minden
pontján, és több millió megtekintést ért el. Az Optimnem
már negyedik éve működik, és jóváhagyott tagja az Egyesül
Királyság Országos Tanulói Hálózatának, egy államilag
finanszírozott portálnak, amely „átjárót kínál az oktatási
szempontból értékes tartalmakhoz az interneten”.
A weboldal sikere azt jelentette, hogy dolgoztam és pénzt
kerestem, ami büszkeséggel és izgalommal töltött el.
Megvolt az az előnye, hogy otthonról dolgozhattam, ami
egyértelműen jótétemény számomra a szorongás miatt, ami
elfog, ha nem tudom kontrollálni a környezetemet, és nem
érzem benne jól magam. Boldog vagyok, hogy szabadúszó
lehetek, bár persze nem könnyű út ez, és sokkal nehezebben
lehet vele anyagi függetlenségre szert tenni.
Neil is itthonról dolgozik most, csak heti egyszer kell
ingáznia a ramsgate-i irodája és a lakásunk között. Egy
átlagos hétköznap a számítógépem előtt ülök a
konyhaasztalnál a ház hátsó részében, csodálatos kilátással
a kertre, miközben Neil a dolgozószobává alakított egyik
hálószobában tevékenykedik fent az emeleten. Ha tanácsra
van szükségem a weboldallal kapcsolatban, csak pár lépést
kell tennem fel az emeletre, hogy megkeressem vele. Jó,
hogy ilyen sokat látjuk egymást, bár tudom, ez nem
működne minden kapcsolatban. Együtt ülünk le ebédelni, és
beszélgetünk a szendvics vagy leves mellett, amit én
készítek el. Neil örül, hogy időnként részt vehet az én
kényszeres napirendemben: például a napnak mindig
ugyanabban az órájában velem teázik. Munka után együtt
készítünk vacsorát a konyhában, ami lehetőség mindkettőnk
számára a kikapcsolódásra és arra, hogy más dolgokon
gondolkodjunk.

Mindig imádtam az állatokat, onnan, hogy gyerekkoromban

rajongtam a katicabogarakért, odáig, hogy mohón nézem a
televízióban a természetfilmeket. Azt hiszem, ennek egyik
oka, hogy az állatok gyakran türelmesebbek és elfogadóbbak
az embereknél. Miután Neilhez költöztem, sok időt töltöttem
a macskájával, Jayjel. Kicsivel kevesebb, mint kétéves volt,
és roppant tartózkodó: jobb szerette egész napját a
szabadban tölteni és a szomszéd kertekben csavarogni, és
morgott, ha Neil meg akarta simogatni vagy ölbe akarta
venni. Akkoriban Neil rendszeresen bejárt az irodájába, és
tíz vagy még több órán át mindennap távol volt otthonról,
ezért aztán érkezésemig Jay első és meghatározó éveit
nagyrészt magányosan töltötte. Meglepetést – és döbbenetet
– okozhatott akkor számára, hogy hirtelen egész nap
társasága akadt. Először megtartottam a kellő távolságot
tőle, mert tudtam, nincs hozzászokva, hogy rendszeresen
legyen körülötte valaki. Inkább megvártam, hogy
felébredjen benne a természetes kíváncsiság – és valóban,
kicsivel később odajött hozzám, amikor a nappaliban
üldögéltem, és megszagolta a lábamat és a kezemet, amit
felé nyújtottam, hogy dörgölje hozzá az orrát. Idővel Jay
kezdett egyre több időt tölteni bent a házban. Amikor bejött,
mindig letérdeltem, hogy az arcom egy vonalba kerüljön a
pofájával, lassan kinyújtottam a kezem a feje felé, és
megsimogattam, ugyanúgy, ahogy – mint megfigyeltem – ő
szokta simogatni a bundáját a hátán a nyelvével. Azután
dorombolt és álmosan pislogott, és én tudtam, hogy
elnyertem rokonszenvét.
Jay okos és érzékeny macska volt. Néha lefeküdtem a
padlóra a kedvéért, hogy a mellkasomra vagy a hasamra
telepedjen, és szundikáljon. Mielőtt leült, finoman
megnyomogatott a mancsával. Ez a macskáknál megszokott
viselkedés, úgy is nevezik, hogy dagasztás vagy gyúrás, és az
elégedettség jelének szokták tartani. Az oka nem tisztázott,
bár a mozdulat azt utánozza, ahogy a kiscicák a mancsukat
használják az anyatej termelődésének stimulálására anyjuk
emlőjéből. Mikor aztán Jay már rajtam ült, én behunytam a
szemem és lassabban vettem a levegőt, hogy azt gondolja, és
is elszundítottam. Ilyenkor megnyugodott, mert tudta, nem
fogok semmilyen hirtelen mozdulatot tenni, ellazult, és ott
maradt velem. Gyakran valamelyik vastag, szúrós pulóverem
volt rajtam, még meleg időben is, mert tudtam, Jay ezek
érintését jobban kedveli a sima trikókénál vagy más
ruhadarabokénál.
Minden rokonszenve mellett Jay továbbra is
távolságtartó és közönyös tudott lenni irántunk, különösen
Neil iránt, akit ez nagyon bántott. Felvetettem neki, hogy
Jaynek társaság kell, egy másik macska, amelyikkel
rendszeresen együtt lehet. Reméltem, hogy időközben
elsajátítja a szociális készségeket, és kevésbé lesz
megközelíthetetlen. Olvastuk a hirdetéseket a helyi
újságban, és találtunk egyet, amit egy olyan ember adott fel,
akinek a macskája nemrégiben egy alom kiscicát ellett.
Felhívtuk, és megbeszéltünk egy időpontot, hogy elmenjünk
megnézni őket. Amikor másnap megérkeztünk a házhoz, azt
mondták nekünk, hogy jó néhányat már eladtak, csak egy-
kettő maradt. Rámutattam az egyikre, egy pici, félénk,
fekete kiscicára, és azt mondták, az iránt senki nem
érdeklődött, mert teljesen fekete. Azonnal megállapodtunk,
hogy hazavisszük magunkkal. A Moomin nevet adtuk neki.
Nem meglepő módon Jay eleinte bizalmatlan volt új
kishúgával szemben, és fújt és morgott rá minden adandó
alkalommal. Idővel azonban felhagyott ezzel, és legalábbis
elviselte a jelenlétét. Még biztatóbb volt az egész
viselkedésében beállt fokozatos, ám egyértelmű változás:
sokkal ragaszkodóbb lett, készségesen tűrte, hogy felvegyék
és ölben tartsák, és sokkal jobb lett a kedélye, hosszan és
hangosan dorombolt, és önfeledten játszott Moominnal és
velünk. Csodálatos, berregő hangot hallatott, amikor csak
meglátott minket, mire én leguggoltam hozzá, és
odadörgöltem az arcom a bundájához.
Jay ötödik születésnapját 2004 nyarán azzal ünnepeltük
meg, hogy többet adtunk neki aznap enni, és játékokat is
kapott ajándékba. De mintha a szokásosnál kevésbé lett
volna jó az étvágya, amiről azt gondoltuk, talán a nagy
melegnek tulajdonítható. Gyakran ült vagy feküdt valami
alatt: ágy vagy asztal, vagy a fürdőszobai törülközőtartó
alatt. Nagyon jól értettem a viselkedését, hiszen
gyerekkoromban én is bemásztam az ágyam vagy egy asztal
alá, mert ez segített megnyugodni és biztonságban érezni
magam. De aztán Jay egyre gyakrabban viselkedett így, és
közben lassan eltávolodott tőlünk. Azután jöttek a
rosszullétek. Többször egymás után hányt, de csak folyadék
jött fel a gyomrából. Először ez csak zavaró volt, ám ahogy
folytatódott, elkezdtünk aggódni érte. Ekkora már fogyni is
kezdett, és egyre lassabban sétálgatott a házban. Neil elvitte
az állatorvoshoz, aki benntartotta kivizsgálásra és
megfigyelésre. Hamarosan megtudtuk, hogy vesefertőzést
kapott, ami az ilyen fiatal macskáknál ritka, és hogy néhány
napig bent kell maradnia kezelésre. Mindennap
betelefonáltunk érdeklődni, és azt mondták, hogy stabil az
állapota. Majd egy héttel azután, hogy bevittük, kaptunk egy
hívást, és szóltak, hogy Jay nem reagál a kezelésre, és talán
jó lenne, ha mindketten bemennénk meglátogatni.
Azonnal odamentünk autóval. A recepcióról egy nő
végigvezetett minket egy szűk folyosón egy csendes, szürke
helyiségig az épület hátsó részében, majd azt mondta,
magunkra hagy minket pár percre, és eltűnt. Azt hiszem,
még abban a pillanatban sem fogtam fel, mennyire súlyos a
helyzet. Ahogy Neillel némán álltunk a szoba közepén,
megláttam őt. Jay mozdulatlanul feküdt egy fehér matracon,
műanyag csövekkel körülvéve, és gyengén, ütemesen
morgott. Tétován kinyújtottam felé a kezem és
megsimogattam; a bundája zsíros tapintású volt, alatta a
teste sovány és csontos. Hirtelen, mint ahogy egy addig
láthatatlan hullám csapódik a sziklának, olyan érzelmek
törtek rám, amelyek túlságosan erősek voltak ahhoz, hogy
magamban tudjam tartani őket; az arcom nedves lett, és
tudtam, hogy sírok. Neil odajött, rámeredt Jayre, majd ő is
halkan sírdogálni kezdett. Bejött egy ápolónő, és azt mondta,
megtettek mindent, amit csak lehetett, de Jay állapota ritka
és nagyon súlyos. Hazamentünk az autóval, és megint
sírtunk egymás vállán. Másnap Neilt felhívták telefonon, és
elmondták neki, hogy Jay elpusztult. A következő napokban
még sok könnyünk hullott, és nem akart szűnni a sokkos
élmény a mélységesen szeretett társ hirtelen és váratlan
elvesztése miatt. Elhamvasztották, és a hamvait eltemettük
a kertben. Egy kőlapot állítottunk az emlékére, ez áll rajta:
„Jay, 1999-2004. Szívünkben örökké velünk maradsz”.

Minden kapcsolatban vannak nehézségek, és ez különösen

igaz akkor, amikor az egyik vagy mindkét fél az autizmus
spektrumzavarral élők közé tartozik. Ezzel együtt azt
gondolom, egy kapcsolat sikerének nem az a kulcsa, hogy a
felek összeillők legyenek, hanem hogy szeressék egymást.
Ha szeretsz valakit, gyakorlatilag minden lehetséges.
Adódnak látszólag triviális helyzetek otthon, mint
például ha valaki véletlenül leejt egy kanalat mosogatás
közben, amitől én leblokkolok, egy időre abba kell hagynom,
amit csinálok, és meg kell nyugodjak, mielőtt folytatni
tudnám. Még a környezetem feletti egészen csekély mértékű,
ám váratlan kontroli-vesztés is lesújtó számomra,
különösen, ha a megszokott napirendem valamelyik pontját
felborítja. Neil megtanulta, hogy ne avatkozzon közbe,
hanem várja meg, amíg elmúlik, amihez általában nem kell
sok idő, és a türelme rengeteget segít. Támogatásának és
megértésének köszönhetően ezek a leblokkolások már egyre
kevésbé gyakoriak nálam.
Más helyzetek nagyfokú szorongást váltanak ki belőlem,
példának okáért, ha előzetes értesítés nélkül betoppan
hozzánk egy szomszéd vagy barát. Bár örülök, hogy látom,
mégis feszültnek érzem magam és felkavar, mert azt jelenti,
meg kell változtatnom az időbeosztásomat, amit aznapra
fejben már kialakítottam, és irritál, ha módosítanom kell a
terveimet. Ilyenkor ismét csak Neil nyugtat meg, és ő segít
abban, hogy higgadt maradjak.
A társas érintkezés helyzetei komoly problémát
jelenthetnek számomra. Ha étteremben eszünk, jobban
szeretek a sarokban vagy a fal mellett álló asztalok
egyikéhez leülni, hogy ne legyek más vendégekkel körülvéve.
Egyszer a környékünk egyik éttermében tett látogatásunk
alatt vidáman beszélgettünk és ettünk, amikor váratlanul
cigarettafüst szaga csapta meg az orromat. Nem láttam,
honnan jön, nem számítottam rá előre, és erősen szorongani
kezdtem. Neil mindig észreveszi, amikor ez előfordul, mivel
már sokszor tapasztalt ilyet: megszakítom a
szemkontaktust, és egy szótagos válaszokat adok. Nem
maradt más lehetőség, mint mihamarabb befejezni az evést
és távozni. Szerencsés vagyok, hogy mindketten szeretünk
sok időt együtt tölteni otthon, és nem érezzük különösebben
szükségét annak, hogy eljárjunk. Amikor mégis kimozdulunk
otthonról, akkor általában moziba vagy egy csendes
étterembe megyünk.
Néha nehezemre esik feldolgozni a hallottakat, és a
beszélgetés problémás lehet köztünk. Neil mond valamit
nekem, amire bólintok vagy azt mondom „igen”, vagy
„rendben”, ám azután rájövök, hogy nem értettem, mit
mondott. Számára nagyon bosszantó tud lenni, amikor egy
jó ideje valami fontosat magyaráz vagy mesél nekem, majd
rá kell döbbennie, hogy nem fogtam fel, amit mondott. A baj
az, hogy észre sem veszem, amikor nem hallom meg, amit
mond; nagyon gyakran minden mondatból csak töredékeket
hallok, ezeket az agyam automatikusan összeállítja és
értelmezni próbálja. Csakhogy ha kulcsszavak kimaradnak,
sokszor nem értem meg a valódi tartalmát annak, amit a
másik mond. A bólogatás és az „igen” és hasonló szavak
ismételgetése idővel a másokkal folytatott normál ritmusú
kommunikáció fenntartásának egy módjává fejlődött,
anélkül hogy a másik kénytelen legyen szünetet tartani és
folyamatosan elismételni a mondandóját. Bár ez a taktika
legtöbbször működik nálam, megtanultam, hogy ez egy
kapcsolaton belül nem alkalmazható. Neillel inkább
megtanultuk, hogy kitartónak kell lenni, amikor egymás
közt beszélgetünk: miközben beszél hozzám, én minden
figyelmemmel rá összpontosítok, és jelzem, ha egy vagy több
szót meg kell ismételnie. Ezzel a módszerrel mindketten
biztosak lehetünk benne, hogy a másik tökéletesen ért
minket.
Kamaszkoromban utáltam borotválkozni. A borotvapenge
dörzsölte az arcomat, és sokszor megvágtam magam,
miközben azon küzdöttem, hogy egyik kezemben szilárdan
fogjam a borotvát, miközben a másik kezemmel a fejemet
tartom mozdulatlanul. Gyakran több mint egy órán át
tartott, mire befejeztem a borotválkozást, amit követően a
bőröm kipirult és viszketett. Annyira kellemetlen volt, hogy
olyan rendszertelenül borotválkoztam, amennyire csak
lehetett, néha hónapokon át kihagytam; végül aztán a
szakállam – amivé a borosták fejlődtek – már úgy feszítette
és irritálta a bőrömet, hogy kénytelen voltam
megborotválkozni. A végén körülbelül havonta kétszer
borotválkoztam, gyakran idegesítve az öcséimet és húgaimat
azzal, hogy nagyon sokáig időztem a fürdőszobában.
Mostanában Neil minden héten megborotvál egy
villanyborotvával, ami rövidre vágja a borostát, és nem okoz
fájdalmat.
Bizonyos fizikai ingerekre túlságosan érzékeny vagyok,
ami kihatással van arra, ahogy Neillel kinyilvánítjuk egymás
iránti érzelmeinket és az intimitást. Például a finom érintést
– mondjuk, ha egy ujj végigsimít a karomon –
kellemetlennek találom, és meg kellett magyaráznom
Neilnek, miért feszengek, mikor ő egyszerűen csak az
irántam való szeretetét akarja ezzel kimutatni. Szerencsére
nem okoz problémát számomra a másik kezét fogni, és nem
zavar, ha Neil gyengéden átkarolja a váltamat.
A Neillel töltött évek során rengeteget tanultam tőle, és
az iránta érzett szerelmem és együttélésünk élményéből. A
szerelem egyértelműen megváltoztatott, nyitottabbá tett
mások iránt, és már sokkal jobban odafigyelek az engem
körülvevő világra. Megerősítette bennem azt is, hogy
hinnem kell magamban, hinnem kell abban, hogy képes
vagyok felnőni és napról napra fejlődni. Neil része a
világomnak, része annak, amitől én „én” vagyok, és egy
pillanatra sem tudom elképzelni az életemet nélküle.
 9

Nyelvtehetség

Mindig csodálattal adóztam a nyelvek iránt, és most, hogy

már berendezkedtem új otthonomban és létrehoztam a
weboldalt, valóban több időt tudtam tölteni a velük való
foglalkozással. Az első nyelv, amit a litván után
megtanultam, a spanyol volt. Érdeklődésemet iránta egy
beszélgetés keltette fel Neil édesanyjával, aki régebbi családi
nyaralásaikról mesélt Spanyolország különböző vidékein, és
megemlítette, hogy sok éve tanulja már a nyelvet.
Megkérdeztem, van-e spanyol nyelvkönyve, amit kölcsön
tudna nekem adni, és ő talált egy régi kötetet, amit
('hihettem. A következő héten Neillel ismét meglátogattuk a
szüleit, és én visszavittem az édesanyjának a könyvet.
Amikor lazán elkezdtem vele spanyolul társalogni, nem
akart hinni a fülének.
Hasonló módszert alkalmaztam a román nyelv
tanulásánál is, amit akkor kezdtem el, mikor lan barátom
tőlem kért tanácsot a nyelvtanuláshoz, hogy kommunikálni
tudjon újdonsült feleségével. Olvasmányaimat Saint-Exupéry
klasszikus regénye, A kis herceg román nyelvű online
kiadásával (Micul Print) egészítettem ki.
Legújabb nyelvtanulási projektem a walesi, ami egy
gyönyörű és különleges nyelv. Először egy Neillel közös
vakációnk során hallottam a kis észak-walesi városkában,
Blaenau Ffestiniog-ban, Snowdonia hegyei között. Az
arrafelé élők közül soknak walesi az anyanyelve
(összességében Walesben öt emberből egy beszél walesi
nyelven), és ahová ellátogattunk, az embereket több helyütt
is kizárólag ezen a nyelven halottam beszélni.
A walesi nyelvnek sok olyan jellegzetessége van, ami
egyedivé teszi az általam ismert nyelvek között. Bizonyos
mássalhangzókkal kezdődő szavak időnként megváltoztatják
első hangzójukat, attól függően, hogyan használják a szót
egy mondatban. Például a cég (száj) szóból dy geg (szád),^y
ngheg (szám) és ei cheg (szája) lesz. A szórend a walesi
nyelvben szintén szokatlan, mivel a mondatban az ige áll
legelöl: Aeth Neil i Aberystwyth (Neil Aberystwythbe ment,
szó szerint: „ment Neil Aberystwythbe”). A walesi nyelv
tanulása során a legnehezebbnek egyes hangok kiejtését
találom, mint amilyen az ll, ami olyan, mintha az ember a
nyelvét az l kiejtésének pozíciójába helyezné, majd
megpróbálná az sz hangot kiejteni.
A walesi nyelv tanulásához értékes forrást jelent
számomra az S4C walesi nyelvű tévécsatorna, amit tudok
fogni a műholdas antennámmal. A programok változatosak
és érdekesek, a Pobol y Cwm (Völgylakók) című
szappanoperától a newyddion (híradó) műsorokig. Kiváló
módszernek bizonyul a szövegértés és a kiejtés
gyakorlásához.

