Molnár Sándor

Mester és tanítvány

Kényszerű helyzet, az ír, aki nem tud. Oka az írástudók árulása. Valakinek ki kell mondani.
Annak, aki dadog, melléfog és végül elrontja. Mit tehetünk. A hallgatás jobb. Mihelyt
kimondunk valamit, meghamisítjuk. Jézus nem írt. Buddha sem. Amíg Sophia köztünk élt,
„bőrünk volt”, ahogy mondani szokás. Amióta magunkra maradtunk, szavak után kapkodunk,
mint a partra vetett halak. Erőtlenség. Szavunk van, de életünk nincs. Félelem, gyengeség, az
elveszettség tudata vett erőt rajtunk. Fütyülünk a sötétben, szavak után kapkodunk. De semmi
sem véd meg. Mindegy. Az első vízözön még csak egy könyvet szült, az életből a betűkbe
költözött éberség. A víz- és tűzözönök szaporodása szaporítja a betűk számát. Gyarapodik a
halott anyag. Zsugorodik az élet, de szaporodik a szó. Egyre mélyebb sötétség borul ránk, de a
könyvek száma nő. Lao-ce, Hérakleitosz életműve vékony füzet; Nietzsche, Sesztov kötetei
megtöltik a polcokat. A virtuóz, csepűrágó és dilettáns dolgozatok millióiról most szó nincs.
Mesterem azt mondta: „Nem ismerjük a brahmanok tudását, mert nem írtak. A tanítást a
ksatriják jegyezték le, de ők azt félreértették.” A hallgatás jobb.
A történet megfogott: Tsi Fang We minduntalan Ki Kung mestert idézte. Megkérdezték
tőle: Ő volt a mestered?
– Nem – volt a válasz. Idézem, mert a taóról találó dolgokat mondott.
– Hogyan, hogy mestered sohasem idézed?
– „Az az ember volt ő, aki az igazság szellemét elérte. Alakja szerint ember, lénye szerint
azonban, mint az ég. A világhoz teljesen alkalmazkodott, de valódi lénye a mélységekben
rejtve élt, minden dologtól távol. Ő maga igénytelen, de minden élőlény igényét elismeri,
annak, aki a Taóban erőtlen, példát nyújt és az embert felébreszti. Tevékenysége nyomán az
ember megszűnik gondolkozni. De ha valaki idézni akarná mondatai közül egyetlen
alkalmasat sem találna.”
Nem kell találó mondat. Azt is elrontom, ami hozzám került. Mit akarok hát?
Buddha azt mondta: „Lesznek a jövőben magas bodhiszattvák, az utolsó időkben, a végső
percekben, a jó törvény lehanyatlásának idejében, lesznek erőteljes és jó és értelmes lények,
akik az igazság gondolatát meg tudják formálni. Mindezek, az érdemek mérhetetlen és
megszámlálhatatlan mértékét gyűjtik és tartják fenn.”
A Buddha által említett „utolsó idők” szörnyű és véres iszapjában az erőteljes, jó, értelmes
lény, aki az igazságot megformálja minden mai hiedelemmel szemben valóban létezik.
Láttam. Az elszabadult és mérgező őrület korszakában találkoztam a normális emberrel. Egy
erőteljes, jó és értelmes lénnyel, aki az igazságot életével formálta meg. És nem csak láttam,
de atyai barátom, mesterem volt.
Hódolat a mester lénye előtt.
Mesterem írt. Művei fennmaradtak. Hozzáférhetőek. Sorsuk az időben előre ismeretlen. De
az ember több mint a mű. A mester halála után, azok akik életében nem ismerték már csak a
műre hagyatkozhatnak. Vagy mégsem. Nem múlik el semmi. Különösen az, ami maga a
valóság, a realizált élet.
Az emberi élet leglényegesebb pillanata, a mesterrel való találkozás. Gyerekkoromtól
gondoltam rá, egy öreg emberre, aki a létezés titkába beavat. Pontos képem volt róla.
Kerestem. Huszonöt éves koromban találkoztam vele, harminckét éves voltam, amikor
meghalt.
Hamvas Béla 1961-ben tíz gépelt oldalnyi szövegben hódolatát nyilvánította mestere előtt.
