Catherine

Coulter

Maradj
velem!
 VADRÓZSA KÖNYVEK
SOROZATSZERKESZTŐ: ZSÁMBOKI MÁRIA

A mű eredeti címe: The Target

Copyright © 1998 by Catherine Coulter
All rights reserved

A fordítás a Penguin Putnam Inc. 1998. évi

kiadása alapján készült

Fordította: Gellért Marcell

Hungarian translation © Gellért Marcell, 1999

Borító: © AQUILA

1. kiadás
© AQUILA KÖNYVKIADÓ, 2000

ISBN: 963 679 103 1

ISSN: 1418-5954

Felelős kiadó: Rácsay László ügyvezető

Felelős szerkesztő: Zsámboki Mária
Műszaki vezető: Labancz László ügyvezető
Műszaki szerkesztő: Jámbor Mariann
 ELŐSZÓ

TISZTÁN látta maga előtt a sötét ruhás, magas termetű

férfit, akinek szoborszerű alakja határozott körvonalakkal
rajzolódott ki a ködös reggeli félhomályban. Bement az
ormótlan, szürke épületbe, amelynek dísztelen
homlokzatán, mint halott, megüvegesedett szemek
sorakoztak a szemközti házakra meredő ablakok. A
következő pillanatban már ott volt a férfi mögött – ha
kinyújtja a karját, a vállát is megérinthette volna. Most már
nem is tágított mellőle. Odament vele a lifthez, és
felkísérte a tizenkilencedik emeletre. A hosszú folyosón
már nem is mögötte, inkább mellette sétált. Aztán a férfi
hirtelen megállt egy ajtónál, és benyitott egy tágas
irodába. Egy titkárnő mosolyogva üdvözölte. A férfi
mondott neki valamit, mire a titkárnő hangosan felnevetett.
Ezután odalépett egy másik asztalhoz, amely mögött egy
jól öltözött fiatalember és egy kifejezetten csinos, húsz év
körüli nő ült – nyilvánvalóan a beosztottai. A férfi őket is
üdvözölte, majd bement a belső, ugyancsak tágas
irodába. Az ablak előtt egy óriási mahagóni íróasztal
terpeszkedett, a közepén számítógép; az ablaktól jobbra
egy faragott falikarba illesztett rúdon az amerikai zászló
díszelgett. A férfi odalépett az íróasztalhoz, és
bekapcsolta a komputert. A következő pillanatban már ott
állt mögötte, olyan közel, hogy akár fel is segíthette volna
rá a térdig érő fekete köpenyt, amelyet leakasztott az
asztal mögött álló fogasról, hogy belebújjon. Miután a férfi
begombolta a köpenyt, az egyik oldalajtón át belépett a
szomszédos terembe. Az arca komor volt és szigorú,
nyoma sem látszott rajta az iménti jó kedélynek. Amikor
kinyitotta az ajtót, megszólalt egy berregő hang, de amint
becsukta maga mögött, el is hallgatott. Egy pillanatra
halálos csend telepedett a teremre.
Hirtelen mintha az egész helyiség forogni kezdett
volna; arcok bukkantak fel a félhomályból – számtalan
ismeretlen arc, amelyek fokozatosan egymásba olvadtak,
és eltűntek. A terem egyre sötétebb és sötétebb lett.
Mielőtt teljesen elsötétült volna, nagy döndüléssel
kivágódott a főbejárat ajtaja, és három férfi rontott a
helyiségbe. Mindegyiküknél géppisztoly volt. Orosz
gyártmányú AK-47-es géppisztolyok. Habozás nélkül
tüzelni kezdtek. Az emberek sikoltozva ugráltak fel a
helyükről, a padok között patakokban folyt a vér. A fekete
palástos férfi döbbenten meredt a támadókra, majd
hirtelen gyilkos harag gyúlt a szemében. Látta, amint
egyetlen mozdulattal átveti magát az emelvény korlátján,
amely elválasztotta a teremben ülő sokaságtól. A fekete
palást két szárnya vészjósló suhogással lebbent utána.
Még földet sem ért, amikor az egyik lába, mint egy rugó,
kivágódott. Szinte ugyanabban a pillanatban megpördült
és ütött. A mozdulatai olyan gyorsak voltak, hogy nem is
lehetett őket szemmel követni. Valaki fájdalmasan
felkiáltott.
Most újra ott volt a férfi háta mögött, olyan közel, hogy
a lélegzését is hallotta. Szinte érezte a testéből sugárzó
vibráló feszültséget, az óriási akaraterővel megfékezett
gyilkos indulatot, az akadályt nem ismerő elszántságot.
A következő pillanatban a férfi megperdült, és
farkasszemet nézett vele. Döbbenten meredt a saját
képmására, majd összeszedve minden akaraterejét,
mélyen a szemébe nézett annak a férfinak, aki alig egy
másodperce ölt, és egy újabb másodperc elteltével ismét
ölni fog. Érezte, ahogy összeszorítja a fogát, ahogy
megfeszülnek az izmai, és kivágódik a karja, hogy a
tenyere élével összezúzza az egyik géppisztolyos
ádámcsutkáját.
A saját kiáltására ébredt. Keze görcsösen markolta a
dereka köré csavarodott lepedőt. Az egész teste
izzadságban úszott, a haja csapzottan tapadt a fejére. A
szíve olyan vadul vert, mintha ki akarna ugrani a
mellkasából. Már megint az az átkozott álom. Vajon
meddig bírja még?
Egy órával később kilépett a házból, és gondosan
bezárta maga mögött a bejárati ajtót. Félúton volt az
autója felé, amikor az egyik bokor mögül hirtelen előugrott
egy férfi, és fényképezőgéppel a kezében megeresztett
felé egy vakusorozatot. Betelt a pohár.
Megragadta a fotóst az ingénél fogva, kissé
megemelte, és dühödten ráförmedt:
– Azt, hiszed, nektek mindent szabad, te kis patkány?
– Kitépte a masinát a rémült riporter kezéből, majd egy
erőteljes mozdulattal eltaszította őt magától. Kinyitotta a
gépet, kihúzta belőle a filmet, és megvető mozdulattal
odadobta a földön fekvő férfinak, aki annyira megdöbbent,
hogy felállni is elfelejtett.
– Ehhez nincs joga! – hebegte elképedve.
– De mennyire hogy van. Takarodj a házam
környékéről, és ne lássalak itt még egyszer!
A paparazzo fényképezőgépét a melléhez szorítva
feltápászkodott.
– Ezért be fogom perelni! Így nem lehet bánni a sajtó
képviselőivel! Az embereknek joguk van hozzá, hogy
tájékoztassák őket.
 Érezte, hogy elönti az epe. A legszívesebben
széttaposta volna ezt a kis férget. Remegett az indulattól.
Ebben a pillanatban döbbent rá, hogy ez így nem mehet
tovább. El kell tűnnie egy időre ebből az átkozott városból,
még mielőtt kárt tenne valamelyik firkászban. Vagy mielőtt
teljesen begolyózna.
 1.
SZIKLÁS-HEGYSÉG
TAVASZ
KIÁLLT egészen a szikla szélére, és végignézett a lába
alatt elterülő völgyön. A komor sziklákkal szabdalt,
meredek hegyoldal körülbelül száz méterrel lejjebb kezdett
szelídülni. Itt már a fák is meg tudtak kapaszkodni, és a
völgy felé haladva egyre sűrűbb csoportokban borították
be a hegyoldalt. Távolabb összefüggő erdőséggé
sűrűsödtek, amelyet szabálytalan alakzatokban
színpompás virágokkal kérkedő rétek tarkítottak. Mélyen
belélegezte a ritka hegyi levegőt, amely olyan friss és
tiszta volt, hogy szinte égette a tüdejét, de ez már távolról
sem hatott olyan kellemetlen érzésnek, mint tegnap. Még
néhány nap, és teljesen megszokja a majd kétezer
méteres magasságot. Tegnap este döbbent rá, hogy egy
teljes napig egyetlenegyszer sem gondolt semmire, amit
maga mögött hagyott a városban: az örökös
telefoncsörgésre, a televízióra, a rádióra, a faxokra, az
állandó nyüzsgésre és hangzavarra, a körülötte tolongó
emberekre, akik szüntelenül kérdésekkel ostromolták, és
szinte megvakították a villogó fényképezőgépeikkel. Igen,
most végre kiengedhet, teljesen elengedheti magát, hogy
valahogy feldolgozza a történteket, és visszanyerje a lelki
egyensúlyát.
Végigpillantott a völgy túlsó végén emelkedő masszív
hegyláncon, amely mögött irdatlan fogsorokként újabb és
újabb hegyláncok emelkedtek egészen a látóhatárig. Mr.
Goudge, a völgy alján fekvő Dillinger nevű városka Union
76-os benzinkútjának tulajdonosa azt mondta, hogy a
helybeliek, akik közül sokan telepesként kerültek ide, csak
Ferengi Range-nek hívják a környező hegységet. A
legmagasabb csúcs több mint négyezer méter volt. A
végén elkeskenyedett, és kissé megdőlt déli irányban. A
völgyből nézve olyannak látszott, mint egy gigantikus,
eldeformálódott fallosz. Elég volt egyetlen pillantás az
ormótlan alakzatra, hogy tudja: ezt a csúcsot nem fogja
megmászni. A dillingeriek sokat tréfálkoztak a szokatlan
alakzaton – a legnagyobb derültséget az keltette, amikor
valaki egy beszédes hasonlatba foglalta, hogyan csöpög a
csúcsról a megolvadt hó melegebb nyári napokon.
Ahogy körbehordozta a tekintetét a végtelen
hegykoszorún, újra erőt vett rajta a magány érzése. Itt
valóban egyedül volt – egyedül egy rengeteg hegység
közepén. Ebben a magasságban még megélt a nyír és a
rezgő nyárfa is, de az erdők többségét inkább tűlevelű fák
– főleg erdei- és vörösfenyő – alkották, amelyek olyan
sűrűn borították a lankásabb hegyoldalakat, hogy szinte
áthatolhatatlannak tűntek. A természet itt még eredeti,
érintetlen szépségében pompázott – ezen a vidéken még
soha nem folyt módszeres fakitermelés. A völgy túloldalán
emelkedő hegyek magasabb csúcsai teljesen kopárak
voltak: se fák, se virágok, csak sziklák, hó és jég – az
ember által még érintetlen természet a maga vad,
hátborzongató szépségében.
Lepillantott a kelet-nyugati irányban húzódó völgy túlsó
felén fekvő településre. A helybeliek állítása szerint
Dillinger mindössze 1503 lelket számlált. A kisváros
fénykora az 1880-as években volt, amikor ezüstre
bukkantak a környéken. Egy-két év leforgása alatt több
mint harmincezer ember özönlötte el a völgyet –
bányászok, örömlányok, kereskedők, szélhámosok,
néhány rövid életű seriff, túlbuzgó pap és pár tucat család.
De ez már nagyon régen volt, több mint száz éve. Annak a
néhány családnak a leszármazottai, akik itt maradtak az
ezüstbányák bezárása után is, a nyaranta idelátogató
turistákból próbáltak valami többletjövedelemre szert
tenni.
A lankásabb hegyoldalakon elszórt csoportokban pár
tucat satnya tehén legelészett, de szemmel láthatóan
távolról se érezték magukat annyira otthon a zord
éghajlatú vidéken, mint a muflonok és a vadkecskék,
amelyekből már többet is látott a tisztásokon és a hegyek
sziklás kiszögellésein. A villásszarvú antilop ugyancsak
honos volt a környéken, főleg az alacsonyabban fekvő
fennsíkokon, csakúgy, mint a prérifarkas, amely kiváló
alkalmazkodókészségének köszönhetően a magas hegyi
klímát is megszokta, és ugyancsak elszaporodott a
környéken.
Mióta itt volt a hegyen, csak egyszer ment le a
négykerékmeghajtású dzsipjével a faluba, hogy feltöltse
az élelmiszerkészletét a Clement's shopban. Mikor is volt
ez? Kedden? – Vagy tegnapelőtt? Hozott magával egy
nagy zacskó fagyasztott zöldborsót is, mert elfelejtette,
hogy a faházban nincs mélyhűtő, csak egy ötvenliteres
frizsider, amelyet a ház mögötti kamrában felszerelt
generátor lát el árammal. Kénytelen volt az egész zacskó
borsót egyszerre megfőzni a fatüzelésű sparhelton, és ha
már megfőzte, meg is ette egy ültő helyében a rusztikus
faasztalon, az állólámpa fényénél, amelyet szintén a
generátor táplált.
Nyújtózkodott egy nagyot, és felnézett a derült égre. A
fák fölött két héja körözött zsákmányra lesve. Egy darabig
gyönyörködött a röptükben, majd felvette az ajtófélfának
támasztott fejszét, és visszament a kabin melletti
kamrához, hogy folytassa a favágást. Néhány perc alatt
annyira kimelegedett a munkában, hogy kénytelen volt
levenni a dzsekijét. Rövidesen az inge és a trikója is
ugyanerre a sorsra jutott, de ennek ellenére alaposan
megizzadt. Lendületes, ritmikus csapásokkal hasogatta a
tuskókat. A nap lágyan simogatta a bőrét, a melege szinte
az egész testét átjárta. Régen érezte magát ilyen erősnek,
egészségesnek. Végre újra fizikai munkát végzett, és ez
határtalanul jó érzéssel töltötte el. Tudta, hogy sokkal több
hasábfát halmozott fel, mint amennyit a következő héten
el tud használni, de nem hagyta abba a munkát. Magával
ragadta a favágás ősi ritmusa, élvezte az izmai mozgását,
ahogy ütemesen megfeszülnek és elernyednek a
csapások során.
Letette a fejszét a lábához, hogy az inge ujjával
letörölje a verejtéket a homlokáról. Még az izzadságának
is frissebb szaga volt, mint máskor, mintha a belső
szervei, a sejtjei is megtisztultak volna a jó levegőn
végzett munkától.
Hirtelen mintha valami különös hangot hallott volna.
Halk, vinnyogásszerű hang volt. Valami állat lehetett,
de mégis… A környéken előforduló állatok – baglyok,
ölyvek, mókusok, görények és farkasok hangját már
ismerte és megszokta a néhány nap alatt, amit itt töltött a
hegyekben. Ez a hang azonban ismeretlen volt. Csak
abban reménykedett, hogy nem embertől származik. Nem
szerette volna, ha valaki megzavarja a hegyi
magányában. Az egész fennsíkon ez volt az egyetlen ház,
amelyben ő lakott. Lejjebb, a völgy felé látszott több
hasonló faház is, de azok legalább egy mérföldnyire voltak
a fennsíktól. Ilyen magasra még a kirándulók is csak
nyáron jöttek fel – ilyenkor, április közepén senki nem járt
erre. Megragadta a fejszét, és felemelte, hogy folytassa a
félbehagyott munkát, de félúton megállt a keze a
levegőben, amikor újra meghallotta az iménti hangot.
Kétségbeesett, sírásra emlékeztető, vinnyogásszerű hang
volt. Talán egy kismacska? Mit keresne itt, ilyen távol
minden emberi településtől egy kismacska? Nem, ez
képtelenség. Belebújt az ingbe és a dzsekibe, majd némi
habozás után magához vette a farakásnak támasztott
fejszét is. Lehet, hogy van még valaki rajta kívül ezen a
hegyené-
Mozdulatlanná merevedett, és fülelni kezdett. Szinte
eggyé vált az erdőre boruló csenddel. A hűvös délutáni
szellő lágyan megborzolta a haját. Fél perc sem telt belé,
és újra megszólalt a nyöszörgésszerű hang. Ezúttal
halkabban és szaggatottan, mintha az a rejtélyes valami
vagy valaki a végét járná. Futásnak eredt. A mező másik
végén a sűrű fenyőerdőbe érve kénytelen volt lelassítani a
dúsan burjánzó aljnövényzet miatt. Már jócskán bent járt
az erdőben, amikor hirtelen megállt. Lehet, hogy nem jó
irányban jött? A szíve hevesen vert, a mellkasa úgy járt,
mint egy fújtató. A sűrű lombsátor alatt olyan sötét volt,
mintha már alkonyodna. Fenyegetően nehezedett rá az
erdő sűrű csendje. Visszafojtott lélegzettel figyelt, de
hiába. Nem hallott semmit. Hirtelen valami surrogásszerű
hang ütötte meg a fülét a háta mögül. Villámgyorsan
megpördült. Néhány méterre tőle egy csörgőkígyó
igyekezett a legközelebbi szikla felé. Vajon mit kereshet
ebben a magasságban egy prérilakó?
A kígyó eltűnt a szikla alatt. Az erdőre újból süket
csend borult. A jobb karján hirtelen görcsbe rándult a
bicepsze. Lassan leengedte a fejszét a földre a lába
mellé.
Ebben a pillanatban újra megszólalt a hang. Balról jött,
egész közelről. Halk, fojtott nyöszörgés, mintha csak a
kései visszhangja lenne korábbi önmagának.
Szemét az előtte elterülő aljnövényzetre szegezve
határozott léptekkel elindult a hang irányába. Néhány
lépést követően egy kis tisztásra ért. A délutáni nap még
mindig a fák koronája fölött járt. A térdig érő fű lágyan
hajladozott a hűvös szélben. A magas fűben, elszórt
foltokban kék harangláb virított. Colorado állam jelképe
szemlátomást jól érezte magát ebben a magasságban is.
Ittléte óta most találkozott először ezzel a különlegesen
szép, karcsú, törékeny virággal, amelyre méltán büszkék
az állam lakói. Megállt a mező szélén, és újra hallgatózni
kezdett. Egy mókus kúszott felfelé az egyik közeli fa
törzsén – ezt a jellegzetes hangot már akkor is
megismerte, ha magát az állatot nem látta. A fa közepén a
mókus meggondolta magát, kiszaladt az egyik ág végére,
és lassú hintázásba kezdett. Az újra beállt csendben
szinte az ide-oda lengő ág végén zöldellő levelek
suhogását is hallotta.
Az árnyékok lassan megnyúltak, a levegő is egyre
hűvösebb lett. Tudta, hogy néhány perc múlva lemegy a
nap, és akkor egy csapásra olyan sötétség borul az
erdőre, hogy az orráig sem fog látni. Olyan sötét lesz
minden körülötte, mint Susan haja volt… Nem, nem
szabad Susanra gondolnia. Az igazat megvallva már
napok óta nem gondolt rá. Itt az ideje, hogy visszamenjen
a faházba, és tüzet gyújtson a fából, amit már reggel
bekészített a kandallóba. Csak egy szál gyufa kell, hogy
begyújtsa. Néhány nap elég volt, hogy megtanulja, miként
kell jó tüzet rakni a kandallóba meg a sparheltba. A
paradicsomból és a fejes salátából, amit Clement's-nél
vett két napja, még van annyi, hogy csináljon egy salátát
magának. Előtte pedig majd felmelegít egy
zöldségleveskonzervet. Vacsorára éppen elég lesz.
Visszafordult az erdőbe, és elindult abba az irányba,
ahonnan legutóbb hallotta a különös hangot.
Talán két-három percet töltött a tisztáson, de máris
érzékelhetően sötétebb volt az erdőben. Most már jobban
meg kell néznie, hova lép. A dzsekije egyik ujja beakadt
egy fenyőfa lelógó ágába. Le kellett tennie a fejszét, hogy
kiszabadítsa magát a tűlevelek fogságából. Amikor
lehajolt, néhány méterre tőle valami sárgán megvillant a
sűrű aljnövényzet alatt. Mozdulatlanná dermedt, és
rámeredt a sárga foltra, de az nem mozdult.
Felkapta a fejszét, és lassan elindult felé. Két-három
lépésenként megállt, hogy alaposabban szemügyre
vegye.
Mintha valami rakás vagy kupac lenne.
Körülbelül egy méterre lehetett tőle, amikor végre
felismerte, hogy mi az. Egy gyerek volt. Egy kislány. A
hasán feküdt mozdulatlanul; sűrű, gesztenyebarna haja
kócos csimbókokban borította az arcát, nyakát, vállát.
Térdre ereszkedett a mozdulatlanul fekvő gyermek
mellett, és kinyújtotta felé a kezét, de hirtelen megtorpant.
Néhány másodpercig habozott, hogy megérintse-e, de
végül sikerült erőt vennie az aggodalmán. Lassan a
vállára tette a kezét, és nagyon finoman megrázta. A
gyermek nem mozdult. Kitapintotta az ütőeret a nyakán. A
pulzusa lassú volt, de erőteljes. Megkönnyebbülten
felsóhajtott. Hála az égnek, csak eszméletét vesztette,
nem halt meg. Óvatosan végigtapogatta mindkét lábát és
karját. Egyik végtagja sem volt eltörve. Ettől persze még
valamelyik belső szerve megsérülhetett. Akkor pedig ő
nem tud segíteni rajta. Lassan, óvatosan a hátára
fordította a törékeny kis testet. A gyerek arcán két
hosszúkás, karmolásszerű csík húzódott a szemétől az
álláig. A vér már teljesen megalvadt rajtuk. Újra ellenőrizte
a nyakán a pulzusát. Ugyanaz a lassú, de egyenletes,
erőteljes lüktetés.
Gyengéden felnyalábolta a kislányt a földről, majd a
jobb kezével felvette a fejszét is. Szorosan magához ölelte
a kis testet, a fejét pedig a vállára hajtotta, nehogy az
útjukba kerülő ágak összekarcolják az arcát. Egészen kis
gyermek volt még – nem lehetett több öt-hat évesnél.
Csak most vette észre, hogy nem volt rajta sem dzseki,
sem pulóver, csupán egy vékony póló és egy piszkos,
sárga farmer. A lábán fehér vászoncipő, az egyiknek a
fűzője kioldva. Se zokni, se kesztyű, se dzseki, se sapka.
Vajon hogy kerülhetett ide egyedül ilyen hiányos
öltözetben? Mi történhetett vele?
Megtorpant. Megesküdött volna, hogy lépteket hallott a
háta mögül. Mintha egy súlyos testű valami vagy valaki
követné, akinek a lába alatt ropognak a száraz ágak és a
levelek. Ostobaság. Biztos csak képzelődött. Még
szorosabban magához ölelte a kislányt, és megszaporázta
a lépteit. A rejtélyes ágropogás, mint egy árnyék továbbra
is követte.
Már majdnem besötétedett, mire belépett a faház
ajtaján. Óvatosan lefektette a kislányt a szófára, és
betakarta egy puha, piros-kék kockás gyapjútakaróval,
amely talán még nála is öregebb volt, de olyan meleg,
mint egy szőrmés állat téli bundája.
 Felkapcsolta a lámpákat, és az ajtó felé fordult. Egy
darabig gyanakodva nézte, majd odament, és kétszer
ráfordította a kulcsot. Aztán rátolta a reteszt is, és
ráadásnak beakasztotta a biztonsági láncot. Sosem lehet
tudni. Csak ezután ment oda a kandallóhoz, hogy
begyújtsa a tüzet. Tíz perc sem telt belé, és a szobát
barátságos meleg árasztotta el.
A gyermek még mindig nem tért magához. Finoman
megpaskolta az arcát, majd leült a szófával szemben lévő
karosszékbe, és várt.
Mi tagadás, ez a nap távolról sem úgy végződött, mint
ahogy tervezte.
– Ki vagy, és hogy kerültél ide?
Csak most, a lámpa fényében látta, milyen csúnyák is
valójában a kislány arcán végighúzódó karcolások.
A tűzhelyen álló fazékból vizet öntött egy lavórba,
kivett a szekrényből egy puha pamutzoknit és egy új
szappant. A zoknit a kezére húzta, bemártotta a vízbe,
beszappanozta, és gyengéd mozdulatokkal lemosta a
kislány arcát.
Miután ezzel végzett, nekilátott, hogy óvatosan
levetkőztesse a gyereket, de előbb odakészítette az egyik
edzőtrikóját, amelyet a sok mosás már kellőképpen
megpuhított. Tetőtől talpig meg kellett vizsgálnia a
kislányt, hogy lássa: nem tört-e el valamije.
Miután felocsúdott az első döbbenetből, gyilkos düh
kerítette hatalmába.
A kislány teste tele volt kék, zöld foltokkal,
zúzódásokkal és alvadt vérrel borított sebekkel. Alvadt
vércsíkok éktelenkedtek a lábai között is. Uramisten! Egy
pillanatra behunyta a szemét, mintha abban
reménykedne, hogy ha kinyitja, már nem fogja látni, amit
látott.
Miután magához tért a döbbenetből, nekifogott, hogy
tetőtől talpig lemossa a kislányt. Szerencsére egyetlen
komolyabb sebet sem talált rajta, csak kisebb-nagyobb
zúzódásokat és horzsolásokat. Gondosan lemosta a
sebek környékét, majd óvatosan hasra fordította a
kislányt. A háta és a lába a vállától a bokájáig tele volt
hurkásra duzzadt, vörös csíkokkal, mintha valaki
megkorbácsolta volna, gondosan ügyelve arra, hogy
mindenhol otthagyja a nyomát. A gyermek vékony volt és
olyan fehér, mint a trikója, amely egészen a bokájáig leért,
miután belebújtatta. Gondosan betakarta a még mindig
eszméletlen gyermeket, majd szétterítette a haját a
párnán, és az ujjaival gyengéden kifésülte belőle a
csomókat. Még szerencse, hogy nem ébredt fel, amíg
megmosdatta. Visszaült a székbe, és nézte a
mozdulatlan, szinte élettelennek tetsző apró testet.
Újból erőt vett rajta az indulat: két keze ökölbe szorult,
a gyomra remegni kezdett a dühtől. Tudta – mégpedig
nem a hírekből, hanem személyes tapasztalatból hogy a
világ tele van gátlástalan, elvetemült gazemberekkel, most
mégis megrendítette ennek az ártatlan gyermeknek a
látványa, akivel ilyen brutális módon elbántak. Szinte
fizikai rosszullét környékezte, ugyanakkor meg tudta volna
ölni azt a rohadékot.
Szinte szuggerálta a gyermeket, hogy térjen magához,
de az nem mozdult. Tanakodni kezdett magában, hogy
nem kellene-e mégis kórházba vinnie. Telefonja nem volt,
még a mobilját is otthon hagyta, hogy senki ne zavarja a
nyugalmát itt a hegyen. Ráadásul meglehetős későre járt
már, és fogalma sem volt, milyen messze van a
legközelebbi kórház. Ahogy azt sem tudta, ki művelte
mindezt a szörnyűséget ezzel a kislánnyal, ki, mikor és hol
erőszakolta meg, és verte össze ilyen kegyetlenül. Végül
eldöntötte, hogy megvárja a holnapot. Igen, az lesz a
legjobb, ha reggel beviszi a kórházba, és ott is marad
vele, amíg elő nem kerülnek a szülei. Ilyen állapotban
semmiképpen nem hagyhatja magára. És a seriffhez is el
kell mennie, hogy bejelentse a dolgot. Dillingernek
biztosan van saját seriffje. Addig pedig maga fogja gondját
viselni. Persze, ha felébred, és rosszabbul lesz, vagy
nagyon fáj valamije, akkor azonnal autóba ülnek, és irány
az első kórház. De egyelőre jobb, ha hagyja pihenni.
Lehet, hogy sikerült megszöknie, és ide menekült, az
erdőbe? – Lehet, hogy menekülés közben elesett, és
valami kemény gyökérbe vagy kőbe beverte a fejét? Vagy
az a szörnyeteg, aki megkínozta, az hozta ide, hogy
megszabaduljon tőle; hogy itt pusztuljon el az erdőben? –
A kislány fölé hajolt, és az ujjai hegyével finoman
végigtapogatta a fejbőrét. Nem talált egyetlen sebet vagy
púpot sem, és a pulzusa is nyugodtan, egyenletesen vert.
Ha ő szökött meg, akkor lehet, hogy az a vadállat a
nyomában van, és keresi. Lehet, hogy itt ólálkodik valahol
a közelben. Persze ezzel a lehetőséggel tudat alatt már
akkor is számolt, amikor idehozta a gyermeket a faházba.
Azért is zárta be maga után az ajtót. Levette a fogasról a
Browning Savage 99-es vadászpuskáját, és megnézte,
hogy töltve van-e. A tárban két.243-as Winchester-töltény
lapult. A szófa melletti asztalon, szinte karnyújtásnyira, ott
feküdt a Smith & Wesson,357-es Magnum revolvere. Ez a
pisztoly volt a kedvenc fegyvere. Azóta, hogy az apja neki
ajándékozta a tizennegyedik születésnapjára, és
megtanította, hogyan kell bánni vele. A szakértők körében
Fekete Villám volt a beceneve, valószínűleg azért, mert a
fémrészei feketére voltak fényezve. Szeretett lőni vele, de
emberre még sohasem emelte.
Most felvette az asztalról, hogy ellenőrizze a tárat. Tele
volt, mint mindig. Kezében a fegyverrel az ajtóra pillantott,
mintha a távolságot akarná felmérni.
Miféle szörnyeteg művelhette ezt?
Készített magának egy salátát, és megette, de közben
le sem vette a szemét a gyermekről. Aztán megmelegített
egy leveskonzervet. Kifejezetten kellemes illata volt.
Kimert a lábasból egy kanállal, és odatartotta a kislány
orra alá.
– Hé, gyerünk már, ébresztő. Tudom, hogy te is meg
akarod kóstolni. Finom, Campbell-féle leves, még forró.
Most főztem egy eredeti, fatüzelésű sparhelten. Nem kis
munka megmelegíteni rajta valamit, de működik, és ez a
lényeg. Gyerünk, csöppség, ébresztő.
Amikor látta, hogy a kislány szája megmozdul, kivett a
fiókból egy kisebb kanalat, belemártotta a levesbe, és
gyengéden a gyermek ajkához tette a kanál szélét.
Megkönnyebbülve látta, hogy az apró, piros ajkak
engedelmesen szétnyílnak. Lassan beöntötte a levest a
kislány szájába. A gyermek szinte azonnal lenyelte.
Jöhetett a második, majd a harmadik kanál. Néhány perc
alatt sikerült egy fél tányérnyi levest megetetnie vele. A
kislány csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor végzett a
levessel. Meglepetten pislogott néhányat, majd lassan a
férfi felé fordította a fejét.
– Szia. Örülök, hogy végre felébredtél. Tőlem nem kell
félned. Engem Ramseynek hívnak. Én találtalak meg az
erdőben. Most már biztonságban vagy.
 A kislány kinyitotta a száját, mintha válaszolni akarna,
de szavak helyett valami furcsa, panaszos, nyüszítő hang
tört elő a torkából. A fájdalom és a rettegés hangja volt.
– Semmi baj, nyugodj meg. Most már senki nem fog
bántani. Itt biztonságban vagy. Én vigyázok rád.
A kislány kihúzta a karjait a takaró alól, és
kétségbeesetten hadonászni kezdett velük, miközben újra
előtört félig nyitott ajkán az iménti nyüszítő hang.
A legszívesebben felnyalábolta volna ezt a félelemtől
reszkető, megkínzott kis testet, hogy magához szorítsa, és
valahogy megnyugtassa.
Gyorsan letette a levesestányért a földre, és
megragadta a kislány mindkét csuklóját. A gyermek
lehunyta a szemét, az arcán fájdalmas rángás futott végig.
Hát persze, megkötözték. Igen, a nyomait tisztán lehetett
látni mindkét kezén.
– Sajnálom, csöppség. Ne haragudj, nem akartam
fájdalmat okozni. És ne félj tőlem, én nem foglak bántani.
A kislány befordult a fal felé, összegömbölyödött a
takaró alatt, és a két karját védekezően a fejére tette.
Fogalma sem volt, mihez kezdjen ezzel a halálra
rémült teremtéssel. Azok után, amin átmehetett, nem
csoda, hogy tőle is fél. De ha ennyire fél, miért nem
kiabál? Miért nem sikoltozik? Csak nyüszít és nyöszörög,
mint egy megkínzott kis állat. Lehet, hogy néma?
Egy kicsit közelebb hajolt hozzá, és halkan megszólalt,
mintha próbára akarná tenni a gyermek hallását:
– A kötelek alaposan felhorzsolták a bokádat és a
csuklódat. Megengeded, hogy bekötözzem őket? Akkor
nem fog így fájni. Meglátod, sokkal jobb lesz.
A gyermek nem mozdult. Lehet, hogy nem hallja, amit
mond? Kivett a ruhái közül egy agyonmosott trikót, és
csíkokra tépte. A gyermek szíve úgy vert a félelemtől, mint
egy szárnyaszegett kismadáré, amikor lemosta mindkét
bokáját és csuklóját. Fertőtlenítőnek egy kis Neosporint
kent a sebekre, majd a trikó darabjaival óvatosan
bekötözte őket, ügyelve arra, nehogy túl szorosra húzza a
kötéseket. Elégedetten nézte a majdnem szabályos, négy
fehér kötést. Ez is megvan. Nem éppen szakszerű ellátás,
de több a semminél. Lassan felegyenesedett – tudta, hogy
nem szabad semmiféle hirtelen mozdulatot tennie, ha nem
akarja még jobban megijeszteni a gyermeket. Az apróság
még mindig az előbbi embriópózban feküdt, de a karját –
talán a kötés miatt – most nem tette a fejére, csak bedugta
maga mellé a takaró alá.
A leves felét megette, úgyhogy éhezni már biztos nem
fog. A testhőmérséklete normális, a sebei tiszták. Ramsey
a csúnyábbakat még antibiotikumos kenőccsel is bekente,
hogy gyorsabban gyógyuljanak. Az ajtóra, majd a két
ablakra pillantott. Igen, minden biztonsági óvintézkedést
meg kell tennie. Lehúzta a rolót az ablakokon, és
összerántotta előttük a sötétítőfüggönyt. Így senki nem fog
tudni benézni a szobába. A reteszeket is a helyükre tolta,
hogy ne lehessen kívülről benyomni az ablakszárnyakat.
Ha valaki be akar jönni a szobába, be kell hogy törje az
ablakot, arra pedig biztosan felébredne, akármilyen
mélyen aludna is. Átment a konyhába a hátsó bejárathoz,
és bereteszelte az ajtót. Itt nem volt biztonsági lánc, ezért
odahúzott egy széket a kilincs alá, hogy ne lehessen
kívülről lenyomni. Még ha valaki ki is tudná nyitni az ajtót,
a szék lába úgy csikorogna a kövön, hogy arra is
felébredne. Miután végzett, odament az ágyhoz, és egy
búcsúpillantást vetett a mozdulatlan gyermekre.
 – Ha felébredsz, nyugodtan kelts fel engem is.
Ramseynek hívnak. Itt maradok veled, és vigyázok rád.
Most már biztonságban vagy. Ha ki kell menned, a
fürdőszoba ott van a konyha mögött. Attól nem kell
tartanod, hogy nem tiszta. Tegnap takarítottam ki.
A takaró megmozdult egy kicsit. Nagyszerű. Ezek
szerint hallotta, amit mondott. Válasz azonban ezúttal sem
érkezett. Még az a szívbemarkoló, panaszos nyüszítés
sem, mint korábban.
Az ágya a szoba másik sarkában volt. Ruhástul feküdt
le. Mindkét töltött fegyvert odatette az ágy fejénél álló
kisasztalra a lámpa mellé, hogy szükség esetén a keze
ügyében legyenek. A detektívregényt, amelyet olvasott,
letette az ágy mellé, a földre, de előzőleg beletette a
könyvjelzőt, hogy tudja, hol tart.
A mennyezeti lámpát égve hagyta, nehogy a gyermek
megijedjen a sötétségtől, ha felébred.
Sokáig hánykolódott nyugtalanul az ágyon. Amikor
végre sikerült elaludnia, azt álmodta, hogy egy férfi bámul
be kintről az ablakon, és mereven a kislányt nézi.
Felébredt, és odament az ablakhoz, hogy meggyőződjön
róla: tényleg csak álom volt-e, amit látott. A szíve vadul
kalapált az izgalomtól, de az ablak mögött nem volt senki.
A függönyök szorosan be voltak húzva, a rolók is a
helyükön voltak. Reszkető kézzel széthúzta a függönyt, és
felengedte a rolót. Kinézett a sötétbe, és egy nő elgyötört,
fájdalomtól eltorzult arcát látta. Egy fiatal nőét, aki
egyfolytában azt kiáltozta, hogy meg fogja ölni.
Hajnalban a kislány keserves nyüszítésére ébredt.

2.
A GYERMEK arca falfehér volt – ezt még a lámpát lassan
elhalványító hajnali derengésben is tisztán lehetett látni.
Tágra nyílt szemmel bámult rá; a tekintetében szinte
vibrált a félelem.
– Ne félj – mondta anélkül, hogy közelebb lépett volna
hozzá. – Nincs semmi baj. Én vagyok az, Ramsey. Én
vigyázok rád. Nem foglak bántani. Rosszat álmodtál?
A gyermek nem mozdult, csak bámult rá tágra nyílt
szemmel, a rémülettől kitágult pupillákkal. Aztán lassan,
nagyon lassan megrázta a fejét. A takaró is megmozdult
az oldala mellett, majd lassan, óvatosan kihúzta mindkét
kezét a takaró alól, és ökölbe szorította az ujjait. A vékony,
törékeny csuklókon szinte obszcénul hatottak az ormótlan
kötések.
– Nagyon kérlek, ne félj tőlem. Hidd el, hogy nem
akarlak bántani.
Eloltotta a lámpát. Gyorsan világosodott. A kislány
világoskék szeme most még nagyobbnak látszott a reggeli
fényben. Az arca vékony volt, az orra keskeny és
egyenes, a szemöldöke és a szempillái sötétek, az álla
gömbölyű, az arcán pedig kétoldalt két kis gödröcske ült.
Nagyon szép kislány volt. Ha mosolyogna, és azok a kis
gödröcskék elmélyülnének az arcán, minden bizonnyal
egyenesen gyönyörű lenne.
– Fáj valamid?
A gyermek megrázta a fejét.
Micsoda megkönnyebbülés.
– Meg tudnád mondani, hogy hívnak?
Érezte, hogy a gyermek teste hirtelen megmerevedik a
takaró alatt. A kislány mozdulatlanul meredt rá a nagy
szemével, mintha csak a pillanatot várná, amikor kiugorhat
az ágyból, hogy futásnak eredjen.
– Nem akarsz kimenni a fürdőszobába?
Látta a szemében a választ, és elmosolyodott. Ezek
szerint a veséi rendesen működnek. Úgy tűnt, mindene
rendben van, csak éppen beszélni nem tud. Kinyújtotta a
kezét, hogy segítsen neki kikelni az ágyból, de félúton
meggondolta magát.
– A fürdőszoba a konyha mögött van. – mondta inkább
halkan, ügyelve, hogy a hangja ne árulja el az
aggodalmát. – A konyha pedig az ágyad mögött. Akarod,
hogy segítsek?
A kislány lassan megrázta a fejét, de nem mozdult.
Nyilván nem akart úgy kikelni az ágyból, hogy itt áll előtte
egy karnyújtásnyira, és minden mozdulatát figyeli.
Elmosolyodott, és egy lépést hátralépett.
– Addig csinálok egy kis kávét. És megnézem, mi van
itthon, amit egy kislány szívesen megenne reggelire,
rendben?
Ezúttal sem kapott választ a kérdésre, de most már
nem lepődött meg rajta. Bólintott, és magára hagyta a
gyereket.
Egy perc múlva hallotta, hogy kinyílik, majd becsukódik
a fürdőszoba ajtaja, és kattan a zár.
Beleöntött egy jókora adag Cheerios kukoricapelyhet
egy hasas, kék bögrébe, és odatett mellé egy kis doboz
zsírszegény tejet. Magának csak ilyet szokott venni. Ez
legalább nem fogja megterhelni a kislány gyomrát. A
nemrég vásárolt gyümölcskészletéből már csak két
őszibarack maradt. Az egyiket meghámozta, apró
darabokra vágta, és rátette a kukoricapehelyre. Miután
elkészült, leült az asztal mellé, és várt. Hallotta a
vécéöblítő hangját, de azután nem történt semmi. Csak
nincs valami baja?
Jobbnak látta, ha még vár egy kicsit. Nem akarta
megijeszteni a kislányt azzal, hogy rákopog. Néhány perc
elteltével azonban felülkerekedett benne a gyanakvás.
Halkan bekopogott a vastag fenyőfa ajtón.
– Hé, csöppség, minden rendben?
Semmi válasz. Elgondolkodva meredt a zárt ajtóra,
majd megcsóválta a fejét. Már megint elővigyázatlan volt.
A kislány biztos azt hiszi, hogy most biztonságban van, és
odabent nem kell tartania tőle. Lehet, hogy önszántából
sosem fog kijönni onnan.
Fogott egy jókora bögrét, teletöltötte feketekávéval, és
hátát a falnak döntve letelepedett a fürdőszobaajtó mellé.
A lába olyan hosszú volt, hogy így kinyújtva majdnem
elérte a szemben lévő falat.
Csak akkor szólalt meg, miután teljesen kényelembe
helyezte magát.
– Igazán elárulhatnád már a neved. Szeretném tudni,
hogy hívnak. Szeretem a „csöppséget” is, de ez mégsem
olyan, mintha a neveden szólítanálak. Tudom, hogy nem
tudsz beszélni, de ez nem akadály. Ha adnék neked egy
ceruzát és egy darab papírt, leírhatnád nekem a neved.
Na, mit szólsz hozzá?
Megint semmi.
Kortyolt egy nagyot a kávéjából, majd letette a bögrét a
földre, és még lejjebb csúszott, hogy a fejét kényelmesen
a falnak támaszthassa.
– Biztos vagyok benne, hogy a mamád már nagyon
aggódik érted. Addig nem tudok segíteni neked, amíg nem
jössz ki a fürdőszobából, és nem írod le egy papírra a
neved, meg azt, hogy honnan jöttél. Ha tudnám, hogy ki
vagy és hol laksz, lehet, hogy fel tudnám hívni a mamádat.
Még be sem fejezte a mondatot, amikor meghallotta
azt a bizonyos panaszos, nyüszítő hangot, ezúttal
halkabban, fojtottabban, mint tegnap este. Újra
belekortyolt a kávéjába.
– Igen, biztos vagyok benne, hogy a mamád már
nagyon aggódik miattad. Várj csak! Hiszen te még túl kicsi
vagy hozzá, hogy írni tudj, nem igaz? Vagy mégse? –
Nem tudom. Nekem nincsenek gyerekeim.
Megint csak semmi válasz.
– Na mindegy. Ha nem akarsz, ne írj semmit. De akkor
is gyere ki, mert a reggelid már ott vár rád a
konyhaasztalon. Cheerios őszibarackkal. A tej ugyan
zsírszegény, de az íze pont olyan, mint a rendes tejnek.
Csak a színe más. Nem olyan szép fehér. De ha nem
nézed, miközben elfogyasztod, észre sem veszed. Az
őszibarack viszont nagyon finom. Olyan édes, mint a méz.
Két napja vettem hat szemet, és már négyet megettem
belőle. Az utolsó előttit vágtam fel neked a
kukoricapehelyhez. Ha szereted, csinálhatok mellé egy kis
pirítóst is. Mondjuk szamócadzsemmel. Ugye, nem
hangzik rosszul? Most már tényleg kijöhetnél. A nyakam
rá, hogy majd kilyukad a gyomrod az éhségtől.
Hidd el, hogy nem akarlak bántani. Tegnap sem
bántottalak, igaz? Sem este, sem éjszaka. Ma reggel sem
bántottalak. Bízhatsz bennem. Fiatal koromban cserkész
voltam. Méghozzá nagyon jó cserkész. Attól az embertől
sem kell már félned, aki bántott, mielőtt megtaláltalak.
Nem mer idejönni, mert én itt vagyok. Ha pedig mégis
idejönne, lepuffantom. Vagy inkább szétverem a mocskos
pofáját. Azazhogy úgy ellátom a baját, hogy holtáig
megemlegeti. Ne haragudj, csak azért használok ilyen
csúnya szavakat, mert nagyon mérges vagyok rá, és
különben sem szoktam gyakran beszélgetni gyerekekkel.
Összesen öt unokaöcsém és – húgom van: három lány
közülük, kettő meg fiú, de csak ritkán találkozom velük.
Évente egyszer-kétszer. De nagyon szeretem őket. A
bátyám gyerekei. Tavaly karácsonykor megtanítottam a
lányokat futballozni. Szereted a focit?
Semmi válasz.
Felrémlett előtte a sógornője, Elaine arca, ahogy
buzdította Ellent, amikor a kislány elcsípett egy tízyardos
passzt a kapu előtt.
– Megígérem, hogy nem fogok többet csúnyán
beszélni előtted. Legalábbis megpróbálom. De abban
biztos lehetsz, hogy ha az a szörnyeteg ide merészkedik,
nagyon meg fogja bánni, hogy bántott téged. Erre mérget
vehetsz.
Tényleg jó lenne, ha kijönnél. Gyönyörű a napfelkelte.
Nem akarod megnézni? Olyan a nap, mint egy óriási
tűzpiros narancs. De már nem sokáig. Ha feljebb
emelkedik, megsárgul, és akkor már nem lesz ilyen szép.
Kattant a zár. Az ajtó lassan kinyílt. A kislány megállt
az ajtónyílásban, és gyanakodva nézett le rá. A hatalmas
trikó egészen a bokájáig ért, és az egyik pántja félig
lecsúszott a válláról.
– Szia – mondta könnyedén, ügyelve rá, hogy
mozdulatlan maradjon. – Jöhet a reggeli?
A kislány bólintott.
– Felsegítenél? – Kinyújtotta a gyerek felé a jobb
kezét.
Látta a hirtelen felvillanó, pánikszerű félelmet a kislány
szemében. Úgy meredt a kezére, mint egy hatalmas
kígyóra, amelyik bármelyik pillanatban megmarhatja. Egy
ugrással megkerülte, és befutott a konyhába. Hát persze,
nem szabad ajtóstul rohannia a házba. Ilyen gyorsan nem
lehet megnyerni a bizalmát.
– A tej ott van a konyhakredencen – kiáltott utána. –
Feléred?
Felállt, és lassan visszasétált a konyhába. A kislány az
ajtóval szemben lévő sarokban kuporgott egészen a
falhoz lapulva. A kukoricapelyhes bögrét két kézzel
szorította a melléhez, és a fejét lehajtva mohó kortyokban
itta a tejet. Hosszú, kócos fürtökben lógó vörösesbarna
haja szinte teljesen beborította az arcát.
Ramsey szó nélkül odament a kredenchez, vágott két
szelet kenyeret, rátette a fanyelű kenyérpirítóra, és a forró
tűzhely fölé tartotta. Miután a kenyér mindkét oldalát
megpirította, lovaglóülésben leült az egyik székre az
asztal mellett. A másik szék még mindig ott állt a hátsó
bejárati ajtó előtt, ahogy tegnap este odatámasztotta.
Ebben a pillanatban döbbent rá, hogy mindenre kész
ezért az apróságért, és hogy nem fogja senkinek átadni,
csak a szüleinek, ha sikerül megtalálnia őket. Ennek a
kislánynak a sorsa most már az ő kezében van, és ezt a
felelősséget minden kockázatával együtt el kell vállalnia.
Nem, jobb nem is belegondolni, mit művelnének vele egy
kórházban. Orvosok, ápolók, asszisztensek serege
zaklatná szüntelen. Egy perc nyugta nem lenne, és csak
halálra rémítenék. A pszichológusokról már nem is
beszélve. Részletesen kifaggatnák, hogy mit művelt vele
az a perverz disznó, még bábukat is adnának neki, hogy
azokon mutassa meg. A férfi orvosok persze nem
értenének semmit az egészből, és ugyanúgy bánnának
vele, mint bármely hasonló korú betegükkel, pedig neki
egészen másféle bánásmódra van szüksége. Nem, erről
szó sem lehet. És persze a seriffet is be kell vonni a
dologba. Sebaj, vele majd később beszél. Most nem
szabad semmivel zaklatni a kislányt. Meg kell várni, hogy
magához térjen a sokkból, és valamelyest megnyugodjon.
Meg kell nyernie a bizalmát, mielőtt bárhová elvinné.
– Kérsz egy pirítóst? – Nagyon finom. Már egész jól
tudom kezelni ezt az ősi kenyérpirítót. Több mint egy hete
egyetlen szelet kenyeret sem égettem el.
A kislány anélkül, hogy ránézett volna, megrázta a
fejét.
– Rendben, akkor megeszem mind a két szeletet. Ha
mégis meggondolnád magad, van még egy kis
eperdzsemem. Igazi házi finomság. Itt csinálta egy
bizonyos Mrs. Harper, Dillingerben. Hatvannégy éves, és
egész életében itt lakott.
Én már majdnem két hete vagyok itt. San Franciscóból
jöttem. Ezt a kis faházat egy barátom nagypapája építette
sok-sok évvel ezelőtt. Én csak kölcsönkaptam néhány
hétre. Most vagyok itt először. Nagyon szép ez a hely. Ha
gondolod, majd te is elmondhatod nekem, honnan jöttél.
Én azért jöttem ide, mert egyedül akartam lenni. Távol
mindentől és mindenkitől, hogy ne kelljen senkivel és
semmivel törődnöm. Ugye érted. Persze, hogy is értenéd,
hiszen még csak egy csöppség vagy, nem igaz?-
Ki is mondta, hogy az élet néha túl sok ahhoz, hogy
elviseljük? Lehet, hogy én magam, csak már elfelejtettem.
Tudod, ha az ember felnőtt, előfordul, hogy egyszerre túl
sok mindennel kell törődnie, és elvárják tőle, hogy minden
feladattal megbirkózzék. Te persze még csak egy
kisgyerek vagy. Veled semmi rossznak nem lett volna
szabad történnie. De majd én segítek, hogy rendbe
jöjjenek a dolgok. Persze csak ha te is akarod.
Csakhogy ehhez – folytatta elbizonytalanodva,
miközben szemügyre vette a vékonyka csuklókon és
bokákon éktelenkedő kötéseket, és arra gondolt, mit
művelhetett az a vadállat ezzel az apró, törékeny kis
testtel – el kellene mennünk egy orvoshoz, hogy alaposan
megvizsgáljon. Mondjuk két-három nap múlva. Aztán a
seriffet is meg kell látogatnunk. Remélem, itt, Dillingerben
is van seriff, és nem kell messze mennünk.
Megint azok a szívet tépő, nyüszítő hangok. A kislány
letette a földre a bögrét, és lassan elkezdte ingatni a fejét,
de a nyüszítést most sem hagyta abba.
Ramsey a legszívesebben befogta volna a fülét.
Érezte, hogy libabőrös lesz a karja.
– Nem akarsz eljönni velem orvoshoz?
A kislány még szorosabban a falhoz lapult, felhúzta a
lábát, és a térdét átfogva a karjával hintázni kezdett.
– Rendben van. Ha nem akarod, akkor nem megyünk
sehová. Itt maradunk a házban. Itt biztonságban vagyunk.
Ennivalónk van bőven. Két napja lent voltam Dillingerben,
és alaposan bevásároltam. Olyasmit is, amit a gyerekek
szeretnek. Van hot dogom, néhány puffancsom, amelynek
pont olyan íze van, mint a húsvéti kalácsnak, francia
mustárom és babkonzervem. Felvágok egy fej hagymát,
beleteszem a babba, hozzáteszek egy kis mustárt és
ketchupot, és az egészet megfőzöm egy nagy tálban.
Húsz perc alatt kész van. Na, mit szólsz hozzá? Jól
hangzik, ugye?
A kislány abbahagyta a hintázást, és lassan felé
fordította az arcát. Még a haját is hátrafésülte az arcából.
– Szereted a hot dogot?
 A gyerek bólintott.
– Nagyszerű. Nekem is az egyik kedvenc ételem. Ja,
és vettem még két zacskó chipset is. Tudod, amitől tiszta
olaj lesz a kezed, ha belenyúlsz. A chipset is szereted?
Újabb bólintás, ezúttal valamivel határozottabban.
Mintha kezdett volna felengedni.
Ezek szerint a gyerek szeret enni. Kezdetnek nem
rossz.
– Nem baj, hogy túl sovány volt a tej?
A kislány megrázta a fejét.
Most hogyan tovább?
– Ugye nem baj, ha most megeszem a pirítósomat?
Tudod, nem szeretem hidegen.
Ezúttal nem várta meg, hogy a kislány bólintson.
Elmosolyodott, és lassú mozdulatokkal megvajazta az
egyik szeletet. Miután eperlekvárt is tett rá, odanyújtotta a
gyereknek. – Nem akarod te is megkóstolni?
A gyerek tágra nyílt szemmel bámulta a felé tartott
kenyeret, mintha attól félne, hogy a kiskanálnyi lekvár
bármelyik pillanatban lepottyanhatna róla.
– Várj, adok hozzá egy szalvétát is. – Még szerencse,
hogy hozott magával néhányat.
Rátette a kenyeret a szalvétára, és átnyújtotta a
gyereknek. A kislány most habozás nélkül elvette, és
gyors egymásutánban hármat is harapott belőle. Az első
két falatot szinte rágás nélkül nyelte le, de azután
felsóhajtott, és lassabban folytatta. Az egyik harapás után
még az ajkát is lenyalta, nehogy egy morzsányi is kárba
vesszen a lekvárból. Most először, mintha boldognak
látszott volna.
– Ugye már régóta nem ettél?
 A kislány előbb alaposan megrágta a szájában lévő
falatot, majd némi gondolkodás után bólintott.
– Aha, már tudom, hogy fogunk beszélgetni
egymással. Csak olyasmit kérdezek tőled, amire igennel
vagy nemmel lehet válaszolni. Lássuk csak: jobban érzed
magad, mint tegnap?
A kislány arcából egyszerre kifutott a vér, a szemei
összeszűkültek a félelemtől. A kezére pillantott, amelyben
a kenyeret tartotta, és szemügyre vette a csuklóján lévő
kötést.
– Ha befejezted a reggelit, újrakötözöm a sebeidet.
Teszek friss kenőcsöt a csuklódra és a bokádra. – Miután
a gyerek erre sem válaszolt, Ramsey nem is mondott
többet, inkább nekilátott a másik pirítósnak. És a teste
többi részével mi lesz? Tudta, hogy újra meg kellene
vizsgálnia a kislányt tetőtől talpig, de nem akarta még
jobban megijeszteni. Majd inkább este, ha elaludt.
Amikor mindketten befejezték az evést, felállt, és
átsétált a szobába, onnan szólt vissza a kislánynak:
– Nem akarsz megfürödni? Ha gondolod, melegítek
neked edényekben vizet a tűzhelyen, és beleöntöm a
kádba. Van néhány nagy fazekam direkt erre a célra.
Anélkül, hogy hátranézett volna, sejtette, hogy a
gyerek a fejét rázza, és ijedtében még szorosabban a
falhoz lapul.
– Szerintem elég nagy lány vagy már ahhoz, hogy
egyedül megfürödj, nem igaz? – tette hozzá, majd
megfordult, és rámosolygott a csöppségre.
A kislány bizonytalanul bólintott, és lassan felállt.
– Szappant és sampont találsz a fürdőszobában, a kád
szélén. A hajad is meg tudod mosni egyedül? Remek. Ha
kész vagy, bekenem a csuklódat és a bokádat. És van
még máshol is egy-két sebed, azokat is be kéne kennem,
hogy gyorsabban gyógyuljanak. Aztán még hátravan az
öltözködés – azzal is lesz egy kis gondunk. Tudod mit? Ha
megfürödtél, bújj vissza a trikómba. Addig megpróbálok
keresni neked valamit.
Az elmúlt két hétben annyira hozzászokott a csendhez
itt, a hegyek között, hogy most a saját hangja is furcsán
csengett. Különösen, hogy ilyen sokat kellett beszélnie.
Mintha minden szava visszhangot vert volna a fejében.
Miután elég vizet melegített, hogy félig megtöltse vele
a kádat, még egy nagy fazékkal feltett a hajmosáshoz is,
és odakészítette a kád mellé. Ahogy a kislány magára
csukta a fürdőszoba ajtaját, leült az öreg Olivetti írógép
elé, amelyet a mamájától kért kölcsön. Szerette a
gépmatuzsálem zakatolását, az ormótlan billentyűk
játékát. Feltette a szemüvegét, és elkezdte olvasni, amit
az előző nap írt.
Fogalma sem volt, mennyi ideig olvasott. Egyszer csak
azon kapta magát, hogy a kislány ott áll az asztala mellett.
Olyan nesztelenül jött ki a fürdőszobából, hogy észre sem
vette. Csak ott állt a trikójában mozdulatlanul, és őt nézte.
A haja vizes csimbókokban borította az arcát, a csuklóján
és a bokáján csúnya, vörös horzsolások, de az arca üde
volt és tiszta.
– Szia – mondta elmosolyodva, és levette a
szemüvegét. – Ne haragudj, hogy csak most veszlek
észre, de nem hallottam, amikor kijöttél. Tudod, amikor
dolgozom, teljesen elfelejtkezem mindenről, ami
körülöttem történik. Nem akarsz ideülni a pamlagra?
Elővette a fésűjét, alaposan kimosta a fürdőszobában,
és nekilátott, hogy kifésülje a kislány összegubancolt
haját. A bonyolult művelet legalább tíz percig tartott. Aztán
bekente az antibiotikumos kenőccsel mindkét csuklóját és
bokáját, és újra gondosan bekötözte őket. Tudta, hogy a
többi sebét is el kellene látnia, de képtelen volt rá, hogy
lehúzza róla a trikót. Egyelőre az a legfontosabb, hogy
megnyerje a gyerek bizalmát. Miután elkészült a
kötésekkel, felállt, és rámosolygott a kislányra.
– Most pedig lássuk a ruhákat, hiszen megígértem.
Azok a ruhák, amelyekben rátalált, szóba sem
jöhettek.
Elképzelni sem tudta, milyen emlékeket ébresztenének
benne, de jobbnak látta nem megkockáztatni egy újabb
traumát.
– Mit szólnál hozzá, ha egy igazi Ralph Lauren Polo-
girlt csinálnék belőled? Mondjuk egy finom meleg
pulóverrel – tette hozzá, majd némi tanakodás után
előhúzott a ruhái közül egy hosszú ujjú, puha, kötött
gyapjúpulóvert. Ebben legalább nem fog fázni. Se
alsónemű, se nadrág, se cipő.
Odanyújtotta a kicsinek a pulóvert.
– A fürdőszobában átöltözhetsz.
A kislány szó nélkül elvette a ruhadarabot, és bement
a fürdőszobába. Ezúttal csak öt percig volt bent, ami
komoly haladásnak számított. A pulóver, csakúgy, mint a
trikó, a bokájáig ért, az ujjai pedig vagy másfél arasszal
hosszabbak voltak a karjánál. Ramsey odament hozzá,
leguggolt előtte, és felhajtotta az ormótlan ujjakat egészen
a könyökéig. Így még mulatságosabban nézett ki, mint
leengedett ujjal, de a báján ez mit sem változtatott. Mihez
lehet kezdeni egy ilyen csöpp gyerekkel?
– Tudod mi Colorado fővárosa?
A kislány határozottan bólintott. Ramsey elővett egy
térképet, de aztán elbizonytalanodott, mert ismét
rádöbbent: nem is tudja, hogy a kislány tud-e olvasni.
Sebaj, majdcsak boldogulnak valahogy. Kiteregette a
térképet, és rábökött Denverre. A várost jelző pont mellett
volt egy piros csillag. Ezek szerint Coloradóban lakott.
– Nagyszerű. Okos kislány vagy. Nem hiszem, hogy az
unokatestvéreim akár egyetlen államnak is meg tudnák
mondani a fővárosát, beleértve Pennsylvaniát is, ahol
laknak. Azt is tudod, most hol vagyunk?
A kislány hirtelen megdermedt. Megint az a jeges,
bénító félelem.
– A Sziklás-hegységben vagyunk – mondta Ramsey
könnyedén. – Autóval körülbelül kétórányira Denvertől,
délnyugati irányban. Szerencsére a környéken nincsenek
sípályák, ezért az emberek is elkerülik. Nagyon szép
vidék. Szoktad nézni a Star Treket?
A kislány bólintott. Az előbbi ijedtség már kezdett
elmúlni – a vér is lassan visszatért az arcába.
– Tudod, hogy hívják a helybeliek a völgy túloldalán
emelkedő hegycsúcsokat? Ferengi Range-nek.
A kislány kinyitotta a száját, és a jobb keze
mutatóujjával megdörzsölte a felső fogsorát.
Ramsey elnevette magát.
– Pontosan. Az egész hegyvonulat úgy néz ki, mint
egy óriási, szabálytalan, töredezett fogsor.
A pulóver ujjai már megint a padlót söpörték. Ramsey
előrehajolt, hogy felhajtsa őket. A kislány, ezúttal a
szokásosnál mélyebb hangon felnyüszített, átszaladt a
kandallóhoz, lekuporodott a földre, és labdává
gömbölyödve a falhoz lapult, csakúgy, mint nemrég a
konyhában.
Megint megijesztette. Lassan felállt, odament a
szófához, és leült.
 – Sajnálom, hogy megijesztettelek. Csak fel akartam
hajtani a pulóver két ujját, hogy ne lógjanak le a földre.
Szólnom kellett volna előre, hogy ne ijedj meg. Mi lenne,
ha újra megpróbálnánk? Megengeded, hogy felhajtsam a
pulóvered ujját? Úgy emlékszem, van néhány biztosítótű a
konyhakredenc egyik fiókjában. Ha feltűzném őket, többé
nem tekerednének le.
A kislány némi habozás után felállt, és lassan elindult
felé. Minden lépés után megállt néhány másodpercre,
mintha azon tanakodna, hogy merjen-e közelebb menni;
mintha őt tanulmányozná, hogy bízhat-e benne, hogy
bántani fogja-e vagy sem. Végül mégis odalépett hozzá,
és felnézett rá. Ramsey elmosolyodott, és ügyelve rá,
hogy ne tegyen semmilyen hirtelen mozdulatot, felemelte
a kezét, és lassan felhajtotta a pulóver két ujját. Miután
végzett, a kislányra nézett.
– Nem akarod, hogy befonjam a hajad? Nem ígérem,
hogy szép lesz, de legalább nem fog az arcodba lógni.
A copf végül egész jól sikerült. Még gumi is akadt a
végére az őszibarackos zacskóról.
– Gyönyörűen süt a nap. És a levegő sem olyan hideg
már. Nincs kedved kijönni egy kicsit a mezőre?
Tudhatta volna. A kislány egy pillanat alatt eltűnt a
konyhában. Biztos megint annak az átkozott falnak a
tövében kuporog. De legalább nem zárkózott be a
fürdőszobába.
Most mihez kezdjen?
Bármit csinál is ezzel a gyerekkel, nagyon
megfontoltan és lassan kell csinálnia.
Szerencsére volt néhány régi színes magazin a
házban.
 – Nem akarsz színes fényképeket nézegetni? –
kiáltotta át a konyhába. – Van itt egypár szép képes újság.
Te nézegetnéd a képeket, én meg elolvasnám neked,
hogy mit írtak róluk.
A kislány némi habozás után bólintott.
– De előbb hozok két biztosítótűt, és felerősítem a
mandzsettáidat.
Miután a pulóverrel megvoltak, visszamentek a
szobába. Elöl Ramsey, utána, kissé lemaradva a kislány.
Szemmel láthatóan igyekezett kerülni a férfi testi
közelségét. Végül úgy helyezkedtek el a szófán, hogy a
magazin került középre, kettejük közé. Ramseynek
legalább arra sikerült rábeszélnie a kislányt, hogy tekerje
maga köré az egyik gyapjútakarót.
Elégedetten végignézett az apróságon, majd a szeme
megakadt a lábán.
– Zokni! Hát persze.
A kislány egyetértően pislogott kettőt, és oldalra
billentette a fejét, mintha várná a folytatást.
– Nem jó, hogy mezítláb járkálsz a házban. Nem
akarod felpróbálni valamelyik zoknimat? Biztos jól állna.
Van köztük olyan, amelyiket az álladig is fel tudnál húzni.
Pont olyan lennél benne, mint egy bohóc. Nem akarsz
megnevettetni?
A zokni remek ötletnek bizonyult. A kislánynak
bohóckodni ugyan szemmel láthatóan nem volt kedve, de
amikor felhúzta az első zoknit a térdéig, ő is elmosolyodott
egy pillanatra.
Majdnem egy órán keresztül nézegették a People
magazin egyik előző évi számát. A végén Ramsey úgy
érezte, hogy soha többé nem akar látni egyetlen képet
sem Cindy Crawfordról. Minden második oldalon volt róla
egy fotó. Éppen egy rövid cikket olvasott fel arról, hogyan
talált rá egy híres filmsztár a régen elveszettnek hitt
testvérére, amikor felnézett. A kislány, fejét a kezére
hajtva, a szófa karjára dőlve aludt. Ramsey megigazította
rajta a takarót, és visszaült az asztalhoz az írógépe elé.
Kis híján lerepült a szemüvege az arcáról, olyan
hirtelen pattant fel a székről, amikor meghallotta azt a
hátborzongató, mélyről jövő vonyításszerű hangot. Ezúttal
még a szokásosnál is hangosabb volt. A kislánynak
kétségtelenül rémálmai voltak. Nyugtalanul forgolódott a
takaró alatt, az arcán fájdalom és rettegés. Muszáj
felráznia, nincs más választása.
Először csak gyengéden, majd valamivel erősebben
megrázta a gyerek vállát.
– Ébredj fel, csöppség. Hallod? Ébredj fel.
A kislány kinyitotta a szemét. Csupa könny volt.
– Istenem! – Ezúttal nem gondolkozott, hogy mit tesz,
hogy szabad-e vagy sem. Leült a szófára, takaróstul
felnyalábolta a csöppséget, és magához szorította a
félelemtől remegő kis testet.
– Nyugodj meg, kicsikém, nincs semmi baj. – Az egyik
karjával a testét tartotta, a másikkal gyengéden a
melléhez szorította a fejét. Az egyik zokni már majdnem
teljesen lecsúszott a lábáról. Felhúzta egészen a térdéig,
és visszabugyolálta a vékonyka kis lábat a takaróba, majd
újra magához ölelte a kislányt.
– Nincs semmi baj. Ne félj, nem hagyom, hogy bárki is
bántson. Esküszöm, senki nem fog többé bántani.
Csak most döbbent rá, hogy a gyerek teljesen
mozdulatlanná dermedt a takaró alatt. Mintha megfagyott
volna a félelemtől. Alaposan megijeszthette azzal, hogy
felvette. De most akkor sem fogja elengedni. Ha
valamikor, most igenis szüksége van valakinek a testi
közelségére. Hogy biztonságban érezze magát. Márpedig
pillanatnyilag ő az egyetlen ember, aki kéznél van.
Percekig csitítgatta, újra és újra biztosította, hogy nem kell
semmitől és senkitől félnie, hogy itt biztonságban van, és
ő vigyázni fog rá. Addig beszélt hozzá, amíg érezte, hogy
a gyerek lassan kezd felengedni a takaró alatt. Aztán
egyszer csak sóhajtott egy nagyot, és – csodák csodája –
újra álomba szenderült.
Kora délutánra járt az idő. Ramsey alaposan
megéhezett, de úgy döntött, hogy még vár az ebéddel.
Nem akarta felébreszteni a kislányt, aki
összegömbölyödve aludt az ölében, a fejét szinte teljesen
befúrta a karja alá. Újból megigazította rajta a takarót, és
felvette a könyvét a padlóról. Amikor a kislány felnyögött
álmában, szorosabban magához ölelte. Csak most érezte,
milyen finom illata van, amilyen csak a kisgyerekeknek tud
lenni. Az arca hirtelen megkeményedett, amikor elsötétült
tekintettel az ablakra pillantott.
– Ha idemerészkedsz a közelébe, te rohadék,
kitaposom a beledet.
3.
A NYUGATI szél meg-megújuló rohamokban verte neki az
ablaktábláknak az egyre erősebben zuhogó eső cseppjeit.
Ramsey, kezében az egyik regénnyel, amelyet magával
hozott, a kanapén ült, és felolvasott a kislánynak. Ez volt a
negyedik nap, amelyet közös olvasással kezdtek, s
részben ennek köszönhetően a kapcsolatuk egyre
meghittebb lett. A kislányban lassan kezdett feloldódni a
félelem szülte bizalmatlanság – már nem rezzent össze
ijedten, és zárkózott magába, mint egy kagyló, ha Ramsey
véletlenül egy hirtelen mozdulatot tett a közelében.
Egymás mellett ültek a kanapén – jóllehet nem
szorosan, mert a kislány gondosan ügyelt rá, hogy
harminc-negyven centi távolság mindig legyen közöttük –,
és átadták magukat az olvasás gyönyörűségének.
Ramsey lágyan zengő baritonja teljesen betöltötte a kis
szobát: „Mr. Phippsnek fogalma sem volt, hogy mihez
kezdjen. Visszamenjen a feleségéhez, és próbáljon meg
kibékülni vele, vagy adja fel a játszmát, és hagyja, hogy
valamelyik milliomos udvarlója a sok közül elvegye tőle az
asszonyt, és megadja neki mindazt, amire annyira vágyik,
és amit ő nem tud megadni neki.” Ramsey itt egy
pillanatra megállt az olvasásban. Gyorsan előreszaladt
néhány sort. Igen, jól sejtette: ami ezután következett,
nem éppen kisgyerekek számára íródott. Egy hatéves
gyerek lelkét vétek megterhelni ilyen gondolatokkal, hogy
valaki abban látja egy házasság válságának megoldását,
ha megöli a feleségét. Megköszörülte a torkát, mintha
elment volna a hangja a sok olvasástól.
Egy kissé bizonytalanabbul folytatta, mint ahogy az
imént abbahagyta, de ahhoz képest, hogy fejből mondta
tovább a történetet, nem is volt rossz. – „Hirtelen
rádöbbent, hogy van egy harmadik lehetősége is. A
kislánya otthon volt, és várt rá. Igen, a kislánya, akit
mindennél és mindenkinél jobban szeretett. Még magánál
is, ami pedig nem volt csekélység.”
A kislány mozdulatlanul ült mellette. Az a bizonyos
harminc centi változatlanul ott volt közöttük. Ramseynek
fogalma sem volt róla, hogy figyel-e arra, amit mond, de
legalább abban biztos volt, hogy nem fázik. Ezúttal egy
szürke pólót és egy kötött kardigánt adott rá, amely, ha
felállt benne, kis híján a padlót seperte, és alaposan
bebugyolálta az egyik gyapjútakaróba. A copfja már
kifejezetten formás volt – meglátszott rajta, hogy Ramsey
napok óta gyakorolja a hajfonás művészetét. Ha egy
idegen váratlanul betoppant volna a kis faházba, a meghitt
kép alapján azt hihette volna, hogy apa és lánya
üldögélnek békés egyetértésben a kanapén. Talán csak a
kislány ebben a korban szokatlan szótlansága
ébreszthetett volna gyanút benne, hogy valami még sincs
rendben közöttük.
Ramsey lassan, nehogy a hirtelen mozdulat
megijessze a kislányt, visszafordult a könyv felé, hogy
folytassa az „olvasást”. A szavak mintha egyenesen a
szívéből jöttek volna, őszintén és tisztán csengtek; most
már gondolkodnia sem kellett a folytatáson: „Azt akarta,
hogy a kislánya tudja: mellette mindig biztonságban lesz.
Akár élete árán is megvédi minden veszélytől, és haláláig
szeretni fogja. Végtelenül kedves, szelíd, jóérzésű kislány
volt, és az édesapja tudta róla, hogy ő is szereti, csak ezt
mostanában nem tudta olyan nyíltan kimutatni, mert
nagyon meg volt ijedve. Ami persze nem csoda azután,
amin keresztülment. Inkább az a csoda, hogy egy kislány
ilyen bátran el tudta viselni a sok szörnyűséget. Igen, ő
volt a legbátrabb kislány, akit a férfi valaha ismert
életében. Csakis a saját bátorságának köszönheti, hogy
túlélte azt a szörnyű megpróbáltatást, és most itt lehet
vele, hogy soha többé ne kelljen félnie semmitől.
Aztán eszébe jutott a haranglábtól és indián
castillejától tarkálló rét szélén megbújó kis faház a Sziklás-
hegységben. Biztos volt benne, hogy a kislánynak nagyon
tetszene. Ott teljes biztonságban lenne. Nem kellene
semmitől sem félnie, és végre újra szabadnak érezné
magát, ő pedig újra hallhatná a felszabadult, csilingelő
nevetését. Már nem is nagyon emlékezett rá, mikor
hallotta utoljára nevetni. Lassan visszament a házba. A
kislány ott állt a konyhaajtóban a kezében egy kis
plüssmajommal. Amikor észrevette, rámosolygott, és
kitárta felé a karját.
Ramsey a kislány felé fordult, és lassan felemelve a
karját, leheletfinoman megérintette a fülét.
– Neked is van plüssállatod?
A kislány, mintha nem is hallotta volna a kérdést,
rezzenéstelen arccal nézte tovább az ablakon át az esőt,
amely úgy zuhogott, mintha sosem akarná abbahagyni.
Végül mégis bólintott egyet.
– Ő is majom?
A válasz ezúttal egy fejrázás volt.
– Kutya?
A kislány most már Ramsey felé fordult, a szeme tele
volt könnyel. Bólintott.
– Ne sírj, hiszen nem veszett el. Nem is plüsskutya,
igaz? Valódi, élő kutyus, aki ugatni is tud. Megígérem
neked, hogy hamarosan viszontlátod. Milyen fajta?
A kislány habozás nélkül a papírért és a ceruzáért
nyúlt, melyeket Ramsey még előző este odakészített az
asztalra. Ez volt az első alkalom, hogy magától le akart
írni valamit. Ramseyben újra feltámadt a remény. A
kislány néhány másodperc alatt rajzolt egy kutyát,
amelynek az egész testét foltok borították.
– Dalmata?
A válasz ezúttal egy határozott bólintás volt, amelyhez
még egy halvány mosoly is társult. Nem nevetés, nem is
széles mosoly, de mégis valami – egy apró, biztató jel.
Csakúgy, mint a bizonytalan mozdulat, amellyel finoman
megérintette Ramsey inge ujját.
– Szeretnéd, hogy folytassam a mesét?
A kislány bólintott. Egy kicsit közelebb csúszott
Ramsey-hez, és összébb húzta magán a takarót. Ramsey
gondolkodás nélkül folytatta.
„Bármilyen furcsán hangzik is, ezt a kis plüssmajmot
mindennél jobban szerette, pedig eredetileg kutyát
szeretett volna. A kismajmot Geeknek hívták. Nagyon
hosszú karjai voltak és bumfordi feje, melyet körben
hosszú szőr borított, kivéve az arcát. A kislány egy
pillanatra sem volt hajlandó megválni tőle – mindenhová
magával vitte. Egy napon, amikor a papájával kint sétáltak
a faház előtti réten, és a körben álló nagy hegyekben
gyönyörködtek, egyszer csak egy autó berregése törte
meg a csendet. Tejesautó volt.
– Miért jött fel ide, a mi hegyünkre? – kérdezte a
kislány az apját.
– Hogy felhozza nekünk a tejet, amit reggelire
szoktunk inni. De csak hetente egyszer jön fel hozzánk –
felelte az apja mosolyogva.
Amikor a kisteherautó megállt a ház előtt, kiderült,
hogy tényleg tejet hozott, de hozott valami mást is, s az
meglepetés volt. Egy alom hófehér kiskutyát. Hamarosan
mind a hat fehér gombóc szapora vakkantások
kíséretében hancúrozni kezdett a mezőn – ide-oda
rohangásztak, kergetőztek, bújócskáztak, hemperegtek,
és szemmel láthatóan nagyszerűen érezték magukat.
Geek azonban egyre szomorúbb lett. Hosszú karjait
lógatva csüggedten üldögélt a bejárati ajtó előtti lépcsőn,
és fájó szívvel nézte a hat kiskutyát, mert teljesen
magukra vonták kis gazdája figyelmét. Hallotta a kislány
csilingelő nevetését, látta, ahogy hancúrozik velük, hagyja,
hogy rámásszanak, az arcát nyalogassák, és a folytonos
vinnyogásukkal kiköveteljék, hogy a hasukat vakargassa.
Lassan a térdére ejtette szőrös majomfejét, mintha
meghasadt volna a szíve bánatában.
A kislány azonban egyszer csak ott termett a
lépcsőnél, felkapta a kismajmot, és egy nagy cuppanós
puszit nyomott a szőrös képére.
– Gyere, játssz te is a kiskutyákkal, Geek – mondta
neki csengő hangon. – Már úgysem sokáig lesznek itt. A
papa azt mondta, hogy hamarosan haza kell menniük. A
tejes bácsi csak azért hozta magával őket, hogy egy kicsit
játszhassunk velük.
Amikor Geeknek később újra eszébe jutottak a
kiskutyák, rájött, hogy ő is megszerette őket, mert tényleg
nagyon aranyosak voltak, bár beletelt egy kis időbe, amíg
megszokta őket. Arra gondolt, bárcsak találna valahol egy
ilyen kutyust, és elhozhatná a kislánynak. Szorosan
odabújt az ágyban kis gazdájához, és aznap éjjel egy
fehér kiskutyáról álmodott, amelynek fekete foltok lesznek
az oldalán, amikor majd nagy kutya lesz belőle.”
Ramsey elégedetten nyugtázta a jól sikerült
improvizációt, amivel végére is ért az aznapi
„felolvasásnak”.
– Itt a vége, fuss el véle. Nos, mi a véleményed
Geekről?
A kislány kezébe vette a ceruzát, és elmélyülten
rajzolni kezdett. Amikor elkészült a rajzzal, hátradőlt, és
várakozó pillantással Ramseyre nézett. Ramsey felvette
az asztalról a papírt, és szemügyre vette a választ. A rajz
egy pálcikaforma kislányt ábrázolt, aki mosolyogva ölelt
magához valami szőrös jószágot, minden bizonnyal
Geeket.
– Csudaszép – mondta mosolyogva Ramsey, de
mielőtt folytathatta volna, érezte, hogy elakad a lélegzete.
Ez hihetetlen! Odabújt hozzá! Méghozzá magától!
Megkönnyebbült sóhajjal a szófa támlájára hajtotta a
fejét, és már aludt is. Amikor órákkal később felébredt, a
kislány, fejét a mellére hajtva, egész testével hozzá bújva,
békésen aludt. Önkéntelenül lehajolt, és megcsókolta a
feje búbját. A samponja illatát érezte a fején, de ez az illat
most mégis más volt – mintha megszelídítette volna a
gyermek testének hasonlíthatatlan illata. Vigyázva,
nehogy felébredjen, lefektette a kanapéra a gyereket,
gondosan betakarta, és lábujjhegyen kiment a konyhába.
Főzött magának egy nagy adag kávét, leült vele az
asztalhoz, és elgondolkodva hallgatta az eső monoton
kopogását a faház tetején.
Már majdnem négy napja volt együtt a kislánnyal, és
még mindig semmi jele, hogy az illető, akitől megszökött,
keresné. Legalábbis itt a közelben. Pedig titkon abban
reménykedett, hogy utána jön, és megpróbálja tőle is
elrabolni. Akkor legalább nyugodt lélekkel végezhetne
azzal a gazemberrel. Vajon hol lehet most a rohadék?
Lehet, hogy már régen lemondott a kislányról, és esze
ágában sincs tovább keresni. Vajon meddig kell még itt
tartania, elrejtve a világ szeme elől? Most már legalább az
egészsége miatt nem kell aggódnia. A második napon
beadott neki egy adag újabb altatót, és amikor a kislány
már elég mélyen aludt, alaposan megvizsgálta az egész
testét. Ellenőrzött minden horzsolást, duzzanatot, és
bekente az antibiotikumos krémmel az összes sebet,
aztán felöltöztette, és gondosan betakarta a kislányt.
Szerencsére elég mélyen aludt, hogy ne érzékeljen
semmit az egész procedúrából.
Vajon tényleg van egy dalmata kiskutyája? Azon kapta
magát, hogy úgy törődik ezzel a csöppséggel, úgy
aggódik érte, és lesi minden mozdulatát, mintha a saját
gyereke volna. De vajon mi lehet az igazi szüleivel? Lehet,
hogy szemtanúi voltak az elrablásának? – Lehet, hogy ők
a felelősek az egész szörnyűségért? – Hogy az ő
könnyelműségük miatt jutott a gyerek annak a
szörnyetegnek a kezébe? Vajon milyen emberek
lehetnek? – Persze ez végül is nem fontos. Legalábbis
egyelőre nem. Most csakis a kislánnyal kell törődnie.
Azzal, hogy mindent megadjon neki, amire szüksége van
a gyógyuláshoz, testi és lelki vonatkozásban egyaránt.
A kislány ittléte óta először érzett megkönnyebbülést
és elégedettséget. A kicsi most először oldódott fel
annyira, hogy testileg is közel került hozzá. Igaz, hogy
ehhez először neki kellett elaludnia, de akkor is biztató jel
volt. Végre megtört a bizalmatlanság jege kettőjük között.
Elmosolyodott, felállt, és elővett egy leveskonzervet,
hogy elkészítse a gyerek reggelijét. Forró zöldségleves
sajtos pirítóssal – ez volt a kedvence.

Este, miután végeztek az utolsó két hot doggal, egy

babkonzervvel és az első olyan adag eperlekvárból
készült gyümölcszselével, amelyet végre sikerült
csomómentesre kikevernie, Ramsey a kislányhoz fordult,
és újra feltette a kérdést:
– Mi lenne, ha megpróbálnám kitalálni a neved.
Elkezdem sorolni a lányneveket, te pedig, ha meghallod a
tiédet, háromszor bólintasz, vagy megráncigálod a
karomat. De bokán is rúghatsz, ha akarsz. Rendben? –
 A kislány ezúttal sem válaszolt. Még az arckifejezése
sem változott. Szemmel láthatóan nem lelkesedett az
ötletért, de Ramsey elhatározta, hogy ezúttal nem adja fel
ilyen könnyen.
– Na jó, akkor próbáljuk meg. Mondjuk, mit szólsz a
Jenniferhez? – Pont egy ilyen kislánynak való név, mint te
vagy. Nem Jennifernek hívnak véletlenül?
Semmi válasz.
– Lindsey?
Megint semmi.
– Morgan? –
A kislány durcás képpel hátat fordított neki. Ebből
egyértelműen kiderült, hogy semmi kedve folytatni a
kitalálósdit. De vajon miért nem akarja elárulni a nevét?
– Akkor tudod mit? Mi lenne, ha lerajzolnád nekem a
mamádat? –
A kislány olyan gyorsan fordult vissza, mintha
megcsípték volna. Megragadta a ceruzát, és maga elé
húzta a papírt. A jobb keze néhány másodpercig
bizonytalanul ingadozott az asztal fölött. Összevont
szemöldökkel meredt a fehér papírlapra, majd határozott
mozdulatokkal rajzolni kezdett. Az eredmény még
meggyőzőbb volt, mint az előző rajz, amelyet Geekről és
gazdájáról készített. Ez is pálcikafigura lett, de már volt
szoknyája, cipője és haja is, mégpedig göndör. A kezében
valami dobozféle tárgyat tartott, amelynek a közepén egy
gomb díszelgett.
Ramsey maga elé húzta a papírlapot, és elismerően
bólintott.
– Remek rajz. A haja neki is olyan barna, mint a tiéd?
A kislány határozottan megrázta a fejét.
– Vörös?
 Ezúttal széles mosoly és szapora bólogatás volt a
válasz.
– Sejtettem, hogy vörös, mert az a kedvenc színem.
Tényleg ilyen göndör a haja? Hosszú vagy rövid?
Tanácstalan vállrándítás.
– Értem, tehát közepesen hosszú. Ez egy doboz, amit
a kezében tart?
A kislány újra megrázta a fejét, majd rámutatott az
asztal sarkán heverő magazin címlapján lévő fényképre,
és többször egymás után összecsippentette a mutató- és
hüvelykujját.
– Aha – bólintott Ramsey. – Szóval egy
fényképezőgép. Ezek szerint a mamád fotós, igaz?
Újabb bólintás.
– Embereket fényképez?
A kislány szélesen elmosolyodott, és hármat is
bólintott, de a következő pillanatban hirtelen lehervadt az
arcáról a mosoly. Biztos a mamájára gondolt, hogy hol
lehet most, és hogy miért nem jön érte. Ramsey jobbnak
látta, ha nem feszegeti tovább a témát.
– Tudod mit? Most rajzold le nekem a papádat.
A kislány marokra fogta a ceruzát, mintha egy tőrt
markolna meg, és a torkából előtört a jól ismert, panaszos
nyüszítés.
– Semmi baj, kicsikém, nyugodj meg. Itt vagyok, és
vigyázok rád.
Ramsey legnagyobb meglepetésére a kislány, mintha
meggondolta volna magát, odahúzta maga elé a papírt, és
gyors, merev mozdulatokkal lerajzolt egy újabb
pálcikaembert. Ezúttal egy férfit, akinek nyitva volt a szája,
és a kezében egy gitárt tartott. Ezek szerint a papája
rockzenész. Az utolsó vonalat olyan erősen préselte a
papírra, hogy a ceruza hegye kitört. Lehet, hogy az apja
művelte ezt vele, ezért haragszik rá ennyire? Nem, ez
képtelenség. Egy apa nem tesz ilyesmit a saját lányával.
Jobban mondva, egy igazi apa. Ramsey tudta, hogy ez
enyhén szólva önáltatás. Mindannak alapján, amit az
életről tudott – és ez a munkájából adódóan nem is volt
kevés –, tökéletesen tisztában volt vele, hogy igenis
előfordul az ilyesmi, mégpedig nem is olyan ritkán, mint a
nála tájékozatlanabb emberek gondolnák. Szeretett volna
megtudni egyet s mást a kislány apjáról, de látva a gyerek
reakcióját, jobbnak látta, ha egyelőre nem erőlteti a dolgot.
A csöppség felmarkolta a papírt az asztalról, és
labdává gömbölyödve bekucorodott a szófa távolabbi
sarkába.
Ramsey belátta, hogy ehhez több időre van szüksége.
Csak azt nem tudta, mennyi az a több.

– Nem foglak itt hagyni egyedül a dzsipben. Nem

biztonságos. Magammal viszlek mindenhová. Gyere, fogd
meg szépen a kezem. – Látva a kislány habozását,
visszafordult, és gyengéden megsimogatta az arcát. – Ne
félj, kicsikém. Tudom, hogy meg vagy ijedve egy kicsit, de
hidd el, nem lesz semmi baj. Senki nem fog bántani, itt
vagyok veled. Mellettem teljes biztonságban vagy. Nagy
vagyok és erős. És karatézni is tudok. Méghozzá nem is
akárhogyan. Körülbelül úgy, mint Chuck Norris. Hallottál
már róla? Chuck több rossz fiút el tud intézni egyszerre,
mint Godzilla.
A kislány néhány hadonászó mozdulatot tett a
levegőben a jobb kezével.
– Ez az. Chuck is pontosan így csinálja. Ami pedig a
ruháidat illeti, ne aggódj, nem kell sokáig viselned őket.
Bemegyünk ebbe a boltba, és szépen felöltöztetlek új
ruhába. Amint megveszek mindent, át is öltözhetsz. A régi
ruháidat pedig kidobjuk. Vagy itthagyjuk őket a boltban. –
Ramsey két nappal korábban a kislány farmerját és pólóját
is kimosta a saját ruháival együtt a fürdőkádban. Nagyon
rossz érzése volt, amikor újra felöltöztette a gyereket a
régi ruháiba, de nem volt más választása. Nem vihette be
Mr. Peete Lucky General Store-jába egy szál bokáig érő
pulóverben. Két ujjal gyengéden megfogta a kislány állát,
és felemelte a fejét, hogy a szemébe nézzen. – Gyere,
menjünk. Majd meglátod, milyen jó lesz vásárolni. Ne félj,
vigyázok rád. Gondolj arra, hogy most én vagyok a te
Geek majmod, egy kicsit nagyobb kiadásban. El tudod
képzelni, mit csinálna Geek, ha valaki megpróbálna
bántani téged? Szerintem igen. Geek és én – mi vagyunk
a gyerekek védelmezői. Készen állsz, mehetünk?
A kislány arcán mintha halvány mosoly suhant volna
át, de Ramsey látta rajta, hogy nem szeretné elhagyni a
dzsipet. Pedig ő semmiképpen nem akarta egyedül
itthagyni, még zárt ajtók mögött sem. Bátorítóan
rámosolygott, és újra kinyújtotta felé a kezét. – Gyere
bátran. Minél gyorsabban bevásárolunk, annál hamarabb
elmehetünk innen.
A kislány némi töprengés után beleegyezően bólintott,
és kikászálódott az ülés szélére. Ramsey gyengéden
kiemelte a dzsipből, és leállította a járdára. Aztán bezárta
a dzsip ajtaját, és kinyújtotta a kezét, hogy kézen fogja
védencét. A kislány felnézett rá, és bizonytalanul
megfogta a felé nyújtott jobbot.
– Nagyszerű – mosolyodott el Ramsey, és cinkosan
megszorította a kis mancsot. – „Ha teli a bugyelláris,
bármit kívánsz, tiéd máris.”
 A helyi Lucky General Store-ról hamarosan kiderült,
hogy csak fellengzős nevében emlékeztet a nagyvárosi
Kmart áruházakra, méreteit és áruválasztékát tekintve
messze elmarad a legszerényebb külvárosi fióküzlet
mögött is. Amint beléptek az ajtón, a kislány szorosan
Ramsey lábához simult. Ramsey bátorítóan rámosolygott.
– Remekül csinálod. Szerintem először egy nadrágot
vegyünk, aztán jöhetnek a pólók. Nézzük csak, merre van
a farmerosztály? – Aha. Már meg is van. Ha meglátsz egy
nadrágot, ami tetszik, mutass rá, rendben? – Ramsey
érezte, hogy a kislány remegő testtel még szorosabban
odabújik a lábához. Felemelte, és a karjára ültette. A
csöppség néhány másodperc alatt teljesen megnyugodott.
Szerencsére a gyerekosztályon egy kedves,
mosolygós nő azonnal a segítségükre sietett.
– Szeretném felöltöztetni a kislányomat – válaszolta
Ramsey a szokásos kérdésre.
A procedúra nem tartott sokáig. Az eladónő, aki
Mildred névre hallgatott, szemügyre vette a kislányt, és
máris nekilátott, hogy kiválasszon néhány megfelelő
méretű ruhadarabot. „A papa kislánya”, ahogy Mildred
nevezte Ramsey védencét, maga választott ki egy
világoszöld pólót, amelyik megtetszett neki. A válogatás
eredményeképpen két farmernadrág – egy piros és egy
sötétkék négy különböző színű póló, egy narancssárga
sportcipő, három pár zokni és egy zöld mintákkal díszített
narancsszínű dzseki került a kosárba. Ramsey vegyes
érzelmekkel fogadta a rikítóan színes kollekciót. Tartott
tőle, hogy a kislány ezekben a ruhákban nem kis feltűnést
fog kelteni, ugyanakkor örült neki, hogy kifejezetten élénk,
világos színeket választott. Ez már határozottan jó jel volt,
ezért nem is tiltakozott.
 Mildred összecsapta a kezét meglepetésében, amikor
a kislány tetőtől talpig új ruhába öltözve kilépett a fülkéből.
– Mint egy igazi divathölgy – jelentette ki mosolyogva.
– Mi a neved, aranyomé
– Nem tud beszélni, de mindent ért – felelte Ramsey a
tőle telhető legnagyobb természetességgel. – Szerintem is
nagyon csinos az új ruháiban.
– Jó ízlésed van, aranyom – bólogatott elismerően
Mildred. – A narancssárga és a zöld kifejezetten a te
színeid. Elárulod nekem, hány éves vágy?
A kislány feltartotta hat ujját.
– Aha, hatéves. Látom, nemcsak szép vagy, de okos
is. A mamád biztos nagyon fog örülni, ha meglátja, milyen
jól állnak az új ruháid.
A kislány, mintha áramütés érte volna, megdermedt.
Ramsey habozás nélkül felkapott egy világoskék rövid
dzsekit.
– Azt hiszem, még ezt is megvesszük. Nem árt, ha van
egy melegebb kabátja is. Ilyenkor, április közepén még
nagyon hidegek tudnak lenni.
– Ahogy mondja, uram – helyeselt az eladónő. – Még
legalább két komolyabb hóviharunk lesz, míg beköszönt
az igazi tavasz.
– Hát, igen. Biztos, ami biztos, jobb felkészülni a
legrosszabbra, nehogy meglepetés érjen – bólogatott
Ramsey, majd leguggolt, hogy ráadja a kislányra a
kabátot. Miután felhúzta a cipzárt, hátralépett, és az állát
simogatva szemügyre vette az eredményt. – Ami azt illeti,
ez is remekül áll. Tetszik? Az ujja talán egy kicsit hosszú,
de hamarosan úgyis belenősz.
A kislány mosolyogva gyűrögetni kezdte a kabát
mandzsettáját, majd bólintott.
 – Egy kis családi üdülés a hegyekben?
– Igen. Imádjuk a hegyeket. És itt még sosem jártunk
korábban. Nagyon szép vidék.
– Én születésem óta itt élek. Nemcsak a környéket
ismerem, mint a tenyerem, de az időjárást is. Akármibe
lefogadnám, hogy még legalább két komolyabb
hóviharunk lesz. Persze, ha szerencséjük van, már nem
lesznek itt. Lehet, hogy csak április végén jönnek a
viharok.
Ramsey nemigen tudta, hogy erre mit válaszoljon. Már
így is túl sokáig maradtak a boltban. A védence miatt nem
akart sokat időzni a faluban. Rámosolygott Mildredre,
majd a kislányhoz fordult:
– Búcsúzz el szépen Mildredtől.
A kislány integetés helyett megelégedett egy
fejbiccentéssel. Ramsey lehajolt, és halkan megkérdezte
tőle, hogy Mildred ne hallja:
– Megengeded, hogy felvegyelek?
Legnagyobb örömére a csöppség felemelte mindkét
karját. Ramsey a pénztár felé menet még egy
gyermeksampont is betett a bevásárlókocsiba. Többször
is körülnézett, de szerencsére nem keltettek feltűnést –
egyetlen gyanakvó tekintettel sem találkozott. Mindenki
kedvesen és készségesen viselkedett velük, és az egész
boltban nem volt több tíz embernél.
Mr. Peete, a tulajdonos, a csomagolópult mögül
köszöntötte őket.
– Te leszel a legjobban öltözött kislány egész Ferengi
Range-en – mondta elégedett mosollyal. – Kapsz tőlem
egy finom nyalókát, amiért a papád ilyen bőkezűen
bevásárolt neked.
 A nagy bevásárlás harmincöt percig tartott, és
százhatvankilenc dollárral könnyítette meg Ramsey
pénztárcáját. Miután berakták a dzsipbe a ruháktól
dagadó reklámszatyrokat, Ramsey leguggolt, és a
kislányra kacsintott.
– Most jöhet a meglepetés. Látod azt a könyvesboltot?
Ott vár rád. Gyere, megnézzük. – Legnagyobb örömére a
csöppség ezúttal magától kéredzkedett fel a karjába.
Egy újabb fél óra eltelt, mire visszatértek a dzsiphez.
Ramsey kinyitotta a hátsó ajtót, és egy jókora csomag
kíséretében betette a kislányt az ülésre. Amikor felállt,
hogy becsukja az ajtót, hirtelen, mintha áramütés érte
volna, megmerevedett. Valaki figyelte őket.

4.
RAMSEY valami furcsa bizsergést érzett a tarkójában.
Lassan megfordult, és körülnézett, de nem látott semmi
gyanúsat; senki nem tanúsított különösebb érdeklődést
irántuk. Vagy mégis? A Union 76 benzinkútnál mintha
hirtelen eltűnt volna valaki, aki az előbb még ott volt.
Ramsey néhány másodpercig mozdulatlanul figyelte a
benzinkút környékét, de hiába, nem látott semmi
gyanúsat.
A rossz érzés azonban nem hagyta nyugodni. A
megérzései még sohasem hagyták cserben. Gyorsan
beszállt a dzsipbe. Szerencsére a kislány nem vett észre
semmit. Állig beburkolózott a gyapjútakaróba, amelyet
Ramsey induláskor betett a kocsiba, hogy ne fázzon, és
bekucorodott az egyik sarokba, mintha el akarna aludni.
Ennyire kimerítette volna a vásárlás? – töprengett
Ramsey. Vagy csak így akart megszabadulni a
szorongástól, ami az emberek között hatalmába kerítette?
Önkéntelenül is a Boulder Street végén álló sárga
épületre nézett. Ott volt a seriff irodája. Lehet, hogy a
rendőrség már keresi a csöppséget. Tisztában volt vele,
hogy nem tarthatja magánál a kislányt, ameddig akarja.
Szülei vannak, akik szeretnék visszakapni a gyereküket.
Legalábbis egy anyja, akit biztos nagyon szeret. Ezt
tanúsította az a mosoly is, mely kiült az arcára, amikor
megkérdezte tőle, hogy a mamája is olyan szép-e, mint ő.
Az apjáról még mindig nem sikerült semmit megtudnia, de
tisztában volt vele, hogy annak is hamarosan eljön az
ideje. A kislány anyja viszont biztos halálra aggódja magát
miatta. Hiába, akkor sem adhatja még át a rendőrségnek.
A kicsi még nem elég erős hozzá, hogy elviselje azt a
szörnyű, személytelen hatósági procedúrát. Hogy mi
történhetett a gyerekkel valójában, arról Ramsey még
most sem tudott semmit. Az elmúlt hat napban szinte
szünet nélkül ezen töprengett, de hiába, semmivel sem
lett okosabb. Annyi bizonyos, hogy hamarosan lépnie kell,
de azt is tudta, képtelen lenne idegenek kezére adni kis
védencét, amíg ilyen lelkiállapotban van. Abban bízott,
hogy minél több időt tölt vele, a kislány annál erősebb
lesz, annál kisebb megrázkódtatás lesz számára mindaz,
ami vár rá, ha a rendőrség kezébe veszi az ügyet. Igen, a
kicsi érdeke, hogy várjon még a bejelentéssel.
Lenézett az alvó gyerekre. Az arcocskája határozottan
kipirult a kirándulástól. Az a rettenetes feszültség,
fáradtság és rettegés, amely még álmában is kiült az
arcára, amikor megtalálta, lassan teljesen eltűnt. Most már
majdnem úgy festett, mint bármely egészséges hatéves
kislány. Ramsey mosolyogva szemügyre vette a takaró
alól kikandikáló, rikító színű ruhadarabokat. Hirtelen
eszébe jutott az előző este, amikor vacsora után
letelepedtek a kanapéra, hogy felolvasson neki. Mielőtt
belekezdett volna, újra szóba hozta a seriffet, hogy el
kellene menniük hozzá.
Ezúttal a kislány nemcsak a fejét rázta, hanem
egyenesen belekapaszkodott a kezébe, mintha így akarna
menedéket keresni a szörnyű gondolat elől. Borzasztó
érzés volt látni azt a kétségbeesett, tehetetlen félelmet a
szemében.
– Rendben – felelte Ramsey sóhajtva. – Akkor még
várunk vele egy kicsit. De azt ugye tudod, kicsim, hogy a
szüleid már nagyon szeretnének látni?
A kislány erre lehorgasztotta a fejét, és elkezdett sírni.
Ramsey legszívesebben elkáromkodta volna magát,
hogy lehetett ilyen ostoba, de végül sikerült álljt
parancsolnia a nyelvének. Ez már azért sem volt könnyű,
mert az elmúlt öt napban egyetlen zaftos káromkodást
sem engedhetett meg magának, legalábbis a gyerek
közelében nem, és ez komoly önmegtartóztatást igényelt.
A kislány nyilvánvalóan attól rettegett, hogy ha bárki
megtudja, hol van – a szüleit is beleértve –, akkor megint
bántani fogják. Lehet, hogy neki volt igaza? – De
egyáltalán, hogy kerülhetett az erdőbe, ahol Ramsey
rátalált? Talán a szülei nem vigyáztak rá eléggé? Magára
hagyták egy bevásárlóközpontban? Vagy a gyermekrabló
egyszerűen besétált a kertjükbe, és onnan hurcolta el?
Talán még vár két-három napot, és akkor bejelenti a
seriffnek – próbált meg alkudozni magával, de hamarosan
rájött, hogy ez képtelenség. A kislánynak több időre van
szüksége, hogy visszatérjen a bizalma, hogy ne lásson
ellenséget minden emberben.
 És ha visszakerül a szüleihez, mi lesz? Akkor ő soha
többé nem fogja látni, és nem fogja tudni megvédeni
semmi veszélytől. A szülei nem voltak képesek megvédeni
attól a szörnyetegtől. Mi lesz, ha újra elrabolják? Akár így,
akár úgy, a gyerek nem az övé. Kétségtelen, hogy
megmentette az életét, de akkor sem az ő gyereke.
Fogalma sem volt, mit csináljon. Egyszerűen képtelen volt
eldönteni, mi lenne a leghelyesebb lépés.
Bosszúsan megrázta a fejét, és beletaposott a gázba.
A dzsip motorja felbőgött. Imádta ezt a kocsit. Olyan erős,
mint egy bivaly. Az idő is szép. Bár a levegő még elég
hűvös – nem több tizenhárom-tizennégy foknál, de az ég
tiszta volt, és ragyogóan sütött a nap. Az utcákon
nyüzsögtek a járókelők. Hirtelen eszébe jutott az iménti
érzés, hogy valaki figyelte őket. Vajon csak képzelődött,
vagy tényleg volt ott valakié
Reflexszerűen hátrafordult, amikor a kislány felnyögött
a hátsó ülésen. Egy újabb rémálom. Hátranyúlt a jobb
kezével, és megsimogatta. A kislány a tenyerére fektette
az arcát, és szinte abban a pillanatban megnyugodott.
Ramsey megsimogatta a feje búbját is, majd a tenyerébe
fogta a csöppség apró, szív alakú állacskáját, és
gyengéden felemelte a fejét. A kislány pislogott kettőt, és
csodálkozva ránézett azzal a hasonlíthatatlanul szép,
égszínkék szemével. Ahogy a félelem visszavonult, az
arcába visszatért az élet, és hálásan rámosolygott a
férfira. Ramsey ebben a pillanatban már biztosan tudta,
hogy addig nem adja oda senkinek a kislányt, amíg meg
nem bizonyosodott felőle, hogy teljes biztonságban lesz.
– Tudom, mit akarsz mondani. Olyan vagyok, mint egy
nagy zselécukor medve, de tudod, mit? A zselécukor nem
is olyan fossz. A mackókról nem is beszélve. Ami pedig
téged illet: nemcsak-a legjobban öltözött kislány vagy az
egész Ferengi Range-en, hanem a legcsinosabb is.

Másnap délután, amikor Ramsey egy halom hasábfával a

karján belépett a házba, a kislány annyira megijedt, hogy
elbújt a kanapé mögé.
– Mi a baj? – kérdezte Ramsey megtorpanva.
A kislány megpróbált mosolyogni, de az eredmény
nem volt valami meggyőző.
– Megijesztettelek?
A gyerek megkönnyebbülten bólintott. Szemmel
láthatóan örült neki, hogy Ramsey megválaszolta helyette
a kérdést.
Ramsey elmosolyodott.
– Ha legközelebb bejövök, előtte kopogni fogok,
rendben? Kell még vágnom egy kis fát a kandallóhoz és a
tűzhelyhez. Mit szólnál hozzá, ha kimennénk a mezőre,
miután befejeztem? Szeretném megmutatni neked a
meglepetésed. Amíg a boltban a farmerokat próbáltad,
vettem neked egy kis ajándékot. – Ramsey tudta, hogy
csak ilyen rafinált módon csalogathatja ki a kislányt a
rétre. Amióta bent voltak a városban, a gyerek ki sem tette
a lábát a házból – még a verandára sem volt hajlandó
kimenni. Itt az ideje, hogy mozogjon egy kicsit a friss
levegőn.
Pedig szemlátomást nem lelkesedett az ötletért.
Aggódó pillantásokat vetett az ajtó felé.
– Majd meglátod, milyen klassz az ajándékod. Biztos
örülni fogsz neki. De a kék dzsekidet fel kell venned. Egy
kicsit hűvös van még odakint.
A csöppség elragadó látvány volt vadonatúj, feszes
indigófarmerjában, narancssárga sportcipőjében, piros
zoknijában és világoszöld almákkal díszített, szintén
narancsszínű pólójában. A copfja már majdnem
tökéletesre sikerült. Ramsey igazán büszke lehetett a
tanulékonyságára. Az egész csöppség úgy nézett ki,
mintha skatulyából húzták volna ki. Friss volt, üde és
imádnivaló. Csak az az ijedt szomorúság ne lenne a
tekintetében. Ramsey mindent megadott volna, hogy
megszabadítsa ettől a félelemtől, de belátta, hogy egy hét
alatt nem lehet csodákat művelni. Mindketten megtettek
minden tőlük telhetőt, és az erőfeszítéseiknek meg is volt
az eredménye.
Lehet, hogy az a szörnyeteg azért tudta ilyen könnyen
elrabolni a kislányt, mert néma, és nem tudott segítségért
kiáltani?
– Igazi meglepetés lesz, majd meglátod. Hé, csak nem
azt hiszed, hogy be akarlak csapni? Gyorsan bújj bele a
dzsekidbe. Ha kimelegszel odakint, leveheted.
Már lobogott a tűz a kandallóban, mire a kislány
elhatározta magát. Ramsey leporolta a kezét, és az
ajtófélfának támaszkodva kérdőn ránézett. A csöppség
még habozott egy darabig, majd bólintott, és odafutott a
fogashoz a dzsekijéért. Megpróbált annyira felágaskodni,
hogy elérje, de miután két próbálkozásra sem sikerült,
Ramsey levette neki, és belebújtatta. Csak az ujját kellett
felhajtani egy kicsit, különben úgy állt rajta, mintha
rászabták volna.
– A meglepetéseddel majd futkároznod kell egy kicsit.
Ha kimelegedtél, levesszük a kabátot, hogy ne izzadj bele.
Ramsey kézen fogta a kislányt, és kisétált vele a rét
közepére, ahol a fűre kiterítve várt rájuk egy gyönyörű,
hosszú farkú színes papírsárkány. A csöppség egy
darabig tátott szájjal bámulta, majd szélesen
elmosolyodott. Ramsey még nem látott ilyen önfeledt,
boldog mosolyt az arcán, mióta megismerte.
– Röptettél már sárkányt?
Bár a gyerek nem sikongatott a boldogságtól, Ramsey
így is tudta, hogy az ajándék telitalálat. A kislány olyan
izgatott lett, hogy alig bírt egy helyben maradni. Ramsey a
kezébe nyomta a hosszú vezetőpálcát, és mosolyogva
nézte, amint a gyerek lázas izgalommal felveszi a fűről a
tűzpiros rombusz alakú testet, elrendezi a hosszú, csillogó
farkat, és kiengedi a felröptetéshez szükséges
hosszúságú zsinórt.
– Úgy látom, értesz hozzá.
A csöppség elmosolyodott, és kicsit hosszabbra vette
a zsinórt.
Szemlátomást tudta, mit csinál. Vajon ki taníthatta meg
sárkányt röptetni? A mamája?
– Jó! Most indulhatsz!
A kislány felemelte a sárkányt, és elkezdett szaladni a
rét másik vége felé. Csak akkor engedte el a testet,
amikor érezte, hogy szelet fogott. Ramsey felkiáltott:
– Remek rajtot csináltál!
A kislány megállt, visszahúzta egy kicsit a
vezetőzsinórt, és balra fordította a pálcát. A test után
kígyózó hosszúkás, csillogó farok majdnem szabályos kört
írt le a magasban.
– Klassz! Na még egyszer!
A csöppség sokkal jobb sárkányröptetőnek bizonyult,
mint Ramsey. Úgy csinálta, mint egy versenyző. Jobbra-
balra mozgatta a karját, a csuklóját, a sárkány pedig
engedelmesen követte az utasításokat, és valóságos
légibalettba kezdett a magasban. Ramsey legnagyobb
ámulatára a legbonyolultabb figurákat is könnyedén,
elsőre megcsinálta.
Akárki tanította is, mestere lehetett a
sárkányröptetésnek.
A gyerek egyetlen hangot sem hallatott, de látszott
rajta, hogy úszik a boldogságban. Ramsey elégedetten
nézte az önfeledten játszó csöppséget. Kétségtelenül ez
volt élete legjövedelmezőbb tizenkét dolláros befektetése.
Lassan visszasétált a faházhoz, és leült a küszöbre, de
közben egy pillanatra sem vette le a szemét a kislányról.
Úgy érezte, megállt az idő, és mintha a gondolatai is
elültek volna. Csak a boldogan mosolygó gyereket látta,
amint önfeledten játszik a csillogó, színes papírsárkánnyal
a haranglábtól fehérlő tavaszi réten.
Hirtelen lövés csattant. Élesen, kérlelhetetlenül hasított
bele a mező szinte tapintható, békés csöndjébe. A
sárkány megbillent, majd éles szögben zuhanni kezdett,
és pontosan egy bokor közepében landolt. A kislány
habozás nélkül elengedte a vezetőzsinórt, és anélkül,
hogy körülnézett volna, teljes erejéből futni kezdett a ház
felé.
Ramsey szintén felpattant, a gyerek elé rohant,
felkapta, és berohant vele a házba. Amint berúgta maga
mögött az ajtót, újabb lövés dörrent, ezúttal már valamivel
közelebbről. Letette a gyereket a kanapé mögött a
padlóra, és megsimogatta a fejét.
– Maradj itt, és ne mozdulj.
A pisztolyt az öve mögé dugta, felvette a puskáját, és
odatérdelt az ajtóhoz közelebbi ablak mellé. Óvatosan
kinézett, és végigpásztázta a mezőt a tekintetével, de nem
látott semmi mozgást. Néhány másodpercen belül még
két lövés dörrent, de a lövedékek becsapódását nem
hallotta.
Csak egy öblös férfihangot. Valaki kiáltott valamit,
amire egy másik, mélyebb hang válaszolt. Egész közel
lehettek a házhoz – talán tizenöt-húsz méterre, az erdő
szélén álló fák között. A hangokból ítélve csak ketten
voltak. Ramsey halkan odaszólt a kanapé mögött lapuló
gyereknek: – Maradj ott, ahol vagy, kicsikém. Ne félj, nem
lesz semmi baj. Ugye emlékszel, mit mondtam neked?
Nagy vagyok és erős. És ha kell, durva is tudok lenni.
Senki nem fog bántani.
Újra kinézett az ablakon. Legnagyobb meglepetésére
két férfit látott, amint puskával a kezükben kibotorkálnak a
fák közül a rétre, és elindulnak a ház felé. Már becélozta
az egyiküket, amikor észrevette, hogy mindketten
nevetnek. Egymásba kapaszkodva, röhögve tántorogtak.
Az egyikük a földön húzta maga után a puskáját. Ramsey
elkáromkodta magát.
– Az idióták! Tökrészegek! A pokolba! Ebben az
évszakban szigorúan tilos a vadászat az egész
környéken, ez a két vadbarom pedig leszopja magát a
sárga földig, és összevissza lövöldöz.
Az egyikük nagyon magas volt és feltűnően sovány,
amit egy vastag kordnadrággal és egy vastag steppelt
dzsekivel próbált leplezni. A fején zöld vadászkalap
virított. Nagyjából tíz méterre lehettek a faháztól, amikor
hevesen hadonászva elkezdett kiabálni:
– Hé, van itt valaki? Bocsánat a zavarásért, mi igazán
nem akartunk semmi rosszat. Jól mondom, cimbora? –
fordult vissza a társához, egy köpcös, cowboycsizmás,
karikalábú alakhoz.
 – De mennyire, pajtás. Azt hittük, két szarvast látunk.
Hiába mondtam az én Tommy cimborámnak, hogy a
szarvasok nem szoktak sárkányt eregetni, nem hallgatott
rám.
Ramsey a falnak támasztotta a puskát – a pisztolyt
jobbnak látta, ha magánál tartja –, és az ajtót kinyitva
kilépett a verandára. Valósággal remegett a dühtől.
Legszívesebben összeverte volna a fejét a két részeg
baromnak, hogy kijózanodjanak egy kicsit.
– Mit képzelnek, hogy lövöldöznek itt a hegyen? Nem
látták a kislányomat?
A két idióta barátságosan integetni kezdett neki,
mintha régi jó ivócimborájukat üdvözölnék, aki meghívta
őket egy pofa sörre. A magasabbik odakiáltotta:
– Hé, pajtás, ne kapd fel a vizet. Véletlen volt. Nem
tudtuk, hogy itt a hegyen is lakik valaki. Ne haragudj, hogy
megijesztettünk.
Á köpcös nem szólt semmit, csak tovább tántorgott
felé, miközben hol a puskájára, hol a kígyóbőr csizmájára
pislogott.
– Régóta laksz már idefent?
Amikor a magasabb alak feltette a kérdést, Ramsey
egy pillanatra levette a szemét a köpcösről, akinek ennyi
idő is elég volt, hogy felemelje a puskáját, és megcélozza
vele.
Ramsey gondolkodás nélkül, reflexből tüzelt. A puskát
tartó karján találta el a karikalábút, de szinte ugyanabban
a pillanatban bénító fájdalom hasított a bal combjába.
Ramsey pillanatnyi megingását kihasználva a magasabb
férfi is felemelte a puskáját, de Ramsey ezúttal gyorsabb
volt. A lövedék a colos jobb vállát érte. A puskás a
becsapódás erejétől hátratántorodott, majd elvesztve az
egyensúlyát hanyatt esett.
Ramsey elindult feléjük, de hirtelen megtorpant, mintha
áramütés érte volna. Csak most döbbent rá, hogy lábon
lőtték.
– Kik vagytok, és mi a rossebet kerestek itt?
A két megsebesített férfi káromkodásban tört ki. Az
egyikük puskája a földön hevert. A magasabbik felugrott a
földről, és mindketten meglódultak az erdő felé. Ramsey
újra felemelte a Smith & Wessonját, célzott, és tüzelt. Az
eltévedt golyó egy nagy darab kérget hasított ki az egyik
fából. A két alak bevetette magát a fák közé. Ramsey újra
tüzelt. Az egyikük fájdalmasan felordított. Ez az. Az
egyikük már két golyót is kapott. A következő pillanatban a
váratlan látogatókat elnyelte az erdő. Ramsey utánuk
akart rohanni, de a lába nem engedelmeskedett. Lenézett
a combjára. A nadrágján terjedelmes vérfolt piroslott. Csak
most jutott el a tudatáig a lábát hasogató, bénító fájdalom.
Megfordult, és bicegve felindult a faház felé. Tudta,
hogy az egyiküknek még megvan a puskája. Még nem
sikerült teljesen elhárítania a veszélyt. A nyílt mezőn
teljesen fedetlen célpontot nyújtott a két támadónak,
akiket tökéletesen elrejtettek a fák. Nem messze tőle egy
öreg ,22-es puska hevert a földön – ezt ejtette el a köpcös
támadó, amikor Ramsey eltalálta a kezét. Ismerte ezt a
típust, nem nagy hatótávolságú fegyver, de kis távolságon
belül halálosan pontos.
Végre elérte a faházat. Felnézett, és döbbenten látta,
hogy a kislány ott áll a veranda közepén, és ijedten bámul
rá. Gondolkodás nélkül felkapta, berohant vele a házba,
és becsapta maga mögött az ajtót. A lábában lüktető
fájdalom mintha egyszerre megsokszorozódott volna.
Alaposabban szemügyre vette a combját. A farmerján
éktelenkedő szakadás körül csupa vér volt a vastag
vászon, már legalább egy tenyérnyi helyen teljesen
átitatódott az anyag. Ramsey óvatosan letette a kislányt a
földre. A csöppség szorosan odabújt hozzá, átkarolta a
jobb lábát, és panaszosan nyüszíteni kezdett. Ramsey
igyekezett a jobb oldalán tartani a kicsit, minél messzebb
a sebtől, nehogy összevérezze magát. Attól tartott, hogy a
vér látványától újra besokkol, és akkor kezdheti elölről a
terápiát. Bár, meg kell hagyni, most nagyon bátran
viselkedett. Legyőzve a félelmét, magától kiment a
verandára, hogy megnézze, nincs-e valami baja.
– Nincs semmi bajom, kicsim. Elmentek a rossz
emberek. És remélem, nem is jönnek vissza többé.
Nagyon bátran viselkedtél. Büszke vagyok rád. Még
szerencse, hogy ilyen gyorsan tudsz futni. Ugye, hogy
nem hazudtam neked? Mi voltunk az erősebbek.
Megfutamítottuk a rossz embereket. Már csak az a
kérdés, meddig. Fogalmam sincs, hogy kik voltak, és mit
akartak tőlünk.

Ramsey óvatosan leült az asztal mellett álló székre. A

kislány szorosan mellé állt, és aggódó pillantásokkal
nézte, amint lehámozza magáról a nadrágot, hogy
megvizsgálja a sebét. Hamarosan kiderült, hogy a golyó
csak a comb külső részét érte – körülbelül félujjnyi mélyen
felszakította bőrt és az izmot, de szerencsére nem hatolt
beljebb a húsba. Ramsey megkönnyebbülve felsóhajtott.
Sokkal rosszabbul is járhatott volna.
Mindenekelőtt egy kis vodkát öntött a sebre, hogy
fertőtlenítse. A szesz úgy égette, mint az eleven tűz, de
uralkodnia kellett magán, mert a kislány ott állt mellette,
halottsápadt arccal figyelve minden mozdulatát. Nem
akarta még jobban megijeszteni azzal, hogy hangot ad a
fájdalmának. Összeszorította a fogát, és addig mosta a
sebet a szesszel, amíg biztos nem volt benne, hogy
teljesen kitisztult. A hossza és a mélysége alapján minden
bizonnyal össze kellett volna varrni, de ez az adott
körülmények között, a tű és cérna megfelelő sterilizálása
nélkül szóba sem jöhetett. Még az hiányzott, hogy
elfertőzze a sebet. Szorosan összefogta a bőrt a seb
fölött, rátett egy sterilizált gézlapot, és leragasztotta két
vastag tapaszcsíkkal. Amikor a tapaszokat rányomta a
sebre, nem tudta megállni, hogy fel ne szisszenjen
fájdalmában. Szinte vele egy időben a kislány is feljajdult,
majd bátorítóan rátette a kezét a jobb térdére.
– Semmi baj – sziszegte Ramsey. – Egy kicsit fáj, de
nem olyan vészes. Ez volt a legrosszabb – rányomni a
tapaszt.
A biztonság kedvéért keresztben is rátett még egy
tapaszcsíkot, de ez már korántsem fájt annyira, mint az
előzők. Előrébb csúszott a széken, oldalra fordult, és
óvatosan felhúzta a nadrágját.
– Most pedig itt az idő, hogy lenyeljek néhány aszpirint
– mondta visszafordulva a kislány felé, és felállt, hogy
elővegye a gyógyszert. Négy tablettát vett be, és megivott
hozzá egy nagy pohár narancslét. Mikor végzett a
művelettel, elégedetten felnevetett, és megtörölte a száját.
– A C-vitamin a legjobb gyógyszer. Remélem, lőtt
sebeknél is használ.
Pokolian fájt a lába, de pillanatnyilag ez volt a
legkisebb gondja.
Tudta, hogy a gyerek minden mozdulatát figyeli, és
rettenetesen meg van ijedve. Bezárta az ajtót, helyére
tolta a reteszt, és a biztonsági láncot is beakasztotta. Egy
darabig habozott, hogy behozza-e a támadók eldobott
puskáját a házba, de aztán úgy döntött, hogy ezzel inkább
vár holnapig. Tudta, hogy a történtek után nem fognak
visszajönni. Nem tudhatták, hogy nincs telefonja, hogy
semmi kapcsolata nincs a külvilággal. Nyilván azzal
számoltak, hogy rögtön felhívja a rendőrséget, és jobbnak
látták minél gyorsabban eltűnni a környékről. Ráadásul
mindketten megsebesültek, és minden bizonnyal orvosi
segítségre van szükségük. Ezzel pedig Ramsey tetemes
mennyiségű időt nyert.
A kislány változatlanul ott állt közvetlenül mellette, és
megszeppent, aggódó pillantásokkal nézte hol a lábát, hol
az arcát. Ramsey tudta: most mindennél fontosabb, hogy
valahogy megnyugtassa a megrémült gyereket.
– Gyere, üljünk le a kanapéra – mondta, és kinyújtotta
a kezét a kislány felé. Csak ekkor vette észre, hogy
néhány kisebb vérfolt ott maradt a keze fején. Próbálta
úgy fordítani a tenyerét, hogy a gyerek ne vegye észre.
A kislány lassan odanyújtotta a kezét. Miután leültek a
kanapéra, Ramsey első dolga volt, hogy áttolta az átkozott
vodkásüveget az asztal legtávolabbi sarkára.
– Fogalmam sincs, kik voltak ezek az emberek –
mondta nyíltan a gyerek szemébe nézve, és közben arra
gondolt, hogyan tudná megnyugtatni, hogy tüntethetné el
a csöppség ártatlan arcáról ezt a fájdalmas ijedséget. –
Neked sem volt ismerős egyikük sem?
A kislány kissé félrebillentette a fejét. Ramsey tudta,
hogy ilyenkor erősen gondolkodik. Már többször is látta
ezt a jellegzetes mozdulatot tőle. Végül megrázta a fejét,
de Ramsey azt is látta rajta, hogy nem egészen biztos a
dolgában. Kezdetnek azonban ez sem volt rossz.
 Lehet, hogy nem egy ember rabolta el. Lehet, hogy
ketten voltak. Lehet, hogy éppen ez a két alak volt, akik
idejöttek, hogy részegnek tettetve magukat kicsalják a
házból, és lepuffantsák. Az is lehet, hogy álarcot viseltek,
amikor elrabolták. Ez pedig azt jelentené, hogy nem
akarták megölni. De akkor vajon mit akartak kezdeni vele?
Fogságban tartani, és szórakozni vele, amíg meg nem
unják?
Érezte, hogy a vér elönti az agyát. Képesek lettek
volna őt megölni, csak hogy visszaszerezzék a kislányt?
Most viszont nem volt rajtuk álarc. Ezek szerint most a
gyereket is meg akarták ölni?
Az első lövést nem rá adták le. Vagy igen? – Akárhogy
erőltette az agyát, Ramsey nem emlékezett rá, hol
csapódott be a golyó. Elhatározta, hogy később, amikor
már kissé kipihente magát, megpróbálja lépésről lépésre
felidézni a támadást, hogy pontosan rekonstruálja a
történteket. Egyelőre az egész olyan képtelenségnek tűnt.
Mi lehet e mögött? Mit akarhatnak ettől a kislánytól^ És
hogy az ördögbe akadtak a nyomára?
Hogy lehetett ilyen ostoba? Bent kellett volna hagynia
a csöppséget a dzsipben, amikor lementek a városba,
hogy ne lássa meg senki. Persze erre akkor kellett volna
gondolni. Most már kár bosszankodnia miatta. Igen,
majdnem biztos, hogy ott, Dillingerben látták meg őket,
amikor ruhát vásároltak. Megkönnyebbülve érezte, hogy
az aszpirin végre hatni kezd.
Mi lehet nekik ennyire fontos, hogy meg akarták ölni?
Újra megfogta a kislány kezét.
– Mostantól fogva nagyon óvatosnak kell lennünk. Azt
akarom, hogy soha ne mozdulj el mellőlem, rendben? – –
Nem mintha magától akár két lépésre is elmozdulna
mellőlem – tette hozzá gondolatban.
A csöppség megszeppenten bólintott.
– Nemsokára vége lesz, megígérem.
A kislány újra bólintott. A csöpp kis arc olyan komoly
volt, olyan sápadt és elgyötört, hogy Ramseynek kis híján
könnyek szöktek a szemébe.