Esztétikailag viszonyulok a nyelvekhez bizonyos szavak és

szókapcsolatok különösen szépek és kellemesek számomra.
Előfordul, hogy újra és újra elolvasok egy mondatot egy
könyvben csak amiatt, ahogy a benne levő szavaktól érzem
magam. Kedvenc szófajom a főnév, mert a főneveket tudom
a legkönnyebben elképzelni.
Számos olyan segédeszköz van, amelyeket a nyelvtanulás
kezdetén nélkülözhetetlennek tartok. Az első egy megfelelő
méretű szótár. Szükségem van az adott nyelven változatos
szövegekre, mint gyerekkönyvekre, elbeszélésekre és
újságcikkekre, mert szeretem a szavakat egész mondatokon
belül megtanulni, hogy segítsenek ráéreznem a nyelv
működésére. Kiváló vizuális memóriám van, és amikor
elolvasok egy írott szót, kifejezést vagy mondatot,
behunyom a szemem, fejben magam előtt látom, és
tökéletesen vissza tudok rá emlékezni. A memóriám sokkal
gyengébb, ha csak hallom a szót vagy a kifejezést, de nem
látom. Az anyanyelvi beszélőkkel való társalgás segít
javítani a kiejtésen, hanglejtésen és megértésen. Nem bánt,
ha hibázom, de miután valaki kijavít, erősen próbálkozom,
hogy ne ismételjem meg a hibát.
Minden egyes nyelv lépcsőfokként működhet egy másik
felé. Minél több nyelven tud valaki, annál könnyebb lesz
megtanulnia egy újabb nyelvet. Ez azért van, mert a nyelvek
valahogy olyanok, mint az emberek: rokon nyelvek
„családjaiba” tartoznak, amelynek tagjai bizonyos
tulajdonságokban hasonlítanak egymásra. A nyelvek hatnak
is egymásra, és kölcsönöznek is egymástól. Még nem
kezdtem el románul tanulni, amikor már tökéletesen
értettem ezt a mondatot: Unde este un creion galben? (Hol
egy sárga ceruza?), mivel hasonlít a spanyolra: dónde está
(hol van?), a franciára: un ernyőn (egy ceruza) és a németre:
gelb (sárga).
Az egyes nyelveken belül a szavak között is vannak olyan
összefüggések, amelyek minden nyelvben egyediek. Az ilyen
összefüggéseket nagyon könnyen észreveszem. Például az
izlandiban van hord (asztal) és borda (enni), a franciában
van jour (nap) és Journal (napilap), és a németben van Hand
(kéz) és Handel (kereskedelem vagy üzlet).
Az összetett szavak tanulása segíthet a szókincs
gyarapításában, és hasznos példákkal szolgál a nyelv
nyelvtanára vonatkozóan. Németül a szókincs például
Wortschatz, ötvözve a Wort (szó) és Scahtz (kincs) szavakat.
A finnben olyan összetételeket lehet alkotni, amelyek más
nyelvekben sok külön szóval fejezhetők csak ki. Például
ebben a mondatban: Han öli talossanikin („ő is a házamban
volt”), az utolsó szó, a talossanikin négy külön tagból áll: lah
(ház) + -ssa (-bán) + -ni (birtokos rag) és -km (is).
 A nyelveknek vannak olyan aspektusai, amelyeket
nehezebbeknek találok másoknál. Az elvont fogalmakat jelző
szavakat sokkal nehezebben értem, és mindegyikhez társul
egy kép a fejemben, elősegítve a jelentés értelmezését.
Például az összetettség szóról egy copf vagy hajfonat jut
eszembe – sok külön fürt összefonva egy összetett egészé.
Amikor azt olvasom vagy hallom, hogy valami összetett, azt
olyannak képzelem el, aminek sok különböző része van,
amelyeket össze kell kötni, hogy eljussunk a válaszhoz.
Hasonlóan a diadal szó egy nagy aranykupa képeként jelenik
meg a képzeletemben, egy olyan kupáéban, mint amilyet a
nagy sportversenyeken lehet elnyerni. Ha egy politikus
„választási diadaláról” hallok, elképzelem a kupát a feje fölé
emelő politikust, mint egy futballkupadöntő győztesének
csapatkapitányát. A törékeny szóról az üveg jut eszembe: egy
„törékeny békét” úgy képzelek el, mint egy üveggalambot. A
kép segít értelmezni, hogy a béke bármelyik pillanatban
összetörhet.
Bizonyos mondatszerkezetek elemzése különösen nehéz
lehet számomra, mint például: „Nem tapasztalatlan ezen a
területen”, ahol két negatív (a nem és a fosztóképző)
érvénytelenítik egymást. Sokkal jobb, ha valaki egyszerűen
azt mondja: „Tapasztalt ezen a területen.” Egy másik példa,
amikor egy kérdés azzal kezdődik, hogy „nem...?”, mint
„Nem gondolod, hogy mennünk kéne?” vagy „Nem kérsz
fagylaltot?”. Ilyenkor nagyon össze tudok zavarodni, és
megfájdul a fejem, mert a kérdező nem fejezi ki érthetően,
hogy azt akarja kérdezni „Kérsz fagylaltot?”, vagy azt, hogy
„Igaz, hogy nem kérsz fagylaltot?”. Mindkét kérdésre
igennel lehet felelni, és nem szeretem, amikor egy szónak
két egymástól teljesen eltérő jelentése van.
Gyerekként különösen zavarba ejtőnek találtam a képes
beszédet. Valakit úgy jellemezni, hogy „el van havazva”,
nagyon furcsa volt számomra, mert azt gondoltam, ha
egyszer esik a hó, hát nem mindenki el van havazva? Egy
másik közkeletű kifejezés, ami fejtörést okozott, amikor a
szüleim azzal magyarázták valamelyik öcsém rossz
hangulatát, hogy „biztos bal lábbal kelt fel”. – Akkor miért
nem a jobb oldalon lépett le az ágyról? tettem fel a kérdést.
Tudósok az utóbbi időben egyre többet tanulmányozzák a
nyelv szinesztéziás megtapasztalását, ami az én esetemben
is történik, hogy többet tudjanak meg a jelenségről és
eredetéről. Vilayanur Ramachandran professzor a kaliforniai
San Diego Agykutató Intézetében több mint egy évtizede
kutatja a szinesztéziát, és úgy véli, a szinesztéziás élmények
és a költők és írók nyelvi kreativitásának neurológiai alapja
között kapcsolat lehet. Egy tanulmány szerint a jelenség
hétszer gyakrabban fordul elő kreatív emberek között, mint
az átlagnépességben.
Konkrétan Ramachandran professzor rámutat arra,
milyen könnyedén találnak ki és használnak írók
metaforákat – olyan nyelvi fordulatot, amellyel két,
látszólag össze nem függő dolgot hasonlítanak egymáshoz –,
és ezt a látszólag össze nem függő entitások egymáshoz
kapcsolásához hasonlítja, mint amilyen a szinesztéziában a
színek és a szavak vagy az alakzatok és a számok
összekapcsolása.
Egyes tudósok szerint a magasabb szintű fogalmak
(beleértve a számokat és a nyelvet) az agy bizonyos
régióiban vannak rögzítve, és a szinesztéziát talán az adott
régiók közötti túlzott kommunikáció okozza. Az ilyen
„áramkör-összegabalyodások” vezethetnek akár
szinesztéziához, akár hajlamhoz a látszólag egymástól
független képzetek összekötésére.
Például William Shakespeare gyakran használt
metaforákat, amelyek közül sok szinesztéziás, az érzékek
összekapcsolásához van köze. Például a Hamlet-ben
Shakespeare azt mondatja a Francisco nevű szereplővel,
hogy „kemény hideg”{5} van kombinálja a tapintásérzetet a
hőmérséklettel. Egy másik színművében, A vihar-ban
Shakespeare tovább megy a pusztán az érzékeket magukban
f oglaló metaforáknál, és konkrét élményeket kapcsol össze
elvontabb gondolatokkal. Abban a kifejezésben, hogy „a víz
felől zene kúszott felém”{6}, összekapcsolja az absztrakt
zenét egy kúszó mozgással. Az olvasó el tudja képzelni a
zenét – valamit, amiről alapjában véve nehéz belső képet
alkotni – úgy, mint egy mozgást végző állatot.
De nem csak a nagyon kreatív emberek azok, akik ilyen
összekapcsolásokat végeznek. Mindenki szokott ilyeneket
alkotni; kisebb vagy nagyobb mértékben mindannyian
támaszkodunk a szinesztéziára. George Lakoff nyelvész és
Mark Johnson filozófus Metaphors We Live By című közös
könyvükben azt állítják, hogy a metaforák nem tetszőleges
szerkezetek, hanem sajátos mintákat követnek, amelyek
viszont a gondolkodást strukturálják. Példaként olyan
kifejezéseket említenek, amelyek jelzik ezt az
összekapcsolást: „boldog” = „fel”, míg „szomorú” = „le”. Fel
vagyok dobva, felemelő élményben volt részem. Magam alatt
vagyok, le vagyok törve. Vagy a „több” = „fel” és
„kevesebb’^ „le”. Felemelték tavaly a fizetésemet. A hibák
százalékaránya lecsökkent. Lakoff és Johnson azt állítják,
hogy sok ezek közül a minták közül a mindennapi fizikai
tapasztalatainkból ered; például a „szomorú” = „lent” azzal
az ernyedt testtartással függhet össze, amit egy szomorú
ember vesz fel. Hasonlóan a „több” = „fel” abból a tényből
származhat, hogy amikor hozzáadunk még egy tárgyat egy
halomhoz, akkor annak a szintje emelkedik.
Más nyelvészek azt ügyelték meg, hogy sok szó egyes
olyan strukturális jellemzői, amelyeknek alapjában nincs
funkciójuk, jelentős hatást gyakorolnak az olvasóra, illetve
hallgatóra: ilyenek például a szókezdő fonémák csoportjai.
Nézzük meg az angolban a szókezdő sl- fonémakapcsolat
példáit: slack, slouch, sludge, slime, slosh, sloppy, slug, slut,
slang, sly, slow, sloth, sleepy, slipshod, slovenly, slum,
slobber, slur, slog... (lanyha, lomha, iszap, nyálka, pofon,
latyakos, naplopó, lotyó, szleng, sunyi, lassú, tunya, álmos,
hanyag, slampos, nyomornegyed, nyáladzás, gyalázat,
gürcölés), ahol minden egyes szónak negatív jelentése van,
és van néhány olyan is közöttük, amelyik kimondottan
pejoratív értelmű.
Az elmélet, hogy bizonyos típusú hangok egyes
tárgyakhoz „jobban illenek” más hangoknál, az ókori
görögökig nyúlik vissza. Ennek egy nyilvánvaló példája az
onomatopoeia, azaz a hangutánzó mondatszavak, amelyek
hangzása ugyanolyan, mint a leírt jelenségé (sistereg,
durran, csattan stb.). Kutatók egy, az 1960-as években
végzett kísérlet során mesterséges szavakat alkottak olyan
meghatározott betűkből és kombinációikból, amelyekről
feltételezték, hogy negatív vagy pozitív érzéseket váltanak
ki. Az alanyoktól azt kérték, hogy a kitalált szavakat
meghallgatva kapcsoljanak kellemes vagy kellemetlen
érzéseket kifejező angol szavakat a két kitalált szó közül az
egyikhez vagy a másikhoz. Az összeillő párosítások sokkal
gyakoribbak voltak annál, ami a véletlenszerű párosítások
esetében várható.

Ez a gyakorlatilag mindenkiben meglevő látens szinesztézia

látható egy kísérletben, amelyet eredetileg az 1920-as
években folytattak le, a vizuális minták és a szavak
hangszerkezete közötti összekapcsolás vizsgálatára. A
kutató, Wolfgang Köhler, egy német származású amerikai
pszichológus, két tetszőleges vizuális alakzatot használt. Az
egyik sima volt és kerek, míg a másik éles és szögletes, és
kitalált rájuk két szót: takete és maluma. Az alanyokat arra
kérték, mondják meg, a két alakzat közül melyik a takete, és
melyik a maluma. A túlnyomó többség a maluma szót
választotta a kerekded alakzatra, és a takete szót a
szögletesre. A közelmúltban Ramachandran professzor
kutatócsoportja megismételte ezt a kísérletet a bouba és a
kiki kitalált szavakkal. A megkérdezettek kilencvenöt
százaléka gondolta úgy, hogy a kerek alakzat a bouba és a
hegyes a kiki. Ramachandran szerint ennek az az oka, hogy a
kiki ábrában a vonalak vizuális irányának éles és hegyes
változásai utánozzák a szó hangzásának fonémikus görbéit
és a nyelv éles inflexióját a szájpadláson.
Ramachandran véleménye szerint ez a szinesztéziás
kapcsolat a hallás és a látás érzékelése között fontos első
lépést jelentett az ősember számára a szavak alkotása felé.
Ezen elmélet szerint őseink olyan hangokat használva
kezdtek el beszélni, amelyek felidézték a leírni kívánt
tárgyat. Arra is rámutat, hogy ajkunk és nyelvünk mozgásai
szinesztéziás módon kapcsolódnak a tárgyakhoz és
eseményekhez, amelyekre utalnak. Példaképpen azok a
szavak, amelyek valami kicsire utalnak, gyakran
tartalmazzák a szinesztéziásan kicsi i hangot az ajkak és az
artikulációs csatorna beszűkülésével: little, teeny, petite
(kicsi, pici, mini), míg éppen ennek az ellenkezője érvényes
a valami nagyot és hatalmast kifejező szavakra. Ha az
elmélet helytálló, akkor a nyelv a szinesztéziás
kapcsolódások széles skálájából alakult ki az emberi agyban.

Egy érdekes téma, amelyet a nyelvészek kezdenek vizsgálni,

hogy vajon a nyelvekhez kapcsolódó képességeim
kiterjednek-e a nyelvek más formáira is, mint amilyen a
jelnyelv. 2005-ben részt vettem egy Gary Morgan által
folytatott kísérletben a londoni City University nyelv- és
kommunikációtudományi tanszékén. Dr. Morgan a brit
jelnyelvet (BSL), az Egyesült Királyságban élő körülbelül 70
000 hallássérült első vagy leginkább preferált nyelvét
kutatja. Sok ezer halló ember is használja ezt a brit
jelnyelvet, amely a jelentés továbbítására a kezeket, testet,
arcot és fejet használó, vizuális és térbeli nyelv. A kísérlet
célja az volt, hogy megnézzék, ugyanolyan gyorsan
megtanulom-e a jelelést, mint az írott vagy beszélt szavakat.
Egy jelelő ült velem szemben egy asztalnál, és összesen
hatvannyolc különféle jelet mutatott. Mindegyik után
mutattak egy lapot négy képpel, és megkértek, mutassam
meg, melyiket írja le legjobban az előbb látott jel. A szavak
különféle jelentésűek voltak, a viszonylag egyszerűtől, mint
a „kalap” a nehezebb, olyan fogalmakra utaló jelekig, mint
az „étterem” és a „mezőgazdaság”. A jelek kétharmadát
helyesen tudtam azonosítani a mutatott választási
lehetőségekből, amiből azt a következtetést vonták le, hogy
„nagyon jó adottságokat” mutatok a jelnyelv területén. A
kutatók most azt tervezik, hogy egy jelelő magánórák
keretében megtanít a brit jelnyelvre, és össze fogják
hasonlítani a jelnyelv és a többi általam ismert nyelv
elsajátításának módját.
Az eszperantó egy egészen más típusú nyelv. Az
eszperantó szót sok évvel ezelőtt egy könyvtári könyvben
olvastam először, de csak az első számítógépem beszerzése
után tudtam meg többet róla. Elsősorban az vonzott ebben a
nyelvben, hogy szókészletében különféle, főként európai
nyelvek szavai vegyülnek, míg nyelvtana állandó és logikus.
Nagyon gyorsan esperan-ligis (megtanultam eszperantóul)
különféle online szövegek és a világ különböző pontjain élő
eszperantistákkal való levelezés alapján.
Az eszperantó nyelvet (maga a szó az jelenti,
„reménykedő”) dr. Ludovic Lazarus Zamenhof alakította ki,
a ma Lengyelországhoz tartozó Bialystokból származó
szemészorvos. 1887-ben hozta először nyilvánosságra a
nyelvét, és az első eszperantista kongresszust 1905-ben
tartották Franciaországban. Zamenhof célja egy könnyen
megtanulható, univerzális második nyelv megteremtése volt,
a nemzetközi szintű megértés előmozdítására. A világszerte
ma az eszperantót beszélők számát 100 000 és 1 millió
közöttire becsülik.
Az eszperantó nyelvtanának több érdekes jellemzője van.
Az első, hogy a szófajoknak saját szuffixumuk van: minden
főnév -o hangra végződik, minden melléknév -a hangra, a
határozószók -e, a főnévi igenevek -i hangra. Például a
rapido szó úgy fordítható, hogy „sebesség”, a rapida mint
„gyors”, a rapidé mint „gyorsan”, és a rapidi úgy, hogy
„sietni”.
Ellentétben más, természetes nyelvekkel, az igék alakja
nem változik: mi estas (én vagyok), vi estas (te vagy), li
estas (ő van -hímnemben ) sí estas (ő van – nőnemben), ni
estas (mi vagyunk), ili estas (ők vannak). Múlt idejű igék
végződése mindig -is (mi estis —én voltam), a jövő idejű
igéké -os (vi estos – te leszel).
 Sok eszperantó szót toldalékok használatával alakítottak
ki. Az -ejo végződés például azt jelenti, „hely”, mint a lernejo
(iskola), infanejo (óvoda) és trinkejo (kocsma) szavakban.
Egy másik általánosan használt szufíixum az -ilo, ami annyit
tesz, „szerszám vagy eszköz”, és megtalálható olyan
szavakban, mint: hakilo (balta), flugilo (szárny) és sercilo
(keresőgép).
Talán az eszperantó szóalkotó nyelvtanának
legnevezetesebb jellemzője a mai- előtag használata valami
ellentétének megjelölésére. Ezt a jellegzetességet gyakran
használják a nyelvben: hona (jó) – malbona (rossz), rica
(gazdag) – malrica (szegény), granda (nagy) – malgranda
(kicsi), dekstra (jobbra) – maldekstra (balra), fer-mi
(becsukni) – malfermi (kinyitni), amiko (barát) – malamiko
(ellenség).
A szófordulatok használatát általában nem ajánlják az
eszperantóban, azonban van néhány példa az „eszperantó
szlengre”. Egy kezdő nyelvtanulót nevezhetnek úgy, hogy
jresbakito a német frischgebacken (újdonsült) szóból,
miközben a sztenderd eszperantó szó az lenne rá, hogy
komencanto (kezdő). Az eszperantóban az eufemizmusra
példa a la necesejo (a szükséghely) a mosdó-vécé
megjelölésére.
Tony Attwood klinikai pszichológus, Az Asperger-
szindróma kézikönyve – Szülőknek, pedagógusoknak,
szakembereknek című könyv szerzője megjegyzi, hogy az
Asperger-szindrómások között vannak, akik képesek saját
nyelv alkotására (ez neologizmus-ként ismert). Egy lány
esetét ismerteti, aki úgy írta le a saját bokáját, hogy „a
lábam csuklója”, és a jégkockákat, mint „vízcsontok”. Dr.
Attwood ezt a képességet úgy jellemzi, mint „az
Aspcrger-szindróma egyik elbűvölő és egyértelműen
kreatív aspektusát”. Ikerhúgaim születése után én kitaláltam
rájuk a biplets szót, mivel tudtam, hogy a biciklinek két
kereke van, a triciklinek három, és hogy a hármasikrek a
triplets. Egy másik gyerekkori neologizmus a pramble szó
volt, ami azt jelentette, hosszasan sétálgatni (a ramble =
kószálni szóból) egy babakocsiban tolt kisbabával (pram –
babakocsi), amit a szüleim gyakran megtettek.
Gyerekkoromban néhány évig játszadoztam saját nyelv
alkotásának gondolatával, enyhítendő gyakorta érzett
magányosságomat, és hogy alaposan kiélvezhessem a szavak
nyújtotta örömöket. Néha, amikor különösen erős érzelmek
törtek rám vagy valami különösen szépet tapasztaltam,
spontán módon új szó formálódott a fejemben a
kifejezésére; fogalmam sem volt, honnan erednek ezek a
szavak. Ezzel ellentétben társaim nyelvét gyakran találtam
fülsértőnek és érhetetlennek. Rendszeresen ugrattak, amiért
hosszú, szabatos és túlságosan hivatalos mondatokat
mondtam. Amikor megpróbáltam a magam alkotta szavakat
használni beszélgetés közben, hogy megpróbáljak kifejezni
valamit abból, amit legbelül éreztem vagy tapasztaltam,
ritkán értettek meg. Szüleim korholtak, hogy „ne beszéljek
ilyen viccesen”.
Továbbra is arról álmodoztam, hogy egyszer olyan
nyelven fogok beszélni, ami csakis az enyém, aminek a
használata miatt nem fognak csúfolni és megdorgálni, és
ami ki fog fejezni valamit abból, hogy milyen érzés
önmagámnak lenni. Az iskola befejezése után azt láttam,
hogy végre van időm komolyan foglalkozni egy ilyen ötlet
megvalósításával. Cédulákra szavakat írtam le, ahogy
eszembe jutottak, és a kiejtés és mondatalkotás különféle
módszereivel kísérleteztem. A nyelvemet úgy neveztem el,
hogy mänti (kiejtése: men-tí) a fenyőfát jelentő finn manty
szó alapján. A fenyő az északi félteke legtöbb részén
őshonos, és különösen nagy számban fordul elő
Skandináviában és a balti régióban. A mäntiben használt
szavak közül sok származik skandináv és balti nyelvekből.
Van egy másik oka is a névválasztásnak: a fenyőfák gyakran
nagy számban nőnek együtt, és ezzel a barátságot és
közösséget jelképezik.
A mänti folyamatban lévő projekt, fejlett nyelvtannal és
több mint ezer szavas szókészlettel. Több nyelvész figyelmét
felkeltette, akik szerint segíthet fényt deríteni nyelvi
képességeimre.
 A nyelvekkel való játékban az egyik, amit a legjobban
szeretek, az új szavak és fogalmak alkotása. Azon
próbálkozom, hogy a mäntiben a szavak tükrözzék a
kapcsolatot a különféle dolgok között: hamma (fog) és
hemme (hangya – egy harapni tudó rovar), vagy rát (drót) és
rátio (rádió) például. Néhány szónak több, egymáshoz
kapcsolódó jelentése is van ; a púim szó például jelentheti
azt, hogy „szél”, „lélegzet” vagy „lélek”.
Az összetett szavak gyakoriak a mäntiben: példák erre a
puhekello (ez a telefon, szó szerint: „beszélő harang”),
ilmalav (repülőgép, szó szerint: „repülő hajó”), tontöö (zene,
szó szerint: „hangművészet”) és ratalö (parlament, szó
szerint: „vitatkozóhely”).
Az elvont fogalmakat számos különböző módon lehet
kezelni a mäntiben. Az egyik, hogy alkotunk egy összetett
szót a leírására: a „késedelmesség” vagy „késedelmeskedés”
szavakat úgy lehet mäntire fordítani, hogy kellokült (szó
szerint: „óraadósság”). Egy másik módszer szópárok
használata, ahogy a finnugor nyelvekben szokás, mint
például az észtben. Egy olyan szónak, mint a „tejtermék”, a
mänti megfelelője a pimat kémiai („tej tejszín”) és a
„lábbeli” szóé a koetsaapat („cipő bakancs”).
Bár a mänti nagyon eltér az angoltól, elég sok szó van
benne, ami az angolul beszélők számára azonnal
felismerhető: nekka (neck = nyak), kuppi (cup
=csésze),purssi (purse = pénztárca), nööt (night = éjszaka)
és pepi (baby = kisbaba) a példák ezekre.
A mänti nyelv belső világom kézzelfogható,
kommunikálható megnyilvánulása. Minden egyes színben és
textúrában gazdag szó nekem olyan, mint egy műalkotás.
Amikor manti nyelven gondolkozom vagy beszélek, úgy
érzem, mintha szavakkal festenék.
 10