Ebben a következőket írja a mester tevékenységéről, a beavatásról: „Beavatásnak nevezik azt
az egyetlen aktust, vagy folyamatot, amikor az ember leszűkült életének határait áttöri és a
létezés többé-kevésbé egészét önmagában helyreállítja. Az emberi életben van valami
tehetetlenség, hogy összezsugorodjék. Különösen kései civilizációkban. Az összezsugorodás
nem elég pontos kifejezés. Az emberi élet ugyanakkor el is homályosodik, meg is zavarodik,
el is szegényedik, le is süllyed, meggémberedik és feldúlttá lesz. Eredeti fényét és szépségét,
tisztaságát és teljes egész voltát elveszti. Ezek szerint a beavatás kitágít és felemel és új erőket
vezet be, az egészet megnyitja, egységet és rendet teremt. A beavatás mondjuk, a normalitást
helyreállító folyamat.”
A lesüllyedt, töredék életet megnyitni a lét egészének nem veszélytelen. A beavatás
veszélyes. Az erők, melyek kitágítják és felemelik, megnyitják és rendezik, el is sodorhatják
az embert.
„A beavatásnak legalább első fokozatát önmagától senki sem szerezheti meg. A többit is
elég nehezen.”
A beavatás: „Olyan belső folyamat, amely az emberi lélek őrületszerű megza- varodásának
(Abhumana) felszámolását kívánja elérni, minden bizonnyal, ha valakit mester vezet, akkor is
az emberi élet legnagyobb teljesítménye. Ha mester nincs, csaknem lehetetlen. Aki mégis
belefog, az a teljes megzavarodást kockáztatja. A mélytudat felkeltett erői elragadhatják.
Elmebajba, öngyilkosságba, elzüllésbe, bűncselekményekbe, mániákba menekül.”
Tíz gépelt oldalon hódolatát mestere előtt lerótta, hiszen az emberi életnek nincs
lényegesebb pillanata a mesterrel való találkozásnál.
Keresztes Szent János írja: „A természetfeletti kinyilatkoztatást is csak akkor fogadjuk el
igaznak, és csak akkor hagyatkozhatunk teljes bizalommal reájuk, ha az illetékes ember
száján keresztül jut el hozzánk.”
Még az Isteni kinyilatkoztatás is csak akkor érvényes, ha azt valaki attól az embertől kapja
vissza, megvizsgálva és jóváhagyva, aki reá nézve Istent helyet- tesíti. Ez az ember a mester.
Tőle kell hallania igazolva, ugyanazt, amit Isten szól. Mert embert, ember kell hogy vezesse.
Nem a vak, aki vállalkozik a világtalan vezetésére, hanem a normális ember, az éber lélek.
„Az ember ne bízza a lelkét akárkire.” Az isteni kinyilatkoztatást is csak akkor kapjuk meg, ha
a mestertől jön, addig nem a miénk, s így semmi hasznunk sincs belőle, mondja a szent.
És Nietzsche a ksatrija kijelenti, hogy a hódolást meg kell tanulni. Aki nem tud
meghódolni, az tömeglény. Ahogy nagy embereink gondolatait – ha egyáltalán – tudomásul
veszi, az komédia. Az intellektuel csőcselék, ha befogadja is az átfor- máló és megrendítő
gondolat hatalmát, lelke mélyén meg van sértve. Fenyegetett önállóságukat neveletlenséggel
nyilvánítják ki. Nietzsche szerint, ha támad egy ember, aki meg tud hódolni, akkor a hálát
megszállja a szellem.
Albert Einstein, a tudós mondja: „Aki nem tudja elveszíteni magát a tiszteletben, az
jelentéktelen marad.”
Keresztes Szent János szerint a mester Isten képe itt, a világban, csak az ő jóváhagyása
tesz érvényessé.
Nietzsche szerint a hódolást meg kell tanulni, s akkor a hálát megszállja a szellem.
Einstein szerint el kell veszíteni önmagunkat a tiszteletben. Ugyanazt mondja a szent, a
ksatrija és a tudós.
A mester az, aki a létezés egészét önmagában helyreállította.
Ki a tanítvány?
„Tanítvány az, aki magát mesterének feláldozza.” Aki magában az alázatot fölébreszti. Az
intellektus kevélységét fölszámolja és meghódol.