5.
AZ ASZPIRIN hatása nem sokáig tartott. Két óra elteltével
a seb úgy lüktetett, mintha szét akarná vetni a combját.
Akármilyen pózban próbált elhelyezkedni az ágyon,
képtelen volt újra elaludni. Érezte, hogy láza van. Hajnali
két óra felé járt az idő. Negyedórányi hiábavaló
hánykolódás után felkelt. Egy darabig hallgatta a kislány
egyenletes lélegzését. Tudta, hogy a csöppség mélyen
alszik – az elmúlt néhány nap alatt kiismerte a légzése
ritmusát. Lábujjhegyen kiosont a konyhába, leült az egyik
székre, és zseblámpával megvizsgálta a lábát. Tisztában
volt vele, le kell szednie a kötést, hogy megnézze, nem
fertőződött-e el a seb. Ha igen, öt percen belül útra kell
kelnie a dzsippel a legközelebbi kórházba. Akkor pedig
nincs mese, értesíteni kell a rendőrséget is, tekintettel
arra, hogy lőtt sebről van szó. És mivel a kislányt is
magával kellene vinnie, be kellene jelentenie az ő esetét
is. Azonnal elvennék tőle, és nem tudna tovább
gondoskodni a védelméről.
Óvatosan lehámozta magáról a nadrágot. A combja
érezhetően megdagadt az elmúlt néhány óra alatt.
Megtapogatta a seb környékét. A bőre is melegebb volt,
mint normálisan, de ez önmagában még nem rossz jel egy
ilyen mély seb esetében.
Egy jókora slukk vodkával öntött erőt magába, hogy
kibírja a sebbe ragadt tapasz eltávolításával járó pokoli
fájdalmat. Összeszorította a fogát, és behunyt szemmel
lassan feltépte a tapaszt. Aztán mélyen beszívta a
levegőt, és szemügyre vette a lábát. Alaposan
megdagadt, de – hála istennek – gyulladásnak nyoma
sem volt körülötte, és gennyet sem látott benne. Ráöntött
még egy adag vodkát a sebre, majd fogcsikorgatva
összenyomta a vágást.
Még mielőtt rátette volna a kezét a vállára, megérezte,
hogy a kislány ott áll mellette.
– Szia, kicsim – mondta megjátszott könnyedséggel,
miközben azért imádkozott magában, hogy a csöppség ne
vegye észre rajta, milyen pocsék állapotban van. –
Sajnálom, hogy felébresztettelek, de meg kellett néznem a
lábam. Szerencsére sokkal jobb állapotban van, mint
gondoltam. Egy kicsit meg van dagadva, és melegebb a
szokásosnál, de semmi komolyabb baj nincs vele. Ám
azért nem árt az óvatosság. Most szépen újra bekötözöm,
és utána visszafekszünk aludni.
A kislány elővett a csomagból egy adag gézt, és
várakozó pillantással ránézett. Ramsey két kézzel
összenyomta a seb két szélét, és bólintott. A csöppség
óvatosan rátette a gézlapot a sebre, majd kihúzott egy
tapaszcsíkot a dobozból, kibontotta, és finoman
letapasztotta vele a sebet. Ramsey maga sem tudta volna
jobban megcsinálni.
– Lehet, hogy orvos lesz belőled? – kérdezte, de
közben legszívesebben felüvöltött volna a fájdalomtól.
Érezte, hogy a homlokát kiveri az izzadság. Biztos volt
benne, hogy körülbelül olyan szürke lehet, mint a
legtöbbet mosott fehér pólója. Vett néhány mély
lélegzetet, hogy úrrá legyen a fájdalmán, majd a
kislányhoz fordult.
– Köszönöm, kicsim. Most már nem lesz semmi baj. A
biztonság kedvéért ráteszek még egypár csíkot, hogy
szorosabban tartson. – Gyors egymásutánban négy
tapaszt rányomott a sebre.
A kislány egy lépést hátralépett, de a kezét nem vette
le a férfi válláról, sőt, néhányszor bátorítólag meg is
ütögette. Ramsey egy hálás mosollyal köszönte meg a
segítséget.
Amikor elkészült, felhúzta a nadrágját, és felállt.
– Holnap estére valószínűleg tiszta kék és fekete lesz
a seb környéke. De ha minden jól megy, már nem lesz
ilyen duzzadt. Most pedig jöhet az aszpirin. – Ezúttal
megelégedett három tablettával.
– Nem akarsz aludni?
A kislány gondolkodás nélkül megrázta a fejét.
– Én sem. Mi lenne, ha olvasnék neked egy kicsit?
A gyermek újra megrázta a fejét, és úgy csinált a
szájával, mintha beszélne.
– Meséljek?
A kislány bólintott, és megfogta Ramsey kezét. Leültek
egymás mellé a kanapéra, és alaposan beburkolóztak két
gyapjútakaróba. A pisztoly ott feküdt Ramsey keze
ügyében a padlón. A csöppség szorosan odabújt hozzá, a
fejét a vállára hajtotta, és egészen az álláig felhúzta a
takarót.
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány,
akit Sonyának hívtak. Ez a kislány arról volt híres, hogy ő
volt a legügyesebb papírsárkány-röptető az apja
birodalmában. Egyszer az apja úgy határozott, hogy
sárkányröpető-versenyt rendez, amelyre bárki
benevezhet. Tudta, hogy a kislányát úgysem tudja
legyőzni senki. Sonyának volt egy különleges
papírsárkánya. A farka pontosan olyan, mint egy igazi
sárkányé, amelynek a segítségével magasabbra tudott
emelkedni, mint a többi sárkány, és olyan figurákat tudót
csinálni a levegőben, mint a jégtáncosok a jégen. Csupán
egy versenyző létezett, akitől a király tartott egy kicsit. Ez
a versenyző az egyik szomszédos ország királyának a fia
volt, és Luther hercegnek hívták. Sonya apja azonban
bízott benne, hogy a lánya még őt is le fogja győzni a
versenyen, annál is inkább, mert ez a herceg egy
meglehetősen goromba, hencegő fráter volt. Szeretnéd
tudni, mi történt a versenyen?
A kislány csukott szemmel szuszogott a vállán.
Ramsey megcsókolta a csöppség feje búbját. Csak most
döbbent rá, hogy percek óta nem gondolt a sebére.
Teljesen elfelejtkezett róla, pedig most is ugyanúgy sajgott
és lüktetett, mint korábban. Ugyanakkor kénytelen volt
elismerni, hogy az esti meséje – legalábbis amennyit
elmondott belőle, ezúttal nem sikerült valami fényesen.
Talán a fáradtság vagy a fájdalom okozta kábultság miatt.
Még szerencse, hogy a csöppség szinte azonnal elaludt,
így ő megúszta a kétes folytatást, mellyel könnyen
felsülhetett volna.

Másnap reggel elhatározta, hogy amennyire lehet, kímélni

fogja a lábát. Egész nap ki sem mozdult a faházból.
Többnyire a bejárati ajtó melletti ablaknál üldögélt, és a
rétet félkörben szegélyező erdőt kémlelte, de nem látott
semmi szokatlant, semmi mozgást, ami arra utalt volna,
hogy valaki megpróbálna a ház közelébe jutni.
A házon belül is keveset mozgott, hogy pihentesse a
sérült lábát, és egy kicsit erőre kapjon. Így legalább arra is
jutott bőven ideje, hogy átgondolja, mit tegyen, ha felépült.
Tudta, hogy a kislány nagyon megrémült a váratlan
támadástól, de ez ellen nem tehetett semmit. Vagy fél
tucat történetet mesélt neki Sonyáról, a
hercegkisasszonyról, aki végül is legyőzte a rátarti Luthert
a sárkányröptető-versenyen, aztán megmentette az
édesapja, a király életét is, azonkívül csodálatos ételeket
főzött különböző erdei gombákból, és… a többit majd
kitalálja, amikor a következő epizódot meséli, mert előre
sosem tudta, hogy mi történik majd a következő részben.
Néhány nap alatt rájött, hogy sokkal jobban sikerülnek a
meséi, ha rögtönöz, és hagyja, hogy maguktól
kikerekedjenek a történetek.
Ebéd után a kislány letelepedett Ramsey széke mellett
a földre, és nekilátott rajzolni. A délutáni nap bágyadtan
sütött be az ablakon, és megnyújtotta a bútorok árnyait.
Ramsey megfordult a székén, és lepillantott a kislány
legújabb rajzára. Két pálcikafigurát látott – egy nagyobbat
hosszú, göndör hajjal, és egy kisebbet, aki szorosan
mellette állt. Mindketten egy-egy óriási papírsárkányt
tartottak a kezükben. A szájukat jelző felfelé görbülő vonal
arra utalt, hogy mosolyognak.
Ezek szerint az anyja tanította meg sárkányt reptetni.
Ramsey megdicsérte a rajzokat. Talán, nemsokára, ha
szerencséje lesz, arra is rá tudja venni a csöppséget, hogy
rajzolja le neki azt az embert vagy azokat az embereket,
akik elrabolták a mamájától, a helyet, ahová vitték, és
talán azt is, hogy mit csináltak vele, mielőtt sikerült
megszöknie. Bár ki tudja? Lehet, hogy jobb lesz, ha ezt
nem erőlteti. Jobb az ilyesmit a pszichológusokra bízni. Ha
elrontja, többet árt vele, mint használ.
– Itt az ideje, hogy megvacsorázzunk. Nem vagy éhes,
csöppség? –
A kislány lelkesen bólintott, gyorsan összekapkodta a
telerajzolt lapokat és a három ceruzát, majd felállt, és az
egész kollekciót letette az asztal sarkára, de előbb
gondosan összerázta a lapokat, hogy pontosan fedjék
egymást. Ramsey önkéntelenül is elmosolyodott, amikor a
kislány ügyködésében ráismert a saját mozdulataira.
Miután a ceruzákat is a helyükre tette, a kislány
visszament az ablakhoz, és segítőkészen kinyújtotta felé a
kezét. Ramsey lassan felállt, miközben igyekezett úgy
tenni, mintha a csöppség segítsége nélkül ez meghaladná
az erejét. Pokolian fájt a lába, de ebben nem volt semmi
meglepő. A láza már elmúlt, de a seb még mindig jócskán
meg volt duzzadva, és a környéke, ahol a bőr lilára és
kékre színeződött, forró volt, amikor megtapogatta. Úgy
döntött, hogy egyelőre nem szedi le róla a tapaszt. Jobb,
ha egy darabig, legalább holnapig, nem bolygatja, hadd
gyógyuljon magától.
Az éléskamra szinte teljesen kiürült, már az utolsó
tartalékokat is kezdték felélni. Ramseynek két lehetősége
maradt: vagy vállalja a kockázatot, és megint lemegy a
gyerekkel együtt a városba, hogy bevásároljon Clement's-
nél, vagy összecsomagol mindent, és eltűnnek innen,
amilyen gyorsan csak lehet. Jóllehet, nem valószínű, hogy
a két férfi, akit megsebesített, visszajön, de azok, akik
küldték őket, már bizonyára értesültek róla, hol rejtőzik a
kislány, és csak idő kérdése, mikor próbálkoznak újra.
Tisztában volt vele, hogy azonnal jelentkeznie kellene a
gyerekkel a seriffnél, de azt is tudta, hogy ezt nem fogja
megtenni. Legalábbis egyelőre nem. Még túlságosan
elevenen éltek az emlékezetében azok a kétségbeesett,
panaszos, nyüszítésszerű hangok. A kislány könnyen
összeroppanhat egy ilyen megpróbáltatástól. A nagy
kérdés inkább az volt, hogy tudná visszajuttatni a
szüleihez, és hogy egyáltalán biztonságban lesz-e otthon,
ahonnan elrabolták.
Csak egy dolog volt biztos: innen el kell menniük,
méghozzá minél hamarabb. Ha lett volna telefonja,
azonnal felhívta volna a barátját, Dillon Savichet az FBI-
nál, hogy tanácsot kérjen tőle. Savich biztosan azt
tanácsolná neki, hogy értesítse hivatalosan is a
Szövetségi Nyomozó Irodát. Lehet, hogy már a kislányról
is tudna, ha tényleg elrabolták. A Lindbergh bébi elrablása
és az azt követő tragédia óta, amely valamikor a '30-as
évek elején történt, a gyermekrablási ügyek kifejezetten az
FBI hatáskörébe tartoztak. De addig is – Ramsey ezzel is
tisztában volt –, amíg érintkezésbe lép Savichcsel, az a
legfontosabb, hogy a csöppség biztonságban legyen, ezt
pedig csak úgy tudja garantálni, ha maga mellett tartja.
Holnap, igen holnap korán reggel el kell menniük
innen. Gyorsan végiggondolta, mi mindent kell
megcsinálnia az addig hátralévő idő alatt.
Miközben nekilátott, hogy kinyissa az utolsó
leveskonzervet, a kislányra pillantott. A csöppség éppen
egy saláta leveleit tépdeste apró darabokra egy üvegtálba.
Nagy műgonddal végezte a műveletet, de látszott az
arcán, hogy közben egész másra gondol.
– Milyen öntetet szeretnél, olaszt vagy franciát?
A kislány válasz helyett felemelte az asztalról a francia
öntetes üveget.
 – Remek választás. Nekem is az volt a kedvencem,
amikor akkora voltam, mint te. – Ramsey elhatározta,
hogy csak az utolsó pillanatban, indulás előtt mondja meg
neki, hogy elmennek.
A kislány oldalra billentette a fejét. Ramsey ebben a
mozdulatban is magára ismert. Lehet, hogy alig egy hét
alatt ezt is eltanulta tőle? Mosolyogva megcsóválta a fejét.
– Bizony. Akár hiszed, akár nem, valamikor én is
voltam gyerek. Ugyanolyan kicsi, mint te. Nem szép dolog,
hogy kigúnyolsz, amiért ilyen öreg vagyok.
A csöppség csúfondárosan elmosolyodott, de Ramsey
ezért nem tudott komolyan neheztelni rá, mert ebben a
korban ez körülbelül olyan természetes egy gyereknél,
mint az, hogy belerúg egy labdába, ha az útjába kerül.
Az utolsó vacsorát – a levest és a salátát – a kandalló
előtt költötték el, amelyben már vígan lobogott a tűz.
Odakint nagyon lehűlt a levegő, amint lement a nap, a
hideg újra átvette az uralmat a táj fölött.
A távolban panaszosan felvonyított egy prérifarkas.

Ramsey másnap hajnalban ébredt. Kinyitotta az ajtót, és

kilépett a verandára. A rét teljes csendbe burkolózott, még
a madarak sem ébredtek fel. A levegő olyan hűvös volt,
hogy tisztán látta a lélegzetét. Mindenekelőtt fát kellett
vágnia a kandallóhoz és a tűzhelyhez. Egy darabig
mozdulatlanul álldogált, és fülelt, nem hall-e valami
szokatlan neszt, ami arra utal, hogy valaki ott ólálkodik a
közelben. Miután meggyőződött róla, hogy az aggodalma
alaptalan, odament a fáskamrához, letette a lába mellé a
Browning Savage-t, hogy szükség esetén kéznél legyen.
Még egyszer körülnézett, de ezúttal sem látott semmi
szokatlant.
 Már vagy fél tucat gömbfát felaprított, amikor olyan
fájdalom hasított a lábába, hogy abba kellett hagynia a
munkát. A felvágott fa éppen elég volt ahhoz, hogy
megrakja a kandallót és a tűzhelyet, így nem is kellett
többet vágnia. A megállapodás szerint úgy kellett hagynia
a faházat, ahogy találta, amikor idejött, így gondoskodnia
kellett az első begyújtáshoz szükséges famennyiség
előkészítéséről is. Amikor felnyalábolta a felvágott
fahasábokat, újra olyan éles fájdalom hasított a combjába,
hogy halkan elkáromkodta magát. A puskát az oldalához
szorítva visszasántikált a házhoz.
A hajnali ég szürke volt, a rétet övező erdőknek
csupán a körvonalait lehetett látni a sűrű ködben. Sehol
semmi mozgás, még az egyébként korán kelő
mókusoknak sem volt nyoma. Amint belépett a házba,
látta, hogy a kislány, mintha valami szörnyű rémálomból
ébredt volna, merev derékkal ül az ágyon, és hamuszürke
arccal panaszosan nyüszít azon a rettenetes hangon,
amitől Ramseynek minden szál haja az égnek állt.
Gyorsan letette a fát és a puskát a kandalló elé,
odament a kanapéhoz, és leült a szélére. A kislány fölé
hajolt, és lassan – az elmúlt napok során megtanulta,
hogy soha ne tegyen semmilyen hirtelen mozdulatot –
magához ölelte.
– Nyugodj meg, nincs semmi baj, kicsim. Csak egy kis
fát kellett vágnom. – Még nem mondta meg neki, hogy el
kell menniük. – Feküdj vissza szépen, amíg megrakom a
tüzet. Pár perc múlva olyan meleg lesz, mint nyár
közepén.
Óvatosan visszafektette a kislányt az ágyra, és feljebb
húzta a plédet, hogy állig betakargassa.
 – Ne merészelj hozzányúlni, te mocskos disznó! Tűnj
el az ágyától, most azonnal!
Ramsey és a gyermek egyaránt megdermedtek a
nyers, parancsoló női hang hallatán.
Ramsey a legszívesebben falba verte volna a fejét az
ostobasága miatt. Elfelejtette bezárni maga után az ajtót.
Gyors oldalpillantást vetett az asztal felé, ahol a csőre
töltött Smith & Wessonja feküdt.
Arra sem volt ideje, hogy felmérje a távolságot, amikor
lövés dörrent. A pisztoly nagy ívben leröpült az asztalról,
és végigszánkázott a padlón, egészen a konyhaajtó előtti
indián szőnyegig, amely végül útját állta.
– Ha nem csinálod, amit mondok, a következő golyó a
koponyádban köt ki. Erre mérget vehetsz. Utoljára
mondom, tűnj el az ágyától.
Ramsey hátrált három lépést, majd megállt, és lassan
megfordult. Egy tetőtől talpig feketébe öltözött nő állt a
nyitott ajtóban. A dzsekije, a farmerja, a csizmája, a
sapkája egyaránt fekete volt. Csak az arca volt fehér, de a
szeme – mintha hozzá igazította volna az öltözékét –
szintén feketén csillogott. Ramsey nem sok jót olvashatott
ki belőle. A jobbjában egy Detonics.45 ACP típusú, apró
pisztolyt szorongatott, amely ránézésre nem tűnt
félelmetes fegyvernek, de arra jó volt, hogy tíz méteren
belül kiloccsantsa valakinek az agyvelejét, Ramsey pedig
alig öt méterre állt a váratlan látogatótól.
A nő kimerültnek és rendkívül idegesnek tűnt, látszott
rajta, hogy minden teketória nélkül meghúzná a ravaszt,
ha rákényszerítik. A hangja ennek ellenére meglepően
nyugodt volt, és csak úgy sütött belőle a gyűlölet.
– Mozgás, te mocsok, nem mondom még egyszer. El a
kanapétól. Minél távolabb tőle. Ha nem engedelmeskedsz,
szétlövöm a fejed. Isten bizony megteszem. Nem hallod,
amit mondtam? Tűnj el a közeléből!
– Biztos vagyok benne, hogy nem akar megölni. Nem
én raboltam el. Esküszöm.
– Fogd be a mocskos szád, te perverz disznó. Láttam,
hogy hozzányúltál. Ki tudja, mit műveltél volna vele, ha
nem jövök idejében. El onnan! Mozgás!
Ramsey két lépést oldalt lépett. A mellkasára
szegezett pisztoly csöve állhatatosan követte.
A nő a kanapé felé fordult.
– Drágám, jól vagy?
Tehát az anyja. De vajon hogy bukkant a nyomukra?
– A saját érdekében hinnie kéne nekem. Nem én
raboltam el a lányát.
– Pofa be! Em, nincs semmi bajod?
– Egy héttel ezelőtt találtam rá az erdőben nem
messze ettől a háztól. Nem én raboltam el.
– Pofa be! Em? Mi a baj, drágám? Nyugodj meg, nem
fog bántani többé. Éppen egy pisztolyt szegezek rá. Gyere
ide, drágám. Gyere ide a mamához.
A kislány mély, panaszos hangon felnyüszített.
Ledobta magáról a takarót, és kétségbeesett tekintettel
hol Ramseyre, hol az anyjára nézett.
– Menj el a közeléből, Em. Gyere ide hozzám.
Megkötözöm ezt a gazembert, és elviszem a seriffhez.
Akkor egyikünknek sem kell többé félnie tőle. Gyere
szépen ide hozzám, Em.
A nő Ramsey felé fordult, újra felemelte a pisztolyt, és
mintha magának mondaná, félhangosan folytatta:
– Nem is tudom, hogy mit kezdhetnék egy ilyen
nagydarab állattal. Ha megpróbálnám megkötözni, biztos
megtámadna. Akkor pedig nem sok esélyem lenne. Nincs
más választásom, meg kell hogy öljem.
– De mennyire hogy van más választása. Nem lőhet le
anélkül, hogy tudná, ki vagyok. Én nem raboltam el a
kislányát, hanem megmentettem.
– Pofa be! Meg kell tennem. Nem hagyhatom, hogy
megússza. Hogy még egyszer megpróbálja tönkretenni az
életünket. Meg kell hogy öljem. Igen, meg kell tennem. És
meg is tudom tenni. Képes vagyok rá. Maga nem ember,
hanem egy szörnyeteg. Istenem, ha belegondolok, mit
művelhetett a kislányommal. Maga egy állat. Imádkoztam,
szüntelenül imádkoztam, hogy ne bántsa, de biztos
megtette, igaz? Az ilyen perverz szörnyetegek nem
érdemlik meg, hogy éljenek. Em, gyere ide hozzám. Mi
van veled? Miért nem fogadsz szót? Gyere ide, mellettem
biztonságban leszel. – A nő újra felemelte a pisztolyt, és a
csövét egyenesen Ramsey mellkasára szegezte.
A kislány hirtelen Ramsey lába elé vetette magát, és
két kézzel megragadta a térdét.
– Ne, mama! – kiáltotta. – Ő Ramsey! Ő mentett meg!
Ne bántsd őt!
Mindketten megdermedtek a meglepetéstől. Értetlenül
egymásra meredtek.
A nő szólalt meg elsőnek.
– Ne csacsiskodj, Em. Te is tudod, hogy ő rabolt el
tőlem. Biztos megfenyegetett, azért kelsz a védelmére.
Mondd meg az igazat, hogy…
– Téved, asszonyom. Nem én raboltam el a kislányát.
Nem én voltam az, aki bántotta. De azt nem árt, ha tudja,
hogy most először szólalt meg azóta, hogy megtaláltam az
erdőben több mint egy héttel ezelőtt. – Lassan leguggolt,
nem törődve a combjába hasító fájdalommal.
 – Ezek szerint Emnek hívnak. Ez ugye az Emily
rövidítése?
– Nem. Emma – suttogta a csöppség, aki ezúttal is
Ramsey egyik szürke pólóját viselte, amely a sok
mosástól már olyan puha volt, mint a bársony. – Hidd el,
mama – mondta most már hangosabban. – Tényleg
Ramsey mentett meg. – Rátette a kezét Ramsey vállára. –
Igen, ő mentett meg. És nem hagyja, hogy még egyszer
bántsanak. Mindenkitől megvéd. Már attól is dühbe gurul,
ha eszébe jut, hogy bántottak.
A nő hitetlenkedve megcsóválta a fejét, és lassan
leeresztette a pisztolyt, de az arcán látszott, hogy nem
szívesen teszi.
– Kicsoda maga?
Ramsey a karjába kapta Emmát, és felállt, bár tudta,
hogy a sebesült lába bármelyik pillanatban felmondhatja a
szolgálatot.
– Ne haragudjon, de le kell ülnöm. Pokolian fáj a
lábam, és nem tudok tovább állni.
A nő egy szempillantás alatt újra a mellkasára
szegezte a pisztolyt.
– Maradjon ott, ahol van. És tegye le a lányomat.

6.
RAMSEY ezúttal nem engedelmeskedett. Tudta, hogy a
nő akárhogy fenyegetőzik, úgysem fogja lelőni. A karjában
tartotta a lányát. Odavitte Emmát a kanapéhoz, és leült.
Csak miután kényelembe helyezte magát, nézett újra a
kislány anyjára.
 – Sok mindent el kell mondanom magának.
Mindenekelőtt azt, hogy ki vagyok. A nevem Ramsey
Hunt.
– Engedje el a lányomat. Hagyja, hogy idejöjjön
hozzám.
Ramsey letette Emmát a földre, aki azonnal odafutott
az anyjához. A nő térdre ereszkedett, és szorosan
magához ölelte a kislányt. A szeméből kibuggyantak a
könnyek. Összevissza csókolta a gyermek arcát,
végigsimította a karját, a derekát, a hátát, a haját, aztán
hevesen újra magához ölelte, és addig szorította, amíg a
kislány felsikított.
Emma végül kibontakozott az anyja öleléséből, aztán
felemelte a jobb kezét, és lassan megsimogatta a haját.
– Hidd el, mama, nincs semmi bajom. Tényleg.
Ramsey megmentett, és vigyázott rám. Most pont úgy
nézel ki, mint GI Joe. Nagyon klassz a fekete kesztyűd.
A nő elnevette magát, és lehúzta a kezéről a kesztyűt.
– Most újra a mamád vagyok, és nem egy bosszúálló
harcos.
Ramsey nézte, amint Emma végigfésüli az anyja haját
az ujjaival. Látta a nő tövig vágott körmeit, amelyek közül
nem egy csúnyán be volt repedezve, talán a folytonos
rágástól. A kézfeje vörös volt a hidegtől.
Ramsey régóta áhított, határtalan megkönnyebbülést
érzett, mintha mázsás súlyok estek volna le a mellkasáról.
Ugyanakkor hirtelen ellenállhatatlan fáradtság vett erőt
rajta. Hátradőlt a kanapén, kinyújtotta a lábát, és
mosolyogva nézte a megható jelenetet. Néhány perc
múlva a nő már ott ült vele szemben az asztal másik
oldalán, Emma az ölében, szorosan hozzá simulva.
Komolyan Ramsey szemébe nézett, és így szólt: –
Köszönöm. Sajnálom, hogy majdnem megöltem. Nagy
hiba lett volna. – A hangja azonban, ahogy mindezt
mondta, korántsem tanúskodott őszinte megbánásról, de
Ramsey ezzel már nem törődött. Volt valami halvány
elképzelése arról, hogy min mehetett keresztül az elmúlt
napokban, és milyen idegállapotban lehetett.
– Valóban nagy hiba lett volna. Örülök, hogy Emma
nem néma, ahogy hittem. Bár így is jól kijöttünk, hogy nem
beszélt. Nagyon szépeket rajzolt nekem.
– Miért nem beszéltél, Em?
Emma megrázta a fejét, és összevont szemöldökkel
elgondolkodott.
– Nem akart semmi kijönni a torkomon – suttogta. –
Semmi. Addig, amíg le nem akartad lőni Ramseyt. Nem
hagyhattam, hogy lelődd. Nem tudtam, mit csináljak, ezért
kezdtem el beszélni. De nemcsak beszélni felejtettem el.
Ramsey megkért, hogy írjam le neki a nevem, és nem
tudtam leírni. Azt hitte, írni sem tudok. Semmit nem
tudtam csinálni, mama, csak rajzolni.
– Semmi baj, drágám, így is megértettétek egymást –
mondta az anyja, és újra elhalmozta csókokkal az arcát. –
Ó, drágám, úgy szeretlek.
Hosszú másodpercekbe telt, mire Emma ki tudott
szabadulni az anyja fojtogató öleléséből.
– Én is nagyon örülök, hogy itt vagy, mama. Amíg
Ramsey meg nem talált, azt hittem, soha többé nem
látlak. Nagyon rossz volt, mama. Annyira féltem. – Most
Emmán volt a sor, hogy az anyja nyakába boruljon.
Mindkét kezével átölelte a vállát, és keserves sírásra
fakadt.
– Nyugodj meg, drágám. Most már nem lesz semmi
baj. Újra együtt vagyunk, és ez a legfontosabb. Többé
senki nem fog elvenni tőlem. Erre megesküszöm. Ó,
Emma, annyira szeretlek. Istenem, hogy lehettem ilyen
kishitű. Már majdnem feladtam a reményt, hogy
megtalállak valaha.
Ramsey tapintatosan elfordult, hogy legalább a
tekintetével ne zavarja őket, de a sírásukat így is hallotta.
Furcsa módon a kislány mélyebb hangon sírt, mint az
anyja. Percekig tartott, mire annyira megnyugodtak, hogy
úgy érezte, most már visszafordulhat. Amikor látta, milyen
fázósan bújnak össze, levette a kanapéról az egyik
takarót, és odadobta nekik. A nő egy hálás pillantással
megköszönte, és maguk köré csavarta a meleg
gyapjúalkalmatosságot.
– Miért van Emmán férfitrikó? – – kérdezte.
– Elfelejtettem pizsamát venni neki. De ez is megtette
– felelte Ramsey, és felállt, ám olyan erős fájdalom
hasított a lábába, hogy kis híján megtántorodott. –
Bezárom az ajtót. Óvatosnak kell lennünk.
A nő nem válaszolt. Látszott rajta, hogy egyelőre
semmi más nem érdekli, csak az, hogy visszakapta a
lányát. Ramsey mégis úgy érezte, hogy minden
mozdulatát figyeli, amikor kinézett az ablakon, majd
odalépett az ajtóhoz, hogy bezárja. Ezúttal a reteszről és a
biztonsági láncról sem felejtkezett el. Amikor megfordult, a
nő éppen levette a fekete, kötött gyapjúsapkát a fejéről. A
sapka alól sűrű, vörös hajzuhatag bukott alá a nyakára és
a vállára. A fele be volt fonva, de így is elég maradt ahhoz,
hogy szinte teljesen eltakarja a csinos arcot, amely egyre
vonzóbb lett, ahogy a feszültség lassan eltűnt róla. Mintha
egy halvány mosoly is megjelent volna az ajkán, és a
szeme is fényesebben csillogott, mint néhány perccel
korábban, amikor valósággal fekete villámokat lövellt a
gyűlölettől. A figyelme most fordult először a férfi felé,
mióta belépett a házba.
Ramsey fejében egymást kergették a gondolatok –
annyi mindent kellett volna mondania, kérdeznie, mégis,
szinte akarata ellenére, az első mondat, ami kicsúszott a
száján, ez volt:
– Nem kér egy kávét? Két perc alatt megvan. Mással
nemigen tudom megkínálni.
A nő mosolyogva bólintott.
– Köszönöm, egy kávé nagyon jólesne. Annyira
átfagytam, hogy úgy érzem, már fel sem tudnék
melegedni többé.
Ramsey bólintott, és elindult a konyha felé. Félúton
hirtelen Emma kezét érezte a térdén. A kislány utána
ment, a hálóinggé átminősített óriási póló földig lógott
rajta, a fehér térdzokni vastag hurkákban gyűrűzött vékony
bokája körül. Ramsey nézte, amint odamegy a kis
konyhaasztalhoz, és kiméri a kávét a kannába. Miután
végzett a művelettel, vizet öntött a kávéra, és feltette a
kannát a tűzhelyre. Magabiztos, öntudatos mozdulatokkal
tevékenykedett. A kávéfőzés ugyanis már négy napja az ő
feladata volt.
Ramsey ösztönösen hátrapillantott. Emma anyja ott állt
a konyhaajtóban, és hitetlenkedve nézte a családias
jelenétet. Még a nevét sem tudta ennek a nőnek, de ez
pillanatnyilag nem is számított. Sokkal fontosabb volt,
hogy végre megértsék egymást, és tisztázzák a dolgokat.
– Nagyszerűen kijövünk Emmával – mondta
mosolyogva. – Minden reggel ezzel kezdjük a napot. A
kávéfőzés az ő dolga. Egyébként éppen arra készültünk,
hogy elmegyünk innen. Hé, Emma, ki vezeti a toplistát a
házban?
 – Nem tudom, hogy az mit jelent, Ramsey.
– A toplista afféle rangsor. Az a kérdés, hogy ki az első
rajta; te vagy én?
– Én vagyok a fiatalabb. Nekem kell elsőnek lennem.
Ramsey nevetve megsimogatta a kislány fejét. Az
anyja csak állt az ajtóban, és látszott a tekintetén, hogy
nem érti a dolgot. Hogy lehet ilyen barátságos, meghitt
kapcsolatban a lánya ezzel a vadidegen emberrel, akit
még sohasem látott. Ugyanakkor valami végtelen
megkönnyebbülés is kiolvasható volt a szeméből, hogy
újra biztonságban tudhatta a lányát, hogy végre
visszakapta a gyermekét, aki a legfontosabb volt számára
a világon.
Nem szólt egy szót sem, csak állt az ajtóban és figyelt.
Végtelenül kimerültnek, szinte elgyötörtnek látszott.
– Most biztos arra gondol, hogy a forralt kávé nem tesz
jót a tömött fogaknak, amiben lehet is valami igazság, de
az íze nem rossz, és az agyműködést is serkenti. Tudja, itt
csak a legszükségesebb dolgokkal vagyunk felszerelve.
Mindössze egy kis hűtőszekrényünk van, és két lámpa a
nappaliban. Ennyi áramra telik a generátortól. De van egy
fatüzelésű sparheltünk is, amelyen fürdéshez is tudunk
vizet forralni.
– Még kenyeret is tudunk pirítani egy olyan hosszú
nyelű vaslappal, csak a nevét nem tudom – tódította
Emma.
A nő megcsóválta a fejét. Látszott az arcán az
erőfeszítés, hogy megpróbálja megérteni, mi történhetett
itt a kislánya és e között a férfi között. – Azt hiszem, hogy
most bármit meginnék, ami akárcsak halványan is
emlékeztet a rendes kávéra – mondta sóhajtva. – Órákon
át üldögéltem odakint a hidegben, és vártam. Vártam,
hogy kivilágosodjon, és hogy kijöjjön a házból. De amikor
végre kijött, ott volt magánál az a puska, én pedig túl
messze voltam ahhoz, hogy bármit is kezdhessek a
Detonicsommal.
– Nem lett volna szabad nyitva hagynom az ajtót. Nagy
meggondolatlanság volt. Még szerencse, hogy maga jött
és nem azok.
– Tényleg szerencse. Egyébként nem láttam senkit a
környéken. Kik azok az „azok”? Kikről beszél?
– Majd később elmondom – felelte Ramsey, és Emma
felé intett a fejével. Levett egy nagyobb méretű csészét a
polcról, és teletöltötte a még mindig forrásban lévő
kávéval. – Üljön le, és igya meg. Jót fog tenni. Ez az adag
legalább délutánig talpon fogja tartani. Te pedig – fordult
Emmához – kapsz egy nagy bögre Cheeriost. Mivel kéred,
őszibarackkal vagy banánnal? –
– Banánnal. Az őszibarackot nem nagyon szeretem.
– Hogyhogy nem szereted? Eddig szó nélkül
megetted.
– Nem akartalak megbántani – mondta a kislány
hamiskás mosollyal, majd kivette Ramsey kezéből a
kukoricapelyhes dobozt, és félig teletöltötte vele a
bögréjét. – A banánt tényleg sokkal jobban szeretem.
Ramsey felvágott egy fél banánt, és a vékony
szeleteket rászórta a kukorica pehelyre, miközben Emma
kivette a tejet a hűtőszekrényből.
– Láttál már ilyen hűtőt, mama? – kérdezte az anyjára
nézve, és a minifrizsiderre mutatott. – Nincs mélyhűtője.
Mindent frissen eszünk, úgy, mint otthon.
– Nem, drágám, még sosem láttam ilyen hűtőt. De
nagyon aranyos kis jószág.
 Maga sem tudta, hogy csúsztak ki ilyen könnyen a
szavak a száján. Még mindig nem értette, mibe csöppent
itt az isten háta mögött a vadon kellős közepén. Egész
éjszaka arra készült, hogy egy elvetemült szörnyeteggel
kell megküzdenie, aki elrabolta tőle a gyerekét, és meg
kell nyugtatnia egy hisztérikus, megkínzott kislányt.
Ehelyett itt ül egy barátságos kis faházban, és forró kávét
szürcsöl egy ősi frizsidert csodálva, miközben a lánya –
mintha mi sem lenne természetesebb – Cheeriost kanalaz
egy pöttyös bögréből. Újra a nagydarab férfira pillantott,
akire jócskán ráfért volna már egy alapos borotválkozás.
Lehet, hogy tényleg ő mentette meg a lányát? Hogy az
életét is kockáztatta érte? Sehogyan sem akart összeállni
a kép.
Emma csöndben kanalazta a banános
kukoricapelyhet, amelyet egy vadidegen férfi készített el
neki. Az anyja csak akkor szólalt meg, amikor Emma
kikanalazta az utolsó csepp tejet is bögréből, és az asztal
túloldalán ülő férfi is végzett a második pohár kávéjával.
– Két hete keresem Emmát. Már majdnem feladtam a
reményt, amikor ideértem Dillingerbe, és elkezdtem
mutogatni a fényképét az utcán az embereknek. Alig
hittem a fülemnek, amikor többen is azt mondták, hogy
látták, és hogy ő Ramsey kislánya. Nem tudtam mire vélni
a dolgot. Tegnap óta figyelem a házat, de nem volt rá
alkalmam, hogy bejussak. Nem akartam kockáztatni, hogy
véletlenül megsebesítsem Emmát is. Hiába vártam a
kedvező alkalomra, nem jött ki a házból. Egészen hajnalig.
– Elárulná a nevét?
– Molly Santera vagyok.
Emma gyorsan bekapta az utolsó banánszeletet, és
Ramseyre pillantott.
 – A mama azt mondja, hogy pont úgy hangzik, mintha
egy rockegyüttesnek találták volna ki, pedig igazi név. Ez
a papám rendes vezetékneve.
Molly elmosolyodott, és az asztalon átnyúlva
megsimogatta a lánya kezét.
– Igazad van, drágám. De lefogadom, hogy a New
York-i telefonkönyv hemzseg a Santeráktól.
– Én még sosem voltam New Yorkban – csóválta meg
a fejét Emma.
– Majd elmegyünk, ha egy kicsit nagyobb leszel, Em.
Majd meglátod, milyen klassz lesz. A Plaza Hotelban
fogunk megszállni, és mindennap átsétálunk a FAO
Schwarzhoz. Csak két utcára vannak egymástól.
Santera. Ramseynek ismerősnek tűnt a név. Hirtelen
eszébe jutott Emma rajza az apjáról. Egy férfit ábrázolt,
aki gitárt tart a kezében. Hirtelen összeállt a kép.
– Santera… – mondta Mollyra meredve. – Úgy érti,
Louey Santera? A híres rocksztár?
– Ahogy mondja – bólintott Molly, de a hangja most
hidegen, keserűen csengett.
Ramsey szeretett volna többet megtudni Emma
apjáról. Például azt, hogy híres rocksztár ide vagy oda,
miért nem segített az anyjának a lányuk keresésében, de
Molly reakcióját látva úgy döntött, egyelőre nem feszegeti
ezt a témát. Lesz még épp elég idejük rá, hogy
válaszoljanak egymás kérdéseire. Emma már végzett a
reggelivel, és elégedetten ücsörgött az asztalnál, hol
Ramseyre, hol az anyjára pillantva. Egy kívülálló azt
hihette volna, hogy nincs nála kiegyensúlyozottabb,
gondtalanabb gyermek a földön.
– Időközben én is rájöttem, hogy maga kicsoda –
mondta Molly Ramseyre pillantva.
 Ramsey felkapta a fejét.
– Igazán? És honnan jött rá?
– Először nem tudtam, hogy honnan ismerős az arca,
de aztán beugrott. Maga a híres Ramsey Hunt bíró, nem
igaz?
Ramsey szabadkozva felemelte a kezét, de Emmára
való tekintettel most is ügyelt rá, hogy ne tegyen túl
hirtelen mozdulatot.
– Én inkább úgy mondanám: hírhedt.
– Ebben alaposan téved.
Ramseynek majdnem torkán akadt az utolsó korty
kávé. Csodálkozva Mollyra meredt.
– A férfiak – folytatta Molly mosolyogva, miközben két
kezébe fogta a kávésbögréjét – jobban szeretik a kétes
hírnevet. Jobban örülnek neki, ha azt hiszi róluk a világ,
hogy afféle törvényen kívüli fenegyerekek, nem pedig
igazi hősök, akik valami jót; cselekedtek, amivel példát
mutathatnak másoknak.
– Téves kapcsolás – rázta meg a fejét Ramsey. – Én
nem ezek közé tartozom.
Molly felsóhajtott, és Emmára pillantott.
– Olyan hihetetlen ez az egész. Maga San Francisco
leghíresebb szövetségi bírája. Mégis itt lakik az isten háta
mögött egy faházban, és állítólag maga találta meg a
lányomat.
– Pontosan.
– Annak alapján, amit a tárgyalóteremben tett annak
idején, gondolom, Em nem is lehetne biztosabb kezekben.
Ramsey válasz helyett újra belekortyolt a hűlőfélben
lévő kávéba.
Egy szövetségi bíró, akit ráadásul az egész ország
ismer a tv-ből. Egy valóságos hős, hiába tiltakozik a cím
ellen, aki megmentette és a gondjaiba vette a lányát,
anélkül hogy erről bárkinek tudomása lenne. És ő most itt
ül, és kávét iszogat a társaságában a világ végén egy
elhagyatott erdei házikóban. Ez az egész olyan, mintha
egy mesében olvasná. Az élet azonban annyira
megtépázta Mollyt az elmúlt két hétben, hogy tudta, már
semmin sem volna szabad csodálkoznia.
Újra a lányához fordult.
– Tudod, hogy istenien nézel ki, Em? Mondj valamit
magadról, drágám. Hogy érzed magad?
Emma elkomorodva lehajtotta a fejét. A kegyetlen
valóság egy csapásra véget vetett az álomszerű idillnek.
Még nem volt felkészülve rá, hogy szembenézzen
mindazzal, ami történt vele. Molly hangja valahogy
túlságosan kimért volt. Hideg és kemény, mintha nem is a
gyermekéhez intézte volna a kérdést. És ahogy kimondta,
már meg is bánta. Ostobának és használhatatlannak
érezte magát. Csak egyet tudott biztosan: halálosan
kimerült volt. A legszívesebben megcsókolta volna
Ramsey Huntot, amikor a férfi nyugodt hangon, mintha mi
sem történt volna, megszólalt, miközben az egyik
szemével Emmát leste.
– Muszáj volt valami rendes ruhát vennünk Emmának.
Nem viselhette állandóan az én pólóimat. Ameddig
lehetett, halogattam, hogy kimozduljunk innen, de végül
mégiscsak le kellett mennünk Dillingerbe, hogy vegyünk
neki néhány ruhát. Ennek köszönheti, hogy rátalált
Emmára. Akkor láttak bennünket együtt Dillingerben.
– Amikor elkezdtem mutogatni Emma fényképét a
városban, mindenki azt mondta, hogy a maga lánya. Ők
legalábbis ezt hitték. Igazság szerint nem számítottam rá,
hogy bármit is megtudhatok Dillingerben. Ez volt az utolsó
állomás, ahol próbálkozni akartam. Ha itt sem találok
semmi használható nyomot, beadtam volna a derekam,
hogy a rendőrség és az FBI teljes erővel megindítsa a
nyomozást Emma után. Persze ettől függetlenül már a
kezdetektől fogva keresik – legalábbis ők ezt állítják – de a
jelek szerint egyelőre nem jutottak semmire. Emma
eltűnése után adtam nekik két napot, aztán a nyakamba
vettem az országot. Később hallottam, hogy négy nap
után felhagytak az átfogó kereséssel.
– Hol lakik?
– Denverben.
Molly felvette a kávéskanalat, és szórakozottan
játszadozni kezdett vele, miközben merőn bámulta a piros
kockás asztalterítőt.
– Emma apja éppen Európában turnézik, ezért is nem
tudott hazajönni, de állítólag nemsokára visszatér.
Újra a lánya felé fordult, és megfogta az egyik kezét.
– Majdnem mindennap beszélek vele telefonon, Em.
Nagyon aggódik érted.
Emma szótlanul belebámult az előtte álló üres
bögrébe.
– Nem tudom, miért kellene hazajönnie – felelte
tompán, anélkül hogy felnézett volna. – Már két éve nem
láttam.
Ramsey látta a zavart és a kétségbeesést Molly arcán.
A gyereknek erre a megjegyzésére az asszony nem tudott
mit válaszolni.
– Már értem – mondta gyorsan, hogy véget vessen a
kínos csendnek. – Ezek szerint elváltak.
– Igen, elváltunk – felelte Molly csendesen. Aztán,
mintha újra összeszedte volna magát, Emmához fordult.
 – Emma, ennek semmi köze a válásunkhoz. A papád
ugyanúgy szeret téged azóta is. Csak azért lát olyan
ritkán, mert nagyon elfoglalt.
– Igen, mama, tudom.
Ramsey ismét jobbnak látta, ha közbelép.
– Szóval azt mondja, hogy két napot adott a
zsaruknak, és aztán maga indult Emma keresésére?
– Pontosan. Nem volt más választásom, ha nem
akartam megbolondulni otthon a várakozástól és a
semmittevéstől.
Ramsey közbe akarta vetni, hogy nem ártott volna, ha
otthon marad még egy darabig arra az eshetőségre is
számítva, hogy a gyermekrablók felhívják, ha váltságdíjat
akarnak kérni Emmáért, de aztán eszébe jutott, hogy ezt a
feladatot nyugodtan rá lehetett volna bízni bármelyik
rendőrnőre, így inkább nem szólt semmit. Emma csupa fül
volt.
– Először Aspenbe mentem, aztán következett Vail,
majd Keystone és az összes közbeeső település. Dillingert
hagytam utoljára.
– Ezek szerint kétszeresen is szerencséje volt. Mint
már mondtam, ha nem kell ruhát vennünk Emmának, nem
vittem volna le magammal a városba. Több mint két hete
itt voltam már a faházban, amikor rátaláltam Emmára.
– Miért éppen ide jött? Gondolom, lett volna rá
lehetősége, hogy máshol kényelmesebben töltse el a
szabadságát.
Ramsey megvonta a vállát, és elgondolkodva a
kávésbögréjébe bámult.
– Elegem lett a városból – mondta végül tompán. –
Betelt a pohár. Az újságírók egyszerűen nem akartak
leszállni rólam. Lépten-nyomon a sarkamban voltak. Még
a kertemben is lesben álltak, hogy elkapjanak egy
interjúra, amikor végre holtfáradtan hazaértem.
– Igen, tudom. Nem volt olyan újság, amelyben ne
lehetett volna olvasni magáról. A végén már csak Dredd
bíróként emlegették.
– Felháborító, hogy mekkora cirkuszt csináltak abból
az esetből. – Ramsey csak későn vette észre, hogy a
megjegyzését követően megeresztett egy vaskos
káromkodást. Amikor látta, hogy Emma milyen döbbent
tekintettel mered rá, vett egy mély lélegzetet, és folytatta:
– Elhatároztam, hogy kiveszek három hónapot, és
elvonulok valahová, ahol nincsenek emberek, újságírók,
televízió, telefon, semmi, ami a városi élethez és a
munkámhoz kapcsolódik. Így is lett. Aztán rátaláltam
Emmára.
Odafordult Emmához, és gyengéden a tenyerébe fogta
az állát. A kislány arca kipirosodott, a szeme izgatottan
csillogott. Ramsey még sosem látta ilyen szépnek.
– Kicsim, mi lenne, ha most szépen elmennél
megmosakodni, és felvennéd a farmernadrágodat, meg
azt a szép, világos pólót, amelyet úgy szeretsz? Én addig
beszélgetek a mamáddal, és együtt kitaláljuk, hogy mit
csináljunk, rendben?
Emma aggodalmas pillantással Mollyra nézett.
– Mama, ugye nem próbálod meg megint lelőni
Ramseyt?
– Nem fogadok el kávét azoktól a férfiaktól, akiket le
akarok lőni. Ne félj, nem fogom bántani. Megígérem.
– Mama, te most vicceltél! – mondta sugárzó arccal
Emma, és felkacagott.
– Tényleg egész jó vicc volt – helyeselt Ramsey. –
Menj nyugodtan, kicsim, majd megpróbálok vigyázni
magamra.
Miután Emma bement a fürdőszobába, Ramsey
kényelmesen hátradőlt a székén, és újra, ezúttal
alaposabban szemügyre vette a vele szemben ülő nőt.
– Emma sok rajzot készített magáról. Mindegyiken
mosolygott.
Ezeknek a mosolyoknak most nyoma sem volt Molly
arcán. Sápadt volt, sovány és elgyötört a kimerültségtől. A
haja azonban pontosan olyan volt, mint Emma rajzain.
Sűrű, göndör és vörös – olyan égővörös, amilyet Ramsey
még nem látott. A szeme zöldesszürke volt, mint egy
macskáé, és keletiesen elkeskenyedett a sarkában, ami
kifejezetten egzotikusjelleget kölcsönzött az arcának.
Szeplői azonban nem voltak, és egyáltalán nem
hasonlított Emmára.
– Nem tudtam a nevét, ezért „kicsim”-nek szólítottam.
De az Emmát jobban szeretem. Nagyon szép név, és illik
hozzá.
– A nagyanyám után kapta ezt a nevet.
Molly előrehajolt, mintha hirtelen valami fontos dolog
jutott volna az eszébe, aztán hirtelen felpattant, és
izgatottan – lehet, hogy most kezdett hatni a nagy bögre
erős kávé – elkezdett fel-alá járkálni az apró konyhában.
Néhány forduló után megtorpant, és Ramseyre nézett.
– Hogy találta meg Emmát?
– Pontosan nyolc napja történt. Éppen fát vágtam
odakint a kamra előtt, amikor valami furcsa hangot
hallottam az erdő felől. Olyan hang volt, amilyet az addig
eltelt két hét alatt még nem hallottam, ezért is keltette fel a
gyanakvásomat. Utánanéztem, hogy honnan jön, és akkor
találtam rá Emmára a fák között. Mire odaértem, már
eszméletlen volt. Még szerencse, hogy egy világossárga
pólót viselt, mert különben nem láttam volna meg a
sűrűben. Idehoztam a házba, és azóta is a gondját
viselem. De egész idő alatt egyetlen szót sem szólt, amíg
rá nem kiáltott magára, hogy ne lőjön le.
Ramsey látta a kérdést Molly szemében. Lassan
bólintott, felsóhajtott, és folytatta:
– Igen, csúnyán elbántak vele. Megverték és
erőszakoskodtak vele. Szodómiának nem láttam semmi
nyomát, de ebben a tekintetben nem mérvadó a
véleményem, mert nem vagyok orvos. Most már sokkal
jobban van, annak ellenére, hogy még a múlt éjjel is volt
egy rémálma, amelyre felriadt.
Ramsey néhány másodpercre elhallgatott, majd lassan
megcsóválta a fejét.
– Négy napba került, amíg sikerült megnyernem a
bizalmát. Igazán nagyszerű kislány.
Molly szeméből kibuggyantak a könnyek, végigfolytak
az arcán, és csak az ajkán állapodtak meg. Halkan
szipogni kezdett. Ramsey gyorsan odanyújtott neki egy
szalvétát. Miután kifújta az orrát, és megtörölte a szemét,
Molly rekedt hangon így szólt:
– Még csak hatéves. Egy perverz vadállat rabolta el
tőlem, és az egész az én hibám volt. Ha akkor nem…
– Hagyja abba, Molly. Ne gyötörje magát ezzel. Alig
egy órája ismerem, de biztos vagyok benne, hogy nem a
maga felelőtlensége az oka. Tudom, hogy maga nem
csinált semmit, amivel veszélybe sodorhatta volna Emmát.
Nagyon kérem, hagyjon fel ezzel az ostoba
önvádaskodással.
Ramsey felsóhajtott. Tudta, hogy mit érnek ilyenkor a
szavak, ahogy azt is tudta, hogy Molly, akármi történt is,
valószínűleg élete egész hátralevő részében magát fogja
hibáztatni a történtekért.
– Akár hiszi, akár nem, még soha nem voltam ennyire
tanácstalan – folytatta Ramsey. – Fogalmam sem volt,
hogy mit tegyek. Egy ilyen tündéri kislány, és halálosan
meg volt rémülve tőlem. És persze nem hibáztathattam
érte. Nem ő tehetett róla. Amikor kiderült, hogy nem
beszél, azt hittem, hogy néma.
Ramsey szándékosan nyújtotta a mondanivalóját. Így
akart időt adni Mollynak, hogy valamelyest összeszedje
magát. Molly hamarosan fel is hagyott a sírással, és a
tartásán is látszott, hogy lassan sikerül erőt vennie az
érzésein.
– Talán a trauma miatt volt. De lehet, hogy így
nagyobb biztonságban érezte magát. Mármint ha nem
beszél, és a nevét sem írja le nekem. De az is lehet, hogy
tényleg nem tudott megszólalni egészen addig, amíg élet-
halál kérdésévé nem vált, hogy beszéljen. Tényleg lelőtt
volna?
– Habozás nélkül, ha csak a kisujját is megmozdítja.
– Pokoli szerencsém van, hogy Emmának épp a
kritikus pillanatban jött vissza a hangja. Persze magát is
megértem. Nyilván nagyon kiborult. Nem lehetett könnyű
végigzarándokolni annyi városon, és napokon át
mutogatni Emma képét vadidegen embereknek, hogy
ráismernek-e.
– Nem is volt olyan szörnyű, mint gondolja. Mindenki
nagyon kedvesen és megértően viselkedett. Kivéve a helyi
zsarukat. Ők egytől egyig úgy bántak velem, mint valami
hibbant hisztérikával. Atyáskodva megveregették a vállam,
és biztosítottak róla, hogy ez az ő dolguk, a nagy, erős,
legyőzhetetlen férfiaké. Rutlandban annyira felbőszített
egy hájas zsaru, hogy majdnem a képébe másztam.
Amikor végre idetaláltam a faházához, elkezdtem
gondolkodni, hogy mitévő legyek. Ahhoz elég jól ismerem
a jogrendszerünket, hogy tudjam, ha rendőrkézre juttatom
a gyermekem elrablóját, simán kiengedhetik valami
nevetséges óvadék fejében, és akkor kezdődhet az egész
elölről. Mi lesz, ha újra megpróbálja elrabolni Emmát? De
még ha a bíró vissza is utasítja, hogy óvadék ellenében
szabadlábra helyezzék, és tényleg elítélik. Tegyük fel, le is
csukják. Néhány hónap vagy év múlva akkor is
kiszabadulna, és ott folytatná, ahol abbahagyta. Egész
életemben amiatt reszketnék, hogy mikor ered újra Emma
nyomába. Arról nem is beszélve, hogy Emma mennyire
félne tőle. Megkeserítené az egész életét. Egy aberrált
pedofil vadállat. Egy elvetemült, mindenre képes
gyerekrabló. Egy ilyen szörnyeteg nem érdemli meg, hogy
éljen.
Molly hidegen Ramseyre pillantott.
– Ha ez a szörnyeteg történetesen maga lett volna,
biztos, hogy legalább megsebesítem. És akkor nem tudott
volna óvadék ellenében sem kiszabadulni, mert kórházba
került volna. Ott pedig bármi megtörténhet. Mondjuk valaki
egy kicsit megpiszkálja az infúziót, vagy kicseréli a
gyógyszereit, és akkor vége. Feldobja a bakancsot.
Kampec.
Ramsey kihörpintette az utolsó korty kávét a
bögréjéből, majd fejcsóválva Mollyra pillantott.
– Amint látom, nem nagyon hisz az
igazságszolgáltatásunkban.
– Egyáltalán nem hiszek benne. Az egész úgy rossz,
ahogy van. Óvadék, szabadlábon való védekezés,
eljárásjogi kifogások, satöbbi – mintha kifejezetten arra
találták volna ki, hogy a bűnözők érdekeit védjék vele. De
még akkor is, ha lecsuknak egy bűnözőt, annak számtalan
lehetősége van, hogy különböző ürügyekkel hamarabb
szabaduljon. Ennek az igazságszolgáltatásnak nemhogy
elrettentő hatása nincs, hanem inkább ösztönzi a
bűnözést. De nem is tudom, miért beszélek erről éppen
magának, aki nap mint nap szembesül mindezzel.
– Maga is tudja – folytatta Molly –, hogy ha elkapják
ezt a pasast, egy jó ügyvéddel simán kialkudhat magának
hét évet, amiből hármat fog letölteni, ha jól viseli magát
odabent. Mindenki tisztában van vele, hogy ez nem jó így,
de a jogászoknak eszük ágában sincs változtatni a
rendszeren. Az ügyvédek legkisebb gondja az
igazságszolgáltatás. Csak a pénz érdekli őket, semmi
más. Áldozati bárányt csinálnak a vádlottakból.
Fantasztikus történeteket agyalnak ki a szerencsétlen
bűnözők sanyarú gyerekkoráról, mintha ez mentségül
szolgálna a legkegyetlenebb gyilkosságokra is. Ez a
rendszer úgy rossz, ahogy van. És ennek maga is része.
És maga is tudja, hogy ez nem igazságszolgáltatás.
– Abban igazat adok magának, hogy vannak gyenge
pontjai a rendszernek – felelte Ramsey halkan. – De senki
nem akarja, hogy a bűnözők szabadlábon
garázdálkodjanak az utcákon. A legtöbben azon
fáradozunk, hogy rács mögé juttassuk, és ott is tartsuk
őket. Néha azonban előfordul, hogy másként alakulnak a
dolgok.
– Ezt pont úgy mondta, ahogy egy bírótól elvárható.
Ramsey vállat vont.
– Senki sem bújhat ki a bőréből. Különösen akkor
nem, ha már elég sokáig viselte azt a bőrt. Én sem vagyok
kivétel.
 – Nem ezért jött ide, a hegyekbe?
Ramsey egy pillanatra zavarba jött.
– Inkább azért, mert elegem lett a nyilvánosságból, az
állandó szereplésből. Hogy összeszedjem magam, és időt
adjak az embereknek a felejtésre.
– Maga szövetségi bíró. Rengeteg embert ismer.
Közismert képviselője az igazságszolgáltatási
rendszerünknek. Hogyhogy nem vitte el Emmát azonnal a
rendőrségre? – Vagy egy kórházba?
– Képtelen voltam megtenni. Próbáltam rábeszélni
magam, de nem ment. Szegény kicsi annyira meg volt
rémülve. A gondolatát sem bírtam elviselni, hogy idegenek
kezére adjam, akik halálra gyötörnék, hogy kiszedjenek
belőle valamit. – Ramsey zavartan lesütötte a szemét. –
És attól féltem, hogy ha hazakerül, újra elrabolhatják.
Molly hosszú másodpercekig szótlanul nézte a férfit,
aztán lassan bólintott.
– A maga helyében én sem adtam volna idegenek
kezére. És haza sem küldtem volna addig, amíg meg nem
győződtem róla, hogy biztonságban lesz. Köszönöm, hogy
vigyázott rá. Nekem ő a legfontosabb a világon. Elképzelni
sem tudom, mi lett volna velem, ha őt elveszítem.
Ramsey attól tartott, hogy Emma anyja újra elsírja
magát, de nem így történt. Molly határozottan felszegte a
fejét, majd felállt.
– Éppen ezért nem akarok visszamenni Denverbe.

7.
– AZT hiszem, a maga helyében én sem mennék vissza. –
Ramsey előrehajolt, és az asztalra könyökölve összefonta
a kezeit. – Eleinte aggasztott, hogy nem értesítettem a
rendőrséget, és nem vittem Emmát kórházba. Egy darabig
győzködtem magam, de hiába. Képtelen voltam idegenek
kezére adni. Beszélt a seriffel Dillingerben?
– Nem. A hatodik városban felhagytam azzal a rossz
szokásommal, hogy megkeressem a helyi zsarukat.
Fogtam Emma fényképét, és mindenkit megállítottam, aki
az utamba került. Úgy gondoltam, ez az egyetlen
lehetőség, hogy megtaláljam. Ami az irányt illeti, az
érzéseimre hagyatkoztam. Valahogy éreztem, hogy a
rabló nyugat felé vitte, és nem északra, mondjuk Fort
Collins vagy Cheyenne irányába. Tudtam, hogy valahol itt
kell lennie a Sziklás-hegységben.
– Honnan tudta?
– A denveri rendőrség felhívást tett közzé, hogy éjjel-
nappal fogadják azoknak a hívását, akik bármi
információval tudnak szolgálni Emma elrablásával
kapcsolatban. Elárasztották őket telefonokkal, de nem
mentek velük semmire. Én azonban felfigyeltem egy
hívásra. Egy idős nő azt állította, hogy az adott
időpontban látott egy fehér furgont a környéken, amint
nagy sebességgel elhajtott nyugat felé. A zsaruk persze
ezt sem vették komolyan. Azt mondták, hogy szenilis az
öreglány, és nem szabad komolyan venni. Elmentem
hozzá, hogy beszéljek vele. Ott lakik a szomszédos
háztömbben. Valami komolyabb betegsége van – azt
hiszem, krónikus hörghurut vagy ilyesmi –, és ki sem
mozdul a lakásából. Egész nap ott ül az ablaka előtt, és az
utcát nézi. Ha történt valami szokatlan vagy gyanús a
téren, akkor ő biztos észrevette. Erről is próbáltam
meggyőzni a zsarukat, de hiába. Egy legyintéssel
elintézték az egészet.
 – Honnan tudta, hogy nyugat felé ment a furgon?
– Egy nyugati fekvésű hegyoldalban van az utcánk,
ahonnan pont rálátni a hetvenes útra. A hölgy látta az
ablakból, hogy ez a fehér furgon ráfordul a nyugat felé
menő sztrádára. És megesküdött volna, hogy látott egy
kislányt az autóban.
– És nem kapott semmi üzenetet vagy hívást a
váltságdíjra vonatkozóan?
Molly megrázta a fejét.
– Nem. Legalábbis tegnap reggelig nem. Ugyanis
akkor hívtam utoljára a zsarukat. Az FBI-ügynökök is
abban reménykedtek, hogy a gyerekrablók előbb-utóbb
jelentkeznek a követelésükkel. Állandóan azt
mondogatták, hogy legyek türelemmel, üljek le a telefon
mellé, és várjak, amíg jelentkeznek. Azt várták tőlem,
hogy mindenben kövessem az ő utasításaikat, mert ők a
nagymenők, akik mindent tudnak, hogy ilyenkor mit kell
tenni, én pedig csak egy ostoba, aggodalmaskodó liba
vagyok. Az egyik nyomozó annyira feldühített, hogy
majdnem nekimentem. Két napig vártam, és ők nem
jutottak semmire. Az FBI-ügynökök pedig csak csóválták a
fejüket, hogy milyen türelmetlen vagyok, és egyfolytában
nyugtatgattak, hogy várjak türelemmel. Kis híján
beleőrültem az állandó várakozásba. A harmadik napon
hajnalban megelégeltem a hiábavaló várakozást, és útnak
eredtem. Azóta mindennap betelefonálok a denveri
központba, és hallgatom a szidalmaikat, hogy milyen
önfejű vagyok.
– Nem is tudnám összeszámolni, hány helyen voltam.
Dillinger volt az utolsó állomás. Amikor ideértem, nem
hittem a fülemnek. Mindenki, akit megállítottam,
mosolyogva bólogatni kezdett, és közölte, hogy Emma
nem más, mint Ramsey kislánya. Ha akkor meglátom
magát Emma nélkül, azt hiszem, habozás nélkül szitává
lövöm a Detonicsommal.
– Akkor rövid úton börtönbe került volna.
– Na persze, az igazság nevében.
– Ha lelőtt volna, igazságosan csukták volna le. És
őszintén remélem, hogy semmilyen ürügyre való
tekintettel nem csökkentették volna a büntetését. Még
szerencse, hogy nem így történt.
Molly erre a megjegyzésre nem válaszolt semmit, de
Ramsey látta rajta, hogy csak nehezen tud úrrá lenni az
indulatain. Még sok mindent meg akart kérdezni tőle,
például azt, hogyan rabolták el Emmát, és azt is, milyen
viszonyban vannak az apjával, de már nem maradt rá
ideje, mert a kislány megjelent az ajtóban. Üde volt és
gyönyörű, mint egy tavaszi virágszál egy üdítő zápor után.
Néhány másodpercnyi habozás után gondolt egyet,
odament Ramseyhez, és a kezébe nyomott egy hajkefét.
Molly döbbenten nézte a jelenetet. Ramsey mosolyogva
átvette a kefét, a két térde közé állította Emmát, és
nekilátott, hogy kifésülje a hajából a bogokat. Már a
fonásba is belekezdett, amikor Emma megszólalt:
– Mama, meg tudnád tanítani Ramseyt francia copfot
fonni?
– Hát persze, drágám. Biztos gyorsan megtanulná.
Úgy látom, a sima copf már egész jól megy neki.
– Ha láttad volna, hogy nézett ki az a copf, amit
először csinált. Girbe-gurba volt, mint egy kígyó, és
szanaszét állt belőle a hajam.
Amikor Ramsey a végére ért a fonásnak, Emma
hátranyújtott neki egy gumigyűrűt.
 – Kész vagyunk – jelentette ki Ramsey elégedetten, és
maga felé fordította a kislányt. – Remekül sikerült. Ha
elkezdenek kérdezősködni az emberek az utcán, hogy ki a
fodrászod, nyugodtan megmondhatod nekik, hogy én.
Messze földön én vagyok a legjobb copffonó.
– Tényleg egész jól sikerült – ismerte el Molly, de a
hangjából érződött a nyugtalanság, hogy a lánya ilyen
bizalmas kapcsolatba került egy másik emberrel, egy
férfival, akit alig egy hete ismer.
– Megmutassam Ramseynek, hogy csináljon neked
francia copfot holnap, Em?
– Igen, mutasd meg neki, mama.
Ramsey előrehajolt a székén, és megfogta Emma
kezét.
– Azzal még ráérünk, Emma. Most azt szeretném, ha
összeszednéd a ruháidat, és mindet beraknád egy
párnahuzatba. Ne felejtkezz meg semmiről. Ez nagyon
fontos. Lehet, hogy visszajönnek azok a rossz emberek,
és nem akarom, hogy bármit is találjanak, ami a miénk.
Negyed órán belül elmegyünk innen. Rendben?
Emma néhány másodpercig habozott, mintha mondani
akart volna valamit, aztán lassan bólintott.
Ramsey megvárta, hogy Emma nekilásson a
pakolásnak a nappaliban, csak akkor fordult újra Mollyhoz.
– Emlékszik még, az imént azt mondtam, mennyire
örülök, hogy nem a rossz fiúk jöttek vissza? Nos, tegnap
látogatóink voltak. Két férfi.
A következő pillanatban Emma megjelent az ajtóban
egy félig tömött párnahuzattal a kezében.
– Nem akarod megnézni a lábad, Ramsey?
A férfi erről teljesen elfelejtkezett. Igaza van a kicsinek.
Meg kell néznie, hogy nem fertőződött-e el a sebe.
Rámosolygott Emmára, és bólintott.
– Máris hozom a ragtapaszt – mondta Emma, és eltűnt
a fürdőszobában.
– Mi történt?
– Tegnap reggel két puskás férfi tántorgott ki az
erdőből, és elkezdtek összevissza lövöldözni. Részegnek
tettették magukat. Emmát gyorsan bevittem a házba,
magamhoz vettem a puskámat és a pisztolyomat, és
visszamentem a rétre. Amikor az egyikük látta, hogy nem
rá figyelek, rám lőtt. Eltalálta a lábam, de én is
megsebesítettem mindkettőjüket. Az egyiküket kétszer is.
Ez elég volt ahhoz, hogy megfutamodjanak. Annyira
siettek, hogy az egyikük még a puskáját is hátrahagyta.
Majd ellenőriztetem a zsarukkal, hogy kinek a nevén van.
– Fogalmam sincs róla, hogy kik voltak, és miért jöttek
ide, de az az érzésem, hogy Emma után jöttek.
Emma már ott is volt a tapasszal a kezében.
– Készíts elő egy darab steril gézt, Emma – mondta
neki Ramsey, és felállt, hogy lehúzza a nadrágját.
Molly visszafojtott lélegzettel figyelte a műveletet.
– Na lássuk csak – szólt Ramsey, amint visszaült a
székre. – Először is eltávolítjuk ezt a tapaszt, és
kicseréljük a gézt. – Nem is olyan csúnya, mint gondoltam.
Most adhatod a gézt, Emma. Azt hiszem, a duzzanat is
lejjebb ment egy kicsit.
– Szerintem is – bólogatott Emma, és a seb fölé hajolt.
– Nincs rossz szaga, úgyhogy biztos gyógyul.
– Honnan értesz ilyen jól a sebkötözéshez, Em? –
kérdezte Molly, amint elnézte a lányát ezzel az idegen
férfival, ahogy egymás után adogatja neki a
ragtapaszcsíkokat, és még a gézt is lefogja a széleken,
nehogy elcsússzon a sebről.
 – Én sok mindenhez értek, mama, amiről te nem
tudsz. Nemrég láttam a tv-ben egy történelmi filmet, amit
az a Mr. Spock csinált. Arról szólt, hogy az a fáraó vagy
kicsoda…
– Fáraó?
– Igen, fáraó. Valaki beledöfött egy lándzsát, ezért
csúnya seb volt a lábán, amely aztán megtelt gennyel.
Meg is halt a fertőzés miatt.
– Elüszkösödött a lába? – kérdezte Molly csodálkozva.
– Igen, pontosan ezt a szót használták. Egyáltalán
nem is piros már a sebed környéke, Ramsey.
– Tényleg nem, és ez jó jel.
– Még mindig olyan meleg? – kérdezte Emma, de nem
várta meg a választ, hanem finoman rátette a tenyerét
Ramsey combjára a kötés mellett. – Igen, meleg –
állapította meg bólogatva. – Meddig lesz még ilyen meleg,
Ramsey?
– Nem tudom, de nem hiszem, hogy sokáig. Gyorsan
szoktak gyógyulni a sebeim.
– De azért már jobb, mint tegnap, ugye?
Ramsey hallotta a növekvő félelmet a kislány
hangjában, és bátorítóan rámosolygott.
– Ha így gyógyul, holnap már akár síelhetnék is vele –
felelte megsimogatva a kézfejével a gyerek arcát. – Nincs
kedved eljönni Vailbe síelni?
– A mama szeret Vailbe járni síelni. Én még csak most
tanulok.
– Lehetnél a kabalababám. A nyakamba vennélek, és
úgy síelnénk. Ha elesnék, beledobnálak egy hókupacba,
és akkor hómanó lenne belőled.
Emmát azonban még ez sem nyugtatta meg.
Aggodalmas arccal újra megtapogatta a kötés környékét.
 – Hidd el, Em, szépen gyógyul. Pár nap, és teljesen
rendbe jön. Ha nem így lenne, már régen elmentem volna
az első kórházba a dzsippel.
Egy vékony, alig hallható hang válaszolt – mintha nem
is Emmáé lett volna:
– Azt mondta, hogy itt a környéken sehol nincs kórház,
csak egy szép, nagy templom.
Molly és Ramsey döbbenten, lélegzet-visszafojtva
nézték a kislányt. Hirtelen, mintha egyik pillanatról a
másikra elfogyott volna a levegő a kis konyhában.
Ramsey tért magához elsőnek. Előrehajolt a székén,
és kérdőn Emmára nézett. Égett a vágytól, hogy
kikérdezze Emmát arról az emberről, aki elrabolta, és
olyan csúnyán elbánt vele, de mégsem szólt semmit.
Fogalma sem volt róla, hogy fogjon hozzá, és nem akarta
kockáztatni, hogy Emma az emlékektől újra olyan
idegállapotba kerüljön, mint amikor magához tért egy
héttel ezelőtt. Nyugodt, de határozott hangon csak ennyit
kérdezett:
– Ki mondta ezt, Emma? Ki volt az az ember?
Emma olyan hevesen kezdte rázni a fejét, hogy a
copfja az arcát csapkodta.
– Senki, senki, senki.
– Nyugodj meg, Em. Nincs semmi baj.
Molly odatérdelt Emma elé, és átölelte a kislányt.
Emma azonban két kézzel megfogta Ramsey combját, és
teljes testével ráhajolt, hogy az anyját is magával húzta,
de Ramsey ezúttal nem érzett semmi fájdalmat.
– Semmi baj, kicsim. Nagyon szeretlek. Hidd el, most
már nem lesz semmi baj.
Emma feje fölött Ramsey pillantása találkozott
Mollyéval. Molly szeme gyilkos villámokat szórt. A férfi
csak azért imádkozott, hogy ha sikerül elkapniuk a
gyerekrablót, nehogy Molly valahogy a közelébe
férkőzzön, mert biztosan megölné, mielőtt bizonyítani
tudnák a bűnösségét. Persze az sincs kizárva, hogy
megelőzi Mollyt, és ő maga fogja kinyírni.
– Mindenedet összepakoltad, Em?
A kislány felegyenesedett és ránézett. Az arca
holtsápadt volt, és olyan merev, mintha minden vér kifutott
volna belőle.
– Igen, Ramsey. Már majdnem kész vagyok. Csak az
egyik piros zoknimat nem találom.
– Öt perc múlva el kell tűnnünk innen, akár megvan a
piros zokni, akár nincs. A ragtapaszt is tedd be a ruháid
közé. Holnap még egyszer átkötjük a sebet. Most pedig
indulás.
Amikor kiléptek a házból, körülnéztek, de nem láttak
egy lelket sem. Ez persze nem jelentette azt, hogy ne
rejtőzhetett volna el valaki a bokrok között az erdő szélén
anélkül, hogy észrevegyék.
Ramsey gyorsan beterelte Mollyt és Emmát a dzsipbe,
és becsukta utánuk az ajtót.
– Hol hagyta a kocsiját? – kérdezte Mollytól, amint
elfoglalta a helyét a vezetőülésen. Még mielőtt választ
kapott volna, beindította az autót. A motor szokatlanul
hangos dübörgéssel búgott fel a kora reggeli csendben.
– Otthagytam az út szélén, körülbelül félmérföldnyire
innen. Egy Chevrolet. Akkor béreltem, amikor elindultam.
– Molly egy pillanatra elhallgatott, majd anélkül, hogy
Ramseyre nézett volna, folytatta: – Nézze, Ramsey. Maga
szövetségi bíró. Az igazságszolgáltatási rendszerünk
oszlopos képviselője. Én viszont nem hiszek ebben a
rendszerben. Nem fogom értesíteni a rendőrséget, és nem
megyek vissza Denverbe. Mi lenne, ha elválnánk
egymástól? Letesz a bérelt autómnál, elfelejtkezik az
egészről, és éli tovább a maga életét.
– Ezt hogy érti? – csattant fel indulatosan Ramsey, és
legnagyobb meglepetésére úgy megrántotta a
kormánykereket, hogy az autó kis híján letért a keskeny
földútról.
– Úgy értem – folytatta Molly, továbbra is kibámulva az
ablakon –, hogy maga jóformán nem is ismer bennünket.
Most, hogy megtaláltam Emmát, már az én felelősségem
vigyázni rá. Maga nélkül is boldogulni fogunk.
– Képtelenség.
– Márpedig én nem vagyok hajlandó értesíteni azokat
az átkozott zsarukat.
– Semmi gond. Egyelőre nem is kell. De ez nem azt
jelenti, hogy egyetértek magával.
Ramsey tudta, hogy Molly valamit elhallgat előle.
Valamit, amiről tudnia kellene, hogy tisztán lásson. Nem
mintha olyan sokat beszélt volna eddig magukról.
– Fütyülök rá, hogy egyetért-e velem vagy sem. A
lányommal kapcsolatban én döntök. Ha ez magának nem
tetszik, a legjobb, ha elválunk.
– Mama, te azt akarod, hogy Ramsey itthagyjon
minket?
Molly magához húzta Emmát, és megcsókolta a
homlokát.
– Ide hallgass, drágám. Ramsey ártatlan kívülálló,
akinek semmi köze a mi ügyünkhöz. Nem akarom, hogy
miattunk bajba keveredjen.
– Elképesztő a logikája. – A dzsip nagyot zökkent, és
kis híján megint letért az útról. – Két fegyveres pasas
megpróbált eltenni láb alól a ház előtt. Nyilvánvalóan
valamiért szerettek volna megszabadulni tőlem.
– Gondolom, az eszébe sem jutott, hogy esetleg nem
Emma, hanem maga kellett nekik, igaz?
Ramsey úgy megszorította a kormánykereket, hogy
belesajdult mind a két tenyere.
– Emma – mondta fojtott hangon. – Légy szíves, ne
figyelj ide. Fogd be a füled. Ez az, úgy jó lesz. Nem
akarom, hogy halld, amit a mamádnak fogok mondani.
– Nem érdekel, hogy mit akar mondani. Most már úgy
sincs semmi jelentősége. Maga már mindent megtett
értünk, amit megtehetett. Még meg is sebesült, hogy
megvédje Emmát. Már így is túl sok áldozatot hozott
értünk. Itt az ideje, hogy újra a saját életét élje. Higgye el,
tudok vigyázni magunkra. Majd váltogatni fogom az
autóinkat, hogy ne tudjanak követni. Sokkal ravaszabb
vagyok, mint gondolná. Denverbe pedig nem megyek
vissza, úgyhogy nem kell attól tartania, hogy Emmát újra
elrabolják. És ha ez megnyugtatja, fel fogom hívni a
zsarukat meg az FBI-t, és közlöm velük, hogy vége, ne
strapálják tovább magukat. Megmondom nekik, maga hol
bukkant rá Emmára, és akkor talán megtalálják azt a
helyet, ahol a gyermekrabló fogva tartotta. Végül pedig
gratulálni fogok nekik, hogy milyen szenzációs munkát
végeztek.
Mindeközben Emma, kezét a fülére szorítva, teljes
csöndben, mozdulatlanul ült az anyja ölében. Aztán
egyszer csak elkezdett nyüszíteni azon a szörnyű hangon,
amitől Ramseynek csak úgy futkározott a hátán a hideg.
Molly megdermedt. Egy másodpercig döbbenten
meredt Emmára, majd hirtelen mozdulattal szorosan
magához ölelte, és elkezdte csitítgatni.
 – Nyugodj meg, drágám, nincs semmi baj. Ne haragudj
rám, Emma. Kérlek, bízz bennem. Megígérem, hogy
vigyázni fogok rád. Tudom, az én hibám volt, hogy
elraboltak, de oda nem megyünk vissza többé. És
megígérem, hogy ezután nem fogok kiabálni Ramseyvel,
rendben?
Ramsey lehúzódott az út szélére, leállította a dzsipet,
és hátrafordult az ülésén.
– Figyelj rám, Emma – mondta szigorú hangon. –
Vedd le a kezed a füledről, és figyelj rám. Nem szeretném
még egyszer ezt a hangot hallani, érted? Ha akarsz
valamit mondani, mondd meg, de ne ijessz halálra ezzel a
keserves nyüszítéssel. Valahányszor meghallom ezt a
hangot, a hideg futkározik a hátamon. És a lábam is
elkezd sajogni tőle. Nem kell félned, nem hagylak el
benneteket. Még akkor sem, ha a mamád kiabál velem.
Lehet, hogy néha én is kiabálni fogok vele, de ez nem
jelent semmit. Akármi történik, nem foglak elhagyni.
Hallod, amit mondok?
Emma néhány másodpercig megszeppenten meredt
Ramseyre, majd vékonyka hangon megkérdezte.
– Megígéred, hogy nem hagysz el bennünket,
Ramsey?
– Megígérem. És nem szoktam megszegni az
ígéreteimet. Előbb-utóbb a mamád is megszokja, hogy
veletek vagyok, ahogy te is megszoktad. Akármit mond,
nem fog rábeszélni, hogy elhagyjalak benneteket. Ha
akarja, inkább mindenben követem az utasításait, de nem
foglak itthagyni. Viszont azt akarom, hogy ezentúl bármi
bajod van, szóban mondd el és ne nyüszítéssel, rendben?
Emma lesütötte a szemét, és bizonytalanul bólintott.
– Én sem szeretem hallani, amikor kiabálsz.
 – Mi sem szeretünk kiabálni, de néha megtörténik
anélkül, hogy akarnánk. Olyankor nyugodtan
figyelmeztethetsz bennünket, hogy hagyjuk abba. Most
pedig ne veszekedjünk tovább, rendben?
Molly egész idő alatt nem szólt egy szót sem.
Összehúzta magát amilyen kicsire csak tudta, mintha el
akarna tűnni az ülésen. Látszott rajta, hogy teljesen kivan.
Ramseynek lett volna még egy-két keresetlen szava
hozzá, de úgy döntött, nem feszíti tovább a húrt. Ki tudja,
hogy reagálna rá Molly. Ha nagyon felidegesíti, még a
végén lepuffantja. Helyette bátorítóan megveregette a
vállát, és azon a mély, bársonyos baritonján, mely oly
gyakran tett jó szolgálatot a tárgyalóteremben, így szólt:
– Nem lesz semmi baj, Molly. Higgye el. Egy ilyen
helyzetben mindenkinek jól jön a segítség. Azért vagyok
itt, hogy segítsek. Most pedig menjünk innen. Emma, a te
dolgod az lesz, hogy figyeled az utat a hátsó ablakból. Ha
látod, hogy egy autó követ bennünket, figyelmeztess,
rendben?
– Igen, Ramsey.
– Ez nagyon fontos. Számítok rád.
– Figyelni fogok, Ramsey.
– Visszatérve arra a két férfira – szólalt meg Molly
halkan –, elképzelhetőnek tartja, hogy mégis maga miatt
jöttek ide, és nem Emma kellett nekik?
– Nem tudom.
– Biztos szerzett már néhány ellenséget magának a
tárgyalóteremben. Olvastam valamelyik újságban, hogy az
az idős nő megfenyegette. Akinek a férje aznap meghalt a
tárgyalóteremben.
– Ez így igaz. De eddig még senki nem próbált
megölni.
 – Ezek szerint két férfi tartotta fogva Emmát, nem csak
az az egy, aki elrabolta.
– Pontosan. Megtenné, hogy tölt nekem egy csésze
teát a termoszból?
Molly tudta, hogy Ramsey nem akar Emma előtt
beszélni a dologról. De neki is annyi mondanivalója lett
volna, már alig tudta magában tartani. Majdnem két hete
gyötrődött magányosan a gyűlölet, a rettegés, a
kétségbeesés és a tehetetlenség béklyójában, mégsem
beszélhetett. Nem akarta még jobban megijeszteni
Emmát. Kitöltötte a teát a termosz tetejébe, és átnyújtotta
Ramsey Huntnak, ennek a rejtélyes embernek, akiről
olyan sokat olvasott az újságokban, és akit több millió
honfitársával együtt annyira csodált a bátorságáért.
Egészen két héttel ezelőttig, amikor egyik pillanatról a
másikra széthullott az élete.
Szorosan magához ölelte Emmát.
– Ne szoríts annyira, mama. Így nem tudok kinézni a
hátsó ablakon. Nagyon koszos ez a dzsip, Ramsey. Meg
kéne állnunk valahol, hogy lemossuk.
– Remek ötlet. Egy tisztára mosott dzsip biztos
senkinek nem szúrna szemet.
A bérelt Chevroletet ott hagyták az út mellett, az
erdőben, miután Molly magához vette a papírjait a
kesztyűtartóból.
– Majd felhívom az irodát, és megmondom nekik, hol
hagytam az autót. A pluszköltségeket nyugodtan
ráterhelhetik a hitelkártyámra.
Először egy Rappahoe nevű kisvárosban álltak meg a
70-es út menten. Mialatt megebédeltek, a dzsipet is
lemosatták. Egyelőre úgy tűnt, nem követi őket senki.
– Hogy van a lába?
 – Egy kicsit húzódik a seb körül, de már nem fáj –
felelte Ramsey, és elégedettsége jeléül nagyot harapott a
hamburgerébe. Csukott szemmel megrágta a falatot, majd
nagyot sóhajtott: – Hús. Ez a legjobb dolog az életben.
– A papám többször mondta, hogy a szex a legjobb
dolog az életben – vetette ellen Emma két falat ketchupos
sült krumpli között.
– Szerintem pedig a kismacskák és a kislányok a
legjobb dolog az életben – vágta rá Molly gondolkodás
nélkül.
Ramsey elismerően nyugtázta magában a frappáns
választ. Csak egy kicsit későn kapott észbe, hogy a szája
is nyitva maradt a csodálkozástól.
– Elhoztad a papírsárkányomat, Ramsey?
– De mennyire. Tudta, hogy Emma profi
sárkányröptető? – – fordult Mollyhoz, aki még nem jutott
túl a második kanál zöldséglevesén. – Maga tanította rá,
igaz?
Molly bólintott, és elkezdte kavargatni a levest. A híg
lötty tetején vékony sárgás zsírréteg úszkált. Ledobta a
kanalat a tányér mellé, kivett egy szelet kenyeret a
kosárból, és megkente először vajjal, majd egy kis
lekvárral. A semminél ez is több – állapította meg
magában Ramsey némileg megnyugodva.
– Ramsey. Most jött be két férfi. Bennünket néznek. Az
egyiküknél puska van.

Melissa Shaker hosszú másodpercekig nézte, milyen

egyenletes, erőteljes mozdulatokkal dolgozik az apja az
evezőpadon. Azon töprengett, megmondja-e neki, milyen
jól néz ki a korához képest, és hogy nyugodtan járhatna
sortban és pólóban. A méregdrága Savile Row-
öltönyeiben ugyanis meglehetősen furcsán festett.
Valahogy úgy, mint egy kinyalt smasszer. Minél drágább
ruhákat vett fel, annál inkább olyan lett, mint egy tipikus
hollywoodi maffia fazon. De így, levetkőzve, egész
tűrhetően festett.
– Úgy vettem észre, újabban egyre ritkábban viszed
magaddal Eleanort a klubjaidba.
Shaker felhorkant, de egy másodpercre sem esett ki
az evezés egyenletes ritmusából. Húzás, tolás, húzás,
tolás.
– Igaz. Az a baj, hogy túl jól néz ki. Úgy festek
mellette, mint egy testőr.
Melissa meglepetten pislogott kettőt. Nem gondolta,
hogy az apja ennyire tisztában van a külsejével. De hogy
Eleanor túl jól nézne ki? Hmm.
– Minél fiatalabb és szebb a nő – folytatta az apja
nyugodt, szinte derűs hangon, mintha a legkisebb
erőfeszítésébe sem kerülne az evezés –, annál
rémesebben fest egy ilyen vénség az oldalán.
Melissa elnevette magát.
– Igazad van, de azért én nem fogalmaznék ilyen
durván. Nemrég láttalak egy fiatal nővel a medence
mellett. Mindketten fürdőruhában voltatok. Minden
elfogultság nélkül mondhatom, te sokkal jobban néztél ki.
Nyugodtan hordhatnál sortot, apa. Mindenkit levennél a
lábáról.
Shaker újra felhorkant, és egy kicsit visszavett a
tempóból. Elérkezett a lazítás ideje. Már több mint
negyven perce gyúrta az evezőpadot. Csurgott róla a
verejték, az izmai csak úgy duzzadtak az erőtől. Ha nem
lett volna az apja, Melissa alaposabban is végigmérte
volna.
 Ebben a pillanatban megszólalt a telefon.
– Vedd fel – mondta Shaker anélkül, hogy felnézett
volna –, de ne mondj semmit.
Melissa szó nélkül engedelmeskedett. Shaker csak
akkor hagyta abba az evezést, amikor a lánya átnyújtotta
neki a készüléket. A légzése alig volt gyorsabb a
normálisnál.
– Mi a helyzet? – kérdezte anélkül, hogy megtudakolta
volna a hívó nevét.
Figyelmesen hallgatta a hívó beszámolóját, és néha
bólintott egyet. Melissa a legszívesebben felvette volna a
terem másik végében lévő készülék kagylóját, hogy hallja,
miről beszélnek, de ehelyett odament a súlyzóállványhoz,
levett róla két háromkilós kézisúlyzót, és nekilátott a
bicepszgyakorlatoknak.
Csak akkor fordult vissza az apjához, amikor hallotta,
hogy visszateszi a készüléket a helyére.
– Nemsokára vége – mondta Shaker elégedetten. –
Három legyet fogunk ütni egy csapásra.
– Mindig csak az üzlet. Bárcsak ne kellene mindig
ezzel foglalkoznod.
Shaker szigorú arccal a lányára pillantott. Egy darabig
nézte, ahogy lassú, egyenletes mozdulatokkal végzi a kar-
hajlítást a súlyzóval, ahogy tanította neki.
– Ezt nem mondod komolyan. Te élvezed a legjobban
az egészet. Különben is megígértem neked valamit. És
tudod, hogy én mindig betartom az ígéreteimet.
Melissa letette a két súlyzót, odament az apjához, és
átölelte, nem törődve vele, hogy a férfi egész testét
izzadság borítja.
– Kösz, apa. Tudod, hogy milyen hálás vagyok érte.
 Shaker gyengéden eltolta magától a lányát, és
elkezdett törülközni.
– Tudod, Mellie, te alapvetően aranyos kislány vagy,
de néha furcsa ötleteid támadnak. – Mielőtt még Melissa
válaszolhatott volna, elhárítólag felemelte a kezét. – Ne,
inkább ne mondj semmit. Én egyáltalán nem bánom. Így
legalább izgalmasabb az életünk.
Rule Shaker hangosan fütyörészve lépett be a
konditerméből nyíló, márványlapokkal borított
fürdőszobába.

8.
– EMMA, ne nézz oda. Egyél tovább, mintha észre sem
vetted volna őket. Eszébe ne jusson elővenni a pisztolyát,
Molly. Inkább figyeljen rám. Feltűnés nélkül menjen ki
Emmával azon az ajtón, amelyik a telefonhoz és a
mosdókhoz vezet. Ha van hátsó kijárat, menjenek vissza a
dzsiphez, és zárják be magukat. Ha nincs, várjanak a
mosdóban. Én is megyek nemsokára, csak kifizetem a
számlát. Induljanak. Csak természetesen. És ne nézzenek
vissza.
Molly nem mozdult.
– Em, láttad azt a két embert, aki lövöldözött a faház
előtt?
– Az arcukat nem láttam.
– Akkor nem tudnád felismerni őket, igaz?
– Nem, mama. De Ramsey igen.
– Én biztosan megismerem őket, Emma. Menjenek,
Molly. Most nincs idő tanakodásra. Ha tényleg ők azok, én
is mindjárt kint leszek. Majd megpróbálok gyorsan
kisétálni.
– Most te is vicceltél, mint nemrég a mama.
– Lehet.
Molly aggódó tekintettel nézett Ramseyre, majd
felvette az asztalról a táskáját, kézen fogta Emmát, és
elindult vele a kis étterem másik végében lévő ajtó felé.
Ramsey lassan megfordult, megkereste a tekintetével a
pincérnőt, és odaintette. A két férfi háttal állt neki, és a
pultnak támaszkodva ittak valamit. Az egyikük magas volt
és sovány, a másik jóval alacsonyabb. A lábát eltakarta
egy bárszék, így Ramsey nem tudta megállapítani, hogy
görbe-e vagy sem, de az volt a benyomása, hogy nem
ugyanazt a két férfit látja, akik megtámadták. Nem is
lehettek azok. Mindkettőt megsebesítette, az egyiket két
helyen is. A Smith & Wessonját a kocsiban hagyta. Az
étterem tele volt vendégekkel. Ramsey csak azért
drukkolt, hogy a két pasas nehogy valami
meggondolatlanságot csináljon.
A pincérnő mosolyogva lépett az asztalához. Ramsey
anélkül, hogy ránézett volna, megkérdezte:
– Mondja, van az étteremnek hátsó kijárata?
– Persze. Arról a folyosóról nyílik, a férfimosdó mellett.
– Nagyszerű. Köszönöm. Mennyivel tartozom?
A pincérnő elkezdett irkálni a számlatömbjére, majd
homlokráncolva számolni kezdett. Végül kitépte a számlát
a tömbből, és átnyújtotta Ramseynek.
– Alig ettek valamit, úgyhogy kevesebbet számoltam.
– Igazán kedves. Tudja, a feleségem nem igazán érzi
jól magát ma reggel. A negyedik hónapban van.
– Tényleg? Gratulálok. Hát igen, ezek a hirtelen
rosszullétek mindnyájunkkal megesnek az első
időszakban.
– Üdv, Elsa, milyen csinos ma.
A pasas pont úgy festett, mintha egy cowboyfilmből
lépett volna elő. A pincérnő mögött állt. Ramsey nem látta
az arcát, mert Elsa meglehetősen nagydarab lány volt, és
a haja is jócskán fel volt tupírozva. Ennek ellenére
majdnem biztos volt benne, hogy nem a faháznál
megjelent támadók egyike. Nem mintha ez megnyugtatta
volna, hiszen azt is jelenthette, hogy már legalább négyen
vadásznak rájuk.
– Semmivel sem vagyok csinosabb, mint máskor. De
azért köszönöm – felelte Elsa, és megfordult, hogy
szemügyre vegye a bókolót. – Úgy látom, maga még új fiú
nálunk. Csak nem mostanában költözött ide?
– De igen. Wyomingból jöttünk a feleségemmel. Szép
ez a kis város.
– Szép bizony. Ha ebédelni akarnak a barátjával, ott
egy üres boksz – tért az üzletre a pincérnő, és ceruzájával
egy megüresedett asztalra mutatott.
– Hé, mister, hová lett az az aranyos kislány, aki olyan
szépen rám mosolygott az előbb?
Ramsey lassan felemelkedett a székéről. Elsa
megérezte, hogy valami készül, és ösztönösen oldalt
lépett. Ramsey közelebb lépett a férfihoz, és kihúzta
magát. Legalább egy fejjel magasabb volt a középkorú,
enyhén hízásnak indult, cseppet sem bizalomgerjesztő
ábrázatú alaknál.
– A magáé az a kislány, cimbora?
– Igen, az enyém. Miért érdekli?
– Semmi különös. Csak pokolian hasonlít az egyik
unokámra. Igazi cukorfalat.
 Ramsey átnyújtott a várakozó pincérnőnek egy
húszdollárost, majd udvariasan biccentett.
– Viszontlátásra.
Mielőtt kilépett volna a bejárati ajtón, visszanézett. A
másik férfi eltűnt. Végigpásztázta a tekintetével az egész
vendéglőt, de hiába. Nem volt sehol. A gyomra hirtelen
összerándult az idegességtől. Hová tűnt az a rohadék?
Még egyszer körülnézett. Egyetlen egyedülálló férfit
sem látott az étteremben. Vajon miért volt kíváncsi az a
pasas Emmára? Pokoli gyanú ébredt benne. Gyorsan
kilépett az ajtón. Molly csikorgó gumikkal éppen kifarolt a
parkolóból. Kis híján beletolatott egy teherautóba, de az
utolsó pillanatban rálépett a fékre. A hátsó kijárat felől egy
férfi rohant a dzsip felé. Molly felbőgette a motort, és
repülőrajtot vett a kocsival. A feléjük rohanó férfi, látva a
nagy sebességgel közeledő autót, elkiáltotta magát, majd
fejest ugrott a parkolót szegélyező bokrokba.
– Molly!
Ramsey futtában kinyitotta az utasülés ajtaját, és
beugrott a kocsiba.
Még be sem csukta maga mögött az ajtót, amikor
Molly csikorgó gumikkal ráhajtott a bekötőútra.
Hátrafordulva még látta, hogy a férfi a nadrágját porolja,
és szitkozódva néz utánuk. A következő pillanatban
megjelent mellette a másik férfi is, akivel a vendéglőben
beszélt. Hevesen gesztikulálva vitatkoztak. Amint Molly
felkanyarodott a bekötő-útról a 70-es műútra, elvesztette
őket szem elől.
– Ramsey!
A vékonyka hang mintha alulról jött volna. Ramsey
csodálkozva lepillantott. Emma ott kuporgott a lába előtt a
gumiszőnyegen.
 – Most már előbújhatsz, kicsim. Elmúlt a veszély. A
mamád igazi hősnő. Megmentett bennünket. Gyere ide
hozzám, és ölelj meg. Most rám férne egy kis kedvesség
és egy nagy cuppanós puszi. Attól lelassulna a
szívverésem, és a gyomrom is szépen visszamászna a
helyére.
Emma feltápászkodott, és hagyta, hogy Ramsey az
ölébe ültesse. Kivételesen eszébe sem jutott, hogy
becsatolja a biztonsági övet. Emma egy csókot nyomott az
arcára.
– Köszönöm. Most már sokkal jobb. Molly, lassítson,
és hajtson le a következő kijáraton.
– Na de… Ja, értem. Így megnézhetjük, hogy
követnek-e.
– Lassítson. Jobb, ha nem keltünk feltűnést. Ahogy
lement a kijárón, rögtön forduljon élesen jobbra, és álljon
be a Mobil kút mögé. Emma, kapaszkodj erősen belém.
Ez az, így jó lesz.
– Ha meglátom őket, rögtön visszamegyek a
sztrádára. Talán sikerül leolvasni a rendszámukat.
Gondolom, ha tudjuk a rendszámot, ki tudja deríteni, kinek
a nevén van a kocsi.
Ramsey bólintott. Molly minden kapkodás nélkül,
magabiztosan vezette a dzsipet. Emma mindkét karjával
átölelte a férfi nyakát, és úgy lógott rajta, mint egy pióca.
Ramsey szívét különös melegség járta át. Ösztönösen
megsimogatta a csöppség vékonyka karját.
Molly lehajtott a kijárón a sztrádáról, és élesen jobbra
kanyarodva beállt a benzinkút mögé. Az egész manőver
nem tartott tovább húsz másodpercnél.
– Nagyszerű – nyugtázta Ramsey elégedetten, majd
Emmához fordult: – Most pedig, csöppség, gyere, térdelj
ide mellém, és figyeljük az utat a hátsó ablakon át. Meg
kell tudnunk, hogy követ-e bennünket az a két ember.
Molly indulatosan a kormányra csapott.
– A fenébe! Meg kellett volna várnom, hogy
beszálljanak az autójukba. Annyira ideges lettem, hogy
nem is gondoltam át, mit csinálok.
– Semmi gond – nyugtatgatta Ramsey. – Fel fogjuk
ismerni őket. Csak tartsuk nyitva a szemünket. – Egy
sötétzöld Toyota Corolla húzott el előttük a sztrádán. Két
fiatal nő ült benne. A következő egy teherautó volt,
amelyet egy nagydarab férfi vezetett. Az utasülésen egy
farkaskutya ült. A fejét teljesen kidugta az ablakon, a
nyelve majdnem a kilincsig lógott. Aztán öt másodpercig
semmi, majd egy mocskos, ócska furgon következett. A
platója teljesen üres volt. Két férfi ült benne.
– Ők azok! – mondta Ramsey fojtott hangon. – Rajta,
Molly. Feltűnés nélkül hajtson vissza a sztrádára. De ne
menjen közvetlenül mögéjük. Tartsunk legalább
háromautónyi távolságot.
Molly kifordult a benzinkút mögül, hogy ráhajtson a
feljáróra, de egy kis fehér Honda megelőzte őket. A
vezetőjének szemmel láthatóan nem volt sürgős. Molly
hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogy rádudáljon az idős
nőre, aki vezette, vagy egyszerűen lesodorja a kis kocsit
az útról. Végül sikerült úrrá lennie az indulatain, és csak
ennyit mondott a kormányt ütögetve:
– Menj már, menj már, gyerünk, gyorsabban!
Ramsey átölelte Emma vállát, és rámosolygott.
– Minden rendben, kicsim?
– Félek, Ramsey.
Ramsey magához húzta a kislányt, és megcsókolta a
feje búbját.
 – Szeretnék erőt adni neked, hogy ne félj semmitől,
Emma, de sajnos erre nem vagyok képes. Különben a
félelem nem is olyan rossz dolog, mint gondolod. Nem baj,
ha félsz, csak arra kell vigyázni, hogy ne bénítson meg
teljesen. Tudom, hogy nem szeretsz visszagondolni arra,
ami történt, mert akkor is nagyon féltél, de nem annyira,
hogy tehetetlenné válj tőle. Sikerült megszöknöd. Elfutottál
az erdőbe, és ezért tudtalak megtalálni. Akkor nagyon,
nagyon bátor voltál. Ez is mutatja, hogy bármennyire félsz,
ha nem veszíted el a fejed, ha gondolkodsz, és nem adod
fel, akkor tudsz segíteni magadon. Van rá esélyed, hogy
megmenekülj a veszélytől. – Ramsey tudta, hogy Molly
feszült figyelemmel hallgatja. – Ugye, nem felejted el, amit
mondtam?
– Nem – suttogta Emma. – Megígérem, hogy nem
felejtem el. Nézd, Ramsey, ott az autó! A mama majdnem
utolérte őket.
– Látod a rendszámát?
– Nagyon piszkos, de azért látom.
Ramsey elnevette magát.
– Látni látod, de nem tudod elolvasni. Nem ismered a
betűket és a számokat. Holnap megtanítalak olvasni,
rendben?
– Egy kicsit már tudok olvasni. A mama sokszor
tanított már. Sokat olvas nekem. Az ujjaival mutatja a
betűket, miközben olvas. Gondolod, hogy egy nap alatt
meg tudnám tanulni az összes betűt?
– Szerintem neked egy fél nap is elég lenne. –
Ramsey megsimogatta Emma fejét, majd Mollyhoz fordult:
– Az első betűje B, aztán egy L következik. A harmadikat
nem látom a sártól, de három szám is megvan: három-
három-nyolc és még valami, de azt sem látni a mocsoktól.
 – A táskámban van egy rádiótelefon. Egy szövetségi
bíró biztosan ismer valakit, aki ki tudja deríteni az autó
tulajdonosát. Ha sikerül, megígérem, hogy felhívom a
denveri rendőrséget, és megmondom nekik, hogy
megtaláltam Emmát. Magának nem kell senkit értesítenie.
Azt hiszem, jobb lesz, ha egy kicsit lemaradok, amíg
kideríti, hogy kié a kocsi.
Rádiótelefon! Van nála egy rádiótelefon, és ezt csak
most mondja! Ramsey a legszívesebben elkezdett volna
ordítozni Mollyval, de sikerült erőt vennie magán.
Kinyitotta a táskát, és kivette belőle az apró készüléket.
Már majdnem bepötyögte Virginia Trolley San Franciscó-i
számát, amikor megtorpant. Nem, ő ebben nem tudna
segíteni. Legalábbis nem úgy, ahogy szeretné.
Olyasvalakire lenne szüksége, aki tárgyilagosan fel tudja
mérni a helyzetet. Valakire, aki a megfelelő pozícióban
van, de nem ragaszkodik feltétlenül a hivatalos úthoz, és
nem csinál presztízskérdést belőle, hogy kezébe vegye az
egész ügyet. Aki hagyja, hogy a maga feje után menjen.
Hát persze, ki más is lehetne! Bepötyögte a készülékbe az
FBI washingtoni központjának a számát, és Dillon
Savichet kérte a Bűnfelderítési Csoporttól.
Savich két perc múlva a vonalban volt.
– Miért nem használod soha az e-mailemet, Ramsey?
Tudod, hogy utálok telefonálni. Ez valami gyerekkori fóbia
nálam. Biztos a nyakam köré tekeredett egyszer egy
telefonzsinór, és majdnem megfojtott.
– Bocs, Dillon, de nincs nálam a laptopom. Hosszú
történet. A lényeg, hogy szükségem van a segítségedre.
– Mesélj.
Ramsey minden köntörfalazás nélkül rátért a lényegre.
 – Szeretném megtudni, hogy kinek a nevén van a
következő rendszám. Nem teljes, de talán ennyi is elég
lesz. – Bediktálta Savichnek a két betűt és a három
számot. – Egy rádiótelefonról beszélek. Ha megvan,
rögtön hívj vissza a következő számon – tette hozzá, és
bediktálta a készülék számát is. – Nem fogom kikapcsolni.
Kösz, Savich.
Savich válasz helyett beledörmögött valamit a
kagylóba. Ramsey mosolyogva letette a készüléket a
műszerfalra.
– Kit hívott? A San Franciscó-i rendőrséget?
– Nem. Egy barátomat Washingtonban.
– Jó barátja lehet, ha nem kérdezett semmit.
– Az. Igazi jó barát. Kábé négy évvel ezelőtt
találkoztunk egy chicagói bűnügyi konferencián. Akkor
még a Szövetségi Államügyészségnél dolgoztam. Savich
szenzációsan karatézik. Még bemutatókat is tart időnként.
Fél éve nősült. Egy Sherlock nevű titkos ügynököt vett el.
Ne menjen olyan közel hozzá, Molly.
– Jaj, ne.
A furgon lelassított. Az utasülésen ülő férfi hátrafordult,
és az utat kémlelte.
– Rájöttek, hogy nem lehetünk előttük. Lassítson,
Molly. Hagyja, hogy megelőzze az a Chevy. Ez az.
Ramsey magához szorította Emmát.
– Nem akarom, hogy észrevegyenek, kicsim. Bújj le
jobban.
– Lemennek a következő kijárón, Ramsey – mondta
Molly izgatottan.
Ramsey a legszívesebben utánuk ment volna,
csakúgy, mint Molly, de Emmával nem vállalhattak semmi
kockázatot.
 – Nem számít – legyintett Ramsey. – Ha kiderül, kié a
furgon, sínen vagyunk. Egyelőre jobb, ha nem csinálunk
semmit.
– Ebben nem vagyok olyan biztos – felelte rekedten
Molly, de aztán észbe kapott, és rámosolygott Emmára. –
Igaza van, Ramsey.
– Leálltak a kijárat alján, ahogy mi. – Ramsey néhány
másodpercig gondolkodott, majd így szólt: – Taposson a
gázra, Molly. A harmadik kijárón eltűnünk innen.
Molly egy pillanatig sem habozott. A dzsip valósággal
kilőtt a gyorsulósávban. Néhány másodperc múlva Molly
százötvennel szlalomozott a három sávban, hogy kikerülje
a szabályosan közlekedő autókat. A harmadik kijárat előtt
lassított, és csikorgó gumikkal lekanyarodott a sztrádáról
egy dél felé tartó főútra.
– Remekül csinálta. Menjen tovább, egészen addig a
városig, amelyet a térkép jelöl, hogy is hívják?
– Valami Paulson volt a legutóbbi táblán.
– Ez az. Most kábé három mérföldre vagyunk tőle.
Menjünk el egészen a városig, és forduljunk le egy
mellékutcába. Ott keresünk valami büfét, és pihenünk egy
kicsit. Gondolom, mindenki megszomjazott már.
– Nekem vécére kell mennem – mondta Emma vékony
hangon.
– Nekem is, kicsim. – Ramsey mosolyogva megölelte
a kislányt. – Még három percig bírd ki, Em.
A következő pillanatban megszólalt a rádiótelefon.
– Savich?
– Aha. Miután hiányos a rendszám, három
lehetőségünk is van.
– Értem. Egy pillanat, máris írom.
 Molly nézte, ahogy Ramsey elővesz a kesztyűtartóból
egy jegyzettömböt, és elkezdi írni a bediktált adatokat.
– Kösz, Savich. Ha nagy leszek, meghálálom.
Ramsey egy darabig hallgatott, majd bólogatva így
szólt:
– El fogok mondani mindent, ha lesz rá alkalmam, de
most nem érek rá. Igen. Kösz. Üdvözlöm Sherlockot.
Ramsey letette a telefont, és Mollyhoz fordult.
– Úgy tűnik, elvesztettük őket szem elől. Én
változatlanul azt mondom, hogy értesítsük a zsarukat,
Molly.
– Ne! Még ne, kérem.
Ramsey felsóhajtott. Tudta, hogyha erőlteti a dolgot,
amilyen önfejű Molly, fogja Emmát, és az első adandó
alkalommal megszökik előle. Emma érdekében kénytelen
volt elfogadni az anyja feltételeit. Nemcsak arról volt szó,
hogy Molly nem bízott a rendőrségben. Ramsey érezte,
hogy valami van még a tarsolyában, amit nem akar
megosztani vele.
– Jó, nem bánom – egyezett bele megadóan. – Akkor
menjünk el Aspenbe. Ott kivehetünk egy szobát a Jerome-
ban. Meghívom a társaságot egy valódi mexikói ebédre.
Molly egy perccel később leállt az út szélén, és bevitte
Emmát a padkát szegélyező bokrok mögé. Miközben
Emma a dolgát végezte, szemügyre vette a dzsipben
üldögélő Ramseyt. Egy pillanatra találkozott is a
tekintetük. Csak most vette észre, hogy milyen fekete a
férfi szeme. Majdnem olyan fekete, mint a haja, amely
kissé hosszabbra nőtt a kelleténél az elmúlt három hét
alatt. Az arca markáns volt és férfias. Határozott áll, kissé
kiugró pofacsontok, olajbarna bőr. Lehet, hogy
csörgedezik némi olasz vér is az ereiben? Most, hogy
találkozásuk óta először alaposabban megnézte
magának, kénytelen volt megállapítani, hogy határozottan
jóképű férfi. Nem olyan jóképű, mint egy filmsztár, de
kifejezetten vonzó és férfias. Olyan az arca és a tekintete,
amelyben bízni lehet. Igen, talán érdemes lenne
elmondani neki azt is, amit mindkettőjük biztonsága
érdekében eddig elhallgatott előle. Talán később. De most
még korai lenne.
Miközben segített Emmának felöltözni, arra gondolt,
milyen furcsa, hogy olyan hosszú idő óta most újra nincs
egyedül. Nem egészen egy napja ismerte ezt a férfit,
mégis úgy tűnt, mintha régi ismerősök lennének. Pedig a
hírnevén kívül szinte semmit nem tudott róla. Legalábbis
magáról az emberről. Igaz, megmentette Emmát, amiért
egész életében hálás lesz neki.
A pillantásuk újra találkozott. Molly önkéntelenül
rámosolygott Ramseyra, aki szinte automatikusan
viszonozta a mosolyt. Éppen azon bosszankodott, hogy
miért nem nézte meg magának jobban a másik férfit a
vendéglőben. Lehet, hogy ez tényleg nem az a két pasas,
akik meglátogatták odafent? Semmi jelét nem mutatták,
hogy megsebesültek volna. Ha pedig nem azok, akkor itt
valami nagyobb dologról van szó, mint Emma elrablása.
Vajon mit titkol előle Molly?
Amint beültek a dzsipbe, felvette a telefont, és
átnyújtotta Mollynak.
– Itt az ideje, hogy felhívja a denveri rendőrséget. Meg
kell mondania nekik, hogy Emma biztonságban van. Azt
sem bánom, ha nem mond többet, de erről értesítenie kell
őket.
Molly szó nélkül előhúzott egy kisméretű noteszt a
válltáskájából, kikeresett egy számot, és bepötyögte a
készülékbe. Ramsey átnyújtotta neki a jegyzetlapot, amire
felírta a három nevet és címet, majd átült a vezetőülésre.
A tükörből látta, hogy Emma szorosan odabújik a
mamájához.
Molly anélkül, hogy köszönt vagy bemutatkozott volna,
azonnal a tárgyra tért.
– Megtaláltam a lányom, Mecklin nyomozó.
– Hogyan? Maga az, Mrs. Santera? Hogy érzi magát?
Nincs semmi baja?
– Nincs semmi bajom. Csak azt akartam magával
közölni, hogy megtaláltam a lányom.
Molly szinte maga előtt látta a detektív döbbent
ábrázatát, amint kikerekedett szemmel, hitetlenkedve
bámul a kezében tartott kagylóra, és arra gondol, hogy
teljesen begolyózott. De pillanatnyilag ez foglalkoztatta a
legkevésbé. Nemrég még abban reménykedett, hogy
soha többé nem kell ezzel a szemétládával beszélnie, és
tessék. Biztos volt benne, hogy Mecklin azt hiszi, az ő
hibájából rabolták el Emmát. És gyűlölte, amiért rárakta
ezt az elviselhetetlen lelki terhet. Nélküle is épp elég
szemrehányást tett magának az óvatlanságáért.
Hosszú másodpercek teltek el, mire Mecklin újra
megszólalt:
– Nem értem. Képtelenség, amit mond.
Molly önkéntelenül is elnevette magát. Kezdett
feloldódni benne a feszültség. Kezdte élvezni a
beszélgetést. A szexista szemétláda!
– Pedig így van. Érdekli, hogy történt?
– Képtelenség. Tegnap este kaptunk egy felszólítást a
gyerekrablóktól. 500000 dollár váltságdíjat követelnek.
– Ne hagyja, hogy bárki kifizesse. Megvan a lányom.
Itt áll mellettem. Emma, köszönj szépen a nyomozó
bácsinak.
– Csókolom, nyomozó bácsi. Én vagyok az, Emma. És
itt van velünk Ramsey is. Ő mentett meg, és aztán a
mama megtalált bennünket. Mind a hárman jól vagyunk.
– Ramsey? Ki a csoda az a Ramsey?
Molly kivette Emma kezéből a telefont.
– Ennek pillanatnyilag semmi jelentősége, Mecklin
nyomozó. Most pedig figyeljen ide. A birtokomban van egy
rendszám és három név a hozzájuk tartozó lakcímekkel
együtt. Valamelyiküknek köze van Emma elrablásához.
Derítse ki, hogy melyikük az.
– Egy szót sem értek az egészből, Mrs. Santera.
Vissza kell jönnie Denverbe, hogy megbeszéljük a
dolgokat. Ha valóban ott van magával Emma, őt is ide kell
hoznia. Vannak orvosaink és pszichológusaink, akik a
gondjaikba vennék. Tényleg Emma beszélt a telefonba?
Biztos, hogy jól van, Mrs. Santera? Hol van most?
– Mecklin nyomozó. Hajlandó kezdeni valamit az
információval, amelyet meg tudok adni magának, vagy
csak az időmet vesztegetem?
Újabb hosszú csend következett, majd egy mély sóhaj.
– Rendben, diktálja.
Molly lassan, tagoltan bediktálta a kagylóba a neveket
és a címeket. Időnként megállt, és megismételt egy-egy
szót.
– Nekem egyik név sem ismerős, de valamelyiküknek
biztosan köze van Emma elrablásához. Ez magának is
egy lehetőség, hogy elkapja őket. Emma miatt úgysem
kell már aggódnia. A pszichológusokat pedig felejtse el.
Koncentráljon inkább a saját munkájára, és kapja el a
rossz fiúkat. Ja, és még valami. Az illető, aki elrabolta
Emmát, valószínű, hogy Dillinger közelében őrizte egy
erdei házban. Nem hiszem, hogy még mindig ott van, de
talán találnak valami nyomot.
– Most Dillingerben van, Mrs. Santera?
– Nem, Mr. Mecklin. Ne fárassza magát vele, hogy
értesíti a helyi zsarukat. Úgysem találnának semmit.
– Meg kell hogy mondjam, nem könnyíti meg a
dolgunkat, Mrs. Santera.
– Sajnálom, ennél többet nem tehetek önökért. Biztos,
hogy minden adatot felírt?
– Igen, ne aggódjon. De be kell avatnia a részletekbe
is. Szeretnénk tudni, hogy mi történt. Éppen most jött be
az irodámba a két FBI-ügynök, akiket megbíztak az
üggyel. Beszélni szeretnének magával. Ők is biztosak
benne, hogy…
Molly nem várta meg, hogy Mecklin befejezze a
mondatot.
– A rendszám egy piszkos, fekete furgoné. Ez egy
Chevrolet. Majdnem új. Ezt is felírta?
– Igen, fel. Tartsa a vonalat. Ne tegye le, Mrs. Santera.
Higgye el, szüksége van ránk. Adom Anchor ügynököt.
– Fölösleges, Mecklin nyomozó. Elég, ha megadja
nekik a rendszámot a nevekkel és a címekkel. Ha hisznek
nekem, és utánamennek, nagy fogást csinálhatnak.
– Ezt az információt rövid úton mi is megszereztük
volna. Nézze, Mrs. Santera. Én hiszek magának, de ez az
eljárás meglehetősen szabálytalan.
Ezt már Anchor ügynök mondta, aki időközben átvette
Mecklintől a kagylót. Anchor elismerten jó és nagy
tapasztalattal rendelkező ügynök volt, de az embereivel
úgy bánt, mint egy diktátor. Csak a saját szellemi
képességeit ismerte el, és úgy kommandírozta a denveri
zsarukat, mint egy múlt századi ültetvényes a rabszolgáit.
 – Sajnálom, Anchor ügynök. Az a lényeg, hogy elkapja
a lányom elrablóját.
– Fogalma sincs róla, hogy ennek a három embernek
van-e valami köze a gyerekrablókhoz, igazam van?
Nézze, én ebből az egészből egy szót sem értek. Mondja
meg, hol van most. Hall engem, Mrs. Santera? Érti, amit
mondok? Lehet, hogy komoly veszélyben van. Hol találta
meg Emmát? Hogy képzeli, hogy felhív bennünket, és
elkezd utasításokat osztogatni? Azt hiszi…
– Koncentráljon a gyerekrablókra, Anchor ügynök.
Őket kapja el, ne engem. Ja, majd elfelejtettem. A furgont,
amelynek a rendszámát megadtam, a 70-es autópályán
látták utoljára Rappahoe-tól nyugatra. – Molly elégedetten
elmosolyodott, és lenyomta az off gombot a készüléken.
– Sajnálom, de meg kellett mondanom neki.
Egyébként magától is rájött volna, hogy valahol a
közelben vagyunk. De jobb biztosra menni, ha azt akarjuk,
hogy elkapják őket. Remélem, megtalálják azt a házat
Dillinger közelében. Talán ott rábukkannak valami
használható nyomra.
– Igaza volt, hogy megadta a furgon helyzetét. Mire
ideérnek, mi már régen Aspenben leszünk. Egyébként
sem hiszem, hogy pillanatnyilag mi vagyunk a
legfontosabbak a számukra. Bár ki tudja. A két pasas
mindenesetre nem tudja, hogy a nyomukban van az FBI.
Így könnyebb lesz elkapni őket, mert nem lesznek olyan
óvatosak. A szövetségi nyomozókkal is meggyűlt a baja,
Molly?
– Nekem nem, de a helyi zsaruknak ugyancsak. Ha
nem lettem volna akkora pánikban Emma miatt, talán még
sajnáltam volna is őket. A szövetségiek úgy bántak velük,
mint az idiótákkal. Pedig Mecklin nyomozó nem is akkora
szemétláda, mint a többi, de benne sincs semmi
rugalmasság. A szabályzat neki is szentírás. Hatalmas
harcsabajsza van, rendszeresen szénfeketére festi. Olyan
hosszú, hogy egész az álláig leér. Pont olyan a képe, mint
egy vadászkopónak. Ráadásul igencsak jó húsban van.
Remélem, nem kapott szívrohamot a telefonomtól. – Molly
elmosolyodott, majd megcsóválta a fejét. – Nem akarta
elhinni, hogy tényleg megtaláltam Emmát. Még abban is
kételkedett, hogy a kislányom szólt bele kagylóba. Ami
pedig Anchor ügynököt illeti, neki csak egy baja van: azt
hiszi, hogy ő az atyaúristen.
Ramsey elmosolyodott. Ezzel nem volt egyedül Anchor
a szövetségi ügynökök körében, de azért akadtak közöttük
rendes fickók is, mint például Dillon Savich. Szeretne
találkozni ezzel az Anchor ügynökkel, ha vége lesz ennek
az egésznek. Lesz mit mondania neki.
– Klassz volt, Molly. Ennyivel tartoztunk nekik. Most
pedig felejtsük el a zsarukat, és irány Aspen. Majd holnap
felhívjuk Mecklin nyomozót, és megtudakoljuk tőle, mire
jutottak.
– Azt mondta, tegnap este jött egy értesítés a
gyerekrablóktól, amelyben váltságdíjat követelnek.
Félmillió dollárt.
– Blöffölnek – bólintott Ramsey. – Hátha bejön, mielőtt
kiderül, hogy nincs náluk a gyerek. – Hátrapillantott
Emmára, aki úgy tett, mintha aludna, de Ramseyt nem
sikerült megtévesztenie. – Bevett szokásuk. Pedig ezzel
csak a zsarukat segítik. Azt mindenesetre már tudjuk,
hogy a rablón kívül még legalább négyen vannak. De az is
lehet, hogy sokkal többen. Csak azt tudnám, miért. Ez
nem egy egyszerű gyermekrablási ügy, Molly.
 – Mit akarnak tőlünk, mama? – kérdezte Emma, és
odabújt az anyjához. – Miért üldöznek bennünket?
– Ezt én is szeretném tudni, drágám.
Ramsey visszakanyarodott a sztrádára. A fekete
furgonnak nyoma sem volt.