Egy nagyon nagy szelet pi

A piről először az iskolai matematikaórán hallottam. A pi –

egy kör kerületének és átmérőjének aránya – a matematika
leghíresebb száma; a név a görög ábécé tizenhatodik
betűjének nevéből származik (π), a szám szimbólumaként a
matematikus Euler vezette be 1737-ben. Azonnal
lenyűgözött, és megtanultam a tizedesei közül annyit,
amennyit csak a könyvtári könyvekben találtam, összesen
több százat. Azután 2003 vége felé felhívott telefonon apám,
aki a beszélgetés végen emlékeztetett arra, hogy húsz év telt
el a gyerekkori rohamaim óta. Azt mondta, büszke lehetek az
azóta elért fejlődésemre. Hosszan gondolkodtam később
azon, amit mondott, és úgy döntöttem, tenni akarok valamit
azért, hogy megmutassam, gyerekkori epilepsziás
élményeim semmiben nem tartottak vissza. Még azon a
héten felvettem a kapcsolatot a Nemzeti Társaság az
Epilepsziásokért nevű, az Egyesült Királyság legnagyobb,
epilepsziához kapcsolódó jótékonysági szervezetének
adománygyűjtő osztályával. Az volt a tervem, hogy
megtanulom a pi annyi számjegyét, amennyit csak tudok a
helyes sorrendben, majd nyilvánosan előadom három
hónappal később, március 14-én – a pi világnapján (március
14-ét az Egyesült Államokban úgy jelölik, hogy 3/14) –, ami
egyben Einstein születésnapja is, hogy ezzel támogassam a
szervezetet az adománygyűjtésben. A jótékonysági
szervezetnél lelkesen fogadták az ötletet, és azt javasolták,
próbáljam megdönteni az európai rekordot. Így tűztük ki
célul a 22 500 számjegyet. Miközben én belefogtam a
számok tanulásába, a jótékonysági szervezet
adománygyűjtésért felelős vezetője, Simon Ekless
megszervezte az előadás helyszínét; Oxfordban a
Tudománytörténeti Múzeum Ashmolean épületét választotta
ki, ahol a kiállítási tárgyak közé tartoznak Albert Einstein
falitáblái.
A pi egy irracionális szám, ami azt jelenti, nem írható le
két egész szám hányadosaként. Végtelen is: a
tizedesvesszőtől jobbra eső számjegyek soha véget nem
érően áradnak, tehát senki nem tudja teljes pontossággal
leírni a pit, még ha akkora papírja is van, mint az egész
világegyetem. Ezért a számítások mindig a pi közelítését
alkalmazzák, mint 22 : 7 vagy 355 : 113. A szám a
matematikában a körökkel és gömbökkel kapcsolatos
számításokon kívül mindenféle váratlan helyeken felbukkan.
Például előfordul a prímszámok eloszlásánál, vagy annak
kiszámításánál, mi a valószínűsége, hogy egy párhuzamos
vonalak közé ejtett tű vonalra esik. A pi megjelenik úgy is,
mint egy kanyargó folyó forrásától a torkolatáig légvonalban
mért távolság és a folyó tényleges hossza közti arány.
A pi legkorábbi értékeit szinte bizonyosan mérés alapján
találták meg. Jól bizonyítja ezt, hogy az ókori
egyiptomiaknál a 4 (V9)2 = 3,16 volt a pi értéke, míg a
babiloniak a 3 + VR – 3,125 számítást alkalmazták.
Arkhimédész siracusai görög matematikus adta meg a pi
értékének első elméleti számítását Kr.e. 250 körül. A pi alsó
és felső határát úgy határozta meg, hogy kiszámította egy
körön belül rajzolt sokszög kerületét, ami kevesebb, mint a
kör kerülete (1. ábra), és egy sokszögét, amit a kör köré
írnak, ami nagyobb, mint a kör kerülete (2. ábra).
A hatszög oldalai számának megduplázásával
tizenkétszögre, majd tovább huszonnégyszögre,
negyvennyolcszögre és végül egy kilencvenhat oldaléi
sokszögre, Arkhimédész a két sokszög kerületét egyre
közelebb vitte a kör kerületéhez, ezáltal jutott el a pi
közelítéséhez. Kiszámította, hogy a pi kevesebb, mint 37?, de
nagyobb, mint 310/7i. Ez tizedes számjelölésre lefordítva
3,1408 és 3,1429 közé esik (négy tizedesjegyre felkerekítve),
ami nagyon közel van a pi tényleges értékéhez, a 3,1416-hoz.
A középkorban Ludolph van Ceulen német származású
holland matematikus élete igen nagy részét a pi számszerű
értékének kiszámításával töltötte, alapvetően ugyanazt a
módszert használva, mint úgy 1800 évvel korábban
Arkhimédész.
1596-ban 20 tizedesjegyig megadta a pi értékét Van den
Circkel (A körről) című könyvében, amit később 35
tizedesjegyig terjesztett ki. Halála után ezeket a
számjegyeket vésték a sírkövére.
Később sok matematikus, köztük Isaac Newton és James
Gregory, új aritmetikai képleteket fejlesztett ki a pi értéke
kiszámításának pontosításához. 1873-ban az angol William
Shanks megjelentette pi számításait 707 tizedesjegyig.
Tizenöt évébe került, átlagban hetente egy tizedest haladt.
Sajnos az 1940-es években, amikor számításait mechanikus
számológépekkel ellenőrizték, kiderült, hogy az 528. helyen
hibázott, és az azt követő számok mind tévesek.
A modern számítógépek megjelenésével lehetségessé vált
minden korábbinál nagyobb értékig kiszámítani a pit. A pi
első számítógépes kiszámítását 1949-ben végezték el az
óriási, harminc tonna súlyú és kisebb ház méretű ENIAC
(Electronic Numerical Integrátor and Computer) gépen –
hetven óra alatt 2037 tizedesjegyig sikerült kiszámítani.
Azóta a számítástechnika gyors ütemű fejlődése segíti a
kutatókat a pi egyre növekvő számjegyű meghatározásában.
2002-ben Kanada Jaszumasza informatikus és munkatársai a
tokiói egyetem Számítástechnikai Központjában több mint
egybillió tizedesjegy pontossággal határozták meg a pi
értékét.

Az évek során a pi sok rajongója próbált minél többet

memorizálni a számjegyek végtelen sorából. A
legáltalánosabban használt módszer a gondosan kiválasztott
szavakból álló mondatok, sőt versek használata, amelyekben
az egymást követő szavak betűinek száma a pi soron
következő számjegyének felel meg.
Talán a leghíresebb példa a következő, amelyet Sir James
Jeans brit matematikusnak tulajdonítanak:

„How I want a diánk, alcoholic of course, after the heavy

lectures involving quantum mechanics!” (Szó szerinti
fordításban: Mennyire vágyom egy italra, persze
szeszesre, a nehéz előadások után a
kvantummechanikáról!)

Ebben a How szó = 3 (mivel három betűs), és az /= 1, a

want = 4, azaz az egész mondat számokra lefordítva
3,14159265358979, ami a pi értéke 14 tizedesjegyig.
Egy másik (először 1905-ben publikált) vers 30
tizedesjegyig adja meg a pi értékét:

Íme, e vers a rideg fegyelmet

és szabad elmét egy szent egyenlet
képletével rendeli egymásnak
égi és ősi törteket betű szólít
az isteni fény itt már szétárad
bár az esztéta átkozódik.{7}

Az ilyen versek íróinak szembe kell nézniük a kihívással,

amit a 0 számjegy jelent, ami a tizedesvessző után a
harminckettedik helyen jelenik meg először. Az egyik
megoldás központozás használata, például egy ponté. Egy
másik lehetőség tízbetűs szó használata. Egyes szerzők
hosszabb szavakat használnak két egymást követő számhoz.
Például egy tizenegy betűs szó két egymást követő egyest
jelöl.
Amikor egy számsorra nézek, a fejem kezd megtelni
színekkel, alakzatokkal és textúrákkal, amelyek spontán
módon egy vizuális tájat alkotva fonódnak egybe. Ezt mindig
gyönyörűnek látom; gyerekkoromban gyakran órákat
töltöttem egyhuzamban számokból álló tájak felfedezésével
a képzeletemben. Az egyes számjegyek felidézéséhez
egyszerűen végighaladok a fejemben levő különféle
alakzatokon és szerkezeteken, és kiolvasom belőlük a
számokat.
A nagyon hosszú számsorok esetén, mint amilyen a pi,
kisebb szakaszokra bontom le a számjegyek sorát. Az egyes
szakaszok mérete változó, a számjegyektől függően. Például
ha egy szám nagyon fényes a fejemben és a következő
nagyon sötét, akkor külön-külön vizualizálom őket, míg egy
sima számot követő másik sima számra együtt emlékszem.
Ahogy a számsor számjegyei növekednek, numerikus tájam
gyakran komplexebbé és rétegződöttebbé válik, míg végül –
mint a pi esetében – egy csupa-csupa számból álló egész
országgá változik a képzeletemben.
Ilyennek „látom” a pi első húsz számjegyét:

A számok felfelé emelkednek, majd elsötétülnek, és középen

hepehupássá válnak, mielőtt lefelé kezdenének hajlani és
kanyarogni.
És itt van a pi első 100 számjegye, ahogy én látom:

A számokból álló egyes szakaszok végén a táj minden

esetben megváltozik, és új alakzatok, színek és textúrák
jelennek meg. Ez a folyamat zajlik egyre tovább, olyan
hosszan, amilyen hosszú a számjegyek sora, amelyeket
felidézek.
A leghíresebb számsor a pi-ben a Feynman-pont, amely a
pi 762. és 767. tizedesjegyei közötti helyeket foglalja
magában: …999999… Ezt Richard Feynman fizikus neve
alapján hívják így, aki megjegyezte, szeretné eddig a pontig
memorizálni a pi számjegyeit, hogy amikor felmondja
ezeket, így tudja befejezni: „…kilenc, kilenc, kilenc, kilenc,
kilenc, kilenc és így tovább. A Feynman-pontot vizuálisan
nagyon szépnek látom: olyan, mint egy sötétkék fény sötét,
vastag körvonala.
Van egy hasonlóan szép számsor a pi 19 437-ik és 19 453-
ik tizedeshelye között: „...99992128599999399...,” ahol a 9
először négyszer egymás után megismétlődik, majd kicsivel
később ötször egymás után, azután megint kétszer egymás
után: összesen tizenegyszer fordul elő 17 tizedeshelyen
belül. Ez a kedvenc számsorom a pi általam megtanult
összes, azaz 22 500 száma közül.
2003 decemberében kezdtem tanulni a pi-t, három hónap
állt rendelkezésemre az összes szám (22 500+)
megtanulására, amennyi a rekord megdöntéséhez kellett. Az
első probléma az volt, hol találom meg a pi ennyire sok
számjegyét: a legtöbb könyv legfeljebb néhány száz
tizedeshelyet adott meg. Az internet bizonyult a
megoldásnak, bár még így is sok keresgélésbe került, mivel a
legtöbb weboldal csak legfeljebb ezer vagy pár ezer
tizedeshelyig adta meg a pi-t. Végül Neil rátalált egy
Tokióban működő szuperkomputer honlapjára, ahol a fájlok
a pi számjegyeinek millióit tárolták. Ez lett azután a
rekordkísérlethez használt forrásunk.
Neil kinyomtatta a számokat A4-es lapokra, minden
lapra 1000 számjegyet, hogy kényelmesen tudjam egyenként
kézbe venni a lapokat és tanulni róluk a számokat. A
számjegyeket tovább bontottam száz-száz számjegyből álló
„mondatokra”, hogy a lehető legkönnyebben tudjam olvasni,
és minimalizálni lehessen annak kockázatát, hogy esetleg
félreolvasom a számokat és néhányat közülük hibásan
tanulok meg.
Nem mindennap tanulmányoztam ezeket a lapokat.
Előfordult, hogy túlságosan fáradt vagy nyugtalan voltam
ahhoz, hogy leüljek tanulni. Más napokon csak úgy faltam a
számokat, sok százat magamba szívtam egy ültő helyemben.
Neil észrevette, hogy amikor a számokat tanulom, a testem
feszült és izgatott lesz – előre-hátra ringatóztam a székemen
vagy folyamatosan húzgáltam az ajkamat az ujjaimmal.
Azokban a pillanatokban úgy látta, szinte képtelenség velem
szót váltani vagy bármi más módon kommunikálni: mintha
egy másik világban jártam volna.
A tanulási periódusok gyakran rövidek voltak (a legtöbb
egy órán át tartott, vagy addig sem), mert a
koncentrálóképességem nagyon hullámzó. A legcsendesebb
helyiséget választottam a ház hátsó traktusában a számok
tanulásához, mivel még a legkisebb zörej is lehetetlenné
teszi számomra, hogy arra koncentráljak, amivel
foglalkozom. Néha bedugom a fülem az ujjammal, hogy
kizárjam a zajokat. Tanulás közben körbe-körbe járkáltam
szobában, gyakran lehajtott fejjel, de csak félig behunyt
szemmel, nehogy nekiütközzek tárgyaknak. Máskor ültem
egy széken, behunytam a szemem, és vizuálisan magam elé
idéztem numerikus tájaimat, bennük a sok mintát, színt és
textúrát.
Mivel a nyilvános előadás szóban és nem írásban történt,
fontos volt a számok felmondását hangosan gyakorolni
valakivel. Hetente egyszer Neil maga elé tartott egy vagy
több lapot a számokkal az ellenőrzéshez, miközben én fel-alá
járkálva felmondtam a memorizált számjegyek egyre
növekvő sorát. Fura érzés volt és nehéz is, amikor legelőször
ki kellett mondanom hangosan a számokat, mivel ezek teljes
egészében csak vizuális módon éltek bennem, és az első
közös gyakorlásunknál Neillel bizonytalan voltam, és jó
néhány hibát követtem el. Ez nagyon elkeserített, és
aggódtam, hogy fogok helytállni, amikor a teljes számsort a
nagyszámú hallgatóság előtt kell majd felmondanom. Mint
mindig, Neil akkor is türelmes volt és biztatott – tudta,
miért esik nehezemre hangosan kimondani a számokat, és
arra bátorított, lazuljak el, és folytassam a próbálkozást.
A gyakorlással fokozatosan egyre könnyebb lett
folyamatosan felmondani a számokat, és az esemény
időpontjának közeledtével egyre magabiztosabb lettem.
Mivel a számjegyek mennyisége egyre csak nőtt, már nem
tudtam egyszerre mindet felmondani Neilnek, ezért úgy
döntöttünk, hogy a számsor különböző részeit gyakorlom
vele minden héten. Máskor magamnak mondtam fel
hangosan a számsort, miközben ültem vagy a házban
járkáltam, míg a számok áradata sima és folyamatos nem
lett.
Az adománygyűjtéshez a jótékonysági szervezet az
interneten egy adományozóoldalt tett közzé, amely a
felajánlásokat és a támogató üzeneteket fogadta emberektől
a világ minden tájáról. Például az egyik adomány
Lengyelországból, egy varsói iskolai osztálytól érkezett. A
jótékonysági szervezet kibocsátott egy sajtóközleményt is,
miközben Neil és én barátainktól és rokonainktól gyűjtöttük
az adományokat. Egyik szomszédunk, aki hallott az
eseményről, saját lánya epilepsziájáról beszélt nekem, és
csodálatát fejezte ki az iránt, amit teszek. Az ilyen támogató
szavak, akárcsak a sok szerencsét kívánó képeslapok és e-
mailek, rendkívül inspirálók voltak.
Az esemény hétvégéjének kezdetén, március 13-án,
szombaton Neillel elautóztunk Oxfordba a másnap esedékes
előadásra. Hiába végeztem már több hete a számok
megtanulásával, így is izgultam, hogy nyilvánosan kell
felmondanom ezeket. Az éjszakát a múzeum közelében, egy
vendégházban töltöttük, és próbáltam elaludni, ami nem volt
könnyű, mert folyamatosan gondolkodtam és aggódtam, mi
fog vajon történni másnap. Végül aztán álomba merültem, és
azt álmodtam, hogy a pi számaiból álló tájaimon sétálok –
ott legalább nyugodtnak és magabiztosnak éreztem magam.
Másnap reggel mindketten korán keltünk. Nem csak én
voltam ideges, mivel Neil gyomorgörcsről panaszkodott,
amiről tudta, hogy az előttünk álló nap miatti feszültség
okozza. Együtt megreggeliztünk, majd elindultunk a
múzeum felé. Akkor jártam először Oxfordban, és
izgalommal töltött el, hogy megláthatom az egyeteméről (ez
a világ legrégibb angol nyelvű egyeteme) híres várost, amit
úgy is emlegetnek, mint az „álmodó tornyok városát”, utalva
az egyetem épületének építészeti jegyeire. Egy sor hosszú,
kockaköves utcán hajtottunk végig, mire megérkeztünk
úticélunkhoz.
A Broad Streeten található Tudománytörténeti Múzeum a
világ legrégibb olyan épülete, amelyet eredendően is
múzeumnak szántak. 1683-ban épült, és ez volt a
nagyközönség számára is nyitott első múzeum. Az ókortól a
huszadik század elejéig terjedő különféle korszakokból
származó, körülbelül 15 000 tárgyat tartalmazó
gyűjteményében rengetegféle, számításhoz, asztronómiához,
navigációhoz, méréshez és rajzoláshoz használt, korai
matematikai eszköz is megtalálható.
Ahogy beálltunk a múzeummal szembeni parkolóba,
megláttuk, hogy a múzeum dolgozói, újságírók, operatőrök,
és a jótékonysági szervezet részéről a szervezők mind ott
vannak, és várják érkezésünket. Simon, az adománygyűjtés
menedzsere odajött, amikor kiszálltam az autóból, lelkesen
kezet rázott velem, és megkérdezte, hogy érzem magam. Azt
válaszoltam, hogy jól érzem magam. Bemutattak a rám
várakozó többi embernek, majd megkértek, üljek le a
lépcsőre az épület elé, és fotókat készítettek rólam. A lépcső
hideg volt és nedves, és próbáltam nem túl sokat
fészkelődni.
Bent az előadóterem hosszúkás volt és poros, és tele volt
különféle kiállítási tárgyakat tartalmazó, üvegezett
tárlókkal. A fal mellett egyik oldalon állt egy kis asztal és
egy szék nekem. Onnan közvetlenül ráláttam Einstein
táblájára a szemben lévő falon. Asztalomtól nem messze állt
egy hosszabb asztal, rajta számokkal teli papírokkal és egy
digitális órával. Az asztal körül a közeli Oxford Brookes
Egyetem matematika tanszékének oktatói ültek, akik önként
vállalkoztak az ellenőrzésre az előadás alatt. Feladatuk az
előttük levő lapokon a számok követésével az általam
hangosan sorolt számok folyamatos ellenőrzése és a teljes
pontosság biztosítása volt. Az órának az előadásom
kezdetekor kellett indulnia, hogy a jelen levő közönség tagjai
lássák, milyen hosszan sorolom a számokat. Az eseményt a
helyi sajtó propagálta, és az épület előtt plakátok biztatták a
járókelőket, hogy jöjjenek be; bent a jótékonysági szervezet
munkatársai információs füzetekkel és az adományokat
fogadó vödrökkel várták őket.
Neil továbbra is feszült volt, annyira, hogy meglehetősen
rosszul érezte magát, de elszántan a teremben maradt, hogy
támogasson: jelenléte egyértelműen megnyugtató volt
számomra. További fotókhoz pózoltam bent a teremben,
majd leültem a székemre, cs kiraktam a magammal hozott
néhány tárgyat az asztalra. Volt több palack víz, hogy igyák,
ha kiszárad a torkom, és csokoládé meg banán, hogy
energiát merítsek az előadás alatt. Amikor Simon csendet
kért, kezdésre készen álltam, és ő tizenegy után öt perccel
elindította az órát.
Így hát elkezdtem felmondani a pi mostanra már nagyon
ismerős kezdő számjegyeit, és ahogy haladtam egyre tovább,
a számokból álló táj a fejemben növekedett és változott.
Mialatt soroltam a számokat, az ellenőrzők kihúztak minden
helyesen felmondott számot. Szinte teljes csend uralkodott
az egész teremben, leszámítva időnként néhány elfojtott
köhögést vagy léptek zaját, amikor valaki áthaladt a terem
egyik végéből a másikba. A zajok nem zavartak, mert
miközben beszéltem, azt éreztem, elmerülök a színek,
alakzatok és textúrák vizuális áradatában, mígnem teljesen
körülvettek numerikus tájaim. Az előadásom szinte
melodikussá vált, ahogy minden lélegzetvételt megtöltöttek
a számok számok után, majd hirtelen azon kaptam magam,
hogy teljesen nyugodt vagyok, mintha az előző éjszakai
álmomban találtam volna magam. Kicsivel több, mint tíz
percig tartott az első ezer számot befejezni. Kinyitottam az
egyik palackot és ittam egy kis vizet, majd folytattam a
felsorolást.
A terem fokozatosan kezdett megtelni közönséggel,
tagjai pár méterrel hátrébb álltak tőlem, és csendben
hallgatták előadásomat. Bár korábban elsősorban azon
izgultam, hogy a pi-t ennyi sok ember előtt kell előadnom, a
végén szinte már észre sem vettem, hogy ott vannak,
miközben minden gondolatom beleveszett a számok ütemes
és folyamatos áradatába. Egyetlen jelentős zavaró
körülményre emlékszem: valakinek megszólalt a
mobiltelefonja. Akkor megszakítottam az előadást, és
vártam, hogy megszűnjön a zaj, mielőtt folytattam volna.
Az esemény szabályai szerint nem beszélhettem és
semmilyen módon nem kommunikálhattam senkivel az
előadásom alatt. Rövid, előre megbeszélt szünetek
megengedettek voltak, amelyek alatt ettem egy kis
csokoládét vagy banánt. Hogy koncentrálóképességemet ne
veszítsem el a szünetek alatt, a helyiség egyik végétől a
másikig sétáltam lehajtott fejjel, a padlót bámulva, kerülve a
nézők tekintetét. Hogy előadásom alatt folyamatosan a
helyemen üljek, sokkal nehezebbnek találtam, mint amire
számítottam, mivel általában nagyon sokat izgek-mozgok.
Miközben soroltam a számokat, forgattam vagy két kezem
közé fogtam a fejemet, vagy csukott szemmel finoman
ringattam magam.
Háromnegyed egykor értem el a tízezredik számjegyhez,
mindössze bő két órával az előadásom megkezdése után.
Ahogy teltek az órák, éreztem, hogy egyre jobban fáradok, és
a vizuális tájak a fejemben egyre elmosódottabbak lettek,
mivel kezdett erőt venni rajtam a kimerültség. Ezt az
eseményt megelőzően sohasem adtam elő az összes
számjegyet egyszerre folyamatosan, és most reménykedtem,
nem fáradok el annyira, hogy ne tudjam befejezni.
A legvégén csak egyetlen olyan pont volt, amikor egy
pillanatra azt hittem, nem fogom tudni folytatni. A 16 600.
számjegy elérése után történt, hogy az agyam egy pár
pillanatra csak, de tökéletesen kiürült: se alakzatok, se
színek, se szerkezetek, semmi. Ilyet még sosem tapasztaltam
mintha egy fekete lyukba pillantottam volna bele. Szorosan
behunytam a szemem, és párszor nagy levegőt vettem, majd
bizsergést éreztem a fejemben, a sötétségből a színek ismét
áradni kezdtek, és én folytattam az előadást ott, ahol
abbahagytam.
A délután közepén végre közeledtem numerikus
utazásom befejezéséhez. Kimerültnek éreztem magam öt óra
elteltével, és örültem, hogy már látszik a vége. Olyan érzés
volt, mintha lefutottam volna fejben a maratoni távot.
Pontosan negyed ötkor a megkönnyebbüléstől remegő
hangon kimond lám az utolsó szirmokat:
„67657486953587”, és intettem, hogy befejeztem. A pi 22
514 számjegyét mondtam el fejből hiba nélkül öt óra és
kilenc perc leforgása alatt, amivel brit és európai rekordot
értem el. A nézőközönség hangos tapsban tört ki, és Simon
odaszaladt hozzám, és egy öleléssel lepett meg. Miután
köszönetet mondtam az ellenőrzőknek az előadás
felügyeletéért, megkértek, hogy menjek ki további
fotózáshoz, és a kezembe adták életem első pohár pezsgőjét.
A média reakciója az esemény után fenomenális volt;
sokkal nagyobb, mint amire a jótékonysági szervezet és én
számítottunk. A következő hetekben különböző újságoknak
és rádióadóknak adtam interjút, beleértve a BBC World
Service-t és olyan távoli országok rádióadóit, mint Kanada
és Ausztrália.
Az egyik leggyakrabban feltett kérdés az interjúkban az
volt, hogy miért tanul meg valaki egy olyan számot, mint a
pi, ennyi sok tizedesjegyig? A válasz, amit erre adtam, és
amit most is adok, hogy azért, mert a pi számomra
kivételesen szép és kétségtelenül egészen egyedülálló. Ahogy
a Mona Lisá-t vagy egy Mozart-szimfóniát, a pi-t is
önmagáért szereti az ember.
 11