„Tanítvány az, aki magát mesterének feláldozza. A stréber az, aki a mestert áldozza fel
önmagának. Feláldozza és kizsákmányolja és kifosztja, mindezt úgy, hogy látszólag
meghódol, sőt hódolatával kitűnik, valójában a markába vigyorog. A stréber a tanítvány
ellentéte.
 Nem ismerek embert, aki a dicsőségtől távolabb lenne, s akit a siker inkább megejtett
volna.
Mindenkinek megengedem s így nekem is jogom van valakit nem szeretni. Már csak azért
is, nehogy túlságosan bűntelen legyek, szent, vagy bölcs. Nos, én nem szeretem a strébert.”
(Hamvas Béla)
Az utolsó időkben, a végső percekben, a jó törvényének lehanyatlása idején nemcsak
erőteljes, jó és értelmes lények lesznek, hanem sokkal inkább hamis próféták: „Mert hamis
Krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy
elhitessék, ha lehet, a választottakat is. Íme eleve megmondottam néktek. Azért, ha azt
mondják majd néktek: ímé a pusztában van; ne menjetek ki. Ímé a belső szobákban van; ne
higgyétek.” A hamis próféta, az álmester az ördög horga, mellyel lelkekre vadászik.
Az álmesterek nagy jeleket és csodákat tesznek. A valódi mester a legkisebb árnyalatokról
ismerhető fel. Egy mozdulatról. Egy szóról. A hallgatásáról. Olyan mint egy pohár tiszta víz.
Ahogy egy erő bélyege a hamis próféta és a stréber, ugyanúgy egy másik erő képe a mester
és tanítvány. Az egyik bázisa a semmi rettenetes szelleme; a másiké Isten. Ahogy az egyik
hazug, megsemmisítő és értékromboló, úgy a másik igaz, megtartó és értékigenlő.
Az utolsó időkben, az apokalypszist megtöltő „modern rabszolga tömeglény” – ahogy
Nietzsche –, az „érzéketlen emberi iszap” – ahogy Mereskovszkij nevezi – uralma idején az
élet szűkül és összezsugorodik. Zsugorított lélek (ezer embernek van egy lelke) zsugorított
értelem, zsugorított emberi lények. Minden mozdulatuk valamit kizár. S ezzel a
megsemmisítéshez közelíti.
De annak számára, aki a kimeríthetetlent megtalálta, a határok érvénytelenek. Védelem
nélkül él, elvek és világnézetek nélkül, és minden pillanatában az egész állandó jelenlétében.
Ez a realizált élet a személyiség, a szabadság és a szeretet jegyében.
A szabadság azt jelenti, hogy nem zsugorodni, hanem tágulni a lélek centruma felé. A
szabadság centruma az embernél magasabb. S ez Isten. A szabadság megszabadít az
önistenítéstől. A szabadság megvalósításának útja a belső hangtalan növekedés.
A semmi rettenetes szelleme nemcsak a biológiai izgalmak démonaival vonz, hanem
„jogainak”, „igazságának”, „elnyomottságának”, meg nem értett és félreismert voltának
csillogtatásával is. A lázadás, az engedetlenség szabadsága visszhangot ver, minden gyönge és
gőgös emberi szívben, mondja Mereskovszkij.
A gőgös önistenítéssel szemben, a lázadás őrjöngésével szemben, Lucifer kihívó
létkritikájával szemben, a mester így szól:
„BELEEGYEZEM. Ebbe az egészbe itt. BELEEGYEZEM. Érti? Nem kiegye- zésből.
Még csak nem is iróniából. Vagy kényszerből, mivel másképp úgyse lehet. És ha az ember
nem megy magától, a hajánál fogva húzzák. Az egészbe itt, úgy ahogy van BELEEGYEZEM,
még akkor is ha kifogásom van és nem tetszik és úgy teszek, mintha jobban tudnám csinálni.”

„Nincs baj. Mindegyik máshonnan jött és máshová tartozik és más irányba fut és ez a sok
együvé nem tartozó sorsvonal e pillanatban úgy bonyolódik, hogy itt van… Nagy mű.
ELISMEREM. Látszólag széttört. Valójában elképzelhetetlenül jól van megcsinálva.