9.
MIUTÁN Molly meglobogtatott előtte egy vaskos köteg
százdollárost, és biztosította, hogy még legalább ennyi
van a melltartójába rejtve, Ramsey kivett egy kis
lakosztályt a Jerome Szállóban. Hamis néven jelentkezett
be, és készpénzzel fizetett. A lakosztály a
mellékhelyiségeken kívül egyetlen nagyméretű szobából
állt, amely tele volt zsúfolva viktoriánus stílusú bútorokkal.
Még a lámpák ernyőit is vörös rojtok szegélyezték, a
padlót pedig faltól falig egy zöldség- és gyümölcsmintákkal
díszített vastag szőnyeg borította. A fürdőszobában az
antik és a modern stílus izgalmas kombinációjaként
halvány rózsaszín márványburkolat fölött égővörös tapéta
virított. A szoba egyik felében egy hatalmas dupla ágy
trónolt, ezzel szemben volt a társalkodósarok egy
díszesen faragott asztallal, néhány székkel és egy
komóddal. A szokatlanul nagy méretű ablakokat vastag,
rojtokkal díszített bársonyfüggönyök takarták.
– Imádom ezt a szállodát – mondta Ramsey, miután
meg-1 szemlélte a berendezést. Hosszú éveken át arról
ábrándoztam, hogy itt lakjam. Gyerekkoromban egy
síszünet alatt egyszer itt szálltunk meg a szüleimmel. Nem
rossz, igaz?
 – Mi tagadás, megadják a módját – ismerte el Molly. –
Csak ez az egy dupla ágy van?
– Nem emlékszik? Házasok vagyunk. De ne nézze
sokáig, mert még epeömlést kap. És ne is aggódjék
miatta. Szóltam, hogy hozzanak egy pótágyat a
számomra.
A monstrumot a vadnyugati filmek bordélyházait idéző,
vörös rojtokkal szegélyezett világoskék bársonytakaró
borította.
– Mi az az epeömlés? – kérdezte Emma összevont
szemöldökkel.
– Akkor kapja az ember, ha beteg a mája.
Ramsey mosolyogva nézte, amint Emma hangtalanul
elismétli néhányszor a szót. Molly odalépett hozzá,
letérdelt előtte, és magához ölelte. Csak akkor engedte el,
amikor a kislány felsikított. Mindketten elnevették
magukat. Ramsey csodálkozva nézte a jelenetet.
– Ez az egyik kedvenc játékunk – magyarázta Molly. –
Ha Emma kibírja egy percig az ölelésemet anélkül, hogy
megnyikkanna, kap egy fagylaltot. Mondanom sem kell,
majdnem mindig ő nyer – tette hozzá, majd újra Emmához
fordult. – Miért sikítottál? Csak nem sajnáltál meg?
– Azt akartam, hogy nevess végre egy nagyot.
– Akkor mégiscsak te nyertél.
Mollynak mindössze egy nagyméretű vászontáskája
volt, Emmának a párnahuzat, amelybe betette az összes
ruháját a faházban, Ramseynek pedig két bőröndje. Az
anyja öreg Olivetti írógépét a hosszú szabadságra
magával hozott könyvekkel, és az Emma érkezéséig
teleírt lapokkal együtt bezárta a dzsipbe. Mire kipakoltak, a
pótágy is megérkezett. Molly, látva a méretét, már éppen
tiltakozni készült, de Ramsey leintette.
 Pillanatnyilag azt sem bánta volna, ha a földön kell
aludnia. A lába sajgott, a feje fájt, és mindent összevéve
úgy érezte magát, mintha átment volna rajta egy úthenger.
Molly sem nyújtott sokkal szívderítőbb látványt. Ahogy ott
állt a szoba közepén, Ramseynek az volt az érzése, hogy
az ágyáig sem fog tudni elmenni.
– Akarja, hogy megfürdessem Emmát? – kérdezte
mosolyogva, de rögtön észbe is kapott, hogy rosszat
kérdezett. – Bocsánat, elfelejtettem, hogy egyedül is meg
tud fürdeni.
– Még nem megy minden úgy, ahogy kellene, de azért
már egész ügyesen csinálja. – Molly felkapta Emmát, és
beleszimatolt a hajába. – Hmm. Micsoda illat. Ezek szerint
sokat fejlődtél. Akarod, hogy most én fürdesselek? – Csak
a változatosság kedvéért.
Emma boldogan bólintott.
Molly Ramseyhez fordult, aki szemmel láthatóan már
alig állt a lábán.
– Szerintem az lenne a legjobb, ha lefeküdne. Mindjárt
hozok aszpirint. Szokott jeges borogatást tenni a lábára?
– Ez még nem jutott eszembe, de nem hangzik
rosszul.
– Rendben. Akkor feküdjön le minél gyorsabban.
Mindjárt visszajövök.
Miután Ramsey lenyelt három aszpirint, és a
törülközőbe csomagolt jeges borogatás is a helyére került,
Molly a fejéhez kapott.
– A vacsoráról el is felejtkeztem. Még mindig
ragaszkodik hozzá, hogy elmenjünk abba a mexikói
étterembe?
– Megkérdezem őket, hogy vállalnak-e házhoz
szállítást.
 Hamarosan kiderült, hogy ötven dollár fejében ez is
megoldható. Hiába, Aspenből csak egy van – gondolta
Ramsey, amint nekilátott a darabonként tíz dollárért
megszámított tacónak.

A vacsora végeztével mozdulni is alig bírtak. Ehhez a

kimerültség mellett immár a jóllakottság is jócskán
hozzájárult. Egyesült erővel sikerült elpusztítaniuk fél tucat
marhahúsos tacót és annyi salsaszószos sült krumplit,
amennyi egy focicsapatnak is elég lett volna. Emma
elégedett sóhajjal gyűrte le az utolsó falatot. Még a füle is
szószos lett a nagy igyekezettől. Tíz perc múlva már mély
álomba merülve szuszogott az anyja mellett, miután
sikerült rávenni, hogy gyorsan mossa meg a fogát.
Utoljára Molly aludt el, kerek öt perccel lemaradva
Ramsey mögött.
Éjfél körül, amikor a folyosó végén álló óramatuzsálem
elütötte a tizenkettőt, Molly felriadt. A nyitott ablakon
besütött a félhold sápadt fénye. Nem volt éppen hideg, de
jólesett felhúznia az álláig a takarót, hogy a hűs éjszakai
levegő csak az arcát érje. Az elmúlt két hétben most
sikerült először három órát aludnia egyhuzamban. Már
tizenhat napja… – gondolta, és hirtelen felült az ágyban.
Emma hurkába gömbölyödve, békésen szuszogott
mellette. A kispárnát szorosan magához ölelte, a haja mint
egy sátor teljesen beborította az arcát. Olyan hosszú idő
után végre biztonságban volt.
Molly érezte, hogy kövér könnycseppek gördülnek
végig az arcán. Micsoda szerencséjük volt. Hála istennek,
mégsem Emma az igazi tétje ennek a szörnyű játéknak.
Titkon mindig is remélte, hogy így van, de most már
majdnem biztos volt benne.
 Ramsey Hunt. A híres szövetségi bíró, aki
megmentette a lányát. És aki addig nem hajlandó tágítani
mellőle, amíg teljes biztonságban nem tudja.
Most már patakokban folytak a könnyei. Fojtottan
szipogni kezdett. Ne, csak ezt ne. Olyan megalázó ez a
gyengeség. Az öklébe harapott, hogy így próbáljon erőt
venni magán.
– Molly? Minden rendben?
Hogy hallhatta meg? Hiszen Emma sem ébredt fel
mellette! Újra felhangzott Ramsey lágy, bársonyos
baritonja.
– Sírjon nyugodtan. Jót tesz. Lefogadom, hogy most
először engedi meg magának ezt a luxust, mióta Emma
eltűnt. Miattam ne zavartassa magát.
Molly minden mindegy alapon szabad folyást engedett
a könnyeinek, Ramsey pedig csak beszélt, beszélt, azon a
hipnotikus, különös módon megnyugtató hangján. Nem
számított, hogy mit mond, de a hangját jó volt hallani.
Aztán váratlanul egy másik, sokkal vékonyabb hang is
megszólalt:
– Mi a baj, mama?
Emma hangján hallatszott, hogy nagyon megijedt.
– Semmi baj, Emma – felelte Ramsey, mielőtt Molly
válaszolhatott volna. – Bújj oda a mamádhoz, és öleld
magadhoz. Csak azért sír, mert annyira örül, hogy újra
biztonságban vagy. Nagyon sokat aggódott érted az
elmúlt két hétben. Legalább úgy félt, mint te.
Molly felváltva csuklott, sírt és nevetett. Emma
szorosan odabújt hozzá, és átölelte.
– Most már sokkal jobb. Köszönöm, Em.
Molly megcsókolta a lánya nyakát, és egy
megkönnyebbült sóhajjal lehunyta a szemét. Még soha
nem volt ilyen boldog. Egyszer, jó pár évvel ezelőtt ugyan
volt egy pillanat, amikor azt hitte, ennél boldogabb már
nem lehetne, de hamarosan kiderült, hogy ez csak
öncsalás volt. Igen, hazugság volt az egész.
Hamarosan csönd borult a szobára. Mind a hárman
elaludtak. Ramsey, amennyire lehetett, összehúzta magát
a keskeny pótágyon, de a lába még így is lelógott róla.
Valószínűleg a kényelmetlen alkalmatosság is szerepet
játszott benne, hogy három óra tájban újra felébredt.
Lehet, hogy hallott valamit? A gondolatai még mindig
az álom körül forogtak, amelyből felriadt. Susanról
álmodott. Egyenruhában volt, és rámosolygott. Aztán
katonásan tisztelgett neki, majd a mutatóujjával nevetve
belebökött a gyomrába. Ramsey egy másodperc alatt
teljesen felébredt, de az édesbús emlékek még mindig
kísértették. Aztán egyik pillanatról a másikra
visszazuhantak az emlékek feneketlen kútjába. Nem akart
többé Susanról álmodni.
Újra hallotta a halk neszezést. Még az éjszaka
közepén is ennyire óvatosak lennének? Ez profikra vall.
Nagyon lassan – nehogy megnyikorduljon alatta az
ágy – felállt. Az ágyra pillantott. Molly és Emma mélyen
aludtak. Tisztán hallotta Molly mély, egyenletes lélegzését.
Hála az égnek. Nem akarta, megijeszteni őket a
gyanakvásával. Elindult az ajtó felé, de két lépés után
megállt, és megkapaszkodott az egyik szék támlájában. A
lába olyan merev volt, mintha vasból lenne. Egy darabig
állt a székbe kapaszkodva, és figyelt.
Hirtelen újra hallotta. Halk, neszező hang volt, mintha
lábujjhegyen közeledne valaki odakint a folyosón.
Odalépett az éjjeliszekrényhez, és magához vette a
pisztolyát. Lassan elindult az ajtó felé, minden egyes
lépésnél kényszerítve a lábát, hogy engedelmeskedjen.
Időnként megállt és fülelt.
Hirtelen hangokat hallott. Nem lehet. Ezek biztosan
nem ők. Különben is, hogy jöhettek volna rá, hogy itt
vannak? A szállodában nem kérték a személyi
igazolványát, amikor bejelentkezett. Hitelkártyát nem
használtak. Semmi árulkodó nyomot nem hagytak maguk
után. Lehet, hogy a dzsip alapján találták meg őket? Vagy
lenyomozták a rendszámtáblát, vagy látta valaki a
városban. Halkan elkáromkodta magát. Hogy lehetett
ennyire óvatlan? Holnap le kell tennie valahol, és bérelni
egy autót. Vagy venni egy használt járgányt az első
telepen. Vagy egy másik dzsipet, vagy valami mást. A
lényeg, hogy négykerék-meghajtású legyen. Újra hallotta
a fojtott hangokat, de olyan halkan beszéltek, hogy nem
tudta kivenni, mit mondanak.
Kibiztosította a Smith & Wessont, és várt.
Egy férfi hangját hallotta, ezúttal meglepően tisztán:
– Ide hallgass, Doris. Ha vissza akarsz menni, menj.
De lehet, hogy a férjed ébren van. Nem akarom, hogy
lepuffantson bennünket. Inkább ne menj be. Vagy
legalább várd meg, amíg eltűnök.
Ramsey az ajtónak támasztotta a fejét, és
megkönnyebbülten felsóhajtott. Csak egy hűtlenkedő
asszony és a szeretője vitatkoztak odakint.
Ezek szerint mégsem Emmáért jöttek.
Most egy nő hangját hallotta. Érződött rajta, hogy
nagyon ideges. Jobban tenné, ha nem menne vissza –
gondolta Ramsey, majd megvonta a vállát. Szerencsére
semmi köze az egészhez. Óvatosan, nehogy zajt csapjon,
ellenőrizte a zárat és a biztonsági láncot.
 Még fülelt egy darabig, majd visszament az ágyhoz, és
letette a pisztolyt az éjjeliszekrényre. Már éppen leült
volna az ágy szélére, amikor látta, hogy Molly felül, és
ijedten rábámul.
– Semmi baj – suttogta. – Csak egy kikapós
menyecske készül visszatérni a férjéhez.
A következő pillanatban megszólalt Emma:
– Ugye, nem ő az, Ramsey? – kérdezte álmos hangon.
– Ő nem lát jól. És néha leveszi a szemüvegét. Ezért
tudtam megszökni. Kiment cigarettázni az ajtó elé, én
pedig úgy rendeztem el a párnám és a paplanom, mintha
alatta lennék. Amikor visszajött a szobába, az ágyra
nézett, és azt hitte, ott vagyok a paplan alatt. Akkor
lopakodtam ki az ajtón, amikor töltött magának egy pohár
whiskyt. Mindig azt mondogatta, hogy most már igazán
abbahagyja az ivást, mert teljesen tönkreteszi a whisky,
de mégis folyton ivott. Egyik pohárral a másik után.
– Istenem! – suttogta Molly rémülten. – A nevére is
emlékszel, Em?
Emma azonban egyik pillanatról a másikra bezárult,
mint egy kagyló. Csak a szuszogását lehetett hallani. Pár
másodperc múlva már mélyen aludt.
Molly Ramseyre nézett.
– Fogalmam sincs, mitévő legyek.
– Már mondtam, Molly. Nem fogom magára hagyni
ebben a helyzetben. Úgyhogy a kérdés inkább az, mitévők
legyünk? Tudja, mit? Szerintem még mindig túl fáradtak
vagyunk ahhoz, hogy tisztán tudjunk gondolkodni. Van
egy-két ötletem, de inkább holnap beszéljük meg.
Molly kétségbeesetten megrázta a fejét. A vörös
hajzuhatag valóságos hullámzásba kezdett, és teljesen
beborította az arcát.
 – Nem mehetünk vissza Denverbe. Soha többé nem
megyek vissza oda. Egyszerűen nem értem, mi folyik itt.
Hány ember üldöz bennünket? És egyáltalán, kik ezek az
emberek? Miért ilyen fontos Emma elrablása, hogy egy
egész bűnszövetkezetet mozgósítanak miatta.
– Bűnszövetkezetet? – ismételte meg a szót Ramsey,
mintha nem hitt volna a fülének. – Miért hívja őket
bűnszövetkezetnek?
Molly vállat vont. A hálóinge egyik pántja lecsúszott a
karjára.
– Egy gyermekrablás esetében akkor beszélhetünk
bűnszövetkezetről, ha a szülők is benne vannak, és
összejátszanak másokkal valamilyen cél érdekében. De
szerintem maga nem erre gondolt, igazam van?
– Éppen ez a szó jutott eszembe. Szerintem nem
képtelenség. Máris öt emberről tudunk, akik benne vannak
az ügyben.
– Egy jól megszervezett rablásban többen is részt
vehetnek. De attól még nem lesz belőlük bűnszövetkezet.
Ahhoz valami más, rejtett ok is kell, ami csak a
beavatottak számára nyilvánvaló. Ez azt jelentené, hogy
olyan emberek is benne vannak, akik közel állnak
magához.
Molly hallgatott. Ramsey nézte, amint lassan
megigazítja a hálóinge vállpántját. A hálóing elején nagy,
vörös betűs felirat díszelgett. A feliratnál csak a hálóing
viselőjének a haja volt vörösebb, s pillanatnyilag
rendezetlen tincsekben borította a vállát, a nyakát és az
arcát. De ami kevés kilátszott az arcából a sűrű haj
függöny mögül, az is elárulta, hogy Molly halálosan
kimerült. És elárult még valami mást is: hogy rendkívül
csinos. Ramsey meglepetten állapította meg, hogy ezt
csak most vette észre, az éjszaka közepén. A bőre
kifejezetten fehér volt, az ő olajbarna olaszos bőréhez
képest egyenesen hófehér. A legszívesebben megfogta
volna Molly kezét, hogy összevessék a bőrük színét.
Érezte, hogy ebből ma éjjel már nem lesz alvás, ha nem
húzza le a redőnyt.
– Ideje aludnunk – mondta egy nagy sóhaj
kíséretében, majd végignyúlt a pótágyon. – Holnap
továbbmegyünk.

Ramsey délben ért vissza a Jerome Hotelba. Molly és

Emma éppen kártyáztak. Keresztbe tett lábbal ültek
egymással szemben a szőnyeg közepén. Molly éppen
megkeverte a paklit.
– Mindenki maradjon ott, ahol van – mondta
mosolyogva Ramsey, miután becsukta maga mögött az
ajtót. – Ünnepélyesen bejelentem, hogy egy 1989-es
Toyota 4Runner újdonsült tulajdonosai vagyunk. Igaz,
hogy csak kétajtós, és több mint százezer mérföld van
már benne, de így is jó boltot csináltunk. Az a lényeg,
hogy négykerék-meghajtású, és majdnem olyan
kényelmes, mint egy dzsip.
Ramsey fölvette az egy alkalommal engedélyezett
maximális összeget az AMEX-től, és készpénzben fizetett
a kereskedőnek.
– Ha lenyomozták is a dzsipet, jó időbe beletelik, amíg
megtalálják. A lift mellett hagytam egy hosszú lejáratú
parkoló legeldugottabb zugában. – Ennek ellenére
Ramsey tisztában volt vele, hogy távolról sincsenek
biztonságban, ezért gyorsan hozzátette: – Ideje, hogy
kijelentkezzünk innen. Tizenöt percet kap mindenki, hogy
összepakoljon. Aztán bevásárolunk, és indulás nyugatra.
 Reggel már szóba került, hogy merre induljanak
tovább, de még nem tisztázták a részleteket.
– A következő megállónk már majdnem hazai terepen
lesz. Ott jobban kiismerem magam – jelentette ki Ramsey.
– Tudom, hogy nem maradhatunk itt – felelte Molly
halkan, nehogy felébressze Emmát. – De mégis pontosan
merre megyünk nyugaton?
– Truckee-ba. Többször jártam már azon a környéken.
Az lesz a legjobb, ha egy időre eltűnünk a Sierra
Nevadában. Az egyik barátomnak, akivel még az
egyetemen lettünk jóba, van egy kis háza a Tahoe-tó
partján.
Molly nem szólt semmit, egészen addig, amíg magukra
nem csukta a fürdőszoba ajtaját, miközben Emma buzgón
nekilátott, hogy összepakolja a ruháit a szobában.
Ramsey azonban ezúttal is megelőzte.
– Bárki, akinek van egy csepp sütnivalója, ki tudja
nyomozni, hogy pénzt vettem fel az AMEX-től, és akkor
már csak a legközelebbi autókereskedésekben kell
körülnézniük. Egy profinak ez gyerekjáték, és attól tartok,
nem amatőrökkel van dolgunk. Ezért gondoltam, hogy az
lenne a legjobb, ha eltűnnénk egy időre. A Sierra
gyönyörű, és meglehetősen félreeső helyen van. Mi a
gondja ezzel a tervvel?
– Nekem teljesen ismeretlen az a környék. Még csak
nem is hallottam erről a Tahoe-tóról – felelte Molly, és
szórakozottan hajtogatni kezdett egy tiszta törülközőt.
– Gyönyörű hegyi tó, a partján van egy tündéri kis
város. Valóságos paradicsom a síelők és a turisták
számára. Emmának biztos nagyon fog tetszeni. És ami a
legfontosabb: isten háta mögötti, eldugott hely, ahol
biztonságban lennénk.
 Molly felnézett a férfira.
– Hogy van a lába?
– Jobban, mint tegnap. Maga is látta a sebet, amikor
kicseréltem a gézt. Már nem nyílt szét, amikor levettem a
tapaszt, és ez jó jel. A bőr körülötte rózsaszín, és a
duzzanat is lejjebb ment. Fájni még fáj egy kicsit, de már
az sem olyan elviselhetetlen.
– Ugye nem hazudik nekem?
– Dehogynem. De csak fontos dolgokban.
– Ez megnyugtató. Akkor mehetünk. – Molly keze már
a kilincsen volt, amikor megfordult, és komolyan
Ramseyre nézett. – Nem kellene ekkora áldozatot hoznia
értünk. Tényleg nem. Van elég pénzem. Nemcsak annyi,
amennyit megmutattam. Sok pénzem van. Örököltem is,
és Louey is bőkezű volt velem a válás után. Tudnék
gondoskodni Emma biztonságáról.
– Ne csinálja ezt, Molly. Nem tudnám itthagyni Emmát,
amíg biztos nem vagyok benne, hogy nem fenyegeti
semmi veszély.
Molly felsóhajtott, és elengedte a mutatóujja köré
tekert hajtincset.
– Tudom.
Kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, és visszament a
szobába.
– Em, készen vagy? Tudod, mire gondoltam? Neked is
veszek egy ugyanolyan vászontáskát, mint az enyém.
– Nem vennél inkább egy Mingus Raiders válltáskát?
A tiéd pont úgy néz ki, mint egy katonáé.
– Jó, akkor kapsz egy Mingus Raiderst – egyezett bele
Molly, majd mosolyogva Ramseyhez fordult: – A Mingus
Raiders Emma kedvenc rajzfilmsorozata. Van benne egy
szupercsapat, amelyben lányok is részt vesznek.
 Az út másfél napig tartott. Ramsey és Molly felváltva
vezettek, és másnap este hat órára már Tahoe-ban is
voltak. Az első éjszakát a Best Western Motelban töltötték.
Másnap reggel Ramsey első útja egy
ingatlanügynökséghez vezetett, ahol tájékozódott a
kibérelhető házak után. Társasházban nem akart lakást
bérelni, tekintettel a sok szomszédra és a nagy
forgalomra. Azt mondta, hogy családi vakáción vannak, és
összespórolták a pénzt erre a nyaralásra. Azt is
előrebocsátotta, hogy nem hitelkártyával fognak
fizetni,^hanem készpénzzel.
Lehet, hogy a nő, akivel tárgyalt, egy szavát sem hitte
el, de nem volt semmi ellenvetése. Megmutatta a szóba
jöhető házakat. Emma első pillantásra beleszeretett a
harmadik házba. Egy kis, kétszobás faház volt, amely
magányosan állt az erdő szélén, egy patak partján. Sűrű
fenyvesekkel borított hegyek vették körül, és mindössze
négy mérföldre volt a Tahoe-tótól. Biztonságos helynek
tűnt. Mind a hármuknak tetszett, ezért úgy döntöttek, hogy
ennél maradnak.
A bérleti díj a biztonsági letéttel együtt heti ötszáz
dollárba került, ezt előre ki is fizették. Miután végeztek az
ügynökségen, betértek a legközelebbi Food Giant
élelmiszeráruházba, és egy hétre előre bevásároltak.
Késő délután volt, mire visszaértek Nathan Creekbe.
Emma már az autóban elaludt Molly ölében. Ramsey
felnyalábolta és felvitte az emeletre, a nagyobbik
hálószobába.
Miután lefektette Emmát, egyenesen a konyhába
ment, ahol Molly egy nagy pohár jeges ásványvízzel várta.
– Menjünk be a nappaliba – javasolta Ramsey. – Itt az
ideje, hogy beszélgessünk egy kicsit.
 – Igaza van. Sok mindent meg kell beszélnünk.
Ramsey megvárta, amíg Molly kényelembe helyezi
magát egy termetes karosszékben, majd mélyen a
szemébe nézve komolyan megkérdezte:
– Elég volt a rejtélyekből, Molly. Kicsoda maga? Mit
titkol előlem?
– Biztos vagyok benne, hogy mindannak, amit nem tud
rólam, semmi köze nem lehet Emma elrablásához.
– Molly, vigyázzon, mert ha így folytatja, magához
vágom ezt a poharat.
– A leánykori nevem Margaret Lord. Így hívtak, mielőtt
férjhez mentem.
Ramsey döbbenten meredt Mollyra. Egy pillanatra még
levegőt venni is elfelejtett. A lába hirtelen úgy elkezdett
sajogni, mintha belerúgtak volna.
– A francba! Maga Mason Lord lánya?

Joe Elders imádta a hajnalt. Különösen azt a néhány

csodálatos percet, amikor a nap méltóságteljesen
felbukkant a farmját koszorúzó csupasz hegyek mögül, és
végleg megfutamította a sötétséget. Áhítattal nézte a
mindennapos csodát, mélyeket szippantott a friss
levegőből, és hagyta, hogy átjárja a mindent beburkoló
csend, a hajnal tünékeny varázsa.
A nap barátságosan rámosolygott, ő pedig behunyta a
szemét, és visszamosolygott rá. Millie bőgte el magát
elsőnek, aztán jött a kórus, az unokatestvérei
hajnalköszöntő kórusa, amely neki is szólt. A tehenek így
adták tudtára, hogy itt az idő a fejésre. A nap
visszavonhatatlanul megkezdődött. Fütyörészve indult el
az istálló felé. Vadonatúj épület volt. Alig egy hónapja
készült el, felszerelve a legkorszerűbb berendezésekkel,
amelyekkel – a szakértők szerint – már bátran felveheti a
versenyt a nagy tejfarmokkal is. Igen, és ő megengedhette
magának, hogy mindezt megvásárolja. Hála az eszének
és a ravaszságának. Ő járt a legjobban azzal az üzlettel.
Miután kifizették, nem kellett már semmilyen kölcsönt
felvennie. Hirtelen megállt, és beleszimatolt a levegőbe.
Megesküdött volna, hogy marihuánaszagot érez.
Annak van ilyen átható, édeskés illata. Elkáromkodta
magát, és dühösen belerúgott egy sámliba, amelyen
régebben a kecskéket fejte. Igen, ez biztos marihuána.
Nancy újra rászokott. Pedig hogy megígérte neki és az
anyjának, hogy többé nem nyúl hozzá. Átkozott fű. Hogy
pont erre kellett rászoknia. És még csak tizenhat éves. Az
egyik legnépszerűbb lány az iskolában. Valósággal
körüldongják a fiúk. Joe azt kívánta, bárcsak ne lenne
olyan népszerű a lánya. Még túl fiatal hozzá, hogy
komolyan vegye a fiúkat. De hogy marihuánát szívjon!
Ördög és pokol.
Joe kinyitotta az istálló ajtaját. Valóságos tehénkórus
üdvözölte, amelyben két szólamot világosan meg lehetett
különböztetni. A többség örömmel köszöntötte, de volt két
hang, amelyből csak úgy sütött a szemrehányás. Nem
minden tehene volt oda az új berendezésekért, különös
tekintettel a modern fejőgépekre.
A legjobban Shirley utálta a gépeket. De miután ő volt
a kedvence, Joe egy hete úgy döntött, hogy kivételt tesz
vele, és saját kezűleg fogja fejni. Shirley szerette a fejést,
és nagy tehénszemével hálás pillantásokat vetett rá,
amikor nekiveselkedett, hogy megdolgozza a tőgyét.
Jó tíz percbe beletelt, amíg felszerelte a tehenekre a
fejőgépet, de tudta, hogyha belejön, sokkal rövidebb idő
alatt is menni fog. Miután beindította a gépet, fogta a
háromlábú sámlit, és odament Shirleyhez, aki már sóvár
tekintettel várta, hogy könnyítsen rajta.
– Jó reggelt, kedvesem – köszöntötte a jószágot
csakúgy, mint minden reggel immár hetedik éve, és
letelepedett mellé a sámlira. – Gyere, picim,
megszabadítlak néhány fölösleges kilótól.
Hirtelen valami furcsa, suhogó hangot hallott.
Méghozzá egész közelről. Gyorsan megfordult a sámlin.
Egy férfi állt mögötte. Fekete volt, és teljesen kopasz. A
szeme fehérje vészjóslóan villogott le rá a félhomályban.
Joe-nak arra sem jutott ideje, hogy megkérdezze, kicsoda.
Egy hatalmas kéz megragadta a vállát, és… Csak
annyit látott, hogy egy nagykalapács ormótlan alakja
hirtelen kiválik a félhomályból a feje fölött. Nem érzett
fájdalmat. Az ütés úgy taglózta le, mint egy villámcsapás.
Csodálkozva pislogott egyet, aztán minden elsötétült. A
hatalmas kéz elengedte a vállát.
Joe Elders hangtalanul lefordult a sámliról, és elterült
Shirley tejtől duzzadó tőgye alatt.

10.
– HALLOM, hogy Emma mocorog odafönt. Néhány perc
múlva lejön. A papájára később visszatérünk. Most inkább
arról beszéljünk, ami közvetlenül érint mindnyájunkat.
Minden valószínűség szerint profi bűnözőkkel van
dolgunk. Ez pedig azt jelenti, hogy valamiféle szervezet áll
mögöttük. Ha hitelkártyát használunk, azonnal kiderítik a
hollétünket. Ezért körültekintően kell bánnunk a pénzzel. A
maga háromezre és az én kétezrem elég kell hogy legyen,
amíg felgöngyölik ezt a disznóságot.
 Mollynak nem okozott sok fejtörést, hogy kiszámolja:
egész életében jó, ha összesen tizenhárom hónapon át
kellett takarékoskodnia a pénzzel. Ez akkor történt, amikor
elköltözött dúsgazdag szüleitől, hogy a saját lábára álljon.
Egy év és egy hónapig élt egyedül. Aztán férjhez ment. A
dúsgazdag apa után egy szintén dúsgazdag férj
következett. Aztán a válást követően – ez két évvel ezelőtt
történt – újra a saját lábára állt. És távolról sem bánta
meg, hogy így döntött. Szeretett a maga ura lenni. Ez a
gondolat olyan jó érzéssel töltötte el, hogy önkéntelenül is
elmosolyodott. Ilyesmi több mint két hete nem esett meg
vele.
– Ha elfogy a pénzünk, elmegyek WC-t pucolni.
– Mama, most megint vicceltél.
Emma mosolyogva szaladt le a lépcsőn. Látszott rajta,
hogy végre kialudta (magát, és teli van energiával. Molly
felkapta, magához ölelte, és egy cuppanós csókot nyomott
a fülére.
– Nem, drágám. Ezt most nem viccből mondtam. Azaz
csak félig viccből. Az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha
megverném Ramseyt pókerban, és akkor neki kellene
WC-t pucolnia. Na, mit szólsz hozzá?
Emma komolyan összevonta a szemöldökét, és kissé
oldalt billentette a fejét.
– Inkább Old Maidét játssz vele. Abban biztos
megvernéd. Pókerban én is megvertelek a múltkor.
– Kösz a bátorítást, kölyök. Na jó, még gondolkodom
rajta. Talán kiegyezem vele egy döntetlenben.
– Az csak a sakkban van, mama. Pattnak hívják.
– Tudom, de hátha a pókerban is meg lehet csinálni.
Mit szólnál egy hot doghoz vacsorára?
 – Jaj, de jó. Ramsey csinálja a legfinomabb hot dogot.
Ruhafogasokra akasztottuk fel a virsliket, és úgy lógattuk
a tűz fölé a kandallóban.
Ramsey a nagy fotelban ült, a két keze összekulcsolva
az ölében, a sebesült lába párnákkal felpolcolva.
– Nem ajánlom, hogy hotdog-készítésben kiálljon
velem, Molly.
– Van egy titkos paradicsomszósz-receptem, az
anyám tanulta a családjától még Olaszországban. Ha
megkóstolja, soha többé nem akar mást enni a hot
doghoz.
– Meglátjuk – felelte Ramsey. – Nekem is megvan a
magam titkos receptje. De ahhoz elég egy tubus
közönséges mustár a legolcsóbbik fajtából – tette hozzá
gúnyosan, majd meg sem várva a választ, Emmához
fordult: – Mióta vagy ilyen nagy sakkszakértő, kicsim?
– Mióta a barátom megtanított sakkozni.
– Nem is tudtam, hogy van barátod.
– Pedig van. Jake-nek hívják. Sakkbajnok és már
diszkóban is volt.
– Diszkóba jár a barátod, Em? – kérdezte Ramsey
meglepetést színlelve.
– Nem, csak egyszer ment el. Nem tetszett neki a
társaság. Azt mondta, hogy csupa bunkó volt ott.
– Attól, hogy valaki diszkóba jár, még nem biztos, hogy
bunkó. Én is jártam diszkóba, amikor fiatal voltam.
– Olyan fiatal, mint én?
Ramsey belenézett a kislány huncut, csillogó
szemébe.
– Nem, Em. Olyan fiatal sosem voltam, mint te.
Emma jóízűen felnevetett. Igen, végre nevetett.
Önfeledten és boldogan. Ramsey érezte, hogy újra átjárja
a szívét az a bizonyos melegség. Molly is mosolygott.
– Azért örülök, hogy most nem vagy olyan fiatal, mint
én – mondta Emma elkomolyodva, majd odalépett
Ramseyhez, és finoman rátette a tenyerét a combjára a
seb mellett. – Már nem is olyan meleg – állapította meg
elégedetten.
– Nem bizony. Már mindenem lehűlt
szobahőmérsékletre.
Emma megpaskolta Ramsey lábát, és Molly után futott
a konyhába, hogy segítsen neki elkészíteni a vacsorát.
Az este fesztelen, könnyed légkörben telt, mintha
mindenki elfelejtkezett volna róla, hogy Damoklész kardja
ott lóg a fejük fölött. Molly apjáról, a közismert, nagystílű
bűnözőről is elfelejtkeztek egy időre. Vacsora után
szójátékokat játszottak, aztán Ramsey olvasásleckét adott
Emmának annak a betűkészletnek a segítségével,
amelyet még Dillingerben vett erre a célra.
Emma okos volt, és gyorsan tanult. Kilenc órára már
mindhármuk nevét le tudta írni hibátlanul, sőt még
egyszerű mondatokat is alkotott velük.
– Íme – fordult Ramsey büszkén Mollyhoz. – Itt az
eredménye, ha a világ legjobb tanára és legokosabb
tanulója összejön.
Tíz perc múlva Emma már ágyban volt.
– Égve hagyjam a kislámpát éjszakára, Em? –
kérdezte Molly, miután betakargatta a csöppséget.
– Nem kell. Ugye ma is velem alszol, mama?
– Hát persze, drágám. Ha Ramsey felébred, és
nagyon egyedül érzi magát, a falon keresztül beszélgethet
velünk.
Emma elégedetten elmosolyodott, és lehunyta a
szemét. Még sokáig ott álltak, és meghatottan nézték az
egyenletesen szuszogó csöppséget, aki megváltoztatta
mindkettőjük életét.
– Hibátlanul leírta a nevem – suttogta Ramsey
fejcsóválva. – Ráadásul egy mondatban. És olvashatóan.
Hihetetlen.
– Az anyja eszét örökölte – felelte Molly, és vigyorogva
felsandított a férfira. – Az én Ramseym okos. Akár igaz,
akár nem, jól hangzik. És a toilette-et is leírta.
– Bizony. Mégpedig helyesen. – Aztán nevetett rajta
egy nagyot. – Molly, kitől örökölte Emma a haját?
– Az apjától. – Molly elkomorodott, és nem is mondott
többet.
Ramsey gondolatban újra visszatért ahhoz a
kérdéshez, amelyet már vagy fél tucatszor feltett
magának. Vajon miért nem jött haza Emma apja, amikor
megtudta, hogy elrabolták a lányát? El sem tudta képzelni,
hogy egy apát ennyire ne érdekeljen a gyereke sorsa.
Függetlenül attól, hogy elvált-e a feleségétől vagy sem.
– Menjünk le a nappaliba – mondta halkan Mollynak. –
Most, hogy Emma elaludt, van időnk beszélgetni.
Szeretném, ha mindent elmondana az apjáról.
– Előbb felhívom Mecklin nyomozót és Anchor
ügynököt. Majdnem elfelejtkeztem róluk.
– Kötve hiszem, de ez most mindegy. Hívjuk fel őket.
Hátha sikerült kideríteniük valamit.
– Azért ne tápláljon túlzott reményeket.
Molly bepötyögte a denveri rendőrség számát a
készülékbe, és megadta a melléket. Egy darabig
összevont szemöldökkel hallgatott, majd dühösen
lecsapta a kagylót.
– Le akarták nyomozni, hogy honnan hívjuk őket. A
rohadékok! Teljesen hülyének néznek bennünket!
 – Lehet, hogy igaza van. Majd reggel megpróbáljuk
újra. Ne aggódjék, ennyi idő alatt biztos nem jutottak el a
számunkig.
– Ha maga mondja, biztos úgy van. Gondolom, elég jól
ismeri a módszereiket.
– Egyet s mást tudok róluk. De még mindig nem
vagyok biztos benne, hogy bujkálnunk kellene a
rendőrség elől, Molly.
– Nem adhatom Emmát a kezükre. Hát nem érti?
Elvennék tőlem, és átadnák egy sereg orvosnak. Csupa
vadidegennek, akik mind rajta akarnák bebizonyítani a
zsenialitásukat. Most, mikor már annyira megnyugodott.
Nem tehetjük ki annak, hogy újra felkavarjanak benne
mindent. Ezt maga sem kívánhatja. Úgyhogy kérem, ne is
beszéljünk erről többet.
– Jó, rendben van. Tudja mit? Felhívom a barátomat,
Dillon Savichet Washingtonban. Hátha ő már kiderített
valamit.
– Ki ez a barátja tulajdonképpen?
– Egy komputerbűvész, aki mellesleg FBI-ügynök is.
Bízzon bennem, ő nem olyan, mint Anchor ügynök. Lehet,
hogy hallott is már róla. Ő és a társa – aki azóta már a
felesége – leplezték le a pirítósos gyilkost Chicagóban.
Biztos emlékszik rá. Annak idején nagy port vert fel az
ügy.
– Az a fiatal férfi, aki több családot is kiirtott?
– Igen. Russel Bent.
– Remélem, őt nem fogják idő előtt kiengedni.
– Ebben az esetben kivételesen megbízhat az
igazságszolgáltatási rendszerünkben, Molly. Russel
haláláig nem fogja elhagyni az elmegyógyintézetet, ahová
bezárták.
 – Lehet. De én emlékszem egy másik ügyre is, amikor
egy többszörös gyilkos Bostonban megszökött a
pszichiáterek karmaiból, miután egy bíró önkényesen
engedélyt adott rá, hogy levegyék a bilincseit a vizsgálat
alatt. A sajtó csak gombolyagos gyilkos néven emlegette.
– Igen, emlékszem az ügyre.
Molly sokatmondó pillantást vetett Ramseyre.
– Az az eset is a maguk híres rendszerét dicséri.
– Nézze, Molly. Az igazságszolgáltatási rendszerünk
az esetek túlnyomó részében megfelelő hatékonysággal
működik. De miután emberek működtetik, természetesen
nem tökéletes. Miért nem próbál egy kicsit tárgyilagosabb
lenni?
Molly felsóhajtott, majd felállt, és odament az egyik
franciaablakhoz, amelyből nappal gyönyörű kilátás nyílt a
domboldal alján kanyargó Nathan-patakra. A máskor
csendes kis patak vizét alaposan megduzzasztotta a
tavaszi hóolvadás. A hatalmas fák árnyékaival koszorúzott
réten ezüstösen csillogott a hó a félhold sápadt fényében.
– Csodálatos ez a hely. Nem hívja fel Dillon Savich-et?
– Dehogynem. Csak elterelte a gondolataimat. El
akarok mondani neki mindent. Beleértve azt is, hogy maga
kicsoda. Nem fog semmit tenni a beleegyezésem nélkül.
Nincs ellene kifogása?
Molly megrázta a fejét.
Ramsey ezúttal a házban lévő telefont használta, és
benyomta a kihangosítót. Már a harmadik csengésre
felvették a kagylót. Ramsey bemutatkozott.
– Az ég szerelmére, tudod, hány óra van nálunk? –
kérdezte Savich méltatlankodva. – Egy órával múlt éjfél.
Na mindegy, ne ragozzuk. Hol vagy most? Hallom,
bekapcsoltad a kihangosítót. Szóval, elmondod végre,
mibe keveredtél?
– Gondolom, hallottál a denveri gyermekrablásról.
Emma Santera.
– Igen. Állj! Ne mondd tovább! Csak nem ebben az
ügyben vagy érdekelt?
Ramsey dióhéjban összefoglalta Dillonnak mindazt,
ami történt, attól kezdve, hogy rátalált Emmára az
erdőben.
– Most már biztonságban vagyunk. Legalábbis
remélem. De Mrs. Santera nem szeretné senkinek elárulni
a hollétünket.
– Még az FBI-nak sem? A rendőrségnek sem? Ezt
nem egészen értem, Ramsey.
– Tudom, hogy furcsa eljárás, de ezt ne most
beszéljük meg. Majd elmagyarázom, ha eljön az ideje.
Elmondanád, hogy áll a dolog nálatok? Egy bizonyos
Anchor ügynök vezeti a nyomozást. Nem hallottál tőle
vagy róla valamit?
Savich elnevette magát.
– De mennyire hogy hallottam. Valahányszor szóba
kerül a gyermekrablás, Bud elkezd ordítani. Azzal
fenyegetőzik, hogy letartóztatja Mrs. Santerát, amiért
akadályozza a nyomozást. Hidd el, Ramsey, nem könnyű
tartanom a szám. De addig hallgatok, mint a sír, amíg nem
adsz zöld utat. El tudod képzelni, mekkora botrány lenne
itt belőle, ha kiderülne, hogy te is benne vagy az
egészben, és én vagyok a belső összekötőd?
– Kinek a nevén volt a furgon? A rendszám mellé
megadtunk három nevet és címet a denveri rendőrségnek
és Anchor ügynöknek.
 – A furgont a múlt hónapban lopták el egy
tehenesgazdától a coloradói Lovelandben. A felesége
jelentette be. Később a férje visszavonta a bejelentést,
mondván: ő adta el a kocsit, de nem szólt róla a
feleségének. Nem lehet tudni, melyiküknek higgyünk.
Lehet, hogy a gyermekrablóknak adta el. Szerintem ez a
legvalószínűbb.
– Igen, elképzelhető – felelte Ramsey, és egy nagyot
sóhajtott.
– Szerintem itt az ideje, hogy bejelentkezzetek
Anchornál. A rablók nem próbálkoztak újra azóta?
– Azóta nem, hogy ide jöttünk.
– Gyere át Washingtonba, Ramsey. Ez a legokosabb,
amit tehetsz. Nekem is az az érzésem, hogy nem csupán
egy sima gyerekrablási ügyről van szó. Nem tudom, erről
mi a véleményed.
– Szerintem sem az. Figyelj, Savich. Adj még egy kis
időt. Csak néhány napot. Pénteken újra hívlak, hacsak
nem történik addig valami. És kösz. Nagyon leköteleztél.
– Nekem mondod?
– Hé, csak nem Sherlock hangját hallom? Mondd meg
neki, hogy csókolom.
– Eszem ágában sincs. Így is túl jó vagy nála. Pont az
ilyen nagy darab, keménykötésű fickók a gyengéje. Mióta
olyan látványosan elbántál azokkal a gengszterekkel a
tárgyalóteremben, igyekszem távol tartani tőled.
Különösen, amikor rossz napja van, és nem tud tisztán
gondolkodni. Úgyhogy a csók jogát szigorúan megtartom
magamnak. Vigyázz magadra, Ramsey, és bármi van,
azonnal hívj fel!
– Kösz, Savich. – Ramsey lassan visszatette a kagylót
a készülékre. – Mindent hallott?
 Molly bólintott.
– Most pedig itt az ideje, hogy rátérjünk a papájára.
Molly maga elé meredt a szőnyegre, és megrázta a
fejét.
– Ide hallgasson, Molly! Maga Mason Lord lánya, és ez
pillanatnyilag egyáltalán nem közömbös. Vele is
számolnunk kell. Nem hiszem, hogy közvetlenül bármi
köze lenne az egészhez, de azt igenis elképzelhetőnek
tartom, hogy egy ellensége van Emma elrablása mögött,
aki így akarja sakkban tartani vagy éppen megzsarolni.
Molly nem fordult meg. Szórakozottan végigfuttatta az
ujjait a függöny fodrain.
– Ha ez lenne a dolog mögött, biztos vagyok benne,
hogy figyelmeztetett volna.
– Lehet. Ha őt is előre figyelmeztették. Molly, maga
szerint van rá számottevő esély, hogy az apja egyik
ellensége rabolta el Emmát, hogy így gyakoroljon nyomást
rá? Őszintén válaszoljon. Szerintem épp eleget
gondolkodott már rajta, hogy tudja a választ.
Molly még mindig nem fordult meg. Lassan behúzta a
függönyt a franciaablak előtt, majd lehajtott fejjel, némán a
szőnyegre meredt.
Ramsey csak most vette észre, hogy mezítláb van. A
lábkörmei halvány rózsaszínűre voltak festve, és több
helyen is be voltak repedezve.
– Mikor beszélt utoljára az apjával?
– A múlt héten.
– És elmondta neki, mi történt?
Molly bólintott.
– Ne haragudjék, hogy megkérdezem, de mikor látta
utoljára az apját?
 – Nincs joga ilyesmit kérdezni tőlem. Semmi köze
hozzá. Különben is teljesen lényegtelen az ügy
szempontjából. Nagyon kérem, ne faggasson tovább.
– Molly, én csak azt szeretném, ha mindnyájan életben
maradnánk. De maga nagyon megnehezíti a dolgomat
azzal, hogy nem őszinte hozzám. Még egyszer
megkérdezem: mikor találkozott utoljára az apjával? Azt
hiszem, ennyi őszinteséget megérdemlek magától.
Ramsey bosszús képpel masszírozni kezdte a lábát a
seb közelében.
– Ha ragaszkodik hozzá, megmondhatom, de ez
úgysem jelent semmit. Három éve láttam utoljára.
Ramsey kirúgta maga alól a zsámolyt, és meglepő
gyorsasággal felpattant a fotelből.
– Három éve? A fenébe, mi folyik itt?
Molly most már megfordult, hogy szembenézzen
Ramseyvel, de ott maradt az ablak előtt.
– Akkor láttam utoljára, amikor Emma betöltötte a
hármat. Átrepült hozzánk Denverbe az unokája
születésnapjára. De hamarosan kiderült, hogy valójában
nem ezért jött. Nagyon megharagudott a férjemre. Vele
akart találkozni.
– És? Találkozott vele?
– Igen. Louey számára emlékezetes találkozás volt.
Két bordája eltört, az egyik veséje bevérzett, és az egész
teste tele lett kék-zöld foltokkal, kivéve az arcát. Az
sértetlen maradt egészen a következő karácsonyig.
– És Louey mivel érdemelte ki ezt a megkülönböztetett
bánásmódot?
– Erről nem akarok beszélni. Semmi köze Emma
elrablásához.
 – Magának fogalma sincs róla, hogy minek lehet, és
minek nem lehet köze hozzá.
– Ide hallgasson. Már megmondtam, hogy Louey
csupán a volt férjem. Két éve elváltunk. De nem hazudtam
Emmának, amikor azt mondtam, hogy az apja aggódik
érte. Louey tényleg felhívott egyszer, amikor megtudta,
hogy Emma eltűnt, ami még engem is meglepett. Akkor
hívott, amikor még eszembe sem jutott, hogy értesítsem.
Emma már említette magának, hogy egyszer sem
látogatta meg, mióta elváltunk.
Az egyik berlini koncertje után hívott fel. Rögtön Emma
után érdeklődött. Azt mondta, valaki Denverből értesítette,
hogy elrabolták, és azt akarta megtudni, hogy megtaláltuk-
e már. Amikor megmondtam neki, hogy nem, úgy tett,
mintha nagyon fájlalná a dolgot, és körülbelül egy percig
sopánkodott is miatta. Aztán elnevette magát, és
kijelentette, hogy aggodalomra semmi ok, mert
akármekkora váltságdíjat kérnek, az apám a
mellényzsebből kifizeti. Aztán elkezdett ömlengeni a
koncertturnéjáról. Azzal kérkedett, hogy a Berliner Zeitung
egyik riporternője – csak úgy emlegette, hogy Fraulein
riporter – Bruce Springsteenhez hasonlította. Azt is
mondta, hogy az európaiaknak sokkal jobb ízlésük van,
mint az amerikaiaknak – ezt a nagyszabású
következtetést természetesen abból vonta le, hogy ott
nagyobb sikere volt, mint itthon. Részletesen beszámolt a
koncertjeiről, és közölte, hogy valószínűleg az év
hátralevő részét is Európában tölti. Emmát szóba sem
hozta többet.
A rendőrnő, aki velem együtt hallgatta a beszélgetést,
csak bámult rám, mintha nem hinne a fülének.
Bálványozta Loueyt, és kezdettől fogva azért imádkozott,
hogy hívjon fel, csak hogy hallja azt a szexi hangját. De a
lelkesedése egyik percről a másikra lelohadt, amikor
meghallotta, mit mond az a szexi hang. Amikor letettem a
kagylót, odalépett hozzám, és sajnálkozva megveregette a
vállam.
Én persze sírva fakadtam, ő pedig csak veregette a
vállam, és próbált vigasztalni. Azt hitte, azért vagyok
bánatos, mert Louey elhagyott, és ilyen gátlástalanul
dicsekszik a nőivel.
– Igen, már emlékszem – vette át a szót Ramsey –, a
lapok is írtak a válásról, de nem bocsátkoztak részletekbe.
Nem volt szó se hűtlenkedésről, se drogokról, semmi intim
adalékról, amivel megindokolták volna, hogy miért mentek
szét. Csak annyit említettek, hogy bizonyos ellentétek
miatt nem tudnak tovább együtt élni. Még a leginkább
szenzációhajhász lapok is gyanúsan gyorsan levették a
témát a napirendről.
– Igen, az apám elég nagy hatalmú ember. Ami ebben
az esetben mindenkinek jól jött. Voltak lapok, amelyek egy
darabig találgatták, mi lehetett a válásunk mögött, de
aztán ezek a hangok is elnémultak. És én nagyon hálás
voltam érte apámnak.
Molly elhallgatott, és elgondolkodva nézegetni kezdte
a körmeit. Amikor észrevette, hogy az egyik mutatóujja
mustáros lett a hot dogtól, gondosan lenyalta róla a
sárgás krémet.
– Molly?
– Louey, a vér szerinti apja, valójában nem is akarta
Emmát. Gondolom, a válásunkkor határtalanul
megkönnyebbült, hogy nem kell többé eljátszania a
szerető apát. Egy gyerek nem igazán passzolt ahhoz a
vagány, szexis amorózó-imázshoz, amelyet kialakított
magáról a rajongói körében. És tudja, mi a furcsa az
egészben? Hogy Emma legalább annyira tehetséges a
zenében, mint ő. Ha nem tehetségesebb.
– Honnan tudta meg Louey, hogy Emmát elrabolták?
Azt mondta, hogy ő hívta fel magát először.
– Ezen én is sokat töprengtem. Nyilván egy denveri
barátja telefonált neki nem sokkal Emma eltűnését
követően. Szerintem Louey arra spekulált, hogy jót tesz
majd az imázsának, ha eljátssza az aggódó papát, amikor
a gyermekrablást szétkürtöli a sajtó. Tőle még ez is kitelik.
– Kíváncsi vagyok rá, hogy ki az a jó barát Denverben,
aki értesítette.
– Nem említette a nevét, én pedig annyira ki voltam
borulva, hogy eszembe sem jutott megkérdezni. De tudja,
Loueynak rengeteg barátja van a médiumoknál, tv-
riporterek, újságírók… Biztos közülük hívta fel valaki.
– Olyan is van közöttük, akit különösebben kedvel?
– Igen. Például James Hicks a Denver Post-nál. Miért?
– Semmi különös. Csak szeretek minden elérhető
információt begyűjteni. Nos, nem akarja felhívni az apját?
Nem kéne értesítenie, hogy Emma biztonságban van?
– De igen. – Molly mélyet sóhajtott. – Nagyon aggódott
miatta. Amikor Emma eltűnt, azonnal felhívtam. Biztos
voltam benne, hogy mozgósítja egy-két emberét, és így is
lett. Hat órával azután, hogy beszéltem vele, megjelent
nálam egy férfi és két nő, akiket ő küldött. A helyi zsarukat
majd megütötte a guta a méregtől. Rögtön elkezdtek
spekulálni, hogy mi lehet az apám szerepe az egészben.
Nem vették jó néven, hogy nem akarok teljesen rájuk
hagyatkozni. Én persze nem törődtem velük. Mindent
elmondtam apám embereinek. Elvégre segíteni akartak.
Apám azért fizette őket, hogy találják meg Emmát. Nem
tudom, hogy mit csináltak és mit nem. Egypárszor még
találkoztam velük, hogy megbeszéljük, milyen nyomon
érdemes elindulniuk. Ha később jutottak is valamire,
engem nem értesítettek.
– És maga értesítette őket, amikor elhatározta, hogy
elindul megkeresni Emmát?
– Nem. Lehet, hogy most sem tudják. Azt hiszem, az
lesz a legjobb, ha most felhívom apát. Ő legalább nem
fogja lenyomozni a számom, hogy így tudja meg, hol
vagyok.
Molly néhány másodpercig hallgatott, majd Ramsey
felé fordult.
– Kíváncsi vagyok, hogy szerinte van-e valami köze
hozzá Emma elrablásának. Majdnem biztos vagyok
benne, hogy igen. Abban viszont egészen biztos vagyok,
hogy ha rájön, ki tette, kegyetlen bosszút áll. Egy percig
sem fog habozni, hogy kimondja rá a halálos ítéletet.

11.
HOGY kimondja rá a halálos ítéletet! Milyen könnyedén,
magától értetődően ejtette ki ezeket a súlyos szavakat.
Vajon hányszor hallhatta őket gyerekkorában?
– Igaza van. Máris felhívom. Hé, várjunk csak! Mi van
akkor, ha az a két férfi azért ment oda a faházhoz, hogy
megmentse Emmát, és azt hitték, hogy maga a
gyermekrabló? Lehet, hogy ezért támadták meg. És lehet,
hogy ezért is követnek bennünket. Istenem, ez az átkozott
bizonytalanság. Mindjárt szétrobban a fejem, Ramsey.
– Biztos szimpatizál a lábammal. Egyébként ez a
változat csak addig lehetséges, amíg maga fel nem tűnik a
színen. Gondolja, hogy nem ismernék meg? Hogy nem
láttak egy fényképet sem magáról? El tudja képzelni, hogy
ne tudják, ki a nagyfőnök lánya? Ez képtelenség. Hívja
csak fel az apját, Molly. Már alig várom, hogy halljam a
hangját. Használja a rádiótelefont. És jöjjön közelebb,
hogy én is halljam.
Molly leült a karosszék karfájára, és bepötyögte a
számot a készülékbe. Körzetszám: 312. Chicago és
környéke. Hát persze, Oak Park. A város legelegánsabb
villanegyede. Hol máshol lakhatna egy Mason Lord?
Ramsey látta, hogy Molly keze görcsösen megmarkolja a
készüléket.
Vajon miért nem találkozott az apjával három évig?
A telefont már a második csöngés után felvették. Egy
mély, kellemes zengésű bariton szólt bele a kagylóba.
– Maga az, Miles? Itt Molly.
– Üdvözlöm, Molly. Van valami híre Emmáról?
– Emma jól van, Miles. Itt van velem. Köszönöm, hogy
érdeklődik. Tudná adni apát? Szeretném vele is közölni a
jó hírt.
– Máris adom. Micsoda megkönnyebbülés. Ha tudná,
mennyire aggódott Mr. Lord.
– Jól hallja? – kérdezte Molly Ramseyre pillantva,
jóllehet a fejük majdnem összeért a készülék fölött.
– Igen, remekül.
Körülbelül húsz másodperc telt el, mire újra
megelevenedett a vonal.
– Molly! Igaz, hogy Emma megkerült?
– Szia, apa. Igen, igaz. Itt van velem. Most éppen
alszik. Én találtam meg.
– Nem értem. Az embereim nem értesítettek semmiről.
A denveri rendőrség már tudja, hogy megtaláltad?
 – Igen, tudják. De nem örültek neki, hogy
önállósítottam magam.
– Mondd el, hogy történt.
Molly vett egy mély lélegzetet, mielőtt belekezdett.
– Miután a zsaruk és az FBI emberei nem jutottak
semmire, elhatároztam, hogy magam indulok Emma
keresésére. Azt hittem, az embereid rájöttek. Mindegy, az
a lényeg, hogy a végén megtaláltam. Egy férfi
megmentette, én pedig megtaláltam őket. Most már
biztonságban van. De úgy döntöttünk, hogy még egy
darabig nem jelentkezünk a zsaruknál. Találtunk egy jó kis
búvóhelyet, ahol meghúzódunk, amíg el nem kapják a
gyerekrablókat.
– Semmi értelme, hogy bujkáljatok, Molly. Gyere haza
Emmával. Gondolom, nem kételkedsz benne, hogy meg
tudlak védeni bárki ellen.
– Kösz, apa, de egyelőre jobb, ha nem mozdulunk el
innen. Ez az egész piszkos ügy nemcsak Emma
elrablásáról szól. Egy csomó ember benne van. Nem
akarok semmi kockázatot vállalni. Inkább rejtőzködünk
addig, amíg ki nem derül, hogy kik vannak e mögött, és
mit akarnak.
Molly olyan erősen szorította a telefont, hogy az ujjai
egészen kifehéredtek.
– Ez nem egy szimpla gyermekrablási ügy, apa.
– Akkor miért kérnek váltságdíjat Emmáért?
– Csak akkor álltak elő a követelésükkel, amikor már
megtaláltam Emmát. Az egész csak blöff volt. Van valami
elképzelésed, hogy mi lehet e mögött?
– Egyelőre nincs, de majd beszélek róla Buzzal. Már
végigzongoráztuk, hogy ki jöhet szóba az ellenségeim
közül. De ez most nem érdekes. Az a fontos, hogy
visszaszerezted Emmát. Ha tudnád, mennyire örülök.
Mason egy nagyot sóhajtott. Molly szinte látta, amint
hátrafésüli a haját a kézével. Persze csak óvatosan,
nehogy összeborzolja.
– Egyelőre nem tudunk semmi biztosat, de nekem
nagyon gyanús ez az egész. Hány személyt láttatok
eddig, akiről úgy gondoljátok, hogy benne van?
– Négyet. De sikerült meglógnunk előlük. Pillanatnyilag
senki sem tudja, hol vagyunk, úgyhogy ide biztos nem
fognak utánunk jönni.
– Nagyon jó. Máris beszélek Buzz Carmennel. Még ott
van Denverben. Hogy jöttetek rá, hogy kik akarják elkapni
Emmát?
– Követtek bennünket. Lementem a sztrádáról egy
kijáratnál, és amikor elhúztak előttünk, leolvastam a
rendszámukat. Aztán egy barátom kiderítette a rendszám
alapján, hogy kié az autó. Egy coloradói farmertól lopták el
a múlt hónapban. A felesége jelentette be, de a férj
később visszavonta a feljelentést azzal, hogy ő adta el a
kocsit. Nincs kizárva, hogy épp a gyermekrablóknak. A
rendszámot megadtam a denveri rendőrségnek és az FBI-
nak is. De azért jó volna, ha te is utánanéznél, apa. Akkor
biztosak lehetnénk a dologban.
Molly bediktálta a telefonba a rendszámot és a farmer
nevét.
– Rendben. Feltételezem, az informátorod nevét hiába
is kérdezném.
– Nem adhatom meg, apa.
Mason Lord felsóhajtott.
– Értem. Gyere haza, Molly. Itt mindketten
biztonságban lennétek.
 – Holnap újra hívlak. És Emma miatt ne aggódj. Jól
van. Itt biztos, hogy nem fognak megtalálni bennünket.
– Még valami. Ki az a férfi, aki megtalálta Emmát? És
honnan tudod, hogy megbízhatsz benne?
– Ha benne nem bízhatunk, akkor senkiben. Higgy
nekem, apa, ő a legmegbízhatóbb ember a világon.
Holnap hívlak.
Molly nem várta meg a következő kérdést. Megnyomta
az off gombot, és letette a készüléket az asztalra.
– Azért megnyugtató, hogy nem keresztapának
szólította.
Molly rámosolygott Ramseyre. Kedves, nyílt és őszinte
mosoly volt. Igazi mosoly. Mollynak az átlagosnál kissé
szélesebb ajka volt és vakítóan fehér fogai. Ramsey
mindig megnézte mások fogait, az apja ugyanis fogorvos
volt. Mollyval biztosan ő is meg lett volna elégedve.
A legszebb azonban mégis a mosolya. Ha valaki így
tud mosolyogni, az talán már nem is fél – állapította meg
elégedetten Ramsey.
– Mason Lord rendkívül jóképű férfi. Ír származású, de
nem szőke, hanem fekete. A bőre fehér, de a haja
szénfekete, sűrű és csak a halántéka körül őszül egy
kicsit. A szeme pedig olyan kék, hogy minden nőt megigéz
vele. Talán ezért is nem értékeli igazán, hogy van egy
felnőtt lánya, az unokájáról már nem is beszélve. Anyám
annak idején próbált rávenni, hogy ne papának szólítsam,
hanem a keresztnevén, de valahogy nem állt rá a szám.
Mindig a Mason-korsó jutott eszembe, amikor a
keresztnevén szólítottam. Amikor ezt elmondtam neki,
harsány hahotára fakadt, és közölte, hogy felejtsem el a
keresztnevét. Mindig is apának szólítottam. Pontosabban
nyolcéves koromtól, amikor elköltöztünk tőle anyával.
 – Sosem gondoltam volna, hogy Mason Lordnak
vannak emberi vonásai is. Például a humor. Szerencsére
maga egyáltalán nem hasonlít rá.
– Tényleg nem. A nagyanyámra ütöttem. Ő színésznő
volt az ötvenes években. De sosem lett igazi sztár belőle,
mert nem volt se különösebben szép, se igazán fotogén.
De fantasztikusan tudott játszani. Ez persze már akkor
sem bizonyult elégnek.
– Ha tényleg olyan volt, mint maga, nem
panaszkodhatott a szépségére.
Molly megint elmosolyodott, majdnem ugyanúgy, mint
az előbb.
– Látnia kellene az anyámat. Róla tényleg el lehet
mondani, hogy szépség. Ötvenöt éves, de még mindig
tátva marad tőle a férfiak szája. Képzelem, mekkora
csalódás lehettem mindkettőjüknek, amikor kiderült, hogy
mennyire nem rájuk ütöttem.
Mollyn látszott, hogy tényleg komolyan gondolja, amit
mond. Ramsey hitetlenkedve csóválta a fejét. Ez a nő
nem szokott tükörbe nézni?
– Most hol él a mamája? És hogy hívják?
– Aliciának hívják, és Olaszországban él Livorno
mellett. Visszament a családjához, amikor elvált apától.
Én még kislány voltam. Éveken át kilenc hónapot vele
töltöttem Olaszországban, a maradék hármat pedig apával
Chicagóban. Akkor tértem vissza végleg Amerikába,
amikor beiratkoztam a Vassari Egyetemre. Az elmúlt hét
vagy nyolc évben csupán évente egyszer láttam anyámat.
– Ő is tud Emma elrablásáról?
– Nem hiszem. Hacsak nem olvasott róla valamelyik
olasz lapban. De kétlem, hogy ott is írtak volna róla. Én
pedig nem akartam megijeszteni, azért nem értesítettem.
 – Az apja nem nősült újra, igaz?
– Ó, dehogynem. Három évvel ezelőtt. Eve-nek hívják
a nejét, és két évvel fiatalabb nálam.
– Azt mondta, hogy Emma tehetséges a zenében.
Játszik már valamilyen hangszeren?
– Látom, nem igazán kíváncsi Eve-re. Nem is
csodálom. Ha találkoznának, habozás nélkül kikezdene
magával, feltéve hogy a férje nem látja. Nemrég felhívott a
mamám egyik régi barátnője, és mesélt egyet s mást Eve
Lordról. Az illető egy vasárnapi iskolában tanít, úgyhogy
kétségtelenül szavahihető. Persze lehet, hogy ő is apám
kezére pályázott. Ki tudja? Egyébként Emma zongorázik.
– Holnap veszek neki egy kétoktávos hordozható
elektromos zongorát. Szeretném hallani, hogy játszik.
– Nagyon kedves magától, Ramsey.
– Miért nem találkozott három évig az apjával?
Ramsey a szoba másik végéből is látta, hogy Molly
valósággal megdermed a kérdésére.
– Talán azért, mert ellátta a férje baját?
– Maga remekül végzi a munkáját.
– Tudom, de ennek most semmi köze a munkámhoz.
Higgye el, Molly, nem puszta kíváncsiságból vagy szakmai
rutinból faggatom a magánéletéről. Egyszerűen szeretnék
tisztán látni ebben az ügyben. Kérem, segítsen nekem.
– Igen, azért is.
– Nem igaz. Hallom a hangjából, hogy nem mond
igazat.
– Rendben van. Louey megfenyegetett, hogy elveszi
tőlem Emmát, ha még egyszer találkozom apámmal. Azaz
azzal a vadparaszttal, ahogy ő mondta.
– Miért nevezte így?
 – Louey gyűlölte, mert apám rájött, hogy mit művelt
velem.
– Pontosabban?
Molly nagyot sóhajtott.
– Louey megvert.
Ramsey fel akart pattanni, de a lába félúton felmondta
a szolgálatot. Két kézzel a combjához kapott, és lassan
visszaereszkedett a karosszékbe.
– Az a nyálas kis szemétláda megverte magát?
– Igen. De ne gondolja, hogy hang nélkül tűrtem.
Engem sem abból a fából faragtak. Megmondtam neki,
hogyha csak egy ujjal is hozzám nyúl még egyszer,
megölöm. Nem tudom, elhitte-e, de én halálosan
komolyan mondtam, és úgy tűnt, vette a lapot.
– Még szerencse, hogy volt ennyi sütnivalója.
– Ez három éve történt. Egy barátnőm megtudta, és
értesítette az apámat. Mason átrepült Denverbe, és
félholtra verte Loueyt.
– Ő is ugyanazt mondta neki, mint én: ha egy ujjal is
hozzám nyúl még egyszer, megöli. Louey akkor jött rá,
hogy mekkora bajba került, de nem bírta elviselni a
vereséget, ezért közölte velem, hogy nem találkozhatom
többé az apámmal.
– Tényleg megölte volna, ha még egyszer megveri?
– Talán nem. De az biztos, hogy azonnal faképnél
hagytam volna. Amikor megvert, részeg volt. Leitta magát,
mert rossz kritikát kapott az új CD-jére, a Danger Floats
Deep-re. Nagyon ki volt akadva. Én viszont ugyanazon a
napon értesítést kaptam egy magazintól, hogy megvennék
néhány fotómat. Egyszerűen féltékeny volt rám. Ez persze
nevetségesen hangzik, ha az ő nevét és sikereit
összevetjük az enyémmel, de mégis ez történt. És végül
rajtam töltötte ki a mérgét.
– Nem emlékszem, hogy bármi is megjelent volna a
lapokban minderről.
– Nem is jelent meg semmi. Nem vertük nagydobra.
Az apám átküldött egy orvost Denverbe, hogy lássa el
Loueyt. A következő évben pedig kirúgtam.
– Értem. És miért várt vele olyan sokáig?
Molly felsóhajtott. Nem is gondolta volna, hogy ilyen
könnyű minderről beszélnie Ramseyvel.
– Gondoltam, Emma érdekében várok még vele, hátha
normalizálódik a kapcsolatunk. Később rájöttem, hogy
butaság volt ilyesmivel áltatnom magam. Maga a válás
már csak merő formaság volt, mert akkor már nem éltünk
együtt. A férjem hónapokkal korábban elköltözött egy
barátnőjéhez.
Molly megcsóválta a fejét, és elnevette magát.
– Az apám pedig gondoskodott róla, hogy Louey több
pénzt hagyjon rám, mint amennyije összesen volt
akkoriban. Teljesen kiakadt tőle, de kénytelen volt
belemenni az alkuba. Nem maradt más választása.
Megpróbált még egyszer megfenyegetni Emmával, de
másodszor nem dőltem be neki. Közöltem vele, hogy
megölöm, ha megpróbálja elvenni tőlem Emmát, és
ezúttal el is hitte, hogy megteszem.
– És az apjával miért nem találkozott a válás után?
– Két magyarázatom is van rá. Az első szerint – ezt
szoktam mondani azoknak, akik rákérdeznek – Eve nem
akarja, hogy együtt lássák a férjét a mostohalányával, aki
két évvel idősebb nála. A mostohaunokájáról már nem is
beszélve.
– És a másik magyarázat? Az igazi ok?
 Molly fázósan dörzsölgetni kezdte a karját.
– Az emberek többsége azt hiszi apámról – még akkor
is, ha hallottak már róla egyet, mást –, hogy egy gazdag,
sikeres üzletember. Érdekeltségei vannak a Szilikon-
völgyben, a távközlésben, északnyugaton fűrészmalmai
vannak, délen egy étteremhálózata, és még sorolhatnám.
Soha büntetőeljárás nem folyt ellene, soha nem állt
bíróság előtt. A könyvelői a szakma legjobbjai, úgyhogy az
adóhivatallal sem fog soha meggyűlni a baja. De az olyan
emberek, mint maga, tudják, hogy mi az igazság. Hogy ki
is az apám valójában. Az egyik legbefolyásosabb figurája
az amerikai alvilágnak. Szerencsejáték, prostitúció,
adósságok behajtása, minden, kivéve a kábítószert, mert
azt gyűlöli.
Anyám nagyon okos asszony. A válás után elvitt
apámtól, amilyen messze csak lehetett. Egészen
Olaszországig. Odáig már nem ért el Mason Lord hatalma.
Emlékszem, hogy sírt, valahányszor feltett a gépre, amikor
nyaranta visszajöttem apámhoz három hónapra. Én is
szeretném távol tartani tőle Emmát. Ugyanúgy, ahogy
anyám távol tartott engem.
– Kimondja rá a halálos ítéletet. Ezeket a szavakat
használta az imént vele kapcsolatban.
– Igen, tudom. Mire észbe kaptam volna, már
kicsúszott a számon. Nem ijesztő, hogy valakinek ekkora
hatalma legyen mások fölött? Nem akarom, hogy Emma a
közelébe kerüljön. Hogy valaha is összefüggésbe hozza
ezt a szörnyű kifejezést a nagyapjával. Hogy egy gyerek
egy ilyen ember mellett nőjön föl, mint az apám. Félnék
attól a gyerektől. És attól a felnőttől is, aki lesz belőle. De
most már eleget beszéltem a családomról, Mr. Hunt. Azt
hiszem, ránk férne egy kis alvás. Maga nem ismeri
Emmát. Már hatkor fent lesz, és elkezd nyüzsögni, hogy
induljunk vásárolni.
– Tudom. Miután megsebesültem, kibírta hét óráig.
Arra ébredtem, hogy a puha kis kezével finoman
simogatja a karomat. Fel-le, fel-le. Addig, amíg fel nem
keltem.
Ramsey egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette:
– Emma csodálatos gyerek, Molly.
– Tudom – helyeselt Molly mosolyogva. – Tudom.
– Most már biztonságban lesz. Ketten tudunk vigyázni
rá.
– Igen, én is azt hiszem.
Az éjszaka közepén Molly velőtrázó sikításra ébredt.
Felült az ágyban, majd megragadta Emma vállát, és rázni
kezdte a vonagló gyereket.
– Em, ébredj fel, drágám. Gyerünk, ébredj fel!
A következő pillanatban Ramsey bukkant fel az
ajtóban, kezében a Smith & Wessonjával. Szótlanul nézte,
ahogy Molly az ölébe veszi Emmát, és gyengéden
magához szorítja.
– Gyerünk, drágám, ébredj fel. Nincs semmi baj. Itt
vagyok veled. Ramsey is itt van. Ébredj fel, kicsim.
Emma hirtelen kiegyenesedett, kinyitotta a szemét, és
az anyja nyakába borult. Egész kis teste remegett, és
panaszosan szipogott. Ramsey odament az ágyhoz, leült
a szélére, és mindkettőjüket magához ölelte. Néhány perc
múlva, amikor Emma már valamelyest megnyugodott,
lassan elengedte őket, és ledőlt melléjük. Mosolyogva
hátrasimította Emma arcából az összegubancolódott haj
tincseket.
– Nincs semmi baj, kicsim. Ne félj. Itt vagyunk
melletted. Nem bánt senki.
 Emma lassan felhagyott a szipogással, és csuklott
néhányat. Ramsey Mollyra pillantott Emma válla fölött. A
szeme árnyékban volt, de látta, milyen szorosan
összeszorítja a száját; érezte azt az elemi félelmet, amely
szinte megbénítja minden tagját. Tudta, hogy milyen
érzés, mert neki sem volt ismeretlen.
– Róla álmodtam, mama – mondta hirtelen Emma
tompa, szinte élettelen hangon. – Odakötötte a lábam és a
kezem az ágyhoz. Spárgával kötözött meg. Azt mondta,
nem kell kötelet használnia, mert még kislány vagyok. És
hogy gyönyörű vagyok, és nagyobb szüksége van rám,
mint Istennek őrá. Hogy csak én kellek neki, senki más.
Aztán teljesen körbetekert azzal a spárgával. Mint egy
csomagot.
Emma ugyanolyan hirtelen, ahogy kezdte, elhallgatott.
Ramsey és Molly dermedt csendben vártak egy darabig,
de hiába, Emma nem mondott többet. Ramsey látta Molly
szemében a fájdalmat és a gyilkos haragot. Ha most a
kezei közé kerülne az az átkozott, biztosan megölné. Még
sokáig ültek Emma mellett szótlanul, megpróbálva
megemészteni a hallottakat. Végül Molly törte meg a
csendet:
– Azt hiszem, elaludt. Köszönöm, Ramsey. Majd
szorosan hozzá bújok, hogy ne féljen.
Mollynak még sokáig nem jött álom a szemére. Arra
ébredt, hogy Emma megcsókolja az arcát. Amikor a
kislány látta, hogy felébredt, megfogta a karját, és
elkezdte húzni maga felé. Molly megfordult, és szorosan
hozzá bújva átölelte.
Amikor Ramsey korán reggel felébredt, azonnal
eszébe jutottak Emma szavai. Az egész rémálom és az a
tompa, halotti hang, amivel elmesélte nekik. Spárga.
Spárgával kötözte össze, mint egy közönséges csomagot.
Nem volt szüksége kötélre, mert Emma még csak egy
gyenge kislány.
Nem mintha ezen bármi múlt is volna. Ramsey úgy
érezte, hogy puszta kézzel meg tudná fojtani azt a
vadállatot. Lehet, hogy ő sem bízná az
igazságszolgáltatásra, amelyet szolgált, és amelyben hitt?
Nem bízna benne, hogy a gazember elnyeri a méltó
büntetését? Úgy érezte, erre a kérdésre most, ilyen
lelkiállapotban képtelen válaszolni. Pedig, ha valakinek,
neki tudnia kellett volna a választ. Átment a másik
hálószobához, és megállt a nyitott ajtóban. Molly és
Emma békésen aludtak. Legalábbis azt hitte.
– Ramsey? – kérdezte egy suttogó hang.
– Jó reggelt, Emma. Jól aludtál?
– Igen. A mama hozzám bújt, ezért nem féltem. De
most ki kell mennem pisilni, és nem akarom, hogy
felébredjen.
Molly elkezdett kuncogni a takaró alatt.
Aztán lehúzta a fejéről a takarót, megcsókolta Emma
nyakát, és kijelentette, hogy neki is ki kell mennie. Majd
hozzátette, hogy visszafelé betér Emmával a konyhába,
és együtt készítenek neki egy nagy bögre tejes
kukoricapelyhet sok banánnal.
Ramsey visszament a szobájába, lefeküdt, és az álláig
magára húzta a takarót. Louey Santera megverte Mollyt.
Egy cseppet sem sajnálta, hogy Mason Lord ellátta a baját
a rohadéknak. Lehet, hogy ő is ezt tette volna a helyében.
Mire kikelt az ágyból, hogy ő is kimenjen a fürdőszobába,
már azon töprengett, hogy vajon Molly szerette-e a férjét,
mielőtt összevesztek.
 12.
EMMA olyan izgatott volt, hogy majd kiugrott a bőréből.
Ahogy bekapcsolták a kétoktávos elektromos zongorát,
azonnal odaállt elé, hogy kipróbálja. Ramseynek tátva
maradt a szája a csodálkozástól.
Emma egy Mozart-szonátát játszott, amelynek az
egyik dallama valóságos sláger lett egy régi filmnek
köszönhetően. Elvira Madigan volt a címe.
Emmát nemsokára egész sereg ember vette körül –
eladók és vásárlók egyaránt. Senki nem szólt egy szót
sem, csak ámulva hallgatták, milyen csodálatos zenét csal
ki a kislány ebből az egyszerű kis masinából, mely a
zongora silány utánzata nevet sem igen érdemelte ki.
Ramsey Emma feje fölött Mollyra pillantott. Látta rajta,
hogy magában dúdolja a dallamot, amit Emma játszik a
zongorán. Az arcán nyoma sem volt meglepetésnek vagy
meghatottságnak.
Ramsey megvette a hangszert.
– Kár, hogy nem gyakorolhat rendes zongorán –
mondta az eladónő, amikor becsomagolta a készüléket. –
Kifejezetten tehetséges kislány. Hány éve zongorázik?
– Hároméves korában kezdte – felelte Molly. –
Szabadságon vagyunk, és elfelejtettük magunkkal hozni
az otthoni elektromos zongoráját. De amíg itt vagyunk, ez
is megteszi.
– Fantasztikus – álmélkodott egyre az eladónő. – Még
sosem hallottam ekkora gyereket ilyen szépen játszani.
Nemcsak gyönyörű a kislányuk, de nagyon tehetséges is.
Ramsey bólintott.
– Tényleg van érzéke a zenéhez.
 Érezte, hogy Emma megfogja a kezét. A lábához ölelte
a csöppséget, és örömmel állapította meg, hogy már
nyomásra sem fáj annyira a sebe. Aszpirinből is már csak
négyet kell bevennie naponta. Aztán újra eszébe jutott
Emma rémálma. Vajon emlékszik még rá? Reggel
elhatározta, hogy megpróbál beszélni róla a kislánnyal, de
aztán meggyőzte magát, hogy jobb lesz, ha szakértőre
bízza a dolgot. Elhatározta, hogy körbetelefonálja az
ismerőseit, és kerít egy jó gyermekpszichológust
Emmának.
– Gondolja, hogy Emma már elfelejtette azt a szörnyű
rémálmot? – kérdezte halkan Mollytól, miközben kinyitotta
a kocsi ajtaját.
– Nem tudom. Nem kérdeztem tőle. De most még
jobban félek, hogy mi lesz vele, mint korábban.
– Megpróbálom kideríteni, hogy van-e jó
gyermekpszichológus a környéken. Mi a véleménye?
Molly egy darabig összevont szemöldökkel
gondolkodott, majd így felelt:
– Szerintem nem szabad kockáztatnunk. Egyelőre
elég, hogy itt vagyunk mellette, és éreztetjük vele, hogy
biztonságban van.
Ramseyt azonban nem győzte meg ez a válasz. Tudta,
hogy Emma távolról sem érzi magát olyan biztonságban,
mint Molly gondolja. A rémálmaitól még ők sem tudják
megvédeni.
Molly egy nagyot sóhajtott, hogy leplezze a
felindultságát.
Ramsey bizonytalanul bólintott, majd a Toyota hátsó
ülésére pillantott. Emma középen ült, és csukott szemmel
szorosan magához ölelte a becsomagolt hangszert. Vajon
mire gondol? Vagy csak tovább zongorázik képzeletben?
Bárcsak így lenne – sóhajtott fel magában a férfi, és
megpróbálta elhessegetni a másik lehetőséget, hogy a
kislányt az a szörnyű rémálom foglalkoztatja most is.
Alig egy kilométerre hagyták maguk mögött a
bevásárlóközpontot, amikor észrevette a Honda Civicet a
visszapillantó tükörben. Nem sok autó közlekedett a 89-es
úton Truckee-ből a Tahoe-tó felé. Még körülbelül hét
mérföld volt hátra az Alpine Meadows Roadig, ahol jobbra
le kellett térniük az országútról. Ramsey egyelőre nem
szólt semmit, csak rendszeres időközönként belenézett a
visszapillantó tükörbe, hogy lássa, ott van-e még mögöttük
a Honda.
Csak akkor szólt Mollynak, amikor megbizonyosodott
felőle, hogy követik őket.
– Molly, nézzen hátra, és próbálja meg leolvasni a
rendszámát annak a Hondának két autóval mögöttünk.
Egy vadonatúj, szürke Civic. Próbálja meg feltűnés nélkül
csinálni. Nem lenne jó, ha észrevennék, hogy felfigyeltünk
rájuk.
Mollynak arcizma sem rándult, de Ramsey látta a páni
félelmet a szemében. A félelem mellett azonban mást is
látott. Azt a hideg, elszánt keménységet, amely annyira
megdöbbentette, amikor a nő, pisztollyal a kezében rájuk
tört a faházban. Molly hátrapillantott a hátsó ülésre. Emma
most az egyik ablaknál ült, és a zongorát a melléhez
szorítva kinézett. Semmi jelét nem adta, hogy meghallotta
volna, miről beszéltek.
Már majdnem odaértek a leágazáshoz, amikor
Mollynak végre sikerült elolvasni a teljes rendszámot. –
Megvan. FARB 333. Gyanúsan könnyű rendszám.
Ramsey, biztos benne, hogy követnek? Ilyen furcsa
rendszámú autóval?
 – Nem biztos, de jobb, ha óvatosak vagyunk. Itt van a
pisztolya?
– Igen. Mit akar tenni?
– Forduljunk le, és meglátjuk, utánunk jönnek-e. Ha jól
látom, két férfi ül a kocsiban, igaz?
– Nekem is úgy tűnik, de nagyon óvatosak. Nem
jönnek közelebb. Nem tudom megállapítani, hogy
ugyanazok-e, mint a múltkor. Ráadásul a rádiótelefonom
sincs itt. Otthon hagytam, hogy feltöltsem az
akkumulátorát – mondta Molly.
– Nem gond. Majd megadjuk a rendszámot Dillonnak,
ha hazaértünk.
Mindketten ugyanarra gondoltak: Ha hazaérnek.
– Ramsey, egy A és egy R betűt felismertem a
rendszámukban. Emlékszem, hogy mindkettő benne van a
nevedben. Mikor adsz megint olvasásórát, hogy a többit is
el tudjam olvasni?
Ramsey önkéntelenül is Mollyra pillantott, aki helyette
válaszolt:
– Klassz vagy, Em. Tényleg van benne A és R. Az F
és a B nehezebb betűk. Ma este megtanuljuk őket is.
– Nem lett volna szabad bemennünk a városba, hogy
zongorát vegyünk nekem. Ezért vettek észre bennünket.
Az egész az én hibám.
Emma arca olyan fehér volt, mint a fal.
– Szó sincs róla – felelte Ramsey határozottan. – Nem
a te hibád, Emma, és ha még egyszer ilyen butaságot
hallok tőled, egy hétig nem kapsz hot dogot. Ne félj,
kicsim. Itt vagyunk, és vigyázunk rád.
Molly hátrafordult az ülésén, és Emma szemébe
nézett.
 – Hallgass ide, Emma. Ha valaki még egyszer
megpróbál elvenni tőlem, azt megölöm. Lelövöm a
pisztolyommal. Még akkor is, ha maga az elnök az,
értetted?
– Igen, mama.
– Rendesen be van csatolva a biztonsági öved?
– Igen, Ramsey.
A kijáróhoz érve lefordultak az Alpine Meadows
Roadra. Elhagyták a River Ranch Motelt, a környék egyik
nevezetességét, és egy sífelszerelésboltot, amely minden
jel szerint zárva volt. Akadt még néhány síelő a
környéken, de a hotel parkolójában álló alig fél tucat autó
mutatta, hogy nemsokára vége a szezonnak. Ramsey
imádkozott magában, hogy a Honda ne forduljon utánuk a
leágazásnál.
A nap ragyogóan sütött, és a levegő is már legalább
tizenöt fokra felmelegedett.
– Emma, nem akarsz kirándulni egyet délután? Ha
szerencsénk van, láthatunk állatokat is: rókát, szarvast,
nyulat és különféle madarakat.
Elégedetten állapította meg, hogy a kislányon remekül
állnak a ruhák, amelyeket vett neki. Megpróbálta másra
terelni a gyerek figyelmét, de hiába.
– Molly, magának lenne kedve hozzá?
– Talán. Majd meglátjuk. Emma, nem vagy éhes?
– Nem is tudom, mama. Nem látom annak a két
embernek az arcát az autóban. Szerinted ugyanazok, mint
ott, Coloradóban a vendéglőben?
– Én sem tudom, drágám. Túl messze vannak ahhoz,
hogy lássam az arcukat.
Ramsey hátranézett egy pillanatra. Kis híján
elkáromkodta magát. A Honda épp akkor fordult le a
kijárón. Most már nem volt közöttük egyetlen autó sem.
Alig húsz méterre voltak tőlük.
– Ezek szerint követnek. Lemegyek egészen a
sícentrumig. Ott meg tudok fordulni. Aztán irány Tahoe
City. Mindössze három-négy mérföld keletre. Minél
messzebb a háztól, nehogy rájöjjenek, hol lakunk.
Molly elővette a pisztolyát, és készenlétbe helyezte az
ölében. Ramsey már indulás előtt odakészítette a csőre
töltött Smith & Wessont az ülése alá, minden eshetőségre
készen. A sícentrum parkolójában legalább ötven autó és
vagy két tucat dzsip állt. A hó már meglehetősen
latyakosnak tűnt, legalábbis itt, a pályák alján. Akik még
ilyenkor is síeltek itt, azok vagy profi sportolók voltak, vagy
nem tudtak annyira síelni, hogy felmerészkedjenek a
magasabban fekvő pályákra. Ramsey lassan végighajtott
a hatalmas parkolót körülvevő gyűrűn, majd ellenkező
irányban visszakanyarodott az Alpine Meadows Roadra.
A Honda Civic lelassított az egyik jegypénztár előtt, de
nem állt meg. Ramsey majdnem biztos volt benne, hogy
nem fognak megállni. Nyilván rájöttek már, hogy
észrevették őket.

Amint visszakanyarodtak az útra, beletaposott a gázba.

Lassítás nélkül hajtott fel a 89-es műútra, ezúttal jobbra,
Tahoe City felé. Egész idő alatt egyikük sem szólt egy
szót sem.
Ramsey végig azon töprengett, hogy tudná lerázni a
Hondát abban az apró üdülőfaluban, amely felé tartottak.
Tahoe Cityt a síelők számára építették – csupa vendéglő,
síkölcsönző és szuvenírüzlet. Eszébe jutott, hogy van egy
bevásárlóközpont is a településen. Méghozzá nem is kicsi.
Több vásárlóutca, számtalan ki- és bejárat – valóságos kis
labirintus. Arra már nem emlékezett, hogy mi hol van
benne, de abban biztos volt, hogy ott könnyedén
eltűnhetnek az üldözőik szeme elől.
Amint beértek a faluba, Ramsey az első utcán jobbra
fordult. Valahol le kellett tennie a Toyotát. Nem szívesen
szállította ki Mollyékat a biztonságos autóból, de nem volt
más választása. Egyelőre nyoma sem volt mögöttük a
Hondának. Befordult a bevásárlóközpont hatalmas
parkolójába, és a kijárat közelében leparkolta az autót.
– Kiszállás! Gyorsan!
A hóna alá kapta Emma zongoráját, és öt másodperc
múlva már el is tűntek a hatalmas épületben.
– A középső utca végén van egy elágazás. Ott
forduljanak jobbra, és menjenek ki a legközelebbi
kijáraton. Egy kis utcára nyílik, amely tele van
vendéglőkkel. Ott várjanak meg. Egy perc, és én is ott
vagyok.
Szerencsére nem volt nagy a tömeg, így Mollyék
gyorsan elérték az utca végét.
Ramsey egy oszlop mögül figyelte a parkoló bejáratát.
Nem kellett sokáig várnia. A Honda lassan behajtott a
parkolóba, és az első üres helyen megállt. A Toyotát
azonnal észrevették. Ramseynek ennyi is elég volt. Némi
lökdösődés árán tíz másodperc múlva már kint volt a
hátsó kijáraton. Mollyékat egy louisianai jellegű vendéglő
előtt érte utol.
– Molly, menjenek be a vendéglőbe, és zárkózzanak
be a mosdóba. Öt perc múlva itt vagyok a kocsival. Nézze
az óráját. Öt perc.
Visszarohant a bevásárlóközpontba. Feltűnés nélkül
végigsétált az egyik oldalsó utcán, és kiment a parkolóba.
A Honda ott állt az egyik bejárat közelében. Nem ült
benne senki.
Ramsey elégedetten elmosolyodott.
Négy és fél perc múlva már ott volt a vendéglő
bejárata előtt. Még le sem állította a kocsit, amikor Mollyék
kiléptek az étteremből. Öt másodperc múlva már mind a
hárman benn ültek az autóban.
– Remek. Emma, minden rendben?
– Igen, Ramsey. Megvan a zongorám is. – Emma
olyan szorosan ölelte magához a nagy, fehér dobozt, hogy
teljesen kifehéredtek az ujjai.
Ramsey nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjék.
– Ez az, kicsim. Fogd jó erősen. Már itt sem vagyunk.
– Mit gondol, utánunk jönnek?
Ramsey felhajtott a 89-es útra.
– Egy darabig biztos nem. Levettem a
gyújtáselosztójuk fedelét. De biztos van náluk rádiótelefon,
és előbb-utóbb szereznek egy másikat. Miután tudják,
hogy ezen a környéken lakunk, nem kockáztathatjuk meg,
hogy visszamenjünk a házba.
Tíz perccel később már a 80-as sztrádán robogtak
nyugat felé.
– Nem is kirándultunk, Ramsey.
– Nem baj, Emma, bepótoljuk. Megígérem.

Pontosan három óra és harmincöt perc múlva hajtottak fel

a Golden Gate hídra. A levegő kristálytiszta volt, a nap
ragyogóan sütött. A híd aranyló fényben pompázott,
ahogy a képeslapokon látni.
– Biztos benne, hogy jó lesz így, Ramsey?
– Nem tudom. De elegem van az állandó
menekülésből. Itt legalább otthon vagyok. Ideje, hogy
segítséget kapjunk. De ezt már egyszer megbeszéltük.
Akkor nem volt kifogása ellene.
– De az üldözőink előbb-utóbb rájönnek, hogy ki maga.
És abban a pillanatban utánunk vetik magukat. Akkor már
nem tudunk tovább rejtőzködni.
Ramsey halkan elkáromkodta magát.
– Igaza van. A nyakam rá, hogy már azt is tudják, mit
szoktam reggelizni. Na jó. Akkor csak átöltözöm,
összepakolok, és elintézek néhány telefont. Aztán az első
géppel átrepülünk Chicagóba, a maga apjához. Sajnálom,
Molly, de nincs más választásunk, hacsak nem akar még
ma bejelentkezni a San Franciscó-i rendőrségen.
Most Mollyn volt a sor, hogy halkan elkáromkodj a
magát.
– Nem akarok. Akkor már inkább Chicago. Eszem
ágában sincs kiszolgáltatni Emmát egy tucat idióta
zsarunak, kriminálpszichológusnak és FBI-ügynöknek.
Különösen az olyan fazonoknak nem, mint az az Anchor
ügynök.
– Az ügynökök többsége nem olyan, mint Anchor. De
mindegy, menjünk Chicagóba. Ha eljön az ideje, hogy
értesítsük a zsarukat, onnan is megtehetjük.
– Talán rögtön az apámhoz kellett volna mennem. Ő
jobban meg tudja védeni Emmát, mint a zsaruk és az FBI
együttesen. Lehet, hogy nagy maffiózó, de biztos, hogy
mindent megtesz a családjáért.
– Akkor menjünk az apjához, ha egyáltalán beenged
bennünket. Szerezzük meg neki az örömet, hogy
megvédheti az unokáját.
Molly behunyt szemmel töprengett még néhány
másodpercig, mielőtt végleg elhatározta magát. Végül
bólintott, és mosolyogva Emmához fordult.
 – Odanézz, Em. Az ott Alcatraz szigete. Nemrég még
börtön volt. A legelvetemültebb bűnözőket zárták oda. Ha
jól emlékszem, 1950-ig működött.
– Irtó klasszul néz ki. Milyen jó lenne ott rabnak lenni.
– Olvastam, hogy napi hatezer kalóriányi ételt adtak a
raboknak, hogy meghízzanak. A nagy kövérségtől
ellustultak, és meg se próbálkoztak a szökéssel. Biztos
hot doggal és babbal tömték őket. És nem hagyták
sportolni, nehogy ledolgozzák a fölösleges kilóikat.
Emma szeme felcsillant a hot dog hallatán.
Ramsey rákacsintott a visszapillantó tükörből.
– Azokat a hot dogokat nem ruhafogason sütötték a
kandallóban, Emma. Egyszerűen megfőzték őket.
– Pfuj.
Sea Cliff óvárosába érve, Ramsey lefordult a gyönyörű
kilátást nyújtó Scenic Drive-ra.
– Az öbölhöz legközelebb eső ház az enyém – mondta
leplezetlen büszkeséggel. – Már látszik is innen. Ott, az
utca végén. Huszonhetes szám.
– Azt tudtam, hogy a szövetségi bírókat jól fizetik, de
hogy ennyire. Ez a ház egy vagyonba kerülhetett,
Ramsey.
– Tényleg nagyon sokat ér, de nem én vettem. A
nagyszüleimtől örököltem egy kövér bankszámlával
együtt. Nem vagyok olyan gazdag, mint maga, de nincs
okom panaszra. Fantasztikus innen a kilátás az öbölre.
Tudod, mit, Emma? Ha visszajöttünk Chicagóból,
csinálunk barbecue-t a kertben. Kiülünk a sziklákra, és
nézzük, hogyan ereszkedik le a köd a vízre. Úgy fonja be
a Golden Gate-et, mintha valami óriás pók szőne köré egy
sűrű, tejfehér hálót. Majd meglátod, milyen gyönyörű. Még
zongorám is van, tudsz majd gyakorolni. Egy öreg Baby
Grand márkájú koncertzongora. Még a nagyapámé volt.
Nagyon szépen játszott rajta az öreg.
Ramsey kis híján befogta az orrát, amint belépett a
márványborítású előszobába. Mintha rothadt étel szagát
érezte volna, bár elképzelése sem volt, honnan jöhetett.
Kinyitotta a nappali ajtaját, de rögtön vissza is hőkölt. Az
egész helyiség fel volt dúlva. A méregdrága high-tech
music centere darabokban hevert a padlón, a CD-i
szanaszét szórva az egész szobában. A bútorokat
szabályosan felaprították. Ramsey döbbenten botorkált ki
a konyhába. Innen jött az elviselhetetlen bűz. A frizsider
ajtaja nyitva volt, a tartalma pedig szanaszét szórva hevert
a kövön. A konyhaszekrények letépve a falról, a tartalmuk
kiborítva – összetört tányérok, poharak, bögrék és
evőeszközök mindenütt. Minden darabokban volt, mintha
egy elemi erejű földrengés rázta volna meg a lakást.
– Ne gyere be, Emma – szólt hátra Ramsey a
konyhaajtóból.
– Uramisten – hőkölt hátra Molly, amint belépett a
nappaliba ez nem lehet igaz.
Ramseynek nem sok időbe telt, hogy kiderítse: az
illető, aki ezt a fergeteges pusztítást művelte, egyetlen
helyiségről sem felejtkezett el.
Reményvesztetten lépett be a dolgozószobájába, egy
antik bútorokkal berendezett, tölgyfa burkolatú helyiségbe,
amelynek ablakai a festői szépségű Marin Headlandsre
néztek. A faragott mahagóni íróasztal lapja beszakítva, a
fiókjai kitépve, darabokban a földön, az iratai, jegyzetei,
könyvei összetépve, szétszórva az egész szobában. A
kedvenc bőrfotelját összehasogatták és kibelezték, a
nagyapja zongorája pedig lefűrészelt lábakkal,
összevissza tört billentyűkkel, elvágott húrokkal féloldalra
dőlve hevert a sarokban.
Minden áldozatul esett az eszelős, gátlástalan
pusztításnak.
Vajon mit kerestek ilyen elszántan? Valami
bizonyítékot, ami Mollyhoz és Emmához köti?
– Sajnálom, Ramsey – suttogta Molly döbbenten,
amint odalépett hozzá. – Borzasztóan sajnálom. Ezt az
egész szörnyűséget nekünk köszönheti.
Ramsey csak néhány másodperc elteltével fogta fel,
hogy mit mondott Molly valójában. Lassan megfordult,
Molly vállára tette a kezét, és mélyen a szemébe nézett.
– Ide hallgasson, Molly. Amikor megláttam, hogy mi
történt itt, egyszerre rohant meg a düh és a kétségbeesés.
De most, azok után, amit mondott, rájöttem, hogy ez a
ház, bármilyen szép volt is, mielőtt tönkretették,
mégiscsak egy ház, és semmi több. Ha sikerül elkapnunk,
aki felelős érte, gondoskodni fogok róla, hogy megbánja,
amit tett, de Emma sokkal többet jelent nekem, mint egy
rakás limlom, amit bármikor pótolni lehet. Ugye, érti, amit
mondok, Molly?
Molly bólintott.
– Egyszerűen nem értem, hogy miért volt erre
szükség? Ha kerestek valamit, ami kapcsolatba hozhat
bennünket egymással, anélkül is megtalálhatták volna,
hogy tönkretegyék az egész lakást.
– Én sem értem, de hamarosan kiderítjük.
– Bár úgy lenne – sóhajtott fel Molly, és lehajolt, hogy
felvegyen a szőnyegről egy megcsonkított atlaszt.
Remegő kézzel megpróbálta kisimítani az összegyűrt
lapokat.
Ramsey gyengéden kivette a kezéből a könyvet.
 – Kérem, segítsen összecsomagolni, és tűnjünk el
innen, amilyen gyorsan csak lehet. A telefonokat majd
elintézem egy fülkéből.
A pakolásból azonban nem lett semmi. Hamarosan
kiderült, hogy Ramseynek egyetlen ép ruhája sem maradt.
Még a bőröndjét is, amelyet a szüleitől kapott
karácsonyra, összevissza szabdalták egy késsel.
Ramsey a legközelebbi sarokról elintézte a négy
legfontosabb telefont. Elsőnek egy takarítóvállalatot hívott
fel, aztán Dillon Savich következett, majd a repülőtér
jegyirodája, végül pedig Virginia Trolley a San Franciscó-i
rendőrkapitányságon. Ezután már csak egy elintéznivalója
maradt: beugrani a bankjába.
– Már mehetünk is – mondta mosolyogva Emmának,
amint kilépett a bankból. – Most kezd izgalmas lenni a
játék, Em. Most legalább én is olyan gazdag vagyok, mint
a mamád. – Elővett egy húszdollárost, és Emma kezébe
nyomta. – Ezt tedd el valami biztos helyre. Hátha
szükségünk lesz rá.
Molly csodálkozva rámeredt, de nem szólt semmit.
Emma gondolkodás nélkül kinyitotta a zongorája dobozát,
és elrejtette a hangszerben a bankjegyet.
– Azt hiszem, Ramsey, én már nem akarok több
izgalmas játékot – mondta aztán a fejét ingatva, majd
szorosan magához ölelte a zongoráját.
– Esetleg a reptéren vehetnénk neki még néhány
ruhát.
Ramsey töprengett egy darabig, majd megrázta a fejét.
– Nem emlékszem rá, hogy lenne gyermekruhabolt a
reptéren. Talán pólók a szuvenírárusoknál, de semmi
több. Arra pedig már nincs időnk, hogy megálljunk
útközben vásárolni. Majd veszünk neki egy pólót a
reptéren, és a többit elintézzük Chicagóban. A mi
ruhatárunkat is beleértve.

13.
Semmi zaj nem hallatszott. Csak egy finom, alig
észrevehető mozdulat – mintha a mutatóujj lágyan
megsimogatta volna a ravaszt. A következő pillanatban,
mint a tubarózsa, szétnyílt a papírbábu mellkasa. A
lövedék pontosan a rárajzolt szív közepét érte.
Gunther elégedetten bólintott.
– Nem rossz.
– Mi az, hogy nem rossz? – kérdezte Eve, miután
közelebbről is szemügyre vette a célpontot. – Tökéletes.
Nézte, amint Gunther felemeli a pisztolyt, és lezseren
belefúj a csövébe. A spanyol gyártmányú Star Ten –
egyike az Európában gyártott legjobb 10 mm-es
pisztolyoknak, legalábbis ezt állította róla Gunther – úgy
állt a férfi kezében, mintha hozzánőtt volna. Azt is mondta,
hogy az ismerősei körében senkinek sincs ilyen fegyvere,
ami így is van rendjén, mert csak ő tud vele rendesen
bánni. Gunther újra belefújt a pisztoly csövébe. Füst
természetesen nem jött belőle, de Eve tisztában volt vele,
hogy a mozdulat csupán szimbolikus – a régi vadnyugat
hírhedt párbajhősei emlékének tisztelgett vele Gunther.
A férfin látszott, hogy irritálja Eve megjegyzése, de
nem szólt semmit.
– Nem jó érzés tökéletesnek lenni, Gunther? – Eve
közelebb lépett a testőrhöz, finoman végigfuttatta az ujjait
a férfi alkarján, majd a kézfején, és végül megállapodott a
pisztoly csövén.
 Gunther továbbra sem szólt egy szót sem. Tudta, hogy
Eve csak azért csinálja ezt, hogy megőrjítse. Nem kis
erőfeszítésébe került, hogy ne reagáljon rá. Hogy
valamilyen módon tudtára adja, mennyire idegesíti ez az
ostoba játék. De ő nem volt ostoba. A saját érdekében
mindent el kellett tűrnie ettől a nőtől, akármit csinált vele.
Igen, a legokosabb, ha úgy tesz, mintha észre sem venné
az egészet.
Volt egy olyan érzése, hogy Mr. Lord tud a felesége
kisded játékairól, és még élvezi is őket. Az sincs kizárva,
hogy az asszony ezt az ő bátorítására csinálja. Lehet,
hogy most is ott áll valahol az emeleti oszlopok mögött, és
szájában a meggyújtatlan szivarkával – folyton ezeket
rágcsálta, amióta leszokott a dohányzásról – figyeli őket.
Gunther lassan hátralépett, és áttette a pisztolyt a másik
kezébe. Szerette a fém hűvös érintését. Olyan finoman
fogta a tekintélyes méretű fegyvert hatalmas mancsába,
mintha attól félne, hogy kárt tesz benne, ha megszorítja.
Eve elnevette magát.
– Ahogy maga megfogja azt a pisztolyt, Gunther.
Valósággal dédelgeti. Mintha egy nőt tartana a karjában.
Jól mondom, Gunther?
– Attól tartok, nem, asszonyom – felelte a testőr
kimérten. – Ez a fegyver számomra csupán egy műszer,
amellyel a munkámat végzem: – Udvariasan biccentett
egyet, és elindult a kijárat felé. Az ajtóban megállt, és félig
hátrafordulva hozzátette: – És Mr. Lord értékeli a
műszeremet.
Eve hitetlenkedve rámeredt, majd kirobbant belőle a
nevetés.
– Ennek nem igazán örülnék. Nagyon remélem, hogy
téved.
 Gunther dühösen összeszorította a fogát. Érezte, hogy
tetőtől talpig elpirul. Gyűlölte ezt az érzést, mert teljesen
tehetetlen volt vele szemben. Hirtelen egy mély, zengő
hang szólalt meg a háta mögött.
– Igazad van, Gunther, igenis értékelem a műszeredet.
Ne felejtsd el gondosan megtisztítani. Ma sokat
használtad, és nem is akármilyen eredménnyel.
– Igen, uram.
Mason Lord megvárta, amíg az embere elhagyja a
lőtermet, majd a feleségéhez fordult, és kedélyesen így
szólt:
– Halálra kínzod szegény Gunthert.
– Miért hagyja magát? Azzal provokál, hogy olyan,
mint egy birka. Elhoztad a Lady Coltomat?
Mason bólintott.
– El, de nem szívesen. Miért nem hagyod, hogy
megtanítsalak lőni egy igazi fegyverrel? Ez egy játékszer.
Eve hangja hirtelen megkeményedett. Első látásra
senki nem gondolta volna, hogy ez az aranyszőke hajú,
kék szemű, babaarcú, törékeny szépség ilyen kemény is
tud lenni.
– Megfelelő távolságról ugyanúgy megteszi, mint
bármelyik pisztoly. Semmi szükségem egy olyan ormótlan
szerszámra, mint szegény Guntheré. Nem elég nőies.
Mason kénytelen volt elismerni magában, hogy Eve-
nek igaza van. A Star Ten különben is akkorát taszítana
rajta, ha elsütné, hogy hanyatt esne tőle. Szó nélkül
átadta neki a Lady Coltot, majd hátralépve nézte, hogy
üríti Eve az egész tárat a bábu mellkasába.
Eve csillogó szemmel megfordult, levette a fülvédőjét,
és gúnyosan a férjére pillantott.
 – Na, mit mondtam? És még csak nem is kellett
dédelgetnem hozzá.
– Tényleg nem – ismerte el Mason, majd odalépett a
feleségéhez, és magához vonta. – Csak engem szabad
dédelgetned.
Mason, bár ő kezdte a közeledést, szokásával
ellentétben ezúttal nem reagált azonnal Eve testi
közelségére. Máskor, hasonló esetben Eve már hanyatt
feküdne a legközelebbi alkalmatosságon. Ehelyett most
hátralépett, és letette a Lady Coltját a pultra. – Tudsz
valamit a lányodról?
– Nemrég hívtam fel Buzz Carment Denverben. Azt
mondta, a zsaruk teljesen ki vannak akadva, hogy Molly a
segítségük nélkül is megtalálta a lányát. Ahelyett, hogy a
tetteseket keresnék, Molly és az után a fickó után
nyomoznak, aki segít neki. Buzz és három másik
emberem szintén elindultak már, hogy megtalálják őket.
És biztos vagyok benne, hogy hamarosan meg is fogják.
Molly csupán amatőr. Buzz és a társai viszont nem azok.
Meg fogják találni. Buzz elismerte, csak később tudták
meg, hogy Molly elment Denverből. A zsaruk nem nézték
jó szemmel, hogy ott vannak, ezért nem tudtak
rendszeresen érintkezni vele.
– Senki nem találta meg, csak az a pasas, aki állítólag
segít neki. És ha a gengszterek kezébe kerültek? Erre
nem gondoltál?
– Az nem valószínű. Molly okos lány. Igaz, hogy
amatőr, de nagyon okos.
– Azt hittem, a feleségedre hasonlít.
Mason meglepetten Eve-re pillantott, majd elnevette
magát.
 – Aliciára? Molly meg van győződve róla, hogy ő a rút
kiskacsa az anyja mellett. Lehet, hogy tényleg nem egy
szépség, de megvan a magához való esze. – Mason
elgondolkodva összevonta a szemöldökét. – Azt hiszem,
ebben rám hasonlít. Remélem, belátja, hogy szüksége
van rám, és idejön Emmával. Ő is tisztában van vele, hogy
csak én tudom megvédeni mindkettőjüket.
– Biztos vagyok benne, hogy az a pasas, aki vele van,
előbb-utóbb kiadja őket a zsaruknak, nem gondolod?
– Azt sem tudom, ki az az alak. – Mason megcsóválta
a fejét, majd odalépett a feleségéhez, és karonfogta. –
Nem érdemes találgatni. Majd Buzzék kiderítik. Inkább
kóstoljuk meg Miles legújabb Margarita költeményét.
Néhány perccel később éppen nekiláttak az emlegetett
Margaritának, amikor Miles bejelentette:
– Elnézést a zavarásért, uram, de itt van Molly. És egy
férfi, akit nem ismerek.
– Végre megjött az esze – bólintott Mason Lord, és
sietség nélkül felállt.
Amint Miles kiment, letette a poharát a márvány
asztallapra, és megigazította a zakóját. Az előszobából
egy gyermek cseppet sem ijedt, inkább kíváncsi, csilingelő
hangja hallatszott:
– Milyen nagy ez a ház, Mr. Miles.
– Bizony, Emma, ez egy óriási ház.
– Még annál is nagyobb, mint amiben a papával
laktunk. Olyan magas a plafonja, hogy egy fa is beférne
alá.
Amikor Mason felpillantott, már mindhárman ott álltak
az ajtóban. Miles zavartan megállt mögöttük, és kérdő
pillantást vetett a gazdájára.
 – Köszönöm, Miles. Majd hívom, ha szükségem van
magára.
Mielőtt Miles visszavonulhatott volna, Molly
hátrafordult, és a karjára tette a kezét.
– Miles, megkérhetem, hogy hozzon Emmának egy
pohár vizet?
Miles mosolyogva lepillantott a kislányra, aki szorosan
az anyjához bújt, miközben a mellette álló nagydarab,
ismeretlen férfinak a kezét szorongatta.
– Mit szólnál inkább egy kis limonádéhoz?
– Az nagyon jó lenne, Mr. Miles.
Miles elindult a konyha felé, a három látogató pedig
belépett a tágas nappaliba. Mason három éve látta
utoljára a lányát és az unokáját. A kislány pont olyan volt,
mint Alicia, csak a dús, barna haja emlékeztetett arra az
undorító, nyálas kis pojácára, aki kiköpött Mick Jagger,
persze fiatalabb korában. Emma már hatéves volt,
nyúlánk és vékony, a bőre pedig olyan fehér és áttetsző,
amilyen csak a kisgyerekeknek tud lenni. Mason
elégedetten állapította meg, hogy legalább olyan szép
lesz, mint Alicia volt.
Igen, ő akarta, hogy Molly idejöjjön. Többször mondta
is neki, hogy várja, sőt elvárja tőle. Mégis, most, hogy itt
volt az unokájával együtt, ráadásul egy férfival, akit Mason
még sose látott, nem tudta, hogy fogadja. Mit mondjon
neki? Hogy üdvözölje? Három év. Hosszú idő, és Molly
akarta így, hogy ne találkozzanak. De most nem erről volt
szó. Egy csapásra minden megváltozott.
– Szia, Molly.
– Szia, apa. Remekül nézel ki.
Molly Eve-re pillantott, aki úgy ült a sárga
bársonyborítású kanapén, mint egy párizsi modell. Szűk,
fekete farmer volt rajta, és egy fehér blúz, amelynek a két
végét lezseren csomóba kötötte a köldöke fölött.
– Szervusz, Eve. Gondolom, te vagy Eve, igaz?
Egyszer már beszéltünk telefonon. Igaz, jó régen volt már.
– Tényleg, én is emlékszem. Nem is tudod, mennyire
örülök, hogy végre megismerhetlek. Ezek szerint, ha nem
tévedek, te vagy Molly, igaz?
– Eltaláltad. Apa, Eve, engedjétek meg, hogy
bemutassam Ramsey Huntot. Ő mentette meg Emmát,
mielőtt a nyomára bukkantam. Jelenleg öt ember üldöz
bennünket, és úgy tűnik, nem amatőrök. Nem tudjuk, mit
akarnak tőlünk, de gondoltuk, jobb, ha ezt rögtön a
tudomásodra hozzuk.
Az ismeretlen férfi megköszörülte a torkát, és Mason
Lordra pillantott.
– Azért döntöttünk úgy, hogy idejövünk, Mr. Lord, mert
az üldözőink már tudják, ki vagyok. Így pedig nem
garantálhattuk Emma biztonságát. Sajnos nagyon értik a
dolgukat. Nem volt sok esélyünk, hogy lerázzuk őket. Úgy
gondoltuk, ön jobban tudja garantálni Emma biztonságát,
mint a hatóságok.
Mason Lord odalépett a férfihoz, és kezet nyújtott.
– Örülök, hogy személyesen is megismerhetem, Hunt
bíró.
Ramsey megrázta a házigazda kezét.
– Én is örülök, Mr. Lord. – Azért jöttünk, mert úgy
gondoltuk, hogy Emma csak itt lenne igazán
biztonságban.
– Sejtettem, hogy nem puszta kedvtelésből tisztel meg
a látogatásával, Hunt bíró. Igen, tudom, hogy ki maga. Ki
ne tudná egy ilyen híres emberről? Megmondom őszintén,
meglep, hogy épp maga találta meg Emmát.
 Molly csodálkozva nézte a jelenetet, ahogy a két férfi
kifogástalan modorban, udvariasan üdvözli egymást,
miközben – és ez sem kerülte el a figyelmét – az álarc
mögül mindketten kritikus szemmel méregetik a másikat,
mintegy felbecsülve egymás erejét. Ösztönösen magához
ölelte Emmát. Nem akart idejönni. Nem akarta a lányát
kitenni az apja közelségének, de a biztonsága érdekében
nem volt más választása. Tudta, hogy Mason Lord senkit
nem engedne az unokája közelébe, aki bármilyen veszélyt
jelentene rá nézve, jóllehet a kicsi jóformán pelenkás volt
még, amikor utoljára látta. Elvégre Emma az ő vére.
Biztos, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel – ha
kell fegyverrel is – megvédené bárki és bármi ellen.
– Köszönöm, hogy megmentette a lányomat és az
unokámat – mondta Mason, és enyhén meghajtotta magát
Ramsey felé. – És azt is köszönöm, hogy akarata ellenére
hazahozta a lányomat. Itt mindnyájan biztonságban
lesznek. Garantálom, hogy senki nem fog Emma közelébe
jutni, beleértve a zsarukat is.
Az udvariasság szabályai szerint most Ramseyn volt a
sor.
– Köszönöm, Mr. Mason – mondta gyengéden
megszorítva Emma kezét, és ő is meghajtotta a fejét.
Mégpedig az ország egyik leghírhedtebb maffiózója előtt,
akire rábízta mindhármuk életet. – De engedje meg, hogy
helyesbítsek. Nem én mentettem meg Emmát. Ő szökött
meg a fogvatartójától. Egy erdőben találtam rá, nem
messze a faháztól, ahol a szabadságom töltöttem. Én
csak hazavittem, és néhány napig gondját viseltem. Ott
talált ránk Molly.
Ramsey egy pillanatra lenézett Emmára, aki a kandalló
fölött vigyorgó hatalmas rinocéroszfejet bámulta,
amelynek orrán egy kapitális méretű, fényesre glancolt
szarv ágaskodott. Emma megráncigálta Ramsey kezét.
Ramsey megszorította a kis mancsot, szemügyre vette a
trófeát, majd így szólt Emmához:
– Mit gondolsz, mivel fényezték ki ilyen csillogóra a
szarvát?
– Biztos szappannal és hideg vízzel. A mama szerint a
szappan és a hideg víz a legjobb.
– Felhívom Buzzt Coloradóban, és megmondom neki,
hogy az első géppel jöjjenek vissza – jelentette ki Mason
Lord.
– Jó ötlet – bólintott Ramsey. – Nincs kizárva, hogy
azok az emberek már eljutottak a nyomainkon a reptérig.
A jegyvásárlásnál ugyanis kérték a fényképes személyi
igazolványunkat. Ha az üldözőink érdeklődnek utánunk,
biztos, hogy valaki emlékezni fog ránk. Annak ellenére,
hogy külön vettük meg a jegyeket. Molly egyedül, én pedig
Emmával. Attól tartok, hogy nemsokára itt lesznek.
– Taxival jöttek a reptérről?
– Igen. Először csak a belvárosig. A Michigan Avenue-
ig. Néhány ruhadarabot kellett vennünk magunknak. A
régi kollekciónk ugyanis már nem volt egészen
szalonképes. Azután egy másik taxival elmentünk a
jeffersoni rendőrkapitányságra. Besétáltunk, és egy kicsit
elbeszélgettünk az ügyeletessel, de anélkül, hogy
felfedtük volna a kilétünket. A harmadik taxival már
egyenesen ide jöttünk. De biztos vagyok benne, hogy így
is meg fognak találni. Talán már tudják is, hogy itt
vagyunk. Mint már említettem, profikról van szó, és
Mollynak is az a véleménye, hogy egy szervezet lehet
mögöttük.
Mason Lord bólintott.
 – Okosan tették, hogy bementek a rendőrségre. Ettől
zavarba jönnek majd egy kicsit. Kérem, foglaljon helyet,
Hunt bíró. Molly, ti is üljetek le. Ami ezt a feltételezett
szervezetet illeti, erről majd később beszélünk. Már itt is
van Miles a limonádéval.
– Annyit hoztam, hogy mindenkinek jusson belőle,
uram.
– Köszönjük, Miles – felelte Molly a házigazda helyett.
– És hoztam egy kis csokoládés süteményt is. Ma
reggel sütöttem. – Miles Emmára mosolygott, miközben
kitöltött neki egy jókora pohár limonádét. – Emma,
szereted a csokoládés süteményt?
– Igen, Mr. Miles. Ez a kedvencem.
Ramsey elnevette magát.
– Vigyázzon, mert megeszi az egészet. Régóta nem
evett ilyen finomságokat.
Miles barátságosan összeborzolta Emma haját a feje
búbján. Mason Lord rosszallóan összevonta a
szemöldökét, úgy nézte, hogy Molly alaposan megtörli
Emma kezét egy nedves kendőben, amelyet Miles
kifejezetten erre a célra hozott a sütemény mellé. Honnan
tudta Miles, hogy mi Emma kedvenc süteménye? –
töprengett. És miért sürög-forog úgy az unokája körül,
mint egy szakképzett légikísérő? Szótlanul nézte, hogy a
három vendég nekilát a süteménynek és a limonádénak.
Nem is tudott a süteményről. Ő is imádta a csokoládés
süteményt, de Miles egy szót sem szólt róla neki. Sem
ebédkor, sem most nem kínálta vele. Előző este pedig
valami alacsony kalóriatartalmú, se íze, se bűze száraz
süteményt kapott desszert gyanánt. A feleségére pillantott,
aki most is gyönyörű volt, mint mindig. Eve rá se hederített
a süteményre. Mollyt nézte, de az arcáról nem lehetett
leolvasni semmit. A tekintete olyan kifejezéstelen volt, mint
egy profi póker játékosé. Vajon mire gondolhat most?
Mason pillantása visszasiklott a vendégére. Ramsey
Hunt magas, megtermett, jókötésű férfi, ami persze
korántsem volt meglepő azok után, hogy mit művelt a
tárgyalóteremben. Látszott rajta, hogy rendszeresen edzi
magát, és nagy gondot fordít a kondíciójára. Olyan ember
benyomását keltette, aki tudja, mit csinál, és nem ijed meg
sem a saját, sem más árnyékától. Mason kénytelen volt
elismerni, hogy ráadásul jóképű is. A vonásai
szabályosak, a bőre olaszosan barna, a szeme pedig
zöld, ami viszont távolról sem jellemző az olaszokra.
Persze ki tudja itt, Amerikában? Ebben az országban, ahol
szinte mindenki keverék, őt magát is beleértve. De az ő
ereiben legalább zömmel jó ír vér folyik. Ami az ő
gyönyörű Eve-jét illeti, ő színtiszta svéd. Minden
porcikájában az. Sokat mesélt az apjáról, aki beleszeretett
egy német grófnőbe, de végül nem vette el. Így történt,
hogy Eve végül makulátlanul svéd maradt. Mason ezúttal
jól választott.
Újra a vele szemben ülő férfira nézett. Íme Ramsey
Hunt bíró a Kilences Számú Szövetségi Kerületi
Bíróságról. Ki gondolta volna, hogy éppen ő lesz az, aki
megmenti Emmát? Milyen elenyésző esélye lehetett
ennek a véletlen találkozásnak?
Mason megköszörülte a torkát.
– Hunt bíró, azt mondta, az erdőben talált rá Emmára.
Nem tiltakozott ellene az unokám, hogy magával vigye a
faházába?
– Eszméletlen volt. – Ramsey látta, hogy Emma
abbahagyja az evést, és összeráncolt szemöldökkel várja
a folytatást. – Ha nincs ellene kifogása, a többit majd
akkor mondom el, ha Emma már lepihent. Azt hiszem,
nagyon kifárasztotta a hosszú út.
Mason Lord is hátradőlt a karosszékében.
– Helyes. Miles, kérem, készítsen elő három szobát.
– Emma és én egy szobában fogunk aludni, apa.
– Rendben van. Akkor két szoba is elég lesz, Miles.
Ramsey Mollyhoz fordult, és halkan odasúgta:
– Látom, az apja részletesen ki akar faggatni
mindenről. Jobb, ha felviszi Emmát a szobájukba.
Rendben?
Látta Mollyn, hogy nem akarja magukra hagyni őket.
Sejtette, hogy így lesz.
– Kérem, Molly, menjen fel Emmával. Úgy fogok
elmondani mindent az apjának, ahogy történt.
– Nem – felelte Molly határozottan. – Emma az én
lányom. Nem küldhet ki a konyhába teát csinálni, amikor
róla van szó.
Ramsey megértően bólintott, majd Masonhöz fordult,
és fennhangon így szólt:
– Halasszuk egy kicsit későbbre a beszélgetést, uram.
Berendezkednénk Mollyval, ki-ki a saját szobájában. Ha
Emma beleegyezik, hogy Miles vigyázzon rá, amint lehet,
visszajövünk.
Mason Lord bosszúsan fordult a lányához.
– Mit akarsz, Molly? Miért nem mész fel te is a
lányoddal? Négyszemközt szeretnék beszélni a bíró úrral.
Pillanatnyilag nincs szükségünk rád. Szeretném
megköszönni neki, hogy megmentett és idehozott
benneteket. Annyi eszed sincs, mint egy tyúknak. Fogd a
gyereket, és menj fel vele a szobádba. Fontos
megbeszélnivalóm van Hunt bíróval.
 Molly felállt. Egész testében reszketett. Maga is
meglepődött rajta, milyen könnyen és gyorsan ki tudja
hozni az apja a sodrából. Még ennyi év után is. De Mason
ezúttal elszámította magát. Ő most nem fog fülét, farkát
behúzva engedelmes, jó kislány módjára eloldalogni.
Szinte fizikai erőfeszítésébe került, hogy ne hajtsa le a
fejét, s ne süsse le a szemét, mint egy megvert kutya.
Nem! Ezúttal nem hagyja magát. Határozott mozdulattal
felvetette a fejét, és szembenézett az apjával. Elég
megpróbáltatáson ment már át ahhoz, hogy megálljon a
saját lábán. Többé nem fog senki zsarnokoskodni fölötte.
De uralkodnia kell magán. Az apjának nem szabad
észrevennie, hogy mekkora erőfeszítésébe kerül
szembeszegülnie az akaratával.
Mason már éppen folytatni akarta, de Mollynak sikerült
megelőznie:
– Értem – mondta meglepő higgadtsággal, majd a
kislányához fordult. – Emma, fejezd be az evést. Gyere,
megtörlöm a szád. Elmegyünk innen. Úgy alakult, hogy
mégsem maradunk hosszabb időre. Gyere, drágám. –
Megfogta Emma kezét, és mosolyogva Ramseyre
pillantott. – Maga is velünk jön?
– De mennyire – felelte Ramsey habozás nélkül, majd
Mileshoz fordult. – Köszönjük a süteményt és a limonádét.
Nagyon jólesett.
– Nem beszélhetsz így velem, Molly.
– Nem beszéltem veled sehogy. Viszlát, apa. Örülök,
hogy személyesen is megismerhettelek, Eve. Sose
gondoltam volna, hogy ilyen fantasztikus mostohaanyám
lesz.
– Hagyd abba! Hogy képzeled ezt az egészet?
Egyáltalán hová akarsz menni?
 Molly éppen eleget hallotta már ezt a nyers,
parancsoló hangot gyerekkorában.
– Teljesen mindegy – felelte könnyedén. – A lényeg,
hogy el innen. Nyilvánvaló, hogy csak egyikünk szívesen
látott vendég a házadban, és az nem a lányod és nem is
az unokád.
– A fenébe, Molly! Én csak szeretném megtudni, hogy
mi történt veletek, és melyek Mr. Hunt tervei.
– Bármi történt is, és bármi is a terve, egyformán
tartozik mind a hármunkra. Sajnálom, apa, de csupán
azért, mert férfiak vagytok, nem ti határozzátok meg, hogy
mit tegyek és mit nem.
– Na persze. De akkor jól jött egy férfi az életedben,
amikor Louey lilára vert.
Molly tudta, hogy Emma minden szót hallott.
– Állítsd le magad, apa – mondta fojtott hangon. –
Kérlek, ne beszélj erről.
Mason Emmára pillantott, aki tágra nyílt szemmel,
értetlenül bámult rá. Szemmel láthatóan nem értette a
dolgot, de Mason biztos volt benne, hogy nemsokára meg
fogja érteni. Emma egyik kezével Mollyba, a másikkal
Huntba kapaszkodott. Lehet, hogy Molly már Ramsey
Hunt szeretője? Annak ellenére, hogy végig ott volt velük
a lánya is?
Mason Ramsey Hunt bíróhoz fordult.
– A francba, térjen észhez, bíró úr. Nem gondolja
komolyan, hogy ebben a helyzetben csak úgy kisétál a
házamból a lányommal és az unokámmal? Ráadásul
mindenki tudja, hogy ki maga. Semmi esélye nincs, hogy
észrevétlenül eltűnjenek.
Eve, aki mindeddig mozdulatlanul nézte a jelenetet,
hirtelen felállt a kanapéról, és bájos mosollyal végignézett
a társaságon.
– Szerintem most mindenkinek jót tenne még egy
pohár limonádé.