Találkozás Kim Peekkel

A pi-rekordkísérletem sikerét követően megjelent

újságcikkek és rádióinterjúk özönével az Egyesült Királyság
egyik nagy tévécsatornájától is érkezett egy ajánlat. Egyórás
dokumentumfilmet szándékoztak forgatni a történetemről, a
nagy-britanniai és az egyesült államokbeli bemutatót a
következő évre tervezték. A televízió műsorkészítőire nagy
hatással voltak a rólam Oxfordban készült képsorok, és
különösen az a képességem, hogy jól kezelem a közönség és
a média érdeklődését. Azt tervezték, hogy még abban az
évben Amerikába utaznak forgatásra Kim Peekkel, a savant-
szindrómással, aki az Esőember filmbéli alakjának ihletője
volt, és úgy vélték, ideális fókuszpontja lehetne a műsornak
az a képességem, hogy jól ki tudom fejezni tapasztalataimat
savantként. Amellett, hogy szemtől szemben találkozom
Kimmel, lehetőséget kapok találkozásra a világ savant-
szindrómával foglalkozó vezető tudósai és kutatói közül
többel, mind az Egyesült Államokban, mind Nagy-
Britanniában. Ez életem nagy lehetőségének tűnt.
Beleegyeztem a részvételbe, bár erősen szorongtam. Öt
éve nem jártam az Egyesült Királyságon kívül (sőt ezen idő
alatt még a várost sem nagyon hagytam el, ahol éltem), és
megszeppentem a gondolattól, hogy több hetet otthonomtól
távol kell töltenem utazással és filmezéssel. Aggódtam,
vajon sikerül-e megbirkóznom a fárasztó útitervvel a
megszokott napirendem vagy a számolási rituáléim nélkül.
Még nem jártam Amerikában (bár fel tudtam sorolni
McKinley-től kezdve az összes elnök hivatali idejét, középső
nevét és pártbéli hovatartozását), és nem tudtam, milyennek
fogom találni: mi lesz, ha nekem túl nagy, túl vibráló, túl
zajos? Mi lesz, ha lebénulva érzem magam és pánikba esem
abban a hatalmas országban, amit egy egész óceán választ el
a hazámtól?
A családomat, Neilt és engem az a gondolat
nyugtalanított leginkább, hogy folyamatosan úton kell majd
lennem, napról napra és helyről helyre. Bár támogattak,
mégis arra biztattak, hogy beszéljek meg mindent alaposan
a film készítőivel. Az illetékesekkel való beszélgetések
meggyőztek, hogy ők vigyázni fognak, sose maradjak
egyedül nyilvános helyen (ahol eltévedhetek), és semmit
nem fognak erőltetni a forgatáson, hanem úgy veszik fel az
eseményeket, ahogy azok történnek.
A filmesek ambiciózus menetrendet állítottak össze:
parttól partig cikázás két hét leforgása alatt, útközben olyan
helyeken megállva, mint a kaliforniai San Diego és Utah
államban Salt Lake City. A program készítői nagyon hamar
előálltak a Brain-man (Agyember) munkacímmel – rájátszva
a Dustin Hoffman film címére (Rain Man), ami először nem
tetszett, ám idővel egyre inkább elfogadtam.
A stábbal először 2004 júliusában, az utazás előtt egy
héttel találkoztam. Barátságosak voltak, és segítettek
feloldódni. Az operatőr, Toby, velem egykorú volt. Mindenki
nagyon izgult – ez teljesen újszerű műsort jelentett a
stábtagoknak, és nem igazán tudták, mire számítsanak. Én is
izgultam, részben azért, mert ők izgultak, és érzelmeim
közül sokat a körülöttem levők tetteiből és reakcióiból
veszek át. Boldog is voltam belül: új kaland vette kezdetét.
Az utazás előtti estén befejeztem a csomagolást: egy
kabát, két pár cipő, négy pulóver, hat sort és nadrág, nyolc
póló, tizenegy pár zokni és tizenegy alsónadrág, egy
bontatlan tubus fogkrém, elektromos fogkefe, arctisztító,
illóolajok, tusfürdő és sampon. Neil beszerzett nekem egy
mobiltelefont, hogy tartani tudjuk a kapcsolatot, amíg távol
vagyok. O a munkája miatt nem tudott velem jönni. A
telefont a jobb zsebemben, az útlevelemet, a jegyet és a
pénztárcámat a balban tartottam.
Neil kivitt autóval a repülőtérre, és megölelt, mielőtt
beléptem az előcsarnokba. Három és fél év után ez volt az
első alkalom, hogy el kellett szakadnunk egymástól. Még
ekkor sem tudatosult bennem, hogy valami érzelmet kellene
mutatnom, és az ölelés meglepett. Bent az előcsarnokban
rengeteg ember várakozott csomagokkal. Körülöttem
minden oldalról emberek mozogtak, és én kezdtem
szorongani, ezért gyorsan elkezdtem számolni a sorban álló
embereket, amitől rögtön jobban éreztem magam. A stáb
már megérkezett, és végül együtt mentünk be a
tranzitváróba, majd együtt szálltunk fel a gépre.
Jellegzetesen meleg és felhőtlen nyári nap volt, és én az
ülésemről figyeltem, ahogy a mélykék ég eltűnik a felhők
alatt, amikor magasba emelkedtünk a levegőbe. A pilóta
bejelentette, hogy a repülési idő a Los Angeles-i nemzetközi
repülőtérig tizenegy óra lesz. Amikor meghallok egy becsült
időt, azt fejben mindig úgy képzelem el, mint egy darab kelt
tésztát egy olyan asztalra kiterítve, ami egy óra
hosszúságnak felel meg. Például abból értem meg, meddig
tart egy félórás séta, hogy elképzelem a kelt tésztát az asztal
felére kiterítve. De tizenegy óra felfoghat-lanul hosszú
időnek tűnt számomra, és nem tudtam képet alkotni róla
magamban. Ettől nagyon ideges lettem, és nagyon szorosan
behunytam a szemem, majd lassan kinyitottam, és a lábamat
néztem, amíg meg nem nyugodtam.
Szeretek mentálisan felkészülni egy közelgő eseményre,
elpróbálni magamban a különféle lehetőségeket vagy'
várható eseményeket, mert kellemetlenül érzem magam, ha
valami hirtelen vagy előre nem látott módon történik.
Tudtam, hogy egy repülőgép fedélzetén eljön a pillanat,
amikor egy utaskísérő odajön hozzám, és kérdez tőlem
valamit (hogy mit kérek enni, például), így elképzeltem az
utaskísérőt, ahogy mellettem áll és hozzám beszél.
Képzeletemben eközben nyugodt voltam, és minden
nehézség nélkül válaszoltam neki.
 A kezem folyton a zsebeim körül matatott, századszor is
ellenőriztem, hogy a jobb zsebemben van-e a
mobiltelefonom és a balban a pénztárcám. Ahogy az
italoskocsikat hallottam közeledni az ülésem felé, éreztem,
hogy egyre feszültebb és éberebb leszek. Nem szeretem a
meglepetéseket. Figyelmesen hallgattam az utaskísérők
beszélgetését más utasokkal, így előre tudtam, mit fog
mondani nekem az utaskísérő. Fejben már választottam:
csirkeragu tésztagombóccal. A kocsi jött és ment,
fennakadás nélkül. És jól választottam.
Túl izgatott voltam a repülőút alatt ahhoz, hogy aludni
tudjak. Helyette a fedélzeti magazint olvasgattam és zenét
hallgattam a kiosztott műanyag fülhallgatóval. Amikor végre
leszálltunk, akaratlanul a diadal eltéveszthetetlen érzése
fogott el: sikerült! A fejem fájt, a karom és a lábam
elzsibbadt, de Amerikában voltam.
Kint tiszta volt az ég, és melegebb is volt, mint
Londonban. Vártam, amíg a rendező autót bérelt. Miután az
autó megérkezett, a stáb felpakolta hátra a bőröndöket, meg
a kamerát és hangrögzítő felszerelést tartalmazó számos
dobozt. Mintha egy Tetris játékot néztem volna. Néhány
kísérlet után végül sikerült mindennek helyet találniuk. Az
autóval San Diegóba hajtottunk, egy tengerparti szállodához.
Bár kimerült voltam, azt mondták, másnap korán kell
kezdenünk. A szállodai szobámban módszeresen fogat
mostam, megmostam az arcom a szokásos (öt) víz-
loccsantással a mosdókagylónál, és beállítottam az
ébresztőórát reggel 4 óra 30 percre, mielőtt befeküdtem az
ágyba és – azonnal mély álomba merültem.
Amint az ébresztőóra felrikoltott, felugrottam, és
befogtam a fülem. Fájt a fejem, és nem voltam hozzászokva
a vekker hangjához. Egyik kezemmel addig matattam, amíg
rá nem találtam az órán a megfelelő kapcsolóra, és a szobára
ismét csend borult. Még sötét volt kint. Fogat mostam,
pontosan két percen keresztül, majd lezuhanyoztam. Nem
tetszett, hogy itt minden más. A zuhanyrózsa nagyobb volt, a
víz nehezebbnek érződött, ahogy a fejemet verte, és a
törülközők anyaga szokatlan volt. Miután megtörülköztem,
gyorsan felöltöztem; legalább a ruháim olyannak érződtek és
úgy álltak rajtam, ahogy megszoktam. Meglehetősen
rettegve, lassan kiléptem az ajtón, és lementem egy
emelettel lejjebb az étterembe. Megvártam, hogy
megérkezzen Toby, egy ismerős arc, és csak akkor ültem le
és kezdtem reggelizni. Ettem egy muffint teával, és miután a
többiek megjöttek és befejezték az étkezést, beszálltunk az
autóba és elindultunk egy magas, szikrázó ablakú
épületcsoport felé. A híres neurológussal, Ramachandran
professzorral és munkatársaival volt megbeszélve
találkozónk a kaliforniai Agykutató Intézetben.
Amikor megérkeztünk, a tudósok kijöttek elénk, hogy
üdvözöljenek. Elkísértek minket a professzor irodájáig, a
folyosók végig csillogtak az ablakokon beáradó, ragyogó
napfénytől. Az iroda nagy volt, sötétebb, mint az odavezető
folyosók, a falak mentén tömött könyvespolcok sorakoztak,
és volt benne egy nagyméretű asztal műanyag
agymodellekkel és kiteregetett papírlapokkal. Elellyel
kínáltak, szemben a professzorral és egyik munkatársával.
Amikor a professzor beszélt, harsogott a hangja.
Valójában minden harsány volt rajta – nagy, kerek szeme és
sűrű, göndör, fekete haja és bajsza. Emlékszem, arra
gondoltam, milyen nagynak tűnik a kinyújtott keze.
Elragadtatása nyilvánvaló volt, és ez valahogy segített
ellazulnom. Bár ideges voltam, közben borzongató izgalmat
is éreztem.
Megkértek, hogy végezzek fejben számításokat, közben a
professzor asszisztense ellenőrizte a válaszaimat egy
számológépen. A fejem még mindig fájt a jetlagtől, de
szerencsére így is meg tudtam oldani a példákat. Aztán
felolvastak egy számokból álló listát, és mindegyikről
megkérdezték, hogy prímszám-e vagy sem. Mindegyikre
helyesen feleltem. Elmagyaráztam nekik, hogyan látom a
számokat a fejemben mint színeket, alakzatokat és
textúrákat. Úgy tűnt, a professzort ez kíváncsivá teszi,
egyszersmind lenyűgözi.
Ebédnél a professzor asszisztense, egy Shai nevű
fiatalember, aki ugyanolyan koromfekete hajú és nagy;
kerek szemű volt, mint a professzor, lekísért az intézet
menzájára a campuson. Shait elképesztették leírásaim arról,
ahogy a számokat látom, és válaszaim a különféle fejben
végzett számításokra. Később behívtak egy másik szobába,
ahol Ramachandran professzor teamjének egy másik
tagjával találkoztam, Eddel. Shai és Ed szerettek volna
többet megtudni a számokkal kapcsolatos, sajátságos
vizuális élményeimről. Nehéz volt megtalálni a szavakat a
leírásukhoz, ezért kézbe vettem egy tollat, és rajzolni
kezdtem a kérdéses számok alakját egy táblára. A tudósok
meg voltak döbbenve. Nem számítottak rá, hogy élményeim
ennyire összetettek, mint amilyennek most számukra
bizonyultak, sem arra, hogy ilyen részletességgel képes
leszek szemléltetni őket.
A tudósok reakciója mindenkit meglepetésként ért.
Megkérdezték a rendezőtől, kaphatnának-e még további időt
a számokkal kapcsolatos, sajátos képességeim és vizuális
élményeim tanulmányozására. A rendező felhívta
Londonban a producert, aki beleegyezett.
Másnap a bekapcsolt kamera előtt megkértek, hogy
ismételjem el az előző napi ismertetést, és rajzoljam le a
különböző számokat. Visszamentem a táblához, és
fokozatosan megtöltöttem rajzokkal és illusztrációkkal arról,
ahogy a különféle számokat, látom, és szinesztéziás
alakzataim használatával számításokat végeztem fejben.
Arra is megkértek, hogy készítsem el gyurmából néhány
szám modelljét.
Azután arra kértek, tanulmányozzam egy számítógép
monitorját, ami tele volt a pi számjegyeivel, miközben az
ujjamra galvanikus bőrellenállás-mérő volt erősítve. A
tudósok titokban tetszőleges helyeken a számsorban
felcserélték a hatosokat kilencesekre: az érdekelte őket,
vajon a módosítások beindítanak-e valamit a mérő
leolvasóján. Ahogy a monitoron a számokat néztem, kezdtem
kényelmetlenül érezni magam és sokat grimaszoltam, mert
numerikus tájaim megtörtek, mintha valaki vandál módon
megrongálta volna őket. A galvanikus mérő jelentős
kilengést mutatott, jelezve, hogy a számok megváltoztatása
fiziológiai reakciót vált ki belőlem. A tudósok, és különösen
Shai, teljesen elképedtek.
Előfordul, hogy az emberek megkérdezik, nem zavar-e,
hogy kísérleti nyúlnak használnak a tudósok. Nekem ezzel
nincs bajom, mert tudom, hogy elősegítem az emberi agy
működésének jobb megértését, ami mindenkinek javára
válik. Az is örvendetes számomra, hogy többet tudok meg
így magamról és arról, ahogy az agyam működik.
Miközben gyorsan végéhez közeledett a tudósokkal
közösen rendelkezésünkre álló időnk, és ettől kezdve még
szorosabb időbeosztás várt ránk, Shai megkérdezte, elvihet-
e autóval egy közeli sziklaszirthez, lenézni a tengerre és
figyelni az égen felettünk lebegő sárkányrepülőket. Együtt
sétáltunk a sziklák mellett, és ő különféle számokkal
kapcsolatban az érzéseimről kérdezgetett, közben tollal
jegyzetelt egy füzetbe, amit külön erre a célra hozott
magával. A válaszaim mintha még inkább izgalomba hozták
volna. – Tudod, ilyen lehetőség, mint te vagy, egy tudósnak
egyszer adódik az életben – mondta tárgyilagosan, de nem
tudtam, mit válaszoljak erre. Kedveltem Shait, és
megígértem neki, hogy tartani fogom vele a kapcsolatot, és
valóban, azóta is e-mailben levelezünk.
Következő állomásunk Las Vegas volt, a nevadai „álmok
városa” és a szerencsejáték világának vitathatatlan
epicentruma. A gyártó cég mindenképpen szeretett volna
néhányat a képességeim közül „könnyű műfajú” televíziós
megközelítésben bemutatni, és ezt szánták díszletnek ahhoz
a jelenethez, amelyben az Esőember híres képsorait akartuk
megismételni.
A javaslatot erre a részre a műsorban vegyes
érzelmekkel fogadtam. Végképp nem szerettem volna
képességeimet triviálissá tenni vagy a téves sztereotípiákat
erősíteni, hogy minden autista olyan, mint az Esőember
hőse. Ugyanakkor megértettem, hogy a műsornak
szórakoztatónak kell lennie, és látványos részeket kell
bevágniuk a komolyabb, tudományos jelenetek közé.
Szerettem barátokkal kártyázni, és még soha életemben nem
tettem be a lábam kaszinóba. A kíváncsiságom elég erős volt
ahhoz, hogy beadjam a derekamat.
Nevada levegője hihetetlenül forró volt, mintha
legnagyobb fokozatra állítottak volna egy hajszárítót és
folyamatosan feléd irányították volna. A könnyű pamutpóló
és sort ellenére is hamarosan verejtékben úsztam, ahogy
vártunk a bérelt autóra, hogy elvigyen minket a következő
szállodánkba. Az utazás örvendetesen rövid volt, és
megérkezésünkkor mindannyian hálásan fogadtuk a szálloda
halijának légkondicionálását. A rengeteg hatalmas, rikító
épület mellett elhaladni gyomorfogató élmény volt; de a
megpróbáltatások még korántsem értek véget.
A látvány, ami a szálloda recepcióján fogadott minket,
hamar lelohasztott minden addig esetleg érzett lelkesedést.
A producer, mivel nagy nehézségek árán talált csak olyan
kaszinót, amelyik hajlandó volt televíziós kamerákat
beengedni, végül kénytelen volt megelégedni egy, a híres
kaszinó unokatestvéreinél sokkal kisebb belvárosi
létesítménnyel, amelyik örömmel fogadta az ötletet, sőt a
szobákat is ingyenesen bocsátotta rendelkezésünkre. Első
benyomásunk azonban nem volt jó. A szőnyegpadló piszkos
volt, és a hallban áporodott szag terjengett. Az sem vált
előnyére, hogy a személyzetnek hosszú időbe, több mint egy
órába telt előkészíteni a szobáinkat.
Ám amikor megkaptuk a kulcsokat, a szobákat
meglepően tágasaknak és kényelmeseknek találtuk. Ahogy
leszállt az éjszaka, levittek az autóhoz, és felvették, ahogy
végighajtunk Las Vegas híres főutcáján, a Stripen, amelyet
minden irányból kaszinók szemkápráztató fényei világítanak
be. Szorosan összekulcsolva tartottam a kezem, és éreztem,
hogy egész testemet kellemetlen feszültség és merevség
fogja el ennyi sok ingertől körülvéve. Szerencsére nem
tartott sokáig az autózás. Együtt megvacsoráztunk egy
közeli étteremben a korai lefekvés előtt.
Másnap reggel a stáb már jó ideje a lámpák és kamera
elrendezésével foglalatoskodott a blackjackasztalok körül,
mikor végre értem jöttek. A kaszinó vezetősége nagy
mennyiségű „játékpénz” zsetont biztosított nekünk a
felvételhez. Találkoztam a kaszinó tulajdonosával, és
bemutattak a krupiénak, aki röviden elmagyarázta nekem a
játékszabályokat.
A blackjack az egyik legnépszerűbb, kártyával játszott
szerencsejáték; ismert „vingt-et-un” és „huszonegyezés”
néven is. A játék célja minden egyes leosztásnál fogadni
arra, hogy a játékos kártyáinak értéke nagyobb lesz az osztó
lapjainak összegénél anélkül, hogy meghaladná a
huszonegyet. Az ász számolható 1 -nek vagy 11 -nek is, míg a
figurás lapok (bubi, dáma, király) mindegyikének értéke 10.
Minden leosztás elején a kezdeti fogadásokat le kell tenni
az asztalra, és az osztó két-két kártyát ad minden játékosnak
és magának is. Az osztó egyik lapja lefordítva marad. Egy
figurás lap és egy ász együtt „blackjack”, és birtokosa
azonnal nyer. Egyéb esetben az osztó minden játékosnak
lehetőséget ad, hogy vagy még lapot kérjen („hit”) vagy
maradjon a jelenlegieknél („stand”). Ela egy játékos
lapjainak összértéke meghaladja a 21-et, akkor veszít
(„búst”, azaz „besokall”). A játékosok döntését követően az
osztó felfedi az addig lefelé fordított lapját, és eldönti, hogy
húz-e még lapot vagy sem. Ha az eredménye kevesebb, mint
17, további lapot vagy lapokat kell húznia, amíg a lapok
összértéke el nem éri a 17-et. Ha az osztó besokall, minden
játékban levő játékos nyer.
A lapszámolás gyakorlata jól ismert a blackjackben, és
lényege, hogy a játékos gondolatban nyomon követi a már
kijátszott lapok sorrendjét, megkísérelve ezzel némi előnyt
szerezni a bankkal szemben; emeli a téteket, amikor a
számolás alapján jól áll (például amikor a pakliban maradt
lapok között sok a figurás lap), és csökkenti, amikor rosszul.
Legegyszerűbb formájában a kártyaszámolásnál minden
egyes lapnak kijelölnek egy pozitív vagy negatív értéket; az
alacsony értékű lapok, mint a 2-es és a 3-as, pozitív értéket
kapnak, míg a 10-et érő lapok negatívat. A számoló azután
gondolatban folyamatosan számon tartja a lapok
kijátszásánál pontértéküket, és rendszeresen hozzáteszi az
összértékhez, figyelembe véve a még a pakliban maradt
lapok számát.
A kártyaszámolás nem könnyű, és még a nagyon
gyakorlottaknak is körülbelül egy százalék esélyük van
csupán a nyerésre ezzel a módszerrel. A kaszinók gyakran
kitiltják azokat, akikről gyanítható, hogy számolják a
kártyákat. A mi asztalunk egy nyolc pakliból álló
kártyacsomagot használt, ami azt jelenti, hogy 416 lap volt
játékban: ez elég nagy szám ahhoz, hogy minimálisra
lehessen csökkenteni a kártyaszámolók lehetséges előnyét.
A játékkaszinók zajos és a figyelmet elterelő helyek, és az
egyik legnagyobb kihívást számomra az jelentette, hogy
koncentrálni tudjak. Ültem a székemen az osztóval szemben
és a kártyapaklikra koncentráltam, kitartóan figyeltem,
ahogy egyenként felbontja, összekeveri és leteszi őket az
asztalra a játék megkezdéséhez. A körülöttem levő kamerák
bámészkodókat vonzottak az asztalhoz, és hamarosan egész
tömeg verődött körém játék közben.
Előre meghatározott ideig kellett játszanom. A kaszinó
lefoglalt nekünk egy külön asztalt, tehát én voltam az
egyetlen játékos. Az osztó volt az ellenfelem. Mivel rá
akartam érezni a játékra, egyszerű feltételezéseket
alakítottam ki az osztásoknál kijátszott lapok alapján:
megállók, ha egy tízest és egy nyolcast kapok, viszont lapot
kérek, ha egy hármasom és egy kilencesem van (kivéve, ha
az osztó felfelé fordított lapja a négyes, ötös vagy hatos,
amely esetben megállók) – ezt a technikát nevezik
„alapstratégiának”.
Az osztó még akkor is statisztikailag előnyben van, ha a
játékos optimális módon használja az alapstratégiát. Idővel
a zsetonjaim halma kezdett egyre csökkenni. Azonban máris
sokkal jobban ráéreztem, hogyan kell játszani, mint az
elején; gyorsabban hoztam döntéseket, és kellemesebben
éreztem magam az asztalnál. Egy hirtelen elhatározással
ösztönös játékra váltottam, és aszerint haladtam, ahogy a
számok áradását dimbes-dombos, hegycsúcsokkal és
völgyekkel teli vizuális tájakként megtapasztaltam a
fejemben. Rámenősebben fogadtam, amikor a gondolatbeli
vizuális táj csúcsos volt, mint amikor lejtett.
Változás történt; egyre több leosztást kezdtem
megnyerni. Ellazultam, és már sokkal jobban élveztem a
játékot. Egy kulcsfontosságú ponton két 7-est kaptam, míg
az osztó felfelé fordított kártyája 10-es értékű volt. Az
alapstratégia azt mondja, kérj lapot. Én viszont az
ösztöneimre hagyatkoztam, és kettéosztottam („split”) a
párt, megduplázva az eredeti tétemet. Az osztó húzott egy
harmadik lapot, ami szintén 7-es volt. Megkérdeztem, hogy
ezt is megoszthatom-e. Az osztó meglepődött – rendkívül
szokatlan az osztó 10-ese ellen játszani. A két 7-es ismét
ketté lett osztva, így három 7-es kezem volt, azaz a eredeti
tétem megtrip] ázódott az osztó 10-esével szemben. A
bámészkodók jól hallhatóan felszisszentek. Egy mögöttem
álló férfi hangosan megjegyezte: – Mit csinál ez, külön
leosztásokat kér a tízes ellen? Az osztó azzal folytatta, hogy
külön-külön mindhárom hetesre osztott egy-egy lapot: az
első összege 21 lett. Aztán a másodikra kaptam lapokat:
ismét 21. Végül következett a harmadik hetes, és ismét a
nyertes 21 lett a lapok végösszege. Három 21 egymás után,
egyetlen leosztás alatt, az osztó ellen. Egy csapásra
visszaszereztem az elvesztett zsetonjaimat, és bankot
robbantottam.
Ennek ellenére örültem, hogy otthagyjuk Las Vegast. Túl
meleg volt, túl zsúfolt, túl sok volt a villogó fény. Csak a
kártyák között éreztem ott jól magam. Egyre inkább
honvágyam lett, és miután visszamentünk a szállodába,
felhívtam Neilt a szobámból. A hangja hallatán könnyekben
törtem ki. Azt mondta, ügyes vagyok, és muszáj folytatnom.
Büszke volt rám. Akkor még nem tudtam, hogy csak ezután
következik az egész utazás legfontosabb és legkülönlegesebb
része.
Másnap Salt Lake Citybe repültünk, Utah állam
fővárosába, a mormon vallás otthonába. A szállodától rövid
autóútra volt a város közkönyvtára. Rendkívüli épület, öt
emelet magas, félköríves üvegfallal, ahol 22 000
négyzetméteren több mint félmillió könyvet tárolnak; a
földszinten üzletek és szolgáltatások, fent a galérián
olvasóterem és egy háromszáz férőhelyes előadóterem áll
rendelkezésre. A könyvek határtalan szeretetével és a kis
helyi könyvtáramban mindennapos olvasással töltött órák
emlékével ez a hely paradicsominak tűnt számomra.
A hatalmas térbe áradt be a napfény, és éreztem, hogy
elönt a nyugalom ismerős bizsergése. A könyvtárak mindig
képesek a tökéletes nyugalom érzését nyújtani számomra.
Nem volt tömeg, csak egymástól elszigetelt emberek
olvastak vagy mozogtak a polcok és az asztalok között. Nem
volt hirtelen felcsattanó zaj, csak a lapozás halk nesze, vagy
a barátok és kollégák közötti meghitt csevegés moraja. Soha
nem láttam még ennyire csendes könyvtárat; valójában
olyan volt számomra, mint egy mesebeli elvarázsolt palota.
Megkértek, hogy üljek le egy padra a földszinten és
várjak, ezért megszámoltam a könyvespolcokat és a
csendben előttem elhaladó embereket. Órákon át tudtam
volna ott ülni. Az igazgató értem jött, és lifttel felvitt a
második emeletre. Ott amíg a szem ellátott, mindenütt
könyvek sorakoztak. Egy idősebb férfi közeledett felém, és
kezet rázott velem. Fran Peek néven mutatkozott be, mint a
fia, Kim apja és főállású gondviselője.
Kim Peek egy csoda.{8} Amikor 1951-ben megszületett, az
orvosok azt mondták a szüleinek, hogy soha nem fog járni,
semmit nem lesz képes megtanulni, és jobban teszik, ha
intézetbe adják. Kim megnagyobbodott koponyával és
vízfejűséggel jött a világra. Károsodott a bal agyféltekéje,
amely az olyan kritikus jelentőségű területekért felelős, mint
amilyen a beszéd és a nyelv. Egy 1988-ban végzett
agyvizsgálat során a neurológusok megállapították, hogy az
agyából hiányzik a kérgestest, a két agyfélteke közötti
lemez. Mindezek ellenére Kim tizenhat hónaposan már
olvasott, és tizennégy éves korára befejezte középiskolai
tanulmányait.
Kim az évek során hatalmas mennyiségű adatot jegyzett
meg több mint egy tucat témakörből, a történelemtől az
évszámokon át az irodalomig, sportig, földrajzig és zenéig.
Egy könyv két oldalát tudja egyszerre olvasni, egyiket az
egyik szemével, másikat a másikkal, és szinte tökéletesen
meg is jegyzi az olvasottakat. Kim összességében több mint
9000 könyvet olvasott, és mindegyiknek vissza tudta idézni
a tartalmát. A naptárszámolásban is tehetséges.
 1984-ben Kim és apja találkozott Barry Morrow
producerrel az Értelmi Fogyatékosok Társaságának a texasi
Arlingtonban tartott konferenciáján. Az eredmény az
Esőember című film lett. Dustin Hofffman Kimmel töltötte a
napot, és annyira ámulatba ejtették a képességei, hogy arra
biztatta Frant, mutassa meg fiát a világnak. Azóta Kim és
apja keresztbe-kasul utaznak az Egyesült Államokban, és
több mint egymillió ember előtt beszéltek eddig.
Ez volt a pillanat, amelyre régóta vártam; életemben
most először beszélhettem egy másik savanttal. Fran
elmondta a fiának, hogy ki vagyok, és hogy miért jöttünk el
találkozni velük. Nem sok fejtörésbe került találkozásunk
helyszínéül a közkönyvtárat választani: a könyvtárak
Kimnek is és nekem is különleges helyet jelentettek, tele
csenddel, fénnyel, térrel és renddel.
Miután Frannel már találkoztunk, most bemutattak
Kimnek. A szorosan apja mellett álló Kim testes, középkorú
férfi volt, előrefésült, őszülő üstökkel és átható, érdeklődő
tekintettel. Gyorsan megfogta a karomat, és nagyon
szorosan mellém állt.
– Mondja meg neki a születési dátumát! – javasolta Fran.
– 1979. január 31. – mondtam.
– Egy vasárnapi napon leszel huszonöt éves – válaszolt
Kim.
Bólintottam, majd megkérdeztem, hogy ő mikor
született.
– 1951. november 11-én felelte.
Széles mosollyal feleltem:
– Vasárnap születtél!
Kim arca felragyogott, és tudtam, hogy sikerült
megtalálni vele a közös hangot.
Fran meglepetést tartogatott számomra: az Oscar-
szobrot, amit Bany Morrow forgatókönyviró kapott az
Esőember-ért, és amit Morrow nagyvonalúan nekik
ajándékozott, hogy magukkal vihessék előadó körútjaikra.
Óvatosan, két kézzel fogtam meg a szobrot: nehezebb volt,
mint amilyennek látszott. Megkértek bennünket Frannel,
hogy üljünk le és beszélgessünk Kim gyerekkoráról, ezért az
egyik sarokban álló két kényelmes bőrfotelhez mentünk, és
leültünk, miközben Kim kapott olvasni egy könyvet. Fran
szenvedéllyel beszélt az orvosok reakcióiról kisfia
problémáira:
– Azt tanácsolták nekünk, tegyük be egy intézetbe, és
felejtsük el.
Egy agysebész még azt is felajánlotta, hogy az intézetbe
kerülés megkönnyítésére lobotómiát végez rajta.
Szerettem volna többet megtudni Kim jelenlegi életéről,
és megkértem Frant, mesélje el, hogy zajlik Kim egy
szokásos napja.
Kim minden reggel beszél telefonon az édesanyjával,
majd idejön, és mindennap pár órán át olvas. Esténként
átmegyünk látogatóba egy idős szomszédasszonyunkhoz.
Kim felolvas neki.
Kérdeztem Kim előadókörútjairól is.
Mindig együtt utazunk, és soha nem kérünk pénzt.
Iskolákba, főiskolákra és kórházakba szoktunk ellátogatni.
Kim szinte mindent meg tud nekik mondani, amire
kíváncsiak: dátumokat, neveket, statisztikai adatokat, postai
irányítószámokat, akármit. A közönség mindenféle
kérdéseket tesz fel neki, és ő mindig olyan töméntelen
információval áll elő, amiről én sem tudtam, hogy ismeri.
Szinte nincs olyan kérdés, ami megakasztaná. Az ő üzenete
ez: „Nem kell fogyatékosnak lenned ahhoz, hogy másmilyen
legyél, mert minden ember másmilyen.”
Befejeztük az interjút, és én kettesben beszélgethettem
Kimmel a könyvtár polcai között. Kim fogta a kezem séta
közben.
– Te is savant vagy, mint én, Daniel – szorította meg
izgatottan a kezemet. Ahogy a polcok között haladtunk,
észrevettem, hogy Kim időnként rövid időre megáll, levesz
egy-egy könyvet, átpörget benne pár lapot, mintha már
ismerné a tartalmát, majd visszateszi a helyére. Néha egy
dátumot vagy nevet mormolt hangosan olvasás közben.
Egyik sem szépirodalmi mű volt; úgy látszott, a regények
nem érdeklik. Ez is közös volt bennünk.
– Mit szeretsz itt a legjobban csinálni, Kim? – kérdeztem
tőle, mire ő szó nélkül odavitt egy sor vastag, piros
bőrkötésű könyvhöz. Ezek Salt Lake megye városainak
telefonkönyvei voltak. Kim levett egyet a polcról, és
letelepedett vele egy közeli asztalhoz. Volt nála egy notesz és
egy toll, és kezdett kimásolni neveket és telefonszámokat a
noteszébe. Figyeltem őt, és megkérdeztem, hogy ő is szereti-
e a számokat; jegyzeteibe mélyedve lassan bólintott.
Leültem Kim mellé, és eszembe jutott, hogy Fran azt
mondta, Kim szereti, ha történelmi események időpontjaival
és alakjaival kapcsolatos kérdéseket tesznek fel neki. A
történelem volt Kim együk kedvenc témája.
– Melyik évben koronázták Anglia királynőjévé Viktóriát?
– kérdeztem.
– 1837-ben – vágta rá azonnal Kim.
– Hány éves lenne most Winston Churchill, ha még élne?
– Százharminc.
– És idén a hét melyik napjára esne a születésnapja?
– Keddre, november utolsó napjára.
Fran és a stáb felügyelete alatt azután levittek minket a
könyvtár földszintjére, ahol Kim rámutatott különböző
könyvespolcokra, és megmondta, mely könyvek vannak
rajtuk. Kiléptünk a ragyogó kora délutáni napsütésbe, aztán
megálltunk, és Kim még egyszer megszorította a kezemet.
Szorosan mellém állt, a szemembe nézett, és azt mondta:
– Egy napon olyan te is olyan nagy ember leszel, mint én.
Ez volt a legnagyobb bók, amit életemben kaptam.
Megbeszéltem Kimmel és Frannel, hogy aznap este
együtt vacsorázunk egy közeli étteremben. Kim felidézte a
Dustin Hoffmannal való találkozása emlékeit, és Hoffman
csodálatát a képességei és kedves lénye iránt. Apa és fia
egyaránt hangoztatták, mennyire fontos folytatni Kim
képességeinek megismertetését minél több emberrel, és
közvetíteni feléjük a másság tisztelete iránti üzenetet.
Meglehetősen vonakodva hagytuk ott Kimet és Frant Salt
Lake Cityben. Minden stábtag elmondta, mennyire sokat
kapott a Kimmel és apjával való találkozás élményétől.
Történetük, a minden viszontagsággal szembenéző, feltétel
nélküli szeretet, az odaadás és a kitartás története,
hihetetlenül megkapó volt. Nekem egyszerűen feledhetetlen
élményt jelentett. Kim arra emlékeztetett, milyen szerencsés
vagyok, a saját másságaim ellenére is, hiszen valamiféle
önálló életet tudok élni, amit ő nem. És persze hatalmas
öröm volt az is, hogy találtam valakit, aki ugyanannyira
szerette a könyveket, tényeket és számszerű adatokat, mint
én.
Hazafelé a repülőn bőven volt min gondolkodnom.
Kimben és bennem sok volt a közös, ám a legfontosabb mind
közül az összetartozás érzése volt, amit szerintem
mindketten éreztünk az együtt töltött idő alatt. Életünk sok
szempontból nagyon különböző volt, és mégis, valahogy
létezett közöttünk egy különleges, ritka kötelék. Segített
abban, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, és azon a napon
a barátság rendkívüli értékére emlékeztettük egymást.
Megindított a lelkesedés, amivel ő és apja fogadtak minket,
és hogy milyen nyíltan és őszintén megosztották velünk
élettörténetüket. Kimet nem csupán az agya teszi
különlegessé, hanem a szíve, az embersége, az a képessége,
hogy mások életére egészen egyedi módon tud hatni. A Kim
Peekkel való találkozás életem egyik legboldogabb pillanata
volt.
 12