BELLEEGYEZEM; Nagy mű, mondom, hiába kifogásolom, nem tudnám ilyen jól
megcsinálni.”
„Az öreg mester ért hozzá. Itt a temetőben úgy látszik, mintha az egész megdermedt volna.
De csak innen az életből, mondjuk hátulról nézve. Az egész megy tovább. Nagy mű.
BELEEGYEZEM.”
„Az ő dicsősége olyan nagy, hogy még a leköpdösött oltár is őt dicséri. Az öreg Mester és
én ezen a ponton egymást kitűnően megértjük.”
„Őrajta kívül semmit sem veszek komolyan.”
Van amikor a lázadás őrjöngő hazugság. És mikor nem az? Mert létünk minden borzalma
sem érinti azt ami az emberben a valóság. A valóság teltség, az egész állandó jelenléte. Az
éber személy. Az állandó kritika, a kizárás, a káprázatban való széthullás, leszűkülés és
lázadás, hiány és éhség. A lét teljességével az egésszel szemben minden kritika lehetetlen és
értelmetlen és tehetetlen. A kritika a kritizáló életének széthullott voltáról éhségéről és
ürességének mértékéről vall, semmi más- ról. A káprázatban didergő lélek vacogása saját
magát leplezi le, mert az „egész”-en nincs mit leleplezni.
A mester minden kritikán felül áll. Mindenki annyit nyer a vele való találko- zásból,
amilyen mértékben föl tudja adni énjét. Amilyen mértékben elismeri az egész jelenlétét és
valóságát. „Nem fölebbvaló a tanítvány az ő mesterénél, hanem mikor tökéletes lesz,
mindenki olyan lesz, mint a mestere” (Lukács 6, 40).
Mesterem, mestere előtt hódolatát fejezte ki. Az élet leglényegesebb pillanata a vele való
találkozás. Mestere nem írt. Egyszer azonban azt mondta neki a lélek feladatáról: „A lélek a
létben keringés közben, hogy lényével adott feladatot megoldja, mindig más és más testet és
más szellemet ragad magához. Ez a feladat az ember személyes, egyetlen és egyszeri
megbízatása.”
Ezért pótolhatatlan minden ember. Ha a koldus egyszeri megbízatásának eleget tesz, az
érdemek nagyobb kincsét gyűjti, mint a király, aki kibújt életfeladata alól. A lázadás a lélek
feladata alól való kibújás. Terhesnek találja, nem vállalja, elbújik, védekezik, kifogásokat
keres, hazudik, más vállára tolja. Inkább szétszórja magát a szórakozásban. Befelé lezárul.
Kifelé mérget gyűjt és fröcsköl. Végül énjét is elvesztve megsemmisül.
Mesterem mestere arra vállalkozott, hogy Európában a tudat küszöbe alatt levő lélek
birodalmát kiszabadítsa, és megjelenített felsőbb erők segítségével átvilágítsa, s így
Európában a – természet, lélek, szellem – teljességét helyreállítsa. Erre dolgo- zott ki beavató
eljárást. Feladatának a lélek átvilágítását tekintette.
Mesterem személyes megbízatása – úgy gondolom – a normális ember reali- zálása, az
őrület, bűn, betegség, homály, görcs, mániák és rögeszmék rendellenes és abnormális
állapotának fölszámolása. Legfontosabb szava az éberség. Normális az, aki éber.
A normális ember a mester. Aki őrületét átvilágította. Akiben a természetfeletti világosság
megtestesül.
„Mesterre, nem azért van szükség, hogy az embert olyasmire tanítsa meg, amit nem tud.
Az ember egyik legfontosabb archetípusa a logikus intellektus, ezzel pedig csaknem mindig
együtt jár a kevélység, a gőg és a hiúság. A mester az az ember, aki előtt meg kell hódolni.
Azért van rá szükség, hogy az ember magában az aláza- tot felébressze. Aki erre nem képes,
aki nem tud tanítvány lenni, az a legfontosabb dolgokban laikus és ezoterikus marad.”
Lao-ce írja: „A magasabbrendű ember az alacsonyabbrendűnek vezetője. Az alacsonyabb
rendű a magasabbrendűnek eszköze. Aki tanítóját nem tiszteli, aki tanítványát nem szereti,
nagy vakságban él.” A végső szó tehát a tiszteleté és a szereteté.