Hosszú volt a nap. Túl hosszú Ingrid nélkül. Louey

Santera megdörzsölte a nyakszirtjét, majd sziszegve
végigtapogatta a sajgó izomcsomókat. A koncert alatt
valóságos eksztázisba esett, még mindig ott csengett a
fülében a tömeg harsogó ünneplése, de most, hogy vége
volt, úgy érezte, mintha egy feneketlen szakadék mélyére
zuhant volna. Ilyenkor volt a legnagyobb szüksége Ingrid
bűvös kezére.
De sajnos mára kimenőt adott neki. Ingrid elment a
szüleivel Frankfurtba. Talán valamelyik lány a kórusból
meg tudná gyúrni helyette. Louey odavánszorgott az
ajtóhoz, és kinyitotta.
– Alenon, gyere ide!
Egy cérnavékony, pattanásos arcú, hosszú szőke hajú
srác jelent meg a folyosó végén.
– Igen, főnök? – Még a hangja is olyan volt, mint egy
kölyöké.
– Hozz ide nekem egy lányt, aki ért valamit a
masszírozáshoz.
Alenon öt perc múlva meg is jelent egy lánnyal az
oldalán, aki nem lehetett több tizenhat évesnél. Pont úgy
nézett ki, mint egy nagy játék baba. Lehet, hogy egyike a
kóristalányoknak, akik annyira odavannak érté? Nem volt
ismerős az arca.
– Bemutatom Karolinát, uram. Állítólag az anyja
masszőz. Azt mondja, hogy ő is ért hozzá.
Louey a lány szemébe nézett. Az évei számát tekintve
tényleg nem lehetett több tizenhat évesnél, de a tekintete
sokkal többről árulkodott. Louey bólintott.
– Szia, Karolina. Tudnál segíteni rajtam?
A lány hibátlan angolsággal válaszolt:
– Örülök, hogy segíthetek önnek, Mr. Santera. Hogy
van a lánya? Olvastam az újságban, hogy elrabolták.
Mi az ördögről beszél ez a lány?
– Miféle újságban?
– A Berliner Zeitungban. Volt benne egy cikk magáról.
És a végén megemlítették, hogy elrabolták a lányát. Az
újságíró szerint valahol a vadnyugaton történt. Igazán
sajnálom.
Honnan a pokolból tudhatta meg az a firkász? Hiszen
az a nő nem is figyelt rá, mit mondott. Alig írt valamit a
noteszébe, csak azzal volt elfoglalva, hogy mikor döntheti
már hanyatt. Hogy jöhetett volna rá bármire? Lehet, hogy
ő elejtett valamit Emmáról, de az nem volt több egy fél
mondatnál. Igen, biztos telefonált Denverbe. Karolinához
fordult, és rámosolygott.
– Te sokkal jobban beszélsz angolul, mint az az
újságíró.
– Az anyám amerikai.
– Ja, így már értem – felelte Louey, és fájdalmas
képpel megdörzsölte a nyakát. Nézte, milyen szakavatott
mozdulatokkal teríti le a lány az asztalt a vastag
frottírtörülközővel. Amikor elkészült a művelettel, félreállt,
és várakozó pillantással ránézett. Louey elmosolyodott, és
lassan vetkőzni kezdett. A lány egész idő alatt nem szólt
egy szót sem. Amikor a bokszersortja jött sorra, közelebb
lépett hozzá, és elé tartott egy fehér frottírlepedőt.
– Én az Al-Anon intézetben dolgozom – mondta,
amikor nekilátott a lábfejének. – Olyan gyerekek vannak
ott, akiknek alkoholisták a szülei. Miért hívja így Rudyt?
 Rudy? Ez lenne a srác neve? Louey megvonta a
vállát, de a mozdulat nem igazán sikerült, tekintettel arra,
hogy a hasán feküdt.
– Mert szerintem illik rá ez a név.
– Értem – felelte Karolina, és közelebb lépett az ágy
fejéhez. Louey érezte, amint az ujjai a vállizmaiba
mélyednek. Felnyögött, és behunyta a szemét.
Ez volt élete legjobb masszázsa. Amikor két órával
később felébredt, Karolina már nem volt sehol.
Alenon állt az ajtóban, és őt nézte. Vajon mennyi ideig
aludt? Lehet, hogy horkolt is? És ha beszélt álmában?
– Mit akarsz?
– Van egy üzenetem az ön számára Mr. Lordtól.
– Jaj, ne – nyögött fel Louey, és felült az ágyon.
Gyorsan maga elé kapta a törülközőt. – Mikor hívott az a
vénember? És mit akart?
– Nem ő telefonált, hanem egy másik férfi, aki azt
mondta, hogy Mr. Lord üzenetét szeretné átadni. Nem
akart feltétlenül személyesen beszélni magával. Az üzenet
szerint a kislánya most már biztonságban van. Ott van Mr.
Lord házában. Ennyi.
Rudy Brinker nézte, ahogy a világ egyik
legünnepeltebb popzenésze lassan a tenyerébe hajtja az
arcát. Szomorúnak, összetörtnek látszott. De a hangja,
amikor újra megszólalt, ijesztő volt. Rudy talán fél percig
bírta hallgatni a káromkodásözönt, aztán halkan kiosont a
szobából. Lement a hallba, és bekopogott Mr. Murdock
szobájába.
Amikor kinyílt az ajtó, valósággal hátrahőkölt. Ilyen
ronda arcot még rémálmaiban sem látott.
 14.
MASON Lord körkörös mozdulatokkal megforgatta a
konyakot a metszett kristálypohárban, és nézte, ahogy az
aranyszínű ital finom fátylat von a pohár falára. A
legfinomabb konyak volt, amihez hozzájutott. Áhítattal
belekortyolt a mennyei nedűbe, amely szinte simogatta a
torkát, amikor lenyelte. Minden este megivott belőle egy
pohárkával, pontosan egy órával vacsora után.
Eve a kanapén ült, és a tévét nézte. Mason megvető
pillantást vetett a készülékre. Megint valami idióta show,
mint a Szerencsekerék vagy még annál is rosszabb. Eve
ízléséről már akkor is lesújtó véleménnyel volt, amikor
elvette, de az ellenállhatatlan vágy, amelyet a teste iránt
érzett, elnyomta a józanabb megfontolásokat. Mason
értékrendjében a megvetés nem volt egy súlycsoportban a
kéjvággyal.
Eve hátrafordult, és rápillantott. Nyilván reklám volt
soron a műsorban.
– Mi a terved velük, Mason?
Mason kiitta az utolsó korty konyakot, és óvatosan
letette a kristálypoharat a márványborítású asztalra.
– Azt akartam, hogy idejöjjenek. Amikor Molly
telefonált, te is hallottad, mit mondtam neki. Hogy itt a
helyük.
– Igen. És ő hallgatott rád.
– De nem a saját jószántából jött. Ramsey Hunt
beszélte rá. – A karján csillogó Rolex aranyórára pillantott.
– Azt mondta, hogy lejön hozzám beszélgetni. Milesszal
megüzentem neki, hogy Mollyt ne hozza magával.
– Mikor?
 – Miután felmentek. Miles mindent elmondott neki.
Hogy mit kell tennie, ha igényt tart a védelmemre. Azt
fogja tenni, amit mondok. Tudja, hogy szüksége van rám.
Mason kimért mozdulattal hátrafésülte a haját a
kezével. Eve gyanakodva nézte. Még sosem látta a
férjétől ezt a mozdulatot.
– Mi a baj, Mason?
– Észre kell térítenem Mollyt. Még sose beszélt így
velem. Majdnem megpofoztam, annyira kihozott a
sodromból.
– De mégsem tetted meg. Amikor elkezdett
fenyegetőzni, hogy elmegy, visszakoztál, és pontosan azt
mondtad neki, amit szeretett volna hallani. Hogy szeretnéd
tudni, mi történt velük. Emmával, vele és ezzel a Ramsey
Hunttal.
A reklám véget ért. Eve a képernyőre pillantott, majd
visszafordult a férje felé.
– Úgy tettél, mintha engednél, és ő bevette. Végül is
úgy lett, ahogy te akartad, Mason.
– Nem, nem vett be semmit. Egyszerűen félti a lányát.
Az ördöggel is alkut kötne a lánya biztonságáért. Még
akkor is, ha ez az ördög én vagyok.
Mason tisztában volt vele, hogy ha nem enged a
kritikus pillanatban, Molly habozás nélkül elmegy, és az a
férfi is vele ment volna. Biztos, hogy lefeküdtek már, ha
így az ujja köré tudja tekerni. A feleségére pillantott, aki
időközben visszatért a tévéshowhoz. Aztán átsétált a
hatalmas nappali másik végébe, és kinyitotta a
faragásokkal díszített franciaajtót, amely egy falakkal
körülvett gyönyörű angolkertre nézett. A friss, esti levegő
tele volt a kertben nyíló virágok – jácintok, rózsák és
jázminok illatával. A jázminokat ő maga válogatta annak
idején. A kertben tökéletes csend honolt. Csak kevesen
tudták, hogy különböző posztokon vagy fél tucat fegyveres
őrzi a házat. Ráadásul amikor Molly, Emma és Ramsey
Hunt megérkeztek, Mason még meg is erősítette az
őrséget.
Miles éppen akkor lépett a nappaliba, amikor a
gazdája visszafordult az ajtóból.
– Emmának nagyon ízlett a spagetti, amit készítettem
neki. A pastából kis dinoszauruszformákat csináltam. Pont
annyifélét, ahány a Jurassic Parkban volt.
Mason Lord értetlenül nézte ezt az embert, aki
világéletében csak neki engedelmeskedett, aki immár
huszonkét éve fenntartások nélkül minden kívánságát
teljesítette. Akkor került hozzá, amikor Molly még kislány
volt, de soha nem törődött vele különösebben. Akkor meg
miért van ennyire oda Emmáért? Igaz, helyes kislány –
pont olyan, mint Alicia lehetett – de Miles Aliciával se
sokat törődött.
Nem folytathatta a töprengést, mert Ramsey Hunt
jelent meg az emeletre vezető lépcső tetején. Fekete
nadrág és fehér ing volt rajta, Nyakkendő sehol, de ez
érthető volt az ő helyzetükben.
– Tisztázta a dolgot Mollyval? – kérdezte Mason,
mielőtt Ramsey leért volna a nappaliba.
– Igen.
– Megmondta neki, mihez tartsa magát a házamban?
Ramsey kis híján elnevette magát a házigazda átlátszó
taktikáján.
– Molly pontosan tudja, mit kell tennie – felelte
mosolyogva. – Miles mondta, hogy beszélni szeretne
velem.
 – Igen, de csak magával. Molly nélkül. Fogalma sincs
semmiről. Sem az üzletről, sem a stratégiáról.
– Ha jól tudom, a szobájában éppen olvasásleckét ad
Emmának. Nagyon okos kislány.
– Én ötéves koromban már a Moby Dicket is
elolvastam.
– Úgy hallottam, Molly is nagyon korán kezdett el
olvasni. Ezek szerint öntől örökölték ezt a készséget.
Mason Lord erre a megjegyzésre nem reagált.
– Menjünk be a dolgozószobámba – intett a fejével a
vendégének. – Ott zavartalanul tudunk beszélgetni.
Mason kimért mozdulattal tette be maguk után a dupla
tölgyfa ajtó mindkét szárnyát, egy csapásra kirekesztve a
dolgozószobából az alsóbb osztályok szórakoztatását
szolgáló primitív show-műsor idegesítő hangzavarát.
Ramsey nem várta meg, hogy a házigazda hellyel
kínálja.
– Molly elmondta, hogy amikor Louey Santera
megverte őt, maga, amint értesült a dologról, Denverbe
repült, és alaposan megleckéztette a vejét. Azt hiszem, én
is ezt tettem volna a maga helyében.
Mason Lord csodálkozva pillantott a nagydarab férfira,
aki könnyed, fesztelen testtartással állt az íróasztala előtt,
és nyílt tekintettel egyenesen a szemébe nézett. Mintha
még valami elismerésféle is bujkált volna a szemében.
Esze ágában sem lett volna Denverbe menni, ha
Louey nem csinálja azt, amit csinált.
– Nem hagyhattam, hogy az a nyálas kis tetű
büntetlenül bántalmazzon valakit a családomból.
Igen, Mason Lord ezúttal pontosan fogalmazott. Neki
csakis ez számít – gondolta Ramsey derűsen, de a
derültségébe némi szomorúság is vegyült.
 – És természetesen ugyanígy érez Emmával
kapcsolatban is. Hiszen ő is a családja egyik tagja. Mit
gondol, ki van e mögött az ügy mögött?
– Ez egy közönséges gyermekrablás. Louey elég
gazdag. Na persze nem olyan gazdag, mint volt, mielőtt a
lányom elvált tőle, de elég jól megy neki. Milliókat keres az
európai turnéival. A kis szemét szarházi.
– Szerintem nem csupán gyermekrablásról van szó.
Mint mondtam már, négyen is követtek bennünket. És
akkor még nem beszéltünk azokról, akik a háttérből
irányítják az egész műveletet. Az is minimum két embert
jelent. És mindnyájan profik. Nem, uram, ez nem egy
egyszerű gyermekrablási ügy. Biztos vagyok benne, hogy
valami más van a háttérben. – Ramsey egy pillanatra
elhallgatott, majd kissé halkabban folytatta: – Sajnálom,
hogy ilyen rossz híreket kell közölnöm önnel, de a
legrosszabbat még nem is tudja. Miután elrabolták,
Emmát napokig egy erdei házban tartották fogva valahol a
Sziklás-hegységben, ahol csúnyán megverték, és nemi
erőszakot követtek el rajta. Ezzel kapcsolatban is
beszélnünk kell. Emmának szüksége van egy orvosra és
egy gyermekpszichológusra. Rendszeresen visszatérő
rémálmai vannak. Erről nem akartunk az ő jelenlétében
beszélni ön előtt.
Mason Lord elsápadt. Ramsey egy pillanatra azt hitte,
elájul… vagy elkezd dühöngeni. Nem így történt. Néhány
másodperc múlva fokozatosan visszatért a vér az arcába.
Résre húzott szemmel nézett Ramseyre, és tompán így
szólt:
– A gazemberek. Ezzel aláírták a halálos ítéletüket.
– Tudom, hogy furcsán hangzik épp az én számból, de
ugyanígy érzek.
 – Pedig a maga dolga az, hogy érvényre juttassa az
igazságot, és képviselje azokat a becses törvényeket,
amelyek az ilyen söpredék érdekeit védik.
Mason Lord mindezt gúnyos tekintettel vetette
vendége szemére, de semmiféle reakciót nem tudott
leolvasni Ramsey arcáról.
– Bár nem szívesen teszem, kénytelen vagyok
számolni azzal a lehetőséggel, hogy igaza van – folytatta
aztán. – Lehet, hogy velem vagy Loueyval van
kapcsolatban a dolog, és a gyermekrablás csak stratégiai
fogás a részükről. Végig fogom gondolni a számításba
vehető lehetőségeket. Egyébként már beszéltem Buzz
Carmennel erről. Megkértem, hogy állítsa össze az
ellenségeim névsorát. Meglátjuk.
– Ami engem illet, azt szeretném, ha Molly és Emma itt
maradnának önnél. Itt legalább tudom, hogy biztonságban
vannak.
– És maga mit akar tenni? Gondolja, hogy megy
valamire a segítségem nélkül?
– Az emberei nem jutottak semmire Coloradóban.
Jobban bízom az én erőforrásaimban.
– Mit nevez maga az erőforrásainak? Egy csapat
kétbalkezes San Franciscó-i zsarut és néhány nyálas
jogászt?
Ramsey megrázta a fejét.
– Feltételezem, hogy úgysem értene egyet velem,
úgyhogy jobb, ha erről nem beszélek.
Mason Lord érezte, hogy elvörösödik. Lassan
felemelkedett a terebélyes karosszékből, és tenyerével az
íróasztal lapjára támaszkodva előrehajolt. Arra azonban
már nem maradt ideje, hogy kimondja, amit gondol. Nyílt
az ajtó, és a lánya lépett a dolgozószobába.
 – Remélem, nem maradtam le semmiről – mondta
kedves mosollyal, és betette maga mögött az ajtót. –
Elnézést a késésért, de Emma nem akart elaludni. Hiába,
egy anya sosem mondhatja, hogy lejárt a munkaideje.
Most pedig mondjátok el mindketten, hogy mit gondoltok
az ügyről, aztán én is elmondom, hogy én mit gondolok.
Ramsey Mason Lordra kacsintott.
– Nem is rossz javaslat. Szerintem fogadjuk el. Molly
nagyon okos lány. Butaság lenne nem kihasználni a
képességeit. Ha látta volna, hogy tette lóvá az
üldözőinket, amikor ő vezetett.
Mason Lord bosszúsan összevonta a szemöldökét. A
nappaliból most tisztán behallatszott annak az ostoba
show-nak a kísérőzenéje. Lehet, hogy Eve időközben
felhangosította a készüléket? Megcsóválta a fejét, és a
lányára pillantott.
– Inkább menj vissza, és nézd meg, mi van a
lányoddal.
– Semmi baj nincs az unokáddal, apa. Békésen alszik,
és Miles vigyáz rá. Inkább beszélgessünk.
– Akkor menj át a nappaliba, és nézd a show-műsort
Eve-vel.
– Eve-et nem ismerem, a show-kat pedig ki nem
állhatom. Az igazat megvallva pillanatnyilag egyikhez
sincs nagy kedvem.
Mason kis híján ráordított a lányára, hogy tűnjön el a
dolgozószobájából, mert ez az ő háza, és itt ő parancsol,
de aztán meglátta Molly szemében a határtalan
fájdalommal párosult dacos elhatározást, és meggondolta
magát.
– A pokolba! Ha mindenáron maradni akarsz, akkor
maradj.
 Ramsey Hunt elmosolyodott, és helyeslően bólintott.
Még nem is mondta meg Mollynak, hogy itt fogja hagyni
őket. Halogatta a dolgot. Tudta, hogy Molly nem fog örülni
a hírnek. De azt is tudta, hogy nem maradhat itt tétlenül.
Tennie kell valamit.
Molly odalépett hozzá, és kedvesen rámosolygott.
– Felejtse el, Ramsey. Hallottam, mit mondott apának.
Nem fogom egyedül elengedni, hogy kiszolgáltassa magát
azoknak a rohadékoknak.
Ramsey Masonra pillantott. Most rajta volt a sor.
– A pokolba! Nem bánom.

– Sehogy sem akar összeállni a kép – mondta Dillon

Savich Sherlock ügynöknek, aki nem csupán a
beosztottja, de pontosan hat hónapja, két hete és három
napja a felesége is volt. – Már számtalan variációt
kipróbáltam MAX-szel, de ő sem talált semmi használható
összefüggést.
MAX Dillon laptopja és egyben leghasznosabb
munkatársa volt, a nevét is tőle kapta. Dillonról az a hír
járta az Irodában, hogy valóságos csodákra képes a
laptopjával, és ez igaz is volt. Sherlock barátságosan
megveregette MAX oldalát.
– Túl sok a feltételezés, és túl kevés a használható
tényanyag. MAX pedig, sajna jobban kedveli a tényeket a
légből kapott ötleteknél.
– Igaz ez, MAX? – kérdezte Savich, és megnyomott
egy billentyűt a klaviatúrán. – Igaz, főnök – felelte egy
mély, bársonyos hang.
Sherlock elnevette magát.
– Még mindig nem szoktam meg a hangját. Te tényleg
lökött vagy egy kicsit, Dillon. Gondolom, a hangját is
megváltoztatod, amikor eljön a következő nemváltás ideje,
és MAX-ből megint MAXINE lesz.
– Kérsz egy kis ízelítőt belőle?
– Kösz, de még MAX hangját sem emésztettem meg.
Savich kajánul elvigyorodott.
– Majd kitalálok valamit, mire eljön az elkerülhetetlen
nemváltás ideje. Látnod kellene Jimmy Maitland képét,
amikor kérdezek valamit MAX-től, amire már betápláltam a
megfelelő választ. Első alkalommal majdnem elájult az
ijedségtől. Most már kezdi megszokni. Amikor bemutatót
tartok, izgatottan előrehajol a székén, és úgy várja a
mennyei szózatot, mint egy gyerek, amikor a kedvenc
rajzfilmje kezdődik a tévében.
Sherlock egy alkalommal már tanúja volt egy hasonló
jelenetnek, amikor MAX a következő kijelentéssel lepte
meg a főnöküket: „Attól tartok, Savich, hogy a gyomrom
nem veszi be ezt az emészthetetlen információkatyvaszt.”
Maitland kirohant az irodából, és összetrombitálta az
egész osztályt, hogy ezt mindenkinek hallania kell.
Sherlock Dillon vállára tette a kezét.
– Több információra van szükségünk. Egyébként
Ramsey ma reggel keresett San Franciscóból. Nem hívott
azóta?
– Nem. De legalább most már tudjuk, hol van.
– El sem tudom képzelni. Ramsey Hunt, egy
szövetségi bíró Mason Lord Oak Park-i házában. Kész
őrület.
– Kíváncsi lettem volna, milyen képet vágott, amikor
kiderült, hogy Molly Mason lánya. Alapos átváltozáson
mehetett keresztül Ramsey, ha Mason Lordnál kötött ki.
De legalább a kislány biztonságban van a nagyapjánál.
Azt mondják, az a ház kész erődítmény. Ismerve Mason
Lord köreit és hírnevét, egy cseppet sem csodálkozom,
hogy ő maga nem kért a védelemből, amelyet felajánlott
neki. Megpróbáltam rávenni, hogy vonja be az FBI-t, de
kereken elutasította a javaslatomat. Azt mondta, hogy
pillanatnyilag ez a legbiztonságosabb megoldás, és lehet,
hogy neki van igaza. Nem akarja, hogy a rendőrök és a
pszichológusok még jobban kikészítsek a gyereket. Addig
nem akarja kitenni semmiféle kihallgatásnak meg
vizsgálatnak, amíg nem tisztázódott, hogy ki van a
gyermekrablás mögött. – Savich felsóhajtott. – Nem
akarod megnézni a legújabb felvételeket? Egy katonai
műholdról küldték át őket.
Sherlock hamiskásan elmosolyodott.
– Ha van köztük valami igazán érdekes, nem bánom.
– Mindjárt meglátjuk.
Savich boszorkányos gyorsasággal beütött néhány
utasítást a gépbe, majd kényelmesen hátradőlt a székén.
Néhány másodperc múlva megjelent előttük a képernyőn
Mason Lord hatalmas háza felülnézetből. Savich leütött
egy újabb billentyűt. A következő kép a háztól keletre
elterülő terjedelmes birtokot mutatta.
– Ezek a felvételek alig egy fél órája futottak be. Hat
őrt számoltam meg a ház körül. Most pedig lássuk magát
a nagyfőnököt. – Savich ezúttal több billentyűt is
lenyomott, mire a képernyőn megjelent Mason Lord alakja.
– Jóvágású fickó, meg kell hagyni.
– Igen. Nagyon jóképű. És aki mellette áll? Ő a lánya?
– Nem egészen. Az új felesége. Két évvel fiatalabb,
mint a lánya.
Sherlock torkából artikulálatlan morgás tört elő, amely
minden szónál ékesebben adott hangot a véleményének.
További fényképek következtek. Végül Savich behívta az
utolsó felvételt.
– Íme Molly Santera és a lánya, Emma.
Sherlock egy darabig hallgatott, mintha emésztené a
látottakat, majd így szólt:
– Ennél többet kell tennünk, Dillon.
Dillon Savich titkos ügynök, az FBI Speciális
Bűnfelderítési Csoportjának vezetője hátrébb tolta a
székét, és felnézett a feleségére.
– Helyes. Van valami ötleted, Sherlock?
– Mindenekelőtt elmennék ahhoz a farmerhoz
Coloradóban. Tudod, aki állítólag eladta a furgonját,
amellyel később az a két pasas üldözőbe vette Ramseyt.
Savichnek felcsillant a szeme, és közelebb hajolt
Sherlockhoz.
– Gondolod, hogy az a farmer tudja, ki az a két pasas?
– Nincs kizárva. Mindenképpen beszélnünk kéne vele.
Különben sincs más nyom, amelyen elindulhatnánk.
– Rendben. Igazad van. A farmer biztos tud valamit.
Odaküldünk valakit a denveri irodából, hogy beszéljen
vele.
Sherlock megrázta a fejét.
– Az nem lesz jó. Anchor ügynök már benne van a
buliban. Ahogy ismerem, szent meggyőződése, hogy a
farmernak fogalma sem volt róla, kinek adta el a furgonját.
Márpedig ha neki megvan a kialakult véleménye valamiről,
azon csak akkor hajlandó változtatni, ha orra bukik
valamiben, ami az ellenkezőjét bizonyítja. Az a hír járja
róla, hogy gátlástalan karrierista. Fölfelé dupla
csapásszámmal nyal mindenkinek, aki az útjába kerül, a
beosztottjairól pedig tíz bőrt is lenyúz, és úgy ugráltatja a
helyi rendőrségek alkalmazottait, mint egy
rabszolgahajcsár. Egyszóval semmiképpen nem bízhatjuk
rá a dolgot. Vagy neked, vagy nekem kell odamenni. Mi
ebben az ügyben nem az FBI, hanem a gyerek érdekeit
képviseljük.
– Van valami különbség a kettő között?
– Ebben az esetben igen – felelte Sherlock, majd
elgondolkodva végigsimított a MAX oldalán csillogó két
fekete sávon, amely mögött a hangszórói rejtőztek.
Eszébe jutott, mekkorát rikkantott Dillon boldogságában,
amikor MAX először megszólalt. Ha jól emlékszik, ezt
mondta: „Éljenek a rézbőrűek!”
– Ha egy sima gyermekrablási ügy lenne, nem kellene
különbséget tennünk – folytatta Savichre pillantva. – De ez
sokkal több annál, Dillon. És senki nem tudja, még csak
nem is sejti, kik vannak mögötte, és mit akarnak. Hacsak
maga Mason Lord nem tudja. Gondolom, ez az egyik oka,
hogy Ramsey odament.
– Igazad van. Felhívom a denveri irodát, és
megmondom Anchor ügynöknek, hogy odamegyünk. –
Savich odagurult a székével az íróasztalához, kikereste a
számot a telefonjegyzékéből, és bepötyögte a készülékbe.
A vonal foglalt volt. – Átkozott egy masina. Ha rajtam
múlna, kötelezővé tenném az e-mailt az FBI összes
hivatalában a központtól a legkisebb fiókirodáig. De lehet,
hogy nemcsak az FBI-ban, hanem az egész világon.
Sherlock megcsóválta a fejét, majd felvette a kagylót,
és újra bepötyögte a denveri iroda számát. A telefon
ezúttal kicsöngött. Sherlock bemutatkozott, majd Anchor
ügynököt kérte. Miközben a kapcsolásra várt, gunyoros
mosollyal Savichre pillantott.
– Tudod, mi a baj? Téged nem szeretnek a telefonok,
Dillon. Mostantól kezdve én fogok tárcsázni neked. Igen.
Üdvözlöm, Anchor ügynök. Sherlock ügynök vagyok a
washingtoni Bűnüldözési Csoporttól. Köszönöm, jól. És
maga? Remek. A Santera-gyermekrablás ügyében
keresem. Igen. Azzal a farmerral kapcsolatban, akit
kikérdezett. Aki eladta a furgonját, amelyről a felesége
korábban azt állította, hogy ellopták.
A következő pillanatban Sherlock arca teljesen
elváltozott. Úgy meredt a kagylóra a kezében, mintha egy
mérgeskígyót szorongatna.
– Ezt nem mondja komolyan!
Néhány másodpercig hallgatott, majd fakó hangon
megkérdezte:
– Mikor? Hogyan? Van valami használható nyom?
Még jó néhány kérdést tett fel, majd miután mindenre
megkapta a választ, komor arccal letette a kagylót.
– Mi történt? – kérdezte Savich rosszat sejtve.
– Nem fogod elhinni. A farmer halott. Három nappal
ezelőtt talált rá a lánya. Egy kalapáccsal ütötték le. A
gyilkos még azzal sem törődött, hogy eltüntesse, a
kalapács ott hevert a holttest mellett. De ezenkívül semmi
nyom, amelyen elindulhatnának. Ujjlenyomatok
természetesen nincsenek. Az orvos szakértő jelentése
még nem készült el. Anchor ügynök megígérte, hogy
azonnal értesít, ha van valami fejlemény. Azt mondta, őket
is csak néhány órája tájékoztatta a helyi rendőrség.
Állítólag ők sem tudnak semmit. A környéken senki nem
látott vagy hallott semmit. A felesége azt mondta, hogy a
férje minden hajnalban kiment az istállóba megfejni a
teheneket.
– És a gyilkos ott várt rá.
Sherlock elfordult, és kibámult az ablakon.
 – Három gyereke volt a tinédzser lányán kívül, aki
megtalálta a holttestét.
– Most már biztos, hogy volt valami köze a
gyerekrablókhoz, bár kétlem, hogy ez az egész piszkos
ügy csak erről szólna.
– Anchor ügynök is így gondolja. Most mihez kezdünk,
Dillon?
Savich lenyomott egy billentyűt MAX klaviatúráján, és
a gép hangját utánozva felelte:
– Megyünk, látunk és győzünk, Sherlock.

15.
– MÉG egyszer mondom. Nem mehet el innen egyedül a
saját szakállára. Eddig is együtt csináltuk, ezután is együtt
fogjuk.
Ramsey elismerő pillantást vetett Mollyra.
– Mielőtt belemelegednénk a részletekbe, engedje
meg, hogy gratuláljak. Remekül csinálta az apjával. Nem
hátrált meg, de nem is veszítette el a fejét. Masonnak nem
volt más választása, mint hogy meghátrál. Legalábbis
egyelőre. De nagyon ravasz ember, úgyhogy ajánlatos
résen lennie. Még nem lefutott a meccsük. Visszatérve a
kettőnk dolgára, a tervem a következő. Átrepülök
Denverbe, és beszállok a nyomozásba. Szeretnék együtt
dolgozni az ügyön a helyi zsarukkal és az FBI-jal. Maga és
Emma egyelőre itt maradnak.
Molly értelemtől csillogó szeme valósággal
elhomályosult a félelemtől.
– Tudok vigyázni magamra, Molly. Nem fogom
megöletni magam. Megígérem – igyekezett megnyugtatni
őt Ramsey.
A félelem eltűnt, és helyébe villámló harag költözött.
Molly vett három mély lélegzetet.
– Nagyszerű. Egyre jobban tud uralkodni magán.
Amikor anyám nagyon berág apámra, hozzávág néhány
apróságot. Ami éppen a keze ügyébe kerül. Az apám még
most is gyorsabban mozog, mint bárki, akit valaha
ismertem.
– Ha tudná, mekkora kísértést érzek, hogy sípcsonton
rúgjam. Nézze, Ramsey. Tudom, hogy jót akar, de tegyen
le róla, hogy kiengedem innen egyedül azok közé a
gátlástalan gengszterek közé. – Molly bájosan
elmosolyodott. – Egy mindenkiért, mindenki egyért. Mi
vagyunk a három testőr. Mostantól bátran szólíthat
D'Artagnannak.
– Ő a negyedik testőr volt.
– Sajnálom, de csak az ő nevére emlékszem.
– Az egyiket alighanem Aramisnak hívták. Már csak
azt árulja el, Molly, hogy melyikük legyen Emma. És
milyen fegyvert adjunk neki, kardot vagy puskát? Maga
szerint melyikkel tudna eredményesebben küzdeni?
Molly a karját dörzsölgetve átsétált a szoba másik
felébe, onnan válaszolt:
– Eddig sikerült megvédenünk Emmát. És nem is
csináltuk rosszul. El sem tudom képzelni, mi lenne a
kicsivel, ha maga most fogná magát, és elmenne. Hát
nem érti? Emmának szüksége van ránk. Mindkettőnkre.
Ramsey halkan elkáromkodta magát, majd idegesen
beletúrt a hajába.
– Na jó. Igaza van. Én sem akarom itthagyni Emmát.
Akkor viszont a következőt kell tennünk. Mindenekelőtt
hívja fel Loueyt Németországban, és próbálja meg
rávenni, hogy jöjjön haza. Pontosabban ide. Nincs kizárva,
hogy ő is benne van a dologban. Hogy hogyan, azt még
nem tudom, de majd kiderítjük. Mindenkivel beszélnünk
kell, aki szóba jöhet.
– Máris megpróbálom – felelte Molly, és odalépett a
telefonhoz. Három perccel később már a kihangosítón
keresztül hallgatták, ahogy kicsöng a telefon a berlini
Kempinski Hotelban.
Ramsey Mollyra pillantott.
– Mennyi most ott az idő? Reggel hat?
Molly bólintott, de válaszolni már nem volt ideje, mert
felvették a kagylót.
– Louey Santera szobáját legyen szíves kapcsolni.
A telefont már a harmadik csörgés után felvették.
– Itt Mr. Santera lakosztálya. Rudy beszél. Miben
lehetek a szolgálatára? Remélem, valami nagyon fontos
dolog, ha ilyen hajnalok hajnalán hív miatta.
– Jó reggelt, Rudy. Mrs. Santera vagyok. Nem tudom,
Louey említette-e, de a lányát elrabolták. Beszélnem kell
vele.
Rudy tanácstalanul hallgatott.
– Kérem, Rudy.
– Megpróbálom, asszonyom.
Mollynak ezúttal csupán három percet kellett várnia.
– Te vagy az, Molly? Mi történt már megint? Mi van
Emmával? Úgy hallottam, már biztonságban van.
– Emma jól van. De az egész gyermekrablásügy nem
egészen az, aminek látszik, Louey. Haza kell jönnöd. Még
ma.
– Lehetetlen. Koncertem van ma este. És még kettő
ezenkívül. Addig nem mehetek vissza az Államokba.
 – Ide hallgass, Louey. Ez nagyon fontos. A lányod
életéről van szó. Jelent ez neked valamit?
– A francba! Tudod, mit? Talán a hét végére haza
tudok menni. De korábban semmi esetre sem. Az a
helyzet, hogy…
– Ma, Louey – mondta Mason Lord feltűnően kedves,
szinte kedélyes hangon.
– Ki beszél?
– Üdvözlöm, Louey. Itt az exapósa beszél. Hogy érzi
magát ma reggel? Ugye odaát most reggel van?
– Igen, a rosseb egye meg, kora reggel. Ezek szerint
Molly hazament apucihoz, igaz?
– Azt ajánlom, Louey, hogy gyere haza, amilyen
gyorsan csak tudsz. A legkorábbi járatot a Lufthansa
indítja Frankfurtból Chicagóba.
– Nem tudok. Képtelenség. Én…
– Még ma, Louey. Sürgősen meg kell beszélnünk
néhány dolgot. És az az érzésem, hogy neked is van némi
mondanivalód.
Váratlanul egy női hang hallatszott a háttérben:
– Mi a baj, Louey? Miért sápadtál úgy el?
Molly elnevette magát.
– Hozd el őt is, Louey. Nem szeretnénk, hogy
unatkozz egyedül – tette hozzá, és visszarakta a kagylót a
helyére.
Ramseyből kis híján kirobbant a nevetés.
– Ha választanom kellene, hogy hozassam haza: egy
legfelsőbb bírósági határozattal vagy az apjával, biztos az
utóbbira voksolnék.
– Azt hiszem, én is – bólintott Molly, egy ásítást
elnyomva. – Nem kell a szomszédba mennie, ha rá akar
ijeszteni valakire.
 – Tetszik a haja, Molly – mondta váratlanul Ramsey, s
ez szemmel láthatóan mindkettőjüket meglepte.
Molly hitetlenkedve felpislogott rá.
– A hajam? Azt mondta, tetszik a hajam?
– Igen. A haja. Nagyon tetszik. Olyan anyagszerű. És
tele van élettel. Különösen azok a kis csigák. Csodálatos
haja van.
– Az igazat megvallva, nekem is tetszik a maga haja.
Mindketten elnevették magukat. A következő
pillanatban nyílt az ajtó, és Mason Lord, aki időközben
kiment, most újra megjelent.
– Mi folyik itt? Min nevettek, Molly?
Molly válasz helyett megrázta a fejét.
– Kimegyünk Louey elé a reptérre?
Mason Lord először Ramseyre, majd a lányára
pillantott.
– Szerintem Hunt bírónak kellene kimenni elé. Ezzel
sikerülne egy kicsit meglepnünk azt a pojácát, és máris
lépéselőnyben lennénk.
Ramsey bólintott.
– Örömmel. Amúgy is sok mondanivalóm van Mr.
Santera számára. Majd előveszem a legvérfagyasztóbb
ügyészi stílusomat.
– A lányomnak – jelentette ki Mason Lord kimérten –
egyáltalán nem szép a haja. Pont úgy néz ki vele, mint
egy enyhén túlkoros Hamupipőke. Sajnos a nagyanyja
haját örökölte.
Tessék, helyben vagyunk – gondolta Ramsey, majd
határozott léptekkel odament Mason Lordhoz, és a
szemébe nézve így szólt:
– Miért nem mondja inkább Mollynak, mennyire örül,
hogy három év után újra látja? Miért nem mondja meg
neki, hogy értékeli az eszét és a bátorságát? Miért nem
ismeri el, hogy maga a legszerencsésebb apa, amiért a
lányának mondhatja őt, és hogy büszke rá?
Mason Lord szó nélkül sarkon fordult, és kiment a
szobából. Ramsey tudta, hogy ezúttal egy kicsit messzebb
ment a kelleténél. Mason Lord szinte remegett a dühtől.
Mégis, amikor a szobája ajtajában megfordult, nem
Ramsey volt az, akin megpróbálta levezetni.
– Ne vesztegesse rá az idejét, Hunt bíró. Nem sok
öröme lesz benne. Louey szerint olyan az ágyban, mint
egy hideg vizes borogatás. Állítólag csak arra volt jó, hogy
lehervadjon tőle. Loueyt természetesen ezért is
megfenyítettem, amikor a fülembe jutott, hogy beszélt a
lányomról, de ez még nem változtat a tényeken.
Molly szemlátomást nem vette a szívére az apja
szavait. Sőt szinte derűsen válaszolt, mintha jót
szórakozott volna a hallottakon.
– Ha egy ilyen csalhatatlan szakértő mondja, mint
Louey, biztos így van. A nemi életünkről pedig csak annyit:
hálát adok az égnek, hogy nem ragasztott rám valami
ocsmány kórságot.
Mason Lord egy pillanatig habozott, hogy mit
válaszoljon, majd meggondolta magát, és szó nélkül eltűnt
a szobájában.
Ramsey megcsóválta a fejét.
– Látom, remekül megértik egymást. Mondja, Molly,
meddig akarja még játszani ezt a meccset az apjával? Ide
hallgasson. Maga felnőtt ember. Tudom, hogy rosszulesik,
amikor ilyeneket mond, de nem kell mellre szívnia. Nem
éri meg. Vannak sokkal fontosabb dolgok is, inkább
azokkal törődjék. A legfontosabb éppen itt áll mögöttünk.
– Mama, miért olyan mérges a nagyapa?
 Emma ott állt két lépésre tőlük, kócos hajjal és gyűrött
hálóingben, amely majdnem a földet seperte. Két kézzel
szorította magához a zongoráját.
– Egy baba kellene neki – állapította meg Ramsey.
– Em, a nagyapád nem volt igazán mérges, csak egy
kicsit ingerült. Késő van, és ő már nem fiatal. Tudod, az
idősebb emberek hamar ingerültek lesznek, ha fáradtak.
– Atyám, micsoda huszárvágás – álmélkodott Ramsey.
– Hallgasson. Ne vedd komolyan, Em. Ramsey csak
megpróbált vicces lenni, de felsült vele. Majd adok neki
egy-két leckét. Most pedig gyere szépen lefeküdni. Ha
akarod, betakargatlak.
– Én is segítek – mondta Ramsey, és ölbe kapta
Emmát. – Uramisten, ez a zongora legalább egy tonnát
nyom. Azt hiszem, le kell vágnom belőle egy oktávot.
Emma hátrafordult, és Ramseyre mosolygott.
– Ez most vicces volt, Ramsey. Nem olyan vicces, mint
a mama szokott lenni, de azért vicces. Vettél már leckét
tőle?
– Nem vettem még tőle leckét, de azért kösz az
elismerést, Emma.
Ramsey óvatosan kivette a zongorát Emma kezéből,
és átadta Mollynak. Emma szorosan hozzá bújt, a fejét a
vállára hajtotta, és tövig bekapta a hüvelykujját.
A dupla ágy az ajtóval szemközti fal mellett állt.
Ramseynek elég volt egyszer körbepillantania, hogy
megállapítsa: Molly egykori szobájában vannak. Erre
vallott a puritán berendezés. Az egyik falat végig
könyvespolcok borították, tele a legkülönfélébb
könyvekkel. A másik falon több tucat fénykép; a fele
bekeretezve, a másik fele ízlésesen elrendezve különböző
méretű parafatáblákon.
 – A mama sokat fényképez – mondta Emma, miután
Ramsey lefektette az ágyra. – Ezeket mind akkor csinálta,
amikor fiatal volt.
– Értem – bólintott Ramsey, majd lehajolt, és
homlokon csókolta a kislányt. – Most aludj szépen, Emma.
És ne félj semmitől. Vigyázunk rád.
– Ugye, nem fogsz elmenni, Ramsey?
Ramsey Molly segítségével már elhatározta, hogy
marad, de mi van akkor, ha valami váratlanul közbejön, és
mégis el kell mennie?
Emma suttogva megszólalt:
– Ugye, nem akarod megmondani az igazat? Nem baj.
Mindenki hazudik. Csak a mama nem. Ő mindig igazat
mond.
– Tényleg?
– Igen – bólintott komolyan Emma. – Mama, te is jössz
aludni nemsokára?
– Igen, drágám. Megígérem, hogy bebújok melléd, de
még meg kell beszélnem néhány dolgot Ramseyvel.
Molly leoltotta a lámpát a szobában, de az ajtót félig
nyitva hagyta, hogy a kicsi ne féljen. A folyosót
megvilágító három Tiffany-lámpa elég fényt adott, hogy ne
legyen teljesen sötét a szobában.
Ramsey még visszaszólt az ajtóból:
– Nem foglak itthagyni, Emma, csak ha muszáj. És te
leszel az első, akinek megmondom.
Emma erre már nem válaszolt semmit.
– Biztos meghalljuk, ha felsír álmában – mondta Molly,
amint belépett Ramsey mögött a szomszéd szobába.
Amint becsukta maguk mögött az ajtót, Ramsey
szembefordult Mollyval.
 – Most pedig halljuk. Maga szerint mit kellene
tennünk?
– Meg kell leckéztetnünk Louey Santerát.
– És miután megleckéztettük?
Molly felsóhajtott.
– Nem tudom, Ramsey. Annyi minden történt az elmúlt
néhány napban.
– Szerintem mindenekelőtt Emmát kellene elvinni egy
orvoshoz és egy gyermekpszichológushoz.
– Igen. Ezen már én is gondolkoztam. De nem akarom
ahhoz az orvoshoz vinni, aki eddig kezelte. Azért, mert
férfi az illető. Szerintem most inkább egy nőorvosra lenne
szüksége.
– Lehet, hogy igaza van.
– Holnap felhívom néhány ismerősömet, hogy tippeket
kérjek tőlük. Mit gondol, Ramsey, most hol lehetnek azok
az embereké
– Nem tudom, de ha utánunk jöttek Chicagóba, most
biztos lekáromkodják a csillagokat is az égről. Ide ugyanis
nem tudnak bejutni. Miles elmondta, hogy állandóan hat
ember tart őrséget a ház körül váltott műszakban. Ez a
hely biztonságosabb, mint a Fehér Ház.
– Hallottam, amint Mason kiadta Gunthernak az
utasítást, hogy három emberrel erősítsék meg az őrséget.
Biztosra akar menni.
– Ez érthető. Nagyon szereti magukat.
– De mennyire. Csakúgy, mint a vagyontárgyait.
Egyszerűen nem tudja elviselni, ha valaki el akarja venni
tőle, amit a magáénak vél.
– Teljesen mindegy, hogy fogalmazunk, a lényeg, hogy
maximális védelmet biztosít a lánya és az unokája
számára. A többit meglátjuk. – Ramsey elégedetten
összedörzsölte a kezét. – Holnap pedig végre szemtől
szembe találkozhatok a híres-neves Louey Santerával.
– Nem lesz nagy élmény, efelől biztosíthatom.
– Emma erre biztos azt mondaná, hogy viccelt, igaz?
– A valóság sokszor mulatságosabb dolgokat
produkál, mint a képzelet.

Louey Santera szemlátomást nem volt jókedvében. A

száját szorosan összepréselte, az ajka olyan keskeny volt,
mint a kés pengéje. Aztán meglátta a közeledő újságírót,
és hirtelen valóságos átváltozáson ment keresztül. Az
arca felderült, és bájosan elmosolyodott.
– Helló – köszöntötte a riportert, és megeresztett egy
fogpasztareklám-mosolyt a kíséretében lévő fotós felé.
Aztán meglátta Mollyt, és széles mozdulatokkal integetni
kezdett.
A riporter – Ramsey régi barátja – kedélyesen
köszöntötte, majd így szólt:
– Hallom, koncertek sorozatát lemondva azonnal
hazarepült, amint értesült róla, hogy elrabolták a kislányát.
Louey azonnal kapcsolt, hogy valami nincs rendben.
– Sajnos nem tudtam rögtön elszabadulni – közölte
kelletlenül. – De amint a kötelezettségeim engedték,
jöttem.
– Igaz, hogy a lánya már biztonságban van? Ha jól
tudom, a nagyapjánál, aki nem más, mint Mason Lord.
– Igen, jól tudja. Mason Lord a nagyapja, és Emma ott
van nála. Hála az égnek, vége. Ha ilyen jól értesült,
gondolom, a koncertjeimről is hallott. Igazán remekül
sikerültek.
– Állítólag nem teljesen felhőtlen a viszonya Mr.
Lorddal. Igaz ez, Mr. Santera?
 Mielőtt Louey válaszolhatott volna, egy férfi lépett ki
mögüle, és a riporter elé állt. Vékony, pattanásos arcú
fiatalember volt.
– Mr. Santera most érkezett Németországból. Nagyon
fáradt, és szeretne minél hamarabb találkozni a
kislányával. Egyelőre nincs több mondanivalója a sajtó
számára. Viszontlátásra.
A riporter azonban hajthatatlannak bizonyult.
– Halljuk, Mr. Santera, mi folyik itt? A kislányát már
több mint két hete rabolták el. Nem gondolja, hogy egy
kicsit késve érkezett?
– Erre nem válaszolunk.
A Loueyval érkezett fiatalember odébb taszította a
riportert. A fotós gépe ugyanebben a pillanatban
megvillant.
Louey Santera arca holtsápadtra vált. Ramsey
mosolyogva lépett oda hozzá.
– Mr. Santera? Örülök, hogy én is az elsők között
üdvözölhetem hazai földön. Ramsey Hunt vagyok, és
pillanatnyilag Mason Lord vendégszeretetét élvezem.
Kérem, erre parancsoljon, hogy kikerüljük a tömeget. Ja,
majd elfelejtettem, Molly is itt van.
– Szálljon le róla – mondta indulatosan a cingár testőr,
és megpróbálta odébb taszítani Ramseyt. Ramsey nem
várta meg a második lökést.
– Lehetne egy kicsit udvariasabb is – mondta
fejcsóválva, majd elegáns mozdulattal megragadta a felé
lendülő kezet, és hátracsavarta a fiatalember hüvelykujját.
A pasas felszisszent fájdalmában, és mozdulatlanná
merevedett.
– Menjen szépen vissza a helyére – mondta Ramsey
halkan. – Én nem riporter vagyok. Megértette?
 – Hagyd, Alenon – szólt Louey Santera rekedten.
A pattanásos bólintott. A szeméből csak úgy sütött a
gyűlölet. Milyen könnyű manapság ellenségeket szerezni
– gondolta Ramsey, miközben elengedte a testőr
hüvelykujját.
– Itt az ideje, hogy induljunk. Molly, még nem is
köszöntötte a volt férjét.
– Szia, Louey. Hogy utaztál? Nem látom a barátnődet.
Csak nem az útlevelével volt valami baj?
– Hogy találtad meg Emmát?
Molly csábos pillantást vetett Loueyra, és kihívóan
csípőre tette a kezét.
– Természetesen az ellenállhatatlan szexepilem
segítségével.
Ramsey döbbenten meredt Mollyra, Louey pedig
mekegésszerűen felnevetett.
– Ez jó. Semmit sem változtál. Csak azon jár az eszed,
hogy mindenből viccet csinálj. Nem is te találtad meg
Emmát, igaz? Csak átvertetek.
– Miből gondolod? Talán nem nézed ki belőlem? Nincs
elég eszem hozzá? Vagy talán túl beszari vagyok?
– Ugyan már, Molly, ne játszd meg magad. Hogy
találhattad volna meg Emmát éppen te? Még egy vakond
is jobban tájékozódik nálad. Mondd meg az igazat!
– Rendben, Louey, de csak neked – felelte Molly, és
odahajolt Louey füléhez. – Ide hallgass, te önző seggfej.
Akár hiszed, akár nem, én találtam meg a lányomat,
méghozzá egyedül. És tudod, mi történt vele? Az a
rohadék állat, aki elrabolta, megverte, és nemi erőszakot
követett el rajta. Erről mi a véleményed. Louey?
– Ez nem igaz. Nem hiszem el. Csak azért találtad ki,
hogy még rosszabb színben tüntess fel.
 – Ennél rosszabb híred már nem lehetne, Louey,
bármit mondanék is rólad. Idetelefonálsz Európából, és
elkezdesz dicsekedni a sikereiddel meg az ügyeletes
szeretőiddel. Tudod, mi vagy te, Louey? Egy undorító
varangy. Téged egyáltalán nem érdekel, hogy mi van
Emmával.
– Akkor miért vagyok itt?
– Mert összecsináltad magad az apámtól. Fogadok, ha
azt parancsolta volna, hogy egy hétig tartóztasd meg
magad, még azt is megtetted volna.
– Az apád egy szadista gyilkos, Molly. Azzal eteti a
világot, hogy nagymenő üzletember, aki törvényes úton
szerezte a vagyonát, közben egy elvetemült gengszter.
Ezt te is tudod. És te sem vagy jobb nála. Mindenemből
kiforgattál a váláskor. Ugyanolyan gátlástalan, mocskos…
– Elég volt az érzelmeskedésből – lépett közbe
Ramsey. – Ideje, hogy eltűnjünk innen, mielőtt
megrohamoznak a hiénák. Maga pedig – fordult Louey
testőréhez – vitesse Mr. Santera poggyászát Mason Lord
Oak Park-i házához. Aztán keressen magának egy motelt.
Ugyanis nem szerepel Mr. Lord meghívottjainak listáján.
Louey csak most vette szemügyre a riportert, aki olyan
pimaszul nekiesett. Nem kellett sokáig kutatnia az
emlékezetében, hogy felismerje. Valami Marzilacnak
hívták, és a Chicago Sun-Times-nak dolgozott. A francba,
ezt jól megcsinálta! Még mindig ott áll, és a fotósával
pusmog. Vajon miről beszélhetnek? Hogy írjanak-e erről a
gyalázatos fogadtatásról? Hiába, ilyen az ő szerencséje.
Most pedig újra szembe kell néznie Mason Lorddal. Már a
gondolatától is megsajdult a veséje.
– Induljunk – adta ki az utasítást, Ramsey.
 – Tedd, amit mondott, Alenon – fordult Louey a
testőréhez. – Ha végeztél, hívj fel Mr. Masonnál, hogy hol
szálltál meg.

16.
EGY órával később Louey Santera már ott állt az exapósa
dolgozószobájában, és farkasszemet nézett Mason
Lorddal.
– Ez az idióta valósággal rám mászott a reptéren –
mondta az ajtóban álló Ramsey felé intve a fejével. –
Majdnem eltörte a testőröm ujját. És rám szabadított egy
barom riportert, aki nem hagyott békén az ostoba
kérdéseivel. Egy vagyonomba került, hogy iderepüljek
Németországból. Több koncertet le kellett mondanom.
Pedig ekkora sikerem még nem volt sehol. Ráadásul
fogalmam sincs, hogy mit tehetnék ebben a dologban.
Egész úton ezen gondolkodtam, de hiába. Elképzelni sem
tudom, ki lehet Emma elrablása mögött.
Mason Lord nem állt fel Louey Santera üdvözlésére.
Ott ült az íróasztala mögött szálegyenesen,
méltóságteljesen kihúzva magát, miközben szakavatott
mozdulatokkal forgatott egy aranydíszítésű Mont Blanc
töltőtollat az ujjai között. Louey csak mondta a magáét, ő
pedig hagyta, hadd beszéljen. Végül megelégelte a
semmitmondó szóáradatot, és végigmérte Santerát.
– Sovány vagy, Louey. A szemed csillog, a pupillád
pedig akkora, mint egy ököré. Csak nincs valami baj az
egészségeddel?
– A turnézás nagyon fárasztó munka. Hetekig nincs
megállás. Időnként be kell vennem néhány altatót, hogy
pihenni tudjak. Nézze, én nem akartam idejönni. Árulja el,
mit akar tőlem.
– Remélem, nem a kokain miatt vagy így lerobbanva.
Tudod, hogy utálom a drogokat. Már akkor megmondtam
neked, amikor elvetted Mollyt. A kokainba előbb-utóbb
mindenki belehal. Vagy a drog készít ki, vagy azok, akiktől
veszed. Közönséges altatóktól nem tágul ki így az ember
pupillája.
– Nem szedek semmiféle kábítószert.
– Jut eszembe, ismered már Ramsey Huntot? –
Mason Lord színpadias gesztussal Ramseyre mutatott, aki
még mindig ott állt az ajtóban, karba tett kézzel.
– Már mondtam, hogy ő volt az a rohadék, aki…
– Ő a híres Hunt bíró. Biztos hallottál róla.
– Nem hallottam. Fogalmam sincs, kicsoda. Talán a
felesége legújabb dzsigolója?
– Louey, úgy látom, neked sose jön meg az eszed.
Miért nem gondolkodsz, mielőtt kinyitod a szád? Ha még
egyszer a szádra veszed a feleségem, levágatok egy
darabot a nyelvedből Guntherral. Nem hiszem, hogy jót
tenne az énekesi karrierednek. Nos, mivel úgy látom,
nemcsak ostoba vagy, de tájékozatlan is, elárulom neked,
hogy kicsoda Ramsey Hunt. Ő a San Franciscó-i
Szövetségi Kerületi Bíróság egyik bírája, akiről nemrég
olyan rangos hetilapok írtak vezércikkeket, mint a Times
és a Newsweek. Valóságos hős, akit az egész ország
ismer. Biztos hallottál a San Franciscó-i kábítószeres
gyilkosságokkal kapcsolatos perekről. Nos, amikor az
egyik tárgyaláson a banda megpróbálta kiszabadítani a
vádlottakat a tárgyalóteremből, Hunt bíró egymaga elbánt
velük.
 Louey úgy meredt Masonra, mintha egy szót sem
értene abból, amit mond.
– Louey, Louey, remélem, Emma nem a te szellemi
képességeidet örökölte. Semmi más nem jut el az
agyadig, csak az, ami személyesen rád vonatkozik. Nagy
kár lenne, ha Emma megörökölte volna az ostobaságodat.
– A tudatlanság nem ugyanaz, mint az ostobaság.
– Attól tartok, Louey esetében igen.
– Emma Louey tehetségét örökölte, apa – mondta
Molly a szobába lépve. – Talán még tehetségesebb is,
mint az apja. Pedig vele sem bánt fukarul a természet, ha
észt nem is kapott hozzá eleget.
– Ez képtelenség – mondta Louey Santera, és
megfordult, hogy újból végigmérje a szóban forgó alakot.
Molly már ott állt az átkozott bíró mellett, olyan közel,
mintha összetartoznának. Hogy lehet valaki ilyen fiatalon
bíró? És mikor jött be Molly, hogy nem is hallotta? Vajon
mióta áll ott? – Honnan tudhatnád, hogy Emma milyen
tehetséges? Hiszen még alig ötéves.
– Hat, Louey. Emma már elmúlt hatéves.
– Jó, akkor hat. És mihez olyan tehetséges, elárulnád?
– Nagyszerűen zongorázik. Ha tudsz rá egy kis időt
szakítani, hallgasd meg. Nem fogod elhinni.
– Elég!
Mindenki Mason Lord felé fordult, ő azonban nem szólt
többet. Méltóságteljesen hátradőlt a karosszékében, és
végignézett a jelenlévőkön.
– Miért akarta, hogy hazajöjjek Németországból? –
fakadt ki újra Louey. – Visszakapták Emmát, nem? Mit
akarnak még?
– Az az érzésünk, hogy itt többről van szó, mint egy
egyszerű gyermekrablás, Louey. Hunt bírónak
meggyőződése, hogy az egész egy profi akció. Legalább
egy tucat ember van benne, és mind Emmát akarják. Két
ember Coloradótól Kaliforniáig követte Ramseyt és Mollyt.
Neked erről nem volt tudomásod, Louey?
– Ez elképesztő! Honnan a fenéből tudnék róla bármit?
Emma a lányom, az ég szerelmére. Fogalmam sincs,
miféle akcióról beszél.
– Érdekes – felelte Mason Lord. A hangja most lágy
volt, dallamos, szinte behízelgő. Bill Matthias hangjára
emlékeztette Loueyt, egy San Franciscó-i jogászéra, akit
mindenki csak „Dörzsölt Billy” néven emlegetett. – Mert
hogy én sem tudok róla semmit. Sem az embereim. És
van még egy apróság, amire szintén nem tudom a
magyarázatot. Az az ember, aki elrabolta Emmát…
összeverte és megerőszakolta a lányodat.
Louey holtsápadt arccal felpattant.
– Nem! Az lehetetlen! Ezt már Molly is mondta, de
akkor sem hiszem el. Ez csak valami félreértés lehet. Ez
nem létezik. Senki nem merne ilyesmit művelni Emmával.
Mason Lord lassan előrehajolt a székében.
– Annyi eszed sem volt, hogy megnézd, kivel
raboltatod el a lányodat? Egy perverz őrültre bíztad, hogy
kényére-kedvére erőszakoskodhasson vele?
Louey, mintha letaglózták volna, visszarogyott a
székébe.
– Én nem béreltem fel senkit. Nem tudok semmit az
egészről. Az isten verje meg, Emma a saját lányom. Hogy
tételezhet fel rólam ilyesmit, hogy elraboltatom a saját
lányom?
– Pedig nagyon egyszerű, Louey. – Molly hangja hideg
volt és kemény, mint a kés pengéje. – Te pénzért
mindenre képes vagy, Louey. Mindenre. A nyakam rá,
hogy jókora summával tartozol valakinek, és csak azért
tűntél el az országból, mert nem tudtál fizetni. Igazam
van?
Louey szinte eszelős tekintettel fordult hátra, hogy
farkasszemet nézzen volt feleségével. Vékony nyakán
kötelekként dagadtak ki az ütőerek az indulattól.
– Van képed nekem pénzről papolni? Az utolsó
centemig kiraboltál. Mindenemet elvetted, pedig nem
érdemeltél volna semmit. Csak annyi tellett tőled, hogy
teherbe ess. És még neked van képed gyanúsítgatni. A
rohadt életbe, nekem semmi közöm Emma elrablásához!
Mason Lord lassan felemelkedett a székéből, és
mindkét kezével az íróasztalra támaszkodva Louey
szemébe nézett.
– Azt hiszem, Mollynak igaza van. Nyakig el vagy
adósodva valakinek, és így akartad törleszteni a
tartozásod. Ki vele, Louey! Mondd el szépen, kiket béreltél
fel! És azt is, miért vadásznak még mindig Emmára.
– Én nem béreltem fel senkit! Fogalmam sincs erről az
egészről! Molly teljesen megőrült.
– Gunther, legyen szíves egy pillanatra.
A hatalmas termetű testőr közelebb lépett, és kihúzta
magát.
– Parancsoljon, Mr. Lord.
– Gunther, legyen szíves kísérje fel Mr. Santerát az
egyik vendégszobába. Nagyon elfáradt a hosszú
utazástól. Tudja, nemrég érkezett meg Németországból.
Szeretne lepihenni egy kicsit. Vigye föl és tegye be az
ágyába. Vegye a gondjaiba, Gunther. Emlékeztesse rá,
hogy az életben vannak nehéz pillanatok. Hogy egyszer
már megbocsátottam neki, de a türelmem véges. Győzze
meg róla, hogy nem ajánlatos visszaélnie a türelmemmel.
Ja, és még valami. Gondoskodjék róla, hogy ne beszéljen
azzal az illetővel, aki állítólag a testőre. Mr. Santerának
most csendre, nyugalomra és magányra van szüksége.
– Nem én raboltattam el Emmát!
– Ha kipihented magad, folytatjuk a beszélgetést,
Louey – mondta mosolyogva Mason Lord, majd intett
Gunthernak, aki megragadta Louey karját, és elindult vele
az ajtó felé. Mielőtt kiléptek a dolgozószobából, Louey
visszafordult, és gyűlölettől szikrázó szemmel Masonra
nézett.
– Biztos, hogy Molly találta ki ezt az egész
baromságot. Teljesen őrült. Gyűlöl engem. Lehet, hogy ez
az átkozott bíró a szeretője, és együtt főzték ki a pénz
miatt. Igen, biztos, hogy Molly rendezte meg az egész
nyavalyás gyerekrablást.
Gunther szó nélkül becsukta Louey orra előtt az ajtót.
A folyosóról egyetlen hang sem hallatszott.
Ramsey elismerően füttyentett egyet.
– Néha magam is meglepődöm, mekkora hatalommal
rendelkeznek a magához hasonló emberek. Nap mint nap
foglalkozom olyan alakokkal, akik égre-földre esküdöznek,
hogy ártatlanok, mint a ma született bárány, de tudom
róluk, hogy folyékonyan hazudnak. Hogy gátlástalan
gazemberek – csalók, rablók vagy éppen gyilkosok. De a
mi igazságszolgáltatási rendszerünk előírásai szerint egy
ujjal sem nyúlhatok hozzájuk, még akkor sem, ha biztos
vagyok benne, hogy bűnösök. Tartanunk kell magunkat a
szabályokhoz, amelyek sokszor képtelennek tűnnek;
mintha egyenesen a bűnözők érdekeit védenék. Mi
kompromisszumokat kötünk, és tárgyalunk, ahelyett hogy
erőszakkal kényszerítenénk ki az igazságot azokból,
akikkel más módszer nem vezet eredményre. – Ramsey
egy pillanatra elhallgatott, majd széttárta a kezét. –
Ugyanakkor egyelőre a maga módszerével sem jutottunk
előbbre egy jottányit sem, azon kívül, hogy sikerült
alaposan ráijesztenie egy vézna kis emberre, aki nem
képes fizikailag megvédeni magát. Tudom, Molly
meglehetősen szkeptikus ebben a tekintetben, de nekünk
az a dolgunk, hogy kiderítsük az igazságot. Ne veresse
félholtra Loueyt, Mr. Mason. Várjon vele még egy kicsit.
Szerintem a fenyegetései önmagukban is elég hatásosak.
Szeretnék beszélni a fickóval, mielőtt kezelésbe venné. És
jobb lenne, ha Mollyt távol tartaná tőle. Meglehetősen jól
bánik azzal a pisztollyal, amelyet magánál hord.
– Valóban hatásosak a fenyegetéseim, Mr. Hunt –
felelte Mason Lord kimérten –, de korántsem lennének
ilyen hatásosak, ha alkalmanként nem hitelesíteném őket
kézzelfogható módon, és ha ez a szokásom nem lenne
közismert az ellenfeleim körében. Nem bánom, beszéljen
Loueyval. Meglátjuk, mit tud kiszedni abból a szánalmas
féregből.
Ramsey bólintott, majd Mollyhoz fordult:
– Szomjas vagyok. Nem lenne kedve meginni még egy
pohár limonádét velem és Emmával?
– De igen. Aztán el kell intéznem néhány telefont.

Dr. Eleanor Loo combközépig érő vaskos gipszben

fogadta őket. A harmincas évei derekán járó kínai-
amerikai nő nehézkesen emelkedett fel ültéből, amint
Ramseyék beléptek az irodába. Dr. Loo-t Emma
gyermekorvosa ajánlotta Mollynak telefonon. Molly
aggódva figyelte, amint a kölcsönös bemutatkozást
követően a pszichológusnő mosolyogva Emmához fordult:
 – Ugye, nem haragszol, ha leülök, Emma? Borzasztó
nehéz ez a gipsz, és nagyon ügyetlenül mozgok vele. De
legalább már nem fáj a lábam. Síelés közben törtem el.
Gyönyörű esés volt. Egy négy méter magas szikláról
pottyantam le. Állítólag még egy piruettet is csináltam a
levegőben, de erre sajnos nem emlékszem. Te még nem
síelsz, ugye?
– Nem, de a mama igen. Én csak nemrég kezdtem el
tanulni. – Emma mozdulatlanul állt Ramsey és Molly
között.
– Már három síórát kaptál, drágám – mondta Molly
mosolyogva. – Biztos, hogy jó síelő leszel, mert nagyon
ügyesen csinálod. De a baleseteket gyakran a jó síelők
sem tudják elkerülni. Egy-egy szikla mindenkinek az
útjába kerülhet. Emlékszel, amikor ínszalagszakadásom
volt a jobb térdemben?
– Igen, emlékszem. El kellett menned fizikoterápiára.
– Nekem is járnom kell majd – vette át a szót dr. Loo. –
Egy teljes évet kell várnom, hogy újra síelhessek. Emma,
miért nem ülsz ide mellém?
Emma közelebb húzódott Ramseyhez, és
megszorította a kezét.
Ramsey bátorítóan rámosolygott, majd az orvoshoz
fordult:
– Dr. Loo, mi lenne, ha én is odamennék, és Emma az
ölembe ülne? Persze csak ha nincs ellene kifogása.
– Csak nyugodtan. Úgy értesültem, hogy te nagyon
okos kislány vagy, Emma. A mamád elmondta, hogy
egyedül sikerült megszöknöd attól a gonosz embertől.
Emma szinte kővé dermedt Ramsey ölében. Még a
lélegzete is elállt a rémülettől. Ramsey erős kísértést
érzett, hogy közbelépjen, de meggondolta magát. Arra
számított, hogy a pszichológus kissé óvatosabban fog
közelíteni Emmához, és nem tér azonnal a lényegre, de
hát ő a szakember, nyilván tudja, mit csinál.
Dr. Loo-nak a szeme sem rebbent.
– Hogy tudtál ilyen ügyesen túljárni az eszén?
Emma megnyalta a szája szélét. Ez volt az első
szemmel látható mozdulat, amit tett, mióta elkezdődött a
beszélgetés.
Ramsey a legszívesebben magához ölelte volna, hogy
megnyugtassa, és éreztesse vele, nem kell félnie
semmitől, mert ő itt van, és megvédi minden
veszedelemtől, de tudta, hogy az emlékeitől nem védheti
meg; a lelki sebeire, bármenyire is szeretne, nem tud
orvosságot adni neki. Látta Mollyn, hogy ő is megpróbál
nyugalmat erőltetni magára, de nem sok sikerrel. Az arca
fehér volt, mint a frissen meszelt fal, s úgy szorította a
szék karfáját, hogy belefehéredtek az ujjai.
– Nagyon sokat törtem a fejem, hogy mit csináljak.
Ramseynek elakadt a lélegzete. Úgy érezte, mintha
valaki alaposan gyomorszájon vágta volna. Emma
majdhogynem suttogva ejtette ki a szavakat. Csoda, hogy
a többiek egyáltalán meghallották.
Dr. Loo figyelmesen várta a folytatást, de Emma nem
mondott többet.
– Jól tetted, hogy olyan sokat gondolkodtál – mondta
végül. – És mennyi időbe telt, amíg rájöttél, hogy mit kell
tenned?
– Egész nap gondolkodtam. Csak azt nem tudtam,
hogy szedjem le a spárgát a kezemről, hogy ne vegye
észre. Aztán elfelejtkezett rólam, és kiment cigarettázni.
– És akkor mit csináltál?
 Ramsey érezte, hogy Emma teste újra görcsösen
megmerevedik. Úgy bújt hozzá, mintha el akarna tűnni az
ölében. A férfi már azon a ponton volt, hogy véget vet a
beszélgetésnek, amikor Emma újra megszólalt
ugyanolyan suttogó, fojtott hangon, mint korábban.
– Leugrottam az ágyról. Nagyon piszkos volt. Ki
akartam mászni az ablakon, de ő észrevette volna, hogy
nem vagyok ott. Fogtam a nagypárnát, és betakargattam a
plédekkel. Csak azután másztam ki. Szerencsére pont ott
volt az ablak alatt a mosogató, és arra rá tudtam állni. Egy
kicsit féltem, hogy le fogok esni, de mégsem estem le.
– Mezítláb voltál?
Emma gondolkodott néhány másodpercig, mielőtt
válaszolt.
– Nem. Tudtam, hogy futnom kell, ha meg akarok
szökni, és magammal vittem a tornacipőmet. Akkor vettem
föl, amikor leugrottam az ablakból.
– Nem ütötted meg magad az eséstől?
Emma szipogott kettőt.
– De igen. De nem sírtam, mert azt meghallotta volna,
és akkor újra elfog.
– Az az ember sokat ivott?
– Négy üres üveget számoltam. Úgysem tudtam
semmit csinálni, ezért megszámoltam az üres üvegeket.
Nagyon nagy üvegek voltak.
– Mennyi idő alatt itta meg azt a négy nagy üveg italt?
– Öt nap alatt.
– Öt napig tartott fogva, mielőtt megszöktél?
– Igen.
Emma hangja egyre bátrabb és határozottabb lett.
– És mikor ivott a legtöbbet? Nappal, éjszaka, reggel
vagy este?
 Ramsey megdermedt, amint Emma torkából váratlanul
feltört az ismerős vinnyogásszerű hang. A kislány egész
teste remegni kezdett, levegő után kapkodott, és
szaggatottan fel-felnyüszített, mint egy sebzett kis állat.
– Ne sírj, kicsim, nincs semmi baj. – Ramsey még
szorosabban magához ölelte Emmát, és elkezdte ringatni,
mint egy csecsemőt. – Nincs semmi baj, itt biztonságban
vagy. Itt vagyunk veled, a mama is meg én is. És még dr.
Loo is itt van. Ha ő ott lett volna veled, biztos alaposan
ellátta volna a baját annak az embernek a gipszével.
– De mennyire – vette át a szót Molly. – Alaposan
fenékbe rúgta volna azzal az óriási gipszcsizmával. Azt
biztos megemlegette volna.
A nyüszítés hirtelen abbamaradt.
– Emma? – Dr. Loo előrébb csúszott a kanapén, és
Emmára nézett. Emma nem szólt semmit, csak még
szorosabban Ramseyhez simult. – A mamának igaza van.
Tényleg alaposan elláttam volna a baját a gipszemmel.
Emma hirtelen összerázkódott, majd lassan felemelte
a fejét. Először az anyjára nézett, aztán Ramseyre, végül
dr. Loo-ra.
– A mama le akarta lőni. Ha nem szólok neki, lelőtte
volna Ramseyt.
– Nagyon okos voltál, hogy szóltál, Em. Nagyon jól
tetted.
– Válaszolnál nekem még egy kérdésre, Emma?
Emma szemlátomást megnyugodott már. Tisztán,
érthető hangon válaszolt:
– Én nem akarok, de tudom, hogy a mama és Ramsey
szeretné, ha válaszolnék.
– Rendben van. Csak akkor válaszolj rá, ha nem ijedsz
meg attól, ami eszedbe jut róla. Megegyeztünk?
 – Igen.
– Ugyanaz az ember tartott fogva öt napig abban a
faházban, aki elrabolt?
– Igen.
– És hogy rabolt el?
– A mama fényképeket csinált a parkban, a házunk
előtt. Én Scooterrel játszottam. Ő a szomszédunk kutyája,
és a mama megígérte, hogy nekem is lesz majd egy
ugyanolyan kutyám. Egy botot dobáltam neki. Nagyon
sokat kellett neki dobálnom, hogy megtanulja visszahozni.
A mama azt mondta, a dalmaták nagyon buta kutyák,
aranyosak, de buták, azért tanulnak olyan nehezen.
Eldobtam a botját, és nem hozta vissza, ezért utána
mentem. A bokrok mögött volt, egy férfi állt mellette, és a
fejét simogatta. A mama a nevemet kiáltotta, és én
visszakiabáltam, hogy csak Scooter után mentem, és
mindjárt ott leszünk. Akkor az az ember rám mosolygott,
és valamivel fejbe vert. Megpróbáltam a mamáért kiáltani,
de nem tudtam.
Tehát így történt, gondolta Ramsey keserűen. Ilyen
egyszerű az egész. Elég egy perc, hogy a szülő ne
figyeljen oda a gyerekére, és kész a baj. Mire észbe kap,
hogy valami nem stimmel, már késő.
Mollyra magába roskadva ült mellette, látszott rajta,
hogy emészti a bűntudat, a határtalan lelkifurdalás.
Ramsey legszívesebben megrázta volna, hogy térjen
észre, hiszen nem az ő hibája. Elhatározta, hogy kiveri
Molly fejéből ezt az őrültséget, bár tudta, hogy nem lesz
könnyű. Az önvád és a lelkiismeret-furdalás kemény
ellenfelek. Belülről emésztik az embert, és nemigen lehet
észérvekkel küzdeni ellenük.
 Emma hirtelen megfordult, Ramsey mellkasába fúrta a
fejét, és mozdulatlanná merevedett. Ramsey magához
ölelte, és megcsókolta a feje búbját.
Molly bólintott, jelezve, hogy a mai rendelés véget ért.
– Köszönöm, dr. Loo – mondta fakó hangon, és lassan
felemelkedett a székéről.
– Mrs. Santera, Mr. Hunt, örülök, hogy megismertem
önöket. Te pedig Emma, igazán nagyszerű kislány vagy.
Okos vagy és bátor. Meglátod, nem lesz semmi baj. De
szeretnék még beszélgetni veled, ha már úgy érzed, hogy
nem félsz annyira az emlékeidtől, rendben?
Emma lassan az orvosnő felé fordította a fejét, de csak
néhány másodperces gondolkodás után válaszolt:
– Nem tudom, dr. Loo. Az jó lenne, ha csak a jövő
héten beszélnénk?
Ramsey figyelmét nem kerülte el, mennyire
megkönnyebbült Molly a lánya válasza hallatán.
Emma lecsúszott Ramsey öléből, odafutott az
anyjához, és a kezénél fogva kivezette az irodából.
– Mr. Hunt, ha volna még egy perce.
Ramsey megfordult, és mosolyogva nézett a
doktornőre.
– Remekül csinálta. Eleinte féltem, hogy kicsit
gyorsabban halad a kelleténél, de az eredmény magát
igazolta.
– Egy ilyen okos gyereknél, mint Emma, könnyebb
dolgunk van. De a legjobb diagnosztának is többnyire
vállalnia kell némi kockázatot. Az első benyomás nagyon
sokat számít ilyenkor. Egyébként, nem tudom, mit tett
Emma érdekében, de azt látom, hogy a kislány nagyon
megbízik magában. Látszik rajta, hogy jó kezekben van,
amióta megszökött. Most már az én feladatom, hogy
felszínre hozzam benne mindazt, amit félelmében
eltemetett magában. Hogy szembe tudjon nézni mindazzal
a rémséggel, ami történt vele, és fel tudja dolgozni a maga
módján és szellemi színvonalán. A rendőrség már
kihallgatta a kislányt?
Ramsey határozottan megrázta a fejét.
– Még nem. Sem Molly, sem én nem akartuk, hogy
ilyen állapotban elkezdjék faggatni vadidegen emberek,
akik nem ismerik, és nem tudják, hogy min ment keresztül.
Egyébként néhány alkalommal szörnyű rémálmai voltak.
– Ez sajnos ilyenkor természetes. Ha jól értettem,
maga megvizsgáltatta egy orvossal.
– Igen. Megkértünk egy gyermekorvost, hogy altassa
el, és alaposan vizsgálja meg. Sajnos az eredmények
igazolták a feltevéseimet. Megerőszakolták és alaposan
megverték. De már szépen gyógyul – legalábbis fizikailag.
Ja, és még valami. Néhány alkalommal, amikor felébredt,
mondott egyet s mást arról az emberről, aki elrabolta.
Olyasmit, hogy kötél helyett spárgával kötözte meg, mert
még csak kislány. És hogy azt mondta Emmának,
nagyobb szüksége van rá, mint bármire a világon.
Pontosabban, mint Istennek őrá.
– Ez sokat segíthet, Mr. Hunt. Kérem, ha még nem
tette meg, mondja el ezeket a részleteket az FBI
szakértőinek.
– El fogom mondani.
Dr. Loo elégedetten bólintott.
– Bánjanak úgy Emmával, ahogy eddig is bántak.
Ennél jobbat nem tehetnek vele. Megfelel, ha kedden
találkozunk legközelebb?
– Tökéletesen. – Négy nap, gondolta Ramsey. Ennyi
talán elég lesz, hogy Emma feldolgozza a ma történteket.
– Még valamit szerettem volna kérdezni.
Dr. Loo levett a mögötte álló könyvespolcról egy
vakaró-pálcát. Ramsey érdeklődve figyelte, ahogy
óvatosan benyúl vele a gipsz alá, és elkezdi vakarni a
lábát.
– Így már jobb – jelentette ki megkönnyebbült
mosollyal. – Az ember csak akkor döbben rá, milyen
fontos dolog a vakarózás, amíg fájdalmat nem okoz a
hiánya. Ami a kérdését illeti, azt hiszem, tudom, mire
kíváncsi. Hogy miért haladok ilyen gyorsan Emmával.
Nos, megvan rá az okom. Az a célunk, hogy minél
gyorsabban eltávolítsuk belőle azokat a lelki mérgeket,
amelyekkel ez a szörnyű élmény megfertőzte, mert minél
tovább benne maradnak, annál többet ártanak.
Belgyógyászati hasonlattal élve, olyan ez, mintha
gyomormosást végeznénk. Ne aggódjék, Mr. Hunt. Én
fogom elsőnek észrevenni, ha a kelleténél gyorsabban
haladok, és akkor változtatok a stratégiámon.
Dr. Loo mosolyogva kezet nyújtott Ramseynek.
– Mondja meg Emma édesanyjának, hogy remekül
csinál mindent. De azt is mondja meg neki, hogy ha
továbbra is magát vádolja a történtekért, ezzel hosszú
távon nemcsak önmagának, de Emmának is rosszat tesz.
Ez nagyon fontos, Hunt bíró. Most miért csodálkozik? Akár
akarja, akár nem, híres ember lett magából. Valóságos
hős.
– Feltétlenül megmondom Mollynak – felelte Ramsey,
és kilépett az ajtón, de mielőtt becsukta volna maga
mögött, még visszafordult egy pillanatra. – Attól tartok, dr.
Loo, ma egy nagyon berezelt hőssel ismerkedett meg a
személyemben.
17.
A KONYHÁBÓL kilépve Molly első pillantása Emmára
esett. A kislány, kezében egy Miles-féle csokoládés
süteménnyel, éppen az apjával beszélgetett az
előcsarnokban egy díszes asztalka mellett. Louey
szemmel láthatóan meglehetős zavarban volt.
– Én emlékszem rád – mondta Emma elgondolkodva,
és jókorát harapott a süteménybe. – Te vagy a papám. A
mama mondta, hogy eljössz meglátogatni.
– Igen, így van. Ezért vagyok most itt. Jó nagyot nőttél,
mióta utoljára láttalak.
– Nagyon régen láttál utoljára – bólintott Emma tele
szájjal, miközben fürkésző pillantással méregette az apját,
aki nagyon fáradtnak és idegesnek tűnt. – A mama azt
mondja, hogy többet növök egy hónap alatt, mint egy Dr.
Pepper-es doboz. Tudod, az a kedvenc üdítőitalom.
– Igaza lehet, mert tényleg nagyon magas vagy már,
Emma. De most mennem kell. Találkoznom kell néhány
emberrel, tudod?
– Igen, papa – felelte Emma lassan, anélkül, hogy
levette volna a szemét az apja arcáról. – Tudom.
Molly körülbelül egy óra múlva találkozott Loueyval a
hallban, miután sikerült ágyba dugnia Emmát. Louey
éppen kilépett a szobájából. Gunther a mellén összefont
karral álldogált néhány lépésre az ajtótól, és elmélyülten
rágcsált egy fogpiszkálót.
– Teljes két percet szántál a lányodra, Louey. Szép
teljesítmény ahhoz képest, hogy két éve most látod
először. Tudod, arra gondoltam, mi lenne, ha
meghallgatnád, hogy zongorázik. Biztos vagyok benne,
hogy még te is meglepődnél, milyen szépen játszik.
 Louey Santera ijedségénél pillanatnyilag csak a zavara
lehetett nagyobb, pedig az ijedségre is ugyancsak alapos
oka volt.
– Nem értelek, Molly. Találkoztam vele, és
beszélgettünk. Az isten szerelmére, mit kellett volna még
tennem? Nagyon szép kislány, és nincs semmi baja. Jó,
tudom. Rendben van, ha legközelebb találkozom vele,
meghallgatom, hogy játszik azon az izén.
– Tudod, mit? Mi lenne, ha miután meghallgattad,
megmondanád neki, hogy ügyes, és hogy szereted. Te
vagy az apja, és szüksége van rád, bár tudom, hogy ez a
furcsa gondolat a mai napig nem vert elég mély gyökeret a
fejedben.
– Te akartad Emmát, nem én. Sokkal izgalmasabb volt
veled az élet, amikor még nem szültél gyereket. Emlékszel
azokra a fotókra, amelyeket a Rolling Stone-nak
készítettél rólam? Akkor megcsinálhattad volna a
szerencsédet. Te pedig mit tettél? Nevetve közölted, hogy
elmennek, de egyáltalán nem olyan jó képek. A Rolling
Stone szerkesztője azt mondta, hogy szenzációsan
fotózol, de te hallani sem akartál róla, hogy dolgozz nekik.
– Louey, azt hiszem, kissé szelektív a memóriád.
Akkor már terhes voltam Emmával, és minden fél órában
rám jött a rosszullét. Állandóan a mosdóba kellett
rohangásznom. Egyébként mostanában megint nagyon
érzékeny a gyomrom. Mióta Emma ilyen nagylány lett.
– Senki sem tudott olyan jó képeket készíteni rólam,
mint te.
Hát persze. Mint mindig, most is csak erről van szó.
Louey csakis önmagára tud gondolni. Molly
legszívesebben felpofozta volna, de ehelyett inkább
elnézően rámosolygott. Tulajdonképpen nem gyűlölte a
volt férjét. Nem is utálta. Többnyire egyáltalán nem is
gondolt rá. Azon ritka pillanatokban, amikor mégis eszébe
jutott, inkább csak szánalmat érzett iránta, mert
megértette, milyen szörnyű lehet neki ilyen állandó
rettegésben élni. A kudarctól, a vereségtől, a saját
gyengeségétől való félelem sokszor még a gondosan
fölépített imázsát és látszólag megingathatatlan
önbizalmát is aláásta. Molly gyakran elfelejtkezett róla,
hogy a félelem veszélyes is tud lenni. Ez az elemi félelem
tükröződött most is Louey minden pillantásában, minden
mozdulatában, ezért nem tudott Molly igazából haragudni
rá.
– Az az igazság, Louey, hogy elsőrangú fotóalany
vagy. Pontosan tudod, mit kell csinálnod, hogy jól mutass
a fényképeken. Ne légy türelmetlen. Rengeteg jó fotós
van a szakmában, előbb-utóbb meg fogod találni a neked
valót. – Molly hirtelen elhallgatott, majd fejcsóválva így
folytatta: – Ne haragudj, kicsit eltértem a tárgytól.
Mostanában valahogy olyan szórakozott lettem. Igazából
azt akartam kérdezni, hogy mit tudsz Emma elrablásáról.
Hidd el, én csak segíteni szeretnék neked. A saját
érdekedben jobb lenne, ha elmondanád, mielőtt Mason
végleg elveszíti a türelmét, és begorombul. Már nem sok
hiányzik hozzá, Louey, és akkor nem tudom, mit csinál
veled, de az biztos, hogy nem úszód meg olyan olcsón,
mint három évvel ezelőtt Denverben.
– Ott sem voltál Denverben, amikor meglátogatott a
drágalátos apukád. Honnan a fenéből tudod, mit csinált és
mit nem?
– Ez igaz. De emlékszem egy nyárra, amit itt töltöttem
nála. Tizenkét éves voltam. Egy éjszaka, úgy éjfél felé
valamiért felébredtem, és lementem a konyhába. Láttam,
hogy fény szűrődik ki a dolgozószobája ajtaja alatt.
Hangokat is hallottam odabentről. Odamentem, óvatosan
kinyitottam az ajtót, és benéztem. – Molly megborzongott
az emlék hatására. – Mondd meg neki őszintén, Louey.
Ne próbálj túljárni az eszén. Ha egyszer a fejébe vesz
valamit, semmi nem tántorítja el, hogy a végére ne járjon.
Nagyon türelmes tud lenni, de ha egyszer elveszíti a
türelmét, akkor nem ismer sem Istent, sem embert. Mondd
el neki, amit el kell mondanod. Vagy nekem. Mi közöd
ehhez az ügyhöz? Kik azok az emberek, akinek nagyobb
összeggel tartozol?
Ramsey még idejében meghallotta Molly hangját, és
megállt a sarok előtt. Épp a szobájába indult, hogy
lefeküdjön. Későre járt. Molly és Louey Santera ott álltak
épp a szobája előtt, és szemmel láthatóan nem túl
kedélyes hangnemben beszélgettek. Ramsey tisztán
hallotta Molly utolsó szavait. Tudta, hogy Molly nem
gyanúsítja a volt férjét azzal, hogy közvetlenül része lett
volna Emma elrablásában, de abban biztos, hogy nem
olyan ártatlan, mint amilyennek mutatja magát. Nagyon
taktikusan fogott neki Louey kikérdezésének – nem
mutatta meg a saját lapjait. Csák az volt a kérdés, vajon
Louey bedől-e ennek a taktikának.
Louey egy oldalpillantást vetett Guntherra, aki
szemmel láthatóan tudomást sem vett róluk.
– Életem legnagyobb hibáját akkor követtem el, amikor
elvettelek. Maga voltál a megtestesült ártatlanság – az
apád pedig az ország egyik legrettegettebb gengsztere.
Erre sajnos csak később jöttem rá.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Megmondjam az igazat? Jó, te akartad. – Louey
tágra nyílt pupillákkal farkasszemet nézett Mollyval, a
szája széle idegesen rángani kezdett. – Csak meg
akartalak kefélni, Molly, de eszem ágában sem volt
elvenni téged. Ám az apád rájött, hogy viszonyunk van, és
kényszerített rá, hogy elvegyelek. Nem volt más
választásom.
– Ez nem igaz, Louey. Te is tudod, hogy nem igaz.
Nem is tudott róla, hogy járok veled, amíg el nem
mondtam neki. De akkor már elhatároztuk, hogy
összeházasodunk. Ne nézz rám úgy, mint egy idiótára.
Mondom, hogy nem tudott róla, amíg én meg nem
mondtam neki. Tisztán emlékszem rá, milyen képet
vágott, amikor bejelentettem neki a dolgot. Teljesen el volt
képedve. Hidd el, hogy így volt. Tényleg nagyon
meglepődött.
Louey felnevetett, de olyan artikulálatlan, gúnyos
hangon, hogy Mollynak végigfutott a hátán a hideg.
– Nem igaz, hogy bármire is kényszerített volna –
folytatta, de már korántsem olyan magabiztosan. Úgy
érezte, hogy kezd kicsúszni a lába alól a talaj. Lehet, hogy
minden hazugság volt eddig az életében? Hogy semmi
sem az volt, aminek látszott? – Csak azért találtad ki ezt a
disznóságot, hogy így állj bosszút rajtam ennyi év után.
– Hát persze, Molly Dolly. Tényleg csak kitaláltam az
egészet. Ahogy azt is, hogy az öreged kezdettől fogva
figyeltetett bennünket. Erről sem tudtál, igaz? Hát persze
hogy nem. Igen, állandóan a nyomomban volt, hogy óvja a
kislányát a züllött, narkós rocksztártól. Szerintem percre
pontosan tudta, mikor vettem el a szüzességedet. Ugyanis
már másnap tiszteletét tette nálam. Akkor jöttem rá, hogy
ki is a te papád valójában.
– Komolyan beszélsz? Az apám kényszerített rá, hogy
megkérd a kezem?
 – Miért, talán azt hiszed, azért kértem meg a kezed,
mert pont egy feleség hiányzott az életemből? Ugyan már,
Molly! Ennyire még te sem lehetsz ostoba. Nagyon jól
tudod, hogy mindig szerettem a fiatal, odaadó lányokat.
Amikor megismertelek, úgy néztél fel rám, mint valami
istenre. Én pedig nem tagadtam meg önmagam.
Türelmesen játszogattam veled egy kicsit, hogy biztosra
mehessek. El akartam venni a szüzességedet. Mindig is a
szüzeket kedveltem a legjobban. És el is vettem.
Csakhogy ezúttal nem ment olyan simán a dolog. A
papikád ugyanis már másnap reggel ott állt az ajtómban.
Ahogy elmentél, megjelent. – Louey megvető fintorral
vállat vont. – Emlékszem az egyik smasszerére. Egy igazi
rém volt, akinek valamikor elvitte a fél arcát egy golyó.
Akkora mancsai voltak, mint egy gorillának. Se szó, se
beszéd, két kézzel nyakon ragadott, és felemelt a földről.
Az apád pedig előadta, hogy mihez tartsam magam.
Felszólított, hogy önszántamból kérjem meg a kezed.
Aztán megfenyegetett, hogy ha megcsallak, úgy elcsúfítja
az arcom, hogy attól kezdve senkinek nem lesz kedve rám
nézni. Láttam rajta, hogy komolyan beszél, és hittem neki.
– Pedig teljesen őszintének tűntél, amikor megkérted a
kezem – mondta hebegve Molly, miközben azon
csodálkozott, hogy képes a hallottak után egyáltalán
megszólalni. – Tisztán emlékszem arra az estére. Persze
nem tartottad be, amit apámnak ígértél. Egy csomó nővel
lefeküdtél az esküvőnk után is.
Louey vállat vont.
– Miért, mi mást tehettem volna melletted? – A végén
még apádat is felhívtam. Megmondtam neki, hogy vannak
szeretőim. De azt is hozzátettem, hogy azért, mert te
teljesen közömbös vagy a szex iránt. Mi mást tehettem
volna?
Louey felnevetett. Volt képe nevetni, amikor erről
beszélt.
– És tudod, mit csinált a te drága papád? Áldását adta
a dologra. Engedélyezte, hogy szeretőket tartsak. Csak
arra kért, hogy diszkréten csináljam.
Molly arca lángra gyúlt a megaláztatástól, aztán egyik
pillanatról a másikra elöntötte a pulykaméreg. Hátrahúzta
a jobb karját, és teljes erejéből gyomorszájon vágta a volt
férjét. Louey felhördült, és a gyomrához kapva kétrét
görnyedt.
– Te szemét állat – sziszegte Molly remegve az
indulattól. – Te gátlástalan, szemét disznó. Neked semmi
sem szent. Igaz, hogy rajtad kívül nem volt férfi az
életemben, és nincs összehasonlítási alapom, de nem árt,
ha tudod, hogy soha egyetlen percig sem élveztem veled
a szexet. Annak alapján, amit más nőktől hallottam róla, te
egy önző disznó voltál az ágyban, és csak azért tűrtem el,
hogy azt csinálj velem, amit akarsz, mert nem tudtam,
hogy lehet másképp is csinálni. Beképzelt, önző disznó
vagy. Agyad is csak annyi van, hogy boldogulj valahogy.
Arra elég, hogy belásd: Masonnal nem szórakozhatsz,
mert kitapossa a beled, ha nem teszed azt, amit mond.
Ugye te raboltattad el Emmát? Sok pénzre van
szükséged, hogy kifizesd a tartozásaidat. Tudtad, hogy
Mason minden pénzt megad Emmáért. Nem érdekelt,
hogy milyen áron szerzed meg azt az átkozott pénzt, csak
meglegyen, igaz? – Molly lihegve elhallgatott, majd
hirtelen a fejéhez kapott. – Hát persze. Istenem, hogy
lehettem ilyen ostoba? Eszed ágában sem volt apámat is
belevonni. Azt akartad, hogy egyedül én fizessem ki a
váltságdíjat. Így akartad visszaszerezni a pénzed.
Mostanáig nem hittem el, hogy képes lennél ilyesmire, de
most már tudom, hogy naiv voltam. Nem is tartozol
senkinek nagyobb összegekkel, igaz? Te magad
raboltattad el Emmát, hogy visszaszerezd a pénzed, amit
a váláskor elvesztettél.
Molly újra gyomorszájon vágta a volt férjét.
– És ráadásul egy perverz pedofil disznót béreltél fel,
hogy elrabolja Emmát. Ezt tetted a saját lányoddal! Miféle
ember vagy te?
Bár Louey még az előző ütést sem heverte ki, Molly
még egyszer behúzott egyet a gyomrába.
– Ne! – nyögte Louey, miközben valahogy kitért a
következő ütés elől. – Nem én tettem. És ne üss meg még
egyszer, Molly. Figyelmeztetlek. Elég volt. Emlékszel még,
mit kaptál tőlem három évvel ezelőtt? Ha nem hagyod
abba, megint megkaphatod.
– Csak próbáld meg, te tetű. Rajta, próbáld meg.
Molly még akart mondani valamit, de aztán
meggondolta magát, és szó nélkül faképnél hagyta
Loueyt.
Ramsey hitetlenkedve csóválta meg a fejét.
Elképesztő, hogy emberek mire képesek egymással.
Kivárt még néhány másodpercet, majd határozott
léptekkel befordult a sarkon, és elindult Louey Santera
felé, miközben felváltva hol Guntherra, hol a cipője orrára
nézett.
– Szép jó estét, Louey. Mi újság?
Louey nagy nehezen kiegyenesedett, és gyűlölettől
izzó szemmel Ramseyre pillantott.
– Mit akar tőlem, maga seggfej?
 Ramsey rámosolygott, és a tőle telhető legkedvesebb
hangon felelte:
– Szó, ami szó, Molly rendesen helybenhagyott. Eddig
is sejtettem, hogy erős lány, de ez a demonstráció meg is
győzött róla. Biztos nagyon kiakasztottad valamivel.
– Csak akkor ilyen nagy hős, ha az apja vagy
valamelyik gorillája itt van a közelben. El tudja képzelni,
mit művelt volna velem Gunther, ha csak a kisujjam is
ráemelem? Molly pontosan tisztában volt vele. Ezért
kellett szó nélkül tűrnöm, hogy kedvére üssön.
Ramsey anélkül, hogy a mosoly egy pillanatra is
elhagyta volna az ajkát, megragadta Louey Santera
gallérját, felemelte a görnyedt alakot, és a jobb öklével
állon vágta. Louey felhördült, és a falnak tántorodott.
– Ritka szar alak vagy, Louey, ugye tudod? Ezt azért
kaptad, hogy én is törlesszek valamit a tartozásunkból.
Egyébként alig várom már, hogy eltűnj innen. Ha rád
nézek, elfog a hányinger. És nem árt, ha tudod, hogy
Molly nem túlzott. Masonnak igencsak fogytán a türelme.
Az az érzésem, hogyha végleg elfogy, neked befellegzett.
– Tudja, mi maga? Egy velejéig korrupt, rohadt
szövetségi bíró. Íme az amerikai igazságszolgáltatás
bajnoka. Ezt még megemlegeti. Be fogom perelni testi
sértésért. Elintézem, hogy felfüggesszék, és soha többé
ne ülhessen a bírói székbe. Szemét állat. Majd meglátja,
kivel szórakozhat. Úgy elkapom a tökét, hogy belezápul.
– El akarsz kapni, Louey? Rajta, itt vagyok. Bármikor
készséggel állok a rendelkezésedre. – Ramsey
megvetően végigmérte Loueyt, majd megcsóválta a fejét.
– Most már én is elhiszem, hogy te bérelted fel azt a
perverz állatot, hogy elrabolja a saját lányod. Lehet, hogy
nem tudtad, kit bérelsz fel, de ez is azt mutatja, mekkora
barom vagy. Ezért jó néhány évet le fogsz nyomni a sitten,
Louey. Ha egyáltalán megéred, hogy lecsukjanak. Ha én
tárgyalom az ügyed, gondom lesz rá, hogy a maximumot
kapd.
– Idióta. Hogy tárgyalhatná az én ügyem egy San
Franciscó-i bíró?
– Az ország minden államában vannak bíró barátaim.
Ramsey fütyörészve odasétált a szobájához, és
kinyitotta az ajtót.
– Aludj jól és mélyen, Louey. Hamarosan reggel lesz –
mondta anélkül, hogy hátranézett volna, majd betette
maga mögött a szobája ajtaját.
Nem gyújtott lámpát a szobában. Már ismerte a járást.
Odament az ágyához, lefeküdt, és felbámult a sötét
mennyezetre. Lehet, hogy Louey tényleg benne van? Még
mindig nem akarta elhinni, de annak alapján, amit most
látott és hallott, már nem is tűnt olyan képtelenségnek.
Egy ilyen gerinctelen, önző féregtől minden kitelik.
– Ugye, minden szót hallott?
Ramsey úgy ült fel az ágyon, mintha rugó lenne a
derekában.
– Molly? Mit csinál itt a sötétben?
– Magára vártam. Láttam, ahogy felemelte a földről azt
a nyavalyást, és behúzott neki egyet.
– Gondoltam, befejezem, amit maga elkezdett. Hátha
tanul belőle egy kicsit, bár elég reménytelen esetnek tűnik.
Hogy lehet, hogy maga valamikor szerette ezt az embert?
– Tizenkilenc éves voltam, és nagyon ostoba.
– Ő pedig egy híres rocksztár.
– Pontosan. És én bálványoztam. Egy barátom
mutatta be, aki már korábbról jól ismerte. Ő pedig – maga
is hallotta – csak azért kezdett el járni velem, mert még
olyan ártatlan kislány voltam. Első alkalommal nem
akartam lefeküdni vele. Nyilván ezért kért még egy
találkát. De később sem feküdtem le vele egészen addig,
amíg éjszaka be nem rúgtam, és el nem szívtam egy
marihuánás cigarettát. Tudom, hogy szörnyen patetikusan
hangzik, de így volt. Szóval így történt, hogy végül is az
ágyában kötöttem ki. – Molly megborzongott az emlék
hatására.
– De végül is nem bántam meg, Ramsey. Neki
köszönhetem Emmát. Azt hiszem, az ördögnek is igent
mondtam volna, ha tudom, hogy Emmát kapom cserébe.
– Ezt megértem – felelte Ramsey, és felállt az ágyról.
Most már tisztán látta Molly sziluettjét; az asszony ott állt a
nyitott ablak előtt. A félhold ezüstös fénye vékony
sugárban világított be a szobába.
Molly szembefordult Ramseyvel.
– Minden szót hallott, igaz?
– Igen, mindent. És meg kell hogy mondjam,
kifejezetten jólesett megütnöm. Egy ilyen szemét alak
ennél többet is megérdemel.
– Gondolja, hogy tényleg van valami köze Emma
elrablásához?
– Talán igen. Ha van, akkor mindenesetre alaposan
beletrafált. Csak azért tehette, hogy visszaszerezze a
pénzét. Ennek ellenére engem még mindig nem hagy
nyugodni valami. Miért profik vadásznak ránk? Kinek
lehetünk ilyen fontosak? És miért követeltek váltságdíjat
Emmáért, miután már visszaszereztük? Az az érzésem,
hogyha megtaláltak volna bennünket, már rég halottak
lennénk. De miért? Ezért senki nem fizetett volna nekik.
– Az biztos.
 Ebben a pillanatban egy éles, kétségbeesett sikítás
hallatszott a földszintről. Ramsey és Molly gondolkodás
nélkül lerohantak az alsó szobába, ahol Emma aludt.
Ramsey megállt néhány lépésre az ágytól, és onnan
nézte, ahogy Molly magához öleli a lányát, és elkezdi
ringatni.
– Nyugodj meg, drágám, nincs semmi baj. Próbálj meg
mélyeket lélegezni. Ne félj, itt van a mama veled. És
Ramsey is itt van.
Ramsey leült az ágy másik szélére, és simogatni
kezdte Emma hátát.
– Megint arról a szörnyű emberről álmodtál, Em?
Emma bólintott, de nem emelte fel a fejét az anyja
válláról.
– Valami zajt hallottam, és felébredtem. Ott állt az
ablak mögött, és engem nézett. Aztán rám vicsorgott
azokkal a rossz fogaival.
Ramsey odament az ablakhoz, és kinézett. Nem látott
semmi gyanúsat. Kinyitotta a zárat, és felhúzta az ablakot.
A szoba az első emeleten volt. Az ablak alatt végig a falon
egy párkány húzódott, amely elég széles volt ahhoz, hogy
valaki ráálljon. Ramsey alaposan körülnézett, de nem
látott semmit. Egyetlen ág sem rezdült, egyetlen gyanús
hang sem hallatszott a fák és a bokrok között. Mason Lord
őrei sem voltak sehol.
– Nem fog elmenni – mondta Emma alig hallható,
reszkető hangon. – Mindig ott van, és vár rám. Tudtam,
hogy vissza fog jönni értem, és vissza is jött. Egész
Kaliforniában a nyomunkban volt. És most itt van.
Molly kérdőn nézett Ramseyre. Ramsey nem szólt egy
szót sem, csak megrázta a fejét.
 – Biztos vagy benne, hogy ott állt az ablak mögött,
Em?
– Igen. És rám vigyorgott. Nagyon megijedtem.
Molly újra szorosan magához ölelte a kislányt.
– Tudom, kicsim. De most már ne félj. Itt vagyunk
veled mindketten.
– Nem fog visszajönni, Emma – mondta Ramsey
közelebb lépve. – És ha tényleg itt van a kertben, akkor
megnézheti magát. Most lemegyek, és átkutatjuk a kertet
az őrökkel.
Ramsey már kinyitotta az ajtót, amikor Emma a nevén
szólította.
– Igen? Mit akarsz mondani, Emma?
– Köszönöm, hogy hiszel nekem.
Ramsey elmosolyodott.
– Ha itt van a ház körül, megígérem, hogy elkapjuk.
Emmán látszott, hogy távolról sem nyugtatta meg ez a
válasz – talán azért nem, mert maga Ramsey sem volt
olyan határozott, mint máskor. Biztos volt benne, hogy
Emma csak álmodta az egészet, de elhatározta, hogy a
kedvéért utánajár a dolognak. El sem tudta képzelni, hogy
bárki bejusson a birtokra anélkül, hogy valamelyik őr észre
ne venné. Mégis jobbnak látta, ha ennek ellenére körülnéz
egy kicsit, beszél az őrökkel, és meggyőződik róla, hogy
éberen őrködnek.
Emma már az ujját szopta, és ringatózott.
– Most már én is lefekszem, Emma – mondta Molly
megsimogatva a kislány fejét. – Odabújok melléd, és
mesélek valamit, amíg elalszol. Jó lesz?
– Ramsey is idebújhat mellém?
– Hát persze, Emma – felelte Ramsey Molly helyett. –
Mire a mamád bebújik hozzád, már én is itt vagyok. És
addig nem megyek el, amíg el nem aludtál. De most már
tényleg kimegyek a kertbe, és körülnézek.
Emma még hevesebben elkezdte szopni az ujjait, majd
hirtelen abbahagyta, és suttogva így szólt: – Legyél
óvatos, Ramsey. Az egy nagyon rossz ember. Még
dohányzik is.
– Ne félj, kicsim, olyan óvatos leszek, mint egy igazi
betörő.
Emma kuncogott, és újra kivette az ujjait a szájából.
– Ez egész vicces volt, Ramsey.

Miles hármat kopogott az ajtón, majd óvatosan benyitott.

Emma szorosan Mollyhoz bújva aludt. Ramsey egy
karosszékben bóbiskolt az ágy mellett.
Későre járt – nyolc óra is elmúlt. Miles zavartan
toporgott az ajtóban. Fogalma sem volt, mitévő legyen.
– Maga az, Miles? – kérdezte Ramsey anélkül, hogy
az ajtó felé fordult volna.
– Igen, Ramsey. Jöjjek vissza később?
– Nem. Itt az ideje, hogy felkeljünk. – Ramsey felült a
fotelban, és nyújtózkodott egyet. – Úgy érzem magam,
mintha átment volna rajtam egy úthenger.
Már éppen felállt volna a fotelből, amikor Emma kinyúlt
a takaró alól, és megragadta a kezét. Időközben Molly is
felébredt. Óvatosan ült fel, ügyelve rá, hogy ne ébressze
fel Emmát.
– Már fenn vagyok, mama. Fogom Ramsey kezét.
– Ezek szerint megelőztél. Maga az, Miles?
– Igen, Molly. – Miles még akart mondani valamit, de
hirtelen visszafordult a folyosó felé. – Jó reggelt, uram.
Úgy látom, Emma teljes biztonságban volt ma éjjel.
Ramsey és Molly együtt vigyáztak rá.
 – Micsoda? Maga mi az ördögöt keres itt, Ramsey?
Ramsey tökéletes nyugalommal válaszolt, anélkül
hogy elengedte volna Emma kezét:
– Ha lennének szívesek néhány percre magunkra
hagyni bennünket. Szeretnénk felkelni. Ami pedig az
ittlétem okát illeti, egyszerű: Emma rosszat álmodott, és
ilyenkor megnyugtatja, ha mellette vagyok. Nagyobb
biztonságban érzi magát mellettem. Most már
elengedheted a kezem, Em. Úgy ni. – Ramsey Emma fölé
hajolt, megcsókolta, és megsimogatta a fejét.
Mason Lord visszafordult a folyosó felé.
– Jó reggelt, Louey – mondta kimért, gúnyos hangon.
– Remélem, most, hogy kialudta magát, beszédesebb
lesz, mint tegnap.
– Látom, együtt töltötték az éjszakát. Itt, a kedves papa
házában. Ez igen.
– A megjegyzésed meglehetősen alantas
gondolkodásra vall, Louey. Azt javaslom, menj le szépen a
nappaliba, reggelizz meg, és szedd össze a
gondolataidat. Alig várom, hogy meghallgassam a
beszámolódat.
– Nincs min gondolkodnom. Már megmondtam, hogy
nem én raboltattam el Emmát. A saját lányom. Nemcsak
Mollyé. Nem tudom, miért nem hisz nekem. Ha
mindenáron…
Ramsey legnagyobb megkönnyebbülésére Miles
diszkréten becsukta Molly szobájának ajtaját.

Ramsey első dolga volt, hogy felhívja Loo doktornőt.

Beszámolt neki Emma rémálmáról, és azt is elmondta,
hogy a kislány azt hiszi, valóban ott járt az éjjeli látogató.
A pszichiáter haladéktalanul a rendelőjébe kérette őket.
 Ramsey éppen a nappaliba indult, ahol megterítettek a
reggelihez, amikor Mason Lord megállította a folyosón, és
félrevonta.
– Megkértem Gunthert, hogy hozza a Mercedest a
bejárat elé. Azzal menjenek az orvoshoz. Hallom, éjjel
átkutatták a kertet.
– Igen, de semmit nem találtunk, ami arra utalt volna,
hogy valaki behatolt a birtok területére. Nem mintha
komolyan számoltunk volna ezzel a lehetőséggel, de azért
körülnéztünk. Emma arról a férfiról álmodott, aki elrabolta.
Valószínűleg félig felébredt, és úgy látta, mintha ott állna
az ablak előtt. Ilyesfajta képzelgések felnőttekkel is
előfordulnak. Egy ilyen sokkon átesett hatéves gyerek
esetében szerintem nincs benne semmi meglepő. Ezért is
megyünk el Loo doktornőhöz még ma délelőtt.
– Miért sürgős ennyire?
– Most még friss a kép az emlékezetében, és lehet,
hogy pontosan le tudja írni a rablót. Már korábban is
eszembe jutott, hogy kikérdezem róla, de féltem, hogy
visszavetem a gyógyulásban, ha erőltetem a dolgot. Nem
akartam elhamarkodni. De most már talán nem lesz túl
korai. Iderendelek egy rendőrségi rajzolót, aki Emma
elmondása alapján megcsinálja a fantomképét.
– Ide ne hívjon senkit a rendőrségtől. Mindenbe
beleütik az orrukat, amibe nem kellene. Majd én szerzek
egy rajzolót, és odaküldöm Loo doktornőhöz.
Ramsey bólintott, és Mason Lord kíséretében belépett
a nappaliba. Molly és Emma már ott ültek a
reggelizőasztalnál.
A helyiség, amelyet kifejezetten étkezés céljaira
használtak, teljes egészében koloniál stílusú bútorokkal
volt berendezve. Széles, ívelt ablakai a hátsó kertre
néztek, amelynek közepén gondosan nyírt gyeppel
körülvett úszómedence csillogott. Ramsey leült a kézi
hímzésű terítővel letakart, cseresznyefából faragott
asztalhoz, amelyen már ott sorakoztak a letakart edények.
– Örülök neki, hogy elmegyünk Loo doktornőhöz.
Nagyon aranyos néni – mondta Emma, miután bekapta az
első falat gyümölcsös zabpelyhet, amelyet Miles külön
neki készített. – Tényleg elhiszitek, hogy láttam azt az
embert?
– Nem biztos, hogy tényleg ott volt az ablakban,
drágám. Lehet, hogy csak álmodban láttad. De remélem,
hamarosan kiderül, hogy mit láttál. Majd megpróbálod
pontosan leírni nekünk. Persze csak akkor, ha nem félsz
tőle, rendben?
– Rendben – sóhajtotta Emma.
Ramsey nem gondolta volna, hogy egy kisgyerek is
tud így sóhajtani.
Molly felállt, és Emma mögé lépett.
– Befonom a hajad, Em. Olyan, mint egy szénaboglya.
Mialatt Emma a zabpelyhét ette, Molly nekilátott a
rituális műveletnek. Ramsey a kávéját szürcsölgetve
nézte, milyen gyors, biztos mozdulatokkal dolgozik. Ezt
neki is meg kellene tanulnia. Eszébe jutott, milyen
siralmas copfokkal csúfította el a kislány fejét a faházban.
– Megtanítana rá, hogy kell rendes copfot fonni? –
kérdezte Mollyra pillantva, amikor elkészült a hajfonattal.
– Miért ne? – felelte Molly mosolyogva, és ráhúzott egy
sárga pillangóval díszített hajgumit a fonat végére. –
Emma, nincs ellene kifogásod, hogy Ramsey gyakoroljon
a hajaddal?
– Persze hogy nincs. Ramsey mindent meg tud
tanulni.
 – Micsoda elfogultság – nevette el magát Molly, és
játékosan megcsókolta a lánya fülét. – Ha kész vagy,
indulhatunk, nehogy elkéssünk Loo doktornőtől. Szólok
Milesnak, hogy készítse elő az autót.
Az apja utasítására Gunther már odaállt vele a bejárat
elé.
Öt perccel később Emma, Molly és Ramsey kiléptek a
házból. A Mercedes ott várta őket a széles kocsifelhajtó
túlsó oldalán.
Hirtelen Louey Santera rontott elő az utat szegélyező
sűrű bokrok közül. Egyenesen a kocsihoz rohant, és
feltépte az ajtaját.
– Meg akar szökni – mondta Ramsey a fejét csóválva.
Hogy lehet ekkora idióta?
– Ne csináld, Louey! – kiáltotta Molly. – Innen nem
tudsz kijutni. A külső kapu be van zárva, és két fegyveres
őrzi. Nem hallod, te marha? Az isten szerelmére, gyere
vissza! Mason nem fog bántani, ha elmondod neki az
igazat.
Louey válaszképp felmutatta a középső ujját, aztán
elfordította a slusszkulcsot.
Arra sem maradt ideje, hogy gondolatban megbánja az
elhamarkodottságát.