Reykjavik, New York, új otthon

Az Egyesült Királyságba való visszatérésem után a film

készítői még egy kihívás elé állítottak: tanuljak meg egy
teljesen új nyelvet egyetlen hét alatt a kamerák előtt.
Hónapokon át vizsgálták a különféle lehetőségeket, mielőtt
végül az izlandira esett a választásuk – ez egy ragozó nyelv,
a tizenharmadik század óta nagyrészt változatlan, az
óangolhoz hasonlítható, és körülbelül 300 000 ember
beszéli. Itt egy írásbeli példa arra. körülbelül hogy is néz ki:

„Mörður hér maður er kallaður var gígja. Hann var sonur

Sighvats hins rauða. Hann bjó á Velli á Rangár-völlum.
Hann var ríkur höfðingi og málafylgjumaður mikill og
svo mikill lögmaőur aö engir jróttu löglegir dómar
dæmdir nema hann væri við. Hann átti dóttur eina er
Unnur hét. Hún var væn kona og kurteis og vel að sér og
ðotti sá bestur kostur á Rangárvöllum.”

„Volt egy ember, Mörőnek hívták, meg még Hegedűsnek

is, Vörös Sighvatnak volt a ha. A tanyája Mezőségben
állt, a Ferde-folyó mellett. Tehetős nagygazda volt Mord,
és kiválóan értett pörös ügyekhez, úgy ismerte a
törvényeket, hogy az emberek el sem fogadtak olyan
ítéletet, melynek meghozatalában neki része nem volt.
Egyetlen lányt nevelt föl Mörő, egy Unn nevezetű,
takaros, eszes és finom modorú teremtést, a Ferde-folyó
 egész környékén senki fiatal férfi mást nem kívánhatott
asszonyának, mint őt.”{9} (Részlet a Brennu-Njals sagá-
ból, Izland leghíresebb, a tizenharmadik században
keletkezett sagájából.)