Ismételjük meg Lao-ce gondolatát, de az idézet most a Bibliából való: „Őrzője vagyok
mindenkinek, aki nálam gyengébb, ahogy engem köteles mindenki őrizni, aki nálam erősebb.”

Kétségtelen, a 20. századi emberre idegenszerűen hat a gondolat a „maga- sabbrendű” és

az „alacsonyabb rendű” emberről. Az „egyenlőség” és az őrjöngő „diktatúrák” rabszolga-
erkölcse után. A magasabbrendű ember az, aki normális. Alacsonyabb rendű az, aki
őrületében, mániáiban, bűneiben, betegségeiben, rögeszméiben, mint egy vak álomban
tévelyeg; vagyis nem normális. A maga- sabbrendű szellemben és nyelvben erősebb. Az
alacsonyabbrendű gyengébb.
„A kötelező hódolat a nyelvben erősebb előtt. Ön nekem mindaddig hódolattal tartozik
amíg erősebb vagyok. Abban az órában, amikor nyelvben ön lesz az erősebb, én fogok
hódolni ön előtt. Meg fogom tenni. Legyen nyugodt.” Mondja mesterem egyik regényében a
mester, Márkus a tanítványának.
 A földi élet az, ahol ez a változás megtörténhet. Az őrület levetése. A kijó- zanodás. A
normálissá válás. „Minden változás a földi életen keresztül történik”. Ebben van a földi élet
szentsége.
Tapasztalat, hogy a modern értelmiségi szívesen izgatja magát magasrendű szellemi
világossággal. Ez a szellemi önfertőző hajlam. „Ami fent van ugyanaz, mint ami lent van.” A
magasrendű szellemi világosság a teljes élet eredménye. A mester fizikai élete, ahogy fát
cipel, követ rak, ahogy fárad és tűri a mindennapi fizikai megpróbáltatást, lelki élete és
szellemi világossága egyetlen egész. Ezért kell a tanítványnak a mesterrel együtt élnie. A
látásért a mester egész életét adta. Egész életének eredménye a látás, melyben részesült.
Az értelmiségi ínyenc viszont igyekszik az egész realizált életből a szellemi izgalmakat
kiszopogatni. A világosságból értelmével fölfog valamit és úgy érzi megvilágosodott. Azt
hiszi, háromezer méter magasan fölötte áll mindenkinek. Az egész emberi nem az ő szemében
sötét, ostoba állati faj. Aki Napba néz, könnyen megvakul. A világosságot a hatalom, a
kapzsiság és a hiúság szolgálatába állítja.
Ne használjuk a szellemet a hatalom eszközeként. Ne használjuk vagyon- szerzésre. Ne
használjuk hiúságunk és fölfuvalkodottságunk növelésére. Egyszóval ne legyünk stréberek.
Ne a mestert áldozzuk föl önmagunknak. Hanem legyünk tanítványok. Tanuljunk
meghódolni, gyakoroljuk az önfeláldozást.
„Minden mágiát ismerek. Azért tanultam meg, hogy ne használjam”. Aki nem szállt le, a
köznapok világába mesterével együtt, az fel sem juthat.
„Ahhoz, hogy feljebb jussak, le kellett szállnom.”
Minden élet szent, akit nem hatott át az élet szentségének érzése, aki nem látta a napi
fáradalmakban kialakulni a magasrendű szellemet, aki nem hódolt meg az éber ember élete
előtt, az hiába veszi kezébe a legbölcsebb, legszentebb tanításokat. Olyan tömény ital az,
amitől eszét vesztheti.
A tanítás végső titkát nem is a szó őrzi, azt meg kell találni. „Mindent elmon- dok, de ezt
az egyet nem. Önnek kell megtalálnia. Egyetlen bűnt ismerek, a vak- ságot. Meg kell tanulnia
látni.” Mondja Márkus mester.
A tanítás végső titkát a mester nem szóval közli, mert az nem gondolat. Nem gondolkodni
kell megtanulni, hanem látni. A gondolat igen könnyen lehet külső kör. Bálvány.

Nagymaros, 1970