18.
A MERCEDES fülsiketítő detonációval felrobbant. A
motorházból és az ablakokból óriási lángnyelvek csaptak
ki, izzó fém-, üveg- és műanyagdarabokat lövellve a
levegőbe.
 Molly maga elé kapta Emmát, és a földre vetette
magát. Egy másodperccel később már Ramsey is ott
feküdt rajtuk, és igyekezett úgy elhelyezkedni, hogy
egyetlen testrészük se maradjon fedetlenül. Érezte a
lángok perzselő melegét, hallotta az aszfaltra és a
murvára záporozó fémdarabok kopogását. Aztán egy
iszonyatos erejű ütést érzett a háta közepén – mintha egy
hatalmas, forró szikla zuhant volna rá. Nem mert
mozdulni, de az a valami ott volt rajta, és egyre
kegyetlenebbül égette a hátát.
– Ne mozduljon, Molly – kiáltotta, és oldalra vetette
magát. Egy megperzselődött, füstölgő üléstámla csúszott
le a hátáról a földre. Az elviselhetetlen fájdalom
érezhetően csökkent, s miután kétszer-háromszor
meghemperedett a földön, a dzsekijét perzselő lángokat is
sikerült eloltania.
Amikor hátranézett, hogy Emmáéknak nem esett-e
bajuk, akkor vette észre, hogy egy hosszúkás fémdarab áll
ki Molly jobb karjából néhány centivel a könyöke fölött.
– Úristen, Molly, ne mozduljon! Emma, jól vagy?
– Igen, Ramsey.
– Hála az égnek. Maradjatok úgy, ahogy vagytok. Még
nincs vége.
Egyetlen mozdulattal letépte az inge ujját, vett egy
nagy levegőt, és anélkül, hogy figyelmeztette volna Mollyt,
kirántotta a karjából a lándzsaszerűen belefúródott
fémdarabot.
– Ezzel megvolnánk. Maradjon így, amíg elkötöm,
hogy ne vérezzen.
Molly meg se mukkant az egész művelet alatt. Ramsey
el sem tudta képzelni, hogy tudta megállni, de sikerült
neki. A percek csigalassúsággal vánszorogtak. Emma
egyre nyugtalanabbul mozgolódott Molly alatt. Ramsey
próbálta nyugtatgatni, folyamatosan beszélt hozzá, hogy
lekösse a figyelmét. Néhány perc múlva az autó teljesen
kiégett, a tűz minden éghető anyagot felemésztett benne.
Ahogy csendesedtek a lángok, úgy nőtt a roncsból
kigomolygó sűrű, fekete füst, amely az égő gumi fojtogató
bűzével elkeveredve lassan mindent beborított. A nemrég
még csillogó-villogó luxus Mercedes helyén egy fekete,
füstölgő csontváz állt, benne Louey ugyancsak fekete,
füstölgő maradványaival.
Emma csak arra várt, hogy Ramsey megmozduljon. A
hátára hengeredett, és az anyjára nézett, aki fájdalmas
képpel szorongatta a jobb karját.
– Mi történt? Miért robbant fel az autónk?
– Nyugodj meg, Emma. Már elmúlt a veszély. –
Ramsey jobbnak látta, ha egyelőre nem válaszol Emma
kérdésére. Odalépett Mollyhoz, és óvatosan felsegítette. –
Meg tud állni a lábán?
– Meg. Ne aggódjék, nem esett komolyabb bajom.
Szerencsére hosszú ujjú ruhát vettem fel. Valamit ez is
segített.
A ruha ujját félig lepörkölte a tűz, a rögtönzött kötés
pedig már annyira átázott, hogy a vér vékony csíkokban
csurogni kezdett Molly karján.
– Mindkettőnknek orvosra van szükségünk.
Molly Ramseyre meredt.
– Mi történt magával, Ramsey? Tudom, hogy
megsérült.
– Semmi komoly, miattam ne aggódjék.
Molly megfordult, és megpillantotta a füstölgő roncsot.
Az arcából egy pillanat alatt kifutott minden vér.
 – Istenem, Louey! – Gondolkodás nélkül elkezdett
rohanni az égő autó felé, még a karjáról is elfelejtkezett. –
Louey!
Ramsey utána vetette magát, és a derekánál fogva
megállította.
– Ne menjen oda, Molly. Louey meghalt.
Még akart mondani valamit, de hirtelen megtorpant.
Ebben a pillanatban fogta fel ő is, hogy mi történt
valójában. Emma apja itt robbant fel egy autóban a lánya
és a volt felesége szeme láttára. Molly szinte sokkos
állapotban volt, de ő maga sem volt képes tisztán
gondolkodni ebben a helyzetben. Emma felállt, és
mozdulatlanul nézte a füstölgő autót. Ramsey letérdelt a
kislány előtt, és mindkét karjával magához ölelte.
– Ne félj, kicsim. Most már hamarosan minden rendbe
jön. Borzasztóan sajnálom, ami történt. Valaki bombát tett
az autóba. Akkor robbant fel, amikor beindult a motor.
A ház felől sietve érkező emberek hangját hallotta, de
nem fordult hátra, hogy megnézze, kik azok.
Az autóból szinte semmi nem maradt, beleértve Louey
Santerát is. Csak most vette észre, hogy a Mercedes
jelvénye, mintha a márka örökkévalóságát akarná hirdetni,
csodálatos módon épen csillogott a motorháztetőn. Mire
megfordult, már az egész ház odacsődült a verandára.
Döbbenten, hitetlenkedve nézték a füstölgő roncsot,
amelyből még mindig ki-kicsapott egy-egy lángcsóva,
szikrák ezreit szórva szanaszét.
Emma zongorája az esés következtében teljesen
összelapult, de a kislány ugyanolyan dédelgetve szorította
magához, mint amikor kiléptek a házból. Emma először
Ramseyre nézett, aztán az anyjára.
– Nem értem, mama. Mi történt?
 – Louey meghalt, Emma.
– Tényleg? – kérdezte némi gondolkodás után, és az
elszenesedett roncsra nézett. – Nem látom őt, Ramsey.
– Persze hogy nem, kicsim.
Ramsey jobbnak látta, ha nem mondja el Emmának,
hogy ami megmaradt az apjából, azt már csak söprűvel és
lapáttal lehetne összeszedni.
Egyik pillanatról a másikra mindenki elkezdett beszélni,
mutogatni. Szitkozódó, álmélkodó, vigasztaló szavak
zavaros kavalkádja töltötte meg a levegőt. Mason Lord
odalépett a lányához, mintha a puszta jelenlétével akarná
megvédeni az esetleges további veszedelmektől. Gunther,
pisztollyal a kezében, szigorú tekintettel kémlelte az
autófeljáró környékét. Miles azonnal Emmához sietett,
hogy lássa, nem esett-e baja. Minden irányból őrök
rohantak az égő roncs felé. Csupa fiatal, megtermett,
izmos férfi, kezükben tüzelésre kész automata
fegyverekkel. A robbanás helyszínére érve megálltak, és
döbbenten meredtek a Mercedes maradványaira.
Eve Lord Mollyra pillantva halkan megjegyezte:
– Ezt a bombát nektek szánták, nem Louey
Santerának.
– Az a rossz ember csinálta – mondta Emma sírós
hangon. – Miattam jött vissza, de helyettem a papát ölte
meg.
Lenézett az összetört zongorára, és óvatosan letette a
földre.
– Nézd meg, az összes billentyű eltörött. – Letérdelt a
hangszer mellé, és óvatosan lenyomta az egyvonalas C
billentyűjét. Fülsértően éles, fémes hang volt a válasz.
Emma arca elkomorodott. Felkapta a zongorát, a melléhez
szorította, és lehorgasztott fejjel elindult a ház felé. Molly
utána szaladt, leguggolt melléje, és magához ölelte.
Ramsey Mason Lordhoz fordult.
– Értesítem a rendőrséget.
– Az én birtokomon nincs keresnivalója a
rendőrségnek.
– Attól tartok, ezúttal kivételt kell tennie.

Molly még csak fel sem szisszent, amikor Mason Lord

háziorvosa, dr. Theodore Otterly nekilátott, hogy bevarrja
a sebet a karján. Ramsey szinte érezte, ahogy végigfut a
testén az égető fájdalom, látta, hogy görcsösen
megmerevednek az izmai, de Molly hang nélkül tűrte a
megpróbáltatást. Ő egy széken ült a háta mögött, és dr.
Otterly kérésére szorosan átkarolta a vállát, nehogy
elrántsa a kezét. Molly álla Ramsey karján nyugodott, az
ép kezét pedig Emma fogta szorosan. A sebesült karját a
konyhaasztalra fektette, körülötte különféle orvosi
szerszámok és kellékek – dr. Otterly teljes arzenálja. A
második öltés előtt Molly vett egy nagy levegőt, és
behunyta a szemét.
Emma torkából váratlanul előtört a jól ismert nyüszítő
hang, de ezúttal sokkal halkabban, mint korábban.
– Nyugodj meg, Em – mondta Ramsey a kislányra
pillantva. – Tudom, hogy ez nagyon fáj a mamádnak, de ki
fogja bírni. Látod, ő nem sír. Ha mondani akarsz valamit,
mondd ki érthetően.
– Mama, nagyon fáj? – kérdezte Emma halk, remegő
hangon.
Molly – maga sem tudta, hogyan – egy halvány
mosolyt varázsolt az arcára.
 – Ne aggódj, Em. Ez semmiség. A mamát
keményfából faragták. Ugyanúgy, mint Ramseyt. Néhány
apró tűszúrás meg se kottyan nekem.
Ramsey érezte, hogy Molly teste görcsösen
megrándul, és még erősebben szorította magához. Molly
elernyedt, és teljes súlyával rádőlt Ramseyre. Amikor
megérkeztek, dr. Otterly lesegítette Ramseyről a dzsekijét,
és megpróbálta az ingét is lehámozni róla, hogy
megnézze a sebét, de aztán úgy döntött, hogy mégis
Mollyval foglalkozik előbb. Ramsey nem kis
megkönnyebbüléssel vette tudomásul a
sorrendmódosítást, hiszen ez azt jelentette, hogy nem
olyan súlyos a sérülése, mint gondolta. Nem szívesen
kényszerült volna akár csak néhány napos szobafogságra
is ebben a helyzetben. Az embervadászat kezdett
eldurvulni, és ő nagyon szeretett volna tenni valamit
annak érdekében, hogy minél hamarabb a végére járjanak
ennek az ügynek. Hirtelen olyan éles fájdalom nyilallt a
hátába, hogy kis híján felszisszent.
Tudta, hogy Mason Lord ott áll mögöttük a
konyhaajtóban, és karba tett kézzel nézi a műveletet. Nem
szólt egy szót sem, csak állt és figyelt. Miles Emma mellett
ült az asztalnál, és a kezét fogta. Ramsey tudta, hogy a
rendőrség emberei már megérkeztek. Hallotta a szirénát
és a hangos utasításokat, a rohanó lábak dobogását.
– Ramsey, tudod, hogy tiszta fekete a hátad? –
kérdezte Emma vékonyka hangon. – Nem is a hátad,
hanem az inged. Remélem, a bőröd nem ilyen fekete
alatta.
– Dr. Otterly szerint nem veszélyes. Azért is hagyott
engem másodiknak a mamád után. Ha valaki, ő tudja,
hogy súlyos-e egy seb vagy sem. Hidd el, kicsim, nem
olyan nagy dolog. Sokkal hamarabb rendbe fog jönni, mint
a lábam – tette hozzá, miközben arra gondolt, milyen
szerencse, hogy az az égő üléstámla a hátát érte, így
legalább nem látja, mit művelt vele.
Dr. Otterly elkészült az utolsó öltéssel is Molly karján.
Csipesszel megfogott egy vastag gézpárnát, rálocsolt egy
kis alkoholt, és finoman rányomkodta a varrásra, majd
letörölte vele a maradék vérnyomokat is. Miután végzett a
művelettel, felegyenesedett, és Mollyra mosolygott.
– Meg is volnánk, Mrs. Santera. Ennyi volt az egész.
Már csak néhány injekció, és vége a megpróbáltatásainak.
Felkötöm a karját, aztán megnézzük, mit rejteget Hunt bíró
az inge alatt.
Molly karja két perc múlva már egy csinos
nyakravalóban nyugodott.
– Hogy még véletlenül se tudja meghúzni a varrást –
magyarázta dr. Otterly.
Amikor rákerült a sor, Ramsey érezte, hogy Emma
megfogja a kezét.
– Ne félj, Ramsey, itt vagyok veled.
– Kösz, kicsim. Így biztos nem fog annyira fájni.
A fájdalom sokkal erősebb volt, mint amire számított,
de sikerült uralkodnia magán. Egy örökkévalóságnak tűnt,
amíg dr. Otterly lehámozta róla az inget, és kitisztította a
sebét.
– Nem olyan vészes, mint gondoltam – mondta, mikor
végzett a fertőtlenítéssel. – A dzsekijének köszönheti,
hogy ilyen olcsón megúszta. Egy féltenyérnyi másodfokú
égési sérülése van. Fel fog hólyagosodni, és eltart egy-két
hétig, amíg begyógyul. Van mellette egy-két kisebb
zúzódás is, de nem olyan veszélyesek. Ráteszek egy
antibiotikumos kötést. Legalább két napig hagyja rajta. Ne
aggódjék, Hunt bíró, hamarabb rendbe jön, mint gondolná.
– Ha bármelyiküknek valami problémája lenne,
azonnal értesítsenek. Majd elfelejtettem. Itt van néhány
fájdalomcsillapító ugyanabból a fajtából, amelyikből már
mindketten kaptak. Mrs. Santera, azt hiszem, magának
még legalább két-három napig szüksége lesz rá.
– Most pedig az ifjú hölgy következik – mondta dr.
Otterly, és Emma felé fordult.
Emma ijedten hátrálni kezdett. Az orvos elnevette
magát.
– Ne ijedj meg, nem csinálok veled semmi
szörnyűséget. Csak azt szeretném, ha meginnál a
kedvemért egy kis narancslevet – tette hozzá, és a fejével
Miles felé intett.
Két perc múlva Miles visszatért a kezében egy fél
pohár narancslével.
– Most pedig, Emma, szépen idd meg az egészet.
Emma gyanakvó tekintettel hol a pohárra, hol az
orvosra nézett. Ramsey elérkezettnek látta az időt, hogy
közbelépjen.
– Emma, ahhoz, hogy segíthess nekünk,
csúcsformában kell lenned.
Ramsey látta, hogy Emma nem egészen érti, mit akart
ezzel mondani, de így is sikerült meggyőznie. Emma
egyetlen hajtásra kiitta a poharat. Dr. Otterly elégedetten
megveregette Emma fejét, majd Mollyra nézett, és
bólintott.
– Emma, nem akarsz felkísérni a szobánkba?
Szeretnék ledőlni egy órára. Semmi komoly, csak a karom
rendetlenkedik egy kicsit. És Ramsey miatt is aggódom.
Azt hiszem, most jót tenne egy kis pihenés. Ugye feljössz
velem?
Miután Molly és Emma felmentek az emeletre, Mason
Lord az orvoshoz fordult:
– Rendbe jön a lányom, doktor úr?
– Az igazat mondtam neki, uram. Szerencsére nem túl
mély a vágás, így nem kell megműteni az izmot. Adtam
neki egy tetanuszt és egy antibiotikuminjekciót. De ne
értsen félre, ez nem azt jelenti, hogy ezzel el van intézve.
Hunt bíró sebe nem olyan súlyos, mint először gondoltam,
de a lányáé elég csúnya. Ezzel együtt azt kell hogy
mondjam, mindketten szerencsésen megúszták. Ilyen
közel a robbanáshoz sokkal rosszabbul is járhattak volna.
– És Molly lánya? Mit tett neki abba a narancslébe?
Dr. Otterly kis fáziskéséssel kapcsolt.
– Ja, úgy érti, az unokája? Ne aggódjék, Emmával
nincs semmi baj. Csak egy kis altatót tettem az italába.
Néhány perc múlva aludni fog.
Dr. Otterly minden további magyarázkodás nélkül
Ramseyhez fordult:
– Magának és Mrs. Santerának ugyancsak pihenésre
van szüksége. Ez a legjobb, amit tehetnek a gyógyulásuk
érdekében. Semmi hősködés. És a pirulákat ne felejtsék el
beszedni. – Újra szemügyre vette Ramsey hátát, majd
gondolt egyet, és még egy vastag tapaszt rányomott a
kötésre. – Így már biztosan tartani fog. Remélem, van egy
jó gyermekpszichológusuk a kislány számára.
– Igen, van. Éppen hozzá indultunk, amikor a
robbanás történt. Dr. Otterly, szeretnék még valamit kérni
öntől. Két héttel ezelőtt kaptam egy golyót a jobb
combomba. Megtenné, hogy megnézi?
 – És én még azt gondoltam, hogy egy bíró élete maga
a megtestesült nyugalom és biztonság. Tolja le a
nadrágját, Hunt bíró, hadd lássam azt a sebet.
Dr. Otterly szemügyre vette a forradást,
megnyomkodta a seb környékét, és elégedetten bólintott.
– Ez teljesen rendben van. Nem tudom, hogy kezelte,
de jól csinálta. A szövet szépen összeforrt, épphogy egy
kis forradás fog maradni belőle. Bírja már a lába a teljes
terhelést?
– Nem egészen.
– Még egy-két hét, és már futni is tud vele. A
legjobbakat, Hunt bíró. Ha bármi gond van, hívjanak. – Dr.
Otterly kimérten odabiccentett Mason Lordnak, és elindult
a kijárat felé.
Ramsey Miles segítségével belebújt egy tiszta ingbe,
amelyet már előre odakészítettek a számára. A művelet
korántsem volt annyira fájdalmas, mint amire számított.
Hála az égnek, Emma nem sérült meg. Legalábbis
testben nem. Hogy lelkileg mekkora sokk érte az apja
halálával, Ramsey nem tudhatta, de nem is mert
belegondolni.
Miután az orvos elment, Mason Lord megkérte
Ramseyt, hogy kövesse a dolgozószobájába, ahol már
három nyomozó várt rájuk Eve társaságában. Ramseynek
nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy a házigazda a
vártnál könnyebben beadta a derekát a rendőrség
látogatását illetően. Még abba is beleegyezett, hogy
beszéljen velük. Belátta, hogy egy gyilkosságot követően
még az ő ügyvédjei sem tudnák távol tartani a zsarukat a
házától. Ramseyvel és Mollyval még nem beszéltek.
Ramsey nem volt meglepve, hogy Molly az első alkalmat
megragadva felment Emmával a szobájukba. Nyilván nem
akarta, hogy a kislány találkozzon a rendőrökkel. A
legszívesebben maga is utánuk ment volna.
A civil ruhás nyomozók úgy ültek a székükön, mintha
karót nyeltek volna. Szemmel láthatóan kényelmetlenül
érezték magukat a fényűző luxuslakásban, amelynek
hivalkodó pompáját csak növelte Mason Lord gyönyörű,
fiatal felesége. Mindhárman felálltak, amikor Ramsey és a
házigazda beléptek a nappaliba.
Mason Lord bemutatkozott, hűvös fejbólintással
üdvözölte a hívatlan vendégeket, majd leült a felesége
mellé, és tüntető közönnyel vizsgálgatni kezdte a körmeit.
Az egyik nyomozó széles mosollyal Ramsey elé lépett.
– Hunt bíró? Riley O'Connor vagyok. Örülök, hogy
személyesen is megismerhetem.
O'Connor felügyelő ötven körüli, magas, sovány férfi
volt; a tekintete átlagon felüli értelemről és jó humorról
tanúskodott.
– Nagy megkönnyebbülés a számunkra, hogy nem
esett semmi baja.
A két férfi kezet rázott. O'Connor felügyelő bemutatta
két társát: Burnside őrmestert és Martinez felügyelőt.
A ceremónia végeztével Mason Lord megköszörülte a
torkát: – Remélem, uraim, minden szükséges információt
megkaptak.
O'Connor felügyelő felvonta szokatlanul dús, fekete
szemöldökét, és csodálkozva a házigazdára pillantott.
– Távolról sem, uram. Valójában csak most kezdjük a
vizsgálatot. Tudja, egy gyilkosság esetében fokozott
körültekintéssel kell eljárnunk. És ez még inkább érvényes
a robbantásos gyilkosságokra. Csak nemrég érkeztünk,
így Mrs. Lordnak nem volt alkalma részletekbe
bocsátkozni. Önöknek is szeretnénk feltenni néhány
kérdést, de ha nem haragszik, előbb Hunt bíróval váltanék
pár szót.
Mason Lord királyi főbólintással jelezte, hogy helyt ad
a kérésnek, majd méltóságteljes lassúsággal felállt, és
odasétált a bárpulthoz, hogy töltsön magának egy pohár
konyakot.
– Állok rendelkezésére, felügyelő. Ha a házigazdának
nincs ellene kifogása, azt javaslom, hogy menjünk át a
dolgozószobába. Ott nyugodtabban tudunk beszélgetni.
Mason Lord szemmel láthatóan nem örült az ötletnek,
de miután nemigen volt más választása, egy újabb
főbólintással adta jelét beleegyezésének. A másik két
nyomozó szó nélkül felállt, hogy csatlakozzék a Mercedes
roncsai mellett sürgölődő szakértőkhöz. Ramsey elkapott
néhány mondatot a közöttük folyó párbeszédből:
– Állítólag nem sok maradt szegény ördögből.
– Igen, de a másik háromnak pokoli mázlija volt. Cifra
tűzijáték lehetett. Próbáltam kiszedni valamit abból a
gorillából – valami Gunthernak hívják –, de hallgat, mint a
csuka. Van egy olyan érzésem, hogy itt nem fogunk senkit
szóra bírni.
– Erre mérget vehetsz. Csak azt nem értem, mit keres
ez a szuperbíró egy ilyen alak házában, mint Mason Lord.
Ramsey már nem hallotta a választ az utolsó kérdésre,
de Martinez felügyelő jellemzésén önkéntelenül is
elmosolyodott. Szuperbíró? Hm. Nem is rossz.
– Alaposan feladta nekünk a leckét, Hunt bíró –
mondta Riley felügyelő, amint mosolyogva Ramsey mellé
lépett. – Attól tartok, kölcsönösen ki kell teregetnünk a
lapjainkat. Louey Santera halálát nem lehet titokban
tartani egy napig sem. A sajtó pillanatokon belül
nagydobra fogja verni a merényletet a gyermekrablással
és a kalandos üldözési sztorijukkal együtt. Hogy mi lesz
belőle az igazság, és mi a firkászok agyszüleménye, az
már más kérdés. Maga tudja a legjobban, mire képes a
sajtó. Tetszésük szerint ördögöt vagy szentet csinálnak
bárkiből. Minden attól függ, hogy sikerül-e megnyernie a
riporterek tetszését. És akkor még ott vannak a fotósok.
Állítólag az egyikükkel valami nézeteltérése is támadt.
– Valóban – felelte Ramsey, miközben felidézte
emlékezetében a kritikus jelenetet, a háza előtti bokrokból
rátámadó paparazzót, akinek a pimaszsága annyira
kihozta a sodrából. Akkor döntötte el, hogy hátat fordít egy
időre a nagyvárosnak, és elvonul a hegyekbe, ahol
megtalálta Emmát, és hamarosan rádöbbent, hogy rajta
kívül semmi nem ér egy fabatkát sem. – Ennek ellenére
szeretném, ha ezt az ügyet nem teregetnék a sajtó elé.
Legalábbis egyelőre nem. Ha eljön az ideje, megígérem,
hogy személyesen fogom elszórakoztatni őket a nagy
sztorival.
– De miért? – kérdezte O'Connor kutató pillantást
vetve Ramseyre.
– Emma érdekében. Ha nyilvánosságra kerül, hogy
egy egész szervezett bűnszövetkezet van Emma
elrablása mögött, az üldözői biztosan visszavonulnak, és
akkor semmi esélyünk, hogy elkapjuk őket.
– Szervezett bűnszövetkezet? – Ramsey
elmosolyodott.
– Egy pillanat, felügyelő.
Ramsey kinyitotta a dolgozószoba ajtaját, és
betessékelte a felügyelőt. A háta újból sajogni kezdett.
Riley észrevehetett valamit az arckifejezésén, mert rögtön
a balesetre terelte a szót:
– Úgy hallom, csúnyán megsérült a hátán.
 – Lehetett volna rosszabb is. Egy égő ülésdarab rám
esett. De Mrs. Santera sajnos rosszabbul járt a
karsérülésével. Felment a szobájukba a lányával, hogy
megpróbálja megnyugtatni. – Még be sem fejezte a
mondatot, amikor valaki kopogott az ajtón. Molly lépett be.
Az arca fehér volt, mint a fal, a haja kusza fürtökben borult
a vállára, a karja pedig egy széles kendőben nyugodott,
amelyet a nyakába kötöttek. A tekintete nyugodt volt és
tiszta, Ramsey még sosem látta ilyen élénkzöldnek a
szemét. Az orrnyergén ülő halvány szeplőket is most vette
észre először. Kénytelen volt megállapítani, hogy
határozottan jól állnak neki.
Ugyanakkor azt is észrevette, hogy Molly az
összeesés szélén áll. Elindult felé, hogy odatámogassa a
legközelebbi székhez, de két lépés után meggondolta
magát, és megtorpant.
– Molly, mit keres itt? Mi van Emmával?
Molly halványan elmosolyodott.
– Jól van. Hál' istennek elaludt. Különben nem tudtam
volna elszabadulni tőle. De Miles ott van vele, hogy ne
ijedjen meg, ha felébred. Azért jöttem le, mert beszélni
akarok a rendőrséggel. Szeretném elmondani nekik, amit
tudok. Nekik is egyszerűbb, ha nem kell mindent kétszer
megkérdezniük. Arról nem is beszélve, hogy szerintem
rajtunk kívül nem találnak más használható tanút a
házban. Különben is jobb, ha halljuk egymás
beszámolóját. Ha az egyikünk elfelejtkezik valamiről, a
másik ki tudja egészíteni. – Molly meg sem várva Ramsey
válaszát, odalépett a felügyelőhöz, és kezet nyújtott.
– Molly Santera vagyok.
O'Connor felügyelő elképedve meredt rá.
 – Ezek szerint az áldozat… akarom mondani Louey
Santera, a híres rocksztár a maga férje volt?
– A volt férjem volt. Két évvel ezelőtt elváltunk.
– Molly, kér egy kis konyakot?
Molly először nemet intett a fejével, de aztán
meggondolta magát.
– Nem is rossz ötlet. Azt hiszem, most rám férne egy
kis lazítás.
Ramsey kitöltött három kis adag konyakot, és
körbekínálta a poharakat. O'Connor felügyelő hálás
mosollyal elvette az italt, de mintha meggondolta volna
magát, rögtön le is tette a társalgóasztalra.
– Köszönöm, de talán egy kicsit később.
– Gondolja meg, felügyelő, a beszámolónk el fog
tartani egy darabig.
O'Connor elővett egy kis riportermagnót a zakója belső
zsebéből.
– Ugye nem bánják, ha felveszem a
beszélgetésünket? Így biztosabb, mint ha jegyzetelek. –
Ramsey és Molly némán nézték, amint a felügyelő
rámondja a bevezetőszöveget a szalagra: Név, dátum,
helyszín. Amikor végzett, Ramseyre nézett, és tiszta,
erőteljes hangon így szólt:
– Hunt bíró, amikor a sajtóról beszéltünk, arra
próbáltam utalni, hogy amint kitudódik Mr. Santera halála,
ezt a házat meg fogja szállni a sajtó, és annyi televíziós
közvetítőkocsi lesz itt, mint a Los Angeles-i bíróságon O.
J. Simpson tárgyalásakor. – O'Connor Molly felé fordult,
úgy folytatta: – Azt pedig csak a jó ég tudja, mi lesz, ha
nyilvánosságra kerül, mi történt magukkal a lánya
elrablása óta.
 – Sajnos ez ellen semmit nem tudunk tenni – mondta
Ramsey széttárva a karját. – Szerintem jobb, ha magával
kezdjük, Molly. Feltételezem, O'Connor felügyelő az
elejéről kíváncsi a történtekre. Akárki robbantotta fel is
Louey Santerát, a bombát mi hármunknak szánta.
– Igen, ez nyilvánvaló – felelte Molly szinte suttogva.
Még egyszer belekortyolt a konyakjába, és letette a
majdnem üres poharat maga elé az asztalra. Kétszer is
megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta: – Az egész
Emma elrablásával kezdődött. Úristen, Ramsey, ha
belegondolok, az egész alig több mint három hete volt.
– Emmát a lakásukból rabolták el, Mrs. Santera?
– Nem. A házunk mögött lévő parkból. Éppen
fényképeket készítettem, amikor történt.
Molly hirtelen elhallgatott. Ramsey látta, hogy a keze
ökölbe szorul az ölében.
– Molly, higgye már el végre, hogy nem a maga hibája
volt. Nyugodtan mondjon el mindent O'Connor
felügyelőnek úgy, ahogy történt.
Ebben a pillanatban újra nyílt az ajtó. Dillon Savich és
Lacey Sherlock titkos ügynökök léptek a szobába.
Savich szólalt meg elsőnek:
– Szervusz, Ramsey. Örülök, hogy egészben látlak.
Kissé eldurvultak a dolgok. Idefelé jövet hallottam a
pokolgépes merényletről. Gondolom, emlékszel még
Sherlockra. Sherlockra nem lehet nem emlékezni.
Dillon Savich Riley O'Connor felé fordult, és kezet
nyújtott.
– Üdvözlöm, felügyelő. Az FBI-tól jöttünk, de ne
aggódjék, nem azért, hogy belekontárkodjunk a
munkájába. Hunt bíró barátai vagyunk, és segíteni
szeretnénk.
Loo doktornő szemügyre vette Emma vadonatúj
elektromos zongoráját, találomra lenyomott rajta néhány
billentyűt, majd mosolyogva Emmához fordult:
– El tudnád játszani nekem a Twinkle Twinkle Little
Star-t?
– Igen, Loo doktornő, de nem biztos, hogy pontosan.
Nagyon régen játszottam utoljára.
Ramsey Emmára kacsintott.
– Mi lenne, ha eljátszanád a dallamot, és aztán
rögtönöznél a témára egy kicsit, Em?
Emma halványan elmosolyodott, majd bizonytalanul
lenézett az új zongorájára. A lakk olyan fényes volt rajta,
hogy látta benne az arcát, mint egy tükörben. Nyelt egy
nagyot, és bizonytalanul felemelte a kezét. Megérintette a
középső f billentyűt, de néhány másodpercnyi habozás
után meggondolta magát. Lassan megfordult, és a
pszichológusra nézett.
– Sajnálom, de nem tudok most játszani. Nem lenne
szép dolog. Nemrég halt meg a régi zongorám.
Ramsey érezte, hogy elszorul a torka, és valami
belülről facsarni kezdi az orrát. A fenébe! Ez az ő hibája.
Nem lett volna szabad rábeszélnie Mollyt, hogy azonnal
vegyék meg az új hangszert. Felkapta Emmát, és
szorosan magához ölelte.
– Igazad van, kicsim. Amíg gyászolod a régi
zongorádat, nem kell játszanod. Majd ha legközelebb
jövünk, mutatsz valamit Loo doktornőnek.
Loo doktornő, aki előzőleg már értesült Mollytól a
történtekről, ügyelt rá, hogy ne hozza szóba Emma
apjának a halálát.
 – Szeretnélek megkérni valamire, Emma – mondta
komolyan a kislány szemébe nézve. – Mason Lord
átküldött hozzám egy rendőrségi rajzolót. El kellene
mondanod nekünk, hogy nézett ki az az ember, aki
elrabolt, és aki tegnap éjszaka megijesztett a nagypapád
házában. Mit gondolsz, menni fog?
Emma ijedten maga elé nézett, de aztán összeszedte
magát, és lassan bólintott.
– Megpróbálom, Loo doktornő.
A titkárnő egy idősödő, majdnem teljesen kopasz férfit
vezetett be Loo doktornő irodájába. Raymond Blocknak
hívták, és mint később kiderült, huszonhét éve dolgozott a
rendőrségen, mint fantomképkészítő.
– Aggodalomra semmi ok – mondta magabiztosan a
jelenlévőknek. – Sokszor dolgoztam már gyerekekkel.
– Nos? – fordult Loo doktornő Emmához, miután a
rajzoló helyet foglalt a kislány mellett, és kinyitotta a
rajzfüzetét. – Kezdhetjük, Emma? Bocsánat, várjon még
egy percet, Mr. Block. Meg kell vakarnom a lábam a gipsz
alatt.
Loo doktornő szótlanul nézte végig a hosszadalmas
műveletet. Háromnegyed órai rajzolás, radírozás,
újrarajzolás, törlés, javítás után Emma végre elégedetten
bólintott:
– Igen, pontosan ilyen volt.
Mr. Block felemelte a füzetet, és körbemutatta, hogy
mindenki lássa.
– Ez fantasztikus – mondta elképedve Molly. – Em,
biztos vagy benne, hogy ezt az embert láttad az
ablakban? Ő volt az, aki elrabolt?
– Igen, biztos. Ő rabolt el tőled. És ő jött vissza tegnap
éjjel is, hogy rám ijesszen.
 Ramsey hitetlenkedve csóválta a fejét. Nem tudta
eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen.
– Hát, az biztos, hogy ez a pasas nem valami denveri
szegénynegyedből származik, Molly. Az a gyanúm, hogy
egy sokkal előkelőbb környéken él.
A remekre sikeredett rajz magát az Egyesült Államok
elnökét, Bill Clintont ábrázolta meglehetősen elhanyagolt
fogakkal.

19.
KÉT órával később Ramsey és Molly Dillon Savich és
Sherlock társaságában üldögélt a konyha melletti
reggelizőhelyiségben. Miles kávét és püspökkenyeret
szolgált fel nekik, amit saját bevallása szerint aznap reggel
sütött, mégpedig Emma kedvéért, aki elárulta neki, hogy
imádja a püspökkenyeret, de csak ha jó sok dió van
benne. Miles és Gunther a bejárati ajtó előtt álldogáltak az
árnyékban.
– Igen – bólintott Ramsey. – Pontosan úgy nézett ki,
mint Clinton elnök.
Sherlock valószínűleg félrenyelte a soron következő
kortyot Miles messze földön híres jamaicai kávéjából, mert
fuldokolva köhögni kezdett.
Savich nevetve megütögette a hátát.
– Nyugalom, Sherlock. Nem hiszem, hogy véletlen
egybeesés lenne. Lehet, hogy maszk volt rajta. Csak az a
furcsa, hogy tudta egész időn át viselni. Elég kényelmetlen
lehetett.
– Az biztos – vette át a szót Molly, miközben átnyújtott
Sherlocknak egy pohár vizet. – Nyilván élve akarták
Emmát, és a férfi azért viselte a maszkot, nehogy később
azonosítani lehessen.
– Még mindig nem stimmel a dolog – csóválta meg a
fejét Ramsey, miután lenyelte a soron következő falatot. –
Ha így van, miért akartak megölni bennünket? Ha mi ülünk
abban a Mercedesben, Emma is meghalt volna.
Fogalmam sincs, mit akarnak valójában.
Sherlock újra felvette a kávéscsészéjét, de már az első
korty után megborzongott.
– Isteni ez a kávé, de olyan erős, mint a lórúgás.
– Akár erős, akár nem, egyáltalán nem volna szabad
innod. Terhes nőknek semmilyen kávé nem tesz jót.
– Kösz, hogy emlékeztettél rá – felelte Sherlock, majd
a gyomrához kapott, és kirohant az étkezőből.
Szerencsére Miles éppen odanézett, és még időben ki
tudta nyitni előtte az ajtót.
– A földszinten balra az első ajtó – kiáltotta utána.
Savich savanyú képpel megcsóválta a fejét.
– Már megint elfelejtettem. Általában semmi baj nincs
a közérzetével. De ha kimondom előtte a terhes szót,
azonnal felfordul a gyomra.
Ramsey már éppen mondani akart valamit, de aztán
meggondolta magát, és mosolyogva kezet nyújtott
Savichnek.
– Ha már így alakult, engedd meg, hogy gratuláljak.
– Csatlakozom az előttem szólóhoz – mondta Molly, és
ő is kezet nyújtott.
– Kutya baja sem lesz, mire visszajön. Egy kicsit
jobban oda kell figyelnem, mit mondok. Szegény Sherlock.
Semmit sem utál annyira, mint a fizikai
kiszolgáltatottságot.
 – És ennek ellenére hozzád ment? – kérdezte
vigyorogva Ramsey. – Annyira mégsem utálhatja, ha
neked kiszolgáltatja magát.
Savich felnevetett.
– Próbáld meg ezt neki is megemlíteni. Kíváncsi
vagyok, hogy reagál rá.
– Én csak egyvalamit nem értek – vette át a szót Molly.
– Maguk mindketten FBI-ügynökök, házasok, és Sherlock
gyereket vár. Magának van egy kétnemű laptopja, és
mindketten kivettek egy hét szabadságot, hogy
ideutazzanak, és segítsenek nekünk. Miért?
Savich elkomolyodott. Felkönyökölt az asztalra, és a
tenyerébe támasztotta az állát.
– Elég régóta ismerem már Ramseyt. Együtt kezdtünk
az igazságszolgáltatásnál. Ramsey a San Franciscó-i
Államügyészi Hivatalban, én pedig az FBI-nál. Hamar
kiderült, hogy sok mindenben hasonlítunk egymásra.
– Azóta is tartjuk a kapcsolatot. Én nagyon becsülöm
Ramseyt, és nagyra értékelem, amit csinál, Mrs. Santera.
És ez az ügy nagyon nem tetszik nekem. Ami Sherlockot
illeti, ő nem egészen egy éve titkos ügynök. Nagyon okos,
kitartó és kemény lány, és annak ellenére, hogy terhes, föl
sem merült benne, hogy ne jöjjön velem. Jut eszembe, ha
nem említenék előtte a terhes szót, nagyon
leköteleznének mindkettőnket.
– Ezek szerint nemcsak neked nem szabad
kimondanod előtte?
Savich elvigyorodott.
– Úgy érted, hogy mindenki hibás, aki szóba hozza
vagy csak a pasas, aki ebbe az állapotba juttatta?
– Pontosan.
 – Nem is tudom. Mostanáig azt hittem, csak rám
vonatkozik a tilalom, de lehet, hogy igazad van. Mi lenne,
ha tennénk egy próbát? Mondjuk véletlenül elejtenéd a
bűvös szót beszélgetés közben.
– Én a maga helyében nem tenném – mondta Molly
Ramseyre pillantva, majd Savichhez fordult. – Köszönöm,
hogy eljöttek.
– Szóra sem érdemes. Egy ilyen zavaros ügyben elkél
a segítség. Sherlock maguk miatt is nagyon aggódik.
Visszatérve az emberünkre, két eset lehetséges: vagy egy
Clinton-álarcot viselt egész idő alatt, vagy nagyon ért a
sminkeléshez. Az álarcot könnyebb felismerni, mint a
sminkelt maszkot, Emma viszont nem vette észre, hogy a
pasas el volt maszkírozva, úgyhogy szerintem saját
kezűleg készített sminkelt maszkot viselhetett.
– Igen, ez tűnik valószínűbbnek – bólogatott Molly. –
Emma még rossz fogakat is tett Clinton szájába. Ez is
mutatja, milyen okos. Alaposan megfigyelte az illetőt.
– Bennem ugyan nincs szülői elfogultság, de Emma
esze szerintem is legalább háromszor olyan éles, mint az
anyja borotvája.
– Figyelmeztettem, hogy ne használja.
– Nem sok hiányzott, hogy összekaszaboljam vele
magam – mondta fejcsóválva Ramsey, majd
elkomolyodva Savichhez fordult: – Komolyan mondtad,
hogy nem akarjátok átvenni a helyiektől az ügyet?
– Eszünk ágában sincs. Nem is hivatalból vagyunk itt.
Mindketten kivettünk egy hét szabadságot. De itt van
velem MAXINE, és…
– MAX három nappal ezelőtt váltott nemet. – A
kommentár Sherlocktól jött, aki időközben megjelent az
ajtóban egy vizes törülközőt szorítva a homlokára. – Már
kétszer is előfordult, mióta Dillont ismerem.
– Sherlock először azt hitte, miatta van. Attól félt, MAX
nem tudja, hogy reagáljon az új felállásra, és
megzavarodott, hogy egy nővel szaporodott a család. De
még idejében felvilágosítottam, hogy már négy éve
váltogatja a nemét, méghozzá szabályos időközönként.
– Tényleg nagyon hálásak vagyunk a segítségetekért.
– Tudom, Ramsey – felelte Savich, és a feleségére
mosolygott. – Minden rendben, Sherlock?
Sherlock bólintott.
– Csak egy kis múló női szeszély volt. Dillon kifejezése
– magyarázta Mollynak. – Mindig ezt mondja, amikor
rosszul leszek. Szerinte itt az ideje, hogy összeszedjünk
minden rendelkezésünkre álló információt, és betápláljuk
MAX-be. Meglátjuk, mit tud kisütni belőle – magyarázta. –
Dillon a Bűnfelderítési Csoport vezetője az FBI-nál. Az
esettanulmányokat nem mi készítjük, de szorosan
együttműködünk a kriminálpszichológusokkal, a bűnügyi
szakértőkkel és a helyi rendőri szervekkel a
sorozatgyilkosok kézre kerítésében. Van egypár speciális
programunk, amelyeket Dillon fejlesztett ki. Csak annyit
kell tennünk, hogy betáplálunk a komputerbe minden
adatot, amit össze tudunk gyűjteni az esetleges tanúktól, a
helyi rendőrségtől, a törvényszéki orvos szakértőktől, a
halottkémektől, bárkitől, aki valami használható
információval tud szolgálni. MAXINE – vagy MAX, attól
függően, hogy az év melyik szakában járunk. Persze ő
semmivel sem okosabb, mint mi vagyunk, csak annyi
előnye van velünk szemben, hogy sokkal gyorsabb az
adatfeldolgozásban, és adott idő alatt több szempontból is
össze tudja vetni a kapott információkat. A részleg
működésének első évében hat nehezebb ügyet is sikerült
megoldanunk a helyi hatóságok segítségével. Remélem,
ebben az esetben is tudunk segíteni, és elkapjuk ezt a
szörnyeteget.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb – vette át a szót Savich
–, ha először beszélek Anchor ügynökkel, és elkérem tőle
mindazt, amit összegyűjtöttek arról az erdei házról, ahol
Emmát fogva tartották. Biztos, hogy találtak valami
használható bizonyítékot. Aztán megkérem MAXINE-t,
hogy szedje össze az összes pedofil gyermekrablót,
akikről kiderült, hogy álarcban vagy elmaszkírozva
dolgoztak.
– Emma szerint a mi emberünk dohányzik, rosszak a
fogai, és sokat iszik – vetette közbe Ramsey. – Egy
alkalommal, amikor a kislány felébredt egy rémálmából,
tisztán emlékezett rá, hogy azt mondta neki a pasas:
nagyobb szüksége van rá, mármint Emmára, mint
Istennek őrá.
– És közönséges spárgával kötözte meg – mondta
Molly elsötétült szemmel. – Azt mondta, azért használ
spárgát és nem kötelet, mert Emma még csak kislány.
– Erre már tudunk valamit építeni – bólintott
elégedetten Savich.
Sherlock bátorítóan megveregette Molly vállát.
– Kivettünk egy hét szabadságot Dillonnal. Ennyi idő
alatt sok mindennek a végére járhatunk.
– Már említettem nekik – mondta Savich, és
gyengéden az ölébe húzta Sherlockot. – Nem fogadták
olyan kitörő örömmel a hírt, mint amilyenre számítottam,
de ez csak a tájékozatlanságuk számlájára írható. Ha
meglátják, mire vagyunk képesek MAXINE-nel, táncra
fognak perdülni a boldogságtól. Mindenekelőtt beszélek a
denveri zsarukkal.
Aztán be kell gyűjtenünk a robbanással kapcsolatos
szakértői véleményeket. Sherlock pedig addig lefordítja
MAXINE nyelvére, mindazt, amit tudtok az üggyel
kapcsolatban.
– Aztán megnyomunk egy gombot, és MAXINE
hirtelen átváltozik a föld leginvenciózusabb
mesterszakácsává – tette hozzá Sherlock, majd Mollyhoz
fordult:
– Mi lenne, ha összeszednénk, amire emlékeztek,
amíg Dillon beszél a denveriekkel?
Molly elgondolkozva bólintott.
– Mit gondoltok – kezdte Sherlock –, hová ment volna
Louey Santera, ha sikerül elmenekülnie a Mercedessel a
birtokról?
– Sehová – felelte habozás nélkül Molly. – Louey
sosem gondolkodott ennyire előre. Egyszerűen
begyulladt, és elvesztette a fejét. Nem először fordult elő
vele.
– De ezúttal végzetesnek bizonyult – tette hozzá
Ramsey komor képpel. – Szegény ördög.
– Én valami egész más jelzőt használnék rá, ha
kiderülne, hogy tényleg ő tervelte ki és rendezte meg
Emma elrablását – mondta Molly sötéten. – Csak az a
kérdés, hogy derítsük ki, vajon valóban volt-e köze a
dologhoz.
– Kövesd a pénzt – vágta rá Savich. – Szerzek rá
engedélyt, hogy töviről hegyire átvizsgálhassuk Santera
pénzügyi nyilvántartásait. Ha valahol, ott lesz nyoma a
dolognak.
 – Semmi szükség arra az engedélyre – mondta egy
határozott hang a hátuk mögött. Mason Lord lépett a
konyhába Gunther kíséretében.
– Bámulatra méltó a gyorsasága, Mr. Lord, de jobban
örültem volna neki, ha meghagyja nekünk ezt a feladatot –
felelte Savich habozás nélkül. – Ez a mi dolgunk. Lehet,
hogy a mi módszerünkkel egy kicsit tovább tart, de
legalább legális. Egy ilyen szövevényes ügyben jobb, ha
ragaszkodunk a törvényességhez.
Mason Lord méltóságteljesen kihúzta magát.
– Ismerem Louey könyvelőjét. Személyesen fogok
beszélni vele. Warren készségesen el fog mondani nekem
mindent, amit tud Louey pénzügyeiről. Szükség esetén
mindig is hasznos és szolgálatkész partnernek bizonyult.
Sherlock alaposan szemügyre vette Mason Lordot, és
közben azon töprengett, hogy hasonlíthat külsőre ilyen
meglepően az apjára ez az ember, amikor belsőre,
szemléletét, életvitelét tekintve homlokegyenest az
ellenkezője? Mindketten nagy hatalmú, befolyásos
emberek voltak, csakhogy a törvény két különböző,
ellentétes oldalán álltak.
– Ha Mr. Lord és Mr. Santera könyvelői ilyen jó
ismerősök, talán megpróbálkozhatnánk a dologgal –
mondta elgondolkodva, majd Ramseyre pillantott. – Mi a
véleménye, Hunt bíró? Ha a védelem törvényességi
alapon nem tud tőkét kovácsolni magának egy ilyen
forrásból származó bizonyítékkal, érdemes lenne
megpróbálni.
– Miért is ne? Törvényességi alapon nincs akadálya.
Elvégre Mason Lord birtoka ebben az ügyben hazai
terepnek számít, ő maga is a sértettek közé tartozik.
Ugyanolyan hiteles információforrás, mint bárki más. –
Ramsey Lordra pillantott, és kajánul megjegyezte: – De
örülnék, ha ebben az esetben kivételesen mellőzné az
erőszakot.
Molly csodálkozva nézte az apját. Mintha az egész
tartása megváltozott volna. Már nem volt olyan merev,
kimért, és arisztokratikusán távolságtartó, mint korábban.
A zsaruk partnerükké avatták. Befogadták maguk közé.
Odáig természetesen nem ment el, hogy elmosolyodjék,
de mégis volt valami az arckifejezésében, a
testtartásában, ami egyre inkább emberi lényre
emlékeztetett.

Warren O'Dell tökéletesen kopasz volt – valószínűleg

borotválta a fejét –, és pont úgy festett, mint egy
dokkmunkás. A legkevésbé könyvelőnek nézhette volna
az ember. Csupán a drótkeretes szemüvege árulkodott a
szakmájáról, de ha ezt levette, leginkább Michael
Jordanre emlékeztetett.
Amikor beszélt, látni lehetett, hogy a fogai sárgák a túl
sok dohányzástól.
Udvariasan köszöntötte Mason Lordot, és fürkésző
tekintettel Ramseyre pillantott. Elgondolkodva összevonta
a szemöldökét, majd kijelentette:
– Valahonnan nagyon ismerős az arca.
Ramsey elmosolyodott.
– Ramsey Hunt vagyok.
– Hát persze. Maga az a kaliforniai bíró, aki átugrott az
emelvényen, és egyedül lefegyverzett egy csoport
terroristát a társaik tárgyalásán.
– Pontosan. De szerencsére csak hárman voltak.
Mason Lord megköszörülte a torkát. Warren O'Dell
hirtelen elsápadt, és zavartan a legközelebbi bőrfotelra
mutatott.
– Elnézést, uram. Kérem, foglaljon helyet. El sem
tudom mondani, mennyire megdöbbentett Louey halála.
Éppen arra készültem, hogy felhívjam önt, amikor
megérkeztek.
– Igazán, Warren? És miért várt vele ilyen sokat? –
kérdezte Mason Lord.
Warren O'Dell szemmel láthatóan halálosan meg volt
rémülve. Úgy állt a Michigan Avenue-i McCord toronyház
tizenkilencedik emeletén lévő fényűzően bebútorozott
irodája kellős közepén, mintha épp arra készülne, hogy
kiveti magát az ablakon.
– Az az igazság, uram… – hebegte –, hogy azonnal fel
akartam hívni, amint értesültem a szerencsétlenségről, de
annyira megdöbbentett a hír, hogy képtelen voltam
összeszedni magam. Még most sem tudom elhinni, hogy
Louey tényleg halott. Hogy egy pokolgépes merényletnek
éppen ő essen áldozatul. Az egész olyan képtelenül
hangzik. Hallom, uram, beleegyezett, hogy a rendőrség
vizsgálatot folytasson a birtokán.
Ramsey érezte, hogy a gyomra hirtelen összerándul.
Mi az ördög? Ez az O'Dell talán valami törvény feletti
félistennek képzeli Mason Lordot?
– Gyilkosság történt a birtokomon, Warren. Én pedig
törvénytisztelő polgár vagyok – felelte Mason Lord teljes
komolysággal, mintha arról akarná meggyőzni a
könyvelőt, hogy ő maga invitálta a zsarukat a házába. –
Egyébként – tette hozzá Ramseyre pillantva – Hunt bíró
volt az, aki megmentette Molly lányát.
– Á, most már értem. El sem tudtam képzelni, mit
keres itt nálam az ön társaságában. De így már világos.
Tudják, a sokk. Nagyon megrázott Louey halála. Még a
titkárnőmnek is szabadnapot adtam, hogy ne zavarjon,
annyira megrendített a dolog.
– Jól látom, hogy azok irattartó dobozok az íróasztala
mögött, Warren? Remélem, nem arra készült, hogy
eltüntessen bizonyos dokumentumokat? Mondjuk mielőtt
elmegy egy hosszú, gondtalan vakációra?
– Szó sincs róla, uram. Csak egy kis rendezkedés az
egész. Az átláthatóság kedvéért időnként átrendezem az
irattáramat.
– Valóban? Akkor bizonyára jól jön egy kis segítség,
igaz?
– Köszönöm, uram, de egyedül is boldogulok. Higgye
el.
Mason Lord épp csak egy árnyalattal emelte fel a
hangját:
– Gunther!
Az óriás termetű testőr máris ott állt az ajtóban.
Megvető tekintettel mérte végig Warren O'Dellt. Mintha
valami ocsmány féreg lenne, amelyet eltaposni készül –
gondolta Ramsey.
– Igen, uram?
– Mr. O'Dellnek egy kis segítségre van szüksége. Látja
azokat a dobozokat a könyvelő úr tekintélyt parancsoló
mahagóni íróasztala mögött? Magunkkal visszük őket,
hátha találunk valami érdekeset bennük. Ramsey, ha
nincs kifogása ellene, maga addig átnézhetné Mr. O'Dell
irattartó szekrényét.
– Előbb lenne néhány kérdésem – felelte Ramsey
szárazon.
– Mr. Lord, higgye el, nincs semmi…
Mason Lord elhárítólag felemelte a kezét. O'Dell
azonnal elhallgatott.
 – Hunt bíró szeretne feltenni magának néhány kérdést,
Warren. Elvárom magától, hogy kielégítő és őszinte
válaszokat adjon.
Warren O'Dell kopasz fején kövér izzadságcseppek
gyöngyöztek. Dermedten nézte, ahogy Gunther kiviszi a
szobából az egymásra tornyozott dobozokat.
– Igen, uram. Ahogy parancsolja – hebegte.
Ramsey kezdte furcsán érezni magát. Itt áll, az
amerikai alvilág egyik legrettegettebb alakjának
társaságában Chicago tetején egy potenciális tanú
irodájában, aki kis híján összecsinálja magát a félelemtől,
ő pedig, szövetségi bíró létére tevékenyen részt vesz egy
olyan akcióban, amely az érvényes jogszabályok
értelmében bőségesen kimeríti az erőszakos behatolás és
a kényszer hatása alatt kicsikart vallomás fogalmát. A
fenébe is! Egy ilyen piszkos ügyben, amely ráadásul az ő
bőrére is megy, ennyi lazaságot igazán megengedhet
magának.
– Mr. O'Dell, kérem, tájékoztasson röviden Mr. Santera
pénzügyi helyzetéről.
Warren O'Dell nyelt egy nagyot, majd újra Guntherra
pillantott, aki épp ekkor tért vissza az irodába. Nyitott
zakója alatt tisztán látszott a vállpántra erősített tokban
lapuló félelmetes Spanish Star Ten.
– Louey teljesen le volt égve – nyögte ki végül. – Totál
csőd. Azért vállalta el ezt a turnét, hogy ki tudja fizetni az
adósságait. De most, hogy felrúgta a szerződést, nem fog
kapni egy vasat sem.
– Loueynak adósságai voltak? – kérdezte
hitetlenkedve Ramsey. – Mekkora összeggel tartozott?
– Köztudomású, hogy meglehetősen nagy lábon élt.
Nem tagadott meg magától semmit. Ezért is halmozott fel
akkora adósságtömeget. Van egy szerencsejáték-
konzorcium Las Vegasban. Ok kopasztották meg. Louey
rendszeresen játszott az egyik kaszinójukban. Főleg
kockázott. Pocsék szerencsejátékos volt, de ezt sehogy
sem akarta tudomásul venni. Meg volt róla győződve,
hogy mindenben ő a legjobb. Közel egymilliós adósságot
halmozott fel náluk. Ők pedig csak bátorították, hogy
játsszon tovább, hátha visszanyeri, de hiába. Minden
alkalommal csak növelte az adósságát. Természetesen
busás kamatokkal adtak neki kölcsönt, hogy folytassa a
játékot. Amikor kiderült, hogy képtelen törleszteni,
elkezdtek fenyegetőzni. Megfenyegették, hogy megölik a
lányát, a volt feleségét, aztán őt magát is, ha nem fizet.
– Ha volna olyan kedves neveket is említeni – vetette
közbe Ramsey. – Először a nevekre lennék kíváncsi,
aztán a kimutatásokra.
Mason Lord szó nélkül felállt, és odament az iroda
túloldalán álló csillogó bárszekrényhez. Levette az egyik
polcról a velencei kristályból készült konyakosüveget, és
kitöltött magának egy ujjnyi: italt. Aztán anélkül, hogy
megfordult volna, odalépett az egyik ablakhoz, és lenézett
az alattuk nyüzsgő városra.
– Én tudom, ki volt az – jegyezte meg csendesen.
– Én is megtudhatnám? – kérdezte Ramsey.
– Rule Shaker. Igaz, Warren?
– Valóban ő az egyik kulcsfigura, uram. Louey
elutasította az ajánlatát, hogy hosszú távon Las Vegasban
játsszon. Mr. Shaker ragaszkodott a dologhoz, de Louey
hajthatatlan volt. Annak ellenére, hogy egy vagyonnal
tartozott neki. Ekkor határozta el, hogy elmegy egy
európai turnéra. Arra számított, hogy a turné bevételéből
ki tudja fizetni az adósságait. Európában nagyon
népszerű. Sokkal népszerűbb, mint az Államokban. Ha
végigcsinálja a turnét a szerződés szerint, valószínűleg ki
is tudta volna fizetni Mr. Shakert.
– Gondolom, értesült már róla, hogy annak a
pokolgépes merényletnek nem Louey, hanem Emma és
Molly volt a célpontja – vetette közbe Ramsey.
– Igen, tudok róla. Ezért is akartam elhagyni a várost
egy időre, ahogy Mr. Lord mondta. Meg akartam várni,
hogy lecsillapodjanak a dolgok. Mr. Shaker azzal
fenyegette Loueyt, hogy senki nincs biztonságban az
ismerősei közül. Biztos vagyok benne, hogy ő van a
pokolgépes robbantás mögött is. De Loueyt nem akarta
megölni. A lánya volt a célpont, így akarta megmutatni
Loueynak, hogy nem a levegőbe beszél.
– Ezek szerint Emmát is Mr. Shaker utasítására
rabolták el?
– Louey biztos volt benne – felelte O'Dell. –
Megmondom őszintén, engem sem lepett meg a dolog.
Louey, amint értesült róla, felhívott Németországból.
Teljesen tanácstalan volt. De én sem nagyon tudtam mit
mondani neki.
– Igen – bólintott Mason Lord. – Biztos, hogy Rule
Shaker raboltatta el Emmát. És ő ölte meg Loueyt is
tévedésből. De vajon miért?
Bár Mason Lord halkan beszélt, Ramsey minden
szavát tisztán hallotta.
– Mennyit keresett Louey a turnén, mielőtt meghalt? –
kérdezte Warren felé fordulva.
– Körülbelül háromszázezret. Ebből persze még lejött
volna az adó, és bizonyos extraköltségek, amelyekkel
nem számoltunk előre, de Louey így is szép bevételre
számíthatott. Ha be tudja fejezni a turnét, valószínű, hogy
minden adósságát visszafizethette volna.
– Hol van a pénz, amit már megkeresett?
– Fogalmam sincs.
Mason Lord visszafordult az ablaktól, és O'Dellre
nézett.
– Maga a könyvelője, Warren – mondta anélkül, hogy
felemelte volna a hangját. – Magának tudnia kell.
Loueynek fogalma sem volt a pénzről. Annyit sem értett az
üzlethez, mint egy gyerek. Teljesen magára hagyatkozott
a pénzügyeiben. Biztos vagyok benne, hogy maga intézett
mindent akkor is, amikor elvált a lányomtól. A házasságuk
alatt ugyanis a lányom kezelte a pénzüket. De utána?
Csak maga lehetett, Warren. Úgyhogy mondja meg
szépen Hunt bírónak, hol van Louey pénze.
– Az igazat mondtam, uram. Esküszöm, hogy nem
tudom. Louey nem mondta meg nekem, mit csinált vele. Itt
van az összes kimutatás. Majdnem minden pénzét levette
a számláiról. Anélkül, hogy engem értesített volna róla.
– Mikor vette ki a pénzét a bankból, Mr. O'Dell? –
kérdezte Ramsey.
– Mielőtt elutazott Németországba. Teljesen le volt
égve, de mégis sikerült rávennie a hitelezőit, hogy
kölcsönözzenek neki egy nagyobb összeget. Ha jól
emlékszem, közel kétszázezret kapott. Később pedig még
százezer jött a számlájára, amikor már Németországban
volt. De Louey azt is kivette. Nekem nem szólt az egészről
egy szót sem. Esküszöm.
Gunther szótlanul állt az ajtóban utasításra várva.
– Minden iratot betett a kocsiba, Gunther?
– Igen, uram.
 – Akkor mehetünk. Hunt bíró, van még kérdése
Warrenhez?
– Igen. Mr. O'Dell, elárulná, hol volt ma reggel?
Warren O'Dell halálosan elsápadt. Látszott rajta, hogy
közel jár az ájuláshoz. Valahogy mégis sikerült erőt venni
magán. Megköszörülte a torkát, és nyelt egy nagyot.
– Otthon voltam – nyögte ki végül.
– Egyedül?
– Nem. A barátnőm, Glennis is velem volt.
– Megadná a telefonszámát?
Ramseynek két percébe sem került, hogy elérje
Glennis Clarkot, aki pincérnőként dolgozott egy belvárosi
vendéglőben. Maga a beszélgetés legalább öt percig
tartott. Ramsey végül letette a kagylót, és Warrenhez
fordult.
– Úgy tűnik, igazat mondott, Mr. O'Dell. Hacsak nincs
egy hatodik érzéke, amely megsúgta magának, hogy
meglátogatjuk.
Ramsey egy biccentéssel adta a még mindig reszkető
könyvelő tudtára, hogy részéről végzett, majd odalépett az
ajtóban várakozó Mason Lordhoz. Aztán, mintha
meggondolta volna magát, visszafordult, és megkérdezte:
– Ki elől bujkál, Mr. O'Dell?
– Mr. Shaker elől. Engem is felhívott. Borzasztó
mérges volt, és engem vádolt vele, hogy Louey robbant fel
abban az autóban. Azt mondta, most, hogy Louey
meghalt, sosem fogja visszakapni a pénzét.
– Egymillió dollár egy Rule Shaker-féle cápának annyi,
mint csepp a tengerben. Mi a valódi oka, hogy ennyire
feldühödött Louey halálán?
– Az, hogy elvesztette Loueyt – nyögte ki O'Dell. –
Szüksége volt Loueyra. Amikor rájött, hogy Louey eleget
fog keresni a turnéval, és ki fogja fizetni a tartozását,
elrabolta a lányát, hogy ezzel revolverezze. Uramisten, ha
megtudja, hogy beszéltem, meg fog ölni.
– Miért volt olyan fontos neki Louey? Azt akarta, hogy
lépjen fel a kaszinójában?
– Többek között.

20.
ESTE kilenc óra körül a vacsora végeztével az egész
társaság átvonult az étkezőből a nappaliba, ahol kávé és
néhány szelet Miles-féle, külön erre az alkalomra készített
gyümölcstorta várta őket. Emma könyörgött, hadd
maradjon fenn, hogy segíthessen Milesnak a
mosogatógép megtöltésében. Miután Miles kivitte magával
a konyhába, Ramsey beszámolt a jelenlévőknek a Warren
O'Dellnél tett látogatásról. Amikor azt mondta: „Mr. O'Dell
szerint Rule Shaker mindenáron meg akarta szerezni
magának Loueyt”, Molly hitetlenkedve felkapta a fejét.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy ez a Rule
Shaker homokos? Azt akarta, hogy Louey a szeretője
legyen?
– Úgy tűnik – bólogatott sokatmondóan Sherlock. –
Hogy is van ez, Ramsey?
Ramsey elmosolyodott. Molly és Sherlock pontosan
úgy értelmezte a hallottakat, ahogy ő is Warren
irodájában. És ugyanúgy elképedtek rajta, ahogy ő.
Savich kényelmesen hátradőlt a székében.
– Fogadok, hogy van még valami Ramsey tarsolyában.
Látom rajta, hogy az adut még nem játszotta ki. Gyerünk,
Ramsey, ki vele.
 Ramsey még szélesebben elvigyorodott, majd Mason
Lordhoz fordult.
– Kiderült, hogy Mr. Shaker nem magának, hanem a
lányának akarta megszerezni Loueyt. Melissának hívják,
és minden jel szerint a papa szeme fénye. Shaker mindent
hajlandó megtenni érte. És miután Melissának Louey
kellett, elhatározta, hogy megszerzi neki.
– És ehelyett megölte. – Molly halálosan kimerült volt,
betegre aggódta magát Emma miatt, és most kiderül, hogy
minden egy elkényeztetett kis fruska miatt történt, aki
elhatározta, hogy a maffiózó apja segítségével megszerzi
magának Loueyt.
– Ezek szerint a kedves papa csapdába csalta Loueyt,
hogy nyakig eladósodjon neki a kaszinójában. És amikor
rájött, hogy mégis vissza tudja fizetni az adósságát,
elrabolta Emmát, hogy ezzel tartsa sakkban. Aztán
utánunk küldte az embereit, hogy elkapjanak bennünket,
végül pedig pokolgépet tetetett apa Mercedesébe, hogy
felrobbantson engem és Emmát, de a sors szeszélye
folytán Loueyt tette el láb alól.
Molly felugrott a székéből, és indulatosan elkezdett fel-
alá járkálni a szobában, miközben mereven a cipője orrára
szegezte a szemét.
– Nem, ez képtelenség. Ugyanolyan képtelenség, mint
az, hogy ez a Shaker buzi. Miféle szörnyeteg ez az
ember?
Mason Lord rosszalló pillantást vetett a lányára.
– Szedd össze magad, Molly. Nem elképzelhetetlen,
hogy Louey raboltatta el a lányát abban a reményben,
hogy megkapja tőlem a váltságdíjat, amelyből
visszafizethette volna Rule Shakert. Később Shaker úgy
döntött, megöli Emmát, hogy meggyőzze Loueyt. Így
akarta rábírni, hogy engedelmeskedjen neki. Közönséges
zsarolás volt az egész.
– Masonnak igaza van – vette át a szót Eve, miközben
elegáns mozdulattal letette a kávéscsészéjét az asztalra.
– Ha az ember nagyon akar valamit, mindent megtesz
érte, hogy megszerezze.
– Függetlenül attól, mekkora árat kell fizetnie érte? –
kérdezte Molly elképedten.
– Áldozat nélkül nincs üzlet – felelte Mason Lord a
felesége helyett.
– Itt nem erről van szó – vetette közbe Ramsey. –
Loueynak semmi köze nem volt az egészhez. Hát nem
értik? Ugyanaz az ember áll mind a két akció mögött.
Emmát elrabolták. Én megtaláltam, és elvittem abba a
faházba a hegyekben, ahol a szabadságomat töltöttem.
Nem sokkal később két ember megpróbált lelőni
bennünket. Aztán ránk talált Molly, és idejöttünk, de egész
úton követtek bennünket. Ráadásul nem ugyanaz a két
ember, akik rám lőttek a hegyekben. Senki nem tudta, hol
van Emma, csak azok, akik elrabolták. Ebben az ügyben
minden összefügg. Egyik eseményből következik a másik.
Mason Lord néhány másodpercig elgondolkodva rágta
a szájában lévő szivarkát, majd Ramseyre pillantva halkan
megjegyezte:
– Sokkal egyszerűbb azt feltételezni, hogy Loueynak
nem volt köze az egészhez.
– Nekem megfájdult a fejem – jelentette ki Molly, és
elindult az ajtó felé. – Későre jár, és amúgy sem hiszem,
hogy bármi hasznomat vennék. Jobb, ha lefekszem.
– Csatlakozom – bólintott Ramsey, és felállt a
karosszékéből. Sherlock? Savich? Ti még maradtok?
 – Én még értekezem MAXINE-nel a fejleményekről –
mondta Savich a laptopjára pillantva, amely ott feküdt a
karosszéke előtt egy kis asztalkán. – Lehet, hogy kisütött
valamit, amíg mi beszélgettünk.
– Attól tartok, hogy hozzám is lesz egy-két szava, ha
megemésztett mindent, amit beletápláltunk – tette hozzá
Sherlock. Miután pillanatnyilag nőnemű, vannak dolgok,
amelyeket szívesebben oszt meg egy sorstársával. De ne
aggódjatok, hamarosan mi is végzünk.
Mason Lord kinyújtotta a kezét Eve felé.
– Te is jössz, drágám?
– Természetesen, Mason.
Eve sietség nélkül felállt a kanapéról, és egy kecses
mozdulattal lesimította a ruháját a csípőjén. A mozdulat
egyetlen férfi pillantását sem kerülte el.
Mason Lord visszafordult az ajtóból, és fejcsóválva
végigmérte a vendégeit.
– Egy szövetségi bírót és két FBI-titkosügynököt látok
vendégül a házamban. Úgy látszik, az élet még számomra
is tartogat meglepetéseket.
Még egyszer hitetlenkedve megcsóválta a fejét, majd
kilépett a szobából, és becsukta maga után az ajtót.
Ramseyt csak a fáradtsága akadályozta meg benne, hogy
elnevesse magát. Felsóhajtott, és elkezdte dörzsölni a
nyakát a jobb kezével. Emma biztos megjegyezte volna,
hogy a nagyapja valami vicceset mondott. Mason Lord
tehát ismeri ezt a Rule Shakert, ha személyesen nem is,
legalább hallomásból. Vajon mit gondol erről az egész
szövevényes ügyről? A rendőrökkel határozottan udvarias
volt, de azt az ellenségei sem foghatnák rá, hogy
segítőkész lett volna velük. Vajon ha egyedül kellene
cselekednie, mit tenne?
 Savich felállt, és Ramseyre pillantott.
– Nem akarod egy kicsit megmozgatni a tagjaidat?
Persze csak ha a hátadnak nincs ellene kifogása.
– Az edzés csodákat művel Savichcsel – mondta
Sherlock Ramseynek. – Különösen, ha fel van spannolva.
Általában én is vele tartok. Hagyom, hogy földhöz vágjon
pár tucatszor annak ürügyén, hogy karatéra tanít.
Hónapokon át törögette a csontjaimat, egészen addig,
amíg rájött, hogy ilyen furcsa állapotba kerültem. Azóta azt
sem engedi, hogy nézzem edzés közben. A konditerem
közelébe sem mehetek. Menjetek csak nyugodtan édes
kettesben. Mindkettőtöknek jót fog tenni. Én teljesen
kivagyok, úgyhogy inkább Mollyval tartok.
Molly aggódó pillantást vetett Ramseyre. Ramsey
elmosolyodott.
– Nem fog sokáig tartani. Azt üzenem Emmának, hogy
mielőtt lefekszem, bemegyek, és megkapja a jóéjt-
pusziját. – Ramsey tudta, hogy Molly most is Emmára
gondol, akinek az apját egy pokolgéppel megölték. Az ő
feladata pedig az, hogy megtalálja, és felelősségre vonja
a gyilkost.
– Máris mehetünk – mondta Savichnek. Még a házból
sem kellett kilépniük. Gunther vezetésével öt perc múlva
ott voltak a nyugati szárny alagsorában lévő, fényűzően
berendezett kondicionálóteremben, amely egy kisebbfajta
szabadidőcentrumnak is díszére vált volna.
– Ez nem semmi – mondta Ramsey Savichnek, amint
kiléptek az öltözőből. – Az az érzésem, hogy
eltévesztettük a házszámot.
Savich odalépett egy súlyzógéphez, és szemügyre
vette a multifunkciós masinát.
 – Nincs jelentősége. Akármilyen korszerű a
berendezés, akármilyen ruganyosak a matracok,
akármilyen drága márkájú a frissítő, a végeredmény
ugyanaz: izzadság. Azt hiszem, jobb lesz, ha
megerősítem néhány extra tapasszal a kötést a hátadon,
mielőtt megmozgatjuk a tagjainkat. Úgy körbetapasztlak,
hogy izzadni is elfelejtesz.
Miután Savich végzett a kötés megerősítésével, öt
percig bemelegítettek, majd mintegy vezényszóra felléptek
a szőnyegre, és elkezdtek körözni egymás körül. Ramsey
támadott elsőnek egy magas jobbos rúgással. Savich
villámgyorsan oldalra lépett, jobb kézzel megragadta
Ramsey bokáját, és hátralökte ellenfelét. Ramsey
elvesztette az egyensúlyát, és hanyatt esett, de már
estében oldalra pördült, és amint földet ért, fel is pattant,
hogy újra támadó pozícióba helyezkedjen. Csak egy apró
szúrást érzett a hátában, de Savich ezt is észrevette.
– Valamivel gyorsabb vagy, mint Sherlock, de nem
sokkal, Ramsey. Azt hiszem, a hátad még nincs
felkészülve erre. Mi lenne, ha inkább erősítenénk egy
kicsit?
Fél óra múlva mindketten lihegve, csuromvizesen
nyúltak el a matracon, hogy kifújják magukat. Az ezután
következő húsz hossz a medencében valóságos felüdülés
volt.
– Ez jólesett – mondta Ramsey, miután kitornászta
magát a vízből, és leült a medence szélére. – Olyan régen
kondiztam, hogy már el is felejtettem, milyen jót tesz az
idegeimnek. És azt hiszem, a hátamnak sincs ellene
kifogása.
– Én mindig sokkal jobban érzem magam edzés után.
 Ramsey kinyújtotta a kezét Savichnek, hogy kihúzza a
vízből. Egy darabig szótlanul ültek a hűvös csempén, és
ámulva vették szemügyre a medencét körülvevő hatalmas
csarnokot.
– Ennyi növényt még nem láttam egy helyen – mondta
álmélkodva Savich. – Mintha egy trópusi erdőben lennék.
– Már csak az óriáskígyók hiányoznak, hogy teljes
legyen az illúzió.
– Helyette tévékamerák vannak – felelte Savich
halkan, és a fejével az egyik magasabb pálma felé intett. –
Nem is tudom, miért vagyok meglepve. Sejthettem volna,
hogy ilyen szívélyes fogadtatás után a házigazda nem
hagyja, hogy szabadon garázdálkodjunk a birtokán. Tuti,
hogy poloskák is vannak bőven.
– Na és? Engem nem zavar – felelte Ramsey. – Majd
megkérem Milest, hogy mutassa meg a berendezést. Úgy
látom, a legkorszerűbb rendszerek egyike.
– Mit gondolsz, vannak női biztonsági őrei is?
– Mason Lordnak? Kizárt dolog. Nem hiszem, hogy
bármit is nőkre bízna. Egyetlen női alkalmazottat sem
láttam a házban. Azt viszont igen, hogy néz néha a
feleségére. Csak kéjvágy van a tekintetében… és valami
végtelen elégedettség, hogy ez a nő csak az övé. Bár
azon egy kicsit csodálkozom, hogy elvette. Hacsak nem
akar egy trónörököst tőle. – Ramsey megrázta a fejét. –
Lehet, hogy el kellett vennie ahhoz, hogy megkapja. Eve-
nek megvan a magához való esze.
Savich elvigyorodott.
– Nem is rossz üzlet, mi?
– Ami Mollyt illeti, úgy látom, egész jól megtalálja vele
a hangot. Amikor idejöttünk, láttam rajta, hogy valósággal
retteg az apjától, mert az elvárja tőle, hogy a gyámoltalan
kislányt játssza, aki a mindenható papa védőszárnyai alá
menekül. De az első alkalommal, amikor Mason ezt
érzékeltette vele, Molly nagyon határozottan a sarkára állt.
– Gondolom, ebben is méltó szövetségesre talált
benned.
– Igen, bár akkor még nemigen ismertem a felállást.
Csak később jöttem rá, milyen nagy dolog volt Mason
részéről, hogy meghátrált. Ez mindenesetre becsületére
válik.
– Csak a vak nem látja rajta, mit gondol a lányáról.
Nem is tudom, hogy tudja ezt Molly hosszú távon elviselni.
Remélem, Sherlock társaságában moderálja magát, mert
könnyen pórul járhat.
– Azt elhiszem. Szerencsés fickó vagy, Savich.
Sherlock nagyon klassz lány. Belevaló és nagyon okos.
És ami még ennél is fontosabb, teljesen odavan érted.
– Ramsey, van valami határozott elképzelésed arról,
hogy mi folyik itt?
Ramsey felállt, és nyújtózkodott egyet. Csak most
érezte a hátában felparázsló tompa fájdalmat. Lehet, hogy
később keservesen megfizet ezért a felüdülésért, de
pillanatnyilag nem bánta, hogy csatlakozott Savichhez.
Felvette a székre készített aranysárga fürdőlepedőt, és a
vállára terítette. Olyan puha volt, mintha pihékből szőtték
volna. Akárhova nézett, akármihez nyúlt, minden a
házigazda elképesztő gazdagságát hirdette. Megcsóválta
a fejét, és a fürdőlepedő sarkával megtörölte az arcát.
– Hogy mi folyik itt? Ugyanúgy nem tudom, mint te,
Savich. Ráadásul én nyakig benne vagyok. Túlságosan
aggódom a résztvevőkért ahhoz, hogy tisztán lássak.
Csak egy dolgot tudok biztosan: azt a bombát csak Mason
egyik belső embere tehette a Mercedesbe. Kívülről senki
nem juthatott be egy pokolgéppel észrevétlenül. De
valamiért senki nem meri nyíltan szóba hozni ezt a
lehetőséget. Kíváncsi vagyok, mire készül Mason Lord.
– Mennyit tudsz Molly Santeráról?
Ramsey csodálkozva felvonta a szemöldökét. Nem is
annyira maga a kérdés lepte meg, mint a hangsúly, amivel
Savich feltette.
– Tudom, hogy bármit megtenne Emmáért. Tudom,
hogy bátor, és kemény, mint Sherlock. Tudom, hogy
képes minden erejével egyetlen dologra koncentrálni,
hogy maradéktalanul megoldjon egy feladatot. Ráadásul
fantasztikus haja van. Vörös, mint Sherlocké, de teljesen
más árnyalattal. Pontosan olyan a színe, mint annak a
naplementének, amelyet egyszer Írország nyugati
partjainál láttam.
Savich egy darabig nem szólt semmit. Elnézett az
uszoda távolabbi végébe, és magában azt kívánta, hogy
bárcsak ne így alakultak volna a dolgok. Aztán
megcsóválta a fejét, és Ramsey szemébe nézett.
– Azt tudtad, hogy valamikor tizenkét éves korában
egy nyáron szemtanúja volt az öccse halálának? Állítólag
hagyta, hogy a szeme láttára belefulladjon a tóba, ahova
fürödni jártak.
Ramsey kezéből kiesett a törülköző. Döbbenten
meredt Savichre, majd lassan megrázta a fejét.
– Nem. Hz nem lehet. Képtelenség, Savich. Molly sose
tett volna ilyet.
– Sajnálom, Ramsey. Sherlock bukkant rá az adatokra
egy tizenöt évvel ezelőtt készült file-ban. Kérlek, ne értsd
félre a dolgot. Nem akarta olyasmibe ütni az orrát, amihez
semmi köze. Sherlock egyszerűen igazi profi, aki
mindennek utánanéz, hogy tisztán lásson.
 – Semmi kifogásom ellene, hogy Sherlock akár az
anyajegyeimet is feltérképezze, ha ezzel előbbre viszi az
ügyet, amelyen dolgozik, de azt képtelen vagyok elhinni,
hogy ez a história Molly öccsével nem baleset volt. Molly
soha nem nézné tétlenül, hogy egy családtagja
megfulladjon. Kizárt dolog. És ez vonatkozik az apjára is,
bármilyen szemét módon bánt is vele egész életében.
Savich vállat vont.
– Természetesen annak idején alaposan kivizsgálták
az ügyet, de az eredmények nem voltak meggyőzőek. Az
volt az általánosan elterjedt vélemény, hogy Molly gyűlölte
az öccsét, mert az apja lépten-nyomon érzékeltette vele,
hogy ő a kedvence, a trónörökös, őt, a lányát pedig nem
tartja semmire. Te magad mondtad, hogy Mason ma sem
veszi teljesen emberszámba a lányát. Azt hiszem, igazad
volt, amikor azt mondtad, hogy ezért is vette el Eve-et.
Nyilván szeretne még egy fiút. Egy örököst.
– Mason Lord és az első felesége, Alicia elváltak,
amikor Molly nyolcéves volt, az öccse pedig hat – folytatta
Savich. – Molly visszament az anyjával Olaszországba, a
fiú pedig itt maradt az apjával. Molly nyaranta hazajött
Masonhöz. A baleset is egy ilyen látogatás alkalmával
történt. Molly tizennyolc éves korában beiratkozott a
Vassar Egyetemre, de egy év után otthagyta, és
ideköltözött az apjához.
Nem mondhatsz véleményt anélkül, hogy ismernéd a
tényeket, Ramsey. Molly Santerának olyan múltja van,
amelyet még nem ismersz. Lehet, hogy ártatlan, de annak
idején ezt sokan kétségbe vonták, és ezzel neked is
számolnod kell.
– Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy Mollynak
valami köze van Emma elrablásához?
 – Nem. Ezt nem mondtam. De mégis, mivel
magyarázod Louey halálát? – Mi van, ha mégis Louey volt
az igazi célpont?
– Képtelenség, Savich. Molly két évvel ezelőtt elvált
attól a patkánytól. Semmi oka nem volt rá, hogy megölje.
Különben is, honnan tudta volna előre, hogy megpróbál
megszökni a birtokról? Az egész teljesen spontán történt.
Louey bepánikolt, és megragadta az első kínálkozó
alkalmat.
Savich felállt, és szembefordult Ramseyvel.
– És ha Molly meggyőzte Loueyt, hogy az apja meg
akarja ölni? Miért ne mondhatta volna neki, hogy tűnjön el,
amilyen gyorsan csak lehet. Miért ne adhatta volna neki ő
a tippet, hogy vigye a Mercedest, amit Gunther odaállított
a bejárat elé? Szerinted ez teljes képtelenség?
Gondolkozz, Ramsey! Egyikünk sem ismeri ezeket az
embereket elég jól ahhoz, hogy biztosan megítélhessük,
mire képesek és mire nem. Ne légy ilyen elfogult csak
azért, mert odavagy Mollyért. Ne hagyd, hogy elvakítson a
haja csillogása.
Ramsey úgy érezte, hogy a szíve majd kiugrik a
mellkasából. A háta is egyre elviselhetetlenebbül sajgott.
Nem akarta elhinni, amit Savich mondott. Nagyon jó
emberismerő volt. Ekkorát nem tévedhet. Nem egy kritikus
helyzetben látta Mollyt cselekedni. Egyszer sem ingott
meg. Nem bizonytalanodott el, nem vesztette el a hitét és
a bátorságát. A legreménytelenebb helyzetben sem adta
fel. Megrázta a fejét, és Savichre nézett.
– Azt se tudja, melyik végén fogjon meg egy bombát.
Fel kellett volna bérelnie valakit, hogy elhelyezze a
pokolgépet a Mercedesben. Erre pedig nem lett volna elég
ideje. Nem, Savich, lásd be, hogy ez képtelenség.
 – Ne felejtsd el, hogy Molly Mason Lord lánya. De
ezzel együtt lehet, hogy neked van igazad. Te nyilván
sokkal jobban ismered, annak ellenére, hogy csak három
hete vagytok együtt. – Savich felsóhajtott, és
megdörzsölte a tarkóját. – De ki tudott volna rajta kívül
észrevétlenül becsempészni valakit a birtokra? És honnan
tudod, hogy nem ért a pokolgépekhez?
Ramsey elképedve meredt a barátjára, majd lassan
megcsóválta a fejét, és szó nélkül elindult a kijárat felé. A
háta úgy lüktetett, mintha szét akarna robbanni.

21.
AZ ÉJSZAKA szokatlanul sötét volt. Az égen sűrű felhők
gyülekeztek, a levegő tele volt a közelgő eső és a késő
tavaszi virágok illatával. Ramsey oldalra fordult az
ágyában, és állig magára húzta a takarót. A párna a sok
forgolódástól már órákkal korábban kicsúszott a feje alól,
és most ott hevert a szőnyegen az ágy mellett.
Néhány másodperc múlva újra a hátára fordult, és a
bal karjával eltakarta az arcát. Hirtelen egy fenyegetően
sötét helyiségben találta magát. Ide-oda mozgó,
szaggatott árnyak vették körül, és valami azonosíthatatlan,
egyre erősödő zaj – mintha több száz ember egyszerre
beszélne, kiáltozna, jajgatna a távolban, miközben egyre
közelebb jönnek hozzá. A következő pillanatban hirtelen
kivilágosodott a helyiség.
Egyszerre mindent tisztán látott. A tárgyalóteremben
volt az utolsó tárgyalásán. Anélkül, hogy végiggondolta
volna, mit csinál, egyetlen lendülettel átszökkent a bírói
emelvény rézkorlátján. A hosszú, fekete talár hatalmas
szárnyként röppent utána. Mielőtt földet ért volna, a jobb
lába villámgyorsan előrelendült, és kirúgta a félautomata
pisztolyt az előtte álló férfi kezéből. A fegyver nagy
csattanással landolt a kemény tölgyfa padlón. Tisztán
hallotta a fegyveres karjának reccsenését, látta a
szemében felvillanó döbbenetet, dühöt és fájdalmat.
Hallotta a közönség soraiból felhangzó döbbent
kiáltásokat – a félelem és a pánik hangjait. Látta, amint a
férfi törött karját magához szorítva a padlón fekvő fegyver
után veti magát.
A következő pillanatban már ott is termett mögötte, és
keményen összeszorított ököllel a bordáira sújtott. A férfi
hörögve terült el a földön. A teremben kitört a pánik. A
fülét betöltötte az arctalan tömeg rémült ordítása. Ebben a
pillanatban fordult felé a második terrorista. A szemében
gyűlölet és halál, a kezében géppisztoly. Ramsey egy
ugrással levetette magát a földre, és néhányszor
megpördülve a tengelye körül ott termett a fegyveres
mellett, aki már célzásra emelte a fegyverét. Egy erőteljes,
a térdére mért rúgással kibillentette az egyensúlyából,
majd bal kézzel megragadta a csuklóját, félrerántotta a
karját, és a jobb tenyere élével erőteljes ütést mért a
torkára. Hallotta az ádámcsutkája reccsenését, amint
beszakította a légcsövet. A férfi elejtette a géppisztolyt, és
hörögve mindkét kezével a torkához kapott, majd a
korlátnak tántorodva összeesett.
A kiáltozás, sikoltozás egyre élesebb, hangosabb lett.
A fülsértő hangzavar már teljesen betöltötte a
tárgyalótermet. Úgy érezte, ha még néhány másodpercig
hallgatnia kell ezt, megsüketül. Ekkor pillantotta meg a
harmadik terroristát. A férfi megpördült a tengelye körül.
Ramsey látta a kezében tartott géppisztoly csövét, amint
szabályos ívben közeledik ahhoz a ponthoz, ahol állt. Az
agya még nem regisztrálta a kudarcot, amikor felugatott a
géppisztoly. A fegyveres a kelleténél valamivel korábban
húzta meg a ravaszt. Az egyik golyó a védelem soraiban
ülő egyik ügyvéd vállába fúródott. A fiatal férfin akkorát
taszított a becsapódó lövedék, hogy ráesett a mellette
lévő pad alatt reszketve lapuló három nőre. A fegyveres
most Ramsey felé fordult – a szemében pánik és halál.
Ramsey érezte a halántéka mellett egy-két centivel
elsüvítő golyó perzselő melegét. A következő pillanatban
már újra a földön volt, és két perdüléssel a második
terrorista elejtett géppisztolyánál termett. Két fordulat
között felkapta a fegyvert, és a hátára fordulva tüzelt.
Látta, amint a harmadik terrorista a falnak tántorodik. A
vére vörösre festette a lakkozott tölgyfa lambériát. A
sikoltozás egyre hangosabb és hangosabb lett. Ramsey
úgy érezte, még egy másodperc, és szétrobban a feje a
hangzavartól.
Hirtelen felült az ágyban, és kinyitotta a szemét.
Zihálva lélegzett, a homlokán patakokban csorgott a
veríték. A tenyerébe temette az arcát. Úristen! Ennyi vér!
Mintha valami apokaliptikus véreső zúdult volna a
tárgyalóteremre.
– Nyugodj meg, Ramsey, nincs semmi baj.
Emma volt az. Ott ült az ágya szélén, és vékony, puha
kis ujjaival gyengéden simogatta a karját.
– Nyugodj meg, csak rosszat álmodtál. Amilyet én is
szoktam. Ne félj, itt maradok melletted, amíg jobban nem
leszel.
– Emma! – mondta Ramsey meglepetten. El sem
akarta hinni, hogy képes volt megszólalni. Kiült az ágy
szélére, az ölébe vette a kislányt, és magához ölelte.
 – Hallottam, hogy nyögdécselsz álmodban – mondta
Emma a vállába suttogva a szavakat. – Nagyon
megijedtem, hogy valami bajod van.
– Köszönöm, hogy átjöttél, kicsim. Nagyon rossz
álmom volt. Három hónappal ezelőtt történt valami, ami
nagyon megviselt. De már hetek óta nem álmodtam róla.
– Sajnálom, hogy visszajött a rémálmod. Mi történt
három hónappal ezelőtt, Ramsey?
– Meg kellett ölnöm valakit, Emma.
Emma hátrahajolt, és felnézett rá. Ramsey szeme
időközben már hozzászokott a sötétséghez, így tisztán
látta a kislány szemét. A tekintete nyugodt volt, és
rendíthetetlen bizalom sugárzott belőle.
– Akkor biztos jó okod volt rá. Megérdemelte, igaz?
Ramsey belenézett a gyermek szemébe, amely máris
oly sok fájdalmat és szörnyűséget látott. Tartozott neki az
igazsággal.
– Igen – felelte lassan, anélkül, hogy egy pillanatra
levette volna a szemét Emmáról. – Megérdemelték.
Betörtek a tárgyalótermembe. Fegyver volt náluk. Ki
akarták szabadítani a kábítószer-kereskedő társaikat,
akiket bűnösnek talált az esküdtszék. Elkezdtek lövöldözni
az esküdtekre. Meg kellett állítanom a vérontást.
– Mi az a vérontás?
– Emma! Te mit keresel itt, drágám?
Emma az ajtó felé fordult, úgy válaszolt:
– Ramseynek rémálma volt, mama. Meghallottam,
hogy kiabál álmában, és átjöttem, hogy megvigasztaljam.
Egy vérrontásról álmodott.
Molly pislogott kettőt, majd bólintott.
– Aha, értem.
Ramsey mosolyogva pillantott Mollyra.
 – Jó reggelt. Bár attól tartok, még jócskán benne
járunk az éjszakában. Jó, hogy Emma átjött hozzám. Már
sikerült teljesen megnyugtatnia.
– Akarod, hogy segítsek elaludni, Ramsey?
– Nagyon megizzadtam, Emma. Nem hiszem, hogy
szívesen feküdnél egy izzadt férfi mellé.
– Majd megszárad, Ramsey. Egyébként nem is érzem
a szagát. – Emma hatalmasat ásított, és lassan Ramsey
mellére hajtotta a fejét.
Ramsey újra Mollyra nézett, aki még mindig ott állt a
nyitott ajtóban. Térdig érő, fehér hálóing volt rajta,
amelynek a mellén kacskaringós kék betűs felirat
díszelgett.
Molly vállat vont.
– Miért is ne? Majd Emma és én a takaró fölött
alszunk. Van még egy pléd, azzal be tudunk mi is
takarózni. Csodálkozom, hogy én nem hallottam semmit.
Egy perccel ezelőtt vettem észre, hogy Emma nincs
mellettem.
Molly lefeküdt Ramsey mellé a takaróra, és magához
húzta Emmát.
– Remélem, legközelebb nekem lesz rémálmom.
– Most már jól vagy, Ramsey?
– Most, hogy itt vagy mellettem, már sokkal jobban
vagyok, Em.
– Meséld el a rémálmodat – kérte a kislány, és
közelebb bújt az anyjához. – A mama azt mondta, hogy az
segít, ha hangosan elmondod, mitől félsz.
Ramsey ezúttal nem kérette magát. Most először, nem
is esett nehezére újra felidézni a történteket.
– Hogy tudtak fegyveresen bejutni a bíróságra? – –
kérdezte Molly csodálkozva.
 – Megvesztegették az egyik őrt. Azóta már ő is ül.
Ramsey érezte, hogy kezd felengedni benne a
feszültség.
Végre kibeszélt magából mindent. Most, hogy
megidézte őket, a fenyegető, véres árnyak végre
visszakerülnek oda, ahová tartoznak.
– Igen, most már emlékszem. Több napilapban is
olvastam róla. De hál' istennek ez már a múlté. Fáj még a
háta?
– Nem. Szerencsére nem olyan súlyos az égés, mint
gondoltam.
– Örülök neki – felelte Molly.
Emma már egyenletesen szuszogott mellette. Molly
megérintette Ramsey vállát.
– Nagyon örülök, hogy nem sérült meg komolyabban.
Ramsey teste az érintésre megmerevedett, mint egy
megfeszített rugó.
– Sajnálom, hogy ennyire megizzadtam – mondta
rekedten.
– Semmi vész. Három takaró van közöttünk. Mind a
hármat biztos nem fogja átizzadni.
Ramsey hallotta Emma egyenletes lélegzését.
Bármennyire utálta is magát miatta, képtelen volt
visszatartani a szavakat, amelyek már órák óta nem
hagyták nyugodni:
– Molly, meséljen nekem az öccséről.
A takarókon át is érezte, hogy Molly teste hirtelen
megmerevedik mellette. Molly néhány másodpercig
dermedten feküdt, majd egy nagyot sóhajtott, és
belekezdett:
– Végtelenül kedves, szeretetreméltó kisfiú volt. Azon
a nyáron töltötte be a tizedik évét. Jó úszó volt, ezért is
nem úsztam be vele én is. Ott maradtam a stégen, és nem
is igen figyeltem rá abban a hitben, hogy nem lehet semmi
baja. Lehet, hogy éppen egy tizenhárom év körüli fiún járt
az eszem – abban a korban voltam, amikor a lányokat
nyáron csak az ilyesmi foglalkoztatja. Arra eszméltem fel,
hogy elkezd kiáltozni és fulladozni. A vízbe ugrottam, és
amilyen gyorsan csak tudtam, odaúsztam hozzá, de már
késő volt. Nem tudtuk feléleszteni. Az egész szóbeszéd
egy újságírótól indult, aki először felvetette, hogy talán
nem is baleset volt. Azzal érvelt, hogy ha az apám egy
gátlástalan bűnöző, miért lenne a lánya különb? Teljesen
kikészültem a vádaskodásoktól. Teddy meghalt, rám pedig
úgy nézett mindenki, mint valami elvetemült, aljas
bűnözőpalántára.
– Ha valamiben biztos vagyok, Molly, akkor az az,
hogy maga semmit nem örökölt az apja ilyen irányú
hajlamaiból. Bárcsak több ilyen palánta nőne ebben az
országban. Nekem biztos kevesebb dolgom lenne.
Molly elnevette magát. Szomorú, ugyanakkor
megkönnyebbült, felszabadult nevetés volt. Odahajolt
Ramseyhez, és egy csókot lehelt a vállára.
Ramsey néhány perc múlva könnyű, gondtalan álomba
merült.

– A rendőrség már kihallgatta Rule Shakert,

természetesen az ügyvédje jelenlétében – mondta Savich,
miután a bőséges reggelit követően a teljes hallgatóság
helyet foglalt a nappaliban. – Nemrég beszéltem telefonon
O'Connor felügyelővel. Azt mondta, Rule Shaker
körülbelül olyan hajlandóságot mutat a rendőrséggel való
együttműködésre, mint az elnök, amikor a kongresszus
elé idézik. Ez természetesen tovább bonyolítja a dolgot,
ami azt jelenti, hogy nem sokat jutottunk előbbre, sőt
egyre zavarosabb lesz az ügy.
Shaker egykedvűen ült az ultramodern krómnikkel
íróasztala mögött, és egy hatalmas kubai szivart pöfékelve
kijelentette, hogy semmi mást nem akart Loueytól, csak
hogy lépjen fel a kaszinójában. Azt elismerte, hogy Louey
egy rakás pénzt vesztett a kockajátékban, de szerinte
ennek nem volt semmi jelentősége. Ahogy ő mondta:
„Nincs olyan idióta üzletember, aki megöli az adósát,
mielőtt az kifizette volna a tartozását.”
Amikor a zsaruk felvetették, hogy talán nem is Louey
volt a célpont, Mr. Shaker udvariasan a tudtukra adta,
hogy neki még nem volt olyan akciója, amelyik ne sikerült
volna. Ilyen fatális tévedés pedig egyenesen
elképzelhetetlen az ő praxisában. Ezután mosolyogva
megkínálta O'Connort és a Las Vegas-i felügyelőt egy-egy
kubai szivarral.
Valamennyien savanyú képpel hallgatták Savich
beszámolóját. Mason Lord szólalt meg elsőnek:
– Ez rá vall. Shaker egy gátlástalan, pimasz kis
patkány.
– Sajnálom, emberek – tárta szét a kezét Savich. –
Ilyen az élet. Gyakran a kis patkányok okozzák a
legnagyobb bosszúságot.
Miles jelent meg az ajtóban, és bejelentette O'Connor
felügyelőt.
O'Connoron már messziről látszott, hogy nem sokat
aludt az elmúlt napokban. Az arca gyűrött volt, a haja
zilált, a szeme alatt fekete karikák. Mosoly helyett csupán
egy torz fintort sikerült az arcára erőltetnie.
– Üdv mindenkinek. Képzeljék, sikerült sértetlenül
átjutnom a riporterek és firkászok gyűrűjén. Meg kell
hagyni, remekül tudnak bánni velük az emberei, Mr. Lord.
Semmi erőszak, mégis kordában tudják tartani őket.
Ráadásul most nem voltak többen egy tucatnál. Amint
látom, Savich ügynök éppen beszámolót tart a Las Vegas-
i fejleményekről. Remélem, nem maradtam le semmiről.
Számomra is van valami híre, ügynök? – fordult kérdő
tekintettel Savichhez.
– Ha nekem nem is, MAXINE-nek talán akad, felügyelő
– felelte Savich vigyorogva. Egész éjszaka dolgozott. –
Épp arra várunk, hogy felköhögjön valamit.
Mason Lord megköszörülte a torkát, és a feleségéhez
fordult:
– Nem kérnéd meg Milest, hogy hozzon be nekünk egy
kis kávét, drágám?
– Máris szólok neki, Mason – felelte Eve mosolyogva,
és királynői mozdulattal felemelkedett az öblös bőrfotelből.
Mostanáig nem szólt egy szót sem, semmivel sem
igyekezett felhívni magára a figyelmet. De amint felállt,
automatikusan minden férfiszem felé fordult. Hófehér,
szűk farmernadrág volt rajta, fölötte egy piros selyemtop,
amelynek a szárnyait lazán megkötötte a keble alatt.
Selymesen csillogó, dús aranyszőke haja hosszú
hullámokban borult a vállára. Négy szempár nézte
megbűvölten, amint lágyan ringó csípővel odasétál az
ajtóhoz, kinyitja, és kilép rajta a folyosóra.
Ramsey mosolyogva O'Connor felé fordult.
– Ne haragudjék, felügyelő, nem akartuk
félbeszakítani.
– Nos, tegnap este beszéltünk Warren O'Dell-lel, Mr.
Santera könyvelőjével, miután önök is találkoztak vele.
Nekem az a benyomásom, hogy igazat mond. Louey
Santera valóban levett háromszázezer dollárt a
számlájáról anélkül, hogy őt értesítette volna. De hogy mi
lett a pénzzel, azt még mi sem tudjuk.
– Ami a bombát illeti, közvetlenül a gyújtásra volt
rákapcsolva. Az alkatrészek maradványaiból ítélve nem
volt különleges szerkezet, de a szakértők még tovább
kutatnak, hogy biztosabbat tudjanak mondani. Annyi
biztos, hogy nem amatőrök készítették és szerelték fel. –
O'Connor lazított egyet a nyakkendőjén, és a
házigazdához fordult: – Mr. Lord, szeretnénk még egyszer
beszélni az embereivel, mindenekelőtt Guntherral. Ha jól
emlékszem, ő volt az, aki kihozta a garázsból a Mercedest
a ház elé.
– Úgy van. Körülbelül öt órakor parkolta le a kocsit a
feljárón, a bejárattal szemben. Onnan tudom, hogy már én
is fenn voltam. Még arra is volt ideje, hogy lemossa az
autót a garázsban. Ez egyébként máskor is az ő feladata.
Amikor végzett, odaállt vele a feljáróra. Ennél többet ő
sem tud mondani magának. Ha tudna, nekem is elmondta
volna. Miután ez az én birtokom, pontosan tisztában
vagyok mindennel, ami itt történik.
– A történtek épp az ellenkezőjét bizonyítják – vetette
közbe Molly anélkül, hogy a legcsekélyebb figyelemre
méltatta volna az apja feddő pillantását.
– Lehet, hogy már korábban beszerelték a bombát az
autóba – folytatta O'Connor –, de csak akkor állították
élesre, amikor megtudták, hogy ki fogja használni a kocsit.
Hacsak Gunther nem említette valakinek a házban, hogy
kinek a számára készíti elő. Nem kétséges, Mr. Lord, hogy
valaki az emberei közül benne van a dologban.
Végre valaki kimondta azt, amire már jó ideje mindenki
gondolt. Mason Lord kimért mosollyal széttárta a kezét.
 – Mondjuk úgy, ez az ön véleménye, O'Connor
felügyelő. Természetesen van egy emberem, aki a kocsik
karbantartásával foglalkozik. Ugyanis hat autóm van a
birtokon. Az illető itt is lakik nálam. Ha jól tudom, már vele
is beszélt. Lehetséges, hogy Gunther neki említett valamit.
Ha gondolja, szólok neki, hogy keresse fel önt.
– Remek ötlet. Egyébként örülnék neki, ha az emberei
több hajlandóságot mutatnának az együttműködésre, Mr.
Lord.
Mason Lord csodálkozva felvonta a szemöldökét, majd
felállt, és szó nélkül kiment a szobából.
– Hunt bíró – fordult O'Connor Ramseyhez, miután a
házigazda becsukta maga mögött az ajtót –, maga nem
vett észre semmi gyanúsat a robbanás előtt?
– A robbanásra tisztán emlékszem – felelte Ramsey
elgondolkodva. – Az ember nem fogja fel rögtön, mi
történt. Mintha az agya nem akarná tudomásul venni.
Olyan ez, mint az a speciális effektus a mozikban, amivel
manipulálják a nézőket. Aztán a következő pillanatban
rádöbbensz, hogy tényleg megtörtént. Bármilyen
valószínűtlen és borzalmas is az egész. A kérdésére
visszatérve rajtunk kívül nem láttam senkit a környéken.
Csak azt, hogy Louey hirtelen kiugrik a bokrok mögül,
odarohan az autóhoz, és feltépi a vezetőülés ajtaját.
Tisztán emlékszem: egy rövid ujjú kék ing volt rajta. Se
dzseki, se zakó. Teljes pánikban volt.
O'Connor bólintott.
– A bokrok környékét már átkutattuk, de egyelőre nem
találtunk semmit. Megmondom az embereimnek, hogy
alaposan nézzenek körül még egyszer. Van még valami,
Mr. Hunt?
Ramsey megrázta a fejét.
 – Próbáltam megtudni valamit Mason Lordtól
Shakerről, de teljesen elzárkózott.
– Ezen cseppet sem csodálkozom – mondta Molly
Ramseyre pillantva.
Ramseynek hirtelen eszébe jutott a csók, amelyet a
vállára kapott éjszaka. Arra gondolt, bárcsak a szájára
kapta volna. Reggel elmondta Savichnek, amit megtudott
Mollytól az öccse, Teddy haláláról. Savich elnézett a
távolba, mintha elmerült volna a saját gondolataiban,
amelyeket nem akar megosztani vele, majd bólintott, ezzel
jelezve, hogy elfogadja a magyarázatot.
– Attól tartok, ez a beszédes hallgatás legalább
kétféleképpen értelmezhető – folytatta O'Connor. – Annyi
bizonyos, Mr. Shaker világéletében gondosan ügyelt rá,
hogy még véletlenül se lehessen összefüggésbe hozni a
személyét bármilyen bűnténnyel, különös tekintettel a
gyilkosságokra. Ha tényleg ő a felelős Louey Santera
meggyilkolásáért, nem sok esélyünk van, hogy
rábizonyítsuk.
– Viszont van már bírósági meghatalmazásunk, hogy
átvizsgáljuk a pénzügyi kimutatásait. Azokból talán kiderül,
hogy voltak-e üzleti ügyei Louey Santerával, és ha igen,
milyen természetűek. A Las Vegas-i zsaruk szerint kínos
gonddal ügyel rá, hogy semmivel ne lehessen
megszorongatni. Pillanatnyilag még az adóhivatalnak
sincs semmi baja vele.
O'Connor felügyelő felállt, és Molly felé fordult.
– Igazán sajnálom, Mrs. Santera. De a gyermeke
elrablása ügyében még mindig nem tudunk semmi
biztosat. Pedig higgye el, minden erőmmel azon vagyok,
hogy elkapjam azt a rohadékot.
 Molly megértően bólintott, majd felállt, és a felügyelő
elé lépett.
– Ha a történtek tényleg úgy kapcsolódnak
egymáshoz, ahogy gondoljuk, azt hiszem, Louey halálával
elmúlt a veszély, és Emma végre biztonságban van. De
azt akarom, hogy az a szörnyeteg, aki megerőszakolta és
megverte, megbűnhődjön a tettéért. Ezt nem viheti el
szárazon.
– Nem fogja, Mrs. Santera – mondta O'Connor, és
bátorítóan megfogta Molly kezét. – Ezt megígérhetem. Az
igazi nyomozás csak most kezdődött.
Molly nem sok reményt vélt kihallani a felügyelő
hangjából.
Miután O'Connor távozott, Molly végighordozta a
tekintetét, a jelenlévőkön, és így szólt:
– Sajnálom, de most mennem kell. Szeretnék egy
szűkkörű gyászünnepséget tartani Louey emlékére, és
még sok a tennivalóm ezzel kapcsolatban. Ennyivel
tartozom Emmának. Elvégre Louey az apja volt.
Molly Sherlock társaságában magára hagyta a
férfiakat.
– Megint ketten maradtunk – mondta Ramsey Savichre
pillantva. – Elég lehangoló ez az egész.
– És még kávét sem kaptunk Milestól – tette hozzá
Savich, majd egy sóhaj kíséretében hátradőlt a kanapén.
– Hogy van a hátad, Ramsey?
– Hogy mi? Ja, a hátam? Kösz, jól. Tegnap már csak
két aszpirint kellett bevennem.
– Nem akartam tovább keseríteni Mollyt, de az az
igazság, hogy nem sokra jutottunk tegnap óta – mondta
Savich komoran. – Úgy látszik, MAXINE egyetért
O'Connor felügyelővel abban, hogy minden valószínűség
szerint Rule Shaker áll az egész mögött, de biztosat ő
sem tud mondani. MAXINE-nak tények kellenek, hogy
megfelelő következtetésekre jusson, ebben a tekintetben
pedig elég rosszul állunk.
– Sebaj, Savich. Idő kérdése az egész. Már az is nagy
segítség volt nekem és Mollynak, hogy eljöttetek
Sherlockkal. Nagyon hálás vagyok érte. Gyere, próbáljunk
meg felhajtani egy kis kávét valahol.
– Arra gondoltam, mi lenne, ha elmennénk Sherlockkal
Párizsba – mondta Savich elmerengve. – Még van öt
teljes napunk. Mr. Lordnak biztos nagy megkönnyebbülés
lenne, ha megszabadulna tőlünk – tette hozzá nevetve.
– Azért azt a szörnyeteget, aki elrabolta Emmát, én is
szívesen elkapnám.
– Biztos vagyok benne, hogy O'Connor nem beszélt
mellé csak azért, hogy jobb kedvre derítse Mollyt. A
zsaruk sem szeretik, ha az ilyen elemek szabadon
garázdálkodnak az utcákon. A magunk módján és
eszközeivel mindnyájan tovább dolgozunk az ügyön, de
egyelőre örüljünk neki, hogy vége, és Emmát nem
fenyegeti már semmi veszély.

22.
RAMSEY az ablakban állt, amikor Molly benyitott. Kora
reggel volt, még az egész ház aludt. Az ágyon egy félig
bepakolt, nyitott bőrönd hevert. Ramsey megfordult, és
Mollyra nézett.
– Ezek szerint elmegy?
Ramsey vállat vont, és a bőröndre pillantott.
 – Igen, azt hiszem, itt az ideje. Nem tudtam aludni,
gondoltam, legalább összepakolok. – Egy darabig
hallgatott, majd így folytatta: – Tudta, hogy épp egy
regényt írok? Azaz valamikor elkezdtem írni, de már nem
is emlékszem, mikor foglalkoztam vele utoljára.
– Nem, nem tudtam róla.
– Ezért is vonultam el oda az isten háta mögé a
Szikláshegységbe. Kivettem öt hónap fizetés nélküli
szabadságot. El akartam tűnni egy időre a városból.
Elegem lett az állandó nyilvánosságból, a riporterekből és
a fotósokból. Az egyikük a fürdőszobaablakomon
keresztül akart lekapni egy reggel, amint éppen
borotválkoztam. Kis híján elvágtam a torkom. Akkor
határoztam el, hogy eltűnök egy időre, és belekezdek a
regénybe, amelynek a tervét már évek óta dédelgetem
magamban.
– Miről szól?
– Egy bíró megpróbáltatásairól a szövetségi
igazságszolgáltatási rendszerben. Ebben a témában
eléggé otthon vagyok, és szeretnék róla elmondani egyet
s mást, amit a munkám során természetesen nem tehetek
meg.
– Értem. Ezek szerint vissza akar menni Coloradóba,
hogy folytassa a regényt?
– Igen, azt hiszem. – Ramsey maga elé nézett, és
szórakozottan elkezdte pödörgetni a pulóverje egyik
meglazult szálát, miközben arra a bizonyos csókra
gondolt, amelyet a vállára kapott a múlt éjszaka. – És
maga mikor megy vissza Coloradóba Emmával? –
kérdezte végül Mollyra nézve.
– Nem tudom. Még nem gondolkoztam rajta.
Számomra ez az ügy még nem zárult le. Az eszemmel
belátom, hogy Rule Shaker van az egész szörnyűség
mögött, de az a szörnyeteg, aki elrabolta Emmát, még
szabadlábon van. És ez nem hagy nyugodni. Szerencsére
sok pénzem van. Egy részét arra akarom fordítani, hogy
megtaláljam. Ha másképp nem megy, magam fogom
megkeresni.
Molly bizonytalan tekintettel Ramseyre nézett, mintha
arra számított volna, hogy a férfi vitába száll vele. Ramsey
azonban egyetértően bólintott.
– Én is ezt tenném. El is határoztam, hogy amint
visszamegyek San Franciscóba, szólok mindenkinek, aki
tud valamit tenni a dologban. A pedofiloknak kiterjedt
hálózataik vannak. Vagy személyesen, vagy hallomás
útján ismerik egymást. Van néhány barátom, akik sok időt
töltenek az interneten. Meglátjuk, hogy mire jutnak. –
Ramsey nagyot sóhajtott, mielőtt folytatta: – Savich addig
is ráállít néhány ügynököt az ügyre. Őt sem hagyja
nyugodni a dolog.
Molly lenézett a lába előtt heverő vastag, bolyhos
lábtörlőre.
– Akkor azt hiszem, itt az ideje, hogy megköszönjem,
amit értünk tett, Ramsey. Biztos vagyok benne, hogy
nagyon fog hiányozni Emmának.
Ramsey Mollyra nézett. Látta a sötét árnyakat a
szemében, az orrnyergén végighúzódó halvány
szeplőcsíkot. A szavak szinte maguktól buktak ki a száján:
– Azt mondtam Savichnek, hogy a maga haja színe
egyáltalán nem hasonlít Sherlockéra, pedig a legtöbben
azt mondanák, hogy mindkettőjüknek vörös haja van.
Szerintem pont olyan a haja, mint az a naplemente,
amelyet Írországban láttam.
 Molly felemelte a fejét, és csodálkozva Ramseyre
pillantott.
– Naplemente Írországban? Mikor járt Írországban?
– Két éve. Ballyvaughanban töltöttem néhány hetet.
Majdnem mindennap kimentem a Moher-sziklákhoz. Nem
lehet szavakkal leírni, milyen csodálatosak. Csak annyit
lehet elmondani róluk, hogy fehérek, hatalmasak és
fenségesek, ahogy az idők kezdete óta rendületlenül állják
a hullámok szüntelen ostromát, de ez csak halvány
árnyképe annak, amilyenek valójában. Ugye érti, mire
gondolok? Egyszerűen nem lehet elmondani, milyen érzés
ott állni közöttük, és nézni a végtelen tengert, amint a
horizonton belevész a semmibe.
– Azt hiszem, sejtem, milyen érzés lehet.
Ramsey zavartan hátrafésülte a jobb kezével a haját,
amitől csak még kócosabb lett, mint előtte volt.
– A fenébe is, maga gyönyörű, Molly.
– Meséljen még arról a naplementéről.
Ramsey szemmel láthatóan még nagyobb zavarba jött.
Molly mosolyogva nézte Ramsey újabb hiábavaló
kísérletét, hogy megzabolázza a haját. Még nem is
borotválkozott. Ezzel a másnapos borostával még
keményebbnek és férfiasabbnak látszott. Molly elképzelte,
amint ott ül az ágyon Emmával az ölében, és hatalmas
tenyerével gyengéden simogatja a kislány göndör fürtjeit,
miközben Emma a mellére hajtja a fejét. Világos színű
bokszersort és póló volt rajta, a lábán semmi. Nyilván még
nem volt ideje, hogy felöltözzön. Nem lett volna szabad
így rátörnie kora reggel. Különösen most, hogy el akar
menni.
Nem számít. Semmi köze hozzá. Ramseynek is
megvan a saját élete, csakúgy, mint neki Emmával. Az,
hogy egy rövid időre keresztezte egymást az útjuk, a
puszta véletlen műve. Itt az idő, hogy mindenki menjen
tovább a maga útján, folytassa a maga életét.
Ezek szerint elmegy hát.
Molly nem ezt akarta, de elhatározta, hogy ha már így
alakult, nem fog ellene tenni semmit. Ramsey újra
megszólalt:
– Sose fogom elfelejteni azt az estét, amikor
naplemente előtt mentem ki a Moher-sziklákhoz. A levegő
hűvös volt és száraz, az ég kristálytiszta. Aznap egy
csepp eső sem esett, ami ritka adomány azon a vidéken.
Ott ültem az egyik szikla tetején, és néztem, amint a nap
hatalmas vörös korongja lassan elmerül a végtelen óceán
vizében. Annyira kézzelfogható és közeli volt az egész,
hogy szinte csodálkoztam, miért nem kezd el sisteregni és
forrni a víz körülötte. Amint a nap leereszkedett a vízre, az
addig hangosan beszélgető, nevetgélő turisták mintegy
varázsütésre elhallgattak, és megbűvölten bámulták a
csodálatos tüneményt. Egy pisszenés sem hallatszott,
amíg a nap el nem tűnt a horizont mögött. – Ramsey
megrázta a fejét, mintha még most sem hinné el, ami
akkor, két éve történt. – Amíg élek, nem felejtem el azt a
néhány percet. Örökre belevésődött az emlékezetembe. –
Egy darabig hallgatott, majd felemelte a fejét, és Mollyra
nézett. – Másnap egész nap zuhogott az eső, mintha az
égiek így akarták volna megfizettetni velünk a csodálatos
élményt. Arra gondoltam, Molly, hogy biztos magának és
Emmának is nagyon tetszene. Úgy értem, nem az eső,
bár az is nagyon szép tud lenni arrafelé, hanem a
naplementék.
– Úgy érti, hogy menjünk el Írországba Emmával?
 – Igen. Hármasban. Szeretném, ha velem
maradnának.
Odakint lassan világosodott. Ennek ellenére Ramsey
nem látta tisztán Molly arckifejezését, mert az asszony
lehajtotta a fejét. Néhány másodperces gondolkodás után
– Ramseynek egy kisebbfajta örökkévalóságnak tűnt –
Molly – felemelte a fejét, és ránézett.
– Remek ötlet – mondta mosolyogva. – Szívesen
magával megyek. És biztos vagyok benne, hogy Emma is
örülni fog neki.
Ramsey legszívesebben táncra perdült volna
örömében. Maga is meglepődött, mekkora örömet szerzett
neki Molly ezzel a válasszal.
– Savich és Sherlock Párizsba utaznak – mondta most
már ő is mosolyogva. – Ma reggel indul a gépük az
O'Hare reptérről.
– Nagyszerű emberek mind a ketten.
– Szeretném, ha mi is minél hamarabb elutaznánk.
Mindhármunkra ráfér egy kis levegőváltozás. Emmának
különösen jót fog tenni.
– Nincs nálam egyikünk útlevele sem. Otthon vannak,
Denverben.
– Az enyém pedig San Franciscóban. Mi lenne, ha
hazamennénk értük, és aztán New Yorkban találkoznánk?
Vagy itt, Chicagóban? Bár lehet, hogy az lenne a legjobb,
ha először együtt elmennénk Denverbe, aztán pedig San
Franciscóba. Mit szól hozzá?
Molly nevetve széttárta a karját.
– Alig egy hónapja ismerjük egymást.
– Ez igaz – felelte Ramsey habozás nélkül. – De ez
alatt a négy hét alatt annyi mindenen mentünk keresztül,
mint más egy évtized alatt, vagy egy egész élet során
sem.
– Tényleg úgy gondolja, hogy olyan a hajam, mint az a
naplemente?
Ramsey halványan elmosolyodott.
– Igen, tényleg úgy gondolom.
– A háta jobban van már?
– Igen. És a maga karja?
– Néha még érzem, de már nem olyan veszélyes.
Szerencsére a varrást nem kell kivenni. Dr. Otterly olyan
cérnát használt, amelyik magától felszívódik. Még most
sem tudom elhinni, hogy lement Savichcsel a
konditerembe edzeni. Jobban kellene vigyáznia a hátára.
– Nem olyan súlyos seb. És különben is vigyáztam rá.
Savich alaposan letapasztotta, nehogy felszakadjon, és
még úszni is tudtam vele. – Ramsey érezte, hogy nem volt
elég meggyőző a védekezés, de ahelyett, hogy folytatta
volna Molly győzködését, inkább elnevette magát. – Igaza
van, ostobaság volt a részemről.
Molly sem állta meg nevetés nélkül.
– Ezt azért nem mondtam.
Ramsey elkomolyodott.
– Aggódom Emma miatt. Aludt, mikor kijött a
szobából?
– Remélem. De elég gyakran felébred. A múlt éjjel
háromszor riadt fel. Mindig ugyanazok a rémálmok
kínozzák. Már a robbanásról is álmodott.
– Azt hiszem, meg kellene kérdeznünk Loo doktornőt,
hogy jót tenne-e egy ilyen út Emmának.
– Úgyis ma délelőtt megyünk hozzá. Miután
foglalkozott Emmával, megkérdezzük tőle, hogy milyennek
ítéli az állapotát, és hogy javasolja-e az utat.
 Ramsey még most sem akarta elhinni, hogy Molly
igent mondott az útra. Mintha egy görcs, amitől régóta
szenved, hirtelen feloldódott volna a gyomrában. Az egész
ötlet olyan váratlanul jött, és mire észbe kapott, már ki is
mondta. Anélkül, hogy gondolkodott volna rajta.
Talán az ösztöne súgta, hogy így Molly és Emma
mellett maradhat.
– Hányra várja Emmát a doktornő?
– Tíz órát beszéltünk meg.
– Igen, az lesz a legjobb, ha megvárjuk, mit mond Loo
doktornő, és csak azután döntjük el, mit csináljunk.
Molly szorosabbra húzta a hálóköntöse övét. Ramsey
csak most vette észre, milyen jól áll neki a bő,
őszibarackszínű selyemköntös, amelyet nyilván Eve Lord,
azaz a mostohaanyja kölcsönzött neki. Megpróbálta
elképzelni, hogy festhet nélküle. Molly újra elmosolyodott.
– Szóval Írország. Nem is rossz. Egyedül volt ott két
évvel ezelőtt?
– Nem, nem egyedül.
– Hát persze. Milyen buta kérdés. Nem is tudom, hogy
feltételezhetek ilyet magáról. Gondolom, csak akkor van
egyedül, ha ehhez támad kedve.
– Ezt hogy érti?
– Biztos vagyok benne, hogy még ezzel a harci
sérüléssel is sok nőt levenne a lábáról.
– Köszönöm a bókot. Azt hiszem, itt az ideje, hogy
visszafeküdjön. Még alhat egy-két órát.
– És maga?
– Most, hogy már tudom, hogyan tovább, azt hiszem,
én is szundítok még egy órát. Minden feszültség
elpárolgott belőlem. Ez maga a csoda.
Molly mosolyogva bólintott, majd hirtelen elkomorodott.
 – Ja, még valami. Szeretnék tartani egy szűkkörű
gyászünnepséget itt a birtokon Louey emlékére. Még egy
presbiteriánus papot is sikerült találnom, aki gondoskodik
a szertartásról.
– Nagyon jól tette. Emma biztos megnyugszik tőle.
– Én is ebben reménykedem.