Az izlandit nagyon komplex és nehezen tanulható nyelvnek

tartják, nem kevesebb, mint tizenkét különböző szava van
minden számra 1-től 4-ig, a mondat szövegkörnyezetétől
függően. Az izlandi főneveknek három neme van: hímnem,
nőnem és semlegesnem. A melléknevek az általuk
meghatározott főnevek neme szerint változnak: Gunnar er
svangur (Gunnar éhes), de Helga er svöng (Helga éhes), ahol
Gunnar férfinév és Helga női név. Ráadásul az angoltól
eltérően az izlandi nem kölcsönöz szavakat más nyelvekből,
hanem új szavakat alkot a modern tárgyakra: tolva a
„komputer” és sírni a „telefon” (a „szál” jelentésű, régi
izlandi szóból).
Szeptemberben a műsor készítői végre a lakásomra
küldött csomaggal felfedték előttem, hogy melyik nyelvet
választották. Volt benne egy zsebszótár, egy gyerekkönyv,
két nyelvtankönyv és néhány újság. A készítők költségvetési
okokból úgy döntöttek, csak négy napot fogunk Izlandon
tölteni az eredetileg tervezett egy hét helyett, ezért néhány
nappal az utazás előtt előre elküldték nekem a lakásomra a
nyelvtanuláshoz szükséges anyagot. Volt azonban egy
komoly nehézség: a kapott szótár túl kicsi volt, ezért
lehetetlen volt elkezdenem a filmesek által tanulmányozásra
megküldött szövegek megfejtését. Annak sem örültem, hogy
az eredetileg tervezett hét helyett csak négy napunk marad
Izlandon, mivel a nyelvi kihívás csúcspontjaként egy élőben
sugárzott televíziós interjút terveztek Reykjavíkban, teljes
egészében izlandi nyelven. A kihívás sikeres teljesítéséhez
fontos lett volna a lehető legtöbbet a beszélt nyelvi
környezetben lennem.
Ha már így állt a helyzet, megtettem minden tőlem
telhetőt a rendelkezésemre álló anyaggal. Megtanultam
hétköznapi kifejezéseket és szavakat a nyelvkönyvekből, és
gyakoroltam a különféle szövegekből kiszedegetett
szókapcsolatokból saját mondatok építését. Az egyik
könyvhöz járt egy CD, így próbáltam azt is hallgatni, hogy
ráérezzek a hangsúlyozásra és a kiejtésre, de nagyon
nehezemre esett koncentrálni, mert az agyam hallgatás
közben hol ráhangolódik a hallottakra, hol kikapcsol. Egy
másik embert nagyon figyelmesen tudok hallgatni, külön
odafigyelek, hogy végig megtartsam a koncentrálásom
szintjét, azonban ez sokkal nehezebben megy CD hallgatása
közben – talán mert nincs, aki megkövetelné a folyamatos
odafigyelést.
Ezek a nehézségek kezdtek nagyon elcsüggeszteni, de
már el is érkezett az utazás napja.
Ismét búcsút kellett vennem Neiltől, bár ezúttal legalább
csak néhány napra. Taxi jött értem, hogy kivigyen a
repülőtérre, ahol a stábbal a találkozóm volt. Szerencsére
csendes volt a repülőtér, és nem sokan mászkáltak
körülöttem. Elhoztam magammal a könyveket a
bőröndömben, de reméltem, hogy jobb tananyagot fogok
kapni, amint megérkezünk Izlandra. A repülőút nem volt
hosszú, és én az idő nagy részében kinéztem az ablakon vagy
az izlandi gyerekkönyv meséit olvasgattam.
Izland a világ egyik legkisebb országa, lakosainak száma
alig több mint negyedmillió. Az Észak-Atlanti-óceán középső
részén található, az északi sarkkörtől valamivel délre. A
Közép-Atlanti-hátság közepénél, egy kritikus geológiai
ponton elhelyezkedő sziget geológiai szempontból roppant
aktív. Számos működő vulkánja és gejzírje van, és sok
izlandi lakást geotermikus energiával fűtenek. Az országban
az írni-olvasni tudók aránya 100 %, és népszerű a költészet
és az irodalom. Az Izlandon megjelenő könyvek, magazinok
és folyóiratok száma egy főre vetítve több, mint a világ
bármely más országában.
A Keflavík repülőtérre megérkezve busszal indultunk
Izland legnagyobb városa, a főváros, Reykjavík felé (mivel
lakosainak száma alig több mint 110 000, úgy becézik, hogy
slarsla smáborg i heimi – „a világ legnagyobb kisvárosa”).
A nyár vége felé jártunk, de még enyhe volt az időjárás: a
levegő hűvös volt és friss, de nem keservesen hideg. A
busznak hosszú, fényesen csillogó ablakai voltak végig
mindkét oldalán, és ahogy kinéztünk rajtuk, hosszúkás,
nagy, ezüstös szürke felhőtáblák lebegtek az égen, alattuk
zord, metálkék táj nyúlt a távolba. Ahogy közeledtünk
Reykjavík felé, láttam, hogy a nappali fény kezd halványulni
és töredezni; behunytam a szemem, és izlandiul számoltam
magamban: einn, tveir, prír, fjórir...
A szállodában találkoztam először izlandi
nyelvtanárommal, Sigriðurral, bár ő azt mondta, szólítsam
csak röviden Sirrýnek. Sirrý külföldi diákoknak adott
nyelvórákat a helyi egyetemen, de azt mondta, még sosem
hallott senkiről, aki ilyen rövid idő alatt próbált volna
megtanulni izlandiul, és hogy kételkedik ennek sikerében.
Egy táskában Sirrý egy csomó olvasnivalót hozott közös
tanulmányozásra. Amikor csak alkalom adódott rá,
kinyitottuk a könyveket, és én hangosan felolvastam belőlük,
hogy ellenőrizni tudja a kiejtésemet és segítsen a szavaknál,
amelyeket nem értek.
A rengeteg olvasás segített ösztönösen ráérezni a nyelv
nyelvtanára. Az egyik, amit észrevettem, hogy a mondatokon
belül sok szó hossza mintha növekedne. Például a bók
(könyv) szó gyakran hosszabb, amikor egy mondat elején
használják: Bókin er skrifuð á íslensku (a könyv izlandi
nyelven íródott), még hosszabb, ha a mondat végén áll: Ég
er ny 'búimn að lesa bókina. (Most fejeztem be ennek a
könyvnek az olvasását.) Egy másik példa a borb (asztal) szó:
Borðið er stórt og pungt (az asztal nagy és nehéz”) és
Orðabókin var á borðinu (a szótár az asztalon volt). A szó
elhelyezkedése egy mondaton belül segített tudni, hogy
milyen nyelvtani alakot fog valószínűleg felvenni.
Az időszűke bizonyult a kihívás legnehezebb részének. A
tanuláshoz rendelkezésemre álló kevés idő jó része elment
azzal, hogy autóval körbevittek a különféle forgatási
helyszínekre – és ezt a problémát súlyosbította, hogy
Sirrýnek általában hányingere volt az autóban. Volt persze
jó oldala is annak, hogy ennyi sok különböző helyet
látogattunk meg; Izland vizuálisan döbbenetes, és
lehetőségem volt magamba szívni hangulatát, ami lehetetlen
lett volna egy tanteremben vagy egy szállodai szobában.
Egy napot Gullfossban töltöttünk, aminek a neve azt
jelenti, „arany vízesés”. A Hvita gleccserfolyón található,
hatalmas fehér zuhatag harminckét méter magasságból
zubog le egy szűk, hetven méter mély és két és fél kilométer
hosszú szurdokvölgybe. Ha közelről nézte az ember, a párás
levegőben folyamatosan szálldosó finom permet arra
emlékeztetett, ahogy a 89-es számot látom a fejemben. Nem
ez volt az egyetlen ilyen érzés. Ahogy beálltam az eső elől
egy kis, félhomályos, szélfútta sziklaüregbe, úgy éreztem,
mintha a 6-os szám sötét ürességébe másztam volna be. Még
a távoli hegyek hullámzó görbületei is számsorokra
emlékeztettek. Akkor és ott éreztem leginkább otthon
magam Izlandon.
A Haukadalur-völgy termikus mezőire tett kiránduláson
lehetőségem adódott közelről megtekinteni Izland híres
kitörő gejzírjeit. A gejzír szó az izlandi gjósa szóból ered,
ami annyit jelent: „feltörni”. Ezek ritka jelenségek – csak
körülbelül ezer létezik belőlük az egész világon. A gejzír
aktivitását a felszíni vizek okozzák, amelyek fokozatosan
leszivárognak a réseken keresztül, és föld alatti üregekben
gyűlnek össze. A csapdába esett vizet a körülötte levő
vulkáni kőzet felmelegíti körülbelül 200 Celsius-fokosra,
ettől a víz gőzzé alakul, térfogata megnő, és felfelé vagy
kifelé tör utat magának. Végül a gejzírben megmaradt víz
forráspont alá hűl, és a kitörés megszűnik; a felmelegedett
felszíni víz kezd ismét visszaszivárogni az üregekbe, és az
egész körforgás kezdődik elölről.
A gejzírkitörés látványa lebilincselő volt. Először a
türkizszínű víz forrni kezdett, majd nagy buborékok
formálódtak és törtek fel, felfelé húzva a gőzölgő vizet. A
kitörés maga hirtelen történt és gyorsan lezajlott, vastag,
tízméteres vagy még annál is nagyobb, káprázatos, magasba
törő vízoszlopot eredményezve. A gejzír körül a levegőben
kénszag terjengett, mint a záptojás bűze, de szerencsére
elvitte a szél.
A forgatások közötti, hosszú ideig tartó utazások nagyon
fárasztók voltak, és mindig örömmel fogadtuk az
ebédszüneteket. Míg a stáb hamburgerrel és sült krumplival
tömte magát, én megkóstoltam a hagyományos izlandi
fogásokat, mint amilyen a kjötsúpa (bárányleves) és a
plokkjiskur (halvagdalt). Amennyire lehetett, kizárólag csak
izlandiul társalogtam Sirrývel, és közben jegyzeteltem egy
fekete noteszbe, amit mindig magamnál tartottam.
A kihívás csúcspontja az élő televíziós interjúval érkezett
el, az aktuális témákkal foglalkozó, népszerű Kastljós
(Reflektor-fény) című adásban. Ideges, ám bizakodó voltam
az interjú előtt, bár fogalmam sem volt, mégis miféle
kérdéseket fogok kapni. Majdnem negyedórán át
beszélgettem két műsorvezetővel, végig kizárólag izlandiul,
több százezer néző előtt. Borzongató élmény volt a kamerák
előtt ülni és végig egy olyan nyelven beszélni, amelyikkel
csak az elmúlt egy hétben ismerkedtem meg. Még
különösebb volt, hogy tökéletesen megértettek. Ahogy telt a
hét, figyeltem az egymást között anyanyelvükön társalgó
izlandiakat, akik ezt olyan könnyedén és természetesen
tették, mintha izlandiul lélegeznének. Ezzel szemben az én
beszédem lassabb és bizonytalanabb volt. Így magyaráztam
ezt az interjúvolóknak: „Ég er meý islensku asma” – „izlandi
asztmám van”.
További interjúk következtek a reykjavíki médiában, és
szerepeltem Izland legfőbb reggeli beszélgetős műsorában;
ez az interjú is teljes egészében izlandi nyelven zajlott.
Abban a műsorban Sirrý is szerepelt velem, és nagyon
hízelgő volt, mennyire jó véleményt mond a
teljesítményemről az egyhetes nyelvtanulás alatt. Sirry
angolul is adott egy interjút a dokumentum-hímben,
amelyben elmondta, még sosem volt hozzám hasonló
tanítványa, és hogy „nem vagyok emberi”! Nagyon hálás
voltam neki, különösen, mert felbecsülhetetlen volt
számomra a segítsége és a bátorítása.
A dokumentumfilm forgatásának végén Reykjavíkból
visszatérve lehetőségem volt elgondolkozni azon, milyen
messzire is jutottam. Alig néhány éve még lehetetlennek
tűnt volna, hogy ennyire önálló életet tudjak élni: hogy
odarepülök, és beutazok egy olyan óriási országot, mint az
Egyesült Államok, mindenféle emberekkel találkozom és
mindenfajta helyeket látogatok meg, és lesz elég
önbizalmam ahhoz, hogy legbenső gondolataimat és
élményeimet megosszam a világgal. Az izlandi látgatás is
egyszerre volt bámulatos és megindító, és kiváltságosnak
éreztem magam amiatt, hogy' az izlandi emberek olyan
szívélyesen és lelkesen fogadtak. A legkülönösebb ez volt:
pontosan ugyanazok a képességek, amelyek elválasztottak
társaimtól gyerek- és kamaszkoromban, és amelyek
elszigeteltek tőlük, felnőttként segítettek kapcsolatot
teremtenem emberekkel és új barátokat szereznem.
Hihetetlen pár hónap volt ez – és még nem volt vége.
A következő tavasszal egyik nap kora reggel felhívtak
telefonon, és meghívtak szerepelni David Letterman késő
esti beszélgetős műsorába. A Discovery Science Channelen
keresztül történt a szervezés; ez a csatorna néhány héttel
azelőtt tűzte először műsorára az Egyesült Államokban az
Agyember-t. Az adás igen pozitív reakciókat váltót ki,
beleértve a New York Times részletes kritikáját. Bár még
egyszer sem láttam Letterman egyik műsorát sem, hallottam
róla, és tudtam, hogy már régóta megy, és népszerű. A
Science Channel teamjével megállapodtunk, hogy fizetik az
útiköltségemet New Yorkba a felvétel napjára, és
megszervezik az időbeosztásomat. Csak egyetlen bökkenő
volt: a felvétel napja előtti délutánon kellett odarepülnöm.
Szerencsés voltam, hogy Neil otthonról dolgozott, és
hajlandó volt segíteni a csomagolásban és kivinni a
repülőtérre. A szükséges foglalásokat gyorsan elintézte
nekem online, így semmi más dolgom nem volt, mint
elkészülni és elindulni. Jó volt, hogy minden olyan hirtelen
történt, mert nem volt időm aggodalmaskodni, és helyette
csak olyan hétköznapi témákra kellett koncentrálnom, mint
például hogy megmosakodjam, felöltözzem, és
becsomagoljak az útitáskámba. A repülőtér felé az autóban
Neil azzal próbált segíteni nyugalmam megőrzéséljen, hogy
azt mondta, élvezzem ki ezt az élményt, és egyszerűen csak
adjam önmagam.
 Az ülés a gépen nagy volt és kényelmes, és majdnem
végig tudtam aludni, ami sokat segített. Amint földet értünk
a JFK nemzetközi repülőtéren, követtem a többi utast kifelé
a számos átjárón keresztül, míg végül elérkeztünk a
biztonsági ellenőrzésre várók hosszú sorához. Amikor rám
került a sor, odaléptem a fülkéhez, és átnyújtottam az
útlevelemet. A férfi az üveg túloldalán megkérdezte, mennyi
ideig szándékozom Amerikában maradni, mire ezt feleltem:
– Két napig.
– Csak két napig? – kérdezte csodálkozva, majd bólintott.
Egy pillanatig szúrós szemmel rám nézett, majd ismét az
útlevélre, azután intett, hogy menjek tovább. Miután
felvettem a csomagomat, kiléptem az érkezési oldal
előcsarnokába, és megláttam egy embert, aki egy táblát
tartott, rajta a nevemmel. Előre megmondták, hogy sofőr fog
várni érkezésemkor a JFK repülőtéren, ezért odamentem
hozzá, ő elvette a táskámat, és kimentünk az autóhoz, amely
hosszú volt, fekete és nagyon fényes. Elvitt a Manhattan
Central Park Southra a szállodámhoz, és ott kitett.
Nemrégiben még rettegés fogott volna el a gondolattól, hogy
egyedül lépjek be egy szálloda kapuján és egyedül próbáljak
eligazodni a különböző számú szobák között, azon
erőlködve, nehogy eltévedjek. Ekkorra azonban már
hozzászoktam a szállodákhoz; felmentem a lépcsőn a
szobámba, és lefeküdtem.
Másnap reggel találkoztam a Science Channel stábjának
képviselőjével, név szerint Bethszel. Az ő feladata volt
gondoskodni róla, hogy megfelelő öltözéket viseljek a
műsorhoz (például a színek, semmi fehér és csíkos), és hogy
a lehető legnyugodtabb és legfesztelenebb állapotban legyek
a felvétel előtt. Együtt mentünk végig egy sor hosszú,
forgalmas utcán az Ed Sullivan Theater épületéig, a
Broadway 1697. alatt található rádió- és televízióstúdióig,
ami az utóbbi tizenkét évben otthont adott a késő esti
beszélgetős műsornak. Miután megkaptam a
belépőkártyámat, a műsor készítői üdvözöltek, és
ismertették velem az aznapi menetrendet. Megkérdeztem,
megmutatnák-e a díszletet, hogy kényelmesebben tudjak oda
belépni a délután esedékes felvételen. A színfalaktól csak
pár lépés és egyetlen lépcsőfok választotta el a központi
színpadot, ahol kezet kellett fognom Daviddel, és le kellett
ülnöm. A fotel nagy volt és puha, ám magában a stúdióban
nagyon hideg volt; azt mondták, Dávid ragaszkodik a
mindössze 14 Celsius-fokhoz. Csak reménykedni tudtam,
hogy nem fogok nagyon reszketni a felvétel alatt.
Volt időm megebédelni a szállodában a fél ötkor a
stúdióban esedékes felvétel előtt. Betereltek egy kis
helyiségbe, ahol végignéztem a falra szerelt televízión a
műsor nyitó képsorait, majd átvittek a sminkszobába. A
hajkefe sortéit puhának és megnyugtatónak éreztem a
bőrömön, és meglepően fesztelennek éreztem magam,
amikor levittek a díszletbe és megmutatták, hol álljak,
miközben az adás reklámszünetre kapcsolt. Azután
meghallottam, hogy David felkonferál a közönségnek, és a
rendezőasszisztens jelzett, hogy lépjek be. A délelőtti
előkészületek alapján észben tartottam, hogy tartsam
felemelve a fejem, amikor a színpadra lépek és kezet rázok
Daviddel, mielőtt leülnék. Emlékeztettem magam, hogy
tartanom kell a szemkontaktust az interjú alatt. A közönség
elég messze volt a lámpáktól a díszletben, ezért látni nem
lehetett őket, csak hallani. Ez nekem megfelelt, mert azt az
illúziót keltette, hogy Daviddel kettesben beszélgetünk.
Komolyan kezdte, az autizmusomról és a gyerekkori
rohamaimról kérdezett, és még meg is dicsért a szociális
készségeimért, amely ponton a közönség tapsolni kezdett.
Ettől a pillanattól már egyáltalán nem éreztem szorongást.
Amikor kezdtem beszámolni a pi-rekordomról, David
közbeszólt, és azt mondta, ő is nagyon szereti a pipit, és a
közönség nevetett. Azt is megkérdezte tőlem, ő a hét melyik
napján született, és megadta a születési dátumát: 1947.
április 12. Azt válaszoltam neki, hogy szombati napon
született, és hogy 2012-ben egy csütörtöki napon lesz
hatvanöt éves. A közönségtől nagy tapsot kaptam. Ahogy az
interjú a vége felé közeledett, David határozottan kezet
rázott velem, és mindenki a színfalak mögött is megtapsolt,
mikor elhaladtam mellettük. Beth gratulált, és elmondta,
milyen nyugodtnak és összeszedettnek tűntem a televízió
képernyőjén. Ez a tapasztalat fényesen bizonyította, hogy
már képes vagyok egyedül boldogulni a világban, hogy
olyasmit tudok egyedül megtenni, amit mások adottnak
tekintenek, mint például rövid idő alatt felkészülni egy
utazásra, egyedül tartózkodni és úgy gyalogolni egy
forgalmas utcán, hogy közben nem zavar össze a sok
különböző látvány, hang és szag, ami körülvesz.
Örömmámorban úsztam a gondolattól, hogy erőfeszítéseim
nem voltak hiábavalók, hanem eljuttattak egy minden
képzeletemet felülmúló pontig.

Az Agyember dokumentumfilmet az Egyesült Királyságban

először 2005 májusában sugározták, és nézettségi
rekordokat döntögetett. Azóta több mint negyven országban
bemutatták vagy vették meg bemutatásra, Svájctól Dél-
Koreáig. Rendszeresen kapok e-maileket és leveleket
emberektől, akik látták a műsort és megindította vagy
inspirálta őket, és lelkesítő arra gondolni, hogy történetem
ilyen sok emberen segített.
Családom szintén pozitívan fogadta a
dokumentumfilmet. Apám azt mondta, nagyon büszke rám
mindazért, amit elértem. Mióta nemrégiben egy esés
következtében részlegesen megbénult, egy speciálisan
felszerelt otthonban lakik nem messze a család lakóhelyétől,
ahol folyamatos orvosi ellátásban és támogatásban részesül.
Neil és én rendszeresen felautózunk Londonba meglátogatni
őt. Ahogy öregszik, apám mentális egészsége stabilizálódott,
és még arra is használja tapasztalatait, hogy cikkeket ír egy
helyi támogató csoport hírleveleihez.
Felnőttkorom előtt nem éreztem mindig szoros érzelmi
kötődést szüleim, öcséim és húgaim iránt; akkoriban nem
úgy éltem ezt meg, mint bármiféle hiányérzetet, mert
egyszerűen nem voltak részei a világomnak. Ma már
másképp áll a helyzet: tisztában vagyok vele, menyire szeret
engem a családom, és mennyi mindent tettek értem az évek
során, és ahogy idősebb leszek, köztem és a családtagjaim
közötti kapcsolat folyamatosan javul. Szerintem a szerelem
segített közelebb kerülnöm minden érzelmemhez, nemcsak
Neillel, hanem családtagjaimmal és barátaimmal is, és
segített abban, hogy7 elfogadjam ezeket az érzelmeket. Jó a
kapcsolatom anyámmal; rendszeresen beszélünk telefonon,
és szeretem a társalgásainkat. Továbbra is nagyon fontos és
támogató szerepet játszik az életemben, bátorít és ösztönöz,
ahogy mindig is tette.
Legtöbb öcsém és húgom már fiatal felnőttkorban van,
mint én. Gyerekként nem nagyon vegyültem velük, ám
felnőttként fokozatosan sokkal közelebb kerültünk
egymáshoz, és mindegyikről sokkal többet tudtam meg. A
korban hozzám legközelebb álló testvérem, Lee öcsém,
vasúti felügyelőként dolgozik, és jóformán számítógépfüggő.
Anyám panaszkodik rá, mert minden idejét a számítógép
monitorja előtt ülve tölti.
Claire húgom utolsó éves hallgató az egyetemen
Yorkban, angol irodalmat és filozófiát tanul. Hozzám
hasonlóan őt is nagyon érdeklik a nyelvek, és azt tervezi,
hogy tanulmányai befejezését követően tanár lesz.
Steven, a második öcsém továbbra is sok segítséget
igényel a családtól Asperger-szindrómája miatt. Gyógyszert
szed a depressziójára, ami gyakori az autizmus
spektrumzavarral érintett egyéneknél. Mint én, ő is
körbejárkál, amikor nagyon elmélyülten gondolkozik
valamin – a családi ház kertjében van is egy jól kitaposott
ösvény ott, ahol gyakran körbe-körbe sétál. Steven lelkes
zenész, különösen a húros hangszerek érdeklik. Magától
megtanult gitározni és buzukin játszani. Lexikális tudással is
rendelkezik kedvenc együttese, a Red Hot Chili Peppers
témájában. Néha a szüleim panaszkodnak Steve öltözködése
miatt, mert nagyon élénk színeket visel (narancssárga cipőt
például), és minden héten megváltoztatja a frizurája
stílusát. Nem hiszem, hogy van okuk aggodalomra, mert
szerintem ő még most próbálja kitalálni, kicsoda is ő
valójában, és próbálja különböző módokon kellemesebben
érezni magát az őt körülvevő világban. Saját
tapasztalatomból tudom, hogy ez a folyamat hosszú időbe
telik. Steven önkéntesként dolgozik egy helyi jótékonysági
üzletben, és legújabban odavan a pajzsosrákokért, amelyek a
világ feltehetőleg legrégibb állatfajának számítanak. Nagyon
kedves és figyelmes ember, és én büszke vagyok rá, és
nagyon bízom a jövőjében.
Azután ott van Paul öcsém, aki egy évvel fiatalabb
Steven-nél, és kertészként dolgozik. Széles körű ismeretei
vannak a növényekről: mikor kell őket elültetni, hová kell
helyezni őket a kertben, milyen típusú talajt kívánnak,
mennyi napfényt igényelnek az egyes növények és így
tovább. Amikor csak tanácsra van szükségem a kertemhez,
mindig tudom, hogy Pault kell megkérdeznem.
Az ikrek is már felnőttek: Maria, a tíz perccel idősebb,
nemrégiben tette le a középiskolai záróvizsgáit, kitűnő
eredménnyel. Akárcsak Claire, ő is könyvmoly, és rengeteg
időt tölt olvasással. Natasha nemrégiben szülte meg kisfiát,
Matthew-t, és ezzel először tett nagybácsivá. Van az
unokaöcsémről egy fényképem a konyhaszekrényemen.
Valahányszor ránézek, emlékeztet az élet és a szeretet
csodáira.
Végül ott vannak a legkisebb testvéreim, Anna-Marie és
Shelley. Mindketten elfoglalt, zajos kamaszlányok most.
Shelley osztozik a könyvek iránti szeretetemben, különösen
Jane Austen és a Brontë nővérek könyveit kedveli.
A családomnál tett látogatás mindig örömteli élmény
számomra. Mindegyikükhöz közelebb érzem magam most,
mint gyerekkorunkban bármikor. Visszatekintve rendkívül
hálás vagyok nekik mindazért a szeretetért, amit kaptam
tőlük és amit továbbra is kapok. Az életben elért sikereimet
nagyon nagy részben az ő támogatásuknak köszönhetem.
Minden látogatásnál előre várom beszélgetéseinket
könyvekről és szavakról (és gyakran elkerülhetetlenül a Red
Hot Chili Peppersről), és hogy halljak élményeikről,
terveikről és a jövőről szőtt álmaikról. Igazán
megtisztelőnek érzem, hogy része lehetek az életüknek.