– Nos, Emma, eljátszod nekem a 7winkle Twinkle Little

Star-t?
– Igen, Loo doktornő. Csak az a baj, hogy már régóta nem
zongoráztam komolyan.
– Sebaj, azért csak próbáld meg.
Emma lefektette az új elektromos zongoráját a
kávézóasztalra, és közelebb húzta a székét. Loo doktornő
egy karosszékben, Ramsey és Molly a szemben lévő
kanapén foglaltak helyet.
– Ne felejtsd el a variációkat, Emma – mondta
Ramsey.
Emma bólintott, aztán vett egy mély lélegzetet, és
elkezdett játszani. Először egy kézzel lejátszotta az
egyszerű kis dallamot, majd hozzátette bal kézzel a kísérő
szólamot is. Ez volt a klasszikus variáció – mintha egy
könnyű Mozart-szonatina lett volna. Ezután következett
egy dzsesszvariáció, majd egy lírai beatváltozat, amelyet
akár John Lennon is szerezhetett volna.
Loo doktornő elképedve nézte a csöpp kislányt, amint
minden figyelmét a billentyűkre összpontosítva muzsikál
ezen az egyszerű kis elektromos játékszeren, melyet csak
nagy jóindulattal lehetett hangszernek nevezni. Amikor
Emma végzett a harmadik változattal is, előrehajolt,
gyengéden megfogta a kislány két kezét, és a szemébe
nézett.
 – Köszönöm, Emma. Nagy örömet szereztél most
nekem. Remélem, néhány év múlva már a Carnegie
Hallban fogok gyönyörködni a játékodban egy igazi
koncerten.
– Mi az a Carnegie Hall?
– Egy hatalmas koncertterem New York Cityben, ahol
a legnagyobb művészek lépnek fel a világ minden tájáról.
Ott hallottam először Liam McCallumot hegedülni. Életem
egyik legnagyobb élménye volt. Lehet, hogy egyszer te is
ott fogsz játszani, Emma.
– Elképzelhető – mondta Molly. – A tehetsége megvan
hozzá.
– A papám sosem játszott a Carnegie Hallban –
suttogta Emma anélkül, hogy felnézett volna a
billentyűkről. – Pedig a mama azt mondta, hogy nagy
művész volt.
– Tényleg az volt – felelte Molly könnyekkel
küszködve.
Ramsey előrehajolt a székén, és megsimogatta a
kislány fejét.
– Nekem megvan a papád egyik CD-je, Emma. Igaz,
hogy a Carnegie Hallba nem jutott el, de a CD-it mindenki
hallgathatja az egész világon. A zenéjében örökké élni
fog.
– A mama is ezt mondta.
– Na látod. És mikor tévedett a te mamád utoljára? –
kérdezte Ramsey mosolyogva, és végigsimított Emma
francia copfján, amelyet ő maga font, mielőtt elindultak.
Emma felemelte a fejét. Látszott az arcán, hogy
erősen gondolkodik.
– Már elég régen volt – mondta végül. – Két hónappal
ezelőtt.
 Ramsey elnevette magát.
– Azt hiszem – mondta Loo doktornő Emma szemébe
nézve –, itt az ideje, hogy beszélgessünk arról az útról,
amelyet a mamád és Ramsey terveznek Írországba.
– Nem tudom, milyen az az Írország, Loo doktornő.
– Egy hatalmas sziget az óceán másik oldalán, tele
gyönyörű zöld mezőkkel és lankás dombokkal. Nagyon
szép ország, Emma. Olyan hely, ahol nem kell félned
semmitől. Ahol nyugodtan átgondolhatnád, hogy mi
minden történt veled az utóbbi időben, és lehet, hogy
egészen más színben látnád a dolgokat, mint itthon. Ott
zongorázhatnál, amennyit csak akarsz, elmehetnél
reggelenként futni a mamával és Ramseyvel, aztán
játszhatnál és piknikezhetnél velük a tengerparton. Ha
pedig egyedül akarsz lenni, leülhetsz a fehér sziklákra a
tengerparton, és belógathatod a lábad a vízbe. Olyan
hideg ott a tenger, hogy amikor először hozzáér a víz a
lábadhoz, azt hiszed, megcsípte valami. Ott tölthetnél
néhány hetet két emberrel, akik nagyon szeretnek téged,
minden vágyuk az, hogy boldog legyél, és mindent
megtesznek a biztonságodért, hogy ne kelljen félned
semmitől. Mit gondolsz? Volna kedved elmenni a
mamával és Ramseyvel ebbe a gyönyörű országba?
Emma odahátrált Ramseyhez, és befúrta magát a két
térde közé.
– És az a rossz ember nem lesz ott?
Ramsey bátorítóan megszorította Emma karját.
– Nem, Emma. Nem lesz ott. És megígérem, hogy
soha többé nem fog a közeledbe férkőzni, hogy
bánthasson.
Emma szembefordult Ramseyvel.
 – Nagyon közel van, Ramsey. Egész közel. Megölte a
papámat. És most engem akar megölni.
– Nem, Emma. Nem akar megölni. Épp ellenkezőleg.
Nagyon megijedt, és menekül. El akar bújni, mert a
rendőrség keresi. Én pedig azt akarom, hogy elfogják, és
megbüntessék azért, amit tett. Ha elfogják, egész életére
börtönbe csukják. Sosem fog többé kiszabadulni. És
mindenki megtesz mindent, hogy el is fogják.
– De egyvalamit biztosan tudok, Emma – tette hozzá
Ramsey, és mélyen a kislány szemébe nézett. – Téged
soha többé nem fog bántani, mert nem engedjük, hogy a
közeledbe kerüljön. Elhiszed?
Emma tágra nyílt szemmel nézte Ramseyt, de nem
válaszolt. Molly látta, hogy még a lélegzetét is visszatartja.
Végül lassan kiengedte a levegőt, és tanácstalanul Loo
doktornőre nézett. A doktornő mosolyogva megcsóválta a
fejét, majd az órájára pillantott, felállt, és félrevonta Mollyt.
– Időre van szüksége. Azt tanácsolom, hogy ne
erőltessék a dolgot. Az mindenesetre látszik rajta, hogy
mindketten nagyon jól bánnak vele. Jó ötletnek tartom az
írországi utazást, de holnap még egyszer szeretnék
találkozni Emmával. Mikorra tervezték az indulást?
– Az utazás nem fontos – felelte Molly a lányára
pillantva. – Egyedül Emma számít. Hogy neki mi a
legjobb. Akkor indulunk, amikor maga jónak látja.
– Emma nagyon szépen gyógyul, Mrs. Santera. Túlzás
nélkül mondhatom. De attól tartok, hogy ez a szörnyű
élmény egy életre nyomot hagyott benne. Teljesen soha
nem fog megszabadulni tőle. Ezt magának is tudomásul
kell vennie, és meg kell tanulnia együtt élni vele.
Természetesen az évek múltával Emma érzései meg
fognak változni a történtekkel kapcsolatban. Egyre
távolabbi és halványabb emlékképek maradnak csak az
egészből, de teljesen soha nem fog tudni megszabadulni
tőle. Most még csak egy kislány, akinek fogalma sincs a
nemi erőszakról. Csak annyit tud, hogy az a rossz ember
bántotta, és fájdalmat okozott neki, és hogy ezt nem
érdemelte meg, de a tudatában nem képes még
feldolgozni, mert nincsenek meg hozzá a szükséges
fogalmai. Pillanatnyilag a félelem és a kiszolgáltatottság
érzése dominál benne, és a maguk feladata az, hogy ezt a
minimálisra csökkentsék.
Ha nagyobb lesz, meg fogja érteni, mi történt vele
valójában, és rá fog döbbenni, hogy ezen már semmi nem
tud változtatni. Meg kell tanulnia együtt élni ezzel a
tudattal, és úrrá lenni az emlékein, hogy ne tegyék tönkre
az egész életét. Készüljön fel rá, hogy nem lesz könnyű.
Sem neki, sem magának. Olyan lesz, mintha folytonos
tűzoltásra kényszerülne. Ahogy sikerül eloltania a tüzet az
egyik helyen, máris felüti a fejét egy másik
összefüggésben.
Emma nagyon szerencsés kislány, hogy maga a
mamája. Ami pedig Hunt bírót illeti, bár nemrég ismerik
egymást, máris nagyon szoros szálakkal kötődik hozzá.
Emma nagyon szereti Mr. Huntot, bízik benne, és
ragaszkodik hozzá.
– Nem is tudom, mi lesz vele, ha Hunt bíró visszatér
San Franciscóba – mondta Molly.
Loo doktornő várt néhány másodpercet, csak aztán
válaszolt:
– Biztos vagyok benne, hogy erre is találnak
megoldást. Holnap kettesben szeretnék lenni Emmával.
Az elrablásáról fogok vele beszélgetni, és arról, ami
azután történt. Szeretném megértetni vele, hogy az az
ember nem normális, és hogy ő nem tehet semmiről. Hogy
mindez nem azért történt, mert ő valami rosszat csinált.
– Lehetséges, hogy ő így gondolja?
– A gyerekek, Mrs. Santera, különösen ebben a
korban, hajlamosak mindent, ami velük történik, magukra
visszavezetni. Ráadásul fogalmunk sincs róla, mit mondott
neki az az ember. Hogy próbálta manipulálni szavakkal,
zsarolással, fenyegetéssel és erőszakkal. Ilyen esetekben
nagyon csínján kell bánni a feltételezésekkel. A legjobb rá
hagyatkozni, ha ki akarom deríteni, hogy mi történt vele.
Ehhez azonban tudnom kell, hogy mit érez, és mit gondol
legbelül. Bele kell helyezkednem az ő gondolat- és
érzésvilágába. Tudom, hogy ez ijesztően hangzik, de ne
aggódjék, nem lesz semmi baj.
– Ezek szerint nem akarja, hogy itt legyünk? Sem én,
sem Hunt bíró?
– Ha nincs ellene kifogása. Ehhez a kezeléshez jobb,
ha csak kettesben vagyunk. Attól tartok, nem tudnának
maradéktalanul uralkodni magukon, ha kiderül, mit
műveltek Emmával. Ha Hunt bíró bármilyen módon hangot
ad a felháborodásának – ami egyébként teljesen érthető
és jogos – elronthatja az egészet. Remélem, megérti.
– Ahogy jónak látja, doktornő. De a kezelés után
beszélünk, ugye?
– Természetesen. Majd én felhívom. – Loo doktornő
mosolyogva megfordult, és megveregette Emma vállát. –
Holnap újra találkozunk, Emma. Addig is azt szeretném,
ha sokat pihennél, és legalább háromszor rámosolyognál
a mamádra.
– És velem mi lesz?
– Ja, és legalább hatszor Ramseyra. A fiúknak ugyanis
sokkal több mosolyra van szükségük, mint a lányoknak.
Ezt sose felejtsd el.

Ramsey mosolyogva nézett Emmára, és egészen az álláig

felhúzta a takarót. Még két óra volt hátra Louey Santera
délutáni gyászszertartásáig. Ramsey egy kis ebéd utáni
szunyókálásra hozta fel Emmát a szobájába.
– Nagyon tetszett a dzsesszvariációd, Emma. Tudod,
hogy Mr. Savich énekel és gitározik? Főleg country- és
western-zenét játszik. Egy klubban szokott fellépni, ha jut
rá ideje a munkája mellett. Ez a klub persze nem olyan
nagy és híres, mint a Carnegie Hall, de azt mondják,
nagyon barátságos hely. Mr. Savichnek van egy barátja,
aki szaxofonozik, és néha együtt lépnek fel. Mr. Savich és
Sherlock azt szeretné, hogy menjünk el velük abba a
klubba, és hallgassuk meg, hogy játszanak.
– Kár, hogy elmennek. Sherlock azt mondta, pont
olyan kislányt szeretne, amilyen én vagyok. És állítólag
Mr. Savich is ugyanezt mondta. És azt is mondta
Sherlock, hogy mindkettőjük szerint nagyon klassz kislány
vagyok. Én meg azt válaszoltam, hogy ez nem így van.
Már egyáltalán nem vagyok olyan klassz, mint voltam.
Ramsey döbbenten meredt a kislányra, akiért bármit
megtett volna. Alig egy perce csókolta meg a homlokát, és
dicsérte meg, hogy milyen gyönyörűen játszott, és most
tessék. Gyengéden hátrasimította a haját az arcából, de
mielőtt még válaszolhatott volna, Emma így folytatta:
– Sherlock erre egészen elvörösödött. Nagyon mérges
lett, de azt mondta, hogy nem rám haragszik.
– Hogy te ne lennél klassz, kicsim? Honnan vetted ezt
az óriási szamárságot?
Emma elnézett Ramsey mellett, mintha ott, a távolban
vagy éppen a nem is olyan távoli múlt szörnyű
élményeiben keresné a választ.
– Az az ember azt mondta, hogy én leszek az
üdvössége. De nem értettem, hogy ez mit akar jelenteni.
Ramsey érezte, hogy újra elönti a gyilkos indulat. Vett
egy nagy levegőt, és megpróbált nyugalmat erőltetni
magára, nehogy Emma észrevegyen valamit. Azt kívánta,
bárcsak ott lenne Loo doktornő, ő biztosan tudná, mit
válaszoljon erre. De az orvos nem volt ott, és Ramsey
érezte, hogyha hangot ad az indulatainak, azzal csak
rontana a helyzeten.
– Hallgass ide, Emma. Az az ember, aki elrabolt, nem
normális. Elmebeteg, ami azt jelenti, hogy beteg az agya,
és nem tud rendesen gondolkodni, ezért mondott ilyen
különös dolgokat. Akármit mondott és csinált, annak
semmi köze hozzád, Emma Santerához. Ha nem téged
rabol el, hanem egy másik kislányt, akárkinek a kislányát,
azzal ugyanúgy bánt volna, mint veled. Te neki nem
Emma voltál, hanem egy kislány a sok közül. Érted, mit
akarok mondani?
Emma gondolkodott néhány másodpercig, majd
megrázta a fejét.
– Nem. Nem értem, Ramsey. Ezért is félek tőle
annyira.
Ramsey leguggolt, és olyan közel hajolt Emmához,
hogy összeért az orruk.
– Figyelj ide, Emma – mondta szinte suttogva, és
megcsókolta a kislány orra hegyét. – Mi hárman vagyunk,
ő pedig egyedül. És mi hárman olyan erősek vagyunk,
hogy nincs az a rémség, amit ne tudnánk legyőzni. Te
pedig igenis nagyon klassz kislány vagy, Emma. A
legjobb, legklasszabb kislány, akit valaha ismertem. Olyan
klassz kislány vagy, hogy meghasadna a szívem, ha el
kellene válnunk.
Emma arca egyszeriben felderült. Rámosolygott
Ramseyre, és megsimogatta az arcát.
– Ugye, nem fogsz elmenni, Ramsey? Nem fogsz
visszamenni oda, ahol régebben laktál?
Ramsey a két kezébe fogta Emma apró, törékeny
kezeit, és megcsókolta az ujjai hegyét. Pont olyan ízük
volt, mint annak a gyömbéres süteménynek, amit Miles
sütött neki ebédre. Fogalma sem volt, mit hoz a jövő, de
tudta, hogy ezt nem mondhatja meg Emmának.
Különösen most nem, azok után, amin keresztülment.
Megverték, megalázták, megölték az apját… nem, ezt
nem tehette meg vele. A szemébe nézett, és határozott
hangon felelte:
– Nem megyek vissza, Emma. Megígérem, hogy soha
nem foglak elhagyni.
– Akkor jó – mondta Emma és egy nagyot ásított.
– Emma?
– Igen, Ramsey?
– Mit gondolsz, el tudnád játszani nekem, hogy rossz
kislány vagy? Csak egyszer. Mondjuk, amikor felkelsz a
délutáni alvásból. Vagy este. Nyafoghatnál, hogy nem
szereted a tejet, hogy nem is vagy éhes, és nem akarsz
lefeküdni… tudod, ahogy a rossz gyerekek szokták.
Emma huncut mosollyal Ramseyre nézett.
– Jó. Benne vagyok.
– Nem akarsz aludni egy kicsit?
– De igen.
Emma behunyta a szemét, de két másodperc múlva
újra kinyitotta az egyiket, és felpislogott Ramseyre.
 – De lehet, hogy akkor este nem tudok olyan korán
lefeküdni.
– Áll az alku.
Ramsey azt akarta, hogy Emma kipihenten vegyen
részt az apja emlékére rendezett gyászünnepségen.
Abban reménykedett, hogy sikerül továbbra is távol
tartaniuk a tévéseket és az újságírókat. Az egyiket nemrég
az őröknek kellett lesegíteni a birtokot övező magas
kőfalról, természetesen a külső oldalon. Valahányszor
elhagyták a birtokot, Ramsey azért imádkozott, nehogy
Emma meghallja azokat a gátlástalan, nemegyszer
arcátlan kérdéseket, amelyeket a riporterek odakiabáltak
neki és Mollynak.

23.
MELISSA Shakert annyira rázta a zokogás, hogy
majdnem elbotlott a garázsba vezető lépcsőkön. Louey
már két napja halott volt, de még mindig nem tudta, nem
akarta elhinni. Az az átkozott ribanc, a volt felesége még
tisztességes temetést sem rendezett neki, csak egy
szűkkörű vacak kis gyászünnepséget, mert állítólag nem
volt mit felravatalozni és eltemetni.
Louey elment. Elment örökre, és senki egy könnyet
sem ejtett utána. Csak ő, egyedül ő siratta. Melissa újra
megbotlott az utolsó lépcsőfokok egyikén, de még
idejében meg tudott kapaszkodni a korlátban. Egy autó
közvetlen közelről rádudált, mielőtt elhúzott mellette.
Érezte az arcába csapó forró kipufogó gázt, és hallotta,
hogy a sofőr odakiált neki valamit.
 Megtörölte a szemét. Hiába, most már nem tehet
semmit. Semmit az égvilágon. Az apja megesküdött, hogy
nem ő ölte meg Loueyt, de amikor a szemébe nézett,
látta, hogy tele van bűntudattal. Ezt soha nem fogja
megbocsátani neki. Soha.
– Miss Shaker!
Még ez hiányzott, hogy Greg ráakaszkodjon! Épp
most, amikor semmi mást nem szeretne, csak egyedül
lenni. Kihajtani a sivatagba, kifeküdni a napra, és elaludni,
hogy föl se ébredjen többé. Tántorgó léptekkel elindult az
autó felé.
– Miss Shaker! Kérem, várjon meg. Hallotta, mit
mondott az apja. Nem mehet sehová egyedül. Különösen
most nem.
Melissa megállt. Nem akarta, hogy kirúgják Greget
csak azért, mert igyekszik tisztességesen elvégezni a
munkáját.
Miután Greg beérte, odalépett a James Bond-kékre
festett BMW mellé. A kocsi pontosan úgy nézett ki, mint
Bondé abban a filmben, csak ez sokkal erősebb volt.
Imádta ezt a cuki kis sportautót.
Greg megköszörülte a torkát:
– Nézze, Miss Shaker, én igazán sajnálom…
– Köszönöm, Greg, nagyon kedves magától – felelte
Melissa, és beült a kocsiba. Greg az utasülésen foglalt
helyet.
– Kérem, Miss Shaker, ne próbáljon meg lerázni. Egy
percre sem hagyhatom magára, különösen ezen a héten
nem.
– Hogy voltak képesek egy ilyen ócska
gyászünnepséget tartani neki? – kérdezte Melissa
elcsukló hangon, és elfordította a slusszkulcsot.
 Fülsiketítő robbanás; az autó egy pillanat alatt lángba
borult.

Tizenkét óra húszkor a műholdas csatornán a Las Vegas-i

helyi adó a következő híradást tette közzé:
Ma délelőtt tíz órakor Melissa Shaker, Rule Shaker, a
közismert kaszinótulajdonos huszonhárom éves lánya egy
barátjával együtt robbantásos merénylet áldozata lett. A
pokolgépet ismeretlen tettesek helyezték el Ms. Shaker
autójában a Sirokkó kaszinó föld alatti parkolójában.
A rendőrség egyelőre nem nyilatkozott a lehetséges
gyanúsítottak kilétét illetően. További részletekkel az
ötórai hírekben szolgálunk.

Ramseynek kiesett a kezéből a villa. Már percek óta szólt

a tévé a konyhában, és ő percek óta azon gondolkodott,
miért van egyáltalán bekapcsolva a rádió, és ha már
bekapcsolták, miért állították olyan hangosra, hogy innen,
a nappaliból is tisztán lehessen hallani, és miért éppen a
Las Vegas-i helyi adóra van beállítva? Most minden
kérdésére egyszerre megkapta a választ.
Nyilván valaki várta már ezt a híradást a Las Vegas-i
adó déli hírműsorában.
Egy pillanatra dermedt csend lett a nappaliban, majd
hirtelen egyszerre kezdett el mindenki beszélni. Ramsey
hallotta, hogy Eve halkan felkiált, aztán mondott is valamit,
de a férfi nem értette pontosan a szavakat. A konyhából
nagy csörömpölés hallatszott, nyilván Miles ejtett le
valamit meglepetésében. Az asztalfőn ülő Mason Lord
azonban semmi jelét nem adta a meglepetésnek.
Méltóságteljes mozdulatokkal ette tovább a dinnyéjét,
anélkül, hogy egy pillanatra is abbahagyta volna. Csak az
arca pirult ki kissé, de nem szólt egy szót sem.
Molly éppen Emmának mondott valamit. Dermedten
megállt a mondat közepén, majd az apjára nézett, és
halkan így szólt:
– Szemet szemért, apa?
Mason Lord megrágta a szájában lévő falatot, kimért
mozdulattal letette a villáját, és a lányára nézett.
– Azt tanácsolom, tartózkodj az ilyen megjegyzésektől,
Molly. Különösen a lányod jelenlétében.
Emma valószínűleg észrevette az anyja
kedélyállapotában hirtelen végbement változást, mert
mindkét kezével megragadta Molly blúzának ujját, és
ijedten kérdezte:
– Mama, mi történt?
Ramsey látta, hogy Molly erőt vesz magán a lánya
kedvéért. A döbbent felháborodás hirtelen eltűnt az
arcáról, még egy halvány mosolyt is sikerült magára
erőltetnie. Magához ölelte Emmát, majd így szólt:
– Valami különös ízt érzek Miles lepényében. Nem
tudom, mi lehet az. Te nem érzed?
Hirtelen, mintha szerepet cseréltek volna, Emma
összevonta a szemöldökét, és feddő pillantást vetve az
anyjára, így felelt:
– Jaj, mama, a szalonnának és a spenótnak van ilyen
íze. Láttam, amikor Mr. Miles csinálta. Megengedte, hogy
én tegyem bele a tojásokat. Ennek a lepénynek semmi
baja. Szerintem nagyon finomra sikerült.
Molly olyan arckifejezéssel nézett a lányára, mintha
fejbe kólintották volna.
– Sajnálom, Emma – hebegte. – Biztos igazad van.
Nem is tudom, mi van velem. Azt hiszem, nem érzem jól
magam.
Molly önkéntelenül is Eve-re pillantott. Mrs. Lord tőle
jobbra, az asztal végén ült. Holtsápadt arccal meredt a
férjére. Aztán hirtelen megfordult, és mosolyogva Emmára
nézett.
– A lepény receptjét én adtam Milesnak. Én pedig a
mamámtól kaptam, aki csodálatosan tudott főzni.
Sajnálom, hogy nem ízlik a mamádnak.
– Azt hiszem, jöhet a kávé – jelentette be Mason. –
Miles!
Ramsey Masonhoz fordult, és fojtott hangon így szólt:
– Szeretnék beszélni önnel, Mason. Mit szólna, ha a
nappaliban innánk meg a kávét?
– Úgy látom, gyönyörűen süt a nap – mondta Eve Lord
a férjére pillantva. – Mason tegnap megígérte, hogy ha
szép idő lesz, kimegyünk a jachttal a tóra. Nem érne rá az
a beszélgetés, miután visszajöttünk, Ramsey?
A konyhában megszólalt a telefon. Miles jelent meg az
ajtóban.
– Hunt bíró, Savich ügynök szeretne beszélni magával.
Ramsey letette a szalvétáját a tányérja mellé, és sietős
léptekkel kiment a konyhába, ahol Miles már nyújtotta felé
a kagylót.
– Itt vagyunk Sherlockkal a reptéren. Most hallottuk, mi
történt Las Vegasban. Nem hittem a fülemnek, Ramsey.
Ez a Mason tényleg nem tréfál. Ha gondolod,
visszamegyünk.
Ramsey a legszívesebben azt mondta volna, hogy
azonnal forduljanak vissza, és tartóztassák le ezt a
vadállatot, de tudta, hogy ez képtelenség, s úgysem
tehetnének semmit Mason Lord ellen. Miért tegye tönkre
azt a pár nap szabadságot, mely még hátravan nekik?
 – Kösz, Savich, nagyon rendes tőled, de ne gyertek
vissza. Inkább vidd el Sherlockot minél messzebb, és
örüljetek egymásnak. De a címedet majd add meg, hogy
elérjelek, ha riadót kell fújni.
– Egy kis panzióban leszünk a bal parton. Sherlock
már járt ott, és nagyon szeretné megmutatni nekem. Majd
felhívlak, és megmondom a pontos címet. Hogy reagált
Mason a hírre? Láttad őt, amikor bemondták?
– Igen, láttam. Épp együtt volt az egész társaság az
ebédlőben. A szeme se rebbent. Úgy látszik, egyáltalán
nem zavarta, hogy egy szövetségi bíró és két FBI-ügynök
tartózkodott a házában, amikor kiadta az utasítást az
embereinek.
– Hallgass rám, Ramsey. Tűnj el onnan, amilyen
gyorsan csak tudsz. Fogd Mollyt és Emmát, és menjetek
el valahova. Ez egy bosszúhadjárat, ki tudja, mikor lesz
vége. Ne keveredj bele. Úgysem tehetsz semmit.
– Ezt pont te mondod, Savich? Nem hiszek a
fülemnek.
– Molly és Emma érdekében mondom. Gondolom, te
sem akarod, hogy belekeveredjenek egy maffiaháborúba.
Ezeknél adok-kapok alapon megy minden. Ne várd meg a
folytatást. Fogd Mollyékat, és tűnjetek el onnan.
– Persze, igazad van – felelte Ramsey, és a kézfejével
megdörzsölte a homlokát. – Bár legszívesebben
kihallgatnám Masont, és megbilincseltetném Gunthert. De
igazad van, Emma és Molly biztonsága az első. Holnap
vagy holnapután felhívlak és tájékoztatlak a
fejleményekről.
A kölcsönös jókívánságokat követően Ramsey
elköszönt, és lassan visszatette a kagylót a készülékre.
Egy ősi, fekete, tárcsás telefon volt, amit – mint Ramsey
korábban megtudta – Miles kívánságára szereltek fel a
konyhában.
Ramsey Miles felé fordult, aki éppen zellert aprított a
konyhaasztalon. Körülötte különböző nagyságú
edényekben kisebb-nagyobb apróra vágott vagy szeletelt
gyümölcs-halmok sorakoztak: alma, szőlő, ananász,
őszibarack.
– Éppen Waldorf-salátát készítek – mondta Miles
Ramseyre pillantva.
– Maga tudta, hogy ez fog történni, Miles?
– Tudja, hogy nem mondhatok semmit, Ramsey. De
azt tanácsolom magának, hogy menjen el. És vigye
magával Emmát és Mollyt is. Miután ez a Shaker állt az
egész ügy mögött, most, hogy Louey halott, magukat már
nem fenyegeti semmi veszély. Higgyen nekem. Jobb, ha
elmennek innen.
– Hacsak Shaker nem akar bosszút állni a lányáért. Ha
bosszúhadjáratot indít Mason ellen, akkor mindnyájan
benne vagyunk a slamasztikában.
Miles, anélkül hogy abbahagyta volna a zeller
aprítását, megrázta a fejét.
– Ez nem így működik. Vége a játszmának. Egy
áldozat itt, egy áldozat ott. Most kvittek egymással. Így
diktálják a szabályok. Senki nem szegi meg a szabályokat.
Ramsey képtelen volt visszatartani a felháborodását.
Ökölbe szorította a kezét, és az asztalra sújtott.
– Ez az egész teljesen beteges és embertelen. És ezt
maga is éppolyan jól tudja, mint én.
Miles egykedvűen vállat vont.
– Louey Santera senkinek nem fog hiányozni.
Ugyanez vonatkozik Rule Shaker lányára is. Felejtse el az
egészet, Ramsey, és vigye el innen Emmáékat.
 Ramsey úgy érezte, hogy szétveti az indulat.
Hitetlenkedve megrázta a fejét, majd határozott léptekkel
visszament a nappaliba, ahol egyenesen Mollyhoz fordult:
– Molly, feljönne velem egy pillanatra az emeletre?
– Hogyne, Ramsey.
Ramsey csak ekkor kapcsolt, hogy Emma is ott van,
és villával a kezében csodálkozó tekintettel mered rá.
– Em, megtennél nekem egy szívességet^
Ramsey látta Emmán, hogy szeretne kérdezni tőle
valamit, de jobbnak látta, ha nem a többiek előtt kell
válaszolnia rá.
– Gyere fel te is a mamával néhány percre.
Öt perccel később, miután sikerült Emmát rábeszélni,
hogy egy könyv társaságában maradjon egy kicsit
egyedül, Ramsey és Molly átmentek a másik szobába.
Ramsey habozás nélkül rátért a lényegre:
– Semmi okunk, hogy tovább maradjunk.
– Én is így gondolom – felelte Molly lehajtott fejjel,
miközben az ezüstgyűrűjét babrálgatta a bal kezén. – Az
apám egy szörnyeteg, Ramsey. Képes volt hidegvérrel
megöletni egy ártatlan huszonhárom éves lányt.
– Úgy látszik, abban a világban, amelyben ő él, ez
természetes, Molly. Sietnünk kell. A sajtó bármelyik
pillanatban megrohamozhatja a házat. Lehet, hogy már
gyülekeznek is a kapu előtt. Először elrepülünk Denverbe,
hogy összepakolja, amire szükségük van az írországi
utazáshoz. Onnan pedig továbbmegyünk San
Franciscóba. Rendben?
Molly olyan halkan felelt, mintha csak magának
válaszolna:
– Írország biztos csodálatos. Legalábbis a képek
alapján, amelyeket láttam róla. – Aztán hirtelen felcsillant
a szeme, és mosolyogva Ramseyre pillantott. – Ott újra
elkezdhetnék dolgozni. Magammal vihetném a
fényképezőgépeimet.
Ramsey csak most döbbent rá, hogy Molly számára ez
az út az újrakezdést jelentheti. Róla nem is beszélve.
– De mennyire. Hozzon magával mindent, amire
szüksége van a fotózáshoz. Ugye rólam és Emmáról is
csinál majd egy-két képet?
– Csak nehogy az újságírók a nyomunkba
szegődjenek.
– Nem hiszem, hogy most éppen mi érdekelnénk őket.
– Maga is tudja, hogy ez nem igaz.
– Jó, akkor majd túljárunk az eszükön. Ehhez azonban
mindenekelőtt meg kell előznünk őket. Jut eszembe: mi
lesz Emma dalmatájával?
– Emma dalmatájával? – De hát Emmának nincs is
kutyája.
– Pedig le is rajzolta nekem a kutyáját.
– Ja, az biztos Scooter volt. A szomszédunk dalmátja.
Emma imádja.

– Szóval elmennek – mondta Mason Lord közömbös

hangon. – Milestól hallom, hogy rendeltek egy taxit. –
Persze – tette hozzá mosolyogva – a történtek után
megértem, hogy nem kívánja a sofőröm szolgáltatásait
igénybe venni.
Mason ezt viccnek szánta, de szerencsére Emma nem
értette. Ramseynek bírói pályafutása során nem egy
Masonhöz hasonló alakkal volt már dolga, ezért nem lepte
meg a házigazda viselkedése. Az ilyen embereknek egy
előre kitervelt és végrehajtott gyilkosság csak egy lépés a
sakktáblán, semmi több.
 – Igen – felelte Ramsey szárazon. – Elmegyünk. Molly
úgy döntött, hogy hazatér Denverbe. – Semmi kedve nem
volt elmondani Mason Lordnak, hogy hová készülnek
valójában.
– Eve szeretett volna kihajózni a Michigan-tóra, de
nem mentünk el. Tudtam, hogy elmennek, ha kiteszem a
lábam a házból.
– Pedig nyugodtan megtehette volna. Így is
elmegyünk, hogy itthon maradt. De most már mindegy.
Mindenesetre köszönöm a vendégszeretetét, Mason.
Eve Lord jelent meg az ajtóban, és közölte, hogy
megérkezett O'Connor felügyelő.
Ramsey elkáromkodta magát a bajsza alatt. Ezzel
számolnia kellett volna, mégis elfelejtkezett róla. Csak
azzal törődött, hogy minél gyorsabban eltűnjenek innen.
– Várjanak meg itt – mondta Mollynak. – Beszélnem
kell O'Connor felügyelővel. – Ramsey az utolsó
pillanatban lépett ki a nappali ajtaján, mielőtt a felügyelő
benyitott volna.
– Épp indulni készültem. Mrs. Santera és Emma is
velem jönnek.
O'Connor felügyelő ábrázata olyan gyűrött volt, mintha
egész éjjel le sem hunyta volna a szemét.
– Megértem magát, Ramsey. De mielőtt még elmenne,
engedje meg, hogy kérdezzek valamit. Mit tud erről a
Shaker-gyilkosságról?
– A tévéből értesültem róla. Éppen ebédeltünk, amikor
bemondták a hírekben. Még csodálkoztam is, miért éppen
a Las Vegas-i helyi adóra volt beállítva a készülék, és
miért szól olyan hangosan, hogy a nappaliban is tisztán
lehessen hallani, de aztán leesett a tantusz. Maga is
éppolyan jól tudja, mint én, hogy Mason Lord emberei
tették. Nekem csak annyit mondtak, hogy most ki van
egyenlítve a számla, és nem lesz több vérontás.
O'Connor felügyelő füttyentett egyet a fogai között.
– Úgy érzem magam, mint egy légy, mikor körbe-körbe
röpdös, mert nem tud hová leszállni. Feltételezem, nem
maga Mason Lord tájékoztatta minderről?
– Természetesen nem. Ő nem szólt egy szót sem a
dologról. De látni az elégedettséget a képén, ezt nem
tudja eltitkolni. Biztos, hogy ő adta ki az utasítást a
gyilkosságra. Ez a ház olyan, mintha egy másik bolygón
lenne.
– A Las Vegas-i zsaruk egyelőre nem találtak semmit.
Mondanom sem kell, a holttestekből sem maradt semmi.
– Gondolom, utánanéz, hogy nem tett-e Lord
valamelyik embere egy gyors kiruccanást Las Vegasba.
– Természetesen, de nem hiszem, hogy ezzel sokra
mennénk. Naponta több ezren utaznak Las Vegasba.
Ráadásul Mr. Lord sokkal dörzsöltebb annál, semhogy
ilyen nyilvánvaló nyomot hagyjon. Ezeknek mindenhol
megvannak a maguk emberei. Olyanok, mint a kutyák.
Bárhová képesek odapiszkítani, de a saját portájukat
tisztán tartják. Ennek ellenére mindenkit ki kell kérdeznem.
Ennyivel tartozom a Las Vegas-i gyilkosságiaknak. Az
sincs kizárva, hogy átjön közülük valaki körülnézni.
– Én még mindig nem tudtam napirendre térni afölött,
amit Miles mondott az állítólagos szabályaikról, amelyeket
soha nem sértenek meg. Hogyha kiegyenlítik a számlát,
elintézettnek tekintik az ügyet. Ha én lennék Shaker
helyében, nem hiszem, hogy egykönnyen belenyugodnék
a lányom halálába.
– Lelhet, hogy Shaker már akkor számolt ezzel a
lehetőséggel, amikor elhelyeztette azt a bombát Mason
Mercedesébe. Mindenesetre nem valószínű, hogy a
papák gyöngye lenne, ha ilyen veszélyeknek teszi ki a
lányát. Ezek az emberek nem abból a fajtából valók, mint
maga vagy én, Ramsey. Valami hiányzik belőlük ahhoz,
hogy teljes emberek legyenek. De azt nem lehet rájuk
fogni, hogy ostobák. Ha azok lennének, nem jutottak volna
oda, ahol vannak. Lehet, hogy Shaker arra gondolt,
Mason egyenesen őt akarja majd kikészíteni, de
elszámította magát.
– És mi van akkor, ha nem számított rá, hogy Mason
ilyen messzire megy? Ha Melissa halálát túl nagy árnak
érzi Loueyért, és nem tekinti elintézettnek az ügyet? Akkor
mi lesz?
– Emiatt ne aggódjék, Ramsey. Hallgasson rám, és
menjen haza. Én a magam részéről biztos vagyok benne,
hogy ezzel vége. Rule Shaker nem fog még egy hibát
elkövetni. Egyszerűen nem engedheti meg magának. Túl
sok a vesztenivalója.
– A kislánynak és az anyjának is az lesz a legjobb, ha
hazamennek. A denveri zsaruk majd gondoskodnak a
személyi biztonságukról.
– Higgye el, vége. Ami még hátravan, azt jobb, ha ránk
bízza. Megígérem, hogy azonnal értesítjük, ha bármit
találunk, ami nyomra vezethet.
24.
ESTE fél hétkor egy taxi állt meg Molly háza előtt a
Shrayder Drive-on. Barátságos, a környékbeli épületekhez
képest kisméretű ház volt, magas cseréptetővel és fehérre
festett ablakokkal. A veranda korlátján végig virágosládák
díszelegtek, és az előkert is tele volt szebbnél szebb
virágágyásokkal.
 A házzal szemben, az utca másik oldalán terült el a
park, ahol Emmát elrabolták, amíg Molly fényképezte a
környéket. A szomszédos házak kertjei is tele voltak fákkal
és gondosan nyírt bokrokkal, de Molly virágágyásai voltak
a legszebbek.
Emma úgy festett, mintha önmaga árnyéka lenne. Két
kézzel a melléhez szorította a zongoráját, és mereven
maga elé nézett. Percek óta egyetlen szót sem szólt,
mintha ez a csend garantálná neki, hogy semmi rossz
nem történhet vele itt, ahol minden baj elkezdődött.
Ramsey erős kísértést érzett, hogy újfent megpróbálja
megnyugtatni, de képtelen volt hazudni a kislánynak. Nem
mondhatta neki, hogy nincs mitől félnie, amikor mindketten
tudták, hogy az az ember szabadlábon van. Lehet, hogy
messze volt onnan, és éppen bujkált a rendőrség elől, de
Emma valószínűleg ezt akkor sem hitte volna el, ha
Ramsey megesküszik rá. Látszott a tekintetén a páni
félelem. A rettegés, hogy most is ott bujkál valamelyik
bokor mögött, és csak arra vár, hogy újra elrabolhassa.
Amikor ránézett a kislányra, Ramsey úgy érezte,
megszakad a szíve.
Szemügyre vette a parkot, a kis dombokat és lejtőket,
a virágágyásokat és bokrokat, a méltóságteljes szilfákat
és sudár fenyőket, és azon töprengett, vajon hol
rejtőzhetett el az az ember, hogy kivárva a megfelelő
alkalmat, elragadja Emmát az anyjától.
Látta, hogy Molly merőn néz egy facsoportot, amely a
park nyugati sarkában állt. Tehát ott történt. Az összevont
szemöldök, az összeszorított fogak, a pengevékony száj
mindent elárult. Ebben a pillanatban az asszonynak még a
haja is jellegtelennek, színtelennek tűnt, ahogy lesimítva
összefogta hátul egy zöld csattal, mely illett a blúza
színéhez. Ramsey le merte volna fogadni, hogy ha
Mollynak is lett volna egy olyan zongorája, mint Emmának,
ő is ugyanúgy a melléhez szorította volna, hogy erőt
merítsen belőle.
– Itthon vagyunk, Emma – mondta Molly halkan,
nehogy megijessze a kislányt –, de nem maradunk soká.
Csak összepakoljuk a holminkat, és megyünk tovább San
Franciscóba Ramseyvel.
– És aztán még tovább Írországba. Ugye Ramsey is
velünk jön? – kérdezte Emma szorosan a mamájához
bújva.
Molly szerette volna tudni, mi történt Emmával reggel
Loo doktornőnél. Ez volt az utolsó rendelés, amelyre
Emmának el kellett mennie, és Molly még nem beszélt a
pszichológussal.
– Igen, drágám. Nagyon szeretné viszontlátni
Írországot, és azt szeretné, ha mi is vele mennénk.
Valósággal könyörgött, hogy menjünk vele. Én pedig
olyan jótét lélek vagyok, hogy igent mondtam.
– Tényleg könyörögtél, Ramsey? – kérdezte Emma
egy huncut pillantást vetve Ramseyre.
– Ha kell, nagyon meghatóan tudok könyörögni, Em –
felelte Ramsey, és térdre ereszkedett Emma előtt. – Úgy
döntöttem, hogy nem hagylak magatokra benneteket egy
percre sem. Mert ha nem lennétek mindig mellettem,
nagyon boldogtalan lennék. Nem bánnád, ha veletek
maradnék a házatokban holnap reggelig?
– Gyere be, és legyél a vendégünk, Ramsey.
Szerintem nagyon jó ötlet – Emma újra magához
szorította a zongoráját, és határozott léptekkel elindult a
feljárón a bejárat felé. – Loo doktornő megmutatta nekem
Írországot egy atlaszban – mondta a vállán keresztül,
anélkül hogy hátranézett volna. – Azt mondta, ott minden
olyan zöld, hogy naponta legalább kétszer meg kell
mosnod a fogaidat, ha nem akarod, hogy megzöldüljenek.
– Ez vicc volt, Emma?
Ramsey legnagyobb örömére Emma hátranézett, és
huncutul rámosolygott.
– Abban a parkban történt? – kérdezte Mollytól a
hangját lehalkítva Ramsey.
– Igen. Ha tudná, mennyire szerettem ezt a házat.
Loueyval nem itt éltünk, hanem a város nyugati részén,
ahol a nagyobb birtokok vannak. Miután elváltunk,
eladtam a házunkat, és ide költöztem. És az a legfurcsább
az egészben, hogy már egyáltalán nem szeretem. Látom
Emmán, hogy nagyon fél. És az igazat megvallva, nincs
vele egyedül.
– Idővel ez biztos elmúlik – felelte Ramsey, de ahogy
kimondta, már meg is bánta. – Ha nem akar itt maradni
Emmával, csak annyi időt kell itt lenniük, amíg
összepakolnak, és már mehetünk is tovább. Nem kell itt
töltenünk az éjszakát.
– Nem is szeretném – rázta meg a fejét Molly.
– Akár el is adhatná a házat, Molly. És mondjuk
átköltözhetnének San Franciscóba.
A szavak szinte maguktól buktak ki a száján, anélkül
hogy előre kigondolta volna őket, de a szemét közben
mereven egy rózsabokorra szegezte. – Ne értsen félre,
nem arra gondoltam, amire a nők szerint ilyenkor a férfiak
gondolni szoktak.
– Ebben én is biztos voltam – felelte Molly kimérten. –
A férfiak mindig mást gondolnak, mint a nők.
– Mit akar ezzel mondani?
 – Semmit. Ne haragudjék. Azt hiszem, túl fáradt
vagyok. Hosszú volt ez a nap. Csak Loueyra gondoltam.
Elég sokáig éltünk együtt, és ez alatt az idő alatt sikerült
kiismernem. Máris megyünk, Emma.
Emma türelmesen álldogált az ajtó előtt, amíg Molly
előkotorta a kulcsot a táskájából.
– Azért ilyen szép minden, mert felfogadtam egy
kertészt, hogy gondozza a gyepet és a virágaimat –
mondta büszkén Molly, miközben kinyitotta a biztonsági
zárat. – A lakásban lévő növényeket pedig az egyik
szomszédom gondozza. Bár attól tartok, így is
megsínylették a távollétemet. Ha belegondolok, hogy…
Molly nem fejezte be a mondatot. Amint kinyitotta az
ajtót, az orrfacsaró bűz szinte mellbe taszította őket.
– Mama, mi ez a rossz szag? – kérdezte Emma, és
ösztönösen hátralépett. – Mintha romlott étellel lenne tele
a ház. Ugyanolyan szag van, mint Ramsey lakásában volt,
amikor odamentünk.
Ramsey megfogta Emma karját, amint a kislány ki
akart rohanni a nyitott ajtón.
– Maradj itt, Emma. Megnézzük a mamával, hogy mi
történt. Ne mozdulj el innen, amíg vissza nem jövünk,
rendben?

– Úristen, ez nem lehet igaz. – Molly tágas, világos

nappalija, amelyet csak egy széles, boltíves átjáró
választott el az ebédlőtől, úgy festett, mint egy elhagyott
csatatér. Szétszaggatott párnák, felhasogatott bútorok,
széttépett rajzok, festmények és fényképek, szanaszét
szórt ruhák hevertek mindenütt. Az ablak alatt fekete
földkupacok jelezték, hogy a vandál pusztítás a
növényeket sem kímélte.
 – Nézze meg, hogy maradt-e használható ruhájuk,
amit érdemes magával hoznia. Aztán fogja az útleveleket,
és tűnjünk el innen. Lehet, hogy még itt vannak a
közelben, és figyelik a házat. Majd a szállodából felhívjuk
a rendőrséget.
– Szeretném a szomszédaimat is értesíteni. És kihívni
egy takarítóvállalatot. Vajon ki csinálhatta ezt, és miért?
Mikor lesz már vége ennek az egész szörnyűségnek?
– Hamarosan. Lehet, hogy már vége is van. Ezt
napokkal ezelőtt csinálták.
Másfél óra múlva már a Brown Palace Hotel kilencedik
emeleti kétszobás lakosztályának nappalijában ültek
Mecklin felügyelő társaságában. A lakosztály kifejezetten
tágas volt, de a hőség – különösen a szobákban – szinte
elviselhetetlennek bizonyult. Ramsey kinyitotta az összes
ablakot, és leszólt a portára, hogy csináljanak valamit a
légkondicionáló berendezéssel. A bejelentésnek lett is
foganatja, mert néhány perccel később már érezni
lehetett, hogy valamelyest lehűlt a levegő, legalábbis a
nappaliban. Emma az egyik süppedős kanapén ült, és egy
rajzfilmet nézett a tévében. Ramsey, Molly és Mecklin
felügyelő, a denveri rendőrség gyilkossági csoportjának
vezetője a nappali másik sarkában lévő kerek asztal körül
ültek egy kancsó kávé és egy tál teasütemény
társaságában.
Mecklin felügyelő épp egy müzlis szeletet rágcsált.
– Már említettem, hogy az egyik szomszédom öntözte
a virágokat. Ő rendszeresen bejárt a lakásba – mondta
Molly előrehajolva a székén. – Három napja még minden
rendben volt. Gondolom, az egyik embere őt is ki fogja
hallgatni.
 – Úgy van. De kétlem, hogy bármit is látott volna, mert
nem értesített bennünket. Bárki csinálta is, nem volt
szívbajos. Öt nappal ezelőtt hagytunk fel a ház
figyelésével.
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. A felügyelő
kíséretében lévő fiatal rendőrtiszt felpattant, és kiment az
előszobába ajtót nyitni. Néhány másodperccel később újra
megjelent egy öltönyben, fehér ingben és nyakkendőben
feszítő elegáns úr társaságában. A látogató Anchor titkos
ügynök volt a FBI-tól.
Molly csuklott egyet. Nem elég Mecklin, most még
Anchor is…
– Üdvözlöm, Mrs. Santera. Remélem, tisztában van
vele, hogy simán letartóztathatnám.
– Igazán kedves öntől, Anchor ügynök.
Molly érezte, hogy elönti a méreg. Kifejezetten jó érzés
volt – sokkal jobb, mint az az ideges feszültség, amitől
már órák óta nem tudott szabadulni. Hátradőlt a székében,
és kedvesen rámosolygott az ügynökre. Eszébe jutott,
hogy az apja csinálta ezt annak idején hasonló
helyzetekben. Biztos tőle tanulta, anélkül hogy tudott
volna róla. Sok törlesztenivalója volt ennek a felfújt
hólyagnak azóta, hogy Emma eltűnését követően besétált
a házába, és eljátszotta a nagymenőt. Arrogáns volt és
lekezelő, mintha valami alsóbbrendű lénnyel kellene
kényszerűségből kommunikálnia.
– És mi lenne a vád, ha szabad kérdeznem, ügynök
úr? Talán az, hogy megmentettem a saját lányomat egy
gyerekrablótól? Vagy talán hogy elmenekültem, amikor az
illetők meg akartak ölni? Vagy inkább az, hogy igyekeztem
távol tartani magától a gyerekemet, nehogy még jobban
kikészítse az ostoba és kíméletlen kérdéseivel? Nem, már
tudom. Azért akar letartóztatni, mert elvégeztem a
munkáját.
Ez telibe talált. Anchor a feje búbjáig elvörösödött, és
mindkét kezét ökölbe szorította. Látszott rajta, hogy majd
szétveti a méreg. Molly határozottan élvezte a dolgot.
– Várjon csak? Azért nem akar letartóztatni, mert
feldúltam a saját lakásomat?
Anchor ügynöknek – csodák csodája – sikerült
valahogy erőt vennie magán. Még egy groteszk mosolyt is
kipréselt az arcizmaiból. Ramsey ezt komoly
előrelépésként értékelte, és abban reménykedett, hogy ez
a lecke talán előcsalogatja az embert az ügynök álarca
mögül.
– Azt kell hogy mondjam, ezzel a hozzáállással nem
könnyíti meg a munkánkat, Mrs. Santera. – Anchor
Ramseyre pillantott, és csodálkozva felvonta a
szemöldökét, mintha magyarázatot várna tőle. A
magyarázat azonban elmaradt.
Néhány másodperces kínos csendet követően Anchor
újra megszólalt:
– Maga valahonnan ismerős nekem.
– Nem csoda – felelte Ramsey helyett Mecklin
felügyelő, miután épp nekilátott a harmadik
teasüteménynek. – Ő Hunt bíró, akiről már hónapok óta
muzsikálnak a friscói és chicagói kollégák.
Anchor ügynök megdermedt. Ahhoz volt szokva, hogy
minden helyzetben ő a főnök, ő kérdez és ő diktál, és
most tessék. Molly Santera és ez a Hunt bíró úgy bánnak
vele, mint egy bugris zsaruval.
– Mi keresnivalója van itt?
Ramsey mosolyogva széttárta a karját.
 – Tudja, az én San Franciscó-i házamat is ugyanígy
feldúlták, mint Mrs. Santeráét. Arra gondoltunk, hogy talán
van valami összefüggés a két eset között. Maga nem így
gondolja? Úgy tűnik, ez a Mr. Shaker meglehetősen
alapos ember. Nem szeret félmunkát végezni.
– Nem tudom értékelni a humorát – felelte fagyosan
Anchor – Minderről én is tudok. De senki nem bízta meg
magát azzal, hogy önkéntes felügyeletet vállaljon Mrs.
Santera gyereke mellett. Mrs. Santerának pedig, ahogy
megtalálta a lányát, vissza kellett volna térnie Denverbe.
Ahelyett, hogy hátráltat a nyomozásban. – Anchor nem túl
barátságos tekintetet vetett Mollyra. – És hogy ilyen
megengedhetetlen hangnemben beszél velem. Ha követi
az utasításaimat, lehet, hogy a férje sem hal meg. De így
legalább van egy élő bírója, nem igaz?
Molly gyors oldalpillantást vetett Emmára, akit
szemmel láthatóan teljesen lekötött a rajzfilm. Aztán felállt,
és egy elegáns mozdulattal sípcsonton rúgta Anchort. A
felügyelő felhördült, és két kézzel a lábszárához kapott,
majd erőt véve magán lassan felegyenesedett.
– Mrs. Santera, letartóztatom egy szövetségi nyomozó
rovására elkövetett testi sértésért.
– Kétlem, hogy megtenné – vette át a szót Ramsey. –
Örüljön, hogy Mollytól kapta a rúgást és nem tőlem. Ne
legyen már ilyen fafejű, Anchor ügynök. Lazítson egy
kicsit. – Ramsey bizalmasan megfogta az ügynök
könyökét, és a füléhez hajolt. – Attól tartok, maga teljesen
félreérti a helyzetet. Molly nem Mason Lord. Próbáljon
meg különbséget tenni a játékosok között. Mi lenne, ha
egy kicsit félretenné ezt a hivatalos hókuszpókuszt, és
megmutatná az emberi arcát? Biztos vagyok benne, hogy
akkor könnyebben dűlőre jutnánk egymással. De ha ez
olyan nehezére esik, van másik megoldás is. Felhívom a
főnökét, valamint Savich és Sherlock ügynököket, akik
együtt dolgoztak velünk az ügyön Chicagóban, és velük
beszéljük meg a dolgot. Nos? Maga dönt.
Anchor ügynök szemmel láthatóan nem örült a
fordulatnak. Ráadásul itt volt a nyakán annak a
meggyilkolt lovelandi gazdának az ügye is, s úgy látszott,
azt soha nem fogja tudni megoldani. Arról nem is
beszélve, hogy a gyerekrablót sem fogták még el. És
minden akkor kezdődött, amikor ez a nő itthagyta Denvert,
és elindult a saját szakállára megkeresni a lányát. Ramsey
Hunt alaposan félreismeri. Pont olyan, mint az apja. Ezt
már az első találkozásukkor rögtön látta rajta. Ő baltázta
el az egész nyomozást. És most ez az átkozott bíró a
pártjára áll. Ráadásul ismeri Savichet is.
Mecklin felügyelő hátrébb tolta a székét, és felállt.
Kissé divatjamúlt fazonú vörös nyakkendője és a pocakján
domborodó fehér ing tele volt süteménymorzsákkal.
– Nézzék, ezzel a huzavonával nem jutunk semmire.
Kérem, Anchor ügynök, üljön le. Persze amennyiben Hunt
bírónak nincs ellene kifogása.
– És a lányomról sem volna szabad megfeledkeznünk,
Anchor ügynök – vette át a szót Molly. – A gyerekek sok
mindent meghallanak abból, amit a felnőttek beszélnek.
Nem ártana, ha rá is tekintettel lennénk.
Anchor ügynök Emmára pillantott, aki változatlanul a
tévét bámulta, de dupla sebességgel rágta a rágógumiját.
Neki is volt két gyereke, és pontosan tudta, mikor hallanak
meg olyasmit, amit nem kéne meghallaniuk. Csak ez a
bíró ne volna itt, hogy mindenbe beleüsse az orrát.
– Helyes – mondta mogorván, és visszaült a székére.
 Néhány másodpercnyi kínos csendet követően Mecklin
felügyelő kivett a tálból egy újabb süteményt, és két
harapás között kijelentette:
– Ha ebben az ügyben minden összefügg, ahhoz pénz
kellett, kollégák. Sok pénz. Márpedig Rule Shakernél
abból nincs hiány.
– Maga szerint miért dúlták fel a lakásomat? –
kérdezte Molly a felügyelőre pillantva. – Puszta
kedvtelésből?
– A betörés két-három nappal ezelőtt történhetett, Mrs.
Santera – felelte Mecklin felügyelő. – Nagyjából az idő tájt,
amikor a volt férjét felrobbantották. Lehet, hogy ez is
benne volt a pakliban. Ha jól tudom, eredetileg magának
és a lányának szánták a bombát, hogy ezzel
revolverezzék Mr. Santerát. Teljesen világos, hogy a két
esemény összefügg.
– Mint a nap – felelte Molly. – Csak az a kérdés, hogy
minderre miért volt szükség? A pénz miatt vagy azért,
hogy Shaker megszerezze Loueyt a lányának? Nem, ez
őrültség.
Anchor ügynök nem szólt semmit. Töltött magának egy
csésze kávét, megkóstolta, majd öntött hozzá egy kis
tejszínt is. Aztán kényelmesen hátradőlt a székén, és
Mecklinre pillantott.
– Az ilyen Shaker-féle maffiózók nehezen viselik, ha
valaki huzamosabb ideig tartozik nekik. Pláne ha egymillió
dolcsiról van szó. Megszokták, hogy mindenki fél tőlük, és
engedelmeskedik nekik. És persze a pénzükért mindig
felbérelhetik a legjobb bérgyilkosokat.
– Shaker tette, semmi kétség – bólogatott Mecklin
felügyelő. – Higgyék el. Senki más nem lehetett. Ennek a
meccsnek nem lesz már folytatása.
 – Lehet, hogy igaza van – felelte Ramsey. – Nincs más
elfogadható magyarázat – tette hozzá, majd Anchor
ügynökhöz fordult: – Hacsak magának nincs valami ötlete.
Anchor ügynök megrázta a fejét.
– Nincs határozott elképzelésem. Inkább afféle
megérzés. Sikerült Savichnek kibűvölnie valamit abból az
átkozott laptopból?
– Egyelőre semmi kézzelfoghatót.
Anchor ügynök megcsóválta a fejét.
– Emlékszem, egyszer Washingtonba kellett mennem
egy értekezletre, amelyen Savich is ott volt. A pasas, aki a
jegyzőkönyvet vezette, megkérdezte tőle, hogy
pillanatnyilag melyik nemet részesíti előnyben a
komputere. Tréfának szánta, de senki nem mert nevetni.
Ramsey az olyan embereket különösen nem kedvelte,
akik akkor igyekeztek emberi arcot ölteni, amikor őt már
meggyőzték róla, hogy vadállatok vagy éppen
csúszómászók. Az ilyenek bármikor, egyetlen pillanat alatt
kieshetnek a civilizált lény számukra szokatlan
szerepéből, így egyáltalán nem lehet rájuk építeni.
Ramsey csak most vette észre, hogy Emma időközben
végigdőlt a kanapén – a zongora változatlanul ott volt a
karjában –, és elaludt. Az egyik lábán felgyűrődött a
farmer szára, és kilátszott alóla a kedvenc rózsaszín
zoknija. Már nem is lepődött meg rajta, mennyire el tud
érzékenyülni a kislány puszta látványától is. Nyelt egy
nagyot, és megköszörülte a torkát. Ebben a pillanatban
észrevette, hogy Emma másik lábán fehér zokni van.
Sebaj. Ez a nap úgy látszik, mindnyájukat megviselte egy
kicsit. Felállt, és anélkül, hogy levette volna a szemét
Emmáról, így szólt:
 – Úgy látom, bármennyire igyekszünk is, nem jutunk
előbbre ebben az ügyben. Talán mégse kellett volna
idehívnunk, felügyelő. Csak vesztegetjük egymás idejét.
– Szó sincs róla – tiltakozott Mecklin, és felállt. – Ez
része a nyomozásnak. Talán a házban találunk valami
használható nyomot. Előbb-utóbb biztos, hogy elkapjuk
azt az alakot, aki elrabolta Emmát. A szövetségiek nem
fognak belenyugodni, hogy felszívódott. Jól mondom,
Anchor ügynök? Ha másként nem megy, majd rásütnek
egy kis adócsalást, nem igaz?

25.
SAN FRANCISCÓBAN ragyogóan sütött a nap, gyenge
szél fújdogált, és a hőmérő higanyszála már tizennyolc
fokot mutatott. Ramsey mélyen belélegezte a friss óceáni
levegőt, és átszellemülten elmosolyodott. A
dolgozószobája ablakában ült, és a tájat nézte a félig
nyitott ablakon keresztül. A ház előtt buján zöldellt a
frissen nyírt gyep, a távolban pedig lassan kibontakozott a
felszálló ködből a Golden Gate híd ismerős sziluettje. A
változatos tájból leginkább a tenger fölé magasodó Sea
Cliffet szerette, amely sokak szerint a város legvonzóbb
látványossága volt. Ramsey háza San Francisco
északnyugati csücskének legmagasabb pontján állt, a
sziklákhoz legközelebb eső fennsík szélén álló házsor
közepén. Balra az óceán végtelen víztükre csillogott,
jobbra a Golden Gate masszív, mégis kecses íve őrizte az
öböl bejáratát, összekötve a várost a vele szemben
magasodó Marine Headlands kopár földnyelvével. A
hegyoldalakon még itt-ott lehetett látni néhány zöld foltot,
de néhány hét múlva, amint a nyár beköszönt, azok is
eltűnnek, és átadják helyüket a sárgásbarna, kopár
pusztaságnak. A késő délután leszálló köd először mindig
a Headlands szikláit ülte meg, sejtelmes félhomályba
burkolva a kietlen tájat, amelyről fénykép alapján bárki azt
hihette volna, hogy egy horrorfilm hátteréül szolgál.
Ramsey házát alaposan átvizsgálta a rendőrség.
Számtalan fényképet készítettek a feldúlt lakásról,
ujjlenyomatokat vettek mindenhonnan, és csak azután
adták át a terepet a megbízott takarítóvállalatnak. Ramsey
elégedetten konstatálta, hogy a vállalat emberei kiváló
munkát végeztek. Nyoma sem volt a vandál pusztításnak
– minden romot eltüntettek, és mindent megjavítottak vagy
kicseréltek. Ramsey legutóbbi látogatásakor titkárát és két
írnokát bízta meg a feladattal, hogy újra bútorozzák be a
lakást. Megadta nekik a színmintákat, a
bútorkatalógusokban megjelölte azokat a típusokat,
amelyeket kedvelt, és meghagyta, mennyit költhetnek a
teljes beruházásra. Bár valamelyest túllépték a megadott
költségvetést, látva, milyen gonddal és hozzáértéssel
helyezték el az új bútorokat, függönyöket, szőnyegeket és
drapériákat, Ramsey úgy döntött, hogy ezért nem tesz
nekik szemrehányást. Kíváncsi volt, mit hoznak még a
szállítók. Izgalmas volt más emberek szemén keresztül
látnia önmagát. A dolgozószobája az új berendezéssel
valamivel komolyabb, férfiasabb lett, mint volt, az elegáns
bőrgarnitúrák és a sötétre pácolt üveges könyvszekrények
kifejezetten méltóságteljessé varázsolták a helyiséget,
kétségtelenül a meghittség rovására. A beosztottai egy
kisebbfajta vagyont költöttek a hatalmas bőrkanapéra, a
hozzá tartozó fotelokra és a tekintélyes méretű mahagóni
íróasztalra, de Ramseynek ez ellen sem volt kifogása.
Csak a falak voltak még csupaszok. A rajzokat,
festményeket és metszeteket természetesen nem merték
megvenni nélküle:
Ahhoz képest, hogy minderre alig egy hónap állt
rendelkezésükre, így is csodát műveltek.
– Ramsey?
– Tessék, Emma.
– Tetszik a házad. Olyan jó, hogy ilyen sok víz van
körülötte.
Ramsey mosolyogva felkapta a kislányt, odament az
egyik terebélyes bőrfotelhoz, és leült. A lábát
kényelmesen feltette egy törökös mintákkal díszített
bőrzsámolyra – ilyen bútora még sosem volt –, és Emmát
a térdére ültette.
– Gyere, gyönyörködjünk együtt a kilátásban. Engem
mindig megnyugtat, ha sokáig nézem a tájat. Hé, hol
hagytad a zongorádat?
– Fent a hálószobában. De a zongorám most nem
számít – tette hozzá egy igazi felnőttes sóhaj kíséretében.
– Aggódom a mama miatt. Látom rajta, hogy nem érzi jól
magát, pedig ő azt mondta, hogy nincs semmi baja.
– Szerinted mi a baj?
– Azt hiszem, rosszul van. Leküldött hozzád, hogy
foglalkozz velem. Hogy egyedül maradhasson. Nem
akarja, hogy megtudd, milyen rosszul van, de én féltem.
Te biztos tudnál segíteni rajta.
– A fenébe… Ne haragudj, hogy ilyen csúnyán
beszélek, csak hát megijesztettél. Tudod mit? Maradj itt,
és gyönyörködj a tájban, amíg megnézem, hogy miben
segíthetnék a mamádnak.
– Jó, de nem akarok sokáig egyedül maradni. Siess,
mert a mama arca már egész zöld volt, amikor
otthagytam.
– Ne félj, biztos csak egy múló rosszullét. Hamarosan
kutya baja sem lesz, meglátod. De ígérd meg, hogy itt
maradsz, rendben?
– Nem fogok kimenni egyedül a házból, Ramsey.
– Jó kislány vagy – felelte Ramsey, majd mosolyogva
homlokon csókolta Emmát, és felsietett az emeletre. Már a
lépcső tetejéről hallotta Molly öklendezését. Az emeleten
három hálószoba volt és egy vendégszoba, ahol Molly és
Emma aludt. Molly a vendégszobából nyíló fürdőszobában
volt. Az ajtót nem zárta be. Ramsey óvatosan kinyitotta, és
benézett. Molly a WC előtt térdelt, és a kagyló fölé hajolva
lihegett.
Ramsey nem szólt egy szót sem, csak odalépett
hozzá, és gyengéden elkezdte masszírozni a vállát. Aztán
letérdelt Molly mellé, és hátrafésülve a haját,
megsimogatta a kézfejével az arcát.
– Jobban van már?
Molly Ramsey vállának támasztotta a fejét, és
felnyögött.
– Nem tudok beszélni. Meg akarok halni.
Ramsey felállt, és lehúzta a WC-t.
– Üljön ide a kád szélére, és kapaszkodjon a
mosdóba. Adok egy pohár hideg vizet, hogy kiöblíthesse a
száját.
Molly újra felnyögött.
– Miért kellett feljönnie? Tudtam, hogy Emma
kifecsegi. Olyan megalázó ez az egész.
Ramsey szó nélkül átadta a vízzel teli poharat. Molly
egy darabig nézte, majd lassan felállt, és a mosdóhoz
lépett.
– Muszáj megmosnom a fogam.
 – Van itthon egy kis antacidom. Hozzak? Egyébként
Emma nem fecsegett, hanem komolyan aggódott
magáért. És igenis jól tette, hogy szólt nekem. Nagyon
okos kislány. Okosabb, mint a mamája.
– Menjen ki.
Molly kitolta Ramseyt a helyiségből, és belülről magára
zárta az ajtót. Ramsey hallotta, hogy alaposan kiöblíti a
száját, és megmossa a fogát. Mindössze öt percet kellett
várni rá, hogy kijöjjön a fürdőszobából. Ramsey a karjánál
fogva odatámogatta az ágyhoz, és leültette. Maga a
vendégszoba nem volt valami fényűzően berendezve, de
a tripla ablakból innen is ragyogó kilátás nyílt az öbölre és
a Golden Gate-re.
– Nem is rossz ilyen kilátással búcsúzni az élettől –
mondta Molly egy keserves sóhaj kíséretében.
– Ne áltassa magát. Az utolsó látvány, amelyben része
lesz, nem a Golden Gate lesz, hanem az én randa
pofázmányom. Attól garantáltan magához fog térni.
– Biztos a repülőgépen ettem össze valamit.
Ramsey emlékezett rá, hogy Molly rákot evett
tejszínes szósszal, ő és Emma pedig csirkét.
– Elképzelhető. Vagy a túl sok stressz.
Megtapogatta a tenyerével Molly arcát és homlokát. A
bőre hűvös volt és nyirkos az izzadságtól. Ramsey
elkomorodott.
– Megyek, és felhívom a háziorvosomat. Majd ő
kideríti, hogy mi a baj.
– Nem vagyok hajlandó orvoshoz menni, Ramsey.
Felejtse el. Már mindent kiadtam magamból. Hamarosan
jobban leszek.
– Meglátjuk – felelte Ramsey azzal a jellegzetesen
felnőttes hangsúllyal, amelyet Molly használt, amikor
érzékeltetni akarta Emmával, hogy további vitának nincs
helye.
Lement a földszintre, és két perc múlva visszatért két
tablettával és egy pohár vízzel.
– Ezt tessék bevenni.
Molly kérdezés nélkül lenyelte a pirulákat, ivott rájuk
két korty vizet, majd hátradőlt a párnákra.
– A karja hogy van?
– Köszönöm, jól. És a maga háta?
Ramsey elmosolyodott.
– Remekül. Megvannak még a varratok?
– Egy-kettő még igen, de a nagyobbik része már
felszívódott. Na és a lába?
– Már el is felejtettem. Megnézhetem a karját?
Ramsey választ sem várva feltűrte a rózsaszín blúz
ujját, és óvatosan félrehúzta a kötést. A seb környéke már
szép, rózsaszínű volt, de az öltések még obszcénül
kirajzolódtak a hófehér bőrben. Maga a seb is szépen
összeforrt és behegesedett már. Mason orvosa
kétségtelenül profi munkát végzett. Ramsey elégedetten
morgott egyet, és óvatosan visszahúzta a kötést a
helyére.
– Az már biztos, hogy a rosszullétét nem a sebe
okozta.
– Emma hol van?
– A dolgozószobámban. Egy bőrfotelban ücsörög az
ablak előtt, és gyönyörködik a tájban. De azért lemegyek
és megnézem. – Öt perc múlva Ramsey visszatért, a
karjában Emmával. – Na, kit találtam a szobámban az
édes kis pisze orrát az ablakhoz préselve?
– Csak nem az én kis hercegnőmet?
 – Nem egészen. Ő az enyém, de ha jól viselkedik,
néhány percre megmutatom. Tessék, Emma, győződj meg
róla a saját szemeddel, hogy a mamádnak kutya baja.
– Itt maradhatok vele, Ramsey? Megpróbálom
megnevettetni. Mindig azt mondja, hogy a nevetés jót tesz
az embereknek.
– Nem bánom. De ha megint rosszul lesz, azonnal
kiabálj, és akkor idehívok valakit, hogy adjon be neki egy-
két szurit.
– Juj, csak azt ne.
Három órával később Molly már túl volt egy egész
pirítóson, és egy fél bögre cukor nélküli Earl Grey teán.
Még mindig sápadt volt, de legalább a gyomra nem
háborgott már. A szédülése is megszűnt egy órával
ezelőtt, de Ramsey még mindig az orvost fontolgatta.
Szerette volna kihívni a háziorvosát; Jim Haversham
belgyógyászként kiváló kapcsolatokkal rendelkezett a San
Franciscó-i Központi Kórházban.
– Attól tartok, holnap nem megyünk sehova – jelentette
ki este kilenc órakor.
Molly és Emma a vendégszoba ágyán feküdtek, és
valami show-műsort néztek a vadonatúj, nagy képernyős
tévékészüléken. Hirtelen megszólalt a kapucsengő.
Ramsey felállt, hogy ajtót nyisson.
– Egy barátom a San Franciscó-i
rendőrkapitányságról. Délután hívtam föl, hogy műszak
után ugorjon be, ha van ideje. Szeretném kikérdezni, hogy
mire jutottak, amíg távol voltam.
– A betöréssel kapcsolatban? – kérdezte Molly,
miközben igazított egyet a homlokán lévő vizes
borogatáson.
 – Többek között. Maguk csak pihenjenek nyugodtan.
Emma, ha a mamádnak szüksége van valamire, gyere le,
és szólj nekem. Ugye számíthatok rád, hogy kivételesen
nem a mamádra hallgatsz, hanem rám?
Emma egy pillanatra zavarba jött.
– Nem tudom, Ramsey. Molly a mamám. Ő azóta
velem van, hogy megszülettem.
– Tudom, de most nem szabad hallgatni rá, mert
mindenáron hősködni akar. A betegek sose tudják, hogy
mi jó nekik és mi nem. Szóval szólsz, ha valami van,
rendben?
Emma még mindig nem tért napirendre a dolog fölött.
Felvette a zongoráját az asztalról, és a melléhez
szorította, mintha a hangszertől várná a választ a
szokatlan kérdésre. Molly halkan felnyögött. Aztán még
egyszer, de most már hangosabban, és olyan furcsa
hangon, hogy Emma elmosolyodott.
Ez az, csak így tovább, Molly, mondta magában
Ramsey némi elégtétellel, majd búcsút intett Emmának, és
lement a földszintre, hogy ajtót nyisson.
Virginia Trolley állt az ajtóban a szokásos
szerelésében: fekete csizma, kissé bő, fekete nadrág,
fekete garbó, rajta karcsúsított vörös blézer.
– Ha tudnád, hogy örülök, hogy végre itthon vagy,
Ramsey. Itt egyszerűen elszabadult a pokol.
Ramsey betessékelte a vendégét a dolgozószobába. A
kandallóban égett a tűz, és már a nehéz aranyszegélyű
brokátfüggönyök is be voltak húzva, ez meghittebbé,
barátságosabbá tette a kissé komor helyiséget.
– Klassz lett a lakásod. Csodásak az új bútoraid.
Remélem, azért nem mentél tönkre.
– Szerencsére a zömét a biztosító fizeti.
 – Az más. Most, hogy újjávarázsoltad a házad, mi
lenne, ha gyorsan összeházasodnánk, és aztán elválnánk,
hogy megkaparinthassam?
– Ezt a házat csak akkor kaparinthatnád meg, ha
lefizetnél egy bírót – mondta Ramsey mosolyogva,
miközben az asztal szélén álló termoszból kitöltött egy
csésze kávét a vendégnek.
– Nem ez az egyetlen gond – sóhajtott fel Virginia. – A
férjem nem értené meg a dolgot. Mi lenne, ha mondjuk
adoptálnál?
– Lehetetlen. Idősebb vagy nálam.
– Ez közönséges életkori megkülönböztetés.
– Még mindig jobb, mintha nemi lenne. Azért kösz,
hogy beugrottál, Ginny. Mi újság a városban?
– Ha hiszed, ha nem, még mindig Dredd bíróként
emleget mindenki. Most, hogy már az alvilággal is
lepaktáltál, duplán megvan rá a jogcímed. A média
teljesen meg van veszve a sztoriért. Csodálkozom, hogy
még nem ostromolták meg a házad. Adj hálát az égieknek
ezért az apró haladékért. Biztosíthatlak, hogy nem fogod
sokáig élvezni ezt az áldott nyugalmat.
Ramsey röviden felvilágosította Virginiát a történtekről,
azzal fejezve be a mondókáját, hogy két nap múlva
Írországba utazik Mollyval és Emmával.
– Úgy terveztük, hogy holnap indulunk, de Molly
gyomra délután kikészült. Már jobban van, de nem lenne
bölcs dolog elindulni, amíg biztosak nem vagyunk benne,
hogy rendbe jött. Szerintem az a tejszínes rák lehetett a
ludas, amit a gépen evett. Csak azért imádkozom, nehogy
gyomorhurut vagy fekély legyen. Bár ez utóbbin nem
csodálkoznék, ha tekintetbe veszem azt, amin az elmúlt
hetekben keresztülment.
 Virginia Trolley felállt, odament az egyik ablakhoz, és
elhúzta a súlyos brokátfüggönyt. Az ég időközben teljesen
beborult, egyetlen csillagot sem lehetett látni. Virginia
felsóhajtott.
– Az egész kapitányság a ti ügyetekről beszél. Ez a
Shaker igazi nehézfiú, Ramsey. Ha tényleg ő van a
gyerekrablás és a gyilkosság mögött, körülbelül annyi az
esélyünk rá, hogy letartóztathassuk, mint a Raidersnek,
hogy újra megnyerje a szuper kupát. Mondjuk, egy az
ezerhez. – Virginia kajánul elmosolyodott. – Bár a
Negyvenkilencesek sem remekeltek mostanáig, úgyhogy
ez valamit javít az esélyeiken.
Ramsey leült az íróasztala mögött álló öblös
karosszékbe, kényelmesen hátradőlt, és a két kezét
összefonta a tarkóján.
– Nagyon remélem, hogy Shaker a mi emberünk. Ez
ugyanis azt jelentené, hogy mi hárman már kiestünk a
szórásból. Egyébként a szövetségiek és a denveri zsaruk
is így gondolják. Most mindenki azon buzgólkodik, hogy
elkapják azt a tetűt, aki elrabolta Emmát.
– Csak azért imádkozom, hogy el tudjunk szelelni
innen, mielőtt a paparazzók szimatot kapnak. Azt hiszem,
mindhármunknak jót tenne egy kis levegőváltozás. A
betöréssel kapcsolatban van már valami fejlemény?
Virginia elengedte a függönyt, és visszafordult a szoba
felé.
– Lehet, hogy neked volt igazad. Egyelőre semmi
nyom. A szomszédok nem láttak semmit, ujjlenyomatok
nincsenek.
Virginia egy pillanatra elhallgatott, és szemügyre vette
a szobát. Sötét tölgyfa burkolat, elegáns bőrgarnitúra,
frissen lakkozott tölgyfa padló. – Úgy látom, a
takarítóvállalat kitett magáért, hogy újjávarázsolja a híres
Ramsey Hunt bíró otthonát. A Chronickle még egy fotót is
le akart közölni a lakásodról, miután az embereid újra
bebútorozták. Remélem, meg vagy elégedve.
– Igen, azt hiszem.
– Gondolod, hogy tudunk valamiben segíteni?
– Kösz, de egyelőre semmi gond. Bár talán nem
ártana, ha néha ránéznétek a házra, amíg távol vagyok.
– Örömmel. Szólok az egyik járőrnek, hogy félóránként
nézzenek körül a környéken. Ja, és még valami. Ezt meg
akartam mutatni neked, bár nem hiszem, hogy túlzott
jelentősége lenne. Természetesen névtelen. Az ajtó alatt
csúsztatták be az irodádba.
Virginia ezzel előhúzott egy levelet a táskájából, és
átnyújtotta Ramseynek.
A levél szűkszavú volt és lényegre törő.

A GYILKOSOK BÜNTETÉSE HALÁL.

A nagyméretű, nyomtatott betűket vastag, fekete

filctollal írták. Ramsey visszaadta a levelet Virginiának.
– Meglehetősen szűkszavú. Az biztos, hogy nem
jogász írta. Van valami okunk feltételezni, hogy több
jelentőséget kellene tulajdonítanunk neki, mint a szokásos
fenyegetőzéseknek?
– Nem sokban különbözik azoktól, amelyeket
rakásszámra kaptál hetekig, miután kikészítetted azokat a
gengsztereket a tárgyaláson. Mostanában is kaptál
ilyesmit?
– Nem. Legalábbis nem tudok róla.
– Akkor nem hiszem, hogy komolyan kéne vennünk.
De azért nem árt az óvatosság, Dredd bíró. Az egyik titkos
ügynökünk azzal kérkedett a minap, hogy végrehajtott egy
Hunt-manővert. Magyarul kikészített néhány keményfiút.
Azt is mondta, sajnálja, hogy nem fekete köpeny volt rajta,
mert úgy még hitelesebb lett volna az akció. Akár tetszik,
akár nem, tudomásul kell venned, Ramsey, hogy címszó
lett belőled a zsarulexikonban.
Virginia Trolley felnézett. Egy kislány állt a nyitott
ajtóban, a karjában egy hordozható elektromos
zongorával. Úgy szorította magához, mintha a
legkedvesebb babája lenne. A hangszer olyan hosszú
volt, hogy a gyerek térdét verdeste.
Sűrű, göndör, barnásvörös haja több helyen is
kiszabadult a vastag, de kissé lazára font francia copfból.
– Szia – köszöntötte a tüneményt Ginny. – Ugye te
Emma Santera vagy?
– Igen, asszonyom. A mama megint hány. Nem akarta,
hogy szóljak Ramseynek, de nagyon aggódom miatta.
Ramsey nem tudnád megint elállítani a hányingerét?
– De igen, Emma, máris megyek – felelte Ramsey, és
Ginnyhez fordult: – Máris felhívom Jim Havershamet. A
lekötelezettem. Igaza volt Savichnek. Az embernek mindig
legyen egy orvos is a lekötelezettjei listáján.
– Savich az az FBI-ügynök barátod?
– Igen, ő az. Ne haragudj, Ginny, de mennem kell.
Azért tartsuk a kapcsolatot. Ha sikerül kiderítenetek
valamit, azonnal faxolj Írországba. A Dromoland
kastélyban leszünk Shannontól északra. Kábé egy hétig.
Sajnos a megye nevére nem emlékszem, de majd
felhívlak és megmondom.
– Rendben. Vigyázz magadra, Ramsey. Szia, Emma.
Te is vigyázz Ramseyre és a mamádra, jó?
 – Igen, asszonyom, vigyázni fogok – felelte komolyan
Emma, majd odament Ramseyhez, és megfogta a kezét.
Amint Ginny kiment a szobából, Ramsey felemelte a
telefonkagylót. Miután beszélt az orvossal, zongorástul
felkapta Emmát, és a karjára ültette.
– Most pedig, gyere, közöljük a mamával a jó hírt. Nem
kell kórházba mennie. Hamarosan idejön egy igazi doktor
bácsi, hogy meggyógyítsa.

Dr. James Haversham negyvenkét éves volt, kétszer

elvált, és minden szabadidejét a vitorlázásnak szentelte.
Most felegyenesedett, és a jobb kezével megdörzsölte az
állát. Egy darabig elgondolkodva nézte Mollyt, majd még
mindig az állát dörzsölgetve kijelentette:
– El kellene végeznünk néhány laborvizsgálatot.
Molly határozottan megrázta a fejét.
– Szó se lehet róla. Kórházba akkor teszem be a
lábam legközelebb, ha már meghaltam, és nem tudok
róla. Köszönöm, de nem kérek semmiféle vizsgálatból.
Az orvos felsóhajtott.
– Ha nem, hát nem. Remélem, beigazolódik a gyanúm.
Úgy tűnik, valami romlott ételt evett. Ramsey mondta,
hogy a gépen tejszínes rákot szolgáltak fel. De azt is
elmondta, hogy délután kiadott magából mindent, tehát a
gyomra üres. A belek azonban továbbra is görcsölhetnek,
nyilván ezért kellett még egyszer hánynia. Adok egy
injekciót és néhány tablettát. Ezektől majd megnyugszik a
gyomra, elmúlik a hányingere, és el fog álmosodni. A
beleknek egy kicsit több időre van szükségük, hogy
teljesen megnyugodjanak. Ilyenkor általában
folyadékhiány is fellép, ezért azt javaslom, hogy sok
folyadékot igyon. Ma is és holnap is. Most pedig kérem,
forduljon meg. Az injekciót a farába kell adnom.
– Ramsey, legyen szíves vigye ki Emmát egy percre.
Emma azonban nem hagyta magát.
– Nem küldhetsz ki, mama. Szükséged van rám.
Valakinek fognia kell a kezed.
– Rám is szüksége van, Molly – mondta kaján vigyorral
Ramsey. – Én fogom a másik kezét. Hiába, a szükség
törvényt bont.
Emma csodálkozva nézett fel Ramseyre.
– Ez is vicc volt, Ramsey?
– Elég a fecsegésből – mondta Haversham doktor,
miután előkészítette a fecskendőt. – Tessék elfordulni,
mert még zavarba jön a páciensem.
Ramsey és Emma engedelmesen a tévé felé fordultak,
amelyben szerencsére hang nélkül ment a műsor.
A következő pillanatban egy halk kiáltást hallottak,
majd Haversham doktor hangját.
– Most pedig vegyen be kettőt ebből a tablettából, Mrs.
Santera. Aztán feküdjék le, és holnap egész nap maradjon
ágyban. Keveset egyen, sokat igyon, és pihenjen. De ha
még egyszer rosszul lesz, nincs mese, be kell jönnie az
ügyeletre. Ezt komolyan mondom. Ha nem lesz jobban
hamarosan, az azt jelenti, hogy sokkal többről van szó,
mint egy közönséges ételmérgezés.
Molly ezúttal nem szólt semmit, csak megrázta a fejét.
Haversham doktor fölé hajolt, és halkan így szólt:
– Van egy gyönyörű kislánya, akinek szüksége van az
anyjára. Ha mindenáron makacskodni akar, próbálkozzon
valami mással, ne az egészségét tegye kockára.
Molly megadóan felsóhajtott.
– Igaza van, doktor úr. Köszönöm, hogy eljött.
 – Nem tesz semmit.
Haversham doktor már éppen indulóban volt, amikor
Molly utána szólt.
– Doktor úr, elárulná, hogy mit tett Ramsey magáért?
Azt mondta, maga a lekötelezettje, ezért volt hajlandó
házhoz jönni.
– Megmentette az életemet.
– Hogyan?
– Amikor az első volt feleségem berúgott, és ki akarta
kaparni a második volt feleségem szemét, aki akkor még
nem volt a feleségem, Ramsey mentette meg a helyzetet.
Magára vonta Melanie figyelmét, és végigtáncolta vele az
éjszaka hátralevő részét.
Molly elnevette magát.
– Akkor valóban sokkal tartozik neki.
Haversham doktor bölcsen elhallgatta, hogy az egész
történetet ott helyben találta ki. Szerette volna mosolyogni
látni Mollyt, és ez sikerült is neki. Tudta, hogy ebben az
állapotban ez talán még az injekciónál és a tablettáknál is
többet használ.
– De milyen sokkal. Akkor ahogy megbeszéltük, Mrs.
Santera. Vigyázzon magára.

Molly már nem hallotta az utolsó szavakat, mert időközben

elaludt. Ramsey mosolyogva kezet nyújtott az orvosnak.
– Hallottam, mit mondott neki. El kell ismernem, tud
improvizálni. Akkor most ugye kvittek vagyunk?
– Szó sincs róla. Még legalább két-három hasonló
szívességgel tartozom. Tudja, nagyon hideg volt az a víz.
Ha nem visz ki onnan idejében, most nemigen tudott volna
tőlem szívességet kérni.
 Haversham doktor mosolyogva Emma fölé hajolt, és
megtapintotta a kislány homlokát. Emma majdnem
felkiáltott ijedtében, majd villámgyorsan hátraugrott.
Ramsey bátorítóan megveregette a vállát.
– Semmi baj, kicsim, ne félj. Haversham doktor csak
megnézte a homlokodat, hogy nem vagy-e lázas. Tudni
akarta, nem kaptad-e el te is a betegséget. Mindig
megnézi mindenkinek a homlokát. Ez a specialitása.
Haversham doktornak csak most esett le a tantusz.
Hát persze. Ez az a kislány, akit elraboltak és
megerőszakoltak. Kedvesen Emmára mosolygott.
– Úgy látom, makkegészséges vagy. És a homlokod is
nagyon szép. Maradj a mamád közelében, és vigyázz rá,
rendben?
– Igen, uram, vigyázni fogok rá – felelte Emma még
mindig kicsit megszeppenve, és még szorosabban bújt
oda Ramseyhez.
Ramsey érezte, hogy az egyik kezét belecsúsztatja az
ő tenyerébe. A másikkal még mindig a zongorát szorította.
Lehajolt, és zongorástul az ölébe kapta a kislányt.
– Gyere, kikísérjük a doktor urat. Aztán hozunk egy
pohár vizet a mamának.
– Biztos, hogy olyan sokat kell innia? Akkor mindig ki
kell majd mennie a fürdőszobába, és annak nem biztos,
hogy örülne.
– Én sem fogok örülni neki, de attól tartok, most
kénytelen lesz szót fogadni.
26.
MOLLY végigaludta az éjszakát. Másnap reggel még
mindig nagyon gyengének érezte magát, de a gyomra már
teljesen megnyugodott. Ramsey három pirítóst készített
neki reggelire, és vastagon megkente őket eperdzsemmel.
Az ágy két végéből nézték Emmával, ahogy Molly eszik,
és minden harapást helyeslő fejbólintással nyugtáztak.
Molly hősiesen legyűrt két szeletet, aztán nevetve letette a
tányért az ágy szélére.
– Elég. Mindjárt szétdurranok.
– Ennyitől még egy egér sem durranna szét, mama.
– Akkor nekem most még kisebb a gyomrom, mint egy
egérnek. Most pedig le kell zuhanyoznom, hogy újra
embernek érezhessem magam. Ramsey, mi lenne, ha ma
elindulnánk?
Ramsey mosolyogva megrázta a fejét.
– Várjunk még egy napot, Molly. Az orvos azt mondta,
hogy ma még pihennie kell. Azokat a tablettákat még mind
be kell venni. Sok-sok vízzel. Hoztam ásványvizet, azzal
jobban fog csúszni. Ha délutánra teljesen rendbe jön a
gyomra, elmehetünk a kedvenc mexikói éttermembe
vacsorázni.
Molly felnyögött, és a gyomrához kapott.
– Nem bánom, de én maximum egy csirkehúslevest
fogok enni.
Molly teljesen kimerült, mire a haját is megszárította,
és felöltözött. Amikor kilépett a fürdőszobából, megakadt a
szeme az ágyon, amelyet Ramsey időközben
visszaalakított kanapévá, de nem terített le, hanem újra
megágyazott rajta, méghozzá egy új, világos virágmintás
ágyneművel.
– Fogadok, hogy ezt az ágyneműt egy nő választotta –
jelentette ki, és lehuppant a kanapéra.
– Eltalálta. Valószínűleg a titkárnőm. Nekem tetszik.
Most pedig tessék kiinni ezt a poharat az utolsó cseppig.
Aztán mars vissza az ágyba. Amíg alszik, mi elmegyünk
Emmával a Cliff House-hoz. Ott a legszebb a tengerpart.
Ha szerencsénk van, még fókákat is láthatunk. Építünk
egy homokvárat, és ha meguntuk, frisbee-zünk egyet.
Olyan szutykosan fogom hazahozni Emmát, hogy rá se
fog ismerni. Hát akkor jó alvást. És üres legyen az az
üveg, mire visszajövünk.
Alig húsz perce voltak a tengerparton, amikor egy
hatalmas termetű, fekete, lihegő labrador rohant oda
Ramseyhez, és odadörzsölte a fejét a lábához. Egy éles
női hang hallatszott a távolból:
– Ha nem akar frisbee-t dobálni neki, csak annyit
mondjon, hogy hess, és akkor elmegy!
Ramsey megveregette a labrador busa fejét.
– Biztos vagy benne, hogy győzöd szuflával, pajtás?
Kivett egy ősi, agyonrágcsált sárga frisbee-t a
sporttáskájából, a törülközők és a szendvicsek mellől, és
anélkül, hogy felegyenesedett volna, legalább harminc
méterre elhajította a korongot. A labrador fújtatva lódult
utána.
– Attól tartok, nem fog egykönnyen megszabadulni
Boptól – mondta az eb gazdája, amint odalépett
Ramseyék-hez.
Emma izgatottan nézte, amint Bop egy hatalmas
ugrással a frisbee után vetette magát, mielőtt az földet ért
volna, de néhány centivel lemaradt.
– Legközelebb biztos elkapja – mondta nevetve a
gazdája. – Még szokatlan neki a maga stílusa. Ha
megunta, csak szóljon, és megszabadítom tőle. A
kislánya?
Emma odalépett Ramseyhez, és észrevétlenül a
tenyerébe csúsztatta a kezét.
– Igen – felelte Ramsey. – Emmának hívják.
 – Engem pedig Betty Conlinnek – felelte a fiatal nő, és
kezet nyújtott. Miután Ramsey is bemutatkozott, a nő
letérdelt Emma elé, és rámosolygott.
– Szia, te kis tündér. Áruld el, hány éves vagy?
Emma gyanakodva nézte egy darabig a nő arcát, majd
oldalra pillantott.
– Bop már jön vissza. A mamám otthon van, és pihen.
Mi azért jöttünk ide, hogy játsszunk egy kicsit, és
elfelejtkezzem mindarról, ami mostanában velem történt.
És hogy ne zavarjuk a mamát, mert aludnia kell, hogy
meggyógyuljon.
– Értem – bólogatott Betty, és felállt, majd a közeledő
kutyához fordult. – Ide, hozzám, Bop.
Ramsey egy villámgyors csuklómozdulattal újra
elhajította a frisbee-t. Bop ezúttal gyorsabban kapcsolt. A
röppálya végén mindössze egy méterre kellett felugrania,
hogy elkapja a korongot. Ramsey felkiáltott:
– Remek volt, pajtás, gratulálok!
Nevetve Emma felé fordult, miközben lerázta a keze
fejéről a kutya nyálát, ami a frisbee-ről rátapadt. Emma ott
guggolt a lábánál, és újra elmerült a homokozásban. A
nap ragyogóan sütött, és ezernyi csillámot vetett a lágyan
ringatózó víztükrön. A parton végigsöprő hullámok zúgása
elkeveredett a kutyák ugatásával és az önfeledten játszó
gyerekek és felnőttek kiáltásaival. Csak Molly hiányzott.
Pedig itt is kifeküdhetett volna egy plédre, hogy
gyönyörködjön a tájban, és közben iszogassa a
gyógyvizét. A bökkenő csak az lett volna, hogy fürdőszoba
nincs a környéken, márpedig, ha ennyit iszik, garantáltan
félóránként ki kell mennie. Ramsey újra lenézett Emmára,
és látta, hogy a kislány gyanakvó tekintettel bámulja Betty
Conlint. Amíg Emma itt van, nem kell aggódnia a nők
miatt. Ő biztos megvédi tőlük. Sajnos Bop nincs Betty
nélkül. A megtermett labrador visszaügetett a frisbee-vel.
Egy darabig huzavonát játszott Ramseyvel, majd hirtelen
elengedte a korongot, és meg sem várva a dobást,
elrohant a szokott irányba. Ramsey ezúttal alaposan
meglódította a frisbee-t, majd leárnyékolt szemmel a kutya
után nézett. A dobás kissé hosszabbra sikerült a
kelleténél, így Bop már csak a víz fölött tudta elkapni, de
így is sikerült az ugrás.
Betty mondott valamit, de nem értette pontosan.
Automatikusan bólintott, és nézte, amint a kutya hatalmas
ugrásokkal kievickél a vízből, megáll, és megrázza a
bundáját. Az ezernyi vízcsepp úgy csillogott a vakító
napsütésben, mintha megannyi apró gyémánt volna,
szivárványos felhőbe burkolva a gyönyörű állatot.
– Láttad ezt, Emma? – kérdezte, és nevetve a kislány
felé fordult.
Emma azonban nem volt sehol.
Ramseynek gyökeret eresztett a lába a döbbenettől.
– Mi a baj? – kérdezte Betty Bop oldalát paskolgatva.
– Emma – nyögte Ramsey. – Emma eltűnt. – A szemét
leárnyékolva mindkét irányban körbepásztázta a
tengerpartot, majd villámgyorsan a Cliff House felé fordult,
amikor egy éles kiáltást hallott a nagy szikla irányából.
Csak egy kisfiú veszekedett a nővérével.
Ramsey teljes erejéből elkiáltotta magát:
– Emma!
Uramisten! Ez nem lehet igaz. Nem lehet még messze.
Az alatt a néhány másodperc alatt, amíg a kutyára figyelt,
nem tüntethették el nyomtalanul a partról. Dél felé nézett,
de a nap szinte teljesen elvakította. Mégis észrevett egy
férfit, aki gyanús sietséggel távolodott a parton, egész
közel a vízhez. Egy hosszú, barna esőköpeny volt rajta,
ami oldalt úgy kidudorodott, mint a terhes nőknek a
kilencedik hónapban. Igen! Ott van Emma. A köpeny alatt.
De hogy tudta ilyen gyorsan, és feltűnés nélkül elrabolni?
Ramsey habozás nélkül a férfi után vetette magát.
Nem szólt egy szót sem, nem kezdett el kiabálni, csak
futott, ahogy a lába bírta. A férfi váratlanul megbotlott, és
majdnem belezuhant a vízbe. Emma hirtelen kidugta a
fejét a köpeny alól, és elkezdett hangosan kiáltozni:
– Ramsey! Ramsey!
Ramsey visszakiáltott, nem is annyira Emmának, mint
inkább a köpenyes gyerekrablónak.
– Vége a játszmának! – Már csak néhány méter
választotta el a férfitól, aki a kiáltásra hátranézett, majd
amikor látta, hogy tényleg nincs esélye, elejtette Emmát,
és futásnak eredt a partot szegélyező betonfal felé.
Ramsey irányt változtatott, és utána vetette magát. Csak
akkor torpant meg, amikor egy kiáltást hallott a háta
mögül. Hátranézett, és látta, hogy Emma ott fekszik a
homokon, egy lépésre a víztől, mozdulatlanul. Két kislány
állt fölötte, az egyik egy kis kék vödröt szorongatott a
kezében. Egy nő futva közeledett feléjük. Ramsey
visszarohant, gyengéden félretolta a két kislányt az útból,
és Emma mellé térdelt. Emma a csecsemőkre jellemző
embrionális pózban feküdt az oldalán, a szeme csukva
volt, a haja szinte teljesen beborította az arcát.
– Emma. – Ramsey gyengéden megérintette a kislány
vállát. – Emma, kicsim. Én vagyok az, Ramsey. Nem esett
bajod?
Emma elnyújtottan felnyögött, majd hirtelen felkapta a
fejét, és Ramseyre meredt.
– Megsérültél?
 A kislány megrázta a fejét.
– Csak egy kicsit. Befogta a számat, és fejbe ütött.
A rohadék. Leütötte Emmát, hogy ne tudjon kiabálni,
aztán begyömöszölte a kabátja alá, és egyszerűen elsétált
vele. Ramsey a hullámtörő betonfal felé pillantott. A fal
tövében több tucat ember feküdt, sétált, beszélgetett
kisebb-nagyobb csoportokban, de kabát egyiken sem volt.
Biztos levette a rohadék, amíg nem nézett oda.
Felemelte Emmát a homokról, szorosan magához
ölelte, és megcsókolta a homlokát. Kis híján hagyta, hogy
újra elrabolják. Az egész talán két perc volt, vagy még
annyi sem.
– Az a férfi el akarta lopni a gyerekét? – kérdezte egy
nő a háta mögött.
– Igen. Nem látta véletlenül, merre ment, miután elérte
a falaté
A nő megrázta a fejét.
– Nem, csak a kislányt néztem.
– Hihetetlen – mondta Betty lihegve, amint odaért
Ramseyékhez. – Az egész olyan gyorsan történt, hogy
észre sem vettem. – Bop odaugrott Ramseyhez, és a
lábához dörgölte a nyáltól csöpögő frisbee-t. – Egyik
pillanatról a másikra eltűnt a kicsi. Nem is értem, hogy
történhetett – sopánkodott tovább a kutya gazdája.
A másik nő nem szólt többet, csak kézen fogta a két
bámészkodó kislányt.
– Mi már itt sem vagyunk. Viszontlátásra – mondta, és
elindult a gyerekeivel az egyik kijárat felé.
A kislányok nyafogva próbáltak ellenállni, de az anyjuk
hajthatatlan volt.
– Kihívjam a rendőrséget? Van nálam rádiótelefon –
ajánlkozott Bop gazdája.
 – Köszönöm, de ne fáradjon – felelte Ramsey, és
Emmával a karjában felegyenesedett. – Borzasztóan
sajnálom, kicsim. Gyere, mi is hazamegyünk. – Egy újabb
csókot nyomott Emma feje búbjára, majd Betty Conlinhez
fordult: – A frisbee-t és a szendvicseket itthagyjuk Bopnak.
Viszontlátásra.
Ramsey tisztában volt vele, hogy ezúttal hasznát
vehetné a rendőrségnek. Kikérdeznének mindenkit a
parton és a fal környékén, hogy mit láttak, még az is lehet,
hogy valaki tudna megbízható személyleírást adni a
gyermekrablóról, de Emma nagyon meg volt ijedve.
Szorosan hozzá bújt, és egész testében reszketett.
Nyugalomra és pihenésre volt szüksége. Mindennél
fontosabb, hogy minél hamarabb hazakerüljenek. Emma
még az autóban sem tágított Ramsey öléből. Kénytelen
volt teljesen hátratolni az öreg Porsche vezetőülését, de
még így is alig fért hozzá a kormányhoz. Még akkor is a
karján tartotta Emmát, amikor fél óra múlva a
dolgozószobájából felhívta Virginia Trolleyt.
– Halló, te vagy az, Virginia? Itt Ramsey. Valaki
megpróbálta elrabolni Emmát a tengerparton. Úgy
háromnegyed órával ezelőtt a Cliff House-nál. Amikor
látta, hogy utolérem, elejtette, és elrohant. Nem tudtam
utána menni, mert Emmával kellett törődnöm. Hosszú,
barna esőkabát volt rajta, fekete tornacipő, barna kötött
sapka és napszemüveg. A mozgása alapján negyven
körül lehetett. Nem, nem volt magas, talán százhetvenöt
centi. Igen, fehér. Odaküldhetnél valakit egy járőrkocsival.
Jó lenne, ha kikérdeznének egypár embert. Hátha látta
valaki közelről azt a rohadékot. Igen, kösz. Akkor várlak.
Emma még mindig a karján ült, amikor Ramsey letette
a kagylót.
 – Gyere, kicsim, megnézzük a buksidat.
– Mama – nyöszörögte a dzsekijébe fúrva a fejét. –
Mama.
– Igazad van, kicsim. Előbb megnézzük, hogy van a
mamád.
Molly azonban nem volt a vendégszobában.
Ramsey döbbenten bámulta az üres ágyat. A
vizesüveg üresen állt az éjjeliszekrényen. Ramsey
hangosan szólongatni kezdte Mollyt. Még a fürdőszobába
is benézett, de hiába. Molly eltűnt.
– Molly!
– Ramsey, hol van a mama?
– Nem tudom, kicsim. Fogalmam sincs, hova ment.
Ramsey kettesével rohant le a lépcsőn. Emma úgy
csimpaszkodott a nyakába, mint egy kismajom. Ramsey
Molly nevét kiáltozva végigrobogott a lakáson.
Mi történt? Hova tűnhetett?
Kifutott a ház elé. Két idős férfi sétált beszélgetve a
szemben lévő járdán. Ramsey ismerte mindkettőt.
Odaintettek neki, Ramsey pedig visszaintett, de a szeme
már az ellenkező irányban pásztázta végig az utcát. Sehol
senki.
Emma már egész testében remegett, és szipogva
nyelte a könnyeit.
– Nyugodj meg, Emma. A mama biztos csak elment
sétálni, mert nem tudott már tovább feküdni.
Percekig beszélt a kislányhoz – maga sem tudta, mit –,
hogy megnyugtassa. Hol az ördögbe lehet Molly. Még
soha nem volt ennyire megrémülve.
Egy terebélyes, hófehér Plymouth állt meg a háza
előtt. Virginia Trolley ugrott ki belőle egy fiatal rendőr
társaságában.
 Ramsey odasietett az autóhoz.
– Molly eltűnt – mondta kétségbeesetten. –
Egyszerűen eltűnt. Nincs sehol.
Virginia Trolley látta a rémült kétségbeesést Ramsey
arcán, és hallotta Emma hisztérikus zokogását.
– Menjünk be, Ramsey – mondta csendesen. – Fel kell
hívnom néhány embert. Nem lesz semmi baj. Próbálj
megnyugodni.
Amíg Virginia telefonált, Ramsey leült egy
karosszékbe, és elkezdte ringatni Emmát, hátha attól
megnyugszik egy kicsit. Virginia még bele sem szólt a
kagylóba, amikor kiáltást hallottak az utcáról. Egy nő
kiáltott.
– Mama!
Emma, leugrott Ramsey öléből, és kirohant az ajtóhoz.
Amikor kinyitotta, Molly esett be rajta, a fiatal rendőr a
nyomában. Megpróbálta hátulról elkapni, de egy tized
másodperccel elkésett.
– Mama!
Molly térden állva magához szorította Emmát, aki a
megkönnyebbüléstől szabad folyást engedett a
könnyeinek. A fiatal rendőr zavartan Virginiához fordult:
– Igazán sajnálom. Nem volt hajlandó elárulni, hogy
kicsoda.
– Nincs semmi baj, Joe. Most, hogy Molly megkerült,
menjen maga is oda a Cliff House-hoz, és segítsen
Peteéknek kihallgatni a szemtanúkat.
Ramsey lassan felállt a karosszékből. Megvárta, hogy
Emma megnyugodjon valamelyest, és csak akkor szólalt
meg, amikor végre Molly is felemelte a fejét.
– Mi történt? – kérdezte sötéten. Hallatszott a hangján,
hogy majd szétrobban a méregtől. Molly látta az íróasztal
előtt álló rendőrnőt. Annyira megkönnyebbült, hogy
másodpercekig nem jutott szóhoz. Magához szorította
Emmát, és Ramseyre nézett.
– Valaki felhívott – mondta bátortalanul. – Körülbelül
tíz perccel ezelőtt. Éppen aludtam. Egy férfi. Olyan tompa
volt a hangja, mintha zsebkendőt szorított volna a
kagylóra, miközben beszélt. Annyira kábult voltam, hogy
először nem is értettem, mit mond. De aztán elismételte.
Azt mondta, hogy a tengerparton végre elkapta Emmát, és
hogy soha többé nem fogom viszontlátni.
– Mama – szipogta Emma, és mindkét karjával átölelte
az anyját. Molly felállt, és felvette Emmát, de olyan gyenge
volt, hogy megtántorodott a súlytól. Ramsey odalépett, és
átölelte a vállát, hogy rátámaszkodhasson.
– Hála az égnek, hogy nem esett baja – suttogta a
fülébe.
– Igen. Hála istennek Emmának sem. Mi történt?
Ramsey odatámogatta Mollyt a kanapéhoz, leültette,
és maga is melléjük telepedett. Aztán még egyszer
átölelte őket, és megcsókolta először Emma, majd Molly
homlokát.
– De jó, hogy újra együtt vagyunk. Azt történt, hogy
egy férfi elragadta Emmát, de észrevettem, amikor el akart
vele futni, és utána rohantam. Amikor látta, hogy utolérem,
elengedte Emmát, és elmenekült. Virginia már odaküldött
néhány embert, hogy kérdezzék ki a szemtanúkat. –
Ramsey egy pillanatra elhallgatott, de még mindig nem
engedte el Molly és Emma kezét. – De vajon miért hívta
fel magát? Ráadásul tíz perccel ezelőtt. Akkor Emma már
régen velem volt. Miért tette?
– Egyszerű – felelte Virginia. – Bosszúból. Hogy
alaposan ráijesszen Mollyra. Ki kér egy pohár vizet?
 Ramsey majdnem kibökte, hogy Mollynak jó lenne, de
aztán meggondolta magát. Furcsa érzése támadt – mintha
valahogy lelassult volna az agya, és képtelen lenne
gondolkodni.
– Hogy lehettem ilyen ostoba? – mondta Ginnynek a
fejét csóválva. – Meg voltam róla győződve, hogy vége. A
védelmet is, amelyet felajánlottál, csak azért fogadtam el,
hogy teljesen megnyugtassam a lelkiismeretemet. Egy
percig sem hittem benne, hogy bármi veszély fenyegethet
még. Sose gondoltam volna, hogy az az ember még
egyszer visszajön.
– Mindketten ostobák voltunk – mondta Molly a fejét
ingatva. – Én sem hittem volna, hogy visszajön. Az az
ember őrült.
– Minden bizonnyal – helyeselt Virginia. – Most pedig
engedd meg, Ramsey, hogy feltegyek néhány kérdést.
Ramsey bólintott, és a rendőrnő felé fordult. Virginia
végtelen türelemmel és tapintattal tette fel a kérdéseit,
anélkül, hogy egyszer is felemelte volna a hangját.
Ramsey elismerően állapította meg magában, hogy érti a
dolgát. Persze biztos már számtalan alkalma volt, hogy
tökéletesítse a módszereit, de feltehetően csak kevés
végződött közülük ilyen szerencsésen, mint az övék.
Még mindig egy kupacban ültek, Emma már
felköltözött Ramsey fölébe, Molly pedig fáradtan a vállára
hajtotta a fejét.
– Kérem, Mrs. Santera, próbáljon meg
visszaemlékezni – fordult Mollyhoz Virginia, majd a
fejéhez kapott. – Jaj, ne haragudjon, még be sem
mutatkoztam. Virginia Trolley vagyok a San Franciscó-i
Rendőrkapitányságról. Ramseyvel régóta ismerjük
egymást.
 Molly bólintott a rendőrnőnek, akin vörös blézerétől
eltekintve minden fekete volt.
– Szólítson nyugodtan Mollynak.
– Rendben. Szóval visszatérve a telefonálóra. Ezek
szerint – mondta Virginia, és az órájára pillantott –
körülbelül három után tíz perccel hívhatta. Pontosan mit
mondott?
– Azt mondta, hogy elkapta Emmát. Hogy az a süket
bíró egyedül hagyta a tengerparton. Teljesen elfelejtkezett
róla, mert elkezdett flörtölni egy lánnyal, és frisbee-t dobált
a kutyájának. Aztán nevetve hozzátette, hogy gyerekjáték
volt elvinnie Emmát. És hogy még egyszer nem fogja
hagyni, hogy megszökjön. Kijelentette, hogy soha többé
nem fogom viszontlátni a kislányomat. Aztán újra
elnevette magát, és közölte, hogy hamarosan itt fog
elhajtani a házunk előtt a kocsijával, hogy láthassam őt is
meg Emmát is. Még azt is megengedi Emmának, hogy
búcsút intsen nekem. Ennyi. Meg se várta, hogy mondjak
valamit, csak letette a telefont. Én pedig csak bámultam a
kezemben lévő kagylóra, és nem tudtam eldönteni, hogy
ébren vagyok, vagy csak egy újabb rémálom az egész.
Aztán úgy döntöttem, hogy kimegyek az utcára, hátha
sikerül elkapnom. Elrohantam egészen a tengerpartig.
Csodálkozom, hogy senki nem telefonált be a környékről,
hogy elszabadult egy őrült nő valamelyik diliházból.
– Azután telefonált, hogy visszaszereztem Emmát –
mondta Ramsey hitetlenkedve. – Csak azért, hogy az
anyját kitörje a frász?
– Pontosan – bólintott Virginia. – Rá akart ijeszteni
Mollyra. Éreztetni akarta vele a hatalmát. Nem sikerült
megszereznie Emmát, ezért valahogy kárpótolnia kellett
magát. Elhitette Mollyval, hogy ő győzött. Legalábbis
addig, amíg ti haza nem értetek. Ez is több a semminél.
Ramsey megkönnyebbülve állapította meg, hogy az
agya ismét elkezdett funkcionálni. Szemlátomást Molly is
kezdett magához térni. Hogy Emmát mennyire viselte meg
a kaland, azt még nem lehetett tudni.
– Emma azt mondta, hogy hátulról fejbe verte az a
rohadék.
Molly gyengéden megveregette Emma vállát.
– Em, fáj a fejed ott, ahol megütött?
Emma kiegyenesedett Ramsey ölében, majd lassan
hátranyúlt a jobb kezével, és megtapogatta a feje búbját.
– Csak egy egész kis púp van a helyén.
– Láttam, hogy sikerült kidugnod a fejed a kabátja alól
– szólt Ramsey.
Emma bólintott.
– Még meg is haraptam az ingén keresztül. Jó erősen.
Te mondtad, hogy sose adjam fel, és én nem is adtam fel.
Inkább jól megharaptam.
– Hol haraptad meg, Emma? Az oldalán? – kérdezte
Virginia a kislány szemébe nézve.
– Igen.
– Melyik oldalán?
– A jobbon. Nagyon fájhatott neki, mert hangosan
felhorkant, és mondott valami csúnyát.
– Nagyon jól tetted, kicsim – mosolygott Ramsey, és
két tenyerébe fogva Emma arcát, egy csókot nyomott az
orra hegyére. – Ügyes voltál. – Belenézett azokba az
angyalian ártatlan, mégis idejekorán túl sokat látott
gyönyörű szemekbe, és hirtelen újra maga előtt látta a
tengerparti homokvárat, ahonnan Emma eltűnt, amíg ő a
kutyában gyönyörködött. Összefacsarodott a szíve, és
könnyek szöktek a szemébe. – Ó, Emma, annyira
sajnálom. Ne haragudj rám. – Behunyta a szemét, és
Emma homlokához szorította a fejét. Érezte, hogy újra
erőt vesz rajta a pánik és az a rettenetes
tehetetlenségérzés, amelyet a parton átélt.
Emma lassan felemelte a jobb kezét, és elkezdte
simogatni Ramsey arcát.
– Nincsen semmi baj, Ramsey. Te nem csináltál
semmi rosszat. Olyan gyorsan ott volt az az ember, nem
csoda, hogy nem vetted észre. Éppen az egyik falat
próbáltam megerősíteni, amikor fejbe ütött.
Virginia Trolley elfordult, majd megköszörülte a torkát,
és anélkül, hogy Emmára nézett volna, megkérdezte:
– Emma, biztos, hogy nem fáj a fejed?
– Biztos. Csak egy kis púp az egész.
– Szerintem nem ártana megmutatni Haversham
doktornak, Ramsey.
– Igazad van. Én is nyugodtabb lennék.
– Én sem szeretem a kórházakat – jelentette ki Emma.
– Ugyanúgy, mint a mama.
Ramsey és Molly önkéntelenül is egymásra pillantottak
– Most nem volt rajta álarc, de a fogai ugyanolyan rosszak
voltak.
Emma most már sokkal bátrabban és érthetőbben
beszélt. Egyenesen ült Ramsey térdén, és nyíltan Virginia
szemébe nézett.
– Mást nem vettél észre rajta, Emma?
– Furcsa szaga volt. Ugyanolyan, mint a múltkor.
– Miért volt furcsa? Milyen szaga volt? – kérdezte
Virginia, miközben elővett egy kis jegyzetfüzetet a
táskájából, és elkezdett írni.
Emma vállat vont.
 – Erős szaga volt. Olyan szúrós.
– Whisky? – kérdezte most Ramsey. – Olyan, mint
amikor valaki whiskyt ivott?
Emma elbizonytalanodott. Ramsey a karjára ültette,
felállt, és odasétált vele a bárszekrényhez. Levette az
egyik üveget a felső polcról, kihúzta a dugóját, és
odatartotta Emma orra alá.
– Ilyen szaga volt?
Emma elfintorodott, és elrántotta a fejét az üvegtől.
– Igen, pontosan ilyen szaga volt, Ramsey. Nagyon
rossz szag.
– Tényleg az.
– És rosszak voltak a fogai?
– Igen, asszonyom. Sárgák és feketék. És az egyik
hiányzott. – Emma felhúzta az ínyét, és a mutatóujjával
rábökött az egyik metszőfogára. Itt.
– Nagyszerű – mondta mosolyogva Virginia, és újra írt
valamit a jegyzetfüzetébe. – És mondott neked valamit,
Emma?
A kislány megrázta a fejét. Ramsey átvette Emmát a
bal karjára, majd visszament a kanapéhoz, és leült Molly
mellé.
– Próbálj meg visszaemlékezni, Em. Mit csináltál,
mielőtt fejbe ütött?
– Megpróbáltam megerősíteni az egyik várfalat, mert
leomlott.
– És aztán?
– Hallottam valami furcsát, és felnéztem, de nem
láttam semmit, mert akkor ütött fejbe. Arra nem
emlékszem, mi történt azután.
– Persze hogy nem emlékszel, drágám – mondta
Molly, és a két tenyerébe fogta Emma jobb kezét. – Senki
nem emlékszik rá, mi történt vele, ha elvesztette az
eszméletét.
Virginia Trolley becsukta a jegyzetfüzetét, majd
Ramseyre nézett és bólintott.
– Ezúttal hibázott. Túl közel merészkedett hozzánk.
Most talán sikerül elkapnunk ezt a szörnyeteget. Emma,
nagyon ügyes voltál. Ugyanolyan okos és ügyes, mint a
múltkor. Ramsey elmondta nekem, hogy sikerült
megszöknöd tőle. És megint túljártál az eszén. Gratulálok.
Légy szíves, vigyázz Ramseyre és a mamádra. Úgy
látom, mindkettőjükre ráfér egy kis gondoskodás.
– Igenis, asszonyom, vigyázni fogok rájuk.
– Emma, mi lenne, ha megint lerajzoltatnánk egy
rendőrségi rajzolóval azt az embert? Most nem volt rajta
álarc.
– Megpróbálhatom, Ramsey.
– Nagyszerű ötlet. Még ma átküldöm az egyik
rajzolónkat. Nagyon klassz kislány vagy, Emma.
Remélem, még találkozunk.
– Azt hiszem, mama, mostantól fogva még a
fürdőszobába sem mehetsz ki egyedül. Csak ha Ramsey
vagy én elkísérünk.
Virginia Trolley még hallotta az ajtóból, hogy Molly
felnevet. Kissé bátortalan, halk nevetés volt, de mégiscsak
nevetés.

27.
EMMA és Molly tátott szájjal léptek be a Dromoland
kastély hatalmas előcsarnokába. Ámulva nézték a vaskos,
szürke kőfalakat, óriási ablakokat, ősi gobelineket, és az
örökké mosolygó, kedves íreket – e páratlan történelmi
gazdagság büszke birtokosait. A gyönyörűen gondozott,
hatalmas park közepén álló számtalan toronnyal
ékeskedő, gótikus várkastély annak idején a nagy hatalmú
O'Brien család sasfészke volt, amelyet a század elején
alakítottak át szállodává. Ramseyék a Speath névre
keresztelt lakosztályt kapták, amely egy hatalmas, négyzet
alaprajzú terem volt. A magas, hosszúkás ablakok egy
virágágyásokkal és a sétautak mentén zöldellő
sövényekkel körülvett tóra néztek, amely mögött a park
legszebb fái magasodtak. A szobában mindössze két
dupla ágy volt. Ramsey leszólt a recepcióra, hogy
hozzanak fel egy hordozható pótágyat, de amikor a
portás, az örökké mosolygó Tommy beállított a kerekeken
guruló alkalmatossággal, és Ramsey megkérdezte
Emmát, hogy hová állítsák, látva a kislány arcára kiülő
páni félelmet, elnézést kért Tommytól, és kijelentette, hogy
még sincs szükségük a pótágyra. Emma továbbra is a
mamájával akart aludni, ami ellen Ramseynek már csak
azért sem lehetett kifogása, mert mióta megérkeztek
Írországba, a kicsinek egyetlen rémálma sem volt.

Már harmadik napja voltak Írországban, amikor végre

kitisztult az ég – az első két napon kisebb-nagyobb
megszakításokkal egyfolytában esett –, és a nap olyan
ragyogóan sütött, hogy egy pillanatra sem lehetett
belenézni. Délelőtt tíz óra volt. Emma világoskék farmert
viselt, hozzá fehér inget, és a kedvenc Nike sportcipőjét
azzal a skót mintás gyapjúzoknival, amelyet Ramsey egy
Adare nevű, festői szépségű kis faluban vett, ahol a
zsúptetős házak többségében ajándékboltokat rendeztek
be a turisták számára. Emma éppen a vadkacsákat etette
a tóparton. Két méterre tőle Molly guggolt a fűben,
fényképezőgéppel a kezében, és arra várt, hogy a nap
sugarai elérjék azt a szöget, amely a legkedvezőbb
megvilágítást biztosítja egy portrésorozat elkészítéséhez.
Már a negyedik tekercs filmjénél tartott; ezúttal egy
harminchat kockás, 400 ASA fényérzékenységű filmmel
töltötte be a Minoltáját. A fénymérőjét elfelejtette magával
hozni, olyan gépe pedig nem volt – bár már többször
elhatározta, hogy vesz egyet – amelyben beépített
fénymérő is van. Ezért készített olyan sok képet Emmáról
különböző napszakokban, beállításokban és
fényviszonyok mellett, hogy legyen köztük néhány olyan
is, amely minden szempontból megfelel a maga szabta,
meglehetősen magas szakmai követelményeknek. A
legszebbeket Ramseynek szánta – annak a férfinak,
akinek olyan sokat köszönhet, aki megmentette a lánya
életét, és akivel napról napra egyre meghittebb,
bensőségesebb viszonyba került az elmúlt hetek során.
Ahogy kiderült az ég, úgy derült fel Emma is – sokkal
oldottabb, nyitottabb, elevenebb volt, mint az elmúlt
napokban. Legalább egy tucat, csillogó tollú, hófehér
kacsa vette körül, és nagy hápogással igyekeztek
elkapdosni egymás elől az apró kenyérdarabokat,
amelyeket Emma kacagva dobált szét minden irányban,
hol ennek, hol annak a csőrös jószágnak szurkolva. Az
egyik kacsa sokkal gyorsabb és ravaszabb volt a társainál.
Felugrott az egyik társa előtt, és heves szárnycsapásokkal
sikerült olyan magasra emelkednie, hogy kikapja a soron
következő kenyérdarabot Emma kezéből. Molly gyorsan
egy fokozattal kisebbre állította a blendenyílást, és 1/125-
re az expozíciós időt, nehogy homályos legyen a kép, ha
esetleg egy kicsit bemozdulna. Miután a természetes
megvilágítás ideális volt, tudta, hogy a háttér is – a tó a
kacsákkal – éppolyan éles lesz a képen, mint Emma arca.
A nap éppen mögötte volt, így tökéletes lesz az ellenfény-
megvilágítás. Igyekezett úgy fókuszálni Emma arcát, hogy
a kép visszaadja a bőre természetes tónusát, de azért a
háttér is elég éles legyen ahhoz, hogy az egész jelenet, a
maga páratlan intenzitásával, életre keljen a fényképen. A
mozgással teli pillanatot akarta megörökíteni, amelyben az
apró részletek ugyanolyan fontosak, mint a főtéma, és
ehhez a tökéletes beállítás mellett ki kellett várnia a
legmegfelelőbb pillanatot. Azt akarta, hogy a látszólag
legjelentéktelenebb momentumok, Emma ingének
legkisebb ráncai is pontosan ugyanolyanok legyenek a
képen, mint az életben itt és most. Hogy Emma még száz
év múlva is ugyanolyan önfeledten és boldogan kacagjon
a képen, hogyha valaki akkor kezébe veszi a fényképet,
ugyanúgy hallja a csilingelő hangot, és ugyanúgy átjárja a
napból és az életből sugárzó melegség a szívét, mint most
az övét. Amikor elérkezett a megfelelő pillanat,
megnyomta a gombot egyszer, kétszer, háromszor, majd
visszaereszkedett a sarkára, és ebből a pozícióból is
elsütött egy sorozatot. Miután elkészült, ledőlt a fűbe, és a
könyökére támaszkodva tovább gyönyörködött Emmában.
A legélelmesebb kacsa ismét felugrott, hogy kikapjon egy
darab kenyeret a kezéből, amit a kislány a mellette
topogó, gyámoltalan testvérkének szánt. Emma nevetve
felugrott, és örömében tapsolt kettőt. Annyira tetszett neki
a mutatvány, hogy jutalomképpen leszakított egy nagyobb
falatot a kenyérből, és az ambiciózus jószág fölé tartotta.
A kacsa kinyújtotta a nyakát, és a szárnyaival verdesve
újra felugrott, hogy megkaparintsa a jussát. Molly
gondolkodás nélkül ellőtt még egy sorozatot, de ezúttal
folyamatosan változtatta a helyzetét, úgyhogy az utolsó
kockát már háton fekve sütötte el. A könyökére
támaszkodott, felhúzta a lábát, és a gépet a térdére
fektette. Megint kifogyott a filmből. Határtalan jó érzés volt
újra kézben tartania ezt a hűséges masinát, amellyel már
oly sok szép képet készített. Az öreg Minolta SLR és ő
régi jó barátok voltak – valósággal hozzá nőtt a kezéhez
ez a gép, megszokta a súlyát, a tapintását. Az újabb
masinák már egy más generációt képviseltek. Mindent
maguktól csináltak, amit a Minoltán kézzel kellett
beállítani. Hihetetlenül bonyolult, számítógép-vezérlésű,
automata szerkentyűk voltak, épp csak kávét nem főztek a
fotósnak. Mollynak azonban nem volt szüksége kávéra.
Sokkal fontosabbnak tartotta a személyes kontaktust, és
tudta, hogy ha továbbra is így vigyáz a Minoltájára, az
még sokáig fogja híven szolgálni őt.
Elégedett volt a frissen készített három sorozattal.
Biztos volt benne, hogy lesz közöttük egy-két tökéletesen
sikerült kép. Csak azt sajnálta, hogy nincs nála állvány, de
aztán eszébe jutott, milyen macerás a sok tartozékot
állandóan magával hurcolni mindenhová, és megrázta a
fejét. Így jó, ahogy van. Aki kézből nem tud jó képet
csinálni, az állványról sem.
Hirtelen valami gyanús mozgást látott a szeme
sarkából a tó bal oldalán álló fenyőfák környékén.
Odanézett, hogy jobban szemügyre vegye, mi lehetett az.
Egy férfi volt. Hosszú, barna köpeny és barna kötött sapka
volt rajta, és az egyik fa törzsének támaszkodva nézte
őket. Molly felpattant, és odaugrott Emmához. Már éppen
fel akarta kapni, amikor a köpenyes mellett egy másik férfi
is megjelent egy nagy zsákkal a vállán, ami tele volt
golfütőkkel. Molly megkönnyebbülten felsóhajtott. Hát
persze. Az írek és a golf. Ez az ő nemzeti sportjuk, bár
inkább megszállottságnak vagy intézményesített őrületnek
kellene nevezni. Golfpálya golfpálya hátán, akármerre
megy az ember. Ahol van elég szabad tér, ott biztos, hogy
kialakítanak egy pályát, még itt, a Dromoland kastély
parkjában is. Molly biztos volt benne, hogy az írek talán
még Szent András skótjain is túltesznek a golfőrületben. A
férfi még egy darabig nézte, majd kiegyenesedett, és a
sapkáját levéve udvariasan odaköszönt neki.
Molly visszaintegetett, miközben érezte, hogy a
kisujjától a feje búbjáig elpirul a szégyentől, hogy
alaptalanul ilyen pánikba esett, és meggyanúsított egy
ártatlan embert.
Ennek ellenére pontosan tudta, hogy hasonló esetben
legközelebb is ugyanígy reagálna. És mindaddig így fog,
amíg el nem kapják azt a rohadékot, aki elrabolta tőle
Emmát. És aki még mindig szabadlábon van, és csak az
alkalmat lesi, hogy újra elragadja a lányát.
Ramsey éppen telefonokat bonyolított le a szállodából.
Mindenekelőtt Virginia Trolleyt hívta fel San Franciscóban,
hogy nincs-e valami fejlemény az ügyben. A rajz, amelyet
a kiküldött rendőrségi rajzoló készített az elutazásuk előtt
Emma leírása alapján, egy negyvenes éveiben járó,
enyhén kopaszodó férfit ábrázolt, erős, előreugró állal,
sűrű pofaszakállal és vizenyősszürke, egymástól kissé
távol ülő szemekkel. Különös ismertetőjele, hogy a fülei
szokatlanul nagyok voltak a fejéhez képest, és jócskán
elálltak. Emma azt mondta, hogy a füle a legcsúnyább
rajta, és biztos azért is visel mindig sapkát, hogy eltakarja.
A legárulkodóbbak azonban a fogai voltak. Molly titkon
reménykedett, hogy nem jut eszébe megcsináltatni őket,
amíg el nem kapják.
 Senki nem tudta, mennyire megbízható Emma
személyleírása, de egyelőre nem volt más kiindulópontjuk
a nyomozáshoz. A rajzról készült másolatokat
szétosztották a San Franciscó-i rendőrség több osztályán,
és néhányat elküldtek az FBI-nak is.
Most, hogy a fantomkép nyilvánosságra került,
valamelyest nagyobb biztonságban érezhették magukat,
de Mollyt ez sem nyugtatta meg. Tudta, érezte a
zsigereiben, hogy az a szörnyeteg most is ott bujkál
valahol, és csak arra vár, hogy újra Emma közelébe
kerülhessen. Elhatározta, hogy ha hazatérnek az
Államokba, nem megy vissza Emmával Denverbe. Inkább
elköltözik egy másik városba, ahol senki nem ismeri őket.
Még a nevüket is meg fogja változtatni. A sajátját és
Emmáét is. Teljesen új életet fognak kezdeni. Akkor nem
fog rájuk találni az a szörnyeteg. Pénze volt elég még a
válásból, hogy mindez ne jelentsen gondot. Ráadásul jó
fotós volt, így nem lesz nehéz munkát találnia. Először
arra gondolt, hogy feleleveníti a szakmai kapcsolatait, de
aztán rájött, hogy ezzel nem menne sokra. Az eddigi
legkomolyabb munkája az a néhány kép volt, amelyet
Loueyról csinált a Rolling Stone magazinnak hat évvel
ezelőtt. Ez pedig csak arra volt jó, hogy a neve ne legyen
teljesen ismeretlen, amikor jelentkezik valahol, hogy
alkalmazzák.
Emma már az utolsó kenyérdaraboknál tartott. Molly
látta, hogy összegyúrja őket egyetlen diónagyságú
galacsinná, és odadobja a kedvencének.
– Hé, Em! Nem akarsz szakács lenni, ha nagy leszel?
– kérdezte Molly fennhangon.
A kacsák, amint észrevették, hogy nincs több kenyér,
felhagytak a tolongással, és esetlenül totyogva,
méltatlankodó hápogással elindultak a tó felé.
– Az micsoda, mama?
– A szakácsnak az a dolga, hogy finom ételeket
főzzön. Folyton kóstolgatja a finomabbnál finomabb
nyersanyagokat és készételeket. Persze fantáziára is
szüksége van, hogy kitaláljon új ételeket is, és úgy tudja
díszíteni és tálalni őket, hogy ránézésre összefusson a
nyál az emberek szájában. Ahogy te is dióvá formáltad azt
a kenyérgalacsint a kedvenc kacsádnak. Belőled nem is
közönséges szakács, hanem igazi szakácsművész lenne.
– És meg is kéne etetnem az embereket?
– Ezt ugye viccből mondtad, Emma?
Emma gondolkodott egy darabig, majd huncut
mosollyal az anyjára sandított.
– Nem, komolyan.
– Akkor elárulom neked, hogy nem a tenyeredből
fognak enni. Illetve lehet, hogy igen, de nem szó szerint. –
Molly átnézett a tó túloldalán emelkedő, sűrű gyeppel
bontott lankás domboldalra, majd Emma mögé lépett, és
mindkét kar-jávai átölelte. Szerette volna megkérdezni
tőle, hogy mire gondol, mit érez ebben a pillanatban, de
félt tőle, hogy nem tud mit válaszolni neki, nem tudja
megnyugtatni, ha megint valami szörnyűség jár a fejében,
és ki is mondja. Inkább elhessegette a borús
gondolatokat, és kissé elérzékenyülve a szívében hirtelen
túlcsorduló anyai szeretettől, vidáman így szólt:
– Mit szólsz, milyen szép napos időnk van ma? Mi
lenne, ha elmennénk a Bunratty kastélyba? A parkban
piknikezhetnénk is egyet. A múltkor úgyis csak a
múzeumot láttuk, mert esett az eső. Ramsey szerint
csodálatosan szép a parkja is.
 Emma titokban elmosolyodott, valahányszor szóba
került a Bunratty kastély. Tudta, hogy ott van Limericktől
néhány kilométerre nyugatra, hogy ott született William
Penn 1644-ben, és hogy az apja, Penn admirális ott adta
meg magát a polgárháborúban, hogy aztán elhajózzon
Amerikába. Ezután pedig rendszerint vagy fél tucat
különböző történet következett a pennsylvaniai
kvékerekről, akikről Ramsey azért tudott olyan sokat, mert
Harrisburg mellett nőtt fel.
Emma gondosan megtörölte a kezét a nadrágjában,
majd felsandított Mollyra.
– Jó, menjünk. Úgyis szeretném megmászni azt a sok
lépcsőt a toronyban. A múltkor Ramsey felvett, amikor egy
kicsit elfáradtam. Jaj, de jó, mama, mikor indulunk?
Tommy szerint nemsokára elkezdenek járni a
turistabuszok is, de még egy kicsit korán van.
Molly nem értette rögtön, mit akart ezzel mondani
Emma, csak később kapcsolt, hogy május vége van.
Annyi váratlan fordulatot vett az élete az utóbbi időben,
hogy sokszor azt sem tudta, milyen nap van, a hónapról
nem is beszélve.
– Hát persze, az igazi turistaszezon csak júniusban
kezdődik.
Hihetetlen. Egy hónappal ezelőtt még minden úgy
ment, mint régen. Fényképezgetett, próbálta tökéletesíteni
a tudását, hogy felkészüljön a közeledő kihívásokra. Az
élete Emmával boldog volt és kiegyensúlyozott. Azt nem
mondhatná, hogy teljes, de nem volt oka panaszra. Emma
ősszel kezdi az iskolát. Egyre sűrűbben hozták szóba a
várva várt eseményt, amelyre mindketten boldog
izgalommal készültek. Aztán elrabolták Emmát, és azóta,
mint egy álomban, csak történnek velük a dolgok anélkül,
hogy bármi beleszólásuk lenne.
Emma hirtelen kinyújtotta a kezét.
– Ide nézz, mama, mit kaptam Tommytól. – Egy
szépen kidolgozott, vékony kis ezüstgyűrű volt, amelynek
a közepén rózsaszínű kő csillogott. – Tommy azt mondta,
hogy ez egy igazi kelta gyűrű.
Molly megfogta Emma kezét, és szemügyre vette a
középső ujjára húzott kedves gyermekékszert.
– Nagyon szép. Ma reggel adta neked?
– Nem. Tegnap reggel. Azt mondta, hogy ha
megeszem az egész adag zabpelyhet, akkor kapok tőle
egy ajándékot.
Mollynak hirtelen összeszorult a gyomra az ijedségtől.
Látta Tommyt beszélgetni Emmával, de vajon mikor adta
oda neki a gyűrűt? Lehet, hogy Tommy is közéjük
tartozik? Hogy így akarta megnyerni Emma bizalmát?
Néhány másodpercig annyira erőt vett rajta a szorongás,
hogy alig kapott levegőt. Nem, ez nevetséges. Tommy
nagyon rendes fiú. Mindössze tizenhét éves, olyan vörös a
haja, mint az érett paradicsom, a bőre pedig hófehér és
tele van apró, rozsdabarna szeplőkkel. Nem, Tommy nem
lehet olyan szörnyeteg. Bár sikerült meggyőznie magát a
feltételezés képtelenségéről, maga sem tudta miért, még
szorosabban fogta Emma kezét, mintha attól félne, hogy
el akarják ragadni tőle.
– Mama, ez fáj. Miért szorítod úgy a kezem?
– Hogy, kicsim? Ja, ne haragudj. Bocsáss meg. Nézd
csak, ott jön Ramsey. Gyere, fussunk elé, és kérdezzük
meg tőle, mit szól a Bunrattyba való látogatáshoz.
Egy óra múlva gördültek ki a Dromoland kastély
parkjának gyönyörű, kovácsoltvas kapuján egy jókora
piknikeskosárral a hátsó ülésen, amely tele volt sima
sajtos-sonkás szendviccsel. Azért csak simával, mert
Molly szerint az írek nem hittek sem a mustárban, sem a
ketchupban, sem a paradicsomban, sem a káposztában,
sem semmiféle zöldségben. Annál inkább kedvelték a
burgonyapelyhet, amiből be is pakoltak három zacskóval,
nem beszélve a finom almaszörpről, amit ott a faluban
készítettek.
Az út olyan keskeny volt, hogy valahányszor szembe
jött egy autó, vissza kellett tolatniuk a legközelebbi
dudorig, ahogy Emma elnevezte a padka szélesebb
szakaszait, és meg kellett várniuk, hogy elmenjen
mellettük.
– Már majdnem megszoktam, hogy a rossz oldalon kell
közlekedni – mondta Ramsey, miután az egyik
elágazásnál elhúzott egy autó mellett, amelyik befordult a
keresztútra.
– Persze Kelet-Írországban nem lenne ilyen könnyű.
Ott sokkal nagyobb a forgalom, igaz, az utak is jobbak.
Mire Dublinba ér az ember, nagyjából meg is szokja ezt a
zűrzavart.
Bunratty kastélya előtt mindössze egy turistabusz
parkolt, így szinte az egész parkot kisajátíthatták
maguknak. Emma ezúttal egyedül mászta meg a toronyba
vezető hosszú csigalépcsőt.

– Úgy tűnik, megtaláltuk, legalábbis tudjuk már, hogy

kicsoda.
Ramsey olyan erősen markolta a kagylót, hogy
elfehéredtek az ujjai. Írországban pont éjfél volt,
Washingtonban öt órával kevesebb, azaz este hét óra. –
Ramsey, ott vagy még? – – kérdezte Savich. – Fene
ezekbe a nyavalyás telefonokba. Hallasz egyáltalán?
– Persze hogy hallak. Tényleg megtaláltátok, Savich?
– Meg bizony. Még nincs rács mögött, de már tudjuk,
kicsoda őkelme. John Dickerson, alias Sonny Dickerson,
alias Sonny atya. Negyvennyolc éves kiugrott, akarom
mondani kiugrasztott pap. Búcsút kellett mondania a szent
hivatásnak, mert már a püspökök és a kardinális is
megelégelte a disznóságait. Szerencsére már az
egyházakban is új szelek fújdogálnak. Nemrég még csak
úgy próbáltak szabadulni a pedofil papoktól, hogy
kihelyezték őket valami isten háta mögötti településre, a
súlyosabb eseteket pedig elküldték lelki és pszichológiai
rehabilitációra.
– Igen, tudok róla. Hála az égnek ma már nincs
semmiféle mentelmi joguk. Egyenesen az ügyészségnek
adják át őket.
– Nem minden esetben. Csak ha kiderült róluk, hogy
javíthatatlanok. A mi Johnny atyánk már annyira elvetette
a sulykot, hogy az utolsó hitközségében, ahová
száműzték, egy hét alatt rájöttek a hívek, hogy törököt
fogtak vele. A templomban molesztált egy kislányt, amíg
az anyja kiment a mosdóba. Éppen egy esküvőt próbáltak.
Az egész templom felbolydult, amikor az anya elkezdett
kiabálni. A vőlegény és a menyasszony is szemtanúi
voltak az esetnek. Az atya körülbelül tavaly ilyenkor
szabadult. Rendőri felügyelet alá helyezték, de egyszer
sem jelentkezett sehol. Ennek ellenére senki nem törte
össze magát, hogy elkapják. Arra hivatkozva, hogy kevés
a rendőr, és a fontosabb ügyekre sincs elég emberük.
Egészen mostanáig.
– Olyan, amilyennek Emma leírta?
 – Ezzel kapcsolatban van egy meglepetésem a
számodra. Betápláltam a rendőrségnek készült
fantomképet az úgynevezett Arcfelismerő Algoritmikus
Programba. Egyelőre csak a szűk szakma tud ennek a
programnak a létezéséről. Egy barátomtól kaptam, aki
részt vett a kidolgozásában a Scotland Yardnál. Végeztem
rajta néhány kisebb módosítást, hogy az FBI számára is
használható legyen, és már bele is tápláltuk különböző
bűnözőcsoportok prominens képviselőinek és az
Államokban ismert összes pedofilnak a nevét, akiket már
egyszer elítéltek gyerekek zaklatásáért vagy nemi
erőszakért.
MAXINE segítségével úgy kezeltük a fantomképet,
mintha fénykép lenne, és lefuttattuk vele a programot.
Maga a program úgy működik, hogy a gép összeveti a
betáplált képet – jelen esetben a rajzot – a memóriában
tárolt összes fényképpel a legkülönbözőbb szempontok
alapján, pl. a szemek távolsága, az orr hossza, a felső
ajak pontos méretei, az arccsontok közötti távolság
satöbbi. Miután MAXINE meglehetősen rugalmas – rólam
nem is beszélve a program végén nagyjából kétszáz
figurát sikerült kiszűrni, akik így vagy úgy hasonlítottak a
rajzra. Ebből a körből pedig már gyerekjáték volt
kiválasztani Sonny atyát. Nem egész egy óra alatt horogra
akadt. Tökéletesen ráillik minden vonás, amit Emma
említett: erős dohányos, gyatrák a fogai, és iszik, mint a
gödény. Körülbelül nyolc hónapja szabadult a Folsomból.
A személyi nyilvántartása szerint visszautasított minden
fogorvosi ellátást a börtönben. Azt mondta – idézem:
„Nem tűröm, hogy azok a szadista barmok a számban
turkáljanak.” Nehéz eset, Ramsey. Nagyon nehéz. Csak
azért engedték ki, mert muszáj volt.
 – Fiúkat is molesztált?
– Állítólag nem válogatott a nemek között. Legalábbis
így volt, mielőtt lecsukták. Ha tényleg Shaker bérelte fel,
hogy rabolja el Emmát Louey miatt, tuti, hogy a
megbízatása már régen lejárt. Louey halott, Emmának
pedig sikerült megszöknie tőle.
Ramsey megcsóválta a fejét.
– Nem valószínű, hogy Shaker ezek után még egyszer
látni szeretné. Hacsak nem akar elszámolni vele. Nyilván
fogalma sem volt róla, hogy egy pedofil vadállat, amikor
felbérelte, hogy elrabolja Emmát.
– Ezek szerint Sonny atya San Franciscóban már
kizárólag a saját szakállára ügyködött. – Savich egy
pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: – Eszelős
kockázatot vállalt, amikor megpróbálta elrabolni mellőled
Emmát. Ez is azt mutatja, hogy elvesztette az
ítélőképességét.
– Teljesen megszállott lehet a pasas. Vagy csak
egyszerűen őrült.
Savich halkan elkáromkodta magát, ami nem túl
gyakran történt meg vele.
– Megszállottság, mánia, komplexus, tökmindegy,
hogy hívják. A kriminalistáink szerint a pedofilek között
igen gyakori jelenség. Kiszúrnak egy gyereket, és
bebeszélik maguknak, hogy ő fogja megmenteni a
lelküket. A mi Sonny atyánk esetében nyilván ez még
fokozottabban jelentkezik, hiszen pap volt. Elhitette
magával, hogy Emma lesz az üdvössége, hogy ő fogja
megváltani a bűntől, és visszaterelni az Istenhez vezető
igaz ösvényre. Az esetek többségében a koreográfia is
ugyanaz. Miután végeztek egy gyerekkel, kiszemelik a
következő áldozatot, és kezdődik elölről az egész. Csak
az a kérdés, hogy miért akarja mindenáron visszaszerezni
Emmát. Azért, mert Emmának sikerült megszöknie, és
Sonny atya nem bírja elviselni a kudarcot? Csak az övé
lehet az utolsó szó?
– Vagy mert azt hiszi – vetette közbe Ramsey –, hogy
csakis Emma mentheti meg, ezért mindenáron végig kell
vele csinálnia az egész procedúrát. Állítólag azt mondta,
hogy nagyobb szüksége van Emmára, mint Istennek őrá,
vagy valami ilyesmit. Én pedig tudod, mit mondok? A
legszívesebben kitaposnám a belét annak az állatnak.
– Attól tartok, ezzel nem vagy egyedül. Egyébként
kiadták ellene az országos körözést. Csak idő kérdése,
hogy valaki felismerje valahol, és akkor elkapjuk. Az a
bizonyos Virginia Trolley, a barátnőd a friscói
rendőrségtől, koordinálja a nyomozást. Na és veletek mi
újság? Hogy van Emma? Tetszik neki Írország?
– Azt hiszem, remekül érzi magát. Odavan a kacsákért
és a középkori kastélyokért. Nem volt egyetlen rémálma
sem, mióta itt vagyunk. Nagyon aggasztott már, hogy
mindig olyan csendes, visszahúzódó és szófogadó. De ma
délután végre előbújt belőle az igazi gyerek. Elkezdett
nyafogni, és dacolni az anyjával. Először, amióta ismerem.
El se tudod képzelni, milyen boldog voltam, amikor láttam
a durcás kis képét, és hallgattam a nyafogását. Molly nem
tudja megállni, hogy ne kényeztesse azok után, ami
történt vele. De azért nem hagyjuk, hogy a fejünkre nőjön.
– Ramsey néhány másodpercre elhallgatott, majd
folytatta: – Ma reggel láttam az ablakból, ahogy Molly
fényképeket csinált róla. Gyönyörű idő volt. Emma a
kacsákat etette a tóparton. Kacagott a boldogságtól,
ahogy tolongott körülötte az a sok fehér madár. Molly
pedig akrobatamutatványokkal kattogtatta a gépét
körülötte.
– És?
– Nem is tudom – bizonytalanodott el Ramsey. –
Igazából nem tudom, miért mondom el mindezt neked. –
Ramsey maga előtt látta Emma boldogságtól ragyogó,
nevető arcát, aztán hirtelen változott a kép, és Emma ott
feküdt az erdőben az avaron eszméletlenül, zilált hajjal, a
testén kék-zöld zúzódások, a combján megszáradt
vérnyomok. Érezte, hogy elragadja az indulat. A vér
dörömbölni kezdett a fülében, a keze ökölbe szorult, az
izmai megfeszültek. A telefonkagyló kis híján
összeroppant a kezében. – Ez nem igazság, Savich.
Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Sem
Emmával, sem más gyerekkel.
– Pedig te is tudod, milyen gyakran megtörténik,
Ramsey. Épp elég ilyen és hasonló esettel találkoztál a
pályafutásod során. Ügyészként és bíróként egyaránt.
– Igen, bár ne találkoztam volna. Sokak szerint
túlságosan szigorú voltam az ilyen bűnözőkkel a
büntetések kiszabásakor, de ezzel én sosem értettem
egyet. Mindig is tudtam, hogy az ilyen alakok, akik
ilyesmikre képesek gyerekekkel, reménytelen esetek.
Nem lehet meggyógyítani, sem rehabilitálni őket, ahogy
erre végre az egyház is rájött. Az egyetlen megoldás, ha a
további potenciális áldozatok érdekében véglegesen
kirekesztjük őket a társadalomból.
Ramsey érdeklődött Savichék párizsi útjáról, majd
megkérdezte, még mindig olyan érzékenyen reagál-e
Sherlock az inkriminált terhes szóra. Savich nevetve
mondta:
 – Nemrég véletlenül megint kicsúszott a számon egy
háromcsillagos étteremben St. Louis szigetén. Sherlock
kis híján visszatálalta az egész ebédet a tányérjára, pedig
valami elvarázsolt szarvasgombás csodát evett, aminek a
nevét akkor se tudnám kimondani, ha megfeszítenének.
Szabadon fordítva valahogy így hangzik: „Zaftos turista
zsigerek”, de lehet, hogy tévedek. Még szerencse, hogy a
pincérünk résen volt, és villámgyorsan kitámogatta a
mosdóba.
– A mosdó volt a legkellemesebb hely az egész
vendéglőben. Bár a vécét nem láttam, mert odáig már
nem jutottunk el.
Ez utóbbi megjegyzés természetesen Sherlocktól
származott, méghozzá egy kiadós kacaj kíséretében.
– És mennyi ideig tart még ez az áldatlan állapot? –
kérdezte Ramsey.
– Az orvos szerint még körülbelül egy hónap. Már arra
gondoltam, hogy leragasztom Dillon száját, nehogy még
egyszer kimondja azt a szót, de rájöttem, hogy akkor nem
tudna megcsókolni, ez pedig túl nagy ár lenne néhány
múló rosszullétért. De most már eleget vájkáltunk a
magánéletünk rejtelmeiben, inkább magatokról mondj
valamit. Molly hogy van?
– Azt hiszem, remekül. Rengeteget fotózik. Annyira
felszabadult, hogy már engem sem kímél. Jóformán le
sem teszi a masináját. Valahányszor ránézek, épp valami
akrobata mutatványt végez, hogy megtalálja a legjobb
szöget. Egész nap ilyen varázsszavakat mormog, hogy
háttérvilágítás, expozíció, mélységélesség, meg ilyesmi.
Már egy egész vagyont elköltött filmekre. Nem akarsz
beszélni vele néhány szót?
 Molly óvatosan kibújt a takaró alól, és lábujjhegyen
odament Ramsey ágyához. Emma mélyen aludt, így nem
kellett attól tartania, hogy felébred. Átvette a kagylót, egy
darabig figyelmesen hallgatott, majd jóízűen felnevetett.
Ramsey nem állta meg, hogy ő is el ne mosolyodjék. A
nevetés alapján nem volt nehéz kitalálni, hogy Sherlock
csakis a férfiak rovására süthetett el valami csípős tréfát.
Molly még akkor is kuncogott, amikor visszabújt az
ágyába Emma mellé.

28.
RAMSEY megmosta a fogát, visszacsavarta a kupakot a
fog-krémes tubusra, és alaposan kiöblítette a fogkeféjét.
Éppen ki akarta nyitni a meleg vizes csapot a zuhanyzó
alatt, amikor valami zajt hallott. Az ajtó felé fordult, és úgy
is maradt meglepetésében.
Molly állt a nyitott ajtóban, fehér hálóköntösben, zilált
hajjal, és egyenesen Ramsey nemi szervére meredt.
– Molly?
– Hogy? Ja, bocsánat. Igazán sajnálom. Csak pisilni
akartam, nem tudtam, hogy itt van. Nem hallottam semmi
zajt, ezért… – Molly nem fejezte be a mondatot, csak
tágra nyílt szemmel bámult tovább anélkül, hogy Ramsey
köldökénél följebb emelte volna a szemét.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha inkább várok egy kicsit –
dadogta, de még most sem nézett Ramsey arcába.
– Pár perc, és kész vagyok.
– Semmi gond, majd visszatartom.
Molly, mintha hirtelen magához tért volna, hátralépett,
és villámgyorsan becsukta a fürdőszoba ajtaját. Ramsey
önkéntelenül is a hímvesszőjére pillantott. Csak most
döbbent rá, hogy erekciója támadt, mégpedig nem is
akármilyen tempóban. A francba, végtére is egy férfi nem
tud parancsolni a férfiasságának. Ez az egyetlen szerve,
amelyik teljesen önálló életet él. Ahhoz képest, hogy
mennyi időt töltöttek már együtt, csoda, hogy csak most
esett meg először. Kár, hogy nem fordítva történt,
morfondírozott magában, miközben kinyitotta a zuhanyt,
és aláállt. Vajon hogy reagált volna rá Molly, ha ugyanígy
rányit, és másodpercekig bámulja, anélkül hogy a
nyakánál feljebb emelje a tekintetét. Ugyanakkor az sem
volt közömbös számára, mit gondolhatott Molly a testéről.
Biztos nemegyszer látta már reggelente ágaskodó
fütykössel, amikor egy szobában aludtak, de akkor nem
volt meztelen.
Lehet, hogy egy kicsit elpuhult az utóbbi időben. Már
egy hónapja nem edzett semmit, eltekintve attól a kis
gyúrástól Savichcsel Mason csodakonditermében.
Kétségtelen ugyan, hogy sokat gyalogolt mostanában, és
a vérkeringését is alaposan megmozgatta az állandó
stressz, de ez mégsem ugyanaz. Vissza kellene térnie a
rendszeres edzéshez. Hiányzott a testének a mozgás.
Megfeszítette a karizmait, aztán a vádliját. Persze, ki
tudja, itt, Írországban vannak-e egyáltalán konditermek?
Többet kellene túrázniuk. Ha Emmát is a nyakába venné,
biztos az is javítana valamit a kondiján.
Anélkül, hogy észrevette volna, elkezdett fütyörészni a
meleg zuhany alatt, majd újra eszébe jutott az iménti
jelenet. Vajon mit gondolhatott Molly róla? Tetszett neki,
amit látott? Még akkor is fütyörészett, amikor teljesen
felöltözve kilépett a fürdőszobából. Mosolyogva Mollyra
nézett, és színpadias gesztussal a nyitott ajtóra mutatott.
 – Hölgyem, mindenestül a magáé.
– Köszönöm – felelte Molly ezúttal Ramsey szemébe
nézve, bár ez nem kis erőfeszítésébe került.

Ugyanaznap késő délután Ramsey és Molly a Moher-

sziklákon üldögélve várták, hogy a nap hatalmas,
bíborvörös korongja elmerüljön az óceánban. Ramsey
egyszer csak megfogta Molly kezét, a szájához emelte, és
egyenként végigcsókolta az ujjait. Molly mozdulatlanná
dermedt, mint az őz, amikor a sötét országúton hirtelen a
szemébe világít a közeledő autó reflektorfénye. Ramsey
lejjebb eresztette a kezét, és a szemébe nézve így szólt.
– Emma most nem néz ide. Azt hiszem, szeretne még
egy gyűrűt attól az árustól. Már az egész kollekcióját
végigpróbálta. Ne aggódj, Molly, az egyik szemem mindig
rajta van. Szóval, csak azt akarom kérdezni, hogy nem
akarsz-e a feleségem lenni?
Molly felpattant, és villámgyorsan hátralépett három
lépést. Ramsey utána fordult ültében, majd Emma felé
pillantott, aki pár méterrel odébb ott sertepertélt két
hasonló korú kislány körül. A szüleik éppen a bizsuárus
portékáját gusztálták.
Molly keresztbe fonta a két karját a mellén, és
megrázta a fejét. A haja aranyvörös glóriát vont a feje köré
a lemenő nap fényében. Ramsey még sose látta ilyen
szépnek. Molly lesütötte a szemét, és halk, fojtott hangon
így szólt:
– Azt hiszed, azért, mert ma reggel meztelenül láttalak,
és néhány másodpercig nem tudtam levenni a szemem
rólad… azért, mert hirtelen hatalmába kerített a vágy,
rögtön meg kell kérned a kezem? Ez butaság, Ramsey.
Ha hiszed, ha nem, pontosan tudom, hogy néz ki egy férfi.
Bár el kell ismernem, te nézel ki a legjobban azok közül,
akiket eddig láttam.
– Szabad kérdeznem, hányan voltak?
– Ketten.
– Kösz, ez igazán hiányzott az önbizalmamnak.
– Úgy értem, kettő veled együtt.
– Visszavonom.
– Ne légy nevetséges. Rengeteg képet láttam már
férfiakról. Filmeket, amelyek tele voltak majdnem teljesen
meztelen férfiakkal. Bármelyikkel felvennéd a versenyt, és
ezzel te nagyon is tisztában vagy, ha nem vagy vak. –
Molly hirtelen elhallgatott, látszott rajta, zavarában nem
tudja, hogy is folytassa. – Csak azért, mert még mindig
világosan emlékszem, milyen voltál reggel pucéran a
fürdőszobában, nem biztos, hogy teljes hosszában ki
kellene tárgyalnunk ezt a témát. Nem is tudom, miért pont
ezt a kifejezést használtam. Nyilván nyelvbotlás volt.
Egyszóval, szerintem ne ragozzuk tovább a tested
méltatását.
Ez jó ötlet volt, annál is inkább, mert Ramsey
férfiassága ismételten úgy döntött, hogy önállósítja magát,
ami nem lett volna baj, ha egyedül vannak, de nem ez volt
a helyzet. Ramsey mosolyogva bólintott. – Részemről
rendben, legalábbis egyelőre. Egyébként akár hiszed,
akár nem, nem azért kértem meg a kezed, mert véletlenül
rám nyitottál reggel. Valójában azon csodálkozom, hogy
nem történt már meg korábban. Ezek szerint ha mondjuk
fordítva történik a dolog, azaz én nyitok rád hasonló
helyzetben, te is megkérted volna a kezemé
– Én? Jóságom ég. Azt hiszem, elsüllyedtem volna
szégyenemben. Én nem vagyok olyan szép, mint te,
Ramsey. Csupa csont és bőr vagyok. Mint egy rút
kiskacsa.
Ramsey megcsóválta a fejét, majd egyenesen Molly
szemébe nézett.
– Ne merészelj még egyszer így beszélni magadról,
mert nagyon megharagszom. Nem tűröm, hogy bárki
ócsároljon, beleértve téged is.
Molly nyelt egyet, majd újra lesütötte a szemét.
– Pedig ez az igazság.
– Ez nem igazság, hanem baromság. – Ramsey a
tenger felé fordult. A nap már ott lebegett közvetlenül a víz
fölött. – Gyere vissza, és ülj le – mondta anélkül, hogy
visszafordult volna. – Nem szeretném, ha elmulasztanád
ezt a csodát.
– Akkor nem kellett volna ilyesmivel előhozakodnod
éppen most. A naplemente önmagában is elég drámai.
– Én pedig azt hittem, ragyogó ötlet, összehozni két
ilyen ritka, drámai pillanatot.
Molly mosolyogva megcsóválta a fejét, és Emma felé
nézett, aki önfeledten játszott a két kislánnyal a szülők
felügyelete mellett. Odaintett nekik, a szülők pedig
barátságosan visszaintegettek.
Előbbre lépett, megigazította a nadrágját, és olyan
óvatosan ült le, mintha legalábbis egy miniszoknya lenne
rajta, és attól félne, hogy Ramsey valami olyasmit is
meglát, amit nem kellene. Maga alá húzta a lábát, afféle
fél jógaülésbe, és a két kezét a combjaira fektette. A
körmei ugyanolyan rövidre voltak vágva, mint Ramseyéi.
Fekete, szűk farmer volt rajta, ugyancsak fekete túracipő
és egy élénksárga széldzseki, amelynek két szárnyát
meg-meglobogtatta mögötte a feltámadó alkonyati szél.
 Megbűvölten nézte a végtelen víztükrön átívelő
aranyhidat, a lebukni készülő nap e fenséges
búcsúajándékát.
– Voltál már házas, Ramsey? – kérdezte anélkül, hogy
levette volna a szemét a varázslatos látványról.
Jobb később, mint soha, gondolta Ramsey.
– Igen, voltam. Huszonkét éves koromban, amikor
beiratkoztam a jogi karra.
Molly következő kérdésébe már némi cinikus felhang is
vegyült:
– És mi történt? Rájöttél, hogy elhamarkodtad a
dolgot?
– Nem egészen. A feleségem tengerésztiszt volt. Épp
akkor fejezte be az alapkiképzést, és úgy volt, hogy el kell
hajóznia valami istenverte afrikai országba. Két nappal az
elutazása előtt tartottuk meg az esküvőt.
– És aztán?
– Egy darabig egész jól megvoltunk. Ő állandóan
kiküldetésen volt, többnyire olyan elvarázsolt helyeken,
amelyekről addig nem is hallottam, de ennek ellenére,
vagy talán éppen ezért remekül kijöttünk egymással. A
gyerekekkel még várni akart néhány évet, én pedig nem
sürgettem a dolgot. Aztán egyszer csak vége lett. –
Ramsey érezte, hogy a teste megmerevedik, mintha
minden erő egy csapásra elszállt volna az izmaiból –
pontosan úgy, ahogy akkor történt, amikor határtalan
megkönnyebbüléssel, és nem minden büszkeségtől
mentesen kisétált a tárgyalóteremből, miután megnyert
egy nagyon fontos pert, és hirtelen meglátta az ajtó előtt
várakozó két egyenruhás tengerésztisztet. Abban a
pillanatban tudta, csalhatatlanul megérezte, hogy Susan
meghalt.
 – Lezuhant a helikoptere a kuvaiti sivatagban az
Öbölháború végén. Kilencvenegyben. Egy hét múlva jött
volna haza.
– Sajnálom – mondta Molly halkan. – Ne haragudj,
hogy szóba hoztam.
– Miért haragudnék? – Az élet nem fenékig tejfel.
Molly gyengéden Ramsey karjára tette a kezét.
– Ne legyél olyan cinikus. Azért, mert férfi vagy, még
nem kell elnyomnod az érzéseidet.
Ramsey meglepetten nézett Mollyra. Nem is próbálta
leplezni az indulatot a hangjában:
– Miért ne? Miért ne beszélhetnék végre úgy, mint egy
igazi férfi? Miért ne játszhatnám meg a kemény fiút, ha
jólesik? Éveken át a nevét se tudtam úgy kiejteni, hogy ne
szoruljon el a torkom, vagy ne kezdjek el dadogni. Ha
valakinek, hát neked igazán tudnod kell, milyen kegyetlen
tud lenni az élet.
Molly a saját házassága alapján elképzelni sem tudta,
hogy érezhetett Ramsey a felesége halála után.
– Biztos nagyon szeretted – mondta bizonytalanul.
– Igen, de már nagyon régen volt. Az az igazság,
Molly, hogy igazából nem is nagyon ismertük egymást.
Susan túlságosan sokat volt távol. Amikor pedig nagy
ritkán hazajött, minden időnket az ágyban töltöttük. Mire
észbe kaptunk, hogy a szexen kívül más is van a világon,
már mennie is kellett. Persze közben sokat beszélgettünk,
de valahogy ezek a beszélgetések nem hagytak mély
nyomokat bennem. Ahogy mondtam, rólad már most
többet tudok, mint róla, hiába volt a feleségem. Például azt
sem tudtam, hogy nyomta ki a fogkrémet a tubusból, rólad
pedig tudom, hogy először a közepén lapítod el. Nem
tudtam, milyen színű volt a kedvenc hálóinge, rólad
tudom, hogy a bő selyemköntösöket szereted. Láttam,
amikor megsimogattad a kedvencedet, miközben
bepakoltál az útra. Persze előttem csak azokat a vastag,
álltól bokáig érő frottírköpenyeket viseled, amelyek egy
apácának is becsületére válnának. Azt sem tudtam, hogy
Susannak mi volt a kedvenc reggelije. Rólad tudom, hogy
legszívesebben mogyorókrémet eszel reggelire, kivéve ha
nagyon kell rohannod valahova, és ezt akár szó szerinti
értelemben is veheted. Susan imádta a testemet, és ezt
meg is mondta, valahányszor együtt voltunk, de azt
hiszem, soha nem nézett úgy rám, mint te ma reggel a
fürdőszobában. Úgy álltál ott, mintha megbűvöltelek volna,
Molly. A mellemnél feljebb egyszer sem emelted a
tekinteted. Úgy éreztem magam, mint egy Apolló. Nem
tagadom, nagyon klassz érzés volt.
Nem különös? Majdnem négy évig voltunk házasok,
úgy, hogy igazából nem is ismertük egymást.
Ramsey néhány másodpercig némán nézte a lenyugvó
napot, majd Emmára pillantott. A csöppség éppen nagyot
nevetett valamin, amit az egyik kislány mondott neki.
Azóta, hogy az a szörnyeteg szinte a szeme láttára rabolta
el Emmát, Ramsey tíz-tizenöt másodpercenként
automatikusan megkereste a szemével, akárhol voltak.
– Tényleg furcsa. Bár én sem nagyon ismertem
Loueyt. Ő sem volt soha otthon. De akkor sem telt sok
örömöm benne, amikor otthon volt, nem úgy, mint neked
Susanban. – Molly felsóhajtott. – Most pedig halott. Olyan
távolinak tűnik, mintha hónapokkal vagy évekkel ezelőtt
történt volna, pedig alig egy hete volt. Jóságos ég, néha
az az érzésem, hogy egy örökkévalóság óta ismerlek.
– Ez csak azért van, mert viszonylag rövid idő alatt egy
csomó rázós kalandon mentünk át együtt. Ilyenkor
gyorsabban telik az idő.
– Én is azt hiszem. – Molly Ramseyre pillantott, és
elkezdte tanulmányozni az arcát, mintha éppen arra
készülne, hogy fényképet készít róla. – Én is tudom, te
hogy használod a fogkrémet. Módszeresen feltekered az
aljától a tetejéig. Ha egyedül vagy, meztelenül szoktál
aludni?
– Többnyire igen.
– Nézd, Ramsey. Az apám profi bűnöző, te pedig
szövetségi bíró vagy.
– Remekül kijövök az apáddal. A mostohamamádról
nem is beszélve, de ezt sajnos még nem volt alkalmam
bizonyítani.
Molly elmosolyodott.
– Eve-hez egész más taktikát alkalmaznál, igaz?
– Azt meghiszem. Egyébként nemegyszer, amikor
alkalmam volt megfigyelni, arra jutottam, hogy csakis a
pénze és a hatalma miatt ment hozzá apádhoz. Máskor
pedig az volt az érzésem, hogy valami más köti apádhoz.
Valami, aminek semmi köze a pénzhez vagy a
hatalomhoz. – Ramsey vállat vont. – Talán egy nap erre is
fény derül.
– Az apám úgy bánik vele, mint egy kutyával.
– Igen, általában nem sokra tartja a nőket. De a
hatodik érzékem azt súgja, hogy hamarosan sok minden
mással együtt ez is megváltozik. – Ramsey újra
megkereste Emmát a tekintetével. A három apróság
éppen nekilátott, hogy felhúzzon egy sárkányt a papa
segítségével. Ramsey önkéntelenül is elmosolyodott.
Emma pontosan tudta, hogy kell csinálni. Molly tanította
meg, mégpedig nem is akárhogy. Hirtelen maga előtt látta
Emmát a hegyen, a faház előtt, amint a sárkánnyal a
kezében elkezd szaladni a réten. Aztán jött az a két férfi a
puskákkal… Mintha évekkel ezelőtt történt volna egy
másik Ramsey Hunttal. Megrázta a fejét, mintha el akarná
hessegetni a kellemetlen emléket. – Inkább beszéljünk
magunkról, Molly. A családját úgysem tudja megváltoztatni
senki. El kell fogadni őket olyannak, amilyenek.
– Mesélj valamit a te családodról.
– Az apám fogorvos. Az első dolga az lesz, ha
találkoztok, hogy megnézi a fogaidat. Ahogy a lovakét
szokták a vásárban. Mivel gyönyörű fogaid vannak, biztos
vagyok benne, hogy rögtön a szívébe fog zárni. Az
apámat nem nehéz levenni a lábáról. Elég egy hófehér
fogpasztareklám-mosoly, és máris elolvad az öreg. Ami a
mamámat illeti, ő már nyugdíjba ment. Egyébként tanár
volt, történelmet tanított különböző középiskolákban.
Emlékszem, sírva fakadt, amikor bejelentettem neki, hogy
a jogi egyetemre megyek. Meggyőződése, hogy minden
ügyvéd gazember. Csak akkor bocsátott meg, amikor
beavattam a tervembe, hogy ügyész szeretnék lenni. Az
Amerikai Államügyészi Hivatal neki is nagyon tetszett.
Ennek ellenére, valahányszor hazamegyek, eláraszt a
legújabb jogászviccekkel.
– És ahhoz mit szólt, amikor törvényszéki ügyvéd lett
belőled?
Ramsey zavartan lesütötte a szemét.
– Azt csak másfél évig csináltam. De minden percét
utáltam.
– Jó, de ő mit szólt hozzá?
– Nem mondtam meg neki. De mióta bíró vagyok, úgy
bánik velem, mintha a Legfelsőbb Bíróság tagja volnék, és
állandóan faggat, hogy milyen ember az a Dat O'Connor
meg az a Ruth Bader Ginsburg, akikkel jó, ha egyszer
találkoztam az egész pályafutásom során. Egyébként az
anyám nagyon csinos asszony. De persze nem úgy,
ahogy Eve Lord csinos. Ami a családom többi tagját illeti,
van két bátyám, is. Az idősebbik a hadseregnél csinált
karriert, már az ezredesi rangig vitte. Három gyereke van.
A fiatalabbik bátyám, Tony, politikai szövegíró. Nagyon
rendes fiú. Washingtonban él a feleségével és két
gyerekkel. A srácok valóságos mintagyerekek. Nem
drogoznak, és még rács mögött sem voltak.
Ramsey és Molly, mintegy jeladásra, ugyanabban a
pillanatban néztek hátra, hogy mit csinál Emma.
Mindketten elmosolyodtak, amikor találkozott a tekintetük.
– Azt hiszem, erről már ebben az életben nem fogok
leszokni – mondta Molly a fejét csóválva. – Akkor is őt
fogom figyelni, amikor már az unokáit sétáltatja.
– Szeretnél még gyereket, Molly?
– Azt hiszem, igen. Két gyerek azért más. De lehet,
hogy három lenne az igazi.
Ramsey csak most vette észre, hogy mióta feltette a
kérdést, visszatartja a lélegzetét. Megkönnyebbülten
kifújta a levegőt, és elnevette magát.
– Csak elkezdtem számolni – mondta mentegetőzve. –
Most harmincnégy éves vagyok. Bírónak még
meglehetősen fiatal, de a biológiai órám már jóval előbbre
jár. A genetikusok szerint negyvenéves kor fölött a
férfiaknak nem ajánlatos gyereket nemzeni. Túl sok a
rizikó.
Molly huncut mosollyal megbökte Ramsey hasát.
– Szerintem inkább attól félsz, hogy pocakot eresztesz,
és nem tudsz majd lépést tartani velük.
Ramsey Molly fölé hajolt, a tenyerébe fogta az állát, és
megcsókolta. Aztán hátrahajolt, és mosolyogva
tanulmányozni kezdte az arcát.
– A szemed is gyönyörű. Bár most mintha egy kicsit
kábább lenne, mint máskor, de nekem így még jobban
tetszik.
Ebben a pillanatban lelkes éljenzést hallottak.
Egyszerre fordultak hátra. Emma, kezében a gyerekek
sárkányának zsinórjával éppen meglódult lefelé a lejtőn a
szikla másik oldalán, a sárkány pedig meredek ívben
emelkedni kezdett. Pont a megfelelő tempóban eresztette
utána a zsinórt, ahogy Molly tanította. Teli torokból
kacagott, lobogó haját aranyosra festették a lebukni
készülő nap utolsó sugarai.
Ramsey egy pillanatra Mollyra nézett, majd újra
Emmára. Az arca nyugodt volt, a vonásai kisimultak, a
tekintetében csendes öröm, a boldogság ígérete.
– Azt hiszem, mindketten elég okosak vagyunk –
mondta anélkül, hogy Mollyra pillantott volna. – Együtt
bármilyen problémát meg tudunk oldani. Próbáljuk meg.
– Megcsókolnál még egyszer, Ramsey?
– Örömmel.
Ez a csók már lényegesen hosszabbra sikerült, mint az
első, de Ramsey ügyelt rá, hogy ne veszítse el a fejét.
Óvatosan ízlelgette Mollyt, finoman megharapdálta az alsó
ajkát, és azért drukkolt, hogy egy kicsit jobban nyissa ki a
száját. Ugyanakkor a józanabbik énje is megszólalt, és
arra intette, hogy talán mégsem lenne tanácsos
túlságosan belemelegedni a csókolózásba itt, a Moher-
szikla tetején, ennyi ember szeme láttára, alig tíz-tizenöt
méterre Emmától. Nem kis erőfeszítésébe került, hogy
abbahagyja. Rettenetesen kívánta Mollyt – soha nőt nem
kívánt még ennyire. Kénytelen volt elismerni magában,
hogy már nem is nagyon emlékezett rá, milyen volt
Susannal az ágyban. Ő már végérvényesen a múlthoz
tartozott. Ahhoz a múlthoz, amelyhez már csupán kedves,
kellemes emlékek fűzték, de ezek az emlékek is egyre
halványabbak, elmosódottabbak lettek, mióta megismerte
Mollyt és Emmát. Azóta sok mindent másként látott és
érzett, mintha teljesen új irányt vett volna az élete.
Csodálatos érzések ébredtek benne, amelyek néha olyan
erővel rohanták meg, hogy azt sem tudta, ébren van-e,
vagy csak álmodik. Még egyszer megcsókolta Mollyt,
ezúttal csak röviden, mintegy emlékeztetőül, mégis egy
pillanat alatt újra átjárta az iménti csodálatos érzés: a
tökéletes harmónia, a feltétel nélküli összetartozás érzése.
Rámosolygott Mollyra, de nem szólt semmit. Nem akarta
szavakkal megtörni a pillanat varázsát.
Molly tisztában volt vele, miért akarja Ramsey elvenni.
Tudta és elfogadta. Emmát akarta. És ahhoz, hogy
megkapja, őt is fel kellett vállalnia. Mama nélkül nincs
üzlet. Molly megnyalta a nyelve hegyével az alsó ajkát,
ahol Ramsey beleharapott.
– Szerintem csak azért akarsz elvenni, hogy mindig
Apollónak érezhesd magad mellettem.
Ramsey határozottan értékelte Molly humorát, főként
azért, mert ritkán engedte meg magának ezt a luxust, ami
nem csoda, ha tekintetbe vesszük, mi mindenen ment
keresztül az utóbbi néhány hét alatt. Abban azonban
biztos volt, hogy ha elveszi, többet fog nevetni. Erről ő,
Ramsey személyesen fog gondoskodni.
– Ezt meg honnan veszed?
Molly egy darabig elmélyülten tanulmányozta Ramsey
arcát, mintha azon töprengene, milyen szögből és
távolságról készítse róla a következő képet, majd azzal a
jellegzetes mozdulattal oldalra billentve a fejét, így szólt:
 – Tudom, hogy a szex fontos része egy házasságnak.
Azt is tudom, hogy szereted a hajam és talán a szemem
is. De olyan vagyok, mint egy csontkollekció. Biztos vagy
benne, hogy le akarsz feküdni velem?
Ramsey rezzenéstelen tekintettel Molly szemébe
nézve válaszolt:
– Mivel ez is benne van a pakliban, kénytelen leszek
megpróbálni.
Molly legszívesebben helyben hanyatt döntötte volna
Ramseyt, de még idejében sikerült megálljt parancsolnia
magának, így kénytelen volt beérni egy kacér mosollyal.
Aztán mintha hirtelen kijózanodott volna, elkomolyodott.
– És Emma? – Ő vajon mit fog szólni hozzá?
– Szerintem nagyon óvatosan ki kéne puhatolni, hogy
áll a dologhoz. Talán türtőztetni kéne magunkat, amíg
nem tudunk biztosat. Megkérdeztem Loo doktornőt, mi a
véleménye róla, hogy Emma néha egy szobában alszik
mindkettőnkkel, veled pedig mindig egy ágyban, de azt
mondta, emiatt nem kell aggódnunk. Aztán hozzátette,
hogy általában nem egészséges, ha egy gyerek
rendszeresen a szüleivel alszik, de az ő esetében ez
teljesen normális igény. Szerinte ő maga fog szakítani
ezzel a szokással, ha eljön az ideje. Ha megszűnnek a
rémálmai és a félelmei. Emmával tehát semmi gond.
Szóval, még egyszer felteszem a kérdést: hozzám jössz
feleségül?
Molly felállt, és gondosan leporolta a nadrágját.
– Úgy látom, az a család menni készül. Gyere,
menjünk oda Emmához, és mondjuk meg neki, hogy új
apukája lesz. – Molly elindult a gyerekek felé, de néhány
lépés után megállt, megfordult, és széles vigyorral
odakiáltotta Ramseynek:
 – Igen. Véget vetek a szenvedéseidnek, Ramsey Hunt.
– Mondd ki – kiáltotta vissza Ramsey egy kicsit
hangosabban a kelleténél, hogy mindenki meghallja
körülöttük. Legalább tizenöt szempár meredt
várakozásteljesen Mollyra.
– Szeretném hallani, méghozzá tanúk jelenlétében.
Molly látta a rászegeződő tekinteteket. Néhány
másodpercig habozott, majd megcsóválta a fejét, és
elnevette magát. – Igen, igen, igen – kiáltotta csengő
hangon. – Hozzád megyek feleségül.
A választ innen is, onnan is felcsattanó taps követte,
amelybe csak szórványosan vegyült néhány horkantás. Ez
utóbbi hangok kizárólag a jelen lévő férjektől származtak,
akiket természettől fogva szemérmesebb asszonyaik egy-
egy jól irányzott ütéssel próbálták mérsékletre inteni.
– Ez csodásan hangzik – mondta Ramsey Molly mellé
lépve. – Olyan csodásan, hogy el sem hiszem. Végre igazi
család leszünk. Igen, ezt már szeretem. – Ramsey
Emmára és újdonsült barátnőire pillantott. – Úgy látom, az
a férfi éppen arra készül, hogy Emmának ajándékozza a
gyerekei sárkányát. Menjünk oda, és köszönjük meg, hogy
játszott vele.
– Ramsey tett két lépést, de hirtelen meggondolta
magát, megállt, és magához ölelte Mollyt. – Mondtam már,
hogy te vagy a legszebb nő, akit valaha ismertem? És
hogy minden nap egyre szebb leszel, mióta ismerlek?
– Nem. Csak annyit mondtál, hogy szép a hajam.
– De még milyen szép. Méltó koronája mindannak, ami
alatta van. – Ramsey megsimogatta Molly haját, majd a
mutatóujja köré csavarta az egyik elszabadult tincset. –
Olyan a tapintása, mint egy selyemrugónak. Tényleg
gyönyörű vagy, Molly. Minden porcikád gyönyörű és
kívánatos.
Ramsey újra Emmára pillantott, aki kipirulva lihegett a
futástól, boldog mosollyal húzva maga után a leeresztett
papírsárkányt.
– Biztos vagy benne, hogy eléggé tetszem neked,
Molly?
– Ha ez megnyugtat, igen. Sőt, nagyon tetszel. – Molly
lenézett a földre, és zavartan rajzolt valamit a porba a
bakancsa orrával, majd hirtelen felkapta a fejét, és
egyenesen Ramsey szemébe nézve hozzátette: –
Különösen a tested tetszik. – Egy másodpercig azt hitte,
hogy Ramsey helyben ráveti magát, amit talán nem is
bánt volna, de nem ez történt. Ramsey rejtélyesen
elmosolyodott, és elégedetten kijelentette:
– Kezdetnek nem rossz. Akkor ezek szerint semmi
akadálya, hogy összeházasodjunk, amint hazaértünk,
igaz? De ha már itt vagyunk, szerintem előrehozhatnánk a
mézesheteinket. Az esküvő utána is ráér. Mit szólsz
hozzá?
Miért is ne? – Elvégre mit ér a szerelem beteljesülés
nélkül? – gondolta Molly, és lassan bólintott.
Az élet azonban újfent közbeszólt, és megvétózta az
írországi mézesheteket. Még arra sem volt alkalmuk, hogy
közöljék Emmával, hamarosan új papája lesz. A
Dromoland kastély portáján ugyanis két sürgős
telefonüzenet és egy fax várta őket Savichtől.

Shannonból egyenesen Chicagóba repültek, mégpedig

első osztályon. A középső három ülést foglalták el, úgy,
hogy Emmát ültették középre. Emma az út java részét
átaludta.
 Három párnával ágyaztak meg neki, így a fejét
ráhajthatta Ramsey ülésének karfájára. Még a takaró alatt
is a zongoráját szorongatta, amelyről Írországban
jóformán teljesen megfeledkezett. Ott állt a hotelszoba
egyik sarkában, egészen az utolsó telefonhívásig, amelyet
követően az anyja elsápadt, Ramsey pedig halkan
elkáromkodta magát, és azonnal nekilátott
összecsomagolni a holmijukat.
Molly észrevette, hogy Emma egyik cipőfűzője lóg. Egy
darabig nézte, majd egy hirtelen elhatározással lehajolt,
és levette a cipőt Emma lábáról. Az a skót kockás
gyapjúzokni volt rajta, amelyet előző este mosott ki neki.
Nem sokat beszéltek a hosszú repülőúton. A csavar
megint vett egy váratlan fordulatot, amire nem voltak
felkészülve. Molly úgy érezte, mintha minden tagja
megbénult volna, a nyelvét is beleértve. Valami
megmagyarázhatatlan kábultság vett erőt rajta – még a
gondolkodás is nehezére esett, de ennek most inkább
örült, mintsem bánkódott miatta.
Végül mégis ő volt az, aki hosszú hallgatás után
megtörte a csöndet, ügyelve arra, hogy ne ébressze fel
Emmát.
– Egyszerűen nem tudom elhinni. Még mindig azzal
áltatom magam, hogy valaki mással történt. Hogy ez csak
valami fatális tévedés lehet Eve részéről.
– Tudom.
– Mit gondolsz, ez már elég ok arra, hogy
letartóztassák Rule Shakert?
– Nem tudom. Talán ez is kiderül Chicagóban. Molly,
még nincs minden veszve. Az apád még nem halt meg.
Nem tudom, hogy sikerült túlélnie, de egyelőre sikerült. És
ez jó jel.
 – Talán már magához tért annyira, hogy el tudja
mondani a zsaruknak, ki lőtte le. Molly elhallgatott, és
kifejezéstelen tekintettel az előttük ásító sötét
vetítővászonra meredt. – De az is lehet, hogy már
meghalt.
Ramsey szó nélkül felvette a karfába épített telefon
kagylóját, de mielőtt bepötyögte volna a számot, Molly
rátette a kezét a karjára. – Ne. Inkább ne hívd fel őket.
Nem akarom tudni. Még nem. Hadd áltassam magam még
egy kicsit, hogy neked van igazad. Igen. Már biztos
megmondta nekik, ki lőtt rá. Mire odaérünk az O'Hare-ra,
már mindent tudni fognak.
Ramsey tudta, hogy erre nem sok az esély, sőt, józan
ésszel belegondolva, egyenlő a nullával.
– Ne áltassuk magunkat, Molly – mondta csendesen. –
Már mondtam neked, hogy nagyon nagy távolságból
adták le a lövést. A lövedék röppályája alapján legalább
hetvenöt méterről. A gyilkos valószínűleg az utca másik
oldalán álló négyemeletes épület tetejéről lőtt. Mason nem
láthatta ilyen távolságról. Savich elmondta, hogy az
előzetes ballisztikai jelentés szerint a lövedék
meglehetősen nagy méretű volt, 7,62-es, és egy SIG-
Sauer SSG2000-es puskából lőtték ki. Ez az egyik
legnépszerűbb fegyver a katonaságnál.
Ramsey csak idáig idézte Savich beszámolóját. Azt
már jobbnak látta elhallgatni, hogy a golyó teljesen
átütötte Mason Lord mellkasát, és akkorát taszított rajta,
hogy nekivágódott egy három méterrel odébb parkoló
Buick Riviérának, méghozzá olyan erővel, hogy betörte a
vezetőülés felőli ablakot.
– Gunther ott állt egy lépéssel az apád előtt. Neki nem
esett semmi baja.
 Emma hirtelen felnyögött álmában. Ramsey odafordult
hozzá, és elkezdte simogatni a hátát. Emma egy nagyot
sóhajtott, és elcsendesedett.
– Muszáj volt elmondanunk neki. Amilyen okos,
magától is rájött volna.
– Igen, tudom. Ezért is alszik ilyen sokat. Legalább
ilyenkor nem kell rá gondolnia. – Ramsey még jobban
lehalkította a hangját. – Az első adandó alkalommal fel kell
hívnunk Loo doktornőt.
– Mason még nem halt meg, Ramsey.
Ramsey erre nem válaszolt semmit. Egy darabig
tovább simogatta Emma hátát, majd hátradőlt a székén,
és lehunyta a szemét. Épphogy kiheverték Írországban az
időeltolódás okozta fáradtságot, és máris vissza kell
repülniük. Az egész kezdődhet megint elölről.
Ramsey nagyon szerette volna minél hamarabb
megtartani az esküvőt.
Azt akarta, hogy Emma tudja: soha nem fogja már
elhagyni. Ezentúl mindig vele lesz, úgy, ahogy vele van
azóta, hogy megismerték egymást. A nő pedig, aki
hamarosan a felesége lesz, ott ült mellette egy
karnyújtásnyira. Ennek ellenére fogalma sem volt, mit
mondjon neki; hogy próbálja megnyugtatni. Ahogy arról
sem volt fogalma, mi vár rájuk, amikor megérkeznek
Chicagóba.
– Ramsey?
– Igen?
– Jobb lenne várni az esküvővel, amíg rendbe nem
jönnek a dolgok.
Ramsey Mollyra nézett, majd vett egy nagy levegőt, és
lassan kifújta.
– Nem bánom. Legyen, ahogy te akarod.
 29.
O'CONNOR felügyelő Mason Lord házában várta őket. A
háziak közül csak Miles tartózkodott otthon – mint utóbb
megtudták tőle, Gunther és Mrs. Lord épp a kórházban
voltak.
– Mr. Lord keményen tartja magát – mondta Miles,
miután beinvitálta őket a házba. – Még nem stabilizálódott
az állapota, de már túl van a közvetlen életveszélyen.
Borzasztóan sajnálom, ami történt, Molly.
– Köszönöm, Miles. Ez a szörnyűség azt hiszem,
mindnyájunkat megvisel. Nem is tudom, mi lenne a házzal
maga nélkül.
O'Connor felügyelő sietett elébük a nappaliból.
– Üdvözlöm, Hunt bíró. Jó napot, Mrs. Santera.
Sajnálom, hogy ilyen rossz hírrel kell fogadnom önöket.
Erre senki nem számított. Remélem, nem haragszik, Mrs.
Santera, hogy itt vártam magukra?
– Szó sincs róla, felügyelő. – Molly leguggolt Emma
elé, és megsimogatta az arcát. – Em, nem akarsz kimenni
Milesszal a konyhába? Biztos talál neked ott valami
finomságot.
– De mennyire – ragyogott fel Miles arca. – Épp most
készült el a kedvence. Csokis püspökkenyér. Most vettem
ki a sütőből.
Emma bizonytalanul az anyjára nézett. A tekintete
olyan fáradt és elgyötört volt, hogy Molly legszívesebben
elsírta volna magát.
 – A nagypapád kórházban van, Emma. Súlyosan
megsebesült. Ezt már elmondtuk neked. O'Connor
felügyelő ezzel kapcsolatban szeretne beszélni velünk.
Ramseyvel és velem. Kíváncsi a véleményünkre, hogy mi
mit gondolunk a történtekről.
– Jó, mama. Kimegyek Milesszal a konyhába.
– Kösz, Em. Nemsokára én is kimegyek utánad.
Szeretném megkóstolni azt a csokis püspökkenyeret.
Emma válasza egy újabb, elgyötört fintor volt. Molly
csak akkor állt fel, amikor Miles megfogta Emma kezét, és
elindult vele a konyha felé. Emma még most is ott
szorongatta a zongoráját a hóna alatt. Molly felsóhajtott,
és a felügyelő felé fordult.
– Kérem, O'Connor felügyelő, üljünk le a nappaliban.
– A végleges jelentés is megerősítette – mondta
O'Connor, miután helyet foglaltak a kényelmes
bőrfotelokban –, hogy a lövedék egy 7,62-es távcsöves
puskából származott. – Ramsey felé fordult, és úgy
folytatta: – Maga talán tudja, hogy az ilyen lövedékek
súlyosabbak, mint az átlag, mert így pontosabban lehet
velük célozni. Különösen nagyobb távolságból.
– Lehet már tudni valamit a merénylőről?
– Megvizsgáltuk a szemben lévő épület tetejét.
Találtunk néhány csikket, egy eldobható kávéstermoszt és
csodák csodája, egy nedves foltot.
– Foltot? Miféle foltot? – kérdezte Molly értetlenül.
– Köpést, Mrs. Santera. A merénylő köpött egyet a
tetőn. Ez pedig azt jelenti, hogy ha szerencsénk van, meg
tudjuk állapítani a DNA-ját. Ha sikerül elkapnunk, ez
megdönthetetlen bizonyítékként szolgálhat ellene a
bíróságon. Az orvos szakértők szerint erős dohányos
lehet, aki krónikusan köhög, ezért is kell folyton
köpködnie. Az akaratgyengesége fogja a vesztét okozni.
Tekintettel arra, hogy Mason Lord meglehetősen
nagyhatalmú és befolyásos ember, a kétes üzleti
kapcsolatai és tevékenysége ellenére ez az ügy várhatóan
nagy port fog kavarni. A sajtó munkatársai már kezdenek
rájönni, hogy itt nem sok babér terem a számukra, de
most, hogy maguk megérkeztek, biztos vagyok benne,
hogy már hajnalban itt lesznek újra a kapunál. Erre mérget
vehetnek. Örülök, hogy ilyen gyorsan hazajöttek. A
firkászok erre nyilván nem számítottak, csak ezért
nincsenek még itt.
– Mit mondanak az orvosok Mason állapotáról?
O'Connor felügyelő az órájára pillantott.
– Mindjárt éjfél van. Említettem a sebésznek, aki
operálta, hogy mostanra már itt lesznek, Mrs. Santera. Azt
mondta, ha maga megjött, hívja fel, és tájékoztatni fogja
Mason állapotáról.
O'Connor elővette a rádiótelefonját, és bepötyögte a
számot. Csekély öt percbe került, mire sikerült elérnie a
keresett orvost. Szó nélkül átnyújtotta a készüléket
Mollynak, és bólintott.
Ramsey feszülten nézte Molly arcát, amint figyelmesen
hallgatja az orvos beszámolóját, de nem tudott semmit
leolvasni róla. A nőnek egyetlen arcizma sem rendült.
Ramsey nem értette a dolgot. Molly végül szó nélkül
lenyomta az off gombot, és visszaadta a telefont O'Connor
felügyelőnek.
– Életben van. Az orvosa, dr. Bigliotti szerint
ötvenszázalékos az esélye, hogy túléli, ha megéri a
reggelt. Egyszer már magához tért – Molly itt O'Connor
felügyelőre pillantott –, és azt suttogta az ágya mellett ülő
ügyeletes rendőrnek, hogy Louey Santera lőtt rá.
 – Komolyan? – kérdezte hitetlenkedve a felügyelő. –
Akkor még biztos nem tért teljesen magához. Nyilván
alaposan elkábították a sok fájdalomcsillapítóval.
– Igen. Dr. Bigliotti is ezt mondta. Különben a sajtó
valósággal megrohamozta a kórházat. Különösen őt
akarták szóra bírni. Az egyik paparazzót ki kellett dobni a
kórházból; úgy próbált bejutni a kórterembe, hogy
takarítónak álcázta magát.
O'Connor felügyelő megcsóválta a fejét, majd
Ramseyre nézett.
– Szóval, nincs valami elképzelésük? Valami ötletük,
ami esetleg segíthetne a nyomozásban?
Molly és Ramsey tanácstalanul néztek a felügyelőre,
aztán egymásra, majd újra a felügyelőre. O'Connor nem
erőltette tovább a dolgot. Elég tapasztalt róka volt ahhoz,
hogy meg tudja állapítani, hol van keresnivalója, és hol
nincs.

A lélegeztetőgép halk zúgása fülsértő zajként hatott a

chicagói Jefferson Memorial Kórház intenzív osztályának
egyes számú kórtermében. Ez volt a legközelebbi baleseti
kórház, ahol fogadni tudták Mason Lordot a merényletet
követően. Molly döbbenten nézte az apja vértelen arcát, a
szájából, orrából és karjaiból kilógó csöveket, és az ágy
szélére akasztott nejlonzacskót, amely a vizelet
felfogására szolgált. Az ágy egyik oldalán, talán két
méterre Masontól egy egyenruhás rendőr ült, az ölében
magnó, a kezében egy nyitott detektívregény. Amikor
beléptek, udvariasan bólintott, majd felismerve Ramseyt
megismételte a mozdulatot, ezúttal még mélyebben
meghajtva a fejét. Nyilván így akarta kifejezni Ramsey
iránti tiszteletét, gondolta Molly.
 A szokatlanul nagy méretű, meglehetősen rideg
kórterem tele volt a legkorszerűbb berendezésekkel.
Mason Lordon kívül még hat beteg feküdt itt, az ágyakat
függönyök választották el egymástól, amelyek mögül
rendszertelen időközökben a legkülönbözőbb hangok
hallatszottak: elhaló hörgés vagy nyöszörgés, látogatók
suttogása, egy zaftosabb káromkodás a legtávolabbi ágy
felől, egy nővér sietős léptei.
Mason Lord volt a legcsendesebb. Ha nem teszik
azonnal gépre, már meghalt volna. Molly finoman
megérintette a kézfejével az apja arcát. A bőre petyhüdt
volt és nyirkos.
Molly csak most döbbent rá, mennyire nem szeretné
elveszíteni az apját. Ebben a pillanatban egyáltalán nem
számított, hogy bűnöző-e vagy sem. Az apja volt, és nem
akarta, hogy meghaljon. Öt perc elteltével visszajött az
ápolónő, és mutatta, hogy lejárt a látogatási idő.
Amint kiléptek a folyosóra, Molly O'Connor
felügyelőhöz fordult:
– Értesítette már valaki az anyámat Olaszországban?
A felügyelő csodálkozva rábámult, majd megvakarta a
füle tövét, és lassan megrázta a fejét.
– Nem hiszem, Mrs. Santera. Legalábbis én nem tudok
róla.
– Akkor majd én felhívom, ha hazaértünk.
Hajnali két óra volt. Molly ragaszkodott hozzá, hogy
ilyen szokatlan időpontban bejöjjenek a kórházba. A saját
szemével akart meggyőződni róla, hogy az apja él. Az
azonban, amit látott, csak részben nyugtatta meg. Mason
valóban élt, de az élet olyan halványan pislákolt benne,
mintha bármelyik pillanatban kihunyhatna.
 A városrész szinte teljesen kihalt volt, az egész
hazafelé vezető úton egyetlen autóval sem találkoztak.
Ramsey mereven az útra szegezte a szemét. Minden
erejével arra koncentrált, hogy ne aludjon el a volán
mögött.
Még szerencse, hogy nem tartották meg ma az
esküvőt. Rettenetesen fáradt volt. Arra se lett volna ereje,
hogy megcsókolja Mollyt – még akkor sem, ha az asszony
maga kérné azt a csókot. Nem mintha Molly sokkal jobb
bőrben lett volna.
Amikor végre behajtottak a Lord-birtok kapuja elé,
látták, hogy egy alak kiugrik egy kivilágítatlan kocsiból,
amely néhány méterrel hátrébb, az út másik oldalán
parkolt. Egy újságíró volt.
– Már kezdett hiányérzetem lenni – mondta bosszúsan
Ramsey, és hangosan odaszólt az őrbódéban álldogáló
biztonsági embernek:
– Ramsey bíró vagyok. Gyorsan nyissa ki a kaput. Egy
firkász van a nyomunkban.
– A kis rohadék – sziszegte az őr nem éppen
barátságos képpel, és lenyomta az automata berendezés
indítógombját. Az újságíró futás közben utánuk kiáltott,
hogy várják meg, de Ramsey beletaposott a gázba, és
áthajtott a kapun. A paparazzo majdnem utánuk vetette
magát, de amikor meglátta a biztonsági őr képére kiülő
sátáni vigyort, megtorpant, és ez elég volt ahhoz, hogy a
kapu becsukódjék az orra előtt.
Káromkodva hátralépett, és megrázta az öklét az őr
felé.
– Nem hallott még az első törvénykiegészítésről?
Szemét állat!
 A biztonsági őr még mindig vigyorogva a mikrofon fölé
hajolt, és bekapcsolta a hangosbeszélőt.
– De mennyire, hogy hallottam, te pondró. Körülbelül
annyit, mint Károly herceg a Tampaxról.
Ramsey hallotta a frappáns választ. Az égvilágon
semmi értelme nem volt, ezért is tűnt olyan frappánsnak.
Elkezdett nevetni, Molly pedig, mintha csak erre várt
volna, követte a példáját. Amikor kéz a kézben beléptek a
bejárati ajtón, már a hasukat fogták a nevetéstől.
– Jóságos ég – mondta fejcsóválva Miles, és gyorsan
eltűnt a konyhában.

Milesnak és Gunthernak egyaránt volt alibije. Csakúgy,

mint Warren O'Dellnek vagy Eve Lordnak, aki a merénylet
időpontjában éppen az anyjával teázott a kertben, a
medence mellett.
A médiában bombaként robbant a hír. Mivel fiatal volt,
gyönyörű és hihetetlenül gazdag, Eve pillanatok alatt
óriási népszerűségre tett szert a sajtóban. Egymás után
jelentek meg a sajnálattól és részvéttől csöpögő cikkek,
ezzel is bizonyítva a két leghálásabb téma, a pénz és a
szépség – különösen a tragikus szépség – soha el nem
évülő, parttalan népszerűségét.
Molly anyja rendkívül sajnálta a történteket, de
kijelentette, hogy nem utazik.
– Mit keresnék én ott, drágám? Semmi kedvem a
kórházi ágyon ülve fogni apád kezét, és kiszolgáltatni
magam a paparazzók prédára éhes hordájának. De azért
örülnék, ha időnként hírt adnál az állapotáról, Molly.
Ez várható volt, gondolta Molly keserűen. Különösen,
ha arra gondolt, hogy az új Mrs. Lord a réginek a lánya
lehetne. Arról nem is beszélve, hogy az apja és az anyja
között már évek óta megszakadt szinte minden kapcsolat.
A sajtó egyik napról a másikra elfelejtkezett az élet és
halál között lebegő Mason Lordról, és minden figyelmét a
gyönyörű, fiatal feleségnek szentelte, aki bármelyik
pillanatban megözvegyülhetett. Persze melyik újságíró
merte volna kockára tenni a testi épségét vagy akár az
életét azzal, hogy elkezd vájkálni Mason Lord
magánéletében és kétes üzleti ügyeiben?
Mason túlélte a legkritikusabb időt, az első éjszakát.
Volt ugyan egy néhány perces válságos periódus, amikor
kis híján leállt a szíve, de az utolsó pillanatban egy
intravénás injekcióval sikerült visszaállítani a
vérnyomását, és újra stabilizálni az állapotát. Molly és
Ramsey reggel nem mentek be hozzá. Inkább Emmával
maradtak, és végignézték az egyik hírműsorban, hogy
csavarja Eve Lord az ujja köré a körülötte hemzsegő
riportereket a kórház bejáratától a kórteremig. Három nagy
helyi adó is részletes képriportban számolt be a rendkívüli
eseményről.
– Bárcsak belelátnék a szívébe és a fejébe – sóhajtott
fel Molly.
– Ugyanezt mondta O'Connor felügyelő is – felelte
Ramsey, de nem folytathatta, mert nyílt az ajtó, és Emma
lépett be a nappaliba.
– Szia, Em – ragyogott fel Molly arca, és kitárta a
karját az álmosan pislogó kislány felé. – Gyere ide
mamihoz, és súgd a fülébe, mit csinál ma Miles ebédre.
Emma, az elmaradhatatlan zongorát a melléhez
szorítva csak állt az ajtóban, és értetlenül meredt az
anyjára.
– Mama, mikor megyünk haza?
 Haza? – gondolta keserűen Molly. Melyik haza?
– Hova szeretnél menni, Emma? – kérdezte Ramsey,
és mosolyogva megcsapkodta a térdét. Emma habozás
nélkül odafutott, óvatosan letette a zongorát a szőnyegre,
a kanapé mellé, és felmászott Ramsey ölébe.
– Szóval, hova? – kérdezte újra Ramsey;
– Haza – felelte Emma gondolkodás nélkül. – San
Franciscóba.
– Remek – bólintott Ramsey elégedetten. – Akkor
egyet gondoltunk. Em, mit szólnál hozzá, ha a mamád és
én összeházasodnánk?
Emma lassan felnézett Ramseyre, majd felemelte a
jobb kezét, és megcirógatta az arcát.
– Nemrég halt meg a papám, Ramsey – mondta olyan
ártatlan tekintettel, ahogy csak a gyerekek tudnak nézni. –
Tudom, hogy nem sokat volt velünk, de mégiscsak a
papám volt.
– Igen, az volt. És mindig is a papád marad.
Emma némi töprengés után megrázta a fejét.
– Ezt nem hiszem – mondta határozottan, majd
Ramsey vállára hajtotta a fejét. – Túl nagy a kockázat,
Ramsey. Ilyen nagy kockázatot nem vállalhatunk.
– Miféle kockázat, kicsim?
– Ha elvennéd a mamát, téged is felrobbantana valaki.
– Drága kicsim – mondta elérzékenyülve Ramsey, és
magához ölelte a kislányt. – Engem senki nem fog
bántani, hidd el. Senki az égvilágon.
– Pedig már megtették – bólogatott Emma. – A
faháznál meglőtték a lábad. És a hátad is megsérült,
amikor a papa felrobbant az autóval.
– Ez igaz, de egyik sem volt komoly sérülés. Egy ilyen
nagydarab, erős férfinak, mint én, az ilyen kis sérülések
meg se kottyannak. Engem nem kell féltened, Emma.
Emma lehajolt, hogy felvegye a zongoráját.
Az ördögbe! – bosszankodott magában Ramsey. Ha
már az ölemben is a zongorájával kell vigasztalnia magát,
baj van.
– Tudod, mit, Emma?
Emma megsimogatta az egyik billentyűt a klaviatúrán,
de nem nézett fel. Fél rám nézni, állapította meg magában
Ramsey.
– Arra gondoltam, hogy ha már minden rendbe jött, és
igazi család leszünk, visszamegyünk Írországba. Ott
töltenénk a mézesheteinket a Bunratty kastélyban.
Emma halványan elmosolyodott. Elfordította a
tekintetét a zongoráról, és Ramsey mellére hajtotta a fejét.
– Nem tudom, Ramsey. A mama örülne neki?
– De mennyire. Ki fog bújni a bőréből az örömtől. Ha
nem hiszed, kérdezd csak meg tőle.
Emma felemelte a fejét, és az anyjára nézett.
– Mama, szerinted tudnánk vigyázni Ramseyre?
Puff neki, gondolta Molly, de valahogy sikerült mosolyt
erőltetnie az arcára.
– Igen, Em. Azt hiszem, mi ketten tudnánk vigyázni rá.
Szerintem igaza van Ramseynek. Egy ilyen nagy és erős
férfi sok mindent kibír. Mi nem vagyunk olyan erősek, mint
ő, ezért majd inkább az eszünket használjuk. Mi leszünk
az ész a családban. Hidd el, meg fogjuk védeni minden
veszélytől.
Emma lassan bólintott.
– Ki lőtte le a nagypapát?
– Még nem tudjuk, Em – felelte Molly – de a nagypapa
él, és a kórházban ápolják.
 – Hű, de elszaladt az idő – szólt Ramsey az órájára
pillantva. – Ha pontosan oda akarunk érni Loo
doktornőhöz, indulnunk kell.
– Remélem, sikerül elkerülnünk a riportereket –
sóhajtott fel Molly, és aggódva Emmára pillantott.
Molly reményei – hála Ramsey remek manőverezési
készségének – beigazolódtak, így fél óra múlva már ott is
voltak Loo doktornő rendelőjében. Emma épphogy
köszönt, máris előrukkolt a nagy újsággal:
– Loo doktornő, a mama és Ramsey
összeházasodnak. Mit szólsz hozzá?
– Ez nagyszerű, Emma – mondta az orvosnő
felragyogó arccal. – Máris szólok a titkárnőmnek, hogy
hozzon egy üveg pezsgőt. Neked pedig egy Sprite-ot, ha
szereted.
– Én inkább egy Dr. Peppert kérek, Loo doktornő.
– Jó. – Az orvosnő átszólt telefonon a titkárnőjének,
majd Ramseyék felé fordult. – Fél óra múlva
koccinthatunk. Gratulálok mindkettőjüknek. Most pedig,
Emma, áruld el nekem, miért aggódsz annyira.
– Mert Ramseyt is ugyanúgy megölhetik, mint a
papámat.
– Ez igaz – felelte Loo doktornő elgondolkodva. – De
tudod, Emma, bárkit érhet baleset bármikor. A véletlenek
ellen nincs orvosság. Emlékszel Diana hercegnő is milyen
tragikus hirtelenséggel halt meg? Hogy megdöbbent rajta
az egész világ. Az ő halála is azt bizonyítja, hogy senkinek
sincs teljes biztonságban az élete. Épp ezért olyan értékes
az élet, és ezért kell törekednünk rá, hogy minden napnak,
ami megadatott nekünk, örülni tudjunk. Erre majd te is rá
fogsz jönni magadtól.
 – De ez más – vetette ellen Emma. – A papa halála és
a nagypapa sebesülése nem volt véletlen. Bennünket
rossz emberek üldöznek.
– Ebben igazad van – bólogatott Loo doktornő. –
Tudod, mit? Akkor próbáljuk meg másik oldalról
megközelíteni a dolgot. Ramsey és a mamád szeretnének
igazi otthont és családot nyújtani neked. Nagyon
szeretnek téged, és azt akarják, hogy tudd: ők mindig
melletted vannak, és megvédenek minden rossztól.
Emma felsóhajtott. Sokáig szótlanul nézte Ramseyt,
mintha tanulmányozná az arcát. Aztán az anyjára
pillantott, majd Loo doktornőhöz fordult, és elmosolyodott.
– Azt hiszem, Ramsey jó papám lenne. Már most is
nagyon szeret.
– De mennyire. Ezt én is észrevettem már az első
alkalommal, amikor találkoztunk.
– Borzasztó dühös lett, amikor az az ember megint el
akart rabolni San Franciscóban.
Molly már korábban elmondta telefonon Loo
doktornőnek, mi történt a tengerparton, mielőtt elutaztak
Írországba.
– Nagyon megijedtél?
– Igen, de nem tartott sokáig. Ramsey azt mondta,
hogy megint megmentettem magam.
– Mit csináltál?
– Az az ember fejbe ütött, mielőtt elrabolt, de nem
igazán ájultam el. Jól beleharaptam az oldalába, hogy
fájjon neki. Nem volt nehéz, mert elég nagy hasa van.
Akkorát haraptam belé, amekkorát csak tudtam. Ő
megbotlott a fájdalomtól, én pedig közben ki tudtam dugni
a fejem a kabátja alól. Akkor Ramsey meglátott, és a rabló
ettől annyira megijedt, hogy elejtett.
 Molly Ramsey felé fordult.
– Kár, hogy nem sikerült elkapnod.
– Kár bizony, kicsim. Én is nagyon sajnálom.
Loo doktor egy negyed órára kettesben maradt
Emmával, majd amikor megérkezett a pezsgő, újra
behívta Ramseyéket, és koccintottak a közelgő frigyre. A
titkárnő, az asszisztens és két várakozó páciens is
csatlakoztak az ünneplőkhöz, hogy kifejezzék
jókívánságaikat.
Az egyikük, egy idős férfi, akinek folyton tikkelt az
egyik szeme, hunyorogva Ramsey felé fordult.
– Láttam a fényképét az egyik napilapban. Egy kislányt
tartott a karjában.
– Nem – tiltakozott Emma hangosan, és teljes erejéből
magához szorította a zongoráját. – Nem egy kislányt,
hanem engem.
És nagyon mérges volt.

– Nem, nem láttam senkit – mondta fojtott hangon Mason

Lord O'Connor felügyelőnek.
Hirtelen eltorzult az arca a fájdalomtól, és beharapta
az alsó ajkát. Néhány másodpercig várt, majd megnyomta
az egyik gombot az infúzió adagolóján, és
befecskendezett magának egy adag morfiumot.
O'Connor felügyelő megvárta, hogy Mason tekintete
kitisztuljon, csak akkor folytatta a kérdezősködést: –
Semmi gyanús mozgást nem látott sehol?
– Nem. Éppen hazaértünk Guntherral. Egy barátomnál
voltunk látogatóban. Fontos megbeszélnivalónk volt.
Politikus létére kiváló ember az illető.
– Elárulná a nevét?
 – Quentin Kordie szenátor. De miatta nem kell
aggódnia, felügyelő. Biztos nem ő bérelte fel azt az
orvlövészt. Egyszerűen barátok vagyunk, semmi több.
– Értem. És rajta kívül ki tudott még róla, hogy hová
ment?
Molly látta az apja arckifejezésén, hogy nem lepte meg
a kérdés. Nyilván neki is eszébe jutott már korábban. A
fájdalom újra elhomályosította a szemét, amint
végiggondolta, hányan tudhattak róla, hová ment az adott
időben.
Végül vett egy nagy levegőt, és így szólt:
– Természetesen néhányan tudták, de csakis olyanok,
akik a szervezetemhez tartoznak. – Újra elhallgatott, még
egy adag morfiumot pumpált bele az intravénás csőbe,
majd folytatta: – Ha áruló van az embereim között, majd
én gondoskodom a semlegesítéséről, felügyelő.
– Téved, Mr. Lord. Ez a rendőrség hatáskörébe
tartozik. Ugyanis gyilkossági kísérlettel állunk szemben.
– Ebben az esetben tudnia kell, hogy ki áll a merénylet
mögött, felügyelő. Rule Shaker. – Mason bosszúsan
megrázta a fejét. – Ekkora ostobaságot még sosem
csinált. Az idióta.
O'Connor felügyelő felállt, és Masonra nézett.
– Attól tartok, Mr. Lord, ha Mr. Shaker valóban olyan
ostoba volt, ahogy gondolja, és ő bérelte fel azt az
orvlövészt, akkor még korántsem múlt el a veszély
Pillanatnyilag biztonságban van itt a kórházban. De ha Mr.
Shaker értesült róla, hogy életben maradt – amiben a
magam részéről egészen biztos vagyok –, akkor nem
nehéz elképzelni, mire készülhet most.

Rule Shaker azonban pillanatnyilag nem készült semmire.

Az irodája földtől plafonig érő ablaka előtt állt, és a
végtelen sivatagot nézte. Soha ki nem állhatta Las Vegas
látványát. Talmi és közönséges városnak tartotta, és csak
az üzlet kedvéért viselte el, hogy itt kell élnie. De hogy
még az ablakából is néznie kelljen, ez már sok lett volna.
A sivatag egészen más volt – végtelen és
méltóságteljes, a levegője tiszta, és olyan forró, hogy a
nap közepén minden élőlény menedéket keresett valami
hűs, árnyas helyen, az embereket is beleértve. Las Vegas
ezekben az órákban olyan volt, mint egy igazi
szellemváros. Shaker csak akkor fordult vissza lassan az
irodája felé, amikor Murdock újra megszólalt:
– Rudy még mindig ott van abban az Oak Park-i
motelban, és várja a további utasításokat.
– Akkor várjon tovább. Kitelik az idejéből. Hallom, Lord
napról napra jobban lesz. Most már biztos, hogy
megmarad.
– Igen, ez a hír járja – bólintott Murdock, és keresztbe
tette a lábát a karosszékben. Szemmel láthatóan
meghízott, mióta visszajött Németországból. Korántsem
volt ínyére mindenhová árnyékként követni Louey
Santerát, de ezt az utasítást kapta Mr. Shakertől, így nem
volt más választása. Most végre itthon volt, és annyi
Kentucky Fried Chickent ehetett, amennyit csak akart.
Legalább három kilót felszedett az elmúlt két hétben.
– Van valami kívánsága, hogy mit tegyek, uramé
– Gondolkodom rajta, Murdock, gondolkodom.
Egyelőre az lesz a legjobb, ha hagyjuk, hogy Mason csak
nyomja tovább az ágyat. Hadd szenvedjen még egy kicsit.
Legalább van ideje, hogy elgondolkozzon azon a sok
disznóságon, amit életében elkövetett.
 – Nem valószínű, hogy Mason Lordnak van
lelkiismerete – jegyezte meg Murdock fejcsóválva, majd
szemügyre vette a főnökét. Azt az embert, aki hat évvel
ezelőtt szedte fel a mocsokból az utcán, és úgy kitanította,
hogy a szervezet első emberei közé emelkedett. Igen.
Rule Shaker hírhedt és rettegett elit csoportjának egyik
első emberévé nőtte ki magát. Tisztelték és féltek tőle.
Egy ilyen pozíció azonban felelősséggel is járt. Murdock
tisztában volt vele, hogy nemcsak a jó hírére, de az
alakjára is vigyáznia kell. Elhatározta, hogy leadja azt a
három kilót.
Mr. Shaker korántsem volt olyan daliás, arisztokratikus
jelenség, mint Mr. Lord. A természet sokkal mostohábban
bánt vele. Mindössze százhatvanöt centi magas volt, de
az egészségére és a testi erejére ő sem panaszkodhatott.
Kemény volt és rugalmas, mint egy ragadozó, és Lordhoz
hasonlóan páratlan eleganciával öltözködött – a
legdrágább angol gyapjúszövetekből készült öltönyeit
Savile Row-nál csináltatta. A bőre azonban reménytelenül
sötét volt, fekete szemei pedig úgy csillogtak, mint két
élettelen üveggolyó. Első ránézésre bárki fanatikus közel-
keleti terroristának nézhette volna, vagy éppen hollywoodi
sémára maszkírozott maffiózónak. Rule Shakernek
azonban nem volt szüksége semmiféle álarcra – ő
valóban az volt, aminek látszott; a Las Vegas-i alvilág
koronázatlan királya. E tulajdonságainak köszönhetően
annyi szeretője volt, hogy számon se tudta tartani őket.
Murdock ezt azzal magyarázta, hogy a nők imádják a
veszélyes, félelmetes férfiakat. Shaker pedig kis termete
ellenére valóban félelmetes figura volt. Murdock
legfrissebb értesülése szerint a főnöke két nőt is kiszolgált
az elmúlt éjszaka. És mindezt ötvennyolc évesen.
Elképesztő.
Kiszolgált. Murdocknak tetszett ez a szó. Minden
vágya az volt, hogy ő is ki tudjon úgy szolgálni nőket,
ahogy Shaker tette. Talán ha leadná azt a három kilót,
itthon is akkora sikere lehetne náluk, mint
Németországban volt. Persze ott is csak azért hízelegtek
neki, mert rajta keresztül akartak annak a tetű Louey
Santerának a közelébe jutni.
– De mennyire hogy van lelkiismerete – bólogatott
Rule Shaker. – Csak fel kell ébreszteni benne. Egyelőre
az lesz a legjobb, ha várunk. Meglátjuk, mi lesz vele.
Mindenesetre mondd meg Rudynak, hogy legyen
készenlétben. Most pedig készítsék elő a helikoptert. Itt az
ideje, hogy szétszórjam Melissa hamvait a sivatag fölött.
– Ez volt a lánya kívánsága, uram?
Rule Shaker megütközve nézett Murdockra.
– Melissa huszonhárom éves volt. Ki gondol ebben a
korban a halálra?

30.
HAT testőr váltotta egymást három műszakban – az egyik
a kórteremben posztolt Mason Lord mellett, a másik a
folyosón, az ajtó előtt. Mason Lord változatlanul nem
bízott a zsarukban.
– Ha nem fizetek meg valakit, nem tudhatom, hogy
nekem dolgozik-e – mondta O'Connor felügyelőnek.
– Részemről semmi akadálya – felelte O'Connor. –
Legalább megspórolom az adófizetők pénzét. Chicagóban
amúgy is akad épp elég dolguk a rendőröknek.
 A riporterek zöme megunta a hiábavaló várakozást, és
felszívódott, de néhány kitartóbb hiéna még mindig ott
sündörgött valami zaftos fejlemény reményében.
– Ezek rosszabbak, mint a sáskák – jegyezte meg az
egyik adminisztrátor az ügyeletes ápolónak.
Néhányan közülük a Lord-birtok bejárata előtt vertek
tanyát. Az egyiküknek sikerült lefényképezni Emmát a
kertben, amint egy óriási rododendronbokor alatt ülve
zongorázott. Bár a felvétel minőségén látszott, hogy túl
nagy távolságról készítették – a sokszoros nagyítástól
grízes lett a kép –, Emmát tisztán fel lehetett ismerni rajta.
A fényképet Lord maffiózó unokája felirattal hozta le az
egyik chicagói napilap.
Amikor meglátta a felvételt, Mason csak ennyit
mondott halkan a mellette álló Gunthernak:
– Egész ügyes játék a szavakkal, nem gondolod? De
az unokámat mégis kihagyhatták volna belőle. Az én
türelmem is véges. Tudd meg, hogy ki csinálta ezt a fotót.

Ugyanaznap ebéd után Eve Lord a nappaliból a hallba

lépve fültanúja volt a következő kissé egyoldalú
párbeszédnek Ramsey és Molly között.
– Semmi értelme, hogy tovább maradjunk – mondta
Ramsey Mollynak. – Az apád már túl van az
életveszélyen. Mindnyájan tudjuk, hogy ki akarta
megöletni, de az égvilágon semmit nem tehetünk ellene. A
rendőrség teljes mozgósítást rendelt el, hogy elkapják az
orvlövészt. Ezzel együtt nem sok esély van rá, hogy
valaha is megtalálják. Attól tartok, hamarosan folytatódik a
vérontás. Nem akarom, hogy Emmának bármi baja essék.
Menjünk el innen. Házasodjunk össze, és menjünk haza,
San Franciscóba.
 Molly pedig, ez a se hús, se hal csontkollekció, akin
egyedül a haja ért valamit, bár az is vörösebb volt a
kelleténél, felnézett erre az atlétatermetű Apollóra – akit
Eve bármikor boldogan az ágyába invitált volna –, és
olyan szemeket meresztett rá, mintha ott helyben fel
akarná falni. Aztán elnevette magát, és a nyakába ugrott.
Ramseyt kissé meglepte a váratlan támadás, de gyors
reflexeinek és figyelemre méltó testi erejének
köszönhetően nem vesztette el az egyensúlyát, sőt még
csak meg sem tántorodott. Átfogta Molly derekát, és
magához szorította, majd miután Molly átkarolta a lábával,
nevetve kétszer is megpördült vele.
– Haza – turbékolt Molly két csók között. – Igen,
menjünk haza. – Újabb fél tucat csók következett. –
Imádom ezt a szót.
Ramsey lassan leeresztette Mollyt a földre. Amikor a
saját lábára állt, és nevetve felnézett rá, lehajolt, és
hosszan megcsókolta. Molly keze a férfi mellét simogatta,
mintha arra készülne, hogy ott helyben levetkőztesse.
Eve megköszörülte a torkát.
– Úgy látom, itt többről van szó, mint holmi alkalmi
barátság.
– Úgy van – felelte Ramsey Eve-re pillantva, és
felegyenesedett. Még mindig a szájában érezte Molly
ajkának ízét, a szíve hevesen vert az iménti forró öleléstől.
– Gratulálhat nekünk, Eve. Ugyanis hamarosan
összeházasodunk. – Eve-nek eddig nem említették a
tervet. Úgy érezték, nem ildomos éppen most megosztani
vele az örömüket, amikor kis híján megözvegyült, de a
véletlen közbeszólt.
– Gratulálok – mondta Eve mosolyogva, és szemügyre
vette Molly derekát. – A baba is útban van már?
 Molly nem jött zavarba.
– Ott még nem tartunk. Tekintettel arra, hogy Emma
minden éjjel velem alszik, amióta megismerkedtünk, kissé
körülményei lett volna összehozni, nem gondolod?
– Ha arról van szó, a férfiak nem ismernek akadályt.
Legalábbis nekem ez a tapasztalatom. Az előző
vőlegényem egyszer a gardróbszekrényben tett magáévá
úgy, hogy a szülei talán kétméternyire üldögéltek tőlünk.
Ramsey elnevette magát.
– Akkor tényleg megérdemli az „előző” minősítést. –
Magához vonta Mollyt, majd újra Eve-re pillantott.
– Emma még mindig csokoládés püspökkenyeret eszik
Miles konyhájában?
Eve előhúzott a táskájából egy pár krémszínű kesztyűt,
és elegáns mozdulattal felhúzta.
– Enni eszik, de nem püspökkenyeret, hanem
mogyorókrémet. Mrs. Lopeztől tudtam meg, hogy ez a
legújabb kedvence. Mennem kell. Meglátogatom apádat a
kórházban, Molly. Ő már értesült a nagy újságról?
– Igen. Tegnap este elmondtuk neki.
– Értem. Ezek szerint én tudtam meg utoljára. Itt
lesztek még, amikor visszajövök?
– Attól függ – felelte Ramsey hamiskás mosollyal. – Ha
azért kérdezi, mert koccintani akar az egészségünkre
valami finomsággal, akkor igen.
– Pontosan erre gondoltam – felelte Eve, és az ajtóhoz
lépett. – Gunther, indulhatunk!

A Chicago Sun-Times aznapi kiadásában a tizedik lap

alján néhány mondatban említést tettek egy fiatal férfiról,
akire eszméletlenül talált rá egy motoros a 88-as főút
Mooseheart és Aurora közötti szakaszán. A férfit csúnyán
összeverték, és kidobták egy autóból, de az orvosok
véleménye szerint néhány nap múlva elhagyhatja a
kórházat. Két összetört nagy értékű fényképezőgépet is
találtak mellette. A híradás szerint szabadúszó fotós volt;
közkeletűbb kifejezéssel élve, paparazzo.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy összeszedjük a holminkat,

és az első géppel elrepüljünk innen. Las Vegas nem lenne
rossz, de ott van Rule Shaker, és semmi kedvem olyan
városban esküdni, ahol ő rontja a levegőt. Arról nem is
beszélve, hogy Emmát sem szeretném kitenni az
újságírók és a riporterek rohamának. Épp elég volt, hogy
látta azt a képet magáról a National Informerben. Már
néhány szót is kibetűzött a cikkből, amikor kivettem a
kezéből. Remélem, addig a részig nem jutott el,
amelyikben azt írták, hogy ő is zongorázik, mint a
meggyilkolt apja, Louey Santera. El tudod képzelni,
mekkora felhajtást csinálna a sajtó meg a tévé, ha
mondjuk itt vagy a szüleimnél, Harrisburgban
házasodnánk össze? Az ilyesmit nem lehet eltitkolni
előlük.
– Jóságos isten! – Miles a kezét tördelve rohant ki a
konyhából a hallba. – Hála az égnek, hogy itt vannak.
Nem tudom elhinni. Ilyen szörnyűséget. Valaki megint
megpróbálta megölni az apját, Molly. Istenem. Hol van
Gunther és hol van Mrs. Lord?
– De ugye, nem esett baja, Miles?
– Nem, hála istennek. Az egyik testőr lehetett, akit Mr.
Lord felbérelt, hogy vigyázzon rá a kórházban. Az utca
másik oldalán lévő épületből lőtt rá Mr. Lordra az ablakon
keresztül. Legalább százötven méteres távolságból.
Megsebesített egy nővért, aki éppen az apja vérnyomását
mérte, Molly.
– Ez óriási távolság – hüledezett Ramsey.
– Milyen súlyos az ápolónő sérülése?
– Szerencsére nem olyan veszélyes. A jobb fülét
találta el a golyó. Le is szakított belőle egy darabot.
Rettenetesen összevérezett mindent, ezért is hitte azt
mindenki először, hogy az apját találta el a lövedék. Az
ápolónő állítólag már jobban van, csak nagyon megijedt.
Ramsey megszorította Molly kezét.
– Az lesz a legjobb, ha rögtön bemegyünk a kórházba.
Miles, megkérhetem, hogy egy pillanatra se hagyja
magára Emmát?
– Természetesen, Ramsey.
Miles mostanáig egyfolytában a kezét tördelte, de
amikor meghallotta, hogy Emmára kell vigyáznia, egy
csapásra megnyugodott. Mire Ramsey és Molly kiléptek a
bejárati ajtón, már újra a régi, derűs Miles volt. Emma ott
állt mellette, és a kezét fogta.
O'Connor felügyelő Oak Parkból és két nyomozó a
Chicagói Rendőrkapitányság Gyilkossági Csoportjától már
ott volt a kórteremben, amikor Ramseyék megérkeztek.
A felügyelő beljebb invitálta a látogatókat, és
bemutatta őket a két nyomozónak. Miles nem túlzott.
Csupa vér volt minden.
– A fülsebek veszettül tudnak vérezni – bólogatott az
egyik nyomozó, és a bal fülére mutatott. Molly döbbenten
látta, hogy egyáltalán nincs fülcimpája. Az első gondolata
az volt, hogy vajon hová tenné a fülbevalót, ha kedve
támadna hordani. Majdnem elnevette magát. A közelgő
hisztéria első tünete, állapította meg magában nem
minden ijedség nélkül.
 Ösztönösen belekarolt Ramseybe, hogy valami biztos
fogódzót találjon. Ramsey ránézett, látta a szokatlan
csillogást a szemében, és gyengéden magához ölelte.
– Semmi baj – mondta fojtott hangon. – Lélegezz
mélyeket, és elmúlik.
A kórterem Mason felőli ablakán tenyérnyi lyuk
éktelenkedett. A szemben lévő fal tövében két technikus
éppen azon ügyködött, hogy kioperálja a golyót a falból.
O'Connor felügyelő fáradtnak és elnyűttnek látszott, de
ebben nem volt semmi új. Molly érezte, hogy valami nincs
rendben közte és a két nyomozó között. A felügyelő
szokásos szűkszavúságával vázolta a történteket.
– Thomas nővér éppen Mr. Lord előtt állt, és a
vérnyomását mérte. Mr. Lord hirtelen, mintha elgyöngült
volna, visszahanyatlott a párnára. A nővér fölé hajolt, hogy
megigazítsa a karját, amikor a lövés eldördült. – A
felügyelő Molly felé fordult, úgy folytatta: – Ha az apja nem
gyöngül el hirtelen, és ha a nővér nem hajol fölé, nagy
valószínűséggel célba talál a golyó. Ez a lövés végzetes
lehetett volna, Mrs. Santera. A lövedék Thomas nővér
fülcimpáját érve enyhe ívben a szemben lévő falba
csapódott, talán harminc centivel a padló fölött.
Molly odalépett az ágyhoz, és az apja fölé hajolt.
– Apa, én vagyok az. Ramsey is itt van. Nem is tudod,
mennyire megkönnyebbültem, hogy nem esett bajod.
– Igen, ezúttal megúsztam – felelte Mason tompán. –
Azt hiszem, én vagyok a legnagyobb mázlista egész
Chicagóban. Ami pedig szegény Thomas nővért illeti,
vigaszdíjként kitöltök neki egy zsíros csekket.
– Megvan! – mondta diadalmas hangon az egyik
technikus, és a lövedéket magasba emelve a jelenlévők
felé fordult. – Szinte teljesen ép. Nem lesz gond az
azonosítással.
– Nagyszerű – bólintott az egyik nyomozó. – Majd
összehasonlítjuk a másikkal, amelyet az előző merénylet
helyszínén találtunk. Ön ugye Ramsey Hunt bíró?
– Igen – felelte Ramsey. – Elképzelhető, hogy a golyók
azonosak, de ettől még nem leszünk okosabbak.
– Legalább abban biztosak lehetünk, hogy csak egy
orvlövésszel van dolgunk – mondta O'Connor felügyelő.
Molly szemügyre vette a betört ablakot, és fejcsóválva
a felügyelőhöz fordult. – Többen is gondoltunk erre a
lehetőségre, de aztán ejtettük, mert olyan messze van a
legközelebbi épület. Legalább százötven méter, ha nem
több.
– Nem hibáztatom Gunthert – mondta Mason.
Tíz perc óta most szólalt meg először. Összesen heten
voltak a szobában, és mindenki beszélgetett valakivel, de
amint Mason megszólalt, mindenki elhallgatott, és az ágy
felé fordult. Mason a rá jellemző higgadt, magabiztos
hangon folytatta:
– Emlékszem rá, amikor kinéztél azon az ablakon,
Molly, és megkérdezted, nem veszélyes-e, hogy ilyen
tisztán ide lehet látni a szemközti házról. De egyikünk sem
számolt komolyan ezzel a lehetőséggel. Lebecsültük az
ellenfelemet. A technológiai fejlődés egyetlen pillanatra
sem áll meg, és úgy látszik, ezúttal alaposan megelőzött
bennünket. Ahogy öregszünk, egyre gondatlanabbak
leszünk, Gunther. Teljesen tiszta célpontot nyújtottam
annak az átkozott orvlövésznek az ablakon keresztül. –
Mason kimerülten visszahanyatlott a párnájára, és
lehunyta a szemét.
 – Ezért húztuk el az ágyat az ablak elől – mondta
Gunther nem túl sok meggyőződéssel. Sápadt volt és
feszült, Molly még sosem látta ennyire idegesnek. –
Biztos, hogy első osztályú mesterlövész volt. Jó, ha fél
tucat lövészt ismerek, aki ezt utána tudná csinálni.
– Rendkívül hálásak lennénk – kapott a szón O'Connor
felügyelő – ha megadná nekünk mindazoknak a nevét,
akik képesek erre a teljesítményre. – A felügyelő egy
pillanatra elhallgatott, és végigsimított a tenyerével a
kopasz fején. – Tudja, ha Mr. Lord nem hanyatlik vissza a
párnájára abban a pillanatban…
Gunther bólintott, majd a főnökéhez fordult:
– Már találtunk egy másik szobát, uram, az tökéletesen
biztonságos. A nővérek épp most készítik elő, hogy
átköltözhessen. Senki nem fogja tudni a számát. És
egyetlen ablak sincs, amire egymérföldes körzetből
bárhonnan rá lehetne látni.
Mason elnevette magát, de a nevetése rövidesen
köhögési rohamba fulladt. Amikor végre elcsendesedett,
néhány másodpercig lehunyt szemmel összeszorította a
száját, hogy úrrá legyen a fájdalmon, majd így folytatta:
– Gunther, jegyezd meg, a titok nem titok többé, ha
egy embernél többen tudnak róla. Biztos, hogy ez is ki fog
szivárogni, de nem számít, mert úgyis hazamegyek.

– Nos, Emma, hogy érzed magad ma?

– Miért kérdezi, Loo doktornőé
– Csak azért, mert ma jött haza a nagypapád a kórházból.
Remélem, jobban van már.
– Hallottam, amikor Miles azt mondta valakinek, hogy
a nagyapa nagyon fáradt és gyenge. Eve a közelébe sem
engedett, mert szerinte hangos vagyok, és a nagypapát
zavarná a zaj. Pedig nem is szoktam hangoskodni. Biztos
csak azért nem akarta, hogy beszéljek vele, mert nem
szeret engem. De az arcát így is láttam, amikor behozták
a mentőautóból egy olyan hordozható ágyon. Teljesen
szürke volt, és sokkal öregebb, mint mikor utoljára láttam.
Azelőtt mindig olyan volt, mint azok a filmsztárok a régi
filmekben, amelyeket a mama annyira szeret. – Emma
leeresztette a lábához a zongoráját. – Ma reggel pedig
olyan öreg volt, mintha nem is a nagypapám, hanem a
dédnagypapám lenne. De nem tudtam beszélni vele. Egy
csomó ember volt körülötte. Három orvos is volt közöttük.
– A mamádat nagyon megviselte a nagypapád
balesete?
Emma szemmel láthatóan gondolkodóba esett.
Lenézett a zongorájára, és megtapogatta néhány
billentyűjét, de nem olyan erősen, hogy hangot adjon. A
haja, amint lehajtotta a fejét, teljesen eltakarta az arcát –
most először nem volt befonva, mióta Loo doktornő
ismerte őt.
– A mama olyan csendes mostanában. Alig beszél. Azt
hiszem, nagyon fél. Korábban is félt, de most még jobban
fél. És engem is nagyon félt. Egy percre sem mer soha
egyedül hagyni. Ramsey sem. – Emma felsóhajtott. –
Pedig néha annyira szeretnék egyedül lenni. De tudom,
hogy akkor nagyon aggódnak. – Emma felemelte a fejét,
hátrafésülte a haját az arcából, és az ajtóra nézett. Molly
és Ramsey ott ültek a várószobában. – De annak nagyon
örülök, hogy összeházasodnak.
Loo doktornő önkéntelenül is elmosolyodott. Minden
szörnyűség ellenére, ami történt vele az elmúlt hetekben,
Emma még a szerencsésebb gyerekek közé tartozott.
Annyi szeretetet kapott és fog kapni Mollytól és
Ramseytől, hogy előbb-utóbb meg fog gyógyulni.
– Na és mikor lesz az esküvő?
– Hallottam, hogy a mama azt mondta, még egy-két
napig maradnunk kell. – Hirtelen lehalkította a hangját. –
Meg fogunk szökni.
Loo doktornő ezúttal kis híján elnevette magát, látva
Emma gondterhelt arcát, amint felnőtt módra felsóhajtott.
Hirtelen eszébe jutott, mit mondott Ramsey Emma
felnőttes reakcióiról, és magában igazat adott neki. Inkább
egy dacos dühkitörés, egy egészséges gyerekes
hisztiroham, mint ez a koravén gondterheltség. Vajon mi
lehet e mögötti
– Te is szeretnél megszökni, Emma?
– Nagyon. Akkor én lennék Ramsey tanúja, a mama
nyoszolyólánya és a koszorúslány is.
– Akkor miért vagy mégis olyan gondterhelt?
– A nagypapa azt akarja, hogy az ő házában tartsuk az
esküvőt. Miles azt mondja, azért, mert ő akarja férjhez
adni a lányát. Eve pedig azt akarja, hogy inkább menjünk
el. Szerintem Eve fog győzni.
– Miből gondolod?
– A nagypapa beteg. Aki fekszik, az nem tud győzni. –
Emma lehajtotta a fejét. – Ezt Ramseytől hallottam. A
mamának mondta. Nagyon halkan beszélgettek, ezért
közelebb kellett lopóznom, hogy halljam őket.
– Szeretném, ha holnap elmondanád, hogy állnak a
dolgok, rendben? Volt mostanában rémálmod, Emma?
Emma megrázta a fejét. Újra elsimította a haját a
homlokából, és magához szorította a zongoráját.
– De azért sokszor eszembe jut…
– És olyankor mire gondolsz, Emma?
 – Arra, hogy vissza fog jönni. Ha visszamegyünk San
Franciscóba, rendőrök fognak vigyázni ránk, hogy ne
tudjon a közelünkbe jutni. Ramsey erről beszélt tegnap a
telefonban Virginiával, aki rendőrtiszt. Ramsey azt is
megmondta, hogy Sonny Dickersonnak hívják. A
fényképét is megmutatta. Tényleg ő az. Majdnem teljesen
olyan, mint a rajz, amit az a rajzoló csinált róla, amikor
leírtam neki, hogy milyen.
Loo doktornő is látta már a fényképet.
– Tényleg nagyon ügyesen leírtad, Emma. De most
figyelj rám, mert valami fontosat szeretnék kérdezni.
Valóban úgy érzed a szíved mélyén és úgy gondolod az
eszeddel is, hogy a mamád és Ramsey fog tudni vigyázni
rád?
Emma lehajtotta a fejét, és elkezdte bámulni a Nike
cipőjét. A kedvenc skót kockás zoknija volt rajta, amelyet
Ramsey vett neki Írországban.
Loo doktor gyengéden megveregette a karját. Emma
tényleg nagyon sovány volt, de ennek most nem volt
túlzott jelentősége, akárhogy is aggasztotta az anyját és
Ramseyt. Emma végül felemelte a fejét, és az orvosnőre
nézett.
– A szívemmel biztos vagyok benne, de az eszemmel
nem.
Loo doktornő bólintott.
– Ez okos válasz volt, Emma. Éppen ezért, amíg nem
fogják el Sonny Dickersont, ugyanolyan óvatosnak kell
lenned, mint a mamádnak és Ramseynek. Ha
mindhárman óvatosak vagytok, és még a rendőrség is
vigyáz rátok, akkor nem lehet semmi baj.
– Megkértem Ramseyt, hogy tanítson meg olvasni.
Akkor olvashatnék is ilyen emberekről a könyvekben.
 – Remek ötlet.
– A mama azt mondta, olyan okos vagyok, hogy mire
ősszel iskolába megyek, már több könyvet is elolvashatok.

Molly az apját nézte. Mason félig ülő helyzetben feküdt az

ágyon, az ölében újság, az orrán olvasószemüveg.
Szemmel láthatóan nem örült a lánya döntésének, de
Molly elhatározta, hogy ezúttal nem hátrál meg. Minél
gyorsabban el akarta vinni innen Emmát. Mason
hangjában már nyoma sem volt a gyengeségnek vagy
kiszolgáltatottságnak. Újra azon a fensőbbséges,
leplezetlenül lenéző hangon beszélt hozzá, mint korábban
– mint egész életében.
– Itt lesz az esküvő.
Molly határozottan megrázta a fejét. Nem akart
vitatkozni az apjával. Különösen ebben az állapotában
nem.
– Egyszer már láttál menyasszonynak, apa – mondta
szelíden. – Miért kellene még egyszer látnod?
– Szeretnénk minél hamarabb elvinni innen Emmát. Az
ő biztonsága az első – vetette közbe Ramsey.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy San
Franciscóban biztonságban lenne? – kérdezte Mason
maró gúnnyal. – Az a rohadék jóformán a maga szeme
láttára rabolta el az unokámat, Ramsey.
Eve elérkezettnek látta az időt, hogy ő is megszólaljon:
– Mason, légy egy kicsit belátóbb. Ramsey szüleire is
gondolnunk kell. Ők is szeretnének ott lenni az esküvőn.
Mason rá se nézett a feleségére, úgy válaszolt:
– Ebbe te ne szólj bele, Eve. Ehhez neked semmi
közöd.
Eve-nek az arcizma sem rezdült a sértésre.
 – Azt hiszem, mindenkinek jólesne egy csésze tea –
mondta, és felállt, hogy kimenjen a konyhába, de két
lépés után visszafordult Ramsey felé. – Ja, igen. Az autó
háromra itt lesz. Ha mégis úgy döntenek, hogy elmennek.
Az aranyórájára pillantott, és halványan elmosolyodott.
Mason az ágyból nem láthatta az arcát.
Három óra után öt perccel léptek ki a házból. Molly
nem kerített nagy feneket a búcsúzkodásnak. A sajtó
természetesen értesült az elutazásukról – nyilván az
autókölcsönzőtől, ahonnan a limuzint bérelték. Ramsey és
Molly vigyorogva nézték, amint a hoppon maradt
paparazzók fejvesztve rohannak vissza az autóikhoz,
hogy az elsötétített ablakú, fekete limuzin után eredjenek.
Még mindig maradt némi reményük, hogy a reptéren
lencsevégre kaphatják őket.

Ezt is megértük, gondolta Molly a tükör előtt állva.

Másodszor is férjnél vagyok. Csakhogy most nem zöld
csitriként, hanem érett felnőttként, és ez nagy különbség.
Ráadásul ezúttal egy csupa szív emberhez mentem
hozzá, aki mindennek a tetejében olyan szexi, hogy ha
csak rágondolok, beleborzongok. És ami a legfontosabb:
imádja Emmát.
Belevigyorgott a tükörbe, feltett még egy kis rúzst az
alsó ajkára, és megigazította magán a sejtelmesen
áttetsző halvány rózsaszín selyem hálóinget. Röpke tíz
perccel ezelőtt kapta Ramseytől ajándékba, mégpedig
Emma szeme láttára, mert a kis boszorkány egy percre
sem hagyta magukra őket.
– Elég volt a szerzetesi csuhákból – suttogta Ramsey
a fülébe, amikor átadta, majd hozzátette: – Igazi
nászajándék a szó szoros értelmében. Bár a főpróbát,
ahogy Emmát elnézem, el kell halasztanunk.
Ramsey mindehhez olyan keserves képet vágott, hogy
Molly majdnem elnevette magát, bár a legszívesebben
máris nekilátott volna, hogy megvigasztalja a férjét.
Molly kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, de kihasználva az
előnyös háttérvilágítást, a villanyt csak akkor oltotta le,
amikor már belépett a szobába.
– Mama, olyan vagy, mint egy tündérkirálynő! – kiáltott
fel Emma őszinte meglepetéssel. Molly elégedett
mosollyal nyugtázta az elismerést. – Már alig vártuk
Ramseyvel, hogy kijöjj a fürdőszobából. Én is férjhez
akarok menni, hogy ilyen szép hálóingem legyen.
Emma olyan lelkes volt, és olyan éberen csilingelt a
hangja, mintha most ébredt volna egy végigaludt éjszaka
után. Sebaj, gondolta Molly megadóan. Végül is hosszú
távon teljesen mindegy, hogy mikor van az embernek a
nászéjszakája. Most már ráérnek kivárni, hogy kettesben
maradjanak. Mindennek eljön a maga ideje. Odament
Emmához, és szorosan magához ölelte. Emma felvisított,
mint egy kismalac.
– Végre igazi család vagyunk, Em. Mit szólsz hozzád
Szerintem jól választottunk, nem igaz? Kevés nőnek van
ilyen csinos férje.
Ramsey még mindig az esküvői öltönyét viselte. Úgy
állt rajta a fekete selyemszmoking, mint egy hollywoodi
szupersztáron. A hófehér ing még jobban kiemelte a bőre
színét, s ez csak fokozta a férfiasságát. A nyakkendője
azonban alaposan elütött a hagyományos viselettől. Egy
lila, rózsaszín és sárga foltokkal telepötyögtetett igazi
modern szörnyszülött volt, mintha direkt arra találták volna
ki, hogy ellensúlyozza a hagyományos fekete-fehér
öltözék józan komorságát. Ramsey magas termete és
kisportolt, izmos alakja még jobban érvényesült a
rászabott, elegáns öltönyben. A mosolya pedig olyan
ellenállhatatlan volt, hogy még a legbigottabb feministát is
levette volna vele a lábáról.
– Mama, Ramsey megígérte nekem, hogy sosem fog
elhízni – csacsogta Emma.
– Így igaz – bólintott Ramsey mosolyogva. – De ha azt
akarjátok, hogy be is tartsam az ígéretem, sürgősen
vigyetek el egy konditerembe, mert különben nem állok jót
magamért. – Nos, Emma? Még nem is hallottam a
véleményed. Örülsz neki, hogy összeházasodtunk a
mamáddal?
Molly azzal a bizonyos jellegzetes mozdulattal egy
kissé oldalt billentette a fejét, úgy nézett Ramseyre.
Mintha valami várakozásteljes feszültség lett volna a férfi
hangjában. Pedig tudnia kell, hogy Emma teljesen odavan
érte. Persze, érthető, hogy az ő szájából akarja hallani.
Ramsey mozdulatlanul, lélegzet-visszafojtva várta a
választ.
Emma kibontakozott az anyja öleléséből, odament
Ramseyhez, és felnyújtotta mindkét karját. Ramsey
felkapta, és a karjára ültette. Emma kissé hátrahajtotta a
fejét, a szemébe nézett, és úgy mondta:
– Te vagy a legklasszabb ember az egész világon,
Ramsey.
– Köszönöm, Emma. Szerintem pedig te vagy a
legklasszabb kislány. De azért a mamád se kutya. Azt
hiszem, igazad volt. Egy igazi tündérkirálynőt vettem
feleségül. – Ramsey magához szorította Emmát, majd
vigyorogva Mollyra pillantott. – Emmával óránként fel
fogunk kelteni, hogy elmondjuk, milyen gyönyörű vagy.
 – Állok elébe – felelte Molly kacéran, majd odasétált a
terebélyes dupla ágyhoz. – Kinek van kedve Fekete Pétert
játszani velem?
– Mama, tudod, hogy a kopogós römit sokkal jobban
szeretem.
– Nem ér. A kopogós römiben mindig te nyersz.
Különben is ma volt az esküvőm. Legalább most adj
esélyt, hogy én is nyerhessek.
Emma huncutul Mollyra nézett.
– Na jó. Akkor pókerezzünk.
Ramseyből kirobbant a nevetés.
Emma szemmel láthatóan remek formában volt.
Miután megnyerte az első kört egy felső drillel,
elégedetten kijelentette:
– Ebben a házasságban nincs semmi új. Írországban
is ugyanezt csináltuk. Semmi nem változott. Szerencsére.
– Ördögöd van – mormogta Ramsey a bajsza alatt, és
savanyú képpel nekilátott, hogy megkeverje a paklit.