A legtöbb napot otthon töltöm. Ott érzem magam a

legnyugodtabbnak, legoldottabbnak és ott vagyok a
legnagyobb biztonságban, mert rend van körülöttem, és
megszokott napirendem szerint élek. Reggelenként mindig
fogat mosok zuhanyozás előtt. Minden fogamat egyenként
mosom meg, utána vízzel kiöblítem a számat. Mosakodásnál
természetes olajokat használok – teafa- és jojobaolajat,
amelyek segítenek tisztán és puhán tartani bőrömet; a
szappan túlságosan kiszárítja, és viszketek tőle. Reggelire
zabkását eszem; szeretem a zab textúráját érezni a
nyelvemen. A nap folyamán több csésze meleg teát iszom, a
kedvenc italomat, sovány tejjel.
Rendszeresen főzök, mert ez a gyakorlatias foglalatosság
segít ellazulni. Egy recept olyan, mint egy matematikai
végösszeg vagy egyenlet; az eredmény (legyen az egy
sütemény vagy egy rakott étel) az összetevők végösszege.
Egy receptben az alapanyagok összekapcsolódnak
egymással; ha megfelezed vagy megduplázod valamelyik
mennyiségét, akkor nem szabad elfelejtened megfelezni
vagy megduplázni a többi összetevőét is. Példának álljon itt
egy piskóta alapreceptje hat személyre:

6 tojás
340 gramm sütőporos liszt
340 gramm vaj
340 gramm extra finom kristálycukor

Amit így is le lehet írni:

6 tojás + 340 gramm sütőporos liszt + 340 gramm vaj +

340 gramm extra finom kristálycukor = piskótatészta
(6 személyre)

Ahhoz, hogy hat helyett három személyre készítsem el a

süteményt, megváltoztatom a sütemény végösszegének
eredményét (3/6-ra), ami ugyanaz, mint az 1/2; így
megfelezem az összetevők mennyiségét a végösszeghez (3
tojás, 1 70 gramm liszt és így tovább), hogy elérkezzem az új
termékig.
Sok ételhez, amit otthon eszünk, egyszerű recepteket
használok, amelyeket könyvekből vagy a családtól és
barátoktól szedek össze. Saját magunk süljük a kenyerünket,
és magunk készítjük a mogyoró vaj unkát az ebédidei
szendvicsekhez. Néha saját zabtejet vagy joghurtot is
készítek, amire rá lehet járni. Készítünk ízletes, alacsony
zsírtartalmú tésztát is pitéhez, amit a kertünk
gyümölcsfáiról szedett almával töltünk meg. Neil a termés
egy részét friss almaborhoz használja fel. Neil gyakran segít
nekem a konyhában, és az ételkészítés közös munkája
lehetőséget nyújt, hogy a csapatmunka részeként
gyakoroljam képességeimet a hatékony együttműködésre és
kommunikációra.
A kertben van egy nagy zöldségeságyás, amelyben
hagymát, borsót, burgonyát, paradicsomot, káposztát, fejes
salátát és olyan fűszernövényeket termesztünk, mint menta,
rozmaring és zsálya. Élvezem a kerti munkát a csend, a friss
levegő és a meleg napfény miatt, és mert szeretem hallgatni
a madárcsicsergést és figyelni a fákon és növényeken
óvatosan mászó rovarokat. A kertészkedés jó testgyakorlás
és pihentető is, türelmet és odafigyelést igényel, és segít,
hogy erősebb kötődést érezzék az engem körülvevő világhoz.
A fokozottabban önellátó élet a nyugalom és
megelégedettség erős érzését adja. Egy frissen szedett, saját
termesztésű paradicsomból készült leves sokkal ízletesebb,
mint bármi, amit a boltban lehet kapni. A barátaimnak
nagyon tetszenek a személyre szabott születésnapi
képeslapok, amelyeket én készítek nekik sima
kartonpapírból, egy ceruza és néhány színes filctoll
segítségével. Az élelmiszerszámláink alacsonyak, mert egy
hétre előre megtervezem az összes étkezésünket, és
bevásárlás előtt költségvetést készítek. Az Egyesült
Királyságban a fogyasztásra szánt élelmiszer egyharmada
kidobásra kerül, mert sok ember többet vásárol a
szükségesnél.
Egy ideig Neillel minden hétvégén eljártunk bevásárolni
a környékbeli szupermarketbe, mint oly sokan. Csakhogy én
rendszeresen kikapcsoltam, nyugtalanná és kommunikációra
képtelenné tett az áruház mérete, a tömeg és a rengeteg
engem érő inger. A szupermarketeket gyakran túlfűtik, ami
nekem azért baj, mert a bőröm kellemetlenül viszketni kezd,
ha melegem van. Azután ott vannak a villódzó neonfények,
amelyek bántják a szememet. A megoldás az lett, hogy
inkább kisebb, környékbeli üzletekbe járunk, amelyek
számomra sokkal kellemesebbek, gyakran olcsóbban lehet
ott vásárolni, és ezzel támogatjuk lakóhelyünk
kisvállalkozásait is.
Amikor bevásárolni megyünk, Neil vezet, mert én nem
tudok vezetni. Korábban kétszer megpróbáltam letenni a
gyakorlati vizsgát, sok vezetési lecke után, és mindkétszer
megbuktam. Az autizmus spektrumzavarral érintetteknek a
vezetés tanulásakor gyakran több tapasztalatra, gyakorlásra
és nagyobb odafigyelésre van szükségük. Ez azért van, mert
jellemzően nincsenek jó térbeli készségeink, ami
elengedhetetlen egy közúti jármű vezetésénél. Szintén
nehézséget okoz eldönteni, hogy viselkedhet a többi
közlekedő, és megérteni, hogy nem minden autóvezető tart
be mindig minden szabályt. Szerencsére Neilt nem zavarja,
hogy kettőnk helyett kell vezetnie.
Több tervem is van a jövőre. Az egyik folytatni a
jótékonysági szervezetek munkájának segítését, mint
amilyen a számomra fontos Nemzeti Autista Társaság és
Nemzeti Társaság az Epilepsziásokért. Amikor sok ember
előtt tartok előadást egy jótékonysági szervezet nevében,
úgy ülök vagy állok, hogy lássam Neilt a közönség soraiban,
és elképzelem, hogy csak hozzá beszélek. Ilyenkor aztán már
nem is vagyok olyan ideges.
Tervezem a tudósokkal és kutatókkal való munka
folytatását is, hogy minél többet lehessen megtudni az
agyamról és arról, hogyan is működik pontosan. A pi-
rekordomat és az Agyember dokumentumfilmet követően
tudósok a világ minden részéről elárasztottak kérésekkel a
tanulmányozásomra. 2004-ben találkoztam a világ
legfontosabb savant-szindróma-szakértőjével, dr. Darold
Trefferttel az egyesült államokbeli Wisconsinban. Ennek a
találkozásnak az alkalmával közölték velem, hogy
megfelelek a diagnózis kritériumainak. Azóta rendszeresen
részt vettem különféle tudományos kutatásokban. Álljon itt
két példa a legutóbbi vizsgálatokra:
2004-ben Daniel Bor professzor Cambridge-ben az
Orvostudományi Kutatások Tanácsa Kognitív Tudományi és
Agytudományi Csoportja részéről elemezte memóriám
számterjedelmét – képességét számadatok sorozatának
feldolgozására és a helyes sorrendben való visszaidézésükre.
A teszt minden egyes részéhez leültettek egy számítógép
monitorja elé, amin számsorok jelentek meg egyenként, fél
másodpercre. Minden számsor után megkértek, hogy
billentyűzzem be a számokat a számítógépbe. A feljegyzett
szám terjedelmem 12 számjegy volt, kétszerese a
normálisnak, ami 5 és 7 között van. Amikor a számítógép
véletlenszerűen kiszínezett számokat mutatott, hogy
megnézzék, interferenciában van-e ez a szinesztéziámmal, a
teljesítményem visszaesett 10 és 11 számjegy közöttire.
Bor professzor azt mondta, még senkit nem tesztelt
azelőtt 9 számjegy feletti számkiterjedéssel, és hogy ez
kivételesen ritka eredmény.
Neil Smith, a University College nyelvészprofesszora
Londonban egy kísérletet folytatott le 2005 nyarán, amellyel
megvizsgálta, miként dolgozok fel bizonyos típusú
mondatszerkezeteket. Mindegyik mondat annak példája volt,
amit a nyelvészek „metanyelvi negációnak” neveznek, ahol a
tagadás nem a mondat szavaiban, hanem a kifejezésmódban
nyilvánul meg. Például ha a legtöbb embernek megmutatják
azt a mondatot, hogy „John nem magas, ő óriás”, akkor ezt
tökéletesen érti: John annyira magas, hogy nem lehet
egyszerűen csak magasnak nevezni. En azonban csak akkor
értem meg ezt a distinkciót, ha valaki alaposan
elmagyarázza nekem. A kísérlet kimutatta, hogy az ilyen
mondatokat ellentmondásosnak találom, és nehezen tudom
eredményesen elemezni. Ez általános probléma az autizmus
spektrumzavarral érintett egyéneknél, a szó szerinti
gondolkodásunk és a felfogásunk folyamata miatt.
Van egy másik mód is, amellyel reményeim szerint
képességeim mások javára válhatnak a jövőben, és
ösztönözhetik az eltérő tanulási módszerek szélesebb körben
való elfogadását. A vizuális tanulási segédeszközök sok
„neurotipikus” tanuló mellet az autizmus spektrumzavarral
érintettek számára is hasznosak lehetnek. Például ha
különböző színekkel jelölik a szófajokat, mint főnév, ige és
melléknév, az egyszerű és hatékony bevezetést nyújthat a
nyelvtanba. Hasonlóképpen, azokon az online
nyelvtanfolyamokon, amelyeket én írok a weboldalamon, az
új szavakat a szavakon belül különböző méretű betűkkel
megjelenítve mutatom be, ezáltal minden egyes szó egyedi
alakot kap. A kisebb gyakoriságú betűk, mint a q, w, x és Z
kisebb betűmérettel jelennek meg, míg a közepes
gyakorisággal előforduló betűk, mint ab, c,f, és h normál
méretben, végül a gyakran előforduló betűk (magánhangzók
és olyan mássalhangzók, mint l, r, s és t) nagyobb méretben.
Így a német zerquetschen (összenyom) szó úgy mutatkozik
meg, hogy zerquetschen, a francia vieux (öreg) mint vieux, és
a spanyol conozeo (tudom) mint conozeo.
Magánéletemben törekvéseim igen egyszerűek:
keményen dolgozni tovább kapcsolatomon Neillel, folytatni
kommunikációs készségeim gyakorlását, tanulni a hibáimból
és türelmesnek lenni. Remélem azt is, hogy még közelebb
kerülök családtagjaimhoz és barátaimhoz, és hogy ezen a
könyvön keresztül legalább egy kicsivel jobban meg fognak
ismerni és meg fognak engem érteni.

Még élénken él bennem az élmény, ahogy kamaszként a

szobám padlóján fekszem, és a mennyezetet bámulom.
Próbáltam magamban elképzelni a világegyetemet,
konkrétan megérteni, mi az, hogy „mindenség”. Képzeletben
a létezés határain jártam, és kitekintettem, hogy mi van
azon túl – kíváncsi voltam, mit fogok ott találni. Abban a
pillanatban nem éreztem jól magam, és a szívem erősen
dobogott, mert először döbbentem rá, hogy a
gondolkodásnak és a logikának vannak határai, és csupán
egy bizonyos pontig képesek egy embert eljuttatni. Ez a
felismerés megrettentett, és hosszú időbe telt, hogy bele
tudjak nyugodni.
Sok embert meglep, amikor megtudják, hogy keresztény
vagyok. Úgy képzelik, az autizmus megnehezíti vagy
lehetetlenné teszi az istenhitet vagy a spirituális kérdések
feltárását. Persze igaz, hogy Asperger-szindrómám
megnehezíti az empátiát vagy az elvont gondolkodást, ámde
nem akadályozott meg abban, hogy elgondolkodjam olyan
mélyebb kérdésekről, mint élet és halál, szeretet és
kapcsolat. A valóságban sok autista élvezi a vallásos hit vagy
a spiritualitás előnyeit. A vallásban erős hangsúlyt kapó
rituálék például hasznosak az autizmus spektrumzavarral
élők számára, akikre jótékony hatással van az állandóság és
a következetesség. Temple Grandin autista író és zoológus
professzor önéletrajzának Lépcső a mennyországba. Vallás és
hit című fejezetében ismerteti nézeteit Istenről mint a
világegyetem rendező erejéről. Vallásos meggyőződése a
vágóhidakon szerzett tapasztalataiból ered, és abból az
érzésből, hogy a halálban kell lennie valami szentnek.
Mint sok más autistánál, a vallásos tevékenység nálam is
inkább intellektuális, mintsem társadalmi vagy érzelmi
alapú. Középiskolás koromban nem érdekelt a hitoktatás, és
elvetettem annak lehetőségét, hogy egy isten vagy egy vallás
bármiféle módon jótékony hatással lehet az emberek életére.
Ez azért volt, mert Isten nem olyasmi volt, amit láttam vagy
hallottam vagy megtapintottam, és mert azok a vallási
érvelések, amelyeket olvastam és hallottam, semmit sem
jelentettek nekem. A fordulópont akkor következett be,
amikor felfedeztem G. K. Chesterton írásait, egy angol
újságíróét, aki a huszadik század elején sokat írt keresztény
hitéről.
Chesterton figyelemre méltó személyiség volt. Az
iskolában tanárai úgy jellemezték, mint álmodozót, aki „nem
ugyanazon a földön jár, mint a többiek”, míg kamaszkorában
létrehozott egy vitaklubot barátokkal, ahol órákon át
vitatkoztak egy gondolatról; ő és az öccse, Cecil egyszer
tizennyolc órán és tizenhárom percen keresztül vitatkoztak
egyfolytában. Teljes fejezeteket tudott idézni emlékezetből
Dickenstől és más szerzőktől, és az általa kiadói lektorként
értékelt mind a tízezer elbeszélés cselekményére emlékezett.
Titkárai beszámoltak róla, hogy egyszerre tudott cikket
diktálni és közben kézzel egy másik témáról írni. Viszont
annyira belemélyedt gondolataiba, hogy folyton eltévedt, és
időnként telefonálnia kellett a feleségének, aki ilyenkor érte
ment és hazavitte. Lenyűgözték maga körül a hétköznapi
dolgok, erről így írt feleségének egyik levelében: „Nem
hiszem, hogy van még egy ember rajtam kívül, aki ilyen
féktelen örömöt talál pusztán a dolgok önmagukban való
létezésében. A víz megindító vizessége izgalomba hoz és
megrészegít. A tűz tüzessége, az acél acélossága, a sár
leírhatatlan sárossága.” Lehetséges, hogy Chesterton maga
is a magasan funkcionáló autisták közé tartozott; annyi
bizonyos, hogy közel éreztem magam hozzá, ahogy
tapasztalatairól és gondolatairól olvastam.
Chesterton olvasása kamaszként segített elérkeznem
Isten és a kereszténység intellektuális megértéséhez. A
Szentháromság fogalma, Istené, aki eleven és szeretetteljes
kapcsolatból tevődik össze, olyasmi volt, amit gondolatban
magam elé tudtam képzelni, és érthető volt számomra.
Lenyűgözött a megtestesülés gondolata, Istené, amint felfedi
Magát a világnak kézzelfogható, emberi alakban Jézus
Krisztusként. Ám így is csak huszonhárom évesen döntöttem
úgy, hogy részt veszek a helyi templom egyik tanfolyamán,
amelynek célja a kereszténység alapjainak oktatása volt, heti
társas összejövetelek keretében. Minden héten eljártam a
találkozókra, és azzal fárasztottam csoporttársaimat, hogy
folyamatosan, egymás után tettem fel a kérdéseket. Nem
érdekelt az útmutatásért imádkozás vagy mások
élményeinek meghallgatása, csakis az, hogy választ kapjak
kérdéseimre. Szerencsére Chesterton könyveiben
mindegyikre választ kaptam. 2002 karácsonyán hívő
keresztény lettem.
Autizmusom néha megnehezíti számomra annak
megértését, hogyan gondolkodnak vagy éreznek adott
helyzetben mások. Ezért morális értékeim inkább logikus
gondolatokon alapulnak, amelyeket értelmezni tudok és
alaposan végiggondoltam, mintsem azon a képességen, hogy
„beleképzeljem magam más bőrébe”. Mindenkit, akivel
találkozom, kedvesen és tisztelettel tudok kezelni, mert
hiszek abban, hogy minden ember egyedi, és Isten képére
teremtették.
Nem járok gyakran templomba, mert kényelmetlenül
érezhetem magam, ha sok ember ül és áll körülöttem. Am a
néhány alkalommal, amikor templomban jártam, az élményt
nagyon érdekesnek és megindítónak találtam. Az építészeti
szerkezet gyakran összetett és szép, és nagyon tetszik, hogy
nagy tér van a fejem felett, amikor felnézek a magas
mennyezetre. Mint gyerekkoromban, most is szeretem
hallgatni a himnuszokat. A zene kifejezetten segít
megtapasztalni olyan érzéseket, amelyek vallásosként
jellemezhetők, mint az egység és transzcendencia. Kedvenc
énekem az Ave Maria. Amikor csak meghallom, úgy érzem,
tökéletesen beburkol a zene áradata.
Kedvenc történeteim közül több bibliai eredetű, mint
például David és Góliát története. Sok közülük szimbolikus
és metaforikus nyelvet használ, amit vizuálisan el tudok
képzelni, és ez segít az elbeszélés megértésében. Sok szép és
megindító szakasz van a Bibliában, de a kedvencem a
következő Pál apostol korintusiakhoz írt első leveléből: „A
szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a
szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik
bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra,
nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt
örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent
remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik. Most
azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek
közül pedig a legnagyobb a szeretet.”

Azt mondják, mindenki életében előfordul egyszer-egyszer

egy tökéletes pillanat, a béke és harmónia megtapasztalása,
mint például amikor lenéz az Eiffel-torony tetejéről, vagy
egy hullócsillagot bámul fent az égbolton. Nekem nem sok
ilyen pillanatom volt, de Neil azt mondja, ez nem baj, mert
éppen a ritkaságuk teszi ezeket annyira különlegessé. A
legutóbbi tavaly, egy nyári hétköznapon történt, otthon
gyakran történnek velem akkor, amikor otthon vagyok –,
egy ebéd után, amit én főztem, és amit közösen költöttünk el
Neillel. Együtt ültünk a nappaliban, teli hassal és boldogan.
Egyszer csak valamiféle önfeledtséget tapasztaltam, és
abban a rövid, fényes pillanatban minden szorongásom és
félszegségem mintha eltűnt volna. Neil felé fordultam,
megkérdeztem tőle, ő is ugyanezt érezte-e, és ő azt felelte,
hogy igen.
Ezeket a pillanatokat úgy képzelem el, mint az életutunk
teljes hosszan szétszórt darabkákat vagy szilánkokat. Ha
valaki valahogy össze tudná őket gyűjteni, akkor kapna egy
tökéletes órát vagy akár egy tökéletes napot. És azt hiszem,
abban az órában vagy azon a napon közelebb kerülne a
titokhoz, hogy mit is jelent embernek lenni. Olyan lehet,
mint egy pillanatra meglátni a mennyországot.
 Európa Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó Kuczogi Szilvia igazgató
Nyomta a Szekszárdi Nyomda
Felelős vezető Vadász Katalin igazgató
Készült Szekszárdon, 2019-ben
Felelős szerkesztő Barkóczi András

Művészeti vezető Tabák Miklós

Borítótervező Tabák Miklós
Készült 17 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 978 963 405 946 2

www.europakiado.hu
www.facebook.com/europakiado
{1}
Angolul a times jelenti azt is, hogy „szorozva”, a square pedig azt is, hogy „a
négyzeten”. (A ford.)
{2}
Alekszandr R. Lurija: Kis könyv a nagy emlékezetről. Ford. Urbán János. In
Válogatott tanulmányok: Szerk. Osmanné Sági Judit, Budapest, 1975. Gondolat
Kiadó, 324 o.
{3}
Szabó Endre fordítása.
{4}
Kosztolányi Dezső fordítása.
{5}
Arany János fordítása.
{6}
Fábri Péter fordítása.
{7}
Ferencz Győző fordítása.
{8}
Daniel Tammet könyve 2006-ban jelent meg. Kim Peek 2009-ben meghalt. (A
szerk.)
{9}
Bernáth István fordítása.