31.
NEM sokkal éjfél után Molly arra ébredt, hogy Ramsey
elsimítja a haját a füléről, megnyalja a fülcimpáját, és
gyengéden beleharap.
– Ha benne vagy a játszmában, nem árt, ha ott vagy
már a kezdőrúgásnál.
– Imádom a futballt. Egyetlen percet sem szeretek
elmulasztani a jó meccsből. Emma hol van?
Ramsey felkönyökölt.
 – A mi kis szemünk fénye olyan mélyen aludt, hogy
attól féltem, bármelyik pillanatban elkezd horkolni. Ezt
megelőzendő, átvittem őkelmét a másik hálószobába. De
az ajtót nem csuktam be teljesen, hogy halljuk, ha esetleg
felébred. Úgyhogy fel kell tennünk a hangtompítót,
rendben?
Molly felemelte a kezét, és az ujjai hegyével
megérintette Ramsey arcát. A szeme kezdett hozzászokni
a sötétséghez. Végigsimított a férfi orrán, a szemöldökén,
az ajkán.
– Még sose láttam ilyen szép férfit, mint te, Ramsey.
Amikor rád nyitottam a fürdőszobában Dromolandben,
nem sok hiányzott, hogy rád vessem magam.
Ramsey átkarolta Molly derekát, és magához húzta.
– Bár megtetted volna. Ha jól emlékszem, elég
kézzelfogható jelét adtam, hogy nincs kifogásom ellene.
Én legalább annyira szerettem volna, mint te. De lehet,
hogy még jobban.
Molly megmarkolta Ramsey vállát, majd végigsimított a
hátán egészen a derekáig. Csak most vette észre, hogy
Ramsey már megszabadult a bokszer sortjától.
– Te jó ég – suttogta izgatottan, és finoman
beleharapott Ramsey vállába. – Azt hiszem, túl vagyok
öltözve.
Ramsey aktív közreműködésével csekély tíz
másodperc alatt sikerült megszabadulnia a selyem
hálóingétől. Molly egy röpke csókot nyomott Ramsey
állára.
– Nem akarod, hogy felakasszam egy vállfára”? Akkor
biztos nem gyűrődik össze. – Ramsey megdöbbent képét
látva mellbe bokszolta újdonsült férjét, és elnevette magát.
Ramsey válasz helyett fölébe került, és magához húzta.
Mélyen belélegezte a teste illatát, és megborzongott a
bőre perzselő érintésétől, amint a hasa puhán, mégis
határozottan a férfiasságának feszült.
– Már annyira vártam ezt a pillanatot, hogy az utóbbi
időben alig tudtam másra gondolni. Teljesen új oldalamról
mutattál be magamnak. Sosem hittem volna, hogy ilyen
szexmániás őrült vagyok. De mióta megismertelek, alig
bírok magammal, Molly.
– Még a gardróbszekrényben is hajlandó lennél rá, két
méterre a szüleidtől?
Ramsey megrázta a fejét, és magához vonta Mollyt.
– Mindennek meg kell adni a módját – suttogta két
csók között. – De ha elég tágas lenne az a
gardróbszekrény, és Emma is ott lenne a közelben, lehet,
hogy meggondolnám a dolgot.
Molly Ramseynek feszítette az ágyékát, magához
húzta a férfi fejét, és vadul megcsókolta.
– Ha te alig bírsz magaddal, mit mondjak én? Jó lesz,
ha vigyázol magadra, mert szőröstül-bőröstül felfallak –
búgta
Molly, és hogy nyomatékot adjon a szavainak, kéjes
morgások közepette neki is látott Ramsey nyakának és
fülének.
– Majd inkább én – kontrázott Ramsey Molly melle fölé
hajolva. – Ha nem tudnád, ez a specialitásom. De azért
neked sem kell tétlenségre kárhoztatnod magad. Mindent
a maga idején.
Molly válasz helyett széttárta a combját. Ramsey
felhorkant, és Molly mellei közé fúrta a fejét, majd
elkezdett kalandozni a szájával Molly nyakán, fülén, arcán,
majd újra a nyakán vissza egészen a melléig. A keze már
Molly csípőjénél járt, amikor egy nagyot sóhajtott és
bosszúsan felmordult.
– Az ördögbe. Hiába minden. Így, hogy Emma itt van a
szomszédban, nem megy. Pedig majd megveszek érted.
Molly végigcirógatta a talpával Ramsey lábszárát.
– Én nem adnám fel ilyen könnyen a helyedben.
Ramsey feltérdelt, és gyengéden visszanyomta Molly
kezét az ágyra, amikor újra magára akarta húzni. Aztán se
szó, se beszéd szélesebbre tárta Molly két combját, és
fölé hajolva csókolgatni kezdte a hasát.
– Jó lesz, ha itt kezdem?
Molly válasz helyett kéjesen felnyögött. Ramsey egyre
lejjebb és lejjebb kalandozott a szájával, míg végre
megállapodott Molly forró, lüktető szeméremajkán. Annyi
idő sem telt belé, amennyi egy negyed órával korábban a
hálóing eltávolításához kellett, és Molly fojtottan felkiáltott:
– Istenem, Ramsey. Azt hiszem, most kiabálni fogok.
Ramsey rátapasztotta a tenyerét Molly szájára, és a
nyelvével mélyen beléhatolt. Molly feljajdult, egyszer,
kétszer, háromszor, és már félig önkívületben átvillant az
agyán, hogy fogja ezt az egész testét felperzselő, egész
valóját megrázó földindulást túlélni. Amikor az
utórezgések hullámain lebegve lassan magához tért az
önkívületből, visszahanyatlott a párnára, arra gondolva,
hogy most kéne megállítani az időt, Ramsey ráfeküdt, és
lassan beléhatolt. Néhány másodperc múlva teljesen
összeforrt a testük, mintha mindig is egyek lettek volna.
Ramsey hirtelen megdermedt, és a következő pillanatban
mintha váratlanul megvilágosodott volna előtte minden,
rádöbbent, hogy végre megérkezett. Igen, megtörtént,
amire oly régóta vágyott: végre révbe ért. Mollyban
megtalálta az igaz szeretőjét és a hites feleségét.
Mostantól fogva hozzá tartozik, elválaszthatatlanul,
egészen a sírig. S mintha a teste sem akarna lemaradni a
lelke ujjongása mögött, hirtelen kirobbant a tagjait
pattanásig feszítő vulkán, és minden porcikáján
végighullámzott a teremtés legősibb érzése, az elemi
gyönyör. Sose gondolta volna, hogy létezik ilyen erős,
eltéphetetlen kapocs két ember között, amely szinte
egybeforrasztja őket testileg, lelkileg, mindenestül.
Mostanáig mindig Emmáé volt az első gondolata. Őt
akarta a magáénak tudni. Csak az számított, hogy ő
biztonságban legyen. És csak utána jött Molly és mindaz,
ami hozzá fűzte: a vágy, a szeretet, a becsülés. De most
elbizonytalanodott. Az elsöprő erejű kielégülés
végtelennek tetsző pillanatában elemi erővel rázta meg a
felismerés, hogy létezik ilyen tökéletes egyesülés férfi és
nő között. Közte és e között a nő között, akit alig két
hónapja ismer, aki egy híres rocksztár felesége volt, és
akinek az apja az ország egyik legrettegettebb
gengsztere. Az élet tényleg tele van meglepetésekkel.
Molly csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor már
megbizonyosodott róla, hogy nem álmodik, és nem fog
történni semmi végzetes dolog, ha megpróbál levegőt
venni. Megpróbálta. Nem történt semmi. Pislogott egyet.
Megint semmi. Lassan újra tudatosultak benne az
életfunkciói, de még mindig nem bírta elhinni, hogy ez a
szédítő gyönyör, mely az imént magával ragadta,
valóságos volt. Nagyon óvatosan kinyitotta a száját.
– Most megpróbálok mondani valamit. A mozgás még
korai lenne. Igen, sikerült. Ezek szerint újra itt vagyok.
Hála az égnek. Köszönöm, Ramsey. Ez tényleg klassz
volt.
 Ramsey még mindig ott lüktetett benne. Fantasztikus
érzés volt. Molly újra behunyta a szemét, és arra gondolt,
milyen csodálatos dolog, hogy egymásra találtak.
Megemelte a csípőjét, és nekifeszült Ramsey ágyékának.
Egy mély, elnyújtott morgás volt a válasz.
– Mi az, hogy „klassz”? Ez egyenesen sértés. Ezzel az
erővel azt mondhattad volna, hogy tűrhető.
– Üsse kő, akkor legyen mondjuk remek. Esetleg még
az istenit is megkockáztatnám.
Ramsey nem válaszolt, de Molly érezte, hogy a
lüktetés felerősödik benne, amint Ramsey férfiassága újra
megmerevedett.
– Minden csak viszonyítás kérdése. Most például
biztos azt hiszed, hogy máris készen állok a folytatásra,
pedig nem így van. Még nem tértem teljesen magamhoz.
De öt perc múlva újra a régi leszek.
Ramsey elernyedve feküdt rajta, a fejét a mellette lévő
párnára hajtva.
Molly kétszer-háromszor végigsimított a hátán.
– Elfelejtettem megnézni a hátad. Begyógyult már a
sebed?
– Azt hiszem, igen.
– Már nem is érzem a heget. És a combod?
– Jobb, mint volt. Na és a te karod? Eltűntek már a
varratok?
– Aha. Már csak egy halvány heg látszik belőle.
Ramsey, mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy
teljesen odavagyok érted?
Ramsey nem válaszolt. Molly elkezdett mocorogni
alatta.
– Azt – mondta végül Ramsey, aki még mindig
képtelen volt megmozdulni –, hogy ezzel én is pontosan
így vagyok.
Ramsey végül mégis felemelkedett, és megcsókolta
Mollyt.
– Ha tudnád, mióta vágyom erre. Hányszor néztem a
szád arra gondolva, vajon milyen íze lehet, milyen érzés
lehet megcsókolni. Először a száddal akartam szeretkezni.
Nem egészen húsz perc elteltével Ramsey teljesen
magához tért, és újra szeretkeztek. Ramsey életében még
nem élt át ilyen gyönyört. Most már semmi kétsége nem
maradt afelől, hogy valóban megtalálta az igazit.

Hajnali négy óra tájban Ramsey érezte, hogy egy apró kéz
megveregeti a vállát. Hála az égnek visszabújt a
bokszeralsójába, mielőtt elaludt, de hogy ez hogy sikerült,
arra már nem emlékezett. Még Mollyra is visszavarázsolta
a hálóingét, pedig alig volt magánál.
Átemelte Emmát a válla fölött, és lefektette az anyja
mellé a másik oldalon. Molly kéjesen felnyögött, és
anélkül, hogy felébredt volna, megkereste Ramseyt a
kezével. Ramsey odahajolt a füléhez, és belesúgta:
– Itt van Emma.
Molly mosolyogva visszahúzta a kezét. Érezte, hogy
Emma a derekára teszi a kezét.
– Tudom, hogy gyönyörű vagy, mama. Még akkor is,
ha nem látlak a sötétben.
– Kösz, Em. De azért nem kell óránként
felébresztened, hogy elmondd.
Mielőtt újra elaludt volna, felrémlett előtte a békebíró
alakja, amint házastársaknak nyilvánította őket, majd
Emma arcocskája, amint fülig érő szájjal bejelenti a
békebíró feleségének, aki tíz dollárért adott neki egy
esküvői csokrot, hogy most már végre igazi család lettek.
A bíróné – legyen áldott a neve – lelkesen helyeselt, és
egy ügyes manőverrel elvonta Emma figyelmét, amíg
Ramseyvel megcsókolták egymást.
Aztán mély álomba zuhant. Olyan mély álomba, hogy
még Sonny Dickersonról is megfeledkezett, akit annyira
elragadott a tébolya, hogy mindenáron meg akarta
szerezni magának Emmát, még akkor is, ha ezzel az
életét kockáztatja.

Másnap reggel Ramsey és Molly a megterített asztalnál

ültek. A reggelit a nagyobbik szobában szolgálták fel.
– Tudod, mire gondolok? – kérdezte Molly halkan, és
Emmára pillantott, aki a szőnyegen üldögélt néhány
lépésre tőlük, és ceruzával, jegyzetfüzettel a kezében
éppen a neve helyesírását gyakorolta.
Ramsey két harapás között rápillantott, és
megcsóválta a fejét.
– Még nem, de biztos nem valami komoly dolog, ha
ilyen hamis képet vágsz hozzá.
– Tévedés. Olyan komoly vagyok, mint egy bíró.
– Jó, elismerem. De még mindig nem tudom, mire
gondolsz.
– Arra, hogy mégsem isteni volt, ami az éjjel történt.
Sokkal jobb. Annyira csodálatos, hogy az már bűn.
Ramseynek kis híján a torkán akadt az ügyeletes falat.
Nyelt egy nagyot, és gyorsan ivott rá néhány korty kávét.
Aztán felidézte magában, milyen is volt az a bizonyos
bűnösen jó érzés, és egész testében megborzongott. Még
a kávéját is sikerült kilöttyintenie az abroszra.
Emma felnézett a füzetéből, és megkérdezte:
– Most mi a családnevem, mama?
 Ramsey egy pillanat alatt megfeledkezett az éjjel
történtekről, és futó pillantást vetve Mollyra gyanús
sietséggel kijelentette:
– Én azt szeretném, ha Emma Hunt lennél. Mit szólsz
hozzád
– Leírnád nekem, Ramsey?
Ramsey átvette Emmától a ceruzát és a füzetet, és
nagy alakú, nyomtatott betűkkel beleírta az Emma Hunt
nevet. Emma visszatelepedett a szőnyegre, és
elmélyülten gyakorolni kezdett. Alig egy perc elteltével
felnézett, és kijelentette:
– Egész jól néz ki leírva. Nekem tetszik – tette hozzá,
és odanyújtotta Ramseyéknek a füzetet.
Molly és Ramsey szemügyre vették az eredményt.
– Egész jó – mondta Ramsey elismerően. – Annyira jó,
hogy simán el tudom olvasni. Emma Hunt. Nem hangzik
rosszul. Van ritmusa. – Emma boldog mosollyal
visszavette a füzetet, és tovább folytatta a gyakorlást.
Ramsey Mollyra nézett, és halkan, nehogy Emma
meghallja, így szólt:
– Ne haragudj, Molly. Erről még nem beszéltünk, de
nagyon szeretném, ha Emma az én nevem viselné. Azt
szeretném, hogy tényleg az én lányom legyen. Jogilag és
minden tekintetben.
– Nem tudom, Ramsey – felelte Molly, és tanácstalanul
játszadozni kezdett a tányérján lévő grapefruitszeletekkel.
– Tény, hogy Louey nem sokat törődött Emmával, de
mégis az apja volt. Ez olyan, mintha megszűnne létezni.
– Jó, akkor hadd kérdezzek valamit. Ha Louey még
élne, és úgy vettelek volna el, akkor hogy döntenél?
Molly bekapott egy szelet grapefruitot, és kivett egy
vékony szelet pirítóst a kenyérkosárból.
 – Akkor azt mondanám, hogy egy szemét alak, akit
soha nem érdekelt a saját lánya. És nem érdemli meg,
hogy Emma a nevét viselje, miután jóformán semmit nem
jelent neki. – Molly megrázta a fejét. – De most, hogy
halott, úgy érzem, Emmának szüksége van valamire, ami
emlékezteti rá. Mi lenne, ha Emma Santera Huntnak
hívnánk? Kérdezzük meg erről is Loo doktornőt, de
szerintem jó ötlet.
– Emma sose fogja elfelejteni, hogy Louey volt az apja.
– Nem. Biztos nem fogja. Megeszed azt a sonkát,
Ramsey?
– Nem, nyugodtan elveheted. Szükséged van
kalóriára. Én amúgy is szinte kicsattanok az energiától.
Tudod, minél többször tepernek le egy férfit, annál
erősebb lesz. Megtelnek vérrel az izmai, és
exponenciálisan megnövekedik az állóképessége. Már
alig várom, hogy bebizonyíthassam.
– Na, hogy tetszik, mama?
Mollynak nem kis erőfeszítésébe került, hogy levegye
a szemét újdonsült férjéről. Legszívesebben rávetette
volna magát, hogy ott, helyben leteperje, és minden
teketória nélkül a magáévá tegye.
– Hogy? Aha, na nézzük, Em. Hatszor leírtad? Nagyon
klassz. Mindegyik jobb egy kicsit, mint az előző.
Nagyszerű, drágám. Nagyon ügyes vagy. Szeptemberben,
mire elkezded az iskolát, már Emma Santera Huntnak
fognak hívni.
Emma lassan elismételte a nevet, mintha ízlelgetné a
szavakat:
– Miss Emma Santera Hunt. – Ms. csak tizennyolc
éves korom után lehetek, igaz?
 Molly Ramseyre pillantott, aki pontosan tudta, mire
gondol.
– Én pedig Mrs. Santera Hunt leszek.
– Akkor mindhárman Huntok leszünk – mondta Emma
széles mosollyal, majd hirtelen elkomorodott. – Azt sem
tudtam, hogy van ilyen név, mielőtt Ramsey megtalált.
Ramsey reggeli után felhívta a szüleit. Molly is váltott
néhány szót velük. Egész simán ment a bemutatkozás,
ahhoz képest, hogy mennyire megdöbbentek a hírre.
Megegyeztek, hogy Ramseyék a nyár végén
meglátogatják őket, és velük is megünneplik az
egybekelésüket.
– Remélem, addigra minden megoldódik – mondta
Ramsey elgondolkodva, amint visszatette a kagylót a
készülékre. – Majd meglátod, mennyire oda lesz érted az
anyám. Imádja a menyeit, mert úgy gondolja, hogy ilyen
tökéletes fiúknak csakis tökéletes feleségük lehet. Bár
attól tartok, gyászban lesz, hogy a legkisebb és
legtökéletesebb fiát is elvesztette.
– Ezen egy cseppet sem csodálkoznék – bólogatott
Molly hamiskás mosollyal, majd a fejéhez kapott. – Azt
hiszem, nekem is fel kellene hívnom a mamámat.

Másnap délután érkeztek meg San Franciscóba. Az

évszakhoz képest meglehetősen hűvös volt. A Golden
Gate sűrű ködfelhőbe burkolózott, ami június közepén
többnyire már csak hajnalban és alkonyatkor fordult elő.
Emma egy gyapjúpulóverben sétálgatott a kertben, és
számba vette a vörös fenyődeszkákból épített kerítés
mentén pompázó virágokat. A zongorája egy széken
hevert a konyhában. Az utca másik oldalán, a házzal
szemben egy jelzés nélküli rendőrautó parkolt.
 Molly az ablakban álldogált, és Emmát nézte. Ramsey
odalépett hozzá, és hátulról átölelte.
– Csinálni akarok neki egy hintát. Annak a nagy
fenyőnek az alsó ágára fel is lehetne szerelni.
Molly anélkül, hogy kibontakozott volna Ramsey
karjából, megfordult, és lábujjhegyre állva a fülébe
suttogta:
– Rettenetesen kívánlak. Akarom. Itt és most. –
Ramsey nem kérette magát, és ott a dolgozószobában
újra magáévá tette a feleségét. Még a ruhájukat sem
vették le, nehogy Emma meglepje őket. Még ki sem fújták
magukat, amikor hirtelen Emma hangja hallatszott a
konyhából:
– Mama, képzeld, Ramseynek van egy szobája, amely
tele van mindenféle konzervdobozzal.
Molly elképedve meredt a férjére.
– Konzervdobozokkal? Ez csakis valami
trófeagyűjtemény lehet. Lefogadom, hogy nincs köztük két
egyforma, igaz? Te perverz disznó. Nem szégyelled
magad?
– Mama, hallom, hogy nevettél. Megint mondtál valami
vicceseté
– De még milyen vicceset – felelte Molly, de nem tudta
folytatni, mert Ramsey egy újabb csókkal elhallgattatta.

Miután túl voltak az ebéden, amely ezúttal Ramsey

kedvenc kínai fogásaiból állt – szecsuáni marhahús főtt
tésztával és fokhagymás padlizsánsaláta – Molly
megtörölte a száját a szalvétával, és Emmához fordult:
– Emma, azt hiszem, itt az ideje, hogy megbeszéljük
ezt a dolgot. Épp eleget halogattuk. Nem tudom tovább
nézni, hogy ilyen nyugtalan vagy.
 Emma felkapta a fejét.
– Jól figyelj rám – folytatta Molly. – Ramsey nagyon
aggódik érted. Azért aggódik, mert az az ember még
mindig szabadlábon van. Abban reménykedtünk, hogy
mostanra már elfogják, és bezárják a börtönbe, de nem
így történt. Éppen ezért nagyon óvatosnak kell lenned.
Például, ha együtt elmegyünk valahova, nem szabad
előreszaladnod vagy lemaradnod. Mindig ott kell
maradnod mellettünk. A legjobb, ha mindig fogod
valamelyikünk kezét. Akkor nem lehet baj. Ugye,
megérted, miért van erre szükség, Em?
Ramsey nem merte volna ilyen nyíltan szóba hozni a
dolgot. Úgy érezte, mintha egy működő vulkán peremén
állnának. Akkora gombóc volt a torkában, hogy azt a korty
kávét is alig tudta lenyelni, amivel leplezni próbálta az
ijedtségét.
– Igen, mama, azt hiszem, értem – felelte Emma rövid
gondolkodás után. – Loo doktornő azt mondta, az az
ember azt hiszi, én fogom megmenteni attól, hogy a
pokolra kerüljön. De ez nem igaz, csak ő hiszi azt, mert
bebeszélte magának.
Ramsey alig hitt a fülének, hogy Emma ilyen
könnyedén és magától értetődően beszél minderről,
mintha minden teljesen világos és érthető lenne a
számára.
– Igen, azt hiszem, Loo doktornőnek igaza van.
– De ha azt hitte, hogy tényleg meg tudom menteni a
pokoltól, akkor miért bántott?
– Mr. Savich azt mondta, hogy az FBI orvosai szerint
azért bántott, mert azt hiszi, hogy ha te megbűnhődsz
helyette az ő bűneiért, ahogy Jézus is magára vállalta az
emberek bűneiért járó büntetést, akkor megtisztulhat, és
az Isten megbocsát neki.
– Ezt nem értem, mama.
– Ezt senki sem érti igazán, Emma – vette át a szót
Ramsey. – Az az ember elmebeteg. Nem tud normálisan
gondolkodni, és éppen ezért olyan veszélyes. Ezért kell
nagyon óvatosnak lennünk.
– Tudom, hogy odakint van valahol, és csak arra vár,
hogy megint elrabolhasson.
– Így van – helyeselt Molly. – Bár mindenki mindent
megtesz, hogy kézre kerítsék. De addig is nagyon
óvatosnak és körültekintőnek kell lennünk. Nekünk is és
neked is. Ahogy mondtam, soha egy pillanatra sem
szabad elmenned mellőlünk. Most pedig légy szíves, menj
oda az ablakhoz, és nézz ki az utcára. Ott áll egy
világoskék autó a szemben lévő oldalon. Abban az
autóban két nyomozó ül, akik azért vannak ott, hogy
elfogják azt az embert, ha erre jönne.
– Látom őket, mama.
Ramsey megköszörülte a torkát. Mollyhoz hasonlóan ő
is valami okosat akart mondani. Valamit, amivel hatni
tudna Emma értelmére. Amivel megnyugtatná. De hiába
gondolkodott, nem találta a megfelelő szavakat. Maga
sem tudta, mi ütött belé, amikor a következő mondat
csúszott ki a száján:
– Emma, nem tudnál idejönni hozzám egy kicsit?
Szeretném, ha megfognád a kezem. Nem érzem jól
magam.
Emma futva ment vissza az asztalhoz. Ramseynek
arra is alig maradt ideje, hogy hátrébb tolja a székét,
Emma már fenn is volt az ölében. Magához ölelte a
kislányt, aki megsimogatta a karját, és vigasztaló hangon
így szólt:
– Ne aggódj, Ramsey. Majd meglátod, hogy nem lesz
semmi baj. Megígérem.
Ramsey odadörgölte az orrát Emma copfjához. –
Nagyon szeretlek, Emma Hunt.
– Én is nagyon szeretlek, Ramsey. Sőt még annál is
jobban – felelte Emma, és még szaporábban simogatni
kezdte Ramsey karját.

A következő hétvégén elutaztak Montereybe egypár

napos kirándulásra. Első útjuk a tengeri állatkertbe
vezetett. Emmának legjobban a medúzák tetszettek.
Legalább fél óráig üldögéltek az egyik óriási akvárium
előtt, és gyönyörködtek a különböző színű és nagyságú
lebegő, kígyózó tengeri lényekben.
Miután kigyönyörködték magukat a tenger csodáiban,
átsétáltak Carmelen, és letelepedtek a tengerpartra egy
sziklás öbölben az Ocean Avenue alatt, aztán
átkocsikáztak Big Surbe, ahol egy gyönyörű parkban
pikniket rendeztek a fűben.
Sonny Dickersonról már három napja nem esett szó
köztük, mintha el is felejtkeztek volna róla. Amint
bejelentkeztek a szállodába, Ramsey felhívta Virginia
Trolleyt, megadta neki a pontos címüket a szobaszámmal
együtt, és megnyugtatta, hogy minden rendben van, és
remekül érzik magukat. Molly is felhívta az apját. Örömmel
hallotta, hogy napról napra jobban érzi magát, és szépen
erősödik. Milesnak nagyon hiányoztak, különösen Emma.
Eve azt mondta, hogy Masont nem tudja adni, mert éppen
alszik, de talán próbálják meg újra a jövő héten, hátha
akkor több szerencséjük lesz.
 – Ribanc – sziszegte Molly, amint letette a kagylót.
Ramsey felnézett a lapjaiból, éppen huszonegyezett
Emmával, a kislány két nappal korábban tanította meg a
kedvenc kártyajátékára. Emma sorozatban megverte, ami
egyszerre töltötte el csodálkozással és határtalan
büszkeséggel. Elvigyorodott, és mindentudó képpel
kijelentette:
– Nem értem, miért csodálkozol, Molly. Eve sokkal
jobban tudja kezelni apádat, ha nincs körülötte senki.
Különösen nem a mostohalánya, aki történetesen idősebb
nála, és a mostohaunokája, aki bármikor lefőzi akármilyen
szerencsejátékban, valamint egy rendkívül jóképű, vonzó
és szellemes pasas, aki fütyül rá. A fenébe, Emma, ez
nem igaz. Tizenhatra rá mersz hívni, és telibe trafálod.
Ilyenkor már nem szabad több lapot kérni.
Emma annyira csendes volt, és annyira magába
zárkózott, hogy Molly először megijedt, de aztán rájött,
hogy csak koncentrál, azért nem figyel rájuk. A következő
pillanatban fel is nézett, és komoly képpel kijelentette:
– Végigszámoltam magamban a kártyákat, Ramsey,
ahogy tanítottad. Arra sikerült rájönnöm, hogy még két
hármasnak és két ásznak kell lennie a pakliban. De hogy
hány kettes maradt benne, azt nem tudom.
Ramsey egy nagyot horkantott, majd odahajolt
Emmához, felkapta, és hanyatt dőlt vele a szőnyegen.
Aztán kinyújtotta a karját, és megrázta Emmát a feje fölött.
Emma sikoltozva kacagott.
– Molly – kiáltotta Ramsey, hogy túlkiabálja Emma
kacagását. – Mi lenne, ha bedobnám a medúzák
akváriumába? Aztán leülnénk a padra, és néznénk, hogy
barátkozna meg a kedvenceivel.
 – Megvan! – kiáltotta diadalmasan Emma. – Még egy
kettesnek kell lennie a pakliban. Tudtam, hogy butaság
lenne tizenhatnál abbahagyni.
– Tévedsz. Nincs benne több kettes – mondta nevetve
Ramsey, és letette Emmát a földre. – Gyere, nézzük meg,
ha nem hiszed. – Még tizenkét kártya volt a pakliban. Az
utolsó egy kör kettes volt.

Másnap délután kisétáltak a nagy montereyi mólóra.

Ramsey imádta a mólók szagát – a sós víz és a fa
karbolsavval fűszerezett, sajátos illatát. A móló körül
lebegő sirályok hangos rikácsolással követelték a
turistáktól megszokott jussukat – majdnem olyan
agresszíven, mint a San Franciscó-i koldusok a Union
Square-en. A mólón egymás után sorakoztak a kisebb-
nagyobb halsütödék, amelyek környékén – különösen
délután – olyan orrfacsaró bűz terjengett, hogy az
embernek könny szökött a szemébe, amikor elment
mellettük.
A gyanútlan látogató szaglószervének
megpróbáltatásait tovább fokozta a móló lábainál
felhalmozódott, rothadó hínár édeskés bűze, amely
felhőkben csalogatta ide a legyeket és más rovarokat.
Szó, ami sző, nem volt valami gusztusos látvány. A móló
cölöpéi körül hájas, csupasz bőrű oroszlánfókák
dagonyáztak, és méltóságteljesen várták a fölöttük
visongó gyerekektől a válogatott falatokat.
A halsütödék számát csak az ajándékboltoké múlta
felül. Emma egy Carmel feliratú rövid ujjú pólót és
világoszöld rövidnadrágot viselt, a lábán a megszokott
Nike sportcipője és a skót kockás zoknija virított. Molly egy
ízben kijelentette: kár, hogy Ramsey nem vett belőle
legalább egy tucatot, mert amióta megvan, Emma nem
hajlandó semmilyen más zoknit felvenni. Mindennap ki
kellett mosnia, hogy a kislánynak legyen mibe bújnia
másnap.
Miután már megkezdődött a nyári szezon, a turisták
valósággal elözönlötték a tengerpartot. A nap
szemkápráztatóan sütött, de korántsem volt elviselhetetlen
hőség. Az óceán mellett még nyár közepén sem fenyeget
ez a veszély. Huszonöt fok, kellemesen párás, hűsítő
levegő, és mindez legalább három hónapon át. Ramsey
többnyire a nyakában vitte Emmát. Ilyenkor egészen
nyugodt volt, hogy nem lehet semmi baja. Emma azonban
– bármennyire imádott is Ramsey nyakában ülni – egy idő
után megelégelte a rabságot, és határozottan kijelentette:
– Ramsey, most már nyugodtan letehetsz. Megígérem,
hogy nem megyek el tőletek.
Amint talajt érzett a lába alatt, megfogta Ramsey
kezét, és elkezdett ugrándozni, mint egy kiscsikó. Miután
megmozgatta a lábait, azzal kezdett el játszani, hogy hol
lelassított, hol meggyorsította a lépteit, arra kényszerítve
Ramseyt, hogy kövesse. Emma a móló közepén hirtelen
megtorpant, és csodálkozva nézni kezdte az egyik fókát. A
hatalmas jószág, amely szemmel láthatóan jóval
testesebb volt társainál, kaffogva ráugatott minden
turistára, akinél valami zsákmányt gyanított. Ramsey
sejtette, miért ilyen terebélyes őkelme, de a biztonság
kedvéért megkérdezte az egyik közelben ücsörgő
horgászt, hogy mióta tanyázik a móló környékén.
– Van annak már két éve is, hogy ideköltözött – felelte
a horgász. – Azóta sem akar tágulni innen. A
legrámenősebb koldus az egész bandából. A helybeliek
csak Old Chesternek hívják. Persze bolond lesz itthagyni
ezt a paradicsomot, amennyi turista idejár Friscóból. Pedig
nem volna szabad etetni őket, de hiába. Az üzlet, az üzlet.
Ott árulják nekik az olcsó szardíniát. Fene a koldusaiba,
hogy egy csepp szégyenérzet nincs bennük.
Ramsey hirtelen nem tudta eldönteni, hogy a horgász
vajon a turistákra vagy a fókákra gondolt.
Emma könyörgésére végül Ramsey is beadta a
derekát.
– Nem bánom. De vigyázz, ne menj közel hozzá, csak
dobd oda neki a szardíniát. Elég ügyes, hogy elkapja
akkor is, ha nem pontosan elé dobod.
Emma lelkesen bólintott, és vett három szardíniát,
amelyekhez egy papírtörülköző is járt. Ramsey
megkönnyebbülten látta, hogy már mindhárom döglött
volt. A férfi odaállt szorosan Emma mögé, aki kihajolt a
korláton, hogy lássa, pontosan hová kell dobnia a halakat.
Emma hangosan felkacagott, amikor a behemót rekedten
ráugatott, hogy mi lesz már a jussával.
Ugyanebben a pillanatban Molly is felkiáltott. Ramsey
nevét kiáltotta.

32.
RAMSEY kis híján megbotlott a saját lábában, olyan
gyorsan pördült meg Molly kiáltására. Molly egy tizenkét
év körüli fiúval huzakodott, aki megpróbálta kirángatni a
kezéből a válltáskáját. Ramsey teljes erejéből futásnak
eredt Molly felé, és elkiáltotta magát: – Azonnal engedd el,
te nyavalyás csirkefogó!
Emma!
 Ramsey hirtelen megtorpant, és hátranézett. Emma ott
állt a korlátnál, és épp odanyújtotta a kezében tartott
halakat a fókának. Annyira a behemótra koncentrált, hogy
észre sem vette, mi történt. Ramsey megkönnyebbülten
felsóhajtott, de amint újra Molly felé fordult, a szeme
sarkából megpillantotta azt az alakot. A fókák körül
nyüzsgő gyerekek és szülők sűrűjében próbált utat törni
magának Emma felé. Ramsey bárhol és bármikor azonnal
felismerte volna, még álmában is. Már csak két méter
választotta el Emmától. Egyre határozottabb léptekkel
közeledett felé. Már arról is elfelejtkezett, hogy ne keltsen
feltűnést, annyira közel volt az áhított célhoz, és tudta,
hogy a kavarodás, amit megrendezett a táskalopással,
nem tarthat sokáig. Ramsey gondolkodás nélkül futásnak
eredt visszafelé. Dickersont már csak egy méter
választotta el Emmától. Már nyújtotta is felé a kezét, hogy
megragadja, amikor Ramsey rávetette magát, a gallérjánál
fogva megforgatta, és a jobb öklével teljes erőből állon
vágta.
– Hé, pajtás, mi az ördögöt művel? Mit ártott magának
az az ember?
– Igaza van. Mit képzel, hogy csak úgy letámadja az
embereket? Megőrült, ember?
Pillanatokon belül vagy fél tucat ember vont fenyegető
gyűrűt Ramsey köré, de tettlegességig még nem fajult a
dolog. Ramsey felkiáltott:
– Emma! Fuss oda a mamádhoz! Gyorsan!
Dickerson vért köpködve feltápászkodott, és gyűlölettől
eltorzult arccal Ramseyre förmedt:
– Miért ütött meg, maga vadállat? Én pap vagyok.
Hogy merészeli megütni Isten szolgáját?
– Öregem, ezt igazán nem kellett volna.
 Valaki alaposan mellbe taszította Ramseyt. Egy másik
önkéntes a vállába bokszolt.
– Ne! Hagyják abba! Ő a papám, és csak engem akart
megmenteni!
De már Senki nem figyelt a kétségbeesetten kiabáló
kislányra. Egyre hangosabban szidalmazták Ramseyt.
Fenyegető öklök emelkedtek a magasba.
Ramsey kétségbeesett dühvel meredt a tömegre.
Hirtelen ösztönösen oldalra nézett, és látta, hogy
Dickerson újra Emma felé indul.
– Hagyja békén a lányomat! – kiáltotta, de Dickerson
ügyet sem vetett rá, lehet, hogy nem is hallotta, annyira
csak arra koncentrált, hogy megkaparintsa Emmát.
– Elnézést, de mennem kell – mondta Ramsey a
szitkozódóknak, akik egyre szorosabb gyűrűt vontak köré.
Egy villámgyors mozdulattal combon rúgta a legközelebbi
ágálót, egy másiknak a vállára sújtott az öklével, egy
harmadikat pedig, aki már épp készült rávetni magát,
gyomorszájon rúgott, és máris szabad volt előtte az út.
Dickerson már megint ott volt Emma közvetlen közelében.
Ezúttal Ramsey nem kiáltott rá. Nem akarta elszalasztani
ezt a kedvező alkalmat, hogy elkapja, és kitapossa a belét
az átkozottnak. Érezte, hogy elborítja az agyát a vér és a
gyilkos bosszúvágy. Már csak fél méter választotta el
Dickersontól. Ramsey kis híján megtorpant, amikor
ránézett. Teljesen nyugodt volt az arca, szinte átszellemült
– mintha épp egy csodálatos tájképben gyönyörködne,
amit az a degenerált agya vetített a lelki szemei elé. Egy
férfi hirtelen oldalra lépett, és kis híján fellökte Ramseyt.
Ramsey képtelen volt uralkodni magán – megragadta a
férfi vállát, és eltaszította az útjából. Ebben a pillanatban
Dickerson felnézett. Ramsey hallotta, hogy hangosan
elkáromkodja magát. Látta a szemében felvillanó páni
félelmet. Dickersonnak elég volt egy pillantást vetni
Ramsey gyilkos indulattól szikrázó szemére, hogy tudja,
ezúttal nem viszi el szárazon. Elfelejtkezve Emmáról
meglódult a móló másik vége felé ide-oda cikázva a sűrű
tömegben. Ramsey utána kiáltott, hogy álljon meg.
Dickerson erre megszaporázta a lépteit, majd kikeveredve
a tömegből futásnak eredt. Ramsey utána vetette magát,
a nyomában Emmával. Az emberek ijedten ugrottak félre
az útjukból. Dickerson egy pillanatra megfordult, és amikor
látta, hogy a távolság vészesen lecsökkent kettejük között,
hirtelen irányt változtatott, és habozás nélkül a vízbe
vetette magát. Ramsey visszafutott Emmáért, felkapta, és
odaugrott vele egy hatalmas termetű asszonyság elé, aki
körül vagy fél tucat gyerek nyüzsgött.
– Az a szemétláda egy körözött gyerekrabló. El akarta
lopni a lányom. Kérem, vigyázzon rá egy kicsit.
Választ sem várva letette Emmát az asszony előtt, két
hatalmas ugrással a móló szélén termett, és anélkül, hogy
körülnézett volna, Sonny Dickerson után ugrott.
A víz dermesztően hideg volt, de ezzel most nem ért rá
törődni. Amint felszínre bukkant, körülnézett, merre lehet
Sonny Dickerson. Nem látta sehol. Ennyi idő alatt nem
juthatott messzire. Mintha egyenesen ráugrott volna.
Hirtelen Molly hangját hallotta odafentről:
– A cölöpök felé úszik, Ramsey! Siess! Vigyázz
magadra, lehet, hogy fegyver van nála!
Ramsey jó úszó volt, de az óceán annyira hullámzott,
hogy úgy érezte, tehetetlen bábként sodródik a jeges
vízben. Ráadásul a part közelében a meder tele volt
sziklákkal. Tudta, ha egy nagyobb hullám nekivágja egy
élesebb sziklának, befellegzett az üldözésnek. Érezte,
hogy az izmai egyre jobban elmerevednek a jeges vízben.
Végre megpillantotta Dickersont, amint előbukkant a
moszattal övezett, iszamós cölöpök lábánál.
Ezúttal nem fog kicsúszni a keze közül a rohadék,
fogadkozott Ramsey. Bíró volt, és fenntartások nélkül hitt
a jogban, a fennálló jogrendben és
igazságszolgáltatásban, amelyre felesküdött és feltette az
életét, de ennek a szörnyetegnek nem akarta megadni a
lehetőséget, hogy egy ügyvéd a védelmébe vegye. Ezt a
kockázatot nem vállalhatta. A hánykolódó hullámokkal
dacolva, hatalmas karcsapásokkal úszott. Már majdnem
célhoz ért, amikor Dickerson, látva, hogy nincs esélye a
menekülésre, hirtelen előrántott egy pisztolyt.
– Ne jöjjön közelebb! – kiáltotta, mielőtt egy hullám
elborította a fejét. A következő pillanatban újra felbukkant
a sós vizet köpködve. – Komolyan beszélek, Hunt. Ha
közelebb jön, lelövöm.
Ramsey megállt, és elkezdte taposni a vizet, hogy a
hullámok tetején maradjon. Határozott, mégis nyugodt
hangon kiáltott vissza Dickersonnak – nyoma sem volt
benne az iménti gyilkos dühnek, amellyel utána vetette
magát:
– Ide hallgasson, Dickerson. Soha nem fogja
megszerezni Emmát. Országos körözés alatt áll. Minden
rendőrkapitányság és FBI-iroda megkapta a fényképét.
Semmi esélye nincs. Ha bárhol felismerik a zsaruk, úgy
fogják lelőni, mint egy kutyát azért, amit tett. Soha többé
nem fog megkínozni egyetlen gyereket sem. Sem Emmát,
sem mást. Vége a játszmának. Adja fel, és akkor
megúszhatja, hogy lepuffantsák. – Ramsey
megkapaszkodott a legközelebbi cölöpben, de annyira
síkos volt a rátapadt algáktól, hogy alig tudta megtartani
magát. – Nem hallja, Dickerson? Legyen esze! Lássa be,
hogy vége.
– Hazudik. Senki nem tudja, ki vagyok. Első osztályú
maszkmester vagyok. Olyan álarcot csinálok magamnak,
amilyet akarok. Emma is csak Clintonként látott. Remek
álarc volt.
– A tengerparton nem viselt semmiféle álarcot. Emma
tökéletesen leírta az arcát. Ne áltassa magát. Az árnykép
alapján azonosították. A bűnügyi nyilvántartásban minden
adata szerepel. Értse meg: vége. Soha többé nem fogja
rátenni a mocskos kezét Emmára. Gondolom, Shaker sem
tudta, hogy milyen mocskos, perverz alak, amikor
felbérelte, nem igaz?
– Nem is találkoztam Shakerrel. Az egyik embere
bérelt fel. Persze ő is elmondta néhányszor, hogy
eszembe ne jusson bántani a gyereket, mert sértetlenül
vissza kell adni az anyjának, ha az apja beadja a derekát,
és hajlandó együttműködni Shakerrel. Én bele is
egyeztem, mert kellett a pénz. De amikor megláttam
Emmát, már nem érdekelt többé a pénz. Tudtam, hogy őt
az Úr küldte nekem. Igen, őt nekem rendelte a sors. Az a
hét csak a kezdet volt az üdvösség felé vezető úton.
Emma azonban csúnyán rászedett. Megszökött tőlem. De
engem nem lehet rászedni. Csak idő kérdése, hogy újra
az enyém legyen. És akkor már nem fog többé
megszökni.
Ramsey agyát újra elborította a vér, de az utolsó
pillanatban mégis sikerült megálljt parancsolnia magának.
– Csak akkor telefonált a váltságdíjért, miután
elvesztette Emmát. És azokat az embereket is azért küldte
utánam a hegyre, hogy megöljenek, igaz?
 – Pontosan. Vissza kellett szereznem Emmát.
Mindenáron. De maga kicsúszott a kezük közül.
– Ki bizony. És csak Emmának köszönheti, hogy nem
tapostam ki a belét a tengerparton.
Dickerson dühödten elkáromkodta magát, majd
elengedte a cölöpöt, és oldalazva odaúszott egy korhadó
falétrához, amely felvezetett a mólóra. Már félig
felkapaszkodott a létrán, amikor Ramsey odaért alá, és
megragadta az egyik bokáját.
– Engedjen el! Emma az enyém! Nem hagyhatom,
hogy megint megszökjön. Nem érti? Nekem csak ő van
már. Nélküle halott vagyok. Az én életem sokkal többet ér
az Úrnak, mint az övé. Szükségem van rá.
Ramsey teljes erejéből megrántotta Dickerson lábát,
éppen abban a pillanatban, amikor az meghúzta a
ravaszt. A golyó csupán néhány milliméterrel süvített el a
bal füle mellett. A következő pillanatban újabb lövés
dörrent. Ramsey iszonyatos erejű ütést érzett a bal
vállában, amely minden bizonnyal a víz alá lökte volna, ha
nem kapaszkodik olyan erősen Dickerson lábában.
Fájdalmat nem érzett, csak valami jeges bénultságot, ami
sokkal hidegebb volt, mint a tengervíz. Egy pillanat alatt
átjárta a vállát, a mellkasát, és teljesen lebénította a bal
karját. Hiába próbálkozott többször is, meg sem tudta
mozdítani. Hirtelen hangokat hallott. Először Molly
hangját, aztán Emmáét. Valaki felkiáltott: – Vérzik!
Eltalálta az egyik golyó!
Dickerson egy erőteljes rántással kiszabadította a
lábát, és teljes erejéből rátaposott Ramsey sebesült
vállára. Az iszonyatos fájdalomtól egy pillanatra elsötétült
Ramsey előtt a világ, és ő tehetetlenül visszazuhant a
vízbe. Amikor a feje újra felbukkant a hullámokból, először
Molly holtsápadt arcát pillantotta meg, majd látta, hogy
felemeli a lábát, és teljes erejéből arcba rúgja Dickersont
abban a pillanatban, amint a feje felbukkant a létra tetején.
Dickerson hátrahanyatlott a rúgástól, és kétségbeesetten
igyekezett megtartani magát a létrán, de a korhadt
fatákolmány felmondta a szolgálatot, és hangos
reccsenéssel leszakadt a mólóról. Dickerson hadonászva
zuhant vissza a vízbe, alig egy méterrel Ramsey mellett.
Kétségbeesetten kapálózott, hogy megkapaszkodjon a
leszakadt létra ide-oda himbálódzó csonkjában, és
visszahúzza magát a mólóhoz, de Ramsey ezúttal
gyorsabb volt. Hátulról rávetette magát, és az ép karjával
átfogta a nyakát, úgy, hogy az áldozata szinte mozdulni
sem tudott a szorításában. Dickerson ordítva hadonászni
kezdett a pisztollyal, de az ordítása hamarosan fuldokló
hörgésbe csapott át, amint egyre több és több vizet nyelt.
Néhány másodperc múlva Ramsey érezte, hogy kezd
gyengülni az ellenállása. A küzdelem kimenetele már csak
azon múlt, melyikük bírja tovább erővel és kitartással.
Ramseyt az ájulás környékezte az iszonyatos
fájdalomtól, a bal karja bénán csüngött az oldalán. Minden
akaraterejét össze kellett szednie, hogy ne veszítse el az
eszméletét. Tudta, hogy ha elengedi Dickersont, végleg
elveszítette a játszmát. Emberfeletti erőfeszítéssel még
jobban megszorította Dickerson nyakát, aki vadul
kapálódzva és hadonászva igyekezett szabadulni a jeges
ölelésből. Megpróbálta felé fordítani a pisztolyt, de hiába.
Ramsey újra fel akarta emelni a sebesült karját, hogy
kicsavarja ellenfele kezéből a fegyvert, de az izmai nem
engedelmeskedtek az akaratának. A karja, mintha nem is
hozzá tartozna, élettelenül himbálózott mellette a vízen, a
vállából patakzott a vér, pirosra festve maga körül a
hullámokat. Még jobban megszorította Dickerson nyakát.
Miért nem merül már le a víz alá ez az átkozott? Teljes
súlyával rátámaszkodik, és hiába. A hullámok és a sós víz
felhajtóereje erősebbnek bizonyultak. Valahogy lendületet
kellene vennie, hogy víz alá nyomhassa.
Maga sem tudta, miért, de nem lepődött meg, amikor
látta, hogy Molly megjelenik a móló szélén, és egy
szabályos fejesugrással a vízbe veti magát mellettük.
Amikor felfogta, mi történt, jeges félelem markolt a
szívébe. Látta, hogy Molly két kézzel megragadja
Dickerson fegyvert tartó kezét, és rácsimpaszkodva
megpróbálja lenyomni a víz alá.
Dickerson artikulálatlan hangon ordítani kezdett, de
hiába. Mollynak sikerült kicsavarnia a kezéből a fegyvert.
Ramsey látta, milyen sápadt az arca, látta a szemében
izzó gyűlölet jeges fényét, és látta, amint felemeli a
pisztolyt, és közvetlen közelről megcélozza vele Dickerson
arcát. Meg fogja ölni! – cikázott át Ramsey kábult agyán a
gondolat. Nem, ezt nem engedheti. Nem engedheti, hogy
Molly meggyilkoljon egy embert.
– Molly ne! Ne lőj! Engem is eltalálhatsz! Már nem tud
elmenekülni. Fogom a nyakát. Nézz ide! Már nem tud
senkinek ártani! Kérlek, ne lőj!
Molly pislogott kettőt, majd vett egy nagy levegőt, és
lassan kifújta. A szemében lobogó gyilkos tűz is mintha
halványult volna valamelyest. Dickerson kihasználva a
következő nagyobb hullám lökését előrerúgta magát, és
az így nyert lendülettel belevágta a könyökét Ramsey
gyomrába. Ramsey felhördült, és egy pillanatra engedett a
szorításból, ami elég volt Dickersonnak, hogy kiszabadítsa
magát. A következő mozdulattal a fegyver után kapott.
 A fegyver abban a pillanatban dördült el, amint Molly
felrántotta a kezét. Molly vadul csapkodni kezdett maga
körül, de Dickerson rávetette magát. Ramsey minden
maradék erejét összeszedte, és Dickerson felé rúgott a
jobb lábával, hogy odébb taszítsa Mollytól. Hogy lehetett
ilyen ostoba, hogy megmentette ennek a szörnyetegnek
az életét. Élete legnagyobb baklövését követte el, és
lehet, hogy már nem is lesz alkalma jóvátenni. Hirtelen
mintha Emma hangját hallotta volna. Az ő nevét kiáltotta.
Amint felnézett, látta, hogy két ember veti magát a vízbe
mellettük, Molly segítségére sietnek. Most már négyen
küzdöttek Dickerson pisztolyáért. Újra dörrent a fegyver,
de hogy kinek a kezében, és ki kapta a golyót, senki nem
látta a nagy kavarodásban. Néhány másodperccel később
is csak annyit láttak, hogy egy férfi fekszik arccal lefelé,
mozdulatlanul a vízen, amelyet egyre sötétebbre festett
körülötte a láthatatlan sebből patakzó vér.
– Örülök, hogy végszóra sikerült ideérniük – mondta
Ramsey a mellette tempózó két férfinak. – Már teljesen
lemondtam magukról.

McPherson hadnagy, a Monterey Rendőrkapitányság

nyomozója volt az első, akinek az arcát Ramsey
megpillantotta, amint magához tért.
– Ne aggódjék, Hunt bíró – mondta a hadnagy. – Itt
van Montereyben. A központi kórházban. Az orvos és az
ápolónő alig egy perce mentek ki. Azt mondták, túl fogja
élni. Szerencsére nem olyan komoly a sérülése. Én csak
azért vagyok itt, mert gondoltam, érdekelni fogja, mi van
Dickersonnal? Még mindig a műtőben van. Lehet, hogy
nem ússza meg. A mellkasába kapta a golyót. Senki nem
tud még biztosat mondani.
 – A legjobb lenne, ha hagynák azt a rohadékot
meghalni – felelte Ramsey egy keserű grimasz
kíséretében. Csak most vette észre, hogy nem tudja
mozdítani a bal karját. Válltól könyékig egy hatalmas pólya
éktelenkedett rajta. Felrémlett előtte, amikor betolták a
műtőbe. Az egyik kocsin ő feküdt, a másikon Dickerson.
Molly és Emma holtsápadt arccal, némán kísérték
egészen az ajtóig. Az utolsó pillanatban Emma
megsimogatta a karját, Molly pedig megszorította az ép
kezét, mintha mindketten biztosítani akarnák, hogy nem
lesz semmi baj. Az őrzőben tért magához. Onnan tolták át
ebbe a kórterembe, McPherson társaságában, de amint
lefektették, újra elaludt. Ezek szerint a hadnagy kivárta,
hogy felébredjen.
– Igen, az lenne a legjobb – felelte McPherson
komoran.
– Nagyon remélem, hogy nem ússza meg. Rengeteg
pénzt spórolna meg az adófizetőknek. Maga viszont, hála
istennek, nem sérült meg olyan súlyosan, Hunt bíró.
– Tudja, mit csináltak velem?
– Az egyik sebész elmondta magának az őrzőben.
Nem emlékszik?
– Nem. Csak arra, hogy egy monoton hang hosszasan
beszélt hozzám. De nem nagyon értettem, mit mondott.
– Jó két óráig volt benn a műtőben, Mr. Hunt. Amikor
kijött a sebésze, azt mondta, hogy nagy szerencséje volt.
A golyó a vállát és a mellét érte. Eltörte a kulcscsontját, és
súrolta az egyik bordáját, de belső szervet nem ért. Azt
mondta, néhány napig pokolian fog fájni, főleg a
kulcscsontja, de teljesen rendbe fog jönni. Három-négy
hónap múlva már ugyanott folytathatja, ahol abbahagyta,
amikor kikészítette azt a három terroristát a
tárgyalóteremben. Ja, igen, a doki még azt is mondta, ő
örült a legjobban, hogy nem lett komolyabb sérülése, mert
ha esetleg elpatkol a kezei között, még rávarrja a
szövetségi bíróság, hogy ő tette el magát láb alól, és
akkor neki befellegzett. Mondanom sem kell, jót mulatott
ezen a megjegyzésén.
Ramsey, ha akart se tudott volna válaszolni. Olyan
tompa volt az agya, mintha még mindig nem tért volna
magához. De legalább nem kellett beszélnie. Úgy érezte,
ahhoz sincs ereje, hogy a száját kinyissa. Csak azt
kívánta, hogy Dickerson ne élje túl a műtétet. Mindazok
után, amit csinált, nem érdemelte meg, hogy éljen. Tudta,
hogy ha felépül, és bíróság elé állítják gyermekrablásért
és gyilkossági kísérletért, akár fel is menthetik, és akkor
Emma megint nem lenne biztonságban.
Nem, ez képtelenség. Emmára már többé nem
jelenthet veszélyt. Mire Dickerson kiszabadul a börtönből,
Emma már felnőtt nő lesz. Ezek a perverz állatok pedig
csak gyerekekre utaznak.
– Hunt bíró, hall engem: Szóljak az orvosnak?
Ramsey észre sem vette, hogy a feje időközben
visszahanyatlott a párnára. Amikor kinyitotta a szemét,
McPherson aggódó arcát látta maga előtt. Tudta, hogy
beszél hozzá, hallotta a hangját, érzékelte benne az
aggodalmat, de hogy mit mondott, azt nem értette.
Válaszképpen csak ennyit sikerült nagy nehezen
kinyögnie:
– Köszönöm, jól vagyok. Ezek a kórházi párnák nem
valami kényelmesek.
– Ezek nem kórházi párnák – felelte McPherson. –
Mrs. Hunt hozta őket. Ő is itt van Emmával együtt. Éppen
átöltöznek a szomszéd szobában. A párnákat egyébként
Mrs. Rallis vette, csakúgy, mint a pizsamákat és
köntösöket a feleségének és a lányának. Nem akarta,
hogy ezeket az ócska kórházi göncöket viseljék. Mrs.
Rallis ott volt a mólón, és látta az egészet. Nagyon fontos
személyiség itt, Montereyben. Ha ő azt mondja, hogy
magának puha párnák kellenek, senki nem mer vitába
szállni vele.
Ramsey szerette volna megkérdezni, hogy van Molly
és Emma, nem esett-e bajuk, de hiába erőlködött, nem jött
ki hang a torkán. Szörnyű érzés volt. Megfogalmazta
magában, hogy mit akar mondani, már ott voltak a szavak
a nyelve hegyén, és nem volt képes kimondani őket.
Érezte, hogy McPherson finoman megveregeti a karját.
– Semmi baj, Hunt bíró. Valami nagyon erős
fájdalomcsillapítót kapott, attól ilyen kábult. A sebész azt
mondta, tudja, maga milyen nagylegény, és nem akarja,
hogy elkezdjen virgonckodni a műtét után, ezért
elkábította egy kicsit. Ilyenkor mindennél fontosabb a
nyugalom és a pihenés. Hallotta, amit a lányáról és Mrs.
Huntról mondtam? Nemsokára ők is itt lesznek. Amikor
utoljára láttam őket, Mrs. Rallis éppen elküldte az egyik
nővért, hogy hozzon kávét a feleségének, Emmának
pedig egy csésze forró csokoládét. Megpróbáltam
lebeszélni a dokit, hogy beadja magának azt az injekciót,
de hiába. Ragaszkodott hozzá, hogy szüksége van rá.
Tud még beszélni, Hunt bíró?
– Nem. Szörnyen kába vagyok – felelte alig hallhatóan
Ramsey, és miután McPherson nem szólt többet, ő sem
erőltette tovább a dolgot.

Ramsey szélesen elmosolyodott, amikor Molly és Emma

belépett a szobába. Emma valósággal ragyogott az új
ruhájában, Molly pedig egyenesen úgy festett, mintha egy
divatlapból lépett volna elő: halványsárga selymesen
csillogó, bő nadrág volt rajta és – csodák csodája – igazi
magas sarkú cipő a lábán. A gyönyörű, dús, vörös haját
hátrafésülte, és egy díszes, aranyszínű csattal fogta össze
a tarkója fölött. Mindketten fantasztikusan néztek ki,
legalábbis ő csodálatosnak látta őket. Szerette volna
boldogan odakiáltani, hogy győztek. Szerette volna
alaposan lehordani Mollyt, hogy az életét kockáztatva
utána ugrott a vízbe, de még inkább szerette volna
megköszönni neki, hogy megmentette az életét. És
szerette volna megmondani nekik, hogy mindennél jobban
szereti őket a világon. De a szája képtelen volt
megformálni a szavakat. Pedig a szavak ott voltak a
fejében, a szájában, a nyelve hegyén, csak éppen
kimondani nem tudta őket.
Újra McPherson hangját hallotta:
– Nincs semmi baj, asszonyom, higgye el. Egy kicsit
elkábult a fájdalomcsillapítótól, ennyi az egész. A doktor
azt mondta, hogy pihenésre van szüksége. Maguk viszont,
hála az égnek, mindketten úgy festenek, mintha most
jöttek volna vissza egy hónapos hawaii vakációról. Nem
lenne kedve most vallomást tenni, Mrs. Hunt?
Aztán Ramsey mintha Virginia Trolley hangját hallotta
volna, ahogy helyreteszi McPhersont, hogy szálljon le
Mollyról, mert az asszony majd akkor nyilatkozik neki, ha
már meggyőződött róla, hogy Ramseyvel, azaz vele, nincs
semmi baj. Hogy tudott Virginia ilyen gyorsan ideérni? De
legalább olyasvalaki veszi kézbe a dolgokat, akiben
maradéktalanul megbízhat. Nem lett volna a két nyomozó
helyében, akiket Ginny kirendelt az őrizetükre. Virginia
biztos leszedi róluk a keresztvizet. Mintha a fiatalabb
zsaru később azzal mentegetőzött volna, amikor
kikászálódtak a vízből, hogy az egyiküknek el kellett
mennie, és nagyon messze volt a legközelebbi WC., ezért
értek oda olyan későn. Ramsey meg akarta kérdezni,
hogy hol volt ezalatt a másik, de tudta, hogy úgyis
hiábavaló próbálkozás lenne.
Halványan Emmára mosolygott, aki elengedte az anyja
kezét, és elindult az ágya felé – Már nincs semmi bajom,
Em – mondta neki Ramsey, de különös módon nem
hallotta a saját szavait.
A következő pillanatban ott érezte az arcán Emma
puha szájacskáját, és hallotta, amint közvetlen közelről a
fülébe suttogja:
– Most elkaptuk, Ramsey. Mrs. Rallis megígérte, hogy
nem fog megszökni a kórházából. – Ramsey erős ingert
érzett, hogy elnevesse magát, de valahogy ez sem
sikerült. A következő pillanatban oldalra billent a feje. Még
érezte, hogy Emma apró ujjai végigsimítanak a kézfején,
aztán már nem érzett semmit.

– Túl fogja élni – mondta Molly komoran. – Négy órán át

dolgoztak rajta a műtőben, mire összefoltozták. Állítólag
már túl van a közvetlen életveszélyen.
– Pedig pontosan tudták, hogy kicsoda, és mit művelt
– mondta Virginia Trolley egy mély sóhajt követően
Ramsey ágyának a másik oldalán. – Kár, hogy ilyen
lelkiismeretesen dolgoztak. Én biztos hagytam volna, hogy
elvigye az ördög. Most végig kell játszanunk vele az egész
meccset a bíróságon. Nem irigyellek benneteket azért,
ami vár rátok.
– Túl fogjuk élni, Virginia – felelte Ramsey mély, de
kissé fátyolos hangon.
 Rettenetesen megkívánt egy csésze kávét, de a nővér
kijelentette, hogy szó sem lehet róla. Még az is kijönne
belőle, amit meg sem evett, ha most kávét inna. Ramsey
boldogan megkockáztatta volna a dolgot még ezen az
áron is, de tudta, hogy egy nővérrel szemben még egy
szövetségi bírónak sincs semmi esélye.
– Emma hol van?
– Itt vagyok, Ramsey – jött a csilingelő válasz. – A
mama azt mondja, hogy foglaljam el magam valamivel, és
ne figyeljek oda, de megmondtam neki, hogy úgyis tudom,
miről van szó. Nagyon fáj még a vállad?
– Egyáltalán nem. Mondtam neked, hogy egy ilyen
nagydarab fickónak, mint én, ez semmiség. Minél több
testrészembe kapok golyót, annál könnyebben viselem az
újabb sebesüléseket.
– Úgy megijedtem, hogy megöl, Ramsey – suttogta
Emma. – Csupa vér volt a víz körülöttetek. Én is be
akartam ugrani a vízbe, hogy segítsek neked, de az a
kövér néni nem engedett.
Ramseynek még a gondolattól is végigfutott a hátán a
hideg, hogy Emma az anyjához hasonlóan utána ugrik a
jeges vízbe, és kiszolgáltatja magát annak a
szörnyetegnek.
– Köszönöm, Emma, de azért jobb, hogy nem ugrottál
utánam. A mamád helyetted is segített nekem. – Ramsey
az ágy másik oldalán ülő rendőrnőhöz fordult: – Virginia,
lehet már tudni, mi lesz Dickersonnal?
– A barátja, Dillon Savich már útban van ide. A
gyermek-rablási ügyek a szövetségiekhez tartoznak,
úgyhogy az az FBI asztala. Savich maga akar beszélni
Dickersonnal. Egy kriminálpszichológust is hoz magával.
Tudja, nekik az ilyen Dickerson-félék valóságos csemege.
Azt mondják, rengeteget tanulnak minden esetből.
Ramsey, felkészült rá, hogy vallomást tegyen a
helyieknek?
McPherson hadnagy és Daniel Mapes kapitány
majdnem egy óráig faggatták. Ramseynek már a
levegővétel is nehezére esett, amikor Daniel Mapes végre
becsukta a noteszét, és felállt.
– Köszönjük, egyelőre ennyi elég lesz, Hunt bíró. Ha
felmerülnek további kérdések, holnap újra meglátogatjuk.
– Azt hittem, már soha nem lesz vége – mondta Molly,
amint aggódó arccal odalépett az ágyhoz, miután a
rendőrök távoztak. – Ami azt illeti, elég siralmas bőrben
vagy.
– Meghalok egy csésze kávéért.
– Tudom – felelte Molly, és huncut mosollyal előhúzott
a táskájából egy lezárt műanyag csészét.
Ramsey alig bírta kivárni, hogy a felesége levegye a
csésze tetejét. Mohón kortyolva kiitta a kávé felét, és a
következő pillanatban azt hitte, elérkezett a vég. A gyomra
egy pillanat alatt a feje tetejére állt, de minden erejét
összeszedte, hogy úrrá legyen rajta, nehogy a nővérnek
legyen igaza. A rosszulléte fél perc múltával enyhülni
kezdett. Miután valamelyest megnyugodott, körülnézett,
majd ijedten Mollyra meredt.
– Hol van Emma?
– Nincs semmi baja. Nyugodj meg. A szomszédos
szobában van. Ő is elmondja Virginiának a maga
szavaival, hogy mi történt a mólón. Biztos más képet
kapnak az egészről egy gyerek beszámolója alapján.
Neked viszont most pihenned kell. Tudom, hogy nem
volna szabad éppen most ilyet mondanom, amikor ilyen
gyalázatos az állapotod, de nem árt, ha tudod, hogy pokoli
mázlista vagy. Tökéletesen rendbe fogsz jönni. A sebész
szerint holnap este már akár táncolni is elvihetsz. De
lehet, hogy még kibírom szerdáig is.
Molly kacéran elmosolyodott, becsukta a szoba ajtaját,
és odabújva Ramsey mellé a keskeny kórházi ágyra,
elkezdte csókolgatni a fülét, az orrát, a száját.
– Olyan kórházízed van – suttogta a nyakát
harapdálva. – Lehet, hogy ezért is támadt akkora kedvem
doktor néniset játszani.
– Molly, az ég szerelmére, ne izgass most fel. El tudod
képzelni, mit szólna Hayman nővér, ha meglátna
plafonnak meredő micsodával?
– Hayman nővér teljesen odavan érted. Valószínűleg
lerángatna rólad, és elfoglalná a helyem.
– Elég ebből a friss házas édelgésből – mondta egy
dörmögő hang az ajtóból.
– Egy fokkal jobb, mint Hayman nővér – sóhajtott fel
Molly, és lekászálódott az ágyról.
Dillon Savich vigyorogva beljebb lépett, a nyomában
egy ismeretlen férfival, aki olyan komor képet vágott,
mintha még életében nem mosolygott volna. Vékony,
szikár, szinte aszketikus figura volt, majdnem teljesen
kopasz, csak egy vékony ezüstös hajgyűrű keretezte a
koponyáját – pont úgy festett, mint egy középkori
szerzetes.
– Szia, Ramsey. Örömmel látom, hogy már lábadozol.
Üdv, Molly. Engedjétek meg, hogy bemutassam Thomas
Galvianit, közismertebb nevén Röntgenszemű Tomot.
Világszerte elismert szaktekintély a
kriminálpszichológiában. A pedofilek a specialitása.
A látogató mereven bólintott, és kezet rázott
Ramseyvel.
 – Savich szerint túl komoly ember vagyok, de ez
távolról sincs így. Örülök, hogy személyesen is
megismerhetem, Hunt bíró. Olvastam róla, milyen profi
módon elbánt azokkal a gengszterekkel a
tárgyalóteremben. Az Irodánál még most is erről beszél
mindenki. De annak örülök, hogy ezúttal sikerült élve
kézre keríteni az emberünket. Gratulálok a szép
teljesítményhez.
– Köszönöm, Mr. Galviani.
– Röntgenszemű Tom – vágta rá Galviani
szemrebbenés nélkül.
Savich hangosan elnevette magát.
– Sherlockot hol hagytad? – kérdezte Molly
csodálkozva.
– Tett egy kis kitérőt a női mosdóba. Gondolom, éppen
a felmenőimet emlegeti. Megint kicsúszott a számon a
varázsszó, amikor egy doki megkérdezte, hogy miért
olyan sápadt, mint egy háromnapos vízihulla? Azt feleltem
neki, hogy hosszú volt az út, és a tetejébe még terhes is.
Ennyi.
– Csak azért drukkolok, nehogy Sherlock lepuffantson,
mielőtt elmúlna a gyomorérzékenysége – jegyezte meg
szárazon Röntgenszemű Tom.
Galvianit kivéve mindenki nevetett még, amikor
Sherlock belépett a szobába. Egyenesen odament a
férjéhez, és játékosan belebokszolt a karjába, majd széles
mosollyal üdvözölte Ramseyt és Mollyt.
– Beugrottam az intenzív osztályra. Dickerson még
mindig nem tért magához. Azt mondta az ügyeletes, hogy
azonnal szólnak, ha felébred.
– Mindenképpen szeretnék beszélni vele – mondta
Röntgenszemű Tom. – Elolvastam róla minden
rendelkezésünkre álló anyagot, beleértve az előző
tárgyalásáról készült jegyzőkönyveket is. Notórius pedofil,
mégpedig a legrosszabb fajtából, aki minden alkalmat
megragad, hogy szexuálisan zaklassa a gyerekeket. A
notórius pedofilek akár ezer gyereket is bántalmazhatnak
életük során, szemben az alkalmi pedofilekkel, akiknél ez
a szám sokszor az egy tucatot sem éri el. A mi emberünk
klasszikus eset, de van egy rendhagyó tulajdonsága. A
szexuális zaklatás mellett meg is kínozza az áldozatait,
ahogy ezt Emmával is tette, tehát nemcsak notórius, de
szadista is. Ugyanakkor mániákus is, mert amióta
megismerte, csakis Emma kell neki. Ilyen rögeszmés
vonzalom meglehetősen ritkán fordul elő a pedofilek
között, de távolról sem egyedi eset. Csak egyetlen gyerek
kell nekik, és mindenre képesek, hogy megszerezzék
maguknak a kiszemelt áldozatot. A rögeszmés kényszer
következtében teljesen elvesztik az ítélőképességüket, és
vakon vállalnak minden kockázatot. A notórius pedofilek
többsége Emma szökése után egyszerűen keresett volna
magának egy másik gyereket, de Dickerson nem ezt tette.
Képtelen volt lemondani Emmáról, és ezért lett ennyire
vakmerővé. Pedig távolról sem olyan ostoba, hogy ne
tudta volna, mekkora kockázatot vállal. De a
megszállottságnak ezen a fokán már nincs megállás.
Nincs mérlegelés, nincs körültekintés, nincsenek fékek. Az
élete árán is meg kell kapnia a kiszemelt gyereket. Úgy
hallom, kiválóan ért a sminkeléshez és a maszkírozáshoz.
– Igen. Ő maga is kérkedett vele, amikor utána
ugrottam a tengerbe – felelte Ramsey. – Nyilván ezért is
bérelte fel Rule Shaker egyik embere. Mivel Emmát
visszaadták volna az anyjának, amint Louey beadja a
derekát, nem akarták kockáztatni, hogy valaki felismerje a
gyerekrablót. Ezért kellett álcáznia magát.
Röntgenszemű Tom megcsóválta a fejét.
– Képzelem, milyen boldog volt, amikor megbízták a
munkával. Nyilván azt hitte, hogy a gondviselés rendelte
így.
Ramsey kissé feljebb tornászta magát a párnán, és
Galvianihoz fordult:
– Én nem értem, hogy tudja mindezt összeegyeztetni a
vallásos érzéseivel. Azt mondta Emmának, méghozzá
nem is egyszer, hogy azért van szüksége rá, mert ő jelenti
számára az üdvösséget.
– Igen, többek között erről is szeretnék elbeszélgetni
vele. Mindannak alapján, amit hallottam és olvastam róla,
úgy tűnik, teljes káosz uralkodik a lelkében és az agyában
egyaránt. Emma jelenti számára az üdvösséget, de
ugyanakkor úgy bánik vele, mintha a kárhozatba akarná
taszítani. Nagyon különös eset. Már alig várom, hogy
bekukucskáljak az agya rejtett bugyraiba, ahol mindezt
kifőzte. De egyelőre örüljünk annak, hogy sikerült
ártalmatlanná tenni.
Molly helyeslően bólintott, majd így szólt Galvianihoz:
– Nagyon kérem, ha bármit sikerült kiszednie belőle,
avasson be bennünket is.
– Természetesen, Mrs. Hunt – felelte Röntgenszemű
Tom, és elégedetten összedörzsölte a két kezét.

33.
MIRE mindenki megkapta a választ a legsürgetőbb
kérdéseire, Ramsey annyira erőre kapott, hogy le tudott
menni a földszintre Emmához. A kávézó egyik asztalánál
talált rá Virginia Trolley társaságában. Éppen valami
nagyon bizalmas dologról beszélgethettek, mert
ugyancsak összedugták a fejüket.
Amikor Emma megpillantotta Ramseyt, boldogan
felkiáltott, odarohant hozzá, és mindkét karjával átölelte a
lábát.
– Szia, kicsim – mondta a férfi elérzékenyülve, és
megsimogatta Emma fejét. – Amint látod, kutya bajom. A
saját lábamon jöttem le, és még csak támogatni sem
kellett. Mondtam neked, hogy egy kis golyó meg se
kottyan egy ilyen nagydarab fickónak, mint én. Gyere,
hadd emeljelek föl, hogy adj egy igazi puszit.
– Majd inkább én – lépett oda Savich, és felemelte
Emmát, hogy az arcuk egy vonalba kerüljön. Emma egy
cuppanós puszit nyomott Ramsey orcájára, és átölelte a
nyakát.
– Hmm. Milyen finom illatod van, Em. Mi ez, csak nem
Oscar de la Renta?
– Nem, az a szappannak a neve, ami a fürdőszobában
volt a szállodában. – Emma hátrahajolt, és gyanakvó
tekintettel Ramseyre nézett. – Ezt ugye viccből mondtad?
– Ramsey teljesen odavan érte – mondta Molly
Sherlocknak, aki furcsa tekintettel méregette a férjét,
mintha nem tudná eldönteni, hogy áll a kezében a gyerek.
– Remélem, egy szép napon értem is odalesz ennyire.
– A férjed a hetedik mennyországban van, Molly, és
ezzel ő is tökéletesen tisztában van – felelte Sherlock
anélkül, hogy levette volna a szemét Savichről. – Én első
pillanattól fogva nagyon kedveltem Ramseyt. Nagyon
örülök neki, hogy összejöttetek. Mondd, Molly: szerinted
hogy fogja Dillon Emmát? Nem tartja egy kicsit furcsán?
Előző este az ügyeletes ápoló beállított két pótágyat
Ramsey szobájába, így a család együtt tölthette az
éjszakát. Még mind a hárman az igazak álmát aludták,
amikor kivágódott az ajtó, és McPherson hadnagy rontott
a szobába. Ramsey egy pillanat alatt kiugrott az ágyból,
hogy szembenézzen a vélt támadóval, de hirtelen olyan
gyengeség vett erőt rajta, hogy majdnem összeesett.
Lihegve megkapaszkodott az ágy szélében, és a
hadnagyra meredt.
– Mi történt?
– Semmi baj, Hunt bíró. Nyugodjék meg. És elnézést –
szabadkozott McPherson levegő után kapkodva. – Csak
megijedtem, hogy magukkal is történt valami. Engedje
meg, hogy segítsek visszafeküdni az ágyába.
– Csak nincs valami baj? – kérdezte Molly Ramsey
mellé lépve. Időközben Emma is felkelt, és futva elindult
Ramsey felé, hogy ő is segíthessen neki, ha kell.
– Dickersont – lihegte a hadnagy – megmérgezték.
Állítólag valaki beadott neki valamit az infúziós csövén
keresztül. Alighanem potassiumot. És Dickerson meghalt.
Virginia Trolley hitetlenkedve csóválta a fejét, miután
meghallgatta McPherson beszámolóját.
– Egyszerűen nem értem. Az intenzív osztályon
háromszoros személyzet van. Állandóan nyüzsögnek az
orvosok és az ápolók, a betegszállítókról nem is beszélve.
Virginiát Ramsey riasztotta. Miután Ginny telefonon
értesült a történtekről, két perc alatt felöltözött, és negyed
óra múlva már a kórházban volt. Ramsey még sosem látta
smink nélkül, fésületlen hajjal és gyűrött blézerben, de el
kellett ismernie, hogy így is határozottan vonzó jelenség.
Ezt persze nem tette szóvá előtte, mert tudta, hogy
Virginia elevenen megnyúzná.
Virginia képtelen volt napirendre térni a dolog fölött.
– Nem értem. Valaki csak úgy besétál oda, belenyom
egy injekciós tűt az infúziós csövébe, aztán, mint aki jól
végezte dolgát, kisétál, és mindezt anélkül, hogy bárki
észrevenné? Persze őröket nem állítottak mellé. Miért is
állítottak volna? Magától úgysem tudott volna elmenni
sehová, az pedig eszébe sem jutott senkinek, hogy
védelemre lenne szüksége. A biztonságiak szerint a
riasztóberendezések mindenhol élesre voltak állítva, de
ezek szerint nem sokat érnek. Most ellenőrzik a
videofelvételeket, hátha találnak rajtuk valamit.
– McPherson hadnagy szerint – kapcsolódott be a
beszélgetésbe Molly – az egyik nővér látott valakit kórházi
ruhában, aki nem volt neki ismerős. Persze ez
önmagában biztos nem jelent semmit egy ekkora
intézményben. Csak annyira lehet feltűnő, mint egy
egyenruhás alak a Pentagonban. Ki figyel fel valakire,
akiről azt hiszi, hogy ide tartozik?
– Mollynak alighanem igaza van – mondta Ramsey. –
Ez az egyetlen elfogadható magyarázat. Bár én a magam
részéről éppenséggel nem tartom elfogadhatónak. De
végül is egy kórháztól nem várhatunk el olyan biztonsági
előírásokat, mint egy banktól vagy egy állami hivataltól.
Senki nem figyelmeztette a személyzetet, hogy a
szokásosnál jobban tartsák nyitva a szemüket.
Ramsey elhallgatott, és lehunyta a szemét.
Rettenetesen fáradtnak érezte magát. A mellkasa szúrt, a
válla pedig úgy sajgott, mintha egyetlen nyílt seb lenne az
egész. A fél életét odaadta volna egy adag
fájdalomcsillapítóért.
 Hirtelen Emma apró ujjait érezte a kezén. Felemelte a
fejét, és látta Emma aggódó arcát, amint őt
tanulmányozza. Látszott a tekintetén, hogy tudja,
mennyire rosszul érzi magát Ramsey, és nagyon szeretne
segíteni neki, de fogalma sincs, hogyan. A férfi erőt vett
magán, és kedélyes hangon így szólt:
– Nincs semmi baj, Emma, jól vagyok. De azért
nagyon jólesik, hogy fogod a kezem.
A fájdalom mellett ugyanakkor Ramsey valami
határtalan megkönnyebbülést is érzett. Dickerson
meghalt. Végleg eltűnt az életükből; senkit nem fog már
fenyegetni. És Emma végre biztonságban van.
McPherson hadnagy megköszörülte a torkát.
– Az igazat megvallva, azért is vezetett ide az első
utam, Hunt bíró, mert maga az első számú gyanúsított.
– Igazán? – Ez érdekes. Ezzel a sebességgel? Már
attól is majdnem összeestem, hogy kiugrottam az ágyból,
amikor berontott. Először szerezni egy fehér köpenyt,
aztán egy adag potassiumot – tekintettel arra, hogy
ilyesmit nemigen hordok magamnál –, és feltűnés nélkül
besétálni az intenzív osztályra – attól tartok, ez
meghaladta volna a jelenlegi képességeimet, bármilyen
rendkívüliek legyenek is egyébként.
– Ezt Ramsey viccből mondta – magyarázta Emma
McPherson hadnagynak.
– Gondoltam. És nagyon örülök, hogy mindhárman itt
voltak. Így sokkal könnyebb dolgunk lesz.
Egy órával később, amikor végre újra magukra
maradtak, még mindig olyan izgatottak voltak, hogy ha
akartak se tudtak volna visszaaludni. Mielőtt folytathatták
volna a beszélgetést, váratlanul megcsörrent a telefon.
Molly vette fel, majd hitetlenkedő arckifejezéssel
Ramseyre pillantott, és átadta neki a kagylót.
– Nem értem. Az apám az. Veled akar beszélni.
Ramsey először be akarta nyomni a kihangosító
gombját, hogy Molly is hallja a beszélgetést, de aztán
eszébe jutott, hogy ott van velük Emma. Átvette a kagylót,
és bemutatkozott. Valóban Mason Lord volt a vonalban.
– Már sokkal jobban vagyok, és úgy hallom, hogy
maga is túléli a sérülését, Ramsey. És arról is megbízható
értesülésem van, hogy nem lesz több gondjuk azzal az
állattal, aki Emmára vadászott, és magát is
megsebesítette.
Ramsey maga is meglepődött, milyen nyugodtan
válaszol, annak ellenére, hogy úgy érezte, a vérnyomása
legalább a duplájára emelkedett.
– Megkérdezhetem, hogy honnan ilyen jól értesült,
uram? A hírekben ugyanis még egy szóval sem említették
a történteket.
Mason halkan elnevette magát, majd alig leplezett
fölényességgel felelte:
– Nekem mindenhol vannak barátaim, Ramsey. Ne
csodálkozzon, hogy hamarabb értesülök ilyen fontos
dolgokról, mint a média. Még az is előfordul, hogy már
akkor tudok róluk, mielőtt megtörténnek.
Lehet, hogy Gunther ölte meg Dickersont? Vagy egy
helybeli bérgyilkost fogadott fel Mason erre a speciális
feladatra? Most, hogy volt néhány másodperce
végiggondolni a dolgot, már nem is tűnt olyan
képtelenségnek. Jobbnak látta, ha nem szól semmit. Miért
is szólna? Mit mondhatna ő Mason Lordnak ezek után?
– Most már legalább nincs mitől tartaniuk. Emma újra
biztonságban van, és magukat sem fenyegeti semmi
veszély. Egyébként szeretném, ha meglátogatnának
hálaadáskor. A kedvenc ünnepem. De nem akarok nagy
feneket keríteni neki, úgy értem, semmi proccos ajándék
vagy ilyesmi. Csak egy kellemes családi vacsorára
gondoltam. Miles biztos ki fog tenni magáért.
– Rendben van – felelte Ramsey nem túl sok
lelkesedéssel. – Ott leszünk.
Miután visszatette a kagylót a készülékre, Mollyra
nézett, és megcsóválta a fejét. Molly értetlenül összevonta
a szemöldökét, de a következő pillanatban Ramsey már
látta rajta, hogy magától is kitalálta, miért telefonált az
apja. Hatalmasat ásított, mintha alig bírná nyitva tartani a
szemét.
– Azt hiszem, én visszafekszem. Te nem vagy álmos,
Em?
– De igen. Miért hívott a nagypapa, Ramsey?
– Csak azt akarta tudni, hogy jól vagyunk-e.
– Milyen aranyos, hogy így aggódik értünk.
Emma egy cuppanós puszit nyomott Ramsey arcára,
és bebújt az ágyába.
Ramsey hanyatt feküdt, és behunyta a szemét. A válla
egyre elviselhetetlenebbül sajgott. Már az ujjhegyei is
zsibbadni kezdtek. A feje is hasogatott, és most még ez is.
Molly fölé hajolt, hogy megcsókolja.
– Ő ölette meg Dickersont – suttogta Ramsey. – Most
mi a fenét csináljak?
– Mondd meg McPhersonnak az igazat. Ezen már
úgysem múlik semmi, ezt te is tudod. Az apámat úgysem
lehet lebuktatni. Egyébként szerintem ő is azt akarja, hogy
elmondd a zsaruknak. Biztos remekül mulat rajta, amikor
elképzeli, milyen képet vágnak majd.
 Ramsey kénytelen volt elismerni magában, hogy
Mollynak igaza van, de fennhangon csak ennyit mondott:
– Jó éjszakát, Emma. Aludj jól. A mama is mindjárt
alszik.

Vége, gondolta Ramsey, amint Emmával az oldalán

felment a lépcsőn az emeletre San Franciscó-i
otthonában. Dickerson anyjára gondolt, aki Duluthból
fizette ki a fia hamvasztásának a költségeit. Ramsey, bár
nem sok kedve volt hozzá, Savich társaságában maga is
elment a hamvasztásra, hogy a saját szemével lássa, mint
válik hamuvá a rém, aki annyi szenvedést okozott nekik.
– A mama még alszik – mondta Emma fojtott hangon.
– Nagyon fáradt lehet. Szerintem nem aludta ki magát az
éjjel.
Ebben igaza volt Emmának. Ramsey maga sem aludt
sokat. Ez egyenes következménye volt Emma esti
kijelentésének, hogy a saját szobájában szeretne aludni.
Ramsey maga is meglepődött, mennyire hiányzott neki a
kislány, különösen reggel, amikor nem arra ébredt, hogy
ott szuszog mellette.
– Nagyon remélem, hogy már felébredt – felelte némi
fáziskéséssel. – Már alig várom, hogy lássam a reggeli
mosolyát. Amióta hazajöttünk, egyfolytában mosolyog.
Legalábbis, amikor nem alszik.
Ramsey megállt a hálószoba ajtajában. Emma
visszaszaladt a földszintre a szobájába az egyik kedvenc
játékáért. Molly az oldalán feküdt, háttal az ajtónak. Csak
egy fehér, félig átlátszó sort volt rajta, ami ráadásul
alaposan fel is volt vágva kétoldalt. A lábszára ki volt
nyújtva, a combja enyhén felhúzva. A lehető
legcsábosabb póz a férfiszem számára. Ramsey nyelt egy
nagyot, és szemügyre vette a felsőbb régiókat is. Molly
káprázatos haja ingerlő csigákban borult a nyakára és a
vállára, alóla hívogatóan villant elő hófehér,
alabástromszínű bőre. Ramsey elképzelte, amint
odamegy hozzá, és módszeresen végigcsókolja a
csodálatos testet a nyakától egészen a csípőjéig, és még
tovább. Az éjjel háromszor szeretkeztek. Ramsey ugyan
tervbe vett egy negyediket is reggelre, de Emma
keresztülhúzta a számításait.
– A mama lerúgta magáról a takarót – jegyezte meg
szemrehányó hangon, amint bedugta a fejét az ajtón
Ramsey mellett, majd odament az ágyhoz, és óvatosan
betakargatta az anyját. Molly kéjesen nyögött egyet, majd
a hátára fordult, és kinyitotta a szemét.
Amint meglátta Emmát, szélesen elmosolyodott, és
kinyújtotta a két kezét, hogy magához húzza a kislány
fejét.
– Látom, gondját viselted Ramseynek.
– Igen, mama. Már sokkal jobban van. Azt mondta,
már alig fáj a válla. De annak örülök a legjobban, hogy
már nem kell aggódnia miattam.
– Majd akkor nem fogok aggódni érted, ha betöltötted
a kilencvenedik évedet. De ha most valami csoda
segítségével a sajtó is elfelejtene minket, igazán
kiegyeznék a sorsommal. Szeretnélek bevinni
mindkettőtöket az irodámba, hogy megismerjétek a
munkatársaimat. Egyébként a kilátás sem éppen utolsó az
ablakomból – tette hozzá, majd lemondóan felsóhajtott: –
De nem hiszem, hogy egykönnyen bejutnánk. Lefogadom,
hogy egy sereg újságíró és riporter nyüzsög már a bejárat
előtt. – Ramsey odasétált az ágyhoz, lehajolt, és
megcsókolta Molly orrát. – Jól aludtál?
 Molly kéjesen nyújtózkodott egyet, és olyan sóvár
pillantást vetett Ramseyre, hogy a vér egy csapásra vad
vágtába kezdett a férfi ereiben.
– Istenien. Mint a bunda. És semmi rémálom. Sose
gondoltam volna, hogy ilyen édes is lehet a pihenés. Azt
hiszem, azonnal fel kell hívnom az anyám, mielőtt túl késő
lesz odaát Olaszországban. Nagyon aggódott Emmáért,
és megígértem neki, hogy ha bármi történik, azonnal
értesítem.
Néhány perccel később hármasban vonultak le a
konyhába. Amíg Molly feltárcsázta az anyja számát,
Ramsey nekilátott, hogy felaprítson egy salátára való
brokkolit és néhány szál sárgarépát. Emma szó nélkül
nekilátott a terítésnek.
Molly mosolyogva szólt bele a kagylóba, miután
észrevétlenül elcsent egy sárgarépát az asztalról.
– Szia, mama. Hogy vagy?
– Én remekül, drágám. Inkább azt mondd, veletek mi
van.
Molly dióhéjban elmesélte a mólónál történteket, és
néhány szó erejéig kitért a végkifejletre is.
Az anyja egy darabig hallgatott, majd leplezetlen
elismeréssel a hangjában kijelentette:
– Az apád mindig is a tettek embere volt. Ugye
felhívott nem sokkal azután, hogy az az ember meghalt?
Molly hitetlenkedve meredt a kagylóra.
– Igen, pontosan ez történt. De a rendőrség még nem
tudja, ki lehetett a tettes.
– Nem is fogja megtudni. Efelől nyugodt lehetsz. Apád
csak tökéletesen megbízható profikkal dolgoztat.
– Igen, ebben én is biztos vagyok. De mégis aggódom
miatta. Kétszer is majdnem megölték. Abban a Shakerben
emberére akadt. Nem az az ellenfél, aki egykönnyen
feladja.
– Shaker soha nem fogja feladni. Világéletében
makacs ember volt.
Molly elképedve pattant fel a székből, kis híján a
telefonzsinórt is kirántotta a falból.
– Micsoda? Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy
te ismered Rule Shakert?
– Méghozzá nagyon jól, kedvesem. Akkor ismertem
meg, amikor apáddal együtt nekivágtak az üzleti élet
rögös útjának. Akkor még igazi jó barátok voltak. Minden
szabadidőnket együtt töltöttük velük. Nagyon szerettem
Rule feleségét, Lornát. Szegény asszony egy
autóbalesetben halt meg úgy tizenöt évvel ezelőtt. Azóta
is meggyőződésem, hogy a férje a felelős a haláláért.
– De mama, apa és Shaker halálos ellenségek. Ő
robbantotta fel Loueyt azzal a pokolgéppel, amit eredetileg
nekem, Emmának és Ramseynek szánt. Ő ölte meg azt a
gazdát Coloradóban, akinek a furgonjával üldöztek
bennünket. És ő próbálta kétszer is megöletni apát.
– Az ő köreikben előfordul az ilyesmi, Molly. Várj egy
picit, drágám. – Molly hallotta, amint az anyja éneklő
hanglejtéssel mond néhány szót olaszul a háztartási
alkalmazottnak:
– Nem hallom, mit mondtál, Maria. Ja, persze, tedd
csak le az asztalra. Semmi más, köszönöm. Nyugodtan
lefekhetsz.
– Igen, drágám, itt vagyok – mondta újra angolul a
telefonba. – Miről is beszéltünké
Molly a mennyezetre emelte a tekintetét, és
felsóhajtott.
 – Ott hagytuk abba, hogy az apám és Rule Shaker
minden eszközzel megpróbálják eltenni egymást láb alól.
Mondd, miért nem szóltál nekem erről soha? És miért nem
tud róla a rendőrség sem? Mi történt közöttük, hogy jó
barátokból halálos ellenségek letteké
– A rendőrséggel semmi dolgom, de feltételezem,
hogy ők tudnak róla. Apádék nem rejtették véka alá a
szakításukat. Ami pedig téged illet, miért terheltelek volna
ilyesmivel? Különben is kislány voltál még, amikor történt.
Nem sokkal azelőtt, hogy otthagytam apádat. Még Rule
felesége is élt. Ha jól emlékszem, egy év múlva halt meg.
– Mi történt közöttetek?
– Nem tudom, van-e értelme felhánytorgatni a múltat.
Te már önálló, felnőtt nő vagy, aki a saját életét éli.
Közönséges féltékenységi dráma volt. Rule Shaker azt
akarta, hogy legyek a szeretője, de én szerelmes voltam
apádba. Ráadásul Rule nem is volt a zsánerem. Pontosan
úgy nézett ki, mint egy gengszter. Mint az akkor divatos
hollywoodi filmek legelvetemültebb maffiózói. Az apád
pedig pont az ellenkezője volt külsőre – született
arisztokrata. Még ma is úgy néz ki. Legalábbis a
fényképeken, amelyeket láttam róla mostanában.
– De pontosan mi történt?
– Apád egyszer ránk nyitott. Pont a legrosszabbkor.
Rule Shaker éppen erőszakoskodott velem, mégpedig
elég durván, így nem sok esélyem volt az ellenállásra.
Apád pedig, ahogy ez a férfiaknál szokás, utóbb nemcsak
a barátját vádolta, hanem engem is. Nem hitte el, hogy
nem csaltam meg. Ez természetesen a házasságunk
végét jelentette, és persze közöttük is megszakadt minden
kapcsolat. Baráti és üzleti egyaránt. Nagyon nehéz idők
voltak.
 – Emlékszem, amikor először mentünk kettesben
Olaszországba. Ez a szakításotok után történt?
– Pontosan. De ennek már majdnem húsz éve, Molly.
Inkább a jelennel foglalkozzunk. És persze a jövővel.
Szeretnék beszélni néhány szót Emmával. Olyan régen
hallottam már a hangját. Ja, és nagyon szeretném, ha
átjönnétek hozzánk hálaadásra. Persze csak egy szerény
családi ünnepre gondoltam. Eszedbe ne jusson valami
flancos ajándékot hozni bárkinek is. Magdaléna, a
szakácsnőnk, úgy főz, hogy csodájára jár mindenki. Haza
se akartok majd menni, ha megkóstoltátok a főztjét. Ugye
eljöttök?
– Még nem tudom, mama, de majd visszatérünk rá.
– Ja, képzeld, láttam az apád fényképét a Time
magazinban. A felesége is rajta volt, de nem ez a lényeg.
Mason egész jól nézett ki ahhoz képest, milyen súlyos
sebet kapott. Biztos vagyok benne, hogy túléli. Gondolom,
ez nagy megkönnyebbülés a számodra. Elvégre ő volt az,
aki megszabadította Emmát attól a szörnyetegtől.
– Igen, úgy, hogy megölette Dickersont a kórházban –
felelte méltatlankodva Molly, de a következő pillanatban
már el is szégyellte magát a képmutatásáért, és gyorsan
hozzátette: – Sajnos megelőzött, mert én akartam végezni
azzal a mocsadékkal. Igazad van, mama. Függetlenül
attól, hogy milyen ember, és mi minden szárad a lelkén, el
kell ismerni, hogy Emmát legalább egy szörnyű élménytől
megkímélte, ami a tárgyalóteremben várt volna rá. És
ezért hálával tartozom neki.
– Gondolom, azért nem árt, ha továbbra is vigyáz
magára.
– Igen, sokkal óvatosabbnak kell lennie. Rule Shaker
nem az az ember, aki egykönnyen belenyugszik a
kudarcba. De gondolom, ezzel apa is tisztában van.
– Na persze, Rule-lal szemben biztos nagyon óvatos
lesz, de én nem róla beszélek. Remélem, apád tudja, mit
csinál.
– Ezt hogy érted? Akkor kiről beszélsz?
– Természetesen a feleségéről, drágám. Én is csak
nemrég jöttem rá, kit vett el feleségül. Még most sem
értem, hogy lehetett ilyen meggondolatlan, de ő biztos
nem gyanakszik semmire. Furcsa szerzetek a férfiak, nem
gondolod? A józan ész helyett szívesebben hallgatnak a
péniszükre. Anyám is mindig ezt mondta.
Molly megcsóválta a fejét.
– Nem értem, mama. Mi bajod van Eve-vel?
Kétségtelen, hogy fiatalabb nálam, de sok férfi szeret ilyen
trófeákkal kérkedni. Az is igaz, hogy a többségük valóban
a farka után megy, de nem értem, hogy ez miért olyan
veszélyes apára nézve.
– Molly, drágám, miért használsz ilyen alpári
szavakat? Különben sem ez a lényeg. Apád és Shaker
azóta halálosan gyűlölik egymást. Szüntelenül rivalizálnak,
és ott tesznek keresztbe egymásnak, ahol csak tudnak.
Hol az egyikük kerekedik felül, hol a másikuk, de az
ellenségeskedés csak egyre erősödik közöttük az évek
múlásával. Éppen ezért lepett meg annyira a dolog.
– De mi az a dolog, ami annyira meglepett, mama?
Miért nem mondod ki végre, mire gondolsz?
Molly kétségbeesett pillantást vetett Ramseyre, és
tanácstalanul széttárta a kezét.
– Természetesen apád feleségére, drágám. Eve-re.
Volt egy ragyogó kép róla a Time magazinban, nem
sokkal azután, hogy először lőttek rá apádra. Ezek szerint
te még most sem tudod. Eve Rule Shaker idősebbik lánya.
 34.
MOLLY belépett az apja dolgozószobájába, és csendben
becsukta maga mögött az ajtót.
Mason Lord lassan felemelkedett a székéből, és kérdő
tekintettel ránézett.
– Molly! Mi történt? Hogyhogy ilyen váratlanul jössz?
Mason ezúttal is úgy nézett ki, mintha skatulyából
húzták volna elő. Aki nem ismerte közelebbről, észre se
vette volna, hogy lefogyott. Az arcbőre szemmel láthatóan
megereszkedett, és a színe sem arról árulkodott, hogy a
viselője kicsattanó egészségnek örvend; inkább arról,
hogy egy ilyen súlyos mellkasi sérülés után még sokáig
nem lett volna szabad felkelnie. Látva az apja aggódó
tekintetét, Molly elmosolyodott.
– Nyugodj meg, apa. Nincs semmi baj. Nem azért
jöttem. Egyébként nagyon jól nézel ki. Miles mondta, hogy
már napi három órát fenn vagy. Nagyon aggódik, hogy
megerőlteted magad. Szerinte még nem volna szabad
dolgoznod. Azt is elárulta, hogy tegnap éjjel megettél egy
nagy adag csokitortát.
– Igen. És nagyon jólesett. Muszáj néha felkelnem, ha
nem akarok belepenészedni az ágyba. Megőrjít az állandó
fekvés. De különben sokkal jobban vagyok már. Hol van
Ramsey?
– Ramsey és Emma egyenesen a konyhába mentek
Milesszal. Ha jól láttam, Gunther is éppen Miles csokis
püspökkenyerének hódolt. – Molly egy pillanatra
elhallgatott, majd mosolyogva hozzátette: – Azért nem
jöttek be rögtön, mert előbb négyszemközt akartam
beszélni veled.
– De miért? Mi történt?
Molly csak most vette észre, hogy az apja szemöldöke
– különösen az íve, amikor csodálkozva felvonja –
pontosan olyan, mint az övé. Ezt tehát tőle örökölte. Meg
kell kérdeznie Ramseyt, hogy ő is észrevette-e a
hasonlóságot.
– Azért jöttem, apa, mert egy nagy szívességet
szeretnék tenni neked.
Mason hitetlenkedve felvonta a szemöldökét, így adva
Molly tudtára, hogy elképzelni sem tudja, miféle
szívességet tehetne neki éppen ő, aztán intett, hogy üljön
le az asztal mellett álló hatalmas bőrfotelba.
– Az a kedvenc fotelom, de most nem használhatom,
mert ha egyszer beleültem, nem tudok kikászálódni belőle.
– Mint a terhes nők. Ezért nem szabad túl kényelmes
fotelokba ülniük.
– Nem valami találó hasonlat, de mindegy – dörmögte
Mason, majd kérdőn a lányára nézett.
– Halljuk, mi legyen az a szívesség?
Látva, hogy Molly nem válaszol rögtön, lepillantott az
asztalára, ahol épp a reggeli újság feküdt, és elkezdett
olvasni, mintha senki ott se lenne. Molly már nemegyszer
látta tőle ezt a trükköt. Ezzel kényszerítette a partnereit,
hogy minden eszközzel megpróbálják magukra vonni a
figyelmét. Milyen furcsa, hogy ennyire kívülről tudja nézni
az apját, és hogy átlát rajta, mintha nem lett volna ő is
hosszú éveken át tehetetlen áldozata Mason zsarnoki
természetének. A legszívesebben gratulált volna neki a
kitűnő színészi teljesítményhez.
 Megvárta, amíg átnéz egy teljes oldalt, majd minden
bevezetés nélkül rátért a mondandójára:
– A mama elmondott mindent rólad és Rule Shakerről.
Hogy milyen jó barátok voltatok, és rendszeresen
összejártatok velük. És elmondta azt is, hogy milyen
igazságtalanul vádoltad, amikor Rule Shaker
erőszakoskodott vele, és rájuk nyitottál.
Mason erre már felkapta a fejét.
– El tudom képzelni, miféle maszlagot adott be neked
az angyali ártatlanságáról, és hogy Skaker meg akarta
erőszakolni.
– Igen, pontosan ezt mondta. És azt is, hogy ki nem
állhatta Shakert, mert durva volt és faragatlan, és mert
téged szeretett. Te persze nem hittél neki, és őt is
ugyanúgy vádoltad, mint Shakert. Aztán se szó, se
beszéd, kiadtad az útját. A bátyámat itt tartottad
magadnál, engem meg elküldtél vele együtt
Olaszországba.
Mason vállat vont, de kis híján fel is szisszent a
meggondolatlan mozdulat okozta fájdalomtól.
– Ennek már majdnem húsz éve. Nem értem, miért
hozakodik elő mindezzel éppen most. Ami Rule Shakert
illeti, hosszú éveken át nem volt vele semmi bajom.
Egészen mostanáig – tette hozzá elkomorodva, és
önkéntelenül az előtte fekvő borotvaéles papírvágó késre
pillantott. – Igaz, hogy az utóbbi két-három évben egy
kicsit mohóbban terjeszkedett a kelleténél, de ez csak
átmeneti állapot. Gátlástalan gengszter lett belőle, akinek
semmi sem szent. Mindig is féltékeny volt rám, és arra,
ami az enyém. A fogai már akkor rosszak voltak, amikor
megismerkedtünk. Lefogadom, hogy már régóta protézise
van. – Mason felemelte a fejét, és összevont
szemöldökkel elnézett Molly mellett valahova a
messzeségbe, mintha onnan próbálná megidézni a múltat.
– Minden hátrányos és taszító vonása ellenére
elfogadtam barátomnak és üzlettársamnak. Ezért is volt
akkora csalódás az árulása anyáddal. Kétszer is
megpróbált megölni. Ezért egyszer s mindenkorra
végeznem kell vele. Nem akarok úgy élni, hogy folyton azt
kelljen lesnem, honnan fenyeget egy rám meredő
puskacső. Gunthert is nagyon aggasztja a dolog. Ő sem
akarja kivárni a harmadik merényletet.
– Nem Rule Shaker akart megöletni, apa.
Mason úgy nézett a lányára, mintha meghibbant volna.
– Miket beszélsz?
– Mondom, nem Rule Shaker akart megöletni –
ismételte Molly tagolva a szavakat, mintha egy lassú
észjárású gyerekhez beszélne –, hanem a feleséged.
Az apja hirtelen talpra ugrott. Egy pillanat alatt minden
vér kifutott az arcából, és úgy megszédült, hogy meg
kellett kapaszkodnia a széke karfájában. Molly látta rajta,
hogy szörnyű fájdalmai vannak, és már oda is ugrott
volna, hogy segítsen neki visszaülni, de az utolsó
pillanatban meggondolta magát. Nem akarta, hogy még
jobban meggyűlölje az apja, mert a segítségére szorul.
Mason elutasítóan felemelte a kezét, mintha kitalálta
volna, mire gondol.
– Eve? Azt akarod mondani, hogy Eve akart megölni?
Van merszed őt vádolni? Ez képtelenség, Molly. Teljes
képtelenség – tette hozzá, majd egy hirtelen
elhatározással felkapta az asztalán fekvő telefon
kagylóját, és tárcsázni kezdett. – Mindjárt meglátjuk, ki az
őrült ebben a családban. Honnan szeded ezt az
agyrémet? Pont őt kell vádolnod? Persze, nyilván
féltékeny vagy rá. A szépségére és mindarra, ami belőled
hiányzik. Így akarsz bosszút állni rajta, amiért…
– Loueyt is ő robbantotta fel.
Mason felegyenesedett, Mollyra nézett, majd lassan
letette a kagylót, és megrázta a fejét.
– Nem, Molly. Tudom, hogy Rule volt. Mindhármótokat
meg akart ölni, hogy engedelmességre kényszerítse
Loueyt. Mert az a kis ribanc, a lánya mindenáron meg
akarta kapni azt a tetűt. Hidd el, hogy Rule ölte meg
Loueyt. Bár a pokolgépet nem neki szánta, hanem nektek.
Nekem pedig válaszolnom kellett. Meg akarta ölni a
lányomat, ezért az ő lánya életével kellett fizetnie. Most
pedig elég legyen ebből az eszelős vádaskodásból, Molly.
Nem akarom ezt a képtelenséget még egyszer hallani.
Szólok is Eve-nek. A legjobb, ha vele tisztázod a dolgot.
– Ne strapáld magad, apa. Eve már nincs itt. – Molly
az órájára pillantott. – Körülbelül tíz perccel ezelőtt ment
el. És nem is fog visszajönni többé. Ahogy te sem fogsz
utána menni.
Molly megesküdött volna, hogy az apja jobb keze
megremegett a hírre, de jobbnak látta, ha úgy tesz, mintha
nem vette volna észre. A hangja azonban ugyanolyan
szenvtelen és méltóságteljes volt, mint máskor:
– Felvilágosítanál végre, hogy mi folyik itt, Molly?
Molly felállt a süppedős bőrfotelból, odasétált az apja
íróasztalához, mindkét tenyerével rátámaszkodott az
asztal lapjára, és az apja szemébe nézett.
– Sajnálom, hogy épp tőlem kell megtudnod, apa. Eve
Rule Shaker lánya. Az anyja halála után Európában
maradt, és ott végezte el a középiskolát. Aztán visszajött
az Államokba, és beiratkozott a Harvardra. De nem
költözött vissza az apjához és a húgához, ezért is nem
hallottál róla. A feleségednek felsőfokú könyv- és
számviteli végzettsége van, apa. Méghozzá nem is
akármelyik egyetemről. Profi pénzügyi szakember. Évek
óta összedolgozik Shakerrel, hogy tönkretegyenek. Te
magad mondtad, hogy Shaker indokolatlanul nagymértékű
terjeszkedésbe kezdett az elmúlt két-három évben. Íme a
magyarázat. Eve folyamatosan ellátta információval a
vállalkozásaidról, a befektetési terveidről, a pénzügyeidről.
Molly látta az apján, hogy sikerült meggyőznie. Az arca
megmerevedett, a szeme résnyire szűkült, a keze ökölbe
szorult. Molly, mintha szuggerálni akarná, halkan,
vontatottan mondta egyenesen az apja szemébe nézve:
– Nem fogod megölni Eve-et, apa. Vége. Nem lesz
folytatás. Téged sem akar többé senki megölni, és te sem
fogod megölni Shakert.
Mason hirtelen, mintha áramütés érte volna,
megrázkódott, és a nyaka tövéig elpirult.
– Nem, ez képtelenség – mondta a fejét rázva, és
kihúzta magát, mintha így akarna nyomatékot adni a
szavainak. – Ennyire ostobának tartasz? Ismerem Eve-et.
Mindennek utánanéztem vele kapcsolatban, mielőtt
feleségül vettem. Svéd származású, és Svédországban is
született. Egy Uppsala nevű kisvárosban Stockholm
közelében. A családjáról is tudok mindent. Az apja
mérnök. Az egyik diplomáját oda is ajándékozta Eve-nek.
Most is ott van a hálószobánkban. Az anyja tanár. Franciát
tanít egy középiskolában. Van két húga is. Amint látod,
mindent tudok róla. Angolul azért tanult meg ilyen jól, mert
egész gyerekkorában egy angol nörsz vigyázott rá. És
sohasem járt semmiféle egyetemre. Tudom, hogy…
– A valódi neve Janice Claire Shaker. Négyéves volt,
amikor utoljára láttad. Legalábbis Shaker lányaként.
Gondolom, már nem is emlékszel rá. Amikor Rule Shaker
és a felesége elváltak, Janice az anyjával Bostonba
költözött, Shaker pedig megtartotta Melissát, aki
mindössze kétéves volt akkor. Ugyanúgy elosztották a
gyerekeiket, ahogy ti is minket Teddyvel.
Janice tizennyolc évesen hozzáment egy svéd
mérnökhöz. Épphogy elkezdte az egyetemet. A férje egy
évvel később meghalt. Baleset érte egy gátépítkezésen.
Eve nyilvánvalóan a férje családjából szedte össze a svéd
rokonait, csakúgy, mint azt a bizonyos mérnöki diplomát,
ami a férjéé volt. Röviden, Shaker és Janice néhány évvel
ezelőtt kifőzték, hogyan tegyenek lóvá, és szorítsanak ki
az üzleti életből. Eve volt a csali, és te gyanakvás nélkül
be is kaptad. Ha még további bizonyságra is szükséged
van, elárulom, hogy Eve bevallotta nekem; ő ölte meg
Loueyt. Gyűlölte, mert a húga annyira odavolt érte. Nem
akarta, hogy az ő életét is tönkretegye. Ő tette be a
pokolgépet a Mercedesedbe. Nem mi voltunk az eredeti
célpont Emmával, ahogy mindnyájan gondoltuk, hanem
Louey. Amikor pedig bosszúból megölted a húgát,
Melissát, téged is meg akart ölni. De gondolom, ez csak
ürügy volt, előbb-utóbb amúgy is megpróbált volna eltenni
láb alól. Hogy mikor és hogyan, azt nem fogjuk megtudni,
de ez már úgysem számít. Az a lényeg, hogy vége, és
ebbe legjobb, ha te is belenyugszol.
Molly nézte, amint az apja, összeszedve a maradék
méltóságát, kihúzza magát. egy gyengébb ember
bizonyára összeroppant volna egy ilyen hirtelen
rászakadó lelki teher alatt. Mason néhány másodpercig
mozdulatlanul állt, még a keze is megnyugodott. Amikor
megszólalt, a hangja olyan csendes és nyugodt volt, mint
a májusi esők.
 – Ha igaz, amit mondasz, és Eve tényleg elárult, akkor
hogy lehetne vége?
Molly jobban örült volna, ha az apja elkezd dühöngeni,
de ez a jeges, fenyegető nyugalom megrémítette. Maga
sem tudta, honnan, az agya melyik mély rétegéből
halászta hirtelen elő a megfelelő választ, de egyszer csak
azon kapta magát, hogy elmosolyodik, és könnyedén így
szól:
– Úgy, hogy én így döntöttem. Megmentettem az
életedet, és úgy gondolom, ezért ennyit igazán kérhetek
cserébe. Senki nem fog megölni senkit. Ha mégis
megpróbálsz tenni valamit Eve vagy Rule Shaker ellen,
akkor kipakolok a rendőrségnek. Megdönthetetlen
bizonyítékaim ugyan nincsenek, de amit tudok, bőségesen
elég ahhoz, hogy alaposan megizzasszanak. És ha ennek
ellenére sem vagy hajlandó véget vetni a
háborúskodásnak, megígérem, hogy soha többé nem
látsz bennünket. Sem engem, sem Emmát. Nem
kockáztathatom, hogy Emma ismét célpont legyen a
kettőtök eszelős bosszúhadjáratában. Senki nem fog
újabb merényletet megkísérelni se ellened, se a családod
ellen. Eve és az apja a szavukat adták. Elvetted az egyik
lányát, és visszaadtad helyette a másikat. Ő pedig
megölte Loueyt, és téged is megpróbált kétszer eltenni láb
alól. Mindketten tudják, hogy bármikor lebuktathatom őket,
mert felvettem a beszélgetésünket Eve-vel, és utóbb
lejátszottam nekik miheztartás végett. Két másolatot is
készítettem róla. Az egyik Dillon Savichnél van, aki az FBI
Bűnfelderítési Csoportjának a vezetője, a másik pedig a
San Franciscó-i Államügyészi Hivatalban. Az eredeti pedig
nálam, és gondom lesz rá, hogy senki ne tudja
megszerezni. Ezért mondtam, hogy vége. És szeretném,
ha ebbe te is beletörődnél.
Mason lassan felemelte a jobb kezét. Molly azt hitte,
meg akarja ütni, de nem hátrált meg. Kihúzta magát, és
szembenézett az apjával.
Mason elbizonytalanodva leeresztette a karját. Molly
alig hallotta a hangját, amikor végre megszólalt:
– A lányom vagy, és ilyesmivel fenyegetsz?
– Igen, a lányod vagyok, és ilyesmivel fenyegetlek. Ez
az egyetlen módja, hogy megvédjelek téged és Emmát.
Ha kiújul a háborúság közted és Shaker között,
mindkettőtök élete újra veszélybe kerül. Mint mondtam,
Emma biztonsága számomra mindennél fontosabb. De
annak sem örülnék, ha te lennél a következő áldozat.
Most pedig szeretném, ha a szavadat adnád, hogy békén
hagyod Shakeréket.
Mason elképedve nézte a lányát, aki szinte mindenben
a nagyanyjára ütött. Arra az asszonyra, aki kezdettől fogva
ellenezte, hogy Alicia hozzámenjen. Aki úgy nézett rá,
mint valami utolsó csatornatöltelékre. És aki pontosan
tudta, hogy ki is ő valójában. Nemcsak a veséjébe, de a
szívébe, az agyába is belelátott. Igen, valahányszor
ránézett, látta a szemében – pontosan olyan szeme volt,
mint Mollynak –, hogy mindent tud róla, és hogy
mélységesen megveti. Ezért gyűlölte az öregasszonyt
úgy, ahogy soha senkit nem gyűlölt. És most itt van Molly,
a kiköpött mása, és úgy parancsolgat neki, mint egy
taknyos gyereknek. Egy nő. Neki! Mason Lordnak!
Legszívesebben leütötte volna a lányát, hogy egy
életre megemlegesse ezt a felháborító pimaszságot, de
helyette a következő mondat bukott ki a száján:
– Elintéztem azt a szemétládát, aki elrabolta Emmát.
 A hangja bocsánatkérő volt, majdhogynem siránkozó.
Molly csodálkozva nézte az elképesztő átalakulást.
Életében először kerekedett fölébe az apjának, és még
sajnálatot is érzett iránta.
– Igen, tudom. Ezért nem értesítettem a rendőrséget.
Tudod mit, apa? Szerintem te nem is vagy olyan rossz
ember. Megpróbáltad megvédeni a családodat. Ez
mindenképpen melletted szól. És ezért sok mindent meg
lehet bocsátani neked. Szóval, megegyeztünk, apa? Ugye
vége a háborúságnak?
Mason Lord tekintete a kezére tévedt. Merengve nézte
a hosszú, arisztokratikusan finom ujjakat, mintha nem is a
sajátjai lennének. Csak most vette észre, milyen petyhüdt
a bőr a keze fején. Lassan felemelte a fejét. Molly nyugodt
arckifejezéssel állt előtte, a haja gondosan összefogva
egy csattal a tarkója fölött. A füle, gondolta Mason
elmerengve. Igen, a fülét kétségtelenül Aliciától örökölte.
Aliciának gyönyörű füle volt. Majdnem olyan gyönyörű,
mint a szeme. Mintha nagyon távolról beszélne hozzá,
újra hallotta Molly nyugodt, magabiztos hangját:
– Megegyeztünk, apa?
Mielőtt válaszolhatott volna, hirtelen megszólalt a
telefon az íróasztalon.
– Vedd fel – mondta Molly, és az órájára pillantott. –
Rule Shaker hív, ahogy megbeszéltük. Zárd le ezt az
ügyet, apa.
Igen, lehet, hogy mégis igaza van Mollynak, és tényleg
itt az ideje, hogy lezárják ezt az ügyet. Igen. Molly mégis
az ő lánya. Volt bátorsága és ereje így megleckéztetni, így
fölébe kerekedni.
Miért ne? Ott egye meg a fene. Mason határozott
mozdulattal felvette a kagylót, és köszöntötte azt az
embert, akivel majd húsz évvel ezelőtt beszélt utoljára:
– Szervusz, Rule. Itt Mason Lord.

EPILÓGUS
– FIÚ – kiáltotta Ramsey.
Molly és Emma lélekszakadva rohantak be a konyhából a
dolgozószobába. Ramsey megnyomta a kihangosító
gombját, és letette a kagylót.
– Gratulálunk – kiáltotta anya és lánya majdnem
tökéletes szinkronban.
Kenny, Emma hat hónapos dalmatája veszett
ugatásba kezdett, és nekiugrott Ramsey lábának.
– Mikor? Mennyi ideig tartott? Hány kiló? Hogy hívják?
Sherlock elnevette magát a vonal másik végén. A
hangja telt volt, vidám és erőteljes.
– Csak szép sorjában, ha kérhetem. Szóval: Sean
Franklin Savichnek hívják, és dobhártyarepesztő
ordítással érkezett egyenesen Dillon kezébe. Hatalmas,
egészséges, és minden a legnagyobb rendben van. Dillon
úgy jött ki a szülőszobából, mint egy világbajnok az
eredményhirdetésre. Engem is körülhordozott, akarom
mondani sétáltatott a fél kórházon, mint egy győzelmi
zászlót, és csak akkor mondott le rólam, amikor közöltem
vele, hogy azonnal beadom a válókeresetet, ha nem
hagyja, hogy lefeküdjek, és kifújjam magam.
Emma első kérdése az volt, mikor hozzák ki Seant a
kórházból, hogy játszhasson vele.
– Nemsokára, Emma – felelte Sherlock nevetve. –
Még néhány napig légy türelemmel.
 Miután letette a telefont, Ramsey letelepedett a
kedvenc bőrfoteljába, az ölébe ültette Mollyt, aztán Emmát
is odahúzta, és felültette Molly ölébe, majd mindkettőjüket
átkarolta. A Hunt családban ez már mindennapos rítusnak
számított, amelynek pontosan megvolt a begyakorolt
koreográfiája. Ramsey a legközelebbi falra pillantott, ahol
már vagy fél tucat neoimpresszionista festmény
sorakozott, amelyeket együtt válogattak össze Mollyval az
elmúlt fél év során.
– Pénteken ünnepélyesen megkörnyékezett a
titkárnőm és a két írnokom, hogy legközelebb vigyem be
magammal Emmát a hivatalba – jelentette be Ramsey, és
egy csókot lehelt Molly fülére. – Azt mondták, hogy már
legalább egy hónapja nem látták, és megvádoltak, hogy
önző vagyok, amiért sosem gondolok rájuk. Van kedvetek
bejönni velem? Ma úgyis szünet van a suliban, úgyhogy
Emmának nem kellene egyetlen órát sem mulasztania.
– Most is lesz Mrs. Burgernél olyan citromos cukor,
mint a múltkor? – kérdezte Emma felcsillanó szemmel.
Ramsey elnevette magát.
– A mohóság a végén mindig felülkerekedik. Majd
megkörnyékezem Mrs. Burgert, hátha van nála néhány
szem vésztartalék.
– Ha a válasz igen, számíthatsz ránk – felelte Molly, és
cinkosan Emmára kacsintott.
Miután Emma kiment a hátsó kertbe Kennyvel játszani,
Ramsey Mollyhoz fordult:
– Egy órával ezelőtt felhívott O'Connor felügyelő az
Oak Park-i rendőrségről. Valahol Dél-Ohióban egy
szeméttelepen megtalálták annak az embernek a
holttestét, aki szerintük rálőtt apádra. Az orvos szakértő
szerint már legalább hat hónapja halott. Úgy látszik, Rule
Shaker ezúttal is gondosan ügyelt rá, hogy eltüntessen
minden nyomot.
– Meg is volt rá az oka – bólogatott Molly. – Nyilván
Eve elmondta neki, hogy a rendőrök nyálmintát vettek a
köpésből, amelyet a helyszínen találtak. Gondolom, azzal
ő is tisztában van, hogy a DNS-vizsgálat egyértelműen
kimutatná az azonosságot, ha elkapták volna az emberét.
Az a köpés az életébe került.
– Ahogy mondod. Egy bérgyilkossal kevesebb.
Gondolom, apád is megkönnyebbül majd a hír hallatán. –
Ramsey beleszimatolt Molly hajába, és gyengéden
beleharapott a fül-cimpájába. – Nos, határoztál, Molly?
Olaszországba vagy Chicagóba megyünk hálaadásra? Jó
lenne, ha eldöntenéd, mert vészes sebességgel közeleg
az ünnep, és a végén egyetlen járatra se fogunk jegyet
kapni.
– Már kitaláltam, mit csinálunk – mondta diadalmas
mosollyal Molly. – A hálaadást Olaszországban töltjük, a
karácsonyt pedig Chicagóban. Megmondtam apámnak,
hogy Emma sok szép ajándékot szeretne kapni, ezért
jutott neki a karácsony. Egy darabig füstölgött, de aztán
beletörődött, és kibökte, hogy Gunther már elárulta, mit
fog venni Emmának karácsonyra. Egy G.I. Jane babát
teljes fegyverzettel. Na, ezt próbáld überolni.
– Eszemben sincs. Minden próbálkozásom eleve
kudarcra lenne ítélve.
Molly nevetve megcsóválta a fejét.
– Tekintettel arra, hogy a Detonicsom még mindig ott
lapul egy dobozban a gardróbszekrény egyik hátsó
polcán, nem szólhatok egy szót sem. Ja, majd
elfelejtettem. Visszahívtam Mrs. Garcíát. Loo doktornő
szeretettel üdvözöl bennünket, és holnap elutazik síelni a
Sziklás-hegységbe.
– Emmáról mit mondott?
– Nagyon meg van vele elégedve. Azt mondta, jót
tenne neki, ha megint elutaznánk valahová egy-két hétre,
de ettől függetlenül nagyon szépen javul. Azt is mondta,
hogy egyelőre eleget beszéltek a dologról, és úgy látja, itt
az ideje, hogy továbblépjenek.
– Hála az égnek – sóhajtotta Ramsey
megkönnyebbülve. – Úgy látszik, mégiscsak bevált a
kényeztetési stratégiám.
– Ne áltasd magad. Sokkal egyszerűbb a magyarázat,
bár számodra nem annyira hízelgő. Emma elég okos
ahhoz, hogy racionálisan feldolgozza magában a
történteket. Különben is, ha nem vetted volna észre,
inkább ő kényeztet téged, mint te őt. Ha láttad volna, hogy
rohant le a konyhába reggel, hogy megcsinálja a
pirítósodat, nehogy neked kelljen kikecmeregned az
ágyból arra a hideg konyhakőre.
Ramsey elnevette magát.
– Még mindig tele van az ágyam morzsákkal. Ja, én is
majdnem elfelejtettem elmondani neked valamit. Ugye
már elmeséltem, hogy sorsolják ki a különböző ügyeket a
bírók között kerületi szinten? – Merő véletlenségből
hozzám került egy újabb nagyszabású kábítószeres ügy.
Nagyon remélem, hogy ez nem úgy fog végződni, mint az
előző.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha én is elmegyek a
tárgyalásaidra. Jobb, ha kéznél vagyok, ha esetleg megint
valami pácba kerülsz.
Ramsey nevetve megcsókolta a felesége fülét, de
ezúttal az álláról és az orráról sem feledkezett meg.
 – Emma halálra kényeztet, te pedig az életemre
vigyázol. – Kényelmesen hátradőlt a fotelban, és
elégedetten elvigyorodott. – Kívánhat ennél többet egy
férfid vége
 ORSZÁGOS BOLTHÁLÓZATUNKBA
KÖNYVESBOLTOK, KÖNYVTERJESZTŐK
JELENTKEZÉSÉT VÁRJUK!

LAP-ICS Nagykönyv-vevőszolgálat
1134 Budapest, Váci út 45.
(bejárat az Apály u. 5.)

Telefon: 06 1 340-3916
Fax: 06 1 340-3917

Terjeszti: LAP-ICS Könyvkiadó és Kereskedő Kft.

Felelős vezető: Kiss Ernő és Rózsa Csaba ügyvezetők

LAP-ICS Kereskedőházak
Budapest • Debrecen • Miskolc • Nyíregyháza

Az Aquila Könyvkiadó a LAP-ICS Kft. tulajdona

www.aquila.hu

A nyomás a debreceni
Kinizsi Nyomdában készült, a 2000. évben
Felelős vezető:
Bördős János ügyvezető igazgató